A liberális globalizációt ellenző mozgalmak általában szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Pusztán a szolidaritással azonban még nem kerülhető meg a saját alapvetéseit és céljait érintő politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük ezt a feladatot, mely tágabb értelemben minden demokratát érint, s melynek célja választ találni a legfontosabb kérdésekre.

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak Franciaországban s szélesebb körben, Európában, illetve a világ más tájain is (így az Egyesült Államokban és Brazíliában) hónapok óta szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Ez eleinte majdnem spontán módon nyilvánult meg: Ciszjordániába és Gázába "nemzetközi megfigyelők" érkeztek, hogy megóvják a palesztin polgári lakosságot, s számukra nemzetközi védelmet próbáljanak meg kieszközölni. A szolidaritás a palesztin parasztok és értelmiségiek érdekében indított különböző megmozdulásokban is megnyilvánult. Magától értetődő volt, hogy egy olyan mozgalom, amely az emberek jövőhöz való jogaiért száll síkra, kiáll a megszállás alatt élő palesztinok ügye mellett.

Másfelől Ariel Saron kormányának a palesztinok ellen vezetett hadjárata teljes mértékben beleillik abba a "korlátlan háborúba", amelyet Bush elnök indított útjára a "terrorizmussal" szemben. Várható volt, hogy a liberális globalizációval szemben álló mozgalom, amely a szociális mozgalmak 2002-es porto-alegrei felhívásában is erőteljesen elítélte az amerikai politikát, a palesztinok mellé áll.

Csupán a szolidaritás kinyilvánításával azonban nem spórolható meg a saját alapelveit és céljait tisztázó politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük e feladatot, amely tágabb értelemben minden demokratikusan gondolkodó embert érint, s amelynek célja választ találni a következő két kérdésre:

• Miféle alapon vagyunk szolidárisak a palesztin néppel és annak küzdelmével?
• Melyek egy igazságos és tartós megoldás alapelvei?

A válasz bonyolultabb, mintsem gondolnánk. Induljunk ki egy aktuális példából. A CNN interjút készít Ariel Saron egyik tanácsadójával. A beszélgetés közben az újságíró említést tesz a "megszállt területekről", mire az izraeli megbízott félbeszakítja és kifejti, hogy Judea és Szamária nem megszállt területek, mert ezeket Isten a zsidóknak adta, miként a Bibliában olvasható. Ez a fajta érvelés tulajdonképpen koherens álláspontot tükröz Palesztinával kapcsolatban: ha elfogadjuk, hogy a Biblia a "választott népnek" tett ígéretet tartalmaz, akkor a palesztinok "jogait" érintő egyetlen érv sem lehet helytálló. Ezzel párhuzamosan viszont létrejött egy iszlám érvrendszer is, amely szerint Palesztina az i. sz. VII. század óta muzulmán föld, s mint ilyen, nem lehet semmiféle alku tárgya.

Az effajta vallásos tézisekre gyakran nacionalista érvelés is rakódik. Minthogy a "zsidó nép" már több ezer éve létezik, s mindig is arra vágyott, hogy visszatérjen az "Ígéret földjére", Palesztinára vonatkozó követelései megkérdőjelezhetetlenek. Ugyanakkor néhány PFSZ-vezető a legkomolyabban állítja, hogy a palesztinok a filiszteusok leszármazottai, illetve hogy az első palesztin maga Krisztus volt stb. Ez a típusú gondolkodás az egyik fél jogát magasabb rendűnek tartja, mint a másikét, s "alapja" a "történelmi elsőbbségre" hivatkozás. De ha Palesztina-Izrael esetében elfogadnánk ezt a logikát, akkor más kérdésekben hogyan szállhatnánk vele szembe?

Vegyük például Jugoszláviát. A szerbek teljesen koherens érvek alapján követelik maguknak Koszovót, népük évszázados történelmi bölcsőjét; a horvátoknak és az albánoknak is ezeregy "történelmi" bizonyítékuk van ilyen vagy olyan területek birtoklására. Kinél az igazság? Nyilván nem régészeti ásatások fogják eldönteni a terület felosztását. Hisz' nem a többé-kevésbé mitikus történelmi érvelés a lényeges, hanem a jelen valósága. Igen, Koszovó valóban Szerbia bölcsője volt, ám ma 90%-ban albánok lakják. Ha elfogadjuk, hogy bárki öt vagy tíz évszázaddal korábbi jelenléttel érveljen nemzeti követelések mellett, akkor Bordeaux-t és környékét vissza kellene adni az angoloknak, Korzikát meg a genovaiaknak, vagyis Olaszországnak. Pandora-szelencét nyitnánk fel, s akkor még csak Európáról beszéltünk. Ám ma már szerencsére senki, vagy majdnem senki nem kíván ilyesmit.

Ráadásul ez a fajta vita és érvelés végső soron odavezet, hogy bizonyos követeléseket teljesen szubjektív nézőpontok nevében helyezünk mások elé. Ezzel pedig a tökéletes relativizmus terepére tévedünk, ahol "az én jogaim eleve előrébb valók, mint a tieid" típusú meggyőződés uralkodik. Így a konfliktusokban mindenki személyes szimpátiája szerint azonosítja önmagát, s a mellé a nép mellé áll, amely morálisan "nyilván" értékesebb, mint a szomszédja.

De akkor mégis hogyan ismerjük ki magunkat az ellentmondó követelések között, amelyek Palesztinában több mint egy évszázada fordítják szembe egymással az arabokat és a zsidókat? Az biztos nem segít, ha azon kezdünk el vitatkozni, létezett-e háromezer évvel ezelőtt zsidó állam Palesztina területén, vagy, hogy a filiszteusok tényleg a palesztinok ősei-e, vagy sem. Az egyetlen lehetséges irányjelző a nemzetközi jog, ugyanaz, amelyre a liberális globalizációt ellenző mozgalmak a bolygót pusztító más konfliktusok és háborúk kapcsán is hivatkoznak, s amelyet a különböző nemzetközi egyezményekben (az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, a negyedik Genfi Egyezményben stb.) lefektetett elvek működtetnek. Ilyen elv a népek önrendelkezéshez, békéhez és biztonsághoz való joga, az erőszakos területi hódítások elítélése, a humanitárius háború joga, a megszállás alatt élő népek és a menekültek jogai, a lakhely szabad megválasztásának joga stb. Ezek az elvek az ENSZ Közgyűlésének s főként Biztonsági Tanácsának határozataiban öltenek testet. Tudjuk, hogy ezek a döntések korántsem egy tökéletes világban születnek, hogy nem mentesek hiányosságoktól, s hogy mindig adott erőviszonyokat tükröznek – a nagyhatalmakéit. De nincs más iránytűnk. Mert ahogyan egy jogászprofesszor magyarázza a diákjainak Manès Sperber Et le Buisson devint cendre [És a Csipkebokor hamuvá vált] című nagyszerű regényfolyamában: "Megtanítottam az önök nemzedékének, hogy felismerjék a jogban a hatalom tisztátalan gyökerét, amely létrehozta, de azt is megmutattam, hogy a hatalom a pokolra jut, mihelyt lerombolja a jogot, amelyen alapul".

Mit is mondanak tulajdonképpen az ENSZ Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy jelenleg a történelmi Palesztina területén két nép él, az egyik a palesztin, a másik az izraeli zsidó, s hogy mindkettőjüknek joga van a független államhoz. Ezt tartalmazza az ENSZ Közgyűlésének 1947. november 29-én kelt határozata, amelyet Palesztina felosztása határozatának is szokás nevezni, mivel ez tartalmazza az akkoriban brit felügyelet alatt álló terület két államra történő szétválasztásának javaslatát. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1988-ban – azzal, hogy proklamálta a palesztin állam megteremtését – csatlakozott ehhez a határozathoz. 1993-ban pedig az izraeli kormány, az oslói egyezmény aláírásával, ha csupán áttételesen is, de szintén elfogadta a felosztás elvét, amelyre legutóbb, 2002. március 13-án, az ENSZ BT 1397. számú határozata emlékeztetett. A határozat értelmében az ENSZ csatlakozik ahhoz a "nézethez, amely a térséget két állam területének tekinti, ahol Izrael és Palesztina elismert, stabil határok közt létezhet". Ez az álláspont a nemzetközi közösség igen széles konszenzusát jelzi.

Mindazonáltal árnyalnunk kell ezt a látszólagos "szimmetriát". Először is, az izraeli nép már több mint ötven éve saját államában él a mandátumos Palesztina 78%-án, míg a palesztinok számára ez továbbra sem adatik meg, s vagy kényszerű száműzetésben, vagy izraeli megszállás alatt élnek. A megszállás most már több mint harmincöt éve tart, az ENSZ számtalan határozata ellenére, amelyek mind holt betűk maradtak. A nemzetközi jog semmibevétele egyébként hozzájárul – elsősorban az arab-muzulmán világban – a nemzetközi joggal kapcsolatos összes nyugati kijelentés diszkreditálásához. Másrészt a jelenlegi helyzet egy alapvető és új keletű igazságtalanságból született: a palesztinokat 1948-50-ben a zsidó milícia, azután az izraeli hadsereg elüldözte otthonaikból. Bár a palesztinok ezt az 1950-es évek óta sérelmezik, Izraelben, illetve Nyugaton sokáig tagadták, vagy elhallgatták. Az izraeli "új történészeknek" köszönhetően azonban, az elüldözés mára tagadhatatlan tény lett. Olyan korban és közösségben élünk Európában, ahol gyakran hivatkoznak az "emlékezés kötelességére". Nem szabad hát szelektívnek lennünk! A palesztinok ellen elkövetett igazságtalanság, sok más – elsősorban a gyarmatosítás idején elkövetett – igazságtalansághoz hasonlóan, jóvátételt és beismerést követel. Ezt a morális oldalt nem szabad elfelejtenünk, hiszen az izraeli-palesztin megbékélés serkentője lehet.

Fontos elutasítanunk a "hamis szimmetriát", amely egyazon érem két oldala gyanánt mutatja be az izraelieket és a palesztinokat, avagy a "két tábor szélsőségeseit". Ez a szemlélet néha tiszta érzésekből, a két állam egymás mellett élésén alapuló béke lehetőségébe vetett őszinte reményből táplálkozik. Ám elfedi a két nép helyzete közti disszimmetriát csakúgy, mint a harmincöt éve tartó megszállás okozta szenvedéseket. A Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok több mint kétharmada egy idegen hadsereg jelenlétében nőtt fel; mindannyiukat megalázták, százezreket közülük bebörtönöztek, ezreket megkínoztak. Mások meghaltak, megsebesültek vagy egy életre nyomorékok lettek. Minden szolidaritás alapja a megszállók és a megszállás alatt élők közötti alapvető különbség elismerése. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell figyelembe venni az izraeliek aggodalmait és szenvedéseit. Bár ebben a szembenállásban ők vannak az erő oldalán, ugyanúgy állandó félelemben élnek.

Már csak azért is, mert a konfliktusra hatalmas súllyal nehezedik az európai zsidóság kiirtásának emlékezete. Az álláspontokra izzó vassal süt bélyeget az emberiség történelmének egyik legirtózatosabb bűne. Az európai zsidóság elpusztítása a nácik és szövetségeseik által, az akkori nagyhatalmak erőtlensége a barbárság megállítására bűntudatot alakított ki a nyugati közvéleményben, s egyfajta részrehajlást azok javára, akik a zsidó emlékezet és történelem örököseinek tekintik önmagukat. E mártíromság kedvezően hatott a szavazásra az ENSZ Közgyűlésében, amikor 1947. november 29-én döntés született Palesztina felosztásáról, s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A bűnnek azonban a palesztinok fizették meg az árát, jóllehet nem ők követték el, s érte semmiféle felelősség nem terheli őket.

Miféle megoldás létezhet a palesztin kérdésre?

Láttuk tehát: nemzetközi konszenzus áll fenn az izraeli-palesztin, illetve az izraeli-arab konfliktus megoldásával kapcsolatban: létre kell hozni egy palesztin államot az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeken (Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben); stabil, elismert határokat kell biztosítani Izraelnek; végül Izraelnek és arab szomszédainak békében kell élniük egymás mellett. Ám amint belemegyünk a részletekbe, azonnal kiütköznek a nehézségek. A liberális globalizációt ellenző mozgalom természetesen nem alakító részvevője a béketárgyalásoknak, s nem foglalhat állást sem az egyik, sem a másik fél helyzetének részleteit illetően. Mégis ki kell alakítania álláspontját a jelenleg zajló vitákban, méghozzá az alábbi két elvet szem előtt tartva:

• a nemzetközi jog tiszteletben tartása, amely szerint Ciszjordánia, Gáza, és Kelet-Jeruzsálem megszállt területeknek tekintendők;
• a világról és az erőviszonyokról való reális – azaz nem vágyálmaink alapján kialakított – kép (erre a menekültek problémája kapcsán még visszatérek).

A 2000. júliusi, Camp David-i csúcstalálkozó kudarcát követő hónapokban lezajlott arab-izraeli tárgyalások eredményeiből, illetve a 2002. márciusi, bejruti arab csúcsértekezleten előterjesztett béketervezetből kell kiindulnunk. A palesztin-izraeli békét illetően a javaslatok két dokumentumban konkretizálódtak: a 2000 decemberében Clinton, amerikai elnök által megfogalmazott irányelvekben, illetve a 2001. januári, tábai tárgyalások eredményeit tartalmazó összegzésben, amelyet Miguel Angel Moratinos, az Európai Unió közel-keleti megbízottja fogalmazott meg. Ezek a dokumentumok mutatják, hogy igenis létezik reális, az izraeli és a palesztin közvélemény számára egyaránt elfogadható megállapodás.

Egy ilyen, a három legkényesebb kérdéskört (határok, Jeruzsálem, menekültek) érintő egyezség fő vonalaiban a következőket tartalmazza (a tárgyalásokon más, kevesebb nehézséget jelentő kérdéseket is érintettek, így a biztonság problémáját – ahol mindkét fél részéről jelentős előrelépések történtek -, illetve a vízhasználat kérdését):

Határok

A Clinton-féle dokumentum kilátásba helyezte Ciszjordánia 94-96%-ának visszaszolgáltatását (ebből 1-3% palesztin területekért cserébe átengedett izraeli terület lenne); a tábai tárgyalásokon pedig az utolsó izraeli ajánlat 94% volt, plusz 3%-nyi izraeli terület. A palesztinok a maguk részéről továbbra is a teljes Ciszjordániának megfelelő 100%-ot követelték, ugyanakkor hajlandóak voltak bizonyos területcserére, lehetővé téve ezzel Izrael számára a zsidó telepek jelentős részének "átmentését". A palesztinok álláspontja támogatandó; követelésük – a történelmi Palesztina területének 22% – valóban a minimumot jelenti. Ennél kisebb terület a leendő palesztin állam politikai és gazdasági életképességének megkérdőjelezésével lenne egyenértékű.

Jeruzsálem

A két fél elfogadta Clinton elnök irányelveit: Kelet-Jeruzsálem zsidó negyedeit Izrael annektálná, az arab negyedek pedig a palesztin állam fővárosát képeznék. Ebben a kérdésben is a palesztinok tették meg a szükséges engedményeket, hiszen a nemzetközi jog szerint Kelet-Jeruzsálem egésze megszállt övezetnek minősül. A szent helyek különösen kényes ügyében is előrelépés történt: a palesztinok elfogadták az óváros zsidó negyede, illetve a Siratófal feletti izraeli szuverenitást, viszont a Mecsetek tere feletti fennhatóságot maguknak követelték. A szent helyekkel kapcsolatban egyéb megoldások is felmerültek, köztük a nemzetközi ellenőrzés gondolata.

Menekültek

Ez a legösszetettebb és a legérzékenyebb probléma. Ne feledjük, hogy közel 4 millió ember sorsáról van szó, nem pusztán politikai problémáról (akkor sem, ha a menekültek ügye hatással van Libanon, Szíria és Jordánia jövőjére is). A tábai tárgyalásokon valódi előrelépések történtek. Az igazságügyi miniszter, Josszi Bejlin által szerkesztett dokumentum elismeri, hogy "a palesztin menekültek ügye az izraeli-palesztin kapcsolatok szempontjából meghatározó. Átfogó és igazságos megoldása nélkül nem lehetséges tartós és erkölcsileg kikezdhetetlen béke. Izrael állam ünnepélyesen sajnálatát fejezi ki a palesztin menekültek tragédiája, veszteségei és szenvedései miatt, és kijelenti, hogy aktív partner kíván lenni az immár ötvenhárom éve tartó, rettenetes időszak lezárásában." Izrael ezzel első ízben vállalta fel a felelősség egy részét a menekültprobléma kialakulásában. "Jóllehet a megalakuló Izrael állam elfogadta az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi, 181. számú határozatát [amely Palesztina két államra, egy zsidó és egy arab államra való felosztására tett javaslatot], az 1948-49 között lezajlott háborúba és vérontásba sodródott, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt és szenvedést okozott, beleértve a menekültté vált palesztin polgári lakosság kisemmizését és elűzését."

"A palesztin menekültek problémájának igazságos, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozatával összhangban álló rendezése vezethet el az ENSZ Közgyűlés 194-es határozatának megvalósulásához." Mint ismeretes, e határozat szerint, amelyet az ENSZ Közgyűlése 1948. december 11-én fogadott el, "a menekültek számára lehetővé kell tenni, hogy ha kívánják, a lehető legrövidebb időn belül visszatérhessenek otthonaikba, és békében élhessenek szomszédaikkal; azoknak pedig, akik nem kívánnak visszatelepülni, javaikért, továbbá minden elpusztult, károsodott értékükért jóvátételt kell fizetni."

Tábában az izraeli delegáció tehát két olyan lényeges elvet tett magáévá, amelyet a Camp David-i csúcson a palesztinok már felvetettek, Ehud Barak azonban akkor elutasított: elismerték az 1948 és 1950 közötti igazságtalanságot a palesztinokkal szemben, illetve elfogadták a 194. számú határozatot mint a rendezés alapját.

Ezeknek az elveknek az alapján azután konkrét megoldások kerültek kidolgozásra. A menekültek előtt ötféle lehetőség állna: visszatérni Izraelbe; visszaköltözni azokra az izraeli területekre, amelyeket Izrael Palesztinának átenged; visszatérni a palesztin államba; végleg letelepedni jelenlegi tartózkodási helyükön (Jordánia, Szíria stb.); kivándorolni más országokba (több állam, köztük Kanada jelezte, hogy kész nagyobb palesztin menekültcsoport befogadására). Bár a palesztin vezetők mindvégig kitartottak a menekültek szabad választási lehetősége mellett, ismételten kinyilvánították, hogy nem kívánják megkérdőjelezni Izrael zsidó jellegét, amelyet 1988-ban a Palesztin Nemzeti Tanács Palesztina függetlenségéről kibocsátott nyilatkozatában is elismertek. Így Tábában a palesztin fél elfogadta, hogy a menekültek visszatelepülésével kapcsolatban a végső döntés az izraeliek kezében legyen. Izrael negyvenezer menekült visszatérésébe egyezett bele, amire a palesztinok azt válaszolták, hogy százezer főnél kisebb létszám nem jelent előrelépést.

A palesztinok közül sokan elutasítják ezt a javaslatot, s feltétel nélküli visszatérési jogot követelnek. Hosszasan vitatkozhatnánk ennek az álláspontnak a jogos vagy jogtalan voltáról, a 194. számú határozat értelmezéséről. Ám enélkül is jól látható, hogy sem az izraeli közvélemény, sem jelenlegi állapotában a nemzetközi közösség nem kész támogatni ezt az opciót. Egyesek az ötven év múlva, vagy esetleg még később bekövetkező változásokra hivatkoznak. De ezen az alapon ugyanígy gondolhatjuk azt is, hogy addigra semmi sem marad Palesztinából. A tábai tárgyalásokon nagy vonalakban felvázolt megoldás kompromisszumot jelenthetne a nemzetközi jog követelményei, illetve a tényleges erőviszonyok között ("erőn" az izraeli-amerikai szövetséget értjük). Minden más, e realitáson kívül eső érvelés – egyes arab nacionalistáké vagy iszlám fundamentalista csoportoké, amelyek Izrael állam megszüntetéséről elmélkednek, még ha ez nem is jelentené feltétlenül a zsidók "hazaküldését" – a történelem messianisztikus szemléletéhez tartozik. Másrészt fontos azt is hangsúlyozni, hogy a palesztinokat ért igazságtalanság nem tehető jóvá egy újabbal – ezúttal az izraeliek rovására.

Az értelmiségiek bizonyos része egységes államban, honpolgárok államában vagy egy kétnemzetiségű államban gondolkodik. Ezzel szeretnének túllépni a nacionalista és identitárius szakadékokon. E nézet hasznos és szenvedélyes vitákat vált ki, amelyekben a liberális globalizációt ellenző mozgalom minden tagjának részt lehet, s részt is kell vennie. Politikai cselekvési programnak azonban nyilvánvalóan nem tekinthető. Ráadásul az elmúlt hónapokban a két nép közti szakadék tovább mélyült, s így a zsidók és arabok együttélése egyetlen, közös államban rövid és középtávon is tökéletesen valószerűtlennek tűnik.

Antiszemitizmus és palesztin szolidaritás

2000 szeptembere, a második intifáda kezdete óta a palesztinokkal való szolidaritás a világ minden részére kiterjedt, de leginkább Európára. E szolidaritás egy sor támadást váltott ki, amelyek egyenlőségjelet tettek az izraeli kormány bírálata és az antiszemitizmus, illetve anticionizmus és antiszemitizmus közé. Az effajta zsarolás nyilvánvalóan elfogadhatatlan; sértő azokra nézve, akik fellépnek Ariel Saron politikája ellen, és sértő minden izraeli békepárti személyre nézve is, akik igen nehéz körülmények között harcolnak a palesztinok jogaiért. Az efféle beszéd a vita elfojtását célozza, s megengedhetetlen módon zsarolja az újságírókat és a médiát.

Miután ezt leszögeztük, azokat is el kell ítélnünk, akik azért csatlakoznak a palesztin szolidaritáshoz, hogy antiszemita jelszavakat és analíziseket terjesszenek. Az ilyesmit feltétel nélkül el kell utasítanunk. Egyrészt azért, mert a rasszizmus minden formája elítélendő – ez a globalizációkritikai mozgalmaknak is egyik alapelve -, másrészt pedig azért, mert az antiszemiták Saron politikájának legjobb szövetségesei. Saron arra használja fel őket, hogy a világ zsidóságát és a nyugati közvélemény egy részét az izraeli kormány oldalára állítsa.

Az antiszemitizmust két áramlat hordozza:

• Az európai szélsőjobb. Ez megoszlik azok között, akik inkább zsidó-, mint arabgyűlölők, illetve akik inkább arabellenesek, mint antiszemiták. De léteznek olyan szélsőjobboldali tendenciák is, amelyek a palesztinokkal vállalt hamis szolidaritáson keresztül próbálják érvényre juttatni nézeteiket, nevezetesen a zsidók második világháború alatti genocídiumának kétségbevonását.
• Bizonyos arab vagy muzulmán áramlatok. A kezdeti "háborús rasszizmus" – ugyanaz, ami a XX. század első felében a németek és a franciák között is fennállt, amikor a szembenálló felek minden hibát és bűnt egymásnak tulajdonítottak – mára átalakult. E mozgalmak egyrészt judeofób téziseket dolgoznak ki – olykor a Korán tendenciózus olvasatára alapozva -, másrészt magukévá teszik az európai szélsőjobb okfejtéseit a zsidók "aránytalan" jelenlétéről, a zsidó népirtás, úgymond, kitalált vagy "eltúlzott" beállításáról stb.

A második intifáda kezdete óta megszaporodtak a zsidó kultikus helyekkel, vallási szimbólumokat viselő zsidó személyekkel szembeni támadások (de ugyanígy a mecseteket és vallási jeleket viselő muzulmán férfiakat és nőket érő atrocitások is, csak ezekre kevesebb figyelem jut). Az agresszív események félelmi reakciókat váltottak ki egyes zsidó közösségekből. Ezeket az akciókat szigorúan el kell ítélni. Ahogyan tette ezt Franciaországban több tucat arab vagy arab származású értelmiségi, akik felemelték szavukat a támadások ellen, és Palesztina franciaországi főmegbízottja, Leila Sahid nyomán "a palesztinok elleni bűntettnek" minősítették a zsinagógák és zsidó üzletek elleni merényleteket. "Legértékesebb támogatóink és harcostársaink azok az izraeliek és zsidók – fogalmaztak a nyilatkozat aláírói -, akik a palesztinok oldalán küzdenek a megszállás, az elnyomás, a gyarmatosítás ellen, s két egyenrangú, független állam, az izraeli és a palesztin állam békés egymás mellett élését szorgalmazzák. Sokuk családjának sorsára a holokauszt nyomta rá tragikus bélyegét. A mi dolgunk, hogy tisztelegjünk előttük, s hogy melléjük álljunk, amikor az egyetemes emberi jogok és a szabadság védelmében képesek szembefordulni a törzsi szellemiséggel". (Le Monde, 2002. április 10.)

Ezek a támadások mindazonáltal nem az 1930-as évek Európájának antiszemita hangulatát tükrözik, hiszen ma egyetlen nagy politikai párt sem adja ilyesmihez a nevét; a zsidók a társadalmi, gazdasági vagy politikai élet bármely posztjára eljuthatnak, s minden eddiginél intenzívebben integrálódnak a francia – és valamennyi európai – társadalomba, ahol az antiszemita előítéletek meglehetősen szűk határok közé vannak szorítva. Az említett merényletek egy szélesebb áramlatban helyezhetők el: az Európában főként a bevándorlókat, a muzulmánokat és az arabokat sújtó idegengyűlölet és rasszizmus hullámában. Éppen ezért "globális", nem kizárólag egyetlen közösségre összpontosító megoldást igényelnek. A rasszizmus és az antiszemitizmus elleni harc közös ügyünk, nem lehet kiváltsága egyetlen közösségnek sem. 2002 áprilisában a Franciaországi Zsidó Intézmények Képviselőtanácsa (CRIF) mégis jobbnak látta a franciaországi zsidóságot – csakis őket – az antiszemitizmus ellen, illetve az Izraellel való szolidaritás érdekében mozgósítani, s emiatt visszautasította az Emberi Jogok Ligájának javaslatát egy közös, a rasszizmus minden fajtájával szembeni, egységes demonstráció megtartására.

Az antiszemita áramlatok megjelenhetnek nyíltan vagy rejtőzködve. Megkísérelhetnek egyes jelszavakat felhasználni; Izrael államot mint valamilyen eleve elvetemült, ördögi képződményt tüntethetik fel. Vegyünk néhány példát! Az "Izrael állam = náci állam" jelszó ostoba és veszélyes szlogen. Ami a náci államot más diktatúráktól megkülönbözteti, az a zsidókérdés "végső megoldása", vagyis az európai zsidóság szervezett, ipari léptékű fizikai megsemmisítése; mármost a palesztinokkal kapcsolatban még hasonlót sem lehet Izraelnek tulajdonítani. Éppen eleget lehet beszélni az izraeli kormány megszálló és gyarmatosító politikájáról ahhoz, hogy ne kelljen abszurd párhuzamokba bocsátkozni, amelyek azokat is diszkreditálják, akik mondják. Ha már mindenképp párhuzamot keresünk, Izrael palesztin stratégiája, több szempontból is, inkább Franciaország algériai gyarmatosító politikájára emlékeztet.

Izrael és a dél-afrikai apartheid rendszer összevetése megint csak vitatható. Először is azért, mert az izraeli demokrácia sokkal valóságosabb az izraeli zsidók számára, mint amilyen a dél-afrikai volt a fehéreknek. Azután s főképp: Izrael, Dél-Afrikával ellentétben, meg tud lenni "gyarmatosított" lakossága nélkül is. Ez persze nem változtat azon, hogy a megszállt területeken létrehozott "két fokozatú" rezsim – a telepesek és a palesztinok között – valóban egy apartheid rendszerre hasonlít, ahogy azt a B'Celem, az izraeli emberi jogi szervezet megállapította; miként azon sem, hogy Izraelben a palesztinokat másodrendű állampolgárokként kezelik.

A cionizmus és a zsidó nép

A cionizmus kérdését szenvedélyesen s gyakran rendkívül leegyszerűsítve közelítik meg. Pedig a kérdés összetett, és aligha redukálható a "cionizmus = rasszizmus" típusú képletekre. A cionizmus politikai mozgalom, amely Európában született a XIX. század végén. A kontinensen akkoriban fölerősödő "nemzeti ébredés" nagy hullámába illeszthető. Államot kívánt biztosítani a zsidó népnek, elsősorban az autoriter politikai rendszerek által elnyomott kelet-európai és oroszországi zsidóságnak. Mint minden nacionalizmus, a cionizmus is sok különböző irányzatot foglal magába, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, s némi megvetéssel tekint a Másikra. Mint a nacionalizmusok általában, követeléseit és választásait igazolandó, a cionizmus is kialakította a maga mitikus történetét. A mozgalom kezdeteitől 1948-ig két kérdés került előtérbe:

• Egyetlen népet alkotnak-e a zsidók? Vissza kívánnak-e térni Palesztinába?
• Jogszerű-e a Palesztinára formált zsidó igény? Hogyan viszonyul egymáshoz e jogszerűség és az arabok jelenléte a térségben?

Meg kell jegyeznünk, hogy annak idején számos zsidó szervezet visszautasította a palesztinai kivándorlást (például a szocialista Bund), s hogy Izrael állam megalapításáig a cionisták jelentős kisebbségben voltak a zsidók körében. Amikor szabadon dönthettek, a zsidók többsége mindig inkább az Egyesült Államokat vagy Európát részesítette előnyben Izraellel szemben. Így voltak ezzel az egykori Szovjetunióban élő zsidók is, mindaddig, amíg az Egyesült Államok kapui be nem záródtak előttük. Ám bármilyen érdekes is ez a vita, már régen túlhaladott. Még ha azt gondoljuk is, hogy nincs "zsidó nép", vagy hogy a zsidóság palesztinai jelenléte gyarmatosítás eredménye, Izrael akkor is létezik, társadalma eleven és dinamikus, amelyet a nemzetközi közösség és az ENSZ elismer. Vélekedhetünk úgy, hogy a cionista vállalkozás nagyrészt gyarmati vállalkozás volt, tehát igazságtalan, sőt törvénytelen, s ugyanakkor elfogadhatjuk a "kész tényeket". A történelem más példái, az Egyesült Államoktól Kanadán át Ausztráliáig ezt igazolják. A gyarmatosítók megtelepedése ezeken a területeken gyakran az őslakosok elüldözését, sőt kiirtását eredményezte, ma már mégsem kérdőjelezi meg senki ezeknek az államoknak a létjogosultságát (ugyanakkor felléphetünk, ahogyan Ausztrália és Kanada esetében történt, az őslakosokon esett igazságtalanságok beismeréséért.)

Másfelől, s ezt el kell ismerni, az izraeli nép túlnyomó többsége magáénak vallja a cionizmust, függetlenül a terminus meghatározásától. A választóvonal ebben az országban azok között húzódik, akik elfogadják egy független Palesztin állam létét, illetve akik elutasítják ennek lehetőségét. Mindkét táborban vannak cionisták. Összefoglalva, nem hisszük, hogy a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak állást kellene foglalniuk a cionizmus-anticionizmus vitában. Ez ideológia vita, s ugyanakkor megosztó tényező, amely a lényegi célt tekintve káros. E cél pedig nem más, mint véleménytöbbséget állítani egy Izrael mellett létező, független palesztin állam létrehozása érdekében.

Ellenállás, terrorizmus, fegyveres harc

A második intifáda kezdete óta megszaporodott támadások, a World Trade Center és a Pentagon ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett merényletek szélsőségesen konfúz és mellébeszélő vitát gerjesztettek a terrorizmusról és az erőszakról. Fontos hát tisztáznunk e fogalmakat.

Először is, bármily furcsának tűnhet, sem a nemzetközi közösség, sem a nemzetközi jog soha nem tudta definiálni, hogy mi is a "terrorizmus". Tudjuk, olyan gumifogalomról van szó, amelyet mindig az ellenfél diszkreditálására használnak. Ellenfeleik terrorizmussal vádolták 1945 és 1948 között a cionista mozgalmat, 1954-1962-ben az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontot, valamint az Afrikai Nemzeti Kongresszust (Nelson Mandelát is ezen a címen börtönözte be az apartheid rezsim).

Izrael-Palesztinában a palesztinok többsége legitimnek tartja a megszállás elleni fegyveres küzdelem minden formáját, beleértve a civilek elleni támadásokat is, arra hivatkozva, hogy idegen megszállás ellen harcolnak. Az izraeli hadsereg akcióit viszont terroristának minősítik. Az izraeli kormányzat ezzel szemben minden palesztin cselekményt – köztük olyanokat is, amelyek katonák ellen irányulnak – terrorizmusnak nevez.

A nemzetközi jog jogosnak és törvényesnek ismeri el az idegen megszállással szembeni ellenállást, beleértve a fegyveres ellenállást is, abban az esetben, ha nem lehetséges más módon érvényt szerezni a követeléseknek. Ebből a szempontból nem kétséges, hogy a palesztinoknak joguk van harcukban erőszakot alkalmazni. A "jogukban áll" azonban nem azt jelenti, hogy "kötelességük" is. Minden felszabadítási mozgalomnak el kell gondolkodnia választott módszereinek árán és hatékonyságán.

A történelemből is levonhatjuk a tanulságot. Algériától Angolán át Vietnamig törvényesen fogtak fegyvert az idegen elnyomás ellen. De harminc vagy negyven évvel később, az események mérlegelésekor azt látjuk, hogy a szóban forgó társadalmak igen drágán megfizettek a fegyveres harcért – elsősorban a gyarmatosító hatalom által alkalmazott "felperzselt föld" politikájának következményei miatt -, még ha, ismétlem, akkor nyilvánvalóan nem is volt más választásuk. Mert a szabadságharcok mindenütt a politika militarizálódásához, a katonai szférának való alárendelődéséhez vezettek. Mao szerint "a politika parancsol a fegyvereknek", a valóságban azonban gyakran ennek az ellenkezője érvényesült. Amikor 1954-ben Algériában a Nemzeti Felszabadítási Front kirobbantotta a felkelést a francia megszállás ellen, a hegemóniája útjában álló minden "akadályt" elsöpört: likvidálta soraiban a "disszidenseket". A fegyveres harc nevében a politikai vita a lehető legegyszerűbb kérdésre szűkült: "Vitathatja-e a katona a parancsot?" "Kételkedhet-e egy tiszt a feljebbvalóiban a csata idején?" E viselkedési formák azután jóval a győzelem után is fennmaradtak, s nagymértékben magyarázzák ezen országok nehézségeit a függetlenség után. Erről – vagyis az ellenállási mozgalmak militarizálásának kockázatairól – Marcos alparancsnok egy igen figyelemreméltó észrevételt tett. Abból a megállapításból indult ki, hogy azoknak a mozgalmaknak a többsége, amelyek erőszakkal jutottak hatalomra, a hatalmat azután az erőszakon keresztül gyakorolják, s továbbra is semmibe veszik a személyiségi jogokat. Akárhogyan is, az ellenállás, és bizonyos esetekben az erőszak törvényes jellege nem jogosít föl egyes egyetemes érvényű törvények áthágására.

Lehetséges-e fegyveres ellenállás az izraeli katonákkal szemben? Vajon ez-e a megszállás elleni harc legjobb formája? Nos, ezt a palesztinoknak kell eldönteniük. Nyilván nem eleve elítélendő a fegyveres ellenállás, amennyiben tiszteletben tartja a háború törvényeit és a Genfi Egyezményt. Bármit is gondoljunk a Hezbollahról, törvényes harcot vezetett Dél-Libanonban a libanoni területek egy részét megszálló izraeli katonákkal szemben. Ez morális szempontból nem volt kikezdhető: minek a nevében ítélhette volna el bárki a libanoni területen tartózkodó izraeli katonák elleni akciókat? Ráadásul hatékonynak is bizonyult, amint azt az izraeli kormány döntése mutatta: Izrael kivonult Libanonból.

Ezt figyelembe véve, ha a választás mégis a fegyveres ellenállásra esik, amely elméletileg jogos, a szabadságharc akkor sem tekinthet el a "háborús jog" betartásától. A humanitárius jogokat tiszteletben kell tartania egy konfliktus minden szereplőjének, még annak is, amelyik igaz ügyért harcol. 2002 júliusában az Amnesty International emlékeztetett rá: "A jelentésünkben megállapított gyilkosságok igazolására a palesztin fegyveres csoportok által leggyakrabban hangoztatott érv, hogy a nemzetközi jog nem tartalmaz semmiféle megszorítást a megszálló hatalommal szembeni ellenállásban működő mozgalom módszereire vonatkozóan. E kijelentésekkel ellentétben, egyetlen elismert nemzetközi jogi norma sem szentesíti a civilek elleni merényleteket, akár valamely katonai megszállás elleni harc, akár bármely más keretek között valósulnak is meg." Sőt, az Amnesty International ezeket a merényleteket "emberiség elleni bűncselekménynek" minősíti. Ismeretes, hogy ugyanez a dokumentum az izraeli hadsereg akcióit a megszállt területeken jogsértőeknek nevezi, mert "súlyosan sértik a negyedik Genfi Egyezményt, s ezért háborús bűnnek minősülnek. A kormány politikájának részeként, módszeresen és nagy számban elkövetett cselekmények a nemzetközi jog szerint az emberiség elleni bűncselekménynek minősített kategóriába tartoznak."

Azoknak az eszményeknek a nevében, amelyekért harcolunk, el kell fogadnunk az Amnesty álláspontját, miszerint "a humanitárius nemzetközi jog egyik alapvető tétele az, hogy az ellenséges felek minden körülmények között kötelesek különbséget tenni civilek és katonák között csakúgy, mint polgári javak és katonai célpontok között."

Kérdés: vajon feladata-e a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak a palesztin akciók bírálata, egy rettenetes körülmények közt élő nép "kioktatása"? Erre a kényes kérdésre nincs egyszavas válasz. Felidézhetjük, hogy mi történt a hetvenes évek elején, amidőn a bekerített és szorongatott palesztin ellenállás megsokszorozta a repülőgép-eltérítéseket és a külföldi izraeli célpontok elleni merényleteket. Ebben az időszakban az ellenállással szimpatizáló európai baloldalnak sikerült megértetnie – elsősorban a Fatahhal -, hogy ezek a "külföldi akciók" ártanak a védelmezett ügynek.

Az izraeli civilek ellen elkövetett merényletek nem csak morális problémát jelentenek, hanem politikait is. 2001. februári megválasztása óta Ariel Saron ezeket a merényleteket beépítette kül- és belpolitikai stratégiájába, amely több tényezőre épül: az oslói megállapodás – a szerinte "Izraelt valaha ért legnagyobb katasztrófa" – elutasítására, a Palesztin Hatóság fokozatos szétverésére, valamint az ún. "hosszú távra szóló, ideiglenes megoldásra", ami a megszállás más formában való fenntartását jelenti. Szavazói, sőt a nemzetközi közvélemény egy része előtt is felmentették Saront e merényletek a palesztinokkal való érdemi tárgyalások alól.

Az izraeli-palesztin viszonyban semmiféle politikai rendezés nem lehetséges mindaddig, amíg az izraeli "belső frontot" nem sikerült megtörni. Ez nehéz, de korántsem lehetetlen feladat, amit a közvélemény-kutatások is igazolnak: az izraeliek többsége elfogadja egy Izrael mellett létező palesztin állam gondolatát. Ugyanakkor meg kell értenünk a palesztinok – valamennyi palesztin irányzat – mélységes szkepticizmusát is: most tulajdonképpen azt kérjük tőlük, amit ők az első intifáda alatt már megtettek: a fegyveres harc mellőzését. Tíz évvel az első intifáda lezárása után helyzetük szörnyűbb, mint valaha.

Másrészt a két fél által elkövetett bűnök kizárólag "erkölcsi" elítélése nem elegendő az izraeli-palesztin viszállyal kapcsolatos helyes álláspont kialakításához. Nem tehetünk egyenlőségjelet a felek közé csupán azért, mert mindketten megsértik az emberi jogokat, két okból sem. Először is azért, mert egy állam – egy magát demokratikusnak valló állam – által elkövetett jogsértések mindig szigorúbb megítélés alá kell essenek, mint azok, amelyeket nem állami csoportok követnek el, annál is inkább, mert a palesztin csoportok közül egyesek a Palesztin Hatóság ellenében cselekszenek. Másodszor, az egyenlő elbírálás politikai okokból sem indokolt: a palesztinok harca "igazságos háború", azaz törvényes ellenállás a törvénytelen megszállással szemben, míg az izraeli kormányzat egy törvénytelen megszállást kíván fenntartani. Vegyünk egy példát: a második világháború alatt a szövetségesek nyilvánvalóan elkövettek háborús és emberiség elleni bűnöket – például Drezdában vagy Hirosimában. Mégis: igaz ügyért harcoltak, a nácizmus ellen. Az antifasiszta szövetség és a fasiszta tengely nem említhető egy lapon. Hasonló módon, Algériában, a függetlenségi háború idején, a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és a francia haderő egyaránt elkövetett háborús, sőt, emberiségellenes bűnöket. Ezzel együtt az FLN függetlenségi harca tökéletesen legitim volt. A párhuzam tehát ebben az esetben is elfogadhatatlan.

Egy utolsó gondolat mindezzel kapcsolatban. A két fél szenvedései mély szakadékot vájtak, amelynek betemetéséhez időre van szükség. Ahogyan Edward Said, a neves palesztin-amerikai értelmiségi javasolta: valamiféle "Igazság és Megbékélés" bizottság felállítására lenne szükség ahhoz, hogy megvonhassuk az elmúlt ötven esztendő történéseinek minél pontosabb mérlegét. A liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak részük lehetne e feladat elvégzésében.

Számukra most az elsődleges feladat, hogy nemzetközi védelmet követeljenek a palesztin lakosságnak, olyan védelmet, amelyet jelenleg pusztán a nemzetközi, civil missziók nyújtanak. Európát pedig rá kell venniük arra, hogy kötelezze el magát ezen az úton, s hogy az Európai Unió és Izrael között meglévő együttműködési megállapodást használja fel a nyomásgyakorlás eszközeként.

Továbbra is hangsúlyoznunk kell, hogy csakis politikai módszerekkel állítható le az öldöklés. Ezt vallották 2001 júliusában elismerésre méltó bátorsággal mindkét tábor nagy számú kiválóságai: köztük több palesztin miniszter (Jasszer Abed Rabbó, Nabil Amar, Hisam Abdul Razzek), illetve értelmiségi (Hanan Asrávi, Szári Nuszeibeh, Szálim Tamari), csakúgy, mint Josszi Bejlin, a Barak-kabinet igazságügyi minisztere, s több izraeli író (köztük Ámosz Oz, A. B. Jehosua és Dávid Grosszman).

"Mi, izraeliek és palesztinok, e népeink számára páratlanul nehéz helyzetben, együtt emeljük föl szavunkat a vérfürdő és a megszállás megszüntetéséért, a tárgyalások sürgős újrakezdéséért és a békefolyamat újraindításáért. […] Mindennek ellenére hiszünk a velünk szembenállók emberségében és abban, hogy olyan partnerünk van, akivel majd békében élhetünk. Hisszük, hogy a népeink közötti konfliktus tárgyalásokkal megoldható. […] Az előrelépés érdekében el kell fogadni a nemzetközi törvényességet és érvényesíteni kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. és 338. számú határozatát, amelyek az 1967-es határokon belül kínálnak megoldást, miszerint két állam él egymás mellett, Izrael és Palesztina, fővárosa pedig mindkettőnek Jeruzsálem. Minden függőben lévő problémára létezik igazságos és tartós megoldás, amely nem sérti sem az izraeli, sem a palesztin állam szuverenitását, azt a szuverenitást, amelyet állampolgáraink testesítenek meg, s amelyet a két nép, a palesztin és az izraeli nép saját állam iránti vágya fejez ki."

(Megjelent az ATTAC honlapján: http://attac.org , Courriel d'Information 367. sz., 2002. október 1. Fordította: Mihályi Patrícia)

A Znet amerikai internetes oldal interjúja Noam Chomskyval a neokolonializmusról, az igazságos béke lehetőségéről a szeptember 11. utáni világrendben, 2002. április 2.

• Lát-e minőségi változást a jelenlegi fejleményekben?

Igen, úgy gondolom, minőségi változásnak vagyunk tanúi. Slomo Ben-Ami izraeli professzor 1998-ban – közvetlenül azelőtt, hogy csatlakozott volna a Barak-kabinethez, s 2000 nyarán a Camp David-i tárgyalásokon az izraeli küldöttség vezetője lett – igen pontos meghatározással szolgált az Oslóban megkezdett folyamat irányáról. Ben-Ami arra a következtetésre jutott, hogy "az oslói egyezmények a gyakorlatban egy neokolonialista rendszeren – az egyik félnek a másiktól való vitális és örökös függésén – alapulnak". Az e céllal létrejött Clinton-Rabin-Peresz-féle egyezmények csakis azért születtek, hogy a palesztinokat "szinte totálisan Izrael alá rendeljék", azzal, hogy "kiterjedt gyarmati struktúrát" hoznak létre, amely – várhatóan – "stabil alapzata" lesz a "függőség állapotának". A Palesztin Hatóságnak (PH) csupán az ellenőrzés feladata jutott az Izraellel szemben neokolonialista függésben tartott palesztin lakosság felett. A folyamat ebben az irányban haladt tovább, lépésről lépésre, beleértve a Camp David-i javaslatokat is. Bár Clinton és Barak álláspontját (az utóbbi mindvégig zavaros és kétértelmű volt) mint "nagylelkűt" és "nagyszerűt" ünnepelték, a tények vizsgálata egyértelműen azt mutatja, hogy – miként Izraelben közszájon forgott – a javaslatok valójában csak egy új "bantusztán" létrehozását szolgálták. A területek térképeit nyilván ezért nem siettek a befolyásos amerikai körök elé tárni. Igaz, Clinton és Barak egy egészen kicsit még messzebb ment el e bantusztán-szerű rendszer kialakításában, mint ami Dél-Afrikában létrejött az apartheid legsötétebb éveiben. A Camp Davidet megelőző időszakban a palesztinok mintegy kétszáz, egymástól elszigetelt zónában éltek, s a Clinton-Barak-páros tényleg jobbítani akart a helyzeten azzal, hogy izraeli ellenőrzéssel három palesztin kantont kívánt kialakítani, amelyek el lennének szigetelve egymástól és a negyedik kantontól, Kelet-Jeruzsálemtől, a palesztinok életének és az egész térség érintkezésének központjától is. Meg persze Gázától is, aminek a sorsa azonban a tárgyalásokon tisztázatlan maradt.

Ám úgy tűnik, most változott a terv, s a Palesztin Hatóság lerombolásának programjává alakult át. Vagyis a Clinton és izraeli barátai által kigondolt ideiglenes bantusztán lerombolásává – az elmúlt napokban még egy emberjogi központot is szétlőttek. Most a palesztin vezetők is, akikre ugyanazok a szerepek vártak, mint a bantusztánok fekete főnökeire az apartheid idején, az agresszió kereszttüzébe kerültek; igaz, az életükre nem törnek, nyilván a nemzetközi következményektől tartva. A neves izraeli professzor, Zeev Sternhell írja, hogy a "kormány nem szégyell háborúról beszélni, amikor valójában olyan rendőri akciókat hajt végre, amelyek a fehér rendőrség utcai razziáira emlékeztetnek Dél-Afrika feketék lakta, lepusztult külvárosaiban, az apartheid idején. Ez az újfajta politika, amelyet Clinton, Rabin, Peresz, Barak és szövetségeseik az oslói 'békefolyamat' keretein belül kívántak megvalósítani, visszalépést jelent a negyven évvel ezelőtti, dél-afrikai bantusztánok modelljéhez képest".

Azok, akik figyelemmel kísérték az elmúlt tíz év kritikai elemzéseit, köztük a Znet (www.zmag.org) rendszeresen megjelenő cikkeit, amelyek lépésről lépésre követték az eseményeket, ezen aligha lepődnek meg.

Hogy ezt a programot, pontról pontra, miként kívánják megvalósítani az izraeli vezetők – úgy vélem, ezt ők maguk sem igen tudják. A Nyugat és az Egyesült Államok részéről túlontúl egyszerű Izraelt s kiváltképp Saront vádolni, ez azonban igazságtalan, sőt, majdhogynem becstelen. A Saron által elkövetett atrocitásokhoz hasonló akciókra már a munkapárti kormány idején is sor került. Háborús bűnökben Peresz nem marad le Saron mögött. A legfontosabb mégis az, hogy az elsődleges felelősség immár harminc éve Washingtont és politikáját terheli. Ez érvényes a diplomáciai keretekre általában, s az egyes konkrét akciókra is. Izrael csak a Washington szabta keretek között mozoghat, kívüle nagyon ritkán.

• Hogyan kell értelmezzük az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2002. március 30-ai határozatát?

Az elsődleges problémát Ramálláh, valamint a legutóbbi offenzívában megszállt palesztin területek jelentették, hogy az ENSZ megköveteli-e az izraeli csapatok azonnali kivonását, vagy legalábbis határidőt szab-e erre. Természetesen az amerikai érdekek kerekedtek felül: csupán egy határozatlan felhívás közzétételére került sor "a palesztin városokból való kivonulásra", határidő megjelölése nélkül. A határozat megfelel az izraeli sajtóban széles körben terjesztett hivatalos amerikai álláspontnak, amelynek értelmében Izraelt megtámadták, tehát joga van az önvédelemhez, ámbár a palesztinok megbüntetésében nem kéne túl messzire elmennie, vagy ha mégis, ezt ne tegye látványosan. A tények azonban, amelyek igen kevés szerepet játszanak ebben a vitában, mindezt nem támasztják alá. A palesztinok megpróbálták túlélni a lassan harmincötödik évébe lépő izraeli katonai megszállást, amely mindvégig könyörtelen és brutális volt – hála Amerika jelentős gazdasági és katonai támogatásának és diplomáciai védelmének, ami a békés rendezést célzó nemzetközi konszenzussal való szembeszegülésben fejeződött ki. A két fél helyzete ebben a konfrontációban a legkevésbé sem szimmetrikus. Izraeli önvédelemről beszélni pedig még a hatalmi érdekeket szolgáló hazugságok átlagos szintjét is meghaladja. És ezen az alapvető tényállításon semmit sem változtat a palesztin terrorakciók legkeményebb (amúgy helyénvaló, sőt, több mint harminc év óta változatlanul jogos) elítélése sem.

A Biztonsági Tanács 2002. március 30-ai határozata¹ a lényegi problémát gondosan megkerüli, s lényegében a március 12-ei határozatot² fogalmazza újra. Ez utóbbi nagy meglepetést keltett, mert az Egyesült Államok, szokásával ellentében, nemhogy nem vétózta meg, de egyenesen maga kezdeményezte. E határozatban egy "palesztin állam lehetősége" is felmerült.

Mármost látni kell, hogy ez még a negyven évvel ezelőtti, dél-afrikai nívót sem éri el; ott nem elégedtek meg a "lehetőséggel", hanem valóban létrehozták a feketék vezette államokat, amelyek legalább annyira életképesek és legitimek voltak, mint amilyeneket az USA és Izrael képzel el megszállt területeken.

• Mi lesz az USA következő lépése? Jelenleg milyen amerikai érdekek mozgatják az eseményeket?

Az Egyesült Államok világhatalom. Ami Izrael-Palesztinában történik, csupán csak mellékvágány. Az amerikai politikát több tényező is befolyásolja. Izrael-Palesztinában e tényezők közül az első a világ legjelentősebb energiaforrásainak ellenőrzése. Az Egyesült Államok és Izrael szövetsége ebben az összefüggésben jött létre. 1958-ban az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács úgy ítélte meg, hogy az USA szembenállása a virulens arab nacionalizmussal "logikusan" "Izraelnek mint szilárd, nyugatbarát közel-keleti hatalomnak a támogatását jelenti." Ez a kissé eltúlzott következtetés abba a korabeli, általános, stratégiai elemzésbe illeszkedett, amely szerint a legfőbb fenyegetést (szerte a harmadik világban) a helyi nacionalizmusok jelentik. E nacionalizmusokat, igen sokatmondóan, "kommunistának" bélyegezték, noha a belső szóhasználatban mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy e terminust kizárólag propagandacélokra használják, illetve hogy a kelet-nyugati kapcsolatoknak és a hidegháborúnak akkoriban vajmi kevés hatása volt erre a kérdésre. A szövetség 1967-ben szilárdult meg. Izrael ekkor becses szolgálatot tett az Egyesült Államoknak: lerombolta a legfontosabb arab világi-nacionalista központot, amely komolyan veszélyeztette az Egyesült Államok uralmát a Perzsa-öböl térségében. E szövetség a Szovjetunió összeomlása után is tovább élt. Jelenleg az amerikai stratégia centrumában az USA, Izrael és Törökország közötti szövetség áll. Izrael egyfajta amerikai támaszponttá vált, amely szorosan integrálódott az Egyesült Államok high-tech gazdasági és katonai gépezetébe.

Természetes, hogy ebben a helyzetben az Egyesült Államok támogatja a palesztinok izraeli elnyomását és a megszállt területek bekebelezését, így a Ben-Ami-féle neokolonialista tervet is, mégha a konkrét döntések, természetesen, a mindenkori körülmények függvényében születnek is. Bush tanácsadói jelenleg továbbra is elutasítják a diplomáciai rendezést, sőt, még a pusztítások mérséklését is. Ez rejlik például az ENSZ BT 2001. december 15-ei határozatával szemben emelt vétójuk hátterében. A határozat az amerikai Mitchell-terv³ megvalósítását, vagyis nemzetközi megfigyelők bevonását szorgalmazta az erőszak mérséklése érdekében. Hasonló okokból bojkottálták az amerikaiak a december 5-ei genfi nemzetközi találkozót (amelyen az Európai Unió, sőt Nagy-Britannia is részt vett), ahol megerősítették, hogy a negyedik Genfi Egyezmény a megszállt területeken is érvényben van, az Egyesült Államok és Izrael palesztinok elleni cselekedeteit pedig az egyezmény "súlyos megsértésének", magyarán háborús bűntettnek minősítették. Ez a találkozó tulajdonképpen megerősítette az ENSZ BT 2000 októberében hozott határozatát (az ülésen az USA képviselője nem jelent meg), amely hangsúlyozta, hogy a Genfi Egyezmény a megszállt területeken is hatályos. Izrael támogatása a Genfi Egyezmény ellenében régebben is – például az idősebb George Bush ENSZ-nagykövetsége idején – a hivatalos amerikai álláspont része volt. Az Egyesült Államok rendszerint nem vesz részt az effajta összejöveteleken, vagy egyenesen bojkottálja azokat, mert nem akarja a nyilvánosság elé tárni, hogy immár a nemzetközi jog alapvető szabályait sem tartja tiszteletben, különösen akkor nem, amikor azokat a nemzetközi jogi normákat kellene alkalmazni, amelyek eredetileg a náci bűnök elítélésére, jelesül a nácik által megszállt területeken elkövetett bűnök szankcionálására születtek. A média és a mainstream értelmiség általában együttműködik az amerikai politikával, s maga is "bojkottálja" ezeknek a kellemetlen tényeknek a felidézését, így azt is, hogy az Egyesült Államok mint a szóban forgó nemzetközi egyezmények aláírója, köteles lenne megbüntetni – az egyezmény szövege kötelezi erre – az egyezmények megsértőit, köztük saját kormányát is…

Ez azonban csupán egy nem túl jelentős példa, miközben a fegyver és a gazdasági támogatás egyre özönlik Izraelbe, hogy fenntartsa a megszállást, a terrort, és támogassa a telepek kiterjesztését.

• Mi a véleménye a legutóbbi arab csúcsértekezletről?

Az arab csúcs⁴ egységesen elfogadta a szaúdi tervezetet, amely tulajdonképpen a régóta meglévő nemzetközi konszenzus alapelveit ismétli meg: Izrael egy átfogó békeegyezmény keretein belül kivonulna a megszállt területekről. Az egyezmény a térség minden állama számára garantálná a békéhez és a biztonsághoz való jogot, így Izraelét és az új, elismert határokkal rendelkező palesztin államét is. (Mindez valójában az ENSZ BT 242. számú határozatának újrafogalmazása, amely most kibővült a palesztin állammal.) Ebben nincs semmiféle újdonság. Ez tulajdonképpen az ENSZ BT 1976. januári határozatának szóhasználata, amelyet akkoriban az egész világ elfogadott, az arabok, a PFSZ, Nyugat-Európa, a Szovjetunió, az el nem kötelezett országok is – tényleg mindenki. Izrael viszont nem, következésképp az Egyesült Államok megvétózta, lesöpörte a az asztalról…

Az e határozati javaslat szellemében született későbbi javaslatok – az arab országok, a PFSZ vagy a nyugat-európai államok kezdeményezései – eddig minden alkalommal az amerikai vétón buktak el. Az 1981-es Fahd-terv⁵ is, amely szintén a szokásos okok miatt ítéltetett kudarcra.

Az amerikai elutasítás öt évvel az 1976-os határozat előttre, 1971 februárjára nyúlik vissza, amikor Anvar Szadat egyiptomi elnök átfogó békeszerződést kínált Izraelnek a megszállt egyiptomi területek visszaszolgáltatása fejében, amelyben még csak meg sem említette a palesztinok nemzeti jogait, illetve a többi terület sorsát. Az akkori izraeli munkapárti vezetés, bár felismerte, hogy valós békejavaslatról van szó, mégis az elutasítása mellett döntött, hogy telepeket létesíthessen a Sinai-félsziget északi részén. Amit aztán rendkívüli brutalitással meg is valósított – emiatt tört ki az 1973-as háború. Mose Dajan, a palesztin kérdésre legérzékenyebb munkapárti vezetők egyike abban az időben teljesen nyíltan a kabinet elé tárta a palesztinokra vonatkozó tervet. Izraelnek nyíltan meg kellene mondania a palesztinoknak: "Nincs más lehetőség: önök továbbra is úgy élnek majd, mint a kutyák; akik akarnak, elmehetnek; mi meg majd meglátjuk, hova vezet ez a folyamat." Ezután, e javaslatokkal összhangban, a megszállás főbb elvei semmit sem változtak: megalázás, kínzás, terror, rombolás, a palesztin vagyon elpusztítása, deportálás, kolonizáció, a természeti források, elsősorban a víz kisajátítása…

Bár 1971-ben Szadat javaslata megfelelt a hivatalos amerikai politikának, Kissingernek mégis sikerült elsőbbséget biztosítania a "patthelyzet" [stalemate] irányvonalának: nincs tárgyalás, csupán nyers erő. Jordánia békeajánlatát ugyancsak elvetették. Ettől az időszaktól kezdve az Egyesült Államok hivatalosan az izraeli kivonulást szorgalmazó nemzetközi álláspontot támogatta (egészen Clintonig, aki gyakorlatilag semmibe vette az ENSZ határozatait és a nemzetközi jogot), valójában viszont a kissingeri gyakorlatot követte. Az amerikaiak csupán kényszerből ültek le a tárgyalóasztalhoz, Kissinger idején, az 1973-as totális összeomlás után (amelyben Kissingernek nem kis felelőssége volt) éppúgy, mint a Ben-Ami által, 2000-ben kidolgozott feltételek esetében.

A hivatalos diskurzus igyekszik az arab csúcsra irányítani a figyelmünket, mintha a problémát az arab országok és a PFSZ jelentenék; különösképpen az, hogy szívesen kergetnék a tengerbe a zsidókat. A médiapropaganda szerint a fő problémát az arab világ habozása, fenntartásai és megszorításai képezik. Kevés dicsérő szót lehet mondani az arab országokról meg a PFSZ-ről, ezek az állítások azonban egész egyszerűen hamisak, miként azt a jegyzőkönyvek puszta áttekintése bizonyítja.

A sajtó komolyabbik fele elismeri, hogy a szaúdi javaslat tulajdonképpen az 1981-es Fahd-tervben foglaltak felelevenítése, egyszersmind viszont azt állítja, hogy az akkori kezdeményezést az arabok torpedózták meg azzal, hogy nem fogadták el Izrael létezését. De a tények ismét mást mondanak. Az 1981-es terv az izraeli reagáláson bukott meg, amelyet még a korabeli izraeli konzervatív sajtó is "hisztérikusnak" ítélt, s amelyet azután az USA is magáévá tett. Simon Peresz és a többi "galambnak" tartott izraeli politikus is hasonlóan reagált: a Fahd-terv elfogadása, szerintük, "magát Izrael állam létét veszélyeztetné". E hisztériának a nyomait fedezhetjük fel az ugyancsak "galamb" izraeli elnök, Haim Herzog válaszában is, aki kijelentette, hogy a Fahd-terv "tulajdonképpen a PFSZ műve", s hogy még az ENSZ BT 1976. januári határozatánál is szélsőségesebb. Amit, persze, szintén a PFSZ készített elő, akkor, amikor ő Izrael ENSZ-nagykövete volt. Ezeknek a kijelentéseknek nincs igazságtartalmuk, azt azonban jól jelzik, hogy az izraeli politika "galambjai" milyen kétségbeesetten tartottak a politikai rendezéstől. S félelmüket Amerika-szerte osztották. Az alapvető probléma – ahogyan jelenleg, úgy akkoriban is – Washington politikájában gyökerezett, amely kitartóan támogatta Izraelt a széles nemzetközi egyetértéssel s jelenleg éppen a szaúdi javaslatokban megfogalmazott politikai rendezés elutasításában.

Mindaddig, amíg a vitában a szokásos csúsztatásokkal és csalásokkal lehet helyettesíteni alapvető tényeket, tulajdonképpen minden tárgyalás reménytelen és felesleges. Nekünk viszont nem kell részt vennünk ebben, még annak a feltevésnek a hallgatólagos elfogadásával sem, hogy az arab csúcs fejleményei meghatározó súlyúak lennének. Fontosak, nem vitás, jelentőségük azonban korlátozott. A legégetőbb kérdések itt vannak az orrunk előtt, a mi felelősségünk szembenézni velük, felvállalni, nem pedig másokra hárítani őket.

(Fordította: Mihályi Patrícia)

Szerkesztői jegyzetek – L.Gy.

1 Az 1402. sz. BT-határozat felszólítja Izraelt csapatainak az autonóm palesztin területekről való kivonására. A feleket "konstruktív tűzszünetre" hívja fel, és "súlyos aggodalmát" fejezi ki az Izraelben végrehajtott újabb öngyilkos merényletek, illetve a PH vezetőjének főhadiszállása elleni izraeli "katonai támadás" miatt.

2 Az 1397. sz. BT-határozat először vázolja fel a térségnek egy olyan "vízióját", "ahol két állam, Izrael és Palesztina, biztonságos és elismert határok között él egymás mellett."

3 Az amerikai George Mitchell szenátor által vezetett nemzetközi ténymegállapító bizottságot Clinton elnök hívta életre a 2000. szeptember végén kirobbant második intifáda, majd az október 16-17-én Sarm-el-Sejk-ben megtartott, eredménytelen csúcstalálkozó után. A bizottság 2001. május 21-én tette közzé jelentését. A mindkét fél alapvető érdekeinek figyelembevételén nyugvó jelentés a politikai tárgyalások újrakezdésének jegyében fogant. Ennek érdekében javasolta: 1. az erőszakcselekmények azonnali, kölcsönös megszüntetését; 2. a bizalom légkörének megteremtését, egyfelől a palesztin terrorakciók, másfelől a zsidó telepek létesítésének és bővítésének leállításával a megszállt területeken, illetve az izraeli erők visszavonásával az intifáda előtti pozíciókba. A palesztinok által kért nemzetközi erők helyszínre küldését a bizottság a felek egyetértésétől tette függővé; Izrael a javaslatot elvetette.

4 Az Arab Liga 2002. március 27-28-ai, bejrúti államfői értekezletén egyhangúlag elfogadott nyilatkozat – a találkozóról hiányzott Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, II. Abdallah jordániai király és Jasszer Arafat, a PH elnöke is (a palesztinokat Faruk Kaddumi, a PFSZ politikai osztályának vezetője és Nabil Sát, a PH nemzetközi együttműködési minisztere képviselte) – "valamennyi", 1967-ben megszállt terület visszaszolgáltatása fejében "normális" kapcsolatok megteremtését helyezte kilátásba Izraellel.

5 Fahd herceg, szaúdi trónörökös, a szaúdi hírügynökségnek 1981. augusztus 7-én adott interjúban nyolc pontos tervben vázolta a közel-keleti béke lehetőségeit. A 7. pont elismerte "a térség minden államának jogát arra, hogy békében éljen", ami közvetve Izrael létének elfogadását jelentette az 1967. június előtti határok között. Az interjúban Fahd herceg felszólította az Egyesült Államokat egy olyan kezdeményezés megtételére, amely elvezet "a megszállt területekről való izraeli kivonuláshoz és egy független palesztin állam megteremtéséhez." A Fahd-terv néven ismertté vált dokumentum szolgált alapul a fès-i arab csúcson, 1982. szeptember 9-én előterjesztett béketervhez.

52. számunk három nagy témakörre oszlik. A 2001. szeptember 11-i washingtoni és New York-i terrorakciók mozgatórúgóival, következményeivel és a körülötte kialakult hazai és nemzetközi propagandaháborúval foglalkoznak a közölt tanulmányok, írások, dokumentumok, amelyek egyértelműen leteszik a voksot amellett, hogy a terrorizmus kiiktatása háború útján nem, csakis a terrorizmus társadalmi, gazdasági és politikai okainak megszüntetésével lehetséges.

A kelet-európai rendszerváltás és általában a világ átalakulása nyomán az utóbbi évtizedben kialakult egy olyan új szellemi atmoszféra, amelynek egyik jellemző vonása a történetírás, a történettudomány megrontása, a történelem politikai szándékok szerinti „átírása”, „átértelmezése” az USÁ-tól Japánon át Kelet-Európáig és Magyarországig. A hatalmi elitek finanszírozzák például a háborús bűnök mentegetését, a Horthy-rendszer történetének szerecsenmosdatását, a „kommunizmus" történetének a fasizmuséval való rokonítását, azonosítását stb. Tanulmányok, cikkek mutatják be e témakörökből a jellegzetes „eseteket".

Mocsáry Józsefnek a maga nemében úttörő jelentőségű tanulmánya a privatizáció valós adatai fényében mutatja be a rendszerváltás valódi magyarországi történetét és teljesítményét.

Tartalomjegyzék

1. Mocsáry József : Visszapillantás a privatizációra
2. Bartha Eszter : A tranzitológiától a transzformációig
3. Horváth Gizella : A „polgári Magyarország” mítosza
4. Farkas Miklós : Történelem lecke fiúknak … és lányoknak
5. Marc Bloch : A magyar támadás
6. Konok Péter : „Talán dünnyögj egy új mesét”- A Magyar Tanácsköztársaság és a történelem átalakítása
7. Dietrich Orlow : A fasizmus arcai (interjú)
8. Tézli Péter : Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban c. könyvéről
9. James W. Loewen : Tanáraink hazugságai (részlet)
10. Juhász József : Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában
11. Csoma Mózes : Történelemhamisítás Ázsiában
12. Szalai Pál : A Horty-korszak jellegéről
13. Andor László : Nekünk New York kell
14. Immanuel Wallerstein : A terrorválság hétről hétre
15. Borisz Kagarlickij : Új szakasz az ameriaki-orosz kapcsolatokban
16. Arundhati Roy : A Végtelen Igazság matematikája
17. Humanista Internacionálé : Nyilatkozat egy háborúk és erőszak nélküli világért
18. BAL : Állásfoglalás az afganisztáni háborúról
19. P. Podrabinek, Pjotr Markovics Abovin-Egidesz : A szocializmus alapelvei (egy Gulag-lakó szocializmus képe)

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában állnak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. A lakástámogatási rendszer céljait, lehetséges eszközeit és eredményeit elemzi mélyrehatóan a tanulmány, kitekintve a lakáspolitika szociális dimenziójára is.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában vannak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. 1999. január 1-től a lakásépítkezéseknél lehetőség van az ÁFA visszaigénylésére és az első lakásvásárlásra jelentős illetékkedvezmény vonatkozik, 2000. február 1-től pedig új rendszerben folyik a lakáshitelek kamattámogatása¹ . A Figyelő 2001/26. számában publikált, a vállalatvezetők között végzett közvéleménykutatás a kormány lakáspolitikáját értékelte a gazdasági intézkedések közül a legkedvezőbbnek. A vállalatvezetők 100%-a egyetértett a kormány lakáspolitikájával. (Kertész, 2001; 15. oldal)

Mindezt a kormány úgy érte el, hogy

Az alábbiakban áttekintem a 90-es években alkalmazott lakástámogatási eszközöket, s hogy mennyiben jelentett újdonságot a 2000 februárjától indított lakástámogatási rendszer.

A lakástámogatási rendszer jellemzői a 80-as évek végén

A lakáshoz jutás, lakásépítés állami támogatása az 50-es években vált az állam fontos feladatává. A lakáshoz jutás támogatásának mértéke és módjai igen gyakran változtak az évek folyamán, de voltak bizonyos közös jellemzőik. Ezek a következők:

1. Az iparosítás munkahelyek ezreit teremtette a nagyvárosokban és az akkor létesülő szocialista városokban (Dunaújváros, Leninváros, Kazincbarcika). A munkahelyekhez munkások is kellettek, akiknek az elhelyezését biztosítandó nagy lakótelepek épültek. A lakások ára nem fedezte az építés költségeit, azokat a lakók szociális juttatásként kapták, zömmel bérlakásként, kisebb részben szövetkezeti lakásként.
2. A szocialista rendszer jellegzetessége volt a természetbeni juttatások növekvő aránya. A munkabéreket úgy állapították meg, hogy az nem fedezte egy lakás, ingatlan árát. Nagy különbség képződött a bérjövedelem és a lakások tényleges ára között. A szakadékot az állami támogatások hidalták át.
3. A támogatások rendkívül szélesen terítettek voltak: a lakosság 70%-a részesült valamilyen jogcímen lakástámogatásban. Az alacsony lakbérek miatt különösen a bérlakásban élők voltak a rendszer kedvezményezettjei. A saját lakásban lakók folyó lakáskiadásai 1,5-szer haladták meg a bérlakásban élők kiadásait.
4. A közvetlen költségvetési támogatások összege körülbelül a GDP 3%-át érte el a nyolcvanas évek elején, ami 89-re elérte a GDP 6%-át. A közvetlen támogatások mellett azonban jelentős volt a burkolt támogatás. (Például az állami adórendszertől nem követelték meg ugyanazon adók fizetését, mint a gazdaság más szektoraitól, a lakbért központilag szabályozták és alacsony szinten tartották.) A burkolt támogatások mértéke 1989-ben a Világbank számításai szerint 44 milliárd forintot tett ki. (Dániel, 849. oldal)

A szocialista lakástámogatási rendszerekkel foglalkozó külföldi szerzők (Mayo-Angel, 1993; Bertrand, 1996) véleménye szerint a támogatások racionalizálása érdekében csak jól célzott, mérhető, átlátható támogatásokat lehet adni, ami elkerüli a piacrombolást. (Mayo-Angel, 1993; 119. oldal) A jól célzott azt jelenti, hogy csak meghatározott társadalmi csoportok (szegények) jussanak hozzá a támogatásokhoz, a vagyonosabbak piaci viszonyok között, jól működő hitelrendszer segítségével finanszírozzák a lakásvásárlásaikat. A közvetlen állami támogatások mérhetők, az adókedvezmények, a lakbérstop, a kamatplafon társadalmi költségei kiszámíthatatlanok, ezért veszélyes őket alkalmazni, másrészt torzítják a piaci viszonyokat is. Az átláthatóság azt jelenti, hogy a támogatáshoz jutás szabályai egyszerűek és makrogazdasági hatásai bevizsgáltak legyenek.

A lakástámogatásokat 30 ország tapasztalatainak felhasználásával elemezve, Mayo-Angel a következő ajánlásokat tette a kormányok számára:

A magyar kormányok főként a tulajdonjogok erősítésére és a jelzáloghitelezés fejlesztésére koncentráltak. A jelzálog-érvényesítés és az ingatlan végrehajtás gyorsabbá és alacsonyabb költségűvé vált, mint volt a 90-es évek elején. A lakástámogatás szociális aspektusát (támogatások racionalizálása) kevésbé vették figyelembe, ez a szempont az utóbbi időben tovább veszített jelentőségéből. Érdekesnek tartom, hogy a szerzők ellenezték a kamattámogatásokat, amely eszközzel a magyar támogatáspolitika élt – az állami támogatásoknak a zömét ez tette ki a 90-es években, és a Fidesz kormány intézkedéseinek köszönhetően az aránya a 2000-es években még növekedni is fog.

A kamattámogatás hátrányos tulajdonságait Mayo-Angel a következőekben látja:

1. Az alacsony kamatozás olyan embereket is a hitel felvételére ösztönöz, akik egyébként nem hitelezhetők. A bizonytalan jövedelmi helyzetben lévők azonban nem fogják tudni a hiteleket később visszafizetni. Mivel ezen hitelekre állami kezesség is vonatkozik, a szándékoltnál nagyobb mértékű állami támogatást fog ez okozni. E mellett a kilakoltatások száma is növekedni fog.

2. Az alacsony kamatozás mellett olyanok is fel fognak venni hitelt, akiknek van saját erejük a lakáshelyzetük megoldására, csak egyszerűen ki akarják használni a kedvező lehetőséget. Alacsony kamattal felveszik a hitelt és befektetik magasabb kamatra. A hitel nem a lakáshoz jutást, hanem a nagyobb jövedelmű csoportok általános vagyongyarapodását fogja szolgálni.

3. A hitelcéltól eltérő felhasználásban a hitelintézet is érdekelt lehet. Minél jobb anyagi helyzetben van az ügyfél, annál kockázatmentesebb számára a hitelnyújtás. A hitelintézet viszont a hitelcél ellenőrzésében már nem érdekelt.

4. A kamattámogatás hosszú távú állami elkötelezettséget jelent. A támogatáspolitikát fokozott mértékben fogják terhelni a múltból örökölt terhek.

5. A támogatás mértéke nem kiszámítható. Az infláció és a piaci hozamok változásával a támogatások mértéke is változhat.

6. A kedvezményes kamatok rombolják a piacot, egyéb körülmények között életképes, de az állami támogatások miatt kibontakozni nem tudó hiteltermékek, intézmények elől zárják el az utat.

Az alábbiakban részletesebben áttekintem a 90-es években érvényesülő lakáspolitikai intézkedéseket. A 89-es helyzethez képest a 90-es években három fontos jelenség figyelhető meg; az állam közvetlen kivonulása a lakásépítésekből, a bérlakás-privatizáció és a lakástámogatások fokozatos átalakulása. Napjaink fejleménye a lakáshitelezés ugrásszerű fejlődése.

Az állami lakásépítések csökkenése

A korábbi időszaktól eltérően, a 90-es években egyértelműen a magánberuházások határozták meg a lakásépítések nagyságát. A beruházók arányának elmozdulásával a lakásberuházások jelentősége is csökkent nemzetgazdasági szinten. Mindezeket az 2. számú táblázat adatai igazolják.

Az állami lakásépítés a 90-es évekre a fegyveres testületek tagjai számára épített lakásokra korlátozódott. A magánerős beruházások jelentős része “kalákában”, a leendő tulajdonos és családjának munkaerejét hasznosítva épül. 1999-ben a 16,416 magánerős építkezésből 10,100 készült a lakosság házilagos kivitelezésében, ami az összes épített lakás 62%-a. (Lakásviszonyok, 1999; 51. oldal) Ennek egyik oka az adórendszerben keresendő, hiszen a szürkegazdaság költségelőnye egy magánerős építkezésnél számottevő lehet. Másrészt a 90-es években általában csak igen magas reálkamatlábbal lehetett banki forráshoz jutni. A hitel részaránya a 90-es évek végére az új építések finanszírozásában 10%-os szint alá szorult. (Hegedűs–Várhegyi, 1999; 102. oldal)

A finanszírozási korlátra utaló másik jel az, hogy a lakásépítések túlnyomó része új építkezés. 1999-ben az új épületek a lakásépítések 86%-át tették ki. A karbantartás, felújítás, épületbővítés aránya 14%. Az állami támogatások ugyanis csak az új épület felépítését segítették, így vélhetően azok is építkeztek, akik beérték volna felújítással is. A felújításokra vonatkozó látens igényt jelzi a KSH egyik felmérése. Egy 1999-es, a lakáshelyzettel kapcsolatos lakossági elégedetlenséget vizsgáló felmérés szerint a lakáskörülményekkel való elégedetlenséget kétszer többen (47,9%) említették az első helyen, mint a lakás helyével (20,6%) kapcsolatos gondokat. (Lakásviszonyok, 1999; 25. oldal) A lakás felújítására és bővítésére vonatkozóan a normatív költségvetési támogatásokat csak erős korlátozásokkal lehet felhasználni. A lakásépítési kedvezmény fele jár a lakóterület bővítésére, de tetőtér ráépítésre ez is csak akkor, ha három kiskorú eltartottat nevel a család. A legkedvezőbb, kiegészítő kamattámogatású hitel pedig bővítésre nem jár. A lakás-takarékpénztárban elhelyezett összeg erre felhasználható, de az állami támogatás maximális mértékét (36 ezer forint) a 97-es bevezetés óta nem változtatták, miközben az építőipari árak az MNB szerint körülbelül a duplájukra emelkedtek. (MNB Éves jelentés 1999; 335 oldal) A statisztika sajnos nem mutatja, de az élőmunka-költségek és az építőanyagárak ennél nagyobb mértékben nőnek. Itt is érvényesül a Balassa-Samuelson hatás. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javak árai, amelyeket az importverseny kevésbé befolyásol, a felzárkózó gazdaságban jobban növekednek, mint az importversenynek kitett javaké.

Bár a lakásberuházások visszaestek, az épített lakások alapterülete növekedett és nőtt a lakások méretének differenciáltsága. Az épített lakások átlagos négyzetméter adatait és az átlag szórását az 1. ábra mutatja:

Bérlakás-privatizáció

Magyarországon a 90-es évekre egyedülállóan magas lett a saját tulajdonú lakások aránya. A magas tulajdoni arány kialakításában fontos szerepet játszott az önkormányzati bérlakások privatizációja, aminek következtében minimálisra csökkent az állami és önkormányzati bérlakás-állomány. A bérleményeket kedvező áron lehetett megvásárolni. A vagyontranszfer nagysága számításaim szerint körülbelül 1 765 milliárd forint volt a 2000 év végi áron, amit a lakosság azon negyede kapott, amely a 90-es évek előtt tanácsi vagy állami bérlakásban lakott. A számításnál feltételeztem, hogy az eladott bérlemények átlagosan 45 négyzetméteresek voltak. A többi szükséges adatot a Lakásviszonyok, 1999 című kiadvány 40–41. oldala tartalmazza.

A folyamat eredményeképpen Magyarország a legkisebb bérlakás-szektorral rendelkező országok közé került. Az önkormányzati bérlakások aránya jelenleg 5%, a magán-bérlakásoké 3%, míg Nyugat-Európában a non-profit bérlakás-szektorhoz tartozó állomány aránya 12-40%, a magánbérleté pedig 7-60% között helyezkedik el. A kedvezményes eladások az alábbi következményekkel jártak (Dániel, 1996; 210-211. oldal):

1. Az önkormányzatok vagyonvesztése több száz milliárd forint, bár ugyancsak több száz milliárd forint elmaradt beruházástól szabadultak meg. Ugyanakkor lehetetlenné vált a bérlakások bevonása az önkormányzatok lakáspolitikájába.
2. A kedvezményes vásárlás lehetőségével élők közül az alacsonyabb jövedelemötödbe tartozóknak jelentős terhet okoz a vételár törlesztése, hiszen időközben a folyó lakásköltségek a jövedelem százalékában mérve jelentősen megnövekedtek. Ezen felül a lakások esetleges felújítását is nekik kellene finanszírozniuk.
3. A lakásprivatizáció a társasházak esetében jelentős feszültség forrása lehet, mivel egy lépcsőházon belül különböző tulajdonosi formák élnek együtt. A felújításoknak itt gátat vet a legrosszabb anyagi körülmények között élő lakók teherbíró képessége. (Valkovszky, 2000; 8. oldal)

A bérlakás-privatizáció vesztesei a saját lakással nem rendelkező, többnyire pályakezdő fiatalok, akik a saját lakásvásárlás vagy építés költségeit nem tudják előteremteni. A fejlett országok tapasztalata is azt támasztja alá, hogy a fiatalok számára kedvezőbb megoldást jelenthet a bérlakás, mint a saját tulajdon. Az USA-ban azon háztartások 84%-a lakott bérleményben, ahol a háztartásfő 25 évnél fiatalabb, a 25-35 év közöttieknél ez az arány 56% volt a nyolcvanas évek végén. (Dániel, 1996; 215. oldal)

Az állami támogatások alakulása

A külföldi szakirodalom az állami beavatkozás alábbi lehetőségeit ismeri:

1. hitelgarancia,
2. kamattámogatás,
3. törlesztési támogatás,
4. a házépítési, lakásvásárlási költségek csökkentése (illetékcsökkentés, vagy forgalmi adóvisszatérítés útján),
5. ismeretterjesztő segítségnyújtás,
6. banktámogatás,
7. bankszabályozás,
8. indirekt beavatkozás (Calomiris, 1994, 638. oldal)

A magyar állam az elmúlt 10 évben a fent említett támogatásfajtáknak szinte mindegyikét alkalmazta, rendkívül változatos módokon. A 3. táblázatban 3 csoportba sorolva igyekszem ábrázolni a központi költségvetés lakástámogatásait és azok mértékének változásait. A háromszög azt jelzi, hogy a támogatás maximált és értékét nem valorizálják az inflációval. A téglalap esetében valamilyen mértékű korrekció végbement. A mértani ábrák nagysága az egyes támogatásfajták jelentőségét mutatja.

A támogatások első csoportjába olyan támogatások sorolhatók, ahol az igénybevevők körét nem korlátozzák. Ez a kamattámogatásokra is igaz volt, kivéve a 2000 februártól júliusig terjedő időszakot. A kamattámogatások új lakásépítéseket finanszíroztak. A kedvezményes forgóeszköz-hiteleket az új lakásokat építő vállalkozások vehették fel, míg a bérlakásépítési/felújítási támogatásra az önkormányzatok pályázhattak.

A kamattámogatás a 90-es évek elejének uralkodó eszköze volt, és várhatóan az új lakáspolitikában is ennek lesz a legfontosabb szerepe. Az eszköz “újrafelfedezése” azért is érdekes, mivel a 90-es évek közepén nagy fegyverténynek számított, hogy a múltbeli hitelekre jutó kamattámogatásokat fokozatosan sikerült leépíteni. Ennek a támogatási formának ugyanis jellegzetessége, hogy hosszú távú elkötelezettséget jelent az állami költségvetés számára és állománya a költségvetés számára nem szabályozható. 1991-ben a kamattámogatások olyan nagyra növekedtek, hogy az állam egyoldalúan módosította szerződéses kötelezettségeit, amit akkor a rendszerváltás egyediségére hivatkozva az Alkotmánybíróság is szentesített. Ezt a jövőben már várhatóan nem teszi meg, így a kamattámogatási összegek a költségvetés teherbíró képességétől függetlenül alakulnak. A kiadások ugrásszerű növekedésének valószínűsége mindazonáltal kicsi, mivel ellentétben a 90-es évek eleji helyzethez képest, a lakástámogatás nem a piaci és egy alacsony fix kamatláb, hanem egy rögzített marge függvénye. Így a támogatás mértéke elsősorban a nyújtott hitelek volumenétől függ. A támogatás mértékét még korlátozza a támogatás maximális 10 éves időtartama is.

A támogatások második csoportjában az adókedvezmények találhatók; ezekkel az a baj, hogy nehezen mérhetők és hatásuk nehezebben felbecsülhető. A támogatások jelentősége a 90-es évek elejétől csökkent, de jelenleg újra növekszik. 99-től újra visszajött az ÁFA visszatérítés lehetősége, amit korábban azért szüntettek meg, mert számos visszaélés történt vele (nem csak a támogatott körben történő építkezéseknél igényelték vissza), másrészt alanyi jogon járt, a vagyoni helyzettől függetlenül. Az új rendszerben 400 ezer forint ÁFA visszaigénylésére nyílt lehetőség, amennyiben az új lakás építése a méltánylandó lakásigényen belül maradt.

A lakáshitelek törlesztőrészletének személyi jövedelemadó-kedvezménye (a törlesztőrészletek 20%-a, maximum 35 ezer forint) 93 óta változatlan, és reálértéke folyamatosan csökken. Az illetékkedvezmény új elem és az első házvásárlóknak jelent kedvezményt az első lakás megvásárlásakor.

A támogatások harmadik csoportjába tartoznak a meghatározott társadalmi csoportoknak nyújtott kedvezmények. Közös jellemzőjük, hogy a 90-es években értéküket nem korrigálták az inflációnak megfelelően, így jelentőségük egyre inkább csökken. Ezek közül legjelentősebb az építési kedvezmény (korábban szociálpolitikai támogatás), aminek értékét 1994-ig többé-kevésbé valorizálták, 1994-től több lépcsőben jelentősen megemelték. A gyerekszámtól függő új lakás építésére és megvásárlására szolgáló kedvezmény akkoriban egy háromgyermekes család esetében falun egy ház felépítését teljes egészében fedezte. A kedvezménnyel való visszaélések miatt a hozzájutást 1996-tól szigorították, de értékei azóta is változatlanok. A bekövetkezett árrobbanás miatt ma egy új lakás töredékét képes fedezni. 1999-től az építési kedvezmény fele bővítésre is felhasználható.

A szociális lakástámogatást a bérlakás-fenntartási támogatáshoz hasonlóan az önkormányzatok kapják, hogy a szociálisan rászorult rétegek lakásgondjait enyhítsék. 1999-től a személyi jövedelemadóból normatív módon visszaosztásra kerülő rész egyik szempontja is az adott önkormányzat lakásellátottsága. Ezen a címen 15,6 milliárdot tervezett juttatni a kormány, a táblázatomban azért nem szerepel, mivel az önkormányzatnak nem kötelező ezt a részt lakástámogatásra fordítania.

Az akadálymentesítési támogatás, amelynek mértéke új lakás építése esetén 250 ezer forint, meglevő lakásnál 150 ezer forint, 1991-óta változatlan.

A lakástámogatások alakulását és jogcímeit a 4. táblázat mutatja.

Ahogy a táblázatból is látható, a támogatások reálértéke az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent, ez alól paradox módon a Bokros-program éve, 1995 a kivétel, amikor is a lakásépítési kedvezmény bevezetése miatt a kifizetések ugrásszerűen növekedtek. Mind a GDP %-ban, mind reálértékben a támogatások fokozatosan csökkennek.

A lakástámogatások reálértékének alakulása szoros kapcsolatban volt az újonnan használatba vett lakások számának alakulásával, ami nem csoda, hiszen, mint láttuk, a kedvezmények jó része új lakás vásárlásához kapcsolódott. Az új lakáshoz kapcsolódó támogatások és a lakásépítések száma között a korreláció 81%. Mivel a lakástámogatások összege is csökkent, csökkent az építkezések száma is. A használatba vett lakások és a kiadott építési engedélyek számát az alábbi grafikon mutatja:

A lakáshitel-rendszer fejlődése

A fentiekből is látható, hogy a lakástámogatási rendszerünk a 90-es években érvényesülő tendenciához képest visszafordult a 80-as évek végén és a 90-es években érvényesülő formákhoz. A visszafordulás azonban nem egyértelműen kedvezőtlen. A kamattámogatás ugyanis egy olyan támogatási forma, amely a támogatás összegének többszörösét képes a lakásfinanszírozásba becsatornázni. A kamattámogatás nyújtásának módja elősegíti és ösztönzi a piaci lakáshitelezés megerősödését. A lakáshitelek állománya 2000 folyamán 70%-kal növekedett. A támogatás elsősorban a jelzáloglevéllel fedezett hitelek kibocsátását ösztönzi. A jelzáloglevél úgy nyújt hosszú távú forrást a lakáshitelek finanszírozására, hogy a megvásárlóinak nem kell lemondaniuk a pénzükről. Mivel a papír likvid, a másodlagos piacon értékesíthetik. A jelzáloglevelek megjelenése erősíti a magyar tőkepiacot, új kockázat és hozam szempontjából az állampapírok és a vállalati kötvények között lévő instrumentummal gazdagítva azt. A jelzáloglevelet árfolyamának segítségével kapott piaci hozam pedig jól informálja a bankokat és segít lakáshiteleik beárazásában. Az új kamattámogatási rendszer felkeltette a bankok érdeklődését is. Jelenleg 15 különböző hitelintézet kínál lakáshiteleket és az OTP 1999-ig élvezett dominanciája megszűnőben van, jelenleg (2000 vége) már csak a kiadott lakáshitelek 58%-át birtokolja. A bankok közötti kamatverseny a piaci (nem támogatott) lakáshitelek kamatlábait is levitte. A reálkamatláb az 1999-es 10%-hoz képest felére zsugorodott.

Természetesen az olcsó hitelek előnyeit elsősorban a módosabb rétegek élvezhetik.

Javaslatok, észrevételek

A fentiekben igyekeztem értékelni a 90-es években alkalmazott lakástámogatási formákat. Az elemzésből megállapítható, hogy a jelenleg érvényes rendszer hatékonyabb és piackonformabb az előzőeknél, mivel a támogatás sokszorosát képes mozgósítani a lakáscél biztosítása érdekében és elősegíti a jelzáloghitelezés fejlődését. Mindazonáltal szociálisan igazságtalan és a negatív reálkamatok hosszabb távon számos fentebb már említett problémát okozhatnak. Ezért a lakástámogatásban alapvető változtatásokra van szükség.

1. A kiegészítő kamattámogatás mértékét mérsékelni kell, hogy a hitelkamat magasabb legyen a hosszú távú állampapírok hozamainál. A pozitív reálkamatokkal a káros hatások jó része kivédhető, a költségvetés terhe csökkenthető. A kamattámogatás kedvezményezettjeinek körét nem csak az új építkezésekre, de a bővítésekre is ki kell terjeszteni, amivel lehetőség nyílna arra, hogy a szegényebb rétegek is megoldhassák minőségi lakásproblémáikat. Mivel a bővítés új szobák kialakításával is járna, a használt lakások árát véleményem szerint nem emelné jelentősen ez az intézkedés. A támogatás összege ugyanis a bővítés költségeit is csak részben fedezi. Egyébként is indokolatlannak tartom, hogy lakásszövetkezetek felújításra igénybe vehetik a kedvezőbb támogatási formákat, míg magánszemélyek nem.

2. A normatív célzott támogatások mértékét növelni kell, és értékét a továbbiakban valorizálni szükséges, mivel ellenkező esetben fontos társadalmi csoportok (szegény többgyerekesek, súlyosan fogyatékosok) támogatás nélkül maradnak. A támogatás nagyságát csak az önkormányzatokra bízni nem lehet, mivel különböző gazdasági helyzetben vannak és nem képesek országosan egyformán támogatni a rászorulókat. A célzott támogatások további előnye, hogy mértékük a költségvetés mindenkori helyzetének függvényében változtatható.

3. Az adórendszerbe épülő kedvezményeket fokozatosan meg kell szüntetni, mivel nem mérhető támogatásokról van szó.

4. A bérlakások építése továbbra is kiemelt feladat legyen. A bérlakás-szektor növelése két okból is fontos. Egyrészt a legelesettebb rétegek lakáshoz juttatása, másrészt a jelzáloghitelezés hatékony működése miatt. Az ingatlan végrehajtások sokkal zökkenőmentesebben történhetnek meg, ha a kilakoltatott adósoknak felajánlható bérlakás. A gyorsított végrehajtás növeli a fedezet biztonságát és a kockázat mérséklésén keresztül csökkenti a hitelkamatlábat.

Irodalomjegyzék

Calomiris, Kahn, Longhofer: Housing-Finance Intervention and Private Incentives: Helping Minorities and the Poor Journal of Money, Credit and Banking August, 1994 (Part 2.)

1988/106 MT rendelet a lakáscélú támogatásokról Magyar Közlöny 1988. XII. 26.

1990/16 MT rendelet a lakáscélú… Magyar Közlöny 1990. I. 31.

1990/109 Kormányrendelet a lakás… Magyar Közlöny 1990. XII. 20.

1990/CIV. törvény a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről Magyar Közlöny 1990. XII. 30.

1993/136 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1993. X. 7.

1994/141 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1994. XI. 2.)

1993/CI. törvény a magánszemélyek jövedelemadójáról… Magyar Közlöny 1993. XII. 31.

1996/96 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról … Magyar Közlöny 1996. VII. 10.

Támogatásokról szóló táblázathoz: 1991/XLII; 1992/LXII; 1993/XCVIII; 1994/XCVI; 1995/CIV; 1996/CIX; 1997/CXI; 1998/XLVIII; 1999/CV; 1998/XC; 1999/CXXV törvények

1998/96 Kormányrendelet a szociálisan hátrányos helyzetben lévők adósságterhének enyhítéséről és lakhatási körülményeinek javításáról Magyar Közlöny 1998 V. 13.

Mayo-Angel: Housing: Enabling Markets to Work A World Bank Policy Paper 1993 április

Dániel Zsuzsa: Lakástámogatás és társadalmi újraelosztás Közgazdasági Szemle 1997. október 848–877. oldal

Kertész György: Közepes osztályzat Figyelő 2001/26. szám 15–18. oldal

Hegedűs-Várhegyi: A lakásfinanszírozás válsága a kilencvenes években Közgazdasági Szemle 1999. február 101–120. oldal

Bertrand Renaud: Housing finance in transition economies Policy Research Working Paper 1996 június

Lakásviszonyok 99 I-II KSH Társadalomstatisztikai Füzetek 27–28.

Jegyzetek

¹ Az ÁFA visszatérítési támogatás mértéke a megfizetett ÁFA 60%-a, maximum 400 ezer forint, ha a vásárolt vagy épített lakás a méltánylandó lakásigényen belüli.

Fiatal házaspárok (egyik tagja sem töltötte be a 35. életévét) esetében az első lakás vásárlásakor a fizetendő illeték 50%-át, de maximum 40 eFt-ot enged el az állam, ha az adott lakás nem került 8 millió forintnál többe.

2000. február 1-jén a kormány a lakáscélú támogatásokról szóló 1988/106 MT rendeletet módosította, mely megszüntette a korábbi állami kamattámogatást és két új támogatási formát vezetett be, a jelzáloglevelek kamattámogatását és a kiegészítő kamattámogatást. Az alábbiakban a 2000 év végi támogatásmértékeket mutatom be.

A jelzáloglevelek kamattámogatása a Földhitel és Jelzálogbank Rt. (FHB) által kibocsátott jelzáloglevelekre ad 3%-os kamattámogatást, olcsóbbá téve a bank rendelkezésére álló forrásokat. A támogatás időtartama a jelzáloglevél futamideje, de legfeljebb 5 év. A támogatott forrásokat csak körülhatárolható hitelcélokra lehet fordítani. Ezek:

1. új és használt lakás vásárlása, építése,
2. lakás bővítése,
3. lakás korszerűsítése,
4. többlakásos épületek közös tulajdonban álló részeinek felújítása.

Az egyes hitelek maximális összege 30 millió forint lehet, a kamat a jelzáloglevél kamatát a támogatás időtartama alatt legfeljebb 1,5%-al haladhatja meg. (Azaz a támogatással együtt 4,5%-os lehet a kamatmarge.) Induláskor az FHB Rt. ötéves fix kamat esetén 13,5%-os kamatot, egyéves fix kamat esetén 16,5%-os kamatot alkalmazott, ami októberig jelentősen csökkent, 12,8%-ig. Mivel az FHB-nak nincs kiterjedt fiókhálózata, a konstrukciót ügynökök útján, illetve konzorciális megállapodás alapján nyújtja. A két forma között a kockázatmegosztásban és a díjazásban van különbség. Ha az FHB ügynökeként vesz részt a bank a hitelek folyósításában, akkor a hitelezéssel kapcsolatos teljes kockázatot az FHB vállalja, amiért a hitelintézet egyszeri folyósítási díjat és a kezelés után a hitelállomány %-ában kifejezett kezelési díjat kap. Konzorciális hitelnyújtás esetén a hitelkockázat egy részét vagy egészét a hitelintézet vállalja magára, cserében a kamatjövedelem – amit a 3%-os kamattámogatás, az 1,5%-os állami támogatás, valamint az alkalmazott egyéb hitelezéssel összefüggő díjak alkotnak – a hitelintézetnél marad.

A kiegészítő kamattámogatás igénybevételének lehetősége szűkebb. A hitelt új lakás építésére és értékesítés céljából épült lakás megvásárlására lehet fordítani.

A támogatást legfeljebb 10 millió forint összegű hitelintézeti kölcsönre lehet igénybe venni a törlesztés első 10 évében. A támogatás mértéke az éves, illetve ötéves futamidejű állampapírok hozamának 4 százalékponttal csökkentett értéke vagy 5,5 százalékponttal csökkentett mértéke, ha mögötte az FHB által kibocsátott jelzáloglevelek állnak. A hitelt azok a hitelintézetek folyósíthatják, akik beleegyeznek abba, hogy hiteleik kamata az állampapírok hozamát 4%-kal nem haladja meg. (Így a hitelfelvevők gyakorlatilag az állampapírok hozamának megfelelő kamattal vehetnek fel hitelt). Jelenleg ezen hitelek kamatlába 6,75–7% a különböző bankoknál.

Az állam a hitelek visszafizetésére 80% garanciát vállal.

A kiegészítő kamattámogatást 2001 januárjától bérlakás vagy értékesítés céljára épített lakásra is fel lehet használni.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit az a megállapítás jellemzi, hogy a magyar gazdaság 1999-ben újra elérte a rendszerváltás előtti szintet, azaz „befejeződött a gazdasági visszaesés helyreállítása"; s emellett Magyarország példa nélküli növekedést produkál. Tekintve, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc „A gazdasági fejlődés trendvonaláról" címû könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, igen hasznos lehet, ha Jánossy módszerével vesszük szemügyre ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit (különösen a kormánykörökből származókat) két – egymással összefüggő – megállapítás jellemzi. Az egyik, hogy a magyar gazdaság 1998–1999‑ben újra elérte legtöbb mutatójában az 1989–1990-es szintet, azaz “befejeződött a rendszerváltást kísérő (annak oka-okozata?) gazdasági visszaesés helyreállítása”. A másik, hogy jelenleg Magyarország példa nélküli növekedést produkál, növekedési üteme mind a nemzetközi, mind a történelmi összehasonlításban kimagasló.

Tekintettel arra, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc A gazdasági fejlődés trendvonaláról című (2. kiadás, Magvető Könyvkiadó, 1975), a maga idejében nagy feltűnést keltett könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, célszerűnek véltem, hogy Jánossy módszerével szemügyre vegyem ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

Jánossy elmélete – dióhéjban

Jánossy könyve két megállapításával keltett szenzációt.

Az egyik szerint egy ország normális fejlődésében egy exponenciális trend mutatható ki, mivel a gazdaságot egy meglehetősen stabil növekedési ütem jellemzi (ezt később a Jánossy-féle trendelmélet irodalma korszerűsödési rátának nevezte el, maga Jánossy egy vonatkozásban “fejlődési együtthatóról” beszél), amely az ország társadalmi-technikai állapotától, a szakképzés színvonalától stb. függ.

Ha ezt az ütemet a-val jelöljük, a GDP-t, vagy más növekedést mutató gazdasági mennyiséget pedig Y-nal, akkor

a = Y_t+1/Yt azaz Y_t = a^tY₀

ahol t a vizsgált időszak hossza években (t=0 a bázisév). A trend ábrázolása rendkívül szemléletes lesz, ha a vízszintes tengelyre az időt, a függőleges tengelyre a gazdasági mutató (például a GDP) logaritmusát (bármilyen alappal) mérjük fel, ugyanis a fentiek szerint:

logY_t = t loga + logY₀

azaz

logY_t – logY₀ = (loga) t

A statisztikusok (mint a mellékelt táblázatból is látható) előszeretettel adják meg a növekedő gazdasági mutatókat relatív, százalékos számokkal, a bázisévi adatot 100 (%)-nak véve. A fentebb leírt logaritmikus ábrázolás ezt a problémát is jól kezeli:

b = 100/Y₀ vagyis Y_t = (100Y_t)/Y₀ = bY_t

azaz

Y_t =Y_t/b

tehát

logY_t – logY₀ = logY_t – logb – logY₀ + logb = logY_t – log100

azaz innen

logY_t – logY₀ = logY_t – log100 = (loga) t

tehát

logY_t = (loga) t + log100

A mellékelt grafikonok ezzel a metodikával készültek.

(Megnyugtathatom a kedves olvasót, hogy ezzel a matematikai fejtegetéseket befejeztem.)

Jánossy felfedezése nem a trendre, hanem annak mibenlétére vonatkozik. A szokásos statisztikai megközelítéssel szemben Jánossy szerint “a trendvonalat nem szabad a termelés átlagos növekedését kifejező görbeként berajzolnunk, […], hanem csakis olyan görbét fogadhatunk el trendvonalnak, amely a termelési görbe maximumpontjait köti össze egymással, […]”. (i.m. 27. oldal)

Jánossy másik – talán az előzőnél is újszerűbb – megállapítása a gazdasági katasztrófát követő helyreállítási periódusra vonatkozik. A trend előzőeknek megfelelő értelmezése mellett evidensnek tűnik (jóllehet a hétköznapi statisztikai, politikai stb. gyakorlattal szöges ellentétben áll), hogy a helyreállításnak nem akkor van vége, amikor a legfontosabb mutatók elérik a katasztrófa előtti szintjüket, hanem amikor azok a katasztrófa nélküli trend szintjét érik el.

Az ábrán látható, hogy a katasztrófa a t₁ időpontban következett be, a t₂ időpontban érte el mélypontját a visszaesés, és kezdődött meg a helyreállítás. Jóllehet a t₃ időpontban a gazdaság elérte a t₁-ben elhagyott szintet, de a tényleges helyreállítás csak a t₄ időpontban fejeződött be. Nagyon fontos, hogy a t₂-t₄ helyreállítási időszakban (t₃ után is!) a növekedés üteme lényegesen nagyobb a trend meredekségét meghatározó korszerűsödési rátánál. Ez is evidensnek tűnik az ábra alapján, azonkívül elméletileg is igazolható (ennek leírását itt mellőzöm), ám a gazdaságpolitikusok a legkülönbözőbb rendszerekben elfeledkeznek erről az “evidenciáról”.

Jánossy a trendet nem tekinti fátumszerű megváltoztathatatlan tendenciának. Nagyon szellemesen jegyzi meg: “Engedjük mégis – ha csak egy pillanatra is – szabadjára azt a hajmeresztő elképzelést, hogy a trendvonal determinisztikus felfogása – mint valami járvány – elterjed, és ennek az új fétisnek ajándékaként mindenki tétlenül várja saját szerencséjét. Mi történne ekkor? A múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal megtörne – akárcsak egy szalmaszál.” (i.m., 30. oldal) Azonban a kitétel – “a múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal” – azt is mutatja, hogy Jánossy a trendet, a növekedési pályát szabadon alakító voluntarizmust is elutasítja. Könyvének fő mondanivalója, hogy a trendet megváltoztatni (akár felfelé, akár lefelé) csak a szakmastruktúrának, a társadalom termelési kultúrájának mélyreható megváltoztatásával lehet. Azonban a példaként elemzett Szovjetunió adatai azt mutatják, hogy az októberi forradalmat követő társadalmi átalakulás (a lenini értelemben vett kulturális forradalom) ugyan megtörte (felfelé) az orosz gazdaság trendjét, ám ez a törés nem volt túlságosan jelentős (i.m., 65. oldal). Ebben szerepet játszhatott a sztálini fordulat visszafogó hatása, de – más példákat is figyelembe véve – a trend meglehetősen makacs természete is. Ahogy Jánossy Japánnal kapcsolatban megjegyzi: “a fák mégsem nőnek az égig” (i.m. 56. oldal).

A Jánossy-elmélet irodalma (Erdős Tibor és mások) a trend alakulását a beruházási tevékenységgel is összekötik (követve Jánossy utalásait), megkülönböztetve a korszerűtlen, a korszerű és az innovatív beruházásokat, attól függően, hogy a beruházás úgynevezett belső korszerűsödési rátája (a beruházás okozta teljesítménynövekmény aránya) hogyan viszonyul a társadalom korszerűsödési rátájához (a trend meredekségéhez). A tömeges korszerűtlen beruházás lefelé, a tömeges korszerű beruházás felfelé töri a trendet. Ez végül is összhangban van Jánossyval, hiszen a beruházás korszerűsége részben fokmérője, részben alakítója a termelési kultúrának. Maga Jánossy különös fontosságot tulajdonít az általa “gazdaságtalan”-nak nevezett beruházásnak: “… a gyorsításhoz olyan beruházások szükségesek, amelyek részben a munkaerő kiképzésére irányulnak, ezért a termelés szempontjából «gazdaságtalanok»” (i.m. 347. oldal). A további fejtegetés alapján Jánossy “gazdaságtalan” beruházása igen szoros összefüggésben áll az utóbb innovatívnak minősített beruházásokkal. A lényeg, hogy az innovatív beruházás nem képzelhető el az új technológia elsajátításához, kitanulásához szükséges oktatási rendszer létrehozása nélkül, ez pedig szűk megtérülési szempontból “gazdaságtalan”.

A magyar gazdaság idősorai 1960-tól napjainkig

Elvégezve a KSH adatsorain (lásd a táblázatot a cikk végén) a fent jelzett átalakításokat (logY_t – logY₁₉₆₀), grafikusan ábrázoltam néhány fontos mutatót:

• Aktív népesség
• GDP
• Végső felhasználás
• Ebből a lakossági felhasználás
• Termelékenység – itt a GDP egy aktív főre jutó értékét számoltam ki és ábrázoltam
• Felhalmozás
• Ebből állóeszközök
• Beruházás volumenindexe

A táblázat további részeit, amelyek a mezőgazdaságra vonatkoznak, szintén ábrázoltam, de mivel azokból egy elhúzódó agrárválság képe rajzolódott ki, ebben a dolgozatban nem foglalkozom velük.

A vizsgált grafikonok három csoportba sorolhatók:

• Az elsőbe csak az aktív népesség alakulása kerül, amely nem közvetlenül a gazdasági növekedésnek alávetett mutató, így trendeket sem rajzoltam hozzá, viszont jelentős szerepe van a többi ábra értelmezésében.
• A másodikba a GDP, a termelékenységi sor és a GDP összetevői közül a felhasználási adatok kerültek. Ezeknél a Jánossy-elmélet meglehetősen jól érvényesül.
• A harmadikba a GDP felhalmozási összetevői kerültek – itt a Jánossy-féle trendek sajátosan viselkednek, de alakulásuk segíthet az előbbi csoport trendjeinek értelmezésében.

Az aktív népesség alakulása

Az aktív népesség alakulásán (1. ábra) elég jól tükröződnek a gazdasági fejlődés fontosabb eseményei.

1960–62 között elég erőteljes csökkenés látszik, ami a rövid időszak és az előzmények ismeretének hiányában nemigen értelmezhető;

1962–68 között egy lanyhább emelkedés tapasztalható, amit magyarázhat a falu “szocialista átalakítása”, a magángazdák “aktívvá”, mezőgazdasági vagy ipari bérmunkássá válása;

1968–72 között, valószínűleg az “új gazdasági mechanizmus” hatására az aktív népesség gyarapodása drasztikusan felgyorsul – ez azért is érdekes, mert sokan annak idején a gazdasági reformok következtében munkanélküliséggel számoltak;

1972–78 között a reform visszarendezésének és a gyes bevezetésének együttes hatására az aktív népesség növekedése nem szűnt meg, de lényegesen lelassult;

1978–89 között a gazdasági válság erősödése, a népesség csökkenése együttesen megkezdte az aktív népesség lassú lefaragását;

1989 után a rendszerváltás az aktív népesség mind a mai napig tartó drasztikus csökkenését eredményezte. A közeljövőben ennek a folyamatnak a lelassulása várható (az előző időszakhoz hasonló mértékig). Az aktív népesség belátható időn belül aligha indul megint növekedésnek, jó, ha a stagnálás állapotáig eljutunk.

A GDP alakulása

A GDP grafikonja meglepően tiszta képet mutat. Az 1964-es, valószínűleg módszertani okokra visszavezethető ugrást leszámítva szinte nyílegyenes (tisztán exponenciális) szakaszokból épül fel egészen a rendszerváltás “katasztrófájáig”. 1978-ban következett be egy jelentős (lefelé-)törés a trenden. Ez összefügg az aktív népesség alakulásával és az adósságcsapda működésbe lépésével. A zuhanás 1989–90-ben kezdődött el és 1996-ig tartott. 1996-ban (!) kezdődött a helyreállítás. Az 1998–99-ben, a jelenlegi kormányzati periódusban megjelenő növekedési ütem sem nem váratlan, sem nem példátlan. Mivel a 2. ábra szerint 1999-ben érte el a GDP újra az 1989-es szintet, azért valószínűleg itt a leggyorsabb a növekedés – már amennyiben Jánossy elmélete helytálló. Az is látható, hogy ez az ütem lényegében megegyezik az 1960 és 1978 közötti ütemmel, szó sincs tehát példa nélküli növekedésről.

Ismét csak elfogadva Jánossy elméletét, ez a növekedési ütem hozzávetőlegesen még 5-6 évig lesz tartható, ha csak egy igen innovatív (Jánossy értelmében “gazdaságtalan”) tömegberuházással a trendet felfelé nem törik. Erre a folyamatban levő oktatási reform felemás reményeket nyújt, mivel – belülről szerzett tapasztalataim alapján – az oktatási reform elsősorban a közép- és még inkább a felsőfokú oktatás extenzív fejlesztésében nyilvánul meg, a minőség legalábbis nem javul. Az innováció másik forrása is kétséges. A beáramló külföldi tőke igen kis mértékben innovatív. A legtöbb külföldi tulajdonos megszüntette, vagy erősen csökkentette az általa megvásárolt vállalatok fejlesztő tevékenységét, s amennyiben hozott egyáltalán ide technológiát, az a legtöbb esetben a cég lefutóban levő, “hazai pályán” már korszerűtlennek számító technológiája, ami “ide még jó lesz”. A “zöldmezős” beruházások túlnyomó többségben összeszerelő, feldolgozó üzemek, és szintén magyarországi fejlesztés nélkül, a legkorszerűbbet csupán követő technológiával.

Ha viszont a trend nem fog változni, akkor a következő kormányzati periódusban a mostani magas növekedési ütem meg fog torpanni (lecsökken a trend színvonalára), és ez ugyanúgy nem lesz az akkori kormányzat bűne, mint ahogy a mostani magas növekedési ütem nem a jelenlegi kormányzat érdeme.

A végső felhasználás alakulása

A végső felhasználás grafikonja sokban hasonlít a GDP-éhez. Ugyanakkor az ingadozások itt jelentősebbek, mint ott, és a visszaesés korábban, már 1988-ban megkezdődött. Figyelemre méltó, hogy a visszaesési szakaszt apró fellendülések tarkítják – 1989, 1992, 1997 –, ragyogóan illusztrálva a politikai ciklusok létezését. A trendhez való visszatérés itt lényegesen később következne be (8–10 év), de figyelembe véve a fentebb jelzett politikai ciklusokat, úgy tűnik, hogy a választások előtti “erőltetett növekedés” következtében ez már hamarabb, szintén úgy a következő ciklus közepén fog bekövetkezni, ugyancsak megterhelve a következő kormányzat politikai tőkéjét.

A lakossági végső felhasználás (fogyasztás) alakulása

Ez lényegében ugyanazt a képet mutatja, mint az előző grafikon. Itt az “egyenletes növekedés” várható hatását prognosztizáltam, ami – mint az előbb jeleztem – a trendhez való igazodást kb. 8–10 év múlva valószínűsíti.

A termelékenység alakulása

A termelékenység általam számított értékeit egyes kollégáim vitathatják, valóban nem teljesen fedi a kategória elfogadott definícióit. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett számított termelékenység (GDP/Aktív népesség) nem rossz mutató, hiszen a társadalomnak a munkanélkülieket is el kell tartania, és én – őszintén szólva – nem vagyok meggyőződve arról, hogy a munkanélküliség jelenlegi szintje valóban a leghatékonyabb foglalkoztatást jelenti. Ha tévednék, és a magasabb foglalkoztatás mellett a tradicionális termelékenységi mutató (GDP/Foglalkoztatott népesség) romlana, akkor az én mutatóm végül is egyenértékű lenne. Ha viszont a tradicionális mutató javulna a foglalkoztatás növekedésével, akkor azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a munkanélküliség társadalmilag nyomasztó jelenségét, tulajdonképpen egyenesen félrevezető lenne. Az én mutatóm tehát mindenképpen a valós társadalmi hatékonyságot igyekszik tükrözni.

A termelékenység alakulásának grafikonja számomra nem szolgált meglepetéssel. Jánossy elméletével teljes összhangban a társadalmi hatékonyság lényegesen stabilabbnak mutatkozik, mint az elért eredmény. Az 1978-as trend-törés sokkal kisebb mértékű, mint az előző grafikonokon, ami arra utal, hogy az eredmény-visszaesés nagy mértékben az aktív népesség 1978-ban elkezdődött csökkenésének köszönhető és kisebb mértékben azoknak a makrogazdasági okoknak, amelyek többek között e csökkenés okai is. A termelékenység drasztikus visszaesése is viszonylag rövid ideig tartott és a rendszerváltás zavaraival magyarázható. A korábbi oktatási rendszert dicséri a “helyreállítás” gyors beindulása, és így a trend elérése már napjainkban bekövetkezik (bekövetkezett). A termelékenységi mutató nagyfokú stabilitása és gyors regenerálódó képessége egyfelől kétségessé teszi, hogy a magyar munkaerő annyira rá lenne szorulva a nyugati “szakértők” kioktató segítségére, de másfelől a gyors felzárkózást is megkérdőjelezi. Úgy gondolom, hogy csak egy valódi, innovatív oktatási/kulturális váltás tenné lehetővé a trend felfelé törését és ezzel a felzárkózás feltételeinek megteremtését. Másodvonalbeli technológiák és másodvonalbeli (?) “szakértők” átvétele ezt aligha oldja meg.

A felhalmozás, állóeszközfelhalmozás és beruházási volumenindex alakulása

Mint fentebb jeleztem, az idősoroknak ez a csoportja nem mutatja a Jánossy által leírt növekedési sajátosságokat. Ez valószínűleg nem véletlen. Mindhárom görbe döntően az állóeszköz-beruházások alakulásának hatását tükrözi. Az állóeszköz-beruházásoknak pedig, mint ismeretes, alapvető szerepük van a különböző gazdasági ciklusok alakulásában. Így azután nem váratlan, hogy ezek a görbék egy nagyjából változatlan trend szétcsúsztatott darabjaiból állóknak tűnnek. Ez a teljes felhalmozás görbéjén is megfigyelhető, de ott nem egyértelmű, viszont a másik két görbe esetében egészen feltűnő. Az állóeszköz-felhalmozás illetve a beruházási volumenindex alakulásában, ha eltekintünk a kisamplitudójú rövidtávú ciklusoktól (amelyek valószínűleg azonosak a Bauer Tamás által elemzett beruházási ciklusokkal), akkor egy viszonylag stabil növekedést látunk, amely talán egy kissé megtört az 1972-es visszarendeződés környékén. Ezt a növekedést egy drasztikus visszaesés követi (megint csak kisebb amplitudójú ingadozásokkal tarkítva) 1978-tól egészen 1992-ig. Figyelemre méltó, hogy ez a szakasz egybeesik az aktív népesség csökkenésével – nyilván nem függetlenül attól. A termelékenységi trend 1978-as lefelé törésében minden valószínűség szerint ez a visszaesés a ludas. 1993-tól újra emelkedni kezd a beruházási görbe, mégpedig a korábbival lényegében megegyező ütemmel. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy az új beruházási hullám legjobb esetben is csak korszerű, de nem innovatív beruházásokból áll, és így nem valószínű a termelési trendek érzékelhető felfelé törése. Ami viszont a fenti prognózisok megvalósulását valószínűsíti.

A felhasznált adatok