A 2012. október 1-jén elhunyt Eric John Hobsbawm történészt Magyarországon igazán jól ismerik, hiszen Ránki György – a hazai marxista történetírás legjelentősebb alakja – Berend T. Ivánnal együtt még a hetvenes években kezdeményezte, hogy Hobsbawm a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja legyen. Legfontosabb művei magyarul is olvashatók.1 Hobsbawm a maga világtörténelmi látásmódjával, kivételes erudíciójával magával ragadta kis és nagy országok olvasóközönségét évtizedeken keresztül. De Hobsbawm jelentősége messze túlmutat a történetírás szűkebb keretein. Nemcsak történetíró, történettudós volt ő, hanem nagy formátumú gondolkodó, a marxizmus XX. századi történetének egyik jelentős, igen befolyásos alakja is. 95 éves korában bekövetkezett halála alkalom volt arra, hogy munkásságát világméretekben számba vegyék, értékeljék, hiszen művei mára minden jelentős nyelven megjelentek, népszerűek, még Magyarországon is olvassák. A több száz, talán ezer nekrológ között alighanem az egyik legautentikusabb egy magyar szerzőé, a jeles munkásmozgalom-történészé, Jemnitz Jánosé, aki sok éven át személyes kapcsolatban, levelezésben állt E. J. Hobsbawmmal, s aki bizonyos értelemben „rendet tesz” a halála kapcsán Magyarországon is kibontakozott Hobsbawm-recepcióban, amennyiben a marxista, kommunista történész életművét kiemeli az új korszak közhelyes, differenciálatlan antikommunista, antimarxista vagy politikailag zavaros, elfogult megítéléseiből, és ilyen értelemben Hobsbawm munkásságának történeti értékelésére szólít fel. Hobsbawm útválasztásai mindig konkrét történelmi feltételrendszerben értelmezhetők valamennyire is tudományos módon. Életének és gondolkodásának végső soron két összetartó eleme volt: a gyarmatosítással/fasizmussal/ nácizmussal terhelt tőkés rendszer meghaladásának problematikája és a meghaladási kísérletek társadalmi-gazdasági, politikai lehetőségei, történeti feltételei. Hogy ez a kérdésfelvetés és Hobsbawm egész kritikai szellemisége eleve marxi inspirációjú, az nyilvánvaló, ám e gondolatkör történelmi változásai éppen olyan fontosak, mint maga a kiindulópont és szándék. Nem véletlen hát, hogy Hobsbawm haláláról megemlékezve mi egy 2004. novemberi, a Brit Akadémián elmondott beszédét publikáljuk.2 Ezzel adósságot is törlesztünk, hiszen a marxista történetírás fejlődéséről, mibenlétéről ma is aktuális módszertani kérdéseket vetett ott fel. Mi sem természetesebb, hogy az Eszmélet – noha jelentős késéssel – közli azt a megnyilvánulását, amely a történész küldetéséről, arról a gyakorlati orientációról szól, amely a történetírást, illetve annak társadalmi-kritikai szerepét a XIX. századtól új perspektívába állította. Ez a (rendszer) kritikai látásmód akadályozta meg, hogy Eric Hobsbawm művei éppen a Szovjetunióban, a „szocializmus hazájában” megjelenhessenek. Alább következő beszéde a marxista történetírás történetének értékeléséhez és lehetséges pozitív perspektívájához nyújt adalékot. Mivel az Eszmélet maga is fóruma a marxista történetírásnak, a rendkívüli hatású marxista történetíró munkásságának népszerűsítését természetes feladatának tekinti. Különösen aktuális ma az a tézise, hogy a racionális történetmagyarázat pozíciójának visszaállításában a marxista historiográfiának növekvő és fontos szerep jut. E törekvés, szándékunk szerint, folyóiratunk lapjain is megnyilatkozik – a hobsbawmi értelemben.
A szerkesztőség
*
„A filozófusok eddig csak különbözőképpen értelmezték a világot: a feladat az, hogy megváltoztassuk.” A marxista történetírás két, egymással párhuzamos úton fejlődött Marx híres, Tézisek Feuerbachról című írása idézett tézisének két felével összhangban. A legtöbb olyan értelmiségi, a történészeket is beleértve, aki 1880 után lett marxista, azért tette e szemléleti fordulatot, mert a munkás- és szocialista mozgalmakkal karöltve meg akarta változtatni a világot; e mozgalmak pedig, jórészt marxista hatásra, egyre inkább politikai tömegerőkké fejlődtek. Ez az összefüggés a világmegváltó történészeket magától értetődően vezette el bizonyos kutatási területekhez, nevezetesen az átlagemberek vagy dolgozók történetének vizsgálatához. Bár e megközelítés természetesen vonzotta a baloldali gondolkodásúakat, ám eredetileg nem állt specifikus kapcsolatban a marxista interpretációval. És megfordítva, amikor ezek az értelmiségiek 1890-től kezdve feladták társadalmi forradalmár szerepüket, nagy valószínűséggel marxista meggyőződésükkel is leszámoltak.
Az 1917. októberi szovjet forradalom új lendületet adott ennek a szemléletnek. Ne feledjük azonban, hogy a marxizmust a jelentősebb, európai szociáldemokrata pártok formálisan nem adták fel az 1950-es évekig vagy még későbbi időszakig. Ez a ragaszkodás hívta életre a Szovjetunióban és a kommunista hatalmi befolyás alá került országokban a kötelező marxista történetírást. Az antifasiszta korszak felerősítette azt a motivációt, hogy marxistának kell lenni.
Az 1950-es évektől ez az ösztönző erő egyre vesztett hatásából a fejlett országokban – bár a harmadik világban cseppet sem -, noha az egyetemi oktatás kiterjesztése és a diáklázadások jelentős számban produkáltak felsőfokú végzettségű új világmegváltókat az 1960-as években.
Közülük valóban sokan radikális gondolkodásúak lettek, de már nem nevezhetők egyértelműen – vagy egyáltalában – marxistáknak.
E feltámadás csúcspontját az 1970-es években, röviddel az előtt érte el, hogy megkezdődött a marxizmussal szembeni masszív ellenhatás – és döntően ismét politikai okok következtében. Az ellentámadás legerőteljesebb megnyilvánulása abban állt, hogy aláásta a hitet, miszerint az emberi társadalom bizonyos típusú megszervezésének sikerét a történelmi elemzés előre tudja jelezni és elő tudja mozdítani, bár ezt a hitet a liberálisok mind a mai napig nem adták fel. A történelem ekkor vált le a teleológiáról.
A szociáldemokrata vagy társadalmi-forradalmi mozgalmak bizonytalan perspektívái miatt nem tartom valószínűnek, hogy politikai motivációk alapján megismétlődne a marxizmushoz való megtérés. De itt mindenképp el kell kerülnünk a túlzott Nyugat-centrizmust. Ha annak alapján ítélem meg a helyzetet, hogy mekkora kereslet mutatkozik az én történelemkönyveim iránt, akkor meg kell állapítanom, hogy megnőtt az érdeklődés Dél-Koreában és Tajvanban az 1980-as évek óta, Törökországban az 1990-es évek óta, és mostanában mutatkoznak jelei annak, hogy az arab nyelvű világban is élénkül az érdeklődés.
És hogy állunk a „világ értelmezésével”?
Ezen a ponton a történet egy kicsit más ugyan, de vannak a fentiekkel párhuzamos elemek. Itt annak a jelenségnek lehetünk tanúi, amit a történetírásban tapasztalható Ranke-ellenes3 reakciónak is nevezhetünk, amelynek a marxizmus fontos, ám nem mindig teljesen felismert, azonosított eleme volt. A Ranke-ellenes reakció eredendően kettős mozgalom volt.
Kétségbe vonta egyfelől azt a pozitivista meggyőződést, hogy a valóság objektív struktúrája magában is magyarázza önmagát: csak arra van szükség, hogy a tudomány módszerét alkalmazzuk a valóság vizsgálatára, magyarázzuk meg, miért éppen úgy történtek a dolgok, ahogyan történtek, és fedezzük fel a wie es eigentlich gewesent (ahogyan az valójában volt). A történetírás minden történész számára az objektív realitásban van lehorgonyozva – abban a realitásban, hogy mi is történt a múltban. De a történetírás nem tényekből, hanem problémákból indul ki, és azt kívánja tőlünk, hogy kutassuk ki: az effajta problémák – paradigmák és koncepciók – hogyan és miért formálódnak meg eltérő társadalmi/kulturális környezetben és eltérő történelmi hagyományok között.
Másfelől a Ranke-ellenes mozgalom közelebb akarta hozni a társadalomtudományokhoz a történelmet, és ilyenformán egyfajta generalizáló tudományág részévé tenni, amely képes megmagyarázni az emberi társadalom múltjában végbement átalakulásokat. A történelmet valami olyasminek gondolták, amit Lawrence Stone4 így fogalmazott meg:
„a fontos miért-kérdésekre keres választ”. Ez a „társadalmi fordulat” nem magából a történetírásból eredt, hanem a társadalomtudományokból, amelyek némelyike éppen kialakulóban volt, és amelyek maguk is fejlődő, másképpen fogalmazva, történeti tudományágakként jöttek létre.
Amennyiben Marxot tekinthetjük a tudományszociológia megalapítójának, a marxizmus valóban hozzájárult az első ilyen mozgalomhoz – noha tévesen támadták állítólagos vak objektivizmusáért. Másfelől, a marxista eszme legismertebb hatása, a gazdasági és társadalmi tényezők hangsúlyozása, sosem volt specifikusan marxista jelenség, noha azt nagyban előrelendítette a marxista elemzés. Ez is része volt annak az 1890-es évektől megfigyelhető, általános történetírói mozgalomnak, amely csúcspontját az 1950-es, 1960-as években érte el, az én generációmban működő történészek hasznára, akik abban a nagy szerencsében részesültünk, hogy e tudományág átformálói lehettünk.
Ez a társadalmi-gazdasági vonulat tágabb volt, mint a marxizmus. Olykor marxista szociáldemokratáktól származott a kezdeményezés, hogy gazdaság- és társadalomtörténettel foglalkozó intézményeket és folyóiratokat hozzanak létre (így például a Vierteljahrschrift című folyóiratot 1893-ban). Ám Nagy-Britanniában, Franciaországban és az Egyesült Államokban nem ez volt a helyzet. Ahogy még Németországban sem, ahol a gazdaságtan erősen történeti szemlélete ellenére is meglehetősen távol állt a marxi szemléletmódtól. A gazdaságtörténet csak a XIX. századi harmadik világban – Oroszországban és a Balkánon -, majd a XX. századiban vett elsődlegesen társadalmi-forradalmi orientációt az összes többi „társadalomtudományhoz” hasonlóan, s ennek következtében erősen vonzódott Marhoz.
Marx hatása a történelemre
A legtöbb marxista történész történeti érdeklődését nem annyira az „alap” (a gazdasági infrastruktúra) vizsgálata kötötte le, hanem inkább az alap és a felépítmény viszonyának elemzése. A specifikusan marxista történészek száma mindig is relatíve csekély volt. Marxnak a történelemre gyakorolt legjelentősebb hatása azoknak a történészeknek és társadalomtudósoknak a munkássága révén érvényesült, akik átvették Marx kérdéseit – attól függetlenül, hogy adtak-e e kérdésekre alternatív válaszokat vagy sem. Másfelől pedig a marxista történetírás jócskán előrelépett ahhoz képest, amilyen Karl Kautsky és Georgij Plehanov5 idején volt; ezt jobbára annak köszönheti, hogy más tudományágak (nevezetesen a társadalomantropológia) és a Marx gondolatainak hatása alatt álló, illetve Marxot kiegészítő gondolkodók, mint például Max Weber6 munkássága megtermékenyítették.
Nem azért hangsúlyozom e történetírói áramlat általános jellegét, hogy alábecsüljem a benne rejlő eltérő álláspontokat vagy az alkotóelemei közötti különbségeket. A történetírás megújítói mind ugyanazokat a kérdéseket tették fel és ugyanazokat az intellektuális harcokat vívták meg, függetlenül attól, hogy inspirációikat a humán földrajzból, a Durkheim-féle szociológiából7 és a statisztikatudományból merítették-e, mint Franciaországban (az Annales-iskola és E. Labrousse munkássága), vagy a weberi szociológiából, mint a Historische Socialwissenschaft a Német Szövetségi Köztársaságban, vagy a kommunista párt marxista történészeinek munkáiból, akik a történetírás modernizációjának legmeghatározóbb jelentőségű szereplői voltak Nagy-Britanniában, de legalábbis ők voltak e modernizáció legfontosabb folyóiratának alapítói.
Ezek a kutatók akkor is szövetségeseknek tekintették egymást a történetírásban mutatkozó konzervativizmus elleni harcban, ha egymás iránt ellenséges politikai vagy ideológiai álláspontot képviseltek, mint mondjuk Michael Postan8 és brit marxista tanítványai. A haladás e szövetségének klasszikus megtestesülése volt az 1952-ben alapított Past & Present című folyóirat, amely meglehetősen nagy befolyásra tett szert a történészvilágban. Sikerét az adta, hogy az ifjú marxisták, akik alapították, nyomatékosan elutasították az ideológiai kizárólagosság elvét, a másféle ideológiai indíttatású, fiatal modernizáló történészek pedig hajlandónak mutatkoztak arra, hogy melléjük álljanak, mi több, azt is felismerték, hogy nem állnak az együttműködés útjában ideológiai és politikai különbségek. A haladásnak ez az egységfrontja elképesztő hatékonysággal működött a második világháború befejezését követően egészen az 1970-es évekig, illetve a Lawrence Stern által megfogalmazott „a történeti diskurzus természetében bekövetkezett széles spektrumú változásokig”. Ez a folyamat az 1985-ös válságig tartott, amikor a mennyiségi helyébe a minőség tanulmányozása lépett, a makrotörténetet felváltotta a mikrotörténet, a strukturális elemzés helyébe a narratíva, a társadalmi elem helyébe pedig a kulturális elem került.
Azóta a modernizálásért harcoló koalíció védelembe szorult vissza – még az olyan nem marxista komponensek is, mint a gazdaság- és társadalomtörténet.
Az 1970-es évekre a történetírás fősodra ilyenformán átalakult – nem kis mértékben annak hatására, hogy a marxista gondolkodásban megfogalmazódtak a „nagy kérdések”; ezzel kapcsolatban történetesen azt írtam: „Manapság gyakran lehetetlen megmondani, hogy egy adott művet marxista vagy nem marxista szerző írt-e, hacsak a szerző nem fogalmazza meg nyíltan ideológiai álláspontját… Várakozással tekintek azon korszak elé, amikor már senki nem kérdezi meg, hogy egy adott szerző marxista-e vagy sem.” De, mint azt ugyancsak szóvá tettem, nagyon távol voltunk az ilyen utópiától. Éppen ellenkezőleg állt a helyzet. Azóta is egyre nő az igény mindaz iránt, amit csak a marxizmus tud a történetírásba integrálni. Manapság nagyobb ez az igény, mint az korábban hosszú ideig tapasztalható volt. A megnövekedett igény egyrészt abból fakad, hogy a történelmet meg kell védeni azokkal szemben, akik tagadják, hogy képes lenne a világ megértésében segítségünkre lenni, másrészt abból, hogy a tudományok terén jelentkező új fejlemények új problémaköröket tűztek a történetírás napirendjére.
Módszertanilag az a legjelentősebb negatív fejlemény, hogy egy sor akadály épült be a történelemben végbement-végbemenő események és a mi befogadói, értelmezői képességeink közé. Sokan már azt is kétségbe vonják, hogy volna bármilyen valóság, amely objektíve létezik s nem pedig a szemlélő teremtette-e különböző és változó célok érdekében. Az az állítás is megfogalmazódott, hogy soha nem tudunk áthatolni a nyelvi korlátozottság falain, vagyis azon koncepciók korlátain, amelyek az egyetlen lehetséges módját jelentik annak, hogy a világról – beleértve a múltat is – érdemben beszélhessünk.
Ez a vízió értelmetlenné tenné azt a kérdést is, vajon léteznek-e rendszerek és szabályszerűségek a múltban, amelyekről a történészek jelentőségteljes megállapításokat fogalmazhatnak meg. Időközben a kevésbé teoretikus hajlamú történészek azt az álláspontot hangoztatják, hogy a múlt folyamata túlságosan is esetleges ahhoz, hogy általánosítható vagy okszerűen magyarázható lehetne, mivel a történelemben végtelen számú lehetőség adott. Azt is mondhatjuk, hogy bármi megtörténhetett vagy megtörténhetett volna. Ezek a kijelentések implicite mindenféle tudomány ellen hatnak. Nem akarok most foglalkozni azokkal az ennél is triviálisabb kíséretekkel, amelyek célja, hogy visszatérjünk a múltbeli gyakorlathoz: vagyis oda, hogy egyesek megpróbálják visszavezetni a történelmi folyamatot a felső politikai vagy katonai döntéshozók köreihez, az eszmék és „értékek” teljhatalmához, vagy a történelmi vizsgálódást lefokozni a múlt iránt tanúsított empátiára, ami persze fontos, de önmagában elégtelen.
„Az én igazságom éppen annyira érvényes, mint a tied”
A legfőbb, a történetírást közvetlenül politikailag fenyegető veszély manapság az „univerzalizmus-ellenesség” vagy más szóval ez a szemlélet: „a tényektől függetlenül az én igazságom éppen annyira érvényes, mint a tied”. Ez természetesen vonzza a különféle identitáscsoportokkal foglalkozó történetírást, amely számára a történelem központi kérdése nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan érintették a történtek az adott csoport tagjait. Ami az ilyenfajta történelemszemlélet számára fontos, az nem a racionális magyarázat, hanem a „jelentés”, nem az, ami történt, hanem az, hogy az adott csoport tagjai, akik magukat – vallási, etnikai, nemzeti, nemi, életmódbeli vagy egyéb alapon – a csoporthoz nem tartozókkal szemben határozzák meg, hogyan éreznek a történelmi eseményekkel kapcsolatban.
Az identitáscsoport-történelemre a relativizmus csábítása hat. Számtalan okból az utóbbi harminc év az érzelmi alapon eltorzított, óriási tömegű történelmi valótlanságok és mítoszok kiművelésének aranykora volt. Ezek némelyike közveszélyes: gondoljunk csak Indiára a BJP9 időszakában, az Egyesült Államokra, Silvio Berlusconi Olaszországára, nem is beszélve sokféle új nacionalizmusról – akár van mögöttük fundamentalista vallási támogatás, akár nincs.
E folyamat végtelen sok hatásvadász elemet és elhanyagolható eredményt produkált a nacionalisták, a feministák, a homoszexuálisok, a feketék és sok más, a csoporttörténelem peremén létező egységekkel kapcsolatban – ugyanakkor a kultúratudományok terén ösztönzött is néhány elképesztően érdekes, új történelmi fejleményt, így például a „visszaemlékezések újfajta fellendülését eredményezte a modern történettudományban”, ahogyan Jay Winter10 e jelenséget leírja, és amelynek a Pierre Nora által kiadott, hét kötetes Les Lieux de Mémoire [Az emlékezet helyei] (Párizs, Edition Gallimard, 1984-1992) jó példája.
Itt az ideje annak, hogy újra szövetséget kössenek azok, akik hinni szeretnének a történelemben mint az emberiség átalakulásának folyamatára irányuló racionális vizsgálódásban, mert akkor felléphetnek azokkal szemben, akik politikai céljaiknak megfelelően szisztematikusan eltorzítják a történelmet, meg azokkal a jóval általánosabban vett relativistákkal és posztmodernistákkal szemben, akik tagadják e racionális vizsgálódás lehetőségét. Mivel a relativisták és posztmodernisták némelyike baloldalinak tekinti magát, ezzel politikailag váratlan módon oszthatja meg a történészeket. Úgy vélem, a marxista megközelítés az ész frontjának rekonstrukciója folyamatában az egyik szükséges komponens, ahogyan az 1950-es és 1960-as években is volt. Valóban, a marxista közreműködés talán még jelentősebb ma, mivel a koalíció többi résztvevői, például a poszt-braudeliánus Annales és a strukturálisfunkcionális társadalomantropológia által ihletett történészek, hátat fordítottak a küzdelemnek. A társadalomantropológiát mint tudományágat különösen is érzékenyen érintette a fejvesztett menekülés a posztmodern szubjektivitás irányába.
Az emberiség evolúciós történelme
Míg a posztmodernisták tagadják a történelmi megértés lehetőségét, a történészek viszont szinte teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy olyan új fejlemények születtek a természettudományokban, amelyek az emberiség evolúciós történetét megkerülhetetlenül újra napirendre tűzték. A természettudományok ezt kétféleképpen érték el.
Először is azzal, hogy az új DNS-elemzés a homo sapiens mint faj fejlődésének a korábbinál tudományosan megalapozottabb kronológiáját teremtette meg, és különösen nagyot lendített annak időrendi tisztázásán, hogy az írásos források megjelenése előtt hogyan terjedt el fajunk eredeti afrikai bölcsőjétől a világ többi részeiben. Ugyanakkor elősegítette az ebből következő fejlemények kronológiájának tisztázását is. Ezzel egyidejűleg megalapozta az emberiség – földrajzi és paleontológiai szempontok szerinti – meghökkentően rövid történetének elméletét, és egyszeriben kihúzta a talajt az újdarwinista11 szocio-biológia redukcionista magyarázata alól. A kollektív és egyéni emberi életnek az elmúlt tízezer évben, vagy pontosabban a megelőző tíz generáció életében bekövetkezett változásai túlságosan jelentősek ahhoz, hogy a gének adta magyarázaton keresztül is tisztán a darwini fejlődési mechanizmussal magyarázzuk. A változások a kulturális és nem a genetikus mechanizmusok révén járulnak hozzá a szerzett tulajdonságok gyorsuló örökléséhez – azt hiszem, Lamarck12 így, az emberi történelem révén áll bosszút Darwinon. És cseppet sem segít, ha biológiai metaforákba öltöztetjük a dolgot – „mémeket”13 mondunk „gének” helyett. A kulturális és a biológiai öröklés nem azonos elvek szerint működik.
Egyszóval, a DNS-forradalom az emberi faj evolúciójának specifikus történeti kutatómódszerét igényli. Továbbá a világtörténelemhez is racionális keretet biztosít számunkra; mégpedig olyan keretet kínál a történelemhez, amely a Földet a maga teljességében teszi meg a történelmi kutatások alapegységének, nem pedig a Föld egyik alárendelt területét vagy egy tetszőleges partikuláris környezetét állítja vizsgálatának középpontjába. A történelem a homo sapiens biológiai fejlődésének továbbvitele más eszközökkel.
Másodszor pedig, az új evolúciós biológia leszámol a történelem és a természettudományok közötti kategorikus megkülönböztetéssel, amit már jelentősen meggyengített a természettudományoknak az elmúlt évtizedekben tapasztalt szisztematikus „historizációja”. Luigi Cavalli-Sforza, a DNS-forradalom egyik multidiszciplináris úttörője így ír: „Intellektuális élvezet a tudományágak közötti, sokféle hasonlóságot felfedezni, amelyek egyike-másika hagyományosan a kultúra két, ellentétes oldalához, a természettudományhoz és a társadalomtudományhoz tartozik”. Röviden, e fejlemény áthidalja a hamis vitát arról, vajon a történelem egzakt tudomány-e vagy sem.
Harmadszor, ez a lépés szükségszerűen visszavezet minket az emberiség evolúciójának a régészek és őstörténészek által elfogadott alapvető magyarázatához, aminek lényege, hogy fajunk és a környezet közötti interakciók módszereit, illetve azt tanulmányozzák, ahogyan az ember egyre inkább ellenőrzése alá vonja környezetét. Ez pedig annyit jelent, hogy azokat a kérdéseket kell feltennünk, amelyeket Marx fogalmazott meg. A „termelési módok” (vagy nevezhetjük, ahogy akarjuk), amelyek a termelés technológiájában, a kommunikációban és a társadalomszervezetben – sőt, a haderőben is – bekövetkezett jelentősebb újításokon alapultak, döntő jelentőségűek voltak az emberiség evolúciója szempontjából. Az innovációk – amint azt Marx is hangsúlyozta – sem a múltban nem jöttek létre, sem a jelenben nem születnek maguktól. Az anyagi és kulturális erők, illetve a termelési viszonyok nem választhatók el egymástól. Ezek a készen kapott történelmi szituációkban tevékenykedő emberek produktumai („maguk csinálják történelmüket”), igaz, ezek az emberek persze nem is légüres térben tevékenykednek – még csak nem is a feltételezett racionális számítás légüres terében.
Ugyanakkor a történelem új perspektívái visszavezethetnek bennünket a lényegi, bár a múlt kutatói által tökéletesen soha nem tudatosított feladathoz: a „totális történelemhez”. Nem „a minden dolgok történetéhez”, hanem a történelemhez mint láthatatlan szövethez, amelyben minden emberi cselekedet szála egymáshoz kötődik. Nem a marxisták az egyetlenek, akik magukévá tették ezt a célt (hanem például Fernand Braudel is), de ők voltak legkitartóbb képviselői, ahogyan azt egyikük, Pierre Vilar megjegyezte.14 Marxhoz hasonlóan ő is elutasította „a történelem különböző részterületei közötti merev felosztást vagy átjárhatatlan elkülönítésüket. Az elemzés, természetesen, mindenféle kutatás lényegi eleme marad, és a történészszakma nem lehet meg specializáció nélkül. Ám a közgazdaságtan önmagában sose fog teljesen számot adni minden gazdasági jelenségről, ahogyan a politikaelmélet sem tud minden politikai jelenséget magyarázni, és a spirituális szféra elmélete sem ad magyarázatot az összes spirituális kérdésre. Minden egyes konkrét esetben a probléma mindezek interakcióján alapszik.”
Azon nagy jelentőségű elméleti problémák sorában, amelyeket e távlatok fölvetnek, különösen fontos az a kérdés, amely visszavezet bennünket az emberi történelem fejlődéstörténetéhez. Ahhoz a konfliktushoz, ami egyfelől a neolitikus kortól a nukleáris korszakig ható, a homo sapiens átalakulásához hozzájáruló erők, másfelől pedig azok között az erők között feszül, amelyek célja az emberi közösségek és a társadalmi környezet változatlan újratermelésének és stabilitásának fenntartása. A történelemben többnyire a változást gátló erők – bár akadnak kivételek – hatástalanították a nyílt végű, bizonytalan kimenetelű változásokat. Ma ez az egyensúly egyértelműen egy irányba billent el. És ez az egyensúlytalanság, aminek megemésztése meghaladhatja az emberiség képességeit, szinte teljes bizonyossággal meghaladja a társadalmi és politikai intézmények ellenőrző képességét. Talán a marxista történészek, akiknek lehetőségük volt reflektálni az emberiség közös, XX. századi vállalkozásainak nem szándékolt és nem akart következményeire, legalább segíteni tudnak nekünk abban, hogy megértsük, hogyan következett be mindez.
Fordította: Baráth Katalin
Eredeti megjelenés: Le Monde diplomatique, 2004. december
Jegyzetek
1 A brit történész műveinek legszorgalmasabb magyar fordítója Baráth Katalin, aki Hobsbawm öt könyvét tolmácsolta magyarul, historiográfiainak is nevezhető érdemre szert téve ezzel.
A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas Kiadó, 1997. [Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge University Press, 1990];
A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. 1914-1991. Budapest, Pannonica Könyvkiadó, 1998. [The Age of Extremes: A History of the World 1914-1991, Vintage, 1994];
A birodalmak kora, 1875-1914. Budapest, Pannonica Könyvkiadó, 2004. [The Age of Empire: 1875-1914, Vintage, 1987];
Mozgalmas évek. Egy huszadik századi életút. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány, 2008. [Interesting Times: A Twentieth-century Life. New Press, 2002];
Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány, 2009. [Uncommon People: Resistance, Rebellion and Jazz. New Press, 1998].
Eric Hobsbawm magyar nyelven megjelent egyéb művei:
Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1974. (Ford.: Tandori Dezső) [Primitive Rebels: Studies in Archaic Forms of Social Movement in the 19th and 20th centuries. Manchester University Press, 1959];
A forradalmak kora. 1789-1848. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964. (Ford.: Litván György) [The Age of Revolution: Europe 1789-1848, Abacus, 1962];
A tőke kora. 1848-1875. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1978. (Ford. Zinner Judit) [The Age of Capital: 1848-1875. Weidenfeld & Nicolson, 1975];
A történelemről, a történetírásról. Budapest, Napvilág Könyvkiadó, 2006. (Ford.: Göbölyös Magdolna és Pálvölgyi Lídia) [On History. Weidenfeld & Nicolson, 1997].
A szerző életművének néhány más fontos darabja:
Labouring Men. Studies in the History of Labour. Weidenfeld and Nicolson, 1964;
Industry and Empire: From 1750 to the Present Day. Pelican, 1968;
Bandits. Weidenfeld and Nicolson, 1969;
The Invention of Tradition. Cambridge University Press, 1983;
Behind the Times: decline and fall of the twentieth-century avant-garde. Thames and Hudson, 1998;
Globalisation, Democracy and Terrorism. Little, Brown, 2007;
How to Change the World: Tales of Marx and Marxism. Little, Brown, 2011.
2 A beszéd a British Academy és a Past & Present folyóirat Marxist Historiography: Alive, Dead or Moribund? c. konferenciájának zárszavaként hangzott el 2004. november 13-án. Szerkesztett változata 2004 decemberében jelent meg a Le Monde diplomatique angol, francia és német nyelvű kiadásában.
3 Leopold von Rankét (1795-1886) 1914 előtt a meghatározó, akadémikus történetíró iskola atyjának tekintették; itt az ellene fellépőkről beszélünk.
4 Lawrence Stone (1920-1999) az egyik legismertebb és legkiválóbb társadalomtörténész volt, ő a szerzője többek között a következő könyveknek: The Causes of the English Revolution, 1529-1642 (1972); Family, Sex and Marriage in England 1500-1800 (1977).
5 A német és az orosz szociáldemokrácia teoretikusai voltak a XX. század elején.
6 Német szociológus (1864-1920).
7 Emile Durkheim (1858-1917) a modern szociológia egyik megalapítója volt.
8 Michael Postan volt a Cambridgei Egyetemen a gazdaságtörténeti tanszék vezetője 1937-től.
9 A Bharatija Dzsanata Párt 1999-től 2004 májusáig volt hatalmon.
10 Az amerikai Yale Egyetem professzora és a XX. századi hadtörténet szakértője, különösen az emlékhelyek tárgykörében van otthon.
11 Charles Darwin (1809-1882) volt az a brit természettudós, aki a természetes kiválasztódás elvén alapuló fajfejlődés elméletét kidolgozta.
12 Jean-Baptiste Lamarck (1744-1829), francia természettudós, aki elsőként utasította el a fajok állandóságának elméletét, és hitt a szerzett tulajdonságok örökölhetőségében.
13 A mémek Richard Dawkins, az egyik vezető újdarwinista szerint az emlékezet alapegységei, melyek a kulturális ismeretátadás és megőrzés állítólagos vektorai a génekhez hasonlóan, amely utóbbiak a genetikai jellemvonások fennmaradásának a vektorai.
14 Lásd főként: Une histoire en construction : approche marxiste et problématique conjoncturelle, Párizs, Gallimard-Seuil, 1982.
