Midőn a mai Magyarországon a munkásosztályról csak radikális baloldali körökben szokás szót ejteni, különösen fontos egy olyan tanulmány, amely olvasmányos áttekintést nyújt a XX. századi munkásosztály, illetve eszmei hagyományai, mozgalmai és forradalmai világtörténeti jelentőségéről, beleértve az ellentmondásos, de sok pozitívumot is rejtő orosz és kínai forradalmakat. A szerző elemzi a munkásmozgalmak vereségének okait, s az eurocentrizmus meghaladásában látja a baloldal jövőjének távlatát egy olyan globális világban, ahol a fogyasztás és az új középosztályosodás már réges-rég átlépte a nemzeti határokat.

Alternatív szerveződés, párhuzamos hatalom, társadalmi önvédelem, társadalmi önkormányzás, önszerveződés, társadalmi ellenhatalom. 1989-90-ben, az úgynevezett rendszerváltás (elméletileg pontosabb kifejezéssel rendszer-átalakítás) időszakában lehetett találkozni egyes civil csoportoknál, mozgalmaknál ilyen kifejezésekkel és törekvésekkel (vö. Az egy párt is sok volt. Eszmélet, 79; Nem leszünk érdekes mazso­la olyan kalácsban, amelyből nem kívánunk falatozni. Eszmélet, 3). Az egyik mexikói tartományban az őslakosok győztes felkelése – mind gya­korlatában, mind elméletében – lényegében ugyanezekre a tartalmakra alapozódik, fogalmakra hivatkozik.

1994. január elsejének éjjelén mintegy ezer – főleg indián – fegyveres jelent meg Chiapas tartomány San Cristobal nevű városában. Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadseregnek hívták magukat. Lefegyverezték a karhatalmat és a kormány elleni felhívást olvastak fel az egybegyűltek­nek. Ezután sikertelen rajtaütést hajtottak végre egy katonai laktanyán, s a tizenkét napos ütközetet követően visszamentek az őserdőbe. Hosszas tárgyalások eredményeként az állam elismerte az indiánok jogát, hogy területükön a saját törvényeik szerint éljenek (harmincegy autonóm települési önkormányzatuk működik) – de nagy létszámú ka­tonaságot állomásoztat a környéken. A fegyvereknél nagyobb védelmet jelent a neozapatista őslakosok számára a nemzetközi nyilvánosság (az internetes honlapok, a szolidaritási hálózatok, az egyik falujukban 1996-ban közel négyezer fő, köztük neves európaiak részvételével tartott neoliberalizmus elleni találkozó stb.). A körzet Marcos alparancs-nok néven ismert fő teoretikusának írásai különböző folyóiratokban is megjelennek.

Engedelmeskedve parancsolni

Ezzel a címmel írt könyvet a mexikói filozófus, Carlos Antonio Aguirre Rojas. Döntően a neozapatista gyakorlatra támaszkodik, de más jelen­legi latin-amerikai ellenállási mozgalmak (Bolívia, Equador, Brazília, Argentína) tanulságait is figyelembe veszi. Átfogó elméleti modellé általánosítja azokat a közvetlen tapasztalatokat, illetve tendenciákat, amelyekkel ezekben a társadalmi önvédelmi kísérletekben találkozik. A neozapatisták mellett főképpen a brazíliai földnélküliek mozgalma és az argentínai piquetero városrészek autonómiatörekvése szolgál szá­mára nyersanyagul. (Történelmi előzményként a párizsi kommünt, az oroszországi szovjeteket, az olasz munkástanácsokat tartja számon.)

Ezek a nem kapitalista szigetek mint egy posztkapitalista világ csírái – fogalmazza meg a probléma egészét némiképp rövidre zárva – azt bizonyítják, hogy „lehetséges egy másmilyen világ, és hogy a gazdagok és a politikusok nem valók semmire, föladataik és funkcióik könnyűszer­rel eltörölhetők anélkül, hogy ez lényeges hatással lenne a társadalom továbbélésére és normális fejlődésére”.

Aguirre Rojas elméleti kiindulópontja, hogy a gazdaság területén nap­jainkban is folytatódik a világ európai gyarmatosítása. Marcostól átvett kifejezéssel: zajlik a negyedik világháború, azaz tőkeerős csoportok planetáris szintű harca új piacok és nyersanyagokban gazdag területek megszerzéséért. Mindennapos gyakorlat a helyi közösségek földtől való megfosztása, ami valójában az életük elleni támadás. Sokasodnak a rend­szer válságát tükröző tünetek (globális társadalmi polarizáció, migrációs áradat, bűnözők nagymérvű behatolása az államapparátusokba stb.).

Latin-Amerikából szemlélve úgy ítéli meg, hogy ezzel egyidejűleg növekszik a tőkés rendszerrel szembeni világméretű ellenállás is. Ál­lam- vagy kormányellenes társadalmi mozgalmak ereje olykor egész országokat tud megbénítani, illetve neoliberális politikai intézkedéseket visszavetni, megvétózni. Aktuális feladat a rendszerellenes csoportok erőfeszítéseinek összekapcsolása: az „aktív antikapitalista engedet­lenség világhálózatának” kialakítása. Az erőfeszítés csak akkor lehet eredményes, ha kiterjed a teljes tőkés rendszerre, eljut „a rendszer idegközpontjáig”, továbbá ha képes „összefogni szubjektum-egésszé” a társadalom minden alávetett osztályát és csoportját („szintetizálni a különöst az egyetemessel”).

Szükséges, hogy a küzdelem különböző síkjai egyaránt kifejlődjenek és működjenek. 1. A hivatalos hatalommal szemben olyan társadalmi ellenerőket kell kiépíteni, melyekkel forradalmasítható lesz az állam. 2. A tömegtájékoztatási eszközök ideológiai és kulturális dominanciájával úgy lehet felvenni a harcot, ha „szembemegyünk velük: beszédmódjukkal, kódjaikkal, fogalmaikkal, fő tételeikkel és magyarázataikkal”. Ha másként szólunk ugyanazokról a témákról: megmutatjuk a valóság más összefüg­géseit és vetületeit. Olyan ellenkultúrát kell elterjeszteni, mely a polgáritól eltérő nézőpontot alkalmaz és másként gondolkodást érvényesít. Az intézményes tömegtájékoztatással szemben párhuzamos struktúrát kell teremteni: kialakítani az információk „alternatív antikapitalista hálózatát”.

A hatalom átvétele helyett…

A hagyományos elméletben a tőkés rendszer meghaladásának útja a hatalom megragadásán keresztül vezet, Aguirre Rojas azonban másfajta átmenet lehetőségében gondolkodik. Az általa képviselt – korántsem először nála megjelenő – stratégia szakít a hagyományos „kétlépéses” elmélettel, amelyben először meg kell dönteni az államhatalmat és az­után lehet új társadalmi berendezkedést létrehozni. Szerinte viszont a neozapatizmus tapasztalata békés, hatalomátvétel nélküli alternatívát kínál a „nagyarányú, küszöbönálló társadalmi robbanással szemben”. Két vonatkozásban is érdekes elméletileg ez az alternatíva.

1. Nem kell megvárni az „első lépést” a posztkapitalista gyakorlathoz: az új társadalom kiépítése bármely pillanatban elindítható. Ebben a megközelítésben a kétfokozatú helyébe új stratégia lép: nyílt politikai forradalom helyett a hatalom alulról történő forradalmasítása. Ennél a programnál „itt most és mindenütt, azonnal el kell kezdeni megváltoztatni a világot, szembe kell szállni a kapitalista társadalmi hatalom formáival minden általa elfoglalva tartott területen, méghozzá a társadalom egész szövedékében, s ekként máris mindenütt teret kell nyerni, helyet kell csinálni az új világ és új társadalom csíráinak. S amikor ezeken a kapi­talizmussal szemben, a kapitalizmustól apránként elhódítva létrehozott új társadalmi tereken megvetjük a lábunkat, mindez nem a fönnálló állami vagy politikai »hatalom átvétele« végett történik, hanem hogy fölfor­gassuk, szétziláljuk, teljességgel forradalmasítsuk az állami és politikai hatalmat, valamint hogy helyettük az összes politikai viszonyok másmi­lyen, gyökeresen különböző módját munkáljuk ki, s ezzel a társadalmi közösség kollektív ügyei intézésének is teljesen más formáját alakítsuk ki.” Vagyis ezzel a gyakorlattal egyidejűleg lehet a fönnálló rendszert megkérdőjelezni, meggyengíteni és vele szembeni alternatívát létrehozni.

2. Az „egylépcsős” alternatíva az elkülönült, önállósult politikai hatalom visszatársadalmasításának programja. Fontos szempontja, meghatározó törekvése az állam és a hivatalos politika „deszakralizálása”: megfosztá­sa mitikus tekintélyétől. A mindenkori aktuális feladat: kérdésessé tenni, válságba sodorni és „szétzúzni” az államot. Nem megszerezni, átvenni kell a politikai hatalmat, hanem – fogalmaz a szerző – túllépni rajta és „elfojtani”. Mindezt azért, hogy felváltsa a kormányzásnak és a politizá­lásnak radikálisan új módja. Valójában „az állam fölszámolásáról van szó, amelynek helyébe a közösség kollektív problémáinak elintézésére szolgáló, ésszerű és értelmes apparátus lép, ami – ha bajosan is, de -akár még meg is tarthatja a régi »állam« nevezetet”.

A radikálisan újnak tekintett kormányzási mód és politika: az „en­gedelmeskedve parancsolni”. Ez – meghaladva a parancsolást és engedelmeskedést mereven szétválasztó hagyományos politikát – lé­nyegében a társadalmi önkormányzás folyamatába illeszti be, fogja össze „törvényhozás” és „végrehajtás” kapcsolatát. Itt a törvénykezés alanya és tárgya nem válik el egymástól: a nép parancsol, de saját magának parancsol. Neki engedelmeskedik a kormány. Végső soron „a nép parancsol saját magának a saját kormányszervei közvetítésével”. A kormányzati szervek (a neozapatistáknál tanácsok, junták) feladata: a kollektív parancsok (népi utasítások) kivitelezése, „gyakorlati irányba terelése”, vagyis a közösségi ügyek puszta adminisztrálása. Ily módon a kormányzati útmutatás végrehajtása nem más, mint a nép önmagának való engedelmeskedése. Az „engedelmeskedve parancsolni” modellt a „képviseltek” és a megbízott, tisztségviselő „képviselők” rendszeres tanácskozása működteti, élteti. E „másmilyen kormányzás” azért olcsó, mert a kormányhivatalnokok díjazás nélkül végzik a munkájukat.

Miként képzelhető el konkrétabban a hagyományos politikai uralmat kiiktató társadalmi önkormányzás? Rojas szerint a változás lényege a „hatalom valaminő delokalizálása és dekoncentrálása volna a társada­lom teljes szövedékében, ami jóformán szétaprózná és »föloldaná« az államhatalmat, sőt, a politikai hatalmat is a család, az üzem, a városrész, a község, a földrajzi-közigazgatási terület vagy minden egyéb lehetséges emberi-társadalmi környezet járuléka gyanánt”.

Első pillantásra az „engedelmeskedve parancsolni” – egyébként a rous-seau-i társadalmi szerződés közvetlen demokráciájára erősen emlékez­tető – modell még akkor is naivnak tűnik, ha a neozapatistáknál bevált. Jobban belegondolva azonban más a helyzet. Abban az esetben, ha az egyén semmire nincs kötelezve, és módja van arra, hogy csak számára elfogadható közösség tevékenységébe kapcsolódjon be (illetve ilyen hiányában szabadon megszervezzen számára elfogadható közösséget), akkor nem törik meg a modell vázolt logikája.

…társadalmi ellenhatalom

Aguirre Rojas radikális egyértelműséggel húzza meg a határvonalat az uralkodó rendszer támogatása és a következetes rendszerellenesség között. Ha az államtól várunk munkahelyet; ha valamelyik kevésbé ellenszenves politikust támogatjuk; ha a régi intézményekben (pártok, szakszervezetek) reménykedünk, akkor – úgymond – az ellenség létezési módjait termeljük újra a mi térfelünkön. Aki valóban rendszerellenes, az megpróbál szakítani az állammal és annak intézményeivel.

A fönnállónak gyakorlati megkérdőjelezése a róla való minél teljesebb lekapcsolódást jelenti a mindennapokban. Amennyire lehetséges, távol tartjuk magunkat a folyamataitól. Igyekszünk nem tudomást venni a létezéséről. Párhuzamos hatalmat, népi ellenhatalmat építünk ki vele szemben. (Minden, ami ennél kevesebb, ami nem ezt a stratégiát köve­ti, hatásaiban az ellenség segítése.) Azoknak a példáját követjük, akik így cselekednek. A piqueterók nem munkahelyek teremtését és állami juttatásokat követelnek, hanem leválnak a kapitalista logikáról, mind az üzleti, mind az állami politikai mechanizmusokról, és maguk szervezik meg az életüket. A polgári intézmények helyett saját elképzeléseikre támaszkodnak: a közvetlen demokrácia és a munka horizontális szer­vezetét hozzák létre.

Az új stratégia arra épül, hogy a posztkapitalista szemléletben és gyakorlatban megváltozik az aktív társadalmi szubjektum: a főszerep a tömegeké. Szükséges és lehetséges az egyének mint társadalmi szub­jektumok képességének helyreállítása, hogy „szuverén módon, szabadon és önként dönthessenek saját társas létük kívánatos formáiról s ezáltal saját életük szilárd rendjének sajátlagos módozatairól” a gazdaságban, a mindennapi életben, a kulturális szférában éppúgy, mint a tájékoztatás és a kormányzás problémáinak megoldásában.

Túl a szétválasztottságon

Aguirre Rojas értelmezésében az összetartozó dolgok történelmi szétvá­lasztottsága (innen nézve minden szétválasztottság) – Walter Benjamint idézve – „a barbárság dokumentuma”. Posztkapitalista jellegzetesség a mesterséges elkülönítések felszámolása: az újraegyesítés, a szintézis. A polgári civilizáció szeletekre szabdalja fel és önállónak mutatja be szer­ves egységek egymástól működésükben elválaszthatatlan részelemeit. Ilyen helyzetben az egyetlen egészséges intellektuális magatartás: „távol maradni a ma uralkodó irracionális logikától, s máshonnan, eltérő, más logikai kiindulásból igyekezni megtalálni ennek az egész fölhalmozott látszólagos esztelenségnek a mély koherenciáját és globális értelmét”. Feltárni a rendszer rejtett, végső összefüggéseit – túllátni és túllépni annak egészén.

– A technicizált városi társadalom igyekszik elfeledtetni és elködösíteni, hogy a szükséges földterület adja a hétmilliárd ember élelmét. Mi a kiút? Környezetünk eszköz- és haszonelvű szemléletének meghaladása: tö­rekvés az emberi világ és a természeti világ között „új, magasabb rendű összhang és szintézis formáira”. Hosszú távon fönntartható harmonikus viszonyukat kell kialakítani.

– A kapitalizmusról való gyakorlati lekapcsolódásra törekvésnek – perspektívájában – alapvető elméleti következményei is vannak. Posztkapitalista követelmény elmélet és gyakorlat, szellemi és fizikai tevékenység elválasztottságának felszámolása. Aguirre Rojas az ebből fakadó új kiindulópontot és alapállást (főszereplő a tömeg, az egyén tár­sadalmi szubjektumlétének helyreállítása) megpróbálja kiterjeszteni az elméleti gondolkodás egészére, felvázolva egy magasabban kirajzolódó szemléleti egység horizontját – itt is mintegy új stratégiát megfogalmazva. Ennek a magasabb, átfogóbb szintézisnek a nézőpontjából egy sor ha­gyományos kifejezés újradefiniálódik. „Utat mutat nekünk a neozapatista mozgalom abban az irányban, hogy immár ne a megszokott kategóriáink­ban gondolkodjunk, s ne is gondoljunk velük a továbbiakban, felejtsük el a nagy részét annak, amit eddig a társadalomtudományokból tanultunk, és határozzuk meg újra – másként, másra figyelve, más beállításban, más szemhatáron belül s nagyon is másfelé vezető intellektuális ösvényeken haladva – fogalmainkat és kategóriáinkat, vizsgáljuk fölül elemzéseinket és értelmezéseinket, hogy képesek legyünk új szemlélettel új magyará­zatokat adni minden régi és új problémára.”

Minden „másmilyen”

A helyi tapasztalatokon nyugvó elméleti fejtegetésekben Aguirre Rojasnál kulcsfogalom a „másmilyen”. Másmilyen – tartalmában posztkapitalista – modernitásról, gazdaságról, politikáról, demokráciáról, kormányzásról, kultúráról, közoktatásról, tájékoztatásról, művészetről, tudományról, egészségügyről stb. beszél.

– A másmilyen demokrácia túllép a „kirekesztő polgári demokrácián”, amelynek egyneműsítő logikája figyelmen kívül hagyja az emberek sok­féleségét. Ezért a demokráciát „újradefiniáljuk, nem a többség, hanem a kisebbségek oldaláról, s nem a többség mennyiségmániájával, hanem különböző minőségeket egyesítő konszenzus kialakításával”. (A több­ségre hivatkozó képviselet a nép lenézése – hangsúlyozza a szerző.) A neozapatisták másmilyen demokráciája részvételi, kvalitatív demokrácia. Legfőbb intézménye a „népgyűlés, amely egy egyedülálló közvetlen demokrácia formáit alkalmazva, alapja a népi önkormányzásnak, s ezáltal fölöslegessé teszi mind a bürokrácia, mind pedig a bárminemű parlamenti élősködők létezését”. (Mérséklendő a neozapatista népgyűlés gyakorlati tapasztalatának kiterjeszthetőségével kapcsolatos kételyeket, álljon itt két utalás az elméleti irodalomból. 1. Marx módszertani megálla­pítása szerint, negyvenmilliós felnőtt lakosság esetén egy önkormányzó rendszerben negyvenmillió fő kormányoz. 2. Számos szerző kimutatja, hogy a számítógépes korszakban megszűnik a közvetlen, részvételi demokrácia létszámbeli, mennyiségi korlátja: működésének technikai akadálya elhárul.)

– A másmilyen politika összekapcsolja a társadalmi bázist és politikai vetületét – utóbbit visszaterelve az előbbire. Elsődleges célja „a minden­napi kenyeret” biztosítani. Ezért ez a politika nem más, mint folyamatos mindennapi cselekvés a munka, az együttélés, a legelemibb társadalmi kapcsolatok területén. A közügyek intézésének politikusi monopóliumával szemben mindenki ügyévé és tevékenységévé válik.

Ennek hatására a neozapatisták a rendőrséget – mint fölöslegesnek bizonyult szervet – felszámolták.

– A társadalmat – fogalmaz Aguirre Rojas – „az összes egyén csere­kapcsolatai, cselekvései és viszonyai szintézisének vagy láncolatának, vagy bonyolult rácsozatának” kell tekinteni. A másmilyen társadalom az egyént a polgári elszigeteltségből és magányosságból visszahelyezi a társadalmi egyén helyzetébe, „vagyis abba a struktúrába, amelyikben ő születésétől haláláig mindenkor megmásíthatatlanul egyik alkotóeleme egy nagyobb entitásnak”. Így az egyén távol kerül attól, hogy külön monásznak, a kollektívummal szemben álló atomnak tapasztalja meg és fogja föl magát. Ezen körülmények között az egyéniség kifejlődése olyan „más utakon-módokon” történik, amelyek „elütnek a modern kapitalista individualizáció útjaitól-módjaitól”.

– A Glóbusz az egymásra következő nemzedékek életének forrása. Ezért az emberiség nem akarhatja legyőzni a természetet, hanem kénytelen vele kiegyensúlyozott, jó kapcsolatra törekedni. A poszt­kapitalizmusban a földhöz való üzleties viszonyt kímélő, harmonikus magatartás váltja fel. A neozapatisták másmilyen gazdaságában közös szükségletre termelnek. Mind az ipari (szövetkezeti), mind a földeken végzett munkának a terméke és a haszna egyaránt kollektív. Használata, fogyasztása – alapelvként – az igények szerinti. Szükséget szenvedők esetében a szolidaritás logikája érvényesül: önkéntes tartalékalapból segítik ki a rászorulókat.

– A másmilyen kultúra meghatározó lényege az egészben látás. A polgári felfogásban önálló, egymástól független, sőt ellentétes területek a neozapatista őslakosoknál összhangban vannak. Az átfogó egyben-látás ebben a másmilyen kultúrában nem választja szét, hanem eleve egyesíti, totalizálja ezeket az összefüggő területeket. A polgári hierar­chiától eltérően, szerves kapcsolatot teremt a kidolgozott, szakszerű „egyetemi” tudás és a közvetlen tapasztalatból szerzett népi tudás között. A polgári iskola intézményét „az alávetett osztályok szellemi és gyakorlati passzivitásának közvetítésére és sulykolására tervezték”. A hierarchikus társadalmi gyakorlat és szemlélet elfogadására, individualizmusra, ön­zésre nevel, ösztönöz. A neozapatizmus viszont rehabilitálja az elnyo­mottak nézőpontját és a valóság kritikus megítélésének szokására tanít. A másmilyen kultúra képviselői kritikailag is, ezért jobban, komplexebben tájékozottak. A tudományos megismerés másmilyen felfogása szintén kri­tikus: „sokkal inkább a dolgok miértjére, majd sajátos hogyanjára helyezi a hangsúlyt, mintsem a mikor és a hol kérdéseire”.

– A másmilyen egészségügy az egészben látásból kiinduló gyógyá­szat. Elsődleges célja a megbetegedések megelőzése. Az egészségügy problémájának az összes többi társadalmi területtel és vonatkozás­sal történő összekapcsolását fogja fel komplex megoldásnak. Ezért a neozapatisták szemléletében hatékonynak tekintett egészségügy „csakis »másmilyen gazdasággal« és »másmilyen kormányzattal« és

»másmilyen politikával« és »másmilyen kultúrával« és »másmilyen társadalommal« együtt lehetséges, vagyis egy új világ megteremtésének egyik láncszemeként”.

– Másmilyen modernizáció. A kapitalista modernitás az individuu­mokat elszigeteli egymástól; versengésre és egoizmusra készteti. A neozapatista őslakosok „öntudatos egyének, akik elszenvedték és megismerték a tőkés modernizálás jellemző individualizálási folyamatait”, de nem olvadtak föl benne. „Mindent úgy modernizálnak, hogy átállítják a váltókat egy másik, a domináns modernitástól eltérő, alternatív pályára.” Ez az offenzív, alternatív modernitás semmit nem tartalmaz a premodern struktúrákból, hanem a tapasztalati népi tudás és a polgári modernizáció termékeny elemeit egyesíti.

Az eljövendő felkelés

Az eredetileg 2007-ben megjelent könyvet jegyző „Láthatatlan bizottság” (Comité invisible) nem szerzőnek, hanem csak szerkesztőnek tünteti fel magát. A szöveg – úgymond – a közbeszéd evidenciáit összegezi. A hasonló nézeteket képviselő Alternatív Ellenállási Hálózat Kiáltványá­tól (Eszmélet, 90) eltérően, nem különösebben törekszik egzaktságra – a jelenségeknek sok esetben inkább hangulati megjelenítését adja, semmint tudományos elemzését. A L'insurrection qui vient című könyv üzenetét akár lopakodó, nyomuló vagy valamilyen hasonló felkelésnek is lehetne nevezni.

Az elméleti kiindulópont itt is a jelen egyfajta értelmezése: „adott egy klini­kai halál állapotában levő civilizáció, melyet lélegeztetőgépen próbálnak életben tartani, miközben rothadó leheletével mérgezi a bolygó légkörét”. Ezt a nyugati civilizációt szétesett társadalom és széttöredezett egyén jellemzi. A könyv alapállása szerint nem egyszerűen a tőkés gazdaság és a tőkés civilizáció van válságban, hanem az emberiség számára maga ez a gazdaság és civilizáció a válság. A válság válsága pedig történelmileg termékeny állapot, mivel elindítója lehet egy pozitív változásnak.

Mi ad a jelenlegi helyzetben reményt a „Láthatatlan bizottság” szá­mára? A közösségi önvédelemnek azok az ellenpéldái, amelyek a nyugati kapitalizmus pórusaiban, illetve határhelyzeteiben termelődnek ki. A hurrikán sújtotta New Orleans szegényei ellenálltak annak, hogy ökomenekültként deportálják őket és a szolidáris öntevékenység útjára léptek. Újjáélesztették a polgári korszakban „elfeledett szerveződési formákat”. Közkonyhákat állítottak fel, kialakították a közélelmezés és az utcai orvoslás rendszerét. Illegális foglalásokat hajtottak végre és átmeneti szálláshelyeket valamint ingyenes tábori kórházat hoztak létre. Mindezt hivatalos intézmények és hatóságok nélkül, „távol az egyenruháktól”.

Az összefogás, együttműködés hasonló megnyilvánulásai tapasztalha­tók mindenfelé a nyomornegyedekben. Ami az ilyen kiszolgáltatott hely­zetekben levő emberek számára mentőövként szolgál: a megszokottól és elvárttól radikálisan eltérő viszonyulás a sorstársaikhoz. „Felfegyverkezés a tőkés civilizáció idején eltemetett emberi gesztusokkal.”

A mozgósítás és ellenőrzés társadalma

A könyv írói leszögezik, hogy „a gazdaság: politika” – majd többnyire hatalmi-politikai kérdésekkel foglalkoznak. Meglátásuk szerint az állam fő törekvése, hogy fennhatósága alá vesse az embereket, amit irányítá­sukkal és ellenőrzésükkel igyekszik elérni. („Kormányozni sosem jelentett mást, mint ezernyi kifogással minél későbbre halasztani a pillanatot, amikor a tömeg fellógat minket, és a kormány minden lépése tulajdonkép­pen nem más, mint kétségbeesett próbálkozás, hogy ne veszítse el az ellenőrzést a lakosság felett” – hangzik a szemléletes leegyszerűsítés.) A magánélet gyarmatosításával, a társadalmi folyamatok elgépiesítésével, illetve karhatalmi erőszakkal biztosítja az állami irányítás érvényesü­lését, az egyének központilag elvárt viselkedését. A rendszer automatizált társadalmi környezetet épít ki, amely az egyén számára csupán tőle elkülönült, nélküle működő díszlet. Számára a sikeresség feltétele ehhez a díszlethez való teljes idomulás, igazodás. Azonban jobban belegondol­va: a felkínált siker az egyén öncsonkítása. Amit boldogságnak, jólétnek, élménygazdagságnak vélünk, az „semmi más, mint bizonyos előre meg­határozott hangulatok tetszőleges elegyének végtelen kombinációja”. A tőkés civilizáció a létezésünket puszta terápiává zülleszti.

A rendszer fenntartásához az embereket folyamatosan mobilizálni, ál­landóan mozgósítani kell. Az állami-kormányzati hatalom nem tűrheti, hogy egyesek kivonják magukat a „mobilitás társadalmából”. De nemcsak külső alávetettségről van szó. A rendszer megköveteli, ezért politikai eszközök­kel előállítja, hogy saját belső terünk is ugyanilyen könnyen mozdítható, személyes tartás nélküli legyen: a mobilitás „eltávolodás önmagunktól, kis elszakadás mindattól, ami minket alkot, az idegenség állapota, amiben az Én már a munkavégzés nyersanyagaként ragadható meg”. Korunkban az ilyen önállótlan és személytelen – úgymond – „fogyatékos” számít minta­polgárnak. („Az effajta állandó mozgásban levés nem más, mint magány, izoláció és száműzetés” – hangzik a kommentár. Civilizációnk kihalt sziget, ahova „milliárdnyi Robinson vetődik partra szüntelenül”.)

A külső mobilizálás és a belső változékonyság, alkalmazkodás kény­szere önállótlanságot, passzivitást, közönyt követel az egyénektől. Ez a társadalmi túlélés puszta feltétele. Az önállótlanságra szocializált ember utasítás, főnök nélkül összezavarodik. A főnökét gyűlöli, de – bérmunkásként – az alkalmazottja akar lenni. Az államilag-rendőrileg működtetett rendszer azonban így is agonizál. Az emberek passzivitása mellett már szinte csak a feketegazdaság és az állami segélyezés védi az összeomlástól.

Lappangó harc mint társadalmi felkelés

Aguirre Rojashoz hasonlóan a „Láthatatlan bizottság” sem lát esélyt arra, hogy a fennálló rendszert a hagyományos elképzelés szerint lehessen leváltani: „korunkban a hatalom decentralizáltságával a központosított forradalmak ideje is lejárt”. Ebből azonban egyáltalán nem következik a küzdelem felfüggesztése. Ellenkezőleg: „A rendszer hibás működésében és kiskapuiban fedezhetjük fel az elemeit annak a válasznak, amelynek logikája megszünteti magát a problémát.” Valójában miért is folyik a küzdelem?

Sokak részéről a puszta megélhetésért. Ők az életüket csak úgy tudják fenntartani, ha túllépnek az intézményesen előírt önállótlanságon, passzivitáson, elszigetelődésen és kialakítják az összefogás, együttműködés egymást segítő formáit. A versenyszellem helyébe a szolidaritás érzését és gyakorlatát helyezik. Vagyis már egyszerű létfenntartásuk érdekében is kénytelenek rendszeridegen eszközöket kiépíteni és alkalmazni. A hivatalos társadalomból száműzött élet („emberi jelenlét”) – írják a szerzők – a szegénynegyedekbe költözött, és ebben a társadalmi térben feléled az együtt cselekvéshez vezető együttérzés. Az itteni kollektív találékonyság azt eredményezi, hogy a nyomornegyedek lakói maguk irányítják az életüket. Ez a fajta öntevékenység a rendszerrel szembeni lázadásnak, felkelésnek minősül és kihívást jelent a hatalom számára: nehezebb feladat az olyan embereknek az állami-politikai alávetése, akik az életüket önmaguk igazgatják. A következetes gyakorlati szolidaritás a rendszer sírásója.

A könyv értelmezése szerint a fennálló rendszert a hivatalos mozgósí­tás és a védekező önszerveződés közötti lappangó harc feszíti. A hatalmi ellenőrzés és az ellenőrizhetetlenség közötti küzdelem jellemzi. „A világ normális működése rendszerint elkendőzi a valóban katasztrofális meg-fosztottságunkat. Amit ma »katasztrófának« neveznek, nem más, mint ennek az állapotnak a kényszerű felfüggesztése, egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amikor visszanyerünk valamiféle jelenlétet a világunkban.” Nem véletlen, hogy az ilyesfajta önállósodást a hivatalos felfogásban katasztrófának tekintik.

A harc tétje a puszta túlélés, vagy ami ugyanaz: a tőkés civilizáció tetemétől való megszabadulás. Ebben a kiélezett helyzetben kell eldönte­nünk, hogy melyik oldalon – a halogatás vagy a lázadás oldalán – állunk. A várakozó passzivitás feladása annyit tesz, hogy „így vagy úgy, de a felkelés logikáját választjuk”.

Miként a nyomornegyedekbeli kollektív önvédelem, úgy a tudatos láza­dás is kénytelen szakítani a rendszerkonform eszközökkel. A megfosztott­ságtól (széttöredezettségtől) nem korlátozott jelenlét az életünkben, az önszerveződés, a szolidaritás – mind-mind a hatalom számára ellensé­ges megnyilvánulások, ugyanakkor a rendszerrel szembeni ellenállásnak olyan, azonos tőről fakadó különböző változatai, melyekből a könyvben tudatos harci program áll össze.

A felkelés: rombolás és teremtés. Olyan önvédelem, amelyből a terem­tő rombolás hangulata sugárzik. A saját lábra állás programja. „A legjobb az lenne – hirdeti a könyv -, ha dugába dőlne az összes válságkezelő forgatókönyvük. És amikor ez bekövetkezik, akkor nem a fenntartható fejlődés szakértői fogják megadni a legjobb válaszokat.” A harcnak az alábbi főbb programpontjai vannak.

– „Lőni minden válságra” és egyesével felszámolni az akadályokat.

– Szabotálni minden képviseleti szisztémát. Obstrukcióval akadályozni a működésüket. Gátolni a specialisták uralmát.

– Helyi szinten ellehetetleníteni az államhatalom érvényesülését.

– Megbénítani a gazdaságot. „Nem látunk más lehetőséget, csak azt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, csődbe vigyük a bankot, és közben előnyt kovácsoljunk a rendszer hiányosságaiból, hogy megerősödhes­sünk.” A felkelés „az árutermelő társadalom elleni összeesküvés”.

– Megszervezni az önvédelmet, terjeszteni és szélesíteni az együtt­működéseket. Állami ellenőrzéstől mentes „szabad területeket alkotni. Megsokszorozni az átláthatatlan zónákat”. Erőt felmutatni a mindennapi alá nem rendelődések sorozatában. Törekedni az ellenőrizhetetlenségre. (Az utcákon uralkodó „fegyelmezetlenséget kell módszeresen és szisz­tematikusan egy kiterjedt és hatékony gerillaháborúvá fejleszteni, hogy visszanyerjük kormányozhatatlanságunkat”.)

– Kiépíteni a saját kommunikációs csatornákat.

– Ahol lehetséges, helyettesíteni az olyan társadalmi intézményeket, mint a család, az iskola, a szakszervezet, a sportklub stb.

Minden hatalmat a kommunáknak

A felkelés sejtjei a kommunák. A könyv kommunának nevezi mindazo­kat az önszerveződéseket, amelyek tagjai tudatosan együttműködnek egymással bizonyos életfeltételeik közös megteremtése érdekében: a vadsztrájktól, az elfoglalt épületek közösségeitől, az 1968-as akciótaná­csoktól, a menekült rabszolgák telepeitől kezdve az argentin piqueterókig, akik „maguk megtermelik, amire szükségük van”.

Kommunák akkor jönnek létre, amikor némelyek elhatározzák, hogy az életben maradás feladatát nem külön-külön próbálják megoldani. „A kommunát általában néhány olyan ember alkotja, akik megszabadulva személyes kényszerzubbonyaiktól elhatározzák, hogy közös erővel ve­szik fel a harcot a valóság ellen, és akik tudják, hogy a megmérettetésben csak egymásra számíthatnak.”

A rendszer logikájától függetlenedő közösségi létfenntartás harci tevékenység is. Ezért az egyik oldalról tekintve „a kommuna a partizán­mozgalom alapegysége”. Ugyanakkor a másik oldalról tekintve az élet alapegysége: „tagjaik és a velük sodródó emberek anyagi és erkölcsi túlélése érdekében” szervezik meg magukat. „A kommuna természe­téből fakadóan az önfenntartásra törekszik”. Mind szemléletileg, mind módszertanilag árulkodó a megfogalmazás: „minden kommuna a saját bázisa akar lenni”.

Létbeli kiszolgáltatottsághoz vezet, hogy jelenleg az alapvető élelmi­szereket – a könyv adatai szerint – a népesség két százaléka termeli meg a többieknek. A kommunák – helyzetük és szemléletmódjuk kö­vetkeztében – szakítani akarnak ezzel az állapottal. Ezért számukra kulcskérdések: „hogyan állítjuk helyre az élelmiszer-termelést” annak érdekében, hogy el tudja látni a terület lakosságát?; „hogyan alakítjuk át a betontereket városi kertekké, ahogy Kubában csinálták…”? Hosszabb távon a megfelelő termelési eszközök kisajátítása is elkerülhetetlen „az önellátáshoz szükséges képességek megszerzéséhez”.

A kommunában mint alapegységben való gondolkodás és cselekvés nem elszigetelődést, „önmagával beérést” jelent, hanem egy hálózatos érintkezési rendszer kiépítésének kiindulópontját. „Növeljük a kommunák, a köztük levő kapcsolatok és a szolidaritás sűrűségét egészen odáig, amíg az egész terület átláthatatlanná válik, minden hatóság számára áthatolhatatlanná.” A könyv globális méretű összeütközést és szolidaritást prognosztizál.

A nem polgári életforma: felkelés. A felkelés: alternatív, áruviszonyok­tól és államhatalomtól független életmód. A legfontosabb kérdés, hogy hogyan lehet ezt visszafordíthatatlanná tenni. A visszafordíthatatlanság feltétele, hogy a célkitűzés és a hozzá vezető út egynemű: azonos is­mérveket hordoz. „A forradalmi folyamat akkor visszafordíthatatlan, ha már nincsenek hatóságok, de nincs is szükség rájuk, ha nincs tulajdon és nincs tulajdonvágy sem, ha nincs uralom és megszűnt az uralomvágy is. Ezért maga a felkelés folyamata már magában foglalja végső győzel­mének vagy vereségének formáját.”

*

Annak idején az iskolában azt tanultuk, hogy a feudális korszakban a polgárság fokozatosan terjeszkedő társadalmi forradalmat hajt végre. Új életformát és értékrendet képvisel. Meghonosítja az árugazdaságot és ezzel az emberek közötti kapcsolatokban elsődlegessé teszi a pénz­közvetítést. Lényegében ennek a társadalmi forradalomnak a győzelme után veszi át a politikai hatalmat. Annak idején azt tanultuk (olvastuk), hogy a tőkés rendszerből való kilábalási törekvés számára egyfajta posztkapitalista társadalmi forradalom (életforma és értékrend) gyakorlati térhódítása ad történelmi esélyt. Ennek eszközeként jelenik meg – az elméletalkotás meghatározott időszakában – a politikai forradalom.

Mindkét ismertetett könyv megkérdőjelezi, hogy a mai erőviszonyok mellett indokolt lenne direkt politikai forradalmat napirendre tűzni, de fenntartja a társadalmi forradalom („másképp társadalom”, másfajta életmód) szükségességét és aktualitását. Időszerűnek tekinti az áruviszo­nyokat (árutermelést, árucserét) mellőző közösségek (továbbá közösségi hálózatok) létrehozását.

Az eljövendő felkelés utószavát író Balázs Gábor a szerzők egy másik munkájából idéz: „a munkásosztály csak a proletariátus – a tiszta tagadás osztálya – ideiglenes állomásozási helye volt”.

Annak idején Bernstein fölfigyelt a hagyományos elmélet és a korabeli gyakorlat közötti hasadásra. Ezt a kettősséget megszüntetendő, a nyu­gat-európai munkásság éppen tapasztalható magatartásához igazította (mintegy azt követővé tette) az elméletet. Eltérő szándékkal, de lényegé­ben ugyanezt a módszertani fogást alkalmazza a „Láthatatlan bizottság” is, amikor leszögezi: „A proletariátus vagy kommunista, vagy nem létezik..” Ezzel megtisztult a terep, és az így keletkezett vákuumba egymással versengő elképzelések nyomulhatnak be. (Zárójelben. Mellesleg nem csekély kommunikációs káoszhoz vezet a leíró és a normatív tartalmú „proletár” kategória konkrét, világos megkülönböztetésének hiánya.)

Különböző módokon lehet reagálni arra a helyzetre, amikor a tapaszta­lati valóságban olyan új jelenségekbe, problémákba botlunk, amelyekre a hagyományos elméletben nem találunk választ, magyarázatot. Lehet úgy, hogy új elméleteket és nekik megfelelő új kategóriákat alkotunk. (Az újrakezdés módszere.) De úgy is lehet, hogy megvizsgáljuk: Nem lehet­séges-e az új jelenségeket a meglevő elméletbe beépíteni (az elméletet a régi struktúra mentén kiegészíteni) és annak keretein belül értelmezni? A hagyományos elméleti kategóriákat az újabb jelenségekre is kiterjesz­tett tartalommal alkalmazni? (A továbbépítés módszere.)

Mindkét könyv kimutatja, hogy korunkban bizonytalanná vált a ha­gyományos elmélet felépítményi részre vonatkozó hipotézise: a politikai hatalom aktuálisan nem megragadható (sőt, nem is a megragadása lenne a legszerencsésebb megoldás). De a társadalmi forradalom mint bázisforradalom egyáltalán nem került le a napirendről.

Hová tűnt a proletariátus, ha a nyugati tapasztalatok szerint nem produkálja a kommunistaság, mint radikális alternatíva ismérveit? Bernstein szerint a viselkedése azért nem lehet forradalmi, mert előbb polgárosodnia kell. Agambennél és másoknál viszont mára sikeresen vált a középosztály tagjává.

A hagyományos elmélet szerint létében mindenki proletárnak számít, aki nem rendelkezik a létfenntartásához szükséges termelési eszközök tulajdonosi vagy használati jogával. Vagyis mindenki, aki kénytelen bér­be adni egyetlen tulajdonát, a munkaerejét. Akár éppen sikerül ez neki (aktuális bérmunkás), akár csak próbálkozik a bérbeadásával (potenciális bérmunkás). Az Utószó szerzője vitába szállva Agamben (globális kispol-gárosodás) koncepciójával írja: „a világ távolról sem középosztályosodott, hanem lényegében totálisan proletarizálódott, azaz mindenki bérmunkás­sá vált, ami azt is jelenti, hogy élete idejének elsöprő többségében egy rajta kívül álló célrendszert követve cselekszik”.

Ahhoz a társadalmi környezethez képest, amelyben a XIX. században megalapozódott elmélet keletkezett, az ún. nyugati világban mindenkép­pen szembetűnő változás történt: az egykor a munkahelyén 14-16 órát is dolgozó bérmunkást (Lenin kategóriájával, de nem a lenini értelemben vett) „félproletár” helyzetű bérmunkás váltotta fel. Félproletár abban az értelemben, hogy bérjövedelme kiegészült olyan állampolgári jogon járó juttatásokkal, amelyek végső forrása – igen jelentős mértékben – a nem nyugati világ bérmunkásainak kizsákmányolásából származik. Ez a kettős (egyidejűleg kizsákmányolt és „a tőke társfogyasztója” [Marx], „közvetve vagy közvetlenül a burzsoázia kitartottja” [Lenin]) helyzet értelemszerűen nem gyorsítja a – hagyományos elméleti kategóriákkal -proletár osztálytudat, illetve a magáértvaló osztályként történő viselkedés kialakulását. Mindez azonban nem feltétlenül érvényes az ún. harmadik világ számos országának tulajdon nélküli bérmunkásságára, amelynek életét és tudatát nem „szennyezik” állami juttatások. Az eljövendő felke­lés lázadó közösségeinek halmazában is elegyednek az önfenntartásra törekvő „magáértvaló” kommunák a „magánvaló” („a tőke társfogyasztói­ként”, „a burzsoázia kitartottjaiként”), pusztán fogyasztó kommunákkal.

Az ismert marxi megfogalmazás szerint „Az iparilag fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek csak saját jövője képét mutatja.” A szövegkörnyezet­ből kiderül, hogy az idézett összefüggés érvényesülése tendenciájában értendő.

Az azóta eltelt időszakban a tőke terjeszkedése számos új jelenséget produkált. A globális természeti környezet nem viseli el a tőkés civilizáció terhelését; gyarmatosított országok (területük eltartóképességét megha­ladó) túlnépesedése; mesterségesen létrehozott túlfogyasztás az áruk tömegtermeléséből adódó értékesítési (profitrealizálási) nehézségek mérséklése érdekében; fiktív pénzügyi műveletek („buborékgazdaság”) elburjánzása; mesterséges jövedelemtermelés (például hitelnyújtással) a fizetőképes kereslet növelése érdekében stb. Mindezek ismeretében indokoltnak látszik eltűnődni azon, hogy miben mutathatja az iparilag fejlettebb ország a fejletlenebb jövőjét, és miben a kevésbé fejlett ország az iparilag fejlettnek a jövőjét.

A jelen Felhívás számos európai nyelven megjelent, és – az első, illetve további aláírók listájával együtt – letölthető az Egalitarian Europe (Egyen­lőségelvű Európa) nevű internetes oldalról: http://egalitarian-europe.com/wb/pages/en/welcome.php . A dokumentumnak létezik rövidebb és hosszabb változata, s Karl Heinz Roth és Zissis Papadimitriou Die Katastrophe verhindern. Manifest für ein egalitáres Europa (Megakadá­lyozni a katasztrófát. Felhívás egy egyenlőségelvű Európáért) (Edition Nautilus, 2013) című, 125 oldalas vitairata alapján íródott. A Felhívás rövid változata magyarul a http://egalitarian-europe.com/wb/pages/hu/fogadtatas.php internetes oldalon olvasható.

Az itt megjelentetett hosszabb változat egy részletes és éleselméjű elemzéssel kezdődik, amely a jelenlegi európai válságfolyamatokat és ezek fenyegetően antidemokratikus és dezintegratív következményeit vizsgálja az európai államokon belül, illetve az államok között. Másrészt a Felhívás akcióprogramot is tartalmaz az egyenlőségelvű és szolidáris Európáért. Kilenc pontban sorolja fel e program követeléseit, melyeket „önmeghatározó és önmaga iránt elkötelezetten cselekvő kezdemé­nyezések hálózatának” kell megvalósítani, mely kezdeményezések „az akcióprogram alapján és szellemében működnek, és Európa minden régiójában „Egyenlőségelvű Európa Társaságot alapítanak”.

A Felhívás aláírható az info@egalitarian-europe.com oldalon.

A szerkesztőség

 

Napjaink Európáját tömeges munkanélküliség, romló munkakörülmények, a szociális lefaragások és a demokratikus jogok fokozódó leépítése árnyékolja be. Ezek a tendenciák a világgazdasági válság kezdete óta felerősödtek. A megszorító programok tovább élezték a helyzetet, és tovább fokozták a különbséget a centrum és a periféria országai között. Időközben az a fenyegető helyzet állt elő, hogy széthullhat az eurózóna, valamint az Európai Unió.

Mi történt?

Ennek a mizériának az okai a kora 1970-es évekre nyúlnak vissza. Miután 1971 és 1973 között az USA-adminisztráció felfüggesztette a dollár aranyra váltási kötelezettségét, és felszámolta a Bretton Woods-rendszert, ezzel egy világméretű nagy inflációs hullámot indított el. Ez alól akarták kivonni magukat az Európai Közösség vezető testületei. Beve­zették az ún. valutakígyót, s ezt 1979-re „európai monetáris rendszerré” fejlesztették, amelynek vezető valutája gyakorlatilag a német márka lett. Azáltal, hogy egymáshoz kötött valutaárfolyamokat vezettek be, stabili­zálni akarták a német-francia szövetségen alapuló európai integrációs folyamatot, és valutapolitikai ellenpólust kívántak kiépíteni.

Ez a stratégiai célkitűzés magas árat követelt a tagországok alsóbb osztályaitól és rétegeitől. Mivel az új átváltási rendszerrel együtt nem egységesítették a munkafeltételeket, nem harmonizálták a társadalom-és gazdaságpolitikát, és a politikai rendszert sem építették át az európai föderáció irányába, ez súlyos fejlődési zavarokhoz vezetett. A fizetési mér­legek egyensúlyukat vesztették. Ám az Európai Közösség tagállamai csak részben voltak képesek egymással szembeni deficitjeiket és többleteiket a monetáris politika eszközeivel kiegyenlíteni. Ennek következtében a kevésbé versenyképes országok egyre inkább átváltottak egy megszorító szociál- és költségvetési politikára. A szociális keynesianizmus korát a bércsökkentéseknek, a szociális kiadások leépítésének és a köztulajdon privatizációjának radikális piaci stratégiája váltotta fel.

Miután az NDK-t a Német Szövetségi Köztársasághoz csatolták, Németország végleg Európa domináns gazdasági nemzetévé nőtte ki magát. A maastrichti szerződés konvergenciakritériumai valamennyi tagországot merev költségvetési és kamatpolitikára kényszerítették. Az 1998-ban alapított Európai Központi Bank működésében teljes mérték­ben a Bundesbankot (Német Szövetségi Bankot) követte, és magát hoz­zá hasonlóan a korlátozó pénzmennyiség- és árpolitika mellett kötelezte el. A röviddel később bevezetett egységes valuta az Európai Uniót hard currency (keményvaluta-) rezsimmé változtatta, amely Európa központi térségének versenyképes nemzetgazdaságait juttatta előnyhöz a peri­féria országaival szemben.

E keretfeltételek mellett mindenekelőtt Németország radikalizálta a maga 1950-es évek óta gyakorolt neomerkantilista irányultságát. Export­orientált alacsonybér-politikára váltott. Az ebből eredő exportár-dömping kiszolgáltatottjai leginkább az Európai Unió periferikus országai voltak. A Németországot körülvevő centrumországok neomerkantilizmusa strukturális egyensúlytalanságok kialakulásához vezetett, amelyeket az EU-szerződések korlátozó keretfeltételei állandósítottak.

A monetáris uniónak ez a hibás működése a világgazdasági válság révén könyörtelenül lelepleződött. A periféria országai mély depresszióba estek, amely a mai napig tart. Velük szemben a centrum­országokban rövid stabilizációs folyamatra került sor, ám ez időközben szintén stag­nálásra váltott. Ezekre a negatív makrogazdasági folyamatokra a Német­ország dominálta EU-t irányító testületek válságélező intézkedésekkel reagáltak. Még intenzívebben folytatták restrikciós politikájukat, és a Nemzetközi Valutaalappal együtt (a „trojka” égisze alatt) olyan megszo­rító programokat kényszerítettek a periféria országaira, amely tömeges munkanélküliséghez, drasztikus elszegényedési folyamatokhoz és széles társadalmi rétegek demoralizálódásához vezetett. A megtakarítási dik­tátumokkal párhuzamosan indított stabilizációs intézkedések (Európai Stabilitási Mechanizmus stb.) pedig azt szolgálják, hogy állandósítsák az alávetett osztályok kizsákmányolását az állami és magánhitelezők hasznának biztosítására. Egyoldalú médiapropaganda segítségével a válság tüneteit – legfőképpen az állam növekvő adósságát – a válság okává értelmezik át, hogy ezzel igazolják az alulról fölfelé történő radikális újraelosztás folyamatát.

Hogy történhetett meg?

Felvetődik a kérdés, miként alakulhatott mindez ilyen katasztrofális mó­don? Szerintünk lényegében két lehetséges magyarázat fogalmazható meg. Az első szerint a centrumországokban gyakorolt neomerkantilista, exportorientált és alacsonybér-politika azért nyert prioritást, mert Európa ezzel egyidejűleg imperialista szuperhatalommá emelkedett fel. Itt minde­nekelőtt az 1990-1991-es stratégiai időablak volt döntő jelentőségű. Ami­kor 1990-ben az NDK-t a Német Szövetségi Köztársasághoz csatolták, ez az esemény meghatározóbb volt a Szovjetunió és a KGST-országok tömbjének bukásában, mint a közép- és délkelet-európai országokban egyidejűleg végbement átalakulás. A hatalmi vákuumba való haladék­talan behatolás során az EU vezető testületei eleinte csak a statiszta szerepét játszották; az azonnali radikális „sokkterápia” mindenekelőtt az USA és Nagy-Britannia befolyása alatt került végrehajtásra. Ezt követően azonban az EU vezető testületei voltak soron: az ekkor kezdődő keleti terjeszkedés során Európa magjának pénzügyi konszernjei és nagyvál­lalkozásai kerítették ellenőrzésük alá a területet.

Ez a folyamat ismétlődött meg a Balkánon az 1990-es években. Az 1973 és 1982 közötti világgazdasági válság a jugoszláv föderációban végletesen felfokozott egyenlőtlenségekhez és kemény társadalmi és politikai konfliktusokhoz vezetett, amelyek egyre erősödő etnopolitikai függetlenségi mozgalmakba, végül pedig kegyetlen polgárháborúba csaptak át. Itt Németország és Ausztria az elszakadók oldalára állt, és hamarosan maguk mellé állították az EU-irányítást. Ahelyett, hogy a drá­mai fejleményeket semleges segélyprogramokkal csillapítani próbálták volna, olajat öntöttek a tűzre, és részt vettek az 1999-es jugoszláv föde­ráció elleni NATO-háborúban. A háború néhány hónap alatt a jugoszláv föderáció vereségével végződött, amely egy sor etnikailag „megtisztított” kisállamra bomlott fel. Most már Délkelet-Európát is be lehetett vonni az Európai Unió hatáskörébe . Az EU európai szuperhatalommá lépett elő, „vándorló határokkal”, melyeket az 1990-es évektől egyre erőseb­ben kezdett őrizni, és melyeket mind átjárhatatlanabbá igyekezett tenni (Schengen-határok), hogy távol tartsa a menekülteket és a munkát ke­reső migránsokat.

A másik lehetséges magyarázat az intézményi-politikai szinten belüli gyökeres átalakulásokra hivatkozik, amelyek hatására az EU tagországaiban megvalósulhatott a deflációs alacsonybér-politikára történő átmenet, a szociális jóléti rendszer leépítése és a közjavaknak a tőketulajdonosok irányítása alá helyezése. Ez a folyamat végső soron csak azért volt lehetséges, mert mellé állt egy olyan pártspektrum is, amely egykor a baloldalhoz tartozott. Az intézményes baloldal fontos áramlatai – a szociáldemokrácia, az euro­kommunisták és a zöld pár­tok – maguk is részt vettek e folyamat kiépítésében. A kurzusváltást a szociális keynesianiz­musból a társadalom radikális piaci formáció­jának doktrínáiba először Dél-Európa szociáldemokrata pártjai vitték végbe. Majd a dél-európai euro­kommunisták távolodtak el ezeknek az éveknek a munkásharcaitól és társadalmi mozgalmaitól, s kezdték támogatni saját nemzeteik megszorításokkal történő konszolidációját. Alig egy évtizeddel később az új társadalmi mozgalmakból kinőtt zöld pártoknál is végbement ez a fordulat. Végül az új évezred kezdetére a centrum­országok szociáldemokrata pártjai – leginkább a német szoci­áldemokraták és a Margaret Thatcher irányában elkötelezett brit Labour Party – is elkezdték követni a kapitalista restrukturálódás európai útjának új általános irányvonalát.

Ez a radikális piaci restauráció pusztító következményekkel járt. Elő­ször, minthogy részt vállalt benne az intézményesült baloldal is, súlyos károkat okozott az európai társadalmak társadalomkritikus spektrumá­nak, amely csak most kezd magához térni. Másodszor azzal járt, hogy az EU-tagországok társadalmának kétharmada elvesztette politikai képviseletét a közvetett demokráciában, a reprezentatív parlamentáris struktúrák politikai osztályaikkal együtt pedig nagymértékben elvesz­tették társadalmi legitimációs alapjaikat. Harmadszor pedig lehetővé vált az uralkodó elit konzervatív szárnya számára, hogy magát az uralmi rend „mérsékeltebb” változataként állítsa be, mivel a gazdasági restauráció lényeges mértékben az egykori baloldali pártok segédleté­vel ment végbe. Populista színjátékkal a maguk oldalára állították az alsó osztályok egyes részeit, már amennyiben ezek nem szaladtak át azonnal a hipernacionalista, fasisztoid szervezetekhez és váltak olykor jelentékeny tömegben híveikké. Ezt követően nehézzé vált a politikai intézményeknél akár csak megközelítőleg különbséget tenni „bal- és jobboldal” között.

Mit tehetünk?

A megszorító programoknak a politikai intézményekre gyakorolt drámai hatása elsőrendű fontosságúvá tette a kérdést: milyen életképes alter­natívák kínálkoznak?

Először vegyük szemügyre, hogy a – főleg az eurózóna perifériájának országaiban bevezetett – megszorító programok keresztülvitele óta milyen viták folytak az alternatívákról. Ezek leginkább három koncepció körül forogtak:

Elsőként az egyes országok (Görögország, Olaszország stb.) kilépése az eurózónából és az Európai Unióból, a nemzeti fizetőeszköz újbóli bevezetése, a bankok államosítása és egy nemzeti újjáépítési program beindítása.

Másodikként a megszorító programok leállítása, adósságmoratórium kihirdetése, a pénzügyi szektor államosítása és tárgyalások megkezdése az adósságok jelentős mértékű elengedéséről anélkül, hogy ezzel egy­idejűleg ki kellene lépni az eurózónából. Ezt a koncepciót mindenekelőtt a görögországi radikális baloldali koalíció (Syriza) képviseli.

Harmadikként a mediterrán tagországok együttes kilépése az eurózónából, új tömbvaluta bevezetése és a déli térség kiépítése politikai alapokon nyugvó gazdasági unióvá.

Meglátásunk szerint e három javaslat mindegyike erős hátrányokkal és komoly veszélyekkel jár. Az egyedüli kilépés az eurózónából „baloldali sokkterápia” lenne: a nemzetközi elszigeteltség miatt a legrövidebb időn belül gazdasági összeomláshoz, éhségkatasztrófákhoz, és a fejlődő országok csoportjába történő lecsúszáshoz vezetne. A Syriza-koncepció pedig nem tűnik számunkra reálisnak: egy periferiális nemzetgazdaság képtelen egymaga keresztülvinni érdekeit az EU vezető testületeinek a központi térség támogatta diktátumaival szemben. A Canossa-járás elkerülhetetlenné válna. Hogy ezt megspórolja pártjának, sok Syriza­-szimpatizáns maradt távol az utolsó parlamenti választásokról. Ám sze­rintünk egy mediterrán tömb sem rendelkezne a szükséges gazdasági politikai potenciállal, hogy a nemzetközi elszigeteltség és konkurencia ellenében középtávon talpon maradjon.

Jellemző módon a központi térségben is léteznek ilyenfajta elgondo­lások. Ott azonban ezeket az intézményi rendszer nemzeti-konzervatív szárnyai képviselik. Szándékaik ellentétesek, ám a javasolt valutapolitikai intézkedések tükörképei egymásnak.

Ezekkel ellentétben hogyan nézhetne ki egy hihető koncepció? Egy ilyennek felfogásunk szerint négy döntő követelménynek kell eleget tennie. Először is szem előtt kell tartania, hogy az EU sok országában tömeges társadalmi ellenállás alakult ki és állandósult az ellen, hogy a válság költségeit az alsóbb osztályokra terhelik. Másodszor igazságosan kell kezelnie az alávetett osztályok rétegeinek – a dolgozó osztályoknak és az alsó középrétegeknek – minden anyagi érdekét. Harmadszor

„meghatározó reformokat” kell javasolnia a társadalmi, gazdasági és kulturális élet összes területén, s ezeket egybe kell kötnie Európa fö­deratív demokratizálásával. Negyedszer pedig kapcsolódási pontokat kell létrehoznia a világon átívelő társadalmi mozgalmakkal, hogy véget vessen az eurocentrikus hatalmi politika korszakának. Csak amennyiben mind e négy feltételnek megfelel a koncepció, akkor jutunk el hitelt ér­demlő alternatívához, amely megtöri a társadalmi ellenállással szembeni blokádot, és radikális fordulatot indít el.

A következőkben felvázoljuk egy olyan lehetséges akcióprogram sarokpontjait, amely a tömeges társadalmi ellenállás önvédelmi célkitű­zéseiből indul ki, tehát feltételezi, hogy leállnak a megszorító programok, adósságmoratóriumra kerül sor és megindulnak az első segélyakciók az elhatalmasodó tömeges elszegényedés megszüntetésére.

1. Intézkedések az Európán belüli egyensúlytalanságok és az euró válsá­gának megszüntetésére: egy meghatározandó eladósodási hányad fölött a köz- és magánszféra összes adósságának átvezetése egy európai törlesztési alapba, hogy jelentős mértékű adósságelengedésre kerül­hessen sor a hitelezők terhére. Egységes eurókötvények kibocsátása az Európai Központi Bank részéről. Az Európai Stabilitási Mechanizmus átalakítása európai klíringrendszerré, amelybe az országok befizetik folyó fizetési mérlegük többletének jelentős részét. Miután meghozták ezeket az égetően sürgős intézkedéseket, az Európán belüli strukturális egyensúlytalanságok a következőkben felvázolt sarokpontok következ­tében anélkül fognak megszűnni, hogy szükség lenne bármilyen további beavatkozásra. Az európai egységes valuta manapság oly forrón vitatott problémája is jelentőségét veszti, mert az visszafejlődik puszta elszámo­lási és fizetési eszközzé.

2. A munkakörülmények, munkaidő és munkadíjak egységesítése európai szinten: a munkatempó és munkaritmus lassítása. A munkaidő radikális csökkentése a teljes bér megtartása mellett. A bérezési és fizetési olló tágulásának visszafordítása 1:10 arányra, később pedig 1:5-re, egyidejűleg a minimálbér emelésével és a lineáris béremelés bevezetésével.

3. A szociális biztonság és méltóság visszaállítása: első lépésekként az általános (mindenki számára elérhető) betegbiztosítás bevezetése, a szociális segély és öregségi nyugdíj felemelése egész Európában. Innen kiindulva az általános szociális alapjövedelem kiépítése, amelybe bevonandók a helyi és regionális önkormányzatok.

4. A társadalmi vagyon visszaosztása fentről le: a tőkejövedelmekre kivetett adók jelentős megemelése, a vagyonadó újbóli életbeléptetése egész Európában, az öröklés progresszív megadóztatása, a milliós örök­ségek átalakítása kommunális szinten létrehozott kulturális és szociális alapokká, a jövedelemadók felső harmadának markáns megemelése és a – valamennyi tőkepiacra kivetendő – tranzakciós adó tartós bevezetése.

5. A tőke kimenekítésének tilalma és a befektetések társadalmasítása: az átalakulás első fázisában a tőkemozgások ellenőrzésének bevezeté­se, valamennyi stratégiai kulcsszektor – nagybankok, médiakonszernek, a teljes gazdaságra kiható kulcsfontosságú területek mint az információs és kommunikációs technológia, az energiaellátás és a szállítás -, vala­mint az exportszektor összes multinacionális szinten működő vállalkozá­sának társadalmasítása. Ezt követően a teljes gazdaság decentralizálása és regionalizálása és társadalmi önigazgatás alá helyezésére.

6. A közjavak visszavétele köztulajdonba: az összes infrastrukturális és ellátórendszer társadalmasítása a helyi önkormányzatok és az önkor­mányzati társulások szintjén, az egészségügyi ellátás, a kórházak és az oktatásügy települési szintű fennhatóság alá helyezése. Az internet, a digi­tális médiák és minden tudományos-technikai innováció társadalmasítása.

7. A nemek egyenlősége: az új nőmozgalom elmúlt évtizedekben ki­harcolt sikerei a válság kitörése óta veszélybe kerültek a férfiak körében fokozódó agresszivitás, a szexuális kizsákmányolás és a családon belüli erőszak növekedése miatt. Ezért határozott intézkedésekre van szükség. Javaslatunk szerint először is azoknak a foglalkozási területeknek az anyagi és ezáltal társadalmi felértékelésére kell összpontosítani, ahol mind a mai napig nők dolgoznak többségben (fizetetlen és alulfizetett újratermelés). Innen el kell jutni a társadalmi, gazdasági politikai és kultu­rális élet minden területén a nőkkel szemben az egyenlő elbánás elvének érvényesítéséig, és ezt visszafordíthatatlanná kell tenni.

8. A környezetvédelmi politika megerősítése és elmélyítése: a kudarcot vallott liberális piaci szabályzórendszer (kibocsátás-kereskedelem stb.) helyettesítése a természeti tartalékok felhasználásának valamennyi származékos ökológiai költségét figyelembe vevő vállalati és nemzet­gazdasági költségszámítással. Emellett minden termelő- és reproduk­ciós folyamat ökologikus átalakításának felgyorsítása, mindenekelőtt a mezőgazdaságban és az állattartásban. A szállított mennyiség és az energiafelhasználás visszafogása lassítás és regionalizálás segítségével.

9. A schengeni határrendszer felszámolása: a határrendszert hala­déktalanul fel kell számolni, paramilitáris infrastruktúráját („Frontex”) és adatbankrendszerét meg kell szüntetni. Ezzel párhuzamosan fel kell oszlatni minden olyan ezzel összefüggő Európán belüli intézményt, amely a menekült és migrációs mozgások diszkriminációját és elrettentését szolgálja (internáló táborok, a mozgás szabadságának korlátozása stb.).

Ezen akcióprogram sarokpontjainak természetesen kapcsolódniuk kell a politika színteréhez: csak egy új politikai alkotmány biztosíthatja számára a szükséges koherenciát. Itt, véleményünk szerint, egyedül poszt-nem­zetállami kezdeményezés jöhet szóba. Nem nőhet ki az Európai Unió struktúráiból, mert az EU a nemzetállamok hierarchikusan koordinált csoportját képviseli, és nem rendelkezik elégséges társadalmi legitimá­cióval. A mi modellünk ezzel szemben a közvetlen demokrácia elveit tartja szem előtt, amely túllép a parlamentáris pártrendszer hiányosságain, s elkötelezett az egyetemes és társadalmi szinten gyakorolt léthez való jog és az emberi jogok normái iránt. Ezen túlmenően ennek a modellnek számításba kell vennie az öreg kontinens történelmileg kialakult kulturális sokféleségét. Ezért mi egy Európai Szövetségi Köztársaságot javaslunk, amelyben feloldódnak az eddigi tagállamok. Bázisdemokrata definiáltsá­gából következően alulról felfelé építkezik. Benne négy összekapcso­lódó működési szint lenne megkülönböztethető: települések, illetőleg települési társulások, kantonok, régiók – Balkán, Kelet-Közép-Európa, földközi-tengeri térség stb. – és maga a föderáció. E négy szint között kerülnek elosztásra a közbevételek, kijelölt fontosságuk szerint. Itt garan­tálni kell, hogy a forrásokat elsődlegesen a demokratikus önkormányzat szempontjából különösen fontos alsóbb működési szintekre utalják, és egyúttal biztosítani kell, hogy a föderáció tartósan lemond a klasszikus imperialista és nemzetállami hatalmi emblémákról mint a hadsereg, mi­litarista-ipari komplexumok, agresszív külpolitika stb. Ezen túlmenően a szövetségi alkotmányban rögzíteni kellene az általános leszerelésre és békére vonatkozó kötelezettséget.

Ennek az akcióprogramnak csak akkor van esélye, ha bekerül a társadalmi ellenállásnak valamint az alternatív gazdaság bontakozó szektorainak konkrét tanulási folyamataiba, és az ott nyert tapasztalatok alapján állandóan korrigálják és fejlesztik. Ehhez olyan társadalmi kezde­ményezések szükségeltetnek, amelyek nem a politikai pártok irányába orientálódnak, és nem tartanak igényt bármifajta avantgárd szerepre. Sokkal inkább olyan hálózatra van szükség, melyet önmeghatározó és önmaga iránt elkötelezetten cselekvő kezdeményezések alkotnak, s ezek az akcióprogram alapján és szellemében működnek, s Európa minden régiójában Egyenlőségelvű Európa Társaságot alapítanak. Felszólítjuk a társadalmi ellenállás aktivistáit, az alternatív gazdaság protagonistáit, a szakszervezetek és pártok baloldali ellenzéki áramlatának képviselőit valamint Európa kritikusan elkötelezett értelmiségét, hogy támogassa szóval és tettel ezt a kezdeményezést.

Az antifasiszta ellenállás európai hagyatéka

Ezek a javaslatok nem egyedülállók és nem is előzmény nélkül valók. Nagyon is kapcsolódnak több olyan baloldali szocialista ellenálló csoport programadó nyilatkozataihoz, amelyek az 1940-es évek elején szakítot­tak a nemzetállam romboló hatású normarendszerével, és egy Európai Szövetségi Köztársaság mellett érvelnek. Magától értetődő, hogy nem kapcsolódhatunk töretlenül vízióikhoz – ehhez a világ és Európa az utóbbi 70 évben túl nagyot változott. De bizton kiindulhatunk abból, hogy a mai Európa a maga elnyomorodási folyamataival és autoritárius struktúráival merő ellentéte mindannak, amiért ezek az ellenálló csoportok annak idején felvették a harcot a fasizmussal és a németek uralta Európával. Mi ehhez a hagyatékhoz kapcsolódunk, és megkísérlünk új életet tölteni belé.

2013. május

Fordította: Kerényi Gábor

A mellékletet szerző jogi megfontolásból nem tötjük fel a honlapra, de e számunk melléklettel együtt megrendelhető.

Tázlár a szocializmus előtt elmaradott tanyavilág a Duna-Tisza köze közepén. Amikor a szerző elkezdte terepmunkáját a 1970-es években, gyors fejlődést talált; építkeztek és a jövő felé orientálódtak a tázláriak. Manapság sok ház eladó, a föld magánkézbe került, de csökkent a termelés. 2012 óta az általános iskola újra egyházi kézben van – nem azért, mert a tázláriak visszasírják a Horthy időket hanem mert ezzel a lépéssel akarják az intézmény jövőjét biztosítani. A szerző a helytörténeti és néprajzi adatokat elemzi az „anthropology of time" elméleti keretében.

I. Bevezetés

Nagy örömömre szolgál, hogy első ízben adhatok elő ebben az intéz­ményben és ezen a tanszéken, amelynek sorsát a kezdetektől fogva figyelemmel kísérem.¹ Csaknem egy évtizede annak, hogy utoljára adtam elő Budapesten. Akkori előadásom a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató munkatársai számára készült, és egy politikai antropológiai témát járt körül: nevezetesen a „korrupció” különféle formáit a szocialista időszak helyi tanácsaiban és hivatalaiban.² Ma elmélyültebben és tágabb időkeretben szeretnék a történelemmel foglalkozni, azaz nemcsak a szocializmussal, hanem a szocializmus előtti időkkel és a posztszocia­lizmussal is.

A legtöbb antropológus (etnológus, társadalom-néprajzos: itt nem látok figyelemre méltó különbséget) terepmunkája közösségét mikrokoz­moszként látja, különösen akkor, ha élete első terepmunkájáról van szó, noha ezt kevesen és ritkán ismerik el. Bevallom, én most is így látom Tázlárt. A falut, amely alig több mint két óra autóútra van Budapest köz­pontjától, és félúton a Duna és a Tisza között, ma jóval kevesebb mint kétezer ember lakja. Éppen azért választottam ezt a régiót kutatásom tárgyául, mert nem tipikus mezőgazdasági szövetkezetek jellemezték. Ez azért alakult így, mert a szétszórt tanyás települési forma és külö­nösen a tanyák körüli értékes szőlőskertek miatt nagyon költséges lett volna bevezetni a szovjet mintájú kolhozokat, amelyeket az 1960-as évek elején sorra szerveztek a vidéki Magyarországon. Egy korábbi munkámban rámutattam arra, hogy a nem tipikus szakszövetkezeti forma jól jellemzi a magyar mezőgazdasági politika rugalmasságát, és a rugalmasság ebben a szektorban jól jellemzi a globális magyar gazdaságot, illetve nagymértékben hozzájárult annak általános dina­mizmusához a szocializmus utolsó évtizedeiben. Ehhez elengedhetetlen volt a mezőgazdasági szektor fejlesztése, hiszen a magyar társadalom a kollektivizálás előtt egy túlnyomóan paraszti társadalom képét mutatta. Az 1940-es években a lakosság legnagyobb része a mezőgazdaságban dolgozott, következésképpen nem meglepő, hogy agrárpártok nyerték meg a háború utáni szabad választásokat.

Azzal magyaráztam Tázlár kiválasztását a falubeli embereknek és a járási hivatalban, hogy ott a szakszövetkezet jelenléte kiváló lehetősé­get biztosított a paraszti gazdálkodás folyamatosságának antropológiai szempontú tanulmányozására. De az igazság az, hogy nem annyira ezen hagyományok dokumentálása, mint inkább a kortárs Magyarország társa­dalmi-gazdasági viszonyainak megismerése motivált. Ezt a célt kiválóan szolgálta egy falusi esettanulmány, ami sokkal inkább mikrokozmosznak volt tekinthető akkor, mint ma, amikor a nemzeti gazdaságban jelentősen csökkent a mezőgazdaság jelentősége, és a tázlári fiatalság Londonba vagy más világvárosokba vágyik.

Sajnos nem tudok eleget arról, hogy mi történik manapság Tázláron, ezért tervezek új terepmunkát a következő években. De félreértés ne essék, történelmi érdeklődésem nem pótcselekvés. Jóllehet a múlt ön­magában is végtelenül érdekes, én soha nem leszek történész. Mint a legtöbb társadalomtudós, engem is elsősorban a múltnak a jelenben játszott szerepe foglalkoztat. Tázláron ez sokat változott az 1970-es évek közepe óta. Első terepmunkám során több levéltárban megfordultam Kecskeméten, Kalocsán és Budapesten. Sok idős emberrel beszéltem a falu történetéről, és adatokat tudtam gyűjteni az 1956-os eseményekről és a helyi szövetkezetek vitás történetéről. De a lakosok jó része egysze­rűen túl elfoglalt volt az ilyen életútinterjús kutatáshoz. Az 1970-es évek közepe a lázas felhalmozás időszaka volt, és a falusiak mind a jövőbe tekintettek: házat építeni Tázlár központjában, fürdőszobát csináltatni, vagy, ha már mindez megvan, beszerezni egy Moszkvicsot vagy egy Ladát. Ugyanakkor azonban a boldog autótulajdonosoknak legtöbbször eszük ágában sem volt eladni lovukat, amely továbbra is számos ház­tartás hűséges támasza maradt.

Ezzel szemben ma nem a kisüzemi gazdálkodás a felhalmozás fő forrása; a falusiak többsége nem dolgozik annyit, mint régen, és több ideje van reflektálni a történelemre. A falu központi terén 1956-os emlék­oszlopot emeltek, felújították a háborús emlékművet, emléktáblák jelzik azokat a házakat, amelyekben az első református iskola és az első pék­ség működött. Az 1970-es években nem voltak olyan helyi kiadványok, amelyek segíthettek volna a helytörténeti kutatásban; 1990 óta egész sereg munka jelent meg, amely bemutatja a szövetkezet(ek), a művelő­dési ház és az iskola történetét. A helyi önkormányzat 1997-ben, a mo­dern adminisztráció megteremtésének 125. évfordulójára megjelentette Tázlár Krónikáját.³ Ez a munka jóval több részletes adatot, eseményt és dátumot tartalmaz, mint amennyit én a Tázlárról szóló monográfiámban említek (Hann 1980).

A következőkben először a falu objektív történetét (Realgeschichte) foglalom össze és megpróbálom ezt Erdei Ferenc fogalmaival értelmezni. Majd a harmadik fejezetben kitérek azokra a közoktatási újdonságokra, amelyek különösen szemléletesen érzékeltetik Tázlár múltjának jelentő­ségét a jelenben, a mostani fideszes kormány alatt. Az idő ideológiája

(temporality) és a Realgeschichte valósága most is szoros kapcsolatban vannak. Végül néhány jelenleg is folyó szakmai (antropológiai) vitára utalok, és megkérdőjelezem, hogy beszélhetünk-e előrelépésekről saját tudományunkban.⁴ A vidéki Magyarországon, 20 évvel a földek privati­zációja után és a tízéves EU-s támogatások ellenére nagyon kevesen látnak ma előrehaladást. Előadásomat azzal a megállapítással zárom, hogy a mai tázláriak nem kevésbé gondolkodnak előre, mint őseik, mégis az idő szubjekív megtapasztalása és társadalmilag, elsősorban politikai­lag konstruált mivolta manapság más, mint a szocializmusra jellemző lineáris, előrehaladó időérzékelés.

II. A történelmi elmaradottság és a szocialista civilizációs folyamat

A jövőtől a múlt felé való fordulást jól jelképezik a jelenlegi polgármes­ternek a faluközpont perifériáján, a Soltvadkert felé vezető út mellett egy új ipari negyed létrehozására tett erőfeszítései. Mivel röviddel a munkálatok megkezdése után emberi maradványokra bukkantak, az építtetők Kecskemétről hívtak régészeket leletmentő kutatás céljából. Az ásatás során csontvázak százai kerültek elő, és a közelmúltban egy középkori templom alapzatára is rábukkantak. Ez utóbbi felfedezés már csak azért is érdekes, mert ezt a helyet a falusiak emberemlékezet óta Templomhegy néven ismerik. Ez az elnevezés az 1970-es évek óta iz­gatta a fantáziámat, mert a környék teljesen sík, ameddig a szem ellát. A régészek szerint ezen a helyen már szarmata település is volt, később jöttek a hunok; a falu az Árpád-korban még virágzott, ám 1241 körül áldozatul esett a tatárjárás pusztításainak.

A Tázlár név az 1279 és 1429 közötti dokumentumokban fordul elő először, de nem világos – legalábbis előttem -, hogy ez mennyiben jelölt állandó települést az oszmán hódítás előtti időszakban. Az azonban való­színű, hogy a XVII. században nem volt itt település. A XVIII. században a tázlári pusztát a 20 km-rel távolabb élő kiskőrösi szlovákok vették bérbe a Wattay családtól (pomázi nemesek). A XIX. század folyamán a föld fokozatosan elaprózódott. Kezdetben nemesek és gazdag parasztok vettek itt óriástáblákat, amelyeken házat építettek, és nagyobb területen gazdálkodtak, majd új bevándorlók érkeztek, elsősorban Szeged környé­kéről, akik családi gazdálkodóként azt remélték, hogy a tázlári nagyobb birtok jobb lehetőséget kínál a gazdálkodásra, mint azok a törpebirtokok, amelyek megöröklésére a túlzsúfolt szülőfalvaikban kilátásuk lehetett. Sokuknak azonban csalatkozniuk kellett. Igaz, hogy a Templomhegy körüli terület földminősége viszonylag jó, de a Duna-Tisza közének je­lentős szakaszai annyira homokosak, hogy vagy teljesen alkalmatlanok a gabonafélék termesztésére, vagy pedig olyan alacsony terméshoza­múak, hogy még nagy területen sem biztosítják az önfenntartást. Ilyen például az úgynevezett Szanksarok, amely a XX. század elején ennek ellenére viszonylag nagy népsűrűségnek örvendett. Ezenközben nagy területek, különösen erdők megmaradtak a távol – Pomázon – élő ne­mesek tulajdonában.

A két világháborút követő földreformok nem befolyásolták jelentősen Tázlár életét. Ezeknél nagyobb hatással volt az első szocialista évtized drasztikusan egyenlősítő politikája, amely megszüntette a birtok mérete és a társadalmi pozíció vagy osztály összekapcsolódását. A múlt szá­zad első felében nem sok minden történt az intézményi fejlődés terén. A számottevőbb vallási felekezetek saját gyülekezeteket hoztak létre, és 1906-tól kezdve az egyik nagy majorsági épület katolikus templomként szolgált Tázlár Felsőtelepén. A lakosság legnagyobb része elszigetelt tanyákon élt és dolgozott. 1907-ben, amikor újravonták a közigazgatási határokat, a régi Tázlár nevet – nem világos, hogy milyen meggondolás­ból – a Prónayfalva elnevezés váltotta fel. Az evangélikus Prónay Dezső báró közismert nacionalista volt, de a jelek szerint soha nem kereste fel a faluközösséget személyesen, és nem gyakorolta azt a patrónusi szerepkört sem, amelyet talán elvártak tőle a lakosok. A központi intéz­ményesítést sokáig a felekezetek által a falu két nagyobb központjában létrehozott elemi iskolák képviselték. Ezek szaporodtak a Horthy-rend­szer alatt: gróf Klebelsberg Kunónak köszönhető, hogy 1930-ban még a zsúfolt Szanksarokban is népiskola épült. Sőt, amikor világossá vált, hogy az egyetlen állami téglából épített tanterem nem elég, a helyiek össze­fogtak és hozzáépítettek egy másikat, ezúttal vályogból. A tanár mellett a római katolikus plébános irányította a tanyai iskolát. A II. világháború alatt épült az Alsótelep szélén az úgynevezett ONCSA-telep: egy házsor a legszegényebbeknek.

1945-ben a falu úgy döntött, hogy megválik a Prónayfalva névtől, és kérvényt nyújtottak be a Belügyminisztériumnak, amelyben a Dózsafalva elnevezést javasolták. A minisztérium azonban elutasította kérésüket. 1947-ben a falugyűlés megszavazta a Tázlár név vissza­vételét, amely ez alkalommal elnyerte a minisztériumi jóváhagyást. Alig egy évvel később az egyházi iskolákat államosították. A régi tanári személyzet a helyén maradt, de a vallást kitiltották az iskolákból, és a tanároktól elvárták, hogy ne gyakorolják vallásukat. A következő évben – 1949-ben – rendkívüli gyűlést hívtak össze, ezúttal azért, hogy megünnepeljék Sztálin 70. születésnapját. A tázláriak gratuláló táviratot küldtek a Kommunista Párt megyei pártbizottságának. Szaba­di Pál a Krónika közvetlen következő mondatában lakonikusan közli, hogy ugyanabban az évben a falusiak lerakták egy új, nagy katolikus templom alapkövét Tázlár Alsótelepén, amely később a szocialista falu központját alkotta (Szabadi 1997, 122).

Az első szocialista évtizedeket rendszerint kegyetlennek és re­presszívnek jellemzik a történészek. A magánháztartások szempont­jából ez kétségtelenül igaz Tázláron is, különösen, ha ezt az időszakot a szocializmus utolsó két évtizedével hasonlítjuk össze. A hetvenes években még éltek a keserű emlékek az erőszakos betakarításokról és a kulákok elleni kampányokról. A faluközpont azonban ennek ellenére sokat fejlődött az 1950-1960-as években. Először a katolikusok és a reformátusok gazdagodtak új templomépülettel, majd 1961-ben megnyílt a szép, új iskola és a művelődési ház. A vallásos és világi szférák így szigorúan elkülönültek egymástól. A lakóhelyváltás többirányú volt: a tanyáról a faluba és a faluból a városba. Azok számára, akik a központ­ban felépített családi ház kedvéért hagyták el tanyájukat, az elektromos áram és a vezetékes víz számított fő vonzerőnek. Ugyanakkor a gyors iparosítás ezen évei alatt sokan végleg elköltöztek a faluból, például Csepelre. Így történt, hogy egy generáció alatt Tázlár lakossága felére csökkent. Kiürült a Szanksarok, és 1975-ben lebontották a Klebelsberg-féle iskolát. Természetesen sok kivándorló továbbra is szoros kapcso­latot tartott fenn a faluval. Voltak olyanok is, akiket a faluban maradt család segített, különösen akkor, amikor a felhalmozás lehetősége (főleg disznótenyésztés formájában) korábban nem látott bőséget hozott a falusiaknak. Ebben a folyamatban óriási szerepet játszott a rugalmas típusú szövetkezet. Ugyanis a két szakszövetkezet segítsége nélkül a háztartások nem profitálhattak volna az 1968 utáni, az új gazdasági mechanizmus keretében megnyílt lehetőségekből, amelyek biztosították számukra a mezőgazdasági termelés alapjait (gépellátást, olcsó tápot) és a piaci értékesítést. A „gyenge adottságú” szövetkezet rendszeres állami támogatásban részesült.

Ezen összefoglalás után felmerül a kérdés, hogyan is juthatunk el Szabadi Pál Tázlár-krónikájától a gazdaság és társadalom strukturális átalakulásainak makrokozmoszához – Magyarországon, Közép-és Kelet-Európában és talán még általánosabb szinten is? Ha Tázlárt szélesebb kontextusokban akarjuk értelmezni, elsőként talán Arie den Hollander úttörő tanulmányát az „európai határvidékről” kellene idézni, ami két részletben jelent meg a Comparative Studies in Society and Historyban (1960-1961). Den Hollander Frederick Jackson Turner észak-amerikai téziseire támaszkodva világította meg a XVIII. századi Kárpát-meden­cében az oszmán csapatok visszavonulását követő visszatelepedési folyamatot. Korábbi munkámban gyümölcsözőnek találtam a határvi­dék-szemlélet összekapcsolását a magyar történészek XIX. századi kapitalizmustanulmányaival, amelyek szerint a demográfiai átmenet és az ipari munkahelyek hiánya ezreket űzött el otthonukból (Hann 1979). Miért menne valaki az észak-amerikai „Vadnyugatra”, ha szűzföldeket is lehet gyarmatosítani ötven mérföldnyire nyugatra a szülőfalutól? Ezeket a folyamatokat a Duna-Tisza közén elsősorban a szegedi néprajzkutató, Juhász Antal elemezte részletesen (Juhász 1997).

Röviden összefoglalva: a földrajztudósok, demográfusok, gazdaság­történészek és gazdasági antropológusok munkái mind fontosak ahhoz, hogy Tázlár történetét a maga teljességében lássuk. De ahhoz, hogy érdemben megértsük a „nagyobb képet”, és ugyanakkor élethűen lát­tassuk, hogy milyen volt a szocializmus előtti paraszti generációk élete a határvidéken, máshová is kell tekintenünk. Mindkét dimenzió fellelhető Erdei Ferenc (1910-1971) munkájában.

Erdei Ferenc Makón, a Szegedtől keletre fekvő, hagymatermeléséről híres mezővárosban született, majd a Szegedi Tudományegyetemen jo­got tanult. Később, a Márciusi Front bukása után megalapította a Nemzeti Parasztpártot, és egyre inkább a népi mozgalom radikális balszárnyával azonosult. 1944 és 1956 között több miniszteri tárcája volt, de ezekben az években nem sikerült a magyarországi sztálinizmus lényegén változ­tatnia. Nagy Imre reformvonalához való lojalitásáért 1956 után majdnem az életével fizetett. De Kádárnak szüksége volt Erdeire a tervezett kol­lektivizálás miatt, és ezért hozatta ki a szovjet fogságból. Erdei Ferenc több vezető tisztséget töltött be 1971-ben bekövetkezett haláláig, de talán még nagyobb jelentőséggel bírt a kulisszák mögötti tevékenysége. Fehér Lajossal és más reformorientált politikussal együtt sikerült elérnie azt, hogy a magyar mezőgazdaság kollektivizálása jelentősen eltért a szovjet mintától. A szocializmus utolsó évtizedei alatt csendes forradalom történt a magyar vidéken, amely kulcsszerepet játszott a Kádár-rendszer tágabb „társadalmi kompromisszumában”.

A sikerek dacára Erdei pályája és politikai utóélete viszontagságos­nak mondható: a munkásmozgalomban sokan azért tekintették gyanús elemnek, mert megkérdőjelezhetetlen hűség fűzte a faluhoz, és mind­végig büszke maradt saját paraszti származására, míg a liberálisok és más antikommunisták azért átkozták ki az elmúlt évtizedekben, mert, úgymond, „lepaktált” a kommunistákkal és végigasszisztálta a kollektivi­zálást. Kétségtelen, hogy a politikai nyomás rányomta bélyegét a vidéki modernizáció e nagy teoretikusának tudományos munkájára, mégis úgy érzem, hogy a jelenleginél jóval több elismerést és megbecsülést érdemel.⁵ Röviden, az egyetem elvégzését követően, amikor még Makón dolgozott a hagymatermelők szövetkezetében, Erdei Ferenc motorkerék­páron járta be a Duna-Tisza közét, hogy első kézből származó adatok­kal dokumentálja, hogyan éltek a parasztok egy olyan korban, amelyet gazdasági válság és geopolitikai bizonytalanságok jellemeztek. Az ebből a tapasztalatból született Futóhomok című könyve a szociográfia egyik klasszikusa. Nem tudom, hogy járt-e éppen Tázláron (illetve akkor nevén Prónayfalván), de annyi bizonyos, hogy ezt a vidéket jól ismerte, innen indulva tört át a katonai fronton 1944-ben, hogy csatlakozzon a Szege­den állomásozó szovjet hatóságokhoz. „Minden falusi mag nélkül” – így jellemezte Prónayfalvát és még néhány sokfelől benépesült települést, amelyek tanyavilágában nyilvánvalóan más állapotok uralkodtak, mint Makón, Kiskőrösön és hasonló „mezővárosokban”, ahol a mezőgazda­ság ugyan fejlettebb volt, de a technikai fejlettségnek ellentmondott a generációk óta összetartozó közösség tudata, ami gátolta a termelőerők fejlődésének megfelelő osztályképződést. Az olyan településeket, mint Prónayfalva azonban gazdasági alulfejlettségük ellenére magas fokú társadalmi rétegződés jellemzett, és a szórványtelepülés-forma tovább korlátozta a kollektív fellépés lehetőségét.

Húsz évvel később a Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában Erdei jobban elmélyült az elméleti kérdésekben. Úgy érezte, hogy koráb­bi elemzése Kiskőrösről téves volt, mert fiatal fejjel nem ismerte fel az osztályharc valóságos jellegét. Későbbi munkái szintén nem mentesek a közvetlen politikai hatásoktól. Nagyobb jelentőséggel bírnak azon írásai, amelyek az 1940-es évek elején egy kiskunszentmiklósi tanyán csendőri felügyelet mellett készültek. Ugyanez vonatkozik egy befejezetlen, szin­tetizáló tanulmányára a „két világháború közötti Magyarországról”, amely poszthumusz jelent meg (Erdei 1976). Ez utóbbiban, de már hamarabb is, pl. A magyar paraszttársadalom (1942) című művében, Erdei nagyon is kritikusan értelmezi azokat a „kvázi-feudális” struktúrákat, amelyek jól megfértek olyan elemekkel, amelyek kétséget kizáróan modernnek számítottak, nevezetesen a kapitalizmus által megteremtett városi proletariátussal. A magyar polgárosodást hátráltatta a két világháború közötti időszak reakciós politikája, és a parasztok lettek a modernizá­ciós kudarc legnagyobb áldozatai. Az az elképzelés, hogy a kisgazdák polgárosodnak, és önként belépnek a holland mintájú szövetkezetekbe, tarthatatlannak bizonyult azokban az években, amikor a kommunisták konszolidálták hatalmukat. Erdei is a kollektivizálás mellé állt.

Ez persze nem tetszett mindenkinek; a legtöbb népi író számára mindig is idegen maradt a téesz. Szelényi Iván úgy vélte (1988 54, 6): Erdei fel­áldozta ifjúkorának eszméit a marxista osztályelemzés oltárán. A liberális szociológus szerint a fiatal Erdeinek volt igaza, mind tudományosan, mind pedig erkölcsileg. Szerencsére – így Szelényi – Erdei halála után a magyar falu képes volt visszatérni a „megszakított polgárosodás” útjára. Így tehát Szelényi Erdeinek a polgárosodással kapcsolatos fiatalkori fej­tegetéseit gyümölcsözőnek tartja, annak ellenére, hogy a szerző később reménytelenül kompromittálta magát azáltal, hogy titokban csatlakozott a Kommunista Párthoz, illetve kiszolgálta annak politikáját.

Tázlár példája az én szememben Erdei munkásságának kevésbé kri­tikus értelmezését teszi lehetővé. Véleményem szerint Erdei mindvégig hű maradt paraszti gyökereihez. Noha nem rendelkezett társadalomtu­dományi diplomával, „ösztönös” összehasonlító társadalomtudósnak tekinthető. Gyermekkorát részben tanyán töltötte, de ahogyan az Alföld más városaiban is, a Makó körüli elszigetelt tanyák szorosan kapcsolód­tak a városhoz, és sok családnak volt saját háza a központban, a me­zőgazdasági szezonban szállásul szolgáló tanya mellett. Erdei számára megrázkódtatást jelentett annak felismerése, hogy van olyan tanyavilág, amelynek nincs ilyen civilizációs központja. De Erdei látókörét tovább szélesítette az 1935-ben Svájcba és Hollandiába tett utazása, amelynek során különösen nagy hatást gyakoroltak rá az ott látott mezőgazdasági szövetkezetek. Magyarország elmaradottságáról szóló elméleti munkái a nyugati viszonyokkal való behatóbb megismerkedés közvetlen eredmé­nyeinek tekinthetők. Világossá vált az a szakadék, amelyet az országnak át kellett ugrania, noha a népi mozgalom bal szárnyának embere, Erdei Ferenc, nem hitt abban, hogy a kapitalizmus importálása lenne a meg­felelő válasz a gazdasági elmaradottságra.

Erdei kulcsfogalma tehát a polgárosodás (embourgeoisement), amelyet később Szelényi és más szociológusok is átvettek. Az 1980-as években tökéletesen helyénvalónak látszott a fogalom újrafelfedezése, hogy értelmezhetővé tegye az országban végbemenő folyamatokat, például a parasztságnak a „gazdagodjatok” jelszóra való reakcióját. A polgár ugyanakkor egy másik kontextusban is előtérbe került: a polgári társa­dalom az angol civil society standard magyar fordítása. A polgári és a burzsoá közötti ellentmondások reménytelenül problémássá tették ezt a terminust a szocialista ideológusok számára. Erdei Ferencnek is el kellett határolnia magát a kifejezéstől (és átfogalmazni korábbi kijelentéseit, mint ahogy ezt pl. a már említett Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában is megtette). De későbbi munkáinak (pl. Város és vidéke, 1971) beható vizsgálatai világossá teszik, hogy alapvető érdeklődési köre nem változott. Elsősorban a falu és város közötti történeti egyensúly helyreállítására törekedett, valamint arra, hogy azok az emberek, akikkel olyan erőteljesen azonosult, a városiakhoz hasonló esélyekkel léphesse­nek a modernitás rögös ösvényére. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy Erdei egyfajta vidéki „proletarizálódási” programban gondolkodott volna. Ellenkezőleg, nagyon is felismerte a háztáji termelés és a gazdasági ösztönzők jelentőségét. Ezen az alapon adott tanácsot Fehér Lajosnak, Nyers Rezsőnek és más olyan döntéshozóknak, akiknek decentralizációs politikája a szocializmus utolsó évtizedeiben lehetővé tette a „szocialista vállalkozók” megjelenését a vidéki Magyarországon. Más szavakkal, a polgárosodás – Szelényi érvelésével ellentétben – nem Erdei ellenére, hanem éppen ellenkezőleg, az ő közreműködésével következett be.

Akárcsak a német Verbürgerlichung, a magyar polgárosodás fogalom is kétértelmű. Erdei feltehetően soha nem kívánt a magyar vidéken egy új kapitalista osztályt látni, ehelyett a parasztság hagyományainak és „falusi műveltségének” megőrzése, és a kvázi-feudális egyenlőtlenségek meg­szüntetése mellett tört lándzsát. Fiatalkori írásaiban gyakran használta a civilizálódás fogalmát. Mondhatni, egész életében a mezőgazdasági szektor civilizálódásának híve volt. Ez egyfelől a nyugati országok fejlett termelőerőihez való felzárkózást jelentette. Erdeit nem vonzották a ka­pitalizmus külföldi modelljei (legkevésbé a nem-magyar elemek Magyar­ország eltorzult piackapitalizmusában, ezt el kell ismerni, hangsúlyozva azt is, hogy nem volt antiszemita). Azokat a civilizációs intézményeket kívánta megszilárdítani, amelyeket a magyar parasztok történetileg hoz­tak létre azokon a nagyobb településeken, ahol a népesség az oszmán hódítás következtében különösen koncentráltan élt.

Ha elvonatkoztatunk az Alföld regionális sajátosságaitól, akkor azt mondhatjuk, hogy Erdei a városi kultúra falusi meggyökereztetését támogatta. Ebben az értelemben példaértékű az én Tázlárról készült beszámolóm. A korai szocialista évtizedekben a szegényebbek elhagy­ták a tanyákat, pl. a Szanksarokban, és vagy beköltöztek az új faluköz­pontba, vagy pedig továbbvándoroltak a távolabbi városok nyújtotta munkalehetőség reményében. A faluközpontban az állam új utakat és járdákat épített, és gondoskodott arról, hogy a lakásokba alacsony áron bevezessék a vezetékes vizet és az elektromos áramot. Szövetkezeti üzletek és éttermek nyíltak. Létrejött a szocialista tanács, később pedig a mezőgazdasági szövetkezetek. Az állam új iskolát épített, miközben fokozatosan felszámolta a félreeső tanyák régi kis iskoláit. Kulturális in­tézményeket alapított, mint például a tágas művelődési házat, könyvtárat és egy jól felszerelt tornatermet.

Mivel mindez egybevágott a szocialista modernizációs projekttel, első látásra úgy tűnhet, hogy itt mindössze az új, felülről diktált politikai-ideo­lógiai program megvalósításáról volt szó. Ez azonban nem egészen így van, mivel Tázláron a hatalom ugyanezen birtokosai gondoskodtak arról is, hogy új, nagy templomok épüljenek a faluközpontban. Az 1950-es évek megtorpanásai ellenére a templomépítések még a nagy világi fejlesztések előtt lezáródtak; és nemcsak az építőanyagot, hanem a munkaerő nagy részét is a szocialista brigádok biztosították!

III. Változások a mai faluban

Előadásom keretei nem teszik lehetővé, hogy bemutassam az utolsó két évtized minden változását, így csak nagy vonalakban vázolom a legfon­tosabb tendenciákat. Tázláron, mint ahogyan máshol is, visszaadták a földeket. A rendszerváltás után a szövetkezet még tizenöt évig működött, igaz, hogy már jóval korábban elvesztette a falu gazdaságában játszott központi koordináló szerepét. Az a támogatás azonban, amelyben né­hány magángazdálkodó manapság az EU mezőgazdasági politikájának keretében részesül, messze nem kompenzálja őket a szocialista időszak jóval nagyvonalúbb mezőgazdasági segélyezésének elvesztéséért. Min­den ágazatban csökkent a termelés.

A mezőgazdaságon kívüli munkalehetőségek erősen összeszűkültek, mind a formális, mind pedig az informális szektorban. Az általános euró­pai gazdasági válság hatására csökkent a kereslet a drága jachtok iránt, amelyeket Tázláron a kilencvenes évek óta gyártanak, és Hollandiába exportálnak. Ez volt az első és utolsó beruházás a tervezett ipartelepen. Még van remény, hogy a kecskeméti régészek visszatérnek és folytatják munkájukat a középkori templom körül, de ehhez pénzre van szükség, miközben az országos pályázatok egyre nehezebben elnyerhetők. Ha sikerül, akkor esetleg azt a néhány személyt alkalmazzák majd, akiket je­lenleg az önkormányzat foglalkoztat minimális munkabérért. A hajógyáron kívül egyetlen olyan üzem működik, ahol a dolgozók száma meghaladja a tízet. Ez a műanyagüzem, amely egy régi katolikus iskola épületében található, sikeresen túlélte a szakszövetkezet összeomlását annak kö­szönhetően, hogy a vezetők még a kilencvenes években megvásárolták és okos beruházással működtették tovább. A bérek ugyan alacsonyak, de szemben a hajógyárral, bőven van megrendelés, mert fő termékük a legolcsóbb műanyag palack, és nem a luxuscikk.

A jelenlegi gazdasági és foglalkoztatási helyzet nem sokban különbö­zik a 2010 előttitől. Mégis azóta sok szó esik arról mind a magyar, mind pedig a külföldi sajtóban, hogy milyen változásokat hozott Orbán Viktor fideszes kormánya. Külföldön elég sokat lehet olvasni ezekről a nagy politikai kezdeményezésekről, amelyek többek között azt a célt szolgál­ják, hogy a kormány a sajtót és a bíróságot egyre jobban a befolyása alá vonhassa. A roma és a zsidó kisebbségekkel kapcsolatos incidensek ugyancsak gyakori témák a német sajtóban. Ezzel szemben kevesek számára ismert (beleértve sok magyar állampolgárt), hogy milyen vál­tozások mennek végbe nap mint nap a falu életében, például egy olyan kulcsfontosságú intézményben, mint az iskola, ahonnan nem szivárognak ki a kisebb-nagyobb konfliktusok. Engedjék meg, hogy a következőkben erről számoljak be, Tázlárt hozva például.

Az új állami általános iskola 1961-ben nyílt meg az új faluközpontban. Miután 1978-ban megszüntették a felsőtelepi iskolát, az összes tázlári gyerek ide járt. Akkoriban egy Nyugatról érkezett, a magyar parasztgaz­daság átalakulásával foglalkozó kutató számára nemigen volt lehetséges az iskola gyakori meglátogatása, illetve tanulmányozása. Tudtam, hogy a tanárok között többen párttagok voltak. Az igazgatóhelyettes volt egyben a helyi párttitkár. Ezekkel az emberekkel csak későbbi tázlári látogatása­im során tudtam többet beszélni. Az akkori igazgatónő nem volt párttag. Mária néni (mindenki így ismerte) 1947-ben került az akkori református iskolába. A vallás gyakorlása számára tiltott volt. Más tanár időnként eljárt a templomba, de a hetvenes években, amikor a hittant nem az iskolában, hanem a templomban tanították és a beíratott gyermekek száma egyre csökkent, az igazgatónő ezt nem tehette…

Párttagok és pártonkívüliek együtt játszottak az úgynevezett tanári zenekarban, amelyet különösen a lakodalmakra hívtak meg szívesen. Vezetője az igazgatóhelyettes volt, egy tehetséges sváb férfi, akinek édesapja a háború végén esett el, és aki aztán magyar nevet kapott ne­velőszüleitől. A Szanksarokban kezdte pályafutását, később szép házat épített a faluközpontban, ahol most is lakik. Az ő ötlete volt, hogy 1981-ben az iskola, a könyvtár és a művelődési ház hivatalosan egyesüljön (a gyakorlatban ez a három intézmény már évek óta az ő irányítása alatt állt). Sok évig ő vezette az Általános Művelődési Központot, egy ideig megyei tanácstagként tevékenykedett, és a Kádár-rendszer utolsó évei­ben, miután az előző tanácselnököt sikkasztás miatt elítélték, a tanácsház vezetését is ő vette át. 1994-ben eredménytelenül indult a polgármes­ter-választáson. Noha sokan elismerték tehetségét és becsületességét, a Kisgazdapárt nem tűrte, hogy egy volt kommunista kerüljön megint a falu élére. Manapság nyugdíjasként még mindig bejár az iskolába zenét tanítani, focizik fiatalabb kollégáival a falu kis pályáján, és a játékot követő ún. „harmadik félidőben” már régen nem számít a világnézet, pláne nem a régmúlté. Ahogy a szocializmus alatt, úgy most is több tanár ül a falu képviselő-testületében. De a testület által 2012-ben hozott határozatot nemcsak a volt vezető, hanem sokan mások is furcsállták.

A tázlári iskola gyorsan, a tanárokkal és szülőkkel való szélesebb körű konzultációt mellőzve került a római katolikus egyház kezébe. Az iskola ma II. János Pál pápa nevét viseli, és a keceli intézmény „kirendeltségé­nek” tekintik. (A keceli intézmény korábban Arany János nevét viselte, de úgy döntöttek, hogy az elhunyt lengyel pápa neve jobban jelzi az új keresztény irányzatot.) Amint az szokásban van a szocializmus vége óta, az iskolai hittanoktatásról a katolikus pap és a kálvinista lelkész gondoskodik. Ami egészen új, az az, hogy keresztek díszítik minden osztály falát, és az iskolaév kezdetét és végét nem a kultúrházban, hanem a római katolikus templomban ünneplik a tanárok és a gyerekek. Ezenkívül ugyancsak a templomban tartják II. János Pál emléknapját, amelyet, mivel október 22-ére esik, össze lehet kötni az 1956-os forra­dalom megünneplésével.

Hogyan lehetséges mindez? A polgármester szerint a döntés alapvető oka az volt, hogy az illetékesek attól tartottak, hogy a tanulók csökkenő létszáma miatt a nyolcosztályos általános iskola előbb-utóbb elveszíti felső tagozatát. Ilyen körülmények között biztosabbnak látták a jövőt az egyház kezében, mint a kormány által létrehozott szekuláris Klebelsberg Intézményfenntartó Központ fennhatósága alatt.⁶ Faluszerte ugyanis az a hír járja, hogy a Kiskőrösön székelő KLIK több tanárnak, sőt magának az igazgatónak a leváltását tervezte, és ezzel magyarázható az iskola gyors átigazolása. A tanárok ezáltal elvesztették közalkalmazotti státusukat és talán cafeteria-juttatásukat is. De egyelőre biztosabbak az állások. A tanárok számára nem kötelező a vasárnapi istentiszteleten való rész­vétel. Hasonló a helyzet a szomszédos településeken is, ahol alig maradt állami iskola. Az egyháznak elvileg el kell fogadnia a más világnézeteket, és kötelessége a heti két hittanóra helyett az igénylőknek etikaoktatást biztosítani. Tázláron büszkén említette az igazgató, hogy a 130 gyerek közül egyetlenegy sem élt ezzel a lehetőséggel. Újdonság még az is, hogy 2013-tól kezdve nemcsak a katolikus káplán és a református lelkész tanítja a hittant, hanem rendszeres óraadó a bócsai lutheránus pásztor is, aki az iskola hat evangélikus tanulójának viseli gondját.

2013 nyarának végén az iskolai tanévnyitón és a pár nappal későbbi ünnepi szentmisén alkalmam nyílt azokkal a személyekkel elbeszélgetni, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a helyi oktatás megreformálá­sában. A polgármester és az iskolaigazgató egyetértettek abban, hogy az iskola puszta megőrzésén túl erkölcsi szempontból is haszna volt az egyházzal való szoros kapcsolatnak. A református és lutheránus lelkészek ugyancsak jelen voltak az ünnepélyen, és rövid felszólalással járultak hozzá a mise ökumenikus befejezéséhez. A református lelkész elmesélte, hogy a kilencvenes években egyháza hogyan kapott kárpótlást az államosított iskolaépületért, és hogyan fordították a pénzt a templom tornyának renoválására. Hozzátette, hogy véleménye szerint a felekezeti arányok szükségessé teszik, hogy Tázláron a katolikus egyház vállalja a vezető szerepet; de Kiskunhalason és Szankon vannak református isko­lák is, és fontos, hogy a felekezetek jó kapcsolatban legyenek egymással. Az iskolaigazgató elismerte, hogy nem volt könnyű az iskolai tanrendet úgy átszervezni, hogy a tanulók három különböző helyre mehessenek hittanra, de megoldották.⁷ A mindennapi tanítás közös imával való elkez­dése időközben elfogadott gyakorlattá vált.

Az évnyitó további újdonsággal is szolgált. A tervek szerint ebben az iskolaévben a napközis ebédet ugyancsak közös imádság előzi meg, amely tavaly óta bevett gyakorlat a helyi óvodában. Mindezt az igazgató évnyitó beszédének legvégén jelentette be, és a bejelentést a jelen lévő szülők minden különösebb reakció nélkül fogadták. Arckifejezésük alap­ján úgy tűnt, hogy sokkal jobban érdekelte őket az igazgató beszédének néhány korábban elhangzott pontja. Többek között az, amikor hangsú­lyozta, hogy ha a tanulónak mindenképpen muszáj mobiltelefonját az iskolába hozni, akkor ezt kötelessége megérkezéskor leadni; valamint hogy a piercing és a hajfestés nem iskolába való, és nem teszi szebbé a gyerekeket. Erre még a pódiumon helyet foglaló fiatal, reverendás káplán is, akit az új iskolásokról való gondoskodással bíztak meg, mosolyogva bólogatott. Segített a kicsiknek egy másik új rituálé véghezvitelében, amely egy újonnan kitalált eskütételből állt. A gyerekek a felszólításnak nagy nehezen engedelmeskedve megígérték, hogy jó tanulók lesznek és mindig szót fogadnak a tanító néninek. Az évnyitó utolsó ünnepélyes mozzanata nem változott az évtizedeken keresztül: mindenki felállt és elénekelték a Himnuszt.

Napokkal később is ezen a különleges keveréken töprengtem, hogy vajon merre forog az idő kereke Tázláron, miközben egy idős paraszt­emberrel beszélgettem a régi katolikus népiskoláról. Keserűen emléke­zett arra a néhány évre az 1930-as években, amikor iskolába küldték, mielőtt elszegődött cselédnek. Különösen az nem tetszett neki, amikor minden nap 12-kor harangozták az Angelust. Noha családja kommunis­ta volt, mégis alkalmazkodniuk kellett, ha apja nem akarta elveszíteni községházi állását. Egyetértettünk abban, hogy ilyen tekintetben nincs túl nagy különbség a harmincas évek és 2013 között, amikor a felekezet nélküliek kénytelenek alkalmazkodni. Amikor elbúcsúztam tőle, minden kommentár nélkül megmutatta nekem azt az üdvözlő lapot, amit nemrég Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől kapott kilencvenedik születés­napja alkalmából.

IV. A posztszocialista jelen elméleti megközelítése

A legtöbb olyan intézmény, amelyet a szocialista civilizációs folyamat ré­szének tartok, ma is megvan Tázláron. Igaz, a tanácsépületet átkeresztel­ték, de csak a mezőgazdasági szakszövetkezet tűnt el teljesen. Meg kell jegyezni, hogy azok közül, akik elvben tiltakoztak a szövetkezetek ellen, akad ma olyan, aki szívesen visszahozná őket, hogy koordinálják a ter­melést és a piaci értékesítést , és biztosítsanak egy minőségi színvonalat, ami előfeltétele annak, hogy megfelelő kereslet legyen a környék boraira. A helyi önkormányzatnak nincs pénze nagyszabású befektetésekre, és olyan fontos közösségi feladatokat, mint a művelődési ház régóta ese­dékes tatarozása, csak a rendszeresen versenyeztető pályázatok révén érkező külső segítséggel lehet megvalósítani. A polgármester egy ideig azt remélte, hogy új üzleti befektetők jönnek majd a faluba, de ahogyan már írtam, a régészeti lelőhely előkerülése után erre semmi esély nem maradt. A polgármester független ugyan, de 1994-ben a Kisgazdapárt támogatásával választották meg, amely akkor a legnépszerűbb párt volt a faluban, és bizonyos, hogy közelebb áll a Fideszhez, mint az MSZP-hez, amelyik ma igen kevés tagot mondhat magáénak Tázláron. Szervezett pártélet a faluban nincsen, bár a 2010-es választások előtt a Jobbik erősen megélénkült.

A fennmaradó időben arról szeretnék beszélni, hogyan értelmezhet egy antropológus elméleti síkon egy ilyen változást. Erdei Ferenc gondolatai népi modernizációs elméletnek tekinthetők. Éppúgy, mint az 1970-es évek falusi lakói, Erdei is úgy látta, hogy van haladás, fejlődés, az idő kereke előreforog. De húsz évvel azután, hogy eldöntötték: a földet újra magánosítani kell egy olyan komplex eljárás keretében, ami „kompen­zációt” ígért a szocializmusban elszenvedett károkért, és miután újra egyházi kézbe adták az iskolákat, jogos a kérdés, hogy mindez nem magát a fejlődést kérdőjelezi-e meg: nem arról van-e itt szó, hogy jelen­tős folyamatok az ellenkezőjükre fordulnak? A modernizáció standard szociológiai elméleteiben gyakran szerepel a szekularizáció fogalma: a vallás „alrendszer” lesz, amely élesen elválik a politikum szférájától és láthatatlan a közéletben. A mai Magyarországon ez nem így van. Az is világos, hogy felélesztik azokat a szimbólumokat, amelyek komoly mozgósító erővel rendelkeztek a szocializmus előtt. Nemcsak a vallási ereklyékre gondolok itt (el ne felejtsük, hogy a Szent Jobbot már a szo­cializmus összeomlása előtt Budapesten nyilvánosan körbehordozták), hanem a gombamód szaporodó turulszobrokra, a sámánszertartások újraéledésére, a rovásírás népszerűsítésére, a régi katonai és félkatonai egyenruhák új kultuszára, a nemesi címekre és az Erdei által keményen bírált kvázi-feudális társadalom emlékét idéző más relikviákra.

Nagy óvatosságra kényszerül az antropológus, ha részleteiben kívánja megragadni, hogy mi is megy végbe a mai Magyarországon, különösen Johannes Fabian 1983-ban a Time and the Other (Az idő és a másik) című munkájának megjelenése óta. A tanulmány kulcsszava az egyide­jűség (coevalness, Gleichzeitigkeit). Sok korai antropológus elkövette azt a hibát, hogy megtagadta az egyidejűséget azoktól a népektől, akikről írtak, úgy ábrázolva őket, mintha „kívül állnának az időn” (Thomas 1989), vagy pedig „szinkronikusak” lennének (Lévi-Strauss 1973). Ha egyáltalán bebocsátást nyertek a nyugati világ diakronikus idejébe, akkor sem voltak egyenrangú résztvevői az antropológus idejének, hanem születésüknél fogva elmaradottak és alsóbbrendűek. Az afrikanista Fabian kritikája elsősorban a nem írásos kultúrával rendelkező társadalmak nyugati megjelenítésére vonatkozott. De explicite is támaszkodott Edward Said Orientalism (Orientalizmus) című, 1978-ban publikált, immár klasszikussá vált munkájára, amely hasonló fejtegetést kínál az ázsiai, különösen pe­dig a muszlim társadalmak nyugati szerzők általi eltorzításáról, amellyel saját felsőbbrendűségüket hangsúlyozták.

Az elmúlt években a történészek és antropológusok közelebb hozták a Nyugathoz ezt a kritikát, pl. a Bizánci Birodalom és a keleti kereszténység „másságával”, vagy pedig a hidegháború és a posztszocialista időszak ál­tal produkált ellentétekkel kapcsolatos munkáikban (Bakic-Hayden 1995, Hann 1996). Fabian terminológiája még Nyugat- és Kelet-Németország viszonyára és a Nyugat keleti megjelenítésére is vonatkoztatható. Így Dominic Boyer (2010) az NDK-t bemutató mai nyugati sikerfilmek elem­zésén bizonyítja, hogy azok mind más időben jelenítik meg a Keletet, megtagadván tőle az egyidejűséget, tagadva, hogy a keletnémet szocia­lizmusnak megvolt a maga érvényes modernitása, mielőtt bekebelezte volna a Szövetségi Köztársaság. Szerinte az „Ostalgie” (az NDK utáni nosztalgia) nyugati gúnyolása hasonló példája a másidejűségnek.

Ez a kritika a klasszikus kulturális relativizmussal mutat rokon vonáso­kat. Jómagam nem vagyok híve ennek a pozíciónak, ami pedig újra igen elterjedt a kortárs antropológiában. Nehezebb a fejlődés mellett érvelni a társadalmi-kulturális antropológia minket is zavarba ejtő eszmetörténe­tében, mint az általunk tanulmányozott társadalmak Realgeschichtéjére vonatkoztatva; újra és újra ugyanazokkal a paradigmákkal találkozunk, Lévi-Strauss dichotómiájában mi a „hideg” diszciplínák közé tartozunk! De ma nem akarok belemenni ezekbe a messzire vezető fejtegetésekbe; mindössze azt szeretném megmutatni, mennyiben lehet releváns Fabian elméleti pozíciója a Közép- és Kelet-Európát tanulmányozó antropológus számára. Boyer megjegyzi, hogy egyes keletnémetek elsőként bírálták saját társadalmukat, egyúttal felmagasztalva a Nyugat előnyeit (Boyer nem tesz említést arról a tényről, hogy 1990-ben a keletnémetek túlnyo­mó többsége a német egység mellett szavazott, feltehetően azért, mert maguk is többre értékelték a nyugati modernitást a sajátjukénál). Michal Buchowski (2001) hasonló mintázatokat talált Lengyelországban, ahol neves szociológusok érveltek úgy, hogy a lengyeleknek, úgymond, hiá­nyos a „civilizációs kompetenciája”, ami magyarázná az „átmenet” óriási nehézségeit és áldozatát.

Erdei Ferenc ugyanígy érzett rá ösztönösen a Kelet elmaradottságára. A megoldás szerinte nem az, hogy kritikátlanul követni kell a Nyugat kapitalista logikáját, hanem ellenkezőleg, a magyar civilizációs hagyo­mányokra kell támaszkodni, abban az értelemben, ahogyan fentebb kifejtettem. Azt állítottam ebben az előadásban, hogy ha figyelembe vesszük a szocialista intézmények és ideológia korlátait, akkor Erdei kivételesen sikeres volt a népi modernizációs elméletek gyakorlati meg­valósításában. A vidéki Magyarország átalakítása kivételes sikertörténet. A posztszocialista körülmények között azonban mintha kevesebb lehe­tősége volna az ilyen innovációnak. A neoliberális kapitalizmus korlátai keményebbek, mint a szocializmusé voltak. A posztszocialista átalakulást a mezőgazdasági szektor szenvedte meg a legjobban, a város és a falu közötti különbségek megint növekedtek. Nem csoda, hogy két évtizeddel a szocializmus összeomlása után egyre népszerűbbek az antiurbánus, antikozmopolita eszmék, és ezek uralkodnak ma mind a városokban, mind pedig az egyre néptelenebbé váló falvakban. Ma azonban, Erdei­vel ellentétben, a modernizáció nincs napirenden. Ehelyett egy múltba tekintő, keserű, agresszív propaganda a jellemző, amely előszeretettel hibáztat másokat a jelen bajaiért, mind az országban, mind pedig az országon kívül.

Mármost hogyan értelmezze mindezt egy antropológus? Jól tudom, hogy a Fidesz és a hozzá hű magyar nyelvű média szemében a nyugati, különösen pedig a német Magyarország-kép erősen torzított. Sok magyar állampolgárt dühít az, amiben a Nyugat illetéktelen beavatkozását látják; a Fidesz-törvényeket „antiliberálisnak” és az EU-szabályozással és el­vekkel összeférhetetlennek bélyegzik. Ez lenne a boyeri értelemben vett másidejűség? Hiszen a magyarok megszavazták a jelenlegi kormányt. Nem az egyidejűség megtagadása-e a nyugatiak részéről, amikor ant­ropológusok és újságírók kigúnyolják a nacionalista túlkapásokat és a miniszterelnök nyilvánvaló igyekezetét, hogy visszaforgassa az idő kere­két abba a korszakba, amikor Magyarország „világnemzet” (Orbán) volt?

Ellentétben némely antropológussal, akik az időről értekeztek, én na­gyon is konvencionális képet őrzök annak fizikájáról és metafizikájáról. Ezért tetszik nekem a nyíl hasonlat angolul. A kormányok elhatározhatják ugyan, hogy visszaforgatják az idő kerekét, és visszafelé fordítják az előző generációk modernizációs kísérleteit, mint pl. a kollektivizálás és az egyházi iskolák államosítása, ám nem lehet visszaterelni a társadalmat a szocializmus előtti időszak medrébe. Ezt a leghatékonyabb sámánszer­tartás és a legnagyobb turulszobor sem érheti el. Az idő kereke forog tovább, lineárisan és kérlelhetetlenül. Ne vádoljuk a tázlári lakosokat, illetve helyi vezetőiket azzal, hogy a jövő helyett a múltba tekintenek; éppen ellenkezőleg, biztosítani szeretnék iskolájuk jövőjét, de a mostani körülmények között ezt leginkább úgy tudják megtenni, ha újra egyházi kézbe adják azt az intézményt, amelyet 1948-ban államosítottak. Az emberek, mint mindig, most is egyéni és kollektív szinten gondolnak a jövőjükre; csak most mégis más körülmények között, mint annak idején, amikor volt egy grand narrative, amely reményt adott még egy ilyen köz­ség számára is, megcsillogtatva a haladás és fejlődés esélyét.

Arra a következtetésre jutok, hogy nem szabad romantizálni a „cultural time”-t, ahogyan sokan ezt a kulturális relativizmus nyomában ma is teszik. Az antropológusok, illetve társadalom-néprajzosok segíthetnek fényt deríteni arra, hogy politikai vezetők és egész társadalmak hogyan fordulhatnak el viszonylag gyorsan egy jövőorientált modernizációtól egy olyan társadalmi projektum felé, amely menthetetlenül a múltba réved, legyen az akár a közelmúlt, akár a távoli múlt a maga dicsőségével és (vélt) sérelmeivel. A mi tudásunk elsősorban terepmunkából fakad, amelyet ma folytatunk arról, hogyan őrződnek meg és alakulnak át a korábbi korszakok relikviái, és milyen bonyolult és dinamikus folyama­tok keretében zajlik ez az átalakulás. Itt én is zavarban vagyok, mert ahogyan már elmondtam önöknek, az utóbbi években keveset jártam résztvevő megfigyelőként Tázláron.⁸ Így a következtetésem spekulatív, és hagy még kívánnivalót maga után. Mindazonáltal azzal szeretném zárni előadásomat, hogy visszavezetem önöket az Alföld mikrokozmoszába, amelyet kicsit a sajátomnak is tekintek.

V. Konklúzió

Azt hiszem, hogy a Tázláron megfigyelhető változások az idő felfogá­sában, a Zeitgeistben, visszafelé mutatnak, míg a szocializmus alatt, legalábbis az 1980-as évekig, a jövőbe mutatott a nyíl. Ezt a szocialista civilizációs projektum sikerével és az idő kihasználásának változásával magyarázom a vidéki Magyarországon, mind az egyének, mind pedig a háztartások szintjén. Amikor Erdei 1937-ben felkereste a Duna-Tisza közének ezt a vidékét, a lakosság jórészt szegényparasztokból állt, akik még a paraszti önellátást sem tudták megvalósítani, nemhogy vállal­kozóként fellépni a piacon. Ezért egész életükre függőségi viszonyban maradtak a közösség módosabb parasztjaitól. A legtöbb falusi lakos számára csak szezonális munka adódott. Az év legnagyobb részében „nem tudtak mihez kezdeni” az idejükkel, miközben rendszerint akadt valami tennivaló a tanya körül.

Utazzunk most gyorsan előre az 1970-es évekbe, amikor egyéves terepmunkát végeztem a faluban. Csaknem a felismerhetetlenségig meg­változtak a viszonyok és a falukép. A legtöbb lakos központi településen élt, egy sor állami és egyházi intézmény mellett. A legtöbben keményen megdolgoztak azért, hogy modernizálják otthonukat, gyakran kombinálva a háztájit a bérmunkával. Az idejük költsége magas volt, ami rossz hír az antropológusnak, aki kitartóan nyaggatta őket kérdéseivel.

Ha most megint előreszaladok az időben, és ma vagyok Tázláron kuta­tó doktorandusz hallgató, feladatom könnyebb, mert ma a falusi lakosok többsége megint nem tud mihez kezdeni a sok szabadidejével. Nincs értelme annak, hogy sokat dolgozzanak és vállalják a disznónevelés minden terhét, ha a végén alig kapnak valamit fáradozásukért. Vannak családok, akik azt mondják, hogy olcsóbb megvenni a húst kolbásznak és szaláminak a Penny Marketben vagy a Lidlben, mint felnevelni egy malacot. Kevés fiatal lát perspektívát a faluban, de városi munkát és lakhatást találni ma sokkal nehezebb, mint régen. Sokan tehát a faluban munkanélküliek úgy, ahogyan a munkanélküliség nem létezett az 1930-as évek modernitás előtti, preszocialista vidéki gazdaságában. Ma elmond­hatjuk, hogy a tázlári falusi lakosok és sok más ezer Tázlárhoz hasonló falu lakosai alulfoglalkoztatottak vagy munkanélküliek, mert hozzájutnak ugyan a televízióhoz és az internethez, és szeretnének dolgozni, de az ál­landó munka a posztszocialista időszakban számukra csak álom marad. Rendelkeznek azzal, amit Alfred Gell (1992) magas erőforrásköltségnek (resource costs) nevezett, és éppen a magas erőforrás-költségek és az alacsony időköltségek (opportunity costs of time) kombinációja az, ami a lakosság ezen rétegeit különösen fogékonnyá teszi a mai múltba révedő, populista retorikára.

Tázlár környékén több más község a faluhatárt jelző táblán már székely rovásírással köszönti a látogatót. Talán hamarosan így lesz ez Tázláron is. Talán már nem is Tázlárnak, hanem Prónayfalvának fogják hívni: hiszen miért ne vegye vissza a falu azt a nevet, amit akkor viselt, amikor az első egyházi iskolákat alapították? Tázlár különben nem a település eredeti neve: ezt a kérdést bonyolítják a régészeti munkák, amelyek meghiúsították a polgármester reményét, hogy ipari befektetőket csábítson a falu szélére. A feltárt sírok ugyanis azt bizonyítják, hogy jóval azelőtt emberek laktak ezen a vidéken, mint amikor a belső határvidék meghódítása megtörtént a késleltetett (vagy eltorzult) kapitalista fejlődés korában. Talán a közösség profitálhatna abból, ha kiderülne, hogy a feltárt emberi maradványoknak magyar a DNS-ük; a feleslegessé vált hajógyár helyett épülhetne egy régészeti park, amely ópusztaszerhez hasonlóan vonzaná a fizető látogatókat. Sajnos, az eddigi elemzések, amelyeket megismertem, arra vallanak, hogy ezek az első telepesek nem magyarok, nem is hunok, hanem szarmaták voltak!

Fordította: Bartha Eszter

Jegyzetek

¹ Az eredeti előadás a Közép-európai Egyetem Szociológia és Társadalomantro­pológiai Tanszékén hangzott el, 2012. december 3-án, Time's Arrow in Tázlár (and in anthropology) címmel. Kiegészítő anyagot gyűjtöttem Tázláron 2013 augusztus-szeptemberében. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Bartha Eszternek, aki a fordítást vállalta. Bellér Ildikó és Sárkány Mihály sokat segített a nyelvi korrektúrában, utóbbinak köszönhetem a magyar címet.

² Ennek részletesebb változata Sárkány Mihály festschriftjében található: lásd Hann 2004.

³ Előadásom több adatát közvetlenül Szabadi 1997-ből vettem át. Szabadi Pál (1942-2008) maga is elismerte, hogy hiányzott a feladathoz szükséges képzettsége, miután a szocializmus utolsó évtizedeiben a falu első magán­-autószerelőjeként dolgozott. Kisvállalkozása kezdetben sikeres volt, és ennek kézzelfogható eredményeként ő építette az első kétemeletes házat a faluban. Ám az 1990-es években megcsappant az érdeklődés a Trabant-specialista üzlete iránt, és Pali megújult lelkesedéssel vetette bele magát a helytörténetbe. Munkáját nagyban segítették Juhász Antal szegedi néprajzkutató szisztematikus helytörténeti vizsgálódásai, különösen a vidék szocializmus előtti migrációjának vonatkozásában: lásd Juhász 1997. A többi fent említett kiadvány közül külö­nösen hasznos Balogh et al 2000; 2010; Horváth 2011. 4 A szakma elnevezése magyarul nem egyértelmű; Magyarországon évtizedek óta létezik kulturális antropológia, pl. az ELTE-n, ugyanakkor az MTA Néprajzi Kutatócsoportján (ma MTA BTK Néprajztudományi Intézet) belül a hetvenes évek óta működik társadalom­-néprajzi osztály.

⁵ Erről részletesebben lásd Huszár Tibor életrajzát (Huszár 2012).

⁶ Ez az új szerv sok port kavart országszerte, de Tázláron a nagy átszervezés megtörtént már 2007-ben, amikor megalakult a Kiskőrösi Többcélú Kistérségi Társulás, ami a faluban nem vált népszerűvé.

⁷ Másutt persze még nehezebb a helyzet: Kecelen (a II. János Pál Általános Isko­la központja) a felekezet száma 7. Az igazgató elismeri az intézmény honlapján, hogy az integráció nagy kihívás.

⁸ Rövid 2013-as tartózkodásom alatt hallottam utalásokat különböző elmúlt korszakokra: volt, aki a mostani kormányt a Kádár-rendszerhez hasonlította, mert ugyanúgy nem tiszteli eléggé a piacgazdaság alapelveit; volt, aki inkább a Rákosi-korszakkal látott párhuzamot, pl. ahogyan bizonyos emberek manap­ság feljelentik a szomszédjukat; és volt, aki üdvözölte a Horthy-korszak iránti nosztalgiát, beleértve az egyházak prominens szerepét. Ezeket az eltérő elkép­zeléseket nem volt módom ebben az évben szisztematikusan megvizsgálni.

Irodalom

Bakic-Hayden, Milica 1995: Nesting Orientalisms: The case of former Yugoslavia. Slavic Review, 54, 4: 917-931.

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2000: AzÁMK története. Tázlár, ÁMK

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2010: Örömmel emlékezünk. Tázlár, Általános Iskola

Boyer, Dominic 2010: From algos to autonomos. Nostalgic Eastern Europe as postimperial mania. In Todorova, Maria and Zsuzsa Gille (eds.): Post-Communist Nostalgia. New York, Berghahn, 17-28.

Buchowski, Michal 2001: Rethinking Transformation. An anthropological perspective on postsocialism. Poznan, Wydawnictwo Fundacji Humaniora

Den Hollander, Arie 1960-61: The Great Hungarian Plain: A European Frontier Area. In Comparative Studies in Society and History, 3: 74-88, 155-69.

Erdei Ferenc 1957 [1937]: Futóhomok. Budapest, Gondolat Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1942: A magyar paraszttársadalom. Budapest, Athenaeum Kiadó

Erdei Ferenc 1971: Város és vidéke. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1976: A magyar társadalom a két világháború között. Valóság, 4. sz. 23-53., 5. sz. 36-58.

Fabian, Johannes 1983: Time and the Other: How anthropology makes its object. New York, Columbia University Press

Gell, Alfred 1992: The Anthropology of Time. Oxford, Berg

Hann, Chris 1979: A frontier community on the Great Plain. New Hungarian Quarterly, Vol. 20, No. 74, 116-22.

Hann, Chris 1980: Tázlár: a village in Hungary. Cambridge, Cambridge University Press

Hann, Chris 1996: The Skeleton at the Feast. Canterbury, CSAC Hann, Chris 2004: Két tudományág összemosódása? Néprajz és szociantropológia a szocialista és posztszocialista időszakokban. In Borsos Balázs – Szarvas Zsuzsa – Vargyas Gábor (szerk.): Fehéren, feketén. Varsánytól Rititiig. Tanul­mányok Sárkány Mihály tiszteletére. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 45-63.

Horváth János (szerk.) 2011: 50 éves a tázlári művelődési ház. Tázlár, Önkor­mányzat

Huszár Tibor 2012: Ferenc Erdei 1910-1971. Politikai életrajz. Budapest, Corvina Kiadó

Juhász Antal 1997: Tázlár puszta benépesedése. In Juhász Antal (szerk.): Migrá­ció és Település a Duna-Tisza közén 2. Szeged (Táj és Népi Kultúra 1), 37-69.

Lévi-Strauss, Claude 1973 (1955): Szomorú trópusok. Budapest, Európa Kiadó

Said, Edward W. 1978: Orientalism. London, Routledge & Kegan

Szabadi Pál 1997: Tázlár Krónikája. Tázlár, Önkormányzat

Szelényi, Ivan 1988: Socialist Entrepreneurs. Embourgeoisement in rural Hungary. Cambridge, Polity

Thomas, Nicholas 1989: Out of Time: History and evolution in anthropological discourse. Cambridge, Cambridge University Press