A tanulmány a történetírás sztálinizmust vizsgáló négy fő irányzatát vázolja fel, összegezve a rendszert a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok szerint, illetve a sztálinizmust civilizációként megragadó szerzők főbb téziseit. Bár a sztálini jelenség vizsgálatában mindinkább előtérbe kerülnek a tudományos szempontok, az államszocializmus kutatására a globális kapitalizmus viszonyai között hosszú távon is rányomja bélyegét a szocializmus – mint új civilizáció – elfogadása vagy elutasítása közötti értékválasztás.
Elegendő egy pillantást vetni a sztálinizmus címszava alatti könyvtárnyi irodalomra, hogy megállapítsuk, a téma még a kelet-európai államszocializmus bukása és a Szovjetunió felbomlása után is "örökzöld", és valószínűleg az elkövetkező évszázadban is foglalkoztatni fogja a kutatókat. Ez nemcsak a szovjet történelem vonatkozásában igaz, ahol minden jelentős politikai irányváltás elindított egy "átértékelési hullámot" – gondoljunk itt például Hruscsov híres leleplező beszédére az SZK(b)P XX. kongresszusán, a Sztálin-korszak Brezsnyev alatti részleges rehabilitációjára, vagy a glasznoszty által elindított teljes de-sztálinizációra, amely végül az államszocializmus bukásába torkollott -, hanem a bipoláris világrendszer globális összefüggéseiben is. A Sztálin nevével fémjelzett korszak megalapozott egy olyan társadalmi rendszert, amely – a korszak jeles kutatójának, Stephen Kotkinnak a szavaival "azt ígérte, hogy választ ad a kapitalizmus nagyon is valós problémáira. Míg az utóbbi a válság jeleit mutatta, a szocializmus sokak számára vonzó és megvalósítható alternatívának ígérkezett."1
A szocializmus sztálini útja azonban nemcsak rögösnek, hanem véresnek is bizonyult. Parasztok százezrei pusztultak el a kollektivizálás és kuláktalanítás folyamán, "osztályellenségek" és párttagok tömegei kényszerültek száműzetésbe, kerültek lágerbe, vagy estek áldozatul az 1937-38-as évek nagy tisztogatásainak,2 és létrejött egy államhatalom, amely egy ideológia nevében nemcsak elnyomta, hanem kegyetlenül ki is zsákmányolta állampolgárait. A bipoláris világrendszer felbomlásával átértékelődtek a korszak eredményei: míg a modernizációs paradigma az indusztrializációt tekintette a sztálinizmus legnagyobb sikerének, a kelet-európai államszocializmus bukását utóbb minden elemző a Szovjetunió ipari-katonai lemaradásával hozta összefüggésbe, ami úgymond már a tervgazdaság bevezetésénél előrevetítette árnyékát…
A sztálinizmus jelensége körüli fogalmi zűrzavart egy további körülmény bonyolítja. Világosan meg kell különböztetni a bolsevik eszmetörténet alakulását a historiográfiában használatos sztálinizmus-koncepcióktól. Miközben a jelenségről számos igen értékes bírálat született marxista szerzők tollából, ezek a művek elsősorban nem a sztálinizmus történeti, mint inkább ideológiai-filozófiatörténeti meghatározására törekedtek, és elsődleges céljuk nem egy korszak történeti feldolgozása volt, hanem az államszocialista rendszerek baloldali kritikája.3 A sztálinizmus történetírását a források hozzáférhetetlensége is megnehezítette; a korszak szempontjából releváns dokumentumok nagy része csak az államszocialista rendszerek bukása után vált kutathatóvá. Miközben Kelet-Európában az államszocialista rendszerek nyílt nyomást gyakoroltak az akadémiára, hogy kerüljék a politikailag "kényes" témát, hasonló, ha nem is ennyire nyílt nyomás a nyugati világ kutatóira is ránehezedett – igaz, ott ez a 70-es évektől fokozatosan csökkent, és a 80-as évekre a mérvadó szovjetológia megszabadult az ideologikus befolyástól. Az államszocialista rendszerek bukása ismét a nyugati történetírást juttatta előnyös pozícióba: most nem az állami beavatkozás, hanem az anyagi ellehetetlenülés akadályozta meg a kelet-európai Sztálin-kutatás kibontakozását. Jellemző, hogy még a kitűnő, Ausztráliából származó szovjetológus, Sheila Fitzpatrick is felháborítónak nevezte azt a gyakorlatot, hogy amerikai közvetítéssel egész levéltári egységek kerültek át az egykori Szovjetunióból az Egyesült Államokba.4 Ez magyarázza a jelen tanulmány nyugat-európai, illetve amerikai fókuszát. Mivel az áttekintés csak a szűken vett történetírói irányzatokra korlátozódik, a kelet-európai szerzők értékes elméleti, elmélettörténeti munkáinak bemutatásától ezúttal kénytelen voltam eltekinteni.
Nagy vonalakban négy fő elméleti irány rajzolódik ki a sztálinizmus történetírásának palettáján: a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok és a sztálinizmus civilizációként való meghatározása (amihez egyébként több revizionista történész is eljutott). Noha a fenti sorrend – a tisztán ideológiai célzattal kifejlesztett totalitárius paradigma leszámításával – jelzi a sztálinizmus-koncepciók fő evolúciós vonalát, hiba volna a historiográfia lomtárába utalni a régi perspektívákat. Ugyanis itt nemcsak arról van szó, hogy a különböző meghatározások más-más elméleti iskolához köthetők, hanem arról is, hogy a sztálinizmus különböző aspektusaira fókuszálnak. Míg nagyjából az 1980-as évekig a makrostruktúrák vizsgálata határozta meg a kutatómunka fő irányvonalát, a 80-as évek közepétől, és még inkább az 1989-91-es fordulat után a mikrohistorikus megközelítés tűnik a legproduktívabb irányzatnak a sztálinizmus új szakirodalmában. A "mindennapok sztálinizmusának" kutatása azonban csak a társadalmi és hatalmi makrostruktúrák összefüggéseiben perspektivikus.
A modernizációs paradigma érdekessége, hogy noha a keleti és nyugati szovjetológia egészen más utakon haladt, szellemi öröksége mind a két iskolát befolyásolta. Ez valójában nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a paradigma szellemtörténeti előzményei sok szempontból a "hivatalos" sztálini iskolában keresendőek. Noha, ahogy fentebb is jeleztem, a tanulmány nem tekinti feladatának a bolsevik eszmetörténet bemutatását, egy igen rövid kitérőre szükség van, hogy rávilágítsunk a Sztálinnal megvalósuló államszocializmus szellemtörténeti gyökereire. Noha Sztálin a bolsevik vezetők körében nem számított különösebben teoretikus elmének, végül mégis ő és nem a nála sokkal eredetibben gondolkodó Trockij volt az, aki lefektette a marxizmus-leninizmusként ismertté vált alaptételeket, amelyeket később kodifikáltak. Az erőltetett iparosítás és a Nyugat utolérésének meghirdetése összekapcsolódott a bolsevik ideológia lényegi átértelmezésével. A sztálini fordulat megfogalmazta az eredeti bolsevik program egy specifikusan orosz változatát: a bolsevik párt történelmi küldetése az lett, hogy kivezesse Oroszországot az évszázados gazdasági elmaradottságból, és megőrizze a fejlődés specifikus jellegét, azáltal, hogy más utat választ, mint a kapitalista modernizáció. Nem véletlen, hogy Sztálin második forradalma idején előszeretettel használták az Amerikával való analógiát5 (mint ahogyan sok amerikai látogató is kifejezett csodálattal nyilatkozott az új Szovjetunióról6 ).
Az indusztrializáció sztálini programja olyan fejlődési pályára állította a Szovjetuniót, ahol a szocializmus nemcsak a kapitalizmus antivilágaként értelmeződött, hanem állandóan azzal a mércével mérte magát, amelyet az iparilag fejlett országok határoztak meg. Így lényegében a szocializmus vonatkoztatási kerete áthelyeződött a kapitalista világba, olyan versenyre kényszerítve a Szovjetuniót, amelynek elvesztése a kelet-európai államszocializmusok sorsát is megpecsételte. Ebből a perspektívából "prófétikusak" Sztálin szavai: "Mi utolértük és túlszárnyaltuk a fejlett kapitalista országokat olyan értelemben, hogy létrehoztuk az új politikai rendszert, a szovjet rendszert. Ez jó. Azonban ez kevés. Ahhoz, hogy elérjük országunkban a szocializmus végleges győzelmét, technikai-gazdasági tekintetben is utol kell érni és túl kell szárnyalni ezeket az országokat. Vagy elérjük ezt, vagy eltipornak bennünket."7
Az iparosítás sztálini programjának sikerét nemcsak a Szovjetunióban ünnepelték; Nyugaton egész történetírói iskola alakult, amely a modernizációs paradigma alapján értelmezte a megvalósult szocializmust. Az elmélet gyenge formájában azt jelentette, hogy háttérbe szorultak a két világrendszer közötti társadalmi-ideológiai különbségek; az ideológiában nem látott mást, mint a modernizációhoz szükséges rendkívüli erőfeszítések kikényszerítésének és legitimálásának eszközét. Radikális változatában pedig megjövendölte, hogy a modernizáció beteljesítésével minden lényegi különbség eltűnik az iparilag fejlett államok között; előbb vagy utóbb a szocialista országok is hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, mint a kapitalista államok.
Nem meglepő, hogy a hidegháborús korszakban miért volt népszerű az a paradigma, amely Kelet-Európa számára kilátásba helyezte a fejlett kapitalista világ utolérését, sőt meghaladását is, míg a Nyugat felé azt közvetítette, hogy a kommunista program nem rendszerkritikai ideológia, hanem valójában éppen a kapitalista világrendbe való teljes integrálódás eszköze. A kelet-európai államszocializmusok bukásával aztán a modernizációs tézis is átértelmeződött: a rendszer, úgymond, nem azért bukott meg, mert felzárkózott a fejlett nyugati államokhoz, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert nem sikerült felzárkóznia. Az ilyen magyarázat azonban nem más, mint a történelem utólagos racionalizálása; mint ahogy hasonlóan történelmietlenek azok a kísérletek, amelyek Sztálinnal és a sztálinizmussal azonosítják Oroszország hanyatlásának történetét.
A modernizációs paradigma kimerülésével egyrészt megint előtérbe került az a "leleplező" történetírás, amely a fekete-fehér harcában kívánja újraírni a szovjet történelmet, természetesen a bolsevikokra osztva ki a fő gonosz szerepét, másrészt azonban lehetőség nyílt a sztálinizmus ideológiai-kulturális tartalmának revideálására.8 A "szocializmus" – ha torzított formában is – de jelen volt Sztálin államszocializmusában, és itt nemcsak a volt kizsákmányoló osztályok megsemmisítésére, a munkás-paraszt származású fiatalok mobilitási esélyeinek megnövekedésére, az ember ember előtti egyenlőségének hangoztatására gondolok, hanem az olyan szocialista programok jól-rosszul való megvalósítására, mint például a jóléti állam kiépítése, amelyről Kotkin a következőket írja: "A 'jóléti állam' narratívájában a szovjet állam nem mint patologikus eset tűnik fel, amely eltér az európai normától (az ország elmaradottsága, az agrártársadalmi struktúra, az orosz autokrácia nagy hagyománya, a polgárháború, a marxista ideológia, Lenin egyoldalúsága vagy Sztálin gonoszsága miatt), hanem mint olyan standard, amelynek nyugtalanító sikere válaszra ösztönözte a többieket. Jobban, mint bármely más országban, a sztálinizmus egyesítette a "progresszív modernitás" uralkodó koncepciójának és tapasztalatának minden elemét: az egyik oldalon a koordinált, megtervezett gazdaságot, amely a kevésbé hatékony kistermelőket nagyobbakkal és ezáltal hatalmasabbakkal helyettesítette; a másik oldalon pedig egy olyan nemzeti egységkormányt, amely fölötte állt a parlamenti uralom látszólagos bénultságának, és egyértelműen elkötelezte magát az állampolgárok közös jólétének."9
A sztálinizmus civilizációként való meghatározása nemcsak módszertani fordulatot jelez – a kutatás kiterjesztését a mindennapi élet különböző aspektusaira -, hanem egy igen jelentős elméleti paradigmaváltást is. A Sztálinnal kiépült államszocializmus nem pusztán a kollektivizálást jelentette, új ipari létesítményeket vagy egy elnyomó hatalmi rendszert, hanem kialakított egy új értékrendszert, egy új társadalmi identitást és egy új életformát is. A paradigmaváltás magába foglalja azt a törekvést, hogy a maga teljességében ragadja meg a mindennapi élet és a hatalmi struktúra, az én és a világ, a valóság és az ideológia közötti komplex összefüggéseket. Ez a megközelítés, amely mindig is jelen volt a szovjet irodalomban és filmművészetben – és néhány "partizán" kelet-európai kutató felfogásában -, a történetírásban csak a szovjet levéltárak megnyílása után vált igazán népszerűvé, amikor egyre több dokumentum és visszaemlékezés tükrében lehetett vizsgálni a sztálinizmus mindennapjait. Miközben vitathatatlan, hogy a "szocialista tartalom" a létező szocializmusban csak igen korlátozott keretek között érvényesülhetett, figyelmen kívül hagyásával a kelet-európai államszocializmusok meghatározása is inadekvát. Helyesen írja Kotkin: "A bolsevik monopólium megteremtése nem magyarázható adekvátan, ha figyelmen kívül hagyjuk a kulturális dimenziót. Maga a bolsevizmus, az evolúcióját is beleértve, soha nem pusztán egy intézményrendszert, egy vezetői csoportot vagy egy ideológiát jelentett, hanem mindig is magába foglalt egy erőteljes szimbólumrendszert, új attitűdöket, nyelvet és beszédstílust, új viselkedési mintákat a privát- és a közéletben, még az öltözködésben is új divatot – egyszóval egy olyan megélt tapasztalatot, amelyen keresztül lehetséges volt elképzelni és életre hívni a szocializmusnak nevezett új civilizációt."10
A fentiekben nagy vonalakban felvázoltam a sztálinizmus-koncepciók fő fejlődési irányát. Az alábbiakban ezek részletes bemutatására és sztálinizmus-képének megrajzolására teszek kísérletet. Az elméleti fejtegetést a történetírók releváns munkáiból vett példák támasztják alá. Bár kísérlet történt arra, hogy a legfontosabb szerzők bekerüljenek a válogatásba, a tanulmány nem annyira a részletes historiográfiai áttekintést, mint inkább a nagyobb elméleti irányzatok bemutatását tekinti feladatának a sztálinizmus historiográfiájában. A legtöbb példa ezeknek az irányzatoknak az illusztrálását szolgálja. A tanulmány "nyugati" fókuszát az eszme- és filozófiatörténeti munkák kirekesztése magyarázza, amely műfajokban elsősorban a kelet-európai szerzők jeleskedtek.
Szót kell ejteni még egy speciális műfajról, amelyet egészen más okok miatt hagytam figyelmen kívül. Sztálin, a diktátor személyisége nagyon korán megragadta mind a kor embere, mind pedig a történészek fantáziáját. Az egyik oldalon felsorakozott a "hivatalos" Sztálin-irodalom (a szerzők között találjuk például az író Barbusse-t, aki úgy jellemezte Sztálint, mint udvarias, szerény, jó humorérzékkel megáldott embert, akinek egyetlen ambíciója, hogy népét boldoggá tegye),11 míg a másik oldalon megjelentek olyan polemikus művek, mint Trockij híres Sztálin-könyve, amelynek befejezését alkotója meggyilkolása akadályozta meg.12 Míg a kortársak esetében nem meglepő, hogy a politikai szempont alárendelődött a szakmainak, annál inkább hátrány ez sok, történészek által írt életrajzi munkában. Olyan szerzőknél, mint például Ulam vagy Conquest, a sztálinizmus komplex jelensége Sztálin személyiségével azonosul; Sztálin az "ősgonosz", akinek ördögi akarata mozgatja az ártatlan emberek millióinak halálát okozó terror gépezetét.13 Ez a fajta megszemélyesítő-mítoszgyártó történelem, bár jól mutat a hollywoodi filmvásznakon, elméletileg a sztálinizmus egyetlen komolyabb kérdését sem magyarázza.14 Szélesebb ideológiai kontextusa a hidegháborús időszak kommunista boszorkányüldözése, amely nyilvánvaló például Ulam munkájában: "Míg Sztálin személyiségében találhatunk olyan vonásokat, amelyek megmagyarázzák, hogy miért irtotta ki közeli hozzátartozóit és barátait, azt a személyiség már nem magyarázza, hogy azok az emberek, akiknek a testvéreit a diktátor megölette, a feleségüket száműzte, miért szolgálták olyan hűségesen Sztálint, és miért nem lázadtak ellene. Lenin gyakran idézte Goethe sorait: "fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld." A kommunisták számára a lét volt a teória, és ezért válhatott egy grúz suszter fia a modern történelem legkegyetlenebb diktátorává."15
Míg a nyugati revizionista történetíró iskola diszkreditálta ezt a műfajt, az államszocializmus bukása Kelet-Európában ismét piacképessé tette a "leleplező" Sztálin-irodalmat, amelynek szélesebb ideológiai kontextusa sem áll messze hidegháborús elődeitől. Durva hiba lenne azonban Sztálin bűneinek vagy magánéletének leleplezésére redukálni a sztálinizmus rendkívül komplex jelenségét. Miközben egyetlen épeszű történész sem vitatja Sztálin személyes felelősségét és a represszióban játszott szerepét, historiográfiai zsákutca lenne visszatérni egy olyan elméleti kerethez, amelyet a mérvadó szovjetológia már az 1970-es években meghaladott. Csak remélni lehet, hogy ezt előbb vagy utóbb Kelet-Európában is felismerik.
1. A modernizációs paradigma
E helyütt nem teszek kísérletet a bolsevik ideológiai fordulat tartalmának elemzésére, amely Sztálin nevéhez kapcsolódik; az áttekintés csak a sztálinizmus történeti feldolgozásainak vizsgálatára vonatkozik.16 A sort Isaac Deutscher terjedelmes Sztálin-monográfiája nyitja meg, amely ma is alapműnek tekinthető a sztálinizmus szakirodalmában. Miközben Deutscher nagy figyelmet szentel a bolsevik párton belüli belső hatalmi harcoknak, és igen szemléletesen leplezi le Sztálinnak az ellenzék megosztására irányuló taktikáját, Sztálin második forradalmát nem azonosítja a diktátor hatalomért vívott harcával (ami nem kis teljesítmény az egykori trockistától). Deutschernél már megjelenik a sztálinizmus modernizációként való felfogásának alapgondolata: "Mindezek után mennyire más képet mutat a sztálinista Oroszország. Az a birodalom, amelynek Sztálin az élére állt, a művelt emberek és felvilágosodott munkások kis csoportjait leszámítva, nyugodtan nevezhető a vademberek országának. S ezzel nem az orosz nemzeti jellemet akarjuk minősíteni – Oroszország "elmaradott, ázsiai" állapota a nemzet tragédiája, nem pedig hibája volt. Sztálin arra vállalkozott – egy híres mondást idézve -, hogy barbár eszközökkel űzze ki a barbárságot Oroszországból. S éppen az alkalmazott módszerek jellege miatt szivárgott aztán vissza annak a barbárságnak a nagy része, amelyet már száműzött az orosz életből. Ennek ellenére a nemzet a legtöbb területen hatalmas fejlődést ért el. A termelés anyagi bázisa, amely 1930-ban még egy közepes nagyságú európai államét sem érte el, olyan gyorsan és nagymértékben kiszélesedett, hogy Oroszország ma Európa első és a világ második ipari hatalma."17
Fontos azonban hozzátenni, hogy Deutschernél hangsúlyosak a sztálini rendszer szocialista vonásai; ennyiben tehát közelebb áll a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, mint a későbbi tisztán modernizációs megközelítésekhez: "S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a sztálinizmus mélyén megbúvó eszmény – amelyet Sztálin durván eltorzított formában fejezett ki – nem az ember ember fölötti vagy nemzet nemzet fölötti, vagy mondjuk faj faj fölötti uralma volt, hanem alapvető egyenlőségük. S eszerint még a proletárdiktatúra sem más, mint az osztály nélküli társadalomba való átmenet formája, az ösztönző erő pedig mindvégig a szabad és egyenlő polgárok közössége maradt, nem pedig a diktatúra. A sztálinizmus kulturális hatásában számos pozitív és értékes elem is található, s ezek hosszú távon bizonyára fellázadnak a rendszer kegyetlen vonásai ellen."18
A modernizációs paradigma tiszta típusával találkozunk Alexander Gerschenkron nagy hatású műveiben, amelyekben a közgazdász arra vállalkozott, hogy kidolgozza az ipari fejlődés tipológiáját.19 Gerschenkron szerint az elmaradott országokban "specifikus" fejlődési útra van szükség, hogy felzárkózzanak az iparilag fejlett államokhoz. Ilyen specifikus tényező volt Németországban a banktőke nagy befolyása, amely megteremtette a kartellizáció feltételeit, vagy az állam mint a modernizáció fő kezdeményezője és ösztönzője Oroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában. Gerschenkron szerint az "elmaradottság foka" határozza meg a kérdéses országban alkalmazható stratégiát; míg a kevésbé "lemaradt" német állam esetében elegendő volt, hogy a bankok ösztönözzék a modernizációt, Oroszországban ehhez mind az anyagi, mind pedig a bizalmi tőke hiányzott. Ilyen esetekben, mondja Gerschenkron, csak egy erős állam képes kikényszeríteni a lakosságból a modernizációhoz szükséges óriási anyagi és emberi áldozatot. Gerschenkron olvasatában a szocializmus semmi más, mint a megkésett iparosítás terheinek elviselését megkönnyítő ideológia: "Ledönteni egy elmaradott országban a stagnáció korlátait, felébreszteni az emberek képzelőerejét, és energiáikat a fejlődés szolgálatába állítani, ehhez erősebb orvosság kell, mint az erőforrások kedvezőbb elosztásának ígérete vagy mint az alacsonyabb kenyérár. Ilyen körülmények közt mind az üzletember, mind az elszánt és újításra kész vállalkozó a magas profitkilátásoknál sokkal erősebb stimulust igényel. Ami a rutin és az előítélet hegyeinek megmozgatásához szükséges, az a hit – a hit abban, hogy az aranykor – Saint-Simon szavaival – nem a múlté, hanem még az emberiség előtt áll."20
Gerschenkronnak a gazdasági elmaradottságra vonatkozó téziseiben megjelenik a modernizációs paradigma valamennyi lényeges eleme. Ebből a perspektívából a sztálinizmus nem egyéb, mint az 1890-es években elkezdett és az első világháborúval félbeszakadt orosz iparosítás befejezése, amelynek segítségével Oroszország leküzdötte évszázados gazdasági elmaradottságát és felemelkedett az iparilag fejlett nemzetek soraiba; a rendszer szocialista tartalma pedig a modernizáció ideológiai mankójává sekélyesedik. A végső alapvetésben tehát minden lényegi különbség eltűnik a két világrendszer között; a szocializmus nem úgy jelenik meg, mint a kapitalizmus lehetséges alternatívája, hanem mint a gazdasági elmaradottság leküzdésének "specifikus" eszköze. Ebben a megközelítésben a kapitalizmus mintegy kooptálja az alternatív világrendet, hiszen az mindig is az előbbi vonatkoztatási keretén belül áll; a szocializmus nem egy új világot hoz létre, hanem egy fejlett ipari civilizációt. Ezzel a gondolattal egyébként a Kerr, Aron és mások által kidolgozott konvergencia-elméletben is találkozunk, amelyik az ipari társadalmak közös fejlődési logikájából kiindulva azzal érvelt, hogy a szocialista államok előbb-utóbb létrehoznak egy kapitalistához hasonló társadalmi struktúrát. Miközben a hidegháborús korszak nyugati történetírásában érthető ennek a megközelítésnek a vonzereje, a "szocialista tartalom" figyelmen kívül hagyása éppen attól a "specifikus" jellegtől fosztotta meg a sztálini rendszert, amelyet megragadni igyekezett. Miközben a modernizációs iskola történeti perspektívába állította a sztálinizmust, képtelennek bizonyult arra, hogy felismerje benne a forradalmi, új elemeket. Ez jelentette ennek az iskolának a legfontosabb elméleti és módszertani korlátját.
Fontos azonban megjegyezni, hogy miközben a modernizációs felfogás végigkíséri a Sztálin-kutatók első generációjának munkáját, olyan kiemelkedő írók esetében, mint Deutscher vagy Carr, soha nem vész el teljesen a szocialista tartalom. Az egykori szovjet nagykövet, Edward Hallett Carr legfontosabb munkája a tízkötetes Szovjet-Oroszország története, amelyből három kötetet szentelt a tervgazdaság bevezetésének. Noha Carr is elsősorban Oroszország modernizálóját látta Sztálinban, világosan felismerte, hogy a tervgazdaság nem pusztán a gazdasági elmaradottság leküzdésének specifikusan orosz eszköze, hanem a gazdaságszervezés olyan új formája, amely Carr szerint egyetemes jelentőségű. Itt érdemes megjegyezni, hogy Carr a tervgazdaságban megoldást látott a kapitalista világ ciklikus kríziseire (amiket, ne feledjük, az időben a gazdasági világválsághoz közelebb álló generáció valószínűleg másként értelmezett, mint az azt már történelemként megélő, ilyen élményektől egyelőre megkímélt utódaik). Ha Carr gazdasági értelemben nem is bizonyult prófétának, világosan felismerte a rendszer szocialista tartalmának jelentőségét: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben. Tudatában volt annak, mit tett érte a forradalom, és ez ellensúlyozta azt a szabadságot, amelyben soha nem volt része, és amelyről nem is álmodott. A rendszer kegyetlensége valóságos volt; de valóságosak voltak az eredményei is."21 Ennek a különbségnek a felismerésével Carr – Deutscherhez hasonlóan – mindenképpen meghaladta a modernizációs paradigmát.
Érdekes, hogy éppen a következő nemzedék munkája közelítette meg a modernizációs paradigma "tiszta" típusát. Ennek egy jellemző példája Rosenberg és Marylin Oroszország és Kína átalakítása: Forradalmi harc a 20. században című könyve, amelyben a szerzők azon az alapon hozzák közös nevezőre az orosz és a kínai példát, hogy mindkét országban analóg módon ment végbe a 20. századi megkésett modernizáció, amelyet a kommunista párt hajtott végre a maga erőszakos és véres eszközeivel.22 A Rosenberg és Marylin által felsorolt fő strukturális jegyek a gazdaság központi irányítás alá helyezése, az erőszakos kollektivizálás, az urbanizáció, a szuperindusztrializáció, és a párt hatalmi monopóliumának megerősítése a belső ellenzék fizikai megsemmisítésével. A szocialista program tehát lényegében nem más, mint az elmaradt agrárországok modernizálásának eszköze olyan körülmények között, amikor más eszközökkel nem vagy csak sokkal lassabban lehetne kikényszeríteni a modernizációt. Nem meglepő, hogy ebből a meghatározásból teljesen eltűnik a rendszer szocialista tartalma, programja pedig modernizációs ideológiává alakul.
A modernizációs paradigma népszerűségét (mind a nyugati, mind a keleti történetírásban) az 1960-as és 70-es években kiteljesedő dekolonializációs mozgalmak, és a Harmadik Világért vívott versengés is megnövelte. Egész iskola alakult, amely úgy értelmezte a szocializmus exportját a gyarmatokra, mint a Harmadik Világ modernizálásának a kapitalista modernizációnál véresebb, de hatékonyabb eszközét. Egyes szerzők, mint például Lowenthal, egyenesen úgy érveltek, hogy a szocialista ideológia egy bizonyos határon túl gátjává válik a fejlődésnek, és mint ilyentől, meg is kell szabadulni tőle.23 A kommunista pártra – írja Lowenthal – nemcsak az a feladat nehezedett, hogy politikai eszközökkel gyorsítsa meg az iparosítást, hanem az is, hogy mesterségesen fenntartson egy utópisztikus társadalomképet. Ezt azon az áron tudta biztosítani, hogy felszámolta az ellenzéki intézményeket és társadalmi erőket, és állandó "forradalmi" beavatkozást igényelt a diktatórikus állam részéről, hogy megakadályozza az új uralkodó osztály kialakulását. Egy ideig – mondja Lowenthal – folyik a harc az utópikus célokért küzdő csoportok és a modernizálók között, de a harc az utóbbiak elkerülhetetlen győzelmével végződik: "Amint a kommunista pártban felismerik, hogy a permamens forradalom lehetőségei kimerültek, a párt megszűnik mozgalmi rezsim lenni, és konzervatív bürokráciává alakul. Ez a funkció- és értékváltás a párt intézményes struktúráját is megváltoztatja."24
Ahogyan ez Lowenthalnál is látható, a modernizációs paradigma nem veszi figyelembe a szocialista és kapitalista "fejlődési diktatúráknak" a kapitalista világrendszerhez való eltérő viszonyát, mint ahogyan arra sem tesz kísérletet, hogy globális kontextusban értelmezze ezeket a különbségeket. Az elmaradottság (vagy egy későbbi terminussal "alulfejlettség") problémája ezért nem relációként konstituálódik, hanem kiindulási pontként jelenik meg egy univerzálisnak tételezett fejlődési folyamatban. A "fejlődés diktatúrái" – kommunisták és nem kommunisták egyaránt – így maguk is beilleszkednek a globális kapitalista fejlődés "vastörvényű" láncolatába. Ebben az összefüggésben az (eredetileg) rendszerkritikai ideológia rendszerimmanens elemmé alakul, amely pusztán csak arra szolgál, hogy egyetlen cél érdekében mobilizálja a társadalom minden erőforrását.
Elméleti korlátai ellenére a modernizációs iskola különösen a gazdaságtörténészek munkájában hozott bizonyos eredményeket. Mindenképpen előrelépésnek tekinthetjük azt a felismerést, hogy a sztálinizmus nem pusztán a jó és rossz erők küzdelmét jelentette az orosz nép meghódításáért, és nem vezethető vissza a rendszer minden gonoszsága Sztálin személyiségére. Sztálin éppúgy a körülmények hatása alatt cselekedett, mint a világ bármely más politikusa, sőt, azt lehet mondani, hogy a specifikus orosz körülmények (és itt döntő szerepet játszott Oroszország elmaradottsága) egyébként is meglehetősen beszűkítették a bolsevik vezetők mozgásterét. Ebből a szempontból helyesen írja Alec Nove: "A kollektivizálást nem lehetett önkéntes alapon végrehajtani. Az erőltetett iparosítás – különösen a nehézipar fejlesztése – az ötéves terv ellenkező értelmű ígéretei ellenére is az életszínvonal csökkenését jelentette. Elkerülhetetlen volt az erőszakszervezetek hatalmának és a rezsim népszerűtlenségének növekedése. A tömegek akarata ellentétbe került a párt célkitűzéseivel. Hozzá kell tennünk, hogy hasonló konfliktus áll fenn minden olyan országban, ahol az államnak kell finanszíroznia az iparosítást. Ilyenkor az állam az áldozatokat felülről kényszeríti a tömegekre, hiszen azok önként nem akarják és nem tudják finanszírozni azokat a beruházásokat, amelyek megtérülését nem is remélhetik."25
A sztálinizmus racionalizálására tett közgazdasági kísérletek többsége azonban csak egy bizonyos határig érzi racionalizálhatónak a terrort. Nove például "szélsőségesen szélsőséges" sztálinizmusról beszél, hozzátéve, hogy semmilyen gazdasági szükségszerűség nem magyarázhatja a milliókat érintő, illetve elpusztító terrort. Nove meghatározásában világos, hogy bár sok tekintetben szakít a modernizációs paradigmával, egy lényeges ponton nem tudja meghaladni: a sztálinizmus nála is elsősorban mint gazdasági rendszer konstituálódik. Ezért történhet meg, hogy Nove a sztálini fordulatban nem lát mást, mint egy állami eszközökkel végrehajtott modernizációt (amellyel egyébként visszatér a gerschenkroni definícióhoz). Sztálin felülről végrehajtott forradalma azonban az élet sok más területét is forradalmasította, mint ahogyan a szocialista ideológia sem pusztán azt a "fizetőeszközt" helyettesítette, amellyel jobb híján az állam kifizette az állampolgárokat. Ezeknek a területeknek a kiiktatásával a sztálinizmus jelensége éppolyan értelmezhetetlen marad, mint a Nove által "szélsőségesen szélsőségesnek" nevezett rendszerimmanens elemek.
2. A totalitárius modell
A paradigma értelmezését megnehezíti, hogy tulajdonképpen nem egy, hanem két modellről beszélhetünk, ezeket azonban általában egyszerre használták. Noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a sztálini iskola hatása alá került volna, az evolúciós modell sok rokon vonást mutatott a hivatalos szovjet meghatározással – egészen a glasznoszty időszakáig. Az evolúciós modell abból indult ki, hogy a bolsevik ideológiában – sőt már Marxnál is – megjelenik a totalitárius csíra, amely a fejlődés későbbi szakaszában létrehozza a sztálinizmust. Ugyanez a fejlődési modell – igaz, ellenkező előjellel – a Sztálin által jóváhagyott bolsevik párttörténetben is megjelenik. Az operációs modell nem foglalkozott a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus közötti kontinuitás kérdésével, hanem a mindenkori szovjet társadalom működésének leírására szolgált.
Mai szemmel éppolyan porosnak tekinthetjük a totalitárius modellt, mint a bolsevik párttörténetet. Miközben ez volt az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetológiájának domináns paradigmája, Abbott Gleason Totalitarianizmus: a hidegháború belső története című kitűnő könyvében részletesen elemzi Amerika hidegháborús politikája és a tudománypolitika összefüggéseit, és bemutatja a paradigma ideologikus kontextusát.26 Nyilvánvaló, hogy a totalitárius modell olyan propagandaeszköz (is) volt, mint egy másik kontextusban a bolsevik párt története, és ez óhatatlanul rányomta a bélyegét a paradigma tudományos értékére. A politika, úgy tetszik, nem csak Kelet-Európában akadályozta az akadémiai alkotómunkát. E helyütt nem célunk számba venni a totalitárius irodalmat; az elemzés csak a paradigma legfontosabb jellemzőire és a legjelentősebb kritikai észrevételekre korlátozódik.
A legnagyobb hatású, és szellemi teljesítményét tekintve legkiemelkedőbb munka Hannah Arendt 1951-ben megjelent klasszikusa, A totalitarianizmus gyökerei, amelyben Arendt megkísérli történeti perspektívába helyezni a totalitárius rendszerek kialakulását.27 A könyv azért is figyelemre méltó, mert elsődleges kontextusa nem a hidegháború, mint a legtöbb korabeli munkáé. A 20. század elejének tömeg-elméleteire támaszkodva Arendt úgy látja, hogy a század elején felbomlottak a hagyományos társadalmi viszonyrendszerek, és létrejött az osztály nélküli társadalom, amelyben az egyén védtelennek érzi magát az őt körülvevő világ komplexitásában. A fasiszta és a kommunista párt a maga totális ideológiájával azt a hitet kelti az egyénben, hogy választ talált problémáira; ezért az elszigetelt egyén készséggel azonosul a párt ideológiájával, amely azt ígéri, hogy rendet teremt a káoszban. A fasiszta és kommunista párt Arendt szerint nem osztályokat, hanem atomizált egyedekből álló tömegeket szervez, akiket különösen sebezhetővé tesz gyökértelenségük tudata. A fasiszta és a kommunista pártok azonban hatalomra kerülve nem új társadalmi viszonyrendszereket hoznak létre, hanem behatolnak a civil szféra minden területére és a még fennmaradó plurális intézmény- és viszonyrendszereket is megsemmisítik. Mivel tökéletesen ellenőrizni csak a minden egyéni vonásukat elvesztett egyéneket lehet, a totalitárius mozgalmak eredendően elszánt ellenségei az individualizmusnak, amelyet minden eszközzel megkísérelnek elpusztítani. Ezek a mozgalmak így tehát nemcsak a társadalmi szerveződés régebbi formáira, hanem az egyén szabadságára is egyformán veszélyesek. Az egyéniség elpusztítása, az ember dehumanizálása jelenti Arendt számára a gonosz modern formájának megnyilvánulását, amely gonoszság egyként testesül meg a fasiszta és kommunista pártokban.
A totalitárius rendszerek legfőbb jellemzőjét Arendt után Friedrich a következő öt pontban foglalta össze: 1) az élet minden területét lefedő hivatalos ideológia, amelyet minden lakosnak kötelező érvényűként kell elfogadnia; 2) az egyetlen engedélyezett tömegpárt (a teljes lakosság legfeljebb 10%-a), melynek tagjai fanatikus hűséggel ragaszkodnak a párthoz, és alárendelik magukat a centralizált, hierarchikus struktúrának, melynek élén a mindenható vezér áll; 3) a fegyveres erők feletti monopólium és technikai ellenőrzés; 4) a tömegkommunikáció eszközei feletti monopólium; 5) a hatékony terrorrendszer, amely véletlenszerűen választja ki az aktuális "ellenségeket" és szisztematikusan él a pszichikai megfélemlítés eszközeivel.28 Brzezinski hozzáteszi, hogy a totalitarianizmus legnagyobb veszélye az ember erkölcsi lényegére irányuló fenyegetés, és a terror intézményesítése, amely kifejezi a rendszer lényegét.29
Míg a modernizációs paradigma elsősorban gazdasági kérdések összefüggéseiben igyekezett megragadni a sztálinizmus problémáját, a totalitárius modell egy jóval sematikusabb megközelítést választott, és egyszerű uralmi kérdéssé redukálta a definíciót. Az új elem mindössze annyi, hogy a jó és gonosz erők harca nem a mesében, hanem a modern társadalomban konstituálódik, ahol az előbbi (vagyis a totalitárius rendszerek ellensége) egyetemes emberi értékek hordozója. Függetlenül attól, milyen perspektívákat ígér ez az elméleti keret, a modell uralom-definíciója mindenképpen problematikus. Ahogyan Jerry Hough is rámutat, a modell csaknem kizárólag a politika "output" oldalára koncentrál – "azokra a döntésekre, amelyeket a szovjet vezetők (vagy csak vezető) hozott és a hatalom fenntartásának eszközeire."30 Létezett azonban egy "input" oldal is, amely magába foglalta a szovjet társadalom azon feltételeit, amelyeket a vezetők tekintetbe vettek a döntéshozatalnál, illetve a visszacsatolás lehetőségét. A totális uralom az Arendtnél vagy Brzezinskinél leírt formájában legfeljebb csak a regényekben vagy az NKVD-vezetők álmaiban fordult elő. Azt lehetne mondani, hogy a totalitárius paradigma éppen ellenkező irányba indult el, mint a sztálinizmus civilizációként való meghatározása: míg az utóbbi arra törekedett, hogy a sztálinizmus alatti élet totalitását ragadja meg, az előbbi egy elképzelhetetlenül leszűkített (és még úgy is vitatható) definíciót próbált meg kiterjeszteni a szovjet társadalom és a szovjet élet egészére.
További problémát jelentett, hogy a totalitárius modell abszolút figyelmen kívül hagyta a szovjet társadalom realitásait. Ezek közé tartozott például az elmaradott infrastruktúra, ami lehetetlenné tette annak a totális ellenőrzésnek a megvalósítását, amely a totalitárius paradigma értelmében jellemezte ezeket a társadalmakat. Szintúgy nem került sor a sztálini politika ingadozásainak vizsgálatára, ezért úgy tűnt, mintha Sztálinnak vagy egyáltalán nem lenne szüksége arra, hogy figyelembe vegye ellenfeleinek reagálását, vagy éppen ellenkezőleg, nemcsak figyelembe veszi, hanem döntéseibe is belekalkulálja a várható reakciókat. Így a szovjet politika nem egyéb, mint egyetlen nagy terv kibontakozása, amelynek Sztálin minden részletét előre ismeri. Hogy ez mennyire nem volt így, azt ma már rengeteg dokumentum és tanulmány bizonyítja; de ezek nélkül is könnyen átlátható, hogy a fenti érvelésből éppen Sztálin mindenhatósága és tévedhetetlensége következett, ami valószínűleg nem állt messze attól a Sztálin-imázstól, amivel a diktátor is egyetérthetett.
Elméleti hiányosságai ellenére a totalitárius paradigma számos olyan tézist hagyott az utókorra, melyek cáfolata több nemzedék szovjetológusainak is elegendő munkát adott. A "revizionistának" nevezett történetírói iskola (amely a totalitárius modell revideálására tett törekvéséről kapta a nevét) valójában rendkívül heterogén irányzatokat takar. Az alábbiakban csak felsorolásszerűen kívánom jelezni a totalitárius iskola legfontosabb, revízióra szoruló állításait, a teljesség igénye nélkül:
- a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történetileg és logikailag egy fejlődési láncot alkot (ezen alapul az evolúciós modell);
- a bolsevik párt monolitikus, zárt rendszerré alakítja át a hatalmat (a politika "input" oldalának kiiktatásával);
- az állam behatol a társadalomba és felszámolja a társadalmi élet minden létező formáját;
- a terror és a tömeges represszió megtervezett, és végig a párt (és Sztálin) irányítása alatt áll;
- a lakosság vagy akaratától megfosztott báb vagy maga is fanatizált hívő, aki képtelen bármilyen ellenvélemény kifejezésére, és csak passzív szemlélője az eseményeknek;
- a kommunista párt a szovjet rendszer egyedüli aktora.
Érdemes megjegyezni, hogy a revizionista történészek minden erőfeszítése ellenére is sokáig élt a nyugati köztudatban a totalitárius iskola által kialakított Kelet-Európa-kép (különösen az akaratától megfosztott ember mítosza). Miközben itt nyilvánvalóan megfigyelhető egyfajta civilizációs rasszizmus, sajnálatos, hogy az 1989-91-es rendszerváltások éppen ezt a totalitárius paradigmát "importálták" a nyugati szovjetológiából.
3. A "revizionisták"
Ahogyan fentebb már jeleztem, a "revizionista" iskola sokkal inkább volt rendkívül sokféle irányzat lazán összekapcsolódó halmazának a gyűjtőneve, mint egy egységes paradigma. Az idetartozó történészek – amellett, hogy valamennyien kritizálták a totalitárius modell Sztálin-képét – korántsem voltak ilyen egységesek a sztálinizmus jelenségének új meghatározásában. Az irányzatok közötti különbségeket növelte, hogy az elméleti keret módszertani meghatározottságot is jelentett. Míg a revizionisták első nemzedéke – noha letért a totalitárius útról – arra törekedett, hogy felállítson egy hasonlóan elméleti modellt, amelyből levezethető a szovjet történelem, és lényegében továbbra is csak a makrostruktúrák vizsgálatára koncentrált, a következő nemzedéknél előtérbe kerültek az olyan alternatív módszertani irányzatok, mint a társadalomtörténet, a történeti antropológia, a feminizmus, a kulturális antropológia, a microhistory, vagy az oral history. Az alábbiakban a jelentősebb revizionista irányzatok bemutatása és kritikai értékelése következik.
A revizionisták első nemzedéke a totalitárius iskola azon állítását vette kritika alá, hogy a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történeti és logikai folytonosságot jelent. Megközelítésük sok rokon vonást mutat Trockij thermidor-elméletével; a sztálinizmus nem a bolsevik forradalom beteljesülését, hanem éppen ellenkezőleg, a végét jelenti, a forradalmi hagyományokkal való szembefordulást, egyfajta konzervatív-bürokratikus fordulatot. Ennek az értelmezésnek a Trockij utáni legeredetibb kifejtésével Moshe Lewinnél találkozunk. Lewin szerint a cári Oroszország két, egymástól igen eltérő társadalmi formációt foglalt magába: az egyik oldalon megjelent egy dinamikusan növekvő kapitalista szektor, míg a másik oldalon megmaradt a prekapitalista, feudális jellegű intézményrendszer. A bolsevik forradalom az egyenlet mindkét oldalát felszámolta, vagyis lényegében radikálisan "leegyszerűsítette" a társadalmat. Ennek a homogenizált, rurális és félig írástudatlan népességnek a kontextusában győzedelmeskedtek a bürokratikus elemek a forradalmi hagyományok felett. A sztálini fordulat tartalmában tehát nem szocialista, hanem etatista jellegű volt, és meghatározott értelemben visszatérést jelentett a cári Oroszország hagyományaihoz: "A forradalom utáni helyzet valójában nem csökkentette, hanem növelte az állami beavatkozás és az autokratikus hatalomgyakorlás esélyeit. Az egész társadalmi mátrix táplálta ezt az autokráciát. A kormánygépezet, noha nem kímélte meg az egész országra kiterjedő társadalmi-gazdasági hanyatlás, még mindig képes volt arra, amire a társadalom nagy része nem: hogy felhasználja a huszadik század eszközeit az uralom biztosítására, és saját céljainak megfogalmazására modern, nemritkán tudományos köntösben. Mindez szinte spontán és természetes módon segítette elő az autokratikus viszonyok kialakulását. Ezt tapasztaljuk az október utáni kormányzat minden területén, a pártot is beleértve: az irányítás és adminisztratív uralom természetes letéteményese a bürokrata réteg, függetlenül annak társadalmi eredetétől. Ha valami, ez a trend folytatódott, és érte el tetőpontját a ‘magas sztálinizmusban'. Paradox módon, noha a szocialista ideológia sokakat szembefordított a sztálinizmussal, mások ugyanabban az ideológiában találtak igazolást a kemény kéz politikájára és a parancsuralmi módszerekre, melyekkel azok hivatottak élni, akik a legjobban tudják, mi a jó a népi tömegeknek, és akik nem hagyják, hogy megzavarják a fejüket a történelmi fejlődés bonyolult koncepciói."31
Lewinnél világosan kirajzolódik a sztálinizmus ellenforradalomként való meghatározása, amellyel lényegében megismétli Trockijnak azt a tézisét, hogy Sztálin szembefordult az októberi forradalom örökségével, és megfosztotta a bolsevik ideológiát annak szocialista tartalmától. Miközben Lewin az október előtti leninizmust is megkülönbözteti Lenin október utáni politikájától, amikor az orosz elmaradottság kontextusában olyan kompromisszumokra kényszerült, amelyek alapvetően idegenek voltak a marxizmustól, az igazi éles cezúrát, vagyis a marxizmussal való teljes szakítást a sztálini fordulatban látja: "Az eredeti leninizmushoz képest Sztálin nemcsak stratégiát váltott, hanem egészen más célok felé orientálta a rendszert. Eltűnt az a program, hogy felépítenek egy új társadalmat, amelyben megszűnik az állam és osztály, és a társadalmi fejlődés során megvalósul a ‘szocializmus', ahogyan Marx, Engels, Lenin és sok nyugati szocialista értelmezte ezt a fogalmat. Ehelyett mindent ‘államosítottak', vagyis a gyakorlatban létrehoztak egy hatalmas, diktatórikus államot, hogy fenntartsa az új osztályrendszert és privilégiumokat, amelyeket az erőltetett iparosítás kialakított. Ezért lehetséges törésről beszélni nemcsak a forradalom előtti és utáni leninizmus, hanem a sztálinizmus vonatkozásában is. A forradalom utáni leninizmus ugyan autokratikus politikai rendszerben, diktatúrában gondolkodott, de széles és heterogén társadalmi bázis alapján, és antiszocialistának bélyegezte és elutasította a szuperállamosítás sztálini programját. Ezt a lenini vonalat képviselte később Buharin."32
Lewin értelmezési keretének problémája, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít a folytonosság elemeinek a cárizmus és a sztálinizmus között, miközben figyelmen kívül hagy olyan fontos különbségeket, mint például a társadalmi struktúra teljes átalakulása a sztálini forradalom alatt. A volt uralkodó osztályok megsemmisítése, a kollektivizálás, a kuláktalanítás, a "burzsoá értelmiség" elleni kampány vagy a sztálini káderpolitika azonban – ha torzított formában is – de kifejezett egy olyan ideológiát, amelynek deklarált célja volt a társadalmi egyenlőség és a régi osztályok eltörlése. A sztálini forradalom "betetőzte" az októberi forradalommal elindult óriási társadalmi átalakulást, amely – ahogy a fenti, címszavas felsorolás is mutatja – lényegesen több mindent foglalt magába, mint egy agrártársadalom urbanizálását. A társadalmi struktúrának ez a radikális átalakulása azonban teljesen kimarad Lewin munkáiból.
Érdemes felidézni Carr szavait: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben." A sztálinizmusnak a konzervatív fordulattal, az "archaikus" társadalmi viszonyok helyreállításával való azonosítása kizárja azoknak a forradalmi elemeknek a felfedezését, amelyek igenis "mássá" tették a kor emberét, mint a cári Oroszország alattvalóit. Lewin mint meggyőződéses szocialista, elutasította, hogy "szocialistának" nevezze a sztálini rendszert; ez az előítélet azonban megakadályozta abban, hogy ne csak a sztálinizmus etatista vonásait vegye észre, hanem a létező szocialistákat is. A sztálinizmus mint ellenforradalom azonban az ideológiai-kulturális dimenzió kirekesztésével éppen olyan redukciónak bizonyult, mint a csak gazdasági jellegű vizsgálódás. Azt is mondhatjuk, hogy miközben a totalitárius paradigma túlságosan komolyan vette a forradalmi ideológiát, a trockiji eredetű thermidor-elmélet korlátja éppen az volt, hogy túlságosan lebecsülte azt.
A sztálinizmus mint ellenforradalom tézisének egy továbbfejlesztett változatát találjuk Stephen F. Cohen munkáiban. Cohen számára a NEP volt a sztálinizmus valódi alternatívája, amelyben benne rejlett egy egészen más kibontakozás lehetősége: "A társadalmi pluralizmus tiszteletben tartása, a társadalmi harmóniára és a törvénytiszteletre helyezett hivatalos hangsúly miatt a NEP a sztálinizmus alternatívájaként modellül szolgálhatott volna a liberális kommunista rend hívei számára."33 Cohen, Lewinhez hasonlóan, Buharinban ismeri fel a "lenini út" igazi örökösét (nem foglalkozva az olyan aprósággal, hogy a kvázi-liberális szocialistának megtett Buharin soha nem gondolkodott többpártrendszerben). Cohent a történelem utólagos racionalizálásához vezeti Buharin rehabilitálásának szándéka: Cohen szerint Buharin legyőzhette volna Sztálint, ha vállalja azt, hogy a sztálini politikával elégedetlen tömegekhez fordul. ő azonban – mondja Cohen – túlságosan hitt a pártban ahhoz, hogy az "utcára" vigyen egy politikai vitát. A történelemnek ez az utólagos racionalizálása különösen a glasznoszty időszakában lett népszerű, amikor a NEP úgy jelent meg, mint a glasznoszty történeti előzménye, és egyfajta ideológiai igazolása. Azt nem tudjuk, hogy a NEP fennmaradása milyen alternatívát jelentett volna, azt azonban igen, hogy a Szovjetunió liberalizálásának kísérlete a kapitalizmus restaurációjával végződött. Ebben az összefüggésben különösen vitatható a sztálinizmus mint ellenforradalom tézise.
Az 1980-as évekre tehető az a módszertani paradigmaváltás, amely szakított azzal a felfogással, hogy a Szovjetunióban az állam "bekebelezte" a társadalmat, és a vizsgálódás körét az utóbbira is kiterjesztette. A társadalomtörténeti iskola kiemelkedő képviselője, Sheila Fitzpatrick megfogalmazta a sztálinizmus mint forradalom tézisének egy új változatát: szerinte téves az a feltételezés, hogy a sztálinizmus "felülről irányított" forradalom volt, mivel "alulról" is komoly társadalmi erők támogatták. Fitzpatrick "kulturális forradalomként" definiálja a sztálinizmust, amely sokak számára beteljesítette az októberi forradalom ígéretét. Ez a forradalom magába foglalta egy olyan osztályalapú oktatási program meghirdetését, amely munkás-paraszt származású fiatalok tömegei előtt nyitotta meg az egyetemeket, és a régi "burzsoá szakemberek" felváltását egy saját nevelésű, új káderréteggel. Ez az újonnan felemelkedő elit volt a sztálinizmus legfőbb társadalmi bázisa: "A harmincas években végbement iparosítás Sztálin kezdeményezése nélkül is nagyarányú felfelé irányuló mobilitást jelentett. Sztálin értelmiségpolitikája nem pusztán fokozta ezt a tendenciát, hanem nagymértékben ki is használta az elitváltás társadalmi következményeit. Valószínűnek látszik, hogy a sztálini Oroszországban hasonló folyamat zajlott le, mint korábban az Egyesült Államokban, amelynek eredményeképpen sok állampolgár a kormányzati rendszerrel hozta összefüggésbe egyéni felemelkedését. Ennek a feltételezett kapcsolatnak döntő szerepe volt a rendszer legitimálásában. Az új elit gondolkodásában a self-made man büszkesége a rendszernek való személyes lekötelezettség érzésével keveredett, hiszen a kulturális forradalom (és Sztálin) adta meg a lehetőséget, hogy felemelkedjenek."34
Fitzpatrick szerint 1932-ben nemcsak a "kulturális forradalom" ért véget, hanem az egész októberi forradalom is. Az új elit egyfajta "középosztállyá" alakult, amely szakítván a forradalmi idők radikalizmusával, elsősorban saját hatalma és privilégiumai konzerválására törekedett. A harmincas évek végén megnyílt mobilitási csatornákat ezért sorban lezárták, és az új elit berendezkedett pozíciója védelmére és átörökítésére. A sztálini forradalom a harmincas évek közepére ellenforradalomba csapott át.
Fitzpatrick munkássága kétségtelenül úttörőnek tekinthető a sztálini forradalom fogalmának kiterjesztésében és annak felismerésében, hogy a jelenség a szovjet társadalmi élet jóval szélesebb területeit fogta át, mint a Politbüro vagy a kommunista párt. Fitzpatrick tudományos kutatásaival is igazolja, hogy a szovjet emberek korántsem voltak akaratuktól megfosztott bábok, vagy az események passzív szemlélői, hanem aktívan szerepet játszottak a rendszer kialakításában, és sokuknak nagyon is racionális okuk volt arra, hogy október örökségét lássák a sztálinizmusban. Fitzpatrick érdeme, hogy felismeri a sztálinizmus forradalmi jellegét, amely immár nem a "felülről végrehajtott" forradalomra korlátozódik, hanem magába foglal egy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi átalakulást. Érdekes azonban, hogy miközben Fitzpatrick rendkívül közel jut a sztálinizmus civilizációként való értelmezéséhez, a 80-as években megjelent írásaiban egy igen leszűkített kultúra- és ideológiafogalommal dolgozik.35 Így lesz lehetséges, hogy a sztálini "kulturális forradalom" lényegében az elitváltással azonosul, ahogy a "szocialista" ideológia is csak mint a munkás-paraszt származású fiatalok felfelé irányuló mobilitásának eszmei igazolása van jelen Fitzpatrick ekkori írásaiban. Miközben Fitzpatrick elvben kész elismerni, hogy a "kulturális forradalom" az élet minden területére kiterjedő forradalmat jelentett, mobilitás-tézisében ez a forradalom csak a társadalom legfelsőbb szegmensében érvényesül. Ezen az alapon kerülhet egymás mellé a szovjet káder és az amerikai self-made man, amely hasonlat teljesen figyelmen kívül hagyja a két társadalom eltérő ideológiai és kulturális kontextusát (Fitzpatrick egyenesen egy sztálini New Deal-ről beszél). A megkülönböztető kontextus nélkül azonban a sztálini "kulturális forradalom" is nehezen értelmezhető.
A 80-as évektől egyre inkább előtérbe kerültek azok a társadalomtörténeti, antropológiai irányultságú megközelítések, amelyek a mikrohistorikus vizsgálódásokból kiindulva támadták a nagyszabású elméleteket. Az új revizionisták különösen azt a tézist igyekeztek cáfolni, hogy a sztálinizmus alatt megszűnt minden kommunikáció az állam és a társadalom között, és az utóbbinak semmi lehetősége nem volt "visszabeszélni." A dokumentumok és visszaemlékezések azonban rávilágítanak arra, hogy a szovjet társadalomban is létezett "közvélemény", és a hatalom valójában igen sokféle csatornán keresztül kommunikált állampolgáraival. Az esettanulmányok azt is feltárják, hogyan befolyásolták a helyi sajátosságok a központban hozott döntéseket; távol attól, hogy a centrum mindent ellenőrizhetett, igen sokszor éppen a helyi folyamatok dinamikája határozta meg egy-egy döntés kimenetelét.
A centrum-periféria problematikája különösen előtérbe került azokban az antropológiai indíttatású munkákban, amelyek a kollektivizálás és a kuláktalanítási kampány belső dinamikáját tanulmányozták. Lynne Viola érdekes tanulmányban mutatja be a helyi pártbizottságok szerepét a kollektivizálás végrehajtásában, illetve azt az alulról gerjesztett dinamikát, ami hozzájárult a terror terjedéséhez36 ; de olyan eseteket is feltár, amikor a helyi közösség befolyására hagyományosan marginálisnak vagy deviánsnak számító csoportok estek áldozatul a kuláktalanítási kampánynak, így például kicsapongónak számító asszonyok vagy férjezetlen tanítónők.37 Lynne Viola kutatásai szemléletesen mutatják be, hogy nemcsak a helyi pártszervezetnek, hanem a helyi közösségnek is volt befolyása a kampány alakulására, és még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is léteztek visszacsatolási lehetőségek. A periférián levő paraszti közösség is folytatott párbeszédet a hatalommal és nemritkán effektíven befolyásolta helyi szinten a döntéshozatalt.
Hasonló eredményekre vezettek a többnyire szintén antropológiai indíttatású gyártanulmányok. Miközben sokáig szinte megkérdőjelezhetetlennek tetszett az a totalitárius paradigmában gyökerező tézis, hogy a sztálinizmus a munkásokat a rabszolgák szintjére süllyesztette, a revizionista történészek a 80-as években ismét "felfedezték" a korszak szovjet munkásosztályát, amelyik gyakran nemcsak gyári szinten volt képes nyomást gyakorolni a döntéshozatalra. Vladimir Andrle például részletesen bemutatja, hogyan befolyásolta a "burzsoá szakemberek" elleni kampányt a munkásosztály és a mérnökök közötti viszony, illetve, hogy milyen elidegenítő hatása volt a 30-as évek teljesítményfokozó intézkedéseinek (ezek közé tartozott például a bérek nivellálásának megszüntetése).38 Kuromiya azokat a komplex alkufolyamatokat elemzi, amelyek segítségével a gyárak megpróbálták a munkaerőt (és munkafegyelmet) biztosítani az ötéves terv kezdeti káoszában, amikor tömeges volt a munkaerővándorlás.39 A sztahanovista mozgalmat vizsgáló Siegelbaum felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem pusztán anyagi természetű juttatásokat jelentett, hanem sokszor éppen a hatalomhoz szólás privilégiumát.40 Sok sztahanovista munkás érezte feljogosítva magát arra, hogy társai véleményét is kifejezze, és ez a vélemény gyakran nem is volt olyan hízelgő a hatalomra. Siegelbaum egy későbbi tanulmányában több példát talál arra, amikor kolhozokban dolgozó élmunkások kritizálják a termelési gyakorlatot, vagy az egész kollektíva nevében fordulnak kéréssel a kormányhoz valami olyan árucikkért, amiben hiányt szenvednek.41 A munkásosztály éppúgy megtalálta a hatalomhoz szólás alternatív csatornáit, mint a parasztok, és nemritkán országos szinten is képes volt arra, hogy befolyásolja a döntéshozatalt.
Külön fejezetet érdemelne a totalitárius paradigma központi elemének, a mindent átható terrornak a revíziója, amelyről Arendt azt állította, hogy az a legfontosabb közös elem a náci Németország és a Szovjetunió politikájában.42 Mivel ezzel a témával egy másik tanulmányban foglalkoztam, e helyütt csak a legfontosabb revizionista szerzők téziseinek vázlatszerű összefoglalására törekszem.43 Gabor Tamas Rittersporn és J. Arch Getty tett talán a legtöbbet annak a tézisnek a revideálásáért, hogy a nagy terror előre átgondolt és minden apró részletéig eltervezett "akciósorozat" volt, amely végig Sztálin ellenőrzése alatt állt. Rittersporn egy kitűnő könyvben és több tanulmányban mutatja be, mennyiben volt "öngerjesztő" ez a folyamat, és hogyan vált az összeesküvésben való általános hit egyre újabb és újabb összeesküvések generátorává.44 A terror – mondja Rittersporn – korántsem a hatalom totalitásából, hanem éppen ellenkezőleg, az instabilitásából fakadt.45 Rittersporn szerint a pártapparátus működése rendes körülmények között is nehézkes volt, krízishelyzetekben pedig gyakorlatilag megbénult, és egyfajta feudális anarchia vagy intézményesített polgárháború alakult ki a társadalomban, amelynek során a legtöbb, amit a funkcionáriusok megtehettek, az volt, hogy megpróbálják menteni a saját bőrüket.
J. Arch Getty Ritterspornhoz hasonlóan úgy látja, hogy a pártapparátus korántsem volt az a szigorúan centralizált és olajozottan működő, mindenben a vezér akaratának alárendelt gépezet, ahogyan a totalitárius modell ábrázolta; az ügyintézés, különösen vidéken, inkább kaotikusnak volt mondható (a párttagsági könyveket például elképesztően magas arányban hamisították).46 Getty felhívta a figyelmet a centrum és a periféria közötti kommunikáció igen komoly hiányosságaira, és arra, hogy gyakran éppen a periféria feletti elégtelen ellenőrzés tudata töltötte el a centrumot az állandó fenyegetettség érzésével, amely aztán a tömeges represszióba torkollott: "Helyi szinten (ahol a lakosság a leggyakrabban érintkezik a kormányzattal) a politikai adminisztrációt inkompetencia és teljes kulturális elmaradottság jellemezte. A helyi adminisztrálás gyakran populáris paraszti kultúrához hasonlított, amely nehézkesen és fél szívvel próbált modern bürokráciára emlékeztetni. Minél kevesebbet tudott a központ a helyi ügyekről, annál kevésbé tudott beavatkozni, és a moszkvai pártvezetők sok időt fecséreltek el azzal, hogy utánajárjanak, mi történik a provinciákban. Mindig konfliktussal járt, ha a központ próbálta megrendszabályozni és ellenőrzése alá vonni a helyi pártszervezeteket."47
Robert Thurston azt a totalitárius tézist cáfolja, hogy a terror a szovjet társadalom és mindennapok egészét áthatotta.48 Szerinte a szovjet vezetésnek nem állt szándékában terrorizálni a lakosságot, és nem is volt szüksége a félelemre ahhoz, hogy uralmon maradjon. Több ember hitt a belső ellenség létezésében, mint amennyi félt tőle, és milliók önkéntesen vettek részt a rendszer állandó kampányaiban. Thurston szerint kevesen jutottak el odáig, hogy alapjában kérdőjelezzék meg a rendszert és az állandó ellenségkeresés gyakorlatát. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a szovjet lakosoknak nem volt meg a képességük vagy a lehetőségük arra, hogy önállóan formáljanak véleményt: "A vizsgált korszak bármely időszakára igaz, hogy az államtól való félelem kevésbé volt jelentős, mint a hatóságokba és az ellenségkeresésbe vetett hit. Ahogyan sok túlélő is elmondja, a lakosság támogatta a rendszer erőfeszítéseit, hogy leleplezze a szabotőröket. 1939-1941-ben, miközben a városi lakosság számottevő része nyilvánította ki hazafiasságát és a sztálini vezetés céljainak támogatását, a szovjet állampolgárok mindvégig megőrizték azt a jogot és képességet, hogy helyzetük sok fontos aspektusát kritizálják."49
Végezetül, érdemes visszatérni a mindenható, mindent előrelátó és mindent mozgató vezér mítoszára, amely a mai Sztálin-életrajzokban is megjelenik.50 A revizionista történészek munkáinak legfontosabb következtetései – miszerint a nagy terror nem volt megtervezett; a terror inkább a hatalom instabilitásából, mintsem totalitásából fakadt; a fejletlen infrastruktúra és a pártapparátusban uralkodó zűrzavar technikailag is lehetetlenné tette a mindenre kiterjedő ellenőrzést; valójában volt párbeszéd a hatalom és a lakosság között; a szovjet emberek az egész korszak folyamán megőrizték azt a képességet, hogy kritikai véleménynek adjanak hangot; az emberek komolyan vették a szocialista ideológiát, hiszen a legtöbb rendszerellenes kritika az eredeti bolsevik program védelmében fogalmazódott – a mindenható Sztálin mítoszát is megkérdőjelezték. Ennek a mítosznak az érdekessége, hogy noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a szovjet propaganda hatása alá került volna, a totalitárius paradigma Sztálin-képe sok rokon vonást mutat a diktátor "hivatalos" imázsával. Ahogyan erre például Getty is rámutat: "Sztálin kegyetlen volt, de mégis ember, aki nem rendelkezett a jövőbe látás képességével, és még kevésbé volt képes a jövőt tetszése szerint alakítani. Nem volt a tervezés nagymestere, és a harmincas évek előtti és utáni politikájának elemzése azt mutatja, hogy a kollektivizálástól a külpolitikáig igen sok kérdésben ingadozott."51 Tudományos érvük nem lévén, a totalitárius iskola képviselői morális alapon kívánták megtámadni a revizionista történészek munkáját, azzal vádolva őket, hogy "mentegetni" próbálják Sztálint és a sztálinizmust.52 Az ilyen vádak különböző fogalmi és logikai csúsztatásokon, vagy nemritkán durva hamisításon alapulnak. Sztálin morális felelőssége vitán felül áll valamennyi revizionista munkájában. Tévedhetetlensége és mindenhatósága azonban nagyon alapos revízióra szorul. A Sztálin-kultusz egy hosszú és dinamikus folyamat integráns részeként alakult ki, és megformálásában éppúgy szerepet játszott a népi képzelet, mint a pártpropaganda. Ennek a folyamatnak a legfontosabb eredménye, hogy az eredeti szocialista program helyett a létező államszocializmus valósult meg Kelet-Európában. Összetevőinek vizsgálata tehát nem a diktátor mentegetéséhez, hanem egy rendkívül ellentmondásos korszak adekvát történeti magyarázatához nyújt forrásokat.
4. A sztálinizmus mint civilizáció
Ahogyan már fentebb is jeleztük, nem lehet pontos határvonalat húzni a revizionisták és a sztálinizmust "civilizációként" felfogó történetírók között, hiszen az előbbiek közül sokan, különösen a második generáció tagjai, eljutottak ehhez a paradigmához. A sztálinizmust "balról" bíráló kelet-európai szerzők közül többeknél megtalálható a paradigma valamennyi lényeges eleme: ugyanazt a tartalmat fejezi ki az "államszocializmus" meghatározás. Mivel azonban, ahogyan a bevezetőben is jeleztem, a vizsgálódás csak a szűken vett történetírásra korlátozódik, a kelet-európai szerzők elsősorban szellem- és filozófiatörténeti irányultságú munkáinak bemutatásától ezúttal eltekintek.
A nyugati historiográfusok közül elsőként Stephen Kotkin fejtette ki részletesen a sztálinizmus mint civilizáció paradigmáját.53 Kotkin munkájának legfontosabb szellemtörténeti forrásai Foucault, Fitzpatrick és Lewin művei. Az általa művelt társadalomtörténet metodológiáját Kotkin Foucault munkájából kölcsönzi, aki elsősorban azokra a folyamatokra koncentrált, amelyeken keresztül az egyének alárendelik magukat az államhatalomnak. Foucault azonban, mondja Kotkin, nem szentelt elegendő empirikus figyelmet az ellenállás különböző formáinak, amit pedig a legfontosabbnak tartott a modern szubjektivitás kialakulásában. Magnyitogorszk felépítéséről írott monográfiájában Kotkin tehát a szubjektivitás analízisét a mindennapi élet politikájára is kiterjeszti.54 Átveszi Foucault-tól azt a tézist, hogy a hatalom nem pusztán a központi államapparátusban lokalizálódik, még akkor sem, ha formálisan mindent az állam részének tekintettek. Az államhatalom mellett kialakultak azok a hatalmi mechanizmusok, amelyek egyszerűbb szinten ugyan, de éppolyan hatékonyan segítettek fenntartani az államot, mint az olyan elsődleges intézmények, amilyen például a rendőrség: "A Sztálin alatti Szovjetunióban csakúgy, mint a modern Franciaországban az állam megértette, hogy hatalma az állampolgárok karakterén és viselkedésén nyugszik."55
Fitzpatricktól veszi át Kotkin azt a tézist, hogy a sztálini fordulat valójában inkább forradalmat, mint ellenforradalmat jelentett, és kiteljesítette az októberi forradalommal elkezdődött társadalmi átalakulást. Míg azonban Fitzpatrick 1980-as években született munkáiban ez az átalakulás az elitekre korlátozódott, Kotkin a maga totalitásában értelmezi Fitzpatrick tézisét, és azt állítja, hogy a sztálinizmus nemcsak makro-szinten változtatta meg a társadalom szerkezetét, hanem a mindennapi élet mikro-szintű stratégiáit is forradalmasította. Ezért mondhatja Kotkin: "A sztálinizmus nem pusztán egy politikai rendszer volt, és még kevésbé Sztálin egyeduralma. Egy értékrendszert jelölt, egy társadalmi identitást és egy életmódot."56
Végezetül, Lewin munkáin alapul az a gondolat, hogy a társadalmi átalakulás legfontosabb elemét jelentette a sztálini fordulattal megindult urbanizáció. Emberek milliói kényszerültek korábbi életkörülményeik olyan radikális megváltoztatására, ami önmagában is forradalmat jelenthetett. Kotkin felhívja a figyelmet arra, hogy ez nemcsak makro-szinten igaz, hanem az empirikus elemzések szintjén is figyelembe kell venni az "élőhely kis taktikáit."57 Az urbanizáció a sztálini forradalom integráns részét képezi és az "államközpontú társadalmi jólét, a maga extrém vagy szocialista formájában, is csak ennek kontextusában vizsgálható."58
Kotkin sztálinizmus-definíciójának legfontosabb eleme az a gondolat, hogy az államközpontú társadalmi jólét, a volt uralkodó osztályok felszámolása, a szocialista igazságosság és egy egyenlő társadalom eszményképe komolyan veendő és integráns részei voltak a sztálini korszak politikájának és társadalomtörténetének. Lewinnel ellentétben Kotkin úgy látja, a sztálini fordulat nem pusztán azt jelentette, hogy Sztálin, ügyesen eltorzítva Leninnek a nemzet erejére vonatkozó téziseit, explicite is a nagyorosz imperializmussal kötötte össze a szocializmus felépítését Oroszországban, hanem, ha korlátozott formában is, de zászlajára tűzte a szocialista program megvalósítását: "Bármennyire mestere volt is a politikai manipulációknak, aligha sikerülhetett volna neki [Sztálinnak] megnyerni a szükséges támogatást egy ilyen óriási mobilizációhoz a szocializmus építésének víziója és a tömegek őszinte lelkesedése nélkül. Sok embert magával ragadott egy szebb, egyenlőbb társadalom eszményképe, amelyről úgy tűnt, hogy rövidesen megvalósul. Amikor az 1930-as évtized elkezdődött, az óriási keleti ország úgy érezhette, hogy eljött az ő ideje. Nem voltak hiábavalóak az ‘imperialista háború' és a polgárháború szenvedései, különösen a járvány és éhínség okozta szörnyű pusztulás. A sztálini forradalomról úgy látszott, hogy második és tartósabb hajnala lesz egy igazságos, tiszta, vidám, és gyönyörű Oroszországnak, amelyben az, aki senki volt, minden lehet."59
Kotkin sztálinizmus-koncepciója szintézisnek tekinthető ugyan, hiszen – ahogy az áttekintésben láttuk – elemei a revizionista történészeknél is megjelennek, de mindenképpen egy igen eredeti szintézisnek. Nagyon kevés revizionista történész jutott el annak megfogalmazásáig, hogy a sztálinizmusban, ha korlátozott mértékben is, de jelen voltak szocialista elemek (mint például a régi kiváltságok felszámolása, az állami redisztributív rendszer, a pozitív megkülönböztetésen alapuló oktatáspolitika, a jóléti állam megteremtése és a társadalmi egyenlőség gondolata), és még kevesebben voltak azok, akik kutatás tárgyává tették volna ezeknek az elemeknek a vizsgálatát. Kotkin Magnyitogorszk-könyvének talán legnagyobb érdeme, hogy a kezdetleges jóléti állam kontextusában is vizsgálja a sztálini indusztrializációt, illetve feltárja, hogyan illeszkedtek bele a városi élet részletei, a munkások gondolkodásmódja és társadalmi gyakorlata a szovjet államépítés makro-szintű stratégiáiba. E helyütt nem célom kitérni a jövő lehetséges kutatási irányaira, de a szocialista jóléti állam újrafelfedezése mindenképpen perspektivikus irányzat lehet.
Összefoglalva elmondható, hogy a sztálinizmus civilizációként való meghatározása elsősorban azért ígéretes, mert az eddigi paradigmák közül a legadekvátabb elméleti keretet biztosítja a sztálinizmus ellentmondásos természetének megragadására. Ez az ellentmondás nem redukálható a gazdasági elmaradottság, a fejletlen társadalmi szerkezet, az orosz imperializmus vagy a szovjet társadalmi elit lecserélésének (egyébként nagyon reális) problematikájára. A sztálinizmus, ahogyan Kotkin nagyon helyesen írja, egy értékrendszert, egy társadalmi identitást és egy életmódot jelentett. A sztálini "szocializmus" és az ideológia közötti szakadék korántsem mond ellent annak, hogy emberek százezrei őszintén hittek az egyenlőségen alapuló társadalom eszményének megvalósulásában. Ez a hit annyira erős volt, hogy a legtöbb "ellenzéki" megnyilvánulás a lakosság körében a szocializmus megvalósulását, és nem a kapitalizmus restaurációját kérte számon a sztálini rendszeren. A sztálinizmus jelensége a maga totalitásában csak ennek az ideológiai-kulturális dimenziónak a figyelembe vételével értelmezhető.
Végezetül, még egy fontos szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Ahogyan a fenti fejtegetésből is kiderül, a sztálinizmus soha nem pusztán egy definiálási problémát, hanem egy elméleti keret meghatározását is jelentette. Mivel a rendszer magát mindig is a kapitalizmus anti-világaként határozta meg, ez az elméleti keret nem volt és nem is lehetett ideológiailag független a sztálinizmus kutatásában. Ez nemcsak Sztálin belső ellenzékére volt igaz, akik úgy látták, hogy a diktátor elárulta a forradalmat, hanem azokra is, akiknek éppen azért lett ő a főgonosz, mert alatta szilárdult meg az új rendszer, amelyről egy ideig úgy tűnt, hogy a kapitalizmus alternatíváját jelentheti. Ahogyan a paradigmák fejlődési iránya is mutatja, egyre inkább előtérbe kerültek a tudományos szempontok a politikaiak helyett. Teljes semlegességről természetesen nem beszélhetünk, hiszen a szocializmus mint új civilizáció paradigmája is értékválasztást jelent. Ez az értékválasztás azonban a globális kapitalizmus egész korszakában meghatározza majd a kelet-európai államszocializmusok kutatását.
Jegyzetek
1 Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, 1995, 359.
2 Magyar nyelven lásd pl. Viktor Zemszkov: A GULAG – tényekben, adatokban. Szovjet füzetek IV. Budapest, 1991; Krausz Tamás (szerk.) GULAG: A szovjet táborrendszer története. Budapest, 2001.
3 Lásd például F. G. Casals (Pavel Campenau): The Syncretic Society. New York, 1980; Marc Rakovski (Bence György-Kis János): A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Párizs, Magyar Füzetek Könyvei, 1983.
4 Sheila Fitzpatrick (ed.): Stalinism: New Directions. London, 2000, 3-6.
5 Erről lásd Pearl Buck: Talk About Russia. New York, 1945; Jeffrey Brooks: "The Press and Its Message: Images of America in the 1920s and 1930s." In: Sheila Fitzpatrick (ed.): Russia in the Era of NEP: Explorations in Soviet Society and Culture. Bloomington, 1991.
6 Lásd például John Scott: Behind the Urals: An American Worker in Russia's City of Steel. Bloomington, 1989. [1942].
7 Sztálin: "Az ország iparosításáról és a jobboldali elhajlásról az SZK(b)P-ban." Magyar-Szovjet Közgazdasági Szemle, 1949, 3. évf. 11. sz., 483.
8 A történelemnek a jó és a rossz harcára való leegyszerűsítése a totalitárius paradigma öröksége, amely paradox módon éppen a hidegháború lezárulásával tért vissza a szovjetológiába. A paradigmát később fejtem ki részletesen.
9 Kotkin, 1995, 20.
10 Uo. 14.
11 H. Barbusse: Stalin. A New World. London, 1935.
12 Lev Trotsky: Stalin: An Appraisal of the Man and His Influence. New York, 1946.
13 Lásd Adam B. Ulam: Stalin: The Man and His Era. London, 1973, vagy Robert Conquest: Stalin: Breaker of Nations. London, 1991.
14 Az államszocializmus bukásával egész piaca lett Kelet-Európában a "leleplező" Sztálin-irodalomnak, amelyben a szerzők egyrészt kísérletet tettek arra, hogy a rendszer minden bűnét Sztálin személyiségéből eredeztessék, másrészt igyekeztek ezt a személyiséget a lehető legjobban eltorzítani. A cél természetesen nem csak Sztálin, hanem a kommunista rendszer és ideológia diszkreditálása volt egy olyan történelemfelfogás közvetítésével, amelyben a kommunizmus az ősgonosszal azonos. Erre példa Volkogonov vaskos Sztálin-monográfiája, vagy a magyar nyelvű szakirodalomban a Kun Miklós által megrajzolt Sztálin-kép.
15 Ulam 1973, 13.
16 A bolsevik ideológia tartalmának átalakulásáról lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz történelmi fejlődés különlegességéről", különös tekintettel az 1920-as évekre. Budapest, 1991; illetve uő: Szovjet thermidor. A sztálinizmus szellemi előfeltételei 1917-1928. Budapest, 1997.
17 Isaac Deutscher: Sztálin. Budapest, 1990, 552.
18 Uo. 552-553.
19 Magyarul lásd: Alexander Gerschenkron: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Budapest, 1984.
20 Uo. 59-60.
21 E. H. Carr: The Russian Revolution from Lenin to Stalin. New York, 1979, 188.
22 Lásd: W. G. Rosenberg and Y. B. Marylin: Transforming Russia and China: Revolutionary Struggle in the 20th Century. New York, 1982.
23 Richard Lowenthal: "Development vs. Utopia in Communist Policy." In: Johnson (ed.): Change in Communist Systems. Stanford, 1970.
24 Uo. 54.
25 Alec Nove (ed.): The Stalin Phenomenon. London, 1993, 24.
26 Abbott Gleason: Totalitarianism: The Inner History of the Cold War. New York, 1995.
27 Hannah Arendt: Origins of Totalitarianism. 1951.
28 Carl J. Friedrich (ed.): Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1954, 52-53.
29 Zbigniew K. Brzezinski: The Permanent Purge: Politics in Soviet Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1956.
30 Jerry F. Hough: "The 'Dark Forces', the Totalitarian Model and Soviet History." Russian Review, October, 1987, 398.
31 Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. Methuen, 1985, 311-312.
32 Uo. 207.
33 Stephen F. Cohen: Bukharin and the Bolshevik Revolution. A Political Biography. London, 1974, 273.
34 Sheila Fitzpatrick: The Cultural Front: Power and Culture in Revolutionary Russia. London, 1992, 181-182.
35 Későbbi műveiben Fitzpatrick is egyre közelebb kerül a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, lásd pl. Mindennapi sztálinizmus című könyvét.
36 Lynne Viola: The Best Sons of the Fatherland: Workers in the Vanguard of Soviet Collectivization. New York and Oxford, 1987.
37 Lynne Viola: "The Second Coming: Class Enemies in the Soviet Countryside, 1927-1935." In J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.): Stalinist Terror: New Perspectives. Cambridge, 1993.
38 Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel-Hempstead, 1988.
39 H. Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988.
40 L. H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988.
41 L. H. Siegelbaum: "Dear Comrade, You Ask What We Need: Socialist Paternalism and Social Rural Notables in the mid-1930s." Slavic Review, 1998/2.
42 Hannah Arendt: "The Concentration Camps." Partisan Review, July 1948, 747.
43 Bartha Eszter: "Sztálinizmus és terror: régi és új irányzatok az angolszász historiográfiában." In: Krausz Tamás (szerk.), 2001.
44 Gabor Tamas Rittersporn: Stalinist Simplifications and Soviet Complications: Social Tensions and Political Conflicts in the USSR 1933-1953. Harwood, 1988; Gabor Tamas Rittersporn: "The Omnipresent Conspiracy: On Soviet Imagery of Politics nd Social Relations in the 1930s." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993.
45 Gabor Tamas Rittersporn: "Rethinking Stalinism." Russian History, 1984/4.
46 J. Arch Getty: Origins of the Great Purges: The Soviet Communist Party Reconsidered 1933-1938. Cambridge, 1985.
47 Uo. 198.
48 Robert Thurston: Life and Terror in Stalin's Russia 1934-1941. New Heaven and London, 1996.
49 Uo. 163.
50 Ebből a szempontból már-már karikaturisztikus Kun Miklós, aki Sztálint egy modern Frankensteinként ábrázolja. In: uő: Az ismeretlen Sztálin. PolgArt, Budapest, 2002
51 J. Arch Getty: "The Politics of Repression Revisited." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993, 62.
52 Magyar nyelven lásd például Robert Conquest válaszát Wheatcroft tanulmányára in: Krausz Tamás (szerk.), 2001.
53 Stephen Kotkin, 1995.
54 Uo.
55 Uo. 23.
56 Uo. 23.
57 Uo. 35.
58 Uo. 23.
59 Uo. 17-18.