Egyes elemzők a civil társadalomban a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. Ezzel szemben a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere.

Bevezetés: a civil társadalom elméleti megközelítése

A társadalmi politikai elméletben a nyolcvanas évektől reneszánszát éli a civil társadalom koncepciója. A legkülönfélébb álláspontokat képviselő elemzők próbálják az állami és a magánszféra közötti teret újra életre kelteni, ezzel a demokrácia új formáinak utat nyitni, hogy társadalmunk sokfélesége otthonra leljen.¹ A civil társadalom fejlődésének érdekében ezen elméleti szakemberek közül sokan szeretnének egy sor olyan tevékenységet legitimálni, amelyek eredendő funkciója nem a jövedelemszerzés, hanem például a közösség javára végzett tevékenységek, a jótékonyság és így tovább. Ebben a megközelítésben a civil társadalom olyan szféraként jelenik meg, ahol az egyes ember értékes, nem fizetett tevékenységeket képes végezni anélkül, hogy az állam bizonyos magatartásformákat kényszerítene rá. Ilyen értelemben a civil társadalom a szabadság, a szabad szerveződés és közösségiség területeként jelenik meg, más szóval a bürokrácia és a szabályozás ellentéteként – a bürokrácia és a szabályozás ugyanis azonnal megjelennek, mihelyt az állam megpróbál beavatkozni a civil szféra működésébe. Ezek az álláspontok a vitában a civil társadalmat afféle szent kehelyként mutatják; egyes elemzők, például Fukuyama és Putnam számára a civil társadalom alkotja azt a központi kulturális alapelemet, amely lehetővé teszi a sikeres gazdaságok virágzását.² Jelen cikkünk a civil társadalom e pozitív megközelítéseit kívánja felülvizsgálni, és szeretné bizonyítani, hogy a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere. Ezzel megkérdőjelezi – a civil társadalom néhány lelkes hívével ellentétben – a civil társadalom azon képességét, hogy el tudja ismertetni a nem fizetett tevékenységeket, a nem fizetett munkát; bizonyítani kívánja továbbá, hogy a piac szerepét és a civil társadalmat befolyásoló gazdasági racionalitást sokkal világosabban kell elemezni, mint ahogyan a mostani gyakorlat teszi.

A civil társadalom vég nélküli dicsérete abból a megközelítésből fakad, hogy egyesek benne a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. John Keane és mások korábbi munkáiban a volt kelet-európai kommunista rendszerek ellenzéki mozgalmainak hatására a civil társadalom olyan szféraként jelent meg, ahol az egyes emberek az államot megkerülve értelmes közösségi tevékenységet folytathattak.³ Sajnálatos módon a kommunista rendszerekben a civil társadalmat az állami szabályozás és a bürokrácia szorítása fojtogatta, gyarmatosítva és erősen korlátozva lehetőségeit. Ezért cseppet sem meglepő, hogy a civil társadalom e szabályozási mód antitéziseként jelent meg. Keane munkájában implicite ott élt a nézet, hogy a nyugati társadalmakban a piaci viszonyok hegemón terjeszkedése ugyancsak gátat vet a civil társadalom teljesítőképességének és integratív társadalmi szerepe betöltésének. Ez a radikális álláspont egyértelműen igazolódott abban, hogy a gazdasági racionalitás és a piaci logika a társadalmi élet egyre nagyobb területeit vonta ellenőrzése alá.⁴ Ennek következtében a nem gazdasági alapú tevékenységek tere jelentősen szűkült, és az ilyen típusú tevékenységek nagy részére is a piaci megközelítés telepedett rá. Radikális szószólói számára a civil társadalom egy meghatározott politikai stratégia megfogalmazásának eszközévé vált: ez a stratégia elutasította a kelet-európai rendszerek bürokratikus kommunizmusát, ezzel egyidejűleg azonban számba vette azokat a nehézségeket is, amelyek a Nyugatot egyre inkább eluraló gazdasági liberalizmus hegemóniájából adódtak. Egyszóval, Keane és Michael Walzer s a hasonló álláspontot képviselő elméleti szakemberek a civil társadalmat olyan radikális politika megtestesülésének tekintették, amely mindenféle kapcsolatot megszakított a hitelüket vesztett kommunista rendszerekkel.⁵

Ezzel egyidejűleg, ahogyan a civil társadalom eszméje a szociális és politikai elméletben egyre nagyobb teret nyert, sok elemző figyelt fel arra, hogy szükség volna a nem fizetett tevékenységek elismerésére és legitimálására, valamint a fizetett a munkára alapozott ideológia elutasítására, mivel ez utóbbi egészében eluralta a II. világháború utáni korszak vitáit a munkával kapcsolatos kérdések és a jóléti társadalom problémakörét illetően.⁶ Ahol ezt a kérdéskört eredetileg a radikálisok, például a zöldek, a feministák és a baloldali libertáriusok tartották napirenden, ott a politikai spektrum minden árnyalata egyre nagyobb érdeklődést szentelt a kérdésnek a kilencvenes évektől kezdve.⁷ Ennek az érdeklődésnek egyértelmű bizonyítéka, hogy sok támogatóra talált az a koncepció, miszerint a garantált alapjövedelem ne legyen semmiféle fizetett munka-követelményhez kötve – vagy legfeljebb valamilyen szintű részvételhez. E részvételbe tartozzanak bele azok a tevékenységek is, amelyek mögött nem a jövedelemszerzés szándéka áll.⁸

A nem fizetett tevékenységek legitimálását szorgalmazó ideológiák és a civil társadalom elmélete közötti kapcsolat nem minden esetben egyértelmű, de általában kimutatható az a feltevés, hogy ezek a tevékenységek már egy "újracivilizált" civil társadalomban kapnak szerepet. A veszély abban az álláspontban rejlik, amely szerint létezik valamiféle, "civil társadalomnak" nevezett Paradicsom, ahol a nem fizetett tevékenységeknek szabad tere nyílik, és anélkül legitimálhatók, hogy a mindenható piaci szemlélet vagy a túlbuzgó állami szabályozás fojtogatná őket. E nézet szerint, ha képesek lennénk civil létünket megalapozni vagy legalább újra körülhatárolni, akkor azzal egycsapásra beköszöntene e tevékenységek virágkora, és ebből egy sor szociális előny származna. Ez utóbbi vízió legszélsőségesebb formában Fukuyama és más szerzők műveiben érhető tetten; ők sejtetni engedik, hogy ha képesek lennénk tanulni a gazdag civil hagyományokkal rendelkező társadalmaktól, akkor nemcsak a civil társadalom virágozna fel, hanem a kapitalista gazdaságok is.⁹ Sajnos, az ilyen nézetek figyelmen kívül hagyják a fizetett és a nem fizetett tevékenységek között létező feszültségeket, valamint azokat a nehézségeket, amelyek a társadalmi viszonyok szféráinak megteremtését kísérik; e szférák segíthetnek a piaci szemlélet szirénhangjainak elhárításában. Más szóval, a nem fizetett tevékenységek támogatása és elismerése nem egyszerű feladat a gazdasági racionalitás hegemóniájának fényében. A nem fizetett tevékenységek társadalmi értékének politikai meghatározása nem mondhat le arról, hogy megkísérelje a társadalmi élet olyan területeinek feltárását, amelyek védettek a gazdasági racionalitás hatásaitól.

Civil társadalom és politikai gazdaságtan

A politikai gazdaságtan a civil társadalmat rendszerint a piaci interakciók színterének tekinti, amennyiben gyakorta nem állami szektornak fogja föl azt. Ezért aztán egyes elemzők olyan terepnek látják a civil társadalmat, ahol a javak és szolgáltatások szabad, az állami, intézményi szabályozástól mentes cseréje zajlik. Ez a nézet azonban mindig ellentmondásos volt, és sokkal inkább abból a szempontból definiálta a civil társadalmat, hogy mi nem jellemző rá, mintsem a jellemző sajátosságaival. Maga az a feltételezés, hogy a társadalomnak lehet egyetlen olyan szektora is, amelyet hermetikusan el lehet szigetelni az állami befolyástól, fölöttébb problematikus, és nincs arra bizonyíték, hogy ez az elképzelt állapot megvalósítható lenne. Röviden, az állam döntő fontosságú cselekvő a jelenkori társadalmakban, és valószínű, hogy az interakciók színterét alkotó gazdasági feltételeket az állam valamiképpen mindig is szabályozni fogja. Ebből a nézőpontból nézve a civil társadalom nem a viszonyok szilárd, egyértelmű paramétereken nyugvó rendszere, hanem formáját is, határait is állandóan módosító, újraértelmezendő struktúra. A civil társadalom újraértelmezése körüli állandó vitában nagy valószínűséggel az állami intézményeket fogjuk továbbra is kulcsszereplőknek tekinteni. A civil társadalom ebből következően nem kőbe vésett rendszer, feltételei a politikai döntéshozatal folyamatában alakulnak, és alapvetően kevésbé kulturálisan meghatározottak, mint ahogy arról Fukuyama meggyőzni kíván bennünket. Ennél fogva a civil társadalmat nem gondolhatjuk semlegesnek vagy apolitikusnak, mivel valójában ez az a színhely, ahol az állam és a piac ellentétes szemléletét egymáshoz közelítjük. Egyik tényezőt sem lehet véglegesen kiiktatni, és a politikai folyamatoknak jut az a szerep, hogy meghatározzák, "a piac és az állam milyen összhangzata illik az egyes társadalmakhoz".¹⁰ A döntéshozás minden egyes esetben rányomja bélyegét a civil társadalom formájára és jellemzőire.

A civil társadalommal foglalkozó elméleti szakemberek sokféle koncepciót dolgoztak ki a piac szerepét illetően, valamint arról, vajon milyen hatást eredményez a civil társadalom támogatása. Az egyik végletet például a már többször említett Francis Fukuyama képviseli, aki azt állítja, hogy a civil társadalom feltámasztása képes lenne biztosítani azt a bizalmat és társadalmi tőkét, ami a kapitalista gazdaságok zökkenőmentes működéséhez szükséges.¹¹ Meggyőződése, hogy az integrált és összetartó társadalmak teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a piacgazdaság felvirágzásához, és hogy ezeket a feltételeket sem az állam, sem az egyes, elszigetelten tevékenykedő állampolgárok nem képesek biztosítani. Fukuyama szerint különböző testületekre van szükségünk, például az egyházakra és a jótékonysági intézményekre, melyek az embereket beágyazzák a civil társadalomba, és olyan viszonyrendszereket biztosítanak, amelyeket a későbbiekben gazdasági szférákká lehet tágítani. Ebből következően a civil társadalomban végzett tevékenységek nem pusztán abból a szempontból értékelendők és szemlélendők, hogy önmagukban véve milyen egészségesek, hanem ennél sokkal fontosabb, hogyan segítik elő a gazdasági folyamatokat, és a civil társadalmat valóban tekinthetjük-e olyan szféráknak, ahol a piac szabadon tudna működni. Fukuyama a piac és a civil társadalom viszonyát szimbiózisként írja le, ezért aztán – mondja -, ha ezek képesek spontán módon fejlődni, akkor kölcsönösen kedvező hatással lesznek egymásra. Fukuyama szerint egyértelmű, hogy ez a szabadság és spontaneitás csak akkor érhető el, ha az állam nem szabályozza a feltételeket, és nem avatkozik be a folyamatokba.

Fukuyama nézeteiről kimutatható, hogy kevéssé eredeti kísérletet jelentenek a liberális politikai gazdaságtan életben tartására, és alig titkolt kísérletet arra, hogy a gazdasági organizációkban az állam valamiféle szerepet találjon. Ez a szemlélet értetlenül áll az ortodox politikai gazdaságtannak a civil társadalomra gyakorolt káros hatásai előtt, és ugyancsak szem elől téveszti a piaci és a nem piaci tevékenységek közötti ellentmondásokat. Fukuyama egészében képtelen a globalizált piac hegemóniájával szemben valami ellenszert kínálni, és jelét sem adja annak, hogy megértené, hogyan is tudja a piac aláásni és hátráltatni azokat a társadalmi erényeket, amelyeket éppen a szerző tekint fontosaknak. Ebben az értelemben az a kijelentése, hogy a civil társadalom boldogan együtt él a piac diktálta követelményekkel, fölöttébb problematikusnak tűnik, mivel egyértelműen alábecsüli a civil társadalomban meglévő ellenzéki nézetek és a politikai gazdaságtan alternatív formáinak jelentőségét. Ezek ugyanis éppen azért támogatják a nem fizetett tevékenységek elismertetését, mert e tevékenységeknek önálló értékük van. Amihez pedig Fukuyama oly meleg szeretettel fordul, a sikeres piacgazdaságnak alapul szolgáló virágzó civil társadalomról a radikálisok hajlamosak azt gondolni, hogy valószínűleg elszánt bírálója lesz a piacgazdaságnak.

A fenti kritikai megjegyzéseket kiterjeszthetjük Giddensre és Putnamra, Fukuyama nézeteinek értelmezőire is, akik bár tartózkodnak attól, hogy Fukuyamához hasonlóan a végsőkig vigyék az elméletet, mégis csak kis ellentmondást látnak a civil társadalom népszerűsítése és a meglehetősen ortodox politikai gazdaságtan között.¹² Giddens szerint például a civil társadalom értéke abban áll, hogy lehetőséget biztosít korunk társadalmainak arra, hogy a globalizáció mindent elnyelő, ellenőrizhetetlen kilengéseivel szemben egységesen lépjenek fel. A civil társadalom egyre fokozódó bekebelezésének radikálisabb következményei, melyek a gazdasági globalizáció alapjául szolgáló szemléletből adódnak, nála nem kapnak túl nagy hangsúlyt. A gazdasági racionalitás kiterjesztését célzó stratégiákkal szembeni fenntartása éppen azzal gyengíti a felvértezett civil társadalom erejét, hogy az új piac megteremtése egyszerűen kikényszeríti újabb és újabb területek bekebelezését, amelyek pedig korábban nem voltak kitéve a piaci feltételeknek. Aligha meglepő, hogy a liberális politikai gazdaságtan legtöbb elemzése sokkal kritikusabb álláspontot foglal el a civil társadalommal és e szférának a piaci mechanizmusokhoz való viszonyával kapcsolatban. Keane és Walzer gyakorta úgy propagálják a civil társadalmat, mint fórumot, ahol az állami korlátok és a piacon alapuló gazdaságok hibái kiigazíthatók.¹³ Ezek a teoretikusok inkább azért bírálják az állam, a civil társadalom és a piac között meglévő kapcsolatokat, mert szerintük a civil társadalom szerveződési szféráját önmagában is meg kell erősíteni, és kevésbé azért, amit Fukuyama említ, azaz hogy a piacgazdaságokat a civil társadalom tartja fenn, s még kevésbé azért, amit Giddens és Putnam úgy fogalmaz, hogy a civil társadalom nem akadályozza a piacgazdaság működését. A liberális elméleten alapuló radikális bírálatból az következik, hogy a civil társadalmat azért kell támogatni, mert a keretein belül véghezvitt tevékenységeknek önálló értéke van, nem pedig azért, mert e tevékenységek egybeesnek a politikai gazdaságtan hagyományos meghatározásaival. Ennélfogva egyértelmű, hogy választóvonal húzódik azok között, akik a civil társadalmat olyan szférának tekintik, ahol számtalan, a piacgazdaságot támogató tevékenység folyik, illetve azok között, akik a civil társadalmat olyan területnek tekintik, amelyet egyaránt meg kell védeni a piactól és az államtól is.¹⁴

Az ortodox politikai gazdaságtanhoz John Keane és Michael Walzer kritikusan viszonyul. Keane-nek sikerült elkerülnie, hogy a civil társadalmat korlátok közé szorítsa: azaz meg sem próbálja megvédeni a piac hatásaitól. Azon a véleményen van, hogy a civil erények, például a bizalom, jótékony hatással vannak a gazdasági megelégedettségre, és hogy a piacban integratív lehetőségek rejlenek. Ennél fogva Keane szerint a civil társadalomnak a piaci mechanizmusokkal együtt megvan az a szerepe, hogy korrigálja e mechanizmusok korlátozott társadalmi rendteremtő képességeit.¹⁵ Hozzá hasonlóan Walzer is azt állítja, hogy a civil társadalomnak katalizátor-szerepe lehet a pluralizmus és az egyenlőség kifejlődésében mint olyan szférának, ahol az egyes emberek részt vehetnek a társadalmi életben. Ezért ő a civil társadalomban a "projektek projektjének" keretét látja, melynek segítségével az állampolgárok társadalmi kapcsolatba kerülhetnek egymással, és amely a politikai tevékenységben való fokozottabb részvétel kultúráját teremtheti meg. Ezzel egyidejűleg a gazdaság is új erőre kap, ha a szűkebb körű tevékenységek és a kisebb egyesülések nagyobb elismerést nyernek. Walzer szerint ez aztán ahhoz az "új felismeréshez vezet…, hogy a jó élet titka a részletekben rejlik"¹⁶ . Ez az álláspont egyben azt jelenti, hogy a civil társadalom semleges terep, melyen mind a piacorientált, mind az állami szervezetek versenghetnek és együttműködhetnek, megszabadulván a bürokrácia és a túlzott szabályozás béklyóitól. E forgatókönyv szerint az állam megteremtheti a keretet a semleges, értékektől mentes civil társadalomnak, azaz olyan társadalmi-gazdasági területnek, ahol sokféle testület és szervezet (beleértve az állami és a piacorientált cégeket is) szabadon működhet.¹⁷

Bár nincs híján minden meggyőző erőnek, Walzer tézisei a civil társadalom nem túlzottan egészséges megközelítéséről tanúskodnak. A semleges terület eszméje, ahol a piac, a magánvállalatok és az állam egyaránt levetkőzik saját logikájukat és racionalitásaikat, illetve konfliktusok nélkül élnek egymás mellett, enyhén fogalmazva túlzottan optimista nézet. Ha viszont kritikus szemmel nézzük, akkor annak jelét láthatjuk benne, hogy figyelmen kívül maradnak a gazdasági és politikai szereplőket mozgató specifikus és eltérő racionalitások, illetve a bennük megtestesülő hagyományos érdekek. E szemlélet elfeledkezik annak valószínűségéről, hogy a civil társadalom szereplői ellentmondhatnak egymásnak, netán ellentétbe kerülhetnek egymással, és hogy az erőegyenlőtlenség rendszerint versengést és kirekesztést eredményez.

Walzernek a civil társadalomról festett vonzó jövőképe nem veszi figyelembe azokat a lehetséges módszereket sem, ahogyan a piac expanziós törekvései a civil társadalom egyre több elemét gyűrik maguk alá, s ezzel az utóbbit rendszerint kellemetlen és nem megfelelő módon megváltoztatják. A civil társadalomban a piac jelenléte olyasféle forgatókönyvet eredményez, amelyben a fizetett tevékenységek, azaz a gazdaságilag hasznosak sokkal értékesebbeknek és társadalmilag hatékonyabbaknak tekintendők, mint azok, amelyeket nem tekintenek (joggal vagy helytelenül) a társadalmi-gazdasági jóléthez való hozzájárulásnak. A nem gazdasági tevékenységek önálló értékét általában alábecsülik ilyen körülmények között, és figyelmen kívül hagyják, hogy ezek mennyire járulnak hozzá a társadalmi státushoz és az egyén énképéhez. Hasonlóképpen Keane is, miközben tudatában van a piacnak a civil szférára gyakorolt esetleges ártalmas hatásainak, és fogékony a nem fizetett tevékenységek értékének elismerésére, ugyanakkor elmulasztja hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a piaci szemléletnek a civil társadalomra gyakorolt hatásait korlátok közé kell szorítani.

O'Neill és más radikális teoretikusok kifogásolják, hogy Walzer (mutatis mutandis Keane és mások is) meg sem próbálja megóvni az olyan alapelveket, mint együttérzés, barátság és kölcsönösség a gazdasági tényezőktől, a profit, növekedés és felhalmozás mindent átható logikájától.¹⁸ Végső soron O'Neill, Gorz és mások úgy vélik, hogy a gazdasági kényszerek hatékony működése nem lehet fontosabb a nem gazdasági tevékenységek előnyeinél. Emiatt állítja O'Neill, hogy meg kell teremtenünk egy "nem piaci rendet", amely mentes az állam közvetlen ellenőrzésétől és a piaci mechanizmusok befolyásától. Ez nem jelenti a piaci mechanizmusok felszámolását, hanem csak egyfajta kísérletet arra, hogy olyan szociális tereket hozzunk létre, ahol a nem gazdasági érdemek is elismerést nyernek. Ez az álláspont olyan radikális politikai elméletekre is alapozhat, amelyek azt vallják, hogy "az egyes emberek többé már nem egyetlen közszférában" léteznek, és állampolgár mivoltuk sem az állammal való egyetlen kötődésük révén manifesztálódik.¹⁹ Keane és Walzer munkái jelentősen járulnak hozzá a közszférák komplexitásáról és a tagolt civil társadalomról folyó vitákhoz, de egyikük sem ad magyarázatot arra, hogyan lehet a civil erényeket megvédeni a piac gazdasági racionalitásától.

Civil társadalom, piac és a munka

A társadalom- és politikaelméletben a civil társadalom eszméjének feltámasztása korunk politikai vitáinak ortodox és ökonomista látásmódját a legjobbkor igazította helyre. Az Egyesült Királyságban jellemző, jelenleg uralkodó, a társadalmi integrációnak a fizetett munkán alapuló politikai megközelítése cinkosan összekacsint az egyéni érdemek liberális gazdasági felfogását képviselő szemlélettel, és figyelmen kívül hagy egy sor más, a társadalmat egyben tartó köteléket, amelyeket a nem fizetett tevékenységek teremtenek meg.²⁰ Emiatt a radikális teoretikusok azt vallják, hogy fel kell ismernünk a nem fizetett tevékenységek jelentőségét, és meg kell vizsgálni azokat a társadalmi és gazdaságpolitikai kezdeményezéseket, melyek legitimálhatják ezeket, és növelik a politikai gazdaságtan hagyományos értékeihez viszonyított társadalmi tekintélyüket.²¹ Sok elemző mutatott már rá, hogy a jelenlegi szociális-gazdasági fejlemények új teret nyitottak a demokratikus vita számára, mely a munkanélküliség kockázatairól, a fizetett munkának a társadalomban betöltött funkciójáról, illetve az állampolgári lét, a politikai és identitás jelentéséről folyik.²² Ebben az összefüggésben szólított fel Ulrich Beck egy sor nem fizetett tevékenység nagyobb elismerésére és legitimálására, mivel ezek a politikai megújulás kiindulópontjai lehetnek.²³ Más szóval, Beck a (fizetett és nem fizetett) munkáról és a foglalkoztatás kérdéséről vallott nézeteink újragondolását az első, fontos lépésnek tekinti a civil társadalom újraformálásában.

Beck – még eredetibb formában Gorz – képviselte azt a megközelítést, hogy a civil társadalom fogalmának újragondolása során fel kell vetni a "ki nyer és ki veszít az új gazdaságban" kérdését. Mi több, ez a perspektíva arra is rámutat, hogy el kell gondolkoznunk azon, hogyan tud e demokratikus megújuláshoz az állam és a kormány hozzájárulni. Ebben a tekintetben Keane jelen munkája irányadó, mivel arra biztat bennünket, hogy a civil társadalmat ne egyetlen entitásnak gondoljuk el, hanem a politikai szférák sokszínű komplexumának, amely számos társadalmi szinten nyilvánul meg.²⁴ Azt javasolja, ismerjük el mindezeket a szférákat annak érdekében, hogy a közösségi/civil tevékenységek sokféleségét megőrizhessük. Ezért meg kell adni az embereknek a lehetőséget arra, hogy demokratikusan részt vehessenek egy sor egyesületben a kis, helyi közösségektől a nagy, nemzetközi társadalmi mozgalmakig. A civil társadalomnak ez a differenciált megközelítése maga is hű tükre az államon kívüli szerveződések komplex voltának és az egyéni interakciók egyéb értékes módozatainak. Keane egyértelműen úgy hiszi, hogy támogatni és legitimálni kell a nem gazdasági tevékenységeket, de mégsem kínál ellenszert a piaci mechanizmusoknak a civil életformára gyakorolt egyetemes hatásaival szemben, és nem ad megoldást a piacnak a nem piaci rendszer legitimálási lehetőségeire nézve ártalmas következményeivel szemben sem (noha tisztában van e veszélyekkel).

Az eddigi elemzésből megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatnak, mely egyfelől a civil társadalom, másfelől a piac és az állam között létrejöhet, két, egymástól eltérő formája kezd kirajzolódni, amelyek túllépnek az ortodox és a radikális politikai gazdaságtan közötti hagyományos kategóriákon. Az első álláspont, mely egyértelműen kiolvasható Fukuyama műveiből, és kevésbé dogmatikusan Giddens és Putnam elemzéseiből, illetve sokkal radikálisabb formában jellemző Keane és Walzer munkáira, nem kívánja megvédeni a civil társadalmat a gazdasági racionalitás hatásaitól (bár némelyikük felismeri a piacnak a civil erényekre gyakorolt végzetes befolyását). A második nézet szerint, melyet Gorz, O'Neill és más radikális teoretikusok fogalmaznak meg, a civil társadalomnak olyan színtérnek kell lennie, ahol a piaci logika nem érvényesül, vagy legalábbis ahol vannak olyan területek, amelyekben a gazdasági racionalitás nem juthat meghatározó szerephez. Itt különösen figyelemre méltó, hogy ez a nézet mostanáig a radikálisok kiváltsága volt, akik a piac értékítéletét abból a szent meggyőződésből kiindulva akarják korlátozni, hogy a nem fizetett tevékenységek rendkívül fontosak, és ezért érdeklődéssel fordulnak a radikális politika, például az egyetemesen garantált jövedelmek kérdése felé. Ugyanakkor az utóbbi néhány évben számos befolyásos elemző, aki korábban nem vallott radikális nézeteket, mára hasonló álláspontra jutott. Közöttük a legjelentősebbek, John Gray és Benjamin Barber szintén azt vallják, hogy a piaci szemlélet kihatásait korlátozni szükséges.²⁵ Mindez arra utal, hogy a piacnak a civil társadalomban betöltött szerepéről folyó vitákban az álláspontokat nehéz a politikai gazdaságtan hagyományos megosztottságának ortodox és radikális vonulatai között elhelyezni.

Mind Gray, mind pedig Barber elismeri, hogy a piaci logikának lehetnek káros hatásai a civil szférára, és ebből következően szükség van arra, hogy a civil társadalmat megóvjuk a gazdasági racionalitástól. Gray pályafutásában ez különösen figyelemre méltó lépés, mivel ő hosszú évekig a politikai gazdaságtanhoz meglehetősen tradicionális, liberális megközelítéssel viszonyult.²⁶ Legújabb gondolatkísérletében Gray azt fejtegeti, hogy a piaci befolyást meg kell zabolázni, de kitart amellett, hogy a társadalom bizonyos szféráiban szükség van a piac jelenlétére. Ebből a szempontból Gray munkáiban világosan felfedezhető elmozdulás van a radikálisok által kezdeményezett, a piacnak a civil társadalomban játszott szerepéről folytatott vitában; Gray továbbá érintőlegesen támogatásáról biztosítja a garantált jövedelmek ideáját, mondván, az alkalmas eszköz arra, hogy legitimálja a munkaerőpiac paraméterein kívül eső tevékenységeket. Ugyanakkor ő nem megy el olyan messzire, mint Gorz, O'Neill vagy más radikálisok, akik a piac fennhatóságának szigorú szabályozását követelik. Gray nem támogatja a munkaidő csökkentését és a munka újraelosztását sem. Gray nézete szerint tehát a piacnak a civil életre és a nem fizetett tevékenységekre gyakorolt káros hatásait inkább lehet minimalizálni a nem gazdasági tevékenységek politikai megokolásával, mint egy olyan politikai gazdaságtannal, amely erős állami beavatkozást ígér a gazdasági viszonyokba. Míg az ilyen stratégia praktikus lehet olyan légkörben, ahol az állami beavatkozás népszerűtlen, ám kevéssé alkalmas arra, hogy valóban megállítsa a piac terjeszkedését. Azt sugallja, hogy egy politikai program önmagában is képes a gazdasági szemlélettel felvenni a harcot, miközben alig van arra bizonyíték, hogy a tisztán politikai stratégiák el tudnák érni ezt a célt. Ebben az értelemben minden, a piac befolyását csökkentő kísérletnek figyelembe kell vennie az aktuális gazdaságpolitikát, amely a piaci mechanizmusok szabadságát meghatározza.

Gray-éhoz hasonló stratégia hámozható ki Barber politikai elméletéből is. Nála a civil társadalom megerősítésének folyamata elsődlegesen politikai, nem pedig gazdasági jellegű, bár Barber tudatában van sok társadalmi-gazdasági problémakörnek.²⁷ ő lándzsát tör a civil társadalom "erős demokratikus" koncepciója mellett, mely szerint a civil társadalom a piac és az állam közötti teret tölti ki. E nézet szerint a civil társadalom a társadalmi szervezet harmadik szektora, amely egyesíti a piac és az állam legelőnyösebb tulajdonságait. Barber nyitottságra épülő civil társadalmat szeretne, amely összeköti a nyilvános szférát és a magánszektort – ez utóbbit szerinte a voluntarizmus és az erőszak hiánya jellemzi.²⁸ A civil társadalom ilyen megközelítése azt hivatott tükrözni, hogy korunk liberális demokráciája mennyire sokrétű és komplex, illetve hogy a piac és az állam milyen típusú feszültségeket szül. Ugyanakkor itt van Barber (és Gray) szerint a probléma lényege. Ha vannak feszültségek a piac és az állam szemléletmódjának következtében, akkor némiképp optimistának tűnik azt állítani, hogy ezek a feszültségek harmonikusan megoldódnak, elég csak egy harmadik szektort teremteni, amely mindkettőből csak a legjobbat foglalja magába. Ilyen értelemben mind a piacnak, mind az államnak egyaránt lehetnek ártalmas és jótékony hatásai a civil kapcsolatokra, és nehéz elképzelni, hogy a civil társadalom kizárólag a jótékony aspektusokra épül majd. Barber sosem fogalmazza meg pontosan, hogyan gondolja a kártékonynak a jótékonytól való gyakorlati elválasztását, ez a hiányosság pedig abból fakad, hogy e folyamatnak a gazdasági dimenzióit korántsem veszi olyan komolyan, mint a politikai aspektusokat. Végső soron adós marad annak a mechanizmusnak vagy stratégiának a kidolgozásával, amely a gazdasági racionalitás hegemón helyzetét valóban megingathatná. Ebben az értelemben Barber és Gray figyelmen kívül hagyja a meg nem fizetett tevékenységek elismerési és legitimálási folyamatának gazdasági dimenzióit.

Barber politikai álláspontját hasonló kifogásokkal illethetjük, mint fentebb Walzer nézeteit. A civil társadalomnak általa alkalmazott modelljét joggal érheti bírálat azért, mert túlságosan hisz a harmonikus és kölcsönösen előnyös kapcsolatokban, amelyek egy erőteljes demokratikus megközelítés hatására alakulnak ki. A probléma abban a tényben rejlik, hogy a piac egyetemessége és a kormányzati terjeszkedés nem él boldog egyetértésben a megerősített civil társadalommal. Barber szerint a civil társadalomnak hatékony fellépést adhatna a "civil fórum" létrehozása, amely a piaci és állami szemléletmód tagadása lehetne.²⁹ Ezt ő olyan testületnek látja, amely hangot adna a civil társadalmat alkotó testületek és egyesületek megfontolásainak, és ellenőrizné a kormányt és a piacot. Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy feltételezi, a civil társadalomban létező sokféle és egymástól különböző szervezetek a fő kérdésekben konszenzusra jutnak. De a civil társadalom – a sokféle közösség által alkotott testület – hangja aligha lehet egységes és konszenzuális. Tény, hogy a civil társadalom megerősítését Barber, Gray és mások azzal érvelve szorgalmazzák, hogy ez a társadalmi szektor, ahol a társadalmi különbségek szabadon virágozhatnak. Ám ebben az esetben nagyon valószínűtlen, hogy egyetlen, egységes hang támogatásra számíthat-e. Ennélfogva, miközben felismerjük a civil társadalomnak a kormányzati folyamatokban betöltött szerepét, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a civil társadalomban számos ellentét mutatkozik majd, és szükség lesz arra, hogy az állam döntsön az ellentétes vélemények között.

A civil társadalom megerősítésének folyamata a kormányra és a politikára is kihat, és szerintünk nem szabad a civil társadalmat a harmónia és az egyetértés területének tekinteni. A folyamat elindításához politikai akaratra van szükség, és fölöttébb veszélyes alábecsülni azok hagyományos érdekeit, akik hatalmukat és fennhatósági szférájukat veszélyeztetve látják. A civil társadalom támogatása nem helyettesítheti a demokratikus politikai folyamatokat, és a civil szféra megújulása éppen annyira gazdasági, mint politikai vállalkozás. Ráadásul egy ilyen vállalkozásnak fel kell ismernie a civil részvétel elé állított akadályokat, amelyek a kormány és a piac hegemóniáját biztosítják, és igénybe kell vennie a törvényalkotás segítségét abban, hogy korlátozza ezek hatáskörét. Kétségtelen azonban, a nem piaci tevékenységeket nehéz legitimálni, és lehetetlen szilárd határokat húzni, melyeken a piac nem képes átjárni. Ezt a problémát viszont a radikálisok nehezen tudják feloldani, mert O'Neill, Gorz és sokan mások a civil társadalom nem piaci szféráinak megteremtése mellett érvelnek. E kérdéskör radikális megközelítéseinek fel kell ismerniük ezeket az akadályokat, és be kell látniuk, hogy majdnem lehetetlen olyan tökéletes modellek megvalósítása, amelyek a piacot korlátozni tudják. Vajon milyen lehetőségei maradnak akkor a radikális politikának, ha a civil társadalmat megerősíteni, a nem fizetett tevékenységeket pedig legitimálni akarja?

A radikális demokratikus elmélet problematikája

Ahol a piaci szemlélet a jelenkori politikai gazdaságtanban kitüntetett szerephez jutott, ott a jelenlegi politikai filozófiában a liberalizmus szabályozási (procedurális) formáin alapuló hegemón pozíció jellemző – amit olyan kommentátorok példáznak, mint John Rawls vagy Jürgen Habermas. Leegyszerűsítve, ezek a megközelítések azt állítják, hogyha a politikai kötelezettségek meghatározott szabályaihoz vagy eljárásmódjaihoz tartjuk magunkat, akkor ezzel egységesíthetők a sokszínű társadalmak. Ennek következtében mindaddig, amíg a társadalom különböző csoportjai részt tudnak venni a döntéshozó folyamatokban, és bizonyos csoportokkal szemben nincsenek meggyökeresedett strukturális előítéletek, addig a liberális társadalom képes az alapelvek, például a tolerancia és a semlegesség szerint fejlődni. E liberális bánásmód mélyén az a meggyőződés áll, hogy a társadalmi különbségeket le lehet győzni, és lehetséges bizonyosfajta áthidaló szociális konszenzus megteremtése. Ebből a nézőpontból szemlélve, a civil társadalom olyan területnek minősül, ahol az egyének és a csoportok egymással szabadon szerveződnek, és különbözőségeiket személyesen élik meg. Mivel az állami szabályok és eljárásmódok a liberalizmus uralkodó formáinak szemléletmódja szerint egyetemesek, a civil társadalmat olyan szférának tekinthetjük, ahol a különbözőségnek jut terep. Ebben a kontextusban alakulhat ki a civil társadalom egészséges képzete, itt nyílik lehetőség a liberális demokrácia néhány paradox jelenségének feloldására.

A legújabb politikai elméletben radikális következményei vannak ennek az eljárási liberalizmusból következő konszenzuális modellnek.³⁰ Ugyanis számos gondolkodó Gramsci műveinek hatására újfajta követelményeket támasztott a civil társadalommal kapcsolatos megközelítés konstrukciójával szemben. A civil társadalom liberális felfogásának e megkérdőjelezése az elméletek többségében rejlő koncepcionális ellentmondásra vonatkozik, és kétségbe vonja a civil társadalomnak tulajdonított, vélt státust, mely szerint a civil társadalom a sokarcú társadalmakban kialakuló konfliktusok és nézetkülönbségek mindenre megoldást kínáló gyógyírja. E nézet szerint tehát a civil társadalom nem semleges helyszín, ahol a különbségek harmóniáját tapasztaljuk meg. Éppen ellenkezőleg, ez az a hely (vagy helyek), ahol az eltérő perspektívák összecsapnak egymással. Sőt, nemcsak a versengés színtere, hanem maga a színhely általában is vitatott. Ezt az álláspontot Martin így összegzi: "a civil társadalom következtetés útján konstituált tér. Azaz, egyidejűleg diszkurzív konstrukció, amely az egyéb, gyakorta antagonisztikus szemléletmódokat szándékozik segíteni, s amelynek saját identitását is módosítják e szemléletmódok.³¹ Ez a radikális álláspont azt jelenti, hogy a civil társadalom sokrétű tér. A radikális demokratikus elmélet a civil társadalmat nem koherens területnek látja, amelyet az állami szabályozás hiányával egyértelműen meghatározhatunk, hanem számos eltérő, egymással versengő szemléletmód együtteseként, amelyek nemcsak az államból erednek, hanem a piacból is. A civil társadalom tehát vitatott terület, nem pedig lezárt szféra, amelynek konszenzussal kijelölt határai vannak.

A civil társadalomnak ez a radikális megközelítése azt követeli tőlünk, hogy a politikai kifejezésmód számára alkalmas szférát, pontosabban szférákat gondoljunk el. Ahol a civil társadalom liberális felfogásából a szféra lezárása következne – mikor például az állami beavatkozást óhajtjuk korlátozni -, akkor a radikális elméletek a politikai versengés új területeit akarják megnyitni. Mi több, ahol az eljárási liberális szemléletmód a civil társadalmat a harmonikus működés terének látja, ahol elfogadjuk különbségeinket és az "élni és élni hagyni" elvét prédikáljuk, ott a radikális demokratikus szemlélet szerint a sokszínű társadalmainkban nézetkülönbség lesz már a civil elfoglaltság mibenlétét illetően is. Különbségeink egy része egymással összemérhetetlen lesz, az ebből fakadó problémák pedig megoldhatatlanok. E forgatókönyv szerint a civil társadalomban való kötelezettségvállalás sokkal inkább versengésre, mint harmóniára épül majd. Egyszóval, a civil társadalom nem gyógyír a liberális demokráciák paradoxonjaira, hanem inkább az a helyszín, ahol ezek a paradoxonok feloldandóak (vagy bizonyos esetekben nem oldhatók fel). A nem fizetett tevékenységek legitimálási folyamatának ebben a vitatott közegben kell lezajlania, de a radikális elmélet szerint ez a folyamat a politikai gazdaságtan meghatározó liberális ortodoxiáinak erős ellenállásába ütközik majd. A gazdaságtanban a globalizációs folyamatok és a munkaerőpiac "rugalmasságának" ünneplése, valamint a radikális politikai elmélet újfajta elkötelezettségének szükségessége közötti kapcsolatot Mouffe nemrégiben így írta le: "Csak ha a nemzetek feletti tőke hatalmával szemben egy új politikai koncepcióval tudunk előállni, akkor lesz esélyünk arra, hogy sikeresen ellenálljunk a neoliberalizmusnak, és új hegemóniát léptessünk helyébe.³²

Azzal, hogy a politikai kötelezettségek sokféle helyszínére és általában a helyszínre irányítják figyelmünket, a radikális elméletek persze maguk is építenek Gramsci hegemónia-fogalmára és Foucault-nak a hatalomról szóló értelmezéseire.³³ Ezek arra utalnak, hogy a civil társadalom paraméterei a legkülönbözőbb megközelítések versengéséből formálódnak ki, és bizonyos perspektívák majd uralkodóvá válva meghatározzák a viszonyrendszereket az adott szférán belül. A radikális gondolkodók szerint e paraméterek sosem szilárdak, hanem állandóan változnak a versengés és vita folyamán. Ebből következően a civil társadalom elemzése nem szándékozik lezárni az állampolgári elkötelezettségek területét, és nem akarja azt a viszonylag harmonikus viszonyok terepének tekinteni. Ehelyett azt állítja, hogy a civil társadalom maga is forrása a paramétereiről és formájáról folyó politikai dialógusnak, és inkább tekinthető maga is a folyamatos és véletlenszerű politikai elkötelezettség egyik szegmensének, mint olyan zárt térnek, amelyet specifikus, szilárd szabályok vagy procedúrák jellemeznek. A radikális szemléletnek az adja a kritikai élét, hogy a civil társadalmat meghatározó, hegemón eszméket nem hajlandó véglegesnek, lezártnak tekinteni. Tény, hogy míg az elemzésünkben tárgyalt, a civil társadalomról alkotott elméletek nagy részét be lehetne illeszteni a "harmadik út" vagy "radikális közép" politikai elemzéseibe (ahogy ez gyakran meg is történik), addig a radikális demokratikus elmélet azt állítja:

A radikális centrizmus eszméje éppen a hegemóniaellenes stratégiát zárja ki, mivel a radikális centrizmus tagadja az antagonizmusok létezését és a politikai határok szükségességét, és azt hirdeti, hogy a "rugalmasság" modern szociáldemokrata cél. Ha azt hisszük, hogy a nagyvállalatok céljait összebékíthetjük a gyengébb szektorok céljaival, akkor máris behódoltunk a nagyvállalatoknak.³⁴

A civil társadalom radikális demokratikus elképzelése így a politikaelméletet jelenleg meghatározó konstruktív, alternatív nézeteknek is helyet adhat. A kulcskérdés az, hogyan segíthetik ezek a viták a radikális politikai gazdaságtan, valamint a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikájának jövőbeli kiformálódását.

Következtetés: a differenciált civil társadalom felé

A civil társadalomról alkotott elméletek közötti választóvonalat a civil társadalom és a piac kapcsolatának értelmezése jelenti. Ahol széles körben – bár nem egyetemesen – elfogadott álláspont az, hogy az erős civil társadalomnak függetlennek kell lennie az állami irányítástól (bár abban viták vannak, ennek hogyan kell megnyilvánulnia), ott lényegi nézeteltérések vannak a gazdasági kölcsönkapcsolatok és a civil társadalom közötti viszonyt illetően. Ebben a kérdésben számos hibás vonal létezik. Fukuyama és a hozzá hasonló gondolkodók szimbiotikus viszonyban látják a civil társadalmat és a gazdaságot, amelyek ilyenformán egymást erősítik, és olyan társadalmi erényeket hoznak felszínre, amelyek a gazdasági sikereket fokozzák. Ez a nézet nem veszi figyelembe a piac okozta társadalmi szétesettséget és töredezettséget, különösen is figyelmen kívül hagyva azt, ahogyan a piac a szociális élet egyre újabb területeit kebelezi be. Mások, például Giddens, Walzer és Keane a civil társadalom szószólói ugyan, de a benne végbemenő piaci kölcsönkapcsolatok működését nem bírálják. A piaci kölcsönkapcsolatok pusztán csak egyikét (bár nem szükségszerűen a leginkább állampolgári jellegűt) képezik a civil társadalomban létező számos viszonyrendszernek. Ez a nézet gyakorlati szempontból megalapozott, de problematikus annyiban, hogy nem foglalkozik azzal, milyen mértékben képesek az egyetemes piaci interakciók a polgári létet és a társadalmi életet szétrombolni. Egyszerűbben fogalmazva, a piaci szemléletmódok nem pusztán csak együtt élnek más viszonyokkal, hanem csápjaikat megpróbálják olyan messzire kinyújtani, amennyire lehetséges annak érdekében, hogy a profit és a növekedés szféráit minél szélesebbre nyissák, illetve újratermeljék. Ezt a problematikát többek között Gray és Barber vetette fel, akik olyan civil társadalmat képzelnek el, amely bizonyos mértékben védve van a gazdasági racionalitástól. Ugyanakkor mindketten elsődlegesen politikai kérdésnek tekintik ezt, és elmulasztják alaposabban számításba venni azokat a gazdasági és szociális lépéseket, amelyeket ez a megközelítés szükségessé tesz. És ebben ismét annak alábecsülése rejlik, hogy a piac éppen annyira képes a civil társadalom egészségét veszélyeztetni, mint az elbizakodott kormányzat és a keménykezű szabályozás az állami bürokrácia révén.

A civil társadalomról alkotott ezen eltérő nézetek között lehetségesnek tűnik olyan perspektíva felvázolása, amely képes a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikai gazdaságtanát újragondolni. Legújabb művében Keane a közszféra különböző szintjeinek elméletét vázolja fel, amelyben a politikai szerveződés sokféle típusa ismerhető fel.³⁵ Hasonlóképpen vannak olyan radikális elemzők – például Rose -, akik azt állítják, a közszférát sokszínű, plurális és differenciált jelenségnek kell tekinteni.³⁶ E nézet szerint nem létezhet egyetlen, a közéleti részvételt átható értékrendszer, hanem csak egymással versengő és megütköző értékek vannak. Ezek a nézetek a politikai szférára koncentrálnak elsősorban, de a nem fizetett tevékenységek legitimálásának problémája felől nézve lehetséges olyan differenciált közszféra mellett érvelni – miként teszi azt Gorz -, ahol a piacnak is megvan a helye, meg a nem gazdasági, nem termelői szervezeteknek vagy közösségeknek is lehetőségük nyílik a működésre.³⁷ E cél eléréséhez nem szükséges a különböző közszférák közötti nyilvánvalóan meglévő korlátok kiépítése; a radikális reformokhoz a létbiztonságot garantáló jövedelmeket megadó szociálpolitikára, a munka újraelosztását és a társadalomban való részvételt biztosító gazdaságpolitikára, valamint olyan politikai reformokra van szükség, amelyek nagyobb teret nyitnak az irányításban való részvételnek. Ez a folyamat nehéz, és nem létezik tökéletes modellje, de a sokszínű politikai szférák eszméjének kitágítása révén a gazdasági és nem gazdasági területek sokfélesége is teret kaphatna, és ez lehetővé tenné annak további elemzését, hogyan legitimálhatók a nem fizetett tevékenységek, és hogyan nyerhetnek a fizetett munkával megegyező státust.

A fentebb vázolt radikális politikai filozófia logikáján tovább haladva, a nem fizetett tevékenységek legitimálásának feladata az új hegemónia fokozatos kialakításában áll, s az új hegemóniában érvényre jut a gazdasági racionalitások korlátozásának eszméje. A piaci szemléletmódnak a politikai viták fősodrára gyakorolt befolyása hihetetlenül erős, és pozíciója megingatásához koncentrált ellenzéki fellépés szükséges. Ehhez viszont az kell, hogy tere nyíljon a domináns gazdasági modellel szakító politikai megközelítésnek, és ebben lehet a civil társadalomnak szerepe. Ugyanakkor, nem a piaci szemlélet legyőzése a cél, hanem az, hogy teret nyissunk az alternatív koncepciók kidolgozásának. A civil társadalom mindig is a piaci szemléletmód jelentős színtere lesz, de ha el tudjuk fogadtatni, hogy a civil társadalom nem szilárd rendszer, és sok, egymással ellentétes szemléletmód találkozóhelye, azzal nagyobb politikai teret nyitunk a nem piaci eszmék megfogalmazásának is. Ennek következtében, a nem fizetett tevékenységek legitimálását lehetővé tevő alternatív szociális- és gazdaságpolitika megteremtése új szférákat igényel annak érdekében, hogy szembe tudjon szállni a gazdasági racionalitásra alapozott domináns ortodoxiával. Ebben az összefüggésben, a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek radikális politikája feltételezi a differenciált civil társadalom megfogalmazását, amelyben a piaci szemléletmód hegemóniája megkérdőjeleződik, de ahol azt is érzékeljük, hogy nem lehetséges a gazdasági és nem gazdasági megközelítések közé szilárd határokat húzni. Ezen a téren a radikális demokratikus politikai elmélet biztosítja a legtermékenyebb alapot a gazdasági érvek hegemóniájával szembeni alternatív politikai gazdaságtan kialakításához.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Lásd például B. Barber, ‘An American Civic Forum: Civil Society between Market Individuals and the Political Community', Social Philosophy and Policy, Vol. 13, No. 1, 1996; J. Cohen és A. Arato, Civil Society and Political Theory, London, 1994; A. Giddens, The Third Way: The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998; J. Keane, Civil Society: Old Images, New Visions, Cambridge, 1998; és M. Walzer, ‘The Civil Society Argument', in C. Mouffe (szerk.), Dimensions of Radical Democracy, London, 1992.

2 Lásd F. Fukuyama, Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity, London, 1996. és The Great Disruption: Human Nature and the Reconstitution of Social Order, London, 1999. Putnam elképzeléseiről lásd R. Putnam, Making Democracy Work: Civil Traditions in Modern Italy, Princeton, 1993, és ‘Bowling Alone: America's Declining Social Capital', Journal of Democracy, No. 6, 1995.

3 J. Keane, Democracy and Civil Society, London, 1988.

4 A. Gorz, Critique of Economic Reason, London, 1989.

5 Lásd M. Walzer, Spheres of Justice: A Defense of Pluralism and Equality, New York, 1983.

6 Lásd Gorz, Critique of Economic Reason, és A. Gorz, Capitalism, Socialism, Ecology, London, 1994.

7 Lásd például U. Beck, The Brave New World of Work, Cambridge, 2000.; A. Gorz, Reclaiming Work: Beyond the Wage-based Society, Cambridge, 1999.; J. Gray, Endgames: Questions in Late Modern Political Thought, Cambridge, 1997.; B. Jordan, The New Politics of Welfare: Social Justice in a Global Context, London, 1998.; A. Little, ‘Environmental and Eco-social Rationality: Challenges to Political Economy in Late Modernity', New Political Economy, Vol. 5, No. 1, 2000.; és P. Van Parijs, Real Freedom for All: What (if Anything) can Justify Capitalism? Oxford, 1997.

8 A. Little, Post-industrial Socialism: Towards a New Politics of Welfare, London, 1998.

9 Lásd F. Fukuyama, 1996, op. cit.

10 C. Taylor, ‘Invoking Civil Society', in R. Goodin és P. Pettit (eds), Contemporary Political Philosophy, Oxford, 1997, p. 77.

11 Lásd F. Fukuyama, 1996, 1999. op. cit.

12 Lásd A. Giddens, Runaway World: How Globalisation is Reshaping Our Lives, London, 1999.; és R. Putnam, 1993, op. cit.

13 Lásd J. Keane, 1988, 1998, op. cit.; és M. Walzer, 1992, op. cit.

14 Lásd A. Gorz, 1989, op. cit.; és J. Habermas, Between Facts and Norms, London, 1996.

15 J. Keane, 1998., op. cit. p. 19.

16 M. Walzer, 1992., op. cit., p. 107.

17 Lásd M. Walzer (ed.), Toward a Global Civil Society, Oxford, 1995.

18 Lásd például J. O'Neill, ‘Polity, Economy, Neutrality', Political Studies, Vol. 43, No. 3, 1995.

19 N. Rose, Powers of Freedom: Reframing Political Thought, Cambridge, 1999., p. 178.

20 Lásd G. Hughes és A. Little, ‘The Contradictions of New Labour's Communitarianism', Imprints, Vol. 4, No. 1, 1999.

21 Lásd például U. Beck, 2000., op. cit.

22 A. Gorz, 1999., op. cit., p. 54.

23 U. Beck, Democracy Without Enemies, Cambridge, 1998., p. 60.

24 Lásd J. Keane, 1998., op. cit., p. 170.

25 Lásd J. Gray, op. cit., és B. Barber, A Place for Us: How to Make Society Civil and Democracy Strong, New York, 1998.

26 Lásd A. Carling, ‘Prosperity, Autonomy and Community: John Gray on the Market, Politics and Values', Imprints, Vol. 1, No. 1, 1996.

27 Lásd B. Barber, 1998, op. cit., ch. 5.

28 B. Barber, ibid., pp. 34-5.

29 Lásd B. Barber, 1996, op. cit.

30 Lásd például C. Mouffe, The Return of the Political, London, 1993., és The Democratic Paradox, London, 2000.

31 Lásd J. Martin, ‘Post-Marxism and Civil Society: From Relative Autonomy to Radical Contingency', a dolgozat a ‘Civil Society and the State' címmel rendezett nemzetközi szemináriumon hangzott el az International Christian University szervezésében, Tokió, Japán, 2001. január 10-én, p. 7.

32 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

33 Lásd E. Laclau, Emancipation(s), London, 1996., és ‘Identity and Hegemony: The Role of Universality in the Constitution of Political Logics' in J. Butler et. al., Contingency, Hegemony, Universality, London, 2000.; C. Mouffe, 1993., 2000. op. cit.; és N. Rose, op. cit.

34 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

35 Lásd J. Keane, 1998., op. cit.

36 Lásd N. Rose, op. cit.

37 A. Gorz, 1989., 1999., op. cit.

Ungváry Krisztián – úgy tűnik – nem olvasta figyelmesen cikkemet. Annak témája ugyanis legkevésbé sem az ő személye, még csak nem is történészi tevékenységének summázata vagy bírálata – az előbbihez természetesen senkinek semmi köze, az utóbbi pedig (ha van rá ész, erő és energia) valóban szaktudományos kérdés -, bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy egy ilyen esetleges vitában kizárólag a történettudomány jutna szóhoz. Én azonban – hangsúlyozom, a politikai publicisztika szintjén – magát az Ungváry-jelenséget boncolgattam, utalva arra, hogy milyen mértékig "emésztette fel" a politika a történettudományt.

Ungváry Krisztián munkássága ugyanis véleményem szerint egy olyan általános és nemzetközi trendbe illeszkedik, amely messze túlmutat a "történettudomány" keretein. Nemcsak avval, hogy szubjektivizálja a történelmet (ami természetesen nem csak a jobboldalra jellemző; bármilyen ideológia, legyen az jobb- vagy baloldali, politikai vagy vallási stb. felléphet és fel is lép ilyen igénnyel), hanem sokkal inkább azért, mert ezt teljes szaktudományos apparátussal felvértezve, oly módon teszi, hogy nagyívű (és kis- meg közepes ívű) hipotéziseit megfellebbezhetetlen tényekké konvertálja át: mint sajnálatos módon szemtanúi lehetünk, hasonlóan tényszerűnek kikiáltott hipotézisek alapján manapság háborúkat is indítanak…

E jelenség mindazonáltal nem új, és valóban álságos dolog lenne úgy rácsodálkozni, mintha még soha nem találkoztunk volna ilyesmivel. Az a fajta – nem tudok jobb szót használni rá – cinizmus azonban, amellyel mostanság a gyilkosokat áldozatoknak festik le (függetlenül attól, hogy a tényleges áldozatok valóban bűnösök-e; ez a kérdés persze az elpusztított zsidók esetében csak valóban periferiálisan merül fel, Ungvárynál nem látom nyomát az antiszemitizmusnak) egyre inkább eluralkodik. A történettudomány ebben is csupán a tágabb valóságot tükrözi. Hangsúlyozom: nem azt tartom cinizmusnak, ha a történész mítoszokat rombol, bálványokat döntöget és a valódi tényeket igyekszik feltárni. Ez a feladata. A mítoszok átírása azonban nem más, mint kurzusideológia – kurzus nincs mitológia nélkül, hiszen alapot kell teremteni a historizáláshoz.

Feltűnő és riasztó, ha ez az alap a nácizmus relativizálására épül. Ungváry válaszában azt üzeni nekünk, hogy volt a náci rendszernek egy szakmailag maradandó, sőt, olyan egészséges része, amelyet még Amerika is fel tudott használni a háború után. Nem lehet tudni, hogy ez kinek válik dicsőségére, a náci hadseregnek vagy a szakértelmet "tisztelő" Amerikának, pontosabban a konzervatív jobboldali Amerikának.

Ungváryt ebben az értelemben neveztem a "fidesz-kurzus ifjú házitörténészének". Magyarországon ugyanis eleddig a Fidesz volt az a szerveződés (párt, véd- és dacszövetség, "rablóbanda", mozgalom, nemzetmentő erő… kinek-kinek kedve szerint), amelyik a leginkább emblematikusan képviselte a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság látszólag paradox, valójában félelmetesen logikus szintézisét – egyfajta ifjúburzsoá forradalmi hevületet, hogy Tamás Gáspár Miklós frappáns gondolatmenetét idézzem. E kurzus számára náci hadsereg vagy Vörös Hadsereg csak "mennyiségileg" különböztethető meg, a szocializmus minden formája szitokszó vagy legalábbis kriminalizált kifejezés csupán stb. Ezt az amalgámot képviseli egy más szinten Ungváry történészi tevékenysége is – teljesen függetlenül politikai szimpátiáitól és attól, hogy hová teszi az ikszet a szavazólapon. Hogy Ungváry Krisztián nem szereti a Fideszt, én szimpatikusnak tartom, ám ugyanakkor kicsit szánom is őt: helyzete némileg tudathasadásos lehet… Ungváry ugyanis a kurzust sematikus módon csupán a pártpolitikában hajlandó észrevenni: hangsúlyozza, hogy ő személy szerint nem fideszes, de azt mintha nem venné tudomásul, hogy kik használják fel "kritikáját", hogy az általa alkalmazott szélsőjobbos ízesítésű liberalizmus milyen politikai vegykonyhák polcaira kerül, és ott mit főznek ki abból számunkra – mindannyiunk számára, sajnos. Ungváry dörgedelmes és érthetetlenül sértődött válaszában még csak ki sem tér arra a kritikámra, ami a kommunizmus és a fasizmus azonosításának általa is megfogalmazott "fideszes" tézisére vonatkozik (amit egyébként a Népszabadságtól a Fidesz által irányított közszolgálati televízióig oly vehemensen képviselt éveken keresztül). Olykor bizony még a szovjet történelem szakavatott képviselőjeként sem restellt megjelenni a képernyőn Kun Miklóssal vagy a kurzus más jeles és tekintélyes képviselőivel. Feltehetően nem kényszer hatása alatt cselekedett.

Márpedig ez a "fideszes" szellemi eledel, nincs mit tenni, olyan, amilyenné a hozzávalók tették. Attól, hogy maga Ungváry is nyögvenyelősnek találja, még részt vett az elkészítésében. Nemcsak a szerkesztőnek, de a történésznek is "felelőssége" van…

Éppen ez a fajta szervezetközpontú sematizmus (ami egyébként sokkal inkább a mai magyar történészképzés, mintsem Ungváry hibája: a marxizáló sematizmussal együtt a marxista dialektikát is kihajították) vezeti oda Ungváryt, hogy képtelen akár a Wehrmachtot is ellentmodásosságában szemlélni. A korábbi egysíkú ábrázolást egy újabbal váltja fel: abból a felismerésből, hogy a Wehrmacht – természetesen – nem volt, nem lehetett egy monolit náci horda, amelynek minden egyes katonája a Führer nagy céljaiért lángolt, Ungváry tulajdonképpen arra a "posztmodern" következtetésre jut, hogy nem is beszélhetünk a Wehrmachtról mint egységes szervezetről, illetve a Wehrmacht (praktikusan a Wehrmacht katonái) által elkövetett háborús bűntettekről. Senki, akibe csöppnyi józan belátás szorult, nem kérdőjelezte meg, hogy a Wehrmacht, mint fentebb Ungváry is rámutat, "a náci diktatúra szerves része volt, s ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős". Az inkriminált Wehrmacht-kiállítás célja nem is ennek a ténynek egy újabb igazolása volt, hanem éppen az, hogy bemutassa ennek a szervezetnek (és – itt csak a mértékben lehet különbség – tulajdonképpen minden állami és kvázi-állami erőszakszervezetnek) az elembertelenítő, lealjasító, egyszerre atomizáló és homogenizáló hatását az egyes emberekre – vagyis éppenhogy nem "lekicsinylette" a náci diktatúrát, ahogyan Ungváry feltételezi, hanem feltárta annak valódi dimenzióit, rámutatott arra, hogy a nácizmus mint a kapitalizmus irracionális racionalitása milyen elképesztő méretekben hatotta át a társadalmat. Igyekezett rádöbbenteni a nézőket, hogy nem csupán a nürnbergi vádlottak voltak nácik, és hogy milyen mértékig hamis a "parancsra tettem" típusú mentegetőzés. Mint az eredeti kiállítás fogadtatása is mutatta, ez a szembesítés sikeres volt. Az új, átfésült kiállítás már korántsem képes ezt ilyen meggyőző erővel képviselni. Nem tudta az egyénnek a borzalmakban való "alkotó" részvételét mélyebben ábrázolni, noha lehetséges, hogy szakmailag pedánsabb munkáról van szó. (Kinek a pap, kinek a papné…?)

Az eredeti Wehrmacht-kiállítás legnagyobb gyengesége (ki tagadná, volt ilyen is számos) éppen abban rejlett, hogy nem mutatta meg az ellenállás lehetőségeit is – bár ezt az aspektust a szervezők nem is vállalták fel. Persze ez a szemlélet is történelmi: ugyanígy gondolták sokkal tragikusabb eredménnyel pl. azok az olasz partizánok is, akik kifejezetten a Wehrmachtból dezertált katonákra vadásztak, lévén, hogy azokat könnyebb likvidálni, és úgyis "minden német katona náci". Azt is látnunk kell – bár véleményem szerint a Wehrmacht-kiállítás nem esett bele ebbe a hibába -, hogy a fasizmus (és mindenekelőtt a nácizmus) rémtetteinek hangsúlyozása időnként azt a célt szolgálja, hogy elkendőzze a szövetségesek szintén nem túl szívderítő ténykedését. Auschwitz mellett eltörpülhet Drezda terrorbombázása, Buchenwald árnyékában még Hirosima is kifakul…

De az arányokkal mindenképpen csínján kell bánnunk, másfelől fontos látni, hogy mindezek egyazon gazdasági-társadalmi struktúrának különféle megjelenései. Nem játszhatunk a gulaggal, Auschwitz-cal vagy Vietnammal (a sor sajnos mérhetetlenül hosszú lehetne), hogy egyiket a másikkal, vagy a másikat az egyikkel indokoljuk, ideológiai mérlegek serpenyőibe pakoljuk. A tények, a struktúrák valódi feltárására van szükség, és ez a történész feladata, nem pedig az, hogy a szövetségesek bűntetteit a náci bűntettek elbagatellizálásával hangsúlyozza ki, vagy erőltetett párhuzamokat vonjon a náci koncentrációs táborok és a szovjet munkatáborok között (Ungváry még a nyilas és a szovjet kultúrpolitika között is "azonosságokat" vél felfedezni – persze csak szigorúan "szakmai" céllal…).

Ungváry azonban nem az efféle ellentmondásos hozzáállást kéri számon a kiállítókon; sokkal inkább azt sérelmezi, hogy a szervezők nem hangsúlyozzák a felső vezetés, a náci nagykutyák szerinte abszolút meghatározó szerepét: "A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan – írja -, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé".

A kiállítók – helyesen – máshová tették a hangsúlyt: azt mutatták be, hogy miként formált ez a "hideg kalkuláció" "vérengző vadállatokat" a derék német kispolgárokból, munkásokból, családapákból, templomjárókból és szociáldemokratákból stb. stb. Sőt, azt is sugallta: mindez nem feltétlenül a múlt, hiszen a munkamegosztás, a racionalitás stb. egyáltalán nem specifikusan a nácizmus, hanem általában véve a kapitalista termelés sajátja. Ungváry is negligálja, mint annyian a mai "mainstream" társadalomtudósok közül Adorno vagy József Attila figyelmeztetését, mely szerint nem beszélhetünk komolyan a fasizmusról anélkül, hogy a kapitalizmusról ne beszélnénk. Vélhetőleg éppen ez a mögöttes gondolat volt az, ami nem tetszett a kiállítás amúgy liberális szponzorainak sem…

De végül is az Ungváry által kifogásolt írásom – az ő beállítása ellenére – nem a Wehrmacht-kiállítás körüli bonyodalmakról szólt. Az érdeklődő olvasót én is az Ungváry által fentebb közölt statisztikához utalom: ítélje meg maga, hogy ezek miről tanúskodnak. Véleményem szerint éppen nem Ungváry igazáról, aki szemmel láthatóan azt várja el, hogy minden egyes képen jól látható Wehrmacht katonák éppen gyilkoljanak valakit (aminek magánkezdeményezésű fényképezését a náci vezérkar szigorúan tiltotta). Nos, ilyen egyértelmű helyzetet a táblázat alapján "csupán" a kiállított képek egynegyede ábrázol. Nekem elég. Ungváry Krisztián többet várt; de milyen célból? Ungváry sajnálatosan nem is veszi észre, hogy a Wehrmacht tulajdonképpeni "mentegetését" folytatja tovább. Így például publikált és megbízható dokumentumok igazolják, hogy a Wehrmacht-katonák által legyilkolt zsidók száma nem "néhány ezer", hanem több tízezer, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy éppúgy gyilkosnak tekinthető az is, aki a zsidókat a falusi csűrbe beterelte, mint az, aki rájuk gyújtotta, akkor ez a szám biztosan sok százezerre rúg… A pontos adatok egyébként mindig vitathatóak lesznek, hiszen a nácik nem csináltak adatfelvételt mondjuk a szovjet zsidóság kiirtásának folyamatában.

Ungváry statisztikái nem megbízhatóbbak akkor sem, amikor a szovjet emberveszteségeket elemzi. Egy ilyen publicisztikai jellegű, egy általános jelenségre reflektáló írásban már csak műfaji okok miatt sem térhetek ki részletesebben Ungvári "forráskutatásaira". Mindenesetre Ungváry nem vette a fáradságot, hogy a Gulag és a szovjet emberveszteség tematikájában beleássa magát a legújabb orosz forrásközlések magyar nyelvű publikációiba, amelyeket éppen az általa "bírált" Krausz Tamás szerkesztett egy kötetbe. A kötet anyagai valóban számszerűsítették a veszteségeket – ellentétben Ungváry kompilációival, pedig orosz, magyar és amerikai történészek kiváló munkái segítenek az érdeklődőknek eligazodni a téma szerteágazó problémaköreiben. Más kérdés, hogy nemcsak Ungváry, hanem a magyar szellemi élet szinte egésze, gyakorlatilag a média sem vett tudomást a frekventált téma valóban tudományos vizsgálódásairól. Ezek nem válthatók be szenzációs politikai poénokra. A média "szakemberek" még mindig előnyben részesítik azt a megközelítést, hogy nagyon öreg bácsik nagyon késői visszaemlékezéseit tekintik a Gulag-probléma kiindulópontjának – a tudományos vizsgálódások helyett. A tudomány nemcsak üzletileg, úgy tűnik, politikailag sem kifizetődő a mai hatalom számára.

Ungváry Krisztián történészként nem várhatja el, hogy helyette valaki más fogja megvilágítani azokat az adatokat, amelyeket ő maga ignorált vagy nem volt képes elsajátítani, illetve a tudományos kritika elvárásainak megfelelően felhasználni. A forráskritika ábécéje, hogy ha Ungváry nem ad hitelt (ez persze szíve joga, és a kétely egyáltalán nem alaptalan) az orosz archívumi közleményeknek, akkor nem a másodlagos források alapján próbálja meg cáfolni azokat, hanem kiutazik a megfelelő levéltárakba, és ott ellenőrzi az adatokat – amint ezt nem egy magyar történész manapság is teszi.

Ungváry kolléga válaszában megkerüli az én cikkemben felvetett problémákat. A tőle hozott idézeteket nem is próbálja cáfolni vagy más megvilágításba helyezni. Közvetve elismeri, hogy ő olyan liberális, aki a konzervatív jobboldali, néha szélsőjobboldali történeti koncepciókat preferálja. Azon az úton jár, amelyet a szélsőjobboldali (ettől még nem "echte" náci) beállítottságú Nolte Németországban, a sztálinistából harcos antimarxistává avanzsált konzervatív francia Furet vagy a történeti hamisításairól elhíresült Conquest (hogy Brzezinskit vagy Pipes-t ne is említsük) tapostak ki számára – akiknek munkásságát egyébként az Eszmélet is nemegyszer elemezte kritikai módon. (Mellesleg e szerzők bizony nagyon megsértődnének Ungváryra, ha leliberálisozná őket.)

Írásom alapvetését sem kérdőjelezte meg Ungváry: vagyis célom a szélsőjobboldali liberalizmus (vagy a liberális szélsőjobboldaliság?) mibenlétének és történelem(át)formáló módszereinek rövid feltérképezése volt csupán, és – itt és most – nem szaktudományos vita, így nincs is miért tovább szaporítanom a szót.

Mindössze egy dolog még végezetül: jelen válaszom, akárcsak az Eszmélet előző számában közölt írásom is, publicisztikai jellegű; nem ritka és szerintem etikailag sem kifogásolható ilyen esetben az anonimitás, különösen, ha egy általános jelenségről van szó, és az adott írás által tükrözött álláspont nem egy személy agyszüleménye, hanem vitákban, beszélgetésekben formálódott, innen is, onnan is adódott hozzá egy-egy szempont, ötlet. Cikké csak az egyre feszítőbb kényszer formálta: meg kellene már szólalni valakinek ebben a dologban. Egyszerűen – kínos volt. Kínos, hogy ma még mindig (és újra meg újra) ilyen vitákat kell folytatnunk. Kínos, hogy a szélsőjobb és a liberalizmus házassága hovatovább "polgárjogot" nyert. Nem "gyávaságból" "született" meg hát "Werth Márk", csupán viszolygásból. Egyébként Ungváry Krisztián megspórolhatta volna internetes kutatómunkáját, ha felfigyel arra, hogy ha a Wehrmacht témában Werth Márk ír, az valószínűleg szóvicc – jó, lehet hogy nem a legötletesebb, de – ellentétben bizonyos történeti koncepciókkal – legalább ártalmatlan. Úgyhogy részemről továbbra is maradok:

"Werth Márk"

52. számunk három nagy témakörre oszlik. A 2001. szeptember 11-i washingtoni és New York-i terrorakciók mozgatórúgóival, következményeivel és a körülötte kialakult hazai és nemzetközi propagandaháborúval foglalkoznak a közölt tanulmányok, írások, dokumentumok, amelyek egyértelműen leteszik a voksot amellett, hogy a terrorizmus kiiktatása háború útján nem, csakis a terrorizmus társadalmi, gazdasági és politikai okainak megszüntetésével lehetséges.

A kelet-európai rendszerváltás és általában a világ átalakulása nyomán az utóbbi évtizedben kialakult egy olyan új szellemi atmoszféra, amelynek egyik jellemző vonása a történetírás, a történettudomány megrontása, a történelem politikai szándékok szerinti „átírása”, „átértelmezése” az USÁ-tól Japánon át Kelet-Európáig és Magyarországig. A hatalmi elitek finanszírozzák például a háborús bűnök mentegetését, a Horthy-rendszer történetének szerecsenmosdatását, a „kommunizmus" történetének a fasizmuséval való rokonítását, azonosítását stb. Tanulmányok, cikkek mutatják be e témakörökből a jellegzetes „eseteket".

Mocsáry Józsefnek a maga nemében úttörő jelentőségű tanulmánya a privatizáció valós adatai fényében mutatja be a rendszerváltás valódi magyarországi történetét és teljesítményét.

Tartalomjegyzék

1. Mocsáry József : Visszapillantás a privatizációra
2. Bartha Eszter : A tranzitológiától a transzformációig
3. Horváth Gizella : A „polgári Magyarország” mítosza
4. Farkas Miklós : Történelem lecke fiúknak … és lányoknak
5. Marc Bloch : A magyar támadás
6. Konok Péter : „Talán dünnyögj egy új mesét”- A Magyar Tanácsköztársaság és a történelem átalakítása
7. Dietrich Orlow : A fasizmus arcai (interjú)
8. Tézli Péter : Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban c. könyvéről
9. James W. Loewen : Tanáraink hazugságai (részlet)
10. Juhász József : Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában
11. Csoma Mózes : Történelemhamisítás Ázsiában
12. Szalai Pál : A Horty-korszak jellegéről
13. Andor László : Nekünk New York kell
14. Immanuel Wallerstein : A terrorválság hétről hétre
15. Borisz Kagarlickij : Új szakasz az ameriaki-orosz kapcsolatokban
16. Arundhati Roy : A Végtelen Igazság matematikája
17. Humanista Internacionálé : Nyilatkozat egy háborúk és erőszak nélküli világért
18. BAL : Állásfoglalás az afganisztáni háborúról
19. P. Podrabinek, Pjotr Markovics Abovin-Egidesz : A szocializmus alapelvei (egy Gulag-lakó szocializmus képe)

Amikor az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, több száz közösség számára saját pénz kibocsátása jelentette a megoldást. A farmerek továbbra is termeltek, rengeteg munkanélküli szeretett volna dolgozni, viszont a pénzügyi „kapcsolati háló", amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrások áramlását és termelésben való részvételét, nem volt adott. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot. A 80-as évek óta a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak, ezúttal már tudatos fejlesztések eredményeképpen.

Az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, az általuk tartott letétek eltűntek, és több száz közösség számára saját pénz kibocsátása vált szükségessé. Ezen közösségek farmerjai továbbra is élelmiszert termeltek, rengeteg munkanélküli tudott és szeretett volna dolgozni, a városoknak és az egyes embereknek továbbra is voltak szükségleteik. Viszont a pénzügyi “kapcsolati háló”, amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrás áramlását és a termelésben való részvételét, nem volt meg. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot.

A globalizáció terjedésének, a folyamatos vagyontranszferek növekedésének, a szegények és a gazdagok közötti rés tágulásának hatására mára sok közösség gazdaságilag nehéz helyzetbe került. Ez különösen igaz ott, ahol a már hosszú ideje létező gyárak bezártak vagy átköltöztek máshová, de súlyos a helyzet számos színes közösségben is, ahol a lakosok már régóta szenvednek a magas munkanélküliségtől és a keveset fizető, bizonytalan munkáktól.

A vagyonos külső tulajdonosok gyakran elszívják számos olyan üzlet profitjának nagy részét, amelyek alacsony jövedelmű közösségekben működnek (még azon üzletekét is, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy serkentsék a helyi gazdasági fejlődést). A bankok és a hitelező társaságok folyamatos diszkriminációja korlátozza a szegény lakosság azon lehetőségeit, hogy akár kis kölcsönt felvéve beindítsák saját vállalkozásukat.

Az 1980-as évektől kezdve a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak. Ekkor öntudatos, innovatív válaszként jelentkeztek a szisztematikusan fennálló problémákra. A legnagyobb figyelmet kapó közösségi valuták használata egyre inkább terjed a középjövedelműek körében. Emellett az alacsony jövedelmű közösségek is bevezettek helyi pénzrendszereket, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezúton erősítsék a közösségi hálózatot, és lehetővé tegyék a korlátozott jövedelemmel rendelkező lakosok számára a szükséges javak és szolgáltatások beszerzését. Néhányan arra használják a rendszert, hogy a vagyont a helyi közösségben tartsák, és az egyébként kihasználatlan helyi képességek és erőforrások nagyobb áramlásának segítésével serkentsék a gazdasági fejlődést.

Az alacsony jövedelmű csoportokban sok ember rendelkezik felesleges szabadidővel, de senkinek sincs elegendő dollárja. A pénzrendszer lehetővé teszi, hogy kihasználatlan képességeiket és erőforrásaikat egymás kölcsönös segítésére fordítsák. Utópista eszmeként: “olyan világot tesznek számunkra elérhetővé, amely ugyanolyan automatikusan jutalmazza a tisztességet és a gondoskodást, mint a piac az önzést és a könyörtelenséget” – mondja Edgar Cahn, a “Time Dollar”-nak nevezett rendszer támogatója.

Mivel nem lehet az összes szervezetet számon tartani, néhány megfigyelő úgy becsüli, hogy kb. 3000 működő közösség létezik ma a világon, ebből több mint 400 Angliában, több száz Ausztráliában és Új-Zélandon. Számuk Kanadában, Európában és az Egyesült Államokban is jelentős, és található néhány Mexikóban, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Bizonyos rendszerekben a résztvevők száma nem éri el a százat, miközben akad olyan is, amely több ezer tagot számlál. Néhányat innovatív személyek indítottak be válaszul a környezetükben jelentkező elbocsátásokra és pénzhiányra, másokat pedig nonprofit szervezetek vagy közösség fejlesztési tanácsadók kezdeményeztek, akik egy speciális gazdasági terület javítására törekedtek.

Bár néhány országban tiltott a helyi pénz létrehozatala, számos más nemzet, beleértve az Egyesült Államokat, Kanadát és Európa többségét, engedélyezi ezeket a rendszereket. Hamisításnak csak az minősül, ha olyan pénzt nyomtatsz, amely hasonlít a hivatalos pénzre. Ellenben teljesen legális saját pénz kibocsátása, ha az egyáltalán nem hasonlít a hivatalos pénzre. Ez a szabály elősegíti a helyi pénzek különböző fantáziadús megjelenéseit. Például egy vidéki massachusetts-i rendszerben sajátos bankjegyet nyomtattak ki: egy káposztafejet az alábbi szavakkal: “hiszünk a farmokban”.

Noha sok közösségi pénzrendszer használja a kereskedelem illetve a csere szót a nevében vagy tevékenységének leírásakor, valójában nem közvetlen barter formában (elcserélem a lovamat a tehenedre; vagy egy hét a nyaralómban cserébe egy hét a jachtodon) működnek. Azok a helyi valuták, amelyeket kinyomtatnak, és papírpénzként szétosztanak, ugyanúgy funkcionálnak, mint a hagyományos pénz. Sőt, ha kereskedelmi céllal hozták létre, használatuk után még adózni is kell. A Time Dollár – ahol minden egyes ember munkaórája ugyanannyit ér – és a LETS-type – ahol az emberek piaci áron értékelt munkája növeli a hitelkeretüket – rendszereket úgy írhatnánk le, mint közvetett barter vagy kölcsönös hitel rendszereket. A résztvevők egyoldalú tranzakciókat hajtanak végre (Steve főz Jane-nek, Jane megjavítja Sue kocsiját, Sue pedig paradicsomot termeszt Stevenek). A szponzor szervezet minden egyes tranzakció értékét (órában vagy “hitel-dollárban”) rögzíti az egyes tagok számláján, mint hitelkövetelés vagy tartozás. Amikor szükségük van rá, a tagok beválthatják követeléseiket az egymás közötti tranzakciókban. A Time Dollár és a LETS-style rendszerek az IRS szabályozása szerint adómentesek, mivel nem piaci rátákat használnak, és jótékony célt szolgálnak.

Valley Dollars és a vidéki gazdasági fejlődés

Franklin megye Massachusetts legszegényebb tartománya, lakosai többsége azon küzd, hogy kijöjjön az állam, a rosszul fizető magánvállalkozások nyújtotta, és a részidős munkákból származó fizetésből. A lakosok gazdasági helyzetének javítása érdekében a Franklin County Community Development Corporation (CDC, Franklin Megye Közösség Fejlesztési Társasága) szponzorálta a “Valley Dollars”-nak nevezett közösségi pénzrendszer létrehozatalát.

A rendszert rosszul fizetett irodai és műszaki női alkalmazottak alapították 1991-ben a szomszédos Hampshire megye állami egyetemén. 1995-ben, amikor a Franklin County CDC átvette és elkezdte fejleszteni, 70 tagja volt. Tim Cohen-Mitchell koordinátor szerint a szervezetnek ma több mint 400 tagja van, többségében egyének, de akad néhány helyi vállalkozás is, ideértve az élelmiszer és más kiskereskedelmi egységeket s néhány kisebb ipari termelő vállalatot.

A vidéki CDC közösségi valutát bocsát ki, és az egyenlőséget elősegítendő, arra ösztönzi használóit, hogy vásároljanak szolgáltatásokat a piaci ártól függetlenül, 10 $/munkaóra áron. A résztvevők természetesen megállapodhatnak ettől különböző árban is.

Csatlakozáskor a tagok 10 $ és 20 $ közötti (amerikai dollár) éves díjat fizetnek a CDC “Valley Trade Commision” (VTC, Völgy Kereskedelmi Bizottság) számára, ezen felül ajándék gyanánt 25 $ értékben szolgáltatásokat vagy termékeket kell biztosítaniuk. Cserébe kapnak 25 $ értékű Valley dollárt. Ha részt vesznek egy 1 órás orientációs programon, kapnak további 25 $ értékű Valley dollárt. A VTC címjegyzéket ad Franklin és Hampshire megye minden olyan személyének és vállalkozásának, akik szolgáltatásokat nyújtanak, javakat termelnek és ezért elfogadnak Valley dollárt. Napjainkra körülbelül 60000 $ értékű Valley dollár van forgalomban.

Mivel a bizottság nem követeli meg tagjaitól, hogy tranzakcióikat rögzítsék, senki nem tudja, hányszor használják fel újra a Valley dollárokat. Bár a bizottság hangsúlyozza a rendszer alacsony jövedelműek számára biztosított elérhetőségét (a tagok kétharmada alacsonyjövedelmű csoportból származik), a címjegyzékben szereplő szolgáltatások közül sok inkább ezoterikus (sokféle masszázs, spirituális /szellemi/ tanácsadás, elektronikus kiadványszerkesztés). Cohen-Mitchell úgy véli, ahhoz, hogy a rendszer jobb közösségi hatást érjen el, legalább 2000 tag kellene és több vállalkozó részvétele. A növekedést gátolja a pénzhiány, nem tudják megfizetni a szervezőket, akik a rendszert bemutathatnák, és több tagot toboroznának.

A részvevők közül sokan magánvállalkozók vagy épp most indítják be saját vállalkozásukat, és arra használják a Valley dollár rendszert, hogy üzletükhöz kötődő szolgáltatásokat és készleteket szerezzenek be. Így megvásárolhatják a szükséges termékeket anélkül, hogy bankkölcsönt kellene felvenniük.

More Time Dollar: A belvárosban ezrek kiszolgálója

A középosztály tagjai gyakran azért vesznek részt egy helyi pénzrendszerben, hogy ezáltal erősödjön bennük a közösséghez tartozás érzése. Az alacsonyabb jövedelműek inkább az olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést helyezik középpontba, amelyeket a lakosok egyébként nem engedhetnének meg maguknak, bár a közösségi érzés itt is ugyanúgy létrejön.

A MORE Time dollár (Member Organized Resource Exchange = Tagok által Szervezett Erőforrás Csere) Missouri államban, St. Louisban és környékén tíz alacsonyjövedelmű szomszédos csoportot foglal magába, több ezer fekete és fehér lakost szolgál. George Eberle, a St. loiusi Grace Hill Settlement House vezérigazgatója 1980-ban alapította a MORE rendszert, amely nem bocsát ki pénzt, helyette a lakosok egymásnak különféle szolgáltatásokat nyújtanak: a lovaglástól a doktorig, gyerekre vigyázás, háztartásvezetés, autószerelés, ételszállítás az öregeknek, hólapátolás, magántanítás stb… mind azon az elven alapul, hogy “az általam rászánt 1 óra egyenértékű az általad rászánt 1 órával”.

Átlagosan 6000 ember vesz részt benne, de minden évben legalább 3000 tagja volt. Néhányan arra használják a MORE rendszert, hogy a szomszédaikon segítve, mások szemében megbízhatóvá váljanak, mások a Grace Hill Programjában végzett önkéntes munka fizetségének tekintik.

A rendszer hatalmas sikerében számos tényező játszik közre. Tökéletesen illeszkedik a hivatali programokba, ideértve a társadalmi osztályoknak, családoknak nyújtott szolgáltatásokat, az egészségügyi programokat. Grace Hill bőséges intézményi támogatást nyújt, kiterjedt helyi elérhetőséget biztosít, és minden egyes lakosnak 20 órás tréninget tart a rendszer működéséről. A résztvevők a tréningért fizetést kapnak: a szövetségi valuta és a MORE hitel egyfajta egyvelegét, amivel még több tag toborzására ösztönöznek.

Számítógépes nyilvántartást vezetnek a tagok által nyújtott és kapott szolgáltatásokról. Aztán, mondja egy résztvevő, “a számítógép segítségével megtudhatod, kinek milyen szolgáltatásra van szüksége. Csak rákérdezel és megnézed. Tegyük fel, hogy különösen érdekelt vagy a takarításban; megtudhatod, hogy a szomszédodban él egy csomó ember, akiknek szükségük van erre a szolgáltatásra.”

Bár eredetileg a szolgáltatásokat olyan öregek számára kívánták biztosítani, akik sokféle szükséglettel és kevés pénzzel rendelkeznek, mára a helyi lakosság különböző generációi vesznek részt a rendszerben, egymás számára a legkülönfélébb szolgáltatásokat nyújtva.

Tovább emeli a rendszer hasznosságát, hogy a Grace Hill mint “Idő – Raktár” kezdte működését, adományokat: használt ruhát, játékot, iskolai felszerelést, új és használt berendezéseket tárolt. Az áruk nagyobb részét a Time dollár tagok maguk hajtották fel.

Hűek maradva az “órát az óráért” értékrendszerhez, a termékek eladási árát a biztosításukra és tárolásukra fordított idő nagysága (órák száma) határozta meg. A MORE tagok közül sokan szélsőségesen szegények. A Time dollárok lehetővé teszik számukra, hogy kiegészítsék korlátozott pénzjövedelmüket és megvásárolják a létfenntartási cikkeket, mint pl. a szappant és a sampont. A Time dollárok “segítettek, mivel rokkant nyugdíjas vagyok, és teljesen kifogytam a WC papírból” – mondja az egyik tag.

Tapasztalatok szerint, a Time dollár az embereket olyan szomszédaikkal kötheti össze, akik bírnak bizonyos képességekkel, amelyekről eddig talán tudomásuk sem volt. Absztraktabb szinten szemlélve, a tagoknak lehetőségük van arra, hogy az idejüket produktívan használják ki, ami a munkanélküliek és a részidős munkások számára – mind pszichológiailag, mind gazdaságilag – különösen értékes.

“Mióta megszületett a gyerekem, és munkanélküli vagyok, nincs pénzem. Egy barátom mesélte, hogy van egy program, ahol megkaphatom a számomra szükséges szolgáltatásokat anélkül, hogy fizetnem kellene értük. Időm volt bőven, hogy másoknak szolgáltatásokat nyújtsak, de pénzem egy garas se.” – mondja az egyik résztvevő. “Unalmas volt mindig csak otthon ülni, pénz nélkül nem tudtam elmenni sehova.”

A Time dollár hatékony szervezőeszköznek bizonyult. “Többet tudok a közösség különböző problémáiról” – állítja az egyik tag. “Azelőtt nem érdekeltek mások problémái” – mondja egy másik. A harmadik szerint: “Rájöttem, hogy mások ugyanolyan helyzetben vannak, mint én, és a problémáinkat együtt tudjuk megoldani.”

Közösségi pénzrendszerek: egyre terjedő újdonság

A fejlett és a fejlődő országokban egyre több közösségi pénzrendszert hoznak létre, egyre nagyobb az érdeklődés irántuk. A múlt évben, San Franciscóban körülbelül 85 ember, több tucat kanadai és amerikai szervezet képviselője, rendezett egy konferenciát a közösségi pénzrendszerekről. Június közepén Chicagóban szerveznek egy hasonló, a Berkley-ben alapított Center for Community Futures által szponzorált konferenciát, amelynek résztvevői a bizalmon alapuló gazdasági fejlődés propagálói, a helyi lakásügyi hatóságok képviselői és más, a közösségek közeledését támogató személyek.

Jim Masters szerint – aki a szervezet vezetője és már hosszú ideje szegénységellenes aktivista – az évek óta tartó harc ellenére több alacsony jövedelmű vidék maradt továbbra is nagy szegénységben. A helyi pénzrendszerek konkrét lehetőséget teremtenek, hogy javítsunk egy közösség és tagjai gazdasági életén. Ezek a rendszerek azáltal is támogatják a tartósabb változtatásokért folytatott harcot, hogy elősegítik az emberek közötti kapcsolatok ápolását.

Egyelőre a közösségi pénzrendszereknek még nincsen szélesebb értelemben vett gazdasági hatása. Még egyetlen rendszer sem elég nagy ahhoz, hogy egy gyakran emlegetett célt teljesítsen: megállíthassa a vagyon kiáramlását a közösségből. A rendszer hétköznapi emberek számára biztosít hatalmat, hogy eldöntsék, mi jelent számukra értéket, és ezt az értéket valóságossá is tegyék, egy olyan gazdasági mechanizmus alkalmazásával, amely az általuk előállított javak, szolgáltatások és a szociális segély körforgását biztosítja.

1998-ban az USA-ban és Angliában megjelent egy könyv A piaci szocializmus – Viták szocialisták között címmel, amelyet Bertell Ollman szerkesztett. Már a legelső oldalon feltűnnek a vita résztvevői – egyfelől David Schweickart és James Lawler, másfelől Hiller Ticktin és Bertell Ollman. Valamennyien a szocializmus hívei, egyetértés azonban nincs köztük: az első kettő a piaci jellegű szocializmus mellett áll ki, az utóbbi kettő pedig a nem piaci meghatározottságú szocializmust tartja helyesnek. Ez a nézetkülönbség az USA-ban és Angliában mind a mai napig választóvonal a szocializmus hívei között. A kötetet záró, válogatott bibliográfia (a cikkeket nem számítva) csupán a 90-es évekből 27 könyvcímet sorol fel a tárgyban mindkét tábor részéről. Csak ízelítőül néhány: N. Scott. Arnold: A piaci szocializmus filozófiája és gazdasága, London, 1994; U. Cockshott és A. Cottrell: Az új szocializmusért, Nottingham, 1993; R. Lein: A piaci tapasztalat, Cambridge, 1991; D.McNally: A piac ellen, London, 1993; I. Mészáros: Túl a tőkén, New York, 1996; S. Moore: Marx a piac ellen, Pennsylvania, 1993; J. Roemer: Jövő a szocializmusért, Cambridge, 1994; D. Schweickart: A kapitalizmus ellen, Cambridge, 1993; J. Janker: A felülvizsgált és korszerűsített szocializmus: a piaci szocializmus felé, New York, 1993 stb. Mint már a címekből is kiderül, a gondolatok akörül forognak, hogy milyennek kell lennie a szocializmusnak – piacinak vagy nem piacinak –, ami napjainkban, vagyis a Szovjetunióban és jó néhány más országban létezett szocializmus csődje után, a nyugati szakemberek vitáiban a legalapvetőbb kérdés. Márpedig e szakemberek száma szemlátomást egyáltalán nem csökken, legalábbis az Egyesült Államokban nem, ahol a 70-es évektől fogva a legnagyobb érdeklődés tapasztalható a szocializmus iránt a nyugati országok között.

Térjünk vissza azonban 1998-hoz, az A piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című könyvhöz. B. Ollman kötete a bevezetőt követően négy részre tagolódik: az elsőben D. Schweickart és J. Lawler nyilatkozik meg a piaci szocializmus “mellett”, a másodikban H. Ticktin és B. Ollman szól “ellene”, a harmadik rész “Kritika” (Schweickarté Ticktinről, Ticktiné Schweickartról, Lawleré Ollmanról, Ollmané Lawlerről), végül a negyedik a “Válasz” (Ticktin, Schweickart, Ollman, Lawler részéről). Mint látjuk, a szerzők minden lehetőséget megkapnak rá, hogy kifejtsék álláspontjukat a szóban forgó kérdésben, megbírálják egymást és választ fogalmazzanak meg az őket ért kritikákra. Már most megmondjuk azonban, hogy nem jutnak egységes véleményre. Ennek ellenére érvelésük elmélyült, és közösen olyan képét nyújtják a mai szocializmusnak, amely minden figyelmet megérdemel. Megjegyzendő, hogy valamennyien tudományos munkák szerzői és egyetemi oktatók, akik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet problémáival foglalkoznak.

B. Ollman bevezetőjében a következő kérdéseket veti fel: miben is áll a piaci szocializmus?, miképpen működik majd?, milyen aktuális problémákra kínál megoldást?, melyek állítják megoldhatatlan feladatok elé?, miképpen viszonyul a kapitalizmushoz?, miképpen a szocializmus hagyományosabb változataihoz?, Marx kijelölt-e valamilyen szerepet a számára?, miket hiányolnak majd belőle más szocialisták és miket javasolnak helyette? A kötetben szót kapott négy, a vitában a kérdéseket a lehető legmélyebben megvizsgáló szocialista tudós, kettő “pro”, kettő “contra” adja meg a maga válaszát ezekre a kérdésekre.

Az első, “A piaci szocializmus védelmében” fejezetcímet viselő részben D. Schweickart a “pro” oldalon, a piaci szocializmus védelmében szólal meg. Azt elismeri, hogy a Szovjetunióban a szocializmus csődöt mondott, de már nem osztja Kornai János véleményét, amely szerint “a társadalmi tulajdon túlsúlya és a piac működése összeegyeztethetetlen” (Kornai János: The Socialist System The Political Economy of Communism, Princeton, 1992, p. 500). Két okból sem: először is, mert az elmúlt 20 évben hatalmas irodalom született a kapitalizmussal szembeállítható alternatív piaci rendszerekről, ami eleve lehetővé tesz bizonyos másfajta következtetéseket. Másodszor pedig azért nem, mert a világ jelenleg legdinamikusabb gazdasága, amely 1,2 milliárd embert fog össze (Kínában) – piaci szocialista rendszer. D. Schweickart elismeri azonban, hogy Kína példájával nem könnyű védelmezni az ő nézeteit. Kínában kivégzések történnek, megsértik az emberi jogokat, nincs demokrácia, a dolgozókat kizsákmányolják stb. Ugyanakkor, ha “szocializmus” alatt olyan korszerű gazdaságot értünk, amelyben a termelés jelentősebb része nincs magánkézben, akkor Kínában kétségtelenül szocialista gazdaság működik. Kína nemcsak piaci szocialista országnak állítja magát, hanem ezt az önmeghatározást a tapasztalati tények is alátámasztják. Ugyanis 1990-ben a kínai nemzeti összterméknek mindössze 5%-a került ki a magánszektorból, miközben a mezőgazdaságban 2 400 000 termelőszövetkezet működött az állami szektor pedig 100 millió dolgozót foglalkoztatott. Ez a fajta, piaci elveken működő, szocialista gazdaság felettébb sikeresnek bizonyult. Az utolsó tizenöt esztendőben évi 10%-os növekedést volt képes felmutatni, minek következtében az egy főre jutó fogyasztás több mint a kétszeresére nőtt, a gyermekhalandóság több mint 50%-kal csökkent, a várható élettartam pedig 67 helyett 70 év lett. És mindemellett a Dzsini-hányadossal(?) mért egyenlőtlenség ténylegesen csökkent azáltal, hogy kisebb lett a különbség a városi és a falusi lakosság jövedelme között.

Egyelőre nem tudjuk még, hogy miként végződik majd a kínai kísérlet, írja Schweickart. Elképzelhető azonban, hogy Kína ura marad az általa felszabadított energiának, és elindul a demokratizálódás felé, de éppígy az is, hogy egészen más irányt vesz. Mindenesetre egy ilyen nyilvánvaló példa mellett erősen kétséges az az állítás, hogy a piaci szocializmus nem működik. Ám valójában mi is az, hogy piaci szocializmus? D. Schweickart azt mondja, hogy tézisét két alapvető megközelítésből próbálja megvédeni: a) a piaci szocializmus egy olyan életképes gazdasági rendszer, amely jelentősen felülmúlja a kapitalizmust úgy a szocialista, mint a többi értékek szempontjából; b) ez az egyetlen olyan formája a szocializmusnak, amely az emberi társadalomfejlődés jelenlegi szintjén egyidejűleg életképes és kívánatos. A szocializmus nem piaci elvekre épülő formái gazdaságilag életképtelennek, normatíváikban pedig elhibázottaknak bizonyultak, s gyakran mindkét jellemzőt egyszerre viselték magukon.

A piachoz igazodó szocialista gazdaság megszünteti illetve olyan módon korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát, hogy az állam vagy a dolgozók valamilyen tulajdonformájává változtatja őket. Megtartja a piacot mint olyan mechanizmust, amely koordinálja a gazdaság nagy részét, ám általában korlátozza olyan szabályozók révén, amelyek a kapitalizmusban nem jellemzőek. Megteheti, hogy a munkát pénzre váltja, de azt is, hogy nem, amikor is a munkahelyi demokrácia keretein belül a dolgozók nem szerződésben kikötött bért kapnak, hanem meghatározott részt a vállalat tiszta jövedelme után. Az utóbbi esetben a rendszer “munkásönigazgatáson alapuló” piaci szocializmusnak nevezhető.

A piaci szocializmusnak a legkülönfélébb elméleti modelljei bukkantak fel az utóbbi években, az álláspont védelmezői azonban néhány pontban egytől egyig megegyeznek egymás közt:

1. A piac nem feltétlenül azonos a kapitalizmussal.
2. A központi tervezés nem összeegyeztethetetlen a piaci mechanizmussal.
3. A piaci szocializmusnak nincs életképes és vonzó szocialista alternatívája, ami azt jelenti, hogy a piac kínálkozik a meghatározó (ha nem is tökéletes) mechanizmusnak az életképes gazdaság megszervezésére az erőforráskorlátos gazdaságban, a szűkösség viszonyai között.
4. A piaci szocializmus bizonyos formái gazdaságilag életképesebbek és jelentősen fejlettebbek lehetnek a kapitalizmusnál.

A továbbiakban D. Schweickart részletesen kifejti mind a négy pontot. Egyebek közt, hosszasan taglalja a központilag irányított gazdaság mibenlétét. Ez felfogásában az olyan gazdaság, amelyben a központi tervező apparátus dönti el, hogy hol, mikor, mit milyen minőségben és mennyiségben termeljenek. Ennek a fajta gazdaságnak a problémák négy csoportjával kell számolnia: információs problémákkal, az ösztönzés problémáival, autoritárius tendenciákkal és a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémákkal. Ami a problémák első csoportját illeti, a szerző Mises és Hayek álláspontjának cáfolatával kezdi, akik abból indultak ki, hogy a központilag irányított szocializmus fennmaradása “lehetetlen”. Hivatkozik a Szovjetunióra, amely a legnehezebb időkben is képes volt rá, hogy polgárainak élelmet, ruhát, cipőt és oktatást biztosítson, amellett világszínvonalú tudományt is teremtett.

A “lehetetlen” ellentéte azonban nem az “optimális”. A szovjet gazdaság mindig küszködött azzal, hogy a hatékonyság követelményeinek nem tudott eleget tenni, sőt, ahogy a gazdaság fejlődött, ez a probléma egyre súlyosabbá vált. Az információs problémák már akkor jelentkeztek, amikor a gazdaság még kevés terméket állított elő, és a mennyiség fontosabb volt, mint a minőség, aztán ahogy mind több és jobb termékre lett szükség, ezek a problémák megoldhatatlanokká váltak.

A második csoportba a megfelelő ösztönzés hiányából adódó problémák tartoznak, amelyek központi tervezés mellett meglehetősen széles körben jelentkeznek. Ha a termelés kvótáit a tervező intézmény szabja meg, akkor a vállalatok kevés ösztönzést éreznek arra, hogy erőforrásaikat a fogyasztók valós igényeinek megfelelően mozgósítsák. Mi több, a vállalatok hajlamosak rá, hogy korlátozzák a kapacitások kihasználását és növeljék igényeiket a központ felé, csak hogy minél könnyebben teljesítsék a terv rájuk eső részét. Ha biztosítva van a foglalkoztatottság, a vállalat bevételei pedig nincsenek összhangban a kiadásaival, akkor a dolgozók kevés ösztönzést éreznek a munkára. Végezetül, ha az egész gazdaságért a tervező apparátus felel, akkor nemigen ösztönzi semmi, hogy bezárja a kevéssé hatékony vállalatokat, mert azzal munkanélküliséget idéz elő, és új munkahelyeket kell teremtenie az elbocsátott dolgozóknak.

A problémák harmadik csoportját az autoritárius tendenciák, vagyis a politikai problémák alkotják. Például a központi tervezés előreláthatólag a legnagyobb egységekben fogja összpontosítani a termelést, még ha a túlzott méretek a hatékonyság rovására mennek is, mert maga a tervezés annál egyszerűbb, minél kisebb a vállalatok száma.

Végül hátra vannak még a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémák. Ha a vállalatok nem versenyeznek egymással, akkor nemigen érdekeltek a korszerűsítésben. Nem csoda hát, hogy a központilag irányított gazdaságokban a vállalatigazgatók és a tervezőmérnökök rendszerint “konzervatív” beállítottságúak. Kockáztatniuk általában nem kell, legfeljebb akkor, ha a kockázatos lépések fent fogalmazódnak meg, de ilyen esetekben sem bírálják a hibás elképzeléseket, mert a felelősség tovább hárítható, ha éppen nem teljesül a terv.

Ezt a kritikát fogalmazza meg D. Schweickart a szovjet és szovjet típusú gazdaságról. A továbbiakban bírálja még a nem-piaci, decentralizált gazdaság eszméjét, és kiköt John Roemernek (róla még külön ismertetésben szó lesz) a piaci szocializmusról alkotott modelljénél, amelyet már elvi szinten elfogad. Ily módon alakítja ki ezután végül a piaci szocializmus egy sajátos modelljét.

Az én saját piaci szocialista modellem – írja Schweickart – abban tér el Roemerétől, hogy a dolgozók önigazgatását teszi meg a rendszer alapjává, ez akadályozná meg a termelőeszközök tulajdonának egyenlőtlen megoszlását. Akárcsak a roemeri modellben, itt is minden vállalat versenyben áll a többivel. És ugyanígy itt is a bankok folyósítják a pénzt a beruházásokhoz, azonban ezek a bankok társadalmi, nem pedig magántulajdonban lévő intézmények.

A gazdasági demokráciának ebben a modelljében nincs értéktőzsde, mint ahogy részvények sincsenek. Az ország tőkeaktívuma kollektív tulajdon, ami fölött a dolgozók rendelkeznek, és ők is használják fel. Ennek eredményeként minden vállalatot demokratikus módon a dolgozók irányítanak, akik valamennyien egyenlő döntéshozatali jogokat élveznek – egy fő, egy szavazat – a vállalat vezetőségének a megválasztásakor. A gazdasági demokráciában működő vállalat modellje a politikai közösség, nem pedig a magántulajdonban lévő cég. A vállalat nem tárgy, amelyet a dolgozók közösen birtokolnak; sokkal inkább egy általuk irányított társulás.

A gazdasági demokrácia legfőbb megkülönböztető jegye a munkás-önigazgatás. Jellegzetes tulajdonsága, amiben eltér a kapitalizmustól (és a szocializmus roemeri modelljétől), az a saját mechanizmusa, amely létrehozza és elosztja az alapokat az új beruházásokhoz. Akárcsak a kapitalizmus, a roemeri piaci szocializmus is megengedi a magán-megtakarításokat mint a tőkefelhalmozás forrását. A gazdasági demokrácia nem nélkülözheti az adóztatást. Minden vállalat köteles adót fizetni az ellenőrzése alá tartozó tőke után. Az adók révén visszanyert összeg a társadalom befektetési alapját képezi, ami ily módon visszaáramlik a gazdaságba. Ezt a piacot nem a tőkemozgás szabályozza. A gazdasági demokráciában a tőke általános formában visszatér a közösséghez, az egyes emberekhez. A pénzalapok “kölcsön formájában” jutnak el a vállalatokhoz a társadalmi bankok hálózatán keresztül, és az ilyen kölcsönt kétféle alapon lehet kapni: akkor, ha a tervek szerint nyereség és/vagy munkahelyek létesítése várható tőle. Csupán ezen a ponton jutnak érvényre a piaci feltételek, de még ekkor sem lesznek a beruházások kizárólagos kritériumai. Általánosságban a gazdasági demokrácia olyan gazdasági rendszer, amely három alapvető struktúrán épül fel: a vállalatokon belül a munkásönigazgatáson, a tőkebefektetés társadalmi ellenőrzésén, valamint a termékek és a szolgáltatások piacán. Ez alapvetően különbözik a kapitalizmus mint rendszer meghatározó vonásaitól, amelyek nem mások, mint a bérmunka, a termelőeszközök magántulajdona, végül az árucikkek, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő piaca.

D. Schweickart a Kapitalizmus ellen (1993) című könyvében részletesen bizonygatja, hogy modellje gazdaságilag életképes, és számos elemében meghaladja a kapitalizmust. Elsősorban azért, mert egyenlő jogokra épül oly módon, hogy a jövedelmet elválasztja a tulajdontól. Lényegesen demokratikusabb is a kapitalizmusnál, miután kiterjeszti a demokráciát lefelé is, a munkahelyekre, és felfelé is, a makrogazdaságot irányító politikai intézmények területére. Pontosan az ellentéte annak, ami talán a modern kapitalizmus legdestruktívabb vonása, vagyis a tőke hipermobilitásának.

Ez már valóban szocializmus volna? Akárhogy is, de a verseny itt még mindig létezik, még van egyenlőtlenség, még érvényesül a reklám, még fenyeget az esetleges munkanélküliség. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni Marx meghatározását. A szocializmus a kapitalizmus méhében fogan meg, és ezáltal magán viseli származásának nyomait. Ez még nem a tökéletes társadalom, hanem egy olyan nem-kapitalista gazdasági alakulat, amely megőrzi a kapitalizmus valamennyi vívmányát, de sorra megszabadul legrosszabb vonásaitól.

Úgy esett, hogy ez alkalommal meglehetős részletességgel mutattuk be olvasóinknak D. Schweickart álláspontját, lévén hogy egyáltalán nem szokványos. Mostantól fogva azonban tömörebbre fogjuk az ismertetést.

A második hozzászóló (szintén a piaci szocializmus védelmezője), aki “Marx mint piaci szocialista” című írását közli a könyvben, a szovjet olvasó előtt is ismert James Lawler. A mai bonyolult gazdaság – kezdi okfejtését – egyetlen központi szerv által nem irányítható. A szovjet gazdasági renddel szemben is rendszerint ez a kritika fogalmazódott meg. Az egykori Szovjetunió reformereinek is ez volt az alapgondolata, amelynek jegyében útjára indították az átalakítás tervét. Lehetséges persze, hogy bizonyosfajta gazdasági centralizmus kezdetlegesebb gazdasági feltételek között még működik, a gazdaság fejlődése azonban a döntéshozatal decentralizált rendszerét követeli meg, a decentralizáció pedig piacgazdaságot tételez fel.

Vannak egyesek, akik elfogadják ennek az állításnak az igazságát, ám azt a következtetést vonják le belőle, hogy a liberális kapitalista társadalommal “lezárult az emberiség történelme”, a kapitalizmus baloldali bírálói azonban elhatárolódnak ettől a feltételezéstől. ők úgy vélik, hogy a szocialista rendszerek összeomlását inkább a tervezési módszerek technikai fogyatékosságai és a kapitalista világ részéről jövő nyomás idézte elő, nem pedig az, hogy az alapgondolat – a szocialista eszme – elhibázott lett volna. Mások a szocializmus gyengeségét a valódi demokrácia hiányával magyarázzák mind a vezetésben, mind a tervezői mechanizmus ellenőrzésében. Ugyanakkor az árnyaltabban gondolkodó szocialisták mindig is elutasították a központi tervezést, és azt bizonygatják, hogy a szocializmusban fenntarthatóak a piaci viszonyok. A központosított “állami szocializmus”-nak, amely a szovjet történelem leghosszabb időszakát jellemezte – ha egyáltalán szocializmusnak volt nevezhető – szükségképpen egészen más, mint a decentralizált piaci szocializmus, amely szorosan kapcsolódik a pluralista demokrácia intézményeihez.

Az én álláspontom – fejtegeti J. Lawler – a piaci szocializmusfelfogás irányába hajlik. Úgy hiszem, hogy a piaci szocializmus gondolatát Marx és Engels is osztotta, Lenin pedig meg is valósította a Szovjetunióban az 1920-as években. Bizonyíték rá, hogy igen részletesen foglalkozik vele Marx és Engels a Kommunista Párt kiáltványában, Engels A kommunizmus alapelveiben, Marx a Tőke első és harmadik kötetében, A gothai program kritikájában, valamint a Polgárháború Franciaországban című művében. A piaci viszonyok megelőzték a kapitalizmust, és ennélfogva lehetséges, hogy valamilyen formában fennmaradnak a kapitalizmus után is – írja Lawler. Ennek megfelelően ismét Marx és Engels munkásságára hivatkozik, és talál is olyan itt-ott elszórt megjegyzéseket, amelyek szerinte alkalmasak a piaci szocializmus koncepciójának alátámasztására. Elismeri, hogy Marx és Engels soha nem használta a “piaci szocializmus” kifejezést, ugyanakkor a kapitalizmus utáni társadalmat egyértelműen két stádiumra osztották, mondván: az első szakaszban tovább élnek még a piaci viszonyok, és a szocialista vállalatok versenyben maradnak a kapitalistákkal, s csak a második stádiumban kerül a gazdaság általános irányítása a dolgozók kezébe. Lawler hat momentumban összegzi az átmenet folyamatát: 1. Önigazgató jellegű munkahelyek, amelyek az új társadalom csírái. 2. Ebből hajtanak ki az új társadalom első kezdeményei, a szövetkezeti formában működő vállalatok. 3. A kapitalista társadalom forradalmi átalakulása. 4. A kapitalista társadalom nem létezik többé, ugyanakkor az árutermelés továbbra is meghatározó szerepet kap, bár már megjelennek a tervezés tudatos megszervezésének módszerei. 5. A társadalomban még a polgári jogok érvényesülnek. Pénzről már nincs szó ugyan a fogalom teljes értelmében, azonban valami még betölti a pénz funkcióját. Ugyanígy, jóllehet piac sem létezik már a szó átfogó értelmében, de valamilyenfajta korlátozott piac azért működik még. 6. A kommunista társadalom végleg elsajátítja önmagát, megszüntet mindenfajta elidegenedést, s ezzel befejeződik az emberiség önfelszabadításának folyamata.

A kötet második részében előbb Hillel Ticktin emel szót a piaci szocializmus “ellen”. Írásának címe: Problémák a piaci szocializmussal. A tanulmány – írja – azt kívánja bizonyítani, hogy a piaci szocializmus gyakorlatilag lehetetlen, nem vonzó és egyértelműen semmi köze sincs a szocializmushoz. Elsőnek Proudhon vetette fel a “szocialista piac” gondolatát. Marx azonban A filozófia nyomorúságától (1847) kezdve cáfolta azt. Nevetségesnek találta Proudhon próbálkozásait, amelyekkel elutasította a bérmunkát és a tőkét, miközben megtartotta a piacot. A marxizmus ellenérzése a piaccal szemben azon alapul, hogy a kapitalizmus a hanyatlás korszakába jutott és vele együtt az érték meg a piac is.

Magától értetődik, hogy a piaci szocializmus egészen más kérdéseket vet föl a marxisták és a nem marxisták számára. A nem marxisták számára piaci szocializmus olyan gazdaságban valósulhat meg, amelyben széles körű az államosítás, és a piac azok között a vállalatok között működik, amelyek továbbra is a nyereségesség alapján működnek. A marxisták számára a szocializmusban megszűnik a bérmunka, következésképpen a dolgozók munkaerejének áruba bocsátása is, miután ők ellenőrzik az egész gazdaságot és az egyes vállalatokat is. Ez azt jelenti, hogy a piac többé nem irányítja a társadalmi munkafolyamatot, s így nem lehet a tere a tőke mozgásának sem. Áru és pénz nem létezik többé. Röviden szólva, a piaci szocializmus értelmezhetetlen fogalom a marxisták számára.

A marxisták szerint a dolgozó gazdája kell legyen a termelésnek. Azért dolgozik, mert felelősnek érzi magát a rendszerért, a vállalatért és az egyes emberekért, mégpedig annak egyenes arányában, ahogy munkája mind egyénibbé és alkotó jellegűvé válik. Munkaidejét saját eszközének tekinti, amely saját emberi önmegvalósítását szolgálja. Ez a társadalmi rend egyenlő jogokat biztosít mindenkinek a jövedelem tekintetében, a hatalom ellenőrzésében és az emberi méltóság szempontjából egyaránt.

A piaci viszonyok között a dolgozó munkája alárendelődik a felhalmozás és a profitabilitás elveinek. Versenyre kényszerül társaival, hogy munkát kapjon, hogy magasabb életszínvonalt érjen el, és előbbre jusson pályáján. A piaci szocializmus tagadja az emberi egyenjogúságot és antihumánus, amikor a dolgozót társaival való kemény, mechanikus versengésre kényszeríti.

A piaci szocialista tiltakozna ez ellen a beállítás ellen, mondván hogy mindez az ő felfogásának csupán a karikatúrája. A piaci szocializmus, hangoztatja, teljes foglalkoztatottságot és egyenlő lehetőségeket biztosít mindenkinek, a szabad és általános képzésnek, valamint az ingyenes egészségügyi ellátásnak köszönhetően. Szüntelenül arra hivatkozik, hogy modern viszonyok között egyedül az ő elgondolása lehet életképes szocializmusmodell. Véleménye szerint minden társadalmat, amely megszüntetné a piacot, a bürokrácia, az elitizmus, a rossz hatékonyság és a szüntelen konfliktushelyzetek veszélye fenyeget.

Erre a marxista válasza az, hogy a piaci szocializmus nem létezhet, mivel azáltal, hogy minimálbéreket biztosít, magas szintre emeli a munkanélküliség elleni védelmet, csökkenti a munkaerő-tartalékokat, és adót ró ki a nyereségre s a vagyonra, éppen a piac ösztönző hatásait korlátozza. Következésképpen ebben a rendszerben a tőketulajdonosokat és a vállalatok vezetőit túl kevés tényező motiválja arra, hogy pénzt halmozzanak fel, a munkásokat pedig arra, hogy jól dolgozzanak. A kapitalizmus, mint Marx észrevette, azért működik, mert a nagy profitok reménye egyfelől, s a munkanélküliség réme másfelől a gazdaság valamennyi szereplőjét hatékonyságra ösztönzi. A piaci szocializmusban nem lennének meg ezek az ösztönző tényezők. Ugyanakkor az alapvető társadalmi viszonyok változatlanok maradnak. A dolgozónak, akit továbbra is a tőketulajdon kezelője ellenőriz, a gépek sebességéhez igazodva kell dolgoznia.

Még alapvetőbb dolog, hogy a szocialista társadalom csak olyan alakulat lehet, amelyben a gazdaság irányítását az emberi szükségletek kielégítése határozza meg. A “szükséglet” szót azonban a legszélesebb értelmében kell felfogni, úgy, hogy abban benne legyen minden aspektusa az emberi igényeknek, a szabadidőtől kezdve a műélvezetig, vagyis nem korlátozódhat az alapvető létszükségletekre.

A marxista felfogás szerint a piac szocialista viszonyok között, mivel működésének fontos feltételeit kizárják, nem maradhat fenn huzamosabban, hanem csak átmeneti jelenség lehet, mint ma Kínában. A piac nem technika vagy mechanizmus, hanem munka és tőke speciális társadalmi viszonya. Ezért szóba sem kerülhet a piac szocialista változata. Mindössze két életképes rendszer létezik, mégpedig a kapitalizmus és a szocializmus. Ami nem zárja ki, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakban ne bukkannának fel nagy számban életképtelen hibridek is. Hogyha a piaci szocializmus lehetséges volna, irányítási formáit akkor is csak azok a társadalmak vennék át, amelyek szöges ellentétben állnának a szocializmussal.

Végső elemzésben egy következetes szocialistának a lényeget kell megragadnia. Más szóval, bizonyítania kell, hogy a szocializmusnak megvannak a maga megkerülhetetlen sajátos jellemvonásai, amelyek közül a legalapvetőbb a tervszerűség. A piac ennek ellenében dolgozik, mert nem teszi lehetővé azt, hogy a dolgozók tudatosan irányítsák a gazdaságot. Kiszolgáltatja a gazdaságot a spontán illetve anarchikus folyamatoknak, amelyekben a fő szerep azoknak jut, akik a tőkét kézben tartják. Márpedig ez csakis a kapitalizmus természetének felelhet meg.

H. Ticktin meglehetősen nagy teret szentel a bürokráciának, amelynek szerinte a legjellegzetesebb vonása, hogy önálló hatalomként létezik, kívül kerül minden olyan társadalmi kontrollon, amely megszabhatná: milyen döntések tartoznak tényleges kompetenciájába. A bürokrácia olyan esetekben jelentkezik, amikor a társadalmi többlettermékeket kezelő csoportok hatalma lép a többletterméket előállító csoportok hatalma helyébe. Ez a jelenség a történelem specifikus pillanataiban lép fel. Például akkor, amikor egy termelési eszköz tulajdona más kézbe megy át, és egyúttal a többlettermék ellenőrzésének formája is megváltozik. Ilyen körülmények között a többlettermék adminisztrációja azelőtt veszíti el korábbi formáját, mielőtt még az új kialakult volna. Ez lehetőséget kínál az adminisztráció tagjainak arra, hogy – viszonylagos értelemben – önálló hatalommá váljanak. Ebből alakul ki aztán a bürokrácia.

A Szovjetunióban a bürokraták uralkodó csoporttá léptek elő, mert semmilyen más társadalmi csoport nem került abba a helyzetbe, hogy kezébe vegye a hatalmat. Az adminisztráció tökéletesen függetlenítette magát azoktól, akiknek ellenőrzést kellett gyakorolniuk a többlettermékek felett. Ez nem egyedi eset, a történelemben gyakran előfordult.

Az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba szükségszerűen egy olyan folyamat, amelyben a régi formából egy előre nem meghatározható, sokszor még kaotikus módon jön létre az új társadalmi forma. Ezért teljes és közvetlen demokrácia, ami a szocializmus természetéhez tartozik, ekkor még lehetetlen. Ugyanakkor szükségessé válhat a társadalmi többlettermék elosztásának, felhasználásának tudatos irányítása. Ám ha ez nem demokratikus formában történik, akkor a döntéshozatali folyamat elkerülhetetlenül elbürokratizálódik. Ezen a ponton H. Ticktin számos olyan intézkedést vesz sorra, amelyek ezt megakadályozhatnák. Például először is sűrűbben lehetne kiírni választásokat. A négy- vagy ötévenkénti választások túlzott hatalmat adnak a megválasztott párt kezébe. Ha azonban egyetlen évre választanák a pártokat, akkor kénytelenek lennének teljesíteni ígéreteiket, máskülönben nem szavaznának rájuk újra az emberek. Másodszor, a szavazók minden egyes megválasztott képviselőt visszahívhatnának. Harmadszor, minden felelős tisztséget rotációs módon tölthetnének be, úgy, hogy elvileg mindenki minden egyes közéleti posztot betölthetne. Negyedszer, mindenkinek elérhetővé kellene tenni a legmagasabb képzettséget, aki képes volna élni ezzel a lehetőséggel. Ez az utolsó pont alapvető annak az érvnek a cáfolatára, hogy az egyszerű emberek nem képesek vezetésre, ha nincs meg hozzá a kellő jártasságuk. Végső soron az átmeneti időszak történelmi feladata az lenne, hogy felszámolja a bürokráciát, mivel az a régi, nem pedig az új társadalmat képviseli.

A második rész második hozzászólója – Bertell Ollman. Tanulmányának címe: “A piac misztifikációja a kapitalista és a piaci szocialista társadalmakban”. ő azzal a gondolattal indít, hogy a kapitalista társadalom áttekinthetetlen, majd kifejti, hogy miként szül a piaci gyakorlat piaci ideológiát, miként misztifikálódik a termelés, bújik álarc mögé a kizsákmányolás és az elidegenedés, végül miként torzul el az egész társadalom, s ezzel együtt múltja és lehetséges jövője. Valamivel később felteszi a kérdést: képes-e rá a piaci szocializmus, hogy kiküszöbölje a piac valóságtorzító hatását? A válasza az, hogy nem. A dolgozó egyén és a kollektíva érdekei nem esnek egybe: az egyén hiába törekszik arra, hogy kevesebb órában és mérsékeltebb tempóban dolgozzon, ha egyszer a kollektíva rákényszerítheti a több és erőltetettebb munkára azért, hogy lépést tartson a konkurenciával, amely éppúgy az emberi irányításon kívüleső, arctalan hatalomként jelenik meg, mint korábban (a tőkés társadalomban). És hasonlóképpen, ahogy a kapitalista társadalomban is, a vállalat tulajdonosainak az érdekei lesznek az uralkodók.

A piaci szocializmus minden általa megismert változatában – írja B. Ollman – pontosan a társadalom árutermelő jellege változik a legkevesebbet, holott éppen ez a felelős a leginkább a piac valóságeltorzító hatásáért, amelyről korábban Ollman szólt. Az emberek szüntelenül több és több pénzre vágynak, hogy minél többet vásárolhassanak. És hogy minél eredményesebbek legyenek társaikkal szemben a pénzért folytatott versenyben, egyre kevésbé lesznek tekintettel azoknak a szükségleteire, akikkel vetélkednek. A pénz megőrzi a maga misztifikáló jellegét, a mohóság és a közöny pedig, amit az emberek egymással szemben tanúsítanak, meg tudja rontani az emberi természetet. Pontosan emiatt azután különlegesen nehéz a piac viszonyai között kifejleszteni a munkásosztály kollektív öntudatát, kiváltképp az osztályszolidaritás érzését, eljuttatni arra a szintre, amely elegendő már ahhoz, hogy a társadalom egésze szocialistává váljék. A szocializmusnak talán ez a legrégebbi eszméje: valamennyiünknek testvéri viszonyt kell kialakítanunk egymással. Ahhoz azonban, hogy az emberek ennek megfelelően viselkedjenek, valóban úgy kell gondolkodniuk a többiekről, mintha testvéreik lennének, de legalábbis szem előtt tartaniuk, hogy ugyanannak az osztálynak a tagjai, és közös érdekeik révén testvérekké válhatnak.

A helyzet, amikor a dolgozók elvesztik a kontrollt munkájuk termékei felett, azáltal alakul ki, hogy a piacon a munkatermék külsőleg függetlenné válik az embertől, és az ellenőrzést felette csak a pénz hatalmával lehet visszaszerezni. Mindez egyaránt érvényes a kapitalizmusra és a piaci szocializmusra. Ez még akkor is így van, ha esetleg igazolható volna, hogy a piaci szocializmusban nincs többé kizsákmányolás, mert a munkások mint a vállalat közös tulajdonosai rendelkeznek az értéktöbblettel (aminek a másik lehetséges értelmezése persze az lehetne, hogy ebben a rendszerben a kollektíva zsákmányolja ki az egyént), csak éppen továbbra is elidegenedett viszonyban maradnak a munkával, s ezáltal tovább tart a pénz misztifikálása és istenítése. Ha a munkásokból kollektív tőkéseket faragunk, akkor ahhoz az elidegenedéshez, amit a munkások munkásként élnek meg, a piaci szocializmus még hozzáteszi a tőkés elidegenedettségét is, és így már végképp bajosan lehet a tudatukat szocialista irányban formálni. Hasonló módon jellemezte Marx is a tőkések között folyó versenyt: úgy írta le mint kapzsiságot s egyszersmind háborút a kapzsik között. Ugyanez a leírás lenne igaz azokra a munkásokra is, akik kollektív tőkésekként folytatnának konkurenciaharcot a piaci szocializmusban. Ugyanúgy, ahogyan manapság is történik, a pénz misztifikáló, valóságeltorzító hatása kiterjedne az élet számos egyéb területére is, a családra, a politikára, a kultúrára, az oktatásra. Az a kísérlet, hogy napjainkban az emberekkel elfogadtassuk a szocialista értékeket, csak igen szerény eredményeket hozhat, mert tulajdon tapasztalataik más értékekre nevelik őket.

Meg kell még érteni azt is, hogy mi táplálja a piaci szocializmus teóriáját és a hozzá hasonló elképzeléseket napjainkban. Ollman szerint mindez a kapitalizmus, de ugyanígy a kommunizmus, a szocializmus és a szocialista forradalom téves analíziséből fakad. Ami a kapitalizmust illeti, a piaci szocialisták kapitalizmusértelmezésében a legnagyobb hiba az, hogy a tőkét mint viszonyt rendszerint a kapitalizmussal azonosítják, megfeledkezve arról, hogy a tőkeviszony megjelenhet az államban (az államkapitalizmusban), sőt a munkás szövetkezetekben is (például a piaci szocializmusban). A tőke olyan vagyon, amit nem a szükségletek kielégítésére használnak fel, hanem a vagyon további gyarapítására is, és csak egyes egyéni szükségletek kielégítésére szolgál azoknál, akik birtokolják, azonkívül szórványosan létrehoz bizonyos új, mesterséges szükségleteket. A döntő azonban az, hogy a tőkeértékesülésnek mi a célja, nem pedig az, hogy kinek a kezében van. Társadalmunk kapitalista sajátosságai és az ezzel együttjáró problémák éppen abból erednek, ahogy a tőke a maga öncélúságát érvényesíti. A piac, amelyen keresztül az újratermelődő vagyon körforgása végbemegy, lehetővé teszi, hogy az az érték, ami korábban áruformát öltött, tőke formájában kerüljön vissza a termelőeszközök tulajdonosaihoz. Ez, nem pedig a magántulajdon jelenti a kapitalizmus legfőbb jellegzetességét. Ilyenformán lehet tulajdonos az állam (amint ez sok országban megvalósult az ipar államosításával), vagy akár a dolgozók szövetkezetei is, ha azonban a piac alapjaiban érintetlenül fennmarad, akkor a kapitalizmushoz kapcsolódó társadalmi problémák nagy része is fennmarad.

Amikor a kommunizmusról van szó, akkor a radikális demokraták és a piaci szocializmus utópiájának hívei nem tudatosítják magukban kellőképpen, hogy a szocializmusnak mint a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetet képező társadalmi formának ahhoz, hogy eleget tegyen a maga sajátos történelmi küldetésének, a teljes kommunizmus maradéktalan megvalósulása előkészítésének, mennyire különbözőnek kell lennie a kapitalizmustól. Ha figyelmen kívül hagyjuk a kommunizmus és a szocializmus közötti szükségszerű összefüggéseket, akkor a kapitalizmus mérsékelt reformereinek a malmára hajtjuk a vizet.

Ami a szocializmus megítélését illeti, a piaci szocialisták, akárcsak a szocializmus ellenfelei általában, a tervgazdálkodást azonosítják azzal a központi irányítással, amely a szovjet típusú gazdaságokban létezett. Az én elképzelésem az – mondja B. Ollman –, hogy a szocialista tervgazdálkodás több szinten valósul majd meg, országos, regionális, városi és vállalati szinten úgy, hogy a központi tervezés által hozott számos határozat átkerül az adott szintű tervfelelősökhöz, akik közvetlenebb döntéseket is hozhatnak a terv sikeres teljesítése érdekében.

Hasonlóképpen fontos a szocialista demokrácia kérdése is, mert közvetlenül érinti a gazdaságot. Ahhoz, hogy a munkások váljanak a társadalom új uralkodó osztályává, nem elegendő, hogy a kormány az érdekükben cselekedjék. Nekik maguknak is részt kell kapniuk a meghatározó döntésekben, amelyek közül a legfontosabb a gazdaság irányítóinak a kiválasztása és a gazdasági terv prioritásainak a meghatározása. Ezeknek a kérdéseknek a megvitatása alapvetően a politikai intézmények feladata kell legyen a szocializmusban, amikor már a dolgozók leküzdötték a politikai intézményrendszer elidegenedését, s társadalmi és közösségi lényekként képesek a politikai hatalom gyakorlására.

B. Ollman szerint a szocialista forradalmat követő rövid időszakban létezhet még a magánszektor, és néhány piacon folyhat árucsere. Azonban a szocializmus építése során mindinkább uralkodóvá válik a folyamatosan növekvő szocialista szektor. Ahogy a szocializmus átmeneti időszaknak tekinthető a kommunizmus felé, ugyanúgy a szocialista forradalmat követő első néhány évtized is felfogható úgy, mint átmenet a szocializmus felé. Átmeneti jellegéből adódóan ez az időszak még megőriz néhány dolgot a kapitalizmusból, miközben kialakulnak benne a szocializmusra jellemző elemek is, ahhoz azonban túlságosan rövid és túlságosan gyors változásokat eredményez, hogy önálló szakasznak lehetne tekinteni. Legfeljebb meghatározott “momentum”-nak vagy a szocialista forradalom folytatásának lehet nevezni.

Ezek lettek volna a Piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című kötet legfőbb gondolatai. Mint már szóba került, található még benne két, tartalmilag kevésbé fontos fejezet, amelyekben a szocialisták között folyó vitáról van szó, az ismertetésükre azonban nincs már helyünk. Annál fontosabb, hogy bemutassuk a jeles amerikai szocialista tudós, John Roemer professzor nézeteit.

John Roemer neve két könyv publikálásával tűnt fel, amelyekben a marxizmus gazdaságelméletének matematikai megközelítésével próbálkozott, miután kifejtette a logikai-matematikai modellek, a modális logika, a játékelmélet stb. pontos módszereit. A két mű címe: A marxista gazdaságelmélet analitikus megalapozása (Cambridge–London, 1981) s A kizsákmányolás és az osztály általános elmélete (Cambridge–London, 1982). A későbbiekben a Roemeréhez hasonló megközelítések jellemzésére született meg az “analitikus marxizmus” kifejezés.

A két könyv közül a második az érdekesebb. A szerző itt fejti ki elméletét az alapvető gazdasági formációkról, többek között a szocializmusról és a kommunizmusról is.

Roemer véleménye szerint hibás az a nézet, amely olyannak tekinti a létező szocialista társadalmakat, mint amelyekben megszűnt volna mindenfajta kizsákmányolás. Mert ezekre a társadalmakra valójában a “hatalmi státusból eredő állami kizsákmányolás” a jellemző. Ez azt jelenti, hogy bizonyos személyek lehetőséget kapnak rá, hogy beosztásuknál, státusuknál fogva ellenőrzést gyakoroljanak a tulajdon fölött. ők azok, akik ha nem is kapitalista módon, de státusukból fakadóan kizsákmányolnak másokat. A Szovjetunióban – mondja Roemer – a hatalom sokkal inkább kötődik a beosztáshoz, semmint az emberekhez, miáltal a jövedelmek elosztása lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint a kapitalista országokban. Innen a következtetés, hogy a státusból eredő kizsákmányolás a kizsákmányolás legutolsó típusa. A kommunizmusban azonban feltétlenül megszűnik a szocialista kizsákmányolás is, és mindenki képességei szerint dolgozik majd, és szükségleteinek megfelelően részesül a javakból.

Roemer 1986-ban jelentette meg Analitikus marxizmus című könyvét (Cambridge–London–New York), amelyben a marxi elmélet új megközelítése híveinek ad helyet – elsősorban is G. A. Cohennek és J. Elsternek, valamint R. Bordhaknak, R. Brennernek, A. Przeevorszkinak, A. Woodnak és Cs. O. Rajtnak. A bevezetőben a következőket írja: Ezeken az oldalakon a történelmi materializmus, az osztályok és a kizsákmányolás fogalmai lesznek azok a centrális kategóriák, amelyeket meg kell tárgyalnunk. Legtöbbünkben él az a meggyőződés, hogy a szocializmus valamely formája meghaladhatja egyszer a létező kapitalizmust, és hogy a ma létező kapitalizmusban tapasztalható elidegenedés és igazságtalanság leküzdhető. A marxizmus jelenleg legfontosabb feladata az, hogy megalkossa a szocializmus korszerű elméletét (2. o.).

J. Roemer az analitikus marxizmus központi alakja. Rajta kívül kiváló teoretikus még G. A. Cohen (Karl Marx történelemelmélete. Védelem. London, 1978 – valójában a mozgalom ekkor indult útjára) és J. Elster (Értelmet adni Marxnak, Cambridge, 1985 stb.). Az Analitikus marxizmusban J. Roemer, G. A Cohen, J. Elster és mások különféle kérdéseket feszegetnek a történelmi materializmusról, az osztályokról, a módszerekről és a társadalmi igazságosságról. Vannak közöttük jelentős véleménykülönbségek is, ám valamennyien törekednek arra, hogy a logika, a matematika és a modellelmélet korszerű eszközeit használják fel elméleteik kifejtéséhez.

Nézzük először John Roemer “A szocializmus jövője” című tanulmányát (Cambridge, 1994). Miután utal az általa és Bardhan által 1993-ban kiadott könyvre, amelynek címe Piaci szocializmus – Lezáratlan vita, a szocializmus hét aspektusát veszi sorba, amelyek közül hatról a már említett kötetben is volt szó (de, mint megjegyzi, jóval több megközelítés létezik).

A dolgozók által irányított (labour managed firms – LMF) vállalatokra épülő társadalmakban szerinte a legtöbb gondot a finanszírozás kérdése okozza. A Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyvben Jacques Drez, Mark Flerbe és Thomas Weisskopf egyöntetűen a külső finanszírozást javasolja a probléma megoldására. Flerbénél a dolgozók által irányított vállalatokat bankkölcsönökkel finanszírozzák, miközben a bankok maguk is dolgozók által irányított vállalatok. Weisskopf elképzelése szerint a dolgozók által irányított vállalatoknál az értéktőzsde részvényei adják a finanszírozás formáját.

Egy más típusú elképzelés olyan vállalatokat feltételez a piaci szocializmusban, amelyek a maximális nyereségre törekednek, és az igazgatótanács által megválasztott menedzserek irányítják őket. Ebből indul ki Pranam Bordhan és maga J. Roemer is. Szocialistává az teszi ezt a modellt, hogy az “állami szektor”-ba tartozó vállalatokba egyénileg nem lehet pénzt befektetni, ami azután elősegíti az igazságosabb jövedelemmegoszlást. Mindkettejük elképzelése megengedi kisebb magáncégek létét. Bordhan modelljében az állami vállalatok szférája csoportokra tagolódik. Minden csoport vállalatai a központi bank alá vannak rendelve, amely felelős az irányításukért. Egy adott csoporthoz tartozó vállalatok részvényesei a többi csoportnak, és az osztalékot, amelyet az egyik vállalat a másiktól kap, szétosztja a saját dolgozói között. Nordhan megpróbálja leírni a költségvetési problémákat kiküszöbölő mechanizmust is, mely kérdéssel oly sokat küszködtek a szovjet és kelet-európai gazdaságok. (Náluk a megfelelő ösztönzés hiányzott leginkább.) A szerző azzal számol, hogy rendszere magában rejti a szükséges ösztönző motívumokat, miután a csoporthoz tartozó többi vállalat és a központi bank együttesen ügyel majd rá, hogy minden cég a legnagyobb nyereségre törekedjék.

Roemer elképzelése szerint a vállalatokat azok a társadalmi bankok is finanszírozzák majd, amelyek felelősek a cégek vezetéséért. A vállalatoktól származó nyereséget azonban egyéni részvényesek között osztják szét. Az elosztás eredendően a kormány feladata, amely meghatározott számban juttatja kuponokhoz vagy voucherekhez a felnőtt korú állampolgárokat, ők pedig arra használják fel ezeket, hogy vállalati részvényeket vásároljanak rajtuk, amit pénzzel nem tehetnének. A vállalati részvények birtoklásának arányában az állampolgárok részesülhetnek a vállalat nyereségéből. A polgárok betehetik kuponjaikat a kölcsönpénztárakba, amelyek azután vállalati részvényeket vásárolnak. Pénzért azonban senki sem vehet kupont vagy részvényt. Azt viszont bárki megteheti, hogy saját részvényeit más vállalatok részvényeire cseréli névértékben. Ennélfogva a kuponok értéktőzsdéjén az árak ingadozhatnak, ahogy az a hagyományos értéktőzsdén is lenni szokott. Miután azonban pénz nem jön szóba a kuponok tőzsdéjén, az állampolgárok szűk vagyonos csoportja semmiképp sem szerezheti meg a részvények többségét. Azáltal pedig, hogy elhárul a veszélye annak, hogy a vállalati tulajdon koncentrálódik, biztosra veszem – írja Roemer –, hogy egy ilyen gazdaságban a gazdaságpolitika merőben más lesz, mint amelyet a kapitalista országokban látunk, még akkor is, ha az egyenlő arányokban osztott szét polgárai között vállalati részvényeket. Az állampolgár halálával a tulajdonában volt kuponok visszakerülnek a társadalmi kincstárba, és elosztásuk a felnőttek új nemzedékével folytatódik. Ennélfogva a kuponok rendszere olyan mechanizmus lesz, amely az állampolgároknak életük végéig részt juttat a gazdaság által termelt nyereségből.

Amennyiben létezik a munkaerőpiac, ahol az emberek képzettségben és rátermettségben nem egyformák, akkor jelentős különbségek mutatkoznak meg a munkabérekben. Borhan és Roemer javaslatai arra összpontosulnak, miként csökkenthetők az egyenlőtlenségek a nemzeti jövedelem- és jövedelemforrások e másik területén. A koncepció néhány híve úgy számol, hogy a bérkülönbségek 3 vagy 4,5 az 1-hez arányban mérsékelhetők, alapul véve a Mondragon szövetkezet spanyolországi kísérletének példáját, ahol hasonló rendszert vezettek be. Én úgy hiszem – mondja Roemer –, az ilyen javaslatok legnagyobb gyengesége abban áll, hogy a vállalatok vezetése nem lesz demokratikus. Mert attól, hogy a jövedelmek viszonylag igazságos arányban oszlanak meg, a dolgozók viszonyulása a vállalathoz még nem lesz más. Modellem legfőbb előnye talán az – írja –, hogy lehetőség szerint ügyel a legkisebb különbségekre is a létező kapitalizmushoz képest, ami nagyobb valószínűséget biztosít annak, hogy hatékonyabb irányítás valósuljon meg benne, mint a kapitalizmusban.

Az elképzelések harmadik osztálya, amelyet Fred Blok (“Kapitalizmus osztályhatalom nélkül”, a Politika és Társadalom című folyóiratban, 1992, n. 20) és Joshua Cohen, valamint Joel Rogers (Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyv) neve fémjelez, nem taglalja a vállalati tulajdonjogok változását. Blok javaslata, amelyet a “kapitalizmus osztályhatalom nélkül” kifejezéssel határoz meg, a tőkepiacon lévő konkurencia jelentős megerősödését, amellett a bankok és a vállalatok vezetésében bekövetkező változást prognosztizálja. A maga részéről, többek között, törvényileg szabályozná a tőke kiáramlását a határokon túlra, és átalakítaná a bankok és vállalatok vezetésének az összetételét oly módon, hogy az 35%-ban vezetőkből, 35%-ban részvénytulajdonosokból, 30%-ban pedig másokból állna. Blok úgy számol, az efféle intézményi változások oda vezethetnek, hogy megszűnik a gazdagok befolyása a gazdaság és a politika terén, ami az adópolitika fokozatos átalakításával összekapcsolva lehetővé tehetné a jövedelmek és a vagyonok lassú kiegyenlítődését.

Végül Cohen és Rodgers a “társadalmi demokrácia” mellett emelnek szót. ők ketten teljes politikai hatalmat kívánnak biztosítani minden egyes, az állam alatt álló alsóbbszintű állampolgári társulásnak. Ennek eredményeképpen, még ha a tulajdonjogi viszonyok esetleg nem változnak is meg, a környezettel és a közös társadalmi szükségletekkel foglalkozó társulások gyakorlatilag ki tudnák kényszeríteni, hogy a magántulajdonosok változtassanak a maguk közérdekkel ellentétes hozzáállásán.

Végső soron, jelenti ki Roemer, az első hat megközelítés bármelyike napirendre kerülhetett volna Kelet-Európában, Cohen és Rodgers javaslata pedig a vezető kapitalista országokban. Egyesek úgy fogadják ezeket a javaslatokat mint a defetista revizionizmus megnyilvánulásait – teszi még hozzá Roemer. Pedig az új modell valamennyi változata a piaci rendszer és a szocializmus legelőnyösebb oldalait egyesíti magában, nevezetesen a hatékonyságot és az egyenlőséget. A szerző nem von le következtetéseket a szovjet és a kelet-európai szocialista rendszerek bukásából. A szocialista társadalom szovjet modellje ugyan halott, ez azonban nem jelenti azt, hogy vele együtt a szocializmus más, eddig még nem próbált formáinak is ez lesz a sorsa. Ez a könyv is egy ilyen szocialista alternatíva, a piaci szocializmus érdekében íródott.

A magam részéről – írja Roemer – megkülönböztetek a szocializmusban rövid és hosszabb távú célokat. Ebben az esetben rövid távú célokat próbáltunk megfogalmazni egy olyan gazdasági mechanizmus keretében, amely képes lehet rá, hogy közelebb vigyen a végső célhoz. Ezzel a végső céllal pedig mindenki számára megvalósul az esélyegyenlőség: 1. az önmegvalósítást és a jólétet, 2. a politikai részvételt és 3. a társadalmi elismerést illetően.

Véleményem szerint – mondja Roemer – a szocialisták korábban a szocializmus elengedhetetlen ismérveként fetisizálták a “köztulajdon”-t mint a szocializmus elengedhetetlen feltételét, s ebből hibás következtetések és sajnálatos következmények származtak. Többek között az, hogy a dolgozókat kevéssé motiválta, hogy teljes erőbedobással dolgozzanak, miután gyakorlatilag nem lehetett őket elbocsátani munkahelyükről, ugyanakkor a nagyobb kereset elérésére sem ösztönözte őket semmi, mert alig volt árucikk, amit megvásárolhattak.

Így vélekedik Roemer, és bizonyos kérdésekben szemlátomást igaza is van. Csakhogy mit tegyünk mi, a szocializmus hívei, egy olyan országban, ahol a rendszer eltorzult és összeomlott? D. Schweickart, H. Ticktin vagy J. Roemer javaslatait kövessük? Szerintünk országunkban legelőbb is a gondolkodás esélyét kell megadni a szocializmus híveinek, hogy utána majd dönthessenek a különböző szocializmus-elképzelések között. Akkor hát gondolkodjunk.