A közgazdasági paradigmaváltásnak mindig a válság nyit utat. Ezúttal az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válság az „új gazdaság" fogalmát teszi próbára, és bennünket is arra ösztönöz, hogy felülvizsgáljuk közgazdasági fogalomtárunkat az adórendszertől a lakáspolitikáig. Továbbra is vitatéma, hogy milyen értelemben léteznek alternatív gazdaságpolitikák, és mennyiben befolyásolható a nemzetgazdaságok világgazdasági környezete. E kérdések elemzéséhez rangos külföldi szerzőket is segítségül hívtunk. Történelmi visszatekintéseinkben politikai és intellektuális portrékat olvashatnak olyan személyiségekről, mint Jurij Andropov, Kunfi Zsigmond, Jánossy Ferenc, valamint szerkesztőségünk egykori tanácsadója, Marton Imre.

Tartalomjegyzék

1. Richard D. Wolff : Az Egyesült Államok gazdasági válsága
2. Barbara Brandt : Helyi közösségek pénzrendszerei az Egyesült Államokban
3. Milij Greckij : Változatok a piaci szocializmusra
4. Andor László : Négy könyv a globalizációról (Strange, Matzner, MacEwan és Went)
5. Reinhard van der Veen, Wolfram Treiber, Friederike Habermann : Globális játszmák
6. Eric Toussaint : Gondolatok Genováról
7. Joseph E. Stiglitz : Úton egy „posztwashingtoni konszenzus” felé
8. Németh György : Az újraelosztás – Egy közgazdasági mítoszról
9. Stuber Ervin : A magyar adórendszer
10. Bozsik Sándor : A lakáshitelezés állami támogatása a rendszerváltás után
11. Nagy András : Jánossy Ferenc trendjei a magyar gazdaságban
12. Roj Medvegyev : Andropov Magyarországon
13. Agárdi Péter : Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása
14. Boris Danzer-Kantof, Marton Imre : Marton Imre Franciaországban (1939-1943)

Az amerikai gazdaságban működő high-tech klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben váratlanul szétdurrant. A Nasdaq tőzsdeindexe fél év alatt 60%-ot vesztett értékéből, véget vetve egy új aranykorról, töretlen fejlődésről szőtt álmoknak. Valójában ez az összeomlás teljesen szabályszerű volt, és a 90-es évek amerikai „boom”-ja, mely bámulatba ejtette a közgazdászokat, sem volt olyan rózsaszínű: csökkenő reálbérek és szabadidő, eladósodó és széteső családok, növekvő erőszak, táguló szakadék a gazdagok és a szegények között ugyanúgy jellemezte, mint a GDP növekedése.

Az amerikai gazdaságban működő high-tech ágazat (Internet, számítástechnika, telekommunikáció) klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben durrant szét. A Nasdaq tőzsdeindexe az év folyamán 40%-ot veszített értékéből, s ezt 2001. első negyedévében további 20%-os értékvesztés követte. A Nasdaq a többi amerikai tőzsdei mutató nagy részét is magával rántotta. Dollár milliárdok tűntek el az amerikai gazdaságból. A tehetősebbek, miután az 1999. évi abszurdan magas nyereségeket gyors esések követték, elfordultak a tőzsdétől. A többi amerikai polgár elborzadva figyelte nemrég felhalmozott értékpapírkészletei értékének zuhanását (sokaknak megtakarításaik elvesztésével, illetve lecsökkent nyugdíjukkal is szembesülniük kellett, jóllehet nyugdíjukat “a történelem legnagyobb konjunktúrájában” fektették be). Az USA tőzsdei tulajdonosi összetételének részleteiről lásd az 5. sz. függeléket. A gyors növekedés lelassulásának, illetve a recesszió feltűnésének következményeként az ipari ágazatok elkezdték visszafogni beruházási programjaikat. A munkavállalók többsége csökkentette kiadásait s adósságfelhalmozását a tőzsdei árak esése miatt, és mert tartottak a recessziónak a bérekre, ellátásokra és a munkahely biztonságára gyakorolt hatásától. Mindezek a negatív fejlemények tovább élnek 2001-ben.

A kapitalizmus ismét bebizonyította, hogy milyen hatalmas a benne rejlő és általa kivédhetetlen instabilitás. A globális társadalom most várja a jólét ily masszív és hirtelen megteremtésének illetve lerombolásának tragikus következményeit. Közgazdászok és politikusok arról vitatkoznak, hogy vajon “sikló” vagy “zuhanó” leszállás vár-e ránk – eufemizált zsargonnal beszélve a “társadalmilag kezelhető” tömegekről, akiket még inkább veszélyeztet a társadalmi kontroll hiánya, mivel a gazdasági recesszió már meglévő politikai, kulturális és pszichológiai problémákat súlyosbít. A kapitalizmus kereke ismét fordult, csúfot űzve az “új gazdaság” elméletéből, amit az amerikai gazdaság hipnotizált pénzelői támogatnak, a sekélyes tőzsdei ügynököktől Alan Greenspanig.

Mint ahogy az már számtalanszor megtörtént, sem a kapitalista magánvállalatok, sem magánszemélyek nem vállalták föl a buborék megóvásához szükséges lépések megtételét. A politikusok sem voltak jobbak. S a gazdasági szakemberek – akiknek feladata a gazdasági hatalmak tanácsokkal való segítése lenne s a monetáris és fiskális politika végrehajtása – sem megérteni, sem kezelni nem tudták a kapitalizmus ezen groteszk instabilitását. Ahogy az várható volt, a republikánusok és a demokraták egyaránt ünnepelték a buborékot, amíg az növekvőben volt, s egymásra mutogattak, amikor a buborék szétdurrant. Így eljátszották szerepüket, melynek lényege, hogy a nyilvánosság figyelmét a kapitalista termelési struktúra és az elosztás piaci struktúrája helyett a kormányzati politikára tereljék. Így a konzervatív Bushnak sikerült a demokrata Gore-ra hárítani a felelősséget azért, hogy a buborék oly sok munkavállalót hagyott kétségek között a tekintetben, hogy nekik vajon miért nem sikerült soha sem részesedniük abból, amit “mindenki” konjunktúrájaként emlegettek.

Természetesen a buborék csak meghatározott számú ágazatot és vállalatot, azok beszállítóit és részvényeinek, illetve kötvényeinek tulajdonosait s kereskedőit foglalta magában. A média mégis minden eddiginél jobban, szinte fiókvállalatként beszivárgott a multinacionális konglomerátumokhoz, visszhangozta az “új gazdaságra” vonatkozó ígéreteket, így válva egy új és végtelen konjunktúra mítoszának kerítőjévé. Nem vizsgálták meg, hogy a gazdaságnak melyek azok az ágazatai, amelyek immár képtelenek bármilyen működésre, vagy csak olyan áron tudnak fennmaradni, hogy a történelemben példátlan mértékű hitelfelvételre kényszerülnek, vagy minden eddiginél több családtagot küldenek munkába magasabb óraszámban, több munkahelyre. Anélkül, hogy észrevették volna, az amerikai individualista kulturális mítoszra építettek, így biztosítva azt, hogy az emberek milliói, akik nem voltak képesek részeseivé válni az “univerzális” konjunktúrának, balszerencséjüket, önmagukat, esetleg mindkettőt okolják. Soha föl sem merült, hogy a kapitalista termelési struktúrának bármilyen része lehet az ő “univerzális” felemelkedésből való kirekesztettségükben. Emiatt azon kevesek, akik sem önmagukat, sem balszerencséjüket nem okolták, maradtak a hagyományos alternatívánál, az éppen hatalmon lévő garnitúra hibáztatásánál. Ezek Gore-tól Bush felé fordultak, így biztosítva számára elégséges számú szavazatot ahhoz, hogy a bátyja és a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai ellopják az elnökválasztást.

A Bush-adminisztráció, a szokásokhoz híven, csatasorba állítja majd a konvencionális monetáris és fiskális politikai lépéseket – kamat- és adócsökkentések stb. –, hogy megpróbálják kezelni a terjedő recessziót és annak következményeit. Bush mindezt pontosan megtervezett forgatókönyv szerint fogja megtenni, hogy legfőbb támogatói (kis és nagy tőkés vállalatok, a legtehetősebb családok, illetve a fundamentalista/vallásos jobboldal) kellő profithoz jussanak. A demokraták protestálnak majd, de csak erőtlenül. Az alacsonyabb jövedelmű rétegek s a szakszervezetek felőli támogatottságuk ellenére a háttérben működő legfontosabb pénzelőik többsége meglehetősen sokban hasonlít a republikánusok finanszírozóihoz. A demokraták így nem képviselnek alternatívát a republikánusok által támogatott monetáris és fiskális politikai stimulánsokat érintő egyezménnyel szemben. Támadni fogják a protekciókat élvező Bush-támogatókat, Bush pedig védeni fogja irányelveit, mondván, azok “a recesszió problematikájára irányulnak”. Sem a republikánusok, sem a demokraták nem fogják még csak említeni sem azt a feltevést, hogy a kapitalista termelési struktúra és a szétosztás piacstruktúrájának érintetlenül hagyása eleve kizár bármiféle hosszabb távú megoldást a kapitalizmus instabilitását illetően. Az itt következőhöz hasonló, a legújabb amerikai gazdaságot bíráló tanulmányok csak akkor kapnak majd figyelmet és válhatnak politikailag hatékonnyá, ha és amikor majd új politikai mozgalmak használják őket információforrás gyanánt.

1. Az 1990-es évek amerikai “boom-ja”

Az, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban egyáltalán létezett-e jóléti fellendülés, attól függ, mit vizsgálunk. A “boom”-tézis támogatói például a kapitalista vállalatok profitját emelik ki, mely igen magas volt. Ezek a magas profitok a tőzsdei árakban még magasabb – spekulatív – csúcsokat eredményeztek. Hasonlóképpen, a munkanélküliség történelmi távlatokban is nagyon alacsony szintre esett vissza (5% alá az évtized második felében, ami igazi kuriózum az Egyesült Államok kései történelmében).Végül magas volt az ipari kapacitás kihasználtsága, és óriási volt a bruttó hazai termék által mért gazdasági növekedés. Ezek a jelenségek gyors növekedést eredményeztek a költséges magánházak építtetésében, s ugyanígy spekulatív növekedés indult az ipari és kereskedelmi jellegű építkezések terén is. A kisipari termelésű árucikkek tömeges vásárlása szintén jelentősen nőtt. Ilyeténképpen egy “boom” vagy “buborék” ciklus kezdődött: gazdasági fellendülés > tőzsdei fellendülés > gazdasági fellendülés – egymást kölcsönösen erősítve és létrehozva egy fölfelé mozgó spirált, mely egyre kevésbé van kapcsolatban más megalapozó, szintén mérhető gazdasági realitásokkal.

Más szempontokat alapul véve egészen eltérő kép alakul ki. Az 1980-as és 90-es években a reálbérek csökkentek. A csökkenő bérek és a kézi munkaerőigényt redukáló technológiai változások – a klasszikus automatizálás “számítógépes forradalom” szakasza – együttesen termelték meg a “boom-szintű” vállalati profitokat. Álljon itt egy beszédes példa arról, hogy több millió állampolgár miként élte meg a konjunktúrát. 1975 és 2000 között New Yorkban a lakásbérlők átlagos reál középjövedelme mindössze 3%-kal, míg a lakások átlagos reálbére 33%-kal nőtt. Így minden negyedik városi háztartás a jövedelmének több, mint a felét költi lakásbérletre (New York Times, 2000. július 9.).

A csökkenő reálbérekkel szembesülve az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai kétféle módon reagált. Egyrészt a tartozásokkal rendelkező amerikai családok háromnegyede további személyes adósságokat vállalt, túllépve az egész emberiség történelmében bármely eddigi gazdaságban tapasztalható mértéken. A lakás (jelzálog) hitelek, autó hitelek és hitelkártya adósságok mind történelmi csúcson vannak, és sokkal gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek, profitok vagy akár a tőzsdei árak (ld. 1. sz. Függelék). Másrészt a csökkenő reálbérekre az amerikai családok még több családtag munkába állításával, illetve a munkaórák számának növelésével reagáltak. A Gazdaságpolitikai Intézet éves statisztikai jelentése szerint (A dolgozó Amerika helyzete, 1998-1999) 1979 és 1996 között egy átlagos amerikai család éves jövedelme 97 dollárral gyarapodott (a dollár jelenlegi értékén számolva) a férj keresetnövekedéséből, szemben a 7300 dollárral, amely a feleségek keresetnövekedéséből adódik. A nőknek a háztartásokból a kereső tevékenységek felé áramlása az elmúlt évtizedekben gyorsult fel; a gyerekek hamarabb vállaltak munkát, az idősebbek késleltették nyugdíjba vonulásukat vagy visszatértek a munkájukhoz, kereső nők és férfiak másod- és harmadállásokat vállaltak. Mindenki túlórázott.

A többletmunka és többletadósság ugyan lehetővé tette az amerikai családok számára, hogy reálfogyasztásukat a reálbérek csökkenése ellenére szinten tartsák, ennek társadalmi ára azonban a családi és egyéb személyes kapcsolatok nagymértékű visszafejlődése volt. Megnőtt a hivatalos és nem hivatalos válások és szétköltözések száma. A szülőség mint tevékenység visszaszorult mind az idő és energia, mind pedig a szülők pszichológiai elkötelezettségének tekintetében, szülő-pótlók jelentek meg (képzettségük gyakran a szülők anyagi helyzetének függvénye). Felnőtt egy generáció, mely a szüleitől minden eddiginél jobban elidegenedett. Így a családon belüli erőszak is robbanásszerűen megnövekedett – házastársak, szülők, gyerekek és idősebbek között egyaránt. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint 1990 és 1995 között a 9–12. osztályos amerikai középiskolások 26%-a komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, s 9%-uk ténylegesen tett is ilyen kísérletet. Az Egyesült Államok egész területén szaporodó iskolai lövöldözések és az ezekre adott reakciók jól bizonyítják az amerikai családi problémák egyre súlyosbodó jellegét és az ezek körül uralkodó hisztériát. Az Államigazgatási Elemzések Nemzeti Központjának Bűnelkövetés és büntetés Amerikában című tanulmánya szerint a férfiak esetében 89, a nők esetében 73% a valószínűsége annak, hogy életük során erőszakos bűncselekmény-kísérlet áldozatai legyenek. Az amerikai börtönök populációja hamarosan eléri a 2 milliót. Ezen számok messze magasabbak bármely európai mutatónál. A válások, kábítószeres visszaélések és a pszichológiai betegségek száma ugyancsak az Államokban a legmagasabb a világon. A magán- és a családi élet destrukciójának rövid és hosszú távú – a munka termelékenységére, a bűnözésre, a városi közellátásokra és aziskolarendszerre gyakorolt – hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg maradandóak. Tehát, miféle fellendülést jelentettek a 90-es évek?

Vegyük számba a következő két példát. Először is, az Egyesült Államok oktatási rendszere az elmúlt két évtizedben jelentősen romlott. Kevesebb diák vesz részt a felsőoktatásban. A főiskolákon és egyetemeken a csoportlétszámok emelkedtek, míg a választható szakok száma visszaesett. A diákok teljesítménye az oktatás minden szintjén leromlott. Másrészt, a helyi és országos politikai életben, a szakszervezeti életben, sőt, a vallásos közösségi életben – egyáltalán, minden közösségi vagy kollektív tevékenységben – való részvétel történelmi mélypontra süllyedt.

Az amerikai családok a sűrűbb munkarend miatt kimerültek. Ráadásul egy “prosperitás-kultúra” kellős közepén találják magukat – inkább, mint valaha –, mely végső emberi tevékenységként és a végső emberi teljesítményként ünnepli a maximális mértékű pénzcsinálást és a maximális személyes-egyéni fogyasztást. Következésképpen sem idő, sem érdeklődés nincs a politikai vagy civil ügyek iránt, s így azok – inkább, mint valaha – a pénzcsinálás másodlagos és alárendelt járulékaivá válnak. Minthogy a politikusok minden eddiginél inkább szolgálják a pénzembereket, a választók egyre mélyebb közönnyel és ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Bár a 2000-es elnöki kampányban a két fő téma az oktatási rendszer hanyatlása és a politikai kampány-finanszírozás volt, egyik párt sem ment tovább retorikai gesztusoknál, pusztán felszínesen érintették ezeket a kérdéseket.

Mik a jelenlegi és jövőbeni következményei a hanyatló oktatási rendszernek és a leromlott köz/civil szférának? Miféle konjunktúra volt ez?

A baloldal és a szakszervezetek gyengesége miatt (kevesebb amerikai szakszervezeti tag van ma, mint az 50-es évek óta bármikor) a prosperitás kultúrája csupán csekély ellenállásba ütközik. A kapitalizmus teljesítményének vagy magának a kapitalizmusnak a kitartó kritikája szintén ritka. Nem tűnt még fel olyan jelentősebb társadalmi mozgalom, amely a kapitalizmus alternatíváját kínálná. A vállalati kapitalizmus önbizalmában és magabiztosságában bizonyosan végbement a fellendülés. A politikusok, médiumok és akadémikusok nyilvános diskurzusaiból kirajzolódó kép sokkal inkább az amerikai kapitalizmus magabiztosságának ünneplése, mint az aktuális gazdasági helyzet kiegyensúlyozott értékelése. Az amerikai “boom” része volt az 1990-es évek krónikájának, de olyan része, amelyet “túlreklámoztak” és reklámoznak még mindig az Államokon belül és világszerte, mintha pusztán erről szólt volna az “egész történet”.

2. A “boom” kivételes és ideiglenes körülmények eredményeképpen jöhetett létre; nem jelent meg újfajta kapitalizmus, mely örökös növekedésre és prosperitásra képes.

Az 1990-es évek amerikai gazdaságát az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban máshol jelentkező fejlemények figyelembevételével kell vizsgálni. Ez az összefüggés számos ide vonatkozó kérdéssel kapcsolatban felvázolható. Egyrészt, vajon az 1990-es évek amerikai gazdasága is szembesül-e az 1970-es és 80-as évek japán gazdaságának tapasztalataival? A japán gazdaságnak abban a két évtizedben történt, történelmi precedens nélküli – és a világban “csodaként” emlegetett – konjunktúrája összeomláshoz, majd egy immár több, mint egy évtizede tartó válsághoz vezetett. Ismételheti-e 2000-ben az amerikai gazdaság a Japánban történteket?

Az 1990-es évek végén egy rövidtávú, ám jelentős krízis komoly hatást gyakorolt Ázsia nagy részére, míg jó néhány afrikai gazdaságot egy hosszú távú válság tett próbára. Japánban, Ázsia fennmaradó legnagyobb részében és egész Afrikában kapitalista gazdaságok szenvedték el a különféle nehézségeket. Van-e okunk azt hinni, hogy az amerikai kapitalizmus immunis az ázsiai és afrikai kapitalista gazdaságokat gyötrő problémákkal szemben?

Az Egyesült Államokban korábban volt konjunktúrák – a tizenkilencedik században, az 1920-as, majd az 1960-as években – végül is mind jelentős recesszióba és válságba fulladtak. Van-e okunk azt hinni, hogy ma létezik valami, ami magakadályozza, hogy mindez újra megtörténjen?

Európában az EU megvalósítása olyan formát öltött (a la Maastricht), amely az amerikai kapitalizmus mintájára kívánja újjáteremteni Európát. Ez támadást jelent a szociális jóléti államok – “emberarcú” kapitalizmusok – ellen, amelyek megteremtésére a II. világháború után az európai államok és nagytőkések rákényszerültek. Kelet-Európa egyidejű összeomlása az 1990-es években hatalmas mennyiségű olcsó munkaeszközt, illetve magasan képzett és tapasztalt olcsó munkaerőt kínált a Nyugat magánkapitalizmusai, valamint azok protezséi számára. Ez a két esemény együttesen lehetővé tette volna az egyesült Európa számára, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal mint a legdinamikusabb kapitalizmussal, vagy akár le is körözze azt. De az 1990-es években ez nem történt meg. Európa szociális jóléti rendszerei ugyan visszaszorultak, mégis ellenállónak bizonyultak a felbomlással szemben. A világgazdaság jelenlegi helyzetében ez megakadályozta az európai gazdaságokat és az európai tőzsdéket abban, hogy az amerikaihoz hasonló drámai növekedést produkáljanak.

Az európai és japán kapitalizmusok problémái, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapitalizmusokban jelen lévő nehézségek eredményeként a világ tehetősebb cégei és családjai tőkéiket az amerikai gazdaságba és tőzsdére ömlesztették. Ez a tőkebeáramlás döntő tényező volt az amerikai konjunktúrában s ösztönzőleg hatott az amerikai cégekbe való egyre nagyobb mértékű európai beruházásokra, illetve az amerikai cégekkel való fúziókra (a Daimler Mercedeseket gyárt az Államokban és megvásárolja a Chryslert; az Allianz amerikai biztosítási társaságokat vesz meg; a Dresdner megvásárolja a Kleinworth Bensont; az Ahold amerikai szupermarketeket vesz; a Credit Suisse felvásárolja a First Bostont, stb.), melyek jelentősen segítették az Egyesült Államokat Európa rovására.

Az 1990-es években a kapitalizmusnak a világ más részein jelentkező hátulütői megmutatták, (a) hogy a különleges körülmények hogyan változtatták a kapitalizmust krízisek, válságok és gazdasági katasztrófák motorjává, (b) hogy maga az amerikai konjunktúra részben a világ más területein működő kapitalizmusok nehézségeinek terméke volt, és (c) hogy az amerikai boom tőkét vont el a világ többi részéből, így ellensúlyozta a világ USA-ba irányuló exportjából származó haszon jó részét.

A változó globális feltételek az 1980-as évek végén a kapitalista növekedés centrumát Japánból és Ázsiából az Egyesült Államokba tolták. Van-e okunk kételkedni abban, hogy a további változások ismét áthelyezik a centrumot, ezúttal el az Egyesült Államokból?

3. Az amerikai kapitalista “boom” történelmi okai

Mint ahogy azt Marx feltárta, a kapitalizmus ciklikus jellegű: gazdasági rendszerként rendkívül instabil. Jellemző rá, hogy a növekedési periódusok recesszióba és válságba torkollnak, míg a válságok gazdasági fellendülésnek nyitnak utat. A II. világháború utáni fellendülés az 1970-es évek közepén megjelent súlyos gazdasági visszaesésbe torkollt. Az Egyesült Államok kezdeti hegemóniája utat adott a japán és az európai kapitalizmusok felzárkózásának, amelyek átmenetileg rentábilisabbá váltak, mint amerikai társaik. Az 1970-es évekre az Egyesült Államoknak a tőkés vállalkozások krízisével kellett szembenéznie.

A válság megoldása során az amerikai tőkések válaszút elé állították az amerikai államot: amennyiben nem tesz semmit a rentabilitás krízisének az amerikai tőkések érdekében való megoldásáért, azok tömegesen kivonulnak az Egyesült Államokból, máshova telepítve termelésüket. Egy ilyen jellegű mozgás igen hátrányosan érintette volna az Egyesült Államokat, a bérek és a szociális körülmények romlottak volna mindaddig, amíg elég alacsony szintre kerülnek ahhoz, hogy a világ bármely más részén működő termelési feltételekkel konkurálhassanak. Ez évtizedekig tartó veszélyes gazdasági és társadalmi hanyatlást jelentett volna – ami különösen kockázatos lett volna a hidegháború légkörében.

De volt egy másik alternatíva is. A másik lehetőség reális volt, s mind a tőkés társaságok, mind az amerikai állam támogatta. Ez a megoldás több lépcsőből állt. Először is, a Roosevelt által a Nagy Válság kezelésére létrehozott jóléti államot le kellett bontani. Az állam a polgárok tömegei számára permanensen kevesebb szolgáltatást és támogatást nyújtott, így csökkenthette az adókat és kevesebb közalkalmazottat fizetett. Reagan, Bush és Clinton – mindegyik a maga módján – egyaránt ezt a politikai megoldást vitte tovább. A tőkés társaságok adóit csökkentették, így azok sokkal magasabb profithoz jutottak, amit saját vállalati céljaikra – úgymint komputerizáció és költségcsökkentő óriási léptékű fúziók – fordítottak. A Gazdaságpolitikai Intézetnek A dolgozó amerika helyzete, 1998–1999 című tanulmánya szerint a vállalati nyereségadók (összegezve a szövetségi, állami és helyi adókat) 1967 és 1997 között a GDP 3,3%-áról 2,0%-ra estek vissza. Az alacsonyabb adók következményeként az amerikai állam kevesebb embert foglalkoztatott, mint a II. világháborút követő évtizedekben. Az állam által nem foglalkoztatott embereknek így a magánszférában található munkahelyekért kellett megküzdeniük, lenyomva ezzel a magánszféra munkabéreit. A csökkenő bérek emelkedő profitot biztosítottak a vállalati munkaadók számára. Ugyanakkor a komputerizáció gépekkel helyettesítette az emberi munkát, míg az óriás fúziók lehetővé tették a létszámcsökkentéseket. Ez tovább csökkentette a dolgozók bérét és tovább növelte a vállalati profitot (ld. 2. sz. Függelék). Az, hogy a munkaerőpiacon minden eddiginél több családtag jelent meg – megtoldva jelentős számú bevándorlóval – szintén hozzájárult a reálbérek visszaeséséhez.

Összefoglalva, az Egyesült Államok vezetése olyan politikát folytatott, mely növelte a tőkések profitjait, míg csökkentette az ezekből a profitokból adózás útján elvont részt. Ez a politika “eredményesen” visszafordította a csökkenő rentabilitás folyamatát az amerikai vállalatok hasznára, így alapozva meg az 1990-es évek konjunktúráját, különös tekintettel a tőzsdére, mely helyzeténél fogva leginkább képes tükrözni a folyamatokat. Megnövelt profitjaikat és adómegtakarításaikat az amerikai cégek (1) a munkaerővel kapcsolatos kiadások csökkentését és a nem-amerikai versenytársak legyőzését célzó komputerizációra, (2) a részvénytulajdonosoknak fizetett osztalék növelésére, és (3) a nagyobb méretből származó előnyök kihasználása érdekében más cégek felvásárlására, illetve azokkal való fúziókra használták.

A más társadalmakban működő tőkéseket a speciális társadalmi és történelmi körülmények megakadályozták abban, hogy ugyanezt a politikát folytassák ugyanilyen mértékben és ugyanebben az időben. Az amerikai vállalatok versenyelőnye ideiglenes, és az adott körülmények függvénye volt.

4. Az amerikai konjunktúra ellentmondásai

Az Egyesült Államok központi politikája azonban magával hozta a családi és állami szolgáltatások összeomlását, az oktatás színvonalának visszaesését, a bűnözés és a börtönök számának emelkedését, a drogok elburjánzását, nagyszámú pszichológiai defektusokat, valamint a civil és politikai élet degradációját is. A vállalati nyereségesség válságát úgy “oldották meg”, hogy áttolták azt a családokba, háztartásokba, börtönökbe és a magánéletbe. A düh, a frusztráció, az erőszak és a sérelmek szintje az egész lakosság tekintetében emelkedett – felerősítve az etnikai feszültségeket, az anti-immigráns agitációt, a rasszizmust, a munkahelyi erőszakot, s olyan új jelenségeket, mint az “utcai tombolás” stb.

Ugyanakkor az 1990-es években oly gyorsan megteremtett tőzsdei jólét – mint a “krízis megoldva-krízis eltolva” irányelvek végső kifejeződése – két ellentmondásos és veszélyes következményt hozott magával. Először is, a gazdagok és szegények közötti szakadék sokkal mélyebbé vált, mint bármikor a század eleje óta (ld. 3. és 4. sz. Függelék). Az erőszakos társadalmi konfliktus lehetősége – különösen egy olyan kultúrában, amely az “esélyegyenlőséget” és “mindenkinek a középosztályban való részvételét” hangoztatta – együtt nőtt a gazdagok és szegények között egyre szélesebbé váló szakadékkal. Másrészt, saját jólétük növekedésének tempója spekulatív tőzsdelázat idézett elő a leggazdagabb polgárokban és azokban, akik keresik a módját, hogy közéjük tartozhassanak. Ahogy nőtt a papír-jólét, öngerjesztő módon úgy nőtt a vásárlói és üzleti költekezés, amely egyre kevésbé kapcsolódott megalapozó gazdasági realitásokhoz. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy amerikai túltermelési vagy inflációs, esetleg egyidejűleg mindkét jellegű válság. Gazdasági és politikai vezetők fejezték ki aggodalmaikat arról, hogy a személyi és vállalati adósságállomány túl magas volta miatt a tőzsde és/vagy a termelés összeomlása különösen veszélyes lenne. Mivel a gazdagok és szegények közötti megnövekedett különbségek jelentették volna a társadalmi kontextust bármely összeomlás esetén, az különösen veszélyes volt számukra. Mégsem történt semmi lényegbevágó. Ehelyett a vezetők átadták magukat az “új gazdaság” ábrándjainak, amely valamiféleképpen végül legyőzte a kapitalista konjunktúraciklust.

A vállalati adósságok az 1990-es évek második felében halmozódtak fel, mivel a tőzsde-buborék egyre rizikósabb vállalati kölcsönfelvételeket provokált és tett lehetővé. A Moody’s Investors Service – a legnagyobb amerikai vállalati adósságbecsléssel foglalkozó intézet – egyik legújabb jelentése szerint ez “a befektetők részéről tapasztalható rendkívüli mértékű kockázatviselés” időszaka volt (Rendkívül magas hitelügyleti veszteségek 1999-ben, 2000. július 16., megjelent a Moodys.com website-on). A Moody’s jelentése úgy találta, hogy 1991 óta a legmagasabb mértékű késedelmes adósságvisszafizetés 1999-ben volt tapasztalható, de a jelenség ezúttal veszélyesebb köntösben jelentkezett, mivel nagyon sok adós került pénzzavarba a kölcsön felvételét követő két éven belül (az egyébként szokásos 3-5 évvel szemben). Mint ahogy azt a kapitalizmus sok korábbi krízise alapján már tudjuk, a túlméretezett hitelpiacok és a késedelmes fizetések gyakran visszaüthetnek és alááshatják a buborékot, amely túlméretezte őket.

Az amerikai kapitalizmus rizikófaktorait és veszélyeit részben azok a gyártulajdonosok, politikusok és akadémikusok fedték el, akik hirdették, hogy elérkezett az “új gazdaság”. Ez, az előbbiek állítása szerint, mentes a “régi” kapitalizmus bizonytalansági tényezőitől. Mint ahogy az már számos korábbi spekulatív befektetési buborék esetében megtörtént, e csoportok ismét azt hangoztatták, hogy a legutóbbi technológiai változások “végérvényesen forradalmasították a gazdaságot”. Így ez a buborék nem fog szétpukkadni, mint az összes eddigi. A számítógépek és az Internet varázsszerűen eltörlik a kapitalizmus erőteljesen ciklikus történetét, és a huszonegyedik századot a permanens konjunktúra korszakává teszik.

Mégis, a színfalak mögött a gazdasági növekedés bizonyos tényezői mást sugalltak. A Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Jövedelem és Termelési Számlái szerint az 1960-as években a GDP átlagos éves növekedési szintje elérte a 4,5%-ot, míg az 1970-es, 80-as és 90-es években az éves átlagnövekedés 3% alá esett vissza és e körül stagnált. Egyszerűen nem volt vulkánszerű technológiai varázslat. A kapitalizmus néhol áttörésekkel (mint pl. vasút, elektromosság, vegyi feldolgozás, autók és traktorok, illetve nukleáris energia) tarkított, technológiai változásokból álló hosszú története soha nem irtotta ki ciklikus instabilitását. Sem reális feltevés, sem bizonyíték nem létezett, amely indokolta volna annak sugalmazását, hogy a számítógépek és a jelenkori telekommunikáció eltörlik a ciklusokat. A Nasdaq részvénypiacának – melyen a legtöbb technológiai értékpapír forog – 2000. évi összeomlása s az informatikai és telekommunikációs értékpapírok árfolyamának egyidejű esése a New York-i értéktőzsdén mindenkit emlékeztet arra, hogy a kapitalizmus továbbra is ugyanolyan instabil, mint a korábbiakban.

2001 elején az Egyesült Államok üzleti és politikai vezetői számára az egyik központi gazdasági probléma ismét a válság kezelése. Hogyan lehetséges korlátozni a tőzsde krach recessziót indukáló hatásait? Amennyiben a recesszió az alacsonyabb amerikai kamatlábak és adók ellenére beköszönt, hogyan lehet annak hatásait kontrollálni vagy kiiktatni? A cél, mint mindig, elejét venni a kapitalista gazdaság olyan jellegű hanyatlásának, amely veszélyes kölcsönhatásba kerülhet a politikai és kulturális fejleményekkel. A tőkés rendszer gazdasági hegemóniáját, illetve az Egyesült Államok politikai hegemóniáját globálisan biztosítani kell.

Kísérletek az amerikai tőkés “konjunktúrahelyzet” kontrollálására

Az amerikai FED Bank manipulálja a kamatlábakat annak reményében, hogy ezáltal egyrészt megelőzheti az inflációt, másrészt pedig a zuhanó részvénypiacot az úgynevezett “sikló leszállás” felé terelheti. Az új Bush-adminisztráció folytatni fogja a Clinton-adminisztrációnak azon törekvéseit, hogy kézben tartsa az egyre növekvő szegénységet, valamint kezelje a széthulló családok problémáját (vég nélküli speciális programok a tönkrement családok számára, karöltve az egyházakkal stb.) azáltal, hogy fenntartják a minimális szociális szolgáltatások “biztonsági hálóját” – megtámogatva a rendőrség és a börtönök területén végrehajtott nagyarányú fejlesztésekkel. Az állam ideológiai intézményei – iskolák, média, egyházak és családok – többnyire egyet fognak érteni a Bush-adminisztráció programjával, amely a mindennapi életben jelentkező szegénységért, munkanélküliségért, magányért, erőszakért és pszichológiai defektusokért az egyéneket hibáztatja. Mihelyt a bűnbakkeresést ebbe az irányba terelték, az apparátusok “speciális programokat” fognak felajánlani az egyéneknek, hogy “segítsék” őket egyéni gyengeségeik leküzdésében.

A liberálisok (a szó amerikai értelmében) és a szociáldemokraták szokás szerint harcolni fognak a konzervatívok ellen. A liberálisok keresni fogják a módot a szociális szolgáltatások határainak kitágítására annak érdekében, hogy a kapitalizmus áldozatai képesek legyenek a túlélésre anélkül, hogy radikalizálódnának vagy antikapitalistává válnának. A konzervatívok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a szociális ellátások szükségtelenek, drágák és nem hatékonyak. Érvelésük ugyanaz lesz: a tőkés gazdaság nagyfokú instabilitása biztosítja a kezdeményezések és elrettentések optimális mechanizmusát, amely rákényszeríti a tömegeket a kapitalizmus igényeinek folyamatos akceptálására és az azokhoz való alkalmazkodásra.

Az 1990-es évek során a liberálisok és a szociáldemokraták rettenetes jóslatai egyszer sem váltak valósággá. Arra figyelmeztettek, hogy a jóléti állam lerombolása a gazdagok és szegények közti különbségek növekedésének idején, forradalomhoz és/vagy társadalmi összeomláshoz fog vezetni. A konzervatívok gúnyolódtak rajtuk, és mindkét nagy pártban megszerezték a többséget, mivel a vezető tőkések lelkesedtek a gondolatért, hogy korlátlanul élvezhetnék a zuhanó reálbérek, a deregularizáció és az emelkedő profitok előnyeit. A konzervatívok ígéretet tettek arra, hogy sem gazdasági válság, sem pedig társadalmi forrongás nem fog bekövetkezni. Még a 2000 márciusa után bekövetkezett gazdasági visszaesés első hónapjai is csak kis mértékben vetették vissza a konzervatív konszenzust. Minthogy a visszaesés 2001-ben fokozódik, a konszenzus sokkal komolyabb megmérettetésnek lesz kitéve, mint az 1990-es években bármikor. A többnyire a demokrata párthoz kötődő liberálisok és szociáldemokraták feltehetően újra elismétlik rettenetes figyelmeztetéseiket és jóslataikat. Bush és a konzervatívok meg fogják ismételni – és valósítani – programadó alternatívájukat: a gazdasági ciklus saját mechanizmusait támogatni abban, hogy a tömegeket a kapitalizmus instabilitásához való alkalmazkodásra kényszerítsék. Amint az emberek megpróbálnak megbirkózni az instabilitás mélyreható következményeivel és oldalhajtásaival, a hagyományos liberális kontra konzervatív analízisekkel és javaslatokkal fogják őket bombázni. A legutóbbi választások tanulsága szerint a legtöbb ember nem törődik majd e célzott üzenetekkel, csakis a saját pillanatnyi körülményeivel. Abban fognak reménykedni, hogy a “nehéz idők” nem lesznek túlságosan hosszú távúak és mélyrehatóak.

5. Egy marxista alternatíva

A kapitalizmus mindig is ciklikus volt. Konjunktúra-időszakai – minden országban és egész történetében – mindig recessziókba vagy válságokba torkolltak. Az ebből következő tömeges nélkülözések gyakran hoztak felszínre a kapitalizmust mint a termelés és a gazdaság szervezési módszertanát érintő kérdéseket és kihívásokat. A kapitalizmus támogatói egy idő után krízishelyzetben találták magukat: ilyen rossz osztályzat ellenére hogyan tudnák a kapitalizmust fenntartani? Különféle intézkedésekre tettek javaslatokat – piacszabályozás vagy deregularizáció, vállalatok magánosítása vagy az állami felügyelet fenntartása, sőt, állami tulajdonban tartás, munkaügyi reformok, monetáris politikák, fiskális politikák, változtatások a külkereskedelemben stb. –, melyek célja az volt, hogy könnyítsenek a terheken és legyőzzék a válságot. Ezek az intézkedések azonban soha nem változtatták meg alapvetően (tehát megőrizték) a kapitalista termelés alapstruktúráját. A “kapitalista termelés struktúráján” a marxisták azt értik, hogy a társadalomban ki termeli meg a felesleget, ki kapja meg ezt a felesleget, és azt hogyan osztják szét, illetve hogyan használják föl a gazdaság és a társadalom formálására.

Példának okáért vegyünk egy privát kapitalizmust. Itt magánszemélyek birtokolják és igazgatják a kapitalista termelő vállalatokat, s ezekben sok-sok munkás állítja elő a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a vállalat majd értékesít. Ebben a termelési folyamatban a munkások az általuk árucikké feldolgozott nyersanyaghoz értéket adnak hozzá. A munkájuk által hozzáadott érték összessége meghaladja a nekik bér formájában juttatott értéket. A munkások által hozzáadott érték és a nekik visszajuttatott érték közötti különbség a többletérték. A privát kapitalisták kisajátítják ezt a többletértéket – melynek része az általuk “profitnak” nevezett rész –, és azt kapitalista vállalataik fenntartására vagy terjeszkedésére használják. Más szavakkal, a munkások tömege megtermel egy többletértéket, amelyet nem kap meg, s így nem oszt szét. Ha a rendszer profitot termel, amit a kapitalisták még több munkás alkalmazására és a termelés növelésére használnak, akkor az eredményt privát kapitalista “konjunktúrának” szokták nevezni. Azonban, ha ez bárhol és bármikor előfordult, néhány éven belül – többnyire egy-két évtizednél hamarabb – gazdasági összeomlás következett be. Ez történik, amikor a tőkések csökkentik a termelést és munkásokat bocsájtanak el profitjaik csökkenése vagy bármely más, általuk kényszerítőnek mondott ok miatt.

Ha és amikor az összeomlás vagy annak társadalmi következményei fenyegetik az effajta magánkapitalizmust, támogatói előbb vagy utóbb az államhoz fordulnak. Elvárják az államtól, hogy a válság kezelése érdekében beavatkozzon a gazdaságba. Ez elsősorban a magántőkéseknek a rentabilitáshoz való visszaterelését jelenti. Az állam másodlagos feladata a tömegnyomor enyhítése. Időnként az állam piacszabályozással, szubvencionálással, esetleg a vállalatok feletti állami kontroll gyakorlásával, sőt, állami tulajdonba vétellel (a magántőkés társaságok igazgatótanácsának helyettesítésével) eléri ezt a célt. Az efféle állami beavatkozások – amelyek az “államkapitalizmus” fogalmába tartoznak – nem változtatják meg a termelés alapvető kapitalista struktúráját. A munkások még mindig többletet termelnek, amit ők maguk nem kapnak meg és nem oszthatnak szét. Egyszerűen csak a többletet kisajátítók személye változik meg: a magán-igazgatótanács helyett egy sor állami hivatalnok teszi azt meg. Marxista perspektívából szemlélve, a magánkapitalizmus válságát az államkapitalizmusba való átcsúszással oldották meg.

A történelem során a mérsékelttől a szélsőségesig sokféle államkapitalizmus működött. Az államkapitalizmus mérsékeltebb formájában minimális volt az állami szabályozás, szociális jóléti programok működtek stb. A szélsőséges államkapitalizmusok – melyekre akkor volt szükség, ha a magánkapitalizmus szélsőséges válságba sodródott – meglehetősen különbözőek voltak. Ezekben az állam megkövetelte a magántőkésektől, hogy alkalmazkodjanak az állami helyreállítási programhoz, részben vagy egészében kontrollálta profitjaikat, vagy pedig állami funkcionáriusokkal helyettesítette a magántőkéseket, akik a gyárakat és társaságokat állami tőkés vállalatként működtették. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága mint a magánkapitalizmusok egyik legnagyobb nemzetközi csődje, sok területen vezetett átcsúszáshoz a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elegendő volt egy mérsékelt államkapitalizmus létrejötte. Németországban egy szélsőségesebb forma, a nácizmus vonta össze az állami és magántőkéseket egy államilag szorosan kontrollált kapitalizmusba. Más országokban azok magánkapitalizmusainak más válságai kényszerítettek ki egyéb átcsúszásokat az államkapitalizmusok különféle fajtáiba. Az egyes országok államkapitalizmusának szociális kontextusa határozta meg, hogy saját polgáraik anyagi jólétét, emberi jogait stb. milyen mértékben biztosították.

Az államkapitalizmusok azonban a magánkapitalizmusokhoz hasonló krónikus instabilitást (gazdasági ciklusokat) mutatnak. Az államkapitalizmus konjunktúra-időszaka után eljön az elkerülhetetlen összeomlás. Az okok ugyanazok: az államkapitalista vállalatok nem jutnak elég többlethez – vagy nem használják föl a megszerzett többletet – ahhoz, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot, a termelést és az életszínvonalat. Az államkapitalista válságok lehetnek súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak, mint a magántőkés válságok. Ez az adott idő és hely speciális körülményeinek függvénye. Amennyiben egy akadozva működő államkapitalizmusban a nélkülözés felhalmozódik, a kapitalizmus támogatói nyomást gyakorolnak az államiból a magánkapitalizmusba való átmenet érdekében. Ilyenkor felhangzik a jelszó: “szabadítsuk meg” a vállalatokat az állam súlyos kezei közül, melyek gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Ez pontosan az ellentéte annak a jelszónak, amely az 1930-as években a privát kapitalizmus összeomlása alatt és után volt hallható: “szabadítsuk ki” a vállalatokat a magánszemélyek karmaiból, akik gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Az 1980-as és 90-es években sok ország pontosan ilyen jellegű válaszokat adott az államkapitalizmusban jelentkező nehézségekre.

A marxisták az ezen krízisek által indukált magán- és államkapitalizmus közti átmeneteknek a szemléletében különböznek a liberálisoktól, szociáldemokratáktól és konzervatívoktól. A marxisták szerint bármely jellegű kapitalizmus válságaira az egyetlen megoldás a gazdaságnak és a társadalomnak egy nem-kapitalista módon való megszervezése. A marxista idea és terv a termelésszervezés megváltoztatásával kezdődik. A munkások tömegei a továbbiakban nem fogják a megtermelt fölösleget másoknak (magán- vagy állami tőkéseknek) átadni, akik azt a kapitalista termelési struktúra fenntartására fordítják. Ehelyett a megtermelt többletet a munkások maguk sajátítják ki és osztják szét kollektíven. Nem lesz többé “osztálykülönbség” a többlet termelői és kisajátítói között. A gyárak és hivatalok olyan helyek lesznek, ahol a munkások közösségei nem csak termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, hanem saját többleteiket kollektíven kisajátítják és elosztják. Vagyis sokkal inkább kommunista mint kapitalista osztálystruktúrájú vállalatokként működnek majd. Természetesen a legtöbb marxista sok egyéb, az egyenlőségre, demokráciára és igazságosságra koncentráló társadalmi változtatás lehetőségét is kutatja. Intézményesülésük után ezek az értékek kell hogy irányítsák a kommunista osztálystruktúrájú, egymástól függő vállalatok közti kölcsönhatásokat. Ám ami a legélesebben különbözteti meg a marxistákat, az az, hogy ragaszkodnak e progresszív értékek és társadalmi célok, illetve a munkások által megtermelt fölösleg kollektív kisajátításának összekapcsolásához. Bizonyos értelemben a marxisták e célokat ki kívánják terjeszteni a társadalom gazdasági részére is: ez a munkások által megtermelt fölösleg igazságos, demokratikus és egyenlőségen alapuló kisajátítása és szétosztása.

Befejezésül álljon itt egy marxista példázat: Réges-régen úgy tartották, hogy az egyes emberi lényekre nem lehet rábízni a saját életükkel kapcsolatos egyéni döntések meghozatalát (hol dolgozzanak, mit csináljanak, kivel házasodjanak össze stb.). Azt állították, hogy a káosz elkerülése és a civilizáció, illetve a haladás előnyeinek biztosítása érdekében a királyoknak és a papoknak kell rendelkezniük az egyének viselkedéséről. Ezeket a királyokat és főpapokat azonban végül megfosztották hivataluktól, mégsem következett be sem káosz, sem a civilizáció hanyatlása. Ma hasonlóképpen él az a hiedelem, hogy a munkásokra nem lehet rábízni a munkájuk eredményeként keletkező fölöslegek és profitok fölötti kollektív rendelkezést, s hogy ezzel csak hierarchikus kapitalista társaságok és/vagy vezető bürokraták bízhatók meg a káosz elkerülése és a civilizáció biztosítása érdekében. A huszonegyedik századi marxizmus képviseli a jelenkori igényt egy újabb nagy (és régóta esedékes) előrelépésre a társadalmi jogok és szerveződés területén.

A legutóbbi összeomlásokra – gondoljunk akár Japánra, Dél-Kelet Ázsiára vagy a 2001. évi Egyesült Államokra – adott marxista válasz egyértelműen a múltbeli ingadozások ismétlődésének megszüntetése. Ne legyen többé az egyik fajta kapitalizmus válságára megoldás egy egyszerű átcsúszás egy másfajta kapitalizmusba. A marxista válasznak három alapeleme kell hogy legyen. Először is, a marxistáknak fel kellene fedniük, hogy az úgynevezett “boom-ok” hogyan épültek rá a munkások által megtermelt és tőlük elvett fölöslegre. Másodszor, a marxistáknak fel kellene fedniük az állam- és magánkapitalizmus közötti ingadozások költséges történetét, és azt, hogy a szociáldemokraták képtelenek voltak túllépni az állami forma éltetésén. Harmadrészt, a marxistáknak el kellene kezdeniük megszervezni a kapitalizmus csődjeire és csőd-előtti konjunktúráira adandó válaszra irányuló követeléseket, méghozzá egy baloldali forgatókönyv alapján, amely tartalmazza a termelés kommunista jellegű megszervezésébe való átmenetet.

FÜGGELÉK:

(A függelék elkészítésében Rana Modarres volt segítségemre.)

1. sz. táblázat Amerikai fogyasztói adósság
	1989	1992	1995	1998
Családi átlagjövedelem (minden család, adózás előtt, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	32,8	30,4	32,7	33,3
Családi átlagadósság (minden család, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)	19,2	19,9	23,4	33,4
Forrás: FED Bank, Vásárlói Pénzeszközök Vizsgálata

2.sz. táblázat Termelékenység és bérek Egyesült Államok 1973 – 1996
Termelékenység/óra	26,4%
Reál órabérek	1,8%
Forrás: Lawrence Mishel, Jared Bernstein és John Schmitt: A dolgozó Amerika helyzete, 1998–1999. Ithaca: Cornell University Press, 1999, 123. o.

 

3. sz. táblázat Jövedelemelosztás az Egyesült Államokban (dollár)
	1976	1996
Amerikai háztartások átlagjövedelme (minden háztartás)	39, 416	47,123
Az amerikai háztartások legszegényebb 20%-ának átlagjövedelme	8,672	8,596
Az amerikai háztartások leggazdagabb 5%-ának átlagjövedelme	126,131	201,684
Forrás: Andrew Hacker: Pénz: Kinek mennyi van és miért. New York: Simon and Shuster, 1997, 11. o.

 

4. A nemzeti összvagyon megoszlása az Egyesült Államokban

A háztartások leggazdagabb 1%-a által birtokolt rész
1928	45 %
1950	30 %
1970	20 %
1980	31 %
1990	36 %
1999	45 % (becslés)

 

Három különböző csoport által 1989-ben birtokolt rész
Felső 1%	39 %
Középső 19%	46 %
Alsó 80%	15 %

Forrás: Edward N. Wolff: Ólomsúly: tanulmány az amerikai vagyonmegoszlás növekvő egyenlőtlenségeiről, New York: Twentieth Century Fund, 1995, 8. és 11. o.

5.sz. tábla Nyilvános kereskedésű vállalatokban direkt vagy indirekt módon részvénytulajdonos magánszemélyek (1955–1960) vagy családok(1989–1995).1
Jövedelmi rétegek	1955	19602	1989	1992	1995
1. (legalacsonyabb)	4%	5%	3.3%	6.8%	6.2%
2.	5%	7%	13.0%	18.7%	23.2%
3.	9%	13%	32.2%	40.8%	47.3%
4.	16%	22%	52.4%	63.4%	67.3%
5.	35%	56%	81.8%	78.5%	81.1%
Források: Az 1995-ös egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1956. évi Statisztikai Kivonatból (77. kiadás) származnak, 559. sz. táblázat. Az 1960-as egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1962. évi Statisztikai Kivonatból (83. kiadás) származnak, 627. táblázat. Az 1989–95-ös adatok az 1999. évi Statisztikai Kivonatból (119. kiadás) származnak, 846. táblázat. Washington DC, 1999.

 

¹ Az amerikai népszámlálások során kétszer változtatták meg e számok közlésének módját, így adva százalékos adatokat az 1955–60-as időszakról, illetve az 1990-es évek második feléről. A közbenső időszakról a különböző jövedelmi csoportok részvénytulajdonlását illetően a jelentésekben csak hozzávetőleges számok szerepelnek.

² Az 1960. évi jövedelem szerinti részvénytulajdonlásra vonatkozó jelentés eredetileg hat csoportot állapított meg, amelyek közül az ötödik csoportot a táblázat egységesítése érdekében elhagytam.

Amikor az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, több száz közösség számára saját pénz kibocsátása jelentette a megoldást. A farmerek továbbra is termeltek, rengeteg munkanélküli szeretett volna dolgozni, viszont a pénzügyi „kapcsolati háló", amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrások áramlását és termelésben való részvételét, nem volt adott. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot. A 80-as évek óta a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak, ezúttal már tudatos fejlesztések eredményeképpen.

Az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, az általuk tartott letétek eltűntek, és több száz közösség számára saját pénz kibocsátása vált szükségessé. Ezen közösségek farmerjai továbbra is élelmiszert termeltek, rengeteg munkanélküli tudott és szeretett volna dolgozni, a városoknak és az egyes embereknek továbbra is voltak szükségleteik. Viszont a pénzügyi “kapcsolati háló”, amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrás áramlását és a termelésben való részvételét, nem volt meg. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot.

A globalizáció terjedésének, a folyamatos vagyontranszferek növekedésének, a szegények és a gazdagok közötti rés tágulásának hatására mára sok közösség gazdaságilag nehéz helyzetbe került. Ez különösen igaz ott, ahol a már hosszú ideje létező gyárak bezártak vagy átköltöztek máshová, de súlyos a helyzet számos színes közösségben is, ahol a lakosok már régóta szenvednek a magas munkanélküliségtől és a keveset fizető, bizonytalan munkáktól.

A vagyonos külső tulajdonosok gyakran elszívják számos olyan üzlet profitjának nagy részét, amelyek alacsony jövedelmű közösségekben működnek (még azon üzletekét is, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy serkentsék a helyi gazdasági fejlődést). A bankok és a hitelező társaságok folyamatos diszkriminációja korlátozza a szegény lakosság azon lehetőségeit, hogy akár kis kölcsönt felvéve beindítsák saját vállalkozásukat.

Az 1980-as évektől kezdve a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak. Ekkor öntudatos, innovatív válaszként jelentkeztek a szisztematikusan fennálló problémákra. A legnagyobb figyelmet kapó közösségi valuták használata egyre inkább terjed a középjövedelműek körében. Emellett az alacsony jövedelmű közösségek is bevezettek helyi pénzrendszereket, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezúton erősítsék a közösségi hálózatot, és lehetővé tegyék a korlátozott jövedelemmel rendelkező lakosok számára a szükséges javak és szolgáltatások beszerzését. Néhányan arra használják a rendszert, hogy a vagyont a helyi közösségben tartsák, és az egyébként kihasználatlan helyi képességek és erőforrások nagyobb áramlásának segítésével serkentsék a gazdasági fejlődést.

Az alacsony jövedelmű csoportokban sok ember rendelkezik felesleges szabadidővel, de senkinek sincs elegendő dollárja. A pénzrendszer lehetővé teszi, hogy kihasználatlan képességeiket és erőforrásaikat egymás kölcsönös segítésére fordítsák. Utópista eszmeként: “olyan világot tesznek számunkra elérhetővé, amely ugyanolyan automatikusan jutalmazza a tisztességet és a gondoskodást, mint a piac az önzést és a könyörtelenséget” – mondja Edgar Cahn, a “Time Dollar”-nak nevezett rendszer támogatója.

Mivel nem lehet az összes szervezetet számon tartani, néhány megfigyelő úgy becsüli, hogy kb. 3000 működő közösség létezik ma a világon, ebből több mint 400 Angliában, több száz Ausztráliában és Új-Zélandon. Számuk Kanadában, Európában és az Egyesült Államokban is jelentős, és található néhány Mexikóban, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Bizonyos rendszerekben a résztvevők száma nem éri el a százat, miközben akad olyan is, amely több ezer tagot számlál. Néhányat innovatív személyek indítottak be válaszul a környezetükben jelentkező elbocsátásokra és pénzhiányra, másokat pedig nonprofit szervezetek vagy közösség fejlesztési tanácsadók kezdeményeztek, akik egy speciális gazdasági terület javítására törekedtek.

Bár néhány országban tiltott a helyi pénz létrehozatala, számos más nemzet, beleértve az Egyesült Államokat, Kanadát és Európa többségét, engedélyezi ezeket a rendszereket. Hamisításnak csak az minősül, ha olyan pénzt nyomtatsz, amely hasonlít a hivatalos pénzre. Ellenben teljesen legális saját pénz kibocsátása, ha az egyáltalán nem hasonlít a hivatalos pénzre. Ez a szabály elősegíti a helyi pénzek különböző fantáziadús megjelenéseit. Például egy vidéki massachusetts-i rendszerben sajátos bankjegyet nyomtattak ki: egy káposztafejet az alábbi szavakkal: “hiszünk a farmokban”.

Noha sok közösségi pénzrendszer használja a kereskedelem illetve a csere szót a nevében vagy tevékenységének leírásakor, valójában nem közvetlen barter formában (elcserélem a lovamat a tehenedre; vagy egy hét a nyaralómban cserébe egy hét a jachtodon) működnek. Azok a helyi valuták, amelyeket kinyomtatnak, és papírpénzként szétosztanak, ugyanúgy funkcionálnak, mint a hagyományos pénz. Sőt, ha kereskedelmi céllal hozták létre, használatuk után még adózni is kell. A Time Dollár – ahol minden egyes ember munkaórája ugyanannyit ér – és a LETS-type – ahol az emberek piaci áron értékelt munkája növeli a hitelkeretüket – rendszereket úgy írhatnánk le, mint közvetett barter vagy kölcsönös hitel rendszereket. A résztvevők egyoldalú tranzakciókat hajtanak végre (Steve főz Jane-nek, Jane megjavítja Sue kocsiját, Sue pedig paradicsomot termeszt Stevenek). A szponzor szervezet minden egyes tranzakció értékét (órában vagy “hitel-dollárban”) rögzíti az egyes tagok számláján, mint hitelkövetelés vagy tartozás. Amikor szükségük van rá, a tagok beválthatják követeléseiket az egymás közötti tranzakciókban. A Time Dollár és a LETS-style rendszerek az IRS szabályozása szerint adómentesek, mivel nem piaci rátákat használnak, és jótékony célt szolgálnak.

Valley Dollars és a vidéki gazdasági fejlődés

Franklin megye Massachusetts legszegényebb tartománya, lakosai többsége azon küzd, hogy kijöjjön az állam, a rosszul fizető magánvállalkozások nyújtotta, és a részidős munkákból származó fizetésből. A lakosok gazdasági helyzetének javítása érdekében a Franklin County Community Development Corporation (CDC, Franklin Megye Közösség Fejlesztési Társasága) szponzorálta a “Valley Dollars”-nak nevezett közösségi pénzrendszer létrehozatalát.

A rendszert rosszul fizetett irodai és műszaki női alkalmazottak alapították 1991-ben a szomszédos Hampshire megye állami egyetemén. 1995-ben, amikor a Franklin County CDC átvette és elkezdte fejleszteni, 70 tagja volt. Tim Cohen-Mitchell koordinátor szerint a szervezetnek ma több mint 400 tagja van, többségében egyének, de akad néhány helyi vállalkozás is, ideértve az élelmiszer és más kiskereskedelmi egységeket s néhány kisebb ipari termelő vállalatot.

A vidéki CDC közösségi valutát bocsát ki, és az egyenlőséget elősegítendő, arra ösztönzi használóit, hogy vásároljanak szolgáltatásokat a piaci ártól függetlenül, 10 $/munkaóra áron. A résztvevők természetesen megállapodhatnak ettől különböző árban is.

Csatlakozáskor a tagok 10 $ és 20 $ közötti (amerikai dollár) éves díjat fizetnek a CDC “Valley Trade Commision” (VTC, Völgy Kereskedelmi Bizottság) számára, ezen felül ajándék gyanánt 25 $ értékben szolgáltatásokat vagy termékeket kell biztosítaniuk. Cserébe kapnak 25 $ értékű Valley dollárt. Ha részt vesznek egy 1 órás orientációs programon, kapnak további 25 $ értékű Valley dollárt. A VTC címjegyzéket ad Franklin és Hampshire megye minden olyan személyének és vállalkozásának, akik szolgáltatásokat nyújtanak, javakat termelnek és ezért elfogadnak Valley dollárt. Napjainkra körülbelül 60000 $ értékű Valley dollár van forgalomban.

Mivel a bizottság nem követeli meg tagjaitól, hogy tranzakcióikat rögzítsék, senki nem tudja, hányszor használják fel újra a Valley dollárokat. Bár a bizottság hangsúlyozza a rendszer alacsony jövedelműek számára biztosított elérhetőségét (a tagok kétharmada alacsonyjövedelmű csoportból származik), a címjegyzékben szereplő szolgáltatások közül sok inkább ezoterikus (sokféle masszázs, spirituális /szellemi/ tanácsadás, elektronikus kiadványszerkesztés). Cohen-Mitchell úgy véli, ahhoz, hogy a rendszer jobb közösségi hatást érjen el, legalább 2000 tag kellene és több vállalkozó részvétele. A növekedést gátolja a pénzhiány, nem tudják megfizetni a szervezőket, akik a rendszert bemutathatnák, és több tagot toboroznának.

A részvevők közül sokan magánvállalkozók vagy épp most indítják be saját vállalkozásukat, és arra használják a Valley dollár rendszert, hogy üzletükhöz kötődő szolgáltatásokat és készleteket szerezzenek be. Így megvásárolhatják a szükséges termékeket anélkül, hogy bankkölcsönt kellene felvenniük.

More Time Dollar: A belvárosban ezrek kiszolgálója

A középosztály tagjai gyakran azért vesznek részt egy helyi pénzrendszerben, hogy ezáltal erősödjön bennük a közösséghez tartozás érzése. Az alacsonyabb jövedelműek inkább az olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést helyezik középpontba, amelyeket a lakosok egyébként nem engedhetnének meg maguknak, bár a közösségi érzés itt is ugyanúgy létrejön.

A MORE Time dollár (Member Organized Resource Exchange = Tagok által Szervezett Erőforrás Csere) Missouri államban, St. Louisban és környékén tíz alacsonyjövedelmű szomszédos csoportot foglal magába, több ezer fekete és fehér lakost szolgál. George Eberle, a St. loiusi Grace Hill Settlement House vezérigazgatója 1980-ban alapította a MORE rendszert, amely nem bocsát ki pénzt, helyette a lakosok egymásnak különféle szolgáltatásokat nyújtanak: a lovaglástól a doktorig, gyerekre vigyázás, háztartásvezetés, autószerelés, ételszállítás az öregeknek, hólapátolás, magántanítás stb… mind azon az elven alapul, hogy “az általam rászánt 1 óra egyenértékű az általad rászánt 1 órával”.

Átlagosan 6000 ember vesz részt benne, de minden évben legalább 3000 tagja volt. Néhányan arra használják a MORE rendszert, hogy a szomszédaikon segítve, mások szemében megbízhatóvá váljanak, mások a Grace Hill Programjában végzett önkéntes munka fizetségének tekintik.

A rendszer hatalmas sikerében számos tényező játszik közre. Tökéletesen illeszkedik a hivatali programokba, ideértve a társadalmi osztályoknak, családoknak nyújtott szolgáltatásokat, az egészségügyi programokat. Grace Hill bőséges intézményi támogatást nyújt, kiterjedt helyi elérhetőséget biztosít, és minden egyes lakosnak 20 órás tréninget tart a rendszer működéséről. A résztvevők a tréningért fizetést kapnak: a szövetségi valuta és a MORE hitel egyfajta egyvelegét, amivel még több tag toborzására ösztönöznek.

Számítógépes nyilvántartást vezetnek a tagok által nyújtott és kapott szolgáltatásokról. Aztán, mondja egy résztvevő, “a számítógép segítségével megtudhatod, kinek milyen szolgáltatásra van szüksége. Csak rákérdezel és megnézed. Tegyük fel, hogy különösen érdekelt vagy a takarításban; megtudhatod, hogy a szomszédodban él egy csomó ember, akiknek szükségük van erre a szolgáltatásra.”

Bár eredetileg a szolgáltatásokat olyan öregek számára kívánták biztosítani, akik sokféle szükséglettel és kevés pénzzel rendelkeznek, mára a helyi lakosság különböző generációi vesznek részt a rendszerben, egymás számára a legkülönfélébb szolgáltatásokat nyújtva.

Tovább emeli a rendszer hasznosságát, hogy a Grace Hill mint “Idő – Raktár” kezdte működését, adományokat: használt ruhát, játékot, iskolai felszerelést, új és használt berendezéseket tárolt. Az áruk nagyobb részét a Time dollár tagok maguk hajtották fel.

Hűek maradva az “órát az óráért” értékrendszerhez, a termékek eladási árát a biztosításukra és tárolásukra fordított idő nagysága (órák száma) határozta meg. A MORE tagok közül sokan szélsőségesen szegények. A Time dollárok lehetővé teszik számukra, hogy kiegészítsék korlátozott pénzjövedelmüket és megvásárolják a létfenntartási cikkeket, mint pl. a szappant és a sampont. A Time dollárok “segítettek, mivel rokkant nyugdíjas vagyok, és teljesen kifogytam a WC papírból” – mondja az egyik tag.

Tapasztalatok szerint, a Time dollár az embereket olyan szomszédaikkal kötheti össze, akik bírnak bizonyos képességekkel, amelyekről eddig talán tudomásuk sem volt. Absztraktabb szinten szemlélve, a tagoknak lehetőségük van arra, hogy az idejüket produktívan használják ki, ami a munkanélküliek és a részidős munkások számára – mind pszichológiailag, mind gazdaságilag – különösen értékes.

“Mióta megszületett a gyerekem, és munkanélküli vagyok, nincs pénzem. Egy barátom mesélte, hogy van egy program, ahol megkaphatom a számomra szükséges szolgáltatásokat anélkül, hogy fizetnem kellene értük. Időm volt bőven, hogy másoknak szolgáltatásokat nyújtsak, de pénzem egy garas se.” – mondja az egyik résztvevő. “Unalmas volt mindig csak otthon ülni, pénz nélkül nem tudtam elmenni sehova.”

A Time dollár hatékony szervezőeszköznek bizonyult. “Többet tudok a közösség különböző problémáiról” – állítja az egyik tag. “Azelőtt nem érdekeltek mások problémái” – mondja egy másik. A harmadik szerint: “Rájöttem, hogy mások ugyanolyan helyzetben vannak, mint én, és a problémáinkat együtt tudjuk megoldani.”

Közösségi pénzrendszerek: egyre terjedő újdonság

A fejlett és a fejlődő országokban egyre több közösségi pénzrendszert hoznak létre, egyre nagyobb az érdeklődés irántuk. A múlt évben, San Franciscóban körülbelül 85 ember, több tucat kanadai és amerikai szervezet képviselője, rendezett egy konferenciát a közösségi pénzrendszerekről. Június közepén Chicagóban szerveznek egy hasonló, a Berkley-ben alapított Center for Community Futures által szponzorált konferenciát, amelynek résztvevői a bizalmon alapuló gazdasági fejlődés propagálói, a helyi lakásügyi hatóságok képviselői és más, a közösségek közeledését támogató személyek.

Jim Masters szerint – aki a szervezet vezetője és már hosszú ideje szegénységellenes aktivista – az évek óta tartó harc ellenére több alacsony jövedelmű vidék maradt továbbra is nagy szegénységben. A helyi pénzrendszerek konkrét lehetőséget teremtenek, hogy javítsunk egy közösség és tagjai gazdasági életén. Ezek a rendszerek azáltal is támogatják a tartósabb változtatásokért folytatott harcot, hogy elősegítik az emberek közötti kapcsolatok ápolását.

Egyelőre a közösségi pénzrendszereknek még nincsen szélesebb értelemben vett gazdasági hatása. Még egyetlen rendszer sem elég nagy ahhoz, hogy egy gyakran emlegetett célt teljesítsen: megállíthassa a vagyon kiáramlását a közösségből. A rendszer hétköznapi emberek számára biztosít hatalmat, hogy eldöntsék, mi jelent számukra értéket, és ezt az értéket valóságossá is tegyék, egy olyan gazdasági mechanizmus alkalmazásával, amely az általuk előállított javak, szolgáltatások és a szociális segély körforgását biztosítja.

A szerző 1967-ben megjelent főműve, a Látvány társadalma a szituacionista társadalomkritika átfogó kifejtése, amely komoly hatást gyakorolt az 1968-as lázadások menetére. Az itt közölt negyedik fejezetben Debord a proletariátus és a történelem viszonyát járja körül, hogy – az osztályharc történetét és ideológiáját az utópista szocialistáktól Marxon, Bakunyinon, Bernsteinen, Trockijon és Leninen át egészen Sztálinig vizsgálva – a proletariátus sajátlagos harcának egyetlen adekvát eszközét a munkástanácsokban találja meg. (A mű egy másik fejezetét az Eszmélet 37. számában közöltük.)

A Látvány társadalma. IV. fejezet

“Az egyenlő jogok minden jóhoz és élvezethez, amit ez a világ nyújthat, minden hatalom elpusztítása, minden erkölcsi korlát tagadása – alapjában véve ezek a március 18-i felkelés követelései és annak a félelmetes szervezetnek az alapelvei, amely hadseregéül szolgált.”

Parlamenti vizsgálat az 1871. március 18-i felkelés ügyében

73.

A valódi mozgalom, amely eltörölte a társadalmat irányító addigi viszonyokat, attól a pillanattól kezdve, hogy a burzsoázia győzedelmeskedett a gazdaság terén, mindezt olyan látványosan tette, hogy ezt a győzelmet átfordította a politika nyelvére. A termelőerők fejlődése elpusztította a termelés régi kapcsolatrendszerét; az összes szilárd rend semmivé foszlott. És mindaz, ami addig abszolút volt, történelmivé változott.

74.

Az ember, belehajítva a történelembe, a munkában és a harcokban való részvételbe, amelyek e történelmet alkotják, rákényszerült, hogy saját kapcsolatait tiszta fejjel szemlélje. Ennek a történelemnek nincs önmaga hatásaitól elkülönített célja, noha a történelmi korszak utolsó metafizikus víziója a termelés fejlődését úgy szemlélte, mint amelyben a történelem önmaga talál rá saját céljára. A történelem alanyaként csakis az élő öntermelése jelenik meg: az élő válik a világ – így a történelem – irányítójává és birtokosává – és saját tevékenységének tudatában kezd működni.

75.

A burzsoázia felemelkedésével kezdődő hosszú forradalmi időszakot jellemző osztályharcok együtt fejlődtek a “történelmi gondolkodással”, a dialektikával, amely valódi történelmi gondolkodásként nem egyszerűen a meglévő értelmét keresi, hanem meg kívánja érteni minden meglévő felbomlását is – és ebben a mozzanatban felold minden elkülönítést.

76.

Hegel számára nem a világ magyarázata, hanem a világ megváltozásának magyarázata volt fontos. Mivel azonban pusztán magyarázta ezt az átalakulást, Hegel nem több, mint a filozófia filozófiai betetőzése. Meg akarja érteni a világot, amely önmagát teremti. Ez a történelmi gondolkodás még annak a tudatosságnak a része, amely mindig későn érkezik, hogy az eseményt utólag megerősítse. Így meghaladta ugyan az elkülönítést – de ezt csupán a gondolat síkján tette. Hegel paradox beállítása, amely minden valóságot önmaga történelmi csúcspontjának rendel alá, miközben ugyanekkor ezt a valóságot úgy magyarázza, mint ezt a csúcspontot önmagát, abból ered, hogy a 17. és 18. századi burzsoá forradalmak gondolkodója filozófiájában csupán ezen forradalmak eredményeinek kibékítésére vágyik. “Még a burzsoá forradalom filozófiájaként sem fejezi ki ezen forradalom teljes folyamatát, csupán annak végső következtetéseit. Így nem a forradalom, hanem a restauráció filozófiája” (Karl Korsch: Tézisek Hegelről és a forradalomról). Hegel utoljára végezte el a filozófus feladatát – “a fennálló dicsőítését”; ám már számára is az, ami fennállt, legalábbis a történelmi folyamat totalitása. Mindazonáltal, mivel a gondolkodás külső helyzetét fenntartotta, ezt csupán úgy kendőzhette el, ha gondolatát mintegy megszemélyesítette a Szellem egy már korábban létező tervével – egy olyan abszolút hősi hataloméval, amely azt tett, amit akart, és azt akarta, amit tett, és amely hatalom által elért eredmény a jelen. Így a filozófia – legyilkolva a történelmi gondolkodás által – többé nem dicsőítheti saját világát anélkül, hogy ne tagadná is egyben, hiszen még ahhoz is, hogy egyáltalán megnyilatkozzon, feltételeznie kell, hogy az a totális történelem, amelyre mindent redukált, immár befejeződött, és az egyetlen bíróság, amely dönthet az igazságról, bezárt.

77.

Amikor a proletariátus akcióin keresztül kifejezi magát, ezáltal demonstrálja, hogy a történelmi gondolkozás korántsem halott; a konklúziók tagadása ugyanakkor a módszer megerősítése is.

78.

A történelmi gondolkodás csakis mint gyakorlati gondolkodás élhet tovább, és a proletariátus mint forradalmi osztály gyakorlata semmivel sem lehet kevesebb, mint a történelmi tudatosságnak a világ totalitására való alkalmazása. A forradalmi munkásmozgalom valamennyi teoretikai áramlata a hegeliánus gondolkodással való kritikai konfrontációból virágzott ki – éppúgy áll ez Stirnerre és Bakunyinra, mint Marxra.

79.

Marx teóriájának elválaszthatatlan kötődése a hegeliánus módszerhez éppen ennek a teóriának forradalmi vonásában, vagyis igazságában van jelen. Ebből az aspektusból következően a Marx és Hegel közti kapcsolatot általában ignorálták, félremagyarázták, vagy – ami még rosszabb – azon gondolat gyengeségének állították be, amely megtévesztő módon a marxista dogmává merevedett. Bernstein tökéletesen bemutatja a dialektikus módszer és a történelmi állásfoglalás kapcsolatát, miközben az 1848-as Kommunista Kiáltvány kevéssé tudományos előrejelzéseinek viszonyulásait vizsgálta a németországi proletárforradalom feltételezett közelségéről: “Ez a történelmi önámítás, amelyet bármelyik politikai ábrándozó is aligha tudott volna túlszárnyalni, Marxnál, aki már akkor komolyan foglalkozott közgazdaságtannal, érthetetlen lenne, ha nem a hegeli ellentmondás-dialektika ama maradványának a termékét látnánk benne, amelytől Marx – ugyanúgy, mint Engels –, úgy látszik, élete végéig sem szabadult meg, de amelynek abban az általános erjedési folyamatban annál végzetesebbé kellett válnia.” (Réthelyi Károlyné fordítása)

80.

Azon átfordítás során, amelyben Marx “kimentette és átültette” a burzsoá forradalmak tudattartalmát, nem egyszerűen a termelőerők anyagi fejlődését helyezte a hegeli Szellem kibontakozásának azon helyére, ahol az az időben önmagával találkozott; az objektív megjelenés azonossá vált saját elidegenedésével, és történelmi sérülései nem hagytak sebhelyeket maguk után. A valósággá váló történelem számára nem létezik többé végcél. Marx lerombolta a történésektől távolságot tartó hegeli szemléletet, és bármilyen felsőbbrendű külső erő kontemplációs feltételezését. Ettől fogva a teóriának pusztán saját tevékenységét kellett ismernie. Másrészről a mai társadalom azt a kontemplációs hozzáállást, amellyel a gazdaság változásait szemléli, az átfordítatlan, nem dialektikus aspektust a körkörös rendszer létrehozásában gondolkodó Hegeltől örökölte; ez a világhelyeslés azonban már híján van a koncepciónak, és már nincs szüksége semmiféle hegelianizmusra, hogy igazolja magát, hiszen a szektor, amelyet dicsőíteni kíván, már rendelkezik tudatos szemlélettel, ám mechanikus fejlődésének hatásai mindent befolyásolnak. Marx talaja a tudatos történelem, ahol a mennyiség, amely a tisztán gazdasági jellegű termelőerők vak fejlődéséből keletkezik, átfordul a történelem elsajátításának minőségi létébe. A politikai gazdaságtan kritikája ezen prehistorikus időszak végének első felvonása: “Az összes termelőeszköz közül a leghatalmasabb termelőerő maga a forradalmi osztály.”

81.

Marx teóriáját a tudományos gondolkodáshoz a társadalmat irányító erők racionális megértése köti. De Marx teóriája túllép a tudományon, éppen annyira olvasztja magába, amennyire meg is haladja. Marx a harcot akarja megérteni, és nem a törvényeket. “Egyetlen tudományt ismerünk el: a történelem tudományát” – áll a Német ideológiában.

82.

A burzsoá korszak, amely a történelem tudományos megalapozására törekszik, átsiklik a tény felett, hogy maga a tudomány – és a gazdaság – a történelemben gyökerezik. Másrészről a történelem csak annyiban függ alapvetően a gazdasági ismeretektől, amennyiben pusztán gazdasági történelem marad. A történelemnek a gazdaságra gyakorolt hatását (amely globális folyamat végső soron képes saját alapvető tudományos előfeltételeinek megváltoztatására) a tudományos megfigyelők nagymértékben figyelmen kívül hagyják. Ezt jól illusztrálják azok a hiábavaló számítgatások, amelyekkel bizonyos szocialisták megkísérlik a válságok periodizálását. Amikor az Állam folyamatos erőfeszítéseivel képes ellensúlyozni az éppen aktuális válság hatásait, akkor ez a fajta okoskodás a létrejött egyensúlyban folyamatos gazdasági harmóniát vél felfedezni. Az az igyekezete, hogy meghaladja a gazdaság törvényeit, és birtokba vegye a történelmet – még ha ehhez fel is fogja és hatalmába keríti a társadalom tudományát – jellegében semmiképpen sem tudományos. Ameddig a forradalmi nézet részét képezi az a felvetés, hogy korunkban a történelem tudományos ismereteink segítségével irányíthatóvá válik, addig ez a nézet még nem volt képes levetkezni összes burzsoá vonását.

83.

A szocializmus utópisztikus áramlatai, annak ellenére, hogy történetileg a fennálló társadalmi szerveződés bírálatában gyökereztek, mégis jogosan nevezhetőek utópisztikusnak abban az értelemben, hogy elvetették a történelmet – vagyis a valóban folyó harcokat – és minden olyan mozgalmat, amely kívül esett a tökéletes társadalomról alkotott monolitikus elképzeléseiken; de nem azért, mintha a tudományt tagadták volna. Éppen ellenkezőleg, az utópisztikus gondolkodók teljes mértékben a megelőző századok tudományos gondolkodásának bűvkörében éltek. Céljuk ennek a racionális rendszernek a tökéletesítése volt. Egyáltalán nem tekintették magukat fegyvertelen prófétáknak, hiszen szilárdan hittek a tudományos ismeretek társadalmi erejében – sőt, a saint-simonizmus esetében még a hatalom megragadásának lehetőségében is a tudomány által. “Hogy gondolhatják azt” – csodálkozik Sombart –, “hogy harccal meghódítható az, ami még bizonyításra szorul?” Mi több, az utópisták tudományos koncepciója nem terjedt annak felismeréséig, hogy bizonyos társadalmi csoportok érdekeltek a status quo fenntartásában, és a rendelkezésükre álló minden erővel védelmezik azt, a hamis tudat különféle formáit is beleértve. A dolgokról alkotott elképzeléseik így messze lemaradtak magának a tudománynak történelmi fejlődése mögött, amelyet ebben a korban már nagyrészt bizonyos rétegek – így a fentebb említettek – társadalmi követelései határoztak meg; és nem csak arról döntöttek, hogy mi tudományosan elfogadható, hanem irányt szabtak a kutatásoknak is. Az utópikus szocialisták elfalazták magukat az igazság kifejtésének tudományos módszerei mögött, és ezt az igazságot tisztán absztrakt megjelenésében fogták fel, úgy, ahogyan az a társadalmi fejlődés egy sokkal korábbi fokán megjelenítette magát. Mint Sorel rámutatott, az utópikusok a csillagászat mintájára vélték felfedezhetőnek és leírhatónak a társadalmat mozgató törvényeket. A történelemre igencsak nem jellemző harmónia elképzelése, logikus módon, abból származott, hogy a történelemtől leginkább független tudományt próbálták alkalmazni a társadalom vizsgálatára. Harmóniájuk a mesterkéletlen newtoni kísérletezés révén próbált meg láthatóvá válni, és az általuk beharangozott fényes jövő “ugyanazt a szerepet játszotta, mint a racionális mechanikában a tehetetlenségi erő” (Matériaux pour une théorie du prolétariat).

84.

Marx gondolkodását tudományos-determinisztikus oldala tette sebezhetővé az “ideologizáció” felől; a folyamat már Marx életében megkezdődött, és később jelentősen eluralkodott abban a szellemi örökségben, amit a munkásmozgalomra hagyott. Következésképpen a történelem alanya még kevesebb figyelmet kapott, és egyre inkább a közgazdaság, a par excellence történettudomány lett az, amely garantálta önnön eljövendő tagadásának szükségességét. Így végső soron a forradalmi gyakorlatot – ennek a tagadásnak egyetlen valóságos hordozóját – sikerült egyre inkább kiszorítani az elmélet látómezejéből. A legfontosabbá a gazdasági fejlődés türelmes tanulmányozása vált; hegeli nyugalommal kellett fogadni az ezen fejlődés által kitermelt szenvedéseket, amelyek továbbra is “minden jó kezdeményezés temetői” maradtak. Hirtelen világossá vált, hogy most a “forradalom tudománya” szerint “a tudatosság mindig lemarad”, és ezért a hangsúlyt az oktatásra helyezték. “A történelem bebizonyította, hogy tévedtünk, akárcsak azok, akik hozzánk hasonlóan gondolkodtak. Egyértelművé vált, hogy a gazdaság nem volt még elég fejlett a kontinensen” – írta Engels 1895-ben. Marx egész életében fenntartotta elmélete egységesítő szemléletét, de az elmélet kijelentései a domináns gondolkodás talajára átkerülve a különféle tudományok, és mindenekelőtt a legalapvetőbb burzsoá tudomány, a politikai gazdaságtan kritikájának konkrét formáját öltötték. Ebben a megcsonkított formában, amelyet később meghatározónak fogadtak el, Marx elmélete “marxizmussá” változott.

85.

Marx elméletének gyengesége természetesen a korabeli forradalmi proletármozgalom gyengeségében gyökerezik. 1848-ban a proletariátus nem volt képes a permanens forradalom kirobbantására, és a Kommün is elszigetelődött. Így a forradalmi elmélet még nem fejthette ki magát teljességében. Marx kénytelen volt azt a British Museum íróasztala mellett védelmezni és tisztázni, ami végül is károsan hatott vissza az elméletre. Éppen azok a tudományos konklúziók, amelyeket Marx felállított a munkásmozgalom további fejlődése számára – a bennük gyökerező szerveződési gyakorlattal együtt –, váltak később a proletariátus tudatosodásának akadályaivá.

86.

A proletárforradalom megvédésének bármiféle tudományos gyengesége – akár tartalmi szempontból, akár a kifejtés formájában – óhatatlanul a proletariátusnak és a burzsoáziának az azonosításához vezet a hatalom forradalmi megragadásának szempontjából.

87.

Marxnak az az igyekezete, hogy a proletárhatalom szükségszerűségét a múlt folyton ismétlődő eseményeivel – mint kísérletekkel – igazolva tudományosan alátámassza, elhomályosította történelmi gondolkodását. Ez a módszer már a Kommunista Kiáltvány megírásakor is oda vezette, hogy a különféle termelési módok fejlődését egy lineáris modell szerint szemlélje, amelyben a fejlődést az osztályharc tartotta mozgásban, és amely minden esetben “a teljes társadalom forradalmi átalakításában, vagy a harcoló osztályok kölcsönös pusztulásában” végződött. Azonban a történelem tényei azt mutatják, hogy dacára az osztálykonfliktusoknak, az “ázsiai termelési mód” képes magát stabilizálni (mint ezt maga Marx felismerte), hogy a jobbágyfelkelések soha nem szüntették meg a földesurak hatalmát, és az ókor rabszolgalázadásai sem eredményezték minden ember szabadságát. A legfontosabb dolog, amit ez a lineáris modell szem elől téveszt, hogy a burzsoázia a történelem eddigi egyetlen győztes forradalmi osztálya, és ugyancsak az egyetlen osztály, amelynek számára a gazdaság fejlődése a társadalom megragadásának egyaránt volt oka és következménye. Ugyanennek az egyszerűsítésnek eredményeképpen Marx nem fordított kellő figyelmet az Állam gazdasági szerepére az osztálytársadalom irányításában. Ha úgy is tűnik, hogy a felemelkedő burzsoázia felszabadította a gazdaságot az Állam bábáskodása alól, ez csak azért lehetséges, mivel az az Állam egy statikus gazdaságban volt az osztályelnyomás eszköze. A burzsoázia autonóm gazdasági hatalma a középkorban alakult ki, abban az időszakban, amikor az Államot meggyengítette a kialakult erőegyensúly felbillentése a feudalizmus által. Másrészről viszont a modern Állam merkantilizmusával a kifejlődő burzsoáziát támogatta, sőt később, a “laissez faire, laissez passer” idején a burzsoázia saját Államává vált; végül pedig úgy jelent meg, mint a gazdasági folyamatot kiszámítottan és tervezetten irányító vezetés központosított hatalma. Marx mindazonáltal felvázolta a modern állami bürokrácia – általa bonapartizmusnak nevezett – körvonalait, a tőke és az Állam fúzióját, “a tőke nemzeti hatalmát a munka fölött, egy olyan közhatalmat, amelynek célja a társadalmi rabszolgaság fenntartása”; ezáltal a burzsoázia elvetett minden olyan történelmi létformát, amely túlment az általa a dolgok gazdasági történetére redukált történelmen, és így “a többi osztállyal együtt elvesztette politikai jelentését”. Itt már jól megfigyelhetőek a modern látvány társadalmi-politikai alapjai, amelyekben a proletariátus negatíve úgy definiálódik, mint a történelmi létezés egyetlen trónkövetelője.

88.

Az a két osztály, amelyek megfelelnek Marx teóriájának, az a két letisztult osztály, amelyeket a Tőke teljes analitikus apparátusa bemutatni hivatott, a burzsoázia és a proletariátus; egyben ez a két osztály az, amelyik a történelem során forradalmi szerepet tölt be, habár teljesen eltérő körülmények között. A burzsoá forradalom fait accompli; a proletár forradalom olyan project, amely, bár a megelőző forradalom alapjaira épül, attól minőségileg különbözik. Ha tagadjuk a burzsoázia történelmi szerepének eredetiségét, akkor ezáltal elkendőzzük a proletár project konkrét eredetiségét is, amely semmit sem érhet el, ha nem saját zászlaja alatt fejlődik, és nem kerül tisztába “saját céljainak hatalmasságával”. A burzsoázia azért került hatalomra, mert a fejlődő gazdaság osztálya volt. A proletariátus nem válhat hatalommá, csak ha a tudatosság osztályává válik. A termelőerők növekedése önmagában nem garantálhatja ezt a hatalmat, még közvetve, az általa egyre nagyobb mértékben termelt megfosztottság hatására sem, és nem járhat ilyen eredménnyel az Állam jakobinus-típusú meghódítása sem. Semmiféle, részleges célok elérését preferáló ideológia nem használható a proletariátus számára, hiszen valósága semmi esetre sem valamiféle részleges valóság.

89.

Bár van egy időszak Marxnak a proletár harcokban való részvételében, amikor túl sokat várt a tudományos előrejelzésektől – sőt, ebben egészen odáig jutott, hogy az ökonomizmus illúzióinak intellektuális alátámasztást adott –, ám ő maga sohasem vált ezeknek az illúzióknak a rabjává. Közismert 1867. december 7-i levelében – amelyet egy saját, a Tőkét kritizáló cikkéhez mellékelt, a cikket Engels egy bíráló írásaként tervezte megjelentetni – Marx világosan kijelölte tudományos álláspontjának határait: “A szerző szubjektív tendenciájának ellenben – amire talán pártállása és múltja késztette és kötelezte –, azaz annak a módnak, ahogy a maga vagy mások számára ábrázolja a mostani mozgás, a mostani társadalmi folyamat végeredményét, semmi köze sincs valóságos kifejtéséhez.” Ezáltal Marx, saját objektív elemzésének “tendenciózus következtetéseit” megbélyegezve, és egy ironikus “talánnal” utalva arra, hogy mi “késztette és kötelezte” tudománytalan választásokra, megmutatja a metodológiai kulcsot a probléma két aspektusának közös nevezőre hozásához.

90.

A tudás és a cselekvés összeolvadása magában a harcban kell, hogy realizálódjék, éspedig úgy, hogy mindkettő kölcsönösen egymásban leli megvalósulásának lehetőségét. A proletár osztály a forradalmi harc szervezeteként válik cselekvővé, a társadalomnak a forradalom pillanatában való megszervezése által: ekkor kell létezniük a tudatosság gyakorlati feltételeinek, amely feltételek között a praxis elmélete gyakorlati elméletté válva erősíti meg önmagát. A forradalmi elmélet azonban éppen ennek a központi kérdésnek, a szervezet kérdésének nem szentelt elég figyelmet a munkásmozgalom kialakulásának időszakában, pedig ennek az elméletnek még megvolt a történelmi gondolkodásból fakadó egységes karaktere (amelyet helyesen egy egységes gyakorlat kidolgozására használt fel). Sőt, éppen itt leljük az elmélet következetlenségét, amely lehetővé tette, hogy a burzsoá forradalomtól kölcsönzött etatista és hierarchikus módszerek épüljenek bele. Azok a szerveződési formák, amelyek később a munkásmozgalom ezen elméleti hiányosságán alapulva kialakultak, az egységes elmélet érvényesülésének gátjaivá váltak, és az elméletet számtalan részleges és specializált területre tördelték szét. Így ideológiailag elidegenedve az elmélet képtelenné vált arra, hogy akár csak felismerje az egységes történelmi gondolkodást, sőt, minden alkalommal hátba támadta, amikor az a munkások spontán harcaiban érvényre jutott; szerepe arra korlátozódott, hogy elnyomja ezt a tudatosságot és még az emlékezetét is igyekezzen kiirtani. Pedig a harcnak éppen ezek a történelmi formái képezik azt a gyakorlati keretet, amelyben az elmélet valósággá válhat. Ezek az elmélet tényleges előfeltételei, amelyek azonban nem kaptak elméleti kifejezést. A szovjetek, példának okáért, nem elméleti felfedezések voltak, vagy még korábbra tekintve, a legmagasabb szintű elméleti igazság, amelyet a Nemzetközi Munkásszövetség kifejezett, saját gyakorlati létezése volt.

91.

Az I. Internacionálé kezdeti harci sikerei lehetővé tették számára, hogy megszabaduljon a domináns ideológia benne tovább élő zavaros elemeinek hatásától. De az erre következő vereség és elnyomás légköre megteremtette a konfliktus lehetőségét a proletárforradalom két koncepciója között. Mindkét koncepciónak volt egy autoriter vetülete, amely elvetette a munkásosztály tudatos önfelszabadításának lehetőségét. A marxisták és a bakunyinisták közti ellentét – amely hamarosan kibékíthetetlenné vált – két területen fogalmazódott meg: az eljövendő forradalmi társadalom irányításának és a mozgalom jelenlegi szerveződésének kérdéseiben. És mindkét frakció ellentétesen mozdult el, felcserélve pozícióikat az egyik, illetve a másik kérdést illetőleg. Bakunyin elutasította annak a gondolatát, hogy az osztályokat az Állam autoriter erejével el lehet törölni, és egy kialakuló bürokratikus osztály diktatúráját jósolta, a jólértesültek – vagy annak nevezettek – diktatúráját. Marx véleménye szerint az – egyrészről a gazdasági ellentmondásokból, másrészről a munkások demokratikus oktatásából következő – érési folyamat a proletár Állam szerepét arra a rövid időszakra szűkíti, amelyben szükség van az objektív tényezők által kialakított új társadalmi kapcsolatrendszer legitimizálására. ő azzal vádolta Bakunyint és követőit, hogy az Internacionálé élére egy autoriter konspiratív elitet próbálnak helyezni, amely hajmeresztő módon a társadalomra akarja erőltetni a legforradalmibbak (vagy az annak nevezettek) felelőtlen diktatúráját. Vitathatatlan, hogy Bakunyin egy ilyen perspektíva alapján toborozta követőit: “a népi forgószél közepében nekünk kell a Forradalom láthatatlan vezetőivé lennünk, nem nyílt hatalomgyakorlás által, hanem szövetségeseink kollektív diktatúráján, egy címkék, hivatalos titulusok, jogállás nélküli diktatúrán keresztül, amely éppen attól válik egyre erősebbé, hogy elkerüli a hatalom csapdáit.” Ez egyértelmű összeütközést jelentett a munkások forradalmának ideológiája terén: mindkettőben megjelennek részlegesen helytálló kritikák, de egyaránt szem elől tévesztik az egységes történelmi szempontot, és önmagukat ideológiai autoritásként határozzák meg. Olyan erőteljes szervezetek, mint például a Német Szociáldemokrata Párt vagy az Ibériai Anarchista Federáció hűségesen szolgálták az egyik, illetve a másik ideológiát, ám az eredmény mindenütt jelentősen eltért az áhítottól.

92.

Az a gyakorlat, ahogy az anarchisták a proletárforradalom célját a közvetlen jelenben szemlélték, egyaránt erőssége és gyengesége is a valódi anarchista harcnak (a kollektivista anarchizmusról beszélek; az anarchizmus individualista válfajának követelései nevetségesek). A kollektivista anarchizmus a modern osztályharc történelmi szemléletének csak a végpontjával törődik, amelyet haladéktalanul el kíván érni; ez az abszolút követelése tükröződik a módszer szisztematikus lenézésében is. A kollektivista anarchizmus a modern osztályharcok történelmi felfogásának csak a végső konklúzióját hajlandó látni, és ezen konklúzió azonnali elérésének követelése a módszer lenézését eredményezi. Így a politikai harccal kapcsolatos kritikája az absztrakció talaján marad, míg a gazdasági harc, amely mellett elkötelezi magát, csupán egy mindent eldöntő megoldás illúziójának eszközeként jelenik meg, amely egy csapásra – egy általános sztrájkkal vagy felkeléssel – mindent a helyére tesz. Az anarchisták egy ideált kívánnak megvalósítani. Az anarchizmus az Államnak és az osztályoknak – vagyis az elkülönült ideológiák társadalmi előfeltételeinek – még ideologikus tagadása. A tiszta szabadság ideológiája ez, amely mindent egyenlővé téve elutasítja bármiféle történelmi rossz feltételezését. Ez az álláspont, amely egyetlen követeléssé kovácsolja a részleges követeléseket, adja meg az anarchizmusnak a lehetőséget, hogy az élet teljességéből kiindulva utasíthassa el a fennálló körülményeket, és ne legyen tekintettel semmiféle piedesztálra helyezett kritikai szempontra. Másrészről azonban éppen az a tény, hogy a követelések fúzióját valamiféle abszolútumnak tekintik, az egyéni szeszélyek következtében és még a megvalósulás előtt inkoherenssé teszik az anarchizmust – ez könnyen belátható. Az anarchista doktrína újra és újra ugyanazokat az egyszerű, totális következtetéseket ismételgeti és próbálja alkalmazni minden egyes harcra, amelyeket már a kezdetektől a mozgalom egyetlen végcéljaként határozott meg. Így írhatta le Bakunyin, amikor 1873-ban kilépett a Jurai Federációból: “Az elmúlt kilenc évben a kelleténél is több elméletet dolgozott ki az Internacionálé a világ megváltására – persze ha a világ egyáltalán megváltható pusztán gondolatok által. Én ellenzem, hogy most bárki egy újabbal jöjjön elő. Elég az elméletekből: eljött az akciók, a cselekvés ideje!” Ez az álláspont kétségtelenül megfelel a proletariátus történelmi szemléletének abból a szempontból, hogy hangsúlyozza: az elméletnek gyakorlattá kell lennie, de elhagyja a történelem területét, amikor figyelmen kívül hagyja, hogy ezen gyakorlatba-fordulás adekvát formáit már felismerték, és ezek változtathatatlanok.

 

93.

Az anarchisták, akiket a munkásmozgalom többi részétől világosan megkülönböztet az ideológiák iránti szenvedélyük, saját soraikban is reprodukálják a feladatok specializációját, ezáltal teret engednek az anarchista ideológiák propagandistáinak és védelmezőinek bármiféle anarchista szervezet keretein belüli tevékenykedésre; ezeknek a specialistáknak a középszerűségét csak még inkább megerősíti az a tény, hogy állandóan egy halom örökérvényű igazság ismételgetésére szorítkoznak. Az egyhangú döntéshozatal ideologikus tisztelete a “szabadság specialistáinak” kontrolálatlan hatalomgyakorlását terjesztette el magának a szervezetnek a keretein belül; ugyanakkor a forradalmi anarchizmus hasonló egyhangúságot vár el a felszabadított tömegektől, és ezt hasonló módszerekkel kívánja elérni. Az a tény, hogy nem hajlandóak különbséget tenni a folyamatban lévő harcok kisebbségben lévő csoportjainak és az új társadalom szabad egyéneinek eltérő helyzete között, állandó szétválasztáshoz vezet az anarchisták soraiban a közös döntés meghozásának pillanatában – elég, ha csak a megszámlálhatatlan spanyolországi anarchista felkelésre gondolunk, amelyeket helyi szinten fékeztek meg és pusztítottak el.

94.

A valódi anarchizmus többé-kevésbé nyíltan a forradalom állandó közelségének illúziójába ringatja magát, amely forradalom – mivel azt azonnal teljesen véghezviszik – igazolni fogja az anarchista ideológiát és az ebből az ideológiából származó gyakorlati szervezetet. Az anarchizmus 1936-ban valóban társadalmi forradalomhoz vezetett, és megvalósította a proletárhatalom eddigi legkifejlettebb modelljét. Fontos azonban rámutatnunk, hogy az általános felkelésre egy katonai puccs adta meg a jelet. Továbbá, mivel a forradalom nem jutott el a végkifejletig az első néhány nap során (a nemzetközi proletármozgalom már vereséget szenvedett, miközben Franco erős külföldi támogatást élvezett, és a fél országra kiterjesztette az uralmát, valamint a Köztársasági táborban még mindig léteztek különféle burzsoá erők és erősen állampárti munkáspártok) a szervezett anarchista mozgalom nem csak arra volt képtelen, hogy kiszélesítse a forradalom által elért fél-eredményeket, hanem még hatásos védelmükre is képtelennek bizonyult. A mozgalom vezetői miniszteri posztokat kaptak a kormányban – a burzsoá Állam foglyaivá váltak, amely csak a polgárháború elvesztése árán volt képes szétzúzni a forradalmat.

95.

A Második Internacionálé “ortodox marxizmusa” volt a szocialista forradalom tudományos ideológiája, és ez az ideológia azt állította, hogy minden igazsága az objektív gazdasági folyamatokban gyökerezik, valamint abban, hogy a munkásosztály – a szervezet oktató tevékenységének következtében – fokozatosan felismeri a gazdasági folyamatokból következő szükségszerűségeket. Ez az ideológia exhumálta az utópikus szocialisták pedagógiába vetett hitét, amelyet a történelem kontemplatív felidézésével egészítettek ki. Ez a hozzáállás annyira eltávolodott a teljes történelem hegeli dimenziójától, hogy az még az utópisták (különösen Fourier) kritikájában is meglévő totalitásának statikus image-ét is elveszítette. Ez a fajta tudományos orientáció alig képes többre, mint felidézni a szimmetrikus etikai alternatívákat; ebből az ostobaságból származik Hilferding sótlan megfigyelése, miszerint a szocializmus szükségességének felismerése “nem ad segítséget ahhoz, hogy milyen gyakorlati álláspontot fogadjunk el. Hiszen a szükségszerűség felismerése csupán az első lépés, ám egészen mást jelent ezen szükségszerűség szolgálatába állítani magunkat.” (Finanzkapital) Azok, akik nem voltak képesek felismerni, hogy Marx és a forradalmi proletariátus számára a történelem egységes felfogása nem több és nem kevesebb, mint maga az alkalmazandó gyakorlati hozzáállás, minduntalan áldozatai lettek az általuk választott gyakorlatból következő gyengeségeknek.

96.

A szociáldemokrata szervezet ideológiája a tanítók kezébe helyezte a szervezetet, akiknek a munkásosztály nevelése volt a feladata, és az alkalmazott szerveződési forma tökéletes összhangban állt az efféle passzív tanulással. A második Internacionálé szocialistái elég konkrétan részt vettek a politikai és gazdasági küzdelmekben, de részvételük mélységesen kritikátlan volt. Leplezetlenül reformista gyakorlatot folytattak a forradalom illúziójának nevében. Elkerülhetetlen volt, hogy a forradalomnak ez az ideológiája maguknak a képviselőinek a sikerein feneklett meg. A parlamenti képviselők és újságírók elkülönülése a mozgalomban felbátorította a mozgalomnak a burzsoá értelmiség köreiből toborzott követőit arra, hogy ők is burzsoá életvitelt folytassanak. A szakszervezeti bürokrácia még az ipari küzdelmekből érkező, munkásszármazású tagokat is a munkaerő puszta brókereivé változtatta, akik úgy adták-vették a munkaerőt, mint bármiféle más árucikket: az igazságos áron. Még ha ezeknek az embereknek a tevékenysége megőrzött volna is bármiféle forradalmi aspektust, a kapitalizmus gazdasági téren teljességgel képtelen lett volna elfogadni ezt a reformizmust, amelyet azonban politikai téren tökéletesen tolerálni tudott a szociáldemokraták törvényes agitációjának alakjában. A szociáldemokraták “tudománya” tanúskodik az ilyen paradox jelenségek elkerülhetetlenségéről; a történelem azonban folytonosan megcáfolja ezt a “tudományt”.

97.

Bernstein – a politikai ideológiáktól leginkább távol álló szociáldemokrata, aki a leggátlástalanabbul alkalmazta a burzsoá tudomány módszertanát – volt annyira becsületes, hogy felhívja a figyelmet erre, az ellentmondásra; az angol munkások mozgalmának reformizmusa, amely mindenféle forradalmi ideológia nélkül állt, szintén bizonyíték erre, ezt azonban csak a történelmi fejlődés maga tudja minden kétséget kizáróan bebizonyítani. Bernstein, aki más területeken mindenféle illúziók rabja maradt, elutasította azt a felfogást, hogy amikor valami csoda hatására bekövetkezik a kapitalizmus válsága, az majd cselekvésre kényszeríti a szocialistákat, akik hajlamosak mindenféle forradalmi köntösbe burkolózni az ilyenfajta legitimáló események hiányában. Az első világháború következtében mély társadalmi felfordulások sorozata vette kezdetét, amely, bár széles körben emelte az öntudatot, kétszer is bebizonyította, hogy a szociáldemokrata hierarchia képtelen volt forradalmi módon nevelni a német munkásokat, és képtelennek mutatkozott teoretikusokká változtatni őket: először, amikor a párt túlnyomó többsége támogatta az imperialista háborút, másodszor pedig akkor, amikor vert csata után a párt szétzúzta a spartakista forradalmárokat. Ebert, az egykori munkás még hitt a bűnben – kijelentette, hogy annyira gyűlöli a forradalmat, “mint a bűnét”. ő volt az új szocialista image előfutára is – ez az image hamarosan a proletariátus halálos ellenségeként lépett fel Oroszországban és másutt – pontosan azzal, hogy megfogalmazta: “A szocializmus a kemény munkát jelenti.”

98.

Marxista gondolkodóként Lenin csupán elvhű és következetes kautskysta volt, aki alkalmazta az “ortodox marxizmus” forradalmi ideológiáját az oroszországi viszonyokra – amely viszonyok nem tették lehetővé a II. Internacionáléra jellemző reformista gyakorlat alkalmazását. A “hivatásos forradalmárokká” vált értelmiségiek által irányított földalatti párt feladata volt a proletariátus kívülről való irányítása. Ennek következtében megjelent egy valódi szakma, amelynek képviselői kellőképpen fegyelmezettek voltak ahhoz, hogy ne kezdjenek tárgyalásokba a kapitalista társadalom semmiféle egyéb hivatásos rétegével (a cári politikai rendszer képtelen is lett volna ilyesféle – fejlett burzsoá hatalmat feltételező – nyitottságra). Következésképpen a fenti szakma szakterületévé a totális társadalmi irányítás vált.

99.

A háború, és a nemzetközi szociáldemokrácia szétesése a háború miatt elősegítette a bolsevikok autoriter ideológiai radikalizmusának világméretű elterjedését. A tények véresen rácáfoltak a munkásmozgalom demokratikus illúzióira, és az egész világ Oroszországgá változott; a bolsevizmus, amely a válságperiódus első forradalmi kitörésénél bábáskodott, saját hierarchikus és ideologikus modelljét ajánlotta fel a világ proletárjainak, azt, hogy “beszéljenek oroszul” az uralkodó osztállyal. Lenin soha nem azért bírálta a II. Internacionálé marxizmusát, mert az forradalmi ideológia, hanem pusztán azért, mert megszűnt annak lenni.

100.

Ugyanabban a történelmi pillanatban, amikor a bolsevizmus önmagáért diadalmaskodott Oroszországban és a szociáldemokrácia győzedelmes harcot folytatott a régi világért, lépett színre a dolgok új, a modern látvány uralmának lényegében megtestesülő elve: ekkor került a munkásosztály reprezentációja radikális ellentétbe a tulajdonképpeni munkásosztállyal.

101.

“Minden előző forradalomban” – írta Rosa Luxemburg a Rote Fahne 1918. december 21-i számában – “a harcolók nyílt sisakkal léptek a küzdőtérre: osztály osztály ellen, program program ellen.(…) a mai forradalomban a régi rend gyarmati csapatai nem az uralkodó osztályok saját cégérei és címerei alatt lépnek a küzdőtérre, hanem egy ‘szociáldemokrata párt’ zászlaja alatt.(…) Ha a forradalom sarkalatos kérdése nyíltan és becsületesen úgy hangzana, hogy kapitalizmus vagy szocializmus, akkor ma a proletariátus nagy tömegében a kételkedés, az ingadozás lehetetlen volna.” (Glavina Zsuzsa fordítása) Így, néhány nappal pusztulása előtt, a német proletariátuson belüli radikális áramlat felfedezte a korábbi fejlődés (amelyben fontos részt kapott a munkásosztály reprezentációja) eredményeképpen létrejött új körülményeket: a fennálló rend védelmét szolgáló látvány-szerveződést, a megjelenések társadalmi hatalmát, amelyben többé nincs helye “nyíltan és becsületesen” feltett “sarkalatos kérdéseknek”. Ekkorra a proletariátus forradalmi reprezentációja az általános társadalmi hamisítás fő faktorává és legfontosabb eredményévé vált.

102.

A proletariátus bolsevik típusú szerveződése Oroszország elmaradottságában gyökerezik, valamint abban, hogy a fejlett országok munkásmozgalma feladta a forradalmi harcot. Ugyanez az orosz elmaradottság eleve tartalmazta az összes feltételét annak az ellenforradalmi fordulatnak, amit a fenti szerveződési forma már a kezdetektől fogva öntudatlanul magában hordozott. Az európai munkásmozgalom tömegeinek ismételt megtorpanásai az 1918–20-as időszak Hic Rhodus, hic salta-ja előtt – amelyek egyébként a munkásmozgalom radikális kisebbségének erőszakos elpusztítását eredményezték – szerencsésen betetőzték a bolsevizmus fejlődését, és lehetővé tették, hogy ez az álságos eredmény az egyetlen lehetséges proletár alternatíva szerepében tetszelegjen az egész világ előtt. A bolsevik párt a reprezentáció feletti állami monopóliumok megteremtésének és a munkáshatalom védelmének szükségességével igazolta magát, és ily módon azzá tette a pártot, ami az valójában volt, vagyis a proletariátus kisajátítóinak pártjává, amely teljes mértékben felváltotta a kisajátítás korábbi formáit.

103.

Az orosz szociáldemokrácia különféle áramlatai ekkor már húsz éve folytattak végeláthatatlan vitákat arról, hogy milyen körülmények között haladható meg a cárizmus: hangsúlyozták többek között a burzsoázia gyengeségét, a paraszti többség fontosságát és a centralizált militáns proletár kisebbség döntő szerepét. Ám amikor a kérdésre a valóság adott választ, akkor ez egy olyan faktornak volt köszönhető, amelyet egyik teoretikus sem látott előre hipotéziseiben: a forradalmi bürokráciának, amely önmagát a proletariátus élére helyezve megragadta az államhatalmat és új osztályuralmat erőltetett a társadalomra. Egy tisztán burzsoá forradalom nem lett volna lehetséges; a “munkások és parasztok demokratikus diktatúrájának” semmi értelme nem volt. A szovjetek proletárhatalma képtelen volt megvédeni magát a kisparaszti birtokosok osztályával, a belföldi és nemzetközi fehérreakcióval és nem utolsósorban saját külsővé-idegenné vált reprezentációjával szemben, amely az államot, a gazdaságot, a kifejezés lehetőségeit és (már régóta) a gondolkodást is teljes mértékben uraló munkáspárt képében jelent meg. Trockij és Parvus permanens forradalom-koncepciója – amelyet 1917 áprilisában Lenin is elfogadott – volt az egyetlen teória, amely alkalmazhatónak bizonyult azokra az országokra nézve, ahol a burzsoázia társadalmilag még viszonylagosan fejletlen volt; ám ez a teória csak azután bizonyult használhatónak, miután az előre nem látott faktor, a bürokrácia osztályhatalma megvalósult. A bolsevik vezetőségen belüli számtalan vita során Lenin volt a legelszántabb védelmezője a diktatórikus hatalom koncentrációjának e legfelsőbb ideológiai reprezentáció kezeiben. Leninnek igaza volt, hiszen ellenfeleivel szemben ő csupán az abszolút kisebbségi hatalom korábbi döntéseinek logikus következményeit ismerte el: a demokráciát, amelytől a parasztokat állami szinten megfosztották, el kellett venni a munkásoktól is, de ebből következőleg a kommunista szakszervezeti vezetőktől, az egész párttól, sőt, még a párthierarchia csúcsán állóktól is. A X. kongresszuson, amely fegyveresen leverte és a rágalmak mocskába fojtotta a kronstadti szovjetet, Lenin így támadta meg a “Munkásellenzékbe” tömörülő balos bürokratákat (ugyanezt a logikát alkalmazta később Sztálin a világ megfellebbezhetetlen felosztására): “Vagy itt, velünk – vagy szemben velünk, fegyverrel a kézben, de nem ellenzékként. Elegünk van az ellenzékesdiből.”

104.

Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak” (Lenin és a forradalom).

105.

A szétválasztott koherenciájaként a forradalmi ideológia, amelynek voluntarisztikus csúcsát a leninizmus képviseli, egy vele szemben ellenséges valóság igazgatását kísérelte meg; a sztálinizmusban ez az ideológia újra rálelt saját inkoherens lényegére. Az ideológia többé nem fegyver volt, hanem önmagában a cél. De egy hazugság, amelyet tilos megkérdőjelezni, az őrület egy formájává változik. A valóság és a cél egyaránt feloldódik a totalitárius ideológiában, amely kinyilatkoztatja, hogy amit állít, az kétségtelenül úgy van. Bár mindez csupán a látvány egy helyi primitivizmusa volt, de mégis alapvető fontosságú szerepet játszott a látvány világméretű fejlődésében. Az ebben az összefüggésben materializálódó ideológia nem alakította át gazdaságilag a világot, ahogy ezt a kapitalizmus tette, létrehozva az árubőség állapotát, csupán a világ felfogását alakította át rendőrségi eszközökkel.

106.

Az ideologikus-totalitárius osztály hatalma egy fejtetőre állított világ hatalma: minél erősebb ez az osztály, annál vehemensebben tagadja saját létét, és ereje mindenekelőtt nemlétének igazolását szolgálja. Szerénysége azonban csak eddig terjed, hiszen felfogása szerint hivatalos nemlétezése ugyanakkor egyben a történelmi fejlődés non plus ultrája is, a csalhatatlan vezéreknek köszönhetően. Mindenütt jelenvalóságában a bürokrácia a tudatos érzékelés számára felfoghatatlan osztállyá válik; ennek eredményeképpen a teljes társadalmi élet kifürkészhetetlen és elmebeteg lesz. Az abszolút hazugság társadalmi formációja ebből az alapvető ellentmondásból ered.

107.

A sztálinizmus a terror uralmát jelentette magán a bürokratikus osztályon belül. A terrort, amelyre a bürokrácia hatalmát alapozta, magával az osztállyal szemben is alkalmazni kellett, hiszen ennek az osztálynak nem volt birtokos osztályként semmiféle olyan legitim bázisa vagy jogi garanciája, amelyet tagjaira egyénileg kiterjeszthetett volna. Saját tulajdonos voltát el kellett rejtenie, hiszen a bürokrácia csak a hamis tudat segítségével vált birtokossá. A hamis tudat abszolút hatalmát csupán az abszolút terror képes fenntartani, amelyben végül valamennyi valódi motiváció feloldódik. Egy hatalmon lévő bürokratikus osztály tagjai csupán kollektív módon érvényesíthetik a társadalom feletti tulajdonjogukat, bajtársakként egy alapvető hazugságban. El kell játszaniuk, hogy ők a proletariátus, amely egy szocialista társadalmat irányít; olyan színészek ők, akik betű szerinti hűséggel tartoznak felmondani az ideológiai hamisítás szövegét. De effektív részvételüket ebben a csalimesében valóságosnak kell látniuk. Egyetlen bürokrata sem érvelhet saját joga mellett az egyéni hatalomhoz, hiszen ha szocialista forradalmárnak vallja magát, akkor éppen a bürokraták ellenségeként kellene megjelennie, míg bürokratának egyszerűen nem vallhatja magát, azon egyszerű oknál fogva, hogy a bürokrácia hivatalos valósága szerint a bürokrácia nem létezik. Így minden bürokrata teljes mértékben az ideológia központosított garanciáitól függ, amely elismeri a “szocialista hatalomból” való kollektív részvételt mindazon bürokraták számára, akiket nem likvidál. Csoportként a bürokraták úgymond együtt hozzák meg a döntéseket, de osztályuk kohézióját csakis terrorisztikus hatalmuknak egy személyben való koncentrálásával biztosíthatják. Ebben a személyben összpontosul a hatalomra emelt hazugság egyetlen gyakorlati igazsága, amely hatalom örökkévalóan fenntartja magának a döntés minden lehetőségét. Így dönthette el Sztálin megfellebbezhetetlen ítélete, hogy éppen ki a bürokrata – és ezáltal birtokos; egyetlen szava elég volt arra, hogy elválassza a hatalmon lévő “proletárokat” a “japánok vagy a Wall Street zsoldjában álló árulóktól”. Az atomizált bürokrata saját jogi státusának részleges lényegét Sztálinban láthatta teljes egésszé válni. Sztálin a legfőbb szuverén a világon, aki magát a tudatosság abszolútumának látja, akinél nincs fényesebb szellem. “A világ ura teljesen tisztában van saját szerepével – vagyis azzal, hogy ő a hatékonyság univerzális hatalma – a pusztítás hatalmában, amelyet vonakodó alattvalóival szemben érvényesít.” ő a hatalom, amely kijelöli az uralkodás szféráját, de éppen így ő “a hatalom, amely megsemmisíti ezt a szférát”.

108.

Amikor az ideológia – az abszolút hatalom birtokában – önmaga válik abszolúttá, vagyis amikor részleges tudásból totalitárius hamisítássá alakul, akkor mindez olyan mértékben lerombolja a valódi történelmi gondolkodást, hogy maga a történelem szűnik meg létezni, még a legempirikusabb tudás szintjén is. A totalitárius bürokrácia társadalma az örökös jelenben él; a múlt csupán a rendőrsége számára elérhető terület. A “trónról igazgatott emlékezet” már Napóleon által is alkalmazott módszere teljes kifejlődését végül a múlt folyamatos manipulálásában érte el, nem csupán az értelmezések, de a tények területén is. Azonban az ár, amit a történelmi valóság alóli felszabadulásért fizetni kellett, éppen annak a racionális viszonyulásnak az elvesztése, amely alapvető a kapitalizmus mint történeti társadalom működéséhez. Láthatjuk, hogy milyen eredményekre jutott Oroszország egy megkergült ideológia tudományos alkalmazásával – elég, ha csupán a Liszenko-féle elképzelések kudarcára gondolunk. Az iparosodott társadalmat irányító totalitárius bürokrácia belső ellentmondásai – nevezetesen, hogy kénytelen elvetni azt a racionalitást, amelyre múlhatatlan szüksége van – egyben rámutatnak fő hiányosságára a normális kapitalista fejlődéssel szemben. Ahogy képtelen kapitalista módon megoldani a mezőgazdaság problémáját, úgy az ipari termelés területén is lemarad a kapitalizmussal szemben, mivel a felülről diktált termelési tervek az irreális elvárásokban és az általánossá vált hamisításban gyökereznek.

109.

A két világháború közötti forradalmi munkásmozgalom szétverésének dicsőségén a sztálinista bürokrácia azzal a fasiszta totalitarianizmussal osztozott, amely szervezeti felépítésének példáját az először Oroszországban kipróbált totalitariánus párttól vette át. A fasizmus a burzsoá gazdaság in extremis önvédelmi próbálkozása egyrészről a válság, másrészről a proletár felforgatás veszélyeivel szemben; a kapitalista társadalom szükségállapota, amely lehetővé tette, hogy a társadalom túlélje a reá leselkedő veszélyeket egy különlegesen nagy racionalizálás-dózis segítségével, az állami beavatkozás fokozásának segítségével. Ám ezt a racionalizálást saját eszközeinek mértéktelen irracionalizmusa alaposan megterhelte. Bár a fasizmus úgy jelent meg a színen, mint a burzsoá rend – addigra már konzervatívvá vált – nagy jelképeinek (család, magántulajdon, morális rend, nemzet) védelmezője, és képes volt a válságtól rettegő és a forradalmi szocializmus impotenciájából kiábrándult kispolgári rétegek és munkanélküliek egyesítésére, maga mégsem volt alapvetően ideologikus. A fasizmus annak mutatta magát, ami valójában volt – agresszív módon exhumált egy mítoszt, amely részvételt követelt az archaikus álértékek – faj, vér, vezér – közösségében. A fasizmus a fejlett technológiájú archaizmus kultusza. Ez a megbüdösödött mítoszpótlék azonban új életre kel a kondicionálás és illúzióteremtés legmodernebb eszközeinek látvány-összefüggésében. Így a fasizmus a modern látvány kialakulásának egy összetevője, sőt, a régi munkásmozgalom szétverőjeként a mai társadalom egyik forrásaként jelenik meg. Bebizonyosodott azonban, hogy a fasizmus a kapitalista rend fenntartásának legköltségesebb formája, így át kellett adnia helyét ugyanezen rend racionálisabb és erőteljesebb formáinak – a színfalak mögé húzódva kell figyelnie a főszereplők: a kapitalista államok jutalomjátékát.

110.

Amikor az oroszországi bürokrácia megszabadult a burzsoá tulajdon utolsó csökevényeitől – amelyek még akadályozták a gazdaság fölötti hegemóniáját –, amikor ezt a tulajdont saját szolgálatába állította, és amikor elérte, hogy kívülről nagyhatalomként kelljen számolni országával, akkor jött el a pillanat, hogy nyugodtan akarta élvezni ezt a hatalmat, és le kívánta nyesni azokat az önkényes elemeket, amelyekből született. Ennek érdekében megbélyegezte a sztálinizmust, annak létrejöttétől kezdve. Ám maga ez a megbélyegzés is sztálinista maradt, önkényes, kifejtetlen és folyamatosan kiigazított, hiszen az alapokat képező ideológiai hamisításról soha nem ejtett szót. Ezért a bürokrácia soha nem képes magát kulturálisan vagy politikailag felszabadítani, hiszen osztályként való léte éppen ideológiai monopóliumán alapul, amely – legyen bármilyen kényelmetlen is – egyedüli jogcíme a tulajdonra. Az ideológia minden kétséget kizáróan elveszítette önmaga alátámasztásának kezdeti pozitív lendületét, ám a megmaradt színtelen trivialitás is elegendő még arra, hogy elnyomjon bármiféle lehetséges versenytársat, és a teljes gondolkodást a markában tartsa. Így a bürokráciát felbonthatatlan kötelék fűzi egy olyan ideológiához, amelyben már senki sem hisz. Ami korábban rémületet keltett, most csak gúnyt érdemel, de még ez a gúny is eltűnne, ha a terror, amit nevetségessé tesz, nem leselkedne még úton-útfélen. Abban a pillanatban, amikor a bürokrácia érzékeltetni akarja saját felsőbbrendűségét a kapitalizmus területén, a kapitalizmus szegény rokonának kénytelen vallani magát. Miként valóságos története rácáfol jogi státusára, és durván fenntartott tudatlansága ellentmond tudományos önhittségének, úgy hiúsul meg az az igyekezete, hogy az árubőség termelésének területén a burzsoázia riválisa lehessen. Ennek oka abban keresendő, hogy az ilyesfajta bőségnek megvan a saját implicit ideológiája, amely általában magában foglalja a választás szabadságát a számtalan látvány-természetű hamis alternatíva között – ez természetesen álszabadság, de olyan, amely teljességgel összeférhetetlen a bürokrácia ideológiájával.

111.

A bürokrácia fejlődésének jelenlegi periódusában az ideológia feletti rendelkezés jogcíme világméretekben megingott: a hatalom, amely a nemzeti keretek között alapvetően internacionalista modellként jelent meg, ma már képtelen a nemzeti határokat figyelmen kívül hagyó hamis kohéziójának fenntartására. Az egymással versenyző, “szocializmusukat” több országra is kiterjesztő bürokráciák eltérő gazdasági fejlettsége az orosz és a kínai hazugság nyilvános és totális konfrontációjához vezetett. Ebből következik, hogy minden hatalmon lévő bürokráciának, illetve minden totalitárius pártnak, amely az egyik vagy másik nemzeti munkásosztály sztálinista periódusát túlélő hatalomra kacsintgat, saját útját kell követnie. A bürokratikus misztifikáció szövetségének globális szétesése, a belső tagadás a világ számára igazán akkor vált jól észrevehetővé, amikor Kelet-Berlinben a fellázadt munkások a bürokráciával szembeszállva a “fémmunkások kormányát” követelték, vagy amikor Magyarországon a munkástanácsok kezdték szervezni a hatalmat. Mindazonáltal a bürokratikus szövetség globális szétesése a legfrissebb elemzések szerint igen kedvezőtlen faktora a kapitalista társadalom további fejlődésének. A burzsoázia elveszíteni látszik ellenfelét, amely voltaképpen támogatta őt azáltal, hogy a fennálló rend minden tagadását egy illuzórikus szinten egyesítette. Ez a szakadás a látvány-munka jól bejáratott megosztásának álforradalmi komponensében az egész rendszer bukását vetíti előre. A munkásmozgalom szétesésének látvány-összetevője maga is szétesésre van ítélve.

112.

A leninista délibábnak ma már nemigen van hatása, ha a különféle trockista irányzatokat nem számítjuk. A trockisták – figyelmen kívül hagyva, hogy hová vezetett ez a gyakorlatban – a proletariátus célját még ma is egy hierarchikus ideológiai szervezet létrehozásában látják. A szakadék, amely a trockizmust a fennálló társadalom forradalmi kritikájától elválasztja, együtt jár azzal a tiszteletteljes távolsággal, amelyet a trockisták a gyakorlatban olyan álláspontokkal szemben tartanak fenn, amelyek már akkor is hamisak voltak, amikor annak idején a valódi harcok során felhasználták őket. 1927-ig Trockij alapvetően lojális maradt a csúcsbürokráciához, hiszen arra számított, hogy ellenőrzése alá vonhatja, és ráveheti, hogy valódi bolsevik külpolitikát folytasson. (Mint köztudott, lojalitása odáig terjedt, hogy Lenin híres “végrendeletének” elrejtése érdekében megtagadta az azt külföldön publikáló Max Eastmant, korábbi tanítványát.) Trockij kiindulópontja hibás volt; amint a bürokrácia osztálya – tevékenységének eredményeit látva – rádöbbent saját ellenforradalmi valóságára belföldön, ennek megfelelően kellett kifelé is cselekednie, és így a nemzetközi színtéren is ellenforradalmi szerepet játszania, természetesen a forradalom nevében – röviden, úgy kellett viselkednie, mint otthon. Ugyanez a következetlenség határozta meg Trockij későbbi harcait a Negyedik Internacionálé felállításáért. Miután egyszer, a második orosz forradalom idején a bolsevik szervezeti forma élharcosává lett, Trockij egész további életében képtelen volt meglátni, hogy a bürokrácia hatalma egy elkülönült osztály hatalma. Mikor Lukács 1923-ban úgy jellemezte ezt a szervezeti formát, mint a régen keresett kapcsolatot elmélet és gyakorlat között, amelynek köszönhetően a proletárok nem csupán “nézői” a saját szervezetükben zajló eseményeknek, hanem tudatosan befolyásolhatják és megélhetik ezeket az eseményeket, akkor a bolsevik párt erényeiként leírt mindent, ami a bolsevik párt a valóságban sohasem volt. Nem tekintve most elméleti munkáinak mélységét, Lukács egy olyan hatalom ideológusaként beszélt, amely a legdurvább módon kívül áll a proletár mozgalmon; elhitte és elhitette, hogy ő teljes személyiségével részese ennek a hatalomnak, hogy azt sajátjának tekinti. És mikor a későbbiek során láthatóvá vált, hogy a kérdéses hatalom miként tagadja meg és pusztítja el saját szolgálóit, Lukács, önmegtagadásainak végtelen sorában karikaturisztikus élességgel tárta fel, hogy mivel is azonosult valójában: önmaga és mindazon dolgok ellentétével, amelyekért korábban a Történelem és osztálytudat oldalain érvelt. Lukács illusztrálja a legjobban annak a törvénynek az érvényességét, amely századunk gondolkodóinak létét meghatározza: amit tisztelnek, az saját hitvány valóságuk precíz mértéke. Nem állíthatjuk azt, hogy maga Lenin ilyen illúziókat bátorított volna saját tevékenységét illetően, hiszen éppen ő jelentette ki, hogy “egy politikai párt nem vizsgálhatja meg egyenként a tagjait, hogy filozófiai nézeteik egybecsengenek-e a párt programjával”. A Lukács által felvázolt képzeletbeli portré valódi modellje egy olyan párt, amely csak egyetlen részleges, de szabatosan meghatározott kérdésben, az államhatalom meghódításában mutatott koherenciát.

113.

A mai trockizmus neo-leninista illúziói minden tekintetben ellentmondanak a modern kapitalista társadalom valóságának, legyen az burzsoá vagy bürokratikus típusú. Így nem meglepő, hogy leginkább a formálisan független “fejletlen” országokban találnak befogadásra, ahol a helyi uralkodó osztályok az állam és a bürokratikus szocializmus néhány variánsát tudatosan leegyszerűsítve a gazdasági fejlődés ideológiájaként tálalják. Ezeknek az osztályoknak a hibrid természete többé-kevésbé közvetlenül a burzsoá-bürokratikus spektrumon elfoglalt helyzetükhöz kötődik. A két kapitalista pólus között ingadozó manővereik, akárcsak az általuk kötött ideológiai kompromisszumok (mindenekelőtt az iszlámmal), heterogén társadalmi bázisuknak felelnek meg, és elősegítik, hogy az ideologikus szocializmusnak ezek az utolsó felvonásai rendőri hatékonyságuk kivételével már minden lényeges jellemzőjüket elvesztették. A bürokrácia kiemelkedhet abból is, hogy közös nevezőre hozza a nacionalista harcot az agrárius parasztlázadással; az ilyen esetekben a sztálinista iparosítási modellt olyan országokra kell alkalmazni, amelyek – mint például Kína – még az 1917-es Oroszországnál is fejletlenebbek. A nemzet iparosításának feladatát elvállaló bürokrácia kiemelkedhet a kispolgárságból is, katonai puccs segítségével, mint például Egyiptom esetében. Más helyeken, köztük Algériában, a függetlenségi háború kezdetén a bürokrácia úgy jelent meg, mint a harcokkal szemben kompromisszumok árán is stabilitásra törekvő félállami autoritás, amely a gyenge nemzeti burzsoáziával lépett szövetségre. Végezetül azokon a volt fekete-afrikai gyarmatokon, amelyek még ma is nyíltan az amerikai vagy az európai burzsoáziához kötődnek, az államhatalom megragadásának folyamatában egy saját burzsoázia jött létre (általában a hagyományos törzsi előkelőkből és főnökökből). Ezek az országok, amelyekben a gazdaság valódi irányítója még mindig a külföldi imperializmus, elértek egy olyan szintet, ahol a komprádor burzsoázia a bennszülött termékekért cserébe egy bennszülött államot kap, amely független az ország lakóitól, de nem független az imperialista hatalmaktól. Az eredmény egy mesterséges burzsoázia, amely képtelen a tőke felhalmozására, és csupán eltékozolja jövedelmeit – a helyi munkából kisajtolt értéktöbblet ráeső részét csakúgy, mint az őt támogató államoktól és monopóliumoktól befolyó szubvenciókat. És mivel az effajta burzsoázia nyilvánvalóan képtelen megfelelően ellátni egy burzsoázia normális gazdasági funkcióit, ezért bizton számíthat rá, hogy egy-egy, a helyi viszonyoknak megfelelően módosult bürokrácia felkelésével kell számolnia, amely örömmel venné át az irányítást. Ám az iparosítás alapvető programjának sikere, amelyet a bürokrácia elér, magában hordozza annak történelmi bukását is: a tőke felhalmozásával a proletariátus akkumulálódása is együtt jár, vagyis a bürokrácia önmaga tagadását termeli egy olyan országban, ahol addig ez a tagadás nem is létezett.

114.

Ennek a komplex, borzalmas fejlődésnek a során, amely az osztályharc korszakát új körülmények közé lökte, az iparosodott országok proletariátusa elvesztette képességét saját autonómiájának érvényesítésére. Az utolsó számvetésben pedig illúzióival is szakított. De nem vesztette el létezését. A proletariátust nem pusztították el, sőt, jelenléte sem csökkenthető tovább, hiszen a modern kapitalizmus egyre fokozódó elidegenedésének folyamatában a munkások tömegei, akik minden hatalmat elvesztettek saját életük felhasználása fölött, amint erre ráébrednek, szükségszerűen mint proletariátust fogják meghatározni önmagukat – a mai társadalom aktív tagadásaként. Ez a proletariátus objektíve megerősödik a parasztság progresszív eltűnése által, de ilyen hatással van rá a gyárrendszer logikájának kiterjedése is a “szolgáltatás” jelentős szektoraira és az értelmiségi foglalkozásokra. Mindazonáltal szubjektive ez a proletariátus igen messzire került bármiféle gyakorlati osztálytudattól, és ez nemcsak a fehérgallérosokra igaz, de a bérmunkásokra is, akik ma még csak a hagyományos politika impotenciáját és ködösítéseit ismerik. Ám amikor a proletariátus ráébred, hogy saját külsővé-idegenné vált ereje segíti a kapitalizmus folyamatos újraerősödését, nem pusztán az elidegenedett munka, hanem a proletariátus saját felszabadítására létrehozott szakszervezetek, pártok és állami intézmények formájában is, akkor azt is kénytelen felismerni saját konkrét történelmi tapasztalataiból, hogy ő képezi az osztályt, amely totálisan szembehelyezkedik minden formájú külsővé-idegenné válással, mindenféle specializált hatalommal. A proletariátus a forradalom hordozója, amely előtt semmi nem maradhat külső-idegen; amely megerősíti a jelennek a múlt fölötti permanens dominanciáját, és a szétválasztás univerzális kritikáját követeli. A proletariátus akciójának rá kell találnia az ezen feladat megoldásához adekvát formára. Sem a nyomor mértékének enyhítése, sem egy illuzórikus, hierarchikus betagozódás nem hozhat tartós gyógyulást a proletariátus elégedetlenségére. Hiszen a proletariátus nem ismerhet valóban magára valamely elszenvedett részleges rosszban, sőt, egy részleges rossz – vagy egy egész rakás rossz dolog – kijavításában sem, csupán annak a behatárolatlan rossznak a kijavításában, amelynek folyamatos hatása alatt létezik – és ez az élettől való megfosztatásának univerzális rossza.

115.

Sokasodnak azok a jelek, amelyek a tagadás egy új, növekvő tendenciájára utalnak a gazdaságilag leginkább fejlett országokban. A látvány rendszere ezekre a jelekre értetlenséggel reagál, illetve megpróbálja meghamisítani őket; mindazonáltal világosan látható, hogy egy új korszak küszöbén állunk. A munkásosztály első felforgató antikapitalista támadásainak bukása után most a kapitalista bőség bukásának tanúi lehetünk. Látjuk a nyugati munkások szakszervezet-ellenes harcát, amelyet legfőképpen a szakszervezetek igyekeznek leverni; ugyanakkor a fiatalok körében terjednek azok a lázadó áramlatok, amelyek még amorf és puhatolódzó formában, de jól láthatóan elvetik a hagyományos politika összes specializált szféráját, akárcsak a művészetet vagy a hétköznapok unalmát. Íme ugyanazon dolog két aspektusa, amelyek egy új, kriminalizált, spontán harci hullám megjelenését illusztrálják, és amelyek az osztálytársadalom elleni második proletár támadás előjelei. Amikor ennek a még mozdulatlan hadseregnek a harcosai újra megjelennek a megváltozott, ám alapvetően mégis ugyanolyan csatamezőn, akkor ez alkalommal egy új Ludd tábornok fogja vezetni őket, és céljuk az engedélyezett fogyasztás gépezetének szétzúzása lesz.

116.

A “régen keresett politikai forma, amely lehetővé teszi a munka gazdasági felszabadítását”, századunkban a forradalmi munkástanácsok formájában jelent meg, amelyek egyesítik magukban a döntés és a végrehajtás minden funkcióját, és egymással a bázisnak felelős, bármikor visszahívható megbízottak útján teremtenek kapcsolatot. Eddig még az ilyen tanácsok csupán rövid ideig léteztek, hiszen működésük azonnal rájuk uszította az osztálytársadalmat védelmező különféle erőket, amelyek között nem utolsósorban kell megemlítenünk a hamis tudatot magukon a tanácsokon belül. Mint Pannekoek helyesen megjegyezte, a munkástanácsok hatalma melletti döntés inkább “problémákat vet fel”, mint megoldásokat hoz. Mégis éppen ez a hatalom az, ahol a proletárforradalom problémái rátalálhatnak valódi megoldásukra. Itt egyesülnek újra a történelmi tudatosság objektív feltételei. Itt valósul meg a közvetlen aktív kommunikáció, itt végződik a specializáció, a hierarchia és a szétválasztás, és a létező feltételek “az egység feltételeivé” transzformálódnak. A proletariátus harca itt emelkedhet ki a rákényszerített kontemplatív szerepből; tudatossága immár egyenlő a gyakorlati szervezettel, amelyet magából kitermelt, és elválaszthatatlan a történelem koherens meghódításától.

117.

A munkástanácsok hatalmában – a hatalomban, amely a világ összes hatalmát felváltani hivatott – a proletármozgalom önmaga termékévé válik; a termék maga a termelő, amely célként jelenik meg önmaga számára. Csak ezen a módon tagadható az életet tagadó látvány.

118.

A munkástanácsok megjelenése századunk első negyedében a proletármozgalom valóságának csúcspontja volt, ám ez a valóság hamar feledésbe ment, vagy csupán egy kiforgatott verzióját tudatosították. Eltűnt annak a mozgalomnak a maradványaival együtt, amelyet a kor teljes történelmi apparátusa tagadni és lerombolni igyekezett. A proletár kritika jelenlegi új pillanatában a munkástanácsokat úgy értelmezzük, mint egy lerombolt mozgalom kizárólagosan épen maradt elemeit: a történelmi tudatosság, amely tudja, hogy ez az egyetlen forma, amelyben léte érvényre juthat, többé nem a lehanyatlott mozgalom perifériájaként tekint a munkástanácsokra, hanem a felívelő mozgalom központjaként.

119.

Egy forradalmi szervezet, amely a munkástanácsok hatalmát megelőző időszakban létezik – saját formáját a harcokon keresztül kell meghódítania – mindezen történelmi okokból kifolyólag tisztában van azzal, hogy nem képviselheti a munkásosztályt. Úgy kell tekintenie magát, mint radikális szakítást a szétszakítottság világával.

120.

A forradalmi szervezet a gyakorlat elméletének olyan koherens kifejeződése, amely oda-vissza ható kapcsolatban áll a gyakorlati harcokkal, és így a gyakorlati elmélet irányába fejlődik. Gyakorlata a harcokon belüli kommunikáció és koherencia erősítését jelenti. Abban a forradalmi pillanatban, amikor a társadalmi szétválasztás felbomlik, ez a szervezet is megszűnik elkülönült szervezetként létezni.

121.

A forradalmi szervezet nem lehet kevesebb, mint a társadalom egységes kritikája – olyan kritika, amely nem köt kompromisszumot a világ semmiféle elkülönült hatalmával, és amely globálisan szegül szembe az elidegenedett társadalmi lét valamennyi aspektusával. A forradalmi szervezetnek az osztálytársadalom ellen folytatott harcában a fegyverek maguknak a szemben állóknak a lényegéből fakadnak: a forradalmi szervezet nem reprodukálhatja saját testén belül az uralmon lévő társadalom által elfogadott megosztások és hierarchiák rendszereit. Folyamatosan harcolnia kell saját torzulása ellen a látvány uralma alatt. Az egyetlen dolog, ami korlátozza az egyéni részvételt a forradalmi szervezet totális demokráciájában, az a fenti kritika felismerése és önelsajátítása minden egyes tag számára; ez olyan koherencia, amely egyrészt a kritikai elmélet saját szülötte, másrészről abból a kapcsolatból ered, amely ezen elmélet és a gyakorlati aktivitás között van.

122.

A minden szinten folyamatosan növekvő kapitalista elidegenedés egyre nehezebbé teszi a munkások számára saját nyomorúságuk felismerését és megnevezését. Következésképpen olyan helyzetbe hozza őket, ahol a következő az alternatíva: vagy totálisan utasítják el a nyomorúságukat, vagy nem csinálnak semmit. A forradalmi szervezetnek ebből meg kell értenie, hogy többé nem harcolhat elidegenedett formában az elidegenedés ellen.

123.

A proletárforradalom legfontosabb előfeltétele, hogy – először a történelemben – a tömegek az elméletet az emberi gyakorlat megértéseként azonosítsák és éljék meg közvetlenül. A forradalom megköveteli, hogy a munkások dialektikusokká váljanak, és saját gondolataikat véssék bele a gyakorlatba; ezáltal sokkal többet vár képzetlen harcosaitól, mint a burzsoá forradalom várt azoktól a jólképzett emberektől, akiket irányító funkciókba helyezett (a burzsoá osztály egy szegmensének részleges ideológiai tudatossága a társadalom egy kulcsfontosságú szeletében, nevezetesen a gazdaságban gyökerezett, ahol ez az osztály már addig is hatalmon volt). Így az a fejlődési folyamat, amelynek során az osztálytársadalom a nem-élet látvány-szervezetévé válik, lesz az, amely arra kényszeríti a forradalmat, hogy láthatóvá tegye, ami már addig is meghatározó volt.

124.

A forradalmi elmélet mára mindenfajta forradalmi ideológia esküdt ellensége lett – és ezt tudja is magáról.

(Fordította: Konok Péter)

Az angol Michael Hindley és Peter Gowan, a francia Catherine Samary, a német Jörg Huffschmied, valamint Galló Béla, Balázs Péter és Artner Annamária fejti ki véleményét az Európai Unió bővítéséről.

Magyarország és a régió számára a XXI. század első évtizedének vélhetően legfontosabb kérdése az Európai Unió bővítése. A csatlakozás 1990 óta a “hatpárti” külpolitikai konszenzus egyik pillérének tekinthető, és élvezi a társadalom döntő többségének bizalmát. Ugyanakkor már az integráció eddigi folyamata is ellentmondásokkal volt terhelt, és távolról sem világos, hogy a majdani EU-tagság mennyiben váltja majd be a hozzá fűzött ígéreteket és elvárásokat.

Az Eszmélet már több alkalommal foglalkozott a kelet-nyugati aszimmetria és integráció kérdéseivel. Ezúttal Michael Hindley-nek a Spectre című internetes magazinban (bemutatását lásd az Eszmélet 35. számában) megjelent írását választottuk vitaindítóul, és ehhez gyűjtöttünk hozzászólásokat három külföldi és három hazai szakértőtől. A vélemények az alábbiakban olvashatók.

---

Michael Hindley:

Az egyetlen játéklehetőség a városban?

Történetünk az egyszeri szerencsejátékosé, aki mindig ugyanazt a kártyajátékot játszotta, és mindig vesztett, azonban sosem panaszkodott. Még akkor sem, amikor a barátai figyelmeztették, a játék hamis, azt csalók irányítják, abból a célból, hogy megfosszák őt a pénzétől. Csak annyit mondott gyászosan: “Tudom, hogy hamiskártyások, de ez az egyetlen játéklehetőség a városban!”

Az EU mint történelmi vállalkozás, nagy sikerét annak köszönheti, hogy meggyőzte az európai politikai elitet arról, a szabad piacgazdaságon alapuló szövetségi Európa az “egyetlen játéklehetőség a városban”. A másik választási lehetőség, a Szovjetunió megszégyenítően összeomlott gazdaságilag, és azoknak az embereknek a túlnyomó többsége, akik megtapasztalták a létező szocializmus mindennapjait, egyáltalán nem bánkódik emiatt. Még sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a “szocializmus” szóhoz ne tapadjon negatív jelentéstartalom a korábbi szovjet birodalom területén.

Keleten az 1989-es forradalmak felkavarodása után egy bő évtizednyinek kellett eltelnie ahhoz, hogy a helyzet tisztázódjék. Az a korai vád, amelyet annak idején cinizmusnak minősítve utasítottak vissza, nevezetesen, hogy az EU pénzalapjait (főleg a PHARE programot) arra használják, hogy a Keletet megnyissák a nyugati tőke előtt, nagyon is helytállónak bizonyult. Varsót, Prágát és Budapestet elözönlötték a yuppie politikai kalandorok, akik a privatizációnak még annál is hevesebb formáját hirdették meg, mint amit a thatcheristák otthon egyáltalán tervbe mertek venni. A kiábrándult és hiszékeny közvélemény még a számvevőszék hivatalos jelentésével is megbarátkozott, amely a PHARE programot azért bírálta, hogy a pénzeket inkább a nyugati tanácsadóknak juttatták, mint hogy helyi, nemzeti tőkét hoztak volna létre. Emlékszem ezekből a korai évekből egy lengyel miniszterre, aki kinyilvánította, hogy mire van szüksége: “Nyomatékkal kérem, NE készíttessenek még egy megvalósíthatósági tanulmányt!”

Az a terület, ahol a Kelet előrelépett, nem más, mint az olcsó és képzett munkaerő forrása. A régi, szovjet rendszer legalább hangsúlyt fektetett az alapvető műszaki képzésre, ennek a befektetésnek a gyümölcsei most már elérhetőek a telhetetlen és mozgékony nyugati tőke számára, mely szégyell rendes béreket és szociális védelmi költségeket fizetni.

Bár a Nyugat kirekeszti azokat a termékeket, amelyeket a Kelet exportálni szeretne (mezőgazdasági termékek, textil és acéláruk), ragaszkodott ahhoz, hogy a Kelet nyissa meg piacait a nyugati fogyasztási cikkek előtt. A helyi piacokra irányuló helyi termelés összeomlott Keleten.

Nemcsak a tőke, de a NATO katonai érdekcsoportja is hasznot húz a Kelet esztelen igyekezetéből, hogy mindent átvegyen, ami nyugati. Ilyen volt és marad az a kétségbeesett törekvés, hogy gyorsan hátat fordítsanak néhai szövetségesüknek, Oroszországnak. Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság türelmetlenül várta, hogy beléphessen a NATO kötelékébe, felajánlva saját csapatai bevetését bárhol, ahol csak a NATO-nak szüksége van rá. Az az elképzelésük azonban, hogy ezért kölcsönösségi alapon létezhet egy a NATO által vállalt garancia, miszerint megvédi ezeket az országokat mindennemű jövőbeli veszélytől, ami egy agresszíven nacionalista, terjeszkedő Oroszország felől érkezhet, úgy tűnik, nevetségesen és reménytelenül naiv.

Az az igazság, hogy Nyugat-Európa mindent megkap Kelet-Európától, amit csak akar, és így nem látja értelmét további engedményeknek. Valójában ez az oka annak, hogy lelassult a Kelet felvétele az EU-ba. A NATO-tagsággal kapcsolatban ma már keveset lehet tenni, de a keleteurópaiak EU csatlakozási kérelmei még biztosítanak némi manőverezési lehetőséget és teret a társadalmi szolidaritásnak.

Magán az EU-n belül a belső piac felépítéséhez vezető úton az 1992-es program nyomán, a baloldal széles bázissal rendelkező kampányt szervezett a következő jelszóval: “nincs belső piac szociális rendelkezések nélkül!” Azaz a tőke számára biztosított egységes játéktér megteremtése nem a dogozók érdekében történt. Bár a végleges “szociális rendelkezések” elégtelenek lettek, azok legalább gyűjtőpontként szolgáltak a szociáldemokráciától balra álló erők számára.

Naponta érkeznek hírek arról, hogy nyugati vállalatok termelésüket keletre helyezik. Ebben a helyzetben egy “nincs bővítés szociális rendelkezések nélkül!” jelszó jó és praktikus lépés lehet az összeurópai munkás szolidaritás megteremtéséhez. Ha nem tesszük ezt, a termelés Keletre helyezése idegengyűlölő és pusztító reakciókhoz vezethet Nyugaton.

Végül, alkotmányi szinten, minél bővebb lesz az EU, annál nehezebbé válik, hogy az egyre nagyobb szervezetet beillesszék a szövetségi intézményrendszer szűk keretei közé. Kelet-Európa számára ötven évbe telt, hogy megszabaduljon a Kreml halálos szorításától. Attól tartok, nem fog ilyen hosszú időt igénybe venni, míg fellázadnak a Berlaymont ellen.

(Fordította: Bózsó Péter)

---

Catherine Samary:

Másik Európa egy másik világ számára

Az EU számos ellentmondással találkozott a keleti bővítési politikájával kapcsolatban.

A bővítés elsősorban politikai kérdés – állítják azokkal szemben, akik a költségeket számolják, hiszen fontos stabilizálni a kontinenst, és morálisan reagálni azok türelmére, akiknek azt mondták: “privatizáljatok, szabaduljatok meg az előző rendszertől, igazodjatok a mi rendszerünkhöz és akkor ti is a nagy ’európai családhoz’, a gazdagság és a civilizáció klubjához fogtok tartozni”. Az Uniós csatlakozás perspektívája és a követelményekhez való alkalmazkodás azonban új konfliktusokat szül, amelyekre példa a jugoszláv szindróma: milyen állam irányítása alatt folyjék a privatizáció és melyik társadalmi/nemzeti réteg előnyére?

Az EU “szerkezeti kiigazítást” követel a volt kelet-európai blokktól az intézményeivel és “piaci modelljével” párhuzamosan, a “verseny támogatásának képességét” pedig a belépés előfeltételévé teszi – a “rendszerváltás” azonban magával hozta a szegénységet és a munkanélküliséget.

A bővítéssel párhuzamos politikai és társadalmi-gazdasági célok egyidejű megvalósításához azonban az európai büdzsé nevetséges: csupán az európai GDP 1,27 százaléka áll rendelkezésre (összehasonlításképpen, az USA-ban hasonló méret esetében ez mintegy 30%), ami azt jelenti, hogy csupán az optimista növekedési várakozások növelhetik a keleti irányú bővítés anyagi forrásait – ez azonban egyre kevésbé reális. A mezőgazdasági alapot ezért a lengyel bővítés előtt csökkenteni kell – ha egyáltalán fenntartható közös mezőgazdasági politika (CAP). A pénzt délről vonják majd el a kelet számára – ami együtt jár a feszültségek növekedésével.

Kelet-Európában az EU csatlakozás tagadhatatlanul összekapcsolódik – helyesen vagy helytelenül – a jobb lét reményével, a “gazdag Európához” tartozás érzésével. Még akkor is, ha ez a népszerű érzés megváltozna az Európai Bizottság által előírt és szisztematikusan alkalmazott “szerkezeti kiigazítási politika” hatására, ugyanúgy, mint az IMF esetében. Mégis, a félelem az eddiginél is nagyobb elszigetelődéstől és a veszteségtől, amit az EU-ból való kimaradás okozhat, vezethet a taggá válás, azaz a beleszólási lehetőség politikai választásához – annak ellenére, hogy az Unió intézményének és döntéshozási folyamatának jelenlegi működése általában nem enged valódi beleszólási lehetőséget.

Az Unión belüli baloldal egy része ellenzi a bővítést – azt állítják, hogy ez növelné a liberális gondolkodást a szervezeten belül. Egy adott államban, a széles körben (helyesen vagy helytelenül) támogatott integráció ellenzését elkerülhetetlenül úgy értékelnék, mintha a “gazdagok Európáját” építenék, vagy “európai erődöt” emelnének. Annál inkább, ha baloldali szemszögből beszélő emberek belülről harcolnak ellene. Egyre nagyobb egyetértés van abban, hogy a globalizáció ellenzése hatásosabb lenne európai szinten, mint pusztán nemzeti (nacionalista) alapon. Európa építésében a mai napig nincs valós nyereség, amit védeni kell, vagy amit a bővítés fenyegetne.

A bővítés valószínűleg mélyítené a meglévő konfliktusokat és nehézségeket, amelyek összekapcsolódnak azzal a ténnyel, hogy a tagországokban a növekvő szociális visszaesés egyik fő oka maga az EU. A kelet-európai emberek nem felelősek ezért, és a déli államok sem felelősek a jóléti államok pusztításáért a legfejlettebb kapitalista országokban: a saját uralkodó osztályaik és államuk választása és döntése volt ez.

Éppen ezért lényeges, hogy megváltozzon a vita természete. Először azt kell számba venni, hogy milyen témákkal foglalkozzon a baloldal a bővítés elfogadása vagy visszautasítása kapcsán.

A maastrichti Európa monetáris kritériumaival szemben több tízezer tüntető követelte Nizzában a legutóbbi EU-csúcs alatt az európai színvonalú valós szociális chartát, valamint konvergenciát a legnagyobb mértékű szociális nyereség felé, és nem az ellenkezőjét, ahová a piaci verseny vezet.

A kelet-európai emberek, miként nyugaton is, aggódnak a demokrácia hiánya miatt az Európa-építés aktuális projektjeiben. Egységes valuta? Mi a teendő? A társadalom melyik választásáért? A jövőjükért aggódó emberek milyen ellenőrzése mellett? A föderalizmus vagy konföderalizmus körüli vitákban a többségi szavazatnak vagy konszenzusnak nincs jelentősége mindaddig, amíg nem tudjuk, milyen közös projekt felé törekszünk.

A “másik Európa” elméletileg lehetséges, akár az euróval is. Nem kellene az Egyesült Európát haladó szervezetként bemutatni. A maastrichti euró azonban nem “hiba”, amit keresztül lehet vinni az elszórt ellenálláson; az elszigetelt jelölt sem állhat ellen egyedül a jelenleg előírt feltételeknek. Csupán az erőviszonyok jelentős változása tudna más logikát eredményezni.

Az európai intézmények, Központi Bank, valamint a pénz és hadsereg előtt, amelyek megvédik az “intézményi befektetők” és az uralkodó erők érdekeit, szükségünk van egy szervezett európai civil társadalom fejlődésére, amely ellenáll ezek logikájának. A kelet-európai országok új orientációjából fakadó követelések közös platformja támogatásra találna az Unión belül – a nyugati baloldalnak azonban kifogásolnia kell a fennálló kritériumokat, amelyeket előírtak a jelölteknek, hogy segítsék a kívülről jövő ellenállást!

Szükség van egy másfajta európai biztonsági koncepcióra, amely eltérne a NATO-bombázásoktól, az új fegyverkezési versenytől, az erőltetett és kiterjesztett privatizációtól s az ember áruvá való átformálásától. A másik Európára szükség van, hogy alárendelje a gazdaságot és a piaci intézményeket az egyetemesen elfogadott alapvető emberi jogoknak, és hogy megvédje a közös értékeket és a környezetet.

A valódi tét az, hogy minden egyes embernek joga legyen demokratikus módon meghatároznia prioritásait, megvédenie szociális és erkölcsi értékeit, ökológiai feltételeit – és aztán eldöntenie, hol és milyen módon tudja azokat a legjobban védeni az adott helyzetben és erőviszonyok közepette. A neoliberális Európa érdemi bírálata (valamint a vele szembeni ellenállás) az EU-n kívül és belül egyaránt lehetséges. A kapcsolatoknak, a szolidaritásnak valamint az alternatívák kidolgozásának azonban a szakszervezetek, a feministák, az ifjúsági egyesületek, és a baloldali politikai áramlatok között kell kifejlődniük, hogy megvédjék a közös célokat, ellenálljanak a piaci “szabályok” okozta társadalmi és pénzügyi dömpingnek, a kultúra lerombolásának, és a szexuális szolgáltatások kereskedelmének.

Egy hajóban evezünk – előttünk az egyetemes globalizáció. A növekvő szegénység által felvetett kérdések – beleértve a “dolgozó szegényt” (a “liberálisok” válaszát a munkanélküliségre) –, az ökológiai és egészségügyi katasztrófák, a kulturális és társadalmi visszaesések összefüggenek ugyanazzal az egyetemes folyamattal, amelyet a nemzetek feletti intézmények, az IMF, a Világbank, a WTO, valamint a fennálló Európai Unió is segítenek. A globalizáció ellenzői (a legszélesebb értelemben) Európai szinten dolgozhatnak ki alternatívákat.

(Fordította: Schmied Júlia)

---

Jörg Huffschmid:

Küzdelem a politikai változásokért

Görögország (1981), Portugália és Spanyolország (1986) felvétele az 1980-as években az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK) pusztán politikai okokkal magyarázható. Mindhárom országban a demokratikus erők elűzték a fasiszta rezsimet, az EGK pedig örömmel fogadta a fiatal demokráciákat a Közösségben. Ennek egyik oka a politikai stabilitás létrehozása és megvédése, valamint a régi rendszer visszatérésének megakadályozása volt az új tagállamokban.

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatban feszültség alakult ki a gazdák és bizonyos mértékben a szakszervezetek köreiben, akik a növekvő versenytől féltek, amelyet az olcsó narancs- és munkaerő-import okozott volna. Az ellenállás következménye az elhúzódó tárgyalási időszak lett. Ahhoz, hogy a bővítés elfogadhatóvá váljék a nyugati farmerek számára, és az új tagországok részére is járható út legyen, hosszú átmeneti időszakban egyeztek meg, mely idő alatt mindkét fél alkalmazkodhatott az új körülményekhez.

Hasonlítsuk mindezt össze az aktuális kelet-európai bővítési körrel! A hivatalos retorika ellenére, amely a kelet-európai átalakulás valamint az összeurópai béke, demokrácia és jólét színterének létrehozása érdekében történő EU bővítés történelmi fontosságáról beszél, az EU hangneme jóval keményebb lett, a pályázó országok elé állított követelményeket lényegesen megemelték, ráadásul a csatlakozást támogató szándék is gyengült. Az új tagállamoknak a teljes közösségi joganyagot (acquis communitaire) át kell venniük – amelyet főként a szabadpiaci ideológia, a dereguláció és a szociális rendszer lerombolása (“modernizáció”) vezérel –, mielőtt bebocsátást nyernek az EU-ba. Másfelől a munkalehetőség és a mezőgazdasági piac hosszú ideig széles körben zárva marad előttük, az átmeneti időszakot megkönnyítő pénzügyi támogatás azonban rendkívül alacsony – és főként az EU-n belüli leggyengébb államok kárára történik a finanszírozás. Úgy tűnik, a Nyugat kezd rájönni arra, hogy hivatalos bővítés nélkül is élvezheti a keleti gazdasági térfoglalás összes hasznát (nyitott piacok, beruházási lehetőségek és kedvező politikai infrastruktúra), azaz anélkül, hogy kitenné magát annak a veszélynek, hogy az új tagállamok kívánságainak is eleget kelljen tennie (a csatlakozni vágyó államok EU tagokként növelhetnék befolyásukat az EU fejlődés fő irányának módosítása érdekében).

A kelet-európai csatlakozási tárgyalások olyan időpontban zajlanak, amikor az EU a Közösség átszervezésének politikáját sietteti, amely folyamat a Maastrichti Szerződéssel kezdődött, és amelyet az Amszterdami Szerződés, az 1997-es Stabilitási és Növekedési Paktum, valamint 1999-ben a monetáris unió bevezetése szilárdított meg.

Jelenleg ez a stratégia a társadalombiztosítási rendszer és az európai pénzügyi piacok “modernizációját” tűzte céljául. Ezen területeken az EU az amerikai kapitalista modelltől eltérő specifikus szabályozásokat és biztosítékokat alkalmaz. Ezek a különbségek a lakosság többsége számára előnyösek, viszont a versengésből adódó hátrányt jelentenek az európai gazdasági rendszerek számára, ezért a Bizottság politikájának fő irányvonala – a fennálló EU-ban és Kelet-Európában egyaránt – a szociális rendszer és a pénzügyi piacok amerikai típusú intézményekké történő átalakítása. Ennek bevezetése azonban tovább növelné a hatalmas bankok és intézményi befektetők gazdasági és politikai hatalmát, tovább gátolná a növekedést és a foglalkoztatást, növelné az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt, valamint csökkentené a többség demokratikus lehetőségeit – Nyugaton és Keleten egyaránt.

A fenti megállapításokból következik, hogy a legnagyobb kihívás a haladó erők számára Nyugat- és Kelet-Európában a küzdelem az egyre inkább tekintélyelvű piaci radikalizmus neoliberális erőivel szemben. A Nyugat fő feladata: ellenállni, visszautasítani a szociális rendszer lerombolás útján történő modernizálását és rugalmassá tételét; és ezzel egy időben bemutatni a gazdasági és társadalmi fejlődés lehetséges módjainak előnyeit és megvalósíthatóságát, a teljes foglalkoztatottságon, erős szociális rendszeren, az ökológia fenntarthatóságán és nagyobb társadalmi méltányosságon alapulva. Egy alternatív fejlődési modell ezen sarkkövei természetesen nem csupán intellektuális érvek, hanem elsősorban a társadalmi és politikai mobilizáció alapjai. Keleten a feladat hasonló, bár a kiindulási pont eltér: meg kell akadályozni, hogy a még folyamatban lévő társadalmi és gazdasági átalakulás a neoliberális irányba haladjon tovább, amely a többség számára pusztító társadalmi következményekkel járna.

Ebből a szemszögből nézve a bővítéssel kapcsolatos problémák másodlagos kérdésnek tűnnek a keleti és nyugati fejlődés szociális és demokratikus tartalmú problémáihoz képest, az elkövetkezendő években azonban nagy lesz a jelentőségük a valós európai folyamatra nézve. A bővítés kudarca növelné a feszültségek és a heves politikai konfliktusok lehetőségeit az EU és Kelet-Európa között, valamint a kelet-európai országok között és azokon belül is. Az új nacionalizmus és sovinizmus megerősödése rendkívüli módon megnehezítené a progresszív bírálatokat és javaslatokat. Ezért a haladó erők érdeke törekedni a bővítésre, és harcolni a jobb és igazságosabb feltételekért a bővítés során.

A keleti országok számára mindenképpen kifizetődő lenne, ha abbahagynák a csatlakozásért folyó versengést (“küzdelem a végsőkig”), ehelyett bővítenék a kölcsönös gazdasági és politikai együttműködés kereteit. Ez megerősítené pozíciójukat az EU-val folyamatban lévő tárgyalásokon, és ezzel egy időben a regionális gazdasági együttműködés csökkentené a Nyugat-Európától való gazdasági függésüket.

Az EU haladó erői számára a keleti bővítés kérdése jó lehetőség arra, hogy az EU-n belüli demokráciával, társadalmi összetartással, szolidaritással, valamint makrogazdasági politikával kapcsolatos régi kérdéseket új szintre emeljék: a korai bővítés a demokrácia számára lenne kedvező, hiszen az új tagállamoknak lehetőségük nyílna részt venni Európa további fejlődésének az alakításában – ahelyett, hogy egyszerűen elfogadtatnák velük az elkövetkezendő néhány évben napirendre kerülő fontos döntéseket.

A bővítés új vitákat igényel a strukturális alapok mértékéről és összetételéről is, ami eszköze lehet az EU-n belüli gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésének, és a társadalmi kohézió erősítésének. Ha e cél támogatásra talál, elkerülhetetlen a strukturális alapok nagymértékű növelése ahhoz, hogy enyhítse az új országok csatlakozási terhét anélkül, hogy növelné az egyenlőtlenséget a régi EU-n belül. Ahhoz, hogy a gazdasági integráció ne a gyengébb szektorok megsemmisüléséhez és a gyengébb régiók elnéptelenedéséhez vezessen, átmeneti (derogációs) időszakokat és reorganizációs programokat kell együttesen alkalmazni.

A bővítés új fényt fog vetni a makrogazdasági politikára is: valóban el kellene fogadnunk, hogy az európai egység kérdése – és ezáltal az európai béke és politikai stabilitás kérdése is – alárendelődjék egy fundamentalista gazdasági doktrínának, amely a magántulajdont, a szabadpiacot valamint a stabil árakat a gazdasági fejlődés szükséges és elégséges feltételének tekinti?

Természetesen nincs biztosíték arra, hogy a kibővített EU haladó erői sikeresek lesznek. Jobb eredményre azonban a bővítés elmaradása esetén sincs biztosíték. Mégis, ez utóbbi esetén a politikai kockázat rendkívül nagy. Befejezésképpen, véleményem szerint nem a bővítés helyeslése vagy elutasítása a kérdés, a feladat a baloldali erők megerősítése valamint a küzdelem az EU struktúrájának és politikájának megváltozásáért a bővítési tárgyalások alatt és után.

(Fordította: Schmied Júlia)

---

Peter Gowan:

Közeleg az igazság pillanata

Úgy tűnik, hogy az Európai Unió keleti bővítése az európai integráció számára a legnagyobb kihívás, legalábbis a hidegháború óta. Valójában azonban nem az. Legfeljebb katalizátor szerepet tölthet be, sietteti a sokkal alapvetőbb feszültségek felszínre kerülését.

Az Európai Unió egységesítési folyamatát a nyolcvanas évek óta egy társadalmi koalíció vezette, amelyeket a nyugat-európai országok osztályviszonyainak átszerkesztését tűzte ki célul nemcsak gazdasági értelemben, hanem a társadalmi és a politikai életet is magába foglalóan. Ez a koalíció egységesen lépett fel a külső kihívásokkal szemben és kihasználta az új ideológiai lehetőségeket, amelyeket a szovjet tömb összeomlása és a nyugat-európai baloldal irányvesztése kínált. Csökkentették az európai munkásosztály jólétét és hatalmát, ugyanakkor a nyugat-európai tőkések társadalmi és politikai erejét növelték, termelési eszközeit felvirágoztatták. Az Európai Unió egységesítése a fenti társadalmi érdekszövetség uralmának politikai és jogi-intézményi formája volt.

Ez az erőfeszítés figyelemre méltóan sikeresnek bizonyult. Ami a művelet gazdasági és társadalmi költségeit illeti: hosszan tartó gazdasági recesszió, magas szintű munkanélküliség, nagymértékű és növekvő elszegényedés és lecsúszás volt az ára.

Ennek az érdekszövetségnek valószínűleg a legfeltűnőbb sikere az a képessége volt, hogy a nyugat-európai szervezett munkások nagy részét maga mögé tudta állítani. Ez részben az európai munkásmozgalmon belül a szociáldemokrácia folytatódó ideológiai vonzerejének köszönhető, vagy talán még inkább annak tudható be, hogy Európa legnagyobb vállalatai meggyőzték saját munkavállalóikat arról, hogy kövessék őket a “nagyobb piacra” vezető úton. Természetesen a meggyőzésben döntő tényező volt az a félelem, hogy ellenkező esetben az elbocsátottak közt, Európa munkanélkülijeinek tartalékseregében végzik.

Mindazonáltal ez az érdekszövetség sok szempontból törékeny, valamint belső ellentmondások osztják meg, továbbá minél sikeresebb a jólét és a hatalom átcsoportosításának folyamatában, annál inkább felszínre törnek benne az ellentmondások. Íme néhány.

A hatalom átcsoportosítására az európai integráció politikai eszközként való használata pontosan azért bizonyult tökéletes választásnak, mivel az Európai Unió demokratikus ellenőrzése hiányzik. A gépezetéhez való hozzáférés könnyen korlátozható csak állami és nagyvállalati döntéshozók számára. De a demokratikus hitelesítés hiánya látványos robbanással fenyegeti ezt az érdekszövetséget. Az Európai Unió hiányzó demokratizmusa nem egy egyszerű, félreállítható probléma, jogi-politikai ereje aláássa a tagországok politikai irányítási rendszereit, mivel lerombolja a domináns pártok hatóerejét, ami a transzformációs taktikán alapul. A transzformációs taktika a pártok elitjét ragadja magához egy olyan cél érdekében, ami a tagállamok több nagy társadalmi csoportjának értékrendszerével nem egyeztethető össze.

A hatalomátcsoportosításnak nincsenek jól meghatározott korlátai. Néhányan egészen a világháborúk közti állapotokig akarnak visszanyúlni, mások megállnának ennél hamarabb, de nincs egyeztetett program és határ ebben az érdekszövetségben. A hatalom átcsoportosítása addig folytatódik, amíg a társadalmi vagy politikai ellenállás külső sokkhatása egy válság során fel nem bontja az érdekszövetség egységét.

Az Európai Unió integrációjának eszközként való felhasználása egyre élesebben veti fel az Európai Unió végső állapotának kérdését a politikai színpadon. Hová tart az EU? Vajon szövetségi állam lesz-e vagy az atlanti rezsim része, megosztott pénzügyi rendszerekkel, alárendelve az Egyesült Államok politikai-katonai és globális gazdasági irányításának? A társadalmi hatalom átcsoportosításának konszolidációja szövetségi megoldást kíván, de a szövetségi berendezkedés azzal fenyeget, hogy csata alakulhat ki az óceán túlsó felével, amiben az érdekszövetség egy része az Egyesült Államok mellé állna. Ez a kérdés felrobbanthatja az érdekszövetséget.

Az e kérdés köré csoportosuló feszültségek nyilvánvalóak voltak a nizzai kormányközi tanácskozáson. Ez szintén nyomon követhető az Európai Központi Bank és különféle kormányok valamint az érdekszövetség más részei közti feszült viszonyban. Olyan feszültségek ezek, amelyek túlmutatnak Duisenberg nevetséges baklövésein. Nagyon gyorsan kirobbanhatnak, és váratlanul tovaterjedhetnek ezek a feszültségek az egymásra rakódó társadalmi mozgalmakon keresztül, ami a nyugat-európai politika egyre jellemzőbb vonása lesz, ha a domináns pártokat fogva tartják a “testre szabott taktikák”. Ezeknek a feszültségeknek és veszélyeknek a leszerelése megköveteli az erős, rugalmas európai végrehajtó hatalmat. Ennek a kritériumnak a jelenlegi intézmények nem felelnek meg: az Európa Tanács politikai fejlődését merevség és széttöredezettség jellemzi.

Az Európai Unió ilyen politikai összefüggések mentén közelítette meg Közép- és Kelet-Európát a kilencvenes években. A ’létező szocializmus’ összeomlása lehetőséget teremthetett volna egy olyan kelet-európai szerkezetváltásra, ami fellendíthette volna a nyugat-európai termelési rendszert. De ez a stratégia elhalasztotta és ezzel aláásta volna az érdekszövetség azon igyekezetét, hogy Nyugat-Európában a jólétet és hatalmat átcsoportosítsa. Ezt helyettesítendő eldőlt, hogy a Keletet a maradékelv alapján kezelik: megakadályozzák, hogy termelőerői a legkisebb gazdasági feszültséget is okozzák a már amúgy is nagyon feszült nyugat-európai gazdasági és társadalmi helyzetben, amíg a hatalomátcsoportosítás tart. Továbbá vagyontárgyait és piacait megnyitják a Nyugat előtt. Ezen felül megakadályozzák, hogy megrendítse a nyugati érdekszövetség azon képességét, hogy a nyugati munkásmozgalmat a saját oldalán tartsa, azaz nem lehet látványos az elmozdulás az olcsó keleti bérmunka felé.

Keleten, úgy, ahogy Nyugaton is, az érdekszövetség tevékenysége az Európai Unió működési szerkezetén keresztül nyert hitelesítést és általa bonyolódott le: a hatalmas és romboló társadalmi beavatkozás Keleten az Európai Unió tagságára való felkészülésként nyert igazolást. Ez a taktika különlegesen hatékonynak bizonyult: csak nagyon kevesen tudták elképzelni azt, hogy a keleti politikai elitek képesek túlélni az elmúlt tíz év zűrzavarát és pusztítását anélkül, hogy politikai rendszerük darabokra szakadt volna. Délkelet-Európa kétségtelenül odaveszett, de az átalakulást átvészelték a Németországot és Ausztriát határoló ütközőállamok.

Ennek a politikának az ellentmondásai napjainkban kerülnek a felszínre. Az Európai Unió ezen országok legtöbbjének termelési potenciálját meggyengítette az elmúlt tíz évben a teljes tagság ígéretével, amit most teljesíteni kell. Ezek az országok a csatlakozás lázában égnek.

A neoliberalizmus machiavellista radikálisai, közülük is nevezetesen a britek és a bankárok, a keleti bővítést úgy tekintették, mint a gazdagság és hatalom amerikai módon véghezvitt nyugat-európai átcsoportosítási folyamatának végső stádiumát. Ha ezek a keleti országok egyszer belülre kerülnek, akkor lehetőséget nyújtanak arra, hogy az országok között szabályozási verseny alakuljon ki, ami egyszer és mindenkorra alááshatja az európai társadalmat. Ez megtörténhet. Egy másik nézet szerint a csatlakozás számos keleti gazdaság számára megadhatja a végső megnyomorító csapást, azoknak, amelyek még az átalakulási szakaszban vannak, messze a fenntartható növekedéstől. Erre Lengyelország a példa.

De bármi is az eredménye a bővítésnek, abban biztosak lehetünk, hogy az eddigieknél még élesebben fogja ráirányítani a figyelmet az Európai Unió jövőjét érintő kérdésekre, amelyeket a jelenleg uralkodó érdekszövetség nem tud és láthatóan egyre inkább képtelen megoldani.

Ami az európai baloldalt illeti, nem szabad belebonyolódnia sem a keleti bővítés ellenzésébe, sem abba, hogy jogi akadályokat gördítsen az olcsó keleti bérmunka alkalmazása elé. (Szerintem Michael Hindley javaslatai új társadalmi minimumokra ebbe a típusba sorolandók.) A központi kérdésre kell összpontosítania, azaz magára az Európai Unió mibenlétére. A jelenlegi érdekszövetség, amely az európai színjátékot irányítja, egy visszataszító és valószínűleg zavaros jövő felé vezeti a földrészt.

Demokratikus társadalmi ellenőrzés alá kell vonni az európai pénzügyi és költségvetési politikát. Szükség van egy új, növekedésvezérelt gazdasági stratégiára, amely az újraelosztásra, az összkereslet növelésére és a szelvényvagdosás visszaszorítására épül. Továbbá szükség van egy összeurópai kongresszusra, ahol kimunkáljuk az Európai Unión kívüli országok életképes kapcsolódási módját az új Európai Unió gazdaságához.

(Fordította: Bózsó Péter)

---

Balázs Péter:

A kényszerházasság nem játék!

Valóban nem lenne más “játékra” esély a környéken, mint amit a nagyhírű brüsszeli épület, az éppen teljes renoválás alatt lévő Berlaymont szabadpiaci gazdasági alapokra felépített föderalista palotája kínál? Kétségtelen tény, hogy az Európai Unió keleti kibővítésének élcsapata (a visegrádi négyek és Szlovénia) már annyira előrehaladt a csatlakozási tárgyalásokkal, hogy a visszafordulás vagy kiugrás bel- és külpolitikai hitelvesztéssel járna. A folyamatot gyorsítani képtelenek (legfeljebb lassítani tudnák, ha az EU által kiszabott feladatokat nem teljesítenék, ez azonban nem érdekük). A külpolitikájuk tengelyében így további néhány évig (a rendszerváltástól számítva összesen kb. másfél évtizedig) az EU-csatlakozás ügye áll, ami a reménykedés mellett bizonytalanságot, külső döntésektől való függést visz tájékozódásuk és tervezésük alapvető folyamataiba. Az ilyen helyzet, ha sokáig tart, semmiképpen nem szerencsés, minthogy közvetve korlátozza a szuverenitást anélkül, hogy ezért cserébe adna valamit (a szűkre szabott előcsatlakozási programokon és a majdani EU-tagság ígéretén kívül).

Az ún. euro-atlanti szervezetekbe való egyenjogú befogadás Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltások végső jutalmaként tűnik fel. Valójában egy korábbi vágy megkésett beteljesítéséről van szó. Magyarország esetében például tudott dolog, hogy a késő kádári kor ún. reformkommunista elitje intenzíven kereste a kapcsolódást a nyugati világhoz. E közeledés mérföldkövei voltak – növekvő szovjet rosszallás mellett – az 1973. évi GATT-tagság, az 1982. évi IMF- és Világbank-csatlakozás, sőt a majdani NATO-tagság esélyének – akkor hajmeresztő hatású – említése 1988-ban. Ebben az időszakban, a roskadozó KGST falai közül kitekintve a sikeresen fejlődő Európai Közösség rendkívül vonzónak látszott. Vajon okoz-e majd akkora gyönyörűséget a régóta húzódó frigy kései megkötése, mint ha például az 1980-as évtized elejének titkos magyar tapogatózásai találtak volna megértő fogadtatásra a nyugat-európai integrációnál?

Ami az Európai Unió helyzetét illeti, a XXI. század elején már a “végső” válaszokat kellene megfogalmaznia mind az integráció belső “elmélyítése”, mind pedig újabb tagok felvétele tekintetében. Az integrációs fejlődés ugyanis láthatóan elérte azt a szintet, amikor további minőségi fokozatok már technikailag nehezen lennének kivitelezhetőek (pl. a gazdasági összefogás a közös pénzen túli szférában), vagy politikailag nem vonzóak a résztvevők számára (ilyennek tűnik a kül- és biztonságpolitika, illetve a bel- és igazságügy közös kormányzása). Mindez napirendre tűzte az egész konfiguráció jellegének meghatározását, vagyis a kezdetek ködbe vesző föderalista eszméi helyett az integrációs szervezet és az azt alkotó államok pontos viszonyának megfogalmazását. Az élénkülő vitát Joschka Fischer 2000. május 12-i beszéde és Jacques Chirac június 27-i válasza indította el. Hasonló a helyzet a bővüléssel: mindenekfölött azt kellene eldönteni, hogy egyáltalán hány új taggal terhelhető még az integráció döntési és intézményi struktúrája, finanszírozási forrásai, munkaerő piaca stb. Hindley-nek annyiban igaza van, hogy a teljes jogú EU-tagság mint abszolút külpolitikai prioritás, ma az “egyetlen játék” Közép- és Kelet-Európa rendszert váltott (és felaprózódott) államai számára. Más, alternatív megoldás után azért sem néznek, mert az Európai Unió reménydús várakozásokat keltett körükben (amelyek a saját kapacitásaihoz mérten mindenképpen túlzottak). Főleg ezzel magyarázható az, hogy az EU-tagság alatti, következő fokozat, a szinte tetszés szerint gazdagítható EU-társulás intézménye minden politikai vonzerejét elvesztette. Expanzív vágyaitól vezettetve tulajdonképpen maga az Unió devalválta az egyébként rangos társult viszonyt, amely – nevétől és tartalmától függetlenül – Ankarától Tallinig már senkit nem boldogít. Ami azonban az Európai Unióhoz fűződő viszonyra leszűkítve igaz, az nem állja meg a helyét a tágabb kontextusban. Az Európai Uniónak ma már nemcsak alternatívája, hanem egyben veszélyes versenytársa is van, nevezetesen a tágabb földrajzi dimenziókban felgyorsult fejlődési folyamatok, amelyet globalizációnak is neveznek. Például nincs feltétlenül szükség drága és körülményes integrációs szervezetre ahhoz, hogy napjainkban gyorsuljon a termékek, szolgáltatások és kiváltképpen a tőke és technológia áramlása. Ezeknek a folyamatoknak az interkontinentális hullámai már átcsaptak az Európai Unió falai felett.

Ugyancsak óriási tévedés Hindley részéről a Szovjetuniót (illetve általa a KGST-t) visszamenőleg a nyugat-európai integráció “alternatívájának” nevezni. E fogalom lényegéhez tartozik a választás bizonyos esélye párhuzamos lehetőségek közül. Ha valaki, akkor éppen a közép-kelet-európai népek tudják a legjobban, mennyire alternatíva nélküli volt térségükben a második világháború végén a – Nyugat által is szentesített – szovjet expanzió. Sztálin világosan megmondta, hogy a meghódított területeken mindenki bevezeti a saját rendszerét. Az összeomlott és részekre hullott orosz birodalom esetében viszont már oktalanság újabb expanziótól tartani csakúgy, mint a NATO-nak a kölcsönös védelemre vonatkozó kötelezettségét, illetve annak alkalmazhatóságát kétségbe vonni.

A XXI. század küszöbén a nyugat-európai államok gazdasági és politikai szerveződését keretbe foglaló Európai Unió és a hajdani német geopolitikában “köztes térségnek” (Zwischenraum) nevezett közép- és kelet-európai sáv számára az egyesülés nem a lehetséges választások egyike, hanem egy új keletű sorsközösségen alapuló kényszerpálya. Ha erről az útról bármelyikük letér, akkor pozíciókat veszíthet a nemzetközi versenyben. A bipolaritás utáni, nyugtalanul változó világban ugyanis Nyugat-Európát ugyanaz az erőtér szorongatja, amely keleti szomszédságát. Az egyik oldalról a kormányozhatóság hagyományos, állami keretei közül kiszabadult, meredeken gyorsuló műszaki és gazdasági fejlődés hatásai; a másik oldalról a rendszerváltások által szétdúlt és feltördelt állami keretek romjain tomboló, évtizedeken át visszafojtott fogyasztási vágy következményei. Végső soron ugyanarról a problémáról van szó: a klasszikus kapitalizmus két istensége, a profitmaximalizálás mint hajtóerő és a szabadpiac mint önszabályozó játéktér feloldhatatlan és életveszélyes konfliktusba került egymással. Csakhogy míg a Csendes-óceán partjain a termelés és marketing mind újabb technikái nyomán felduzzadt profitáradat ömlik ki az amúgy gondosan szabályozott államok határai közül, a rendszerváltások keleti pólusain (a FÁK-államokban és a Balkánon) a diktatúrákat követő szabály- és intézmény nélküli vadpiacokon etnikai színekkel is kipingált érdekcsoportok vívják halálos csatáikat a megszerezhető haszonért és pozíciókért.

Az Európai Unió mint integrációs intézmény a globális gazdasági túlerővel szemben a saját integrációjának tökéletesítését (“mélyítését”), a keleti szomszédoktól betörő kockázati tényezőkkel pedig a bővülés perspektíváját szegezné szembe. A “kétfrontos harc” azonban túl nagy tehertétel a zavartalan belső érdekharmonizáláshoz szokott szervezet számára. Ráadásul a körülményes és túldimenzionált folyamatok alkalmatlanok a kemény döntésekre (pl. az agrárpolitika vagy a munkaerő piac gyökeres reformjára) és kiváltképpen váratlan helyzetek kezelésére (pl. a tagjelölt államok belső politikai-gazdasági helyzetében előálló változások következményeinek gyors levonására). Márpedig az Európai Uniónak létérdeke, hogy cselekvőképességét lényegesen javítsa. Ehhez le kell zárnia a bevezetőben említett, legfontosabb nyitott kérdéseket. Ez esetben az “egyetlen játék” élvezetes és nyereséget hozó tevékenységgé válhat minden európai résztvevő számára. Ha azonban az Unió elszalasztja a megújulás esélyét, akkor nem kínál valódi perspektívát a keleti és déli szomszédainak. Ez a perspektíva nem feltétlenül jelentene teljes tagságot, de mindenkinek nyújtana bizonyos védettséget a káros külső hatások ellen, és megadná a fejlődés kedvezőbb esélyét. A pozitív változat előnyei mellett eltörpülnének a más munkavállalókkal vagy munkaadókkal szembeni, irigységtől fűtött idegengyűlölet alantas indulatai. A negatív forgatókönyv ezzel szemben az intoleráns szélsőjobb további térnyerését hozná, a fő hatalmi kérdés pedig az lenne, hogy ki a nagyobb úr Európában (keleten és nyugaton egyaránt): a szociális, környezetvédelmi és más normákon áthágó transznacionális tőke, vagy az “oroszajkú” maffiák.

Lehet, hogy az Európai Unió is hasonló alapos átalakításra szorulna, mint a jelképpé vált Berlaymont épülete: amikor kiderült, hogy azbesztet tartalmaz, minden régi bútort és iratot kihordtak belőle, a szerkezetet kicserélték, modern külsőt és belsőt kap, és hamarosan új rend szerint költöznek vissza az Unió tisztviselői. Más lesz benne az élet, mint azelőtt.

---

Galló Béla:

Várni és remélni

Ahogy arra már több hozzászóló is rámutatott, az igazi kérdés persze az, hogy milyen Európai Unióhoz fogunk majd tartozni, de azért a csatlakozási folyamat világpolitikai feltételrendszere sem hanyagolható el, hisz alapjában véve ettől függ, hogy mikor, illetve, hogy egyáltalán csatlakozhatunk-e.

Annak idején az európai integráció folyamata a II. világháború után kialakuló jaltai világrend logikájához illeszkedett, Európa kelet-nyugati (KGST kontra Közös Piac) megosztottsága mintegy leképezte a bipoláris globális erőviszonyokat, s a nyugati integráció fejlődése nem utolsósorban e szembenállás következményeiből nyerte energiáit. A jaltai szisztéma felbomlásával azonban alapjaiban változtak meg a világpolitika koordinátái. A Szovjetunió szétesésével a hagyományos ellenségkép eltűnt, megszűnt a közvetlen fenyegetettség pszichózisa. Újra létrejött a német egység, ami Németország korábban sem csekély gazdasági, de főleg politikai súlyát erősen megnövelte, régi és új problémák, félelmek egész sorát vetve fel ezzel.

Mindezek következtében Európában megszűnt a hidegháború által szentesített megosztottság, a mai különbségek egészen más jellegűek. Ráadásul a korábbi folyamatos bővüléssel sokkal összetettebbé váltak az Európai Unión belüli érdekviszonyok, noha a német–francia–angol dominancia alapjaiban fennmaradt, de immár mindenképpen számításba kell venni a brüsszeli központ, valamint az új tagok érdekérvényesítési lehetőségeit is. Bonyolult erőterek, új logikájú erőterek jöttek létre a kontinensen és az unión belül is, miközben persze elvileg lehetővé vált, hogy a “féleurópai integráció” vertikálisan (a mélyítés, azaz a politikai integrálódás), illetve horizontálisan (a bővítés, vagyis egyre több ország felvétele) révén folyamatosan valóban összeurópai integrációvá teljesedjék ki.

Csakhamar világossá vált azonban, hogy a hidegháború akadályai helyén legalább hasonló nagyságrendű gyakorlati nehézségek tornyosulnak és a kialakult helyzetre nincs átgondolt uniós stratégia, inkább csak a nemzeti érdekellentéteket tükröző, egymással vitázó koncepciók léteznek, amelyek mögött – a teljesség igénye nélkül – az alábbi általános dilemmák húzódnak meg: 1. Az egyre élesedő gazdasági rivalizálásban hogyan alakul az Európai Unió helyzete a másik két világgazdasági erőközponthoz képest? 2. A szovjet fenyegetés eltűntével fennáll-e még az euro-atlanti politikai és biztonságpolitikai együttműködés korábbi hőfoka, avagy itt az ideje, hogy az unió ezen a téren intézményesen megfogalmazza a NATO-éval nem mindig azonos érdekeit. 3. Mit lehet kezdeni az Európán belül is egyre inkább kialakuló Észak-Dél szakadékkal, amely mindenfajta integrációt fékez, akadályoz és veszélyeztet?

Ezekből a dilemmákból aztán további alproblémák bomlanak ki. Választ kellene találni például a bővítés és/vagy mélyítés strukturális kihívására, mert alapvetően ettől függ az európai térség világgazdasági helytállása, versenypozíciója s ez határozza meg önálló politikai egységként való fellépésének lehetőségeit és határait is. Ha igaz az, hogy néhány éven belül Közép-Európa, majd távlatilag Kelet-Európa is belép az Unióba, akkor ennek forrásigényét ki fogja biztosítani? Ha pedig nem lép be, az megnehezíti, lelassítja, sőt lehetetlenné teheti a bővülés folyamatát, ami viszont végső soron egy új – szociális – vasfüggöny kialakulását jelentheti, azaz csupán a “féleurópai” integráció mélyülhet, folytatódhat. Csakhogy – és ez az igazi dilemma – gazdaságilag nem ez szolgálja-e jobban – legalábbis rövidtávon – a “kemény mag” külön-külön nemzeti, illetve közös világgazdasági érdekeit? Hiszen ha a “mit kapunk a bővülésért cserébe?” kérdést ma teszik fel, ki tudja, valójában milyen választ fogadnak el megnyugtatónak? Azt, hogy cserébe Közép- és Kelet-Európát kapják mindazokkal a gazdasági, ökológiai és politikai problémákkal együtt, amelyek ma és még feltehetően jó ideig Európának ezt a részét jellemzik – nos, ezt a megnyugtatást aligha találhatják elfogadhatónak. Emiatt nemigen mondanak majd le szuverenitásuk további elemeiről, kialakulhat és megerősödhet viszont “féleurópai” identitástudatuk – és éppen Európa szegényebb részeivel szemben.

Mindezeket összegezve megállapíthatjuk, hogy bár az elmúlt másfél évtizedben a nagyrégiók közötti versengés globálissá válása felgyorsította az európai integrációt, s ehhez a világpolitika nyolcvanas évek végi történelmi fordulata – elvileg – kedvező nemzetközi politikai feltételeket teremtett, gyakorlatilag azonban az unió – mint története során mindig – változatlanul a külső nyomások és a belső megosztottságok egyidejű hatása alatt áll. Illúziók nélkül szemlélve csatlakozási lehetőségeinket ez annyit tesz, hogy az európai integrációs folyamatban haladás mindig csak akkor történt, ha és amennyiben a meghatározó nemzetállami érdekek egybeestek, legyen az a kül- vagy a gazdaságpolitika. Ezzel szemben, amikor olyan átfogó megoldásokat céloztak meg, amelyek egy-egy politikai-eszmei össztervezet miatt eltávolodtak a konkrét állami érdekpozícióktól, a meghiúsulás szinte előre jelezhető volt. Mindebből pedig egy csatlakozni kívánó ország számára elsősorban az következik, hogy lehetőleg minél pontosabban számítsa ki a külső nyomások és belső megosztottságok mindenkori eredőjét, s minél józanabbul, de egyúttal eltökélten mérlegelje a számára kínálkozó cselekvési lehetőségeket. Mindenekelőtt Európának, s benne főként az Európai Uniónak a világgazdasági és világpolitikai fejlemények következtében bekövetkező érdekmódosulásait kell folyamatosan elemezni, s ugyanezt legalább ilyen alaposan elvégezni az egyes országok vonatkozásában is.

Ellenkező esetben csak az marad nekünk, ami persze a legpontosabb elemzésekkel együtt is sajátunk, már ami a Nyugathoz tartozás örökzöld keleti igéit illeti: várni és remélni.

---

Artner Annamária:

Bárgyú játékosok

Érdekes és szinte minden tekintetben találó Michael Hindley írása, amely arra mutat rá, hogy az EU piacának egységesülése és növekedése a nemzetközi nagytőke érdeke, így az EU kibővülése csak addig fontos számára, amíg új piacokat nyerhet. Mivel ezt már Kelet-Európában ingyen megkapta, nem áll érdekében az esetleges pénzügyi transzferekre jogosító kibővülés. Az európai piac egységesülése természetesen nem a dolgozók, hanem a dolgoztatók érdekeit szolgálja, miként az egész mai globalizáció.¹ Ezért minden tett helyénvaló, amely a tőkével nem rendelkezők (tehát csak munkaerejük eladásával megélni tudók – klasszikus nevükön “munkásosztály”) naponta sérülő érdekeit védi, helyzetük nehezítését lassítja-akadályozza. Tudni kell azonban, hogy ezek a lépések egyben szükségszerűen a tőke értékesülését gátolják, vagyis a mai gazdasági rend (a termelőeszközök magántulajdonára épülő termelés) alapjait ássák alá. A kiszolgáltatottak érdekvédelme tehát csak a régi keretek szétfeszítésével lehet sikeres. E sommás véleményemet az alábbi okfejtéssel igyekszem alátámasztani.

A nemzetközi tőke uralma, mai nevén a globalizáció a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű szakasza, a tőke növekedési hajlamában rejlik. Lényege a transznacionális tőke méretének, súlyának, s ezáltal világgazdasági szerepének ugrásszerű megnövekedése, a transznacionális monopolkapitalizmus.² A folyamat a 70-es években indult, de – a nemzetközi fúziókkal, felvásárlásokkal – a 90-es években bontakozott ki, vált dominánssá.

A globalizáció tehát a XX. század elejére kialakult monopolkapitalizmus egy újabb fejlődési szakasza. A termelés nemzetköziesedése (a tőkekivitel) már ekkor is meghatározó volt a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődése, formája szempontjából. A XX. században a válságok, háborúk és nem utolsósorban a szocialista országok jóléti demonstrációs hatása (!) nyomán megnőtt a tőkés állam szerepe. Mindeközben működött a piaci spirál: a konkurencia nyomán fejlődött a technológia, koncentrálódott a tőke, s mindennek következtében éleződött a konkurenciaharc, ami ismét a technológia fejlesztésére, tőkekoncentrációra ösztönzött, és így tovább. Az e folyamatban mind nehezebbé váló profittermelés (csökkenő profitráta!³) kényelmetlenné tette az állami újraelosztás révén fenntartott jóléti rendszereket, egyáltalán a költséges állami tevékenységet. A mikroelektronikai áttörést hozó 70-es években a tőke kutyaszorítóba került (növekedése elé akadályok gördültek), melyből csak mind újabb értékesítési és termelési (áru- és munka-) piacok tudták és tudják időről időre kirángatni – amíg még vannak ilyenek.

Az első segítség az olajárrobbanás nyomán felhalmozódott bankbetétek (“petrodollárok”) olcsó kihelyezésével, tehát a fejlődő országok tömeges hitelfelvételével jött. Ezekből a hitelekből a fejlődő (és szocialista) országok felvásárolták a nyugaton már (kellő profittal) eladhatatlan fogyasztási és termelőeszközöket, beruházási projekteket finanszíroztak, amelyekből nagyrészt az odatelepülő nemzetközi vállalatok húztak hasznot, exportot támogattak, hogy termékeik alacsonyabb áron kerülhessenek be a fejlettek piacára stb. A centrum első nagy ciklikus válságát tehát, amelyet a 70-es évekre beérő mikroelektronikai forradalom idézett – volna – elő, a hitelkihelyezéssel odázták el, pontosabban – mint azt az 1982-ben kirobbant adósságválság bizonyítja – hárították át a fejlődő országokra. (A válságot képviselő parlag tőkéket, a Nyugaton az adott termelési szerkezetben profittal nem befektethető “petrodollárokat” kölcsönadták a fejlődőknek, hogy azok e pénzen vásárolják meg tőlük az erkölcsileg kopott – tehát világpiaci mértékkel már abban a pillanatban is elavult – technológiákat, készletetek, majd fizessék vissza a kölcsönt kamattal, ami a 80-as évekre ráadásul megugrott. Ha erre nem képesek, annak hibás gazdaság- és különösen beruházáspolitikájuk, elavult termékszerkezetük az oka…)

A 70-es évek elején így “lefojtott”, illetve áthárított válság 1982-ben, az adósok fizetésképtelenségének beálltával elemi erővel tört volna felszínre a hitelező országok, még pontosabban a nemzetközi nagytőke összefogása nélkül. Mivel a fejlett országok tőkéjének viszonylag zavartalan átstruktúrálásához⁴ – és egyáltalában a pénzügyi szféra működéséhez – szükség volt a fejlődő országok adósságszolgálatának fenntartására, az IMF és a Világbank, valamint a hitelező bankok és államok klubjai – egyenként tárgyalóasztalhoz ültetve az adósokat – megkeresték annak lehetőségét, hogyan lehet a feltételek nagylelkű enyhítésével továbbra is biztosítani a már egyébként kamatostul visszafizetett adósság további törlesztését.⁵ És itt jött a második nagy segítség a tőkének (közvetlenül a nemzetközi nagytőkének, és általában a tőkés gazdálkodásnak). A 80-as évek folyamán nemcsak, hogy a legkülönfélébb eszközökkel biztosították, hogy a fejlődő országokból továbbra is pénz áramoljon a fejlett országokba, de ezenközben még azt is elérték, hogy a fejlődő országok a korábbiaknál is jobban megnyissák piacukat és megtisztítsák a fejlesztő állam beavatkozásától (dereguláció). Azért, hogy ott a fejlett országok árui és tőkéje korlátozás nélkül mozoghassanak, megkeresve és megtalálva a legkedvezőbb feltételű értékesülési lehetőségeket. A 80-as évek tehát az eladósodott fejlődő országok piacának fokozott integrálását jelentette a transznacionális tőke számára. A különböző “adósság-enyhítő”, “adósságcsere”-programok jóvoltából ezeknek az országoknak a nemzeti tőkéje (termelőeszközeik) nagymértékben a hitelező (fejlett) országok tulajdonába került. Ezzel együtt az adós országokra kényszerített “átstruktúrálási” és “modernizációs” programok részben megrendelésekkel látták el a fejlett országok nagyvállalatait, részben pedig (pl. az egységnyi reálbérek leszorításával) a korábbiaknál is kedvezőbb beruházási feltételeket teremtettek számukra.

Mindeközben a világpiacon folyó monopolverseny hatására a fejlett országok tőkéje tovább fejlődött: növekedett, koncentrálódott, fejlesztette a technológiát, átstruktúrálta termelését. Csakhogy e folyamatban a korábban befektetett tőkék könyörtelenül leértékelődnek, ami veszteséget (ciklikusan válságot) jelent. A tőke mindinkább kiterjedő nemzetköziesedése, a transznacionális vállalatok világot behálózó termelési szervezete (a globalizáció) lehetővé teszi e veszteségek áthárítását, aminek lényege, hogy az erkölcsileg kopott technológiák más beruházási környezetbe helyezve ismét profitot hoznak. Ez praktikusan a fejlődő országok alacsonyabb beruházási költségeinek (mindenekelőtt kisebb egységnyi munkaerőköltségük valamint egyéb, állami beruházási kedvezményeik, pl. adómentesség) kihasználását jelenti.⁶ A “periféria” modernkori szerepe ebben áll. A folyamat fenntartásának azonban van egy feltétele: a periféria befogadóképességének legalább olyan gyors ütemben kell nőnie, hogy képes legyen befogadni az értékét vesztő tőkéket (elavuló technológiákat). Mivel azonban erre a periféria nem képes, bővíteni kell körét.

A mérhetetlen szegénysége és elmaradottsága miatt a transznacionális tőke számára befektetési területként (kevés kivétellel) szóba sem jövő Afrikát leszámítva a 90-es évekre jószerivel már csak Délkelet-Ázsia és a volt szocialista országok (Kelet-Európa és a SZU mellett Kína) maradtak integrálatlanok. A 80-as években a fejlett országokban folytatott termeléskorszerűsítés (átstruktúrálás) folyamatosan értékelte le a korábban befektetett tőkéket, amelyeket az addig integrált perifériák már mind kevésbé tudtak újrahasznosítás végett felszívni. Ebben a helyzetben jött a fejlett országok tőkéje számára a harmadik segítség: a szocialista rendszerek összeomlása, az érintett piacok Nyugat számára történő teljes megnyitása. Itt a kapitalizmus helyi erőinek segítségével roppant állami vagyon került olcsón kiárusításra, hatalmas, jól képzett, olcsó munkaerőállománnyal és a Nyugaton lefutott áruk iránti tömeges fizetőképes kereslettel. Ezt a kapitalizmus “hagyományos” perifériája, a fejlődő (fejletlen) világ, soha nem tudta volna nyújtani!⁷

A technológiai fejlődés és konkurenciaharc következtében csökkenő profitráta szükségessé, a szocializmus bukása által a nyugati tőke ölébe hulló termelőerők, piacok pedig lehetővé tették a tőke további terjeszkedését és növekedését. A piacokért folyó harc ezen a talajon a tőke nemzetközi koncentrálódásához (fúziókhoz, felvásárlásokhoz), transznacionális monopolkapitalizmushoz, tehát a “globalizációnak” nevezett folyamat felpörgéséhez vezetett.

A kapitalizmus a termelőeszközök magántulajdona következtében elkülönült termelési egységek konkurenciáján alapuló gazdaság. Lételeme e termelési egységek (tőkék) növekedése. A globalizáció tehát, az összes ezt segítő és követő folyamattal (így a neoliberális fordulattal) szükségszerű fejlemény, nem a kapitalizmus félresiklása. Az EU fejlődése, “mélyülése” és bővülése is e folyamat része. Kelet-Európa integrálására a tőkés világgazdaság törvényszerűségei miatt került sor – bár természetesen csak azért, mert az ezirányú terjeszkedés az alternatív rendszer bukása miatt lehetővé vált.

Az EU keleti kibővülése tehát a reálfolyamatok értelmében törvényszerű, az európai nagytőke világpiaci helytállásának záloga. Mint ahogy a téma minden ismerőjének el kell ismernie, a reálfolyamatok már végbementek, az EU megkapta, amit akart. Ha tehetné, az EU lemondana a formális kibővülésről, hiszen ezzel csak anyagi, intézményi gondokat vesz magára. Természetes, hogy arra törekszik, mire a keletiek teljes jogú taggá válnak és a derogációk is lejárnak, az integrációs mechanizmusok minél kevesebb jogos (anyagi, döntéshozatali) igényt tegyenek lehetővé. És ezt az EU, amely természetesen saját gazdasági alapját, saját transznacionális tőkéjének érdekeit szolgálja, még csak nem is önszántából, hanem gazdasági szükségszerűségből teszi.

Bár a gazdasági-társadalmi törvények tendencia-jellegűek, s ezért ingadozásokkal érvényesülnek, hatóerejük történelmi távlatokban könyörtelenül következetes. A termelőeszközök elszigetelt (magán-) tulajdonán alapuló termelés célja szükségszerűen csak ennek az elszigetelt, vagyis magántulajdonnak a gyarapítása lehet. Ha nem ennek megfelelően működik, a konkurencia elsöpri. Magántulajdon és profitmotívum a termelésben egy és ugyanaz. Profit pedig (alapvetően) csak a termelés során keletkezett új értékből származhat. Mivel pedig az új érték a bér és a profit között oszlik meg, a két jövedelem között kibékíthetetlen ellentét feszül. A konkurencia a profit tömegének és (látszólagos szülőanyjához: a lekötött tőkéhez viszonyított) arányának szüntelen növelésére mint a túlélés egyetlen zálogára ösztönöz. A termelőerők tőkés viszonyok közt történő fejlődése, vagyis a kapitalizmus fejlődése szükségszerűen a kizsákmányolás fokozásával jár, mert csak ennek révén mehet végbe. Alá kell húzni, hogy ez, már ami a tőkés gazdálkodás jellegét illeti, nem erkölcsi kérdés (még ha mérhetetlen erkölcstelenségeket szül is).

Jelenleg a tőke a technikai fejlődés és konkurencia szorításában eljutott arra a pontra, ahol értékesülését (profitjának rátáját) már a centrumban is csak a munkaerő fokozott kisajtolásával képes biztosítani. Amilyen mértékben nemzetközileg is megszervezi magát a tőke, olyan mértékben súlyosbodik a munkaerejük áruba bocsátásából élő emberek (a munkásosztály) helyzete, romlik életkörülménye. A bruttó hazai termelésben (GDP) a bérek aránya Nyugat-Európában (EU 15) 1960 óta jelentősen csökkent: az 1960-as években átlagosan 74, a 70-esekben 75,2% volt, a 80-asokban 72,8%, a 90-es években pedig gyorsan süllyedt: 1999-ben már csak 67,9% tett ki. Holott közben az egy foglalkoztatottra jutó GDP 2,6-szeresére növekedett. (A bérek tehát csak 1,8-szeresükre.) A munkásosztály elnyomása a 90-es években különösen felerősödött: miközben az egy alkalmazottra jutó GDP 16%-kal nőtt, a munkavállalók (a menedzsertől a kékgallérosokig) javadalmazása csak 8%-kal. A fejlődésből tehát még a leggazdagabb centrum országok munkásosztálya sem arányosan részesedik: legjobb esetben is csak odavetett koncot kap. Mindeközben nő a termelés “tartalék hadserege”: a munkanélküliség az EU mai 15 tagországában 1960-ban együttesen még csak 2,3% volt, napjainkban 10% körül alakul. (A munkanélküliek aránya a volt NDK területén 17%, a korábban az életre szóló foglalkoztatásról híres Japánban 1960 és 1999 között 1,7%-ról 4,4%-ra nőtt.)⁸

Mindezek után senkinek nem lehetnek illúziói: a csatlakozással a keleti országok lakossága nem egy jóléti Európába fog csöppenni, hanem növekedni fog kettős (a nemzeti és a nemzetközi tőke által történő) kizsákmányolása. Ennek nyomán a munkakörülmények romlása várható, valamint – esetleges rövidtávú konjunktúra után – közép- és hosszútávon a foglalkoztatás további csökkenése. Miként nemzeti kincseik, úgy a volt szocialista országok munkaereje is a mainál fokozottabb mértékben válik a nemzetközi nagytőke érdekeinek kiszolgálójává, a profit kisajtolni való forrásává.

Minden haladó erőnek kötelessége e folyamattal szembehelyezkedni, s az integrált Európa adta lehetőségeket az ezirányú erők koncentrálása végett kihasználni. A kérdés tehát valóban nem az, hogy csatlakozzunk-e vagy sem (csatlakozni fogunk), hanem hogy mi a teendő a transznacionális monopóliumok korában a társadalom többségének érdekében. A nemzetközi nagytőkének az EU-ban megtestesülő nemzetközi kartelljével a csak munkaerejükkel bíró tömegek nemzetközi “kartelljét” kell szembeállítani. Minden erőfeszítés hiábavaló, és végső soron eredménytelen lesz azonban, ha nem veszi figyelembe a gazdasági-társadalmi törvényszerűségeket. A termelőerők fejlődéséhez ma a kapitalizmus, a tőke adja a kereteket. E keret fejlődését tehát a termelőerők fejlődése követeli ki. Ha ezzel a fejlődéssel az immanens problémák is eszkalálódnak, akkor két út adódik, amiből az egyik járhatatlan: megpróbálni egy korábbi fejlődési szakaszba visszaszorítani a kereteket (transznacionális monopolkapitalizmus előtti, rendszerek közötti “jóléti versengés” időszaka), amivel a termelőerőkre (mikroelektronikai alapú integrált termelési rendszerek) kísérelnénk meg néhány számmal kisebb zoknit húzni, vagy széttörni e kereteket, amihez a beszorított termelőerők máris hozzáfogtak.

Különben úgy járunk, mint a bárgyú játékos: játssza az őt kirabló játékot, pedig meg is változtathatná…

Jegyzetek

¹ M. Hindley véleményét alátámasztja Jörg Huffschmid és Catherine Samary írása is.

² Rozsnyai Ervin: A történelem kelepcéi. Z-füzetek 1994, Budapest 31–32. old.

³ Az USA profitrátájának csökkenése például tisztán nyomon követhető a Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számaiból, pl. March 2000, Vol. 80 No. 3, D-48

⁴ Ne feledjük, hogy ekkor zajlik a “monetáris ellenforradalom”, a thatcheri, reagani dereguláció és liberalizáció, társadalmi feszültségekkel, sztrájkokkal stb. E helyzetben ugyancsak rosszkor jött volna a bankcsődök által kiváltott krízis és a vele járó társadalmi elégedetlenség.

⁵ Mint tudjuk, ennek hiányában a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlott volna – hangzott és hangzik a mai napig felül nem vizsgált érvelés, amely minden további ellenvetést torokra forraszt. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a helyzet közvetlenül csak a fejlett országok hitelező bankjait érintette. Vajon mi lenne egy olyan vizsgálat eredménye, amely azt kutatná, hogy kik jártak volna rosszabbul egy ilyen válságban? Ha a “nemzetközi pénzügyi rendszer”, amely alapvetően a fejlett országok pénzügyi rendszere, a fejlődő országok adósságszolgálatán függ, akkor ki adja itt a zenét? Vagy ez túlzás? Akkor a nemzetközi pénzügyi rendszer mégsem omlott volna össze, ha a fejlődő országok egységesen beszüntetik a további törlesztést? Az adósságválság problémája ma már senkit sem érdekel. Pedig talán onnan ered a ciklikus válságok tőkés állam segítsége nélküli “kezelésének” gyakorlata.

⁶ Ebben persze nincs semmi meglepő. Raymond Vernon már a 60-as években leírta az elavult technológiák fejlett országokból kevésbé fejlettekbe (és így tovább) áramlásának gyakorlatát, igaz, a következtetések levonásával (válságáthárítás, fejlettségi hierarchia újratermelése, stb.). Míg a 60-as években a kitelepítés a vállalati veszteségek csökkentésének eszköze, addig a 80-as évek óta, az állam anticiklikus tevékenységének hiányában ez már a centrum zavartalan termelésének elengedhetetlen feltétele.

⁷ Délkelet-Ázsia – élén a kapitalista “felzárkózás” mintapéldájának szerepét játszó Dél-Koreával – a spekulációs tőke jóvoltából, az 1997-es valutaválság hatására nyílt meg a centrumtőke előtt. Kína piaca a kínai vezetés által ellenőrzötten hozzáférhető.

⁸ European Economy No 66, 1998 és No 69. 1999 Review