Marton Imre fiatalon a francia kommunista ellenállás tagja volt, akit 1941 októberében tartóztattak le Párizsban. Életének ezt az epizódját meséli el, miközben felidézi a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, s szellemi indíttatását, identitáskeresésének nehézségeit, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Az események hátterét Boris Danzer-Kantof eleveníti fel.Boris Danzer-Kantof: Marton Imre (Émeric Schweitzer), Franciaország, 1939–1943

A német megszállókkal szembeszálló párizsi ellenállók egyik legelső perét kutatva – amely 1942. március 4-től 7-ig zajlott le a Képviselők Házában (ez volt a Nemzetgyűlés akkori elnevezése), s amelynek során kommunista fiatalokat ítéltek el 1941 nyarán és őszén a fővárosban elkövetett merényletek miatt –, 1994-ben kapcsolatba kerültem Marton Imrével, az egyik régi ellenálló, André Kirschen révén, akivel barátok voltak, s akit gyakran felkeresett, amikor konferenciák alkalmából Franciaországba jött.

Minthogy Marton Imrét együtt tartóztatták le az általam kutatott per hét kivégzett elítéltjének egyikével (Christian Rizóval), ő volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy elmondja nekem életének ezt az epizódját, s felidézze a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Válaszára nem is kellett sokáig várnom, s az messzemenően megfelelt várakozásaimnak.

Akkoriban dokumentumfilmet készítettem a témáról, s ezért magától értetődőnek tartottam, hogy beszéljek neki róla, és arra kérjem, készítsünk vele interjút az otthonában. A producerrel és egy kisebb létszámú stábbal készek lettünk volna Magyarországra utazni, hogy felvegyük értékes tanúságtételét és a franciaországi harcokban eltöltött évekkel kapcsolatos gondolatait. Sajnos azonban, kivételes szerénysége folytán, baráti ösztönzésem dacára, javaslatunkat visszautasította. Mindig azt mondta: ő nem hős, meg hogy nem akarja “mutogatni” magát. Elhúzódó betegsége és elhunyta végül nem tette lehetővé számomra, hogy személyesen is megismerjem.

Hozzám intézett levelének bevezetéseként és magyarázataként, az alábbiakban megkísérlek rövid és – a források, illetve a tanúvallomások bizonytalan volta, sőt ellentmondásossága ellenére – minél pontosabb vázlatot készíteni arról a környezetről, amelyben Marton Imre 1940 és 1942 között fejlődött, valamint szerepéről s azokról az akciókról, amelyeknek, úgy tűnik, résztvevője volt.

A kommunista egyetemi diákság

1940 júliusában-augusztusában, a megszállt Párizsban, amely az elmenekült lakosok visszatérésével lassan ismét benépesült, a kommunista egyetemi hallgatók megpróbáltak újra kapcsolatba lépni egymással. Egyes továbbra is legálisan működő vagy megtűrt diákszervezetek lehetővé tették számukra a kontaktus felvételét, a hírek cseréjét. Ilyen volt a bölcsészek vagy a joghallgatók egyesülete, valamint a Francia Diákok Országos Szövetsége (UNEF¹), amelynek vezetője a megszállt zónában François de Lescure², az író, Pierre de Lescure fia volt. François de Lescure – a Vichy-i kormány tudta nélkül – a kommunista diákok szervezetének, az 1939 szeptemberében feloszlatott, majd illegálisan újjáalakult Franciaországi Kommunista Egyetemi és Középiskolai Diákok Szövetségének (Union des Étudiants et Lycéens Communistes de France – UELCF) földalatti vezetőségéhez tartozott.

Az illegális UELCF első vezetését tehát hárman alkották: a “tömegmunkáért” felelős François de Lescure; Suzanne Dijan (Yvon Dijan³ nővére), aki 1938-ban a Sorbonne kommunista diákjainak vezetője, majd 1939–1940-ben a kommunista diákok országos titkára volt, s a megszállás kezdetén elhagyta Párizst, mivel a francia rendőrség köröztette; valamint Francis Cohen, aki 1942. szeptember 11-én, leszerelése után tért vissza Párizsba, és a szervezet politikai felelőse lett. A kommunista párt részéről Maurice Delon, Párizs 3. kerületi polgármesteri hivatalának egyik alkalmazottja volt felelős magáért az egyetemi diákságért (az összeköttetést a párttal Maurice Berlemont tartotta). Ennek a mintegy harminc főből álló szekciónak a politikai megbízottja Jean Rozynoër kórházi, külső medikus-gyakornok (externe) volt, az egyes körzetek felelősei pedig Claude Lalet – aki Olivier Soueffal⁴ együtt a Sorbonne-ra járó diákokat képviselte –, Othman Ben Aleya és Bernard Kirschen⁵. A három, egyenként 4-5 fős csoport felelősei között ott találjuk a későbbi filmrendezőt, Pierre Kastot és a leendő írót, Pierre Daix-t, a tagok között pedig Tony Bloncourt-t, Christian Rizót és… egy fiatal magyar zsidót, Émeric Schweitzert, akit inkább Émile-nek, sőt “Mimile”-nek – olykor pedig Pierrot-nak – hívtak, azelőtt, hogy a háborút követően Marton Imre vált belőle.

Ez a fiatalember 1936-ban csatlakozott a Párizsi Antifasiszta Középiskolások mozgalmához, majd a következő évben az ifjú kommunisták szervezetéhez. A Kommunista Diákok Szövetségének megalakulásakor, 1939 tavaszán, egyik küldötte volt a Voltaire Líceumnak, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte. Miután 1940-ben leérettségizett, beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol Bernard Kirschennel és Jean Suret-Canale-lal⁶ létrehozták a kommunista diákok egyik három tagú sejtjét [triangle].⁷ A németek párizsi bevonulása után pár héttel Marton Imre elhívta a szüleihez néhány barátját, köztük Lucie Garabediant, aki így emlékezik: “Azzal bízták meg, hogy közölje velünk az utasítást, miszerint nem szabad belekeverednünk a kapitalista háborúba, s hogy a l’Humanité⁸ hamarosan újra megjelenik.”⁹ Ezt a szovjet-német paktumnak megfelelő be nem avatkozási direktívát az alapszervezetek fiatal aktivistái nehezen fogadták el. Hamarosan alkalmuk is lett rá, hogy megszabaduljanak tőle.

A Sorbonne újbóli megnyitása után a Quartier latin-t a lázadás szele járta át. Egy németbarát “kulturális kör” szervezésében – amelyből később a “Collaboration” csoport lett –, 1940. július 26-án előadássorozat indult (kezdeményezője Abel Bonnard, a későbbi oktatási miniszter, valamint Georges Claude fizikus volt). François Lescure kérésére – aki hírét vette, hogy az előadás kapcsán filmvetítésre is sor kerül –, Marton Imre (Émeric Schweitzer) kapcsolatba lépett korábbi, Voltaire Líceum-beli osztálytársaival, Christian Rizóval és Félix Kauerral, s javasolta nekik: amikor leoltják a lámpákat, szórjanak szét propagandaanyagot a teremben – Maurice Thorez és Jacques Duclos “Peuple de France” (Franciaország népe) című szövegét, amelyet “Június 10-i felhívásnak” neveztek. François Lescure visszaemlékezése szerint, “felhördült a terem, amint a szórólapok lebegni kezdtek a filmvetítő fénysugarában, s a villanyt gyorsan újra felkapcsolták”.¹⁰ Amikor az erkélyen keresztül menekülni próbáltak, Christian Rizót és Félix Kauert civilruhás rendőrök a lépcsőházban elfogták, s az 5. kerületi rendőrkapitányságra vitték. A két fiút három hónapra a Santé börtönbe csukták.¹¹ 1940. október 10-én szabadultak, ítélet nélkül. Míg Christian és Félix az elzárás idejét a vizsgákra való felkészülésre használták fel, a kommunista egyetemisták és középiskolások szerkesztették és terjesztették a La Relève és az Avant-Garde című lapokat, plakátokat (“papillon”) ragasztottak, míniummal jelszavakat írtak a falakra, s a köztereken szórólapokat osztogattak. Voltak, akik odáig merészkedtek, hogy a Párizsi Egyetem környékén belekötöttek a német katonákba, sőt kisebb verekedéseket provokáltak… Tony Bloncourt, aki ideje nagy részét a Sorbonne könyvtárában töltötte, társaihoz hasonlóan, rendszeresen szórólapokat csúsztatott a katalógusokba és a kézikönyvekbe, lázadásra szólítva fel a diákokat a vichy-i kormány és a németek intézkedéseivel szemben. Egyszer Bernard Kirschennel s néhány más diákkal záptojással dobáltak meg egy tanárt, aki rendszeresen antiszemita megjegyzéseket tett. “Ilyen légkörben zajlottak a mi kommunista diákakcióink – írja Francis Cohen. Elítéltük a francia kultúra elleni lépéseket, s ahogyan a maguk területén más kommunisták is tették, támogattuk a diákok napi követeléseit (tanrend, anyagi helyzet), amelyek szembeállították őket a hatalommal. Kevesen voltunk, de rendkívül aktívak.”¹²

Bármennyire békések voltak is ezek az akciók, ám nem veszélytelenek. 1940. október 26-án Jean Suret-Canale-t őrizetbe vették, amikor a rue Mabillon-on plakátot ragasztott a vizsgaépület falára. Ügyelt rá, hogy ne adja meg az igazi lakáscímét a rendőröknek – akkoriban a nővérénél lakott –, akik így a szülei lakását kutatták át, s ezzel Marton Imrét, akivel másnap találkozója volt, megóvta a letartóztatástól. Suret-Canale csak 48 óra múlva mondta meg a valódi címét. Marton Imre pedig, félve a lebukástól, illegalitásba vonult, bár továbbra is kapcsolatban maradt diáktársaival.¹³

A feszültség tetőfokára hágott, amikor 1940. október 30-án híre ment Paul Langevin professzor, a világhírű tudós letartóztatásának, aki 1934-ben az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségi Bizottságának alapítója és a Népfront közismert alakja volt. Ez az esemény a diákokat és a tanárokat egyaránt felháborította. Az UELC falragaszokon bélyegezte meg “Franciaország szellemi alávetésének szándékát”, s Paul Langevin kiszabadítása érdekében, november 8-án 16 órára tünetésre hívott a Collège de France épülete elé. Néhányan, mint Bernard Kirschen, Pierre Daix és Marton Imre, a rue des Écoles felőli kis téren tüntettek. Mások, kb. negyvenen, köztük Christian Rizo, Tony Bloncourt, Rosnie Pitkowitz és Sam Radzinsky¹⁴, előbb szórólapokat osztogattak a Sorbonne épületében és a boulevard Saint-Michelen, majd jelszavakat skandáltak a rue Soufflot sarkán – “Engedjék szabadon Langevin-t!”, “Le Pétain-nel!” –, végül pedig elénekelték a Marseillaise-t, s szétszéledtek. Pár perccel később Christian, Tony, Rosine és Sam a rue des Écoles és a boulevard Saint-Michel sarkán, a Café Dupont-Latin söntéspultjánál találkoztak. Sam Radzinsky szerette mesélni, hogy Tony Bloncourt a pultra kitett cukros-banános aprósüteményt a rá jellemző rendíthetetlen nyugalommal szétosztotta társai között, akik azt nyomban befalták. Aztán amikor távozás előtt a négy kávét kifizette, a süteményről “elfeledkezett”…¹⁵

A megszállás időszakának e legelső tüntetése, amelyben alig ötvenen vettek részt, csupán előjátéka volt annak a másiknak, amelyet november 11-ére, az 1918-as fegyverszünet s ilyenformán a németek huszonkét évvel azelőtti vereségének évfordulójára hirdettek meg. Az ötlet suttogó propagandával terjedt a különböző körökben: a gimnazisták, egyetemisták, hazafiak, antifasiszták soraiban. François de Lescure Roger Morais-val közösen szórólapot készített, amely tüntetésre szólított fel a november 11-i ünnepség alkalmából, amit egyébként a rendőrség és a német hatóságok betiltottak. A Sorbonne rektora is azt tanácsolta a diákoknak küldötteiken keresztül, hogy maradjanak távol a tüntetéstől, mondván: annak “súlyos következményei lehetnek az egyetemre nézve.”¹⁶ A megadott napon reggel egy Londonból érkezett megbízott, André Weil-Curiel és Léon-Maurice Nordmann ügyvéd – mindketten egy jogászokat, tanárokat és értelmiségieket tömörítő ellenzéki csoport tagjai – virágcsokrot és egy hatalmas, de Gaulle tábornok által aláírt névjegykártyát helyeztek el a Clemenceau-szobor talapzatán, a Champs-Élysées elején. Dél körül a francia rendőrség szétoszlatott egy kisebb diákcsoportot, akik a Champs-Élysées-n akartak tüntetni. 17 óra felé, a források szerint, 2–5 ezer tüntető, nemzeti zászlóval a kézben, végigvonult a Victor Hugo sugárúton a Place de l’Étoile felé: a tüntetők között ott voltak a kommunista diákok (köztük Olivier Souef, Christian Rizo, Tony Bloncourt…), de a BBC-n keresztül mozgósított gaulle-isták, a jobboldali, németellenes, katolikus egyetemi és középiskolai diákok vagy az első világháborús frontharcosok is. Egyes párizsi gimnáziumok (Voltaire, Buffon, Nagy Lajos, Lakanal, Jeanson-de-Sailly) tanárai diákjaikat arra ösztönözték, hogy róják le kegyeletüket az ismeretlen katona sírja előtt. Összetűzésekre került sor az ifjú fasiszták csoportjával, majd a német katonákkal, akik megpróbálták erőszakkal szétoszlatni a tüntetőket. 200 személyt tartóztattak le s vetettek a Santé és a Cherche-Midi börtönbe. Másnap a Párizsi Egyetemet bizonytalan időre bezárták (november 20-án nyílt meg újra), s a Diáknegyedben ostromállapot vette kezdetét. Az őrizetbe vett, 18 évesnél fiatalabb tüntetőket december 4-én elengedték. A diákoknak több héten keresztül este 6 óra előtt jelentkezniük kellett a kerületi rendőrkapitányságon, az egyetem engedékenységgel vádolt rektorát pedig menesztették.

Néhány nappal később az egyik aktivista diáklányt, Gisèle Vallepin-t – a Mazarine könyvtárból indult nyomozás eredményeként – letartóztatták. Ezután Maurice Delon következett, akinél a rendőrök megtalálták a három körzet hálózati listáját. Ennek segítségével 1940. november 26-án a rendőrök őrizetbe vették a listán szereplő huszonegy kommunista egyetemi hallgatót. Mindnyájan a Sorbonne-ra jártak vagy az École normale supérieure előkészítősei (Khâgneux) voltak. Marton Imre, akinek neve nem szerepelt a listán, elkerülte a letartóztatást. Áthelyezték a 6. és a 7. kerületbe, hogy hangolja össze az ifjúkommunisták ottani tevékenységét. A Le Matin című újság 1940. november 29-i számából a párizsiak értesülhettek róla, hogy “kommunista szervezkedést lepleztek le az egyetemi diákság soraiban…” “A párizsi egyetem létesítményeit három körzetre osztották fel; az egyes körzetek vezetőit az efféle munkára szakosodott «felelősök» segítették. A veszélyes szervezkedést a III. kerületi polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja, Maurice Delon irányította. A legfőbb összekötő Jean Rozynoër, kórházi, külső medikus-gyakornok, illetve Claude Lalet bölcsészhallgató volt. Az előbbi feladata volt az egyetem épületeiben a propagandaanyagok terjesztése, az utóbbi pedig a szórólapok előállítását és terjesztését biztosította. E célból a bajkeverők rotációs sokszorosító gépekkel és jelentős papírkészlettel rendelkeztek. A három körzetfelelőst: Bernard Kirschent, Othman Ben Aleyát és Claude Lalet-t – mindhárman bölcsészhallgatók –, bűntársaikkal együtt, akik szintén valamennyien diákok, letartóztatták.”

Az ügy kivizsgálásával Angera bírót bízták meg. A kommunista diákok pere 1941. február 8-tól négy héten át zajlott. Az 1939. október 26-i rendelet alapján ítélték el őket, “feloszlatott szervezet újjáalakításáért.” A letartóztatott egyetemisták nevében Olivier Souef vállalta a szóvivő szerepét, akivel szemben a vád a legkevésbé volt súlyos. A felhozott vádpontok – érvelt – alaptalanok. Angera bíró enyhe ítéletet hozott. Bizonyíték hiányában Olivier Souefot és Othman Ben Aleyát felmentették. A legtöbb diák, akinél a rendőrség propagandaanyagot foglalt le, három hónapi börtönt kapott – amit egyébként a pert megelőző őrizet során már letöltöttek –, s szabadlábra került. Közéjük tartozott Pierre Daix és Pierre Kast is. Jean Rozynoërt hat, Bernard Kirschent nyolc, Claude Lalet-t¹⁷ 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték, a mozgalom felelősét, Maurice Delont¹⁸ pedig 2 évre.¹⁹

A letartóztatások után új vezetés állt fel, amely Suzanne Dijant²⁰, Pierre Noëlt²¹ és egy Bordeaux-ból érkezett aktivistát, Léon Lavallée-t foglalta magában. Ez megbízást adott Marton Imrének is, aki újra felvette a kapcsolatot az egyetemi és középiskolai diákokkal, illetve a La Relève című lappal. Pierre Hervé, Pierre Noël sógora, aki 1939-es megalapításakor a kommunista diákok szervezetének titkára volt, s 1940-ben filozófiatanár lett, csatlakozott a “Szabad egyetem” (Université libre) nevű csoporthoz. Javasolta Jacques Andurain-nak, aki filozófia szakos hallgató volt, s a kommunista diákok szervezetében éppen akkoriban kapott felelős megbízatást, hogy hozzanak létre újra akciócsoportokat. Jacques Andurain így emlékezik: “Az volt a feladatom, hogy a karokon szervező munkát folytassak a srácok között, illetve propagandaanyagot osztogassak – így Georges Politzer egyik kiváló brosúráját, amely a «Forradalom és ellenforradalom a huszadik században» címet viselte, s válasz volt Alfred Rosenberg «Vér és arany» című fajgyűlölő írására.”²² Miután Pierre Daix szabadult a börtönből, Jacques Andurain megkérte: segítsen neki feladata ellátásában. 1941. július 8-ról 9-re virradó éjszaka, Annie Hervé kezdeményezésére, Jean Blanchard-ral közösen – a párt engedélye nélkül – megszervezte (az 1941 májusában letartóztatott) Pierre Hervé²³, valamint huszonegy aktivista látványos kiszabadítását az Igazságügyi Palota alagsorában található Rendőrprefektúra fogdájából. Néhány hét múlva pedig Pierre Georges-zsal (a későbbi Fabien ezredessel) és Maurice Le Berre-rel együtt részt vett a Különleges Szervezeten (Organisation spéciale – OS) belüli fegyveres csoportok megalakításában.

Ezalatt Marton Imre, aki 1941 januárjában elköltözött otthonról²⁴, a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. sz. ház 5. emeletén talált magának búvóhelyet. A folyosón, a passzív védelem céljából elhelyezett homokzsákok közé egy régi revolvert rejtett el; alkalomadtán jó szolgálatot tehet.²⁵ Miután – valószínűleg a Delon-ügy kapcsán – a francia rendőrség mint aktív kommunista diákot azonosította, Angera vizsgálóbíró 1941. április 1-jén letartóztatási parancsot adott ki ellene, az 1939. szeptember 26-i rendelet (feloszlatott szervezet újjáalakítása) miatt. Távollétében a Szajna-megyei Bíróság 15. sz. Kamarája 1941. május 3-án kelt ítéletében két év börtönre és 100 frank pénzbüntetésre ítélte.²⁶

Pierre Daix, akinek a feladata az volt, hogy egyetemistákat toborozzon az “akciócsoportokba” (groupes de choc) – ezek a csoportok szervezték és biztosították a tüntetéseket, s védték azokat, akik a házfalakra jelszavakat írtak vagy szórólapokat osztottak –, az általa létrehozott csoportba beléptette Olivier Souefot (a párt fenntartásai ellenére, amely – mivel a francia igazságszolgáltatás szabadon engedte – igyekezett elszigetelni Souefot). Ami Bernard Kirschent illeti, őt a Porte de Bagnolet-nál található Tourelles táborba, majd büntetésének letöltése után a drancy-i táborba internálták. Miután a németek – egy kivételes szabadlábra helyezési akció keretében, amely kizárólag a fiatalkorú internáltakat érintette, s amelynek célja a drancy-i tábor tehermentesítése volt – szabadon engedték, illegalitásba kellett vonulnia, mivel a francia rendőrség újra köröztette. Végül 1942 márciusában tartóztatták le, s szállították a Rendőrprefektúra fogdájába. Mint túszt, az 1942. augusztus 11-i kivégzések során, Yvon Dijannal, Louis Thorezzal (Maurice Thorez fivérével) és Félix Georges-zsal (Pierre Georges, a későbbi Fabien ezredes apjával) együtt, agyonlőtték.²⁷

A fegyveres harc

Attól kezdve, hogy a hitleri csapatok 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, a francia kommunisták első számú céljává a német megszállók elleni harc vált. A megszállt zónában az FKP – 1941 júliusától – aktivistáinak utasítást adott a frontális ellenállásra, s ezzel kezdetét vette a fegyveres harc taktikája, amelyben a MOI²⁸ külföldi tagjai, a Nemzetközi Brigádok korábbi harcosai, valamint az ifjúkommunisták és a kommunista diákok soraiból kikerült fiatalok is részt vettek. Szabotázsakciók, gyújtogatások, elszigetelt merényletek német katonák ellen – a Wehrmachtnak ez az addigi viszonylagos nyugalom végét, a francia lakosság számára pedig a merénylet/túszszedés/deportálás ördögi körének kezdetét jelentette.

A német támadás hírére Marton Imre és Christian Rizo nem tudott úrrá lenni örömén. Lementek az utcára, s forradalmi dalokat énekeltek. Meg voltak ugyanis győződve arról, Hitler történelmi tévedést követett el azzal, hogy megtámadta a Vörös Hadsereget. Az eseményt megünneplendő, fürödni mentek a Marne-ra, ahol Christian Rizo majdnem megfulladt. “Hallatlanul boldogok voltunk” – emlékezett később Marton Imre.

Christian Rizo ezután nem vette fel újra a kapcsolatot az egyetemi mozgalommal. A 11. kerületi ifjúkommunistákhoz csatlakozott, ahol a háborút megelőzően is harcolt, s magával vitte Tony Bloncourt-t is. Részt vettek a német hadfelszerelés megsemmisítését célzó akciókban, s ott voltak a két júliusi utcai tüntetésen is. Július 14-én, amikor a Grands Boulevards-on tüntetés zajlott, Marton Imre azt a megbízást kapta, hogy szervezzen elterelő megmozdulást (manifestation de diversion) a Diáknegyedben. Ezen Christian Rizo és csoportja is részt vett, amelyhez Pierre Daix és Olivier Souef²⁹ is csatlakozott. A tüntetés végén Marton Imre a demonstrálókat a Strasbourg-Saint-Denis csomópont felé vezette, hogy csatlakozzanak a másik tüntetéshez. Amikor a Quartier latin-ből érkezők kijöttek a metróállomásról, a Bouelvards-on tüntetők, akik időközben a Richelieu-Drouot kereszteződésig jutottak, a Strasbourg-Saint-Denis felé özönlöttek, mivel továbbhaladásukat csendőrkordon állította meg. Egy hónap múlva, augusztus 13-án, Pierre Daix és Olivier Souef a Strasbourg-Saint-Denis-nél újabb tüntetést szervezett, amely sebesülésekkel és letartóztatásokkal ért véget. Christian Rizo Pierre Daix-nél húzta meg magát (aki a menekülés közben elveszítette az esőköpenyét).

A fegyveres ellenálláshoz önként csatlakozott Marton Imre, Christian Rizo és Tony Bloncourt belépett az OS-ba (utóbbiak a 11. kerületi, főként ifjúkommunistákból álló csoporthoz tartoztak), Pierre Daix pedig az egyetemi hallgatók közötti toborzást vállalta magára.³⁰ Számos egyetemista, aki az ellenséggel közvetlenül kívánt szembeszállni, járta végig a Jacques d’Andurain³¹, Jean Rozynoër³² és André Kirschen³³ választotta utat…

A 11. kerületi csoport, amelyet Gilbert Brustlein vezetett, akinek parancsnoka Pierre Georges – alias “Frédo”, alias “Fabien ezredes” (Colonel Fabien) – volt, részt vett az első, 1941 nyár végén, ősz elején elkövetett merényletekben (robbanóanyag-lopás, vonatok kisiklatása, a német hadfelszerelés megsemmisítése, a megszálló hadsereg tagjainak likvidálása…), így a Barbès metróállomásnál, 1941. augusztus 21-én lezajlott akcióban – ahol Fabien ezredest Gilbert Brustlein és Fernand Zalkinow fedezte –, az ugyanazon a napon a Bastille metróállomásnál, vagy az 1941. október 20-án Nantes-ban végrehajtott robbantásban, amelynek Gilbert Brustlein volt az egyik főszereplője. Vichy az ő akcióik nyomán hozta létre a különleges bíróságokat, a megszállók pedig ezután vezették be a “túsztörvényt”.

Marton Imre számos fegyveres akcióban vett részt csoportjával (dinamit zsákmányolása egy kőbányából, német teherautók felgyújtása az utcán…). Így 1941. szeptember 19-én résztvevője volt egy német garázs elleni támadásnak a boulevard Pershing-en, a Porte Maillot közelében, amelynek során először működött együtt két ellenálló alakulat (köztük a Christian Rizo, Conrado Miret-Must, Maurice Le Berre… alkotta csoport). 1941. október végén, amikor Gilbert Brustlein Nantes-ba ment, hogy merényletet készítsen elő, Fernand Zalkinowot megbízták azzal, készítse elő az Állami Törvényszék (Tribunal d’État) elnökének kivégzését, miután a törvényszék 1941. szeptember 20-i létrehozását követően összeült, hogy halálra ítéljen három embert, köztük Jean Catelas-t, Somme megye kommunista képviselőjét, a párt központi bizottságának tagját. Christian Rizo megkérte Olivier Souefot, hogy figyelje meg Devise törvényszéki elnök szokásait, aki a Diáknegyedben lakott. Marton Imre feladata volt, hogy egy bisztróból szemmel tartsa a lakást. Egyik nap az utcán civilruhás nyomozók igazoltatták Christian Rizóval együtt, de nem motozták meg őket; Marton Imrénél revolver volt.³⁴

A lebukás

A nantes-i merénylet után egy héttel, 1941. október 30-án, feljelentés nyomán a Rendőrprefektúra bűnügyi nyomozói – Georges Veber felügyelő parancsára – letartóztatták Christian Rizo csoportjának három tagját, Roger Hanlet-t, Pierre Milan-t és Asher Semahyát, a Pierre Hanlet lakásán felállított csapda segítségével. Másnap Fernand Zalkinowra került a sor, amikor megpróbált a rejtekhelyére visszamenni. November 1-jén, munkahelye kijáratánál, Robert Peltier-t vették őrizetbe. Gilbert Brustleint a lakása környékén lakók szolidaritása mentette meg a letartóztatási hullámtól.

Tony Bloncourt-t és Christian Rizót barátaik, az egyetemista Guizi Weissberger és Pierre Daix azonnal gondjukba vették. Egyik este Marton Imrét kérték meg, hogy biztosítsa fegyverrel Pierre Daix-t, aki Tony Bloncourt-t kísérte el egyik rejtekhelyről a másikra. Christian Rizo, akinek Pierre Daix kisebb munkát szerzett a Bibliothèque nationale-ban, reggelenként – szemmel tartva a környéket – továbbra is bejárt a könyvtárba. November 25-én Marton Imre találkozott Christian Rizóval, aki arra kérte, adjon neki szállást a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. alatti illegális lakhelyén. Miután az egyik egyetemi menzán hármasban (Pierre Daix-vel) megebédeltek, Christian Rizo mindenáron szeretett volna pénzt átadni az édesanyjának, mielőtt illegalitásba vonul. Marton Imre felajánlotta, hogy felderítőként előre megy. A házmesternél megbújt detektíveknek nem kellett mást tenniük, mint követni a két fiatalt, s őrizetbe venni őket a mozi kijáratánál, ahol az éjszaka beálltáig rejtőzködtek.

A rendőrök Christian Rizo társának vallatásakor – akinél egy “Grenier, Jacques, Émile, született 1923. 02. 8-án Párizsban (20. ker.)” névre kiállított igazolványt találtak³⁵ – megtudták, hogy a fiút valójában Émeric Schweitzernek hívják, hogy magyar nemzetiségű és “zsidó fajú”, 1922. június 10-én született Újpesten, Magyarországon, apja (Schweitzer) Aladár, anyja pedig Farkas Gabriella, hogy filozófia szakos diák, s hogy szülei Párizsban, a rue Mulhouse 13. sz. alatt laknak. A rendőrök szerették volna kideríteni, miért volt együtt Schweitzer a “terrorista” Rizóval, valamint hogy miért vannak hamis papírjai. Émeric/Imre azt mondta nekik, hogy Christian Rizót a Voltaire Líceumból ismeri, s mivel zsidó, hamis személyi igazolvánnyal próbálta a razziákat és a letartóztatásokat megúszni.³⁶ A francia rendőrök hamarosan megértették, hogy a fiúnak semmiféle kapcsolata sincs azzal a csoporttal, amelyhez Christian Rizo tartozik. Mivel az illegális lakhelyén tartott házkutatás valószínűleg nem hozott eredményt – néhány nappal korábban jelentős mennyiségű, szórólapok készítésére szánt papírt szórt a Szajnába! –, Marton Imrét, akire, mint említettük, távollétében két év börtönt s 100 frank pénzbüntetést szabtak ki, hamis papírok birtoklása miatt a VII. Edvárd szállóban székelő Geheimefeldpolizeinak adták át.³⁷

Végül 1942. január 6-án, egy utcai rutinellenőrzés során, civil ruhás nyomozók őrizetbe vették Tony Bloncourt-t. Marcel Delgay felügyelő Első Mobil Gárdája (Première brigade mobile), különösen pedig annak politikai részlege, amelyet Vilchien felügyelő vezetett, hatékony segítséget nyújtott a bűnügyi brigádnak mind a letartóztatások, mind a merényletekkel kapcsolatos kihallgatások terén. A fiatalokat “titokban” a Santé börtön német szárnyában helyezték el, egészen 1942 februárjáig, mintegy harminc másik személlyel együtt, akik többségükben az ellenállók hozzátartozói voltak. A francia és a német rendőröknek több mint egy hetükbe került, amíg rájöttek a kapcsolatra e fiatalokból álló csoport letartóztatása, a nantes-i merénylet és a megszálló haderővel szemben 1941. július és október vége között elkövetett különböző akciók között. A Fernand Zalkinowtól kalandos letartóztatása során elkobzott pisztolyt – miután a Rendőrprefektúra laboratóriumának ballisztikai szakértői hiába próbálták megfejteni a titkát – Berlinbe küldték, a birodalmi bűnügyi rendőrséghez, ahol felfedezték, hogy ez egyike annak a két pisztolynak, amellyel Nantes-ban, 1941. október 20-án Hotz Feldkommandantot megölték. A kör bezárult.

Úgy tűnik, 1942. február végén Franciaország új katonai kormányzója, Carl Heinrich von Stülpnagel – jogi tanácsadóinak hatására – elhatározta: néhány nyilvános és nagy publicitású pert rendez, hogy a francia közvéleményt megdöbbentse, s megpróbáljon véget vetni a merényleteknek. A német katonai parancsnokság tehát bírósági tárgyalást szervezett a Képviselők Házában, amely akkoriban a Kommandant von Gross-Paris különböző részlegeinek adott helyet. A tárgyaláson mind a megszállt, mind pedig a meg nem szállt zónából részt vehettek újságírók. A Propagandastaffel szintén jelen volt. A korabeli sajtóból arra következtethetünk, hogy a perről film is készült, a tekercset azonban nem sikerült fellelni, szemben az ellenállók második nagy perével, amelyre 1942 áprilisában a Maison de la Chimie épületében került sor. “A Kommandant von Gross-Paris: Abt. B” katonai törvényszéke, amelynek székhelye egyébként a rue Boissy d’Anglas 11/b-ben volt, ebből az alkalomból kivételesen a Képviselők Házába települt át. A per 1942. március 4-én kezdődött és 7-én fejeződött be. A hét fiatalt “frank-tirőr tevékenységért”, szám szerint tizenhét akcióban való részvételért mondták ki bűnösnek s ítélték el. 1942. március 9-én a Mont-Valérien-en agyonlőtték őket. 2000 márciusában a Nemzetgyűlés Elnöksége folyosójának külső falán, ott, ahol a hét ellenállóval szembeni pert lefolytatták, s ahol elítélték őket, emléktáblát helyeztek el.

Ami Marton Imrét illeti – aki immár a németek kezén volt, s akinek valódi szerepét veréssel sem tudták kideríteni –, vele szemben semmiféle konkrét vádat nem hoztak fel. A Santé börtön egyik magáncellájában tartották bezárva 1942 májusáig, majd néhány napra átvitték a Tourelles-ba, innen pedig vissza a Santéba. 1942 júliusában a Compiègne melletti Royalieu táborba küldték, ahol egészen 1943. áprilisig maradt, amikoris a kifejezetten zsidók deportálására fenntartott drancy-i táborba szállították át. 1943. augusztusban, a magyar nagykövetség különleges intézkedése nyomán, amely felhatalmazást kapott arra, hogy hazatelepítse a magyar zsidókat, szabadlábra helyezték, és vidéken elrejtőzött anyja, nagynénje, valamint annak három gyermeke társaságában Budapestre küldték.

*

Marton Imre levele Boris Danzer-Kantofhoz

(1994. szeptember 5.)

Tisztelt Uram!

Az elmúlt hónapokban eléggé keserves időszakon mentem keresztül. Ismétlődő kórházi kezelések porckorongsérv, valamint szív- és keringési zavarok miatt. Most, hogy egészségi állapotom kissé javult, írok Önnek.

Engedje meg, hogy nem is annyira javaslatokkal, mint inkább intelmekkel szolgáljak Önnek ama kritikai gondolatok alapján, amelyekre politikai életutammal, illetve azzal kapcsolatban jutottam, miként lehetne átadni az Ellenállás üzenetét a felnövekvő nemzedékek számára.

A felszabadulást követően az a felfogás került előtérbe, amely [az Ellenállásra vonatkozóan] a hangsúlyt a fasizmussal és a náci megszállással szembeni politikai és ideológiai harcra helyezte. Az aktivisták, a harcokban résztvevők által felhalmozott erkölcsi tőke alá lett rendelve a politikai tőkének, amelyet azután felemésztett a pártok közti szembenállás és a két világméretű tábor harca. Történészként Önnek a tényeket, az eseményeket kell rekonstruálnia. Mégis szeretném arra bátorítani, fordítson kellő figyelmet a szubjektív mozzanatokra, az egyéni motivációkra is, mindazok személyiségére, akik – különösen a fegyveres harc első szakaszában – a Bataillons de la Jeunesse [Ifjúsági Osztagok] soraiba léptek, midőn a lakosság túlnyomó többsége még a kivárás álláspontjára helyezkedett. A szimpatizánsok közül sokan kétségbe vonták a merényletek célszerűségét, amelyek gyakran túszok kivégzését vonták maguk után. Bennünket a cselekvésre nem kizárólag elméleti és politikai megfontolások késztettek. Ha a lázadás útjára léptünk, ezt azért tettük, mert a lázadás lelkünk mélyéből fakadt. Ahhoz, hogy fellázadj, eleve engedetlennek, ellenszegülőnek kell lenned. Mindannyiunk énjében törések, sebek, sérülések lakoztak. Ahogyan József Attila, a nagy magyar proletár költő írta a harmincas években: nem én kiáltok, a világ dübörög énbennem. A “dübörgéstől” általában csakis azok rendülnek meg, akik a lázadást önmagukban hordozzák: az ő torkukból tör fel a kiáltás. Aimé Césaire ennél is patetikusabban fejezi ki ezt a gondolatot: “Mi (az Antillák lakói) szétszakított lények vagyunk… Ezért kellett e mélyből fakadó dühöt kiüvöltenem magamból. Lázadás, szorongás és felhívás a visszahódításra: ebből sarjad költészetem. Visszahódítani önmagam: íme, ekörül forognak gondolataim.”

Fél évszázad múltán nehéz rekonstruálni egyrészt az ember akkori énjében rejlő feszültségek sajátosságait, másrészt a környezet, a barátok, az olvasmányok, az események hatását, amelyektől a lázadók forradalmárokká váltak – kommunistákká, nem pedig kalandorokká, ügyeskedőkké, emberi roncsokká. A túlélők tanúságtétele akkori önmagukról majd megkönnyíti az Ön számára, hogy egyesítse a történész és az író feladatát; megkönnyíti, hogy hidat verjen azok szubjektuma és a történelmi folyamatba való aktív bekapcsolódásuk között, akik nem voltak hajlandók megvetni önmagukat, annak ellenére, hogy megvetés sújtotta őket (mert zsidók, külföldiek, szegények, erkölcsileg igényesek voltak). E kettős megközelítés teszi lehetővé – Jaurès kifejezését parafrazálva –, hogy az új nemzedék számára átadjuk az Ellenállás tüzének nem a hamvait, hanem a lángját. Fogékonyabbá tenni napjaink ifjúságát az akkori fiatalok szubjektumának rezdülései, motivációi, állásfoglalásai iránt. A szubjektív szempontok hangsúlyozásának nem az a célja, hogy megkerüljük a politikai üzenetet, hanem hogy érthetőbbé, lelkesítőbbé, emberibbé tegyük. Hogyan tartsam magamban elevenen az emberiséget sújtó bajok miatt érzett felháborodást, hogy [általa] megőrizhessem emberi méltóságomat? Hogyan kell viselkednem, hogy azzá váljak, ami valójában vagyok?

Letartóztatásunk körülményei

Letartóztatásunk napján Christian Rizo eljött hozzám a rue du Faubourg St Antoine-on lévő búvóhelyemre, hogy megkérjen, pár napig hadd lakjon nálam. Bár nem követték, mégis jobbnak látta, ha a nantes-i merényletben való részvétele miatt nem marad otthon. A délután folyamán sétálni mentünk. Rizo úgy döntött: felugrik az édesanyjához, hogy megnyugtassa. Amikor visszatért, elhatároztuk, hogy moziba megyünk (a République tér környékére, talán a rue du Temple-ba). Amikor kijöttünk a moziból, detektívek fogtak közre, s mindkettőnket letartóztatták. Nem viseltek egyenruhát. Az Igazságügyi Palotába vittek. Nem láthattuk egymást, mert különválasztottak bennünket. (Meg tudná-e mondani, mióta követték Rizót? Ha legközelebb Párizsba megyek, szeretnék beszélgetni Önnel, s megismerni a birtokában lévő dokumentumokat.) Kihallgatásom során azért vertek, hogy valljam be: Rizóval együtt az Ellenálláshoz tartozunk. Két dologhoz próbáltam tartani magam. Barátok voltunk, amikor a Voltaire Líceumba jártunk, s többször találkoztunk azóta, hogy beiratkoztunk a Sorbonne-ra. Nem politikai okokból nem laktam otthon, hanem, mert zsidó vagyok, s ezért féltem a deportálástól. Rizo és Bloncourt bátorságának és tisztességének köszönhetően maradtam életben, akik kihallgatásuk során nem vallottak ellenem, jóllehet tudták, az Ellenállás egy másik csoportjához tartozom. Átvittek a Santé börtönbe. Onnan 1942 májusában a compiègne-i, majd 1943 tavaszán a drancy-i táborba kerültem. Később még vissztérek az életutamra.

Christian Rizo személyiségéről

Rizóra leginkább kesernyés mosolya volt jellemző. Hogy keserűsége honnan származott? Onnan, hogy erősen rövidlátó volt? Gesztusainak esetlenségéből? Fizikailag inkább törékenynek volt mondható. Megfordult-e a fejében, hogy nem volt szép férfi. Tudomásom szerint nem volt barátnője. Esetleg családi körülményei miatt érezte magát rosszul a bőrében? Apjáról, a válásról, a különélésről nem beszélt. A család elég nehéz anyagi helyzetben volt. André [Rizo] matematikaórákat adott, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. [Christian] hallatlanul tisztelte édesanyját a meghozott áldozatokért. Anyja hívő katolikus lehetett. Vajon átment-e Rizo vallási válságon? Vallásos időszakából őrizte-e meg erkölcsi tisztességét, az áldozatkészség szellemét, az önmagával szembeni nagyfokú morális elvárást? Talán fivére válaszolni tud ezekre a kérdésekre. Nem ismerem az okokat, indítékokat, amelyek arra késztették, hogy a kommunista ifjúsági mozgalomban harcoljon. Mit fejezett ki a mosolya? Jóságát, készségességét barátaival, elvtársaival szemben? Vagy szeretetigényét? Háláját a feléje irányuló bizalom és barátság iránt? Erős eltökéltség volt rá jellemző, hogy zokszó nélkül viselje el döntéseinek következményeit. Egyetlen példa erre. Vállalta, hogy röplapokat oszt az egyetemi évad megnyitóján, a Sorbonne nagy előadótermében, 1940 őszén, annak ellenére, hogy megmondták neki: nem sok esélye van rá, hogy elkerülje a letartóztatást. őrizetbe vették, és néhány hónapra börtönbe került. Rizo szenvedélyes és megfontolt egyéniség volt. ő testesítette meg törekvéseinket. Hogyan álljunk ellen, amikor úgy tűnt, mindenféle ellenállás hiábavaló? Miként készüljünk a győzelemre a vereség közepette? Hogyan őrizzük meg magunkban a reményt, midőn oly sok körülmény utal a reménytelenségre. Lelkesedését ritkán engedte kifejezésre jutni. Az egyik ilyen esetet közösen éltük át. 1941. június 21-én együtt voltunk, már nem emlékszem, hol, Rizóval és néhány közös baráttal. A Szovjetunió elleni háborút Hitler részéről őrültségnek tartottuk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, s hogy néhány napon belül döntő győzelmet arat. A hitleri haderő visszavonulása pedig magával hozza majd a megszállás végét, a felszabadulást Franciaországban is. Lelkesedésünk, naivitásunk, a Szovjetunió gyengeségei ismeretének hiánya, a fasizmussal szembeni gyűlöletünk váltotta ki belőlünk ezt a hatást. A közeli felszabadulás hitétől fellelkesülve, lementünk az utcára, s forradalmi dalokat énekeltünk. Utána fürödni mentünk a Szajnára. Rizo rosszul lett: segítségére kellett sietnünk. Lelkesedés, forradalmi dalok, egy megakadályozott vízbefulladás – ezek jelképezik [számomra] Rizo, a barát kesernyés mosolyát.

Tony Bloncourt-ról és Pierre Daix-ről

Bloncourt [az Ellenállás] aktív harcosa volt. Elég gyakran találkoztunk gyűléseken, tüntetések alkalmából. Szinte semmit sem tudok a magánéletéről. Életkedve, humora, odaadása, charme-ja mély benyomást keltett. Nem törekedett fölényre, mégis [mindenkit] lenyűgözött. Menekülésük Pierre Daix-vel az egyetemi menza tetején át csodálatot keltett irántuk. Ezután csak egy alkalommal láttam viszont kettőjüket. Azt a feladatot kaptam, hogy biztosítsam őket, amikor rejtekhelyet kellett változtatniuk. A veszély dacára szomjúhoztuk az életet. A viszontlátás örömére elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni egy kis étterembe a Bastille környékére, megszegve ezzel a konspiráció szabályait. Óvatlanságunknak nem lettek következményei. Daix-nek már tekintélye volt az antifasiszta középiskolások között. Biztos volt magában, eltökélt. Vezető típus, akinek mindenki a hatása alá került. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után Tillon titkára lett. Távolságtartását az FKP-tól én elfogadhatatlan elhajlásnak tartottam. Ma már jobban megértem a magányosságát. Eleinte elutasította a burzsoá társadalom által rá kényszerített konformizmust, s elfogadta azt a konformizmust (fegyelmet), amelyet a kommunista mozgalom követelt meg. Kritikai attitűdje mindenfajta konformizmusssal szemben, személyiségéből adódhatott. Ezért csatlakozott nagyon fiatalon a forradalmi mozgalomhoz. És ezért lázadt fel korán a kételkedés jogát elvitató mozgalmi magatartással szemben, amely a kommunista mozgalomban elfojtotta az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaival kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal nem fordított hátat ifjúsága ideáljainak, ahogyan az Ellenállás sok résztvevője tette, akik az évek során, különösen a[z SZKP] XX. Kongresszus[á]t követően, megszakították kapcsolatukat az FKP-val. Az Ellenállás időszaka: gyémánt, amelynek csillogását az idő nem halványítja el. Minden csalódás ellenére: személyes odaadás egy egyetemes ügy iránt. Az ember megszabadul illúzióitól, miközben megőrzi meggyőződésének lényegét. Fondorlatoskodik a történelmi magyarázat fondorlataival.

Önéletrajzi jegyzetek

1922-ben születtem Újpesten, Budapest egyik külvárosában. Apám szabósegéd volt. Leszerelése után nem talált munkát, ezért megpróbált Franciaországban szerencsét próbálni, ahova 1924-ben emigráltunk. Anyagi helyzetünk azonban bizonytalan maradt, mert [apámnak] nem sikerült sem mesterré, sem munkássá válnia. Otthon dolgozott konfekcióipari vállalatoknak. Középiskolai tanulmányaimat a Voltaire gimnáziumban végeztem. Az érettségi második részét (filozófia) 1940 májusában tettem le, majd 1940 őszén filozófia-pszichológia szakon kezdtem el egyetemi tanulmányaimat. A politika világába a Népfront, a hitleri Németország agresszivitása, a spanyol polgárháború kirobbanása vonzott. Csatlakoztam az antifasiszta középiskolások és a kommunista egyetemi hallgatók szervezetéhez. Vitákat, gyűléseket, táncórákat szerveztünk, ifjúsági fogadókba kirándultunk. Tüntetéseken vettünk részt (a köztársasági Spanyolország mellett). Marx, Lenin, Sztálin műveit olvastam, a párt elméleti folyóiratait, Henri Lefèbvre első munkáit, szovjet regényeket. A [német] megszállás után is folytattam a mozgalmi munkát. A kommunista középiskolai diákok és egyetemi hallgatók szövetségének újjászervezése. Kapcsolatok: Francis Cohen, Olivier Souef, Maurice Delon, Suzanne Dijan, Bernard Kirschen, Jean Rozynoër. Kiadtuk a kommunista egyetemisták lapját, a Relève-et, tüntetést szerveztünk a Collège de France-nál Langevin letartóztatása ellen. 1940 vége felé, miután a kommunista egyetemi hallgatók között letartóztatásokra került sor, illegalitásba vonultam. A fegyveres ellenállásban 1941 júliusától vettem részt. Felvettek (valószínűleg [André] Ouzoulias³⁸ révén) a Pierre Noël-Antoine Dandurain-féle csoportba. Részt vettem a Porte St Denis-nél és St Martin-nál szervezett tüntetésen. Megbíztak, hogy vidékről fegyvereket, muníciót, dinamitot szállítsak [Párizsba]. Kőbányákat támadtunk meg, hogy dinamitot szerezzünk. Német teherautókat robbantottunk fel, gépkocsi-telephelyek ellen intéztünk támadást, többek között a Porte Maillot-nál. 1943. augusztus végén, a magyar követség közbenjárására, amely Mussolini bukása után, az angolokhoz és az amerikaiakhoz való közeledés jeleként két vasúti szerelvényt állított össze magyar származású hazatelepülőkből, kikerültem a drancy-i táborból. A MOI-nál a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy anyámmal, nővéremmel, nagynénémmel és két gyermekével – akik az illegalitásban, apám és nagybátyám letartóztatását követően megbetegedtek – térjek vissza Magyarországra. Mivel kiskorú voltam, szerepeltem anyám útlevelében. Félő volt, ha nem utazom velük, letartóztatják őket. Egyidejűleg megadták az egyik magyar elvtárs nevét, akit fel kellett keresnem Budapesten, hogy felvegyem a kapcsolatot az illegális [kommunista] párttal. Miután visszatértem Magyarországra, nem tudtam a párttal kapcsolatba lépni, mert azt az elvtársat, aki a kapcsolatot összehozta volna, időközben letartóztatták. Elszigeteltségem miatt – elszakítva a párttól, gyenge magyartudással –, Magyarország 1944-ben bekövetkezett német megszállása után kénytelen voltam jelentkezni a kötelező Munkaszolgálatnál, amelyet a hadseregnek rendeltek alá, s ahova zsidókat meg politikailag megbízhatatlan nem zsidókat soroztak be. 1944. november elején tizedmagunkkal megszöktünk, hogy csatlakozzunk a táborunktól nem messze előretörő szovjet csapatokhoz. A magyar náci milicisták azonban elfogtak, katonai bíróság elé állítottak, és átadtak a németeknek, akik Kópházára vittek, az osztrák határhoz, ahol tankcsapdákat építettünk. Amikor a nácik 1944. március végén kiürítették a tábort, megszöktem és visszamentem Budapestre. Szinte az egész családomat, mind apai, mind anyai részről, deportálták és meggyilkolták a koncentrációs táborokban. 1945 és 1948 között folytattam egyetemi tanulmányaimat (filozófia-pszichológia), aktív résztvevője lettem az egyetemi mozgalomnak, tökéletesítettem magyar nyelvi, irodalmi és történelmi ismereteimet. A forradalmi erők sikere lelkesedéssel töltött el. A marxizmusban való jártasságom okán propagandista feladatokkal bíztak meg. Megélhetésemet fordításokból biztosítottam. 1948 késő őszén ösztöndíjat kaptam a Szovjetunióba. Leningrádban, a filozófiai karon kezdtem meg tanulmányaimat. 1949. november végén visszarendeltek Magyarországra. A politikai rendőrség őrizetbe vett (Rajk-ügy). Több hétig tartó kihallgatás után elengedtek. Az ötvenes évek elején sikerült befejeznem az egyetemet (filozófiai és politikai gazdaságtani diploma). Több mint egy éven át, mivel gyanúsnak számítottam, nem kaptam állást. Azután megengedték, hogy egy kereskedelmi középiskolában tanítsak. Az életem kezdett egyenesbe jönni, de az egyetemi és a tudományos élettől egészen az 1950-es évek végéig távol tartottak. A hatvanas évek elején azután kedvező fordulat történt. Állást kaptam a Budapesti Közgazdasági Egyetem filozófia tanszékén. Tudományos tevékenységem meghatványozódott. 1967-ben megvédtem doktori disszertációmat, amelynek témája a harmadik világ – mindenekelőtt a volt francia gyarmatok – politikai és ideológiai áramlatainak (Senghor, Césaire, Fanon) kritikai elemzése volt. Életpályám során két időszaknak volt meghatározó hatása gondolkodásomra és érzékenységemre. Az első az 1936 és 1945-48 közötti periódus volt. A második az a négy esztendő, amelyet 1968 és 1972 között Guineában töltöttem mint a Conakry-i Egyetem filozófia-vendégprofesszora. A filozófiai és ideológiai tanszék vezetője lettem. Az anyagi és klimatikus nehézségek ellenére ez felemelő [időszak] volt számomra. Meg tudtam nyerni a külföldiekkel szemben általában rendkívül erős fenntartással viseltető egyetemi hallgatóság bizalmát, rokonszenvét. Emberi és tudományos értelemben egyaránt gazdagodtam azáltal, hogy megpróbáltam nem dogmatikus módon értelmezni az egyetemes és a különös dialektikáját, azaz figyelembe venni a kulturális, vallási, szociális sajátosságokat, azokat a [társadalmi] törésvonalakat, amelyek mások, mint a meghatározó, ám a fejlett kapitalista országokban sem kizárólagos tulajdon- és osztályviszonyok. 1976-ban egyetemi tanárnak neveztek ki. Az 1970-es és 80-as években számos konferenciára kaptam meghívást a világ különböző országaiba. Előadássorozatokat tartottam több afrikai országban, főként Algériában, és Franciaországban. Írásaimban Sekou Touré és Cabral politikai nézeteivel, a nemzeti identitás történelmi távlataival, az informális szektorral, az urbanizáció és a marginalizálódás kérdéseivel, a baloldal világméretű válságával, a szocialista országok dezintegrálódásának okaival és következményeivel foglalkoztam. 1949-ben megházasodtam. Két gyermekem és három unokám van. 1990-ben nyugdíjba vonultam, de 1993-ig még eléggé intenzív tevékenységet folytattam. Azóta egészségi állapotom miatt munkaképességem lecsökkent. Némileg elszigetelten, tovább gondolkodom arról, milyen okok vezettek a kapitalizmus első meghaladási kísérletének kudarcához, a kommunista és a nemzeti emancipációs mozgalom széteséséhez, a szociáldemokrácia apályához. Melyek a valós alternatívák, amikor a jövő virradata még nem világítja be a jelent? A múlt lángjainak halvány visszfénye arra ösztönöz, hogy folytassuk nagy utazásunkat, miután útközben megtanultuk, hogy nincs végső harc, végleges győzelem. Az elmúlt évek lehangoló eseményei láttán gyakran jutnak eszembe Romain Rolland szavai: Nem a győzelemmel, hanem a harccal kötöttem szövetséget.

Néhány megjegyzés identitásom viszontagságairól

Mindenekelőtt bevándorolt helyzetem váltotta ki belőlem az elkeseredés és a lázadás érzéseit. Az elmúlt két-három évtized folyamán könyvek és tanulmányok sora foglalkozott a bevándorlás társadalomlélektani kérdéseivel. A magyar bevándoroltak ellenérzései a kirekesztéssel, a marginalizálással szemben az én időmben nem öltöttek még olyan kézzelfogható, erőszakos formát (kivéve az 1929 és 1934 közötti időszakot), mint amilyet napjainkban az arabokkal és az afrikaiakkal szembeni [diszkrimináció] vált ki. A nemzeti, vallási, kulturális hagyományokkal kapcsolatos, családon belüli konfliktusok szülők és gyermekek között enyhébbek voltak. A magyarok visszahúzódva éltek. Mindazonáltal a francia társadalomba való beilleszkedést számos akadály nehezítette: a francia hatóságok [magatartása] (a személyi igazolvány rendszeres meghosszabbítása), a lakosság egy részének idegengyűlölete, a magyarok többségének hiányos franciatudása (többek között a szüleimé), az anyagi helyzet bizonytalansága. Egyetlen francia család sem hívta meg a szüleimet vendégségbe, vagy jött volna hozzánk látogatóba. Bizonyos tekintetben idegennek éreztem magam a családomban, mert én szívesebben beszéltem franciául. Számomra Magyarország nem jelentett többet, mint otthoni családi híreket, néhány ételt vagy süteményt. őrlődtem a tőlem megtagadott, elutasított meg egy számomra tartalommal alig bíró hovatartozás között. Szüleim alig beszéltek Magyarország kultúrájáról, történelméről. Hazátlanná váltak, noha egyszerre két hazához is tartoztak. Franciának tartottam magam, a franciák szemében azonban megvetett idegen (métèque) maradtam. Ráadásul olyan idegen, aki a Balkánról érkezett és zsidó. A szüleimnek nem voltak kapcsolatai a zsidó közösséggel: nem jártak a zsinagógába, nem tartották be a vallási előírásokat, s nem tudtak jiddisül. Idegennek és biboldónak [youpin] tartottak, miközben sem igazán magyar, sem zsidó nem voltam. A nemzeti és vallási önazonosság hiánya, e kettős kirekesztettség meghasonlottságot és elkeseredést váltott ki bennem. Rosszul viseltem a szüleimmel szembeni gyakori megvetés megnyilvánulásait. (A kettős hovatartozás problémája végigkísérte életemet. Franciaországban elfranciásodott magyarnak, Magyarországon elmagyarosodott franciának tartottak.) Bár anyagi körülményeink szűkössége, a gyakran nyomorba hajló szegénység nem jelentett számomra különösebb szenvedést, mégis másnak éreztem magam, mint gimnáziumi osztálytársaim, akik általában szép ruhában jártak, zsebpénzt kaptak, s a szüleikkel nyaraltak. Ha táborozni mentek, hálózsákjuk volt, s vonattal utaztak; kellemetlen volt ez is. Családi életünk sok mindenben különbözött [az övékétől]. Elég kicsi volt a lakásunk: szüleim, nővérem, édesanyám nővére, az ő férje és gyermekeik. Ezen felül hosszabb-rövidebb időre gyakran időztek nálunk Magyarországról érkezett családtagok is. Szűkösen éltünk. Mivel nem volt otthon egy saját zugom, nagyon korán (úgy 13 évesen) könyvtárba jártam leckét írni, olvasgatni. Szegmentálódás és családi összetartás. A családi élet tengelyében, központjában édesanyám állt, bölcsen, odaadón és szeretőn. A serdülőkor csak felerősítette bennem a lázongás szellemét, a konformizmus elutasítását. Merő puritanizmusból nem dohányoztam, nem ittam alkoholt. Sőt egy rövid ideig még vegetariánus is voltam. Kedveltem a magányt, a kalandot. Autóstoppal utazgattam, hátizsákosan. De a barátság érzése a tábortüzek körül felejthetetlen élmény maradt. Elutasítottam magamtól a világot, amelyet rossz életérzéseimért okoltam, s lelkesedtem a magam világáért, mindazért, amire fogékony voltam, amire törekedtem. Rajongtam a szépirodalomért, a művészetért, amelyben menedékre leltem. A lelkemben lakozó lázadás az antifasiszta, kommunista mozgalom felé hajtott, részint az események folytán, részint egyik nagybátyám hatására, aki Franciaországban tanult, s kapcsolatban állt a magyar kommunistákkal. [Nagybátyám] jelentős hatással volt politikai fejlődésemre, annál is inkább, hogy a barátai, valamint olyan magyarok, akik Spanyolországba tartottak, hogy csatlakozzanak a nemzetközi brigádokhoz, gyakran ebédeltek nálunk. Vitáik, beszélgetéseik a politikai, szellemi, emberi gazdagodás forrását jelentették számomra. Ebben az időben a kommunista mozgalomban találtam a magam számára nemzeti és kulturális identitást: teret önmegvalósításom számára, amely bennem minden emberi lény emancipációjával összekapcsolódott. Köztük nem idegen, hanem elvtárs voltam. Szükségük volt az önfeláldozásomra. Nekem pedig a testvéri barátságukra. Lelkem töréseit ifjúként nem tudtam bevándorolt helyzetemmel kapcsolatba hozni. Küzdelmes életem folyamán identitásom nem volt mentes konfliktusoktól, megrázkódtatásoktól. Lázadó maradtam-e? Erre a kérdésre nem felelhetek sem kategórikus igennel, sem nemmel. Igen, abban az értelemben, hogy mindig mélyen hatottak rám a kor szorongásai és reményei, és ellenálltam a pénz, a hatalom, a könnyű megoldások, az önelégültség csábításának. Hogy megőrizzem szellemi és morális értelemben vett autonómiámat, minden [felkínált] felelős posztot visszautasítottam. Folytonosan rákérdezni önmagamra és a világra: e törekvés határozta meg egyetemi óráimat, előadásaimat, publikációimat. A kérdésre viszont a válasz: nem, amennyiben egyoldalúnak, tévesnek bizonyult álláspontokat vettem védelmembe. Visszafogtam a kritika erejét a[z államszocialista] rendszer eszméi és gyakorlata közötti szakadékkal kapcsolatban. Lázadóból inkább tiltakozóvá váltam. Életem végén, ha egy pillanatra visszatekintek az események menetére és az általam megfogalmazott válaszokra, számot kell vessek azzal, hogy az önazonosság nem jelenthet előre meghatározható vagy tartósan megvalósítható harmóniát. Az identitás: állandó kutatás, kaland, konfliktus, feszültség. Érdekfeszítő, folyamatos keresés és nyugtalanság.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Union nationale des Étudiants français

² A Bölcsészhallgatók Szakmai Egyesületének elnöke, majd a Vichy-i kormány az UNEF elnökévé nevezi ki. A háború után a France nouvelle c. hetilap, később a l’Humanité szerkesztője lesz.

³ Yvon Dijan 1941 októberében tért vissza Párizsba, hogy talpra állítsa az Ellenállás kommunista diákjainak szervezetét, s megszervezze az egyetemi diákság Nemzeti Frontját. 1942. június 18-án tartóztatták le, és mint túszt 1942. augusztus 11-én a Mont Valérien-en agyonlőtték.

⁴ Olivier Souef, aki az École normale supérieure előkészítő osztályába járt a IV. Henrik Líceumban, történelemből készített szakdolgozatot. Egyik szervezője volt az 1940. november 11-i tüntetésnek a Diadalívnél. Barátjával, Jean-Charles Gros-val együtt 1940. november 26-án tartóztatták le. 1941 márciusának elején szabadult.

⁵ Bernard Kirschen (Bob), André Kirschen bátyja, 1921. szeptember 13-án született Bukarestben. 1930-ban vagy 1931-ben érkezett Párizsba szüleivel, Joseph és Marie Kirschennel. A Jeanson-de-Sailly gimnázium után, ahol kiváló eredménnyel végzett, jelentkezett az École alsacienne-ba, illetve egyidejűleg filozófia szakra a Sorbonne-ra. Az 1940-es tanév elején Bernard a IV. Henrik Gimnáziumban beiratkozott az École normale supérieure előkészítő osztályába. Ebben az időszakban csatlakozott a Kommunista Diákok Szövetségéhez.

⁶ Jean Suret-Canale 1921-ben született, történész-geográfus, nagydoktor, címzetes egyetemi tanár, Fekete-Afrika történetének szakértője. Marton Imre előtt Conakry-ban (Guinea) tanított, ahol 1958-ban az Országos Kutatási és Dokumentációs Intézet igazgatója volt.

⁷ Interjú Claude Soueffal, 2001. május 4.

⁸ A Francia Kommunista Párt lapja

⁹ Beszélgetés Lucie Bloncourt-ral (sz. Garabedian), 2001. május 11.

¹⁰ L’Humanité, 2000. november 11.

¹¹ Archives nationales, AJ16 7116. Rapport du commissaire principal du 5e arrondissement de Paris, 1940. július 30. A dokumentum megemlíti, hogy a letartóztatásra Roussy rektor előadása során került sor; beszélgetés Félix Kauerral, 2000. január 17.

¹² L’Humanité, 1990. november 10.

¹³ Claude Souef közlése, 2001. május 5., egy Marton Imrével folytatott 1987-es beszélgetés alapján.

¹⁴ A Lycée Turgot diákja, majd apja halála után, 1939 végétől postás. Barátjához, Christian Rizóhoz hasonlóan a rue d’Angouleme-ben lakott, amely a háború után rue Jean-Pierre Timbaud lett.

¹⁵ L’Humanité, 2000. november 11.; beszélgetés Sam Radzinskyvel, 1993. november 25.

¹⁶ Henri Noguères: Histoire de la Résistance en France, 1. kötet, 175.

¹⁷ Claude Lalet-t a chateaubriand-i túszokkal együtt 1941. október 22-én agyonlőtték.

¹⁸ Maurice Delont 18 hónapra leszállított büntetésének letöltése után a neuengamme-i táborba vitték, ahonnan élve szabadult.

¹⁹ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

²⁰ Suzanne Dijant koncentrációs táborba deportálták.

²¹ Pierre Noël, alias “Caminade”, a Bölcsész Egyesülethez tartozott. 1943 októberében a Hazafias Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse patriotique) egyik vezetője lesz, mint a Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse, FUJ) elnöke. Koncentrációs táborba hurcolták, ahol meghalt.

²² Beszélgetés Jacques Andurainnal, 1994. április 23.

²³ Pierre Hervé szökése után a déli zónába távozott, ahol csatlakozott a Libération-Sud mozgalomhoz, és kulcsszerepet töltött be az egyesült ellenállás különböző testületeiben (Comité d’Action [Akcióbizottság], Mouvement de Libération Nationale [Nemzeti Felszabadítási Mozgalom]…). A háború után az Action című lapba írt. 1956-ban, a Hruscsov-féle jelentés előtt néhány hónappal, “A forradalom és a fétisek” (La Révolution et les fétiches) címmel könyvet jelentetett meg, s emiatt kizárták a Kommunista Pártból.

²⁴ Archives nationales, BB18 3298 dr 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁵ Beszélgetés Blanche Jacquot-val (sz. Bina-Koch), 2001. május 9.

²⁶ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/4120, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁷ Apjára, Joseph Kirschenre, akit 1942. augusztus 7-én vettek őrizetbe, a következő menetben, 10 óra 20 perckor került sor. Anyját 1942. szeptember 28-án tartóztatták le s deportálták a drancy-i táborba, a 38. sz. konvojjal. Auschwitzba érkezése után valószínűleg elgázosították.

²⁸ Eredetileg MOE: Main d’Œuvre Étrangère (Külföldi Munkaerő), az antifasiszta bevándorolt munkások szervezete, amelyet a Francia Kommunista Párt hozott létre 1923-ban, s amely nyelvenként alkotott csoportokat (spanyol, lengyel, jiddis, olasz, jugoszláv…). Magyar csoportját 1939-ben Papp Lajos vezette. A MOI-t 1939 szeptemberében – az FKP-val együtt – betiltották, 1940 nyarán azonban – Louis Gronowski, Jacques Kaminski és Arthur London vezetésével – illegálisan újjáalakult. A MOI-t olyan tapasztalt harcosok alkották, mint pl. a korábbi Nemzetközi Brigádok tagjai, de voltak a soraiban zsidók is, akiknek a családját üldözték. Főként városi partizánakcióiról vált híressé, amelyek célpontjai németek és kollaboránsok voltak. Merényletek, szabotázsok sora fűződik a nevéhez, valamint német tisztek kivégzése, így pl. Julius Ritteré, aki annak a Sauckel Gauleiternak volt a franciaországi képviselője, aki a francia fiatalok kötelező németországi munkaszolgálatra vezényléséért volt felelős.

²⁹ Olivier Souef, akit az 1942. április 28-i razzia során ismét őrizetbe vettek, a compiegne-i táborba került, ahonnan 1942. július 6-án – az ún. “negyvenötezrek” csoportjával – Auschwitzba deportálták. 1942 decemberében hunyt el.

³⁰ Az OS 1942 elején, Charles Tillon vezetésével, Francia Ellenállók és Partizánok (Francs-tireurs et partisans français – FTPF) néven működött tovább.

³¹ Jacques Andurain a Porte d’Orléans-nál részt vett az első – egy német tiszt elleni – merényletben, majd különböző szabotázsakciókban a párizsi régióban és Normandiában, ahova 1941 októberében küldték. Christian Rizo-val és Tony Bloncourt-ral a goussainville-i mérőállomás elleni akció során találkozott újra. 1941 végén, elvtársainak letartóztatása után, elhagyta Párizst, s a déli zónába ment, ahol találkozott Pierre Hervével. Yvon Morandat-nak, de Gaulle tábornok megbízottjának a testőre lett.

³² Jean Rozynoër – orvostanhallgatóként, mint az OS orvosa – számos aktivista (így 1941 októberében Fernand Zalkinow) sebesülését látta el a megszállók elleni tüntetések és más akciók alkalmával. 1942 tavaszán ő lesz, ahogyan nevezték, “a párizsi régió első ellenállási csoportjának [maquis]” orvosa, a calvaire-i táborban, Moret-sur-Loing közelében. 1942 nyarán letartóztatták és Mauthausenba deportálták, ahonnan nem tért vissza.

³³ André Kirschen, Bernard Kirschen öccse, az UELCF-ben a felső tagozatos általános iskolások felelőse volt. Az OS keretében, amelyhez 1941. augusztusban csatlakozott, számos akcióban vett részt, 1942. március 9-ig, midőn a 2. különleges osztag az avenue Wagram-on megrendezett “antibolsevik kiállítás” elleni sikertelen merényletet követően letartóztatta. Egyike az OS és az Ifjúsági Osztagok ([Bataillon de la Jeunesse) ama 27 tagjának, akiket 1942. április 7. és 14. között ítéltek el a Maison de la Chimie-ben. Fiatal kora miatt (15 éves és 8 hónapos volt) nem ítélték halálra: 10 évi börtönt kapott, s Németországba deportálták. Az aranthi, majd a bochumi börtönbe került, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.

³⁴ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁵ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 26.

³⁶ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁷ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 28.

³⁸ André Ouzoulias, “Zuzu”: a Fiatalok Mozgalma a Háború és a Fasizmus ellen (Mouvement des jeunes contre la guerre et le fascisme) egyik országos vezetője és 1936-tól a Kommunista Ifjúsági Szervezet (Jeunesse communiste) politikai bizottságának tagja. 1939 márciusában vonult be, s 1940. júniusban fogságba esett. Egy ausztriai hadifogolytáborba internálták, ahonnan 1941 júliusában megszökött. Miután visszatért Párizsba, újra felvette a kapcsolatot az illegális kommunista párttal. 1941. augusztus 2-án Danielle Casanova – aki a háború előtt a Kommunista Ifjúsági Szervezet vezetőségéhez tartozott, közelebbről pedig az volt a feladata, hogy szervezze újjá az ifjúsági, az értelmiségi és a nőmozgalmakat – kapcsolatot teremtett közte és André Leroy között, aki az északi övezetben az ifjúkommunisták vezetője volt. André Leroy rábízza a fiatal kommunita önkéntesekből megalakuló fegyveres csoportok vezetését. E funkciót Pierre Georges-zsal (Fabien ezredessel) együtt tölti be, majd kinevezik az első Országos Katonai Bizottság (Comité militaire national) politikai biztosává. Ez a szervezet az OS, az ifjúkommunisták harci alakulatai és a MOI csoportjai közötti fúzió nyomán jött létre. 1942 áprilisában Charles Tillon az újonnan megalakított FTPF vezetőségi tagjának nevezi ki, ahol a hadműveletek felelőse lesz. A felszabadulás után az ő feladata az ellenállás harcoló egységeinek a reguláris hadseregbe integrálása. 1970-ig számos alkalommal választották kerületi képviselőnek Párizsban. 1995. november 28-án hunyt el.

A közgazdasági paradigmaváltásnak mindig a válság nyit utat. Ezúttal az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válság az „új gazdaság" fogalmát teszi próbára, és bennünket is arra ösztönöz, hogy felülvizsgáljuk közgazdasági fogalomtárunkat az adórendszertől a lakáspolitikáig. Továbbra is vitatéma, hogy milyen értelemben léteznek alternatív gazdaságpolitikák, és mennyiben befolyásolható a nemzetgazdaságok világgazdasági környezete. E kérdések elemzéséhez rangos külföldi szerzőket is segítségül hívtunk. Történelmi visszatekintéseinkben politikai és intellektuális portrékat olvashatnak olyan személyiségekről, mint Jurij Andropov, Kunfi Zsigmond, Jánossy Ferenc, valamint szerkesztőségünk egykori tanácsadója, Marton Imre.

Tartalomjegyzék

1. Richard D. Wolff : Az Egyesült Államok gazdasági válsága
2. Barbara Brandt : Helyi közösségek pénzrendszerei az Egyesült Államokban
3. Milij Greckij : Változatok a piaci szocializmusra
4. Andor László : Négy könyv a globalizációról (Strange, Matzner, MacEwan és Went)
5. Reinhard van der Veen, Wolfram Treiber, Friederike Habermann : Globális játszmák
6. Eric Toussaint : Gondolatok Genováról
7. Joseph E. Stiglitz : Úton egy „posztwashingtoni konszenzus” felé
8. Németh György : Az újraelosztás – Egy közgazdasági mítoszról
9. Stuber Ervin : A magyar adórendszer
10. Bozsik Sándor : A lakáshitelezés állami támogatása a rendszerváltás után
11. Nagy András : Jánossy Ferenc trendjei a magyar gazdaságban
12. Roj Medvegyev : Andropov Magyarországon
13. Agárdi Péter : Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása
14. Boris Danzer-Kantof, Marton Imre : Marton Imre Franciaországban (1939-1943)

Az amerikai gazdaságban működő high-tech klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben váratlanul szétdurrant. A Nasdaq tőzsdeindexe fél év alatt 60%-ot vesztett értékéből, véget vetve egy új aranykorról, töretlen fejlődésről szőtt álmoknak. Valójában ez az összeomlás teljesen szabályszerű volt, és a 90-es évek amerikai „boom”-ja, mely bámulatba ejtette a közgazdászokat, sem volt olyan rózsaszínű: csökkenő reálbérek és szabadidő, eladósodó és széteső családok, növekvő erőszak, táguló szakadék a gazdagok és a szegények között ugyanúgy jellemezte, mint a GDP növekedése.

Az amerikai gazdaságban működő high-tech ágazat (Internet, számítástechnika, telekommunikáció) klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben durrant szét. A Nasdaq tőzsdeindexe az év folyamán 40%-ot veszített értékéből, s ezt 2001. első negyedévében további 20%-os értékvesztés követte. A Nasdaq a többi amerikai tőzsdei mutató nagy részét is magával rántotta. Dollár milliárdok tűntek el az amerikai gazdaságból. A tehetősebbek, miután az 1999. évi abszurdan magas nyereségeket gyors esések követték, elfordultak a tőzsdétől. A többi amerikai polgár elborzadva figyelte nemrég felhalmozott értékpapírkészletei értékének zuhanását (sokaknak megtakarításaik elvesztésével, illetve lecsökkent nyugdíjukkal is szembesülniük kellett, jóllehet nyugdíjukat “a történelem legnagyobb konjunktúrájában” fektették be). Az USA tőzsdei tulajdonosi összetételének részleteiről lásd az 5. sz. függeléket. A gyors növekedés lelassulásának, illetve a recesszió feltűnésének következményeként az ipari ágazatok elkezdték visszafogni beruházási programjaikat. A munkavállalók többsége csökkentette kiadásait s adósságfelhalmozását a tőzsdei árak esése miatt, és mert tartottak a recessziónak a bérekre, ellátásokra és a munkahely biztonságára gyakorolt hatásától. Mindezek a negatív fejlemények tovább élnek 2001-ben.

A kapitalizmus ismét bebizonyította, hogy milyen hatalmas a benne rejlő és általa kivédhetetlen instabilitás. A globális társadalom most várja a jólét ily masszív és hirtelen megteremtésének illetve lerombolásának tragikus következményeit. Közgazdászok és politikusok arról vitatkoznak, hogy vajon “sikló” vagy “zuhanó” leszállás vár-e ránk – eufemizált zsargonnal beszélve a “társadalmilag kezelhető” tömegekről, akiket még inkább veszélyeztet a társadalmi kontroll hiánya, mivel a gazdasági recesszió már meglévő politikai, kulturális és pszichológiai problémákat súlyosbít. A kapitalizmus kereke ismét fordult, csúfot űzve az “új gazdaság” elméletéből, amit az amerikai gazdaság hipnotizált pénzelői támogatnak, a sekélyes tőzsdei ügynököktől Alan Greenspanig.

Mint ahogy az már számtalanszor megtörtént, sem a kapitalista magánvállalatok, sem magánszemélyek nem vállalták föl a buborék megóvásához szükséges lépések megtételét. A politikusok sem voltak jobbak. S a gazdasági szakemberek – akiknek feladata a gazdasági hatalmak tanácsokkal való segítése lenne s a monetáris és fiskális politika végrehajtása – sem megérteni, sem kezelni nem tudták a kapitalizmus ezen groteszk instabilitását. Ahogy az várható volt, a republikánusok és a demokraták egyaránt ünnepelték a buborékot, amíg az növekvőben volt, s egymásra mutogattak, amikor a buborék szétdurrant. Így eljátszották szerepüket, melynek lényege, hogy a nyilvánosság figyelmét a kapitalista termelési struktúra és az elosztás piaci struktúrája helyett a kormányzati politikára tereljék. Így a konzervatív Bushnak sikerült a demokrata Gore-ra hárítani a felelősséget azért, hogy a buborék oly sok munkavállalót hagyott kétségek között a tekintetben, hogy nekik vajon miért nem sikerült soha sem részesedniük abból, amit “mindenki” konjunktúrájaként emlegettek.

Természetesen a buborék csak meghatározott számú ágazatot és vállalatot, azok beszállítóit és részvényeinek, illetve kötvényeinek tulajdonosait s kereskedőit foglalta magában. A média mégis minden eddiginél jobban, szinte fiókvállalatként beszivárgott a multinacionális konglomerátumokhoz, visszhangozta az “új gazdaságra” vonatkozó ígéreteket, így válva egy új és végtelen konjunktúra mítoszának kerítőjévé. Nem vizsgálták meg, hogy a gazdaságnak melyek azok az ágazatai, amelyek immár képtelenek bármilyen működésre, vagy csak olyan áron tudnak fennmaradni, hogy a történelemben példátlan mértékű hitelfelvételre kényszerülnek, vagy minden eddiginél több családtagot küldenek munkába magasabb óraszámban, több munkahelyre. Anélkül, hogy észrevették volna, az amerikai individualista kulturális mítoszra építettek, így biztosítva azt, hogy az emberek milliói, akik nem voltak képesek részeseivé válni az “univerzális” konjunktúrának, balszerencséjüket, önmagukat, esetleg mindkettőt okolják. Soha föl sem merült, hogy a kapitalista termelési struktúrának bármilyen része lehet az ő “univerzális” felemelkedésből való kirekesztettségükben. Emiatt azon kevesek, akik sem önmagukat, sem balszerencséjüket nem okolták, maradtak a hagyományos alternatívánál, az éppen hatalmon lévő garnitúra hibáztatásánál. Ezek Gore-tól Bush felé fordultak, így biztosítva számára elégséges számú szavazatot ahhoz, hogy a bátyja és a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai ellopják az elnökválasztást.

A Bush-adminisztráció, a szokásokhoz híven, csatasorba állítja majd a konvencionális monetáris és fiskális politikai lépéseket – kamat- és adócsökkentések stb. –, hogy megpróbálják kezelni a terjedő recessziót és annak következményeit. Bush mindezt pontosan megtervezett forgatókönyv szerint fogja megtenni, hogy legfőbb támogatói (kis és nagy tőkés vállalatok, a legtehetősebb családok, illetve a fundamentalista/vallásos jobboldal) kellő profithoz jussanak. A demokraták protestálnak majd, de csak erőtlenül. Az alacsonyabb jövedelmű rétegek s a szakszervezetek felőli támogatottságuk ellenére a háttérben működő legfontosabb pénzelőik többsége meglehetősen sokban hasonlít a republikánusok finanszírozóihoz. A demokraták így nem képviselnek alternatívát a republikánusok által támogatott monetáris és fiskális politikai stimulánsokat érintő egyezménnyel szemben. Támadni fogják a protekciókat élvező Bush-támogatókat, Bush pedig védeni fogja irányelveit, mondván, azok “a recesszió problematikájára irányulnak”. Sem a republikánusok, sem a demokraták nem fogják még csak említeni sem azt a feltevést, hogy a kapitalista termelési struktúra és a szétosztás piacstruktúrájának érintetlenül hagyása eleve kizár bármiféle hosszabb távú megoldást a kapitalizmus instabilitását illetően. Az itt következőhöz hasonló, a legújabb amerikai gazdaságot bíráló tanulmányok csak akkor kapnak majd figyelmet és válhatnak politikailag hatékonnyá, ha és amikor majd új politikai mozgalmak használják őket információforrás gyanánt.

1. Az 1990-es évek amerikai “boom-ja”

Az, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban egyáltalán létezett-e jóléti fellendülés, attól függ, mit vizsgálunk. A “boom”-tézis támogatói például a kapitalista vállalatok profitját emelik ki, mely igen magas volt. Ezek a magas profitok a tőzsdei árakban még magasabb – spekulatív – csúcsokat eredményeztek. Hasonlóképpen, a munkanélküliség történelmi távlatokban is nagyon alacsony szintre esett vissza (5% alá az évtized második felében, ami igazi kuriózum az Egyesült Államok kései történelmében).Végül magas volt az ipari kapacitás kihasználtsága, és óriási volt a bruttó hazai termék által mért gazdasági növekedés. Ezek a jelenségek gyors növekedést eredményeztek a költséges magánházak építtetésében, s ugyanígy spekulatív növekedés indult az ipari és kereskedelmi jellegű építkezések terén is. A kisipari termelésű árucikkek tömeges vásárlása szintén jelentősen nőtt. Ilyeténképpen egy “boom” vagy “buborék” ciklus kezdődött: gazdasági fellendülés > tőzsdei fellendülés > gazdasági fellendülés – egymást kölcsönösen erősítve és létrehozva egy fölfelé mozgó spirált, mely egyre kevésbé van kapcsolatban más megalapozó, szintén mérhető gazdasági realitásokkal.

Más szempontokat alapul véve egészen eltérő kép alakul ki. Az 1980-as és 90-es években a reálbérek csökkentek. A csökkenő bérek és a kézi munkaerőigényt redukáló technológiai változások – a klasszikus automatizálás “számítógépes forradalom” szakasza – együttesen termelték meg a “boom-szintű” vállalati profitokat. Álljon itt egy beszédes példa arról, hogy több millió állampolgár miként élte meg a konjunktúrát. 1975 és 2000 között New Yorkban a lakásbérlők átlagos reál középjövedelme mindössze 3%-kal, míg a lakások átlagos reálbére 33%-kal nőtt. Így minden negyedik városi háztartás a jövedelmének több, mint a felét költi lakásbérletre (New York Times, 2000. július 9.).

A csökkenő reálbérekkel szembesülve az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai kétféle módon reagált. Egyrészt a tartozásokkal rendelkező amerikai családok háromnegyede további személyes adósságokat vállalt, túllépve az egész emberiség történelmében bármely eddigi gazdaságban tapasztalható mértéken. A lakás (jelzálog) hitelek, autó hitelek és hitelkártya adósságok mind történelmi csúcson vannak, és sokkal gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek, profitok vagy akár a tőzsdei árak (ld. 1. sz. Függelék). Másrészt a csökkenő reálbérekre az amerikai családok még több családtag munkába állításával, illetve a munkaórák számának növelésével reagáltak. A Gazdaságpolitikai Intézet éves statisztikai jelentése szerint (A dolgozó Amerika helyzete, 1998-1999) 1979 és 1996 között egy átlagos amerikai család éves jövedelme 97 dollárral gyarapodott (a dollár jelenlegi értékén számolva) a férj keresetnövekedéséből, szemben a 7300 dollárral, amely a feleségek keresetnövekedéséből adódik. A nőknek a háztartásokból a kereső tevékenységek felé áramlása az elmúlt évtizedekben gyorsult fel; a gyerekek hamarabb vállaltak munkát, az idősebbek késleltették nyugdíjba vonulásukat vagy visszatértek a munkájukhoz, kereső nők és férfiak másod- és harmadállásokat vállaltak. Mindenki túlórázott.

A többletmunka és többletadósság ugyan lehetővé tette az amerikai családok számára, hogy reálfogyasztásukat a reálbérek csökkenése ellenére szinten tartsák, ennek társadalmi ára azonban a családi és egyéb személyes kapcsolatok nagymértékű visszafejlődése volt. Megnőtt a hivatalos és nem hivatalos válások és szétköltözések száma. A szülőség mint tevékenység visszaszorult mind az idő és energia, mind pedig a szülők pszichológiai elkötelezettségének tekintetében, szülő-pótlók jelentek meg (képzettségük gyakran a szülők anyagi helyzetének függvénye). Felnőtt egy generáció, mely a szüleitől minden eddiginél jobban elidegenedett. Így a családon belüli erőszak is robbanásszerűen megnövekedett – házastársak, szülők, gyerekek és idősebbek között egyaránt. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint 1990 és 1995 között a 9–12. osztályos amerikai középiskolások 26%-a komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, s 9%-uk ténylegesen tett is ilyen kísérletet. Az Egyesült Államok egész területén szaporodó iskolai lövöldözések és az ezekre adott reakciók jól bizonyítják az amerikai családi problémák egyre súlyosbodó jellegét és az ezek körül uralkodó hisztériát. Az Államigazgatási Elemzések Nemzeti Központjának Bűnelkövetés és büntetés Amerikában című tanulmánya szerint a férfiak esetében 89, a nők esetében 73% a valószínűsége annak, hogy életük során erőszakos bűncselekmény-kísérlet áldozatai legyenek. Az amerikai börtönök populációja hamarosan eléri a 2 milliót. Ezen számok messze magasabbak bármely európai mutatónál. A válások, kábítószeres visszaélések és a pszichológiai betegségek száma ugyancsak az Államokban a legmagasabb a világon. A magán- és a családi élet destrukciójának rövid és hosszú távú – a munka termelékenységére, a bűnözésre, a városi közellátásokra és aziskolarendszerre gyakorolt – hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg maradandóak. Tehát, miféle fellendülést jelentettek a 90-es évek?

Vegyük számba a következő két példát. Először is, az Egyesült Államok oktatási rendszere az elmúlt két évtizedben jelentősen romlott. Kevesebb diák vesz részt a felsőoktatásban. A főiskolákon és egyetemeken a csoportlétszámok emelkedtek, míg a választható szakok száma visszaesett. A diákok teljesítménye az oktatás minden szintjén leromlott. Másrészt, a helyi és országos politikai életben, a szakszervezeti életben, sőt, a vallásos közösségi életben – egyáltalán, minden közösségi vagy kollektív tevékenységben – való részvétel történelmi mélypontra süllyedt.

Az amerikai családok a sűrűbb munkarend miatt kimerültek. Ráadásul egy “prosperitás-kultúra” kellős közepén találják magukat – inkább, mint valaha –, mely végső emberi tevékenységként és a végső emberi teljesítményként ünnepli a maximális mértékű pénzcsinálást és a maximális személyes-egyéni fogyasztást. Következésképpen sem idő, sem érdeklődés nincs a politikai vagy civil ügyek iránt, s így azok – inkább, mint valaha – a pénzcsinálás másodlagos és alárendelt járulékaivá válnak. Minthogy a politikusok minden eddiginél inkább szolgálják a pénzembereket, a választók egyre mélyebb közönnyel és ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Bár a 2000-es elnöki kampányban a két fő téma az oktatási rendszer hanyatlása és a politikai kampány-finanszírozás volt, egyik párt sem ment tovább retorikai gesztusoknál, pusztán felszínesen érintették ezeket a kérdéseket.

Mik a jelenlegi és jövőbeni következményei a hanyatló oktatási rendszernek és a leromlott köz/civil szférának? Miféle konjunktúra volt ez?

A baloldal és a szakszervezetek gyengesége miatt (kevesebb amerikai szakszervezeti tag van ma, mint az 50-es évek óta bármikor) a prosperitás kultúrája csupán csekély ellenállásba ütközik. A kapitalizmus teljesítményének vagy magának a kapitalizmusnak a kitartó kritikája szintén ritka. Nem tűnt még fel olyan jelentősebb társadalmi mozgalom, amely a kapitalizmus alternatíváját kínálná. A vállalati kapitalizmus önbizalmában és magabiztosságában bizonyosan végbement a fellendülés. A politikusok, médiumok és akadémikusok nyilvános diskurzusaiból kirajzolódó kép sokkal inkább az amerikai kapitalizmus magabiztosságának ünneplése, mint az aktuális gazdasági helyzet kiegyensúlyozott értékelése. Az amerikai “boom” része volt az 1990-es évek krónikájának, de olyan része, amelyet “túlreklámoztak” és reklámoznak még mindig az Államokon belül és világszerte, mintha pusztán erről szólt volna az “egész történet”.

2. A “boom” kivételes és ideiglenes körülmények eredményeképpen jöhetett létre; nem jelent meg újfajta kapitalizmus, mely örökös növekedésre és prosperitásra képes.

Az 1990-es évek amerikai gazdaságát az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban máshol jelentkező fejlemények figyelembevételével kell vizsgálni. Ez az összefüggés számos ide vonatkozó kérdéssel kapcsolatban felvázolható. Egyrészt, vajon az 1990-es évek amerikai gazdasága is szembesül-e az 1970-es és 80-as évek japán gazdaságának tapasztalataival? A japán gazdaságnak abban a két évtizedben történt, történelmi precedens nélküli – és a világban “csodaként” emlegetett – konjunktúrája összeomláshoz, majd egy immár több, mint egy évtizede tartó válsághoz vezetett. Ismételheti-e 2000-ben az amerikai gazdaság a Japánban történteket?

Az 1990-es évek végén egy rövidtávú, ám jelentős krízis komoly hatást gyakorolt Ázsia nagy részére, míg jó néhány afrikai gazdaságot egy hosszú távú válság tett próbára. Japánban, Ázsia fennmaradó legnagyobb részében és egész Afrikában kapitalista gazdaságok szenvedték el a különféle nehézségeket. Van-e okunk azt hinni, hogy az amerikai kapitalizmus immunis az ázsiai és afrikai kapitalista gazdaságokat gyötrő problémákkal szemben?

Az Egyesült Államokban korábban volt konjunktúrák – a tizenkilencedik században, az 1920-as, majd az 1960-as években – végül is mind jelentős recesszióba és válságba fulladtak. Van-e okunk azt hinni, hogy ma létezik valami, ami magakadályozza, hogy mindez újra megtörténjen?

Európában az EU megvalósítása olyan formát öltött (a la Maastricht), amely az amerikai kapitalizmus mintájára kívánja újjáteremteni Európát. Ez támadást jelent a szociális jóléti államok – “emberarcú” kapitalizmusok – ellen, amelyek megteremtésére a II. világháború után az európai államok és nagytőkések rákényszerültek. Kelet-Európa egyidejű összeomlása az 1990-es években hatalmas mennyiségű olcsó munkaeszközt, illetve magasan képzett és tapasztalt olcsó munkaerőt kínált a Nyugat magánkapitalizmusai, valamint azok protezséi számára. Ez a két esemény együttesen lehetővé tette volna az egyesült Európa számára, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal mint a legdinamikusabb kapitalizmussal, vagy akár le is körözze azt. De az 1990-es években ez nem történt meg. Európa szociális jóléti rendszerei ugyan visszaszorultak, mégis ellenállónak bizonyultak a felbomlással szemben. A világgazdaság jelenlegi helyzetében ez megakadályozta az európai gazdaságokat és az európai tőzsdéket abban, hogy az amerikaihoz hasonló drámai növekedést produkáljanak.

Az európai és japán kapitalizmusok problémái, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapitalizmusokban jelen lévő nehézségek eredményeként a világ tehetősebb cégei és családjai tőkéiket az amerikai gazdaságba és tőzsdére ömlesztették. Ez a tőkebeáramlás döntő tényező volt az amerikai konjunktúrában s ösztönzőleg hatott az amerikai cégekbe való egyre nagyobb mértékű európai beruházásokra, illetve az amerikai cégekkel való fúziókra (a Daimler Mercedeseket gyárt az Államokban és megvásárolja a Chryslert; az Allianz amerikai biztosítási társaságokat vesz meg; a Dresdner megvásárolja a Kleinworth Bensont; az Ahold amerikai szupermarketeket vesz; a Credit Suisse felvásárolja a First Bostont, stb.), melyek jelentősen segítették az Egyesült Államokat Európa rovására.

Az 1990-es években a kapitalizmusnak a világ más részein jelentkező hátulütői megmutatták, (a) hogy a különleges körülmények hogyan változtatták a kapitalizmust krízisek, válságok és gazdasági katasztrófák motorjává, (b) hogy maga az amerikai konjunktúra részben a világ más területein működő kapitalizmusok nehézségeinek terméke volt, és (c) hogy az amerikai boom tőkét vont el a világ többi részéből, így ellensúlyozta a világ USA-ba irányuló exportjából származó haszon jó részét.

A változó globális feltételek az 1980-as évek végén a kapitalista növekedés centrumát Japánból és Ázsiából az Egyesült Államokba tolták. Van-e okunk kételkedni abban, hogy a további változások ismét áthelyezik a centrumot, ezúttal el az Egyesült Államokból?

3. Az amerikai kapitalista “boom” történelmi okai

Mint ahogy azt Marx feltárta, a kapitalizmus ciklikus jellegű: gazdasági rendszerként rendkívül instabil. Jellemző rá, hogy a növekedési periódusok recesszióba és válságba torkollnak, míg a válságok gazdasági fellendülésnek nyitnak utat. A II. világháború utáni fellendülés az 1970-es évek közepén megjelent súlyos gazdasági visszaesésbe torkollt. Az Egyesült Államok kezdeti hegemóniája utat adott a japán és az európai kapitalizmusok felzárkózásának, amelyek átmenetileg rentábilisabbá váltak, mint amerikai társaik. Az 1970-es évekre az Egyesült Államoknak a tőkés vállalkozások krízisével kellett szembenéznie.

A válság megoldása során az amerikai tőkések válaszút elé állították az amerikai államot: amennyiben nem tesz semmit a rentabilitás krízisének az amerikai tőkések érdekében való megoldásáért, azok tömegesen kivonulnak az Egyesült Államokból, máshova telepítve termelésüket. Egy ilyen jellegű mozgás igen hátrányosan érintette volna az Egyesült Államokat, a bérek és a szociális körülmények romlottak volna mindaddig, amíg elég alacsony szintre kerülnek ahhoz, hogy a világ bármely más részén működő termelési feltételekkel konkurálhassanak. Ez évtizedekig tartó veszélyes gazdasági és társadalmi hanyatlást jelentett volna – ami különösen kockázatos lett volna a hidegháború légkörében.

De volt egy másik alternatíva is. A másik lehetőség reális volt, s mind a tőkés társaságok, mind az amerikai állam támogatta. Ez a megoldás több lépcsőből állt. Először is, a Roosevelt által a Nagy Válság kezelésére létrehozott jóléti államot le kellett bontani. Az állam a polgárok tömegei számára permanensen kevesebb szolgáltatást és támogatást nyújtott, így csökkenthette az adókat és kevesebb közalkalmazottat fizetett. Reagan, Bush és Clinton – mindegyik a maga módján – egyaránt ezt a politikai megoldást vitte tovább. A tőkés társaságok adóit csökkentették, így azok sokkal magasabb profithoz jutottak, amit saját vállalati céljaikra – úgymint komputerizáció és költségcsökkentő óriási léptékű fúziók – fordítottak. A Gazdaságpolitikai Intézetnek A dolgozó amerika helyzete, 1998–1999 című tanulmánya szerint a vállalati nyereségadók (összegezve a szövetségi, állami és helyi adókat) 1967 és 1997 között a GDP 3,3%-áról 2,0%-ra estek vissza. Az alacsonyabb adók következményeként az amerikai állam kevesebb embert foglalkoztatott, mint a II. világháborút követő évtizedekben. Az állam által nem foglalkoztatott embereknek így a magánszférában található munkahelyekért kellett megküzdeniük, lenyomva ezzel a magánszféra munkabéreit. A csökkenő bérek emelkedő profitot biztosítottak a vállalati munkaadók számára. Ugyanakkor a komputerizáció gépekkel helyettesítette az emberi munkát, míg az óriás fúziók lehetővé tették a létszámcsökkentéseket. Ez tovább csökkentette a dolgozók bérét és tovább növelte a vállalati profitot (ld. 2. sz. Függelék). Az, hogy a munkaerőpiacon minden eddiginél több családtag jelent meg – megtoldva jelentős számú bevándorlóval – szintén hozzájárult a reálbérek visszaeséséhez.

Összefoglalva, az Egyesült Államok vezetése olyan politikát folytatott, mely növelte a tőkések profitjait, míg csökkentette az ezekből a profitokból adózás útján elvont részt. Ez a politika “eredményesen” visszafordította a csökkenő rentabilitás folyamatát az amerikai vállalatok hasznára, így alapozva meg az 1990-es évek konjunktúráját, különös tekintettel a tőzsdére, mely helyzeténél fogva leginkább képes tükrözni a folyamatokat. Megnövelt profitjaikat és adómegtakarításaikat az amerikai cégek (1) a munkaerővel kapcsolatos kiadások csökkentését és a nem-amerikai versenytársak legyőzését célzó komputerizációra, (2) a részvénytulajdonosoknak fizetett osztalék növelésére, és (3) a nagyobb méretből származó előnyök kihasználása érdekében más cégek felvásárlására, illetve azokkal való fúziókra használták.

A más társadalmakban működő tőkéseket a speciális társadalmi és történelmi körülmények megakadályozták abban, hogy ugyanezt a politikát folytassák ugyanilyen mértékben és ugyanebben az időben. Az amerikai vállalatok versenyelőnye ideiglenes, és az adott körülmények függvénye volt.

4. Az amerikai konjunktúra ellentmondásai

Az Egyesült Államok központi politikája azonban magával hozta a családi és állami szolgáltatások összeomlását, az oktatás színvonalának visszaesését, a bűnözés és a börtönök számának emelkedését, a drogok elburjánzását, nagyszámú pszichológiai defektusokat, valamint a civil és politikai élet degradációját is. A vállalati nyereségesség válságát úgy “oldották meg”, hogy áttolták azt a családokba, háztartásokba, börtönökbe és a magánéletbe. A düh, a frusztráció, az erőszak és a sérelmek szintje az egész lakosság tekintetében emelkedett – felerősítve az etnikai feszültségeket, az anti-immigráns agitációt, a rasszizmust, a munkahelyi erőszakot, s olyan új jelenségeket, mint az “utcai tombolás” stb.

Ugyanakkor az 1990-es években oly gyorsan megteremtett tőzsdei jólét – mint a “krízis megoldva-krízis eltolva” irányelvek végső kifejeződése – két ellentmondásos és veszélyes következményt hozott magával. Először is, a gazdagok és szegények közötti szakadék sokkal mélyebbé vált, mint bármikor a század eleje óta (ld. 3. és 4. sz. Függelék). Az erőszakos társadalmi konfliktus lehetősége – különösen egy olyan kultúrában, amely az “esélyegyenlőséget” és “mindenkinek a középosztályban való részvételét” hangoztatta – együtt nőtt a gazdagok és szegények között egyre szélesebbé váló szakadékkal. Másrészt, saját jólétük növekedésének tempója spekulatív tőzsdelázat idézett elő a leggazdagabb polgárokban és azokban, akik keresik a módját, hogy közéjük tartozhassanak. Ahogy nőtt a papír-jólét, öngerjesztő módon úgy nőtt a vásárlói és üzleti költekezés, amely egyre kevésbé kapcsolódott megalapozó gazdasági realitásokhoz. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy amerikai túltermelési vagy inflációs, esetleg egyidejűleg mindkét jellegű válság. Gazdasági és politikai vezetők fejezték ki aggodalmaikat arról, hogy a személyi és vállalati adósságállomány túl magas volta miatt a tőzsde és/vagy a termelés összeomlása különösen veszélyes lenne. Mivel a gazdagok és szegények közötti megnövekedett különbségek jelentették volna a társadalmi kontextust bármely összeomlás esetén, az különösen veszélyes volt számukra. Mégsem történt semmi lényegbevágó. Ehelyett a vezetők átadták magukat az “új gazdaság” ábrándjainak, amely valamiféleképpen végül legyőzte a kapitalista konjunktúraciklust.

A vállalati adósságok az 1990-es évek második felében halmozódtak fel, mivel a tőzsde-buborék egyre rizikósabb vállalati kölcsönfelvételeket provokált és tett lehetővé. A Moody’s Investors Service – a legnagyobb amerikai vállalati adósságbecsléssel foglalkozó intézet – egyik legújabb jelentése szerint ez “a befektetők részéről tapasztalható rendkívüli mértékű kockázatviselés” időszaka volt (Rendkívül magas hitelügyleti veszteségek 1999-ben, 2000. július 16., megjelent a Moodys.com website-on). A Moody’s jelentése úgy találta, hogy 1991 óta a legmagasabb mértékű késedelmes adósságvisszafizetés 1999-ben volt tapasztalható, de a jelenség ezúttal veszélyesebb köntösben jelentkezett, mivel nagyon sok adós került pénzzavarba a kölcsön felvételét követő két éven belül (az egyébként szokásos 3-5 évvel szemben). Mint ahogy azt a kapitalizmus sok korábbi krízise alapján már tudjuk, a túlméretezett hitelpiacok és a késedelmes fizetések gyakran visszaüthetnek és alááshatják a buborékot, amely túlméretezte őket.

Az amerikai kapitalizmus rizikófaktorait és veszélyeit részben azok a gyártulajdonosok, politikusok és akadémikusok fedték el, akik hirdették, hogy elérkezett az “új gazdaság”. Ez, az előbbiek állítása szerint, mentes a “régi” kapitalizmus bizonytalansági tényezőitől. Mint ahogy az már számos korábbi spekulatív befektetési buborék esetében megtörtént, e csoportok ismét azt hangoztatták, hogy a legutóbbi technológiai változások “végérvényesen forradalmasították a gazdaságot”. Így ez a buborék nem fog szétpukkadni, mint az összes eddigi. A számítógépek és az Internet varázsszerűen eltörlik a kapitalizmus erőteljesen ciklikus történetét, és a huszonegyedik századot a permanens konjunktúra korszakává teszik.

Mégis, a színfalak mögött a gazdasági növekedés bizonyos tényezői mást sugalltak. A Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Jövedelem és Termelési Számlái szerint az 1960-as években a GDP átlagos éves növekedési szintje elérte a 4,5%-ot, míg az 1970-es, 80-as és 90-es években az éves átlagnövekedés 3% alá esett vissza és e körül stagnált. Egyszerűen nem volt vulkánszerű technológiai varázslat. A kapitalizmus néhol áttörésekkel (mint pl. vasút, elektromosság, vegyi feldolgozás, autók és traktorok, illetve nukleáris energia) tarkított, technológiai változásokból álló hosszú története soha nem irtotta ki ciklikus instabilitását. Sem reális feltevés, sem bizonyíték nem létezett, amely indokolta volna annak sugalmazását, hogy a számítógépek és a jelenkori telekommunikáció eltörlik a ciklusokat. A Nasdaq részvénypiacának – melyen a legtöbb technológiai értékpapír forog – 2000. évi összeomlása s az informatikai és telekommunikációs értékpapírok árfolyamának egyidejű esése a New York-i értéktőzsdén mindenkit emlékeztet arra, hogy a kapitalizmus továbbra is ugyanolyan instabil, mint a korábbiakban.

2001 elején az Egyesült Államok üzleti és politikai vezetői számára az egyik központi gazdasági probléma ismét a válság kezelése. Hogyan lehetséges korlátozni a tőzsde krach recessziót indukáló hatásait? Amennyiben a recesszió az alacsonyabb amerikai kamatlábak és adók ellenére beköszönt, hogyan lehet annak hatásait kontrollálni vagy kiiktatni? A cél, mint mindig, elejét venni a kapitalista gazdaság olyan jellegű hanyatlásának, amely veszélyes kölcsönhatásba kerülhet a politikai és kulturális fejleményekkel. A tőkés rendszer gazdasági hegemóniáját, illetve az Egyesült Államok politikai hegemóniáját globálisan biztosítani kell.

Kísérletek az amerikai tőkés “konjunktúrahelyzet” kontrollálására

Az amerikai FED Bank manipulálja a kamatlábakat annak reményében, hogy ezáltal egyrészt megelőzheti az inflációt, másrészt pedig a zuhanó részvénypiacot az úgynevezett “sikló leszállás” felé terelheti. Az új Bush-adminisztráció folytatni fogja a Clinton-adminisztrációnak azon törekvéseit, hogy kézben tartsa az egyre növekvő szegénységet, valamint kezelje a széthulló családok problémáját (vég nélküli speciális programok a tönkrement családok számára, karöltve az egyházakkal stb.) azáltal, hogy fenntartják a minimális szociális szolgáltatások “biztonsági hálóját” – megtámogatva a rendőrség és a börtönök területén végrehajtott nagyarányú fejlesztésekkel. Az állam ideológiai intézményei – iskolák, média, egyházak és családok – többnyire egyet fognak érteni a Bush-adminisztráció programjával, amely a mindennapi életben jelentkező szegénységért, munkanélküliségért, magányért, erőszakért és pszichológiai defektusokért az egyéneket hibáztatja. Mihelyt a bűnbakkeresést ebbe az irányba terelték, az apparátusok “speciális programokat” fognak felajánlani az egyéneknek, hogy “segítsék” őket egyéni gyengeségeik leküzdésében.

A liberálisok (a szó amerikai értelmében) és a szociáldemokraták szokás szerint harcolni fognak a konzervatívok ellen. A liberálisok keresni fogják a módot a szociális szolgáltatások határainak kitágítására annak érdekében, hogy a kapitalizmus áldozatai képesek legyenek a túlélésre anélkül, hogy radikalizálódnának vagy antikapitalistává válnának. A konzervatívok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a szociális ellátások szükségtelenek, drágák és nem hatékonyak. Érvelésük ugyanaz lesz: a tőkés gazdaság nagyfokú instabilitása biztosítja a kezdeményezések és elrettentések optimális mechanizmusát, amely rákényszeríti a tömegeket a kapitalizmus igényeinek folyamatos akceptálására és az azokhoz való alkalmazkodásra.

Az 1990-es évek során a liberálisok és a szociáldemokraták rettenetes jóslatai egyszer sem váltak valósággá. Arra figyelmeztettek, hogy a jóléti állam lerombolása a gazdagok és szegények közti különbségek növekedésének idején, forradalomhoz és/vagy társadalmi összeomláshoz fog vezetni. A konzervatívok gúnyolódtak rajtuk, és mindkét nagy pártban megszerezték a többséget, mivel a vezető tőkések lelkesedtek a gondolatért, hogy korlátlanul élvezhetnék a zuhanó reálbérek, a deregularizáció és az emelkedő profitok előnyeit. A konzervatívok ígéretet tettek arra, hogy sem gazdasági válság, sem pedig társadalmi forrongás nem fog bekövetkezni. Még a 2000 márciusa után bekövetkezett gazdasági visszaesés első hónapjai is csak kis mértékben vetették vissza a konzervatív konszenzust. Minthogy a visszaesés 2001-ben fokozódik, a konszenzus sokkal komolyabb megmérettetésnek lesz kitéve, mint az 1990-es években bármikor. A többnyire a demokrata párthoz kötődő liberálisok és szociáldemokraták feltehetően újra elismétlik rettenetes figyelmeztetéseiket és jóslataikat. Bush és a konzervatívok meg fogják ismételni – és valósítani – programadó alternatívájukat: a gazdasági ciklus saját mechanizmusait támogatni abban, hogy a tömegeket a kapitalizmus instabilitásához való alkalmazkodásra kényszerítsék. Amint az emberek megpróbálnak megbirkózni az instabilitás mélyreható következményeivel és oldalhajtásaival, a hagyományos liberális kontra konzervatív analízisekkel és javaslatokkal fogják őket bombázni. A legutóbbi választások tanulsága szerint a legtöbb ember nem törődik majd e célzott üzenetekkel, csakis a saját pillanatnyi körülményeivel. Abban fognak reménykedni, hogy a “nehéz idők” nem lesznek túlságosan hosszú távúak és mélyrehatóak.

5. Egy marxista alternatíva

A kapitalizmus mindig is ciklikus volt. Konjunktúra-időszakai – minden országban és egész történetében – mindig recessziókba vagy válságokba torkolltak. Az ebből következő tömeges nélkülözések gyakran hoztak felszínre a kapitalizmust mint a termelés és a gazdaság szervezési módszertanát érintő kérdéseket és kihívásokat. A kapitalizmus támogatói egy idő után krízishelyzetben találták magukat: ilyen rossz osztályzat ellenére hogyan tudnák a kapitalizmust fenntartani? Különféle intézkedésekre tettek javaslatokat – piacszabályozás vagy deregularizáció, vállalatok magánosítása vagy az állami felügyelet fenntartása, sőt, állami tulajdonban tartás, munkaügyi reformok, monetáris politikák, fiskális politikák, változtatások a külkereskedelemben stb. –, melyek célja az volt, hogy könnyítsenek a terheken és legyőzzék a válságot. Ezek az intézkedések azonban soha nem változtatták meg alapvetően (tehát megőrizték) a kapitalista termelés alapstruktúráját. A “kapitalista termelés struktúráján” a marxisták azt értik, hogy a társadalomban ki termeli meg a felesleget, ki kapja meg ezt a felesleget, és azt hogyan osztják szét, illetve hogyan használják föl a gazdaság és a társadalom formálására.

Példának okáért vegyünk egy privát kapitalizmust. Itt magánszemélyek birtokolják és igazgatják a kapitalista termelő vállalatokat, s ezekben sok-sok munkás állítja elő a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a vállalat majd értékesít. Ebben a termelési folyamatban a munkások az általuk árucikké feldolgozott nyersanyaghoz értéket adnak hozzá. A munkájuk által hozzáadott érték összessége meghaladja a nekik bér formájában juttatott értéket. A munkások által hozzáadott érték és a nekik visszajuttatott érték közötti különbség a többletérték. A privát kapitalisták kisajátítják ezt a többletértéket – melynek része az általuk “profitnak” nevezett rész –, és azt kapitalista vállalataik fenntartására vagy terjeszkedésére használják. Más szavakkal, a munkások tömege megtermel egy többletértéket, amelyet nem kap meg, s így nem oszt szét. Ha a rendszer profitot termel, amit a kapitalisták még több munkás alkalmazására és a termelés növelésére használnak, akkor az eredményt privát kapitalista “konjunktúrának” szokták nevezni. Azonban, ha ez bárhol és bármikor előfordult, néhány éven belül – többnyire egy-két évtizednél hamarabb – gazdasági összeomlás következett be. Ez történik, amikor a tőkések csökkentik a termelést és munkásokat bocsájtanak el profitjaik csökkenése vagy bármely más, általuk kényszerítőnek mondott ok miatt.

Ha és amikor az összeomlás vagy annak társadalmi következményei fenyegetik az effajta magánkapitalizmust, támogatói előbb vagy utóbb az államhoz fordulnak. Elvárják az államtól, hogy a válság kezelése érdekében beavatkozzon a gazdaságba. Ez elsősorban a magántőkéseknek a rentabilitáshoz való visszaterelését jelenti. Az állam másodlagos feladata a tömegnyomor enyhítése. Időnként az állam piacszabályozással, szubvencionálással, esetleg a vállalatok feletti állami kontroll gyakorlásával, sőt, állami tulajdonba vétellel (a magántőkés társaságok igazgatótanácsának helyettesítésével) eléri ezt a célt. Az efféle állami beavatkozások – amelyek az “államkapitalizmus” fogalmába tartoznak – nem változtatják meg a termelés alapvető kapitalista struktúráját. A munkások még mindig többletet termelnek, amit ők maguk nem kapnak meg és nem oszthatnak szét. Egyszerűen csak a többletet kisajátítók személye változik meg: a magán-igazgatótanács helyett egy sor állami hivatalnok teszi azt meg. Marxista perspektívából szemlélve, a magánkapitalizmus válságát az államkapitalizmusba való átcsúszással oldották meg.

A történelem során a mérsékelttől a szélsőségesig sokféle államkapitalizmus működött. Az államkapitalizmus mérsékeltebb formájában minimális volt az állami szabályozás, szociális jóléti programok működtek stb. A szélsőséges államkapitalizmusok – melyekre akkor volt szükség, ha a magánkapitalizmus szélsőséges válságba sodródott – meglehetősen különbözőek voltak. Ezekben az állam megkövetelte a magántőkésektől, hogy alkalmazkodjanak az állami helyreállítási programhoz, részben vagy egészében kontrollálta profitjaikat, vagy pedig állami funkcionáriusokkal helyettesítette a magántőkéseket, akik a gyárakat és társaságokat állami tőkés vállalatként működtették. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága mint a magánkapitalizmusok egyik legnagyobb nemzetközi csődje, sok területen vezetett átcsúszáshoz a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elegendő volt egy mérsékelt államkapitalizmus létrejötte. Németországban egy szélsőségesebb forma, a nácizmus vonta össze az állami és magántőkéseket egy államilag szorosan kontrollált kapitalizmusba. Más országokban azok magánkapitalizmusainak más válságai kényszerítettek ki egyéb átcsúszásokat az államkapitalizmusok különféle fajtáiba. Az egyes országok államkapitalizmusának szociális kontextusa határozta meg, hogy saját polgáraik anyagi jólétét, emberi jogait stb. milyen mértékben biztosították.

Az államkapitalizmusok azonban a magánkapitalizmusokhoz hasonló krónikus instabilitást (gazdasági ciklusokat) mutatnak. Az államkapitalizmus konjunktúra-időszaka után eljön az elkerülhetetlen összeomlás. Az okok ugyanazok: az államkapitalista vállalatok nem jutnak elég többlethez – vagy nem használják föl a megszerzett többletet – ahhoz, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot, a termelést és az életszínvonalat. Az államkapitalista válságok lehetnek súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak, mint a magántőkés válságok. Ez az adott idő és hely speciális körülményeinek függvénye. Amennyiben egy akadozva működő államkapitalizmusban a nélkülözés felhalmozódik, a kapitalizmus támogatói nyomást gyakorolnak az államiból a magánkapitalizmusba való átmenet érdekében. Ilyenkor felhangzik a jelszó: “szabadítsuk meg” a vállalatokat az állam súlyos kezei közül, melyek gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Ez pontosan az ellentéte annak a jelszónak, amely az 1930-as években a privát kapitalizmus összeomlása alatt és után volt hallható: “szabadítsuk ki” a vállalatokat a magánszemélyek karmaiból, akik gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Az 1980-as és 90-es években sok ország pontosan ilyen jellegű válaszokat adott az államkapitalizmusban jelentkező nehézségekre.

A marxisták az ezen krízisek által indukált magán- és államkapitalizmus közti átmeneteknek a szemléletében különböznek a liberálisoktól, szociáldemokratáktól és konzervatívoktól. A marxisták szerint bármely jellegű kapitalizmus válságaira az egyetlen megoldás a gazdaságnak és a társadalomnak egy nem-kapitalista módon való megszervezése. A marxista idea és terv a termelésszervezés megváltoztatásával kezdődik. A munkások tömegei a továbbiakban nem fogják a megtermelt fölösleget másoknak (magán- vagy állami tőkéseknek) átadni, akik azt a kapitalista termelési struktúra fenntartására fordítják. Ehelyett a megtermelt többletet a munkások maguk sajátítják ki és osztják szét kollektíven. Nem lesz többé “osztálykülönbség” a többlet termelői és kisajátítói között. A gyárak és hivatalok olyan helyek lesznek, ahol a munkások közösségei nem csak termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, hanem saját többleteiket kollektíven kisajátítják és elosztják. Vagyis sokkal inkább kommunista mint kapitalista osztálystruktúrájú vállalatokként működnek majd. Természetesen a legtöbb marxista sok egyéb, az egyenlőségre, demokráciára és igazságosságra koncentráló társadalmi változtatás lehetőségét is kutatja. Intézményesülésük után ezek az értékek kell hogy irányítsák a kommunista osztálystruktúrájú, egymástól függő vállalatok közti kölcsönhatásokat. Ám ami a legélesebben különbözteti meg a marxistákat, az az, hogy ragaszkodnak e progresszív értékek és társadalmi célok, illetve a munkások által megtermelt fölösleg kollektív kisajátításának összekapcsolásához. Bizonyos értelemben a marxisták e célokat ki kívánják terjeszteni a társadalom gazdasági részére is: ez a munkások által megtermelt fölösleg igazságos, demokratikus és egyenlőségen alapuló kisajátítása és szétosztása.

Befejezésül álljon itt egy marxista példázat: Réges-régen úgy tartották, hogy az egyes emberi lényekre nem lehet rábízni a saját életükkel kapcsolatos egyéni döntések meghozatalát (hol dolgozzanak, mit csináljanak, kivel házasodjanak össze stb.). Azt állították, hogy a káosz elkerülése és a civilizáció, illetve a haladás előnyeinek biztosítása érdekében a királyoknak és a papoknak kell rendelkezniük az egyének viselkedéséről. Ezeket a királyokat és főpapokat azonban végül megfosztották hivataluktól, mégsem következett be sem káosz, sem a civilizáció hanyatlása. Ma hasonlóképpen él az a hiedelem, hogy a munkásokra nem lehet rábízni a munkájuk eredményeként keletkező fölöslegek és profitok fölötti kollektív rendelkezést, s hogy ezzel csak hierarchikus kapitalista társaságok és/vagy vezető bürokraták bízhatók meg a káosz elkerülése és a civilizáció biztosítása érdekében. A huszonegyedik századi marxizmus képviseli a jelenkori igényt egy újabb nagy (és régóta esedékes) előrelépésre a társadalmi jogok és szerveződés területén.

A legutóbbi összeomlásokra – gondoljunk akár Japánra, Dél-Kelet Ázsiára vagy a 2001. évi Egyesült Államokra – adott marxista válasz egyértelműen a múltbeli ingadozások ismétlődésének megszüntetése. Ne legyen többé az egyik fajta kapitalizmus válságára megoldás egy egyszerű átcsúszás egy másfajta kapitalizmusba. A marxista válasznak három alapeleme kell hogy legyen. Először is, a marxistáknak fel kellene fedniük, hogy az úgynevezett “boom-ok” hogyan épültek rá a munkások által megtermelt és tőlük elvett fölöslegre. Másodszor, a marxistáknak fel kellene fedniük az állam- és magánkapitalizmus közötti ingadozások költséges történetét, és azt, hogy a szociáldemokraták képtelenek voltak túllépni az állami forma éltetésén. Harmadrészt, a marxistáknak el kellene kezdeniük megszervezni a kapitalizmus csődjeire és csőd-előtti konjunktúráira adandó válaszra irányuló követeléseket, méghozzá egy baloldali forgatókönyv alapján, amely tartalmazza a termelés kommunista jellegű megszervezésébe való átmenetet.

FÜGGELÉK:

(A függelék elkészítésében Rana Modarres volt segítségemre.)

1. sz. táblázat Amerikai fogyasztói adósság
	1989	1992	1995	1998
Családi átlagjövedelem (minden család, adózás előtt, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	32,8	30,4	32,7	33,3
Családi átlagadósság (minden család, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	19,2	19,9	23,4	33,4
Forrás: FED Bank, Vásárlói Pénzeszközök Vizsgálata

2.sz. táblázat Termelékenység és bérek Egyesült Államok 1973 – 1996
Termelékenység/óra	26,4%
Reál órabérek	1,8%
Forrás: Lawrence Mishel, Jared Bernstein és John Schmitt: A dolgozó Amerika helyzete, 1998–1999. Ithaca: Cornell University Press, 1999, 123. o.

 

3. sz. táblázat Jövedelemelosztás az Egyesült Államokban (dollár)
	1976	1996
Amerikai háztartások átlagjövedelme (minden háztartás)	39, 416	47,123
Az amerikai háztartások legszegényebb 20%-ának átlagjövedelme	8,672	8,596
Az amerikai háztartások leggazdagabb 5%-ának átlagjövedelme	126,131	201,684
Forrás: Andrew Hacker: Pénz: Kinek mennyi van és miért. New York: Simon and Shuster, 1997, 11. o.

 

4. A nemzeti összvagyon megoszlása az Egyesült Államokban

A háztartások leggazdagabb 1%-a által birtokolt rész
1928	45 %
1950	30 %
1970	20 %
1980	31 %
1990	36 %
1999	45 % (becslés)

 

Három különböző csoport által 1989-ben birtokolt rész
Felső 1%	39 %
Középső 19%	46 %
Alsó 80%	15 %

Forrás: Edward N. Wolff: Ólomsúly: tanulmány az amerikai vagyonmegoszlás növekvő egyenlőtlenségeiről, New York: Twentieth Century Fund, 1995, 8. és 11. o.

5.sz. tábla Nyilvános kereskedésű vállalatokban direkt vagy indirekt módon részvénytulajdonos magánszemélyek (1955–1960) vagy családok(1989–1995).1
Jövedelmi rétegek	1955	19602	1989	1992	1995
1. (legalacsonyabb)	4%	5%	3.3%	6.8%	6.2%
2.	5%	7%	13.0%	18.7%	23.2%
3.	9%	13%	32.2%	40.8%	47.3%
4.	16%	22%	52.4%	63.4%	67.3%
5.	35%	56%	81.8%	78.5%	81.1%
Források: Az 1995-ös egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1956. évi Statisztikai Kivonatból (77. kiadás) származnak, 559. sz. táblázat. Az 1960-as egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1962. évi Statisztikai Kivonatból (83. kiadás) származnak, 627. táblázat. Az 1989–95-ös adatok az 1999. évi Statisztikai Kivonatból (119. kiadás) származnak, 846. táblázat. Washington DC, 1999.

 

¹ Az amerikai népszámlálások során kétszer változtatták meg e számok közlésének módját, így adva százalékos adatokat az 1955–60-as időszakról, illetve az 1990-es évek második feléről. A közbenső időszakról a különböző jövedelmi csoportok részvénytulajdonlását illetően a jelentésekben csak hozzávetőleges számok szerepelnek.

² Az 1960. évi jövedelem szerinti részvénytulajdonlásra vonatkozó jelentés eredetileg hat csoportot állapított meg, amelyek közül az ötödik csoportot a táblázat egységesítése érdekében elhagytam.

Milyen lehetőségei vannak ma a kritikai baloldalnak? Mit kezdjen egy kritikai értelmiségi kiszorítottságával és árvaságával?

1. (az aktualitás kérdése)

Mondják, Kolombuszhoz a kikötőhídon odalépett egy bölcs, s félrevonta az admirálist.

Don Cristobal – szólt a bölcs –, ön most nekivágna egy kétes útnak, ha nem hallgatna rám. Illetve biztosan nem megy, hisz’ kegyelmed okos ember, s számba vesz mindent. Elindulni erkölcstelen lenne, mert nem tudja biztosan, hány nap az átkelés a végtelen Óceánon, tehát nem vállalhat felelősséget Isten és ember előtt az út sikeréért. Aztán méltóságod tengerész, nálamnál sokkal jobban tudja, hogy hajói, térképei, műszerei tökéletesen alkalmatlanok a nyílttengeri hajózásra, mint kritikus kutató azt is tudja, hogy Marco Polo háromszáz éves beszámolója Kitajról kétes értékű, s első látásra megmondhatja azt is, hogy eme rozzant hajók csak a királynő szigorú parancsára kerültek elő valamely ócskatelepről. Emberei arcán semmi nyoma az új iránti lelkesedésnek, gyávaságból, gazdagság-vágyból, börtön elől menekedve verődtek össze, semmi kedvük felfedezőnek lenni. Maradjon hát itthon, nagyuram, alig telik el háromszáz esztendő, s már gőzhajóval szelheti át a tengert, újabb százegynéhány év múlva pedig kényelmesen hátradőlve eszegethet a repülőgépen, míg eljut a szép, új világba.

2. (kritikai baloldal van, vagy lennie kell?)

A válasz nem egyértelmű, mert noha némi keresgélés után fellelhető e csoport, a kritikai jelző a közbeszédben lefoglaltatott az aktuális kormány bírálatára, holott kritikainak a szó szoros értelmében csak a rendszerkritikai – a tények univerzumát megragadó, a társadalom totalitását értelmező – tevékenység nevezhető. Természetesen ilyen csoportok is vannak – többek között az Eszmélet olvasói, szerzői és szerkesztői körében, de még a baloldali pártok pártértelmiségében is –, s még több magányos értelmiségi, akik annak ellenére fenntartják kritikai álláspontjukat a fennállóval szemben, hogy ezzel szellemi emigrációba kényszerítik magukat – csak éppen nincs hova emigrálni.

A kritikai baloldal helyzete az államszocializmus bukása óta ugyanis olyan, amilyennek egy történelmi vereség után – mert az volt, kár áltatni magunkat – a vert seregnek lennie kell, tehát melankolikus, talán még reményvesztett is, szellemileg megrendült, magától értetődőnek tekintett nyelve, fogalmi apparátusa kiüresedett, legalábbis zavarossá vált, közönsége eltűnt vagy látenssé vált. Ez annak ellenére igaz, hogy a kritikai baloldal számára az államszocializmus nem jelentett sem adekvát elméleti megoldást, sem feltétlen személyes biztonságot. Ugyanakkor – folytatva a közhelyek halmozását – az államszocializmus első és egyben utolsó rendszerválsága még azokat a problémákat sem oldotta meg, amelyek – korabeli viccel élve – államszocializmus nélkül nem léteztek volna, a századvég és a századelő átfogó gondjaira pedig még érvényes kérdések sem irányulnak, válaszkísérletekről pedig – legalábbis elméletileg értékelhető, megoldással kecsegtető kísérletekről – még olvasni sem igen lehet.

Olyan környezetben persze, ahol túlságosan is könnyű kikerülni a szellemi és megélhetési perifériára, sokkal könnyebb az elpolgárosodást vagy a csendes vegetálást választani, legalábbis minden vonzás és kényszer erre visz, tehát egyáltalán nem magától értetődő a kritikai értelmiség léte, csak az, hogy kritikai baloldalnak lennie kell.

Az mindenesetre vigasztaló, már amennyiben ez vigasz, hogy legalább a tények baloldaliak.

3. (legyünk realisták – akarjuk a lehetetlent)

Az uralkodó szellemi divatok, a gondolat helyébe lépő narratíva, különösen a minden lehetséges fennálló apológiáját eleve felvállaló posztmodern sivárság jobb sorsra érdemes szellemi energiákat köt le, az értelmes viták lehetősége elvész az azonos minőségek vásárán, az elérhető nyilvánosság előtt megjelenő vezető és egyetemi értelmiségi kör – azaz a kollégáink – elittudata nő, felelősségtudata csökken. Ha a kritikai baloldal kellemetlen helyzetben van, a kritikai baloldal potenciális hívei, olvasói még inkább. Az értelmiség számára a mai világ tragikuma többek között abban áll, hogy az egyenkultúra elmossa a szellemi distinkciókat, ezáltal lehetetlenné teszi a problémák megértését; hogy az információk áradata lehetetlenné teszi a manipuláció felismerését és szűrését; hogy elszigeteltségben tart, miközben illuzórikus közösségek hálóját veti ki, ha végképp költőien kell fogalmazni. A mai társadalom az egyéni élethelyzetek egyéni megoldását kínálja fel, holott a társadalmi megoldás sem könnyű, az egyedire redukált elmélkedés kiterjed a társadalmi csoportok, osztályok, de akár egész országok, kontinensek sorsáról való gondolkodásra is. Ha pedig nincs általános megoldás, sugallja a globális világszellem, akkor a kérelmezők és az alattvalók világa jön el, akik kíméletlen konkurencia-harcban próbálnak érvényesülni, valójában túlélni; ám – ha hagyjuk magunkat – előbb-utóbb mindnyájan belehalunk a túlélésbe.

4. (fel a hegyekbe)

Baloldalinak lenni mindig is annak vállalását vagy legalábbis kívánását jelentette, hogy mozgalomként is megjelenjen a kritika.

Az elmúlt évek általános zűrzavara, kulturális hanyatlása, a társadalmak szándékolt dezintegrációja a szakszervezetektől a pártokig minden baloldali mozgalmat aktivisták mozgolódására redukál. A marginális csoportok a végképp fölösleges emberek kusza halmazait jelentik, akik számára csak az elemi megélhetésért folytatott küszködés a realitás; az újbaloldal korábbi természetes szövetségese, az egyetemi diákság jó ideig a hivatalosság passzív elfogadója vagy elviselője lesz. Kelet-Európában ehhez kapcsolódik még az is, hogy az államszocializmus legalább annyira depolitizálta az embereket, mint a modern társadalom manipulációs gépezete, a rendszerváltozás veszteseit túlontúl könnyű passzív csodavárásba vagy tehetetlen morgolódásba kényszeríteni, s valóban – néhány elszigetelt epizódtól eltekintve –, voltaképpen sehol nem álltak ki az érintettek saját elemi érdekeik, munkahelyük, jogaik, megélhetésük, szervezeteik, tulajdonuk védelmében. A hivatalos baloldal elméletileg legalább olyan üres, mint amilyen rövidlátóan politizál, a tradicionális baloldal az idő előre haladtával visszaszorul, az új korosztályokat pedig védtelenül éri a gátlástalan múlt-, jelen- és jövőrablás.

A kritikai baloldal árvasága szükségszerű, a tény nem valami vigasztaló – de a mai világban talán jó lenne kötelező olvasmány lenni? Szektává vagy baloldali szubkultúrává válni természetesen csöppet sem vonzó perspektíva, de – történelmietlen analógiával élve – volt már olyan időszak, amikor az összes internacionalista elfért két zimmerwaldi konflison.

5. (a kritikai baloldal hosszú menetelése)

Manapság úgy áll, hogy a kritikai baloldal – Walter Benjaminnal szólva – nem ettől vagy attól az irányzattól áll balra, hanem minden ma lehetségestől – a “lehetséges” terminus itt egyaránt jelenti a hivatalosság, a tömegmédia és a szalonértelmiségi elfogadottság által meghúzott határokat.

A kritikai baloldal – lehet, hogy a szerves értelmiség? – mindazonáltal nem árva, ebben a körben nem kell különösebben bizonygatni, hogy kivált Dél-Amerikában, Afrikában és egynémely nagyhírű egyetemen még és már létezik az a fajta gondolkodás és talán cselekvés is, ami nagy valószínűséggel a progressziót jelenti. Utópiákkal is kell foglalkozni, miért is ne, noha a jelenlegi világfolyamatok megértése és analizálása is éppen elég erőfeszítést igényel; viszont – ez is igaz – leginkább utólag szokott kiderülni, hogy mi minősül utópiának, s mi nem, mint ahogy az sem biztos, hogy az utóvédből nem lesz egyszer előőrs.

A helyi kommunizmusokat – írta egy helyütt Marx – az érintkezés minden bővülése megöli, s előáll a régi szemét.

Ami azt illeti, tényleg előállt.

És?

Sokan, akik Marx követőinek vallják magukat, úgy gondolják, hogy Marx szerint a kapitalizmusnak abban az értelemben lényege a tőkések és a bérmunkások szembenállása, hogy az előbbiekkel szemben az utóbbiak a mindenkori forradalmi osztály. Ezek az elemzők azonban nem értik meg, hogy Marx „politikai filozófiájában” a proletariátus történetfilozófiai és nem szociológiai kategória…

A „politikus” és a „filozófus” marxizmus dialektikája

“Moi, je ne suis pas marxiste”

(Én nem vagyok marxista, Karl Marx)

Marx Kommunista Kiáltványának osztályai, abban a történetfilozófiai értelemben, ahogyan azt Marx használja, a mű megírásának idején gyakorlatilag még nem léteztek. Ezzel pedig maga a szerző is teljes mértékben tisztában volt. A munkásosztály első csírái már megjelentek a legfejlettebb Európai országok néhány nagyvárosában, voltak már igazi nagytőkések is, de arról az időről, amikor majd valóban ezek az osztályok lesznek a politikai-gazdasági folyamatok valódi főszereplői, Marxnak még csak – kora uralkodó tendenciáin alapuló – sejtései lehettek. Ilyen értelemben tehát Marx teljesítményét nem egy “szociológus” teljesítményeként kell megítélnünk, teljesítményének valódi eredménye nem ebben áll. Marx ebben az értelemben “politikus”, pontosabban “politikai filozófus”. (Marx korábbi elemzői néhány bátortalan kijelentés erejéig már jutottak erre a következtetésre. Görgényi Ferenc például “politológusnak”, “politikai filozófusnak” nevezi Marxot, de csak a legszűkebb értelemben, mint “politikával foglalkozó filozófust” látja.¹) A “politikus Marx” azonban nem önmagában létezik, módszertanilag ugyanis maga mellé rendel egy “filozófus” Marxot is. Természetesen ezen “politikus” Marx nem azonos azzal a Marxszal, aki pártprogramokat fogalmaz és pártprogramok kritikáit, ahogyan történetileg nem előzménye a “létező szocializmus” hivatalos ideológiájának sem, ezért ezekkel a tanulmány nem foglalkozik. A dolgozatban amúgy is olyan elméleteket érintünk majd, mint például Marx osztályelmélete. Témánkkal kapcsolatban csupán Marx nézeteinek rekonstruálásáról lehet szó; ahol ez nem feltétlenül szükséges, nem építhetjük bele mondandónkba az eltelt idő azon tapasztalatait, amelyekkel Marx nem számolhatott. A többi kérdés érintőleges tárgyalása is szétfeszítené a dolgozat kereteit.

E rövid tanulmány csak azt tűzi ki célul, hogy kimutassa, a “politikus” és “filozófus” marxizmus valóban különálló “entitásként” rekonstruálható Marx írásaiból, illetve ezek módszertanilag a marxizmuson belül lényeges mozzanatként egységet képviselnek. Állításunk pedig még ennél is tovább megy: a “filozófus” és a “politikus” marxizmus dialektikájának megértése vezethet el bennünket Marx “valódi” módszerének megértéséhez.

A kapitalista fejlődés természetéhez

A XIX. század első felében, Marx korában talán akkorát változott a világ, mint korábban ilyen rövid idő alatt még sohasem. A változás nemcsak azt jelentette, hogy a technikai-tudományos fejlődés hihetetlen módon felgyorsult, s ennek eredményeként gyökeresen megváltoztak a termelés elemi feltételei, de azt is, hogy az egész társadalom drámaian átalakult, s nem lehetett látni biztosan ennek az átalakulásnak a végpontjait. A század első felében létrejött világpiac minden tekintetben új és beláthatatlan lehetőséget biztosított a fejlett ipari államok gyárosainak és kereskedőinek. Amerika gazdasági növekedési üteme az amerikai piacok drasztikus növekedését jelentette, az európai áruk előtt a korábban zárt távol-keleti piacok is megnyíltak.

Ezzel együtt kifejlődött a modern gyáripar, a “szabadversenyes kapitalizmus” valósága sokkolóan hatott a kor gondolkodóira, sok tekintetben szükségessé vált mindannak a feladása, amit az emberi haladásról, a haladás következményeiről gondoltak. Elég, ha egyetlen példával illusztráljuk ezt, mégpedig a gépesítés példájával. Még maga Hegel is biztos volt benne, hogy a gépek megjelenése az ember emancipációs folyamatának döntő fordulópontja lesz. “Csakhogy a technikai fejlődés, a gépi nagyipar kibontakozása a XIX. század első felében nem elsősorban a munkaidőt, hanem a szükséges munkaidőt csökkentette.”² Sőt, első ránézésre éppen a gépesítésnek volt köszönhető a munkás soha nem látott elnyomorodása és elszegényedése.

Első kritikai munkáiban mind Marx, mind Engels éppen ezért tartja saját legfontosabb “eredményének” a valóság ismeretét. Ahogy Marx A szent családban azzal vádolja korának német filozófusait, hogy “a valóságot spekulációkkal helyettesítik”³, úgy Engels azzal indokolja A munkásosztály helyzete Angliában című művének megjelentetését, hogy bár az korábban egy nagyobb, a szociális viszonyok történetét feldolgozó munka fejezete lett volna, de “mi, német teoretikusok még nagyon kevéssé ismerjük a valós világot ahhoz, hogy ez … annak megreformálására indítson bennünket”⁴. Amikor tehát gyakorlat és elmélet viszonyának újrafogalmazásáról beszélünk, azt ebben az értelemben is Marxnak (és Engelsnek) kell tulajdonítanunk. Egész egyszerűen azért volt szükséges ilyen határozottsággal a valós viszonyokból kiindulni, mert az új kor a filozófia eddigi teljesítményeit is új megvilágításba helyezte.

A társadalom forradalmasodása egyben azt is jelentette, hogy azok sem kerülhettek ki hatósugara alól, akik esetleg mit sem tudtak az új felfedezésekről, a politikáról, vagy sohasem látták az új gyárak új gépeit.

A “polgári forradalmak” mind gazdasági, mind jogi értelemben felbomlasztották a feudalizmus évszázados kereteit. “A mezőgazdaság forradalmi átalakulása egybehangzó vélemény szerint nélkülözhetetlen előfeltétele és szükségszerű eredménye volt a burzsoá társadalomnak” – írja Hobsbawm⁵. Ebben a mondatban sokkalta több van, mint puszta ténymegállapítás. Az egész átalakulás egész ideológiája benne foglaltatik és nyilvánvalóan utal arra is, hogy kik lehettek ezzel az átalakulással szemben a leghevesebb ellenzők. És valóban: a “felvilágosodás szelleme” számára – amely jórészt a városok terméke volt – hosszú időn keresztül a vidéki társadalom volt minden bajok okozója, minden emberi jobbulás és fejlődés gátja. A vidéki társadalom volt az, amely nyilvánvaló érdekszövetségek révén konzervált egy olyan politikai, jogi, gazdasági stb. rendszert, amely alacsony hatékonyságával és “konzervativizmusával” mindazt veszélyeztette, ami a felvilágosodás gondolkodói és hívei számára a jövő ideális és boldog társadalmát jelentette. Ágh Attila helyesen állapítja meg a szerző legnagyobb érdemeként, hogy “kettős forradalomról beszél”, amelyben “az ipari forradalom nem mehetett volna végbe a Bastille bevétele nélkül”⁶.

Ugyanakkor Marx a kapitalista társadalom alapvető meghatározottságaként nem csak annak dinamizmusát és kiszámíthatatlanságát jelöli meg. A Kommunista Kiáltványban például a következőket írja: “A burzsoázia nem lehet meg a termelőeszközök, tehát a termelési viszonyok, tehát minden társadalmi viszony állandó forradalmasítása nélkül. A burzsoázia korát minden korábbi kortól a termelés folytonos felforgatása, minden szakadatlan társadalmi állapot folytonos megrendítése, az örökös … mozgás különbözteti meg. Minden szilárd, berozsdásodott viszony feloldódik”.⁷

A marxista irodalom eleddig nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a szempontnak. Márpedig Marx életművéből nyilvánvalóan kimutatható: számára a kapitalizmus ilyenforma ábrázolása olyan mértékben szükségszerű volt, hogy az immár módszertani axiómának is felfogható. A tőkés társadalomban, annak “mindennapi” felszínén folyton új tendenciák jelentkeznek, amelyek hol a társadalom felszabadulása irányában, hol pedig azzal szemben hatnak, de egyik pillanatról a másikra el is tűnhetnek. Marx egyik legfontosabb feladatának éppen azt tekintette, hogy ebben a kapitalista társadalomban nyújtson olyan módszertani alapot, amely a valóság megragadása, és a politikai praxis kérdéseire is választ ad.

Ennek a gondolatnak lényeges voltát rögvest megláthatjuk, ha a marxizmus eddigi egyik legfontosabb kérdésére alkalmazzuk: szocializmus és kommunizmus kérdésére. Tütő László szerint – aki tagadhatatlanul talán a legmesszebb jutott ennek a kérdésnek a megválaszolásában – “a kommunizmus első szakaszában (akárcsak a másodikban) a társadalom ökonómiai alapkategóriája a társult termelők közössége”. Írásának egy másik helyén a szerző kifejti, hogy a szocialista társadalom olyan társadalom, ahol még a piaci viszonyok uralkodnak, de már a társult közösségek kezében vannak a termelőerők.

Úgy gondoljuk, azok a dolgok, amikről itt szó van, nagyrészt közismertek. Márpedig az ilyen jellegű “utópisztikus” leírások nyilvánvalóan ellentétesek az eredeti marxi intenciókkal. Az eddigiekből talán már világosan kivehető: nem azt állítjuk, hogy egy szocialista társadalomban nem válik, nem válhat idővel egyre inkább uralkodó formává a “szövetkezeti” tulajdon. De mit mondhatunk olyan társadalmi körülmények közepette, amikor a társadalmat alkotó egyéneknek egyszerűen eszük ágában sincs létrehozni az óhajtott “önkéntes társulásokat”? Lehet tehát, hogy egy bizonyos történelmi szituációban, a kapitalizmus egy bizonyos állapotában valóban az önkéntes társulások jelenítik meg azokat a tendenciákat, amelyek a társadalom emancipációjának irányába hatnak, de Marx álláspontja szerint sem nevezhetünk meg olyan “gazdasági formákat”, amelyek egy szocialista társadalom ismérveiként lennének felfoghatók.

Marx egyértelműen fejti ki nézeteit a kommunista társadalom két lépcsőben történő létrejöttével kapcsolatban, de egyetlen helyen sem állítja azt, hogy a szocializmus önálló termelési mód lenne. Amennyiben pedig a szocializmus még a tőkés termelési mód egyik válfajának tekinthető, akkor ebben az értelemben nem más, mint politikai forma.

Ha Marx szövegeit azok eredeti szellemében olvassuk, nyilvánvalóvá válik: a Párizsi Kommün kapcsán Marx szocialista társadalmon egyszerűen olyan társadalmat ért, ahol a politikai hatalom “marxista párt” kezében van. “Nem eszményeket kell megvalósítania, csak ki kell szabadítania az új társadalomnak a régi burzsoá társadalom méhében már meglévő elemeit.” (MEM 13.) – mondja. Máskülönben – tehetjük hozzá anélkül, hogy szükségessé válna a kérdéskör részletesebb bemutatása – hogyan használhatná a kommunizmus és a szocializmus szavakat Marx hol szinonímaként, hol pedig az egyiket a másik előfeltételeként, ha nem jelölnének valamilyen módon különböző kategóriákat? A tanulmány későbbi részében remélhetőleg sikerül ezen elemzés igazságáról meggyőzni valamennyi olvasónkat.

A “filozófus Marx

A “kapitalista társadalom” akkor kezdődött, amikor egyesek és egyre többen, bizonyos szükségleteket termelve és kielégítve tömeggyártásba kezdtek és amikor kellő számban megjelentek olyan munkások, akik helyzetükből adódóan kénytelenek voltak nyilvánvalóan “áron alul”, másrészről “túl nagy áron” eladni munkaerejüket ezeknek az embereknek. Utóbbi nyilvánvalóan a bérmunkás szellemi és testi elnyomorodására utal, előbbi pedig az értéktöbblet elsajátításának ekkor jellemző formájára, vagyis “A szabadversenyes kapitalizmus alapvető jellemzője az értéktöbblet elsajátítása és nem az értékesítése. A tőke törekszik a minél nagyobb többletmunkaidő elsajátítására, a szükséges munkaidő csökkentésére. Az előbbi jelenti a szabadidő gazdasági és nem gazdasági eszközökkel történő csökkentését. Utóbbi a fogyasztás visszafogását, amit a bérminimum fejez ki.”⁸

A polgári társadalom pedig ott kezdődött, amikor ezek az emberek kezdték meghatározni az erkölcsöt, a törvényeket, amikor akármilyen formában befolyáshoz, hatalomhoz jutottak, mert a francia forradalom tapasztalata alapján úgy érezték, hogy megtehetik és meg is tehették. Mindehhez azonban rengeteg előfeltételnek kellett teljesülnie, a történelem egészen új korszaka szinte csak a szerencse folytán jöhetett létre. Néhány száz éve ugyanúgy megjósolhatatlan lett volna ez, mint ahogy a jelenlegi ember is képtelenségnek érzi, hogy – konkrét tényeket tekintve – akár néhány évtizedre is előre jósoljon.

Elemzései során a “filozófus Marx” – a történelmi méretű átalakulást remekül fordítva le az általános összefüggések nyelvére – két oldalról vizsgálja a polgári társadalom kiépülését. Egyrészről megvizsgálja azt a folyamatot, amelynek során a polgári társadalom egyáltalán létre jöhetett. Megvizsgálja, hogy milyen feltételeknek kellett együttesen teljesülniük ahhoz, hogy a polgári társadalmak kiépülhessenek. Elemezése során olyan eredményre jut, amelynek révén feltárhatjuk a tőkés társadalom egyik jellegzetes antinómiáját. Másrészről ugyanis magát a polgári társadalmat elhelyezi a “termelési módok történetében”, s mint látni fogjuk, számunkra lényeges vonatkozásokat is tartalmaznak elemzései.

Szelényi Iván – a posztkommunista országok rendszerváltása és polgárosodása kapcsán – remek elemzését adja a polgári társadalom kiépülésének szociológiai értelmében. Szerinte a polgári társadalom kiépülésének “normális” folyamatában az úgynevezett “citoyen” társadalom kiépülése csak nagyon szerencsés esetekben történik meg, valójában azonban azt tapasztalhatjuk, hogy a polgári társadalmak kialakulása során még az előző rendszer romjain kifejlődnek azok a társadalmi osztályok, egyének, csoportok, amelyek már ekkor rendelkeznek azokkal a feltételekkel, amelyeket a polgári átalakulás során saját javukra fordíthatnak.⁹ Vagy ahogy Marx kissé sematikusan megfogalmazta ezt: a városi polgárokból lesznek az első burzsoák. Az osztálytársadalmak kiépülésének tehát első lépcsőben döntő jellemzője, hogy nemcsak a munkának egy magasabb fejlettségi szintjén más módon történő elosztását, hanem a termelési eszközök “igazságtalan” elosztását is jelenti. A társadalom különbségei, osztályszerkezete és igazságtalansága tehát csupán újratermelődik a polgári társadalom létezése során, de egyetlen társadalom sem érkezik úgy a burzsoá világ kapujába, hogy tagjai egyenlőek, “citoyen” polgárok lennének.

Egyrészről tehát látnunk kell, a polgári társadalom egyik legfontosabb jellemzője valóban az, hogy a termelőeszközökhöz való viszonyuk alapján soroltatnak osztályokba annak tagjai. A bérmunkás – miután a fejlődés során fokozatosan végbemegy a termelőerők elosztása is – a szubjektum szintjén nem korlátlan lehetőségekkel indul. Osztályhelyzete a burzsoá társadalom kezdeti időszakában valóban csak attól függött, hogy a termelőerőkből milyen részt birtokol. Ezzel szemben azonban – és ez a filozófus Marx valódi teljesítménye – az objektum szintjén a polgári társadalom kifejlődésének, fennmaradásának és további sorsának számtalan más tényezője volt, van és lehet. Mindez nyilvánvalóvá válik, amint végig követjük Marxnak a tőkés termelési módra vonatkozó kijelentéseit, amire jelen tanulmányunk keretei között sajnos nincs lehetőségünk. (Ehhez azonban fontos kapaszkodót nyújthatnak – többek között – Tőkei Ferenc, Heller Ágnes, vagy Lukács György írásai.)

Minket azonban e helyt most nem a kapitalista társadalom ilyen irányú marxi elemzésének részletei érdekelnek, hanem sokkalta inkább a “filozófus” Marx történelemkoncepciója. Itt mutatkoznak meg ugyanis azok a lényegbevágó különbségek, amelyek a jelzett két kiindulási alap eredményeként létrejönnek.

“Végállomásként” előttünk áll a kapitalista társadalom. E társadalmi formát Marx – ahogyan ezt Márkus György elemzései kimutatják – egyértelműen kettős fejleménynek látja az ember emancipációja folyamatának szemszögéből. Egyrészről kifejezi az ember felszabadulását a “természet” elnyomása alól, mely folyamat a technikai fejlődésen keresztül megy végbe. E folyamat során az ember, aki fölött kezdetben a természet uralkodott, s ki volt téve a természet viszontagságainak, a betegségeknek, a létfenntartással kapcsolatos szükségletek kielégítése folyamatosan változó körülményeinek, egyre több tudást szerzett ezekről és egyre inkább hatalmába kerítette mindazokat a tendenciákat, amelyek létét körülvették.¹⁰ Másrészről a polgári társadalom elhozta az ember politikai szabadságát is; az úr és szolga viszony felszámolásával szabad emberré változtatta. Ez a kétféle fejlődés az, ami Marx szerint immár az emberi nem egésze boldogságának lehetőségét hordozhatná magában. Ugyanakkor a polgári társadalom létrejötte újabb elnyomást eredményez, amely felváltja a korábbi személyi függőségi viszonyokat, és dologi függőségi viszonyokként kerül szembe az emberrel.¹¹ A polgári társadalom kétarcúsága együttesen jelenik meg a “filozófus” Marxnál: egyrészről mint az emberi emancipáció legmagasabb foka, másrészről pedig éppen ennek az emancipációnak a tagadása.

Marx a polgári társadalmat a maga elvont történetiségében több helyen besorolja a különböző társadalmi formák közé. Itt az első forma, természetesen nem túl nagy jelentőséggel, a “csere előtti” termelési forma, ahol a csere még nem terjedt el a maga totalitásában. A második forma “az egyesek önálló termeléséből indul ki, a közvetítés az áruk cseréje, a csere a pénz révén megy végbe”, ezzel szemben a harmadik forma “közösségi termelés, a közösség mint a termelés alapja van feltételezve”.¹² Ez utóbbi nyilvánvalóan a kommunista társadalom, a jövő társadalmának elvont absztrakciója. Ami lényeges, az Marx konstans szóhasználata, gondolkodásmódja. A “van tételezve” kifejezés itt feltételes móddá változik át, tehát az elvont harmadik szint mindenképpen társadalmi feltételek teljesítésétől, teljesíthetőségétől függő lehetőség. Avagy ennek egy sokkal konkrétabb megfogalmazása ugyancsak a Grundrisséből: “Ha a társadalomban burkoltan nem találnók meg egy osztály nélküli társadalom anyagi termelési feltételeit és ezeknek érintkezési viszonyait, minden forradalmi kísérlet donquijoteség volna”.¹³ Ahogy tehát a polgári társadalom kialakulása kapcsán azokat a feltételeket elemzi, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a polgári társadalom létrejöhessen, úgy nyilvánvalóan bizonyos feltételeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy az “emberiség előtörténetét” immár az ember valódi történelme követhesse. Ezen feltételek azonban nem vezethetők le spekulatív filozófiai módon, hanem a társadalom mindenkori gyakorlatában keresendők. Csak ebben az összefüggésben válik érthetővé A német ideológia azon része, ahol Marx a kommunista mozgalmat “a kommunista társadalom feltételeinek megteremtéséért küzdő mozgalomként”¹⁴ határozza meg. Ha nem ebben a történelemfelfogásban tekintjük Marx ezen állításait, teljesen jelentés és értelem nélkül maradnak. Hasonló szellemű megnyilvánulások pedig sok más munkából is idézhetők.

A “filozófus” Marx történelemfelfogása tehát evidensen nem mondhat semmi konkrétat magával az osztálytársadalommal szemben sem. Csupán annyit mond, hogy a kapitalista társadalmi formával szemben álló társadalom alapjai benne rejlenek a kapitalista társadalomban, s miként az “elméleti szükségszerűség” kategóriája kapcsán utalunk majd rá, ez ennél jóval többet is jelent.

A “politikus” Marx

Ezzel szemben – és itt mutatkozik meg a valódi különbség – a “politikus” Marx történelemkoncepciója más alapról kiindulva más következtetésekre jut, s e következtetések nyilvánvalóan ellentmondanak az előbb vázolt következtetéseknek. E koncepció két legalapvetőbb, az osztályokra vonatkozó állítását Marx először A német ideológiában fogalmazta meg. 1. Az osztályharcok mindig egyre nagyobb bázison mennek végbe, hiszen a hatalmat megragadó osztályhoz sokan csatlakozni tudnak a hatalmat nem-megragadó osztályok tagjai közül is, tehát a forradalmak mobilizációs hatása igazolható. Ez az állítás persze nagyon is tartalmazza, hogy az új hatalomra kerülő osztálynak effektíve több tagja van, mint elődjének. (E gondolatot Marx többször is megismétli, például a Brumaire-ben.) 2. Az osztályharcok egyre egyszerűsödnek és egyre drasztikusabbakká válnak. Ez utóbbi állítás pedig világosan következik a proletár fogalmából, tehát például maga a Kommunista Kiáltvány erre épül majd. Utólag ugyan nehéz eldönteni, hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás, de tény: ha a burzsoá társadalomban az osztályok száma kettőre csökken, akkor egy következő lépcső – mikor mindkét alaptétel az osztályok számának csökkenését írja le, csak más irányból – nem lehet az osztályok megsokasodása. Ha ugyanis ez következik be, akkor a történelemkoncepció ez új alapokról valóban hibás.¹⁵

A “tudományos szocializmus” – mint a “politikus” Marx történelemképe másik, konkrétabb kifejeződésének – három klasszikus alaptétele meghatározható egyrészről a proletariátus szemszögéből, későbbi történetének és jelenének három mozzanataként. De meghatározható az egész osztályszerkezet szemszögéből is, ezért jelen helyzetben inkább ezt az utat választjuk, mert jobban bizonyítható ezáltal a mai helyzet milyensége. Elemzésünkhöz Rosa Luxemburg munkáit vesszük alapul, amelyekben kortársával, Eduard Bernsteinnel vitatkozva fejti ki a “tudományos szocializmus”, vagyis a “politikus Marx” doktrináját. Luxemburg szerint ezek a konkrét tézisek levezethetők a marxi történelemfelfogásból, és már Marx is megfogalmazza őket.¹⁶

Az első elem, hogy a társadalom “két új, lassanként az összes többit elnyelő osztályra szakad”. “A nagytőkések osztályára, mely az összes civilizált országban már szinte kizárólagos birtokosa az összes létfenntartási eszközök előállításához szükséges eszközöknek”, illetve “a proletárok osztálya, akik arra vannak ráutalva, hogy a burzsoáknak eladják munkájukat, hogy érte megkapják a megélhetésükhöz szükséges létfenntartási eszközöket”.

Nos, ma már kijelenthetjük, hogy e polarizáció a fejlett nyugati tőkés országokban nem ment végbe. Ennek bizonyítása nem igazán szükséges, ha körülnézünk a minket körülvevő világban. Ezen állítás bizonyítására ugyanis általában két mutatót szoktak felhozni, az egyik a jövedelmi különbségek, a másik a megtakarítási ráták mutatója. Amikor a fejlett országokban a leggazdagabb és a legszegényebb tíz százalék jövedelme közt maximum 4-5-szörös különbségeket látunk, nem beszélhetünk igazán polarizációról. Vagy, ha ez ellen az állítás ellen szociális érzékünk tiltakozna, akkor még mindig nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a jövedelmi különbségek nagysága korántsem takar teljes kettészakadást, hanem egészen egyszerűen mindenféle jövedelmű embereket találhatunk a társadalomban. És amikor a megtakarítási mutatók arról tanúskodnak, hogy a társadalmak nagyobb részének vannak megtakarításai, sőt, a középosztályi társadalom mára odáig jutott, hogy a jövedelmek nem csak a létfenntartási szükségletekre elegendőek a nem-tőkéseknél sem, nos akkor a polarizációról szóló jövendölések, azt hiszem, nem valóságosak. (Az Egyesült Államok létminimum számítása szerint például szegénynek az számít, aki jövedelmének több, mint 13 százalékát költi élelmiszerre. A szegények aránya ezen definíció szerint is kisebb, mint a társadalom harmada.) Miközben persze hasonló jeleket láthatunk globális szinten is ahhoz, amiből Marx és Engels a nemzetállamok szintjén indult ki, ám mint látni fogjuk, semmi okunk ebből a marxi következtetéseket ismételten levonni.

Sokan azok közül, akik Marx eszmei követőinek vallják magukat, úgy gondolják, hogy Marx szerint a kapitalizmusnak abban az értelemben lényege a tőkések és a bérmunkások szembenállása, hogy előbbiekkel szemben utóbbiak a mindenkori forradalmi osztály. Ezek az elemzők azonban nem értik meg, hogy Marx “politikai filozófiájában” a proletariátus történetfilozófiai és nem szociológiai kategória. A proletariátus, a kapitalizmus egy bizonyos fejlettségi fokán, a tőkés világrend centrumországaiban lévő urbánus környezetben élők gyakorlatilag teljes körét jelenti, akik a tőkéseknek teljesen kiszolgáltatottak, akiknek jövedelme a létfenntartási szükségletek kielégítésére sem feltétlenül elegendő és akik valóban csak a láncaikat veszíthetik. Az eredeti marxi intenciók szerint tehát nem proletárok a jóléti kapitalizmus jól kereső bérmunkásai, hiszen Marx – sok követőjével ellentétben – a valódi emberből indul ki és tudja, hogy a forradalmi aktus ezektől az emberektől nem várható és nem várható el. Nem proletárok a fejlődő országok sanyarú sorsú munkavállalói, ahogyan azok sem, akik a legfejlettebb országokban bérükből a létminimum alá csúsznak, előbbiek földrajzi értelemben, utóbbiak számarányukat tekintve. De az eredeti marxi “politikai filozófia” alanyai nem pótolhatóak a munkanélküliekkel, az elnyomott nemzeti kisebbségekkel stb. sem. Ahhoz, hogy alkalom adtán őket tegyük meg egy marxista politika alanyaivá, az egész marxi “politikai filozófia” tudatos elvetése és újjáépítése szükséges. Ami amúgy is elengedhetetlen, hiszen – mint láttuk – a proletariátus mint történelemfilozófiai kategória a marxi értelemben ma már egyáltalán nem létezik.

Nos, ha a logikai sort valóban logikai sorként kezeljük, a másik két láncszemre már nem is lenne érdemes figyelmet pazarolni, a teljesség igényével mégis érdemes megtenni. A tudományos szocializmus második eleme a periodikus túltermelési válságok tana volt, mely szerint e válságok tulajdonképpen a kapitalizmus halálos ítéletét mondják ki. Röviden arról van szó, hogy amikor egy áru termelése beindul, akkor annak sikerét látva minden piaci szereplő ezt kezdi gyártani, ennek, s a piac korlátozott voltának következtében fellép a túltermelés, ami eladhatatlanná teszi a terméket, annak gyártásával mindenki leáll és nyomor és hiány lesz úrrá, mígnem az egész kezdődik elölről. Nos, ma láthatjuk, hogy a túltermelési válságok ideje ismételten lejárt. Ezért aztán nem állja meg a helyét, hogy a burzsoáziát saját létbizonytalansága fogja arra késztetni, hogy feladja uralmi helyzetét. A Mi a kommunizmus című korai röpiratban, amely a Kommunista Kiáltvány évében született, ezt jelöli meg Marx mint “evolúciós alternatívát”. Ez a viszonylag elfeledett kis tanulmány mutatja, hogy az általunk vázolt kétféle koncepció között nem ott húzódik az alapvető különbség, hogy a “reformista”, vagy a “forradalmi” út következik belőle. Ahogy helytelen ebből következően a jóslat, hogy ezek a gazdasági alapot szétfeszítő tényezők egy olyan világot hoznak létre, “amelyben már nem az egymással konkuráló gyárosok irányítják a termelést, hanem az egész társadalom, szilárd terv és szükségletei szerint.” Miközben a konfliktusokat feltételező szcenáriók sem valósultak meg, vagyis ezek a – kapitalizmustól elválaszthatatlan, de hatásukban eljelentéktelenedő – túltermelési válságok ma már nem hajtják a proletárokat semmiféle forradalmi cselekvésbe.

A harmadik mozzanat pedig, hogy az egész történés mozgató osztálya immár csak a proletariátus lehet. “De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek majd halálát okozzák, hanem megszülte azokat a férfiakat is, akik majd ezeket a fegyvereket forgatni fogják – a proletárt.” Ezen pont és az előző pont ellentétéről mint a marxi finalizmus legnagyobb hibájáról sokan beszéltek már, ez dolgozatunk szempontjából irreleváns. Ami számunkra a lényeges, hogy a proletárforradalmak nem mentek végbe, sőt, a proletariátus “nem osztályból”, a burzsoá társadalmon kívül állók osztályából az I. világháborúban nagyon is a burzsoá társadalom osztályává vált. Szerves része a tőkés világnak, mivel nem is lehetett más. A “politikus” marxi történelemkoncepció osztályokra vonatkozó három alapfeltétele közül, vagyis hogy 1. a forradalmi osztály bázisa kiszélesedik, 2. a forradalmak sorozata az osztályszerkezetet mindig tovább és tovább egyszerűsíti és hogy 3. az osztályharcok egyre inkább éleződnek, egyik sem jött be. A proletariátus bázisa mára teljesen beszűkült. A nyugati demokráciákban mára egy proletár-burzsoá forradalom valószínűsége szinte a nullával egyenlő, ami nem azonos a történelem végével. És hát az osztályharcok ahelyett, hogy fokozódtak volna, éppenséggel megszűnni látszanak. És ami a legfontosabb, vagyis ami a “politikus” Marx osztályainak igazi halála, hogy a mai társadalom viszonyai éppenséggel annyira bonyolultnak tűnnek fel, hogy e marxi osztályelmélettel a maguk idézett totalitásában se nem magyarázhatók, se nem megoldhatóak. Mindezzel korántsem kívánjuk igazolni az osztályharcok megszűnésének, vagy a történelem végének látszatát, ugyanakkor ennek pontos elméletét egy másik tanulmányban lenne szükséges kifejteni.¹⁷

A “politikus” Marx elmélete tehát nyilvánvalóan ellentétben áll azzal a történelemkoncepcióval, amelyet a tanulmány korábbi részében elemeztünk. Mint említettük, ennek a szembenállásnak alapja, hogy a kétféle elmélet az empirikus tapasztalat két különböző szintjéről indul ki, ezekből csinál a marxizmus tudományos módszereivel természetes módon történelemfilozófiát és társadalomkritikát. Amint pedig később látni fogjuk, ezek dialektikus módon minden valóságos marxizmusban, mint az “igazi” marxizmusban, sajátos egységet alkotnak.

A “politikus” Marx a Kommunista Kiáltványban és más művekben elmeséli osztályainak történetét az elejétől a végéig, megszületésüktől megszűnésükig. Tanulmányunk elején azonban már utaltunk arra, hogy amikor Marx mindezeket leírja, a történet valójában még az elején jár csak. K. R. Perry könyvében kifejti, hogy Marx korában, vagyis az 1848 előtti időkben az iparosodás még “eléggé gyerekcipőben járt”¹⁸. A szerző kifejti, hogy Európa lakossága 1830-ra, közel ötven év alatt megduplázódott és elérte a 160 milliót, a következő megduplázódás viszont már a hatvanas évek végére bekövetkezett. E folyamat természetesen együtt járt a városok ugrásszerű növekedésével, illetőleg az iparosodás elterjedésével. A Kommunista Kiáltvány születésekor azonban az iparosodottság még csak Angliában érte el azt a szintet, hogy olyan városokkal találkozhassunk, mint amilyenek a “politikus” Marx vízióiban szerepelnek. Ezért írja Perry, hogy “Németországban a munkásosztály gyakorlatilag még csak csírájában volt jelen a negyvenes évek végére. Bár Marx német volt, tapasztalatainak alapja Manchester volt és nem mondjuk Mannheim.”¹⁹

Hobsbawm ugyanezt a kérdést elemezve kimutatja, hogy a Kommunista Kiáltvány osztályai a megírás idején kétféle értelemben sem léteztek még Európa szerte. Egyrészről mennyiségileg, másrészről minőségileg. Előbbi azt jelenti, hogy ebben az időben az iparosodás igazából még csak egyetlen iparágban volt jelen, ez pedig a textil-, a pamutipar volt. A gépesítés mai szemmel nézve tulajdonképpen elég primitív gépeket jelentett, ezek újításait mai szemmel nem is nevezhetnénk igazi technikai újításoknak. Ugyanakkor Marx tendenciaként világosan látta a fejlesztés egyre fontosabb szerepét a termelésben, még ha ezt az elvet nem is érvényesítette következetesen elemzéseiben. (Ahogy erről több elemző, így Márkus–Bence–Kis is beszámolnak Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan című művükben.) Másrészről a munkásosztály aránya ekkorra még nem tette lehetővé, hogy valóban a társadalom kulcsfontosságú osztálya váljék belőle. Ahogy Hobsbawn írja: “De Anglia kivételével a munkások száma elenyésző volt, százezreket tett ki – nem milliókat”. Ugyanakkor, bár a polgári társadalom kiépülését sok helyütt még évtizedekig gátolták a feudalizmus maradványai, Marx érzékelte ennek a folyamatnak a hallatlan méreteit. A vidéki munkaerő városi proletárrá válása, ezzel együtt a vidéki munkaerő “agrárproletárrá” válása, a kevesek hihetetlen meggazdagodása a nagy többséggel szemben, talán a legmeghatározóbb élménye volt Marxnak, és “politikai filozófiai” írásaiban kiemelkedő szerepet foglal el.

Hobsbawm elemzése szerint a dolog másik oldala, hogy Marx korában a városi munkásság sem szocializációját, sem helyzetét tekintve nem volt egységes. Különbség leginkább talán a vidékről feláramló szegények és a már régen városi, ugyanakkor a kapitalista fejlődés révén korábbi tevékenységüket feladni kényszerülő “kézművesek” között húzódott. E különbség néha olyan méreteket is ölthetett, hogy míg utóbbiak egyértelműen vesztesként élték meg az ipari kapitalizmus kiépülését, előbbiek egyszerre lehettek relatív nyertesei és vesztesei a folyamatoknak. Nagy különbségek mutatkoztak továbbá intellektuális képességeiket, szervezettségüket tekintve is. Anélkül, hogy részletesebb elemzésébe belemerülnénk, felfigyelhetünk arra a döntő tendenciára, melyet elemzéseiben Marx kiemel. E tendencia pedig az elnyomorodás mindenképpen közös és egyetemes jellege, vagyis, hogy a kapitalizmus eltünteti mindazt, ami egyedi; a saját termelési folyamat szempontjából szükséges egyen-munkaerővé változtatja a bérmunkást. Ez volt talán kultúrkritikai értelemben az az élmény, amely mindazok számára meghatározó volt, akiket a középkori városfejlődés során megérintettek a polgári értékek. Ennek a folyamatnak az elemzése mindenképpen bővebb kifejtést igényel, mindenesetre Marx előtt nyilvánvalóan jelentkezett a tőkés termelési módnak az ember kiteljesedését ellehetetlenítő hatása, mely folyamat végén valóban a Kommunista Kiáltvány elembertelenített egyen-proletariátusát találhatjuk.²⁰

Politikus és filozófus marxizmus

A “politikus” és a “filozófus” marxizmus dialektikus viszonya Marx alapvető módszere. Mindezt azért szükséges éppen ezen a helyen leszögeznünk, mert e nélkül Marx súlyos tévedéseiként aposztrofálhatnánk a Kommunista Kiáltványban és a szerző életművének nagyobbik részében megfogalmazott gondolatokat. A tanulmány nem vállalkozhat arra, hogy Marx helyett megfogalmazza ennek a viszonynak elméletét és pontos módszerét. Állításunk szerint azonban “politikus” és “filozófus” marxizmus kettőssége több úton is igazolható lenne. Kimutatható lenne az ismert marxi formulák segítségével, hogy a dialektika alapvető formulái erre a viszonyra ráilleszthetők, s rekonstruálható lenne a későbbi marxista gondolkodók nézeteiből, így többek között Lukács, Marcuse stb. elemzéseiből a módszer valamennyi sajátossága. Jelen tanulmány azonban csupán arra vállalkozhatott, hogy a marxi életműből rekonstruálja a “filozófus” és a “politikus” Marx nézeteit, s hogy bebizonyítsa: a marxizmus eme módszertanilag elkülönült két szegmensének tényként való elfogadása, illetőleg a köztük lévő dialektikus viszonynak legalábbis érzékelése nélkül maga a marxi életmű sem érthető meg.

Ezt bizonyítandó nézzük meg egyetlen példán keresztül ennek folyamatát. A filozófus marxizmus feladata a különböző társadalmi formák és történések rendszerbe illesztése, ahogyan arra a “filozófus” Marx elemzései kapcsán példákat is láthattunk. Ez a marxizmus a “történelmi materializmus” segítségével feltárta és feltárja a letűnt, a jelenlegi és az eljövendő társadalmi formációk lehetséges viszonyát. (Tőkei Ferenc definíciója szerint a “történelmi materializmus” a társadalmi formák elmélete, a társadalom jelenségeinek ebben a keretben történő elemzése)²¹ A “politikus” marxizmus szerepe ezzel szemben az, hogy a reális társadalmi gyakorlatból kimutassa azokat a tendenciákat, azokat a létező egyéneket és csoportokat, amelyek a társadalmi változás valódi hordozójává válhatnak, s befolyásolhatják annak irányát. Ez az, amit – csupán egyetlen idézettel alátámasztva – Herbert Marcuse úgy fogalmaz meg, hogy “a kritikai elmélet fölszámolja magát”, amint arra az eredményre jut, hogy ezeket a hordozókat a jelen társadalmából lehetetlen kimutatni. Erre a reális veszélyre figyelmeztet egyébként Az egydimenziós ember zárógondolata is. (Az elmondottak alapján pedig merőben új megközelítésbe kerül mind a marxi determinizmus kérdése, mind pedig a létező szocializmusok utópisztikus jellegének kérdése. Előbbi talán egyértelmű, utóbbival kapcsolatban ezen a helyen csak annyit jegyeznénk meg, hogy az nem céljaiban, vagyis a kommunista társadalom létrehozásának vágyában bizonyult utópisztikusnak, hanem kiindulási alapjainak tekintetében. Vagyis egy olyan társadalom-leírás nevében, egy olyan “politikus” marxizmus nevében cselekedett, amely – mihelyt ez a gyakorlat lépett az elmélet helyébe – maga vált utópisztikussá, hiszen – mint láttuk – a Kommunista Kiáltvány történetében valójában a világ nem jutott túl messzire, márpedig a létező szocializmus hivatalos ideológiája alapjául valahol egy olyan helyzetet tekintett, amely igencsak a könyv “utolsó lapjain” található.)

Nézzük röviden először az előbbit, vagyis a “történelmi materializmus” szerepét a “filozófus” és a “politikus” Marx módszertanában. Marx elemzései során több helyen is kifejti a “materialista történelemfelfogás módszerét”. Tőkei Ferenc egyik könyve elején idéz Marx Anyenkovhoz írott leveléből: “A társadalom az emberek kölcsönös tevékenységének a cseréje. Szabadon választhatják-e az emberek azt, hogy milyen társadalmi formában éljenek? Semmiképpen nem. Tételezze az emberek tevékenységének meghatározott formáját és megkapja az érintkezés és a fogyasztás meghatározott formáját. Tételezze ezeknek meghatározott formáját és megkapja a társadalomszerkezet meghatározott formáját, a család, a rendek, vagy az osztályok meghatározott szervezetét, egyszóval megkapja a meghatározott társadalmat. Tételezzen egy meghatározott társadalmat és megkapja a megfelelő politikai rendszert.”²² Persze mindez korántsem gyakorlati módszer, hiszen ezek végigvitele még egyetlen társadalmi forma esetében is egy egész emberéletet követelne.

Marx ezért az alkalmazható és valódi módszert híres Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához című munkájában fejti ki. Az emberek akaratuktól független “termelési viszonyokba lépnek egymással, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. (…) Az anyagi élet termelési módja határozza meg általában az élet szellemi, politikai és társadalmi folyamatát”. Tőkei ezt tekinti a marxi értelemben vett “termelési mód” meghatározásának. Szerinte Marx mindenképpen szükségesnek tartotta bizonyos szempontok alapján kategóriákba sorolni az emberek társadalmi termelésének korszakait. Könyvében egyébként Tőkei arra tesz kísérletet, hogy kimutassa, a Marx által vázolt ötféle termelési módon kívül nem létezhetnek lényegében különböző termelési módok.

Ennél azonban van számunkra elemzéseinek egy sokkal fontosabb vonatkozása is. Arról van szó, amikor Marx a kapitalizmus előtti formákat és a tőkés termelési módot állítja szembe egymással. Tőkei megállapítja, a fő különbözőség, hogy míg előbbiek barbár társadalmak alapjain jöhettek létre, addig utóbbinak alapfeltétele a “civilizált” társadalmi alap. És ha ennek az állításnak nem is a konkrét tartalmát, hanem a struktúráját tekintjük, láthatjuk, hogy Marx valóban csupán a kapitalista társadalomban pillantja meg a kommunizmus kifejlődésének lehetőségét.

Mit jelent ez valójában? Tőkei szerint a lényeg az, hogy Marx a kapitalizmus előtti társadalmi formákat “természet adta” társadalmi formáknak tekintette, ahol az egyén egy természetes közösség tagja. Ezt részben már mi is elemeztük. Tőkei szintén kiemeli, hogy “ezek a közösségek csak a kapitalizmus megjelenésével bomolhattak fel”.²³ Marx szerint a lényegi különbség a kapitalizmus előtti formák korlátoltságában és a kapitalizmus korlátlanságában keresendő. A kapitalista termelési mód “forradalmi”, mert “ugyan természete szerint bornírt, a termelőerők egyetemes kifejlődésébe torkollik, és egy új termelési mód előfeltételévé lesz, amely nem úgy van a termelőerők fejlődésére alapozva, hogy egy meghatározott állapotot legfeljebb kiszélesítsen, hanem amelynek egyetlen előfeltétele a kiindulási ponton való áthaladás”. A tőkés termelés így “puszta átmeneti pontként tételeződik”.²⁴

Ezzel, úgy gondoljuk, világosan utaltunk a “történelmi materializmus” szerepére a “filozófus” Marx nézeteiben. A történelmi materializmus az a valós módszertani alap számára, mely valóban bizonyítja a kommunista társadalom kialakulásának lehetséges voltát, ugyanakkor csupán “elméleti szükségszerűségként” tételezi azt. A kapitalista termelési mód elemzése során számtalan hasonló tételezésig jut el Marx. Ezen tételezések valóban csupán “elméleti szükségszerűségek” számára, és mint ilyenek, a történelmi materializmus reális korlátai. Azon korlátok, melyek megkülönböztetik a téves materializmusoktól, így a “mechanikus materializmustól” is, amelyet Marx a Feuerbach-tézisekben úgy elemez, hogy az csupán “a polgári társadalom szemléletéig juthat el”, nem pedig a dolgok valódi lényegéhez.²⁵

Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy a “politikus” Marx elemzései során a történelmi materializmus módszerének ellentmondó eredményekre jutna. Az “elméleti szükségszerűség” gyakorlati szükségszerűségre váltása, amely lényegében minden marxi “politikai filozófia” sajátja, maga is a társadalom valódi folyamataiból indul ki. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy Marx azokban az elemzéseiben, amelyekben a termelési módok kérdéskörét érinti, egyáltalán nem beszél “politikai filozófiai” írásainak fogalmairól. Sem “proletárokról”, sem “forradalomról”, sem semmiről a “politikus” Marx szövegeinek megfelelő kontextusban. Sőt, A német ideológiában világosan utal rá, hogy a “patriarchális viszony, a rabszolgaság, a rendiség, az osztályviszony” mint az adott korra jellemző “munkamegosztás eredménye”, teljes mértékben a felépítmény része.²⁶ Ezt a gondolatot pedig az életmű oly számos helyén megismétli, hogy kétségbe vonnunk felesleges.

A történelmi materializmust ezért mint a “proletariátus harci fegyverét” értelmezni, ahogyan azt Lukács tette korai írásaiban, merő teleológia. Lukács – anélkül, hogy nézeteinek részletesebb elemzésébe belemehetnénk – abban látja a történelmi materializmus eredeti funkcióját, hogy “feltárva a kapitalizmus ellentmondásait”, “az utolsó elnyomott osztály szabadságharcában” “hangos harci eszközzé váljék”. A visszavetítés itt ismételten “filozófus” és “politikus” marxizmus egybemosásában keresendő, mintha a marxizmus nem lenne több, mint a proletariátus “politikai filozófiája”, netán “ideológiája”.²⁷

Amikor azzá válik – tehát például a “politikus” Marx elemzéseiben –, akkorra már megszűnik történelmi materializmus lenni. Amikor Marx a proletariátust pillantja meg mint azon társadalmi erőt, amely helyzetének változása a tőkés termelési mód meghaladása felé mutat, egyértelműen a “felépítmény” mozgásaiból indul ki. A “politikus” marxizmus szereplői királyok és politikusok, osztályok, rendek és rétegek, törvények és törvényhozók, papok és vallások, meg mindenféle tudósok és újságírók, egyszóval egyedi és partikuláris emberek. A “politikus” Marx filozófiája ezek mozgásait, harcait, konfliktusait írja le, miközben természetesen ez is valódi filozófusi teljesítmény. A “politikus” Marx – miután megállapítja, hogy pusztán spekulatív módon nem lehet a tőkés társadalom felbomlásának sem a feltételeit, sem konkrét megjelenési formáit és szereplőit kimutatni²⁸ – a valós társadalmi folyamatok változásainak tükrében tekinti a “társadalmi alap” esetleges változásait, nem pedig fordítva, ahogyan azt a “történelmi materializmus” helyes módszerével kapcsolatban meghatározta. Amikor tehát a “filozófus” marxizmus módszere az “eredeti értelemben vett” történelmi materializmus, akkor a “politikus” marxizmus módszere egészen más. Ahhoz, hogy ezt világosan láthassuk, szükség volt a különböző tudományok és tudományágak olyan mértékű differenciálódására, ahogyan az napjainkra bekövetkezett. A “politikus” Marx – mai szemmel nézve – módszerében jobban hasonlít a mai “politológiára”, “politikai filozófiáját” azonban megvédi az esetlegességtől, hogy olyan szigorú elméleti alapokra támaszkodik, mint akár a későbbi “tudományos szocializmus” alaptézisei. A “történelmi materializmus” tehát nem más, mint az az alapvető tudományos viszonyulás, amely megteremti a “politikus” és a “filozófus” marxizmus dialektikus alapját.

A marxi elmélet erejét mindenképpen az adta, hogy a valóságot minden másnál jobban hozzá tudta kapcsolni az elmélethez, a filozófiát a valóság és a valóságot a filozófia szolgálatába állította. A “történelmi materializmus” két mozzanatának ellentétes mozgása nélkül (amelyek közül mai szemmel a másodikra már félrevezetőnek is tartjuk a “történelmi materializmus” kifejezést) Marx saját bevallása szerint sem lett volna képes a reális politikai praxis megragadására.

Anélkül tehát, hogy ennek a kérdésnek a részleteit ismertetnénk, térjünk inkább vissza eredeti állításunk másik téziséhez, hogy “politikus” és “filozófus” marxizmus helyes értelmezése nélkül nem érthetjük meg magát a marxi életművet sem. Soron következő példánkból világosan kitűnik majd, hogy Marx eredeti intenciói mind ezt, mind az eddig elmondottakat alátámasztják.

“A Gazdasági-filozófiai kéziratok megírása idején a fiatal Marx gondolatait még fogva tartja a spekulatív filozófia” – kezdi elemzését a “dogmatikus strukturalista” Garaudy Az elmélet forradalma című, a marxista kánon számára elfogadott könyvében. A könyv ezen részében ugyanazzal a kérdéssel kerül szembe a szerző, amit a korábbi marxista elmélet igazán sohasem tudott megoldani, vagyis azzal, hogy hogyan fejthet ki Marx az életmű különböző helyein olyan nézeteket, amelyek első ránézésre nyilvánvalóan, még filozófiai módszerüket tekintve is eltérnek egymástól. Garaudy ezen írása arra tesz kísérletet, hogy mindezeket még a fiatal Marx eszmei éretlenségeként fogja fel. Nincs jogunk azt állítani, hogy Marx tudása, módszere, véleményei az életút során ne tökéletesedtek volna, de úgy tűnik, a szerző ezen írása egy másik problémát próbál ezzel elfedni. Ez azonban csak írásának részletes elemzése során derülhet ki.

Garaudy azt kísérli meg kimutatni, hogy azok a kategóriák, mint például az elidegenedés, amelyekkel Marx az ember emancipációs folyamatának menetét illusztrálja, hegeliánus maradványok, olyan, a spekulatív filozófia alapján nyugvó kategóriák, amelyeknek semmi közük nincs az érett marxizmushoz. “A szociális forradalmat itt még nem a történelem, az emberiség fejlődésének egy történelmi mozzanataként fogja fel, hanem az emberi lényeg mint az elidegenedés leküzdése jelenik meg.” Itt most nem akarunk kitérni arra a vitára, amelyben ez a mondat a nyilvánvaló állásfoglalás szándékával fogalmazódik meg, vagyis a marxista antropológia létezésének vitájára. Csupán azt szögeznénk le, hogy Garaudy ezt ugyancsak “metafizikus maradványnak” tartja. Később azután kimutatja, hogy A német ideológia megírásakor már hogyan kerülnek ezek a kategóriák a helyükre. Kimutatja: ehhez a módszertani fordulathoz szükség volt arra, hogy nézeteit Marx végre a “forradalmi proletariátus bázisán fogalmazza meg.”

Garaudy elemzése a felületes szemlélő számára teljességgel hihető, egy kidolgozott ideológia megalapozott elméleti bázisán fejti ki nézeteit. Állításait talán nem is lehet pusztán elméletileg cáfolni. Cáfolatát a marxi életmű adja, az, hogy a probléma, amit valójában elfedni igyekszik az elemzés, éppen az elemzés igazságtartalmával szemben lép fel. Tudniillik éppen az elemzés legfőbb állítása nem felel meg a valóságnak, hogy Marx gondolkodására még ballasztként nehezedne a “spekulatív filozófia”. A cáfolat egy ugyancsak közismert marxi mű, A hegeli jogfilozófia bírálatához című írás. Ezt valamennyi Marx-elemző olyan írásnak tekinti, amelyben a marxi módszer már érett formájában jelenik meg. E tanulmány azonban időben megelőzi a Gazdasági-filozófiai kéziratokat, éppen előtte íródott, tehát ahogy az egyiket befejezte Marx, úgy kezdett bele a következőbe. Aligha hihető, hogy elfeledkezett volna mindarról, amit már egyszer tudott. A marxi életmű történetisége éppen azt bizonyítja, hogy a két gondolatmenet bizony egyszerre, egymás mellett jól megférve volt jelen Marx gondolkodásában. És ez akkor is igaz, ha a Gazdasági-filozófiai kéziratok kategóriái nem minden esetben tekinthetők teljesen kiforrottnak. Erről azonban a korábbi marxi elméletek nem vehettek tudomást.

Ráadásul ezt a szándékolt kettősséget maga Marx is kifejti, éppen az említett A hegeli jogfilozófia bírálatához című munkájában. Gondolatmenete elején éppen Marx írja: “A spekulatív (jog)filozófia kritikája már mint a német politikai tudat eddigi módjának határozott ellenfele sem önmagába torkollik, hanem olyan feladatokba, amelyek megoldására csak egy eszköz van: a gyakorlat”. Illetve “Az elmélet akkor képes a tömegek megragadására, ha radikálissá válik. Radikálisnak lenni annyi, mint a dolgot gyökerénél megfogni”.²⁹

Elemzése további részében azt mutatja ki, hogy saját nézetei mennyiben jelentenek többet az addigi legforradalmibb német elméletnél, a reformációnál. “Németország forradalmi múltja ugyanis elméleti: a reformáció. Ahogyan akkoriban a szerzetes, most a filozófus az, akinek agyában a forradalom elkezdődik.” A reformáció kettős arca nyilvánvaló. Egyszerre volt az elmélet reformja, de ugyanekkor a gyakorlat teremtette meg az utat a megreformált elmélet felé – mondja Marx. “A forradalomnak ugyanis szüksége van egy … anyagi alapra. Az elmélet egy népben mindig csak annyira valósul meg, amennyire a nép szükségleteit elégíti ki” – mondja Marx a mindenkori forradalmi pillanatról, hogy később ezt a mozgásban lévő történetiségéből – immár egyértelműen – úgy fogalmazza meg: “nem elég, ha a gondolat a megvalósulásra tör, a valóságnak önmagában is a gondolatra kell törekednie”. Marxnak ennél pontosabban nem volt szüksége nézeteinek megfogalmazására, hiszen a szociális forradalom, majd később a proletárforradalom és ennek bázisa, a szegények, majd később a munkásosztály adta magát mint az elmélet megvalósulásának alanya. Ugyanakkor Marx számára mindvégig nyilvánvaló volt, hogy miért ez a megfelelő alany. Ezeket az elemzéseket azért volt szükséges ilyen rövid formában is megemlítenünk, hogy láthassuk, a korai és késői Marx módszere között igazán döntő különbségekkel nem találkozhatunk.

A Marx-recepció az életműnek szinte valamennyi periódusára vonatkozóan tett hasonló kísérletet arra, hogy az életmű ezen vagy azon elemét – akár más elméleti konstrukcióban is – hibásnak, tévesnek vagy elhamarkodottnak bélyegezze az életmű egy másik darabjának nevében. Ugyanakkor a legtöbb esetben hasonló módon kimutatható lenne ezen elemzések hibája.

Marxizmus és az idő-tényező problematikája

A marxizmus – mint a bevezetőben megfogalmaztuk – az elmélet és a gyakorlat egységének megteremtésére tett nagyszabású kísérlet volt eredeti formájában, vagyis Marx munkásságában. Annak az egységnek a megteremtésére tett kísérlet, amely a világot megrendítő társadalmi átalakulások során – a vallás, a fenomenológia stb. megrendülésével – darabjaira hullott szét. A marxi módszer helytelen értelmezése nyomán ez az egység viszonylag rövid idő alatt széttörött és csak kétségbeesett válaszreakciókra futotta a recepciós irodalomban, amely a vad ortodoxiától a szociáldemokrata “ideológiájáig” és az “újbaloldalig” terjedt.

Ahogy elmélet és gyakorlat egysége korábban – mint ezt a dolgozat nyitó részében elemeztük – azért törött szét, mert megrendülni látszottak az emberi haladásról alkotott alapvető nézetek, Marx után ugyanez történt és végigkísérte a marxizmust egész huszadik századi útján. Mai szemmel nézve a marxizmus szinte valamennyi követője és ellenzője számára dogmává merevedett, talán éppen azért, mert ahelyett, hogy a marxi módszerek alapján újra és újra magát a marxizmust is elemzés alá vonták volna, “követőkké” és “ellenzőkké” váltak. A Marx-recepció eszmetörténeti vonatkozásait e dolgozat azonban még jelzés értékkel sem tárhatja fel.

Ehelyett csupán egyetlen vonatkozásra hívnánk fel a figyelmet, amely elméletünk szempontjából döntő vonatkozás. Ahogy Alec Nove elemzi: “nyilvánvaló, hogy a marxisták a kommunizmust nem távoli célnak tartották, hanem őszintén hittek abban, hogy a fiatal párttagok meg fogják érni a kommunizmust saját életükben.” (Nove, 1984.) Nove ezt a tételt egyenesen Marx örökségének tekinti és hosszasan citálja azokat az idézeteket, amelyek igazát látszanak alátámasztani. Ezek közül a legmeggyőzőbbek talán a Marx technikai fejlődésbe vetett hitére vonatkozó állításai, vagyis, hogy “Marx valószínűleg azt hitte, hogy a technikai haladás a kapitalizmusban gyakorlatilag már megoldotta a termelés problémáját, csak a termelőerőkre rátelepedett kapitalista rendszer akadályozza meg, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon”. Nove szerint kijelenthetjük, hogy ha a marxizmust teljes egészében tekintjük, akkor az mai szemmel nézve utópia.

Nove felvetése akkor is hallatlanul termékeny gondolatokat tartalmaz, ha általa csak újabb adalékkal szolgálhatunk elmélet és gyakorlat viszonyának kérdéséhez. Ebben a kontextusban ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy a Marx utáni elemzők nem értették meg az idő szerepét a marxi elméletben, erre nem is fordítottak kellő figyelmet és időt. A dogmatizmus így szinte valamennyi marxista gondolkodásnak sajátjává válik. A dogmatikus marxizmus Marxnak olyan tételeit is megvalósulandóknak és örök érvényűeknek tekinti, amelyekre vonatkozóan a marxi intenciók betartása nyilvánvalóan ellentétes eredményekre vezetne. Eddigi elemzéseinkből talán már nyilvánvaló: a “politikus” Marx elemzései az akkorra és az ottra vonatkoznak. Természetükből adódóan pedig esetleg még ezek között a körülmények között is érvénytelenné válnak, nemhogy ha teljesen más időben és más helyen próbálnánk a valóságot hozzájuk igazítani.

Ezt a dolgot megvilágíthatjuk a másik oldalról is. “Marx és Engels alaptétele, hogy elemzéseiknek mindig a meglévő valóságon kell alapulniuk” – írja tanulmányában Sajtos Erzsébet.³⁰ Ha ezt a nézetet akár maga Sajtos is következetesen alkalmazná, felfedezhetnénk az általunk elmondottak igazságtartalmát. A szerző a Párizsi Kommün tapasztalatainak fényében született “szocializmus” koncepciót teszi meg sajátjának és úgy jellemzi Marxszal, hogy “valójában még minden tekintetben magán viseli annak a társadalomnak a jegyeit, amelyben létrejött”. Ugyanakkor gondosan kerüli írásában azoknak a marxi gondolatoknak az idézését, amelyek még ez előtt születtek, még ha olyan híresek is, mint a Kommunista Kiáltvány egyes gondolatai. Mint például az, ahol Marx úgy jellemzi a majdani proletárdiktatúrát, hogy az “teljes mértékben felszámolja” a korábbi társadalom minden visszásságát. Itt persze nyilvánvaló ellentmondás fedezhető fel, amelyet csak azzal lehet magyarázni, hogy Marx saját életművében mindig következetesen alkalmazta a “politikus” marxizmus permanens megújítását megkövetelő intenciókat.

Marx mindig hevesen szembe helyezkedett azokkal, akik a marxizmus dogmává szilárdításán fáradoztak. Marx ugyanis világosan látta: a dogmává merevített marxizmus csak olyan mozgalmat hozhat létre, amely nem a “polgári társadalom” negatívumainak és ellentmondásainak “pozitív megszüntetéséért” küzd, hanem árnyképek és látomások ellen vív értelmetlen harcokat. Olyan harcokat, amelyek nem is az emberek saját harcai, így elidegenednek tőlük, illetve azok velük szemben is elnyomóként lépnek fel. Az a finom dialektikus viszony, amely a módszertanilag helyesen alkalmazott “filozófus” és “politikus” marxizmus között fennáll, az eszmét olyan – Lukács terminusát használva – “dinamikus komplexummá” változtatja, amely alkalmassá válhat mind a társadalom bonyolult folyamatainak leírására, mind a gyakorlat, a politikai praxis valóban tudományos kezelésére.

Alec Nove parafrázisa mindezek tükrében talán teljesen új értelmet is nyerhet. “A marxisták Marxot eddig csak különbözőképpen értelmezték. De a feladat, hogy megváltoztassuk.”

Jegyzetek

¹ Görgényi Ferenc: Tulajdon és politika, Budapest, 1982 , 16 p.

² Thoma László: A szabadidő marxi elmélete, Budapest ,1986, 13 p.

³ Karl Marx: A szent család, Budapest, Marx-Engels Művei (a továbbiakban MEM) 2 1963, 6 p.

⁴ MEM 2, Budapest, 1963, 221 p.

⁵ Hobsbawm: Forradalmak kora, Budapest, 1964, 161 p.

⁶ Ágh Attila, Tudományos-technikai forradalom és művelődéspolitika, Budapest, 1980, 20 p. A mű egyébként több félreértésen alapul, melyek hibás voltát a létező szocializmus fejlődéstörténete igazolta.

⁷ Karl Marx: A Kommunista Párt kiáltványa, Budapest, 1963, MEM 4.

⁸ Thoma László: A szabadidő marxi elmélete, Budapest, 1986, 13 p.

⁹ Szelényi Iván: A poszt-kommunista átmenet dilemmái, Budapest, 1992, 102 p.

¹⁰ Márkus György: Marxizmus és “antropológia”, Budapest, 1966

¹¹ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, MEM 46 I-II, Budapest, 1963, 82 p.

¹² i. m. 78. p.

¹³ i. m. 80 p.

¹⁴ i. m. 35 p., illetve A német ideológia közismert helye MEM 3

¹⁵ Anélkül, hogy ennek a kérdésnek akár csak érintőleges bibliográfiáját adnánk, csupán csak A német ideológia egy hosszabb szövegrészét jelölnénk meg. MEM 3., Budapest, 1963, 20–43 p.

¹⁶ Luxemburg Rosa: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1980. A proletariátus oldaláról való jelzett vizsgálódás eszmetörténeti vonatkozásait lásd: Vajda Mihály Utam Marxtól című könyvében

¹⁷ Az itt elmondottakkal kapcsolatban – mint erre többször utaltunk is – érdekes összevetés az egy évben íródott Kommunista Kiáltvány és a Mi a kommunizmus? című röpirat. Különösen annak tükrében, hogy ez utóbbinak van egy két évvel korábbi változata is, ahol a túltermelési válságok kapcsán nem a forradalmi, hanem az evolúciós utat fejti ki Marx és Engels. MEM 3, MEM 4, Budapest, 1963.

¹⁸ Perry: The Burgeois Century, Párizs, 1972, 170. p.

¹⁹ i. m. 210 p.

²⁰ Ezeknek a saját fejtegetéseknek alapját lásd Hobsbawn i. m.

²¹ Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxi elméletéhez, 1971; Tőkei Ferenc: Antikvitás és feudalizmus, 1968; Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód, 1966; Tőkei Ferenc: Kortársunk-e Marx, 1984. Marcuse megjegyzései a kritikai elméletről: Marcuse: Az egydimenziós ember. Budapest, 1990. Ennek utolsó mondata: “Csak a reménytelenek kedvéért adatott meg nekünk a remény”.

²² i. m 1971, 7 p.

²³ i. m. 136 p.

²⁴ idézi i. m. 170 p.

²⁵ MEM 3, 7 p.

²⁶ i. m. 80 p.

²⁷ Lukács György: Történelem és osztálytudat, Lukács György: A fiatal Hegel, 1976; Lukács György: A társadalmi lét ontológiája, 1–3, 1971

²⁸ Tőkei, 1971: 8., továbbá nagyon érdekes elemzésében a “pozitivista” tudományokkal kapcsolatban Tőkei, 1985.

²⁹ MEM 1. 368 p.

³⁰ Sajtos Erzsébet: A szocializmus és kommunizmus fejlődési fokozatai Marxnál, Budapest 1988, illetve rögvest ott a másik, nem kevésbé hibás megoldás: Althusser: Marx – az elmélet forradalma, Budapest 1968. Utóbbi elmélettörténeti összefoglalóját is adja a kérdéskörnek.