Romániában a közvélekedés szerint antiszemiták ugyan vannak, ám antiszemitizmus mint olyan, nincs. Bár a zsidókról és egyéb idegenekről mondott klisék kísértetiesen hasonlítanak a hagyományos zsidóellenes érvekre, a mai antiszemitizmus szégyenlős: tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes.

Bevezetőül szolgáljon egy rövid esettanulmány.

2001 augusztusában botrány tört ki Romániában egy könyvújdonság körül. A szerző, Vlad Hogea 24 éves fiatalember, ügyvéd, a Nagyrománia Párt parlamenti képviselője. A könyv címe: A nacionalista (Nationalistul), anyagát a nevezett párt hetilapjában és más, eiusdem farinae kiadványban megjelent, alkalmi cikkek gyűjteménye adja. Kiadóként a könyv címlapján a Román Akadémia jászvásári (iasi-i) fiókja s annak Európai Történelem és Civilizáció Kutatóközpontja (Centrul de istorie si civilizatie europeana) szerepel. E központ vezetője pedig ugyanannak a pártnak a felsőházi (szenátusi) képviselője, Gheorghe Buzatu történész-professzor, egyben a könyv szellemi patrónusa és a szépreményű, jogi végzettségű fiatalember doktorátus-vezetője is történelem szakon. A könyv címlapján, háttérben, magának a szerzőnek, az előtérben a nevezett párt vezérének, Corneliu Vadim Tudornak a fényképe látható.

Tartalmát tekintve a könyvnek a tudományhoz vajmi kevés köze van, jellegét a nyílt, szélsőséges, gátlástalan antiszemita és cigányellenes uszítás adja, de a magyarellenességet sem kerüli meg. Nyíltan a rasszizmus mellett teszi le a garast, az emberek egyenlőségének elvét elfogadhatatlannak tartja. "Kazár-zsidó antikrisztus"-ról, meg az országot fenyegető "fekete és büdös áradatról" ír. Julius Streichert idézi: "aki a zsidók ellen harcol, magával az ördöggel küzd". Hogea mégsem tartja magát sem antiszemitának, sem cigánygyűlölőnek, ismer ő "rendes" zsidókat és cigányokat is, azokkal semmi baja, nem ő tehet róla, hogy a zsidók és cigányok (no meg természetesen a magyarok) többsége objektíve gonosz, jelenlétük ártalmas a román nemzetre nézve. Mentora, Buzatu professzor is kikéri magának, hogy tanítványát antiszemitának bélyegezzék.

A sajtóbotrány, mint mondottam, kitört. Több központi lap ráharapott a zsíros falatra, annál is inkább, mert a nyugati médiában is megjelentek felháborodott, elítélő visszhangok. A zsidó hitközség bukaresti vezetősége – meglehetősen erélytelenül, erre még visszatérek – tiltakozott, az információs ügyek minisztériuma elhatárolódásra hívta fel a közélet minden fórumát (de a kormány mint olyan, valamint az államelnökség hallgatott, erre is visszatérek). A Nagyrománia Párt pedig, egyrészt "elhatárolta magát", kijelentette hogy nem engedi saját szervezetein belül terjeszteni a művet, másrészt viszont ellentámadásba lendült: hetilapjában (2001. augusztus 24., 1. és 14. old.) C. V. Tudor fulmináns írásban kelt ki az alkotmány által garantált gondolat- és szólásszabadság elfojtására tett, ismét a zsidók által elkövetett kísérlet ellen, ugyanakkor megint összefoglalta a zsidóságnak a román nemzet elleni, súlyos és megbocsájthatatlan bűneit: köztudott ugye, hogy ők "hozták be" a kommunizmust és ők döntötték meg a nagy hazafi, Nicolae Ceausescu uralmát, ők tették tönkre az utóbbi években a román gazdaságot stb. A pártvezér sem mulasztja el – nem először – kijelenteni, hogy ő sem antiszemita, sok rendes-csendes, "a helyét ismerő" zsidó van, antiszemitizmus viszont egyáltalában nincs is Romániában, aki az ellenkezőjét állítja, rágalmazza a nemzetet s az országot.

Első következtetésem: a jelenkori romániai (nem csupán a romániai, de itt csak erről szólok) fasisztoid antiszemitizmus abban különbözik a korábbi, hitlerista, fasiszta antiszemitizmustól, hogy míg az nyíltan vállalta önmagát, ez most szégyenlős: tagadja, visszautasítja önmaga antiszemitizmusként való meghatározását ("megbélyegzését"), tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes. A szélsőbaloldalt és szélsőjobboldalt sajátosan ötvöző Nagyrománia Párt ugyanúgy jár el e tekintetben, mint a demokratizmussal kapcsolatban: a demokrácia hívének vallja magát, nagyon szeret a saját, alkotmány-biztosította jogaira hivatkozni, miközben állandóan azokról a "szerencsétlenségekről" szónokol, amelyeket a demokrácia hozott a román nemzetre, és időnként felhívásokat intéz a demokrácia erőszakos megdöntésére vagy legalább időszakos "felfüggesztésére", egy gyors, keménykezű "rendcsinálás" érdekében. Szavakban nem ellenzi, sőt támogatja az ország euroatlanti integrációját (tudja ugyanis, hogy a nyugati szél ellen nem lehet…), de szüntelenül az ország külföldiek általi "kizsákmányolását", idegen érdekeknek való alárendelését siratja, egyáltalán: minden és mindenki ellen uszít, ami és aki idegen.

A szégyenlős antiszemitizmus (és antidemokratizmus, nyugatellenesség stb.) egyben szégyentelen is: ugyanazokat az ócska, valóságot és logikát semmibevevő zsidóellenes – és cigány- meg magyarellenes, általában idegenellenes – szlogeneket szajkózza, ugyanolyan gátlástalanul szítja a gyűlöletet, mint amaz.

Második következtetésem: a jelenlegi román közélet sajnos olyan közeg, amely nemhogy kizárná az antiszemitizmus megnyilvánulásait, hanem egyenesen kedvez azoknak. Említettem, hogy az inkriminált könyv az ország egyik legtiszteletreméltóbb intézménye, az Akadémia égisze alatt jelent meg (igaz, csupán egy vidéki fiókintézetének neve alatt). Nos, az Akadémia elnöke vállat vont: nem tudott az egész dologról, semmi köze hozzá. A jászvásári fiók vezetősége is csak azt bizonygatta, nem tudott semmiről, semmi köze az esethez. Ennyi: elhatárolódásról, elítélésről az Akadémia részéről szó sem esett. Néhány tisztességes, demokratikus érzelmű román értelmiségi a sajtóban tiltakozott; néhány újságíró megírta, hogy az ilyen megnyilvánulások rosszat tesznek az ország imázsának nyugaton. Egészében a sajtóvisszhang hamar kifulladt. (Egy hónap múltán a román értelmiség egy csoportja nyílt levelet intézett az akadémia vezetőségéhez, kérve, hogy Buzatu professzort távolítsák el a iasi-i intézet éléről. Mikor e sorokat írom, válasz még nincs, nagy kérdés, lesz-e egyáltalán.) A legelterjedtebb román napilap, a bukaresti Adevarul, kisbetűs híreket közölt az ügyről, értékelést, állásfoglalást egyáltalán nem. Merem állítani, hogy a román közvélemény meghatározó része legjobb esetben közömbösen viszonyul az egész dologhoz. A tényálláshoz az is hozzátartozik, hogy az ügyészség hivatalból vizsgálatot indított, hiszen a törvény tiltja a rasszista eszmék terjesztését, és az ügy, főleg külföldön, túl nagy port kavart; hogy ez a vizsgálat mikor s milyen eredményre vezet, nem tudható. De az igen: nincs precedens arra, hogy a hatóság szigora, hasonló vétség miatt, bárkire is lesújtott volna az utóbbi tizenkét esztendő során, az előző évtizedekről nem is beszélve, pedig esetben sem azelőtt, sem mostanság igazán nem volt hiány. S az is tudott, hogy az ügyészség hónapok óta semmiféle következtetésre nem jutott egy, a mostanival hasonlatos ügyben, amikor is a bukaresti könyvvásáron Hitler Mein Kampf-ja és a Cion bölcsei című förmedvény román nyelvű fordításának szereplése váltott ki némi tiltakozást.

Röviden: a román hatóságok, olykor szavakban és "elvben" elhatárolják magukat az antiszemitizmustól. De nem a valóságos, konkrét antiszemita megnyilvánulásoktól, mint ahogy általában a román nacionalizmus egyéb, etnocentrikus, xenofób, etnokratikus megnyilvánulásaitól sem. Nem teszik – szubjektív beállítódásukra vonatkozó bármilyen feltételezéstől eltekintve -, mert egy ilyen állásfoglalás a többségi nacionalista konszenzus elleni fellépést, következésképpen a saját népszerűségi mutatójuk csökkenését eredményezhetné, ezt pedig egyetlen 1989 utáni kormány, egyetlen román politikai párt vagy szervezet sem kívánja megkockáztatni.

Említettem, hogy a zsidó közösség vezetősége – nézetem szerint – erélytelenül tiltakozott. A hitközség tiszteletre méltó elnöke, Cajal professzor maga is az Akadémia tagja, sőt alelnöke; természetesen úgy véli, az intézménynek semmi köze az ügyhöz, nem is említi, hogy állásfoglalást várna el tőle. Újságírói kérdésre, hogy követeli-e a szennyirat betiltását, azt válaszolta, ő csupán arra kéri szépen a hatóságokat, hozzák meg azokat az intézkedéseket, amelyeket jónak látnak. Mi több: már sokszorosan kifejtett elmélete szerint, Romániában antiszemiták ugyan vannak – s ugyebár olykor kellemetlenül hangosak – antiszemitizmus mint olyan, viszont nincs! Az antiszemitizmus nemléte, az antiszemiták jelenléte dacára azt jelenti ebben a felfogásban, hogy: egyrészt népi antiszemitizmus nincs, sosem volt, hiszen a román nép egészében jó, nemes, nagylelkű, toleráns stb.; másrészt hivatalos, állami antiszemitizmus sincs, hiszen az állami szervek nem hoznak diszkriminatív, zsidóellenes intézkedéseket, sőt a törvény tiltja az antiszemita megnyilvánulásokat (hogy ebben az ügyben sosem éreztették még senkivel a törvény szigorát, erről nem beszélünk). A zsidó hitközség vezetősége a maga régi (kérdés, mennyire bevált) politikáját folytatja: az antiszemita megnyilvánulások alkalmával önérzetesen felháborodik, de igyekszik nem sok borsot törni a hatóságok orra alá, mert hát mégiscsak a legjobb a mindenkori hatalommal együttműködni, annak jóindulatára számítani.

Az említett képlet – antiszemiták antiszemitizmus nélkül – kísértetiesen hasonlít egy másik, a román közéletben forgalmazott, csak éppen fordított képlethez, amely szerint korrupció van, de korrupt személyek nincsenek (mivel sosem sikerül rajtakapni és elszámoltatni őket). A logikai bukfenc, tudniillik annak az elementáris ténynek a megkerülése, hogy az antiszemitizmus az antiszemiták megnyilvánulása, ugyanúgy, ahogy a korrupció a korruptok üzelmeinek eredménye, nem sok embert zavar. Mint ahogy az sem, hogy a román nemzeti kommunizmus és fasizmus eszmei örökségének egybefoglalója, a szélsőséges pártvezér, C. V. Tudor már idézett cikkében, mint már sokszor, szószerint ugyanazt állítja a szégyenlős-szégyentelen antiszemitizmus szellemében, amit a zsidóság választott képviselője: Romániában antiszemitizmus pedig nincs. Csak persze C. V. T. szerint, antiszemiták sincsenek. Hiszen ő és számos elvbarátja sem az, csak ezek a zsidók ne lennének olyanok…

***

Hogyan jött létre a zsidókérdés, és hogyan kezdődött az antiszemitizmus Romániában? Mint másutt is, a zsidók eredeti bűnével: azzal, hogy bejöttek. Több évszázados, ám szórványos jelenlétük kérdésével itt nem foglalkozom. Jelenlétük akkor vált társadalmi kérdéssé, amikor masszívan, tömegesen szivárogtak, telepedtek be. Ez pedig a XIX. század során történt, főként a történelmi Románia északkeleti provinciájában, Moldvában. (Persze Erdélyben is, de itt most nem erről van szó. Hadd tegyem hozzá: ha akár az előbbiekben, akár a továbbiakban áthallások, analógiák gyanúja merülne fel magyarországi helyzetekkel, álláspontokkal kapcsolatban, az bizonyára nem a véletlen műve, de nem is szerzői célzatosság következménye, hanem egyszerűen a tények hasonlóságán alapul.)

Miért jöttek? A szokványos antiszemita válasz: hogy a vendégszerető román népet kiszipolyozzák, verejtékéből meggazdagodjanak, nemzeti homogeneitását megbontsák, hagyományos életmódját megrontsák, erkölcseit fellazítsák. A tények ismeretében fogant válasz: menekültekként jöttek, Galíciából és főleg Oroszországból. Az életüket menekítették a pogromok elől, a puszta megélhetési lehetőségüket keresve hagyták el azokat a helyeket, ahol az üldöztetések, diszkriminációk miatt lehetetlenné vált a helyzetük. A XX. század sok és sokféle menekülési hullámának fényében teljesen világos: az emberek tömege sohasem jókedvében hagyja el szülőföldjét. Kalandorok mindig voltak és lesznek, de százezres tömegek nem kalandvágyból, hanem kényszerűségből vágnak neki családostól az ismeretlennek. Úgy beállítani a dolgot, hogy a zsidók a románság (vagy a magyarság) iránti gonosz szándéktól vezérelve telepedtek volna be Romániába (vagy Magyarországra) – rossz szándékú félremagyarázás. Hogy mást ne említsek: az a számtalan román (vagy/és magyar) ember, aki az utóbbi évtizedekben saját hazájából Nyugatra emigrált, a befogadó nép iránti rosszindulatból tette ezt, annak megrontására törekedett, vagy egyszerűen és emberien a saját javát, biztonságát, jobb megélhetését, érvényesülési lehetőségét kereste? Itt már a mai és mindenkori román (s nem csak román) antiszemitizmus egyik fő jellemzőjét érjük tetten, nevezetesen azt, hogy a zsidógyűlöletet védekező jellegűnek állítják be: az nem oktalan, hanem az ellenséges idegen-áradat elleni jogos önvédelem kifejezése (például Mihu, A. 1995, 33. o.). Hadd tegyem hozzá: maga Hitler sem gondolkodott másként, ő sem ismerte el soha, hogy a zsidóság elleni gyűlölete ésszerűtlen, hanem azzal támasztotta alá, hogy a zsidók halálosan veszélyeztetik a német népet. Deutsche, wehrt euch! – ez volt a jelszava.

***

A XIX. század végén a román királyság területén a zsidó volt a legszámosabb kisebbség, az összlakosság 4,5 százalékát tette ki. Számuk a két történelmi tartományban egyenlőtlenül oszlott meg, Moldvában többen voltak, mint Havasalföldön. Összjelenlétük 1912-re 3,3 százalékra csökkent, mert a XX. század első évtizedében kb. 90 000 zsidó hagyta el az országot, legtöbbjük az Egyesült Államokba emigrált, mások Nyugat-Európába és Palesztinába mentek (Radu Ioanid, 1997, 19-20. o.). Városi jelenlétük ennél többszörösen nagyobb volt: "1912-ben a zsidók jelentették az ország városi lakosságának 15 százalékát. Bukarestben 13 százalékot, Iasi-ban majdnem a város felét, 42 százalékot tettek ki, más moldvai városokban is hasonló szintet értek el" (Lucian Boia, 1997, 204. o.). Nota bene: a városokban tömörültek, mivel törvény szerint a falusi struktúrákba nem épülhettek be, földet nem birtokolhattak, mezőgazdasággal nem foglalkozhattak. "Idegenekként" kézművesek, kereskedők, később értelmiségiek, egyszóval a modern típusú kapitalista gazdasági és társadalmi viszonyok hordozói lettek. Jelentősen megzavarták a hagyományos rendet és életmódot, mindig is ezt hányták a szemükre. Ha azonban a társadalmi modernizációt nem átokként, hanem értékként fogjuk fel, akkor ebben nagyon is pozitív szerepet töltöttek be.

Az 1930-as népszámlálás adatai szerint az akkori Nagyromániában, amely most már Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát is magában foglalta, a zsidóság az összlakosság 4 százalékát képezte – Moldvában, Besszarábiában és Bukovinában ennél jóval jelentősebb hányadot – (Enciclopedia României, I. köt., 148. o.). Ez akkor 756 930 főt jelentett, ez a szám 1940-re – természetes szaporulat révén – kb. 800 000-re emelkedett, ez volt a zsidók maximális létszáma Romániában. Az antiszemita retorikában sokszor esett-esik szó két millió, sőt többmillió nagyromániai zsidóról, ez a hivatalos statisztika tükrében üres fecsegés, illetve a "zsidóveszély" nagyságát hangsúlyozni hivatott hazugság.

A II. világháború végén (1944 szeptemberében) 272 000, más források szerint viszont 400 000 zsidó maradt Románia újabb határai között. A számok vagy becslések közötti különbségekre itt nem térek ki, annyi biztos, hogy a fentebb jelzett maximális létszám legalább a felére csökkent. Közvetlenül a háború utáni években egy első, majd 1965 után egy második, nagyobb kivándorlási hullám drasztikusan megváltoztatta a helyzetet: a zsidóság romániai jelenléte majdnem teljesen megszűnt. Az 1992-es népszámlálás 8955 román állampolgárságú zsidót regisztrált, a két világháború közötti létszámnak alig több mint 1, a mai összlakosság 0,04 százalékát. Igaz, hogy a Zsidó Közösségek Szövetségének adatai szerint mintegy kétszer ennyi, kb. 18 000 zsidó élt akkor az országban, de ez a lényegen mit sem változtat, a nagyobb szám is csupán az összlakosság kb. 0,08 százalékát jelenti. (A két adat közötti különbség okaira itt nem térek ki, ezek egyébként könnyen magyarázhatók.) Mára ez a létszám nyilván tovább csökkent. A fennmaradt zsidóság biológiai önreprodukcióra már nem képes, mivel túlnyomó része hetven éven felüli személyekből áll, a fiatalabbak közül sokan élnek vegyesházasságban, így tehát a zsidókérdés Romániában spontán módon a belátható időn belüli Endlösung, a kihalás révén bekövetkező végső megoldás felé tendál.

Azért exponálom ezt, mert itt merül fel az "antiszemitizmus zsidók nélkül" utóbbi években sokat emlegetett kérdése. Miért ágálnak az antiszemiták – s mi értelme ellenük fellépni -, ha az egész kérdés már arányaiban jelentéktelen és amúgy is hamarosan teljesen eltűnik?

Nos, Romániában (mint ahogy több más, környező országban is) valójában mégsem zsidók nélküli, hanem nagyon kevés élő zsidó ellen irányuló antiszemitizmusról van szó. Az antiszemitáknak azonban ez is elégséges indok, számukra egyetlen zsidó jelenléte is túl soknak számít. Sok port felkavart, egyes vonatkozásokban tényleg vitatható könyvében Daniel J. Goldhagen (1996, 61-63. o.) ezt a kérdést véleményem szerint meggyőzően világítja meg. Bizonyítja, hogy Nyugat-Európában évszázadokon keresztül – a középkor során -, gyakorlatilag zsidóság hiányában, az antiszemita közvélekedés sohasem hiányzott. Magában Németországban a XX. század első felében a zsidók elsősorban a nagy városokba koncentrálódtak, egész tartományokban nem, vagy alig éltek zsidók, főleg faluhelyen nem, ami nem akadályozta sem a népi, még annyira sem a retorikus antiszemitizmus nagyon is harsány megnyilvánulásait. Hozzátehetjük, hogy Németországban a hitleri zsidóellenesség idején a zsidó lakosság számaránya az összlakossághoz mérten jóval kisebb volt, mint ugyanazon periódusban Romániában és általában a többi közép-kelet- és kelet-európai országban, ahol az európai zsidóság többsége élt. Romániára visszatérve: az antiszemita retorika elsősorban a zsidóság múltbeli, "megbocsájthatatlan bűneit" hánytorgatja fel. Másodsorban a kevés, fogyatkozó számú zsidó közül még mindig túlságosan sok (talán néhány száz a néhány ezer közül) a látható, professzionálisan még mindig aktív személy. Ez utóbbiak közül néhány, ujjaimon megszámlálható olyan található, aki valamennyire jelentős, döntéshozó funkciót tölt be országos szinten, vagy rendszeresen szerepel a közéleti porondon. Más kérdés az, hogy az antiszemiták szerint zsidó az, akit ők annak tartanak vagy annak kiáltanak ki, esetleg valamely ősük származása alapján, a nürnbergi törvények szellemében. Ismétlem: az antiszemitizmus számára akármilyen kevés zsidó több, mint elég.

***

Ha a valamely országban megnyilvánuló antiszemitizmust komolyan kívánjuk tárgyalni, nézetem szerint három síkot kell külön-külön szemügyre vennünk: a spontán, "népi", köztudati antiszemitizmust, a "hivatalos", intézményes, állami, általában politikai szinten jelentkezőt és azt, amelyet retorikainak nevezek, amelyet az ideológusok, politikusok, professzorok, közírók hirdetnek-terjesztenek. Nem kétséges persze, hogy a három sík között sokszoros összefüggés tapasztalható; hogy azok többféle módon befolyásolják, alkalmasint erősítik egymást. Ugyanakkor azonban egymástól mégis viszonylag függetlenek, nem lehet tehát az egyikből kiindulva a másik terjedelmére és intenzitására érvényesen következtetni.

***

Egy nép szellemi arculatának megrajzolásához sokféle módon lehet hozzáfogni. A legelterjedtebb mód az, amely szubjektív benyomások, közvetlen, éppen ezért esetleges, véletlenszerű tapasztalatok, egyoldalúan értelmezett történelmi események, nem ritkán célzatos beállítások alapján alakít véleményt. Ilymódon születnek a sommás – akár felmentő, akár terhelő – ítéletek: ez vagy az a nép (a maga egészében) antiszemita, vagy nem antiszemita. Mondanom sem kell: az ilyen eljárás semmiféle tudományos relevanciával nem bír. Az önkép szépítése (mi valamennyien jók, nemeslelkűek vagyunk, mindig is azok voltunk), a másik képének befeketítése (ők mind rosszak, nem is tudnak másként, mint gonoszul viselkedni) a nacionalizmus természetrajzához tartozik.

Az antiszemitizmust megnyilvánulásaiban lehet és kell tetten érni, és azok alapján megítélni. A "népi" antiszemitizmus egyik megnyilvánulási területe a folklór. Andrei Oisteanu antropológus egy, a közelmúltban megjelent könyve kérdésünknek szentelt – A "képzeletbeli zsidó" versus "valóságos zsidó" című – fejezetében (1997, 177-228. o.) értékes adalékokkal szolgál a közmondásokban, velős ítélkezésekben, versekben, ikonográfiai megjelenítésekben stb. megelevenedő román népi, folklorisztikus antiszemitizmusról. A szerző bemutat egy sor olyan folklórelemet, amely a zsidót negatív színben tünteti fel. Ilyenek: "jó/becsületes jidant (a zsidó gúnyneve románul) nem láttam", "jó ember, bár zsidó" stb. Azután felleltározza azokat a főbb témákat, amelyek a zsidókkal szembeni ellenszenvet táplálják, kezdve az istengyilkosság vádjával, folytatva a "bolygó zsidó", majd a "gyermekgyilkos szertartások" mítoszával, a zsidók démoni és számos más, káros tulajdonságának sugallatával. Ugyanakkor leltárba veszi a görög-keleti (ortodox) egyházi ikonokon fellelhető rengeteg antiszemita megjelenítést. Következésképpen: gazdag, változatos, átfogó antiszemita folklórral van dolgunk. A szerző ugyanakkor bizonyítja: a román folklór legtöbb antiszemita témája nemzetközi körforgásban is szerepel, nem csupán román specifikum.

Amit itt fontos megjegyezni: az antropológiai (néprajzi, folklorisztikus stb.) kutatások jelzik az antiszemita beállítódások jelenlétét egy nép kultúrájában, illetve annak meghatározott történelmi szakaszaiban, de nem mérik fel ezek elterjedésének és intenzitásának fokát, nem nyújtanak ezekre nézve mennyiségileg mérhető és ellenőrizhető ismeretet.

Létezik azonban egy mód – még ha ez sem abszolút megbízható – ilyen ismeretek szerzésére: ez a szociológia eszközeivel történő empirikus közvéleménykutatás. Az ilyen felmérés alapján már meg lehet valamit állapítani valamely nép antiszemita beállítódásának nem csupán meglétéről vagy hiányáról, hanem annak bizonyos fokú, mennyiségileg megragadható elterjedtségéről és intenzitásáról is.

Tudomásom szerint, az utóbbi években nem végeztek Romániában az antiszemitizmus kérdéskörére fókuszált közvéleménykutatást (régebben természetesen még annyira sem). Mégis tudok néhány olyan vizsgálatról, amelyekben egyebek mellett az antiszemitizmusra jellemző vélekedésekre, állásfoglalásokra is rákérdeztek, ilyenekre vonatkozóan adatokat gyűjtöttek. Így például egy megbízhatónak tekinthető, országos közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 15 százaléka táplál kedvezőtlen érzelmeket a zsidókkal szemben (CSUR, 1977, 64. o.). Más, hasonló tárgyú felmérések erre vonatkozó megállapításai a 13-15 százalék között helyezkedtek el. Más szempontú vizsgálat a "társadalmi távolságtartás" indexét méri fel, amely arra vonatkozik, hogy a megkérdezettek mennyire hajlandóak más etnikumhoz tartozó egyéneket partnernek elfogadni különböző élethelyzetekben (szomszédként, munkatársként, barátként, családtagként). "A románok a más etnikumúakat a társadalmi távolság növekedése szempontjából így osztályozták: németek, magyarok, zsidók, cigányok. A magyaroknál ugyanilyen sorrend észlelhető: német, román, zsidó, cigány" (Mircea Kivu 1994, 12. o.). Mind a románok, mind a magyarok a zsidóknál távolabb állóknak csak a cigányokat nevezték meg, egymást a zsidók elé helyezték. Egy másik, főleg a románok és magyarok közötti viszonyra vonatkozó vizsgálat szerint, a (Bogardus) skálán a más etnikumokkal szembeni távolság tekintetében (az országban való jelenlétük elfogadásától/elutasításától egészen a családtagként való elfogadásukig/elutasításukig) mind a románok, mind a magyarok esetében a zsidók alacsonyabb szinten állnak, mint e két etnikum egymásról alkotott képében, a zsidóknál lejjebb csak a cigányok vannak, a legmagasabb lépcsőfokon pedig a németek (Irina Culic és mások 1998, 24. o.).

Végül van még egy empirikus, könnyen észlelhető és ellenőrizhető, feltétlenül figyelembe veendő mutató. A már említett, szélsőségesen nacionalista és uszító antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült Nagyrománia Párt szavazótáborára gondolok itt. Ez a párt évek óta a szimpátiák 13-15 százalékát mondhatja magáénak a közvéleménykutatásokban. Okkal feltételezhető, hogy legkevesebb ekkora azoknak az állampolgároknak az aránya, akik antiszemita mentalitásukat politikai állásfoglalásban kívánják konkretizálni. Ez a szám egyébként konvergál a közvéleménykutatások által jelzett, fentebb említett, szintén kb. 13-15 százalékos antiszemitizmussal. Sok ez a népesség egészéhez viszonyítva, vagy kevés? Kinek-kinek ízlése, jobban mondva: értékrendje szerint.

A legutóbbi, 2000 novemberében megtartott parlamenti választásokon azonban a Nagyrománia Párt jelentősen előretört: a képviselői mandátumokért folytatott versengésben a szavazatok 19,58, a szenátoriakért a szavazatok 21,10 százalékát nyerte el. Az államelnöki tisztségért folytatott első fordulóban a pártvezér C. V. Tudor ezeknél is sokkal többet, 28,47 százalékot szerzett, a végső párharcban a szavazatok 33,17 százalékát tudhatta a magáénak (a győztes Ion Iliescu 66,83 százalékával szemben). Az önjelölt nemzetmentő veszélyes emelkedése, több szociológus és politológus elemzése szerint nem elsősorban közismert antiszemita magatartásának, sokkal inkább szociális demagógiájának, "rendcsinálásra", igazságtételre vonatkozó ígéreteinek tulajdonítható. Ha így is lenne, annyi mégis bizonyosan mondható, hogy a Nagyrománia Pártra és személy szerint annak vezérére szavazókat a nyílt, durva antiszemitizmus nem riasztja el, nem készteti elhatárolódásra: ha nem is várják el, legalábbis eltűrik, elfogadják azt. Nézetem szerint ez is a népi antiszemitizmus konkrét megnyilvánulása.

A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a választások óta eltelt hónapokban mind a Nagyrománia Pártnak, mind vezérének a népszerűségi indexe jelentősen visszaesett az ismételt közvéleménykutatások egyöntetű eredményei szerint. E legnagyobb ellenzéki párt parlamenti súlya is csökkent valamelyest, mivel több képviselője és szenátora már átült a többségi, kormányzó párt soraiba. A probléma azonban marad, fennáll a potenciális veszélye annak, hogy kritikus helyzetben a közhangulat helyeslőleg fordul a szélsőséges, erőszakos cselekedetekre hajlamos erők felé. Ezek pedig bizonyosan felhasználják a köztudati, népi antiszemitizmus potenciálját.

***

Az intézményes, állami, politikai antiszemitizmus kérdéskörében is működik a "szégyenlősség" fentebb említett mechanizmusa. Azazhogy: tagadják, hogy a román állam valaha is antiszemita jellegű diszkriminációt alkalmazott volna, vagy legalábbis megkerülik a kérdést. Amiről nem beszélünk, az nincs, nem is volt. Mi azonban a valóság?

A modern román államiság történetében könnyen identifikálható néhány, a zsidósággal szembeni politikában megnyilvánuló neuralgikus pont.

Az első a zsidóság jogi-politikai emancipációjának, állampolgári egyenjogúsításának a kérdése. Tény, hogy az emancipáció az európai országok zömében, az orosz birodalmat kivéve, legkésőbb a XIX. század hatvanas-hetvenes éveire befejeződött, a zsidók mindenütt (így Magyarországon, illetve Erdélyben is), teljesjogú állampolgárokká váltak. A román királyságban erre csak az I. világháború után, az 1923. évi alkotmány révén került sor, akkor is csak azért, mert a békeszerződés megkövetelte Romániától, hogy minden – összességükben jelentősen megnövekedett létszámú – kisebbségének egyenlő állampolgári jogokat biztosítson. Az egyenlő állampolgári jogok megtagadásának jogi alapja az volt, hogy állampolgár csak keresztény vallású ember lehetett, a zsidókat nem ismerték el állampolgárnak; az 1866. évi alkotmány híres 7. cikkelye fogalmazta meg ezt. Az 1878 nyarán tartott berlini kongresszus Románia állami függetlensége elismerésének feltételéül jelölte meg azt, hogy szentesítse minden állampolgára jogegyenlőségének – beleértve a zsidó lakosság állampolgársághoz való jogának – elismerését. A román parlament a következő évben arra hivatott törvényt szavazott meg, hogy ezt a követelményt kijátsszák: elhatározták, hogy zsidó is lehet állampolgár, ha erre vonatkozó kérelmét a parlament maga, egyéni elbírálás alapján, szavazás révén jóváhagyja. Jóvá is hagytak több mint négy évtized alatt néhány száz kérelmet. A többi néhány százezer zsidó a honosság (és védelem) nélküli idegen státusával rendelkezett: a román állam alattvalói voltak, az ország törvényeinek, jogszolgáltatásának alárendelve, anélkül, hogy az állampolgári jogokat élvezték volna. Mindez, gondolom, alátámasztja a kérdés hivatott kutatója, Carol Iancu (1996, 22. o.) megállapítását: "Romániában az antiszemitizmus 1866-tól 1919-ig valóságos állami intézmény volt, magának az állam szociopolitikai építményének az alapja, ezt fentről lefelé a kormány terjesztette…"

1923-tól 1938-ig a román államnak demokratikus alkotmánya és közélete volt. A zsidók a többi állampolgárral egyenlő jogokat élvezhettek a törvény előtt. Társadalmi beépülésük fokozódott, jelenlétük az ország gazdasági és művelődési életében kiszélesedett. E folyamatot ma egyesek pozitívan (a zsidók hozzájárultak az ország modernizálásához), mások negatívan (a zsidók túl sok pozíciót bitoroltak) értékelik. A törvényes diszkrimináció hiányának e szakaszában sem tűnt el azonban a politikai életből az antiszemitizmus. A szélsőségesen antiszemita, fasiszta (légionárius, vasgárdista) mozgalom már a húszas években megjelent, a demokratikus, felváltva kormányzó pártok pedig hol felléptek ellene, hol meg választási paktumokat kötöttek vele, a lappangó és fel-feltörő nacionalista-antiszemita mentalitástól pedig sosem határolták el magukat teljesen.

1938-ban fordulat állt be: a Goga-Cuza kormány antiszemita, diszkriminatív törvénykezést vezetett be. Hangsúlyozni kell: ez a II. világháború kirobbanása előtt történt. Még II. Károly király uralkodott, Románia még nem volt totalitárius állam, de elindult a diktatúrák felé vezető úton, méghozzá minden külső kényszerítés nélkül, egyedül a hazai fasiszta erők nyomására és a fasizmus nemzetközi méretekben megmutatkozó előretörésének körülményei között, saját demokratizmusa gyengeségének, ingatagságának okán. Az említett kormány kérdéskörünkre vonatkozó fő rendelkezése az állampolgárság felülvizsgálata volt, ennek következtében kb. 300 000 romániai zsidó vesztette el polgári jogait. Ugyanakkor megkezdődött a zsidók kizárása az emberek kategóriájából, a fokozatosan szigorodó zsidóellenes törvénykezés, amely aztán 1944 augusztusáig érvényben maradt, s amely gazdasági, művelődési, közéleti téren előbb a numerus clausus, utóbb a numerus nullus elvét érvényesítette a zsidók tekintetében. A részletekre nem térek ki, bárki kimerítően tájékozódhat e tekintetben, egyebek között Lia Benjamin munkájából (1993, 23-340. o.) vagy Radu Ioanid fentebb említett könyvéből (1977, 26-52. o.).

Az állami szintű antiszemitizmus csúcspontja kétségtelenül a holokausztban, a zsidók tömeges kiirtásában való román részvétel a II. világháború idején. Ennek a témának külön, hatalmas irodalma van. A szélsőséges nacionalizmus közelmúltbeli és mai képviselői hevesen tagadták, tagadják, hogy a román állam valaha is ilyesmire vetemedett volna, minden erre vonatkozó állítást rágalomnak, nem is az egykori román állam, hanem a román nép elleni ellenségesség kifejezésének tekintenek. Mi több: a fasiszta diktátor, Antonescu marsall érdemének tudják be, hogy megvédte az ország zsidóságának életét a tömegpusztítástól, mivel a havasalföldi és dél-erdélyi zsidóság életben maradt, miként a moldvai zsidóság egy része is. A valóságban: Bukarestben az 1941. januári vasgárdista zendülés 120 zsidó áldozatot követelt; 1941 nyarán a marsall személyes utasítására már nagyszabású pogromot szerveztek, az életbenmaradottakat(?) halálvonatokon küldték a másvilágra, ez az akció már kb. 12 ezer ember kínos pusztulását eredményezte. A java ezután következett: a háború során visszafoglalt Besszarábiából és Bukovinából a teljes zsidó lakosságot az elfoglalt Transznisztriába deportálták, ott egy részüket agyonlőtték, a többiek a fagytól és az éheztetéstől pusztultak el. Az erőszakosan megsemmisítettek száma mindmáig bizonytalan, 250 ezer és 300 ezer között mozog. Ehhez adódik az Észak-Erdélyből 1944-ben a német haláltáborokba elhurcoltak, ott elpusztultak 150 ezres száma. A két szám összege adja azt a tömeget, amely a romániai zsidóság világháború előtti (800 ezer) és utáni (maximum 400 ezer) létszáma közötti különbséget eredményezi. Az összesen hiányzó kb. 350-400 ezer zsidó nem párolgott el; kiirtották.

Hogyan maradt mégis életben a romániai zsidóság fentebb említett jelentős része? Semmi esetre sem a diktátor jóindulatának köszönhetően. Bizonyított tény, hogy Antonescu 1942-ben elrendelte valamennyi romániai zsidó deportálását. Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy a rendelet végrehajtása a korabeli politikai és szellemi élet egyes személyiségeinek ellenállásába ütközött; passzív ellenállást fejtettek ki egyes helyi és központi közigazgatási szervek, főleg a vasútigazgatóság – ezek a végrehajtás technikai nehézségeire, kivihetetlenségére hivatkoztak. Ezekre tekintettel az akciót a következő évre halasztották. De 1943-ban a háború menete megváltozott, a katasztrofális sztálingrádi vereség után nyilvánvalóvá vált annak a lehetősége, hogy végül Hitler és szövetségesei húzzák a rövidebbet. Ekkor és ezért Antonescu lemondott a zsidók teljes megsemmisítéséről, nyilvánvaló, opportunista politikai megfontolásból. Hálával tartozik-e a túlélő a gyilkosnak, mert az csak testvéreit ölte meg, őt magát életben hagyta?

A továbbiakról már nagyon röviden. A II. világháború után megteremtett rendszer természetesen hatálytalanította az antiszemita törvénykezést, ha nem is egyszerre és nem is minden ellenállás nélkül. Ugyanakkor a kialakuló kommunista állam sohasem hozott semmiféle intézkedést a zsidó lakosság által elszenvedett igazságtalanságok, üldöztetések kárpótlására. Ellenkezőleg, évtizedeken át tabu-témaként kezelte, mélyen elhallgatta azokat.

A román kommunista állam történetében (durván) két szakasz különböztethető meg: egy kezdeti "internacionalista" és szovjetbarát, kb. a hatvanas évek közepéig, és egy attól a rezsim végnapjáig tartó nacionalista szakasz. Az elsőben Gheorghiu-Dej uralkodott, de ő maga tette meg az első lépéseket a másodikra való áttérésre. A második, nacionál-kommunista szakasz az 1965-1989 között egyeduralkodó Nicolae Ceauseşcu nevéhez kötődik. Az elsőben nem jelentkeztek állami szintű antiszemita megnyilvánulások, a másodikban azonban ismét igen; nem csupán eltűrték, de bátorították is az ilyeneket. Az elsőben még "kedveztek" is a zsidóknak, olyan értelemben, hogy – főként a legelső években – elfogadták egyesek részvételét a hatalmi szervekben. Ekkor a zsidók valóban túlreprezentáltak voltak a párt- és állami apparátusban, azaz az össznépességben képviselt súlyuknál nagyobb arányban voltak ott jelen. E tény szociológiailag könnyen értelmezhető okait helyszűke miatt nem részletezem; annyit mégis, hogy a negyvenes évek második felében a kommunizmus, az internacionalista eszmény sok zsidó szemében alternatívát képviselt a magát a halált jelentő fasizmussal szemben. Ugyanakkor a zsidók túlreprezentáltsága a kommunista pártban és hatalmi szervekben egyáltalán nem azt jelentette, hogy a zsidók többsége, még kevésbé azt, hogy minden romániai zsidó kommunista lett volna.

A kommunista rezsim még 1952-től kezdődően több hullámban végzett egyre erőteljesebb etnikai tisztogatást saját apparátusának soraiban, elsősorban a zsidókat, azután a magyarokat és más kisebbségieket is gondosan kizárva abból, úgyhogy a változás előtti utolsó kb. másfél-két évtizedben már teljesen homogén, tősgyökeres román hatalmi szervekkel rendelkezett. Ceauseşcu idején zajlott le a zsidók tömeges, szinte teljes kivándorlása Romániából; a diktátor valójában kemény valutában számított váltságdíjért eladta őket Izraelnek, miközben kifelé humanitárius okokra hivatkozott (családegyesítés) és otthon hazaárulóknak bélyegezte, a legutolsó percig molesztáltatta az eltávozókat.

Az 1989 utáni Romániában természetesen nincs állami szintű antiszemitizmus olyan értelemben, hogy nincs zsidóellenes törvényhozás, a maradék zsidóságot sújtó adminisztratív intézkedéseket sem hoznak. Tudomásom szerint titkos zsidóellenes szabályozások sincsenek, olyanok, amilyenekkel a Ceauseşcu-rezsim bőven élt. Mégsem állíthatom, hogy a probléma e tekintetben megszűnt volna. Hiányzik ugyanis, nézetem szerint, a határozott politikai akarat az államhatalom részéről arra nézve, hogy visszaverje az antiszemita retorikát, amely a köz- vagy éppen a politikai életben megnyilvánul.

A jelenleg kormányzó, most magát szociáldemokratának nevező párt előző, 1996-ig terjedő hatalmi ciklusában (amikor még más nevet viselt), három nacionalista, szélsőséges párttal – a Nagyrománia Párttal, a Szocialista Munkapárttal és a Román Nemzeti Egységpárttal – együtt kormányozta az országot. Ezek egyikének ideológiai fegyvertárából sem hiányoztak a dühödt antiszemita megnyilvánulások. 2000 novembere után megváltozott a helyzet. A Szociáldemokrata Párt most egyedül kormányoz, sőt visszautasít bármiféle együttműködést a Nagyrománia Párttal. Ez kétségtelen lépés a demokratikus államiság irányába. De attól mégsem tekinthetünk el, hogy a kormányzó párt soraiban most is számos olyan ismert politikus található, aki nyiltan a Nagyrománia Párttal szimpatizál, annak xenofób retorikáját használja, lényegében a politikáját támogatja. Ezektől pedig az uralmon lévő párt továbbra sem határolja el magát. Most sem történik tényleges, hatékony intézkedés legalább a közszolgálati médiumokban meg-megjelenő antiszemita propaganda megfékezésére, az – egyébként törvénybe ütköző – nyilvános uszítás megbüntetésére. És hogy félreértés ne essék: az előző kormányzati ciklusban, 1996-2000 között sem történt ilyen lépés, mikor egy magát demokratikusnak nevező koalíció volt hatalmon.

***

Legvégül néhány szót a retorikus antiszemitizmusról. Nem kívánok leltárt készíteni, ahhoz túl sok tételt kellene számba venni, s a jegyzék hétről-hétre, napról-napra hosszabbá válna. A már többször említett Nagyrománia Párt szócsövein kívül több, notóriusan antiszemita jellegű időszaki közleményt, sok ilyen, minden utcasarkon árult könyvet sorolhatnék. Felhozhatnám jó néhány tudós professzor, történész, irodalmár, szociológus nevét, akik nem átallják a vasgárda és Antonescu marsall dicsőítésére összpontosítani energiáikat, közvetve vagy közvetlenül a zsidóellenességüket igazolva. Említhetnék számos újraéledő vasgárdista "fészket", ezek vezetőit és kiadványait stb.

A mai retorikus antiszemitizmus fő témái a fentebb említettek: a zsidók káros szerepe az ország történelmében, a kommunizmus "behozatalában" (de megdöntésében is), mint mindig, a zsidóellenesség egybefonódik az általános idegengyűlölettel. A zsidó képviseli a legteljesebb alteritást, a végletes másságot, amelynek puszta eltűrése a nemzet önazonosságára nézve végzetes lenne. Egybefonódik ugyanakkor az ugyebár nemzetidegen nyugati társadalmi modell, mindenféle nyugati orientáció, általában a modernizáció elvetésével, hiszen mindez a hagyományos-nemzeti struktúrák és életmód feloldását eredményezi, a specifikus nemzeti identitást veszélyezteti. A zsidó a mindenféle külső, káros befolyás legfőbb ügynöke.

Van még egy körülmény, amely bizonyos vonatkozásban súlyosbítja az antiszemita szindrómát: a román kultúra számos kiemelkedő személyisége a két világháború között (és azelőtt nemkevésbé) beépült a gondolkodás és állásfoglalás ilyen vonalába. A hírneves vallástörténész, Mircea Eliade, a francia nyelven írott esszéivel világhírre szert tett Emil Cioran, a filozófus Constantin Noica, valamint Nae Ionescu, Nichifor Crainic és többen mások kétségtelenül kiiktathatatlanok a XX. század román kultúrtörténetéből. Ugyanolyan kétségtelen, tényszerűen dokumentálható azonban, hogy mindannyian – ha nem is egyenlő mértékben – nyilvánosan és ismételten a vasgárda mellett foglaltak állást, annak világnézetét helyeselték és politikai ténykedését támogatták; a későbbiekben sem határolták el magukat ilyen nézeteiktől, amikor már nem hirdették hangos szóval ezeket. És a vasgárdista fogantatású antiszemitizmus valamennyiüknél természetszerűen egybefonódott a nyugat- és modernitásellenességgel, a demokráciával szembeni averzióval, az etnokrácia, sőt a totalitarizmus expressis verbis helyeslésével. A személyük és életművük körüli vita rendkívül sokrétű, a részletekbe nem kívánok belebonyolódni. Tekintélyük a román kultúrában mindmáig szinte töretlen. A velük szembeni kritikai fellépés minden kísérlete – néhány ritka, ám annál tiszteletre méltóbb kivételtől eltekintve – a román nacionalizmus egységfrontjába ütközik. A mai antiszemita retorika az ilyen kísérleteket a román nemzet, a román kultúra fő értékei elleni támadásokként állítja be és minden esetben zsidóknak vagy zsidóbérenceknek tulajdonítja ezeket. Ilyen szellemi közegben pedig az antiszemitizmus eszmei gyökerei elleni küzdelem rendkívül nehéz¹ .

Irodalom

Benjamin, Lia (ed.) (1993): Evreii din România între 1940-1944. I. Legislatia antievreiasca (A romániai zsidók 1940-1944 között, I. A zsidóellenes törvényhozás), Editura Hasefer, Bukarest

Benjamin, Lia (2001): Prigoana si rezistenta în istoria evreilor din România 1940-1944 (Üldöztetés és ellenállás a romániai zsidók történetében), Editura Hasefer, Bukarest

Boia, Lucian (1997): Istorie si mit în constiinta româneasca (Történelem és mítosz a román tudatban), Humanitas, Bukarest (magyarul: Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion, Bukarest /Kolozsvár, 1999

Centrul de Sociologie Urbana si Regionala (1977): Sondajul national de opinie (Nemzeti közvéleménykutatás), 1997 december

Culic, I. – Horvath, I. – Lazar, M. – Magyari, N.L. (1998). Români si maghiari în tranzitia postcomunista. Imagini mentale si relatii interetnice în Transilvania (Románok és magyarok a posztkommunista átmenetben. Mentalitások és interetnikus kapcsolatok Erdélyben), CCRIT, Kolozsvár

Iancu, Victor (1996): Evreii din România (1866-1919) de la excludere la emancipare (A romániai zsidók /1866-1919/ a kizárástól az emancipációig), Editura Hasefer, Bukarest

Ioanid, Radu (1997): Evreii sub regimul Antonescu (A zsidók az Antonescu-rezsim alatt), Editura Hasefer, Bukarest

Kivu, Mircea (1994): O abordare empirica a relatiei dintre români si maghiari (A románok és magyarok közötti viszonyok empirikus megközelítése), in: Revista de cercetari sociale, 4. sz.

Goldhagen, Daniel Jonah (1996): Hitlers willige Vollstrecker. Ganz gewöhnliche Deutsche und der Holocaust, Siedler Verlab, Berlin (eredeti: Hitler's Willing Executioners, Vintage Books, New York, 1999).

Mihu, Achim (1995): Sociologia miscarii legionare (A vasgárdista mozgalom szociológiája), in: Weber, Eugen: Dreapta româneasca (A román jobboldal), Editura Dacia, Kolozsvár

Oisteanu, Andrei (1997): Mythos si Logos. Studii si eseuri de antropologie culturala (Mítosz és Logosz. Kultúrantropológiai tanulmányok és esszék), Nemira, Bukarest

Roth Endre (2000): Nacionalizmus vagy demokratizmus? Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely (román nyelvű kiadás: uo., 1999)

***

1 Az itt leírtakról bővebben, részletesebben a szerző bibliográfiában megadott kötetének (1999 és 2000) VII., VIII., IX. fejezetében olvashatni.

Jobb intézmények, szabályok és eszközök a teljes foglalkoztatásért és társadalmi jólétért Európában. Memorandum 2002.

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: A 2002-es Általános Gazdaságpolitikai Útmutató
2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai
3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára
4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára
5. Következtetés

Az elemzés megismertetését azért is fontosnak tartjuk, mert 2003 március 7-én-8-án a csoport Budapesten tartja konferenciáját, amelynek egyik rendezője a BKÁE. A rendezvény minden érdeklődő számára nyitott lesz.

* * *

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: Az Általános Gazdaságpolitikai Útmutató (BEPG)

A még folyó 2002-es esztendő a gazdasági növekedésre és a foglalkoztatásra vonatkozó hivatalos előrejelzések ismételt lefelé igazításának, a munkanélküliségre vonatkozóak ismételt felfelé igazításának volt tanúja az EU-ban. A 2,75 százalékos érdemi növekedés, amelyet a BEPG 2001 jósolt, nem következett be, és az ez évre várt erős fellendülés sem vált valóra. A gazdasági növekedés fél és egy százalék között marad, következésképpen túl alacsony ahhoz, hogy megelőzhetné a munkanélküliség újbóli növekedését. Az általános gyengeség az elbocsátások rendkívül magas hullámával jár együtt, különösen azoknál az új technológiákkal foglalkozó, a telekommunikációs, a média és a pénzügyi szolgáltató társaságoknál, amelyeket alig néhány éve még az "Új Gazdaság" élcsapatának és a "tudásalapú társadalom" alapjának tekintettek, amelyek a Bizottság szerint 2010-re Európát a világ legversenyképesebb régiójává kellene változtatnia. Most már világos, hogy az "Új Gazdaság" nagy részben nem volt megalapozott, és a pénzügyi spekuláció dinamizmusa jelentős kihasználatlan kapacitások felhalmozódásához vezetett ezeken a területeken, az amerikai részvényes-kapitalizmus modellel való rögeszmeszerű versenyzés által hajszolva.

A gazdaság jelenlegi törékenysége annál is inkább aggasztó, mert az EU nem számíthat külső serkentésre, hogy az ellensúlyozza a belső kereslet hiányát. A helyzet az USA-ban roppant ingatag, közel áll a hanyatláshoz, Japánban pedig folytatódik a hosszantartó stagnálás. Több mint húsz év óta először valós a veszélye, hogy deflációs spirál következik be a világgazdaságban.

Mindazonáltal az Európa Bizottságot és az ECOFIN-t e tények egyike sem készteti meggondolásra, még kevésbé szolgáltat okot arra, hogy felülvizsgálják és felülbírálják előrejelzéseik és gazdaságpolitikai ajánlásaik elméleti alapját. Ahelyett, hogy komolyan vennék a jelenlegi helyzetben rejlő veszélyeket és határozott gazdaságpolitikai ellenlépéseket javasolnának, az önámítás útját választják, visszautasítva a valóság felismerését. Az EU gazdaságpolitikájának kulcs-dokumentuma, a BEPG Európát "a gazdasági megújulás küszöbén" látja, "a gazdaságpolitika gyors és határozott reagálása, az egészséges megalapozottság, a kedvezőtlen gazdasági megrázkódtatás-sorozatok hatásának felgöngyölítésével együtt járó bizalom-újraépülés" eredményeként. Mivel pedig nincs különösebb probléma, az európai hatóságok nem látják szükségesnek, hogy politikáikat felülvizsgálják és felülbírálják. A BEPG nyugalma közel jár az abszurditáshoz, amikor – egy bizonytalan és csökkenő beruházásokkal jellemezhető helyzetben – azt állítja, hogy "az árstabilitás iránti elkötelezettség egy stabilitási kultúrát eredményezett, csökkentve a bizonytalanságot és előmozdítva a bérek mértéktartását, ezáltal biztosítva a beruházás-barát környezethez szükséges alapot". Ez egy szégyenteljes állítás, tekintettel a pénzpiacok által okozott bizonytalanságra, amelyet nagy mértékben fokoz igen sok cég helytelen vezetése.

Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy több ország nem képes tartani az 1997. évi Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SGP) által meghatározott korlátokat, és néhány kormány – igen ésszerűen – hajlamosnak látszott a növekedés érdekében emelni a közkiadásokat, figyelmen kívül hagyva a költségvetési deficitet, a Bizottság zavaros módon reagált. Bár bejelentette elhatározását, hogy hivatalos eljárásokat indít Portugália és valószínűleg Németország ellen deficitjük túllépése miatt, ugyanakkor azt javasolta, hogy a kiegyensúlyozott költségvetés elérésének határidejét halasszák későbbre. Míg néhány nyilvános bejelentés szerint az SGP-t rugalmasan kell értelmezni, a Bizottság elnöke "ostobának" minősítette az Egyezményt, ezáltal hitelesítette az ismételt kritikát, amelyet mi már az Egyezmény elfogadásakor, 1997-ben is megfogalmaztunk.

Teljesen világos, hogy az SGP összeomlása nem szolgáltatott elegendő indítékot, hogy a Bizottság kritikusan felülvizsgálja az elméleti megközelítéseket, ezzel hangsúlyozva politikai orientációját. A tapasztalati bizonyítékoktól és a valóságtól való elszakadás egy politikai botrány, amely roppant költséges emberek milliói számára. A nagy jövedelmű tudósgárda folytatódó dogmatizmusa tudományos botrány is. Ebben az összefüggésben szeretnénk hangsúlyozni, hogy az előző memorandumaink kritikai helyzetelemzései és az EU-ban uralkodó gazdaságpolitikák kilátásainak előrebecslése sokkal jobban megfelelt a valóságnak a BEPG által előrevetítettnél. A Bizottságot azonban ez még annyira sem zavarja, hogy megjegyzéseket tegyen a kritikákra, nemhogy nyílt vitába bocsátkozna a gazdasági prioritásokról és azok megvalósítási módjáról.

Az európai gazdaságpolitika kudarca mögött a Maastrichti és Amsterdami Szerződésben, valamint az SGP-ben lefektetett intézményi és ideológiai rendelkezések állnak. Az eljövendő EU bővítést úgy kellene tekinteni, mint egy alkalmat, hogy ez a problematikus alap kijavításra kerüljön. Ehelyett épp az ellenkezője történik. Az Európa Konvent, aminek az a feladata, hogy egy új, alkotmány jellegű EU Egyezmény-tervezetet készítsen a következő nyárig, eltökéltnek látszik, hogy megerősíti és tovább erőszakolja a gazdasági és társadalmi szerkezet félrevezető és káros alapelveit a Közösségben. A Konventnek a kibővített EU gazdasági irányítására vonatkozó javaslatai fenntartják az ESCB (Európai Központi Bank) nagyon szűkkörű megbizatását és a demokratikus elszámoltathatóságának úgyszólván teljes hiányát. Nem engednek teret egy sokkal előremutatóbb európai fiskális politikának, akár egy bővített és rugalmas európai költségvetésen, akár a tagállamok közötti minden részletre kiterjedő politikai együttműködésen keresztül. Egy bővült Európa társadalmi szerkezete, vagy a jellemző európai társadalmi modell, amelyet a politikai szónoklatok idéznek, és amely emberek millióinak vágyait és reményeit tükrözi Európában, nem szerepel az Európa Konvent napirendjén. Ez a semmibevétel a Konvent tagok némelyikének, a szakszervezeteknek és civil szervezeteknek nyílt, nézetünk szerint indokolt tiltakozásához vezetett.

Ebben a memorandumban az európai gazdaságpolitika egy alternatív megközelítését javasoljuk, amely egy erős európai társadalmi modell koncepcióján alapul, ami – nézetünk szerint – az Európai Unió reformjának fő irányvonala kellene legyen. A 2. fejezetben az európai társadalmi modell sarokpontjait tárgyaljuk. A 3. fejezet röviden tárgyalja az eljövendő bővítés miatt felmerülő speciális problémákat, amelyek, úgy látjuk, egy minden részletre kiterjedő össz-európai fejlesztési stratégiát tesznek szükségessé. A 4. fejezetben előadjuk javaslatainkat az európai társadalmi modell koncepcióján alapuló politikára négy területen: makrogazdasági politika (4.1), társadalmi jólét (4.2), közszolgáltatások (4.3) és a pénzpiac szabályozása (4.4). Ezek a javaslatok nem kimerítőek és nem teljesen kimunkáltak, kritikus közgazdászok közötti széleskörű viták ideiglenes eredményei, akik szeretnék, ha más szakemberek és a nagy nyilvánosság megtenné észrevételeit és kiszélesítené a vitát.

2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai

Hivatalos nyilatkozatokban egy speciális európai modellt gyakran idéznek, mint amit megőrizni kell és megvédeni törekvésekkel szemben, amelyek a társadalmi élet valamennyi területét alárendelik a piac törvényének és a nemzetközi versenyképesség parancsának. Úgy mutatják be, mint a neo-liberális politikák egy alternatíváját, mint egy alternatívát az amerikai modellel való versengéssel szemben, mely modellre súlyos egyenlőtlenségek, kicsiny társadalmi együttműködés jellemző és roppant gazdasági és társadalmi terheket ró az emberek többségére. Mindazonáltal túl ezen a nagyon általános méltatáson, a speciális európai társadalmi modell tartalmának jellemzése gyakran roppant ködös marad és a gyakorlati gazdaság- és szociálpolitika ellenkező irányban folyik – az amerikai minta felé.

Mi támogatjuk az európai társadalmi modell koncepcióját és javasoljuk, hogy ennek a modellnek alapvető elemei lényeges részét képezzék a jövendő európai alkotmánynak. Európa a világ leggazdagabb régióinak egyike, roppant nagy lehetőséggel mind az itt élő emberek jólétének fokozására, mind a világ kevésbé fejlett régióinak támogatására. Ez a lehetőség azonban nem kielégítően fejlett és kihasznált. Tömeges munkanélküliség, társadalmi polarizáció, labilitás és bizonytalanság terjedt el a legutóbbi két évtizedben, mialatt egyre inkább piac-alapú törekvések uralták a gazdaságpolitikát. Úgy gondoljuk, hogy ezt az irányzatot csak erős társadalmi közbeavatkozás és ellenőrzés tudja megfordítani, amelynek célja egy alternatív típusú gazdasági fejlődés meghatározása és megvalósítása.

Politikai közbeavatkozások helytelenné válhatnak, de aligha tévedhetnek nagyobbat, mint amekkora a privát társaságok tévedése volt a nekilódulás és hanyatlás legutóbbi évtizedében, óriási túlkapacitásokkal számos iparágában az "Új Gazdaság"-nak, amelyet utólagosan "kiigazítottak" mély válságokon át és tömeges elbocsátások révén. Politikai elhatározásokat eltorzíthat csalás és korrupció is, de a legtöbb csalást és korrupciót, amire mostanság fény derült, privát társaságok követték el. A gazdaságpolitika tévedéseit társadalmi megvitatás útján és demokratikusan hozott döntésekkel lehet és kell kijavítani. Az ilyen javítások költségei lényegesen kisebbek és sokkal igazságosabban elosztottak, mint a privát csalásoké és "illetlenségeké", ahogy az ENRON esete is mutatja, amely egy most elkészült tanulmány szerint a társadalomnak több mint 200 milliárd dollárjába fog kerülni.

Egy alternatív gazdaságpolitikának fő általános alapelvei a társadalmi megvitatás és fokozottan demokratikus ellenőrzés, valamint részvétel a gazdasági fejlesztés folyamatában. Az ilyen megvitatásoknak és beavatkozásoknak társadalmilag megfogalmazott céljai kell legyenek, amelyeket egy európai társadalmi modellnek teljesítenie kell. Koncepciónk szerint legalább négy ilyen alapvető célkitűzés van: a teljes foglalkoztatottság, a társadalmi jólét, a társadalmi igazságosság és az ökológiai fenntarthatóság.

2.1 Teljes foglalkoztatottság

Teljes foglalkoztatottságon mi azt értjük, hogy minden személynek, aki képes és hajlandó dolgozni, joga van egy méltányos álláshoz.

A 2000 márciusi lisszaboni csúcstalálkozó óta a teljes foglalkoztatottság ismét az egyik fő célkitűzése az EU programjának. A mi értelmezésünk azonban jelentősen különbözik az Európa Bizottság, az ECOFIN és a legtöbb tagállam kormányának értelmezésétől. A hivatalos koncepcióban a teljes foglalkoztatottság fenntartása lényegében a munkaképes korú népesség részvételi aránya növelésének problémájaként jelenik meg, munkára ösztönözve az embereket, függetlenül a körülményeiktől és a munka feltételeitől. Mi ellenezzük a teljes foglalkoztatás ilyen mechanikus felfogását, mert nélkülözi azt a társadalmi lényeget, ami a teljes foglalkoztatást kívánatos céllá teszi.

Ez nem azt jelenti, hogy vissza akarnánk térni az ötvenes-hatvanas évek szociáldemokrata politikájának programjához, amely főként a férfiak foglalkoztatásán alapult. Mi számításba vesszük a technológiákban és társadalmi szerkezetben bekövetkezett változásokat, a családokon belüli új munkamegosztás terjedését, az új egyéni törekvéseket és életmódokat, az elterjedt kívánalmakat a sokkal rugalmasabb munkaidő beosztások iránt stb. Persze úgy hisszük, hogy az alábbi fő alapelvek érvényesek maradnak:

• A munkavállalás önkéntes kell legyen és nem kötelező. Az állás meg kell feleljen az alkalmazott személy képzettségének és elvárásainak, valamint lehetőséget kell nyújtson a továbbtanulásra és a hivatali előmenetelre.
• Az alkalmazottaknak joguk kell legyen a rendszeres és állandó álláshoz és nem szabad bizonytalan munka elfogadására kényszeríteni őket.
• A teljes munkaidőben dolgozó emberek bére vagy fizetése lehetővé kell tegye számukra az önálló életvitelt az elszegényedés veszélye nélkül.
• Az alkalmazottak munkájuk teljes védelmét kell élvezzék, továbbá jogokat az elbocsátás, a hátrányos megkülönböztetés és a munkaadó egyéb önkényes intézkedései ellen.
• Valamennyi, a munkaidő rugalmasságára és a munka feltételeire vonatkozó intézkedéshez szükséges az alkalmazottak egyetértése.

A teljes foglalkoztatás ebben az értelemben alapvető gazdasági, társadalmi és politikai előny a társadalom számára. Gazdasági értelemben a teljes foglalkoztatás lehetővé teszi, hogy a társadalom termelőképességét teljes mértékben kihasználjuk és így fokozzuk a jólétet. Jelentős hozzájárulást jelent a társadalmi egészségügyi költségvetéshez is, mert adóbevételt eredményez és csökkenti az állásnélküli- és szegény-támogatás közkiadásait.

Végül, politikailag a teljes foglalkoztatás fontos tényezője a politikai stabilitásnak és hatékony ellenlépés mindenfajta politikai szélsőséggel és fundamentalizmussal szemben.

2.2 Társadalmi jólét

A társadalmi jólétbe beleértjük minden ember feltétel nélküli jogát az anyagi források egy olyan szintjéhez, amely lehetővé teszi az emberi méltóság szerinti életvitelt és a hozzáférést valamennyi szociális és kulturális intézményhez. Egy minden részletre kiterjedő társadalmi jólét eléréséhez lényegesek az erős és államilag fenntartott szociális biztosítási rendszerek (mint a nyugdíj és betegellátás rendszerei) és a közszolgáltatásokkal való ellátás, pl. az oktatás és a gyermekgondozás.

A nagy mértékű társadalmi összetartás és a szegénység kiirtása ugyancsak az EU kinyilvánított céljai közé tartozik. A gyakorlatban azonban számos területen a politika nem segíti e célok elérését, esetenként épp ellenkező hatású. Ez utóbbi különösen igaz a szociális rendszerek úgynevezett "modernizációjára", ami lényegében egy privatizációs stratégia. Jelenleg a nyugdíj rendszerek reformja áll igen előkelő helyen az EU programjában. Az állami nyugdíjrendszerek váltásában az állami felosztó-kirovó (PAYG) sémáról a magánalapítású tőkepiaci sémákra való áttérésről van szó. Ez a "modernizáció" a jövendő nyugdíjasok életszínvonalát a pénzpiacok kiszámíthatatlan veszélyeinek teszi ki. A részvénypiac jelenlegi lejtmenete és a nagy amerikai társaságok csődje, amelyekbe nagyobb nyugdíj alapok alkalmazottak tömegeinek társadalombiztosítási hozzájárulását fektették be, látványosan bizonyítják, hogy ezek a piacok nem megbízható alapjai a biztonságos nyugdíjaknak, és hogy ez a krízis sok-sok nyugdíjast taszíthat kimondott szegénységbe. Az érvek, amelyeket az állami PAYG sémákról a magán tőkepiaci sémákra történő váltás igazolására rendszeresen felhoznak, nem csak hogy nem meggyőzőek, hanem egyszerűen tévesek. Egy idősödő társadalom – amennyiben a nyugdíjasok jelenlegi viszonylagos életszínvonalát fenntartandónak tartjuk – a jövőbeli termelés nagyobb hányadának valós átcsoportosítását teszi szükségessé a dolgozó népességtől a nyugdíjasoknak, tekintet nélkül arra a mechanizmusra, amellyel ezt az átcsoportosítást végrehajtjuk. Fenntartjuk állításunkat, miszerint ez az átcsoportosítás biztonságosabban és nagyobb igazságossággal hajtható végre az állami felosztó-kirovó rendszer útján. Az államiról a magán rendszerekre történő váltás mögötti valós hajtóerő nem valamiféle objektív szükségesség, sokkal inkább a nagy intézményi befektetők érdekei és befolyásoló hatalma, amelyek uralmat fognak kapni a magán biztosítási hozzájárulások milliárdjai felett, hogy azt pénzpiacokba fektessék. Azaz a profit kilátások és nem az idősödő társadalom problémái azok, amelyek a nyugdíjrendszerek modernizálását hajtják.

2.3 Társadalmi igazságosság

Társadalmi igazságosságon mi a társadalmi megkülönböztetésnek, a jövedelem és vagyon elosztás túláradó egyenlőtlenségének hiányát értjük, valamint a hozzáférést az anyagi forrásokhoz, a demokratikus társadalmi párbeszédben és a döntéshozatalban való részvétel intézményeihez és csatornáihoz.

A társadalmi igazságosság ugyancsak szerepel az EU programjában. Történnek erőfeszítések a nemek közötti megkülönböztetés kezelésére és a férfiak és nők egyenlő alkalmazási lehetőségeinek megteremtésére. A reális siker azonban kevés és messze esik a valóditól. A nemek közötti megkülönböztetés fizetésben és a társaságok, valamint az állami adminisztráció magasabb beosztásaihoz való hozzáférés tekintetében még mindig igen jelentős.

A legtöbb területen a nagyobb igazságosságra történő felszólítás a szónoklatok szintjén megreked, mert az EU-nak nincs igazi jogosultsága a társadalmi politikába való beavatkozásra és nem tud hatékonyan foglalkozni a növekvő egyenlőtlenségekkel. Az újraelosztás eszközei az EU-ban – különösen az EFRE és az ESF – gyakorolnak némi hatást a szegényebb országokra és régiókra, de egészében véve túlságosan kevesek, hogy támogassanak egy fenntartható felzárkózási folyamatot. A jövendő bővítéssel összefüggésben az újraelosztás hatékony mechanizmusának hiánya jelentős akadályává fog válni a kiegyensúlyozott fejlődésnek és valószínűleg ugyancsak jelentős forrása lesz a bővített EU-n belüli konfliktusoknak.

A növekvő egyenlőtlenség fontos jellemzője az európai fejlődésnek. A nemzeti jövedelem bérhányada Unió-szerte esett az elmúlt két évtizedben, a már a nyolcvanas években is nagy jövedelem- és vagyonkoncentráció a kilencvenes években tovább nőtt a legtöbb országban. Míg az egy főre jutó jövedelem különbségek enyhén csökkentek országok közötti összehasonlításban, a legtöbb országban nőttek az országon belül, így aztán az EU tehetős és szegény régiói közötti szakadék valójában szélesedett. Néhány országban a hajléktalanság valóságos problémává vált százezrek számára. A legtöbb országban a fiatalokat különösen sújtja a munkanélküliség és a szegénység.

2.4 Ökológiai fenntarthatóság

Az ökológiai fenntarthatóságon mi azt értjük, hogy a természeti források kiaknázása nem lépi túl azok megújulási kapacitását, és a természetbe történő hulladék kibocsátás nem haladja meg a természet felvevő képességét.

Az ökológiai korlátok hosszan tartó semmibe vételének következményeit mostanság bizonyítják az egyre gyakoribb katasztrófák, pl. az árvizek és viharok. Közös európai projektek szükségesek, hogy korlátok közt tartsuk és csökkentsük a sok hulladékkal járó káros és energia-intenzív termelést. Az ökológiai fenntarthatóság mindenekelőtt messzire ható átrendezést kíván meg a gazdasági és társadalmi újratermelési folyamat számos alapvető területén, ilyen az energiaellátás decentralizálása, a megújuló energiaforrások fokozott használatba vétele, megnyerő tömegközlekedési infrastruktúra, kevesebb vegyi műtrágya és más szennyező anyagok felhasználása a mezőgazdaságban, kis energia fogyasztású lakásépítés stb. Ebben a folyamatban az ökológiailag káros termelés csökkenését helyettesíteni kell nagyobb költséggel és több foglalkoztatással járókkal, ezáltal nőnek a termelés fenntartható területei. A GDP összetételének változása a szolgáltatások irányába ugyancsak lehetőséget teremt az inkább fenntartható fejlődési módok felé történő váltásra. Ezeknek a mélyreható változásoknak nagy előnyt kell biztosítani az EU-ban. Eddig azonban – eltekintve néhány kisebb előrelépéstől -, az EU nem volt képes a vegyipar, az autógyártás, az olajipar és más iparágak nagyhatalmú lobbijain felülkerekedni és egy egészségesebb környezetet kierőszakolni a polgárai számára.

3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára

Az Európa keleti felében zajlott politikai változások megnyitották az utat a keleti bővítés előtt. Ez egyedülálló alkalom Kelet és Nyugat megbékélésére, évszázadok vitáinak befejezésére és a béke és társadalmi haladás Európájának megteremtésére.

Az Európa Bizottság azt javasolta a decemberi koppenhágai Tanácskozásnak, hogy 2004-ben nyolc közép- és kelet-európai ország (CEEC), valamint Málta és Ciprus váljék az EU tagjává. Ennek az eseménynek nagy a történelmi fontossága. Egyúttal nagy kihívás az európai társadalmi modell részére. A termelékenység és jövedelem alacsony szintje a közép- és kelet-európai országokban speciális intézkedéseket tesz szükségessé, hogy az európai társadalmi modell működőképes legyen ezekben az országokban is, és hogy megelőzzük a keleti periféria állandósulását, amely alá van rendelve a belső piac szabályainak, de ki van zárva a társadalmi modell előnyeiből.

Bebizonyosodott, hogy még az "öreg" Európában is elégtelenül valósultak meg a társadalmi modell célkitűzései, és alapos reformok szükségesek. Az alapelvek egyike kell legyen, hogy a klub-szemléletet, amely uralta a csatlakozási tárgyalásokat, és a létező EU szabályok feltétlen elfogadását követelte meg a közép-kelet-európai országoktól, fel kell váltsa egy össz-európai szemlélet.

A bővítés elsősorban politikai akció, ami erősítheti a demokratikus változásokat, a gazdasági és társadalmi haladást az új tagországokban, és pozitív hatású Kelet-Európa többi részében is. Új lehetőségeket nyit meg valamennyi partner számára, Keleten és Nyugaton egyaránt, de jelentős kockázatokat is magában rejt. A már tagországok hozzáférést nyernek a 82 millió lakosú közép-keleti országok piacaihoz. Amivel a keleti országok rendelkeznek, az a jelentős növekedési lehetőség, a természeti erőforrások, a jólképzett munkaerő, valamint a jó oktatási, egészségügyi és szociális rendszerek. A bővítés a nagyobb és stabilabb növekedési ütem lehetőségét teremti meg az EU egésze számára és új területeket nyit meg a beruházások előtt. A keleti országoknak a csatlakozás egyedülálló alkalmat nyújt, hogy gyorsítsák a fejlődést, kiigazítsák és modernizálják gazdaságukat és így javítsák a lakosság életfeltételeit.

A minden részletre kiterjedő általános változás évei mély átmeneti válsággal járnak együtt. Bár a megújulás mostanra a régió valamennyi országában elkezdődött és a gazdaság rekonstrukciója folyamatban van, a zökkenőmentes bővítés alapvető problémája az, hogy az új tagok fejlődési szintje sokkal alacsonyabb a jelenlegi uniós átlagnál. A Bizottság legutóbbi, haladással foglalkozó beszámolója szerint az öt közép-európai ország (Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia) egy főre jutó átlagos jövedelme a 2001-es EU átlag 53 százaléka, a balti államoké 37 százalék, Romániáé és Bulgáriáé 28 százalék vásárlóerő paritáson számítva. Összehasonlításként: az egy főre jutó GDP Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban, a létező 15 tagország közül a három legszegényebb országban az uniós átlag 78 százaléka volt 2000-ben. Tehát az egy főre jutó GDP értéke az összes jelölt országban alatta van az Unió legszegényebb országainak szintjénél, és a keleti országok egymás közötti különbsége lényegesen nagyobb, mint a jelenlegi tagországok között. Ezek a mennyiségi különbségek minőségi különbséget bizonyítanak a jelölt országok gazdasági feltételeiben, amelyre mindezidáig nem fordítottak figyelmet az Unió gazdasági stratégiájában.

A csatlakozási tárgyalások során a jelölt országoktól megkövetelték, hogy elfogadják az Unió valamennyi értékét és ellátmányát, és azok így is tettek. Azonban a fejlettségi szintkülönbségek oly nagyok, hogy a növekedési ütem – amely kétszer olyan nagy, mint a 15 tagú EU-é – fenntartása szükséges a meglevő szakadék szűkítése érdekében, és hogy a közép-kelet-európai országok a 15-ök legkisebb jövedelmű országainak szintjére felzárkózzanak. Ez nem tud megvalósulni, ha a maastrichti kritériumokat az új tagokra is alkalmazzák. Az ilyen mértékű egyenlőtlenség állandósulása Kelet és Nyugat között előbb vagy utóbb elviselhetetlen feszültségekhez és konfliktusokhoz fog vezetni.

Memorandumainkban rendszeresen kritizáltuk az EU gazdaságpolitikájának kulcs-elemeit. Érveltünk, hogy ez a politika hátráltatja a gazdasági aktivitást és foglalkoztatást a 15 tagú EU-ban. Ez még inkább érvényes a közép- és kelet-európai országokra. A növekedés lerontása ezen országokban szintén negatív következményekre fog vezetni a jelenlegi tagállamokban. Ennek elkerülése érdekében szükség van a félrevezető szabályok kijavítására és a jelenleg túlságosan merev európai gazdaságpolitikai szerkezet újraformálására.

4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára

Alapos változások szükségesek az EU intézményi szerkezetében, valamint a gazdasági és társadalmi politikájában. Az Egyezmény felülvizsgálatában az Európa Konvent rossz irányban halad. Amire szükségünk van e tévút helyett:

• demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai szerkezet,
• erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt,
• a közszolgáltatások reformja és erősítése,
• a közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

4.1 Demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai
szerkezet

"Európai szinten a Parlamentnek egyelőre nincs hivatalos szerepe a gazdaságpolitikák koordinálásában. A gazdasági koordináció eszközeinek erősítésében együtt kell haladjon az Európa Parlament nagyobb mértékű bevonása és a mérlegelt eszközöktől függő pontos szerepe, és figyelembe veendő marad, hogy a gazdaságpolitika irányítása nem tárgya a törvényhozási területeknek. Hasonlóan az Európa Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kooperációt növelni szükséges." (COM82002)247 final/22-5-2002/p.10)

Ellentétben ezzel a kinyilvánítással, a Bizottság aktuális javaslatai a politikai koordinálás racionalizálására korlátozódnak. A gazdaságpolitikai koordinálás demokratikus legitimitását célzó intézkedés még csak említésre sem került. Az Európai Központi Bank szerepét pedig adottnak tekintik. A koordinációs problémák, amelyeket a gazdasági és a monetáris politika közötti téves kettőség okoz, szóba sem került. Mind az Európa Parlament, mind az Európai Központi Bank szerepét felül kell vizsgálni és azokat ki kell igazítani, hogy segítsék a gazdaságpolitika meghatározását és sokkal demokratikusabb és sokkal ésszerűbb koordinálását. Különösen az Európa Parlamentnek kell nagyobb súlya legyen a koordinációs eljárásban, párhuzamosan a Közösség költségvetési eljárásában való részvételével. A nemzeti parlamenteket is be kell vonni a koordinációs eljárásba legalább tanácskozási szinten. Végül ugyancsak kell gondolni arra, hogy a demokrácia erősítése a társadalom bevonását jelenti a gazdasági prioritások megvitatásába, sokkal jobban, mint mostanság.

Az euró körüli intézkedések gyengeségei nyilvánvalóvá váltak az elmúlt évben. A gazdasági visszaesés csökkentette az adóbevételeket és növelte a költségvetési deficiteket, gyakran az Egyezmény által megszabott 3 százalékos határérték közelébe. Nem meglepő, hogy a gazdasági visszaesés próbára teszi a 3 százalékos határértéket. Természetesen sajnálatos a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szószólói számára, hogy megrendült a "fiskális fegyelem" és kétségessé vált az Egyezmény hitele. Még mindig fennáll azonban a veszély, hogy rossz politikákat kényszerítenek ki: ha a nemzeti kormányoktól kierőszakolják a költségvetési deficitek erőteljes csökkentését a következő években, akkor a termelést vissza fogják tartani és a munkanélküliség nem fog csökkenni.

Itt az ideje, hogy a Stabilitási és Növekedési Egyezményen néhány alapvető változtatást végezzünk, ha ezt nem tesszük, Labilitási és Pangási Egyezménnyé fog válni. Ha az "egy méret mindenkire illik" fiskális politikáját (cikluson átnyúló kiegyensúlyozott költségvetések és a deficit felső határértéke a GDP 3 százaléka) kierőszakolják, akkor a nemzeti kormányok elől elzárják azt a lehetőséget, hogy országaik számára testre szabott fiskális politikát fogadjanak el. A minimális követelmény az lenne, hogy a nemzeti kormányoknak elegendő teret adjanak hatékony anticiklikus intézkedések meghozatalára az európai szerkezeten belül, a további kilátás pedig az, hogy szoros és rugalmas gazdaságpolitikai koordináció kerül alkalmazásra az Euró-csoportban és Tanácsban a merev Stabilitási és Növekedési Egyezmény alternatívájaként.

Egy Európai Foglalkoztatás Stabilitási Alap-nak (az EU GDP egy százalékának nagyságrendjében) automatikus stabilizálóként kell működnie gyors átutalások megszervezésével azon országok számára, amelyek foglalkoztatási helyzetének romlása rosszabb az átlagosnál. Ez akár az EU költségvetéséből, akár a tagországok külön hozzájárulásaiból finanszírozható. Egy tagország szintjén ugyanezt a célt kell szolgálják az esetlegességi előirányzatok, amelyek akkor kerülnek felhasználásra, amikor a teljesítmény bizonyos küszöbérték alá esik.

a. Nincs fenntartható perspektíva a növekedésre és a teljes foglalkoztatásra a szövetségi költségvetés megteremtése nélkül, ami a talpra állításhoz szükséges európai szinten közös megrázkódtatás esetén (ilyen pl. az USA esete) valamint a régiók közötti – az aszimmetriák és növekvő egyenlőtlenségek figyelembe vételével történő – újraelosztáshoz szükséges. Adott a létező erős vonakodás, így csak egy mérsékelt, 2007-re az európai GDP 5 százalékára növelést lehet előrebecsülni. Még ez is áttörést jelentene. A többletbevétel előteremthető (1) a saját forrásrendszerek reformja, (2) többletadók bevezetése és (3) az EU saját "állami" eladósodásra való feljogosítása útján.

1. Mi GDP-re vonatkoztatott progresszív EU adót javasolunk a nemzeti GDP-t véve az adó alapjául. A gazdagabb országok GDP-jük nagyobb hányadát fizetik be, a szegényebbek kisebb hányadát. Ez a megoldás tükrözi a különböző fizetési képességeket és megkönnyíti a nemzetközi újraelosztást.
2. Ezen felül egy százalékos összehangolt értékpapír tranzakció adót kell kivetni a kötvények, részvények és származékos papírok minden másod értékesítésére, az első részvény kibocsátás adómentes kell legyen.
3. Azért, hogy az EU képes legyen külső megrázkódtatásokra reagálni és finanszírozni tudjon hosszú távú transznacionális beruházásokat, az EU-t fel kell jogosítani az Európai Beruházási Bankon keresztüli kötvénykibocsátásra.

b. Az adó versengés mérséklése és egy igazságosabb és hatékonyabb közfinanszírozási rendszer bevezetése érdekében az EU-nak egységesítenie kell különösen (1) a tőkeadókat, (2) az energiaadókat és (3) a valuta tranzakció adókat.

1. A tőkeadók egységesítése halaszthatatlan, mert a most folyó tőkeadó versengés tönkre teszi a jövedelem alapot valamennyi tagállamban. Mi a világ-jövedelem alapelvének bevezetését és szigorú alkalmazását javasoljuk a multinacionális társaságok adóztatására, hogy megelőzzük a nemzetközi adó versengést a társasági adóztatásban. A társasági adó alapját kell egységesíteni, és a minimális adó mértékét 45 százalék körüli értékben kell meghatározni. A határokat átlépő hozam kifizetésekre vonatkozó kölcsönös információs rendszert azonnal létre kell hozni, hogy megelőzzük a magánbefektetők további kibújását az adózás alól.
2. A tagállamok egységes energia adót kell bevezessenek az energiatermelő ágazatra is, a felhasznált energiaforrás széndioxid kibocsátásának intenzitását alapul véve. Az atomerőműveket ugyancsak be kell vonni az adóztatásba, hogy elkerüljük az atomerőművek helyettesítését fosszilis energiát felhasználókkal.
3. Végül, a tagállamok egységes egy százalékos valuta tranzakciókat sújtó adót kell kivessenek (Tobin adó), hogy csökkentsék a pénzügyi labilitást; a bevételeket a fejlődő országoknak kell átutalni az ENSZ-en keresztül.

4.2 Erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt

Az európai jóléti állam megerősítésében a hosszú távú célkitűzés egy európai társadalmi alkotmány megalkotása, amely minden, az EU-ban élő ember számára feltétel nélküli jogot biztosít olyan szintű jövedelemhez, szociális biztonsághoz és jóléthez, amely szükséges egy független és emberileg méltó életvitelhez. Biztosítani kell a társadalmi életben való demokratikus részvétel jogát is, ami nem kevésbé fontos az egyéni függetlenséghez és méltósághoz. Az új Európai Unió Egyezménynek ezeket az alapelveket tartalmaznia kell.

E társadalmi távlat konkretizálásának egyik útja egy minden részletre kiterjedő alsó határérték készlet megállapítása. Ezek meghatározásánál a nemzeti sajátosságokat figyelembe kell venni, ugyanakkor el kell kerülni az "egymást alulmúlási" versengést. Miként a 2001. évi memorandumunkban kifejtettük, az alsó határértékek meghatározása azt jelenti, hogy a tagállamok GDP-jük legalább egy meghatározott hányadát a jóléti rendszerek egészére kell költsék. Persze az alsó határértékeket meg kell határozni a társadalmi juttatások minden egyes területére is.

Támogatjuk a nyugdíjrendszer változtatásait, ha azok bővítik a jelenlegi rendszereket és orvosolják a nyugdíjasok széles körben elterjedt elégedetlenségét, akik az alapok hiányait és a rendszer gyakran bürokratikus jellegét kritizálják. A reform premisszája, hogy az idős emberek jól-létét meg kell őrizni. Idézzük ide az EU nyugdíj-rendszerekre vonatkozó célkitűzéseit: "biztosítandó, hogy az idősebb emberek ne legyenek kitéve az elszegényedés veszélyének és méltányos életszínvonalat élvezhessenek; hogy aktívan osztozhassanak országaik gazdasági jól-létében és ennek megfelelően aktívan részt vehessenek a társadalmi, szociális és kulturális életben." (A Szociális Védelmi Bizottság és a Gazdaságpolitikai Bizottság közös beszámolója a célkitűzésekről és munkamódszerekről a nyugdíjak területén: a koordináció nyílt módjának alkalmazása, 1. pont, 2002)

Mivel a végrehajtott reformoknak jelenleg igen jelentős, hosszú távra érvényes visszafejlesztő hatásai vannak, fontos, hogy rövid távon az első változat megőrizze a létező állami nyugdíjrendszert, esetenként, a káros változtatások után visszaállítsa az előző állami rendszert. Ez megtehető anélkül, hogy a pénzügyi oldal által ürügyként emlegetett problémák jelentkeznének. A teljes foglalkoztatottság a legjobb garancia a nyugdíjak finanszírozására rövid-távon.

Mivel a munkaerő-piacok természete és a társadalom is lényegesen megváltozott, a népesség érdekében állhat az állami rendszereket a munkaerő-piaci alapúról az állampolgárság alapúra váltani. Egyik lehetséges útja lehet a nyugdíjak egységesítésének: minden állampolgárt nyugdíjra jogosítani, függetlenül munkás-élete teljesítményeitől. Egy kevésbé radikális út volna a munkán alapuló rendszer kiegészítése egy állampolgárság alapúval. Egy sokkal erősebb – és vitathatóbb – változat lenne nekilátni egy olyan elgondolásnak, amely szerint egy alap-jövedelem minden állampolgárt megillet. Különböző nyugdíjrendszerek megmaradhatnak Európa-szerte akár hosszú távon is. De az EU-nak el kell köteleznie magát egy olyan folyamat mellett, amely a legjobb társadalompolitikákhoz közelít és aktívan hozzájárul ehhez a közelítéshez az alsó határértékek bevezetésével az egész Unióban.

Mivel a folyamatban levő nyugdíjreform természete vitatható és távol esik az elérhetőtől, széleskörű társadalmi megvitatás volna kívánatos. Legtöbb alapelvünk ellenkezik a jelenlegi gazdaság- és társadalompolitika fő irányaival. Ezért haladásra csak akkor lesz lehetőség, ha a társadalmi és politikai erők szemlélete megváltozik. A probléma nem technikai, hanem ideológiai és politikai.

4.3 A közszolgáltatások reformja és erősítése

A közszolgáltatások (vagy a Bizottság szóhasználata szerint "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások) magukba foglalják azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyek a napi élethez, valamint az alapvető egyéni jogok gyakorlásához szükségesek (garantált hozzájutás az energiához, az egészséghez és a gyógyításhoz, a közlekedéshez, a kommunikációhoz, az oktatáshoz – függetlenül attól, hogy hol él, mindenki számára megkülönböztetés nélkül és igazságos alapon). Ezek a szolgáltatások hozzájárulnak a gazdasági, társadalmi és földrajzi együttműködéshez. Biztosíthatja a szolgáltatásokkal való ellátást az állami adminisztráció, vagy – bizonyos feltételek mellett – állami illetve magánvállalat. A liberális politika központi intézkedésére versenynek lettek kitéve, ami fokozódott a korai kilencvenes években.

Különféle tényezőket idéznek az aktuális politika igazolására. Néhány tevékenység, mint pl. a telekommunikációs tevékenységek, amelyek a múltban gazdasági szabályozás alá estek, a technológiai változások eredményeként nem szabályozott tevékenységgé alakultak, többé nem megfelelő nézet természetes monopóliumoknak tekinteni azokat. Néhány tevékenység osztódása, mint pl. a vasúti szállítás, lehetővé tette az állami vállalatok részekre bontását, amelyek némelyikét privatizálni lehetett vagy kitenni a piaci verseny hatásainak. Sok szempontból ezek az "elméleti" okok csak leplezései a "közszolgáltatás" fogalom visszatérésének a neoliberalizmus nyomása alatt és a költségvetési megszorításokkal összefüggésben.

A közszolgáltatások most témát jelentenek az európai integrációban és tágabban, a WTO keretében a szolgáltatások kereskedelméről folytatott tárgyalásokon. Az EU Alapító Szerződésében az alapelv a verseny volt, de elismerték az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" mozgásterét, megengedve a nemzeti államoknak, hogy maguk határozzák meg az állami szolgáltatások területeit.

Mindazonáltal, három tényező tartja nyitva a lehetőségét a sokkal aktívabb beavatkozásnak. Az alapelvek elismerik a "hálózat" fogalmát, amelyet a szabályozás növekvő visszatérése jellemez, és ezzel érvelni lehet, hogy a szóban forgó szektorok "természetes monopóliumok", tehát az állami beavatkozás jogos. Bizonyos szektorokban az irányelvek elismerik, hogy szükséges "általános" szolgáltatást biztosítani, azaz "adott minőségű, mindenki számára megfizethető áron hozzáférhető minimális szolgáltatás-csomagot". Végül, az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" szerepét újra megerősítették néhány legfrissebb EU dokumentumban.

Más részről, a WTO "Általános Egyezménye a Szolgáltatások Kereskedelméről" (GATS) fokozta a közszolgáltatások újabb visszaszorításainak megzavarását. Az országok kivételeket és megszorításokat határozhatnak meg a liberalizáció általános szabályával szemben. Azonban ötévenként rendszeresen felülvizsgálják ezeket a kivételeket, és a WTO dönt, hogy ezek még mindig elfogadhatóak-e. Pereskedés esetén a WTO "Vitákat Rendező Testülete" – egy erősen kérdéses demokratikus jogosultságú bíróság – fogja kimondani a végső ítéletet.

A közszolgáltatások szerepének megőrzésére többféle javaslat adható elő. Az első lehetőség annak kifejezett elismerése, hogy a tagállamok szabadon határozhatják meg saját közszolgáltatásaik terjedelmét és azt, hogyan biztosítják azokat (finanszírozzák a szolgáltatásokat, vajon az érintett vállalatok állami vagy magán társaságok).

Sokkal ambiciózusabb megközelítés lenne az EU szintű irányelv-keret alapelvének fenntartása, ebben meghatározni az "általános érdekeltségű szolgáltatásokat" és demokratikus szabályozó testületeket alapítani a szolgáltatás igénybevevőinek és az állampolgároknak a részvételével. A "közszolgáltatások" fogalma tágabb kell legyen, mint az "általános szolgáltatásoké". Ezt a keret-ajánlást aztán le kell bontani szektorokra szóló ajánlásokká, figyelembe véve az egyes szektorok speciális jellemzőit. Ez a megközelítés azt jelentené, hogy a liberalizáció és a piacok megnyitása többé nem tekinthető az európai integráció egyetlen lehetséges útjának.

Egy hosszú távú lehetőség volna az "általános érdekeltségű szolgáltatások"-ra vonatkozó közös európai álláspont kidolgozása, amely aztán kötelező lenne az összes tagállam részére közös célkitűzésekkel és az EU, valamint a nemzeti szabályozók közös beavatkozásával. Ebben a jövőképben világos lenne a keret, ami háttérbe szorítja a verseny-törekvéseket és a privatizáció hajszolását.

Ami a WTO-t illeti, az EU-tárgyalóknak, akik az összes tagországot képviselik, meg kell védeniük a közszolgáltatások világos koncepcióját. A közszolgáltatások elismerése lényeges az alapvető jogok gyakorlásához, és ezért különleges helyzetet kell élvezzenek.

Végül, a szolgáltatások hálózatának integrációja aktív iparpolitikát igényel; először is neki kell látni a liberalizáció okozta torzulások rendbehozatalának és le kell fektetni az állami és magánvállalatok viszonyának szabályait; másodszor meg kell alkotni az európai infrastruktúrára vonatkozó ambiciózus politikát Európa egésze fejlődési potenciáljának növelése érdekében.

4.4 A közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

A pénzügyi integráció – ezt irányozta elő a Pénzügyi Szolgáltatások Akcióterve (FSAP) – kulcskérdés az EU vezető szervei számára. Céljuk az európai pénzügyi mechanizmus teljes átalakítása olyan szerkezet irányába, amely nagyobb súlyt adna a tőkepiacoknak. Ezt a stratégiát az európai "modernizáció" és "versenyképesség" útja központi összetevőjének tekintik. Ez a hamis stratégia csak súlyosbíthatja az európai konstrukció társadalmi és gazdasági oldalának egyensúlytalanságát.

A lisszaboni tervezet – a késő kilencvenes évek amerikai gazdasága működésének teljesen irreális értékelése alapján – megkísérli: felgyorsítani a bankhitel helyettesítését részvénypiacokkal a pénzügyi ellátásban; ösztönözni a pénzügyi alap menedzselte társaságok növekedését (pl. a nyugdíjalapok szereplői ezeknek a piacoknak); egységesíteni a nemzeti rendszerek pénzügyi szabályozását minimalizálási alapon és lebontani a törvényes akadályokat a pénzügyi tranzakciók elől. Az FSAP központi témája – újrahangsúlyozva a Lámfalussy-féle beszámolóban – a pénzügyi szférában a tranzakciós költségek csökkentése, különösen a részvények kereskedelmében.

Így aztán próbálkozások kezdődtek, hogy jelentős változásokat vezettessenek be a nemzeti gazdasági rendszerek számos vonatkozásban, a társasági törvényben, a csődeljárás szabályaiban, fogyasztó védelemben stb. A dolognak súlyos szociálpolitikai hatásai is vannak, mert a pénzügyi integráció folyamata együtt jár a társadalombiztosítási rendszerek "modernizálására" tett kísérletekkel oly módon, hogy az alap-menedzselésű társaságoktól való függést növeli, különösen a nyugdíjak tekintetében (cf.s.4.2.).

Szoros összefüggésben az FSAP-vel ismételt kísérletek történnek az európai (vállalat-) felvásárlási kódex megváltoztatására és integrálásra oly módon, hogy sokkal könnyebb legyen ellenőrzést vásárolni európai társaságok felett a részvény tőzsdén. Arra hivatkoznak, jelentős bizonyíték nélkül, hogy egy ilyen piac hozzájárul a hatékony iparátrendezéshez. A liberalizált átvételi rezsim komoly következményekkel járna a munkahely-biztonságra és a munkahelyekre az európai vállalatokban.

A részvénypiac hanyatlása, a súlyos makrogazdasági helyzet, amelyet pénzügyi összeomlás követett, és az amerikai társaságok által folytatott masszív törvényellenes gyakorlat felismerése bizonyítja az FSAP és a Felvásárlási Útmutató – jelenlegi formájában – ésszerű megalapozottságának hiányát.

Mi egy teljesen más megközelítését javasoljuk az európai pénzügyi szektornak. Az integrációnak az általános érdekek érvényesítésén és egy igen magas szintű fogyasztóvédelmen kell alapulnia.

Első szükséges szempontja ennek a stratégiának az állami tulajdonú, kölcsönös és szövetkezeti tulajdonú pénzintézetek megvédése a rabló versenytől. Az állami takarék és hitelintézetek nagyban hozzájárulhatnak ehhez, például a kis jövedelmű csoportok pénzügyi kirekesztésétől való elzárkózással, a közösségi érdekeket szolgáló aktivitások támogatásával. A pénzügyi szféra versenyszabályainak ezeket a hozzájárulásokat teljes mértékben figyelembe kell vennie.

Egy második szempontja az alternatív stratégiának, hogy a pénzügyi piacok labilitását korlátozni kell. Mivel a piac stabilitása nem az egyéni piaci ügynökök felelőssége, a társadalmi hasznosság kerül feláldozásra, ha a minimális szabályozás irányába való törekvés folytatódik.

Harmadsorban, a fogyasztóvédelmet meg kell erősíteni és javítva egységesíteni egy olyan rendszer irányába, amely megakadályozza a pénzügyi vállalkozásoknak termékek eladását, hacsak nem vizsgálták meg alaposan ügyfeleik aktuális érdekeit és követelményeit.

Végül, a jelenlegi "Felvásárlási Irányelvek" helyébe egy Európai Újjászervezési Kódex kell lépjen, amely védi az alkalmazottak, a helyi közösségek és a kis- és középvállalkozások érdekeit, a társasági egyesülések és vásárlások során.

5. Következtetés

Az elkövetkezendő években az EU-nak három kihívással kell szembenéznie. Küzdenie kell a gazdasági hanyatlás, a munkanélküliség gyors emelkedése és a társadalmi polarizáció ellen. Meg kell valósítania a bővülést, és bele kell vágnia egy összeurópai fejlődési stratégia megvalósításába. Valamint a bővebb Európa alapelveit és intézményeit bele kell foglalnia egy új alkotmányos szerződésbe. A jelenlegi és ezt megelőző memorandumainkban kritizáltuk a neoliberális megközelítést és annak demokratikus deficitjét. Javasoltunk az európai társadalmi modell irányelvein alapuló alternatív gazdaságpolitikákat és intézményi reformokat. Nem hisszük, hogy az alternatív gazdasági fejlesztési stratégia összes szempontjával foglalkoztunk volna, vagy hogy megoldottuk volna annak minden problémáját, és felkérjük a kollégákat, szakértőket, a tudományos közösséget és a nyilvánosságot, tudassák velünk kritikai észrevételeiket, hogy javíthassuk érveinket. Azt azonban hisszük, hogy javaslataink különbek a Bizottság, az Európai Központi Bank és az ECOFIN Tanács javaslatainál. Feltétlenül kérjük az EU hivatalos hatóságait, hogy reagáljanak érveinkre és egyezzenek bele egy nyílt vitába. Mindenekelőtt a társadalmi mozgalmakhoz szólunk, amelyek küzdenek a neoliberális politikák ellen. Akarjuk támogatni ezeket a mozgalmakat, felajánlva professzionális, tudományos szakértelmünket és megmutatva, hogy a kedvezményezett politikák hibásak, és a mögöttük álló hajtóerő nem a tudományos érvényesség, hanem a gazdasági érdek és a politikai hatalom. Amint a jelenlegi és az előző memorandumainkban bizonyítottuk: vannak alternatívái a neoliberális politikának Európában, és ezek az alternatívák a többség érdekeit szolgálják. Ilyen alternatívák megvalósítása azonban nem intellektuális belátás kérdése, hanem és elsősorban demokratikus erőé. Ez pedig energikus és folytonos társadalmi és politikai mozgósítást követel meg.

(Fordította: dr. Hermann Imre)

* * *

A szerzőkkel az alábbi e-mail címeken lehet kapcsolatba lépni:

Prof. Miren Etxezarreta, Universitàt Autónoma de Barcelona,

Miren.Etxezarreta@uab.es

Prof. John Grahl, University of North London Business School,

J.Grahl@unl.ac.uk

Prof. Jörg Huffschmid, Universität Bremen,

Huffschmid@ewig.uni-bremen.de

Prof. Jacques Mazier, Université de Paris Nord,

Mazier@seg.univ-paris13.fr

52. számunk három nagy témakörre oszlik. A 2001. szeptember 11-i washingtoni és New York-i terrorakciók mozgatórúgóival, következményeivel és a körülötte kialakult hazai és nemzetközi propagandaháborúval foglalkoznak a közölt tanulmányok, írások, dokumentumok, amelyek egyértelműen leteszik a voksot amellett, hogy a terrorizmus kiiktatása háború útján nem, csakis a terrorizmus társadalmi, gazdasági és politikai okainak megszüntetésével lehetséges.

A kelet-európai rendszerváltás és általában a világ átalakulása nyomán az utóbbi évtizedben kialakult egy olyan új szellemi atmoszféra, amelynek egyik jellemző vonása a történetírás, a történettudomány megrontása, a történelem politikai szándékok szerinti „átírása”, „átértelmezése” az USÁ-tól Japánon át Kelet-Európáig és Magyarországig. A hatalmi elitek finanszírozzák például a háborús bűnök mentegetését, a Horthy-rendszer történetének szerecsenmosdatását, a „kommunizmus" történetének a fasizmuséval való rokonítását, azonosítását stb. Tanulmányok, cikkek mutatják be e témakörökből a jellegzetes „eseteket".

Mocsáry Józsefnek a maga nemében úttörő jelentőségű tanulmánya a privatizáció valós adatai fényében mutatja be a rendszerváltás valódi magyarországi történetét és teljesítményét.

Tartalomjegyzék

1. Mocsáry József : Visszapillantás a privatizációra
2. Bartha Eszter : A tranzitológiától a transzformációig
3. Horváth Gizella : A „polgári Magyarország” mítosza
4. Farkas Miklós : Történelem lecke fiúknak … és lányoknak
5. Marc Bloch : A magyar támadás
6. Konok Péter : „Talán dünnyögj egy új mesét”- A Magyar Tanácsköztársaság és a történelem átalakítása
7. Dietrich Orlow : A fasizmus arcai (interjú)
8. Tézli Péter : Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban c. könyvéről
9. James W. Loewen : Tanáraink hazugságai (részlet)
10. Juhász József : Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában
11. Csoma Mózes : Történelemhamisítás Ázsiában
12. Szalai Pál : A Horty-korszak jellegéről
13. Andor László : Nekünk New York kell
14. Immanuel Wallerstein : A terrorválság hétről hétre
15. Borisz Kagarlickij : Új szakasz az ameriaki-orosz kapcsolatokban
16. Arundhati Roy : A Végtelen Igazság matematikája
17. Humanista Internacionálé : Nyilatkozat egy háborúk és erőszak nélküli világért
18. BAL : Állásfoglalás az afganisztáni háborúról
19. P. Podrabinek, Pjotr Markovics Abovin-Egidesz : A szocializmus alapelvei (egy Gulag-lakó szocializmus képe)

A polgárság követelte a történelem során először a társadalmilag igazságos közteherviselést. A feudális arisztokrácia elleni politikai harcnak kiegészítése volt a privilégiumai elleni harc. Az arisztokrácia adómentességének megszüntetése a társadalmi igazságosság jelszavával egyben gazdasági korlátozását, a kialakuló burzsoázia kedvezőbb helyzetbe hozását jelentette. Ezért követelték, hogy a közteherviselés arányos legyen a teherviselő-képességgel. Ennek a jövedelem- és vagyonarányos adóztatás felelt meg. A kapitalizmus kialakulásának korában a polgárság haladó jellegét, a társadalmi fejlődést szolgáló tevékenységét jelzi adófilozófiája is. A vagyon- és jövedelemadóztatás ugyanis valóban igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselést jelent.

A modern polgári demokráciák adófilozófiája már gyökeresen eltér az eredeti, a társadalmilag kétségkívül igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléstől. Az állam adóbevételeiben eljelentéktelenedett a vagyonokat sújtó adó, háttérbe szorultak a jövedelmeket terhelő adók, tehát a direkt adók. Az adóbevételek zömét – mint látni fogjuk, hazánkban idén a háromnegyed részét – a fogyasztást terhelő adók adják. Az adófilozófia tehát megváltozott, az adóterheket a lakosság nem vagyona és jövedelme arányában, hanem fogyasztása arányában viseli. Hozzátehetjük, hogy a kormányzat adópolitikájának nyíltan meghirdetett célja a közvetett adók, vagyis a fogyasztást terhelő adók arányának további növelése az adóbevételekben.

A fogyasztásarányos adóztatás indoklása

Az adófilozófia gyökeres megváltozásának alapvető, de nyíltan be nem vallott oka az, hogy a fogyasztást terhelő adók leplezik az adóztatás nagyságát. A lakosság tulajdonképpen csak a direkt adókkal, a személyi jövedelemadóval találkozik közvetlenül. Az árakban rejlő közvetett adókat a mindennapi életben nem érzékeli; az árak nagyságát és emelkedését, az árszínvonalat az infláció rovására írja és nem adóteherként kezeli. (Ritka kivétel az üzemanyagok ára, melyről közismert, hogy mintegy kétharmadát teszik ki az adók: fogyasztási adó, ÁFA stb.) Így a fogyasztást terhelő adók nemcsak az adóterhek nagyságát leplezik, hanem azt is elrejtik, hogy kik viselik az egyre növekvő adóterheket. Kétségtelen ugyanis, hogy a fogyasztást terhelő adókat a lakosság túlnyomó többségét – legalább háromnegyed vagy négyötöd részét – kitevő bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok, tehát a kis- és közepes jövedelműek fizetik.

A közvetett adók nagyságát két, igen könnyen támadható érvvel szokták indokolni. Először arra hivatkoznak, hogy a fogyasztást terhelő adók folyamatosan folynak be a költségvetésbe, ezzel az állam rendszeres azonnali bevételhez jut és folyamatosan tudja finanszírozni kiadásait. Ez azonban mondvacsinált érv, hiszen a direkt adó, a személyi jövedelemadó a bérből és fizetésből élőktől levont adóelőlegek formájában szintén folyamatosan befolyik. Sőt, ha jól utánagondolunk, még előbb is eljut a költségvetésbe, hiszen a dolgozók még meg sem kapják, el sem költhetik jövedelmüket, amikor a direkt adót már befizettetik velük. A másik érv – ha lehet – még gyengébb lábakon áll. Ez ugyanis az, hogy a közvetett adóknál nincs lehetőség adócsalásra, míg a direkt adóztatás lehetőséget ad a jövedelmek vagy egy részük eltitkolására. Egyrészről azonban a jövedelem eltitkolására az adóztatás szabályozása és az ellenőrzés hiányosságai adnak lehetőséget. Az adózás elkerülésére a szabályozás úgy ad módot, hogy például, mint az országgyűlési képviselőknél, a fizetés egy részét költségtérítés címén fizetik, így az mentesül az SZJA-tól. Másrészről azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetett adózás nagyságrendekkel nagyobb adócsalást tesz lehetővé. Elég csak arra hivatkoznunk, hogy az ÁFA-visszatérítésnél évente sokmilliárd forintos adócsalásokat lepleznek le, amit sohasem lehet behajtani. És a leleplezett ÁFA-csalások csak a jéghegy csúcsát jelentik, a tömeges kisebb összegű, jogtalan ÁFA-visszatérítés, amely nem derül ki, becslések szerint tízmilliárdos nagyságrendű veszteséget okoz évente. Nem kell mást tenni, csak alapítani vagy 14 vállalkozást, körbeszámlázni – akár nem létező – árukat, mindenhol visszaigényelni a sehol be nem fizetett ÁFÁ-t és a végén az összes vállalkozást fantomizálni, mondjuk eladni Kaya Ibrahimnak vagy az útlevelével jelentkező ismeretlennek. Adórendszerünk a gyakorlatban tehát azt mutatja, hogy a fogyasztás adóztatása sokkal inkább és sokkal nagyobb mértékű adócsalásra nyújtott és nyújt lehetőséget, mint a direkt adóztatás.

Adórendszerünk és az Európai Unió¹

Az utóbbi években előszeretettel hivatkoznak az EU-konformitás követelményére. Ennek a jelenlegi adórendszer és az adófilozófia éppen azért nem felel meg, mert egyrészről a lakosság túladóztatott, másrészről eltúlzott a közvetett adók aránya az adóbevételekben. A lakosság túladóztatása összefügg a közvetett adók igen magas arányával. Míg az EU-ban a közvetett adók, a fogyasztást terhelő adók – helyenként eltérően még – az adóbevételek mintegy felét adják, hazánkban 2001-ben az összes adóbevételek háromnegyed részét (75,5%) a közvetett adók teszik ki. Csak példaként említjük, hogy az EU-ban az ÁFA legmagasabb kulcsa 20 százalék, nálunk az alap 25 százalék és a kedvezményes is 12 százalék.

A fogyasztást terhelő adók ilyen magas (75,5%-os) aránya már csak azért is indokolatlan, mert igen alacsony jövedelemszínvonalhoz kapcsolódik. Közismert, hogy a magyar átlagkeresetek az EU átlagának mintegy 10 százalékát teszik ki és még a “felzárkózó” országok (Portugália, Görögország, Spanyolország) átlagkereseteinek is csak 18-36 százalékát érik el². Arra pedig már másfél évszázaddal ezelőtt gróf Széchenyi István is rámutatott, hogy az indirekt adózás csak olyan országban növelhető, amelyben viszonylag magas a jövedelmek színvonala. Eszébe se jutott, hogy a létfenntartáshoz szükséges alapvető termékeket indirekt adóval lehetne terhelni. Ezért jutott arra a következtetésre, hogy a direkt adóztatásra van csak lehetőség. “Az indirect adó… általján véve nem látszik Magyarország mai körülményeihez még illőnek. Sokan azonban azon vélekedésben lehetnének, hogy csalatkozom, s honunk aránylag nincs olly keveset fogyasztó, azaz olly sínylő állapotban, mint én teszem fel; mikép tán még is célszerű lehetne használni honunk felvirágzása végett az indirect adót. S igaz, ha például Boszniával hasonlítjuk össze constitutionális Hunniát, akor meglehet igen virágzó állapotban fog ezen utolsó mutatkozni előttünk, s hogy felette sok kellemszerűeket fogyaszt. Ámde itt nem az forog kérdésben, magunkat a leghátulabb állókkal hasonlítgatnunk össze…”³ Ezért érvelt Széchenyi a “Jelenkor”-ban megjelent cikksorozatában újabb sóadó kivetése ellen, helyette a két garasos földadó bevezetését ajánlva. Azt viszont senki nem vitathatja, hogy hazánk és a fejlett országok jövedelemviszonyai között ma mélyebb a szakadék, mint a XIX. század első felében. Mégis nálunk lényegesen nagyobb a közvetett adók aránya az adóbevételekben.

A magyar adórendszer tehát valójában nem “eurokonform”, elsősorban azért, mert – mind az EU átlagához, mind a hazai jövedelemviszonyokhoz képest – túl magas a közvetett adók mennyisége és aránya. Hazánk csatlakozásához tehát csökkenteni kell a lakosság adóterhelését, mindenekelőtt a közvetett adókat, a fogyasztást terhelő adókat. Ezzel adórendszerünk két alapvető hibáját javíthatjuk ki: a túladóztatást és a közvetett adók túlzott arányát. Közelebb juthatunk egy társadalmilag igazságosabb, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléshez.

Adórendszerünk jellemzői

Adórendszerünk alapvető hibája a lakosság túladóztatása. A 2001. évi költségvetés adóbevételeinek kilenctized része a lakosságtól folyik be. A gazdasági szervezetek – beleértve a pénzintézetek társasági adóját és a Magyar Nemzeti Bank befizetéseit – az adóbevételeknek mindössze 10,5 százalékát adják. 89,5 százalék a lakosságtól származik, meglehetősen változatos címen: általános forgalmi adó (ÁFA), fogyasztási adók, személyi jövedelemadó, játékadó, vámok, illetékek formájában.

A gazdasági szervezetek ilyen kis mértékű részaránya alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy a vállalatok az adórendszer kiskapuit kihasználva minimalizálni tudják nyereségadó befizetéseiket. Itt nem az adócsalásokra utalunk, hanem legális – az adórendszer hibáit kihasználó – manipulációkra. Másrészt – és ez nagyságában és jelentőségében lényegesen fontosabb – a hazánkban befektetett külföldi tőke adómentességet, illetve adókedvezményeket élvez. Tekintettel arra, hogy számítások szerint a GDP 40-50 százalékát a külföldi tőke állítja elő, ezek a kedvezmények rendkívül nagy adóbevétel-kiesést eredményeznek (a külföldi tőkések javára). A multinacionális társaságoktól a költségvetésnek adóbevétele tehát nincs, amit hiába is próbálnak cáfolni. Érthetetlen Széles Gábor GYOSZ-vezér igyekezete a multik szerecsenmosdatására. Neki ugyanis inkább a hazai tőke érdekeit kellene képviselnie az esélyegyenlőség megteremtése érdekében. Csak manipulálja a közvéleményt, amikor azt állítja, hogy a multik igenis adóznak. Neki mint nagyiparos-nagytőkésnek tudnia kell, hogy nem mond igazat, amikor kijelenti: a három adófajta közül a multik a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot fizetik, csak a társasági adó alól mentesek⁴. A személyi jövedelemadót ugyanis az alkalmazottak fizetik a munkabérükből. A társadalombiztosítási járulékot – akárcsak a munkabérek további közterheit (helyi adókat, egyéb kötelezettségeket) –, költségként elszámolják és az árakban áthárítják a fogyasztókra. Ezeket tehát valóban a társaságok fizetik be a költségvetésbe, de nem ők fizetik meg. Most már az is előfordul, hogy az adómentesség 10 évének lejártakor egyszerűen egy átalakulással újabb tízéves adómentességhez jutnak. A multik eme kedvezménye szerény becslés szerint is több száz milliárd forint adóbevétel-kiesést jelent (18 százalékos nyereségadóval számolva.) Hozzátehetjük, hogy mivel az export 60-70 százalékát a hazánkba befektetett külföldi tőke adja, exporttámogatás címén még a költségvetésben szereplő “gazdálkodó szervezetek támogatása” nevű, közel 200 milliárd forintos tételből is jelentős mértékben részesülnek.

A lakosság túladóztatása annak következménye, hogy a közterhek viseléséből alig veszik ki részüket a gazdálkodó szervezetek. Ezért bármennyire is alacsonyak a jövedelmek, az államnak – kiadásai fedezése érdekében – a lakosságot kell nehéz adóterhekkel sújtania. Természetesen lehetne (és kellene) a kiadásokat csökkenteni – erre sok lehetőség lenne – , de az már nem az adórendszer problémája.

Adórendszerünk másik hibája a közvetett adók rendkívül magas aránya. Ez összefügg a túladóztatással. Ha ilyen nagy mennyiségű adót a lakosságtól direkt adók formájában szednének be, az hatalmas társadalmi felháborodást és tiltakozást keltene. Az állam tehát kénytelen a direkt adó helyett az indirekt adókat növelni. A 2001. évi állami költségvetésben az indirekt adók az összes adóbevételeknek több mint háromnegyedét, a direkt adók (a gazdasági szervezetek befizetései és a személyi jövedelemadó) pedig a 24,5 százalékát adják. Ebben a csoportosításban a direkt adókhoz tartoznak a pénzintézetek társasági adói és az MNB befizetései.

A közvetett adók ilyen magas aránya azt jelenti, hogy még a legszegényebb rétegek és emberek is súlyos adóterheket viselnek. Százezernyi olyan család, amelyik a lakásfenntartás költségeit (villany-, gáz-, vízszámla, kölcsöntörlesztés stb.) sem képes fizetni és eladósodik, fizeti az általános forgalmi adót minden fogyasztás után. Az a szerencsétlen hajléktalan, aki összekoldul pár száz forintot kenyérre és tejre, fizeti az ÁFÁ-t. Ha netán egy üveg sörre is jut, akkor még a nem csekély fogyasztási adót is megfizeti. A szociális segélyen tengődők is leróják az ÁFÁ-t minden fogyasztásért. Hol van tehát a társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés? Erre nem tudnak válaszolni a pénzügyi szakértők, de a kormányzat sem. Álláspontjuk, hogy az adórendszerbe nem szabad belevonni a szociálpolitikát, kiiktatja a társadalmi szolidaritást az életből. Politikai szólamok persze vannak, látszatintézkedések is (mint a gyerekek utáni adókedvezmény, amit éppen a legszegényebbek, a leginkább rászorultak nem tudnak igénybe venni), de az adóterheket döntően és már-már elviselhetetlenül a szegények s a kis- és közepes jövedelműek viselik, akiket ellehetetlenít a közvetett adók súlya.

Radikális adóreform

A társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósítása azt követeli meg, hogy a döntően fogyasztásarányos adórendszert vagyon- és jövedelemarányos adórendszerré alakítsuk át. Az adófilozófia ilyen változása természetesen csak fokozatosan ültethető át a gyakorlatba, de már az első lépések is radikális adóreformokat követelnek. A következőkben megvizsgáljuk, hogy erre milyen lehetőségünk van, figyelembe véve a 2001. évi állami költségvetési törvényt.

Két – egymással összefüggő – célt kell elérni: a lakosság adóterhelésének csökkentését s a közvetett adók mennyiségének és az adóbevételeken belüli arányának mérséklését.

A közvetett adók és arányuk kisebbé tétele az ÁFA-rendszer radikális megváltoztatásával valósítható meg. Az alapkulcsot 25 százalékról 20-ra kell csökkenteni. Ez egyébként EU-konform intézkedés. Ennél fontosabb és jelentősebb a “0 kulcs” széleskörű kiterjesztése. Ez jelenleg is létezik – pl. tankönyveknél, gyógyszereknél –, de nagyon szűk körű. Ez is EU-konform, ott is létezik, és köre ott sem szabályozott. Meg kell szüntetni az alapvető élelmiszerek (kenyér, liszt, tej, tejtermékek, olaj, főzőzsír stb.), a lakossági szolgáltatások, közszolgáltatások – víz, villany, telefon, gázszolgáltatás, szemétszállítás – ÁFÁ-ját. Ennek következtében az ez évi ÁFA-bevétel mintegy 300-500 milliárd forinttal lenne kevesebb. (Pontos számot csak az adóhivatal tudna kiszámítani.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az adóbevételek nem csökkennének ennyivel, hiszen a megtakarított pénzt a lakosság más termékekre és szolgáltatásokra költené, amelyeknek szintén van adótartalma. Ez egyébként a belső piac bővítésével konjunkturális hatású lenne, de erre most nem térünk ki.

A fogyasztási adóknál számottevő csökkentésre nem kellene számítani, sőt a luxuscikkeknél mérsékelt emelésre is volna lehetőség. Például az arany ékszereknél, ahol az EU-konformitásra hivatkozva jelentős mértékben, minimálisra szorították le a fogyasztási adót. Meggondolandó viszont az üzemanyagok fogyasztási adójának enyhítése, vagy ÁFÁ-jának teljes eltörlése.

A közvetlen adók jelentős emelésével – legalábbis nagyobb részben – pótolható a közvetett adók mérséklése miatt kieső adóbevétel. Elsősorban a gazdálkodó szervezeteket terhelő adókat lehetne emelni. A nyereségadó mennyisége a közvetett adók csökkentéséből származó konjunktúra eredményeként automatikusan növekedne. Arra is számítani lehet, hogy a gazdálkodó szervezetek az ÁFA csökkentését, illetve eltörlését nem fogják automatikusan, teljes mértékben árcsökkentéssel követni, a nyereségadó mérsékelt emelését is meg lehet fontolni. A legfontosabb azonban a külföldi tőkebefektetések adómentességeinek, adókedvezményeinek megszüntetése. Ami önmagában több száz milliárd forint adóbevételt eredményezhet, tekintettel súlyára a termelésben és az áruforgalomban. Lényegében pótolhatja a közvetett adók csökkentéséből származó kiesést. Ugyanakkor megteremtheti az esélyegyenlőséget a hazai tőke számára. Nem valószínű, hogy a külföldi tőke erre az intézkedésre kivonulással válaszolna, hiszen a belső piac jelentős bővülése számukra is konjunkturális hatású. Feltehetően a külföldi tőkebefektetők – legalábbis a multinacionális vállalatok – maguk is számítottak arra, hogy privilegizált helyzetük nem örök időkre szóló.

A személyi jövedelemadónál fontos feladat az adórendszer egyszerűsítése, átláthatóvá tétele, amire fel lehet használni a radikális adóreformot. Jelentős csökkentést első lépésként nem célszerű tervezni.

A vagyonadó jelenlegi adórendszerünkben szinte jelentéktelen szerepet tölt be. Az önkormányzatokhoz folyik be és nem költségvetési forrás. Kiszélesítése és a költségvetésbe való bevonása a társadalmilag igazságos, teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósításához elengedhetetlen. Elsősorban a nagy értékű – pl. 50 millió forintnál nagyobb értékű – ingatlanvagyon megadóztatása lehetséges és szükséges. Lehetetlen állapot, hogy a száz-, vagy többszáz millió forint értékű ingatlanok, villák, esetenként paloták – ma már nem is kevés van belőlük – nem adókötelesek. De más, nagy értékű vagyontárgyak megadóztatása is jogosnak látszik.

Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az adófilozófia megváltoztatásán alapuló radikális adóreformmal, a közvetett adók és az adóbevételekben való arányuk jelentős mérséklésével a lakosság adóterheinek számottevő csökkentése érhető el. Ezzel adórendszerünk igazságosabbá és a lakosság számára elviselhetőbbé válik.

Jegyzetek

¹ A 2001. évi költségvetésre vonatkozó adatok (XXXIII. törvény alapján. Magyar Közlöny 128. sz. 2000. december 22.)

² A Gazdasági Minisztérium elemzése. Vöő György, Magyar Nemzet 1999. július 9.

³ Gróf Széchenyi István Adó és hét garas Buda, 1844. 100–101.old.

⁴ Aktuális, MTV1, 2001. április 26.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában állnak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. A lakástámogatási rendszer céljait, lehetséges eszközeit és eredményeit elemzi mélyrehatóan a tanulmány, kitekintve a lakáspolitika szociális dimenziójára is.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában vannak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. 1999. január 1-től a lakásépítkezéseknél lehetőség van az ÁFA visszaigénylésére és az első lakásvásárlásra jelentős illetékkedvezmény vonatkozik, 2000. február 1-től pedig új rendszerben folyik a lakáshitelek kamattámogatása¹ . A Figyelő 2001/26. számában publikált, a vállalatvezetők között végzett közvéleménykutatás a kormány lakáspolitikáját értékelte a gazdasági intézkedések közül a legkedvezőbbnek. A vállalatvezetők 100%-a egyetértett a kormány lakáspolitikájával. (Kertész, 2001; 15. oldal)

Mindezt a kormány úgy érte el, hogy

Az alábbiakban áttekintem a 90-es években alkalmazott lakástámogatási eszközöket, s hogy mennyiben jelentett újdonságot a 2000 februárjától indított lakástámogatási rendszer.

A lakástámogatási rendszer jellemzői a 80-as évek végén

A lakáshoz jutás, lakásépítés állami támogatása az 50-es években vált az állam fontos feladatává. A lakáshoz jutás támogatásának mértéke és módjai igen gyakran változtak az évek folyamán, de voltak bizonyos közös jellemzőik. Ezek a következők:

1. Az iparosítás munkahelyek ezreit teremtette a nagyvárosokban és az akkor létesülő szocialista városokban (Dunaújváros, Leninváros, Kazincbarcika). A munkahelyekhez munkások is kellettek, akiknek az elhelyezését biztosítandó nagy lakótelepek épültek. A lakások ára nem fedezte az építés költségeit, azokat a lakók szociális juttatásként kapták, zömmel bérlakásként, kisebb részben szövetkezeti lakásként.
2. A szocialista rendszer jellegzetessége volt a természetbeni juttatások növekvő aránya. A munkabéreket úgy állapították meg, hogy az nem fedezte egy lakás, ingatlan árát. Nagy különbség képződött a bérjövedelem és a lakások tényleges ára között. A szakadékot az állami támogatások hidalták át.
3. A támogatások rendkívül szélesen terítettek voltak: a lakosság 70%-a részesült valamilyen jogcímen lakástámogatásban. Az alacsony lakbérek miatt különösen a bérlakásban élők voltak a rendszer kedvezményezettjei. A saját lakásban lakók folyó lakáskiadásai 1,5-szer haladták meg a bérlakásban élők kiadásait.
4. A közvetlen költségvetési támogatások összege körülbelül a GDP 3%-át érte el a nyolcvanas évek elején, ami 89-re elérte a GDP 6%-át. A közvetlen támogatások mellett azonban jelentős volt a burkolt támogatás. (Például az állami adórendszertől nem követelték meg ugyanazon adók fizetését, mint a gazdaság más szektoraitól, a lakbért központilag szabályozták és alacsony szinten tartották.) A burkolt támogatások mértéke 1989-ben a Világbank számításai szerint 44 milliárd forintot tett ki. (Dániel, 849. oldal)

A szocialista lakástámogatási rendszerekkel foglalkozó külföldi szerzők (Mayo-Angel, 1993; Bertrand, 1996) véleménye szerint a támogatások racionalizálása érdekében csak jól célzott, mérhető, átlátható támogatásokat lehet adni, ami elkerüli a piacrombolást. (Mayo-Angel, 1993; 119. oldal) A jól célzott azt jelenti, hogy csak meghatározott társadalmi csoportok (szegények) jussanak hozzá a támogatásokhoz, a vagyonosabbak piaci viszonyok között, jól működő hitelrendszer segítségével finanszírozzák a lakásvásárlásaikat. A közvetlen állami támogatások mérhetők, az adókedvezmények, a lakbérstop, a kamatplafon társadalmi költségei kiszámíthatatlanok, ezért veszélyes őket alkalmazni, másrészt torzítják a piaci viszonyokat is. Az átláthatóság azt jelenti, hogy a támogatáshoz jutás szabályai egyszerűek és makrogazdasági hatásai bevizsgáltak legyenek.

A lakástámogatásokat 30 ország tapasztalatainak felhasználásával elemezve, Mayo-Angel a következő ajánlásokat tette a kormányok számára:

A magyar kormányok főként a tulajdonjogok erősítésére és a jelzáloghitelezés fejlesztésére koncentráltak. A jelzálog-érvényesítés és az ingatlan végrehajtás gyorsabbá és alacsonyabb költségűvé vált, mint volt a 90-es évek elején. A lakástámogatás szociális aspektusát (támogatások racionalizálása) kevésbé vették figyelembe, ez a szempont az utóbbi időben tovább veszített jelentőségéből. Érdekesnek tartom, hogy a szerzők ellenezték a kamattámogatásokat, amely eszközzel a magyar támogatáspolitika élt – az állami támogatásoknak a zömét ez tette ki a 90-es években, és a Fidesz kormány intézkedéseinek köszönhetően az aránya a 2000-es években még növekedni is fog.

A kamattámogatás hátrányos tulajdonságait Mayo-Angel a következőekben látja:

1. Az alacsony kamatozás olyan embereket is a hitel felvételére ösztönöz, akik egyébként nem hitelezhetők. A bizonytalan jövedelmi helyzetben lévők azonban nem fogják tudni a hiteleket később visszafizetni. Mivel ezen hitelekre állami kezesség is vonatkozik, a szándékoltnál nagyobb mértékű állami támogatást fog ez okozni. E mellett a kilakoltatások száma is növekedni fog.

2. Az alacsony kamatozás mellett olyanok is fel fognak venni hitelt, akiknek van saját erejük a lakáshelyzetük megoldására, csak egyszerűen ki akarják használni a kedvező lehetőséget. Alacsony kamattal felveszik a hitelt és befektetik magasabb kamatra. A hitel nem a lakáshoz jutást, hanem a nagyobb jövedelmű csoportok általános vagyongyarapodását fogja szolgálni.

3. A hitelcéltól eltérő felhasználásban a hitelintézet is érdekelt lehet. Minél jobb anyagi helyzetben van az ügyfél, annál kockázatmentesebb számára a hitelnyújtás. A hitelintézet viszont a hitelcél ellenőrzésében már nem érdekelt.

4. A kamattámogatás hosszú távú állami elkötelezettséget jelent. A támogatáspolitikát fokozott mértékben fogják terhelni a múltból örökölt terhek.

5. A támogatás mértéke nem kiszámítható. Az infláció és a piaci hozamok változásával a támogatások mértéke is változhat.

6. A kedvezményes kamatok rombolják a piacot, egyéb körülmények között életképes, de az állami támogatások miatt kibontakozni nem tudó hiteltermékek, intézmények elől zárják el az utat.

Az alábbiakban részletesebben áttekintem a 90-es években érvényesülő lakáspolitikai intézkedéseket. A 89-es helyzethez képest a 90-es években három fontos jelenség figyelhető meg; az állam közvetlen kivonulása a lakásépítésekből, a bérlakás-privatizáció és a lakástámogatások fokozatos átalakulása. Napjaink fejleménye a lakáshitelezés ugrásszerű fejlődése.

Az állami lakásépítések csökkenése

A korábbi időszaktól eltérően, a 90-es években egyértelműen a magánberuházások határozták meg a lakásépítések nagyságát. A beruházók arányának elmozdulásával a lakásberuházások jelentősége is csökkent nemzetgazdasági szinten. Mindezeket az 2. számú táblázat adatai igazolják.

Az állami lakásépítés a 90-es évekre a fegyveres testületek tagjai számára épített lakásokra korlátozódott. A magánerős beruházások jelentős része “kalákában”, a leendő tulajdonos és családjának munkaerejét hasznosítva épül. 1999-ben a 16,416 magánerős építkezésből 10,100 készült a lakosság házilagos kivitelezésében, ami az összes épített lakás 62%-a. (Lakásviszonyok, 1999; 51. oldal) Ennek egyik oka az adórendszerben keresendő, hiszen a szürkegazdaság költségelőnye egy magánerős építkezésnél számottevő lehet. Másrészt a 90-es években általában csak igen magas reálkamatlábbal lehetett banki forráshoz jutni. A hitel részaránya a 90-es évek végére az új építések finanszírozásában 10%-os szint alá szorult. (Hegedűs–Várhegyi, 1999; 102. oldal)

A finanszírozási korlátra utaló másik jel az, hogy a lakásépítések túlnyomó része új építkezés. 1999-ben az új épületek a lakásépítések 86%-át tették ki. A karbantartás, felújítás, épületbővítés aránya 14%. Az állami támogatások ugyanis csak az új épület felépítését segítették, így vélhetően azok is építkeztek, akik beérték volna felújítással is. A felújításokra vonatkozó látens igényt jelzi a KSH egyik felmérése. Egy 1999-es, a lakáshelyzettel kapcsolatos lakossági elégedetlenséget vizsgáló felmérés szerint a lakáskörülményekkel való elégedetlenséget kétszer többen (47,9%) említették az első helyen, mint a lakás helyével (20,6%) kapcsolatos gondokat. (Lakásviszonyok, 1999; 25. oldal) A lakás felújítására és bővítésére vonatkozóan a normatív költségvetési támogatásokat csak erős korlátozásokkal lehet felhasználni. A lakásépítési kedvezmény fele jár a lakóterület bővítésére, de tetőtér ráépítésre ez is csak akkor, ha három kiskorú eltartottat nevel a család. A legkedvezőbb, kiegészítő kamattámogatású hitel pedig bővítésre nem jár. A lakás-takarékpénztárban elhelyezett összeg erre felhasználható, de az állami támogatás maximális mértékét (36 ezer forint) a 97-es bevezetés óta nem változtatták, miközben az építőipari árak az MNB szerint körülbelül a duplájukra emelkedtek. (MNB Éves jelentés 1999; 335 oldal) A statisztika sajnos nem mutatja, de az élőmunka-költségek és az építőanyagárak ennél nagyobb mértékben nőnek. Itt is érvényesül a Balassa-Samuelson hatás. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javak árai, amelyeket az importverseny kevésbé befolyásol, a felzárkózó gazdaságban jobban növekednek, mint az importversenynek kitett javaké.

Bár a lakásberuházások visszaestek, az épített lakások alapterülete növekedett és nőtt a lakások méretének differenciáltsága. Az épített lakások átlagos négyzetméter adatait és az átlag szórását az 1. ábra mutatja:

Bérlakás-privatizáció

Magyarországon a 90-es évekre egyedülállóan magas lett a saját tulajdonú lakások aránya. A magas tulajdoni arány kialakításában fontos szerepet játszott az önkormányzati bérlakások privatizációja, aminek következtében minimálisra csökkent az állami és önkormányzati bérlakás-állomány. A bérleményeket kedvező áron lehetett megvásárolni. A vagyontranszfer nagysága számításaim szerint körülbelül 1 765 milliárd forint volt a 2000 év végi áron, amit a lakosság azon negyede kapott, amely a 90-es évek előtt tanácsi vagy állami bérlakásban lakott. A számításnál feltételeztem, hogy az eladott bérlemények átlagosan 45 négyzetméteresek voltak. A többi szükséges adatot a Lakásviszonyok, 1999 című kiadvány 40–41. oldala tartalmazza.

A folyamat eredményeképpen Magyarország a legkisebb bérlakás-szektorral rendelkező országok közé került. Az önkormányzati bérlakások aránya jelenleg 5%, a magán-bérlakásoké 3%, míg Nyugat-Európában a non-profit bérlakás-szektorhoz tartozó állomány aránya 12-40%, a magánbérleté pedig 7-60% között helyezkedik el. A kedvezményes eladások az alábbi következményekkel jártak (Dániel, 1996; 210-211. oldal):

1. Az önkormányzatok vagyonvesztése több száz milliárd forint, bár ugyancsak több száz milliárd forint elmaradt beruházástól szabadultak meg. Ugyanakkor lehetetlenné vált a bérlakások bevonása az önkormányzatok lakáspolitikájába.
2. A kedvezményes vásárlás lehetőségével élők közül az alacsonyabb jövedelemötödbe tartozóknak jelentős terhet okoz a vételár törlesztése, hiszen időközben a folyó lakásköltségek a jövedelem százalékában mérve jelentősen megnövekedtek. Ezen felül a lakások esetleges felújítását is nekik kellene finanszírozniuk.
3. A lakásprivatizáció a társasházak esetében jelentős feszültség forrása lehet, mivel egy lépcsőházon belül különböző tulajdonosi formák élnek együtt. A felújításoknak itt gátat vet a legrosszabb anyagi körülmények között élő lakók teherbíró képessége. (Valkovszky, 2000; 8. oldal)

A bérlakás-privatizáció vesztesei a saját lakással nem rendelkező, többnyire pályakezdő fiatalok, akik a saját lakásvásárlás vagy építés költségeit nem tudják előteremteni. A fejlett országok tapasztalata is azt támasztja alá, hogy a fiatalok számára kedvezőbb megoldást jelenthet a bérlakás, mint a saját tulajdon. Az USA-ban azon háztartások 84%-a lakott bérleményben, ahol a háztartásfő 25 évnél fiatalabb, a 25-35 év közöttieknél ez az arány 56% volt a nyolcvanas évek végén. (Dániel, 1996; 215. oldal)

Az állami támogatások alakulása

A külföldi szakirodalom az állami beavatkozás alábbi lehetőségeit ismeri:

1. hitelgarancia,
2. kamattámogatás,
3. törlesztési támogatás,
4. a házépítési, lakásvásárlási költségek csökkentése (illetékcsökkentés, vagy forgalmi adóvisszatérítés útján),
5. ismeretterjesztő segítségnyújtás,
6. banktámogatás,
7. bankszabályozás,
8. indirekt beavatkozás (Calomiris, 1994, 638. oldal)

A magyar állam az elmúlt 10 évben a fent említett támogatásfajtáknak szinte mindegyikét alkalmazta, rendkívül változatos módokon. A 3. táblázatban 3 csoportba sorolva igyekszem ábrázolni a központi költségvetés lakástámogatásait és azok mértékének változásait. A háromszög azt jelzi, hogy a támogatás maximált és értékét nem valorizálják az inflációval. A téglalap esetében valamilyen mértékű korrekció végbement. A mértani ábrák nagysága az egyes támogatásfajták jelentőségét mutatja.

A támogatások első csoportjába olyan támogatások sorolhatók, ahol az igénybevevők körét nem korlátozzák. Ez a kamattámogatásokra is igaz volt, kivéve a 2000 februártól júliusig terjedő időszakot. A kamattámogatások új lakásépítéseket finanszíroztak. A kedvezményes forgóeszköz-hiteleket az új lakásokat építő vállalkozások vehették fel, míg a bérlakásépítési/felújítási támogatásra az önkormányzatok pályázhattak.

A kamattámogatás a 90-es évek elejének uralkodó eszköze volt, és várhatóan az új lakáspolitikában is ennek lesz a legfontosabb szerepe. Az eszköz “újrafelfedezése” azért is érdekes, mivel a 90-es évek közepén nagy fegyverténynek számított, hogy a múltbeli hitelekre jutó kamattámogatásokat fokozatosan sikerült leépíteni. Ennek a támogatási formának ugyanis jellegzetessége, hogy hosszú távú elkötelezettséget jelent az állami költségvetés számára és állománya a költségvetés számára nem szabályozható. 1991-ben a kamattámogatások olyan nagyra növekedtek, hogy az állam egyoldalúan módosította szerződéses kötelezettségeit, amit akkor a rendszerváltás egyediségére hivatkozva az Alkotmánybíróság is szentesített. Ezt a jövőben már várhatóan nem teszi meg, így a kamattámogatási összegek a költségvetés teherbíró képességétől függetlenül alakulnak. A kiadások ugrásszerű növekedésének valószínűsége mindazonáltal kicsi, mivel ellentétben a 90-es évek eleji helyzethez képest, a lakástámogatás nem a piaci és egy alacsony fix kamatláb, hanem egy rögzített marge függvénye. Így a támogatás mértéke elsősorban a nyújtott hitelek volumenétől függ. A támogatás mértékét még korlátozza a támogatás maximális 10 éves időtartama is.

A támogatások második csoportjában az adókedvezmények találhatók; ezekkel az a baj, hogy nehezen mérhetők és hatásuk nehezebben felbecsülhető. A támogatások jelentősége a 90-es évek elejétől csökkent, de jelenleg újra növekszik. 99-től újra visszajött az ÁFA visszatérítés lehetősége, amit korábban azért szüntettek meg, mert számos visszaélés történt vele (nem csak a támogatott körben történő építkezéseknél igényelték vissza), másrészt alanyi jogon járt, a vagyoni helyzettől függetlenül. Az új rendszerben 400 ezer forint ÁFA visszaigénylésére nyílt lehetőség, amennyiben az új lakás építése a méltánylandó lakásigényen belül maradt.

A lakáshitelek törlesztőrészletének személyi jövedelemadó-kedvezménye (a törlesztőrészletek 20%-a, maximum 35 ezer forint) 93 óta változatlan, és reálértéke folyamatosan csökken. Az illetékkedvezmény új elem és az első házvásárlóknak jelent kedvezményt az első lakás megvásárlásakor.

A támogatások harmadik csoportjába tartoznak a meghatározott társadalmi csoportoknak nyújtott kedvezmények. Közös jellemzőjük, hogy a 90-es években értéküket nem korrigálták az inflációnak megfelelően, így jelentőségük egyre inkább csökken. Ezek közül legjelentősebb az építési kedvezmény (korábban szociálpolitikai támogatás), aminek értékét 1994-ig többé-kevésbé valorizálták, 1994-től több lépcsőben jelentősen megemelték. A gyerekszámtól függő új lakás építésére és megvásárlására szolgáló kedvezmény akkoriban egy háromgyermekes család esetében falun egy ház felépítését teljes egészében fedezte. A kedvezménnyel való visszaélések miatt a hozzájutást 1996-tól szigorították, de értékei azóta is változatlanok. A bekövetkezett árrobbanás miatt ma egy új lakás töredékét képes fedezni. 1999-től az építési kedvezmény fele bővítésre is felhasználható.

A szociális lakástámogatást a bérlakás-fenntartási támogatáshoz hasonlóan az önkormányzatok kapják, hogy a szociálisan rászorult rétegek lakásgondjait enyhítsék. 1999-től a személyi jövedelemadóból normatív módon visszaosztásra kerülő rész egyik szempontja is az adott önkormányzat lakásellátottsága. Ezen a címen 15,6 milliárdot tervezett juttatni a kormány, a táblázatomban azért nem szerepel, mivel az önkormányzatnak nem kötelező ezt a részt lakástámogatásra fordítania.

Az akadálymentesítési támogatás, amelynek mértéke új lakás építése esetén 250 ezer forint, meglevő lakásnál 150 ezer forint, 1991-óta változatlan.

A lakástámogatások alakulását és jogcímeit a 4. táblázat mutatja.

Ahogy a táblázatból is látható, a támogatások reálértéke az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent, ez alól paradox módon a Bokros-program éve, 1995 a kivétel, amikor is a lakásépítési kedvezmény bevezetése miatt a kifizetések ugrásszerűen növekedtek. Mind a GDP %-ban, mind reálértékben a támogatások fokozatosan csökkennek.

A lakástámogatások reálértékének alakulása szoros kapcsolatban volt az újonnan használatba vett lakások számának alakulásával, ami nem csoda, hiszen, mint láttuk, a kedvezmények jó része új lakás vásárlásához kapcsolódott. Az új lakáshoz kapcsolódó támogatások és a lakásépítések száma között a korreláció 81%. Mivel a lakástámogatások összege is csökkent, csökkent az építkezések száma is. A használatba vett lakások és a kiadott építési engedélyek számát az alábbi grafikon mutatja:

A lakáshitel-rendszer fejlődése

A fentiekből is látható, hogy a lakástámogatási rendszerünk a 90-es években érvényesülő tendenciához képest visszafordult a 80-as évek végén és a 90-es években érvényesülő formákhoz. A visszafordulás azonban nem egyértelműen kedvezőtlen. A kamattámogatás ugyanis egy olyan támogatási forma, amely a támogatás összegének többszörösét képes a lakásfinanszírozásba becsatornázni. A kamattámogatás nyújtásának módja elősegíti és ösztönzi a piaci lakáshitelezés megerősödését. A lakáshitelek állománya 2000 folyamán 70%-kal növekedett. A támogatás elsősorban a jelzáloglevéllel fedezett hitelek kibocsátását ösztönzi. A jelzáloglevél úgy nyújt hosszú távú forrást a lakáshitelek finanszírozására, hogy a megvásárlóinak nem kell lemondaniuk a pénzükről. Mivel a papír likvid, a másodlagos piacon értékesíthetik. A jelzáloglevelek megjelenése erősíti a magyar tőkepiacot, új kockázat és hozam szempontjából az állampapírok és a vállalati kötvények között lévő instrumentummal gazdagítva azt. A jelzáloglevelet árfolyamának segítségével kapott piaci hozam pedig jól informálja a bankokat és segít lakáshiteleik beárazásában. Az új kamattámogatási rendszer felkeltette a bankok érdeklődését is. Jelenleg 15 különböző hitelintézet kínál lakáshiteleket és az OTP 1999-ig élvezett dominanciája megszűnőben van, jelenleg (2000 vége) már csak a kiadott lakáshitelek 58%-át birtokolja. A bankok közötti kamatverseny a piaci (nem támogatott) lakáshitelek kamatlábait is levitte. A reálkamatláb az 1999-es 10%-hoz képest felére zsugorodott.

Természetesen az olcsó hitelek előnyeit elsősorban a módosabb rétegek élvezhetik.

Javaslatok, észrevételek

A fentiekben igyekeztem értékelni a 90-es években alkalmazott lakástámogatási formákat. Az elemzésből megállapítható, hogy a jelenleg érvényes rendszer hatékonyabb és piackonformabb az előzőeknél, mivel a támogatás sokszorosát képes mozgósítani a lakáscél biztosítása érdekében és elősegíti a jelzáloghitelezés fejlődését. Mindazonáltal szociálisan igazságtalan és a negatív reálkamatok hosszabb távon számos fentebb már említett problémát okozhatnak. Ezért a lakástámogatásban alapvető változtatásokra van szükség.

1. A kiegészítő kamattámogatás mértékét mérsékelni kell, hogy a hitelkamat magasabb legyen a hosszú távú állampapírok hozamainál. A pozitív reálkamatokkal a káros hatások jó része kivédhető, a költségvetés terhe csökkenthető. A kamattámogatás kedvezményezettjeinek körét nem csak az új építkezésekre, de a bővítésekre is ki kell terjeszteni, amivel lehetőség nyílna arra, hogy a szegényebb rétegek is megoldhassák minőségi lakásproblémáikat. Mivel a bővítés új szobák kialakításával is járna, a használt lakások árát véleményem szerint nem emelné jelentősen ez az intézkedés. A támogatás összege ugyanis a bővítés költségeit is csak részben fedezi. Egyébként is indokolatlannak tartom, hogy lakásszövetkezetek felújításra igénybe vehetik a kedvezőbb támogatási formákat, míg magánszemélyek nem.

2. A normatív célzott támogatások mértékét növelni kell, és értékét a továbbiakban valorizálni szükséges, mivel ellenkező esetben fontos társadalmi csoportok (szegény többgyerekesek, súlyosan fogyatékosok) támogatás nélkül maradnak. A támogatás nagyságát csak az önkormányzatokra bízni nem lehet, mivel különböző gazdasági helyzetben vannak és nem képesek országosan egyformán támogatni a rászorulókat. A célzott támogatások további előnye, hogy mértékük a költségvetés mindenkori helyzetének függvényében változtatható.

3. Az adórendszerbe épülő kedvezményeket fokozatosan meg kell szüntetni, mivel nem mérhető támogatásokról van szó.

4. A bérlakások építése továbbra is kiemelt feladat legyen. A bérlakás-szektor növelése két okból is fontos. Egyrészt a legelesettebb rétegek lakáshoz juttatása, másrészt a jelzáloghitelezés hatékony működése miatt. Az ingatlan végrehajtások sokkal zökkenőmentesebben történhetnek meg, ha a kilakoltatott adósoknak felajánlható bérlakás. A gyorsított végrehajtás növeli a fedezet biztonságát és a kockázat mérséklésén keresztül csökkenti a hitelkamatlábat.

Irodalomjegyzék

Calomiris, Kahn, Longhofer: Housing-Finance Intervention and Private Incentives: Helping Minorities and the Poor Journal of Money, Credit and Banking August, 1994 (Part 2.)

1988/106 MT rendelet a lakáscélú támogatásokról Magyar Közlöny 1988. XII. 26.

1990/16 MT rendelet a lakáscélú… Magyar Közlöny 1990. I. 31.

1990/109 Kormányrendelet a lakás… Magyar Közlöny 1990. XII. 20.

1990/CIV. törvény a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről Magyar Közlöny 1990. XII. 30.

1993/136 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1993. X. 7.

1994/141 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1994. XI. 2.)

1993/CI. törvény a magánszemélyek jövedelemadójáról… Magyar Közlöny 1993. XII. 31.

1996/96 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról … Magyar Közlöny 1996. VII. 10.

Támogatásokról szóló táblázathoz: 1991/XLII; 1992/LXII; 1993/XCVIII; 1994/XCVI; 1995/CIV; 1996/CIX; 1997/CXI; 1998/XLVIII; 1999/CV; 1998/XC; 1999/CXXV törvények

1998/96 Kormányrendelet a szociálisan hátrányos helyzetben lévők adósságterhének enyhítéséről és lakhatási körülményeinek javításáról Magyar Közlöny 1998 V. 13.

Mayo-Angel: Housing: Enabling Markets to Work A World Bank Policy Paper 1993 április

Dániel Zsuzsa: Lakástámogatás és társadalmi újraelosztás Közgazdasági Szemle 1997. október 848–877. oldal

Kertész György: Közepes osztályzat Figyelő 2001/26. szám 15–18. oldal

Hegedűs-Várhegyi: A lakásfinanszírozás válsága a kilencvenes években Közgazdasági Szemle 1999. február 101–120. oldal

Bertrand Renaud: Housing finance in transition economies Policy Research Working Paper 1996 június

Lakásviszonyok 99 I-II KSH Társadalomstatisztikai Füzetek 27–28.

Jegyzetek

¹ Az ÁFA visszatérítési támogatás mértéke a megfizetett ÁFA 60%-a, maximum 400 ezer forint, ha a vásárolt vagy épített lakás a méltánylandó lakásigényen belüli.

Fiatal házaspárok (egyik tagja sem töltötte be a 35. életévét) esetében az első lakás vásárlásakor a fizetendő illeték 50%-át, de maximum 40 eFt-ot enged el az állam, ha az adott lakás nem került 8 millió forintnál többe.

2000. február 1-jén a kormány a lakáscélú támogatásokról szóló 1988/106 MT rendeletet módosította, mely megszüntette a korábbi állami kamattámogatást és két új támogatási formát vezetett be, a jelzáloglevelek kamattámogatását és a kiegészítő kamattámogatást. Az alábbiakban a 2000 év végi támogatásmértékeket mutatom be.

A jelzáloglevelek kamattámogatása a Földhitel és Jelzálogbank Rt. (FHB) által kibocsátott jelzáloglevelekre ad 3%-os kamattámogatást, olcsóbbá téve a bank rendelkezésére álló forrásokat. A támogatás időtartama a jelzáloglevél futamideje, de legfeljebb 5 év. A támogatott forrásokat csak körülhatárolható hitelcélokra lehet fordítani. Ezek:

1. új és használt lakás vásárlása, építése,
2. lakás bővítése,
3. lakás korszerűsítése,
4. többlakásos épületek közös tulajdonban álló részeinek felújítása.

Az egyes hitelek maximális összege 30 millió forint lehet, a kamat a jelzáloglevél kamatát a támogatás időtartama alatt legfeljebb 1,5%-al haladhatja meg. (Azaz a támogatással együtt 4,5%-os lehet a kamatmarge.) Induláskor az FHB Rt. ötéves fix kamat esetén 13,5%-os kamatot, egyéves fix kamat esetén 16,5%-os kamatot alkalmazott, ami októberig jelentősen csökkent, 12,8%-ig. Mivel az FHB-nak nincs kiterjedt fiókhálózata, a konstrukciót ügynökök útján, illetve konzorciális megállapodás alapján nyújtja. A két forma között a kockázatmegosztásban és a díjazásban van különbség. Ha az FHB ügynökeként vesz részt a bank a hitelek folyósításában, akkor a hitelezéssel kapcsolatos teljes kockázatot az FHB vállalja, amiért a hitelintézet egyszeri folyósítási díjat és a kezelés után a hitelállomány %-ában kifejezett kezelési díjat kap. Konzorciális hitelnyújtás esetén a hitelkockázat egy részét vagy egészét a hitelintézet vállalja magára, cserében a kamatjövedelem – amit a 3%-os kamattámogatás, az 1,5%-os állami támogatás, valamint az alkalmazott egyéb hitelezéssel összefüggő díjak alkotnak – a hitelintézetnél marad.

A kiegészítő kamattámogatás igénybevételének lehetősége szűkebb. A hitelt új lakás építésére és értékesítés céljából épült lakás megvásárlására lehet fordítani.

A támogatást legfeljebb 10 millió forint összegű hitelintézeti kölcsönre lehet igénybe venni a törlesztés első 10 évében. A támogatás mértéke az éves, illetve ötéves futamidejű állampapírok hozamának 4 százalékponttal csökkentett értéke vagy 5,5 százalékponttal csökkentett mértéke, ha mögötte az FHB által kibocsátott jelzáloglevelek állnak. A hitelt azok a hitelintézetek folyósíthatják, akik beleegyeznek abba, hogy hiteleik kamata az állampapírok hozamát 4%-kal nem haladja meg. (Így a hitelfelvevők gyakorlatilag az állampapírok hozamának megfelelő kamattal vehetnek fel hitelt). Jelenleg ezen hitelek kamatlába 6,75–7% a különböző bankoknál.

Az állam a hitelek visszafizetésére 80% garanciát vállal.

A kiegészítő kamattámogatást 2001 januárjától bérlakás vagy értékesítés céljára épített lakásra is fel lehet használni.