Az orosz történész először mutatja be kellő részletességgel és történelmi távlatból a volt szovjet pártfőtitkár, Jurij Vlagyimirovics Andropov magyarországi tevékenységét, szerepét az 1956-os eseményekben, és viszonyát az akkori magyar politikusokhoz: Nagy Imréhez, Kádár Jánoshoz és másokhoz.

Új beosztás

A szovjet külügyminisztériumban Jurij Andropov a 4-es osztályt vezette, amely a lengyel és a csehszlovák kapcsolatokért volt felelős. 1953–54-ben a szovjet felső vezetésben éles harc folyt a hatalomért és befolyásért, s ez a körülmény gyakran vezetett áthelyezésekhez. Ezeknek sokszor semmi közük nem volt a munkatársak által végzett munka minőségéhez, csupán az egyik vagy másik politikai csoportosuláshoz tartozás döntött. Egy ilyen áthelyezés vitte Andropovot a külügyminisztériumba, ám már néhány hónap után kénytelen volt otthagyni Szmolenszk téri dolgozószobáját. Az addigi osztályvezetőt Magyarországra küldték szerény, követtanácsosi rangban. A nagykövetet távollétében ilyen tanácsos helyettesíti “ideiglenes megbízottként”.

Az egyik verzió szerint Andropov eltávolítása Moszkvából egy közte és az akkor mindenható Georgij Malenkov közötti kisebb konfliktussal volt kapcsolatos. Ugyanakkor 1954 őszén Malenkov befolyása erősen csökkent és rövid időre Molotov befolyása nőtt meg. Ezalatt Andropov a követségen végzett energikus munkájával felhívta magára a figyelmet. 1954 végén a szovjet és a magyar vezetés között a kapcsolat rosszabbra fordult. A budapesti szovjet nagykövetet, E. D. Kiszeljovot visszahívták Moszkvába. A rendkívüli és meghatalmazott nagykövet posztjára a Magyar Népköztársaságban Jurij Andropovot nevezték ki. 1955-ben Budapestre érkezett egy 30 éves diplomata és jogász, Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov, aki 1954-ben végezte el a szovjet külügyminisztérium diplomáciai iskoláját, s néhány hónapig a minisztérium egyik osztályának titkáraként dolgozott. Magyarországon Krjucskov a nagykövetség titkárának posztját töltötte be. Hamarosan Jurij Andropov egyik legközelebbi és legbizalmasabb munkatársává vált.

Magyarország története ellentmondásos és bonyolult. Még a XVI. században az ország nagyobbik része az osztrák-német Habsburg-dinasztia uralma alá került. A magyarok nem egyszer felkeltek függetlenségükért, s 1848-ban majdnem ki is vívták azt maguknak. I. Miklós, orosz cár a szétvert osztrák seregek segítségére sietett, 130 ezres sereget küldve a Kárpátokon túlra. Az egész demokratikus Európa lelkesedéssel beszélt akkoriban a magyar forradalom hőseiről, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról, nemcsak I. Miklóst, hanem egész Oroszországot is “Európa csendőrének” nevezve. I. Ferenc József császár kénytelen volt az Osztrák Birodalmat Osztrák-Magyar “kettős” Monarchiává alakítani, amelyben Magyarország részleges szuverenitással bírt. Királya I. Ferenc József volt, aki 1916-ban 86 éves korában halt meg. Az I. világháborús vereség a Habsburgok birodalmának megszűnéséhez és Ausztria-Magyarország széteséséhez vezetett. 1918 novemberében Magyarország kikiáltotta a függetlenséget és 1919 márciusában létrejött a Magyar Tanácsköztársaság – a fiatal köztársaságban a baloldali szociáldemokraták és a szocialisták kerültek hatalomra. A Magyar Tanácsköztársaság még fél évig sem tartott. 1920-ban Magyarországon jobboldali diktatúra teremtődött, a Habsburg flotta ellentengernagyának, Horthy Miklósnak a vezetésével. 1941-ben a horthysta Magyarország nem csupán támogatta Hitlert, de annak egyik leghűségesebb szövetségese volt. Az ellenállási mozgalom Magyarországon gyengébb volt, mint a megszállt Európa többi országában. A kommunisták nem rendelkeztek erős illegális szervezettel és jelentős partizánegységekkel, mint Bulgáriában, Jugoszláviában, vagy Szlovákiában. Amikor a nyugat felé előrenyomuló szovjet hadsereg 1944-ben elért Magyarország határára, Horthy megpróbált Angliával és az USA-val különbékét kötni. Németország minderre Magyarország megszállásával felelt és a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. A 76 éves Horthy elmenekült (valójában a németek vitték el – a ford.) az országból. A szovjet hadsereg súlyos harcok árán nyomult előre Magyarország területén. Csak a hitleristák és szálasisták kiűzése után alakult meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amely fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. A szovjet csapatok és katonai parancsnokságok a háború után is Magyarországon maradtak.

Az első háború utáni magyar kormány koalíciós alapon jött létre. Ebben részt vettek a még kis létszámú Kommunista Párt, valamint a befolyásos Szociáldemokrata Párt vezetői. A kormányban képviselve volt néhány polgári párt és a Független Kisgazda Párt. Ez a koalíció azonban nem tartott sokáig. Magyarország a túlnyomó szovjet befolyás zónájába tartozott és ez meghatározta a magyar társadalom és vezetés gyors, bár nem mindig természetes evolúcióját. Nem kevés jelentőséggel bírt az ország számára az az egyszerű tény, hogy a Horthy-rendszer százezernyi hivatalviselője, a keleten harcolt tisztek, földbirtokosok és kapitalisták, a gazdag parasztok és mindazok, akik együttműködtek a hitleristákkal 1944–45-ben, nyugatra menekültek, igen jelentős magyar emigrációt alkotva.

A Magyar Kommunista Párt élén Rákosi Mátyás állt – az 1919-es forradalom résztvevője, a Tanácsköztársaság közmunkaügyi népbiztosa. 1921–24-ben a Komintern egyik titkára, valamint az illegális KMP egyik vezetője volt. 1925-ben Rákosit letartóztatták és 15 évet ült börtönben. A Szovjetunió csak 1940-ben tudta elérni Rákosi kiszabadítását, aki a KMP KB külföldi irodáját vezette ezután. 1945-ben Rákosit választották az MKP KB főtitkárának (ténylegesen Központi Vezetőség, a szerző a továbbiakban is következetesen Központi Bizottságként említi – a ford.). Legközelebbi munkatársa Gerő Ernő volt.

Az MKP gyorsan növelte befolyását és tagságát, s már 1947-re gyakorlatilag ellenőrzése alá vonta a kormányt és az ország parlamentjét is. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták egyesülése után a párt nevét megváltoztatták, az MKP helyett létrejött az MDP, a Magyar dolgozók Pártja. E párt vezetésében nem volt teljes az egység, s nem csupán a korábbi szociáldemokraták és kommunisták között. Befolyásos csoportot alkottak a párton belül az otthoni ellenállás vezetői, Rajk Lászlóval az élen. A vezetés másik része Nagy Imrével az élen a Kominternben dolgozott és sokévi emigráció után tért vissza az országba. A negyvenes évek végén Rákosi egyik helyettese, valamint a párt budapesti szervezetének vezetője Kádár János volt. A párt belső viszonyait bonyolította Sztálin és Tito éles konfliktusa. Az MDP vezetőinek jelentős hányada támogatta a baráti és munkakapcsolatokat a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőivel, akiket Sztálin “fasiszta provokátorok, kémek és gyilkosok bandájának” nevezett. Ezen felül nem kevés kommunista ellenezte a diktatórikus módszereket, amelyekkel Rákosi és Gerő az országot és a pártot vezette. A kritikákra és elégedetlenségre Rákosi rezsimje elnyomással felelt. Kommunisták százait tartóztatták le. Rajkot hamis vádak alapján kivégezték. 1951-ben Kádár is börtönbe került.

Bár Magyarország az 1950-es évek elején még gazdaságilag elmaradott ország volt, a szocializmus gyors fejlesztésére törekedtek, szovjet mintára. A “Magyarországot a vas és az acél országává tesszük” jelszavával a kis és szegény országban hatalmas metallurgiai és gépgyárak, acélöntödei kombinátok jöttek létre. Mindez aláásta az ország gazdaságát és a nemzet erejét. Ráadásul vidéken a mezőgazdaság elsietett kollektivizálása folyt. Az elégedetlenség növekedésére Rákosi rezsimje tömeges represszióval válaszolt – a kis országban börtönökben és táborokban politikai foglyok több tízezres tömege raboskodott. De az elnyomás nem tudta megállítani az erjedést és az elégedetlenség terjedését, amely Sztálin halála után az értelmiség nagyobbik részét, majd a társadalom egyéb rétegeit is elérte. A Szovjetunióban már 1954-ben megkezdődött az “olvadás”. Felszámolták a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti konfliktust. Ez a népi demokratikus országokban a politikai foglyok egy részének a kiszabadulásához vezetett. Magyarországon Kádár János is szabadlábra került. Ugyanakkor a társadalmi megbékélés nem valósult meg. Ilyen körülmények között kezdte meg munkáját Budapesten az új szovjet nagykövet, Jurij Andropov.

Jurij Vlagyimirovics nagyon komolyan vette követi és diplomáciai kötelezettségeit. Nagy szorgalommal kezdett el magyarul tanulni, s igen hamar már anyanyelvükön tudott a magyarokkal érintkezni. Andropov az ország történelmét és kultúráját is tanulmányozta, igyekezett a magyar társadalom különböző rétegeiből ismerősökre szert tenni, elsősorban a politikusok köréből.

Még 1953-ban Rákosi Mátyás, megmaradva a párt vezetőjének, átadta a miniszterelnökséget Nagy Imrének, akit liberális és mérsékelt reformokra hajló politikai vezetőnek tartottak. Nagy Imre helyettese a 30 éves Hegedűs András lett, az MDP PB tagja. Többek között a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdésekért volt felelős. Az a magyar politikus volt, akivel Jurij Andropov a legtöbbet érintkezett.

A körülmények szerencsés összjátéka folytán éppen Hegedűs András hívta meg e könyv szerzőjét 1991 februárjában Magyarországra. Abban az időben nemcsak a sztálinizmus történetéről szóló néhány könyv szerzője voltam, hanem a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és az SZKP KB-nek is tagja. Hegedűs már nem töltött be semmilyen állami funkciót, de az országban megbecsült politikus és tudós maradt. Mindazon változások ellenére, amelyek 1955 és 1991 között Magyarországon történtek, Hegedűs megmaradt a szocializmus hívének. Tanított a budapesti egyetemen és létrehozta a független Munkásakadémia Alapítványt, amelynek célja a magyar dolgozók általános és politikai képzettségének növelése volt. Ezen az akadémián néhány beszélgetésen kellett részt vennem a hallgatókkal és előadást tartanom “Sztálinizmus, peresztrojka és a munkásmozgalom” címmel. Két vitát is rendeztek a szocializmus sorsáról a szociológiai intézetben és a televízióban. A demokratikus forradalom Magyarországon – ahogy erről meggyőződhettem – valóban “bársonyos” volt. Az országban nem zajlott semmiféle átvilágítás és tisztogatás. Az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte az 1945 és 1990 között a rendvédelmi szervek tagjaiként szolgálók felelősségre vonásáról szóló törvényt. A néphadsereg csaknem minden tisztje a helyén maradt. Megőrződött a sajtószabadság. Bár akkoriban a jobboldali pártok voltak hatalmon, senki sem panaszkodott politikai üldözésre. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP) rendkívüli meggyengülése és a szocializmus veresége ellenére a szocializmus idősebb és fiatal hívei nem vesztették el hitüket, hanem mindent elölről akartak kezdeni – mint száz évvel korábban – a szocializmus és a munkásmozgalom egyesítésével. Hegedűs megosztotta velem néhány, Andropovval kapcsolatos emlékét.

Politikai válság Magyarországon

1955-ben az MDP vezetésén belüli harc újra élesebbé vált. Nagy Imre törekvéseit, hogy az országban mérsékelt politikai és gazdasági reformokat vezessen be és növelje az ország függetlenségének mértékét, támogatta ugyan a társadalom nagyobbik része, de a politikai felső vezetés nem. Rákosinak sikerült meggyőznie Hruscsovot arról, hogy Nagy “revizionista kurzust” követ és bátorítja a nacionalizmust. Eközben a növekvő népszerűség – Hegedűs véleménye szerint – Nagy Imrét túlságosan óvatlanná és passzívvá tette. Ennek eredményeként nemcsak a minisztertanács elnökének posztját veszítette el, hanem 1955 decemberében az MDP soraiból is kizárták. Andropov nem értett egyet ezzel a döntéssel. A magyarországi eseményekről Moszkvába küldött jelentésében a szovjet követ Nagy Imre kizárását a pártból nagy hibának minősíti. Az MDP vezetése elvesztette Nagy Imre és környezete felett az ellenőrzést. Moszkvában ugyanakkor a magyarországi események nem váltottak ki különösebb nyugtalanságot, részben azért, mert az ország miniszterelnöke Hegedűs András lett, akivel kapcsolatban Andropov jelentései mindig csak pozitívumokat tartalmaztak.

1991–92-ben Oroszországban nemcsak az egykori SzKP KB levéltár, hanem a külügyminisztérium levéltárának sok anyagát is kutathatóvá tették. A történészek lehetőséget kaptak az 1950-es évek szovjet–magyar kapcsolatainak nagy tömegű anyagával való megismerkedésre. Már az Orosz Föderáció Alkotmánybíróságának az SzKP sorsáról dönteni hivatott ülésein nyilvánosságra kerültek korábban zárolt anyagok Magyarország 1956-os inváziójáról. Sok ilyen dokumentumot Jelcin adott át a magyar félnek 1992. novemberi budapesti látogatása során. A sifrírozott táviratokon, azaz a belső diplomáciai levelezés legfontosabb dokumentumain Andropov aláírásai találhatóak. Sok kísérő és magyarázó szövegen a követség titkárának, V. A. Krjucskovnak az aláírása áll. 1991 és 1996 között ezeknek a dokumentumoknak egy részét publikálták az orosz sajtóban.¹

Ahogy a követség jelentéseiből megítélhető, Nagy Imre népszerűsége a miniszterelnökségről történt leváltása és a pártból való kizárása után nem csökkent, hanem növekedett. Kádár János népszerűsége is megnőtt, akit visszavettek a pártba, de 1955-ben az egyik kerületi pártbizottság titkárának szerény posztját töltötte csak be. Ugyanakkor Rákosi tekintélye még az MDP legfelső köreiben is tovább csökkent. Rákosi számára az SzKP XX. kongresszusa Moszkvában és Hruscsov titkos beszámolója a kongresszus utolsó, zárt ülésén “Sztálin személyi kultuszáról és annak következményeiről” igazi katasztrófa volt. Az SzKP kongresszusán résztvevő kommunista pártvezetők, beleértve Rákosit is, még Moszkvában, a kongresszus bezárását követő napon megismerkedhettek a titkos beszámoló szövegével, amelyet március közepén felolvastak a szovjetunióbeli pártgyűléseken. Magyarországon a Hruscsov-beszámoló szövegét először a KB tagjai, majd az MDP pártaktívája ismerhette meg. A beszámolóról terjedő hírek az egész társadalmat felkavarták. Már Kun Béla és a Szovjetunióban a 30-as évek végén kivégzett magyar kommunisták csoportjának rehabilitációja komoly politikai problémát jelentett Rákosi számára. 1956 márciusában az egri pártaktíva előtt Rákosi beszámolt Rajk László és társai küszöbön álló rehabilitációjáról. Megkezdődött a szovjet börtönökben, főként a vlagyimiri börtönben raboskodó magyar kommunisták szabadlábra helyezése. A magyar börtönökből is ki kellett engedni a politikai foglyokat. Visszatérésük a társadalmi életbe felerősítette az erjedést. Rákosi megpróbálta a társadalmi elégedetlenséget a magyar és szovjet biztonsági és belügyi szervek ellen irányítani. Kijelentette, hogy nem csupán L. Berija, hanem a magyar elhárítás vezetője, Péter Gábor tábornok is az “imperializmus ügynöke”. De sokak számára vált nyilvánvalóvá, hogy éppen Rákosi volt a kezdeményezője az országban az 1948–53 közötti politikai elnyomásnak. Krjucskov szerint Rákosi megérezte a közelgő veszélyt, görcsösen kereste a kiutat, megpróbált tanácsot kérni Moszkvától, de érthető módon semmiféle értelmes választ nem kapott azon túl, hogy “tegyen a körülményeknek megfelelően”. Rákosi nem egyszer fordult segítségért budapesti követünkhöz, Andropovhoz, kérte személyes véleményét, s hogy néhány kérdésben tisztázza Moszkva álláspontját, de mindez hiábavalónak bizonyult. Andropov maga is törte a fejét, mi folyik Moszkvában, mivel pontos orientációt nem kapott. Az abban az időben a magyar vezetés számára veszélyes szóbeszéd még drámaibb színezetet nyert, tovább gerjesztve a társadalmi feszültségeket.² Andropov később elmesélte, hogy közvetlenül a XX. kongresszus után Rákosi váratlanul vadászatra hívta. Amikor kettesben maradtak, Rákosi oroszul azt mondta (nyilván arra számítva, hogy szavai eljutnak Moszkvába): “Így nem lehet csinálni. Nem kellett volna sietni. Amit Önök a kongresszuson csináltak, az baj. Nem tudom, mihez fog ez vezetni Önöknél és nálunk.”³

A legnagyobb aktivitást a magyar humán értelmiség mutatta, különösen az írók. Áprilisban az írószövetség párttaggyűlésén nyíltan és egyenesen Rákosinak címezték a kritikát, a fiatal irodalmárok egyike le is zsidózta Rákosit. A Rákosi-ellenes kampányt mindenki számára egyértelmű formában az írószövetség lapja, az Irodalmi Újság folytatta. Az írók közül néhányat kizártak a pártból, de ez csak olaj volt a tűzre. A társadalmi-politikai viták és az elégedetlenség centrumává a Petőfi Kör vált, amelyet a KB egyetértésével még 1955-ben a Budapesti Dolgozó Ifjúság Szövetsége szervezett. A kör üléseire először százak, később ezrek voltak kíváncsiak, a viták 4, 6, 8 órán keresztül is eltartottak. Nagy hatással voltak a társadalomra Rajk László özvegyének, Júliának és a híres filozófusnak, Lukács Györgynek a felszólalásai; utóbbi már nemcsak Sztálin kultuszáról, hanem a sztálinizmus jelenségéről beszélt.

A helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Rákosi kapkodott. Egyetértésével a párt vezetésébe visszatért Kádár János. Május 19-én a budapesti pártaktíván mondott beszédében Rákosi kénytelen volt elismerni saját bűnét, nem csupán a személyi kultusz, hanem a belbiztonsági szervek feletti nem elégséges kontroll miatt is, ami a törvényesség súlyos megsértését tette lehetővé. Jurij Andropov aggodalommal figyelte a magyarországi eseményeket, majdnem minden nap küldött rejtjelezett táviratot Moszkvába. Az SzKP KB számára küldött egyik jelentésében Andropov azt írta, hogy Rákosi lépései a PB létszámának növelésére, s különösen Kádár János felemelkedése a “jobboldali, demagóg elemeknek” tett engedmények, abból a megfontolásból, hogy gyengülni fog részükről a kritika. A Szovjetunió nagykövete a központnak azt tanácsolta, hogy fejezze ki a magyar félnek elégedetlenségét e személyi döntésekkel kapcsolatban.⁴

A szovjet vezetés 1956 tavaszán és nyarán figyelmesen követte a magyarországi eseményeket, bár a legnagyobb aggodalmat a Kremlben ezekben a hónapokban a lengyel változások váltották ki. Az SzKP KB Politikai Bizottságának tagjai közül a magyar ügyekkel leginkább Mihail Szuszlov foglalkozott, aki még 1955-ben Budapestre utazott, s elbeszélgetett az MDP vezetőivel, valamint Andropovval. Rákosi kérésére Szuszlov 1956 júniusának elején újra Budapestre látogatott. Szuszlov nem tudta nem észrevenni, hogy a pártaktíva, az államapparátus, és főleg az értelmiség nagy része személy szerint Rákosi ellen foglalt állást. Az országban felerősödött Rajk László és társai rehabilitációjának követelése. Szuszlov nemcsak Rákosival és a PB más tagjaival, hanem Kádár Jánossal, sőt Nagy Imrével is beszélt. A moszkvai vendég ugyanakkor határozottan szót emelt a párt vezetőjének elmozdítása, vagy lecserélése ellen, kijelentve, hogy ez “ajándék lenne az amerikaiaknak”, “olyan ajándék az ellenséges erőknek, amelynél jobbat maguk sem várnának”.⁵ Azt sem tanácsolta Szuszlov, hogy a karhatalmi szervek korábbi vezetői ellen bármiféle bírósági eljárást kezdeményezzenek. Ezzel egyidőben nem emelt kifogást Kádár János visszatérése ellen a PB-be. Hasonló ajánlásokat kaptak június végén Rákosi, Gerő és Hegedűs Moszkvában is. Ám végrehajtani a magyar párt egységének helyreállítását szorgalmazó ajánlásokat már nem lehetett. Túlságosan nagy volt az ellenérzés Rákosi iránt a magyar társadalomban és a pártaktívában. 1956. július első napjaiban Andropov azt jelentette Moszkvába, hogy “barátaink” Magyarországon gyengén hajtják végre a KB sorain belüli egység erősítésére, valamint az ellenséges elemek és a demagógok elleni kemény vonal alkalmazására vonatkozó ajánlásokat.⁶ Ezzel együtt a szovjet követ aggodalommal írt arról, hogy az elégedetlenség az országban nemcsak az értelmiséget, hanem a munkásokat is elérte.

Szuszlov látogatása nem állította meg a magyarországi válság kiteljesedését. Az ellenzéki írók részvételével rendezett gyűlések mind gyakrabban zajlottak az üzemekben és gyárakban. Az utóbbi évek publikációinak sorában olvasható, hogy Rákosi döntést hozott az ellenzék előretörésének kemény eszközökkel való letörésére. Bizalmi embereivel Rákosi állítólag 400-500 fős listát állított össze az azonnali letartóztatás céljából.⁷ Ezen a listán Kádár János is szerepelt. Nagyon is lehetséges, hogy a helyzet megvitatásakor Rákosi és környezete erőszakos megoldásról beszélhettek. De komoly terv ebben az ügyben nem létezett. V. Krjucskov szerint 1956 júniusában Moszkva kifejezett kívánságára Rákosi Mátyás hat hónapos egészségügyi szabadságra ment, s moszkvai látogatása után a Szovjetunióban maradt pihenés és gyógykezelés céljából.⁸ Természetesen ekkor még nem tudta, hogy örökre elhagyta Magyarországot.

1956. július 13-án Budapestre érkezett Anasztasz Mikojan. Konstatálta a politikai válság elmélyülését. Mikojan véleménye szerint a hatalom kicsúszott a magyar elvtársak kezéből. Rákosi leváltását Mikojan szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta. A párt vezető tisztségére Mikojan Hegedűst javasolta. A magyar vezetők viszont féltek az ilyen radikális váltástól és kérték Gerő Ernő jelölésének támogatását. Mikojan beleegyezett, de ez mind az ő, mind a szovjet vezetés részéről nagy hiba volt. Gerőnek nem volt semmiféle tekintélye a társadalom előtt, a gyűlölt Rákosi hű és odaadó harcostársának tartották. Mikojan 1956. Július 18-19-én részt vett az MDP KB plénumának munkájában. A plénum támogatta Rákosi leváltását. Utódjának Gerőt választották. A Politikai Bizottság soraiba visszatért Kádár János. A plénum után nem sokkal visszatért a párt soraiba Nagy Imre, akivel Gerő és Kádár is találkozott.

Ahogy várható volt, az MDP KB júliusi plénuma a magyar közvéleményre nem gyakorolt különösebb hatást. Az elégedetlenség tovább nőtt az országban. A szovjet vezetés úgy látta, hogy Lengyelországban és Magyarországon olyan helyzet állhat elő, amelyben a szovjet hadsereg bevetése elkerülhetetlenné válik. A Varsói Szerződésnek megfelelően Magyarországon két gépesített gárdahadosztály és két légihadosztály, valamint néhány speciális ezred – légvédelmi, pontonépítő stb. – állomásozott. Mindezeket az egységeket a Különleges Hadtestben egyesítették Pjotr Nyikolajevics Lascsenko vezérezredes parancsnoksága alatt. 1956 júliusában Székesfehérváron a hadtest vezetői előtt mondott beszédet Jurij Andropov. A tiszteknek az ország bonyolult helyzetéről, a rendszerrel szembeni ellenséges hangulatról és az ellenzékről beszélt. Andropov figyelmeztetett, hogy a magyar vezetés a szovjet hadsereghez fordulhat segítségért, s ezt a segítséget meg kell majd adni. E beszéd után nem sokkal Moszkvából utasítás jött a Különleges Hadtest bevetési tervének kidolgozására a budapesti, illetve magyarországi rendteremtés és a rend fenntartása céljából.⁹ Hasonló tervet dolgozott ki a magyar vezérkar is. Tervbe vették a magyar és a szovjet hadsereg, illetve a magyar belügyi és rendőri szervek együttes fellépését.

Október drámája. A felkelés kezdete

A magyar társadalom feszültsége egyre növekedett, de az MDP vezetése furcsa önbizalmat és nemtörődömséget mutatott. Az után a beszélgetés után, amelyre 1956 augusztus 28-án került sor Gerő és Andropov között, a szovjet nagykövet azt jelentette Moszkvába: “Gerő véleménye szerint az országban egyelőre rendben mennek a dolgok”.¹⁰ Maga Andropov nem osztotta ezt a véleményt. Még július végén ezt írta egyik jelentésében: “Gerőnek nincsen meg a szükséges népszerűsége a párttagok széles köreiben; az a mód, ahogy az emberekhez fordul, sokakat tartózkodóvá tesz jelöltségét illetően”.¹¹ Andropovot elképesztette, hogy Gerő augusztus 30-án szabadságra ment és pihenésre a Szovjetunióba utazott, ahol csaknem másfél hónapot töltött. Visszatérve Budapestre Gerő észlelte, hogy sem ő, sem az MDP vezetésének más tagjai nem ellenőrzik az országban a helyzetet. A szovjet követség október közepén azt jelentette Moszkvába, hogy a helyzet Magyarországon rosszabbodik; hogy “barátaink” a júliusi plénum után nem voltak képesek komoly lépéseket tenni a helyzet javítására. Gerő, visszatérve másfél hónapos szovjetunióbeli pihenőjéről, azt mondta a szovjet nagykövetnek, hogy távolléte alatt a politikai helyzet Magyarországon jelentősen romlott, s hogy e romlás nem csupán a pártot, hanem az ország egészét érinti.¹² Sok pártgyűlésen mind hangosabban követelték Nagy Imre visszatérését a párt és az ország vezetésébe. Tárgyalások kezdődtek vele, s arra próbálták rávenni, hogy legalább néhány hibáját ismerje el. Gerő és Kádár készek voltak megosztani a hatalmat Nagy Imrével, de nem akarták, hogy ez a lépés kapitulációnak tetsszék. Nagy Imre nem volt hajlandó beismerni saját hibáit, azt javasolta, hogy a pártban folyjon a vita, széles alapokon. De a vitára már nem maradt idő. Andropov is egyetértett azzal, hogy Nagy feltételei elfogadhatatlanok. Gondterhelten jelentette Moszkvának, hogy a Nagy Imrének teendő engedmények a “jobboldali beállítottság” és a párton belüli frakciózó tendenciák erősödését vonhatják maguk után.

Még október 6-án a hatalom beleegyezésével megtörtént Rajk László és társai hamvainak újratemetése. Hivatalos rehabilitációjukat már nyáron bejelentették. Az őszi rossz idő ellenére több tízezren vettek részt ezen az ünnepélyes gyászszertartáson. Október 13-án ünnepélyesen újratemették az 1950-ben kivégzett hét magyar tábornokot. A szertartáson a Magyar Néphadsereg több ezer katonája és tisztje vett részt. Október 6-án és 13-án Budapest utcáin a tömegfelvonulások a szocializmus megújításának jelszavával zajlottak. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy a nép és a hatalom nyílt szembenállásáról van szó. A szovjet követség, s maga Andropov hatalmas mennyiségű és ellentmondásos információt kapott és továbbított Moszkvába. Az országban zajló eseményeket elemezni és értékelni rendkívül nehéz volt. A magyarországi ellenzéknek nem volt egységes szervezeti és ideológiai bázisa, benne szeszélyesen elegyedtek a legkülönbözőbb, sokszor egymással ellentétes célú mozgalmak. Csakis az országban az 1948–1956 között uralkodó rezsimmel és politikával szembeni elégedetlenség egyesítette őket. E mozgalomnak nem voltak világos irányvonallal rendelkező vezetői. Nagy Imre részese volt ennek a mozgalomnak, de nem ellenőrizte azt. Néha nyíltan, de leggyakrabban titokban tevékenykedtek a nagy létszámú és erős emigráns szervezetek, amelyeknek a főhadiszállásai elsősorban a szomszédos Ausztriában voltak. De ezeknek a szervezeteknek nem volt sem egységes központja, sem egységes célja. A nyugati országok is beavatkoztak az ideológiai és felderítő központok révén, ami a szovjet vezetők egy részében a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan azt a primitív nézetet erősítették, hogy azok az imperializmus és a reakció “összeesküvésének” eredményeként jelentkeztek.

1956 októberének eseményei nagyrészt ösztönösen történtek, s ez szinte lehetetlenné tette mind a pontos elemzést, mind az előrejelzést. A magyarországi ellenzéki mozgalomban nagyon erősek voltak azok a csoportok, amelyek a szocializmus megújításáért léptek fel, bár ennek a megújulásnak a mértékét és jellegét sokan és sokféleképpen értelmezték. Ugyanakkor mind erősebbé vált a radikális nacionalizmus, az antiszocializmus és antikommuniznus befolyása is. Ilyen körülmények között Andropovot egyre jobban nyugtalanította az MDP vezetésének erősödő dezintegrációja, amely a párt széthullását siettette. A Szovjetunió nagykövete arra hívta fel a központ figyelmét, hogy az MDP elveszítette a helyzet feletti ellenőrzését. Az egyik jelentésében Andropov ezt írta: “barátaink olyan gyengén tartják kezükben a hatalmat, hogy bármikor elveszíthetik azt és a szocializmus sorsa Magyarországon az utcán fog eldőlni”.

A magyar válság elmélyülése nagy nyugtalanságot keltett Moszkvában. Október 20-a óta szinte folyamatosan ülésezett az SzKP KB elnöksége. Egyeztetések zajlottak a Kínai Kommunista Párt, valamint az NDK, Románia, Csehszlovákia és Bulgária vezetőivel. Nem volt sem egységes, sem világos álláspont. Nemcsak Hruscsov, de az SzKP vezetőinek nagy része is ezekben a napokban a válság katonai megoldása helyett a békés rendezés felé hajlott. Hruscsov a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti egyenrangúbb kapcsolatok szükségességéről beszélt, s arról, hogy a “barátok” ügyeibe nem szabad beleavatkozni. Felmerült, hogy a Varsói Szerződés tagállamaiból kivonják a szovjet csapatok egy részét, hogy csökkentik a szovjet tanácsadók létszámát ezen országok államapparátusaiban, többek között a hadseregben, a KGB és az MVD soraiban. De csupán Gomulka, a LEMP újsütetű vezetője támogatta ezeket a javaslatokat. A többi szocialista ország vezetője sokkal keményebb álláspontot képviselt. Walter Ulbricht, Todor Zsivkov és Antonin Novotni személyesen utaztak Moszkvába. Néhány nap múlva csatlakozott hozzájuk Liu Sao-csi.

A lengyelországi események, amelyek a LEMP KB első titkára, Eduard Ochab lemondatásához és a börtönből nem sokkal korábban kiengedett Wladyslaw Gomulka megválasztásához vezettek, megmozgatták a magyar társadalmat. Az ifjúsági szervezetek felhívással fordultak a budapesti tanulóifjúsághoz, hogy a lengyelekkel való szolidaritást utcai demonstrációkkal fejezzék ki. A lengyel események részleteiről a magyar polgárok nem az újságokból, hanem a Szabad Európa Rádió adásaiból értesültek, amely majdnem napi 24 órában sugárzott magyar nyelvű műsort. Már reggel több tízezer fiatal vonult ki az utcákra. Munkások, alkalmazottak és értelmiségiek nagy csoportjai csatlakoztak hozzájuk. A nap közepére a tüntetők létszáma elérte a 200 ezret. A Jugoszláviából éppen csak visszatért MDP-vezetők zavarodottak voltak. A belügyminisztérium először betiltotta a felvonulást, majd engedélyt adott rá. A felvonulók jelszavai szélsőségesen radikálisak voltak. Követelték a nemzeti függetlenség kinyilvánítását, az ország demokratizálását, az összes “rákosista” eltávolítását és a represszióért felelős személyek megbüntetését. Elhangzottak a párt kongresszusának azonnali összehívását, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását, a Sztálin szobor ledöntését célzó követelések. Andropovot, aki a fejleményeket a nagykövetség ablakából és a követségi gépkocsiból figyelte, megrázták az események. Semmi hasonlót nem látott életében. A rendőrség próbálkozásai, hogy beavatkozzék az események gyors menetébe, a lakosság és a rendfenntartó erők közötti összecsapásokhoz vezettek. A tüntetések jellege kezdett megváltozni, mind radikálisabb követelések hallatszottak. Estére fiatalok ezrei tartottak a Hősök tere felé, hogy ledöntsék talapzatáról Sztálin hatalmas, bronz emlékművét. A Sztálin-szobor nyaka köré drótköteleket fűztek, amelyeket csörlőkhöz, teherautókhoz és autódarukhoz erősítettek, de a több száz főnyi tömeg mégsem tudta ledönteni a szobrot. A szomszédos üzemből hegesztők érkeztek és vágni kezdték a bronzot. A lángok térdénél hasítottak a szoborba és az néhány perc múlva ledőlt. A teherautók a szomszédos térig húzták a ledöntött Sztálint, ahol a fejét is levágták. A márvány talapzaton csak a hatalmas bronz csizmák maradtak. E csizmák, valamint a Sztálin szobor levágott fejének fotói másnapra bejárták a világsajtót. Ugyanennek a napnak az estéjén a város különböző részein lövések dördültek, megkezdődött a felkelés. Nagy Imre, aki a parlament előtti nagygyűlésen fordult az ifjúsághoz, semmit sem tudott tenni. A tüntetők között megkezdődött a fegyverek kiosztása, a felkelők egy csoportja elfoglalta a rádiót, egy sor katonai és ipari objektumot.

Este 7 óra körül Andropov felhívta Lascsenko tábornokot. Röviden beszámolt a budapesti állapotokról. A nagykövet és a tábornok véleményt cseréltek. Mindkettőjüknek csupán véleménynyilvánítási, nem döntéshozói jogkörük volt. Pontosan egy órával az Andropovval történt telefonbeszélgetés után Lascsenko parancsot kapott a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságáról hadtestének riadókészültségbe helyezésére.¹³

Eközben a felkelés tovább szélesedett. A tüntetők laktanyákra, katonai raktárakra, rendőrkapitányságokra támadtak, hogy minél több fegyvert zsákmányoljanak. A hadsereg egy része és a katonai főiskolák hallgatói csatlakoztak a felkelőkhöz. Az MDP vezetői nem tudták, mit csináljanak. Gerő Ernő este nyolc órakor rádióbeszédet mondott. Mindazokat, akik Budapest utcáira vonultak, a magyar nép ellenségének, ellenforradalmároknak nevezte. A tüntetéseken a párt tagjai is jelen voltak, valamint az ifjúság, a demokratikus szocializmus jelszavaival. A válságból Gerő semmilyen kiutat nem tudott mutatni. Fellépése csak még inkább destabilizálta az állapotokat az országban és a fővárosban. Gerő Moszkvába telefonált és azonnali beavatkozást kért. A Kremlben, a KB épületeiben, a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának helyiségeiben égett a villany. Moszkvai idő szerint éjjel egy órakor a szovjet főparancsnokság elöljárója, Szokolovszkij marsall kiadta a szovjet Különleges Hadtest parancsnokának az utasítást, hogy egységeivel vonuljon be Budapestre.

Október 23-ról 24-re virradóra Budapesten összeült az MDP KB plénuma, amelyre – s még azt megelőzően az MDP PB ülésére – Nagy Imrét is meghívták. Felajánlották neki, hogy vezesse, sőt állítsa össze az ország új kormányát. Nagy elfogadta a javaslatot és megtette az első kinevezéseket is. A Kremlben egész éjjel folyt az SzKP KB elnökségének ülése. A budapesti helyzetről G. K. Zsukov számolt be. Andropov is állandó kapcsolatban állt Hruscsovval és Szuszlovval. Bár a katonai beavatkozásról megvolt a szóbeli kérelem és még Nagy Imre sem ellenezte a Különleges Hadtest Budapestre küldését, Hruscsov Gerőnek és Andropovnak is kifejezte kívánságát, hogy a katonai beavatkozással kapcsolatban legyen írásbeli kérelem a szovjet kormány felé. Október 24-én reggel Andropov felkérte Nagy Imrét egy ilyen kérelem aláírására, de ő elzárkózott ettől. Hasonló tartalmú levelet Hegedűs írt alá, aki 24-én utolsó napját töltötte miniszterelnökként. Bár a párt Nagy Imrét már a kormány élére jelölte, a parlament, illetve a parlament vezetésének formális megerősítésére volt szükség. Az Andropov által megkapott levélben ez állt: A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának nevében kérem a Szovjetunió kormányát, hogy küldjön segítségül szovjet csapatokat Budapestre, a budapesti rendbontások felszámolására és a békés alkotómunka feltételeinek megteremtésére.¹⁴ Ez az október 24-e reggelén aláírt levél október 28-án érkezett meg Moszkvába.

Az “Iránytű” hadművelet

Magyar idő szerint éjfélkor a Különleges Hadtest gépesített egységei megkezdték előrenyomulásukat Budapest felé. Megkezdődött a hadművelet, amely az “Iránytű” fedőnevet kapta. A tankoknak és páncélozott szállítójárműveknek állomáshelyükről 75-120 kilométert kellett megtenniük. Október 24-én a szovjet tankok több irányból hatoltak be a városba. Nem fogom itt részletesen leírni a Különleges Hadtest október 24-26-i katonai hadműveleteit. A szovjet csapatoknak sikerült védelmük alá vonni a város minden fontosabb objektumát, az MDP KB székházát, a parlamentet, a fővárosi Tanács és a budapesti pártbizottság, a Nemzeti Bank, a Posta székházát, a pályaudvarokat és a dunai hidakat. Sikerült visszafoglalni a felkelőktől néhány épületet. A város különböző pontjain kisebb csatározások és lövöldözések folytak. A szovjet csapatoknak veszteségei voltak, néhány tankot kilőttek. A város tele volt emberekkel, a felkelők egységeivel, különböző helyeken gyűlések és tüntetések zajlottak. A város több részén a tetőkről lőttek a tüntetőkre. A magyar hadsereg tétlenkedett, a katonák és a tisztek egy része átállt a felkelőkhöz. Az MDP is kezdett széthullani.

Október 24-én reggel Mikojan és Szuszlov Magyarországra érkeztek. Velük volt a KGB vezetője, Szerov tábornok és Malinyin, a hadsereg tábornoka. A Különleges Hadtest főhadiszállásáról a csoportot tankokból és különböző szállítójárművekből álló oszloppal Budapestre vitték. Szuszlov és Mikojan a Gerővel, Naggyal, Kádárral, a szovjet katonai parancsnokokkal és az Andropovval történt megbeszélések után azt a furcsa következtetést vonta le, hogy Budapesten a katonák és politikusok eltúlozzák a helyzet komolyságát, túlbecsülik a felkelő, és alábecsülik a saját erőket. A Moszkvába küldött jelentés azt tartalmazta, hogy: “A felkelők minden központja szétverve, folyik a legfontosabb központ felszámolása a Rádiónál, ahol négyezer ember összpontosul.”¹⁵ Feltételezték, hogy a szovjet csapatok október 25-re virradóra elfoglalják a Rádió épületét. Budapesten rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el. A lakosságnak megtiltották reggel hét óra előtt az utcára lépést, gyűlések és tüntetések megtartását. A felkelőket felhívták a fegyveres harc azonnali beszüntetésére és a fegyverek letételére. Katonai rögtönítélő bíróságok létrehozásáról tudattak. Kádár János üzenettel fordult a néphez. A felkelők viszont, akiknek a létszámát a katonák 3-4 ezerre becsülték, nem engedelmeskedtek ezeknek az utasításoknak. Október 25-re virradóra a börtönökből kiengedték a foglyokat, s az osztrák határon keresztül, a magyar határőrök tétlenségét kihasználva, emigráns csoportok özönlöttek az országba. Sokan közülük fel voltak fegyverezve. A rendőrség és a katonaság Budapesten tétlenkedett. Bár a szovjet csapatok ezen az éjszakán erősítést kaptak, ez sem volt elegendő. Nagy Imre viselkedése is megváltozott. Október 25-én feloldotta a kijárási és tüntetési tilalmat. Megkezdve a kormányalakítást, az egykori Kisgazda Pártból is meghívott néhány politikust annak soraiba. Szuszlov és Mikojan nem ellenkeztek. Végül Gerőt is leváltották az MDP KB első titkárának posztjáról. Helyére Kádár Jánost nevezték ki. Egy nap múlva Gerő elhagyta Magyarországot. 1960-ban visszatérhetett Budapestre és Magyarországon élt 1980-ban bekövetkezett haláláig.

Október 26-án és 27-én fennmaradt Budapesten a bizonytalan egyensúly. A korábban előkészített akciókat a felkelők központjainak felszámolására a magyar fél lefújta. A fegyveres ellenállás ereje szüntelenül nőtt. A szovjet csapatok létszáma is nőtt, de nem volt elegendő, hogy a kétmilliós városban a helyzetet ellenőrizze. Az ellenzék nyomására Nagy Imre döntő fordulattal közeledni kezdett a felkelőkhöz. Rádióbeszédében azt mondta: a kormány elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a mostani hatalmas népi mozgalom ellenforradalom volna… Ez a mozgalom céljául tűzte ki nemzeti függetlenségünk, önállóságunk és szuverenitásunk megteremtését, társadalmi, gazdasági és politikai életünk demokratizálásának folyamatát felgyorsítva, mivel csak ez lehet hazánkban a szocializmus alapja. Az MDP KB október 27–28-ai nagy tanácskozásán kifejtve saját álláspontját és döntésének logikáját, Nagy Imre a következőket mondotta: Ha a mozgalmat, amely széles bázisra épül, ellenforradalomnak tekintjük, más megoldás nem marad hátra, mint fegyverek, tankok és ágyúk segítségével leverni… Ez tragédia…Ez nem a mi utunk… Az élére kell állni azoknak a hatalmas, széles népi erőknek, amelyek mozgásba jöttek.¹⁶ Kétségtelen, ez értelmes logika volt, de nem vett figyelembe nagyon fontos belső és külső tényezőket. A szovjet vezetők számára abban az időben Magyarország teljes nemzeti függetlensége, a többpárti demokrácia megteremtésének, a Varsói Szerződésből való kilépésének jelszavai teljességgel elfogadhatatlanok voltak. Csapatait sem készült a Szovjetunió kivonni Magyarországról, amely nemrég még fegyveres ellensége volt egy súlyos háborúban. De akkoriban a nyugati országok is a szovjet befolyási övezetbe tartozónak tekintették Magyarországot és nem kívántak a budapesti felkelőknek semmilyen valódi segítséget nyújtani. Az USA, Anglia és Franciaország számára 1956 őszének legfontosabb eseménye a Szuezi válság volt, amely nemsokára rövid, de elkeseredett fegyveres konfliktusba torkollott. Nagy Imre téziseit az MDP sok aktivistája, valamint a vezetés jelentős része nem fogadta el. Nagynak nem voltak befolyásos szövetségesei, még Jugoszlávia és Lengyelország vezetői is megtagadták támogatását, akikre pedig nagyon számított. Nagy Imre október 28-i beszéde zavart keltett a Különleges Hadtest tisztjeinek fejében, és a szovjet vezetők köreiben egyet nem értést szült. Jurij Andropov a Nagy Imre által képviselt álláspontot élesen ellenezte, s ilyen szellemben küldte jelentéseit Moszkvába is. Jevgenyij Ivanovics Malasenko nyugállományú altábornagy, aki 1956-ban a Különleges Hadtest parancsnokságának hadműveleti csoportját vezette, később így emlékezett: “Ezekben a napokban eljött hozzánk, a honvédelmi minisztérium épületébe Andropov nagykövet. Pjotr Nyikolajevics Lascsenko meghívta, reggelizzen velünk. Éppen előző nap nevezte Nagy Imre és környezete a felkelőket ‘szabadságharcosoknak’. Így tehát mi a szabadság ellen harcoltunk. Jurij Vlagyimirovics azt mondta, beszélt Mikojannak és Szuszlovnak arról, hogy Magyarországon ellenforradalmi lázadás folyik, s azt Nagy Imre vezeti. A fegyveres felkelés Magyarországon az ő véleménye szerint antiszociális jellegű, jelentéktelen a benne résztvevő munkások aránya, döntő részüket nyugatról átdobott egykori horthysták, ellenforradalmárok, deklasszált és felforgató elemek alkotják. Nekem úgy tűnt, hogy Andropov a továbbiakban is egyoldalúan értékelte az eseményeket, az összes tényező közül csupán a szocialistaelleneseket kiemelve. Azután rátértünk a legfontosabbra: mi a teendő a csapataink Budapestről való kivonását szorgalmazó követeléssel kapcsolatosan? Lascsenko azt javasolta, hogy az adott helyzetben csapatainkat ki kell vonni Budapestről, mivel azok valójában tétlenkednek. Andropov nem értett vele egyet. Micsoda? Dobjuk koncul a népi hatalmat, a kommunistákat és a hazafiakat? Lascsenko azt mondta, hogy védjék meg magukat és a hatalmukat ők maguk. Nem kell értük harcolnunk. Aki akar, jöjjön velünk.

A szovjet csapatok elmennek – mondta Andropov –, s holnap itt lesznek az amerikaiak és szövetségeseik. Le kell verni Budapesten a lázadók fegyveres csapatait, és minden megnyugszik. Ezen a véleményen volt Mikojan és Szuszlov is. Úgy vélték, hogy a magyarországi helyzet rosszabbodik, így erősíteni kell a katonai segítségnyújtást.”¹⁷

Ez az Andropovval történt beszélgetés valószínűsíthetően október 29-én, reggel zajlott. Nagy Imre beszéde után a szovjet csapatok parancsot kaptak a tűz beszüntetésére. Már október 30-án reggel Nagy Imre új kormánya hivatalosan követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről. Ily módon minden jogi alap megszűnt Magyarország fővárosában való tartózkodásukra. Nem fogok kitérni arra, hogyan ítélték meg Nagy Imre követelését Moszkvában. A csapatok kivonását Zsukov, valamint a Budapesten tartózkodó Szuszlov határozottan ellenezte. De Mikojan – Hruscsov szerint – szükségesnek tartotta a szovjet csapatok kivonását, még saját lemondásával is fenyegetőzve.¹⁸ A szovjet csapatok támogatását Kádár János is kérte, aki bekerült Nagy Imre új kormányába, de nyilvánvalóan nem voltak közös nevezőn. Elvbarátainak támogatásával Kádár János döntést hozott az MDP feloszlatásáról, és ezt 1956. október 30-án jelentették be. Már a következő napon nyilvánosságra hozták az új párt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – megalapításának hírét. A párt első titkára Kádár János lett, de a Végrehajtó Bizottság tagjai között ott volt Nagy Imre is. Ilyen körülmények között kapott parancsot a Különleges Hadtest parancsnoksága Budapest elhagyására. Október 30-án 17 órakor a Magyar Rádió adását megszakítva mondta be, hogy a Szovjetunió kormánya teljesítette Nagy Imre követelését a szovjet csapatok Budapestről való kivonását illetően.

A csapatok kivonulása október 31-én virradóra kezdődött. A nap végére csaknem minden szovjet alegység elhagyta a magyar fővárost és attól 15-20 km-re összpontosult. A Különleges Hadtest parancsnoksága Tökölön, az egyik szovjet katonai repülőtéren működött. A szovjet csapatok kivonásának bejelentése nem csupán lelkesedést váltott ki a felkelők között. Még október 28-án Nagy Imre bejelentette az Államvédelmi Hatóság feloszlatását. Már a következő napon sokat szétvertek az államvédelmisek által használt helyiségek közül, néhány dolgozót megöltek. Október 30-án és 31-én valóságos hajtóvadászat kezdődött az államvédelmisekre. Megverték, megölték, fejjel lefelé akasztották fel őket fákra, lámpavasakra. Hamarosan a pártbizottságok szétrombolása is megkezdődött. Sok állami szervezet is hasonló sorsra jutott, szovjet katonai emlékműveket romboltak le. Kegyetlen pusztítás színtere volt a budapesti pártbizottság épülete is, ahol állatiasan legyilkoltak 25 embert, a pártbizottság munkatársait és az épületet védelmező magyar katonákat. Meghalt a pártbizottság első titkára, Mező Imre. A leszámolás és az önbíráskodás ezen féktelen tobzódása határozottan megváltoztatta azoknak a szovjet vezetőknek a véleményét, akik addig nem mutatkoztak késznek az erő alkalmazására. Liu Sao-csi és a KKP egész vezetése határozottan követelte az erő alkalmazását Magyarországon. Beleegyezett ebbe Joszip Broz Tito is, akinek véleménye rendkívül fontos volt Hruscsov számára. A végleges döntés október 31-én este született.

“Vihar” hadművelet

Október 31-én Szuszlov és Mikojan Moszkvába repültek. Andropov Budapesten maradt, fenntartva a kapcsolatot az események minden résztvevőjével. A kárpátaljai, odesszai és más katonai körzetekből gyorsan érkeztek a csapatok Magyarországra. Megkezdődött egy nagyszabású katonai akció előkészítése, amely a “Vihar” fedőnevet kapta. E hadművelet parancsnoka I. Sz. Konyev lett, aki ebben az időben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka volt. Azonnal Magyarországra érkezve, Konyev marsall Szolnokon rendezte be parancsnokságát. A magyar repülőterekre Budapest körül és szerte az országban szovjet légideszant alegységek érkeztek, azonnal elfoglalva azokat. Budapestet elvágták a vidéktől, a magyar-osztrák határt ellenőrzésük alá vonták.

Nagy Imre nem ismerte e katonai előkészületek részleteit, de tudott a szovjet katonai erő gyors növekedéséről. November 1-jén a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot szűkkörű kormányülésre hívta. Magyarázatot követelt. Andropov igyekezett az újabb szovjet csapatok megjelenését Magyarországon, és a magyar repülőterek elfoglalását azzal magyarázni, hogy biztosítani akarják, a felkelés körülményei között nyugodtan lehessen evakuálni az országból a szovjet egységeket. Érthető módon ez a magyarázat nem hangozhatott meggyőzően. Nagy Imre nemcsak tiltakozó jegyzéket nyújtott át Andropovnak, hanem az új koalíció pártjai vezetőinek egyetértésével bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességét. Nagy Imre kormánya az ENSZ-hez fordult segítségért a semlegesség védelmére. Kádár János nem ellenkezett, ahogy az MSZMP új vezetése sem, de már más tervei és megoldásai voltak. Ugyanazon a napon, november 1-jén, Kádár János és híveinek kis csoportja elhagyta a magyar kormány épületét és a szovjet követségre ment. Onnan páncélozott szállítójárműveken jutottak ki Budapestről. Késő este Kádár János, két munkatársa és a követség egyik alkalmazottja kíséretében a különleges hadtest törzséhez érkezett Tökölre. Innen átkerültek Konyev marsall törzséhez Szolnokra, majd rövid moszkvai látogatás és a Hruscsovval való találkozás után Ungváron rendezkedtek be. Már november 3-án rádióadásban tudatták, hogy Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Kossa István kiléptek Nagy Imre kormányából és új, forradalmi munkás-paraszt kormányt hoztak létre. E kormány felhívásai, amelyeket egymás után közvetített a rádió, az országban zajló eseményeket ellenforradalomként jellemezték. Az új kormány nem szemlélheti részvét nélkül, hogy a demokrácia takarója alatt az ellenforradalmárok és terroristák embertelenül gyilkolják legjobb fivéreinket, munkásokat, parasztokat és félelemben tartják az ország békés lakosait… Ezért a forradalmi munkás-paraszt kormány a nép, a munkásosztály és a haza érdekében a szovjet csapatok parancsnokságához fordult, hogy segítsen a reakció és az ellenforradalom sötét erőinek szétverésében, a szocialista népi rendszer újjáélesztésében, a rend és a nyugalom helyreállításában.

Nagy Imre elszigetelődött. Sem az ENSZ, sem a nyugati országok nem reagáltak a segélyfelhívásra. A felkelők egységei nem nőttek tovább jelentősen. Az országban és a fővárosban sokan voltak olyanok, akik készek voltak Kádár Jánost és új kormányát támogatni. Az ország nagyon sok polgára kivárt és nem akart beleavatkozni az eseményekbe sem az egyik, sem a másik oldalon. A magyar hadsereg tisztjeinek köréből, akik a felkelők oldalára álltak, aktivitásával kitűnt a negyvenéves Maléter Pál, a korábbi hadtestparancsnok. Nagy Imre Maléter vezérőrnagyot Magyarország honvédelmi miniszterévé nevezte ki. Táviratot küldött Moszkvába, azzal a kéréssel, hogy jelöljék meg a tárgyalások helyét és idejét. November 2-án Nagy Imre újfent magához kérette Andropovot. Látható volt, hogy a szovjet követ álmatlanul töltötte az éjszakát. Borotválatlan volt, a ruhája gyűrött. Nagy Imre magyarázatot követelt két miniszter – Kádár és Münnich – eltűnésével kapcsolatban. Nagy maga rendelkezett arról, hogy Münnichnek gépkocsit biztosítsanak a szovjet követségre. Valaki látta, ahogy Münnich a követségtől nem messze átszáll egy szovjet páncélozott járműbe. A nagykövetség kijelentette, Nagy “rossz dolgokkal” foglalkozik és ez a követségről “rossz benyomást” kelthet. Andropov Nagy Imre minden követelését visszautasította. Nehéz is lett volna Andropov számára követni a Budapesten kívüli eseményeket. Abban az időben, amikor Andropov Nagy Imrével találkozott, Hruscsov, Molotov és Malenkov a lengyel vezetőkkel folytattak tárgyalásokat a szovjet-lengyel határon fekvő Bresztben. A lengyelek messze nem mindenben értettek egyet Hruscsovval, de elismerték, hogy Magyarországon az ellenforradalom kerekedik felül és a Szovjetunió számára más kiút nem létezik. Malenkov és Hruscsov Bresztből Bukarestbe repültek, Brioni szigetére a Titóval való találkozásra. Ezek titkos találkozók voltak, amelyekről a sajtó nem számolt be. A magyarországi szovjet követség ezekről a találkozókról értesítést nem kapott.

Konyev törzsénél gyorsított ütemben folytak a katonai műveletek előkészületei. Tudott volt, hogy a Budapesten gyorsan felállított “nemzetőrségben” több mint tízezer ember szolgált. Voltak különböző “független” fegyveres csoportok és egységek. A Magyar Honvédség egyes részei is Budapesten voltak, nem kevesebb, mint ötvenezer fővel, de messze nem minden egység készült a szovjet katonák ellen harcolni. A honvédelmi minisztérium igyekezett Budapest köré védelmi gyűrűt vonni, de erre kevés volt az idő és az erő. A felkelők mindössze száz tankkal és néhány száz légvédelmi ágyúval rendelkeztek. Konyev rendelkezésére már több mint ezer tank állt. Míg október 24-én Budapestre összesen hatezer emberből álló erő vonult be, addig ekkorra már Budapest körül 60 ezer fős hadsereg koncentrálódott. Ennek ellenére Moszkva beleegyezett a tárgyalásokba, amelyek november 3-án reggel kezdődtek, először Budapesten, majd Tökölön. Szovjet részről a tárgyalásokat M. C. Malinyin tábornok vezette. A magyar delegáció élén Maléter Pál állott. A delegáció tagja volt a magyar vezérkar elöljárója, Kovács István és más tisztek is. A szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról volt szó. November 3-án este, Hruscsov Titóval történt megbeszélései után, minden végleg eldőlt. A helyiségben, ahol a magyar katonákkal tárgyaltak, a szovjet KGB főnöke, Ivan Szerov jelent meg, biztonságiak csoportjával. A magyar delegációt letartóztatottnak nyilvánították. Ez a magyar tiszteket megrendítette, de méltósággal tartották magukat. A katonai fogda épületének különböző szobáiban helyezték el őket. Azoknak a napoknak lelki állapotáról tanúskodik az a tény, hogy a november 4-re virradó éjszakán kihallgatott magyar katonai vezetők semmit sem takargattak. Minden, amit a budapesti magyar csapatok összetételéről és elhelyezkedéséről mondtak, a későbbiekben beigazolódott.¹⁹ A magyar delegációnál volt Budapest védelmének térképe is. A rendelkezésükre álló rádióállomásokon keresztül utasították a magyar parancsnokokat: “A szovjet csapatokra ne nyissatok tüzet!”

A Konyev marsall által aláírt 1. számú parancs szerint, amelyet a “Vihar” hadművelet összes résztvevőjének felolvastak november 3-ról 4-re virradóra, a szovjet csapatok november 4-én reggel 6 órakor különböző irányból megkezdték előnyomulásukat Budapest felé és 7 órakor behatoltak a városba. Nagy Imre rádión bejelentette, hogy “a kormány a helyén van”, de azon nyomban elhagyta a parlament épületét és minisztereinek egy csoportjával a jugoszláv nagykövetségre menekült. Mindszenti bíboros, aki a magyarokat a Szovjetunió elleni fellépésre buzdította, az USA nagykövetségén kért menedéket. A felkelők parancsnoklását Király Béla tábornok vállalta magára.

Nem fogok e helyen a budapesti harcok részleteiről beszélni. Az erők egyenlőtlenek voltak, a lakosság nagy része otthonában várakozva vészelte át az eseményeket. A magyar egységek jól ismerték a várost, kihasználták a föld alatti összeköttetéseket, régi várakban és erődítményekben védekeztek. De már november 7-én estére megtört az ellenállásuk. November 8-án a szovjet egységek felszámolták az ellenállás még megmaradt fészkeit. November 9-én a magyar felkelők Budapesten gyakorlatilag beszüntették az ellenállást és kezdték letenni a fegyvert. November 11-én estére egész Magyarország területén megtört a fegyveres ellenállás. A felkelők sok egysége a határon keresztül Ausztria területére távozott. A “Vihar” hadművelet lezárult. A szovjet csapatok vesztesége e napok alatt 669 főt tett ki (ezek az elesettek és a sebesülés következtében meghaltak), 51 ember eltűnt.²⁰ Mintegy 1500 tiszt és katona sebesült meg. A magyar felkelők 2-4 ezer embert veszítettek. A hivatalos adatok szerint, amelyeket később a magyar sajtó közölt, 2700 elesettről tudtak.

1956. november 4. és 7. között, amikor Nagy Imre kormánya a jugoszláv követségre menekült, Kádár és Münnich kormánya pedig Ungváron volt, a szovjet nagykövetség, amelyet szovjet tankok és deszantegységek védelmeztek, fontos hatalmi központtá vált Budapesten. A város különböző részein elkeseredett harcok dúltak. A követség épülete néhány alkalommal géppisztoly- és géppuskatűz alá került. I. SZ. Rozanov visszaemlékezései szerint Jurij Andropov, 1973-as budapesti látogatásakor, V. N. Bazovszkij nagykövet dolgozószobájába lépve, az ablakkal szemközti falra tekintve megkérdezte: “Hol vannak a golyónyomok?” A követ válasza az volt, hogy már régen mindent kijavítottak és eltakartak.

Nehéz körülmények közé került a budapesti diplomáciai kar, s Andropov igyekezett minden ország, nemcsak a szocialista országok diplomatáinak segítséget nyújtani. A diplomaták többségét ismerte, hiszen igyekezett nem kihagyni egyetlen hivatalos fogadást sem, amelyet a többi ország nagykövetsége tartott, főként nemzeti ünnepek alkalmával. Jó társalkodónak és viszonylag nyílt embernek mutatkozott, bár nehéz volt tőle bármit is megtudni. Andropov beszélgetőtársa gyakran a szociáldemokrata osztrák nagykövet, Walter Pajnsip volt. “Én kommunista vagyok – mondta neki egyszer Andropov –, Ön pedig az ellenkező nézetet képviseli. De ez nem gátol bennünket egymás megértésében… Minden embernek van valamilyen meggyőződése, és lennie is kell annak. Nélküle az ember semmit sem jelent. Szép és egyszerű lenne, ha a Földön mindenkinek azonosak volnának a nézetei… De higgye el, ez unalmas lenne.” Pajnsip visszaemlékezései szerint a szovjet követ segített a diplomaták Budapestről Ausztriába történő evakuációjának megtervezésében. Magának az osztrák követnek az autóján a háború utáni Ausztria címere virított: egyfejű sas, a bal lábával sarlót, a jobbal kalapácsot tartva széttépett lánc fölött. Ez a címer a szabadságot és a munkás-paraszt szövetséget szimbolizálta. A háború utáni Ausztriában szinte mindig a szociáldemokraták voltak hatalmon. Andropov bizonyos szarkazmussal óvatosságot ajánlott Pajnsipnek, nehogy a magyar felkelők a sarlót és kalapácsot látva azt higgyék, hogy az autó szovjet.²¹

1956. november 7-én estére megérkezett Budapestre Kádár János kormánya. Megkezdődött a hatalmi szervek újraélesztése. Megalakultak a szovjet városparancsnokságok is. Münnich Ferenc vezetésével megkezdődött az új magyar rendvédelmi szervek kialakítása. Három forradalmi tiszti ezredet szerveztek Budapesten, és Magyarország más részein is új katonai egységek jöttek létre. November végére a létszámuk meghaladta a 20 ezer főt.

A harcok napjaiban, valamint azok elmúltával nagyszámú magyar, elsősorban fiatal került fogságba, vagy letartóztatták őket. Ezeket az embereket Magyarországról Ukrajnába kezdték szállítani. A deportálás Szerov parancsára és ellenőrzése alatt történt, s a harcok elmúltával is folytatódott. Andropov tudott erről, de nem volt alapja ellenvetést tenni. Ugyanakkor a magyar fiatalok “Szibériába” küldéséről terjedő hírek nyugtalanságot és felháborodást váltottak ki a magyar munkásokból. A vasutasok sztrájkba léptek. Kádár és Münnich magyarázatot követeltek a szovjet nagykövettől, aki nem tudta, mit és hogyan válaszoljon. 1956. november 14-én a KGB főnöke, Szerov és Andropov nagykövet sifrírozott táviratot küldtek Moszkvába, amelyben ez állt: “Ma, az egész nap folyamán többször telefonált Kádár és Münnich elvtárs (külön-külön), és arról számoltak be, hogy a szovjet katonai hatóságok vasútszerelvénnyi magyar fiatalt szállítottak a Szovjetunióba (Szibériába), olyanokat, akik részt vettek a fegyveres lázadásban. Kádár és Münnich kijelentették, hogy nem helyeslik a hasonló akciókat részünkről, mivel ezek az akciók állítólag a magyar vasutasok általános sztrájkját váltották ki és egészében rontották a belpolitikai helyzetet az országban… A valóságban ma, november 14-én, Csap állomásra egy kis szerelvény indult letartóztatottakkal, akikről alappal feltételezhető, hogy a fegyveres felkelés aktív szervezői és résztvevői voltak… A szerelvény mozgatása közben a foglyok két állomáson papírokat dobáltak ki az ablakon, amelyeken arról tudósítottak, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat a vasutasok gyűjtötték össze és ők értesítették a kormányt. Utasítást adtunk, hogy a továbbiakban a letartóztatottakat zárt gépkocsikon, megerősített konvojban szállítsák.”²² A szóbeszéd a deportálásról erősödött, a vasutasokhoz más munkások is csatlakoztak, általános sztrájk kezdődött és ez zavarta Kádárt az üzemekben nagy tekintéllyel bíró munkástanácsokkal folytatott tárgyalásokban. Hamarosan kiderült, hogy a magyar ifjúság Szovjetunióba szállítása a legfelsőbb moszkvai hatalom beleegyezése nélkül kezdődött, és a letartóztatottakat Kárpátaljáról visszaszállították Magyarországra. Ennek ellenére az országban még sokáig élt a legenda a Szibériában sínylődő magyar szabadságharcosokról.

Andropov még néhány hónapig maradt a Szovjetunió magyarországi nagykövetének posztján az új vezetés megalakulása után. 1957 márciusában hívták vissza Moszkvába, új megbízatás címén. De gyakran és nemcsak gondolatban tért vissza Magyarország tragédiájára. Ezek az események, és személyes részvétele azokban, gyakran volt tárgya a hozzá közel álló személyekkel folytatott beszélgetéseinek. Emlékezett például arra, hogy 1956. október végén a követségi gépkocsi Budapest szélén tűz alá került, s a katonai attaséval és a gépkocsivezetővel két órán keresztül próbált az éjszakai Budapesten visszajutni a nagykövetségre. Andropov nem fényképen látta a fákra és távíróoszlopokra felakasztott magyar kommunistákat és államvédelmiseket. Oleg Trojanovszkij, a híres szovjet diplomata a későbbiekben így emlékezett: “Nekem mindig úgy tűnt, hogy Andropovra nagyon erősen hatottak az 56-os események, amelyeknek szemtanúja volt. Elbeszéléseiben mindig visszakanyarodott hozzájuk. Gyakorta emlegette: “El sem tudják képzelni, mi az – százezres tömeg, senki által sem ellenőrizve, kimegy az utcára.” S a félelem, hogy hasonló dolog megismétlődhet, immáron a Szovjetunióban, rányomta bélyegét politikai felfogására. Felismerve a reformok szükségességét, félt megengedni az ‘alulról jövő’ reformokat.”²³

“A tragikus magyar események” – vélekedett Georgij Arbatov is – mély nyomot hagytak az azok epicentrumába került Andropovban. Ellenforradalomnak tartotta az eseményeket – ezt tőle magától tudom. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindenki másnál jobban látta: a meglévő hatalom szétesése, a tömeges elégedetlenség elszabadulása nem csupán a hivatalosan nyilvánosságra hozott fő okok (az ellenforradalmárok összeesküvése és a külföldi cselszövés), hanem jóval inkább a magyar valóság egyes összetevői miatt következett be. Részben azért, mert a sztálini elhajlások, amelyek nálunk születtek, a magyar talajba átültetve különösen visszataszító formát öltöttek. Szerepet játszottak a gazdasági problémák is, beleértve Magyarország egyenlőtlen helyzetét a Szovjetunióval fenntartott gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokban. Andropovot valószínűleg befolyásolták személyes benyomásai is. Ehhez társultak az információk a kommunistákkal, pártmunkásokkal, állami hivatalnokokkal történt könyörtelen leszámolásokról. A nagykövetség körül folyt a lövöldözés. Andropov autóját is tűz alá vették egy ízben, épp, amikor kifordult a nagykövetségről. Az idegi megrázkódtatások felesége komoly, egész életre szóló betegségének okozói voltak. Mindez együttvéve, nekem úgy tűnik, meghatározott pszichológiai komplexus kialakulásához vezetett. Azok, akik ismerték Andropovot, ezt a komplexust “magyarnak” nevezték, a szocialista országok belső nehézségeinek növekedésével kapcsolatos rendkívüli gyanakvást értve rajta, és – ez már az én véleményem is – a készséget is, hogy a válság elhárítására rendkívül gyorsan a legradikálisabb eszközöket is igénybe vegye. Bár meg kell mondani, hogy sok vezetőnktől eltérően, az ilyen válságok okait egyáltalán nem primitíven értékelte.”²⁴

Értékelések és felvetések

Az 1956-os magyarországi eseményekről és Andropov azokban betöltött szerepéről bőséges irodalom gyűlt fel, amelyben nemcsak tényekre, különböző értékelésekre, de nyilvánvaló kitalációkra is bukkanhatunk. Az események jellegét különböző időkben különbözőképpen értékelték, mind a magyar, mind a orosz-szovjet irodalomban. Néhány az értékelések közül:

1. 1956. október 23. és november 4. között az imperializmus által irányított szovjetellenes, ellenforradalmi lázadás zajlott.
2. 1956. október 23. és november 4. között Magyarországon a szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom tört a felszínre.
3. A szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom szovjetellenes ellenforradalomba nőtt át.
4. 1956 őszén Magyarországon polgárháború zajlott.
5. 1956 őszén Magyarországon nemzeti-felszabadító forradalom kezdődött.

Nem tűzöm magam elé ezeknek és más verzióknak az elemzését. Mint minden népi forradalomban, 1956 őszén Magyarországon is összekuszálódtak a különböző politikai irányzatok. Különféle politikai csoportok tevékenykedtek, különböző célokkal, s ráadásul a mozgalom jellegét megváltoztatta a Kelet és a Nyugat beavatkozása. “Tiszta” forradalom, mint ismeretes, nem létezik. A Szovjetunió és Magyarország kapcsolatában sok olyan lap van, amellyel egyik fél sem büszkélkedhet. Mégis, a legfőbb eszmék, amelyek 1956-ban Magyarország ifjúságát, értelmiségét, katonáit és munkásait lelkesítették – a szabadság, a demokrácia, a nemzeti függetlenség és a humanista szocializmus voltak. Ezért a magyar nép történeti tudatában 1956 eseményei az 1848-as eseményekkel egyenlő helyet foglalnak el.

A magyar felkelés egyik fontos résztvevője Király Béla volt. A horthysta hadsereg egykori tisztje 1945–1951 között együttműködött Rákosi rezsimjével és 1950–51-ben a magyar katonai akadémia parancsnoka volt. 1951-ben Király Béla vezérőrnagyot letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult és októberben a forradalmi védelmi bizottságot, valamint a nemzetőrséget vezette. Nagy Imre Budapest városparancsnokává nevezte ki. A vereség után Király az Egyesült Államokba menekült és csak 1989-ben tért vissza Magyarországra. Nagyszámú emigrációbeli publikációinak egyikében írta: “Andropov a diplomáciai érinthetetlenséget használta ki, hogy a forradalom idegközpontjában maradhasson, és dezinformálta a magyar kormányt. Félrevezető bizonygatásai a magyarokat a legutolsó percig vakságban tartották a szovjet szándékokat illetően. A szovjet követ még a kalóznál is rosszabb volt. A kalózok kapitánya a támadás előtt felhúzza a fekete zászlót, hogy áldozatai láthassák, mi vár rájuk. Azután, hogy a szovjet csapatok leverték a forradalmat, Andropov még egy évig Magyarországon maradt. A szovjetek helytartója volt és a terror tombolását irányította, amelyhez hasonlót Kelet- és Közép-Európa legújabb története nem ismer. Egy modern autodafé legfelsőbb inkvizítora volt.”²⁵ E szavakban túlságosan sok a nyilvánvaló túlzás. Sem 1956 októberében, sem novemberben Andropov nem volt a magyar dráma legfontosabb szereplője, bár szerepe egyáltalán nem volt jelentéktelen. Mégsem ő hozta a döntéseket és nem ő hajtotta végre a legfontosabbakat. Ennek ellenére Andropovot nem lehet egyszerű tanácsadónak, vagy közvetítőnek tartani, aki csupán gyűjtötte és továbbította az információkat a külügyminisztérium vagy az SZKP KB számára. A követ legfontosabb kötelessége: hazája érdekeinek védelme a fogadó országban, s e kötelesség teljesítése Magyarországon 1955 és 1957 között rendkívül bonyolult volt. Mint sok más szerző, Király Béla is nyilvánvalóan eltúlozza a magyar felkelés veresége utáni represszió méreteit. Sok nyugati politikus várakozásával és prognózisával ellentétben az új hatalom gyorsan megszilárdult Magyarországon, bár ennek során mintegy 10 ezer embert tartóztattak le és majdnem 200 ezer ember emigrált. A hamarosan elkövetkező amnesztiák sora enyhítette a politikai feszültséget. Kádár rezsimje nem vált új tirannussá és kevésbé emlékeztetett Rákosi rezsimjére. Kádár János gyorsan tudta stabilizálni a gazdasági helyzetet, bevezetni a fontos reformokat, lecsendesíteni az indulatokat, s ennek eredményeképpen jelentős népszerűségre tett szert Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban. Nyugaton Magyarországot a “gulyás-szocializmus” országának nevezték, mert a Szovjetunióval és más országokkal összehasonlítva viszonylagos jólét és a glasznoszty bizonyos elemei jellemezték.

Kádár több mint harminc évig vezette a magyar kommunisták pártját, amelyet MSZMP-nek hívtak. Nem segítette új, nagy formátumú politikusok kiemelkedését, s a változások mind hangosabb követelésének, amely 1985 után kezdett felerősödni, Kádár már nem tudott megfelelni. Ennek eredményeképpen Magyarországon új gazdasági-politikai krízis kezdett kibontakozni, és a Kádárhoz való viszony megváltozott. Kádárt 1988 májusában mentették fel minden tisztségéből, és egy év múlva, 77 éves korában halt meg. “Végrendeletében” azt írta: “Nagy Imre tragédiája – az én személyes tragédiám is”. De ugyanebben a dokumentumban Kádár kijelentette, hogy nem érez megbánást 1956-os szereplése miatt. Azt tettük, amit a lelkiismeretünk diktált. Valakinek mégis csak magára kellett vállalnia a felelősséget. Akkor úgy tartottam, s most is úgy gondolom, hogy a magyar nép érdekében cselekedtünk.²⁶

Néhány szerző nyilvánvalóan eltúlozza Kádár és Andropov kapcsolatának közelségét, feltételezve, hogy Kádár éppen Andropovnak köszönhette felemelkedését. Még 1956 májusában-júniusában Andropovnak bizonyos kétségei voltak Kádárral kapcsolatosan. Hruscsov ekkortájt a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború veteránját, Münnich Ferencet támogatta, akit Nyikita Szergejevics még a 20-as, 30-as évekből ismert. Münnichet 1956-ban belügyminiszternek nevezték ki, a későbbiekben pedig Kádár legközelebbi harcostársa és miniszterelnök lett. Kádár Jánost a magyar kommunisták jelentős csoportja támogatta, de előmenetelét elsősorban saját magának köszönhette, nem volt senki “embere”, rátermett és okos vezető volt. Andropov megértette ezt, és 1956 őszén határozottan támogatta Kádárt. Szergej Szemanov könyvében azt írja, hogy éppen Andropov ragaszkodott Kádár kiválasztásához az új forradalmi kormány és párt élére. “Az új kormány vezetője – írja Szemanov – Andropov rendkívül szerencsés választása volt: Kádár János tősgyökeres magyar, munkás, illegális harcos a fasizmus éveiben, Rákosi alatt meghurcolták, három évig börtönben volt, éppen rehabilitálták, fiatal – 44 éves! Moszkva emberének jobbat kigondolni is nehéz lett volna! Andropov, ebben a nehéz időszakban nemcsak megtalálta a megfelelő embert, de meg is tudta győzni az egyetlen helyes lépésről, erővel megdönteni Nagy Imrét és így megmenteni a szocializmust Magyarországon. Kádár nem csupán hűséges szövetségesnek, de kemény, határozott vezetőnek is bizonyult.”²⁷ Ezek a megállapítások elferdítik a tényleges viszonyokat. 1956 őszéig Kádár és Andropov szinte nem is találkoztak egymással. Sőt, maga Kádár János akkoriban nem is a legjobban viszonyult Andropovhoz. Magyarországon kívül Kádár legnagyobb támogatója Jugoszlávia volt, és Tito véleménye azokban a hetekben rendkívül fontosnak számított. Néhány szovjet vezető kételkedett Kádárt illetően, és ő tudott erről. Azt gondolta, hogy a nagykövetség helytelenül informálja Moszkvát álláspontjáról és politikai arculatáról. Andropovval kapcsolatos elégedetlenségét Kádár Hruscsov előtt is kifejtette. Erdei Károly, az MSZMP KB nemzetközi osztályának egykori vezetője, Kádár személyi titkára és tolmácsa 1956–57-ben, elmondta később, hogy 1956. november 4-e után Hruscsov személyesen oszlatta el Kádár gyanakvását Andropov iránt, utasítást adva arra, hogy a magyar vezetőt ismertessék meg a szovjet követ által 1956-ban Budapestről küldött titkos táviratok szövegével. A bizalom Kádár és a nagykövetség között helyreállt.²⁸ A döntést Kádár felemelésére és támogatására maga Hruscsov hozta, akihez Kádár 1964 októbere után is pozitívan viszonyult. A szocialista országok vezetői közül Kádár volt az egyetlen, aki a szovjet ünnepek és Hruscsov személyes ünnepei alkalmából üdvözletét küldte akkor is, amikor Hruscsovot már minden funkciójától megfosztották. 1956 decemberében és 1957 elején Kádár és Andropov már nagyon gyakran találkoztak, és baráti, nem hivatalos kapcsolat alakult ki közöttük. Amikor Kádár 1957 nyarán először utazott hivatalos látogatásra Moszkvába, Andropov beteg volt. A Hruscsovnál tett zárólátogatás és megbeszélés folyamán Kádár a találkozó résztvevői előtt kijelentette, hogy ott tartózkodása alatt nem sokat tudott csinálni, elsősorban nem tudta meglátogatni a kórházban Andropovot, a szovjet nagykövetet.

Nagy Imre tragikus sorsával kapcsolatban sem kevés feltételezés született. A jugoszláv nagykövetségre menekülve Nagy Imre felült a hamis ígéreteknek, és a jugoszláv nagykövet részvételével zajló tárgyalások után híveivel együtt kijött a nagykövetségről, hogy beüljön egy autóbuszba és elhagyja Magyarországot. De Szerov parancsára már az utcán feltartóztatták és ismeretlen helyre vitték. Nem világos, hogy sok szerző ezzel kapcsolatosan miért Andropovot ítélte el. Andropov angol életrajzírója, Jonathan Steel könyvében meggyőzően bizonyította, hogy Andropovnak nem volt köze Nagy Imre letartóztatásához.²⁹ Ugyanakkor a botrány, amit ez az akció kiváltott, komolyan megrontotta a csak nemrégen javulni kezdő szovjet-jugoszláv kapcsolatokat. Ráadásul nem Szerovnak, hanem Andropovnak kellett ezzel kapcsolatosan kevéssé meggyőző magyarázatokkal szolgálnia. Ahogy később ismertté vált, Nagy Imrét először a szovjet csapatok állomáshelyére vitték, nem csupán szabadságot, de miniszterséget is ígérve neki, ha nyilatkozatot tesz Kádár János támogatásáról. Ezeken a tárgyalásokon Andropov nem vett részt. Később az egykori magyar miniszterelnököt Romániába vitték, ahol Bukarest közelében egy kormányvillában volt háziőrizetben.³⁰ Megkapta a Népszabadság, a L’Humanité és a Pravda számait, feljegyzéseket készített, igyekezve értékelni saját miniszterelnöki tevékenységét és elemezni a magyarországi nemzeti-felszabadító mozgalom jellemzőit és fejleményeit. Rainer M. János és V. L. Muszatov történészek elvégezték Nagy Imre naplójának és feljegyzéseinek előzetes értékelését, ahol a szocializmus elméleti problémáiról esik szó, Nagy polemizál ellenfeleivel, visszaemlékezik gyermek- és ifjúkorára. Igyekezett a történelem előtt igazolni magát. Nagy Imrét 1957. április 14-én tartóztatták le. Nem Moszkvába – ahogy néhány publikációban írták –, hanem Budapestre szállították titokban. Ügyében a nyomozást Magyarországon folytatták le és a nyomozati anyagokat konzultációra Moszkvába küldték. A vádiratot szovjet és magyar jogászok együtt állították össze. Andropov ezzel a dokumentummal 1957. augusztus végén ismerkedett meg. Az oroszországi sajtóban részletek jelentek meg az SZKP KB titkos anyagából, amelyben Andropov és a Szovjetunió legfőbb ügyésze, Roman Rugyenko jelentést tettek a magyar belügyminiszterrel, Biszku Bélával tartott megbeszélésről. Megvitatták a vádirat tartalmát és a magyar vezetésnek ebben az ügyben hozott döntését. Andropov és Rugyenko azt jelentették, hogy “a vádirat tervezete elfogadható, de még csiszolni kell rajta, elsősorban azon a részen, ahol Nagy áruló csoportjának az imperialistákkal fenntartott kapcsolatáról van szó, s az előbbiek szerepéről az ellenforradalmi lázadás előkészítésében és végrehajtásában”.³¹ Nagy Imrének és néhány társának – beleértve Maléter Pált is – bírósági tárgyalása Budapesten zajlott a sajtó és a nyilvánosság elől elzárva. Nagy Imre és Maléter Pál tábornok golyó általi halálra ítéltettek és az ítéletet a következő napon végre is hajtották. Később Andropov azt a kijelentést tette barátai előtt, hogy Nagy Imre rászolgált a kemény büntetésre, de nem a kivégzésre. Nagy Imre kivégzése tiltakozást váltott ki az egész világon. Még Hruscsov is elégedetlen volt, ugyanakkor mindez a Szovjetunió és Magyarország kapcsolatán nem érződött.

Nagy Imrét csak harminc év elmúltával rehabilitálták. 1989-ben Budapesten Nagy Imre földi maradványait ünnepélyesen újratemették. Ez a gyászceremónia, amelyen több mint 300 ezer ember vett részt, fontos politikai mérföldkővé vált a bársonyos forradalom útjára tért országban. Az 1991-es magyarországi látogatásomkor Hegedűs Andrással és Pozsgay Imrével folytatott beszélgetéseim során megtudtam, hogy már Nagy Imre ünnepélyes újratemetése után a KGB olyan dokumentumokat adott át magyar politikusoknak, amelyek vitathatatlanul tanúskodnak arról, hogy a 30-as években a Moszkvában tartózkodó Nagy Imre aktívan együttműködött az NKVD-vel és jelentéseket írt a Kominternben dolgozó magyar kommunistákról, valamint az emigráció sok más tagjáról. A Nagy Imre által saját kezűleg írt feljelentések alapján emberek tucatjait tartóztatták le, akik közül 15 embert kivégeztek, illetve lágerben haltak meg. Később mindannyiukat rehabilitálták. Nagy fedőneve “Vologya” volt, és ahogy felettesei feljegyezték, kezdeményezően, ügyesen és könyörtelenül dolgozott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A Nagy Imre által írt titkos önéletrajzban ez áll: “Az NKVD-vel 1930 óta működöm együtt. Megbízásom szerint a nép sok ellenségével foglalkoztam, illetve kerültem kapcsolatba.” Az NKVD vezetőségének írt egyik jelentésében Nagy ezt írta: “Elvtársak! Régóta becsületesen és odaadóan együttműködöm az NKVD-vel a nép mindenfajta ellenségének kiirtásáért folytatott küzdelemben. Teljes mértékben tudatában vagyok a munka felelősségteljességének.” Nagy Imrének az NKVD-vel való együttműködéséről tudott Berija és Molotov is. Amikor már a háború után Moszkvában sor került a magyar kormány megalakítására, éppen Berija és Molotov javaslatára kapott Nagy Imre miniszterelnök-helyettesi megbízást. A magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov erről mit sem tudott, csakúgy, mint Hruscsov vagy Rákosi. A speciális szolgálatok szinte soha nem fedik fel titkosügynökeiket.

Nagy Imre Komintern- és NKVD-beli munkájának dokumentumait Gorbacsov javaslatára az MSZMP KB főtitkárának, Grósz Károlynak adták át, aki a Politikai Bizottság megbízásából beszámolt e tényekről az MSZMP KB plénumán. Az ülés résztvevőit mindez sokkolta, ugyanakkor úgy döntöttek, hogy nem publikálják, sőt meg sem vitatják a megkapott dokumentumokat. Egyrészt etikátlannak tűnt ilyen tényeket közölni egy ártatlanul kivégzett emberről. Másrészről az egész történet kárt okozhatott volna az SZKP-nak és a Szovjetuniónak, nem beszélve a magyar kommunista mozgalomról, amely örökösének tartotta magát az MSZMP. Más magyar pártok sem voltak érdekeltek efféle dokumentumok publikálásában. 1991-ben mindez hallomások és beszélgetések tárgya volt. 1993 februárjában Krjucskov titkos feljegyzését Gorbacsovnak Nagy Imre és az NKVD kapcsolatáról az olasz La Stampa tette közzé. A dokumentumok és a hozzájuk tartozó kommentárok egy részét az orosz “Isztocsnyik” című folyóirat is publikálta.³² Nagy Imre 1918 és 1941 közötti életpályájának legrészletesebb leírása V. L. Muszatov “Nagy Imre tragédiája” című dokumentum-tanulmányában található, amit a “Novaja i Novejsaja Isztorija” című folyóirat közölt 1994-ben.³³ A Népszabadság ezzel kapcsolatosan interjút készített Grósszal és Krjucskovval.³⁴ A magyar politikusok közül, amennyire tudni lehet, senki sem erőlteti e dokumentumok teljes publikációját. Ahogy Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet igazgatója kijelentette, mindezek az anyagok és dokumentumok előítéletektől mentes kutatást igényelnek. A dokumentumok másolata egy budapesti levéltárban van zárolva.³⁵ A nyomozás és a per 1957–58-as anyagai Nagy Imre és társainak ügyében szintén kevéssé feldolgozottak. Az eljárás anyagait 1957 végén az MSZMP KB zárt ülésén vitatták meg, de ennek az ülésnek a jegyzőkönyveit nem publikálták.

Az SZKP KB nemzetközi osztályának egykori munkatársa és az 50-es, 60-as évek Magyarországának egyik legfelkészültebb és objektív kutatója, Valerij Muszatov az 1956–57-es magyar események új levéltári anyagait elemezve írta: “Kádár kormánya, repressziót alkalmazva és ugyanakkor engedményeket is téve, az ellenzék sok javaslatát is felhasználva viszonylag gyorsan tudta stabilizálni az országban a helyzetet, felemelve az életszínvonalat és végül megszerezve a lakosság támogatását. 1963-ra Magyarország kilépett a nemzetközi elszigeteltségből. Kádár kezdetben nem rendelkezett nagy önállósággal. Moszkvából gazdagon ellátták tanácsokkal. Ám önálló gondolkodású, karizmatikus személyiség lévén, még a posztsztálinizmus és a korábbi szövetségi rendszer keretein belül is saját utat tudott járni. 1956 után rövid időn belül három szovjet követet cseréltetett le, akik orrukat a magyar ügyekbe kívánták dugni. Hruscsov támogatta a fiatal Kádárt. A kompromisszumok mestere lévén, minden szovjet vezetővel megtalálta a közös nyelvet, megőrizve méltóságát és önállóságát.”³⁶ Semmi kétség, hogy Andropov éppen Kádártól tanult sokat, bár erről soha nem tett említést.

Jegyzetek

* A szerző az elmúlt évben ismét megjelentette Moszkvában Andropov politikai életrajzát bemutató könyvét, amelyben jelentős mértékben kibővítette és átdolgozta a korábbi kiadást. E tanulmány e könyvből való.

¹ Muszatov: V. L.: SZSZSZR i vengerszkije szobityija 1956 g. Novije arhivnije matyeriali. “Novaja i novejsaja isztorija” 1993/1., pp. 3–22. Sztikalin A. Sz. i Orehova J. D. Vengerszkije szobityija 1956 goda i pozicija rukovodsztva SZSZSZR (po matyerialam CHSZD). “Szlavjanovegyenyije”, 1994/3. Kak resalisz “voproszi Vengrii” Rabocsije zapiszi zaszedanyij Prezidiuma CK KPSZSZ. “Isztoricseszkij arhiv”, 1996/2-3. Muszatov V. L. Tragegyija Imre Nagya “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1.

² Krjucskov, Vlagyimir: Licsnoje gyelo. 1. rész. Moszkva, 1997, pp. 45–46.

³ Gorbacsov, Mihail: Zsizny i reformi. 1. könyv, Moszkva, 1995. P.85.

⁴ Kentavr, 1992/1-2., p. 34.

⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.7.

⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.8.

⁷ Alekszejev, Valentyin: Vengrija. 56. Moszkva, 1996, p.138.

⁸ Krjucskov, V. id. mű 46.

⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.24.

¹⁰ Szvobodnaja miszl, 1996/10., p.107.

¹¹ uo.

¹² Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

¹³ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.26.

¹⁴ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.10.

¹⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.11.

¹⁶ Vengerszkij meridian (Budapest), 1991/3., pp. 79, 91–91.

¹⁷ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/11., p.49.

¹⁸ Memuari Nyikiti Szergejevicsa Hruscsova, Voproszi isztorii, 1994/5., p.80.

¹⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/2., p.35.

²⁰ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

²¹ Blejk, P.: Nacsinaetszja novaja era Andropova. Time (USA), 1982. november 29.

²² Izvesztyija, 1993. február 13.

²³ Argumenti i fakti, 1994/24., p.8.

²⁴ Arbatov. G.: Iz nyedavnyevo proslovo. Znamja, 1990/10., p.211.

²⁵ Király B.: Vooruzsonnije szili i rabocsij klassz v Vengerszkoj revoljucii 1956 goda. Problemi Vosztocsnoj Jevropi (New York), 1986/15–16., p.202.

²⁶ Muszatov, V. L.: Janos Kadar i vremja reform v Vengrii. Novaja i novejsaja isztorija, 1990/3., pp. 145, 147.

²⁷ Szemanov, Szergej: Jurij Vlagyimirovics. Moszkva, 1995, pp.16–17.

²⁸ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., pp.7–8.

²⁹ Steel, J. and Abraham, E.: Andropov in Power. Oxford, 1983, pp.60–63.

³⁰ Muszatov, V. L.: Tragegyija Imre Nagya. “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1., p.170.

³¹ Novoje vremja, 1992/8., p.38.

³² La Stampa, 1993. február 27; “Agent «Vologya». Nyeizvesztnije fakti iz biografii Imre Nagya”. Isztocsnyik, 1993/1.

³³ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1.

³⁴ Népszabadság, 1993. március 2. és 1993. április 4.

³⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1., p.166.

³⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.22.

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel „megáldott" és „megvert", érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak a 20. század elején: Kunfi Zsigmond.

Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása*

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel “megáldott” és “megvert”, érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak: Kunfi Zsigmond.

Annak a nemzedéknek a tagja, amelyik éppen száz éve, a 20. század legelején tűnik fel szinte a semmiből és robban be a magyar szellemi életbe, hogy radikálisan átalakítsa, modernizálja, európaibbá, vagyis korszerűen nemzetivé formálja át a hazai tudomány, művészet, oktatásügy, filozófia, közmorál, irodalom és nem utolsósorban a társadalompolitikai gondolkodás világát. Vagy legalábbis: hogy kísérletet tegyen rá. Szuverén egyéniségek és alkotók, akik ugyanakkor lázasan figyeltek egymásra és a társadalmi mozgásokra; intenzív kölcsönhatásban, együttműködésben és vitában voltak a kor politikai tendenciáival, szorosabb-lazább szövetségben az antifeudális polgárosodás, a liberális demokrácia, a szocializmus értékei és távlatai iránt elkötelezett csoportosulásokkal.

Ady Endre, Babits Mihály, Bartók Béla, Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Ignotus, Jászi Oszkár, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Lukács György, Mannheim Károly, Móricz Zsigmond, a Nyolcak festőcsoport, Polányi Károly, Sinkó Ervin, Szabó Ervin és sokan mások – hol bensőségesebb, hol lazább, hol konfliktusosabb emberi viszonyokba szövődő – generációja ez. Joggal nevezi őket a lezárult 20. század tudományos önismerete “a második reformnemzedék”-nek¹: egy – forradalmi nagyságrendű, illetve egy sejthetően erőszakos, véres forradalmat elhárítani, megelőzni akaró – sorsfordító társadalmi, gazdasági és szellemi, tehát nemzeti “reform” volt munkásságuk értelme.

Ma már felelősen állíthatjuk: egy történelmi távlatú kultúraváltás igézetét is felmutatták maradandó életművükön. S mivel a reformot nem sikerült kivívni, némelyikük – hosszabb-rövidebb ideig – cselekvő részt vállalt a tényleges forradalmakban is, hogy azután emiatt el kelljen viselniök a bűntelen “bűnhődést” és a megbélyegzést is.

Feltűnő a csend ekörül az egész progresszív nemzedék körül az 1990-es évek végén és a millenniumi forduló idején. Persze ma “érthető” a szemérmes vagy fölényes hallgatás – különösen a magyar szellemi életnek a kormányzati politika által alakított, befolyásolt övezetében. Ez a 20. század eleji nemzedék ugyanis olyan eszmékkel, mozgalmakkal rokonszenvezett, tagjai olyanoknak voltak kreatív alkotóegyéniségei és cselekvő képviselői (demokratikus polgári liberalizmus, polgári és plebejus radikalizmus, szocializmus, anarchizmus és kommunizmus), amelyeket a mindenkori uralkodó konzervatív, magukat keresztény-nemzetiként minősítő kurzusok és jobboldali radikális “csendestársaik” vagy nyílt szövetségeseik nemzetietlenekként, idegenekként vagy legalábbis “idegenszerű”-ekként utasítanak el, sőt bélyegeznek meg. Adyék “nyugatos” hevületű (de nem nyugatmajmoló, hanem nagyon is patrióta) generációja – ha egyénileg más-más hőfokon s direktséggel is – szenvedélyesen támadta az állam még erős hazai félfeudális-rendi bástyáit, az úri mentalitás formális és informális intézményeit, a lelkiismereti, a sajtó- és a kulturális szabadság korlátait, a korai, nyers kapitalizmus brutalitását, az egyházak és az állam összefonódását s nem utolsósorban az akkori ezredfordulós ünnepségek harsány, önáltató, az egész nemzetet manipuláló külsőségeit. Ez utóbbiakért – túl az állami ünnepségek természetes dimenzióin – a polgári átalakulásban ellenérdekelt “állagvédő” nagybirtokos, egyházi, illetve dzsentri csoportok primer agrárius, konzervatív, sőt olykor egyenesen sovén erői voltak a fő felelősök.

Hadd utaljunk csupán Ady Endrének A magyar Ugar-on “kivirágzó” költészetére és publicisztikájára, például az Ismeretlen Korvin kódex margójára című két részes esszéjére. Ez a talányos-szép írás, amelyet Vezér Erzsébet joggal nevez “a magyar nemzeti önismeret egyik legművészibb dokumentumá”-nak², a modern kultúrállam megteremtésének reményét és akarását szegezi szembe azzal a korabeli világgal, amelyben a Kelet és Nyugat közötti hídnak hazudják a “komp-országot”, amelyben “turulok kerengenek a levegőben, nyílzáport lőnek a Nap felé”, hogy leplezhessék a tényt: “hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati létben tartják a milliókat”, miközben “tízezer ember előreszaladt, európaivá lett idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban”. A pöffeszkedő műveletlenséggel, a “Nagy Humbug”-ként leleplezett “Pusztaszer”-kultusszal a nemzeti múlt reális és kreatív szemléletét, a kulturáltság és demokrácia jövőképét állítja szembe a költő.³

Adyék republikánus, európaian hazafias, demokratikus szellemiségű, radikálisan társadalomkritikus nemzedéke már csak azért sem lehet széles hivatkozási alap 1999–2001 Magyarországán, mivel itt éppen az egykori progresszív generáció “fő ellenfele” (bár kétségtelenül méltó ellenfele), gróf Tisza István a hivatalos példakép. Olyannyira, hogy 2000. október 31-én – történetesen aznap, amikor mégiscsak az őszirózsás forradalom, a megszülető (bár még nem deklarált) köztársaság és Károlyi Mihály, a másik gróf a nemzeti közmegemlékezés tárgya – a miniszterelnök, ideologikus kampány keretében, Tisza István szobrát avatja. (S nem hangzik el kormányzati álláspont arról, hogy Károlyi szobrát viszont festékkel leöntve gyalázzák meg.) Kétségtelen: október 31. a Tisza elleni merénylet napja is, s történelmi távlatból – miként a legújabb tudományos értékelések és viták is utalnak erre – nem tagadható meg tőle a dualista rendszer parlamentarizmusával kapcsolatos nem egy érdem. Mindazonáltal ha az első világháborúba való belépésben nem terheli is közvetlen bűn, aligha cáfolható súlyos felelőssége azokért a társadalmi-politikai viszonyokért és számos stratégiai és taktikai döntésért, amelyeknek szinte törvényszerű következménye lett a háborús szerepvállalás, majd az ország és az állam összeomlása. S ami miatt az Adyék véleményében és az őszirózsás forradalomban testet öltő kortársi “kritika” (ha nem is a halálos kimenetelű merénylet) mégiscsak históriai jogosultsággal bír.

Ha ma “nem időszerű” általában ez a század eleji progresszív vonulat, különösen igaz ez azokra, akik közülük egyenesen szocialistának vallották magukat; azokra, akik a Marx Károly és eszmetársainak értékelvei, a munkásosztály politikai, szociális és kulturális felemeléséért vívott harc iránt voltak szenvedélyesen elkötelezettek. Közéjük tartozott Kunfi Zsigmond is, aki tanári és tudósi pályakezdése után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjévé emelkedett, majd, ha súlyos vívódások árán is, de szerepet vállalt 1918–1919 forradalmi periódusában és kormányaiban. S aki 1919 ősze után a kényszerű emigrációban, a kommunista politikát elutasítva, a szociáldemokraták szervezetein belüli éles viták közepette is hitelesen őrizte humanista baloldaliságát, patrióta internacionalizmusát, a jobboldali-szélsőjobboldali kurzust radikálisan bíráló, leleplező demokratikus szocialista meggyőződését.

***

Kunfi és eszmetársai többnyire csak szitokszavak kíséretében szerepelnek a mindenkori konzervatív, jobboldali sajtóban és médiában. A Magyar művelődéstörténet legújabb egyetemi tankönyve még a nevét sem említi.⁴ Születésének 120. évfordulóján szinte senki nem emlékezett meg (még polemikus megközelítésből sem) alakjáról és a századelő nemzeti művelődésében vitathatatlan értéket képviselő munkásságáról. Igen, Kunfi a “hivatalos Magyarországnak” ma nem nagyon kell. Azaz nagyon nem kell, hiszen töprengései, megfogalmazásai, álláspontjai feltűnően sok kérdésben aktuálisak, sőt érvényesek 80–100 év után is.

Bőségesen szemelgethetnénk írásaiból; olykor egyenesen beleborzong a kései olvasó, mennyire “rólunk szólnak” Kunfi egykori mondatai. Újra igaz például – általában és számos konkrét tünetében is –, hogy “a kapitalizmus most vonul be Magyarországba”.⁵ Egy nagy és ellentmondásos modernizációs felzárkózási kísérlet tanúja, résztvevője és kritikusa volt Kunfi: hazánkban ez a folyamat egy olyan birodalom keretei között s egy olyan félfeudális uralkodó elit “védernyője” alatt realizálódott, amely nem akarta tudomásul venni az emberi, a polgári és a nemzetiségi szabadságjogok követelményeit. S éppen ez vezetett a belső társadalmi, illetve a közép-európai konfliktusok kiéleződéséhez, majd robbanásához.

Szinte revelálóan “friss” élmény olvasni Kunfinak a balkáni, ezen belül a szerb kérdéssel, illetve az első világháborúba torkolló nemzetközi folyamatokkal kapcsolatos írásait.⁶ Miként azokat a fejtegetéseit is, amelyekkel elutasítja a valójában német birodalmi érdekeket kifejező, konzervatív, autoriter Naumann-féle Mitteleuropa-tervet vagy azt az illúziót, hogy az államnagyság növekedése, netalán “az államok egyre szélesebb körre kiterjedő integrációja” eleve ellensúlya lehetne a nacionalizmusok háborús tobzódásának. Nem lehet s nem is szabad egyenes vonalat húzni, erőltetett analógiát képezni Kunfi akkori “Közép–Európa-ellenessége” valamint a mostani globalizáció és európai integráció tényleges (akár súlyos) dilemmái, s még kevésbé romantikus nacionalista elutasítói között. Ám Kunfi szempontja ma is mérlegelendő: “Szerintem a demokrácia számára nem az államok földrajzi határainak, hanem az osztályok hatalmi viszonyainak eltolódása és változása a döntő jelentőségű tény. Figyelmem azért nem annyira Európa földrajzi térképének, mint Európa szociális térképének jövendő kialakulására irányul, mert e térkép tényei lesznek a demokratikus politika irányának, céljainak megszabói.” Mindazonáltal Kunfi is kívánatosnak, “a demokrácia külpolitikai hadicéljá”-nak tekinti “a nyugati művelődés és demokrácia vezető nemzeteinek egységét, amelyhez haladásunk elért fokánál, Ausztriához és Németországhoz való viszonyunknál fogva mi is odatartoznánk.”⁷

Kunfi és társai, a fellendülő demokratikus polgári és paraszti törekvések s főleg a szélesedő munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői éltek a századforduló dualista liberalizmusa által biztosított politikai játéktérrel, de a közviszonyokat nem tekintették adekvátnak sem hazánk lehetőségeivel és objektív érdekeivel, sem az európai haladás ütemével. Ez állította őket szembe az uralkodó elit védekező jellegű állapot-ideológiájával, a nemzetállamra hivatkozó “állagőrző” önképével. S ezért lépett fel Kunfi oly erkölcsi következetességgel, már-már harciasan az állami korrupció és a “parlamentáris” kormányzati erőszak ellen. A vérvörös csütörtök, az 1912. május 23-ai – Babits Mihályt is megihlető – monumentális baloldali tüntetés kapcsán elítélte “az államilag engedélyezett rablást és fosztogatást” s kimondta: éppen a parlament működését, az ellenzék tevékenységét megbénító kormányzati politika sérti a deklarált jogrendet, nem pedig a nincstelen és politikai jogok nélküli tömegek törvényre váró “beszéde”. “A parlamenti erőszak az anarchia uralmát, a jogrend fennállásának megszüntetését, a törvények uralmának ellenforradalmi úton való hatályon kívül helyezését jelenti. A törvényhozók erőszaka az államcsíny”, vagyis “a forradalmárok a legalisták, a kormányzók az anarchisták!”⁸ Kunfi itt is, más írásaiban is élesen támadja a mindezért a fő felelősséget viselő Tisza Istvánt, “aki a magyar alkotmányt szétrombolta és a közszabadságokat sorban elkobozta, aki a faji és társadalmi elnyomáson épült magyar osztályuralomnak talán legtudatosabb és legtipikusabb képviselője.”⁹

A magyar mocsár című cikkében a fejletlen tőkés viszonyok, a brutális kapitalizálódás megbocsáthatatlan, de szükségképpeni tünetcsoportjaként mutatja föl egyrészről az ügyvédi korrupciót, a közhatalom képviselői nem kis részének szemérmetlen mohóságát és visszaéléseit, valamint másrészről az ún. “cigánybűnözés” elleni harc ürügyén a tömegek előítéleteire rájátszó hatósági manipulációt, bűnbakképző közigazgatási demagógiát. Kunfi közel száz évvel ezelőtti mondatai – mutatis mutandis – ma sem vesztettek drámai aktualitásukból: “Szeges vádbeszédet mond ez a kép arról a társadalomról, amely számtalan mulasztásával, elkapatottságával és oktalan fajgyűlöletével társszerző mindazokban a cselekedetekben, amelyekben a cigányok valamely más korszakban élő népnek jelzik magukat. […] A cigányok nagyfokú kriminalitása, amelynek a dánosi rablógyilkosság csak egyik igen rikító tüneménye, társadalmi okok velejárója. Egész világuk, erkölcsi és szellemi fogalmaik, cselekedeteik és mulasztásaik a nomád életnek bélyegét viselik homlokukon. […] Hogy mivé lesz valamely néptörzs vagy társadalmi osztály, ha ki van közösítve a társadalomnak minden életműködéséből, gazdasági, politikai és művelődési munkájából: azt szomorú és gondolkodásra indító módon beszéli el mindenkinek a cigányok életének a dánosi pörből kibontakozó képe.”¹⁰

Meghökkentően aktuális Kunfi hozzászólása ahhoz az eszmecseréhez, amelyet a Társadalomtudományi Társaság a népesedés helyzetéről és a népesedéspolitikáról folytatott – a háború viharfelhői alatt.¹¹ A születésszám mindenároni növelését szorgalmazó álláspontokkal szemben az egyéni és társadalmi érdekek lehető összhangjának követelményét hangsúlyozza, s ezért olyan népesedéspolitika mellett érvel, “amely a születési arányszám szabályozását rábízza a természetes ösztönre, ellenben a megszületett emberek közül minél többet igyekszik életben tartani (küzdelem a gyermek- és csecsemőhalandóság ellen), másrészt pedig a megszületett embereket minél tovább iparkodik életben tartani (küzdelem az átlagos életkor meghosszabbításáért). […] Magyarországon […] erre a két népesedési rendszabályra nagyobb szükség van, mint a sok születésre, mert Magyarország népesedésének szaporodását nem a kevés születés, hanem a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság, valamint az átlagos életkornak a nyugat-európai államokhoz viszonyított alacsonysága idézi elő. Ezek ellen a bajok ellen csak az embervédelem egyetemes rendszerével lehet küzdeni”, köztük is mindenekelőtt a demokrácia eszközeivel.

Elmélyedve Kunfi imponálóan sokoldalú, ugyanakkor lüktetően időszerű textusaiban, hosszan idézhetnénk művelődési vonatkozású elemzéseiből is. Kétségtelen tény, hogy hazánk közoktatási és népművelési helyzete a századelő után fél évszázaddal, az 1960–1970-es évekre – Kunfi eszméitől is ihletetten – gyökeresen megjavult, európai színvonalúvá emelkedett. (Ha persze súlyos ellentmondásokkal, egyenlőtlenségekkel megterhelten is.) Kunfi 1908-as híres oktatásszociológiai tanulmányának, a Népoktatásunk bűneinek számos felrázó tétele és következtetése, mindenekelőtt a korszerű oktatáspolitika előfeltételének tekintett demokratikus jogállamiság követelése – különösen napjaink kulturális esélyegyenlőtlenségeinek tükrében – ma mégis, továbbra is érvényes. Annál is inkább, mivel “ha az életben ható erők ellentétes irányúak az iskolában hatókkal, akkor az iskola hatása minimális lesz”.¹²

Mindezen túl: mintha a társadalmi, politikai és kulturális életet az 1990-es évek végén elöntő (az államszocializmus idején megsértett egyházak, hívők jóvátételével sem menthető) “újra-klerikalizálódás” idején kezdene ismét aktuálissá válni Kunfinak az állam és az egyház teljes szétválasztását követelő század eleji “kultúrharcos” érvelése.¹³ Ami pedig a nyilvánosság és a sajtószabadság “örök” témakörét illeti, Kunfi is kivette részét a századelő ilyen természetű küzdelmeiben. Számos cikke, pamfletje, szocialistaként elmondott felszólalása védi a polgári szabadságjogok eme meghatározó komponensét, többnyire konkrét botrányok, például a Népszava hatósági üldözése kapcsán. “A szabad sajtó, a lapok meg nem rettenthető igazmondása az egyetlen mentsvára már Magyarországon a szabadságnak és a jogokért való harcnak. Ezt a szabad sajtót akarja az alkotmányrabló pribékek bandája elnémítani, hogy a temető csöndjében zavartalanul élhessenek mesterségüknek: a szabad lopásnak. […] Az ő uralmuk és rendszerük csak akkor maradhat fönn, ha az ország nem tudja, hogy mit csinálnak. Az a zsivány-politika, amely ma úrrá akar lenni a magyar közéletben és Bakonnyá akarja átalakítani a magyar politikát: nem bírja meg a nyilvánosságot, nem bírja meg a meg nem vásárolt lapok bírálatát.”¹⁴

A kormány sajtópolitikája elleni tiltakozás jegyében 1912. szeptember 13-án rendezett sajtógyűlésen, hozzászólásában – a nemzetközi összehasonlítások és a demokrácia-deficit felmutatása nyomán – kijelentette: “a nyilvánosság erejétől” csak “azok félnek, akiknek nincs más erejük, mint a brutális erőszak. A nagyközönség kötelessége a maga agitációjával és áldozatkészségével az üldözött, becsületes sajtó támogatására sietni.”¹⁵ A háborús körülmények között Nyugat-Európában is romló, de ott legalább egyfajta védelmi önszerveződést kiváltó sajtóviszonyokhoz képest a hazai sajtószabadság maradék intézményei is veszélybe kerültek, ami miatt Kunfi szintén felemeli a szavát. Elvi meditációra is alkalma nyílik eközben demokrácia, szabadság és nyilvánosság viszonyáról. Nem a háborús uszítást kell elsősorban betiltani – írja. “A szabadsággal való visszaélés elválaszthatatlan a szabadságtól és ezeknek a visszaéléseknek sohasem a zsarnoksághoz való visszatérés, hanem mindig csak a szabadságra való nevelés lehet a gyógyszere. A sajtó értékelése ezen a ponton a politikai világnézet kérdésévé válik: ismeret, érzés és temperamentum szerint ki mire hajlik, a politikai és társadalmi élet nagy alternatívájában melyik párton foglal állást: a Platon bölcsész-uralkodójától, Renan bon tyran-jától várja-e az emberiség előrejutását, vagy pedig a tömegeknek a »jó zsarnok« lelki színvonala felé lassú, de azért mégis szakadatlan felkapaszkodásától? Mivel azonban a ma uralkodó hatalmakban csak igen kevés van a platoni bölcsességből és a renani jóságból, de szerfölött sok a puszta, jelzőtlen zsarnokságból és uralkodásból: azért még ma is, a demokratikus hit legnehezebb megpróbáltatásainak napjaiban is azt gondoljuk, hogy a sajtó bajainak nem a rendszabályozás, hanem csak a szabadság lehet az orvossága. Persze lassan ható, intermittens erejű orvossága. De bele kell nyugodni, hogy nincsen más, és minden más orvosság mélyebb szenvedések kútfeje, mint maga a betegség.”¹⁶ A proletárdiktatúra idején szintén a – mégoly korlátozott – sajtószabadság védelme volt az egyik fő ütközőpont Kunfi és Kun Béla között.

Kunfi a hatalom birtokában is komolyan vette a törvényességet, az akkori értelemben vett jogállamiságot. A kommunistákkal folytatott 1918 végi, 1919 eleji politikai vitái ellenére is tiltakozott az ő külföldi tartózkodása alatt (a kormány által) végrehajtott letartóztatásuk s mindenféle rendőri brutalitás ellen: “Fontos morális és politikai elv, hogy hatósági közegek letartóztatottakat ne bántalmazhassanak. Az az aggodalom van, hogy egyfelől az üldözésnek ez a módja, másfelől ha a hivatalos hatalmukkal visszaélők megtorlásban nem részesülnek, veszélyeztetni fogja a mostani kedvező helyzetet…”¹⁷ A politikai jogok, mindenekelőtt a széleskörű választójog, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság kivívásán, biztosításán túl meghonosítandónak érezte Kunfi – a hazánkban akkor még hiányzó – “demokratikus parlamentarizmus szociálpedagógiai hatékonyságát” is, azt, amit Bibó István nyomán leginkább érett politikai kultúrának nevezünk. Kunfi szerint ez – egyebek mellett – abban áll, hogy “a saját követeléseket és jelszavakat a szemben álló erők ellenőrzik, hogy a társadalomban ható erőknek mérkőzniök kell egymással, és ezáltal a demokratikus élet nyújtotta szemléleti oktatásban kifejlődik egy érzék: mi lehetséges és mi lehetetlen”, amit a mindenkori hatalom, a kormányzat is tiszteletben tart.¹⁸ Ez jórészt még ma is probléma, sőt az elmúlt években – az új uralkodó elit “jóvoltából”, a jogállamiság álcája alatt elterpeszkedő korrupt és kultúrharcos yuppie tekintélyelvűség okán – a politikai kultúra szintje riasztóan vissza is esett. Nemcsak Kunfit, de – úgymond – Bibót sem olvassák.

S akkor – terjedelmi okokból – még nem is idéztük Kunfinak a marxizmussal, a szocializmussal, a demokratikus és a szocialista stratégia viszonyával foglalkozó írásait, a nemzeti–nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos elemzéseit, az 1918–1919-es forradalmi folyamat egészét – minden tépelődő önkritika és bolsevizmusellenesség mellett is – egységben vállaló, nagyon is “időszerűtlenül” aktuális nézeteit.

Persze mindezekkel az aktuális “üzenetekkel” szemben felvethető, hogy az efféle historizáló idézgetések legföljebb “egy letűnt kor hősének” a publicisztikus népszerűsítését szolgálhatják, de nem kínálnak belépőt a Magyar Panteonba. Mégis: álságos önmegtartóztatás lenne nem szembesíteni a mával a régebbi korok egyéniségeit és szövegeit, már csak azért is, hiszen e szembesítés nélkül megszakadna a nemzeti önismeret – amúgy is sérülékeny – kontinuitása, a kulturális és históriai folytonosságtudat. Nem véletlen, hogy a 20-as, 30-as években a “nemzetietlen”-né stigmatizálás jellemezte a kurzusnak a baloldallal kapcsolatos politikai és píár-tevékenységét. A Bethlen–Peyer-paktum előkészítése során született egyik kormányzati tervezet is azt követeli az MSZDP itthoni vezetőségétől, hogy “a nemzeti alapra helyezkedni kívánó szociáldemokrata munkásság lépjen ki hivatalosan és publikálandó módon abból a blokkból, amelyet Kunfi, Garami és a bécsi úgynevezett emigráció vezetői dirigálnak”.¹⁹

Nyomósabb érv lehet Kunfi aktualizálásával szemben, hogy mára – úgymond – teljesen elvesztette az időszerűségét Kunfi legfontosabb mondanivalója, szocializmus-felfogása; vagyis hogy éppen munkásságának a tengelye tört volna el s ezért az egész életmű az útszélre, más metaforával: zsákutcába sodródott. Hírlik: az új évszázad küszöbén nincs napirenden a tőkés társadalom meghaladásának perspektívája, a magántulajdonosi rendszert fölváltó demokratikus szocializmus projektje. Bizony, ebben lehet valamelyes igazság; arról nem is beszélve, hányféle szocializmusról volt is szó az elmúlt másfél évszázad során.

Az 1989–1990-es rendszerváltó világpolitikai fordulat után valóban újra lehet s újra is kell értékelni a szocializmus(ok) gondolat- és értéktradícióit és még inkább eddigi praxisait. Ez az időszerűtlenné bomlásban realizálódó ellen-aktualitás nem csupán a szinte mindenütt elszabadult és az önigazolási mámortól diadalittas jobboldali triumfálással magyarázható; nem csupán a szocializmust is pusztán egy narratívává “szelídítő” posztmodern történelemfelfogás, vagy éppen némelyeknél a személyes életút “bűneit” kompenzáló megtérések és tisztálkodások szindrómája. Továbbá nem csak a kommunizmus és a fasizmus lényegi azonosságát hirdető bűn- és rémtörténetírási teorémákból levezetett esedékes tanulság. Gigászi horderejű kötelezettsége a szocialista tradíció és távlat újraértékelése azoknak az intellektuális és politikai erőknek is, amelyek a megrendítő bukás után sem tartják eleve zsákutcának vagy/és lezártnak a baloldaliság, a szocializmus történetét, s éppen a történelemfilozófiai távlatú analízis érdekében tekintik elkerülhetetlennek a kritikus szembesülést vele.²⁰

A világ és a társadalmak alapvető megosztottságai, az akár valóságosan, akár ma már “csupán” metaforikusan értett “két osztály” érdekellentétei és konfliktusai – ha gyökeresen átalakulóban vannak is – nem szűntek meg a mostani ezredfordulón, sőt, újraélednek és veszélyesen tovább éleződnek–éleződhetnek. A kizsákmányolás és kizsákmányoltság ma is tény, ha nem vádbizonyíték is az integráció ellen; a perifériára szorultak, a megalázottak, kisemmizettek és kirekesztettek sorsa, a szűkebb és tágabb emberi környezet pusztítása pedig végképp nem ad felhatalmazást semmilyen elitista belenyugvásra a mai mainstream közbeszéd “teleológiájába” – a világ és Európa gyorsuló gazdasági-pénzügyi egységesülése, a kétarcú globalizáció és információs társadalom időszámítása idején sem.

A radikális jelszavaktól fűtött bezárkózó, rasszista, Európa-ellenes “megoldások” rossz alternatívái e “szép új világnak”, ezért is oly eleven a kihívás a 21. század elején a felvilágosodás tradíciójából kibontakozott emancipációs baloldali értékfelfogás, világkép és mozgalom számára. A szocialista gondolat – minden vélt vagy valódi bűnbeesése, kompromittálódása ellenére – nem korlátozódhat (hogy Karl Mannheim megkülönböztetését használjuk) egy letűnt ideológia, de még egy utópia szerepére sem. Kunfi Zsigmond e tekintetben is jó médium – ha nem is panácea, modell vagy paradigma – lehet.

Ám vélekedjék bármiként is az olvasó állampolgár a baloldal eszmeköréről, mozgalmáról, értékhozadékáról, hatalmi periódusáról és jövőjéről: a szocialista vonulat és időszak immár lezárult történelem, szerves része nemzeti históriánknak. A hazánkban immár 133 éves múltra visszatekintő szociáldemokrata mozgalom – belső konfliktusaival, skizmáival együtt – élő politikai folytonosság az újkori nyilvánosság hazai történetében. Nemcsak, sőt nem is elsősorban mint egy eszmeiség lenyomatát, történeti képét kell áthagyományoznunk a 21. századra, hanem mindmáig érő múltunk egyik eleven vonulatát. Amely – túl vonzalmakon és választásokon – méltó a megismerésre és az objektív mérlegelésre. Már pusztán azért is, hogy jól értsük, ami azóta történt.

A 20. század eleje második reformnemzedékének – Ady emlegette – “két meggyőződése”²¹, a felzárkóztató modernizáció és a nemzeti, demokratikus, szociális felemelkedés kettős követelménye 100 év múltán, újabb rendszerváltozások és világrendszer-fordulatok után is (mutatis mutandis) napirenden van.

Még ha ma a modernizáció egyre inkább az európai integráció, a globalizáció, az információs és digitális társadalom kihívását jelenti is elsősorban. Nem szükségképpen a nemzeti lét és kultúra, a tartalmas emberi demokrácia ellenfele, de hogy ne is válhasson azzá, s hogy a szintén globalizálódó veszélyekkel (környezetszennyeződés, éhínség, nemzetközi bűnözés és terrorizmus stb.) szemben hatékony ellenerőt képviseljen, ahhoz össze kell kapcsolni a nemzet és az egyetemes haladás tradícióit, illetve új potenciálját.

Még ha ma a szocializmus esélye – különösen mint önálló társadalmi formációé – a népek számára (legalábbis az euroatlanti régióban), illetve sokak meggyőződésében a baloldalon is megkérdőjeleződött, s “legföljebb” a polgári berendezkedés folyamatos kritikai mozgalmaként tűnik reálisnak. Bár ez a “csak” sem (lenne) kevés, főleg, amikor sokhelyütt még az elemi polgári demokratikus vívmányok is veszélybe kerülnek és a szimbolikus, historizáló politikák kulisszái mögött riasztó jelei vannak a régi-új típusú tekintélyelvű “rendek”, sőt az újfasizmus terjedésének.

Kunfi a nemzeté. Írásos munkássága “emlékeztető” arra, “min törte a fejét egy szocialista Magyarországon”.²² Az életmű ma nem közvetlen útmutató, de friss olvasnivaló, a nemzeti emlékezet és művelődéstörténet méltó fejezete. Mindemellett a baloldali világnézet és éthosz kínzóan eleven mementója.

Jegyzetek

* Részlet az Új Mandátum Könyvkiadónál a Magyar Panteon c. sorozatban 2001 őszén megjelenő Kunfi Zsigmond-könyv bevezető tanulmányából. Az eredeti Kunfi-írások idézésekor csak a korabeli megjelenésre hivatkozunk s nem említjük az 1970–1980-as években megjelent válogatások utánközléseit.

¹ Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896–1914). Bp., Gondolat Kiadó, 1974².

² Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Bp., Gondolat, 1977². 156. p.

³ Modern újraközlése: Agárdi Péter (szerk.): Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem. 1995., 1997² . 274–280. p.

⁴ Agárdi Péter: Magyar vagy “polgári” művelődéstörténet? Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Bp.,Osiris Kiadó, 1998. Mozgó Világ 1999. 10. sz. 38–50. p.

⁵ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. Szocializmus 1913-1914. 8. sz. 337-347.p. .

⁶ Kunfi Zsigmond: A balkáni események. Szocializmus 1908–1909. 1. sz. 31–42. p.; Az annexiós válság. Szocializmus 1908–1909. 6. sz. 241–249. p.; A Balkán-kérdés és a szociáldemokrácia. Szocializmus 1909–1910. 7. sz. 331–332. p.; Szocializmus, háború és békés polgár. Szocializmus 1912–1913. 1. sz. 1–12. p.; Veszélyben a Monarchia! A Monarchia külügyi politikája és a Szociáldemokrata Párt. Bp., Népszava, 1913.; A nemzetiségi béke és az osztályharc. Szocializmus 1913–1914. 3. sz. 100–102. p.; Háború és szocializmus. Levéltöredék. Budapest, Népszava Naptár, 1916. 65–69. p.; A nemzeti eszme a háborúban. Szocializmus 1916. 5–6. sz. 241–250. p.; Bevezető Göndör Ferenc: Szerb szocialisták a háborúban c. könyvéhez. Bp., Népszava, [1917]; A nemzetek önrendelkezési joga. Szocializmus 1918. 2. sz. 65-69. p. stb.

⁷ Kunfi Zsigmond: Közép-Európa. [Előadás és zárszó a Társadalomtudományi Társaság 1916. február 22. és április 2-a között rendezett vitáján.] Huszadik Század 1916. I. kötet 410–428., 525–530. p.

⁸ Kunfi Zsigmond: A tömegek beszéde. Szocializmus 1911–1912. 8. sz. 337–346. p.

⁹ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. I. helyen.

¹⁰ Kunfi Zsigmond: A magyar mocsár. Szocializmus 1907–1908. 13. sz. 385–389. p.

¹¹ Madzsar József: A jövő nemzedék védelme és a háború. Huszadik Század 1916. I. 1–22. p.; Kunfi hozzászólása: uott 165. p.

¹² Kunfi Zsigmond: Népoktatásunk bűnei: Népoktatásunk bűnei. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1908. /Természet és Társadalom/; fakszimilekiadás Zibolen Endre utószavával: Bp., Országos Pedagógiai Könyvtár, 1984.

¹³ Vö. pl. Kunfi Zsigmond: A francia kultúrharc. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1905. /A Huszadik Század könyvtára/; Népoktatásunk bűnei. I. helyen.

¹⁴ Farkas Antal–Kunfi Zsigmond: A cserebogarak halhatatlansága. Népszava 1912. június 11.; In: Szakasits Árpád, Pikay István, Vészi Endre (szerk.): A Népszava szabadságharca. Szemelvények 75 év szocialista sajtójából. Bp., Népszava Könyvkiadó, 1947. 90–93. p.

¹⁵ Sajtógyűlés. Szabadgondolat 1912. 356–357. p.

¹⁶ Kunfi Zsigmond: Sajtóproblémák. Huszadik Század 1917. I. 252–256. p.

¹⁷ Az 1919 eleji minisztertanácsi ülések jegyzőkönyveiből idézi: Köves Rózsa–Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. [Életrajz szövegválogatással.] Bp., Kossuth Kiadó, 1974. 109. p.

¹⁸ Kunfi Zsigmond: A legyőzöttek. A magyar forradalom tizedik évfordulójára. Der Kampf (Bécs), 1928. november, 86–98. p.

¹⁹ Idézi: Köves–Erényi: i. m. 157–158. p.

²⁰ E kérdések közelmúltbeli gazdag vitáiból, értékeléseiből lásd: Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. Bp., Napvilág Kiadó, 1997.; Szalai Pál: Bibó szocializmusképe ürügyén. Eszmélet 37. sz. [1998] 72–81. p.; Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.; Hobsbawm, Eric: A munkásmozgalom évszázada. Múltunk 1999. 4. sz. 249–260. p.; Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Könyvkiadó, 1999,; Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum, 1999.; Wrigth, Tony: Régi és új szocializmusok. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.; Giddens, Anthony: A harmadik út. A szocializmus megújulása. Bp., Agóra Marketing Kft., 1999.; Enzo Traverso, Krausz Tamás [tanulmányai] az Eszmélet 45. számában [2000] 56–121. p.; Furet, François: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., Európa Kiadó, 2000. /Vö.: Heller Ágnes: “Egy illúzió múltja”. Jegyzetek François Furet történelmi esszéjéhez. Mozgó Világ 1996. 5. sz. 75–82. p.; Almási Miklós: Kratkij kursz – és a szövegmélye. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 27–29. p.; Krausz Tamás: Ki “privatizálja” a történelmi múltat? A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről – François Furet titkai. Magyar Hírlap 2000. december 23. 14. p.; Sziklai László: Gondoljuk újra a kommunista ideológiát. Világosság 2001. 4–5. sz. 62–79. p.; Hajdu Tibor: François Furet: Egy illúzió múltja. BUKSZ 2001. 1. sz. 64–68. p./; Mérlegen a XX. század. Válaszok a szerkesztőség körkérdés-sorozatára. [Elsősorban Ágh Attila, Bayer József, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Lengyel László és Ormos Mária tanulmányértékű válaszai] Múltunk 2000. 1. sz.; Agárdi Péter: Glosszák a búcsúzó XX. századhoz. Belügyi Szemle 2000. 1.sz. 8–19. p.; Andor László–Galló Béla–Hegyi Gyula:Tíz év után. [Tanulmányok] Bp., Napvilág Kiadó, 2000.; Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.; Tamás Gáspár Miklós [négy cikke]: Új osztálypolitika. Mozgó Világ 1999. 1. sz., Levegőt! Mozgó Világ 1999. 5. sz., Népítélet. Élet és Irodalom 1999. dec. 22., Szocdemek. Népszabadság 2000. ápr. 8.; Márkus Péter: Globális antikapitalizmus – humanista baloldal – közvetlen demokrácia. Bp., Baloldali Alternatíva Egyesülés, 2000.; Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.; Szabó Miklós: Rémtörténelem. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 21–27. p. Gyertyán Ervin: Túlvilági utópia helyett evilági eszme. J. F. Revel könyve kapcsán. Tekintet 2001. 2–3. sz. 102–115. p. stb.

²¹ Ady Endre: Két meggyőződésű emberek. Nyugat, 1911. aug. 1.; In: Ady Endre publicisztikai írásai. Szerk.: Vezér Erzsébet. III. kötet, 1908–1918. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 340–341. p.

²² Kunfi Zsigmond: Proletárkultúra, proletárművészet. Bp., Közoktatásügyi Népbiztosság, 1919.

Marton Imre fiatalon a francia kommunista ellenállás tagja volt, akit 1941 októberében tartóztattak le Párizsban. Életének ezt az epizódját meséli el, miközben felidézi a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, s szellemi indíttatását, identitáskeresésének nehézségeit, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Az események hátterét Boris Danzer-Kantof eleveníti fel.Boris Danzer-Kantof: Marton Imre (Émeric Schweitzer), Franciaország, 1939–1943

A német megszállókkal szembeszálló párizsi ellenállók egyik legelső perét kutatva – amely 1942. március 4-től 7-ig zajlott le a Képviselők Házában (ez volt a Nemzetgyűlés akkori elnevezése), s amelynek során kommunista fiatalokat ítéltek el 1941 nyarán és őszén a fővárosban elkövetett merényletek miatt –, 1994-ben kapcsolatba kerültem Marton Imrével, az egyik régi ellenálló, André Kirschen révén, akivel barátok voltak, s akit gyakran felkeresett, amikor konferenciák alkalmából Franciaországba jött.

Minthogy Marton Imrét együtt tartóztatták le az általam kutatott per hét kivégzett elítéltjének egyikével (Christian Rizóval), ő volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy elmondja nekem életének ezt az epizódját, s felidézze a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Válaszára nem is kellett sokáig várnom, s az messzemenően megfelelt várakozásaimnak.

Akkoriban dokumentumfilmet készítettem a témáról, s ezért magától értetődőnek tartottam, hogy beszéljek neki róla, és arra kérjem, készítsünk vele interjút az otthonában. A producerrel és egy kisebb létszámú stábbal készek lettünk volna Magyarországra utazni, hogy felvegyük értékes tanúságtételét és a franciaországi harcokban eltöltött évekkel kapcsolatos gondolatait. Sajnos azonban, kivételes szerénysége folytán, baráti ösztönzésem dacára, javaslatunkat visszautasította. Mindig azt mondta: ő nem hős, meg hogy nem akarja “mutogatni” magát. Elhúzódó betegsége és elhunyta végül nem tette lehetővé számomra, hogy személyesen is megismerjem.

Hozzám intézett levelének bevezetéseként és magyarázataként, az alábbiakban megkísérlek rövid és – a források, illetve a tanúvallomások bizonytalan volta, sőt ellentmondásossága ellenére – minél pontosabb vázlatot készíteni arról a környezetről, amelyben Marton Imre 1940 és 1942 között fejlődött, valamint szerepéről s azokról az akciókról, amelyeknek, úgy tűnik, résztvevője volt.

A kommunista egyetemi diákság

1940 júliusában-augusztusában, a megszállt Párizsban, amely az elmenekült lakosok visszatérésével lassan ismét benépesült, a kommunista egyetemi hallgatók megpróbáltak újra kapcsolatba lépni egymással. Egyes továbbra is legálisan működő vagy megtűrt diákszervezetek lehetővé tették számukra a kontaktus felvételét, a hírek cseréjét. Ilyen volt a bölcsészek vagy a joghallgatók egyesülete, valamint a Francia Diákok Országos Szövetsége (UNEF¹), amelynek vezetője a megszállt zónában François de Lescure², az író, Pierre de Lescure fia volt. François de Lescure – a Vichy-i kormány tudta nélkül – a kommunista diákok szervezetének, az 1939 szeptemberében feloszlatott, majd illegálisan újjáalakult Franciaországi Kommunista Egyetemi és Középiskolai Diákok Szövetségének (Union des Étudiants et Lycéens Communistes de France – UELCF) földalatti vezetőségéhez tartozott.

Az illegális UELCF első vezetését tehát hárman alkották: a “tömegmunkáért” felelős François de Lescure; Suzanne Dijan (Yvon Dijan³ nővére), aki 1938-ban a Sorbonne kommunista diákjainak vezetője, majd 1939–1940-ben a kommunista diákok országos titkára volt, s a megszállás kezdetén elhagyta Párizst, mivel a francia rendőrség köröztette; valamint Francis Cohen, aki 1942. szeptember 11-én, leszerelése után tért vissza Párizsba, és a szervezet politikai felelőse lett. A kommunista párt részéről Maurice Delon, Párizs 3. kerületi polgármesteri hivatalának egyik alkalmazottja volt felelős magáért az egyetemi diákságért (az összeköttetést a párttal Maurice Berlemont tartotta). Ennek a mintegy harminc főből álló szekciónak a politikai megbízottja Jean Rozynoër kórházi, külső medikus-gyakornok (externe) volt, az egyes körzetek felelősei pedig Claude Lalet – aki Olivier Soueffal⁴ együtt a Sorbonne-ra járó diákokat képviselte –, Othman Ben Aleya és Bernard Kirschen⁵. A három, egyenként 4-5 fős csoport felelősei között ott találjuk a későbbi filmrendezőt, Pierre Kastot és a leendő írót, Pierre Daix-t, a tagok között pedig Tony Bloncourt-t, Christian Rizót és… egy fiatal magyar zsidót, Émeric Schweitzert, akit inkább Émile-nek, sőt “Mimile”-nek – olykor pedig Pierrot-nak – hívtak, azelőtt, hogy a háborút követően Marton Imre vált belőle.

Ez a fiatalember 1936-ban csatlakozott a Párizsi Antifasiszta Középiskolások mozgalmához, majd a következő évben az ifjú kommunisták szervezetéhez. A Kommunista Diákok Szövetségének megalakulásakor, 1939 tavaszán, egyik küldötte volt a Voltaire Líceumnak, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte. Miután 1940-ben leérettségizett, beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol Bernard Kirschennel és Jean Suret-Canale-lal⁶ létrehozták a kommunista diákok egyik három tagú sejtjét [triangle].⁷ A németek párizsi bevonulása után pár héttel Marton Imre elhívta a szüleihez néhány barátját, köztük Lucie Garabediant, aki így emlékezik: “Azzal bízták meg, hogy közölje velünk az utasítást, miszerint nem szabad belekeverednünk a kapitalista háborúba, s hogy a l’Humanité⁸ hamarosan újra megjelenik.”⁹ Ezt a szovjet-német paktumnak megfelelő be nem avatkozási direktívát az alapszervezetek fiatal aktivistái nehezen fogadták el. Hamarosan alkalmuk is lett rá, hogy megszabaduljanak tőle.

A Sorbonne újbóli megnyitása után a Quartier latin-t a lázadás szele járta át. Egy németbarát “kulturális kör” szervezésében – amelyből később a “Collaboration” csoport lett –, 1940. július 26-án előadássorozat indult (kezdeményezője Abel Bonnard, a későbbi oktatási miniszter, valamint Georges Claude fizikus volt). François Lescure kérésére – aki hírét vette, hogy az előadás kapcsán filmvetítésre is sor kerül –, Marton Imre (Émeric Schweitzer) kapcsolatba lépett korábbi, Voltaire Líceum-beli osztálytársaival, Christian Rizóval és Félix Kauerral, s javasolta nekik: amikor leoltják a lámpákat, szórjanak szét propagandaanyagot a teremben – Maurice Thorez és Jacques Duclos “Peuple de France” (Franciaország népe) című szövegét, amelyet “Június 10-i felhívásnak” neveztek. François Lescure visszaemlékezése szerint, “felhördült a terem, amint a szórólapok lebegni kezdtek a filmvetítő fénysugarában, s a villanyt gyorsan újra felkapcsolták”.¹⁰ Amikor az erkélyen keresztül menekülni próbáltak, Christian Rizót és Félix Kauert civilruhás rendőrök a lépcsőházban elfogták, s az 5. kerületi rendőrkapitányságra vitték. A két fiút három hónapra a Santé börtönbe csukták.¹¹ 1940. október 10-én szabadultak, ítélet nélkül. Míg Christian és Félix az elzárás idejét a vizsgákra való felkészülésre használták fel, a kommunista egyetemisták és középiskolások szerkesztették és terjesztették a La Relève és az Avant-Garde című lapokat, plakátokat (“papillon”) ragasztottak, míniummal jelszavakat írtak a falakra, s a köztereken szórólapokat osztogattak. Voltak, akik odáig merészkedtek, hogy a Párizsi Egyetem környékén belekötöttek a német katonákba, sőt kisebb verekedéseket provokáltak… Tony Bloncourt, aki ideje nagy részét a Sorbonne könyvtárában töltötte, társaihoz hasonlóan, rendszeresen szórólapokat csúsztatott a katalógusokba és a kézikönyvekbe, lázadásra szólítva fel a diákokat a vichy-i kormány és a németek intézkedéseivel szemben. Egyszer Bernard Kirschennel s néhány más diákkal záptojással dobáltak meg egy tanárt, aki rendszeresen antiszemita megjegyzéseket tett. “Ilyen légkörben zajlottak a mi kommunista diákakcióink – írja Francis Cohen. Elítéltük a francia kultúra elleni lépéseket, s ahogyan a maguk területén más kommunisták is tették, támogattuk a diákok napi követeléseit (tanrend, anyagi helyzet), amelyek szembeállították őket a hatalommal. Kevesen voltunk, de rendkívül aktívak.”¹²

Bármennyire békések voltak is ezek az akciók, ám nem veszélytelenek. 1940. október 26-án Jean Suret-Canale-t őrizetbe vették, amikor a rue Mabillon-on plakátot ragasztott a vizsgaépület falára. Ügyelt rá, hogy ne adja meg az igazi lakáscímét a rendőröknek – akkoriban a nővérénél lakott –, akik így a szülei lakását kutatták át, s ezzel Marton Imrét, akivel másnap találkozója volt, megóvta a letartóztatástól. Suret-Canale csak 48 óra múlva mondta meg a valódi címét. Marton Imre pedig, félve a lebukástól, illegalitásba vonult, bár továbbra is kapcsolatban maradt diáktársaival.¹³

A feszültség tetőfokára hágott, amikor 1940. október 30-án híre ment Paul Langevin professzor, a világhírű tudós letartóztatásának, aki 1934-ben az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségi Bizottságának alapítója és a Népfront közismert alakja volt. Ez az esemény a diákokat és a tanárokat egyaránt felháborította. Az UELC falragaszokon bélyegezte meg “Franciaország szellemi alávetésének szándékát”, s Paul Langevin kiszabadítása érdekében, november 8-án 16 órára tünetésre hívott a Collège de France épülete elé. Néhányan, mint Bernard Kirschen, Pierre Daix és Marton Imre, a rue des Écoles felőli kis téren tüntettek. Mások, kb. negyvenen, köztük Christian Rizo, Tony Bloncourt, Rosnie Pitkowitz és Sam Radzinsky¹⁴, előbb szórólapokat osztogattak a Sorbonne épületében és a boulevard Saint-Michelen, majd jelszavakat skandáltak a rue Soufflot sarkán – “Engedjék szabadon Langevin-t!”, “Le Pétain-nel!” –, végül pedig elénekelték a Marseillaise-t, s szétszéledtek. Pár perccel később Christian, Tony, Rosine és Sam a rue des Écoles és a boulevard Saint-Michel sarkán, a Café Dupont-Latin söntéspultjánál találkoztak. Sam Radzinsky szerette mesélni, hogy Tony Bloncourt a pultra kitett cukros-banános aprósüteményt a rá jellemző rendíthetetlen nyugalommal szétosztotta társai között, akik azt nyomban befalták. Aztán amikor távozás előtt a négy kávét kifizette, a süteményről “elfeledkezett”…¹⁵

A megszállás időszakának e legelső tüntetése, amelyben alig ötvenen vettek részt, csupán előjátéka volt annak a másiknak, amelyet november 11-ére, az 1918-as fegyverszünet s ilyenformán a németek huszonkét évvel azelőtti vereségének évfordulójára hirdettek meg. Az ötlet suttogó propagandával terjedt a különböző körökben: a gimnazisták, egyetemisták, hazafiak, antifasiszták soraiban. François de Lescure Roger Morais-val közösen szórólapot készített, amely tüntetésre szólított fel a november 11-i ünnepség alkalmából, amit egyébként a rendőrség és a német hatóságok betiltottak. A Sorbonne rektora is azt tanácsolta a diákoknak küldötteiken keresztül, hogy maradjanak távol a tüntetéstől, mondván: annak “súlyos következményei lehetnek az egyetemre nézve.”¹⁶ A megadott napon reggel egy Londonból érkezett megbízott, André Weil-Curiel és Léon-Maurice Nordmann ügyvéd – mindketten egy jogászokat, tanárokat és értelmiségieket tömörítő ellenzéki csoport tagjai – virágcsokrot és egy hatalmas, de Gaulle tábornok által aláírt névjegykártyát helyeztek el a Clemenceau-szobor talapzatán, a Champs-Élysées elején. Dél körül a francia rendőrség szétoszlatott egy kisebb diákcsoportot, akik a Champs-Élysées-n akartak tüntetni. 17 óra felé, a források szerint, 2–5 ezer tüntető, nemzeti zászlóval a kézben, végigvonult a Victor Hugo sugárúton a Place de l’Étoile felé: a tüntetők között ott voltak a kommunista diákok (köztük Olivier Souef, Christian Rizo, Tony Bloncourt…), de a BBC-n keresztül mozgósított gaulle-isták, a jobboldali, németellenes, katolikus egyetemi és középiskolai diákok vagy az első világháborús frontharcosok is. Egyes párizsi gimnáziumok (Voltaire, Buffon, Nagy Lajos, Lakanal, Jeanson-de-Sailly) tanárai diákjaikat arra ösztönözték, hogy róják le kegyeletüket az ismeretlen katona sírja előtt. Összetűzésekre került sor az ifjú fasiszták csoportjával, majd a német katonákkal, akik megpróbálták erőszakkal szétoszlatni a tüntetőket. 200 személyt tartóztattak le s vetettek a Santé és a Cherche-Midi börtönbe. Másnap a Párizsi Egyetemet bizonytalan időre bezárták (november 20-án nyílt meg újra), s a Diáknegyedben ostromállapot vette kezdetét. Az őrizetbe vett, 18 évesnél fiatalabb tüntetőket december 4-én elengedték. A diákoknak több héten keresztül este 6 óra előtt jelentkezniük kellett a kerületi rendőrkapitányságon, az egyetem engedékenységgel vádolt rektorát pedig menesztették.

Néhány nappal később az egyik aktivista diáklányt, Gisèle Vallepin-t – a Mazarine könyvtárból indult nyomozás eredményeként – letartóztatták. Ezután Maurice Delon következett, akinél a rendőrök megtalálták a három körzet hálózati listáját. Ennek segítségével 1940. november 26-án a rendőrök őrizetbe vették a listán szereplő huszonegy kommunista egyetemi hallgatót. Mindnyájan a Sorbonne-ra jártak vagy az École normale supérieure előkészítősei (Khâgneux) voltak. Marton Imre, akinek neve nem szerepelt a listán, elkerülte a letartóztatást. Áthelyezték a 6. és a 7. kerületbe, hogy hangolja össze az ifjúkommunisták ottani tevékenységét. A Le Matin című újság 1940. november 29-i számából a párizsiak értesülhettek róla, hogy “kommunista szervezkedést lepleztek le az egyetemi diákság soraiban…” “A párizsi egyetem létesítményeit három körzetre osztották fel; az egyes körzetek vezetőit az efféle munkára szakosodott «felelősök» segítették. A veszélyes szervezkedést a III. kerületi polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja, Maurice Delon irányította. A legfőbb összekötő Jean Rozynoër, kórházi, külső medikus-gyakornok, illetve Claude Lalet bölcsészhallgató volt. Az előbbi feladata volt az egyetem épületeiben a propagandaanyagok terjesztése, az utóbbi pedig a szórólapok előállítását és terjesztését biztosította. E célból a bajkeverők rotációs sokszorosító gépekkel és jelentős papírkészlettel rendelkeztek. A három körzetfelelőst: Bernard Kirschent, Othman Ben Aleyát és Claude Lalet-t – mindhárman bölcsészhallgatók –, bűntársaikkal együtt, akik szintén valamennyien diákok, letartóztatták.”

Az ügy kivizsgálásával Angera bírót bízták meg. A kommunista diákok pere 1941. február 8-tól négy héten át zajlott. Az 1939. október 26-i rendelet alapján ítélték el őket, “feloszlatott szervezet újjáalakításáért.” A letartóztatott egyetemisták nevében Olivier Souef vállalta a szóvivő szerepét, akivel szemben a vád a legkevésbé volt súlyos. A felhozott vádpontok – érvelt – alaptalanok. Angera bíró enyhe ítéletet hozott. Bizonyíték hiányában Olivier Souefot és Othman Ben Aleyát felmentették. A legtöbb diák, akinél a rendőrség propagandaanyagot foglalt le, három hónapi börtönt kapott – amit egyébként a pert megelőző őrizet során már letöltöttek –, s szabadlábra került. Közéjük tartozott Pierre Daix és Pierre Kast is. Jean Rozynoërt hat, Bernard Kirschent nyolc, Claude Lalet-t¹⁷ 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték, a mozgalom felelősét, Maurice Delont¹⁸ pedig 2 évre.¹⁹

A letartóztatások után új vezetés állt fel, amely Suzanne Dijant²⁰, Pierre Noëlt²¹ és egy Bordeaux-ból érkezett aktivistát, Léon Lavallée-t foglalta magában. Ez megbízást adott Marton Imrének is, aki újra felvette a kapcsolatot az egyetemi és középiskolai diákokkal, illetve a La Relève című lappal. Pierre Hervé, Pierre Noël sógora, aki 1939-es megalapításakor a kommunista diákok szervezetének titkára volt, s 1940-ben filozófiatanár lett, csatlakozott a “Szabad egyetem” (Université libre) nevű csoporthoz. Javasolta Jacques Andurain-nak, aki filozófia szakos hallgató volt, s a kommunista diákok szervezetében éppen akkoriban kapott felelős megbízatást, hogy hozzanak létre újra akciócsoportokat. Jacques Andurain így emlékezik: “Az volt a feladatom, hogy a karokon szervező munkát folytassak a srácok között, illetve propagandaanyagot osztogassak – így Georges Politzer egyik kiváló brosúráját, amely a «Forradalom és ellenforradalom a huszadik században» címet viselte, s válasz volt Alfred Rosenberg «Vér és arany» című fajgyűlölő írására.”²² Miután Pierre Daix szabadult a börtönből, Jacques Andurain megkérte: segítsen neki feladata ellátásában. 1941. július 8-ról 9-re virradó éjszaka, Annie Hervé kezdeményezésére, Jean Blanchard-ral közösen – a párt engedélye nélkül – megszervezte (az 1941 májusában letartóztatott) Pierre Hervé²³, valamint huszonegy aktivista látványos kiszabadítását az Igazságügyi Palota alagsorában található Rendőrprefektúra fogdájából. Néhány hét múlva pedig Pierre Georges-zsal (a későbbi Fabien ezredessel) és Maurice Le Berre-rel együtt részt vett a Különleges Szervezeten (Organisation spéciale – OS) belüli fegyveres csoportok megalakításában.

Ezalatt Marton Imre, aki 1941 januárjában elköltözött otthonról²⁴, a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. sz. ház 5. emeletén talált magának búvóhelyet. A folyosón, a passzív védelem céljából elhelyezett homokzsákok közé egy régi revolvert rejtett el; alkalomadtán jó szolgálatot tehet.²⁵ Miután – valószínűleg a Delon-ügy kapcsán – a francia rendőrség mint aktív kommunista diákot azonosította, Angera vizsgálóbíró 1941. április 1-jén letartóztatási parancsot adott ki ellene, az 1939. szeptember 26-i rendelet (feloszlatott szervezet újjáalakítása) miatt. Távollétében a Szajna-megyei Bíróság 15. sz. Kamarája 1941. május 3-án kelt ítéletében két év börtönre és 100 frank pénzbüntetésre ítélte.²⁶

Pierre Daix, akinek a feladata az volt, hogy egyetemistákat toborozzon az “akciócsoportokba” (groupes de choc) – ezek a csoportok szervezték és biztosították a tüntetéseket, s védték azokat, akik a házfalakra jelszavakat írtak vagy szórólapokat osztottak –, az általa létrehozott csoportba beléptette Olivier Souefot (a párt fenntartásai ellenére, amely – mivel a francia igazságszolgáltatás szabadon engedte – igyekezett elszigetelni Souefot). Ami Bernard Kirschent illeti, őt a Porte de Bagnolet-nál található Tourelles táborba, majd büntetésének letöltése után a drancy-i táborba internálták. Miután a németek – egy kivételes szabadlábra helyezési akció keretében, amely kizárólag a fiatalkorú internáltakat érintette, s amelynek célja a drancy-i tábor tehermentesítése volt – szabadon engedték, illegalitásba kellett vonulnia, mivel a francia rendőrség újra köröztette. Végül 1942 márciusában tartóztatták le, s szállították a Rendőrprefektúra fogdájába. Mint túszt, az 1942. augusztus 11-i kivégzések során, Yvon Dijannal, Louis Thorezzal (Maurice Thorez fivérével) és Félix Georges-zsal (Pierre Georges, a későbbi Fabien ezredes apjával) együtt, agyonlőtték.²⁷

A fegyveres harc

Attól kezdve, hogy a hitleri csapatok 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, a francia kommunisták első számú céljává a német megszállók elleni harc vált. A megszállt zónában az FKP – 1941 júliusától – aktivistáinak utasítást adott a frontális ellenállásra, s ezzel kezdetét vette a fegyveres harc taktikája, amelyben a MOI²⁸ külföldi tagjai, a Nemzetközi Brigádok korábbi harcosai, valamint az ifjúkommunisták és a kommunista diákok soraiból kikerült fiatalok is részt vettek. Szabotázsakciók, gyújtogatások, elszigetelt merényletek német katonák ellen – a Wehrmachtnak ez az addigi viszonylagos nyugalom végét, a francia lakosság számára pedig a merénylet/túszszedés/deportálás ördögi körének kezdetét jelentette.

A német támadás hírére Marton Imre és Christian Rizo nem tudott úrrá lenni örömén. Lementek az utcára, s forradalmi dalokat énekeltek. Meg voltak ugyanis győződve arról, Hitler történelmi tévedést követett el azzal, hogy megtámadta a Vörös Hadsereget. Az eseményt megünneplendő, fürödni mentek a Marne-ra, ahol Christian Rizo majdnem megfulladt. “Hallatlanul boldogok voltunk” – emlékezett később Marton Imre.

Christian Rizo ezután nem vette fel újra a kapcsolatot az egyetemi mozgalommal. A 11. kerületi ifjúkommunistákhoz csatlakozott, ahol a háborút megelőzően is harcolt, s magával vitte Tony Bloncourt-t is. Részt vettek a német hadfelszerelés megsemmisítését célzó akciókban, s ott voltak a két júliusi utcai tüntetésen is. Július 14-én, amikor a Grands Boulevards-on tüntetés zajlott, Marton Imre azt a megbízást kapta, hogy szervezzen elterelő megmozdulást (manifestation de diversion) a Diáknegyedben. Ezen Christian Rizo és csoportja is részt vett, amelyhez Pierre Daix és Olivier Souef²⁹ is csatlakozott. A tüntetés végén Marton Imre a demonstrálókat a Strasbourg-Saint-Denis csomópont felé vezette, hogy csatlakozzanak a másik tüntetéshez. Amikor a Quartier latin-ből érkezők kijöttek a metróállomásról, a Bouelvards-on tüntetők, akik időközben a Richelieu-Drouot kereszteződésig jutottak, a Strasbourg-Saint-Denis felé özönlöttek, mivel továbbhaladásukat csendőrkordon állította meg. Egy hónap múlva, augusztus 13-án, Pierre Daix és Olivier Souef a Strasbourg-Saint-Denis-nél újabb tüntetést szervezett, amely sebesülésekkel és letartóztatásokkal ért véget. Christian Rizo Pierre Daix-nél húzta meg magát (aki a menekülés közben elveszítette az esőköpenyét).

A fegyveres ellenálláshoz önként csatlakozott Marton Imre, Christian Rizo és Tony Bloncourt belépett az OS-ba (utóbbiak a 11. kerületi, főként ifjúkommunistákból álló csoporthoz tartoztak), Pierre Daix pedig az egyetemi hallgatók közötti toborzást vállalta magára.³⁰ Számos egyetemista, aki az ellenséggel közvetlenül kívánt szembeszállni, járta végig a Jacques d’Andurain³¹, Jean Rozynoër³² és André Kirschen³³ választotta utat…

A 11. kerületi csoport, amelyet Gilbert Brustlein vezetett, akinek parancsnoka Pierre Georges – alias “Frédo”, alias “Fabien ezredes” (Colonel Fabien) – volt, részt vett az első, 1941 nyár végén, ősz elején elkövetett merényletekben (robbanóanyag-lopás, vonatok kisiklatása, a német hadfelszerelés megsemmisítése, a megszálló hadsereg tagjainak likvidálása…), így a Barbès metróállomásnál, 1941. augusztus 21-én lezajlott akcióban – ahol Fabien ezredest Gilbert Brustlein és Fernand Zalkinow fedezte –, az ugyanazon a napon a Bastille metróállomásnál, vagy az 1941. október 20-án Nantes-ban végrehajtott robbantásban, amelynek Gilbert Brustlein volt az egyik főszereplője. Vichy az ő akcióik nyomán hozta létre a különleges bíróságokat, a megszállók pedig ezután vezették be a “túsztörvényt”.

Marton Imre számos fegyveres akcióban vett részt csoportjával (dinamit zsákmányolása egy kőbányából, német teherautók felgyújtása az utcán…). Így 1941. szeptember 19-én résztvevője volt egy német garázs elleni támadásnak a boulevard Pershing-en, a Porte Maillot közelében, amelynek során először működött együtt két ellenálló alakulat (köztük a Christian Rizo, Conrado Miret-Must, Maurice Le Berre… alkotta csoport). 1941. október végén, amikor Gilbert Brustlein Nantes-ba ment, hogy merényletet készítsen elő, Fernand Zalkinowot megbízták azzal, készítse elő az Állami Törvényszék (Tribunal d’État) elnökének kivégzését, miután a törvényszék 1941. szeptember 20-i létrehozását követően összeült, hogy halálra ítéljen három embert, köztük Jean Catelas-t, Somme megye kommunista képviselőjét, a párt központi bizottságának tagját. Christian Rizo megkérte Olivier Souefot, hogy figyelje meg Devise törvényszéki elnök szokásait, aki a Diáknegyedben lakott. Marton Imre feladata volt, hogy egy bisztróból szemmel tartsa a lakást. Egyik nap az utcán civilruhás nyomozók igazoltatták Christian Rizóval együtt, de nem motozták meg őket; Marton Imrénél revolver volt.³⁴

A lebukás

A nantes-i merénylet után egy héttel, 1941. október 30-án, feljelentés nyomán a Rendőrprefektúra bűnügyi nyomozói – Georges Veber felügyelő parancsára – letartóztatták Christian Rizo csoportjának három tagját, Roger Hanlet-t, Pierre Milan-t és Asher Semahyát, a Pierre Hanlet lakásán felállított csapda segítségével. Másnap Fernand Zalkinowra került a sor, amikor megpróbált a rejtekhelyére visszamenni. November 1-jén, munkahelye kijáratánál, Robert Peltier-t vették őrizetbe. Gilbert Brustleint a lakása környékén lakók szolidaritása mentette meg a letartóztatási hullámtól.

Tony Bloncourt-t és Christian Rizót barátaik, az egyetemista Guizi Weissberger és Pierre Daix azonnal gondjukba vették. Egyik este Marton Imrét kérték meg, hogy biztosítsa fegyverrel Pierre Daix-t, aki Tony Bloncourt-t kísérte el egyik rejtekhelyről a másikra. Christian Rizo, akinek Pierre Daix kisebb munkát szerzett a Bibliothèque nationale-ban, reggelenként – szemmel tartva a környéket – továbbra is bejárt a könyvtárba. November 25-én Marton Imre találkozott Christian Rizóval, aki arra kérte, adjon neki szállást a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. alatti illegális lakhelyén. Miután az egyik egyetemi menzán hármasban (Pierre Daix-vel) megebédeltek, Christian Rizo mindenáron szeretett volna pénzt átadni az édesanyjának, mielőtt illegalitásba vonul. Marton Imre felajánlotta, hogy felderítőként előre megy. A házmesternél megbújt detektíveknek nem kellett mást tenniük, mint követni a két fiatalt, s őrizetbe venni őket a mozi kijáratánál, ahol az éjszaka beálltáig rejtőzködtek.

A rendőrök Christian Rizo társának vallatásakor – akinél egy “Grenier, Jacques, Émile, született 1923. 02. 8-án Párizsban (20. ker.)” névre kiállított igazolványt találtak³⁵ – megtudták, hogy a fiút valójában Émeric Schweitzernek hívják, hogy magyar nemzetiségű és “zsidó fajú”, 1922. június 10-én született Újpesten, Magyarországon, apja (Schweitzer) Aladár, anyja pedig Farkas Gabriella, hogy filozófia szakos diák, s hogy szülei Párizsban, a rue Mulhouse 13. sz. alatt laknak. A rendőrök szerették volna kideríteni, miért volt együtt Schweitzer a “terrorista” Rizóval, valamint hogy miért vannak hamis papírjai. Émeric/Imre azt mondta nekik, hogy Christian Rizót a Voltaire Líceumból ismeri, s mivel zsidó, hamis személyi igazolvánnyal próbálta a razziákat és a letartóztatásokat megúszni.³⁶ A francia rendőrök hamarosan megértették, hogy a fiúnak semmiféle kapcsolata sincs azzal a csoporttal, amelyhez Christian Rizo tartozik. Mivel az illegális lakhelyén tartott házkutatás valószínűleg nem hozott eredményt – néhány nappal korábban jelentős mennyiségű, szórólapok készítésére szánt papírt szórt a Szajnába! –, Marton Imrét, akire, mint említettük, távollétében két év börtönt s 100 frank pénzbüntetést szabtak ki, hamis papírok birtoklása miatt a VII. Edvárd szállóban székelő Geheimefeldpolizeinak adták át.³⁷

Végül 1942. január 6-án, egy utcai rutinellenőrzés során, civil ruhás nyomozók őrizetbe vették Tony Bloncourt-t. Marcel Delgay felügyelő Első Mobil Gárdája (Première brigade mobile), különösen pedig annak politikai részlege, amelyet Vilchien felügyelő vezetett, hatékony segítséget nyújtott a bűnügyi brigádnak mind a letartóztatások, mind a merényletekkel kapcsolatos kihallgatások terén. A fiatalokat “titokban” a Santé börtön német szárnyában helyezték el, egészen 1942 februárjáig, mintegy harminc másik személlyel együtt, akik többségükben az ellenállók hozzátartozói voltak. A francia és a német rendőröknek több mint egy hetükbe került, amíg rájöttek a kapcsolatra e fiatalokból álló csoport letartóztatása, a nantes-i merénylet és a megszálló haderővel szemben 1941. július és október vége között elkövetett különböző akciók között. A Fernand Zalkinowtól kalandos letartóztatása során elkobzott pisztolyt – miután a Rendőrprefektúra laboratóriumának ballisztikai szakértői hiába próbálták megfejteni a titkát – Berlinbe küldték, a birodalmi bűnügyi rendőrséghez, ahol felfedezték, hogy ez egyike annak a két pisztolynak, amellyel Nantes-ban, 1941. október 20-án Hotz Feldkommandantot megölték. A kör bezárult.

Úgy tűnik, 1942. február végén Franciaország új katonai kormányzója, Carl Heinrich von Stülpnagel – jogi tanácsadóinak hatására – elhatározta: néhány nyilvános és nagy publicitású pert rendez, hogy a francia közvéleményt megdöbbentse, s megpróbáljon véget vetni a merényleteknek. A német katonai parancsnokság tehát bírósági tárgyalást szervezett a Képviselők Házában, amely akkoriban a Kommandant von Gross-Paris különböző részlegeinek adott helyet. A tárgyaláson mind a megszállt, mind pedig a meg nem szállt zónából részt vehettek újságírók. A Propagandastaffel szintén jelen volt. A korabeli sajtóból arra következtethetünk, hogy a perről film is készült, a tekercset azonban nem sikerült fellelni, szemben az ellenállók második nagy perével, amelyre 1942 áprilisában a Maison de la Chimie épületében került sor. “A Kommandant von Gross-Paris: Abt. B” katonai törvényszéke, amelynek székhelye egyébként a rue Boissy d’Anglas 11/b-ben volt, ebből az alkalomból kivételesen a Képviselők Házába települt át. A per 1942. március 4-én kezdődött és 7-én fejeződött be. A hét fiatalt “frank-tirőr tevékenységért”, szám szerint tizenhét akcióban való részvételért mondták ki bűnösnek s ítélték el. 1942. március 9-én a Mont-Valérien-en agyonlőtték őket. 2000 márciusában a Nemzetgyűlés Elnöksége folyosójának külső falán, ott, ahol a hét ellenállóval szembeni pert lefolytatták, s ahol elítélték őket, emléktáblát helyeztek el.

Ami Marton Imrét illeti – aki immár a németek kezén volt, s akinek valódi szerepét veréssel sem tudták kideríteni –, vele szemben semmiféle konkrét vádat nem hoztak fel. A Santé börtön egyik magáncellájában tartották bezárva 1942 májusáig, majd néhány napra átvitték a Tourelles-ba, innen pedig vissza a Santéba. 1942 júliusában a Compiègne melletti Royalieu táborba küldték, ahol egészen 1943. áprilisig maradt, amikoris a kifejezetten zsidók deportálására fenntartott drancy-i táborba szállították át. 1943. augusztusban, a magyar nagykövetség különleges intézkedése nyomán, amely felhatalmazást kapott arra, hogy hazatelepítse a magyar zsidókat, szabadlábra helyezték, és vidéken elrejtőzött anyja, nagynénje, valamint annak három gyermeke társaságában Budapestre küldték.

*

Marton Imre levele Boris Danzer-Kantofhoz

(1994. szeptember 5.)

Tisztelt Uram!

Az elmúlt hónapokban eléggé keserves időszakon mentem keresztül. Ismétlődő kórházi kezelések porckorongsérv, valamint szív- és keringési zavarok miatt. Most, hogy egészségi állapotom kissé javult, írok Önnek.

Engedje meg, hogy nem is annyira javaslatokkal, mint inkább intelmekkel szolgáljak Önnek ama kritikai gondolatok alapján, amelyekre politikai életutammal, illetve azzal kapcsolatban jutottam, miként lehetne átadni az Ellenállás üzenetét a felnövekvő nemzedékek számára.

A felszabadulást követően az a felfogás került előtérbe, amely [az Ellenállásra vonatkozóan] a hangsúlyt a fasizmussal és a náci megszállással szembeni politikai és ideológiai harcra helyezte. Az aktivisták, a harcokban résztvevők által felhalmozott erkölcsi tőke alá lett rendelve a politikai tőkének, amelyet azután felemésztett a pártok közti szembenállás és a két világméretű tábor harca. Történészként Önnek a tényeket, az eseményeket kell rekonstruálnia. Mégis szeretném arra bátorítani, fordítson kellő figyelmet a szubjektív mozzanatokra, az egyéni motivációkra is, mindazok személyiségére, akik – különösen a fegyveres harc első szakaszában – a Bataillons de la Jeunesse [Ifjúsági Osztagok] soraiba léptek, midőn a lakosság túlnyomó többsége még a kivárás álláspontjára helyezkedett. A szimpatizánsok közül sokan kétségbe vonták a merényletek célszerűségét, amelyek gyakran túszok kivégzését vonták maguk után. Bennünket a cselekvésre nem kizárólag elméleti és politikai megfontolások késztettek. Ha a lázadás útjára léptünk, ezt azért tettük, mert a lázadás lelkünk mélyéből fakadt. Ahhoz, hogy fellázadj, eleve engedetlennek, ellenszegülőnek kell lenned. Mindannyiunk énjében törések, sebek, sérülések lakoztak. Ahogyan József Attila, a nagy magyar proletár költő írta a harmincas években: nem én kiáltok, a világ dübörög énbennem. A “dübörgéstől” általában csakis azok rendülnek meg, akik a lázadást önmagukban hordozzák: az ő torkukból tör fel a kiáltás. Aimé Césaire ennél is patetikusabban fejezi ki ezt a gondolatot: “Mi (az Antillák lakói) szétszakított lények vagyunk… Ezért kellett e mélyből fakadó dühöt kiüvöltenem magamból. Lázadás, szorongás és felhívás a visszahódításra: ebből sarjad költészetem. Visszahódítani önmagam: íme, ekörül forognak gondolataim.”

Fél évszázad múltán nehéz rekonstruálni egyrészt az ember akkori énjében rejlő feszültségek sajátosságait, másrészt a környezet, a barátok, az olvasmányok, az események hatását, amelyektől a lázadók forradalmárokká váltak – kommunistákká, nem pedig kalandorokká, ügyeskedőkké, emberi roncsokká. A túlélők tanúságtétele akkori önmagukról majd megkönnyíti az Ön számára, hogy egyesítse a történész és az író feladatát; megkönnyíti, hogy hidat verjen azok szubjektuma és a történelmi folyamatba való aktív bekapcsolódásuk között, akik nem voltak hajlandók megvetni önmagukat, annak ellenére, hogy megvetés sújtotta őket (mert zsidók, külföldiek, szegények, erkölcsileg igényesek voltak). E kettős megközelítés teszi lehetővé – Jaurès kifejezését parafrazálva –, hogy az új nemzedék számára átadjuk az Ellenállás tüzének nem a hamvait, hanem a lángját. Fogékonyabbá tenni napjaink ifjúságát az akkori fiatalok szubjektumának rezdülései, motivációi, állásfoglalásai iránt. A szubjektív szempontok hangsúlyozásának nem az a célja, hogy megkerüljük a politikai üzenetet, hanem hogy érthetőbbé, lelkesítőbbé, emberibbé tegyük. Hogyan tartsam magamban elevenen az emberiséget sújtó bajok miatt érzett felháborodást, hogy [általa] megőrizhessem emberi méltóságomat? Hogyan kell viselkednem, hogy azzá váljak, ami valójában vagyok?

Letartóztatásunk körülményei

Letartóztatásunk napján Christian Rizo eljött hozzám a rue du Faubourg St Antoine-on lévő búvóhelyemre, hogy megkérjen, pár napig hadd lakjon nálam. Bár nem követték, mégis jobbnak látta, ha a nantes-i merényletben való részvétele miatt nem marad otthon. A délután folyamán sétálni mentünk. Rizo úgy döntött: felugrik az édesanyjához, hogy megnyugtassa. Amikor visszatért, elhatároztuk, hogy moziba megyünk (a République tér környékére, talán a rue du Temple-ba). Amikor kijöttünk a moziból, detektívek fogtak közre, s mindkettőnket letartóztatták. Nem viseltek egyenruhát. Az Igazságügyi Palotába vittek. Nem láthattuk egymást, mert különválasztottak bennünket. (Meg tudná-e mondani, mióta követték Rizót? Ha legközelebb Párizsba megyek, szeretnék beszélgetni Önnel, s megismerni a birtokában lévő dokumentumokat.) Kihallgatásom során azért vertek, hogy valljam be: Rizóval együtt az Ellenálláshoz tartozunk. Két dologhoz próbáltam tartani magam. Barátok voltunk, amikor a Voltaire Líceumba jártunk, s többször találkoztunk azóta, hogy beiratkoztunk a Sorbonne-ra. Nem politikai okokból nem laktam otthon, hanem, mert zsidó vagyok, s ezért féltem a deportálástól. Rizo és Bloncourt bátorságának és tisztességének köszönhetően maradtam életben, akik kihallgatásuk során nem vallottak ellenem, jóllehet tudták, az Ellenállás egy másik csoportjához tartozom. Átvittek a Santé börtönbe. Onnan 1942 májusában a compiègne-i, majd 1943 tavaszán a drancy-i táborba kerültem. Később még vissztérek az életutamra.

Christian Rizo személyiségéről

Rizóra leginkább kesernyés mosolya volt jellemző. Hogy keserűsége honnan származott? Onnan, hogy erősen rövidlátó volt? Gesztusainak esetlenségéből? Fizikailag inkább törékenynek volt mondható. Megfordult-e a fejében, hogy nem volt szép férfi. Tudomásom szerint nem volt barátnője. Esetleg családi körülményei miatt érezte magát rosszul a bőrében? Apjáról, a válásról, a különélésről nem beszélt. A család elég nehéz anyagi helyzetben volt. André [Rizo] matematikaórákat adott, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. [Christian] hallatlanul tisztelte édesanyját a meghozott áldozatokért. Anyja hívő katolikus lehetett. Vajon átment-e Rizo vallási válságon? Vallásos időszakából őrizte-e meg erkölcsi tisztességét, az áldozatkészség szellemét, az önmagával szembeni nagyfokú morális elvárást? Talán fivére válaszolni tud ezekre a kérdésekre. Nem ismerem az okokat, indítékokat, amelyek arra késztették, hogy a kommunista ifjúsági mozgalomban harcoljon. Mit fejezett ki a mosolya? Jóságát, készségességét barátaival, elvtársaival szemben? Vagy szeretetigényét? Háláját a feléje irányuló bizalom és barátság iránt? Erős eltökéltség volt rá jellemző, hogy zokszó nélkül viselje el döntéseinek következményeit. Egyetlen példa erre. Vállalta, hogy röplapokat oszt az egyetemi évad megnyitóján, a Sorbonne nagy előadótermében, 1940 őszén, annak ellenére, hogy megmondták neki: nem sok esélye van rá, hogy elkerülje a letartóztatást. őrizetbe vették, és néhány hónapra börtönbe került. Rizo szenvedélyes és megfontolt egyéniség volt. ő testesítette meg törekvéseinket. Hogyan álljunk ellen, amikor úgy tűnt, mindenféle ellenállás hiábavaló? Miként készüljünk a győzelemre a vereség közepette? Hogyan őrizzük meg magunkban a reményt, midőn oly sok körülmény utal a reménytelenségre. Lelkesedését ritkán engedte kifejezésre jutni. Az egyik ilyen esetet közösen éltük át. 1941. június 21-én együtt voltunk, már nem emlékszem, hol, Rizóval és néhány közös baráttal. A Szovjetunió elleni háborút Hitler részéről őrültségnek tartottuk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, s hogy néhány napon belül döntő győzelmet arat. A hitleri haderő visszavonulása pedig magával hozza majd a megszállás végét, a felszabadulást Franciaországban is. Lelkesedésünk, naivitásunk, a Szovjetunió gyengeségei ismeretének hiánya, a fasizmussal szembeni gyűlöletünk váltotta ki belőlünk ezt a hatást. A közeli felszabadulás hitétől fellelkesülve, lementünk az utcára, s forradalmi dalokat énekeltünk. Utána fürödni mentünk a Szajnára. Rizo rosszul lett: segítségére kellett sietnünk. Lelkesedés, forradalmi dalok, egy megakadályozott vízbefulladás – ezek jelképezik [számomra] Rizo, a barát kesernyés mosolyát.

Tony Bloncourt-ról és Pierre Daix-ről

Bloncourt [az Ellenállás] aktív harcosa volt. Elég gyakran találkoztunk gyűléseken, tüntetések alkalmából. Szinte semmit sem tudok a magánéletéről. Életkedve, humora, odaadása, charme-ja mély benyomást keltett. Nem törekedett fölényre, mégis [mindenkit] lenyűgözött. Menekülésük Pierre Daix-vel az egyetemi menza tetején át csodálatot keltett irántuk. Ezután csak egy alkalommal láttam viszont kettőjüket. Azt a feladatot kaptam, hogy biztosítsam őket, amikor rejtekhelyet kellett változtatniuk. A veszély dacára szomjúhoztuk az életet. A viszontlátás örömére elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni egy kis étterembe a Bastille környékére, megszegve ezzel a konspiráció szabályait. Óvatlanságunknak nem lettek következményei. Daix-nek már tekintélye volt az antifasiszta középiskolások között. Biztos volt magában, eltökélt. Vezető típus, akinek mindenki a hatása alá került. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után Tillon titkára lett. Távolságtartását az FKP-tól én elfogadhatatlan elhajlásnak tartottam. Ma már jobban megértem a magányosságát. Eleinte elutasította a burzsoá társadalom által rá kényszerített konformizmust, s elfogadta azt a konformizmust (fegyelmet), amelyet a kommunista mozgalom követelt meg. Kritikai attitűdje mindenfajta konformizmusssal szemben, személyiségéből adódhatott. Ezért csatlakozott nagyon fiatalon a forradalmi mozgalomhoz. És ezért lázadt fel korán a kételkedés jogát elvitató mozgalmi magatartással szemben, amely a kommunista mozgalomban elfojtotta az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaival kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal nem fordított hátat ifjúsága ideáljainak, ahogyan az Ellenállás sok résztvevője tette, akik az évek során, különösen a[z SZKP] XX. Kongresszus[á]t követően, megszakították kapcsolatukat az FKP-val. Az Ellenállás időszaka: gyémánt, amelynek csillogását az idő nem halványítja el. Minden csalódás ellenére: személyes odaadás egy egyetemes ügy iránt. Az ember megszabadul illúzióitól, miközben megőrzi meggyőződésének lényegét. Fondorlatoskodik a történelmi magyarázat fondorlataival.

Önéletrajzi jegyzetek

1922-ben születtem Újpesten, Budapest egyik külvárosában. Apám szabósegéd volt. Leszerelése után nem talált munkát, ezért megpróbált Franciaországban szerencsét próbálni, ahova 1924-ben emigráltunk. Anyagi helyzetünk azonban bizonytalan maradt, mert [apámnak] nem sikerült sem mesterré, sem munkássá válnia. Otthon dolgozott konfekcióipari vállalatoknak. Középiskolai tanulmányaimat a Voltaire gimnáziumban végeztem. Az érettségi második részét (filozófia) 1940 májusában tettem le, majd 1940 őszén filozófia-pszichológia szakon kezdtem el egyetemi tanulmányaimat. A politika világába a Népfront, a hitleri Németország agresszivitása, a spanyol polgárháború kirobbanása vonzott. Csatlakoztam az antifasiszta középiskolások és a kommunista egyetemi hallgatók szervezetéhez. Vitákat, gyűléseket, táncórákat szerveztünk, ifjúsági fogadókba kirándultunk. Tüntetéseken vettünk részt (a köztársasági Spanyolország mellett). Marx, Lenin, Sztálin műveit olvastam, a párt elméleti folyóiratait, Henri Lefèbvre első munkáit, szovjet regényeket. A [német] megszállás után is folytattam a mozgalmi munkát. A kommunista középiskolai diákok és egyetemi hallgatók szövetségének újjászervezése. Kapcsolatok: Francis Cohen, Olivier Souef, Maurice Delon, Suzanne Dijan, Bernard Kirschen, Jean Rozynoër. Kiadtuk a kommunista egyetemisták lapját, a Relève-et, tüntetést szerveztünk a Collège de France-nál Langevin letartóztatása ellen. 1940 vége felé, miután a kommunista egyetemi hallgatók között letartóztatásokra került sor, illegalitásba vonultam. A fegyveres ellenállásban 1941 júliusától vettem részt. Felvettek (valószínűleg [André] Ouzoulias³⁸ révén) a Pierre Noël-Antoine Dandurain-féle csoportba. Részt vettem a Porte St Denis-nél és St Martin-nál szervezett tüntetésen. Megbíztak, hogy vidékről fegyvereket, muníciót, dinamitot szállítsak [Párizsba]. Kőbányákat támadtunk meg, hogy dinamitot szerezzünk. Német teherautókat robbantottunk fel, gépkocsi-telephelyek ellen intéztünk támadást, többek között a Porte Maillot-nál. 1943. augusztus végén, a magyar követség közbenjárására, amely Mussolini bukása után, az angolokhoz és az amerikaiakhoz való közeledés jeleként két vasúti szerelvényt állított össze magyar származású hazatelepülőkből, kikerültem a drancy-i táborból. A MOI-nál a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy anyámmal, nővéremmel, nagynénémmel és két gyermekével – akik az illegalitásban, apám és nagybátyám letartóztatását követően megbetegedtek – térjek vissza Magyarországra. Mivel kiskorú voltam, szerepeltem anyám útlevelében. Félő volt, ha nem utazom velük, letartóztatják őket. Egyidejűleg megadták az egyik magyar elvtárs nevét, akit fel kellett keresnem Budapesten, hogy felvegyem a kapcsolatot az illegális [kommunista] párttal. Miután visszatértem Magyarországra, nem tudtam a párttal kapcsolatba lépni, mert azt az elvtársat, aki a kapcsolatot összehozta volna, időközben letartóztatták. Elszigeteltségem miatt – elszakítva a párttól, gyenge magyartudással –, Magyarország 1944-ben bekövetkezett német megszállása után kénytelen voltam jelentkezni a kötelező Munkaszolgálatnál, amelyet a hadseregnek rendeltek alá, s ahova zsidókat meg politikailag megbízhatatlan nem zsidókat soroztak be. 1944. november elején tizedmagunkkal megszöktünk, hogy csatlakozzunk a táborunktól nem messze előretörő szovjet csapatokhoz. A magyar náci milicisták azonban elfogtak, katonai bíróság elé állítottak, és átadtak a németeknek, akik Kópházára vittek, az osztrák határhoz, ahol tankcsapdákat építettünk. Amikor a nácik 1944. március végén kiürítették a tábort, megszöktem és visszamentem Budapestre. Szinte az egész családomat, mind apai, mind anyai részről, deportálták és meggyilkolták a koncentrációs táborokban. 1945 és 1948 között folytattam egyetemi tanulmányaimat (filozófia-pszichológia), aktív résztvevője lettem az egyetemi mozgalomnak, tökéletesítettem magyar nyelvi, irodalmi és történelmi ismereteimet. A forradalmi erők sikere lelkesedéssel töltött el. A marxizmusban való jártasságom okán propagandista feladatokkal bíztak meg. Megélhetésemet fordításokból biztosítottam. 1948 késő őszén ösztöndíjat kaptam a Szovjetunióba. Leningrádban, a filozófiai karon kezdtem meg tanulmányaimat. 1949. november végén visszarendeltek Magyarországra. A politikai rendőrség őrizetbe vett (Rajk-ügy). Több hétig tartó kihallgatás után elengedtek. Az ötvenes évek elején sikerült befejeznem az egyetemet (filozófiai és politikai gazdaságtani diploma). Több mint egy éven át, mivel gyanúsnak számítottam, nem kaptam állást. Azután megengedték, hogy egy kereskedelmi középiskolában tanítsak. Az életem kezdett egyenesbe jönni, de az egyetemi és a tudományos élettől egészen az 1950-es évek végéig távol tartottak. A hatvanas évek elején azután kedvező fordulat történt. Állást kaptam a Budapesti Közgazdasági Egyetem filozófia tanszékén. Tudományos tevékenységem meghatványozódott. 1967-ben megvédtem doktori disszertációmat, amelynek témája a harmadik világ – mindenekelőtt a volt francia gyarmatok – politikai és ideológiai áramlatainak (Senghor, Césaire, Fanon) kritikai elemzése volt. Életpályám során két időszaknak volt meghatározó hatása gondolkodásomra és érzékenységemre. Az első az 1936 és 1945-48 közötti periódus volt. A második az a négy esztendő, amelyet 1968 és 1972 között Guineában töltöttem mint a Conakry-i Egyetem filozófia-vendégprofesszora. A filozófiai és ideológiai tanszék vezetője lettem. Az anyagi és klimatikus nehézségek ellenére ez felemelő [időszak] volt számomra. Meg tudtam nyerni a külföldiekkel szemben általában rendkívül erős fenntartással viseltető egyetemi hallgatóság bizalmát, rokonszenvét. Emberi és tudományos értelemben egyaránt gazdagodtam azáltal, hogy megpróbáltam nem dogmatikus módon értelmezni az egyetemes és a különös dialektikáját, azaz figyelembe venni a kulturális, vallási, szociális sajátosságokat, azokat a [társadalmi] törésvonalakat, amelyek mások, mint a meghatározó, ám a fejlett kapitalista országokban sem kizárólagos tulajdon- és osztályviszonyok. 1976-ban egyetemi tanárnak neveztek ki. Az 1970-es és 80-as években számos konferenciára kaptam meghívást a világ különböző országaiba. Előadássorozatokat tartottam több afrikai országban, főként Algériában, és Franciaországban. Írásaimban Sekou Touré és Cabral politikai nézeteivel, a nemzeti identitás történelmi távlataival, az informális szektorral, az urbanizáció és a marginalizálódás kérdéseivel, a baloldal világméretű válságával, a szocialista országok dezintegrálódásának okaival és következményeivel foglalkoztam. 1949-ben megházasodtam. Két gyermekem és három unokám van. 1990-ben nyugdíjba vonultam, de 1993-ig még eléggé intenzív tevékenységet folytattam. Azóta egészségi állapotom miatt munkaképességem lecsökkent. Némileg elszigetelten, tovább gondolkodom arról, milyen okok vezettek a kapitalizmus első meghaladási kísérletének kudarcához, a kommunista és a nemzeti emancipációs mozgalom széteséséhez, a szociáldemokrácia apályához. Melyek a valós alternatívák, amikor a jövő virradata még nem világítja be a jelent? A múlt lángjainak halvány visszfénye arra ösztönöz, hogy folytassuk nagy utazásunkat, miután útközben megtanultuk, hogy nincs végső harc, végleges győzelem. Az elmúlt évek lehangoló eseményei láttán gyakran jutnak eszembe Romain Rolland szavai: Nem a győzelemmel, hanem a harccal kötöttem szövetséget.

Néhány megjegyzés identitásom viszontagságairól

Mindenekelőtt bevándorolt helyzetem váltotta ki belőlem az elkeseredés és a lázadás érzéseit. Az elmúlt két-három évtized folyamán könyvek és tanulmányok sora foglalkozott a bevándorlás társadalomlélektani kérdéseivel. A magyar bevándoroltak ellenérzései a kirekesztéssel, a marginalizálással szemben az én időmben nem öltöttek még olyan kézzelfogható, erőszakos formát (kivéve az 1929 és 1934 közötti időszakot), mint amilyet napjainkban az arabokkal és az afrikaiakkal szembeni [diszkrimináció] vált ki. A nemzeti, vallási, kulturális hagyományokkal kapcsolatos, családon belüli konfliktusok szülők és gyermekek között enyhébbek voltak. A magyarok visszahúzódva éltek. Mindazonáltal a francia társadalomba való beilleszkedést számos akadály nehezítette: a francia hatóságok [magatartása] (a személyi igazolvány rendszeres meghosszabbítása), a lakosság egy részének idegengyűlölete, a magyarok többségének hiányos franciatudása (többek között a szüleimé), az anyagi helyzet bizonytalansága. Egyetlen francia család sem hívta meg a szüleimet vendégségbe, vagy jött volna hozzánk látogatóba. Bizonyos tekintetben idegennek éreztem magam a családomban, mert én szívesebben beszéltem franciául. Számomra Magyarország nem jelentett többet, mint otthoni családi híreket, néhány ételt vagy süteményt. őrlődtem a tőlem megtagadott, elutasított meg egy számomra tartalommal alig bíró hovatartozás között. Szüleim alig beszéltek Magyarország kultúrájáról, történelméről. Hazátlanná váltak, noha egyszerre két hazához is tartoztak. Franciának tartottam magam, a franciák szemében azonban megvetett idegen (métèque) maradtam. Ráadásul olyan idegen, aki a Balkánról érkezett és zsidó. A szüleimnek nem voltak kapcsolatai a zsidó közösséggel: nem jártak a zsinagógába, nem tartották be a vallási előírásokat, s nem tudtak jiddisül. Idegennek és biboldónak [youpin] tartottak, miközben sem igazán magyar, sem zsidó nem voltam. A nemzeti és vallási önazonosság hiánya, e kettős kirekesztettség meghasonlottságot és elkeseredést váltott ki bennem. Rosszul viseltem a szüleimmel szembeni gyakori megvetés megnyilvánulásait. (A kettős hovatartozás problémája végigkísérte életemet. Franciaországban elfranciásodott magyarnak, Magyarországon elmagyarosodott franciának tartottak.) Bár anyagi körülményeink szűkössége, a gyakran nyomorba hajló szegénység nem jelentett számomra különösebb szenvedést, mégis másnak éreztem magam, mint gimnáziumi osztálytársaim, akik általában szép ruhában jártak, zsebpénzt kaptak, s a szüleikkel nyaraltak. Ha táborozni mentek, hálózsákjuk volt, s vonattal utaztak; kellemetlen volt ez is. Családi életünk sok mindenben különbözött [az övékétől]. Elég kicsi volt a lakásunk: szüleim, nővérem, édesanyám nővére, az ő férje és gyermekeik. Ezen felül hosszabb-rövidebb időre gyakran időztek nálunk Magyarországról érkezett családtagok is. Szűkösen éltünk. Mivel nem volt otthon egy saját zugom, nagyon korán (úgy 13 évesen) könyvtárba jártam leckét írni, olvasgatni. Szegmentálódás és családi összetartás. A családi élet tengelyében, központjában édesanyám állt, bölcsen, odaadón és szeretőn. A serdülőkor csak felerősítette bennem a lázongás szellemét, a konformizmus elutasítását. Merő puritanizmusból nem dohányoztam, nem ittam alkoholt. Sőt egy rövid ideig még vegetariánus is voltam. Kedveltem a magányt, a kalandot. Autóstoppal utazgattam, hátizsákosan. De a barátság érzése a tábortüzek körül felejthetetlen élmény maradt. Elutasítottam magamtól a világot, amelyet rossz életérzéseimért okoltam, s lelkesedtem a magam világáért, mindazért, amire fogékony voltam, amire törekedtem. Rajongtam a szépirodalomért, a művészetért, amelyben menedékre leltem. A lelkemben lakozó lázadás az antifasiszta, kommunista mozgalom felé hajtott, részint az események folytán, részint egyik nagybátyám hatására, aki Franciaországban tanult, s kapcsolatban állt a magyar kommunistákkal. [Nagybátyám] jelentős hatással volt politikai fejlődésemre, annál is inkább, hogy a barátai, valamint olyan magyarok, akik Spanyolországba tartottak, hogy csatlakozzanak a nemzetközi brigádokhoz, gyakran ebédeltek nálunk. Vitáik, beszélgetéseik a politikai, szellemi, emberi gazdagodás forrását jelentették számomra. Ebben az időben a kommunista mozgalomban találtam a magam számára nemzeti és kulturális identitást: teret önmegvalósításom számára, amely bennem minden emberi lény emancipációjával összekapcsolódott. Köztük nem idegen, hanem elvtárs voltam. Szükségük volt az önfeláldozásomra. Nekem pedig a testvéri barátságukra. Lelkem töréseit ifjúként nem tudtam bevándorolt helyzetemmel kapcsolatba hozni. Küzdelmes életem folyamán identitásom nem volt mentes konfliktusoktól, megrázkódtatásoktól. Lázadó maradtam-e? Erre a kérdésre nem felelhetek sem kategórikus igennel, sem nemmel. Igen, abban az értelemben, hogy mindig mélyen hatottak rám a kor szorongásai és reményei, és ellenálltam a pénz, a hatalom, a könnyű megoldások, az önelégültség csábításának. Hogy megőrizzem szellemi és morális értelemben vett autonómiámat, minden [felkínált] felelős posztot visszautasítottam. Folytonosan rákérdezni önmagamra és a világra: e törekvés határozta meg egyetemi óráimat, előadásaimat, publikációimat. A kérdésre viszont a válasz: nem, amennyiben egyoldalúnak, tévesnek bizonyult álláspontokat vettem védelmembe. Visszafogtam a kritika erejét a[z államszocialista] rendszer eszméi és gyakorlata közötti szakadékkal kapcsolatban. Lázadóból inkább tiltakozóvá váltam. Életem végén, ha egy pillanatra visszatekintek az események menetére és az általam megfogalmazott válaszokra, számot kell vessek azzal, hogy az önazonosság nem jelenthet előre meghatározható vagy tartósan megvalósítható harmóniát. Az identitás: állandó kutatás, kaland, konfliktus, feszültség. Érdekfeszítő, folyamatos keresés és nyugtalanság.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Union nationale des Étudiants français

² A Bölcsészhallgatók Szakmai Egyesületének elnöke, majd a Vichy-i kormány az UNEF elnökévé nevezi ki. A háború után a France nouvelle c. hetilap, később a l’Humanité szerkesztője lesz.

³ Yvon Dijan 1941 októberében tért vissza Párizsba, hogy talpra állítsa az Ellenállás kommunista diákjainak szervezetét, s megszervezze az egyetemi diákság Nemzeti Frontját. 1942. június 18-án tartóztatták le, és mint túszt 1942. augusztus 11-én a Mont Valérien-en agyonlőtték.

⁴ Olivier Souef, aki az École normale supérieure előkészítő osztályába járt a IV. Henrik Líceumban, történelemből készített szakdolgozatot. Egyik szervezője volt az 1940. november 11-i tüntetésnek a Diadalívnél. Barátjával, Jean-Charles Gros-val együtt 1940. november 26-án tartóztatták le. 1941 márciusának elején szabadult.

⁵ Bernard Kirschen (Bob), André Kirschen bátyja, 1921. szeptember 13-án született Bukarestben. 1930-ban vagy 1931-ben érkezett Párizsba szüleivel, Joseph és Marie Kirschennel. A Jeanson-de-Sailly gimnázium után, ahol kiváló eredménnyel végzett, jelentkezett az École alsacienne-ba, illetve egyidejűleg filozófia szakra a Sorbonne-ra. Az 1940-es tanév elején Bernard a IV. Henrik Gimnáziumban beiratkozott az École normale supérieure előkészítő osztályába. Ebben az időszakban csatlakozott a Kommunista Diákok Szövetségéhez.

⁶ Jean Suret-Canale 1921-ben született, történész-geográfus, nagydoktor, címzetes egyetemi tanár, Fekete-Afrika történetének szakértője. Marton Imre előtt Conakry-ban (Guinea) tanított, ahol 1958-ban az Országos Kutatási és Dokumentációs Intézet igazgatója volt.

⁷ Interjú Claude Soueffal, 2001. május 4.

⁸ A Francia Kommunista Párt lapja

⁹ Beszélgetés Lucie Bloncourt-ral (sz. Garabedian), 2001. május 11.

¹⁰ L’Humanité, 2000. november 11.

¹¹ Archives nationales, AJ16 7116. Rapport du commissaire principal du 5e arrondissement de Paris, 1940. július 30. A dokumentum megemlíti, hogy a letartóztatásra Roussy rektor előadása során került sor; beszélgetés Félix Kauerral, 2000. január 17.

¹² L’Humanité, 1990. november 10.

¹³ Claude Souef közlése, 2001. május 5., egy Marton Imrével folytatott 1987-es beszélgetés alapján.

¹⁴ A Lycée Turgot diákja, majd apja halála után, 1939 végétől postás. Barátjához, Christian Rizóhoz hasonlóan a rue d’Angouleme-ben lakott, amely a háború után rue Jean-Pierre Timbaud lett.

¹⁵ L’Humanité, 2000. november 11.; beszélgetés Sam Radzinskyvel, 1993. november 25.

¹⁶ Henri Noguères: Histoire de la Résistance en France, 1. kötet, 175.

¹⁷ Claude Lalet-t a chateaubriand-i túszokkal együtt 1941. október 22-én agyonlőtték.

¹⁸ Maurice Delont 18 hónapra leszállított büntetésének letöltése után a neuengamme-i táborba vitték, ahonnan élve szabadult.

¹⁹ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

²⁰ Suzanne Dijant koncentrációs táborba deportálták.

²¹ Pierre Noël, alias “Caminade”, a Bölcsész Egyesülethez tartozott. 1943 októberében a Hazafias Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse patriotique) egyik vezetője lesz, mint a Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse, FUJ) elnöke. Koncentrációs táborba hurcolták, ahol meghalt.

²² Beszélgetés Jacques Andurainnal, 1994. április 23.

²³ Pierre Hervé szökése után a déli zónába távozott, ahol csatlakozott a Libération-Sud mozgalomhoz, és kulcsszerepet töltött be az egyesült ellenállás különböző testületeiben (Comité d’Action [Akcióbizottság], Mouvement de Libération Nationale [Nemzeti Felszabadítási Mozgalom]…). A háború után az Action című lapba írt. 1956-ban, a Hruscsov-féle jelentés előtt néhány hónappal, “A forradalom és a fétisek” (La Révolution et les fétiches) címmel könyvet jelentetett meg, s emiatt kizárták a Kommunista Pártból.

²⁴ Archives nationales, BB18 3298 dr 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁵ Beszélgetés Blanche Jacquot-val (sz. Bina-Koch), 2001. május 9.

²⁶ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/4120, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁷ Apjára, Joseph Kirschenre, akit 1942. augusztus 7-én vettek őrizetbe, a következő menetben, 10 óra 20 perckor került sor. Anyját 1942. szeptember 28-án tartóztatták le s deportálták a drancy-i táborba, a 38. sz. konvojjal. Auschwitzba érkezése után valószínűleg elgázosították.

²⁸ Eredetileg MOE: Main d’Œuvre Étrangère (Külföldi Munkaerő), az antifasiszta bevándorolt munkások szervezete, amelyet a Francia Kommunista Párt hozott létre 1923-ban, s amely nyelvenként alkotott csoportokat (spanyol, lengyel, jiddis, olasz, jugoszláv…). Magyar csoportját 1939-ben Papp Lajos vezette. A MOI-t 1939 szeptemberében – az FKP-val együtt – betiltották, 1940 nyarán azonban – Louis Gronowski, Jacques Kaminski és Arthur London vezetésével – illegálisan újjáalakult. A MOI-t olyan tapasztalt harcosok alkották, mint pl. a korábbi Nemzetközi Brigádok tagjai, de voltak a soraiban zsidók is, akiknek a családját üldözték. Főként városi partizánakcióiról vált híressé, amelyek célpontjai németek és kollaboránsok voltak. Merényletek, szabotázsok sora fűződik a nevéhez, valamint német tisztek kivégzése, így pl. Julius Ritteré, aki annak a Sauckel Gauleiternak volt a franciaországi képviselője, aki a francia fiatalok kötelező németországi munkaszolgálatra vezényléséért volt felelős.

²⁹ Olivier Souef, akit az 1942. április 28-i razzia során ismét őrizetbe vettek, a compiegne-i táborba került, ahonnan 1942. július 6-án – az ún. “negyvenötezrek” csoportjával – Auschwitzba deportálták. 1942 decemberében hunyt el.

³⁰ Az OS 1942 elején, Charles Tillon vezetésével, Francia Ellenállók és Partizánok (Francs-tireurs et partisans français – FTPF) néven működött tovább.

³¹ Jacques Andurain a Porte d’Orléans-nál részt vett az első – egy német tiszt elleni – merényletben, majd különböző szabotázsakciókban a párizsi régióban és Normandiában, ahova 1941 októberében küldték. Christian Rizo-val és Tony Bloncourt-ral a goussainville-i mérőállomás elleni akció során találkozott újra. 1941 végén, elvtársainak letartóztatása után, elhagyta Párizst, s a déli zónába ment, ahol találkozott Pierre Hervével. Yvon Morandat-nak, de Gaulle tábornok megbízottjának a testőre lett.

³² Jean Rozynoër – orvostanhallgatóként, mint az OS orvosa – számos aktivista (így 1941 októberében Fernand Zalkinow) sebesülését látta el a megszállók elleni tüntetések és más akciók alkalmával. 1942 tavaszán ő lesz, ahogyan nevezték, “a párizsi régió első ellenállási csoportjának [maquis]” orvosa, a calvaire-i táborban, Moret-sur-Loing közelében. 1942 nyarán letartóztatták és Mauthausenba deportálták, ahonnan nem tért vissza.

³³ André Kirschen, Bernard Kirschen öccse, az UELCF-ben a felső tagozatos általános iskolások felelőse volt. Az OS keretében, amelyhez 1941. augusztusban csatlakozott, számos akcióban vett részt, 1942. március 9-ig, midőn a 2. különleges osztag az avenue Wagram-on megrendezett “antibolsevik kiállítás” elleni sikertelen merényletet követően letartóztatta. Egyike az OS és az Ifjúsági Osztagok ([Bataillon de la Jeunesse) ama 27 tagjának, akiket 1942. április 7. és 14. között ítéltek el a Maison de la Chimie-ben. Fiatal kora miatt (15 éves és 8 hónapos volt) nem ítélték halálra: 10 évi börtönt kapott, s Németországba deportálták. Az aranthi, majd a bochumi börtönbe került, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.

³⁴ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁵ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 26.

³⁶ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁷ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 28.

³⁸ André Ouzoulias, “Zuzu”: a Fiatalok Mozgalma a Háború és a Fasizmus ellen (Mouvement des jeunes contre la guerre et le fascisme) egyik országos vezetője és 1936-tól a Kommunista Ifjúsági Szervezet (Jeunesse communiste) politikai bizottságának tagja. 1939 márciusában vonult be, s 1940. júniusban fogságba esett. Egy ausztriai hadifogolytáborba internálták, ahonnan 1941 júliusában megszökött. Miután visszatért Párizsba, újra felvette a kapcsolatot az illegális kommunista párttal. 1941. augusztus 2-án Danielle Casanova – aki a háború előtt a Kommunista Ifjúsági Szervezet vezetőségéhez tartozott, közelebbről pedig az volt a feladata, hogy szervezze újjá az ifjúsági, az értelmiségi és a nőmozgalmakat – kapcsolatot teremtett közte és André Leroy között, aki az északi övezetben az ifjúkommunisták vezetője volt. André Leroy rábízza a fiatal kommunita önkéntesekből megalakuló fegyveres csoportok vezetését. E funkciót Pierre Georges-zsal (Fabien ezredessel) együtt tölti be, majd kinevezik az első Országos Katonai Bizottság (Comité militaire national) politikai biztosává. Ez a szervezet az OS, az ifjúkommunisták harci alakulatai és a MOI csoportjai közötti fúzió nyomán jött létre. 1942 áprilisában Charles Tillon az újonnan megalakított FTPF vezetőségi tagjának nevezi ki, ahol a hadműveletek felelőse lesz. A felszabadulás után az ő feladata az ellenállás harcoló egységeinek a reguláris hadseregbe integrálása. 1970-ig számos alkalommal választották kerületi képviselőnek Párizsban. 1995. november 28-án hunyt el.

A közgazdasági paradigmaváltásnak mindig a válság nyit utat. Ezúttal az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válság az „új gazdaság" fogalmát teszi próbára, és bennünket is arra ösztönöz, hogy felülvizsgáljuk közgazdasági fogalomtárunkat az adórendszertől a lakáspolitikáig. Továbbra is vitatéma, hogy milyen értelemben léteznek alternatív gazdaságpolitikák, és mennyiben befolyásolható a nemzetgazdaságok világgazdasági környezete. E kérdések elemzéséhez rangos külföldi szerzőket is segítségül hívtunk. Történelmi visszatekintéseinkben politikai és intellektuális portrékat olvashatnak olyan személyiségekről, mint Jurij Andropov, Kunfi Zsigmond, Jánossy Ferenc, valamint szerkesztőségünk egykori tanácsadója, Marton Imre.

Tartalomjegyzék

1. Richard D. Wolff : Az Egyesült Államok gazdasági válsága
2. Barbara Brandt : Helyi közösségek pénzrendszerei az Egyesült Államokban
3. Milij Greckij : Változatok a piaci szocializmusra
4. Andor László : Négy könyv a globalizációról (Strange, Matzner, MacEwan és Went)
5. Reinhard van der Veen, Wolfram Treiber, Friederike Habermann : Globális játszmák
6. Eric Toussaint : Gondolatok Genováról
7. Joseph E. Stiglitz : Úton egy „posztwashingtoni konszenzus” felé
8. Németh György : Az újraelosztás – Egy közgazdasági mítoszról
9. Stuber Ervin : A magyar adórendszer
10. Bozsik Sándor : A lakáshitelezés állami támogatása a rendszerváltás után
11. Nagy András : Jánossy Ferenc trendjei a magyar gazdaságban
12. Roj Medvegyev : Andropov Magyarországon
13. Agárdi Péter : Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása
14. Boris Danzer-Kantof, Marton Imre : Marton Imre Franciaországban (1939-1943)

Az amerikai gazdaságban működő high-tech klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben váratlanul szétdurrant. A Nasdaq tőzsdeindexe fél év alatt 60%-ot vesztett értékéből, véget vetve egy új aranykorról, töretlen fejlődésről szőtt álmoknak. Valójában ez az összeomlás teljesen szabályszerű volt, és a 90-es évek amerikai „boom”-ja, mely bámulatba ejtette a közgazdászokat, sem volt olyan rózsaszínű: csökkenő reálbérek és szabadidő, eladósodó és széteső családok, növekvő erőszak, táguló szakadék a gazdagok és a szegények között ugyanúgy jellemezte, mint a GDP növekedése.

Az amerikai gazdaságban működő high-tech ágazat (Internet, számítástechnika, telekommunikáció) klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben durrant szét. A Nasdaq tőzsdeindexe az év folyamán 40%-ot veszített értékéből, s ezt 2001. első negyedévében további 20%-os értékvesztés követte. A Nasdaq a többi amerikai tőzsdei mutató nagy részét is magával rántotta. Dollár milliárdok tűntek el az amerikai gazdaságból. A tehetősebbek, miután az 1999. évi abszurdan magas nyereségeket gyors esések követték, elfordultak a tőzsdétől. A többi amerikai polgár elborzadva figyelte nemrég felhalmozott értékpapírkészletei értékének zuhanását (sokaknak megtakarításaik elvesztésével, illetve lecsökkent nyugdíjukkal is szembesülniük kellett, jóllehet nyugdíjukat “a történelem legnagyobb konjunktúrájában” fektették be). Az USA tőzsdei tulajdonosi összetételének részleteiről lásd az 5. sz. függeléket. A gyors növekedés lelassulásának, illetve a recesszió feltűnésének következményeként az ipari ágazatok elkezdték visszafogni beruházási programjaikat. A munkavállalók többsége csökkentette kiadásait s adósságfelhalmozását a tőzsdei árak esése miatt, és mert tartottak a recessziónak a bérekre, ellátásokra és a munkahely biztonságára gyakorolt hatásától. Mindezek a negatív fejlemények tovább élnek 2001-ben.

A kapitalizmus ismét bebizonyította, hogy milyen hatalmas a benne rejlő és általa kivédhetetlen instabilitás. A globális társadalom most várja a jólét ily masszív és hirtelen megteremtésének illetve lerombolásának tragikus következményeit. Közgazdászok és politikusok arról vitatkoznak, hogy vajon “sikló” vagy “zuhanó” leszállás vár-e ránk – eufemizált zsargonnal beszélve a “társadalmilag kezelhető” tömegekről, akiket még inkább veszélyeztet a társadalmi kontroll hiánya, mivel a gazdasági recesszió már meglévő politikai, kulturális és pszichológiai problémákat súlyosbít. A kapitalizmus kereke ismét fordult, csúfot űzve az “új gazdaság” elméletéből, amit az amerikai gazdaság hipnotizált pénzelői támogatnak, a sekélyes tőzsdei ügynököktől Alan Greenspanig.

Mint ahogy az már számtalanszor megtörtént, sem a kapitalista magánvállalatok, sem magánszemélyek nem vállalták föl a buborék megóvásához szükséges lépések megtételét. A politikusok sem voltak jobbak. S a gazdasági szakemberek – akiknek feladata a gazdasági hatalmak tanácsokkal való segítése lenne s a monetáris és fiskális politika végrehajtása – sem megérteni, sem kezelni nem tudták a kapitalizmus ezen groteszk instabilitását. Ahogy az várható volt, a republikánusok és a demokraták egyaránt ünnepelték a buborékot, amíg az növekvőben volt, s egymásra mutogattak, amikor a buborék szétdurrant. Így eljátszották szerepüket, melynek lényege, hogy a nyilvánosság figyelmét a kapitalista termelési struktúra és az elosztás piaci struktúrája helyett a kormányzati politikára tereljék. Így a konzervatív Bushnak sikerült a demokrata Gore-ra hárítani a felelősséget azért, hogy a buborék oly sok munkavállalót hagyott kétségek között a tekintetben, hogy nekik vajon miért nem sikerült soha sem részesedniük abból, amit “mindenki” konjunktúrájaként emlegettek.

Természetesen a buborék csak meghatározott számú ágazatot és vállalatot, azok beszállítóit és részvényeinek, illetve kötvényeinek tulajdonosait s kereskedőit foglalta magában. A média mégis minden eddiginél jobban, szinte fiókvállalatként beszivárgott a multinacionális konglomerátumokhoz, visszhangozta az “új gazdaságra” vonatkozó ígéreteket, így válva egy új és végtelen konjunktúra mítoszának kerítőjévé. Nem vizsgálták meg, hogy a gazdaságnak melyek azok az ágazatai, amelyek immár képtelenek bármilyen működésre, vagy csak olyan áron tudnak fennmaradni, hogy a történelemben példátlan mértékű hitelfelvételre kényszerülnek, vagy minden eddiginél több családtagot küldenek munkába magasabb óraszámban, több munkahelyre. Anélkül, hogy észrevették volna, az amerikai individualista kulturális mítoszra építettek, így biztosítva azt, hogy az emberek milliói, akik nem voltak képesek részeseivé válni az “univerzális” konjunktúrának, balszerencséjüket, önmagukat, esetleg mindkettőt okolják. Soha föl sem merült, hogy a kapitalista termelési struktúrának bármilyen része lehet az ő “univerzális” felemelkedésből való kirekesztettségükben. Emiatt azon kevesek, akik sem önmagukat, sem balszerencséjüket nem okolták, maradtak a hagyományos alternatívánál, az éppen hatalmon lévő garnitúra hibáztatásánál. Ezek Gore-tól Bush felé fordultak, így biztosítva számára elégséges számú szavazatot ahhoz, hogy a bátyja és a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai ellopják az elnökválasztást.

A Bush-adminisztráció, a szokásokhoz híven, csatasorba állítja majd a konvencionális monetáris és fiskális politikai lépéseket – kamat- és adócsökkentések stb. –, hogy megpróbálják kezelni a terjedő recessziót és annak következményeit. Bush mindezt pontosan megtervezett forgatókönyv szerint fogja megtenni, hogy legfőbb támogatói (kis és nagy tőkés vállalatok, a legtehetősebb családok, illetve a fundamentalista/vallásos jobboldal) kellő profithoz jussanak. A demokraták protestálnak majd, de csak erőtlenül. Az alacsonyabb jövedelmű rétegek s a szakszervezetek felőli támogatottságuk ellenére a háttérben működő legfontosabb pénzelőik többsége meglehetősen sokban hasonlít a republikánusok finanszírozóihoz. A demokraták így nem képviselnek alternatívát a republikánusok által támogatott monetáris és fiskális politikai stimulánsokat érintő egyezménnyel szemben. Támadni fogják a protekciókat élvező Bush-támogatókat, Bush pedig védeni fogja irányelveit, mondván, azok “a recesszió problematikájára irányulnak”. Sem a republikánusok, sem a demokraták nem fogják még csak említeni sem azt a feltevést, hogy a kapitalista termelési struktúra és a szétosztás piacstruktúrájának érintetlenül hagyása eleve kizár bármiféle hosszabb távú megoldást a kapitalizmus instabilitását illetően. Az itt következőhöz hasonló, a legújabb amerikai gazdaságot bíráló tanulmányok csak akkor kapnak majd figyelmet és válhatnak politikailag hatékonnyá, ha és amikor majd új politikai mozgalmak használják őket információforrás gyanánt.

1. Az 1990-es évek amerikai “boom-ja”

Az, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban egyáltalán létezett-e jóléti fellendülés, attól függ, mit vizsgálunk. A “boom”-tézis támogatói például a kapitalista vállalatok profitját emelik ki, mely igen magas volt. Ezek a magas profitok a tőzsdei árakban még magasabb – spekulatív – csúcsokat eredményeztek. Hasonlóképpen, a munkanélküliség történelmi távlatokban is nagyon alacsony szintre esett vissza (5% alá az évtized második felében, ami igazi kuriózum az Egyesült Államok kései történelmében).Végül magas volt az ipari kapacitás kihasználtsága, és óriási volt a bruttó hazai termék által mért gazdasági növekedés. Ezek a jelenségek gyors növekedést eredményeztek a költséges magánházak építtetésében, s ugyanígy spekulatív növekedés indult az ipari és kereskedelmi jellegű építkezések terén is. A kisipari termelésű árucikkek tömeges vásárlása szintén jelentősen nőtt. Ilyeténképpen egy “boom” vagy “buborék” ciklus kezdődött: gazdasági fellendülés > tőzsdei fellendülés > gazdasági fellendülés – egymást kölcsönösen erősítve és létrehozva egy fölfelé mozgó spirált, mely egyre kevésbé van kapcsolatban más megalapozó, szintén mérhető gazdasági realitásokkal.

Más szempontokat alapul véve egészen eltérő kép alakul ki. Az 1980-as és 90-es években a reálbérek csökkentek. A csökkenő bérek és a kézi munkaerőigényt redukáló technológiai változások – a klasszikus automatizálás “számítógépes forradalom” szakasza – együttesen termelték meg a “boom-szintű” vállalati profitokat. Álljon itt egy beszédes példa arról, hogy több millió állampolgár miként élte meg a konjunktúrát. 1975 és 2000 között New Yorkban a lakásbérlők átlagos reál középjövedelme mindössze 3%-kal, míg a lakások átlagos reálbére 33%-kal nőtt. Így minden negyedik városi háztartás a jövedelmének több, mint a felét költi lakásbérletre (New York Times, 2000. július 9.).

A csökkenő reálbérekkel szembesülve az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai kétféle módon reagált. Egyrészt a tartozásokkal rendelkező amerikai családok háromnegyede további személyes adósságokat vállalt, túllépve az egész emberiség történelmében bármely eddigi gazdaságban tapasztalható mértéken. A lakás (jelzálog) hitelek, autó hitelek és hitelkártya adósságok mind történelmi csúcson vannak, és sokkal gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek, profitok vagy akár a tőzsdei árak (ld. 1. sz. Függelék). Másrészt a csökkenő reálbérekre az amerikai családok még több családtag munkába állításával, illetve a munkaórák számának növelésével reagáltak. A Gazdaságpolitikai Intézet éves statisztikai jelentése szerint (A dolgozó Amerika helyzete, 1998-1999) 1979 és 1996 között egy átlagos amerikai család éves jövedelme 97 dollárral gyarapodott (a dollár jelenlegi értékén számolva) a férj keresetnövekedéséből, szemben a 7300 dollárral, amely a feleségek keresetnövekedéséből adódik. A nőknek a háztartásokból a kereső tevékenységek felé áramlása az elmúlt évtizedekben gyorsult fel; a gyerekek hamarabb vállaltak munkát, az idősebbek késleltették nyugdíjba vonulásukat vagy visszatértek a munkájukhoz, kereső nők és férfiak másod- és harmadállásokat vállaltak. Mindenki túlórázott.

A többletmunka és többletadósság ugyan lehetővé tette az amerikai családok számára, hogy reálfogyasztásukat a reálbérek csökkenése ellenére szinten tartsák, ennek társadalmi ára azonban a családi és egyéb személyes kapcsolatok nagymértékű visszafejlődése volt. Megnőtt a hivatalos és nem hivatalos válások és szétköltözések száma. A szülőség mint tevékenység visszaszorult mind az idő és energia, mind pedig a szülők pszichológiai elkötelezettségének tekintetében, szülő-pótlók jelentek meg (képzettségük gyakran a szülők anyagi helyzetének függvénye). Felnőtt egy generáció, mely a szüleitől minden eddiginél jobban elidegenedett. Így a családon belüli erőszak is robbanásszerűen megnövekedett – házastársak, szülők, gyerekek és idősebbek között egyaránt. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint 1990 és 1995 között a 9–12. osztályos amerikai középiskolások 26%-a komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, s 9%-uk ténylegesen tett is ilyen kísérletet. Az Egyesült Államok egész területén szaporodó iskolai lövöldözések és az ezekre adott reakciók jól bizonyítják az amerikai családi problémák egyre súlyosbodó jellegét és az ezek körül uralkodó hisztériát. Az Államigazgatási Elemzések Nemzeti Központjának Bűnelkövetés és büntetés Amerikában című tanulmánya szerint a férfiak esetében 89, a nők esetében 73% a valószínűsége annak, hogy életük során erőszakos bűncselekmény-kísérlet áldozatai legyenek. Az amerikai börtönök populációja hamarosan eléri a 2 milliót. Ezen számok messze magasabbak bármely európai mutatónál. A válások, kábítószeres visszaélések és a pszichológiai betegségek száma ugyancsak az Államokban a legmagasabb a világon. A magán- és a családi élet destrukciójának rövid és hosszú távú – a munka termelékenységére, a bűnözésre, a városi közellátásokra és aziskolarendszerre gyakorolt – hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg maradandóak. Tehát, miféle fellendülést jelentettek a 90-es évek?

Vegyük számba a következő két példát. Először is, az Egyesült Államok oktatási rendszere az elmúlt két évtizedben jelentősen romlott. Kevesebb diák vesz részt a felsőoktatásban. A főiskolákon és egyetemeken a csoportlétszámok emelkedtek, míg a választható szakok száma visszaesett. A diákok teljesítménye az oktatás minden szintjén leromlott. Másrészt, a helyi és országos politikai életben, a szakszervezeti életben, sőt, a vallásos közösségi életben – egyáltalán, minden közösségi vagy kollektív tevékenységben – való részvétel történelmi mélypontra süllyedt.

Az amerikai családok a sűrűbb munkarend miatt kimerültek. Ráadásul egy “prosperitás-kultúra” kellős közepén találják magukat – inkább, mint valaha –, mely végső emberi tevékenységként és a végső emberi teljesítményként ünnepli a maximális mértékű pénzcsinálást és a maximális személyes-egyéni fogyasztást. Következésképpen sem idő, sem érdeklődés nincs a politikai vagy civil ügyek iránt, s így azok – inkább, mint valaha – a pénzcsinálás másodlagos és alárendelt járulékaivá válnak. Minthogy a politikusok minden eddiginél inkább szolgálják a pénzembereket, a választók egyre mélyebb közönnyel és ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Bár a 2000-es elnöki kampányban a két fő téma az oktatási rendszer hanyatlása és a politikai kampány-finanszírozás volt, egyik párt sem ment tovább retorikai gesztusoknál, pusztán felszínesen érintették ezeket a kérdéseket.

Mik a jelenlegi és jövőbeni következményei a hanyatló oktatási rendszernek és a leromlott köz/civil szférának? Miféle konjunktúra volt ez?

A baloldal és a szakszervezetek gyengesége miatt (kevesebb amerikai szakszervezeti tag van ma, mint az 50-es évek óta bármikor) a prosperitás kultúrája csupán csekély ellenállásba ütközik. A kapitalizmus teljesítményének vagy magának a kapitalizmusnak a kitartó kritikája szintén ritka. Nem tűnt még fel olyan jelentősebb társadalmi mozgalom, amely a kapitalizmus alternatíváját kínálná. A vállalati kapitalizmus önbizalmában és magabiztosságában bizonyosan végbement a fellendülés. A politikusok, médiumok és akadémikusok nyilvános diskurzusaiból kirajzolódó kép sokkal inkább az amerikai kapitalizmus magabiztosságának ünneplése, mint az aktuális gazdasági helyzet kiegyensúlyozott értékelése. Az amerikai “boom” része volt az 1990-es évek krónikájának, de olyan része, amelyet “túlreklámoztak” és reklámoznak még mindig az Államokon belül és világszerte, mintha pusztán erről szólt volna az “egész történet”.

2. A “boom” kivételes és ideiglenes körülmények eredményeképpen jöhetett létre; nem jelent meg újfajta kapitalizmus, mely örökös növekedésre és prosperitásra képes.

Az 1990-es évek amerikai gazdaságát az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban máshol jelentkező fejlemények figyelembevételével kell vizsgálni. Ez az összefüggés számos ide vonatkozó kérdéssel kapcsolatban felvázolható. Egyrészt, vajon az 1990-es évek amerikai gazdasága is szembesül-e az 1970-es és 80-as évek japán gazdaságának tapasztalataival? A japán gazdaságnak abban a két évtizedben történt, történelmi precedens nélküli – és a világban “csodaként” emlegetett – konjunktúrája összeomláshoz, majd egy immár több, mint egy évtizede tartó válsághoz vezetett. Ismételheti-e 2000-ben az amerikai gazdaság a Japánban történteket?

Az 1990-es évek végén egy rövidtávú, ám jelentős krízis komoly hatást gyakorolt Ázsia nagy részére, míg jó néhány afrikai gazdaságot egy hosszú távú válság tett próbára. Japánban, Ázsia fennmaradó legnagyobb részében és egész Afrikában kapitalista gazdaságok szenvedték el a különféle nehézségeket. Van-e okunk azt hinni, hogy az amerikai kapitalizmus immunis az ázsiai és afrikai kapitalista gazdaságokat gyötrő problémákkal szemben?

Az Egyesült Államokban korábban volt konjunktúrák – a tizenkilencedik században, az 1920-as, majd az 1960-as években – végül is mind jelentős recesszióba és válságba fulladtak. Van-e okunk azt hinni, hogy ma létezik valami, ami magakadályozza, hogy mindez újra megtörténjen?

Európában az EU megvalósítása olyan formát öltött (a la Maastricht), amely az amerikai kapitalizmus mintájára kívánja újjáteremteni Európát. Ez támadást jelent a szociális jóléti államok – “emberarcú” kapitalizmusok – ellen, amelyek megteremtésére a II. világháború után az európai államok és nagytőkések rákényszerültek. Kelet-Európa egyidejű összeomlása az 1990-es években hatalmas mennyiségű olcsó munkaeszközt, illetve magasan képzett és tapasztalt olcsó munkaerőt kínált a Nyugat magánkapitalizmusai, valamint azok protezséi számára. Ez a két esemény együttesen lehetővé tette volna az egyesült Európa számára, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal mint a legdinamikusabb kapitalizmussal, vagy akár le is körözze azt. De az 1990-es években ez nem történt meg. Európa szociális jóléti rendszerei ugyan visszaszorultak, mégis ellenállónak bizonyultak a felbomlással szemben. A világgazdaság jelenlegi helyzetében ez megakadályozta az európai gazdaságokat és az európai tőzsdéket abban, hogy az amerikaihoz hasonló drámai növekedést produkáljanak.

Az európai és japán kapitalizmusok problémái, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapitalizmusokban jelen lévő nehézségek eredményeként a világ tehetősebb cégei és családjai tőkéiket az amerikai gazdaságba és tőzsdére ömlesztették. Ez a tőkebeáramlás döntő tényező volt az amerikai konjunktúrában s ösztönzőleg hatott az amerikai cégekbe való egyre nagyobb mértékű európai beruházásokra, illetve az amerikai cégekkel való fúziókra (a Daimler Mercedeseket gyárt az Államokban és megvásárolja a Chryslert; az Allianz amerikai biztosítási társaságokat vesz meg; a Dresdner megvásárolja a Kleinworth Bensont; az Ahold amerikai szupermarketeket vesz; a Credit Suisse felvásárolja a First Bostont, stb.), melyek jelentősen segítették az Egyesült Államokat Európa rovására.

Az 1990-es években a kapitalizmusnak a világ más részein jelentkező hátulütői megmutatták, (a) hogy a különleges körülmények hogyan változtatták a kapitalizmust krízisek, válságok és gazdasági katasztrófák motorjává, (b) hogy maga az amerikai konjunktúra részben a világ más területein működő kapitalizmusok nehézségeinek terméke volt, és (c) hogy az amerikai boom tőkét vont el a világ többi részéből, így ellensúlyozta a világ USA-ba irányuló exportjából származó haszon jó részét.

A változó globális feltételek az 1980-as évek végén a kapitalista növekedés centrumát Japánból és Ázsiából az Egyesült Államokba tolták. Van-e okunk kételkedni abban, hogy a további változások ismét áthelyezik a centrumot, ezúttal el az Egyesült Államokból?

3. Az amerikai kapitalista “boom” történelmi okai

Mint ahogy azt Marx feltárta, a kapitalizmus ciklikus jellegű: gazdasági rendszerként rendkívül instabil. Jellemző rá, hogy a növekedési periódusok recesszióba és válságba torkollnak, míg a válságok gazdasági fellendülésnek nyitnak utat. A II. világháború utáni fellendülés az 1970-es évek közepén megjelent súlyos gazdasági visszaesésbe torkollt. Az Egyesült Államok kezdeti hegemóniája utat adott a japán és az európai kapitalizmusok felzárkózásának, amelyek átmenetileg rentábilisabbá váltak, mint amerikai társaik. Az 1970-es évekre az Egyesült Államoknak a tőkés vállalkozások krízisével kellett szembenéznie.

A válság megoldása során az amerikai tőkések válaszút elé állították az amerikai államot: amennyiben nem tesz semmit a rentabilitás krízisének az amerikai tőkések érdekében való megoldásáért, azok tömegesen kivonulnak az Egyesült Államokból, máshova telepítve termelésüket. Egy ilyen jellegű mozgás igen hátrányosan érintette volna az Egyesült Államokat, a bérek és a szociális körülmények romlottak volna mindaddig, amíg elég alacsony szintre kerülnek ahhoz, hogy a világ bármely más részén működő termelési feltételekkel konkurálhassanak. Ez évtizedekig tartó veszélyes gazdasági és társadalmi hanyatlást jelentett volna – ami különösen kockázatos lett volna a hidegháború légkörében.

De volt egy másik alternatíva is. A másik lehetőség reális volt, s mind a tőkés társaságok, mind az amerikai állam támogatta. Ez a megoldás több lépcsőből állt. Először is, a Roosevelt által a Nagy Válság kezelésére létrehozott jóléti államot le kellett bontani. Az állam a polgárok tömegei számára permanensen kevesebb szolgáltatást és támogatást nyújtott, így csökkenthette az adókat és kevesebb közalkalmazottat fizetett. Reagan, Bush és Clinton – mindegyik a maga módján – egyaránt ezt a politikai megoldást vitte tovább. A tőkés társaságok adóit csökkentették, így azok sokkal magasabb profithoz jutottak, amit saját vállalati céljaikra – úgymint komputerizáció és költségcsökkentő óriási léptékű fúziók – fordítottak. A Gazdaságpolitikai Intézetnek A dolgozó amerika helyzete, 1998–1999 című tanulmánya szerint a vállalati nyereségadók (összegezve a szövetségi, állami és helyi adókat) 1967 és 1997 között a GDP 3,3%-áról 2,0%-ra estek vissza. Az alacsonyabb adók következményeként az amerikai állam kevesebb embert foglalkoztatott, mint a II. világháborút követő évtizedekben. Az állam által nem foglalkoztatott embereknek így a magánszférában található munkahelyekért kellett megküzdeniük, lenyomva ezzel a magánszféra munkabéreit. A csökkenő bérek emelkedő profitot biztosítottak a vállalati munkaadók számára. Ugyanakkor a komputerizáció gépekkel helyettesítette az emberi munkát, míg az óriás fúziók lehetővé tették a létszámcsökkentéseket. Ez tovább csökkentette a dolgozók bérét és tovább növelte a vállalati profitot (ld. 2. sz. Függelék). Az, hogy a munkaerőpiacon minden eddiginél több családtag jelent meg – megtoldva jelentős számú bevándorlóval – szintén hozzájárult a reálbérek visszaeséséhez.

Összefoglalva, az Egyesült Államok vezetése olyan politikát folytatott, mely növelte a tőkések profitjait, míg csökkentette az ezekből a profitokból adózás útján elvont részt. Ez a politika “eredményesen” visszafordította a csökkenő rentabilitás folyamatát az amerikai vállalatok hasznára, így alapozva meg az 1990-es évek konjunktúráját, különös tekintettel a tőzsdére, mely helyzeténél fogva leginkább képes tükrözni a folyamatokat. Megnövelt profitjaikat és adómegtakarításaikat az amerikai cégek (1) a munkaerővel kapcsolatos kiadások csökkentését és a nem-amerikai versenytársak legyőzését célzó komputerizációra, (2) a részvénytulajdonosoknak fizetett osztalék növelésére, és (3) a nagyobb méretből származó előnyök kihasználása érdekében más cégek felvásárlására, illetve azokkal való fúziókra használták.

A más társadalmakban működő tőkéseket a speciális társadalmi és történelmi körülmények megakadályozták abban, hogy ugyanezt a politikát folytassák ugyanilyen mértékben és ugyanebben az időben. Az amerikai vállalatok versenyelőnye ideiglenes, és az adott körülmények függvénye volt.

4. Az amerikai konjunktúra ellentmondásai

Az Egyesült Államok központi politikája azonban magával hozta a családi és állami szolgáltatások összeomlását, az oktatás színvonalának visszaesését, a bűnözés és a börtönök számának emelkedését, a drogok elburjánzását, nagyszámú pszichológiai defektusokat, valamint a civil és politikai élet degradációját is. A vállalati nyereségesség válságát úgy “oldották meg”, hogy áttolták azt a családokba, háztartásokba, börtönökbe és a magánéletbe. A düh, a frusztráció, az erőszak és a sérelmek szintje az egész lakosság tekintetében emelkedett – felerősítve az etnikai feszültségeket, az anti-immigráns agitációt, a rasszizmust, a munkahelyi erőszakot, s olyan új jelenségeket, mint az “utcai tombolás” stb.

Ugyanakkor az 1990-es években oly gyorsan megteremtett tőzsdei jólét – mint a “krízis megoldva-krízis eltolva” irányelvek végső kifejeződése – két ellentmondásos és veszélyes következményt hozott magával. Először is, a gazdagok és szegények közötti szakadék sokkal mélyebbé vált, mint bármikor a század eleje óta (ld. 3. és 4. sz. Függelék). Az erőszakos társadalmi konfliktus lehetősége – különösen egy olyan kultúrában, amely az “esélyegyenlőséget” és “mindenkinek a középosztályban való részvételét” hangoztatta – együtt nőtt a gazdagok és szegények között egyre szélesebbé váló szakadékkal. Másrészt, saját jólétük növekedésének tempója spekulatív tőzsdelázat idézett elő a leggazdagabb polgárokban és azokban, akik keresik a módját, hogy közéjük tartozhassanak. Ahogy nőtt a papír-jólét, öngerjesztő módon úgy nőtt a vásárlói és üzleti költekezés, amely egyre kevésbé kapcsolódott megalapozó gazdasági realitásokhoz. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy amerikai túltermelési vagy inflációs, esetleg egyidejűleg mindkét jellegű válság. Gazdasági és politikai vezetők fejezték ki aggodalmaikat arról, hogy a személyi és vállalati adósságállomány túl magas volta miatt a tőzsde és/vagy a termelés összeomlása különösen veszélyes lenne. Mivel a gazdagok és szegények közötti megnövekedett különbségek jelentették volna a társadalmi kontextust bármely összeomlás esetén, az különösen veszélyes volt számukra. Mégsem történt semmi lényegbevágó. Ehelyett a vezetők átadták magukat az “új gazdaság” ábrándjainak, amely valamiféleképpen végül legyőzte a kapitalista konjunktúraciklust.

A vállalati adósságok az 1990-es évek második felében halmozódtak fel, mivel a tőzsde-buborék egyre rizikósabb vállalati kölcsönfelvételeket provokált és tett lehetővé. A Moody’s Investors Service – a legnagyobb amerikai vállalati adósságbecsléssel foglalkozó intézet – egyik legújabb jelentése szerint ez “a befektetők részéről tapasztalható rendkívüli mértékű kockázatviselés” időszaka volt (Rendkívül magas hitelügyleti veszteségek 1999-ben, 2000. július 16., megjelent a Moodys.com website-on). A Moody’s jelentése úgy találta, hogy 1991 óta a legmagasabb mértékű késedelmes adósságvisszafizetés 1999-ben volt tapasztalható, de a jelenség ezúttal veszélyesebb köntösben jelentkezett, mivel nagyon sok adós került pénzzavarba a kölcsön felvételét követő két éven belül (az egyébként szokásos 3-5 évvel szemben). Mint ahogy azt a kapitalizmus sok korábbi krízise alapján már tudjuk, a túlméretezett hitelpiacok és a késedelmes fizetések gyakran visszaüthetnek és alááshatják a buborékot, amely túlméretezte őket.

Az amerikai kapitalizmus rizikófaktorait és veszélyeit részben azok a gyártulajdonosok, politikusok és akadémikusok fedték el, akik hirdették, hogy elérkezett az “új gazdaság”. Ez, az előbbiek állítása szerint, mentes a “régi” kapitalizmus bizonytalansági tényezőitől. Mint ahogy az már számos korábbi spekulatív befektetési buborék esetében megtörtént, e csoportok ismét azt hangoztatták, hogy a legutóbbi technológiai változások “végérvényesen forradalmasították a gazdaságot”. Így ez a buborék nem fog szétpukkadni, mint az összes eddigi. A számítógépek és az Internet varázsszerűen eltörlik a kapitalizmus erőteljesen ciklikus történetét, és a huszonegyedik századot a permanens konjunktúra korszakává teszik.

Mégis, a színfalak mögött a gazdasági növekedés bizonyos tényezői mást sugalltak. A Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Jövedelem és Termelési Számlái szerint az 1960-as években a GDP átlagos éves növekedési szintje elérte a 4,5%-ot, míg az 1970-es, 80-as és 90-es években az éves átlagnövekedés 3% alá esett vissza és e körül stagnált. Egyszerűen nem volt vulkánszerű technológiai varázslat. A kapitalizmus néhol áttörésekkel (mint pl. vasút, elektromosság, vegyi feldolgozás, autók és traktorok, illetve nukleáris energia) tarkított, technológiai változásokból álló hosszú története soha nem irtotta ki ciklikus instabilitását. Sem reális feltevés, sem bizonyíték nem létezett, amely indokolta volna annak sugalmazását, hogy a számítógépek és a jelenkori telekommunikáció eltörlik a ciklusokat. A Nasdaq részvénypiacának – melyen a legtöbb technológiai értékpapír forog – 2000. évi összeomlása s az informatikai és telekommunikációs értékpapírok árfolyamának egyidejű esése a New York-i értéktőzsdén mindenkit emlékeztet arra, hogy a kapitalizmus továbbra is ugyanolyan instabil, mint a korábbiakban.

2001 elején az Egyesült Államok üzleti és politikai vezetői számára az egyik központi gazdasági probléma ismét a válság kezelése. Hogyan lehetséges korlátozni a tőzsde krach recessziót indukáló hatásait? Amennyiben a recesszió az alacsonyabb amerikai kamatlábak és adók ellenére beköszönt, hogyan lehet annak hatásait kontrollálni vagy kiiktatni? A cél, mint mindig, elejét venni a kapitalista gazdaság olyan jellegű hanyatlásának, amely veszélyes kölcsönhatásba kerülhet a politikai és kulturális fejleményekkel. A tőkés rendszer gazdasági hegemóniáját, illetve az Egyesült Államok politikai hegemóniáját globálisan biztosítani kell.

Kísérletek az amerikai tőkés “konjunktúrahelyzet” kontrollálására

Az amerikai FED Bank manipulálja a kamatlábakat annak reményében, hogy ezáltal egyrészt megelőzheti az inflációt, másrészt pedig a zuhanó részvénypiacot az úgynevezett “sikló leszállás” felé terelheti. Az új Bush-adminisztráció folytatni fogja a Clinton-adminisztrációnak azon törekvéseit, hogy kézben tartsa az egyre növekvő szegénységet, valamint kezelje a széthulló családok problémáját (vég nélküli speciális programok a tönkrement családok számára, karöltve az egyházakkal stb.) azáltal, hogy fenntartják a minimális szociális szolgáltatások “biztonsági hálóját” – megtámogatva a rendőrség és a börtönök területén végrehajtott nagyarányú fejlesztésekkel. Az állam ideológiai intézményei – iskolák, média, egyházak és családok – többnyire egyet fognak érteni a Bush-adminisztráció programjával, amely a mindennapi életben jelentkező szegénységért, munkanélküliségért, magányért, erőszakért és pszichológiai defektusokért az egyéneket hibáztatja. Mihelyt a bűnbakkeresést ebbe az irányba terelték, az apparátusok “speciális programokat” fognak felajánlani az egyéneknek, hogy “segítsék” őket egyéni gyengeségeik leküzdésében.

A liberálisok (a szó amerikai értelmében) és a szociáldemokraták szokás szerint harcolni fognak a konzervatívok ellen. A liberálisok keresni fogják a módot a szociális szolgáltatások határainak kitágítására annak érdekében, hogy a kapitalizmus áldozatai képesek legyenek a túlélésre anélkül, hogy radikalizálódnának vagy antikapitalistává válnának. A konzervatívok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a szociális ellátások szükségtelenek, drágák és nem hatékonyak. Érvelésük ugyanaz lesz: a tőkés gazdaság nagyfokú instabilitása biztosítja a kezdeményezések és elrettentések optimális mechanizmusát, amely rákényszeríti a tömegeket a kapitalizmus igényeinek folyamatos akceptálására és az azokhoz való alkalmazkodásra.

Az 1990-es évek során a liberálisok és a szociáldemokraták rettenetes jóslatai egyszer sem váltak valósággá. Arra figyelmeztettek, hogy a jóléti állam lerombolása a gazdagok és szegények közti különbségek növekedésének idején, forradalomhoz és/vagy társadalmi összeomláshoz fog vezetni. A konzervatívok gúnyolódtak rajtuk, és mindkét nagy pártban megszerezték a többséget, mivel a vezető tőkések lelkesedtek a gondolatért, hogy korlátlanul élvezhetnék a zuhanó reálbérek, a deregularizáció és az emelkedő profitok előnyeit. A konzervatívok ígéretet tettek arra, hogy sem gazdasági válság, sem pedig társadalmi forrongás nem fog bekövetkezni. Még a 2000 márciusa után bekövetkezett gazdasági visszaesés első hónapjai is csak kis mértékben vetették vissza a konzervatív konszenzust. Minthogy a visszaesés 2001-ben fokozódik, a konszenzus sokkal komolyabb megmérettetésnek lesz kitéve, mint az 1990-es években bármikor. A többnyire a demokrata párthoz kötődő liberálisok és szociáldemokraták feltehetően újra elismétlik rettenetes figyelmeztetéseiket és jóslataikat. Bush és a konzervatívok meg fogják ismételni – és valósítani – programadó alternatívájukat: a gazdasági ciklus saját mechanizmusait támogatni abban, hogy a tömegeket a kapitalizmus instabilitásához való alkalmazkodásra kényszerítsék. Amint az emberek megpróbálnak megbirkózni az instabilitás mélyreható következményeivel és oldalhajtásaival, a hagyományos liberális kontra konzervatív analízisekkel és javaslatokkal fogják őket bombázni. A legutóbbi választások tanulsága szerint a legtöbb ember nem törődik majd e célzott üzenetekkel, csakis a saját pillanatnyi körülményeivel. Abban fognak reménykedni, hogy a “nehéz idők” nem lesznek túlságosan hosszú távúak és mélyrehatóak.

5. Egy marxista alternatíva

A kapitalizmus mindig is ciklikus volt. Konjunktúra-időszakai – minden országban és egész történetében – mindig recessziókba vagy válságokba torkolltak. Az ebből következő tömeges nélkülözések gyakran hoztak felszínre a kapitalizmust mint a termelés és a gazdaság szervezési módszertanát érintő kérdéseket és kihívásokat. A kapitalizmus támogatói egy idő után krízishelyzetben találták magukat: ilyen rossz osztályzat ellenére hogyan tudnák a kapitalizmust fenntartani? Különféle intézkedésekre tettek javaslatokat – piacszabályozás vagy deregularizáció, vállalatok magánosítása vagy az állami felügyelet fenntartása, sőt, állami tulajdonban tartás, munkaügyi reformok, monetáris politikák, fiskális politikák, változtatások a külkereskedelemben stb. –, melyek célja az volt, hogy könnyítsenek a terheken és legyőzzék a válságot. Ezek az intézkedések azonban soha nem változtatták meg alapvetően (tehát megőrizték) a kapitalista termelés alapstruktúráját. A “kapitalista termelés struktúráján” a marxisták azt értik, hogy a társadalomban ki termeli meg a felesleget, ki kapja meg ezt a felesleget, és azt hogyan osztják szét, illetve hogyan használják föl a gazdaság és a társadalom formálására.

Példának okáért vegyünk egy privát kapitalizmust. Itt magánszemélyek birtokolják és igazgatják a kapitalista termelő vállalatokat, s ezekben sok-sok munkás állítja elő a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a vállalat majd értékesít. Ebben a termelési folyamatban a munkások az általuk árucikké feldolgozott nyersanyaghoz értéket adnak hozzá. A munkájuk által hozzáadott érték összessége meghaladja a nekik bér formájában juttatott értéket. A munkások által hozzáadott érték és a nekik visszajuttatott érték közötti különbség a többletérték. A privát kapitalisták kisajátítják ezt a többletértéket – melynek része az általuk “profitnak” nevezett rész –, és azt kapitalista vállalataik fenntartására vagy terjeszkedésére használják. Más szavakkal, a munkások tömege megtermel egy többletértéket, amelyet nem kap meg, s így nem oszt szét. Ha a rendszer profitot termel, amit a kapitalisták még több munkás alkalmazására és a termelés növelésére használnak, akkor az eredményt privát kapitalista “konjunktúrának” szokták nevezni. Azonban, ha ez bárhol és bármikor előfordult, néhány éven belül – többnyire egy-két évtizednél hamarabb – gazdasági összeomlás következett be. Ez történik, amikor a tőkések csökkentik a termelést és munkásokat bocsájtanak el profitjaik csökkenése vagy bármely más, általuk kényszerítőnek mondott ok miatt.

Ha és amikor az összeomlás vagy annak társadalmi következményei fenyegetik az effajta magánkapitalizmust, támogatói előbb vagy utóbb az államhoz fordulnak. Elvárják az államtól, hogy a válság kezelése érdekében beavatkozzon a gazdaságba. Ez elsősorban a magántőkéseknek a rentabilitáshoz való visszaterelését jelenti. Az állam másodlagos feladata a tömegnyomor enyhítése. Időnként az állam piacszabályozással, szubvencionálással, esetleg a vállalatok feletti állami kontroll gyakorlásával, sőt, állami tulajdonba vétellel (a magántőkés társaságok igazgatótanácsának helyettesítésével) eléri ezt a célt. Az efféle állami beavatkozások – amelyek az “államkapitalizmus” fogalmába tartoznak – nem változtatják meg a termelés alapvető kapitalista struktúráját. A munkások még mindig többletet termelnek, amit ők maguk nem kapnak meg és nem oszthatnak szét. Egyszerűen csak a többletet kisajátítók személye változik meg: a magán-igazgatótanács helyett egy sor állami hivatalnok teszi azt meg. Marxista perspektívából szemlélve, a magánkapitalizmus válságát az államkapitalizmusba való átcsúszással oldották meg.

A történelem során a mérsékelttől a szélsőségesig sokféle államkapitalizmus működött. Az államkapitalizmus mérsékeltebb formájában minimális volt az állami szabályozás, szociális jóléti programok működtek stb. A szélsőséges államkapitalizmusok – melyekre akkor volt szükség, ha a magánkapitalizmus szélsőséges válságba sodródott – meglehetősen különbözőek voltak. Ezekben az állam megkövetelte a magántőkésektől, hogy alkalmazkodjanak az állami helyreállítási programhoz, részben vagy egészében kontrollálta profitjaikat, vagy pedig állami funkcionáriusokkal helyettesítette a magántőkéseket, akik a gyárakat és társaságokat állami tőkés vállalatként működtették. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága mint a magánkapitalizmusok egyik legnagyobb nemzetközi csődje, sok területen vezetett átcsúszáshoz a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elegendő volt egy mérsékelt államkapitalizmus létrejötte. Németországban egy szélsőségesebb forma, a nácizmus vonta össze az állami és magántőkéseket egy államilag szorosan kontrollált kapitalizmusba. Más országokban azok magánkapitalizmusainak más válságai kényszerítettek ki egyéb átcsúszásokat az államkapitalizmusok különféle fajtáiba. Az egyes országok államkapitalizmusának szociális kontextusa határozta meg, hogy saját polgáraik anyagi jólétét, emberi jogait stb. milyen mértékben biztosították.

Az államkapitalizmusok azonban a magánkapitalizmusokhoz hasonló krónikus instabilitást (gazdasági ciklusokat) mutatnak. Az államkapitalizmus konjunktúra-időszaka után eljön az elkerülhetetlen összeomlás. Az okok ugyanazok: az államkapitalista vállalatok nem jutnak elég többlethez – vagy nem használják föl a megszerzett többletet – ahhoz, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot, a termelést és az életszínvonalat. Az államkapitalista válságok lehetnek súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak, mint a magántőkés válságok. Ez az adott idő és hely speciális körülményeinek függvénye. Amennyiben egy akadozva működő államkapitalizmusban a nélkülözés felhalmozódik, a kapitalizmus támogatói nyomást gyakorolnak az államiból a magánkapitalizmusba való átmenet érdekében. Ilyenkor felhangzik a jelszó: “szabadítsuk meg” a vállalatokat az állam súlyos kezei közül, melyek gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Ez pontosan az ellentéte annak a jelszónak, amely az 1930-as években a privát kapitalizmus összeomlása alatt és után volt hallható: “szabadítsuk ki” a vállalatokat a magánszemélyek karmaiból, akik gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Az 1980-as és 90-es években sok ország pontosan ilyen jellegű válaszokat adott az államkapitalizmusban jelentkező nehézségekre.

A marxisták az ezen krízisek által indukált magán- és államkapitalizmus közti átmeneteknek a szemléletében különböznek a liberálisoktól, szociáldemokratáktól és konzervatívoktól. A marxisták szerint bármely jellegű kapitalizmus válságaira az egyetlen megoldás a gazdaságnak és a társadalomnak egy nem-kapitalista módon való megszervezése. A marxista idea és terv a termelésszervezés megváltoztatásával kezdődik. A munkások tömegei a továbbiakban nem fogják a megtermelt fölösleget másoknak (magán- vagy állami tőkéseknek) átadni, akik azt a kapitalista termelési struktúra fenntartására fordítják. Ehelyett a megtermelt többletet a munkások maguk sajátítják ki és osztják szét kollektíven. Nem lesz többé “osztálykülönbség” a többlet termelői és kisajátítói között. A gyárak és hivatalok olyan helyek lesznek, ahol a munkások közösségei nem csak termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, hanem saját többleteiket kollektíven kisajátítják és elosztják. Vagyis sokkal inkább kommunista mint kapitalista osztálystruktúrájú vállalatokként működnek majd. Természetesen a legtöbb marxista sok egyéb, az egyenlőségre, demokráciára és igazságosságra koncentráló társadalmi változtatás lehetőségét is kutatja. Intézményesülésük után ezek az értékek kell hogy irányítsák a kommunista osztálystruktúrájú, egymástól függő vállalatok közti kölcsönhatásokat. Ám ami a legélesebben különbözteti meg a marxistákat, az az, hogy ragaszkodnak e progresszív értékek és társadalmi célok, illetve a munkások által megtermelt fölösleg kollektív kisajátításának összekapcsolásához. Bizonyos értelemben a marxisták e célokat ki kívánják terjeszteni a társadalom gazdasági részére is: ez a munkások által megtermelt fölösleg igazságos, demokratikus és egyenlőségen alapuló kisajátítása és szétosztása.

Befejezésül álljon itt egy marxista példázat: Réges-régen úgy tartották, hogy az egyes emberi lényekre nem lehet rábízni a saját életükkel kapcsolatos egyéni döntések meghozatalát (hol dolgozzanak, mit csináljanak, kivel házasodjanak össze stb.). Azt állították, hogy a káosz elkerülése és a civilizáció, illetve a haladás előnyeinek biztosítása érdekében a királyoknak és a papoknak kell rendelkezniük az egyének viselkedéséről. Ezeket a királyokat és főpapokat azonban végül megfosztották hivataluktól, mégsem következett be sem káosz, sem a civilizáció hanyatlása. Ma hasonlóképpen él az a hiedelem, hogy a munkásokra nem lehet rábízni a munkájuk eredményeként keletkező fölöslegek és profitok fölötti kollektív rendelkezést, s hogy ezzel csak hierarchikus kapitalista társaságok és/vagy vezető bürokraták bízhatók meg a káosz elkerülése és a civilizáció biztosítása érdekében. A huszonegyedik századi marxizmus képviseli a jelenkori igényt egy újabb nagy (és régóta esedékes) előrelépésre a társadalmi jogok és szerveződés területén.

A legutóbbi összeomlásokra – gondoljunk akár Japánra, Dél-Kelet Ázsiára vagy a 2001. évi Egyesült Államokra – adott marxista válasz egyértelműen a múltbeli ingadozások ismétlődésének megszüntetése. Ne legyen többé az egyik fajta kapitalizmus válságára megoldás egy egyszerű átcsúszás egy másfajta kapitalizmusba. A marxista válasznak három alapeleme kell hogy legyen. Először is, a marxistáknak fel kellene fedniük, hogy az úgynevezett “boom-ok” hogyan épültek rá a munkások által megtermelt és tőlük elvett fölöslegre. Másodszor, a marxistáknak fel kellene fedniük az állam- és magánkapitalizmus közötti ingadozások költséges történetét, és azt, hogy a szociáldemokraták képtelenek voltak túllépni az állami forma éltetésén. Harmadrészt, a marxistáknak el kellene kezdeniük megszervezni a kapitalizmus csődjeire és csőd-előtti konjunktúráira adandó válaszra irányuló követeléseket, méghozzá egy baloldali forgatókönyv alapján, amely tartalmazza a termelés kommunista jellegű megszervezésébe való átmenetet.

FÜGGELÉK:

(A függelék elkészítésében Rana Modarres volt segítségemre.)

1. sz. táblázat Amerikai fogyasztói adósság
	1989	1992	1995	1998
Családi átlagjövedelem (minden család, adózás előtt, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	32,8	30,4	32,7	33,3
Családi átlagadósság (minden család, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	19,2	19,9	23,4	33,4
Forrás: FED Bank, Vásárlói Pénzeszközök Vizsgálata

2.sz. táblázat Termelékenység és bérek Egyesült Államok 1973 – 1996
Termelékenység/óra	26,4%
Reál órabérek	1,8%
Forrás: Lawrence Mishel, Jared Bernstein és John Schmitt: A dolgozó Amerika helyzete, 1998–1999. Ithaca: Cornell University Press, 1999, 123. o.

 

3. sz. táblázat Jövedelemelosztás az Egyesült Államokban (dollár)
	1976	1996
Amerikai háztartások átlagjövedelme (minden háztartás)	39, 416	47,123
Az amerikai háztartások legszegényebb 20%-ának átlagjövedelme	8,672	8,596
Az amerikai háztartások leggazdagabb 5%-ának átlagjövedelme	126,131	201,684
Forrás: Andrew Hacker: Pénz: Kinek mennyi van és miért. New York: Simon and Shuster, 1997, 11. o.

 

4. A nemzeti összvagyon megoszlása az Egyesült Államokban

A háztartások leggazdagabb 1%-a által birtokolt rész
1928	45 %
1950	30 %
1970	20 %
1980	31 %
1990	36 %
1999	45 % (becslés)

 

Három különböző csoport által 1989-ben birtokolt rész
Felső 1%	39 %
Középső 19%	46 %
Alsó 80%	15 %

Forrás: Edward N. Wolff: Ólomsúly: tanulmány az amerikai vagyonmegoszlás növekvő egyenlőtlenségeiről, New York: Twentieth Century Fund, 1995, 8. és 11. o.

5.sz. tábla Nyilvános kereskedésű vállalatokban direkt vagy indirekt módon részvénytulajdonos magánszemélyek (1955–1960) vagy családok(1989–1995).1
Jövedelmi rétegek	1955	19602	1989	1992	1995
1. (legalacsonyabb)	4%	5%	3.3%	6.8%	6.2%
2.	5%	7%	13.0%	18.7%	23.2%
3.	9%	13%	32.2%	40.8%	47.3%
4.	16%	22%	52.4%	63.4%	67.3%
5.	35%	56%	81.8%	78.5%	81.1%
Források: Az 1995-ös egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1956. évi Statisztikai Kivonatból (77. kiadás) származnak, 559. sz. táblázat. Az 1960-as egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1962. évi Statisztikai Kivonatból (83. kiadás) származnak, 627. táblázat. Az 1989–95-ös adatok az 1999. évi Statisztikai Kivonatból (119. kiadás) származnak, 846. táblázat. Washington DC, 1999.

 

¹ Az amerikai népszámlálások során kétszer változtatták meg e számok közlésének módját, így adva százalékos adatokat az 1955–60-as időszakról, illetve az 1990-es évek második feléről. A közbenső időszakról a különböző jövedelmi csoportok részvénytulajdonlását illetően a jelentésekben csak hozzávetőleges számok szerepelnek.

² Az 1960. évi jövedelem szerinti részvénytulajdonlásra vonatkozó jelentés eredetileg hat csoportot állapított meg, amelyek közül az ötödik csoportot a táblázat egységesítése érdekében elhagytam.