Az izraeli baloldali szervezet által kiadott dokumentum 80 pontba szedve vázolja fel az izraeli-palesztin konfliktusok történelmi okait, a megbékélésre tett eddigi kísérletek kudarcainak hátterét, és ezek alapján fogalmazza meg azokat az elveket, amelyekre egy „új béketábor", valamint egy igazságos és tartós közel-keleti béke felépülhet. A dokumentumhoz Lugosi Győző írt előszót.

“Senki sem hajlamos annyira igazságtalanságok elkövetésére, mint az, aki igazságtalanságok ártatlan áldozatának tudja magát ” – idézi egy X. századi bagdadi arab vagy jeruzsálemi zsidó bölcs mondását Bibó István az arab–izraeli viszályról az 1970-es évek közepén írt tanulmányában.¹ Bibó a tőle megszokott érzékletességgel ábrázolja a “sérelmeknek, bántalmaknak, erőszaknak, igazságtalanságoknak és becsapattatásoknak” a sorozatát, amit a szembenálló felek “egymástól s a világtól most vagy régebben kaptak ”, és amely mind arab-palesztin, mind zsidó-izraeli oldalon “egy szinte teljesen kiegyenlíthetetlennek látszó, de ugyanakkor nagymértékben hasonló ” sérelmi lelkiállapot kialakulásához vezetett.²

A Bibó írásának megszületése óta eltelt negyedszázad folyamán újabb súlyos traumák terhelték meg az arab–zsidó viszonyt, a palesztin és az izraeli társadalom kényszerű, viszontagságos együttélését. Legutóbb a mindkét oldalon már-már karnyújtásnyi közelségűnek hitt – vagy ilyennek elhitetett – történelmi kiegyezés meghiúsulása, illetve talán így pontosabb: bizonytalan időre való elnapolása ejtett sebet mindkét oldalon, felizzítva az egymás elleni gyűlöletet, s újraindítva a palesztin intifáda (lázadás) és az izraeli megtorlás súlyos véráldozatokkal terhes, ördögi körét.

Elnapolást kell mondanunk, hiszen aligha lehet kétséges: történeti távlatban a pillanatnyi helyzet is csupán egyetlen fejezetet jelent majd a viszály immár több mint egy évszázados történelmében, amely semmiféle valós alternatívát nem kínál az előbb vagy utóbb elkerülhetetlen kompromisszum megteremtésével szemben. Miként Saul Misál, a Tel-Aviv-i Egyetem politológus professzora fogalmazott Ehud Barak miniszterelnökhöz 2000 novemberében intézett nyílt levelében:

“Amikor a soron következő izraeli–palesztin vagy izraeli–arab háborút követően leszáll majd a por, nem kétséges, hogy újra mi leszünk a győztesek. Ön, miniszterelnök úr, előlép majd a harcmező füstjéből, hogy dicséretet zengjen a frissen megásott sírok előtt. Sőt, ön bizonyára sok embert meg fog tudni győzni arról is, hogy ez a háború a zsidók által vívott háborúk legigazságosabbika volt. Olyan háború lesz ez, amelyben minden csatát megnyerünk majd, ám e győzelmek sehova máshová nem juttatnak el bennünket, mint a kiindulóponthoz. Ön mindenki másnál jobban tudja, hogy amikor az utolsó csata is lezajlik, és újra arra kényszerülünk, hogy tárgyalóasztalhoz üljünk a palesztinokkal és az arab országok képviselőivel, az amerikaiakkal, az európaiakkal s talán valamilyen nemzetközi képviselettel is, ugyanazokról a keserves területi problémákról, Jeruzsálemról és a menekültek visszatéréshez való jogairól kell majd vitatkoznunk.”³

Az alábbi dokumentum közrebocsátói, a Gus Salom békemozgalom hívei az izraeli baloldal soraiban is szerény – mondhatni, elenyésző – kisebbséget alkotnak azzal, hogy példaszerű önkritikával, elfogulatlanul törekszenek a másik fél, az évtizedek óta elnyomott, vesztes, megalázott helyzetű palesztinok érdekeinek és szempontjainak megértésére. Céljuk: közös nevezőt teremteni ahhoz, hogy újrakezdődhessen a békefolyamat, amely a Jichak Rabin, majd Ehud Barak nevével összekapcsolt béketárgyalások kudarcával, az intifáda újbóli kitörésével, illetve az Ariel Saron vezette koalíciós kormány hatalomra kerülésével zsákutcába jutott.

A palesztinai arab és zsidó közösség évszázados ellentéte, a vitairat készítőinek felfogása szerint (s ez megfelel, többek között, az idézett Bibó-tanulmány gondolatmenetének is), lényegét tekintve nemzeti önrendelkezési konfliktus. Ennek megoldatlansága áll a Közel-Kelet permanens válságának hátterében. Ez okozza a térség “területi állományának” (államhatárainak) “folyékonyságát” (Bibó), ami lehetetlenné tette/teszi rendezett államközi viszonyok kialakulását Izrael és az arab államok között, sőt, közvetve ez utóbbiak egymáshoz fűződő kapcsolataiban is.

A palesztinai arabok és zsidók ellentéte mindazonáltal több szempontból is egyedülálló esetet képvisel a nemzeti önrendelkezéssel összefüggő konfliktusok történetében. Az efféle konfliktusokban az önrendelkezési igény rendszerint (de megkockáztatható: minden más ismert esetben) valamilyen (nemzet)állami (államszövetségi, birodalmi stb.) egészen belüli kisebb vagy nagyobb területre, illetve két vagy több állam “vitatott”, egymással érintkező területére irányul. Itt azonban egy földrajzilag rendkívül korlátozott (alig huszonöt és fél ezer km²-nyi) és – elsősorban a vízkészletek szűkössége miatt – gazdasági szempontból racionálisan megoszthatatlan terület egészére irányul két, a nemzet valamennyi attribútumával rendelkező közösség önrendelkezési igénye.

A Palesztinában honos arab lakosság és a betelepülés nyomán létszámában fokozatosan gyarapodó zsidóság, a Jisuv viszonyát kezdetben, majd még hosszú évtizedeken keresztül egymás puszta létezése tudomásulvételének szinte teljes hiánya jellemezte. A politikai cionizmus alapítói a Jordán folyó által két részre osztott történeti Dél-Szíriát “nép nélküli földnek”, kvázi lakatlan területnek tekintették (l. a dokumentum 14. tézisét). A helyi arab lakosság pedig – amely éppen a zsidó betelepülés keltette kihívás eredményeként lépett rá az útra, mely előbb összetartozásának felismeréséhez, majd fokozatosan nemzeti önazonosságának kialakításához vezetett – a zsidók jelenlétét ideiglenes állapotnak: egyfajta “balesetnek”, a brit megszállással (később az Izraelnek nyújtott amerikai támogatással) együttjáró, előbb vagy utóbb azonban megszüntethető-megszüntetendő helyzetnek fogta fel.

A két nemzetalakulás merőben más történeti előzményeken nyugodott, s ezért szinte minden ponton különböző úton haladt.

A palesztinai zsidó közösség – a diaszpóra zsidóságától mindinkább elváló izraeli nemzet – kiformálódása a nemzetté válások történetének tudatosságában és ütemében egyaránt egyedülálló esete. Herzl Tivadar programadó röpiratától, A zsidó államtól és az első, bázeli cionista kongresszustól (1896–97) Izrael állam megalakulásáig is alig valamivel több mint fél évszázad telt el, de a Jisuv valójában már az 1920-as évek végére rendelkezett a nemzet szinte valamennyi lényeges intézményes kellékével. Ennek nem mond ellent, hogy ugyanakkor az izraeli nemzeti önazonosság kialakulása ma sem tekinthető befejezettnek: az állampolgárság, a nemzetiség és a vallási hovatartozás, valamint az izraeli nemzet és a diaszpórában maradt zsidóság viszonyával, illetve az izraeli nemzet(állam) területi meghatározásával kapcsolatban a mai napig nem jött (s a megszállt területek sorsának tisztázatlansága miatt nem is jöhetett) létre Izraelben közmeggyőződés (Bibó), vagy legalább meghatározó többségi álláspont. Ezen túlmenően, a kelet-közép-európai gyökerű, nyelvi-kulturális nemzeti modellként konstituálódott cionizmus kezdettől fogva nemzeti (etnikai és vallási) tekintetben egynemű állam megteremtését tűzte ki célul, fel sem vetve a lehetőségét annak, hogy a zsidó nemzeti otthonban zsidók arabokkal éljenek együtt.

A másik oldalon a palesztin nemzetalakulás a közel-, közép-keleti térség legtovább elhúzódó és legellentmondásosabb nemzetté válási folyamata. A több ponton ugyancsak bizonytalan palesztin nemzeti identitás kialakulása csupán az 1970-es évek első felére, vagyis az ún. “második” – az 1968-as Palesztin Nemzeti Kartán és a Jasszer Arafat vezette Fatah szervezet túlsúlyán nyugvó – PFSZ megszilárdulására tehető. A nemzet palesztin felfogása is saját történeti előfeltételein alapult: azaz a XVI. század elején kiformálódott ottomán (Nagy Szulejmán-i) berendezkedésen, amely a felekezetek (a többségi szunnita muzulmánok mellett siíta, drúz, kopt, maronita, zsidó stb. kisebbségi csoportok) és etnikumok (az arab többséggel együtt élő kurdok, cserkeszek, örmények, görögök stb.) ha nem is konfliktusmentes, de tartós egyensúlyán nyugodott.

Az egymás teljes tagadásától a kölcsönös elfogadásig, a megegyezés lehetőségének és szükségességének felismeréséig mindkét nemzeti közösség keservesen hosszú utat tett meg. A másik fél megkerülhetetlen realitásként való elfogadására közel egyidőben került sor. Palesztin oldalon a Nemzeti Tanács 1988-as algiri ülése hozta meg az áttörést, midőn a PFSZ, jelentős amerikai nyomásra – a palesztin államiság deklarálásával egyidejűleg – elfogadta az ENSZ BT 242. és 338. sz. határozatait, s ezáltal közvetve elismerte Izrael állami létezéshez való jogát. Izraeli részről a (szintén erőteljes amerikai ráhatással tető alá hozott) madridi csúcsértekezlet (1991), illetve az Oslóban megkezdett (titkos) izraeli-PFSZ párbeszéd jelentette a fordulatot, amely azután a zsidó állam és a PFSZ közötti kölcsönös elismerést kimondó washingtoni megállapodáshoz (1993) vezetett.

A vitairat gondolatmenetéhez – természetesen – számos észrevétel, megjegyzés kívánkozna, egy kérdésben azonban a kiegészítés elkerülhetetlen. A konfliktusról adott történeti áttekintés az 1973-as arab-izraeli háború után “rövidre zár”: néhány mondattal közvetlenül a madridi–oslói békefolyamat értékelésére tér át. Ezáltal azonban homályban marad egy teljes évtized, az 1980-as évek két alapvetően fontos eseménye: az 1982-es libanoni hadjárat – amelyet a szakirodalom izraeli-palesztin háborúnak is nevez – s vele az első (1987-es) intifádához vezető út, továbbá az Öböl-háború izraeli–palesztin vetülete, amelynek pedig kulcsszerepe volt a békefolyamat elindításában.

Az Egyiptommal megkötött különbéke-szerződés (1979) után a Likud-féle izraeli vezetés politikájának célpontjává a palesztin ellenállás főerejének (jelesül a Fatahnak) otthont adó Libanon vált. Az 1982 nyarán megkezdett izraeli hadműveletnek kettős célja volt. Tel-Aviv egyrészt, az izraeli nemzeti modellt követve, egy homogén keresztény (maronita), a zsidó állammal kiszolgáltatottsága folytán is kényszerűen együttműködő miniállamot szeretett volna létrehozni Libanonban. Ez – távlatilag – kiindulóponttá válhatott volna a nagyobb ellenfél, Szíria etnikai-felekezeti alapon való felosztásához is, nagyjából úgy, ahogyan ezt a francia megszállók az 1920-as évek elején egyszer már megtették. A jelenlegi izraeli miniszterelnök, Ariel Saron által vezetett hadjárat azonban – a kétségtelen katonai siker dacára – politikai síkon megbukott. A “Quisling-szerepre” kiszemelt falangista vezér, Basir Dzsemájel ugyanis a PFSZ-egységek libanoni távozása után megtagadta a libanoni–izraeli békeegyezmény aláírását.⁴ Egész Libanon államelnökévé választatta magát, és – mértékadó libanoni elemzők szerint⁵ – komoly eséllyel léphetett volna fel a rivális libanoni felekezetek megbékéltetése, Libanon politikai egyesítése érdekében. Basir Dzsemájel azonban huszonkét nappal államfővé választása után, egy héttel beiktatása előtt merénylet áldozata lett…

Másodszor: a hadjárattal Izrael kiheverhetetlen csapást kívánt mérni a PFSZ-re, ami által – Menáhem Begin kormányának reményei szerint – hosszú időre megszűnt volna a palesztin nemzeti önrendelkezés intézményes képviselete. Az izraeli vezetés számításával ellentétben azonban – annak ellenére, hogy a PFSZ valóban távozásra kényszerült Libanonból, és a palesztin mozgalom súlyos emberi és anyagi veszteségeket szenvedett el – a palesztin önrendelkezés nem maradt képviselet nélkül. A Tuniszba áttelepült PFSZ néhány esztendő elteltével ismét megerősödött, és képes volt immár a megszállt területeken, Gázában és Ciszjordániában kiépíteni hálózatát, majd 1987-ben kirobbantani az Intifádát.

A “kövek háborújával” a palesztin kérdés Izrael számára megszűnt puszta biztonságpolitikai kérdés lenni: az izraeli társadalom legsúlyosabb belpolitikai problémájává vált, amellyel a zsidó családok többségének közvetlenül szembe kell(ett) néznie.

Az Intifáda kihívására az izraeli vezetés számára kétféle válasz kínálkozott. Az egyik lehetőséget az izraeli jobboldal képviselte. Lényege: a megszállt területek erőszakos megtartása újabb és újabb zsidó települések létesítésével, a palesztin lakosság életfeltételeinek ellehetetlenítésével, kikényszerített elvándorlásával és/vagy erőszakos elűzésével, elsősorban Jordániába. Ez volt a transzfer politikája, amely egyébként a cionizmus kezdete óta mindvégig jelen volt az izraeli politikában – s korántsem csupán a nacionalista jobboldal programjában.⁶ E végsőnek szánt megoldásra azonban megfelelő történelmi pillanatban kerülhetett csak sor. Ez az alkalom 1990–91-ben, az Öböl-válság, majd -háború kitörésével látszott eljönni. Irak kuvaiti inváziója a PFSZ vezetését, amely 1988 óta – elfogadva az Egyesült Államok közel-keleti politikájának prioritásait – nyilvánvalóan kiegyezésre törekedett Izraellel, lehetetlen helyzetbe hozta. A palesztin lakosság többsége körében ugyanis Szaddam Husszein – egyfajta anti-Nasszerként⁷ – rendkívüli népszerűségnek örvendett. Ebben a helyzetben a PFSZ, ha az USA és az Arab Liga államai többségének álláspontját követve, elítélte volna Irak kuvaiti invázióját, minden bizonnyal elveszíti a megszállt területek lakossága feletti befolyását, amely a PFSZ-szel rivális, Izraellel mindenáron konfrontálódni kívánó iszlám szervezet, a Hamasz kezébe ment volna át. Mármost a Hamasz által felbujtott palesztin tömegek esetleges fegyveres felkelése a Scud-rakéták által fenyegetett Izraellel szemben a nemzetközi közvélemény előtt elfogadtatható érvet teremthetett volna Jichak Samir kormányának a transzfer végrehajtásához. E csapdahelyzetet felismerve, Arafaték a kisebbik rosszat választották: bár komoly fenntartásokkal, mégis a szolidaritást Bagdaddal, vállalva a súlyos arab- és nemzetközi retorziókat: a PFSZ széleskörű nemzetközi megbélyegzését, a palesztin mozgalomnak nyújtott arabközi támogatások leállítását, a palesztin vendégmunkások kiűzését Kuvaitból és a többi arab “testvérországból” stb. A PFSZ-nek ezáltal viszont sikerült megtartania a palesztin lakosság feletti befolyását: a transzferhez ürügyet szolgáltató fegyveres felkelés a megszállt területeken elmaradt…

Az etnikailag homogén (zsidó többségű), a mandátumos Palesztina egészét magában foglaló Nagy Izrael megteremtésének kudarca helyezte előtérbe – az Öböl-háború lezárulása után – a másik, immár egyedül lehetséges megoldást: a “békéért területet”-elven nyugvó kiegyezés újrakezdését, ezúttal a bizonyítottan megkerülhetetlen PFSZ tárgyalópartnerként való elfogadásával. Ez volt a Madridban (1991 novemberében) elkezdődött, majd az oslói (1993. augusztus), a washingtoni (1993. szeptember), a kairói (1994. május), végül az újabb washingtoni egyezményekben (1995. szeptember) testet öltő békefolyamat, amely azonban a 2000 nyarán lezajlott Camp David-i tárgyalások sikertelensége miatt kudarcot vallott, vagy legalábbis bizonytalan időre a felfüggesztés sorsára jutott.

Lugosi Győző

*

Nyolcvan tézis a béke erőinek újjászervezése érdekében

Az izraeli Gus Salom mozgalom vitairata

1. A békefolyamat összeomlott – és magával sodorta az izraeli béke táborának jelentős részét is.

2. Az egyes változó, szubjektív körülmények, például a személyi és pártpolitikai problémák, a vezetés hibás lépései, a politikai önérdek, a nemzeti és globális politikai fejlemények mind-mind csak egy-egy fuvallat az óceán felszínén. Bármennyire fontosak is, nem adnak magyarázatot a totális összeomlásra.

3. A valódi magyarázat a felszín alatt, a két népet elválasztó történelmi konfliktus gyökereinél keresendő.

4. A madridi–oslói békefolyamat azért vallott kudarcot, mert mindkét fél megpróbálta saját céljait megvalósítani, amelyek szöges ellentétben állnak egymással.

5. A szembenálló felek céljai alapvető nemzeti érdekeikből fakadnak. A két nép történelmi tapasztalatai, az elmúlt 120 év konfliktusainak kétségbeejtő következményei alakították ki őket. A nemzeti történelem palesztin és izraeli változata tökéletes ellentétei egymásnak – egészében és az egyes részleteket tekintve is.

6. Izraeli oldalon a tárgyalások résztvevői és a döntéshozók teljes egészében figyelmen kívül hagyták a palesztin nemzeti szempontokat. Még akkor is, amikor őszinte jóindulat vezette őket valamely kérdés megoldása érdekében, erőfeszítéseik kudarcra voltak ítélve, mert nem vették figyelembe a palesztin nép nemzeti törekvéseit, traumáit, félelmeit és reményeit. Bár a két fél körülményei korántsem azonosak, a palesztin magatartás is igen hasonló volt.

7. Ilyen hosszú történelmi konfliktus megoldása csakis akkor lehetséges, ha mindkét fél képes megérteni a másik szellemi-nemzeti világát, és hajlandó a másikat egyenrangú félnek tekinteni. Bármilyen érzéketlen, leereszkedő vagy fennhéjázó magatartás eleve lehetetlenné teszi a kölcsönös megértést.

8. A Barak-kormány, amelyhez oly sokan fűztek reményeket, sajnos mindezekben a betegségekben szenvedett, és ebből adódott az óriási szakadék eredeti ígéretei és a katasztrofális eredmények között.

9. Sajnálatos módon, a régi béketábor jelentős részét (amelyet “cionista baloldalnak”, “józan választóknak” is szoktak nevezni) sem kerülte el ez a betegség, ezért összeomlott, azzal a kormánnyal együtt, amelyet támogatott.

10. Ebből következően egy új izraeli béketábor elsődleges feladata az lesz, hogy megszabaduljon a hamis mítoszoktól és a konfliktus egyoldalú megközelítésétől. Ez nem jelenti azt, hogy az izraeli szempontot automatikusan el kellene utasítani, a palesztin viszonyulást pedig kétségek nélkül elfogadni. De szükség van arra, hogy a másik fél álláspontját a történelmi konfliktusról előítéletek nélkül meghallgassák és megértsék, annak érdekében, hogy a két nemzet történelemszemléletét közelíteni lehessen egymáshoz.

11. Minden más módszer csak a konfliktus vég nélküli meghosszabbítását eredményezheti, amelyben a látszólagos nyugalmat és megbékélést időről időre megszakítják a két nép, illetve Izrael és az arab világ között kirobbanó erőszakos, ellenséges akciók. Figyelembe véve a tömegpusztító fegyverek fejlesztésének ütemét, az ellenségeskedések további megnyilvánulásai az összes érintett teljes pusztulásához vezetnek.

A konfliktus eredete

12. Az izraeli–palesztin konfliktus meghosszabbítása a cionista mozgalom és a palesztinai arab nép közötti történelmi ellentétnek, amely sajnos ma is eleven.

13. A cionista mozgalom eredetileg az Európában megjelenő nemzeti mozgalmakra adott zsidó válasz volt, mert e mozgalmak mindegyike ellenségesen viszonyult a zsidósághoz. Mivel az európai nemzetek kirekesztették a zsidóságot, néhány zsidó elhatározta, hogy az európai modellt követve, magukat önálló nemzetnek tekintik, létrehozzák saját nemzetállamukat, ahol maguk alakíthatják a sorsukat. Az önállósodás elvének, amely a cionista eszmék alapjául szolgált, a későbbiekben messzemenő következményei lettek. Az a cionista elv, miszerint kisebbség az európai modell szerint nem létezhet egy homogén nemzetállamban, ötven évvel később, a cionista államban a nemzeti kisebbség gyakorlati kirekesztéséhez vezetett.

14. A cionista mozgalmat a tradíció és a vallás vonzotta Palesztinába (héberül Erec Iszraélbe). Igy született meg a döntés, hogy Izrael Államot ezen a területen kell létrehozni. A jelszó az volt: “nép nélküli földet egy föld nélküli népnek”. Ez a jelszó nem csupán tudatlanságból született, hanem egyenes következménye is volt annak az általános arroganciának, amely akkoriban Európában a nem európai népek iránt megmutatkozott.

15. Palesztina azonban nem volt lakatlan – sem a XIX. század végén, sem pedig a korábbi időszakokban. A XIX. század végén több, mint félmillió ember élt Palesztinában, és kilencven százalékuk arab volt. Természetes, hogy ez az embercsoport ellenezte egy másik nemzet betelepülését.

16. Az arab nemzeti mozgalom szinte egyidőben született meg a cionista mozgalommal, eredetileg azért, hogy a Török Birodalom ellen harcoljon, később, a Birodalom összeomlása után pedig a nyomában fellépő gyarmatosító rendszerek ellen. Önálló arab-palesztin nemzeti mozgalom alakult ki az országban azután, hogy a britek elkülönült államot hoztak létre “Palesztina” néven, illetve akkor, amikor a cionisták beszivárgása megkezdődött.

17. Az I. világháború befejezése óta a két nacionalista mozgalom, a zsidó-cionista és az arab-palesztin állandó küzdelemben áll egymással, s mindkettő arra törekszik, hogy céljait – amelyek egymás ellentétei – egyazon területen megvalósítsa. A helyzet a mai napig változatlan.

18. Ahogyan Európában felerősödött a zsidóüldözés, és a menedéket kereső zsidók előtt sorra bezárultak a világ országai, a cionista mozgalom egyre erősebb lett. A holokauszt, amely hatmillió zsidó életét oltotta ki, erkölcsi és politikai nyomatékot adott annak a követelésnek, amely Izrael Állam megalakulásához vezetett.

19. A palesztin nép – látva hazájában a zsidó népesség számának növekedését – nem értette, miért neki kellene fizetnie a zsidók ellen Európában elkövetett bűnökért. Erőszakkal is megpróbálták megállítani a zsidóság további beáramlását, illetve a föld zsidó tulajdonba kerülését.

20. Mindkét nép teljes értetlensége a másik nemzeti létét illetően elkerülhetetlenül vezetett hamis és torz nézetekhez, amelyek mindkét nép kollektív tudatába mélyen bevésődtek. Ezek a hamis képzetek a mai napig befolyásolják egymás iránti magatartásukat.

21. Az arabok úgy vélték, hogy a zsidókat a nyugati imperializmus telepítette az országba azért, hogy leigázza az arab világot, és rátegye kezét az arab természeti kincsekre. Ezt a meggyőződést erősítette az a tény, hogy a cionista mozgalom az arab ellenállás leküzdése érdekében kezdettől fogva szövetséget keresett legalább egy nyugati hatalommal (Németországgal, Nagy-Britanniával, Franciaországgal, az Egyesült Államokkal). Ennek eredményeként gyakorlati együttműködés és közös érdekek mutatkoztak a cionista vállalkozás és az imperialista, gyarmatosító hatalmak között, amely az arab nemzeti mozgalom ellen irányult.

22. Másfelől a zsidók meg voltak győződve arról, hogy a zsidóság céljaival – vagyis a zsidóságnak a pusztító európai erők előli menekülésével – szembeni arab ellenségesség az arabok és az iszlám vérszomjas természetének következménye. Az ő szemükben az arab harcosok “banditák” voltak, és az arab ellenállási megmozdulásokat “lázadásoknak” nevezték. (Tény ugyanakkor, hogy az 1920-as évek legszélsőségesebb cionista vezetője, Zeev Zsabotyinszkij volt valójában az egyetlen, aki felismerte: az arab ellenállás a cionista telepek ellen magától értetődő, természetes, és ebből a szempontból nem több, mint a “bennszülött” lakosság törekvése, hogy a külföldi betolakodóktól országát megvédje. Zsabotyinszkij azt is látta, hogy az arabok az országban önálló nemzeti entitást alkotnak, és lépéseket tett, hogy a többi arab ország vezetőit megvesztegesse, s így törje le a palesztinai arabok ellenállását. Más kérdés, hogy Zsabotyinszkij e tényekből azt a következtetést vonta le, hogy az arabok támadásai ellen “acélfalat” kell emelni, és erővel fel kell számolni ellenállásukat.)

23. A tények e gyökeresen eltérő értékelése a konfliktus minden aspektusát áthatja. A zsidók például a “zsidó munkáért” folytatott küzdelmüket haladó szociális erőfeszítésként értelmezték, amelynek eredményeként a kereskedők és spekulánsok nemzetét munkások és földművesek nemzetévé változtathatják. Az arabok viszont ugyanezt a törekvést a cionisták arra irányuló kísérletének látták, hogy kiszorítsák őket a munkaerőpiacról, és az arabok földjén araboktól mentes, különálló zsidó gazdaságot hozzanak létre.

24. A zsidók büszkék voltak arra, hogy – úgymond – “feltámasztják hazájukat”. A földet abból a pénzből vásárolták meg, amelyet a zsidók szerte a világon gyűjtöttek össze. Az “olék” (az új bevándorlók, szó szerint zarándokok), akik korábban értelmiségiek és kereskedők voltak, most arcuk verejtékével keresték megélhetésüket. Abban a hitben éltek, hogy mindezt békés eszközökkel érték el, egyetlen arabot sem fosztottak meg vagyonától. Az arabok számára viszont ez a folyamat kegyetlen kifosztást és hazájukból való kiűzésüket jelentette: a zsidók a földeket a távol lakó, gazdag arab földbirtokosoktól vásárolták meg, és aztán erőszakkal elűzték onnan a fellahokat, akik előtte sok generáción át itt éltek, és ezeken a földeken teremtették elő megélhetésüket. A cionisták ehhez igénybe vették a török, később a brit rendőrség segítségét. Az arabok kétségbeesve látták, hogy a zsidók megfosztják őket földjüktől.

25. A cionista jelmondattal szemben, miszerint “a sivatagot sikerült virágoskertté változtatni”, az arabok az európai utazók feljegyzéseit idézték, akik Palesztinát évszázadokon át olyan sűrűn lakott, virágzó országnak látták, amely semmiben sem maradt el a szomszédos országoktól.

Függetlenség és katasztrófa

26. A két nemzeti változat közötti különbség 1948-ban tetőzőtt, a zsidók által “függetlenségi háborúnak”, sőt “felszabadító háborúnak” nevezett események kapcsán, amit az arabok viszont “el Nakba”-ként, azaz katasztrófaként emlegetnek.

27. Ahogyan a konfliktus a régióban egyre élesebb lett, és a holokauszt visszhangja felerősödött, az Egyesült Nemzetek Szervezete úgy döntött, hogy két államra, egy zsidó és egy arab államra osztja fel a területet. Jeruzsálemet és a környező területet nemzetközi ellenőrzés alatt álló, önálló egységként gondolták el. A zsidók a terület 55%-át kapták, beleértve a lakatlan Negev-sivatagot is.

28. A cionista mozgalom elfogadta a felosztási tervet, mert meg volt győződve arról, hogy a leglényegesebb dolog a szilárd zsidó szuverenitás megalapozása. Titkos megbeszéléseken azonban David Ben-Gurion sosem rejtette véka alá, hogy az első adandó alkalommal terjeszkedni szándékozik. Az izraeli Függetlenségi Nyilatkozat ezért nem jelölte ki az állam határait, és az ország mind a mai napig szilárd határok nélkül létezik.

29. Az arab világ nem fogadta el az ENSZ felosztási tervét, azt a világszervezet – amely akkoriban a nyugati és a kommunista államok egyfajta klubja volt – ellenséges lépésének tekintette, mivel olyan országot osztott fel, amely nem is volt tagja az ENSZ-nek. Azzal, hogy az ország nagy részét a zsidó kisebbség kezébe adták, amely akkoriban a lakosság alig egyharmadát tette ki, a döntést az arabok szemében még megbocsáthatatlanabbá tették.

30. A felosztási terv után indított arab háború elkerülhetetlenül “etnikai” háború volt; olyan háború, amelyben mindkét fél annyi földet igyekezett megszerezni, amennyit csak tudott, s arra törekedett, hogy elüldözze a másik népcsoporthoz tartozó lakosságot. Az ilyen harc (amelyet később “etnikai tisztogatásoknak” neveztek) mindig elűzéssel és atrocitásokkal jár.

31. Az 1948-as háború a cionista–arab konfliktus közvetlen kiterjesztése volt, amelynek során mindkét fél saját céljainak elérésére törekedett. A zsidók homogén s lehetőség szerint minél nagyobb nemzetállamot akartak. Az arabok viszont fel akarták számolni a cionista zsidó entitást, amely Palesztinában megvetette a lábát.

32. Az etnikai tisztogatást mindkét fél a harcok szerves részének tekintette. Nem maradt sok arab a zsidók által megszerzett területeken, és nem maradt sok zsidó az arabok által elfoglalt részeken sem. Miután azonban a zsidók által elfoglalt területek lényegesen nagyobbak voltak, mint az arabok által megszerzettek, az eredmény kiegyensúlyozatlan volt. (A “népességcsere” és “népesség áttelepítésének” ötlete már az 1930-as években felmerült a zsidó szervezetek elképzeléseiben. Gyakorlatilag ez az arab lakosságnak az országból való kiűzését jelentette. Másrészről viszont sok arab vélte úgy, hogy a zsidóknak vissza kellene menniük oda, ahonnan jöttek.)

33. A zsidók előszeretettel hangoztatták a “kevesek a sokak ellenében” mítoszát, ezzel jellemezve a 650 ezer fős zsidó közösség és a százmilliós arab világ viszonyítási arányait. A zsidó közösség a háborúban tagjainak 1%-át veszítette el. Az arabok által vázolt helyzet ezzel szemben egészen másként festett: a gyenge, szétforgácsolódott, vezetés nélküli, szegény és rosszul felfegyverzett erők egységes irányítás hiányában szálltak szembe a rendkívül jól szervezett, modern fegyverekkel rendelkező zsidó közösséggel. A környező arab államok elárulták a palesztinokat, és amikor végül mégis harcba szálltak a zsidókkal, lényegében egymással versengve harcoltak, mindenféle együttműködés és közös haditerv nélkül. Társadalmi és hadászati szempontból az izraeli fél erői jelentősen felülmúlták az arab államok ütőképességét, hiszen ezek az államok nem sokkal korábban rázták csak le a gyarmatosítókat.

34. Az ENSZ-felosztás alapján a Zsidó Állam lakosságának mintegy 40%-a arab lett volna. A háború alatt azonban a Zsidó Állam kiterjesztette határait, és végül a terület 78%-át magához ragadta. Ezen a területen viszont gyakorlatilag nem maradt arab lakos. Názáret és Galilea néhány falvának arab lakossága véletlenül maradt meg szülőhelyén; a Háromszög falvait Izrael az Abdallah királlyal való megállapodás eredményeként kapta meg, és ezért nem lehetett ezekből a településekből a lakosságot kitelepíteni.

35. A háborúban összességében 750 ezer palesztin hagyta el lakóhelyét. Voltak, akik a háborútól való félelmükben menekültek el, ahogy ez a civil lakossággal szerte a világon történik. Másokat terrorcselekmények során üldöztek el, mint ez például a deir-jászini mészárlás során történt. Ismét másokat szisztematikusan űztek el az etnikai tisztogatás során.

36. A kiűzéssel azonos jelentőségű a tény, hogy a menekülteket nem engedték a harcok befejezése után visszatérni otthonaikba, ahogyan a hagyományos háborúkban szokták. Éppen ellenkezőleg, az új Izrael az arabok elmenekülését isten áldásának tekintette, és földdel tett egyenlővé 450 arab falut. A romokon új zsidó falvak épültek, és ezek új, héber elnevezéseket kaptak. A városokban az elhagyott házakat új bevándorlók foglalták el.

“A zsidó állam”

37. A tűzszüneti egyezmény aláírása 1949-ben, a háború befejeztével korántsem vetett véget a történelmi konfliktusnak. A válság új és intenzívebb szakaszát indította el.

38. Az új Izrael Állam az első években “zsidó államként” igyekezett konszolidálni homogén nemzeti jellegét. Hatalmas földterületeket sajátítottak ki a “távollévőktől” (a menekültektől) és azoktól, akiket hivatalosan “pillanatnyilag távollévőknek” neveztek (ezek azok az arabok voltak, akik Izraelben maradtak ugyan, de nem lehettek izraeli állampolgárok), sőt még Izrael arab állampolgáraitól is. Ezeken a területeken sűrűn lakott zsidó településeket hoztak létre. Zsidó “bevándorlókat” hívtak, mi több, csábítottak a tömeges betelepülésre. Ez a nagyszabású vállalkozás néhány év alatt megszilárdította a Zsidó Állam hatalmát.

39. Mindeközben Izrael politikai szándékai arra irányultak, hogy teljes mértékben felszámolja a palesztin entitás – mint nemzeti entitás – létét. A transzjordániai uralkodó, Abdallah izraeli segítséggel ellenőrzése alá vonta a Jordán nyugati partját (Ciszjordániát), és azóta is ténylegesen az izraeli katonai garancia biztosítja a Jordániai Királyság fennmaradását.

40. Az immár három generáció óta érvényben lévő egyezmény Izrael és a Hasemita Királyság között annak érdekében született, hogy megakadályozzák a független arab-palesztin állam megalakítását, amelyet akkor és most is a cionista célok megvalósulását akadályozó tényezőnek tekintettek.

41. Az 1950-es évek végén történelmi változás állt be a palesztin oldalon, amikor Jasszer Arafat és elvbarátai megalapították a Fatah mozgalmat, amelynek célja az volt, hogy a palesztin felszabadító mozgalmat önállósítsa az arab kormányok befolyásától. Nem véletlen, hogy ez a mozgalom akkor szerveződött, amikor a pánarab koncepció – amelynek legjelentősebb képviselője Gamal Adbel Nasszer volt – csődöt mondott. Ezt megelőzően sok palesztin abban reménykedett, hogy az egyesült összarab nemzet részei lesznek. Amikor ez a remény meghiúsult, újra testet öltött az önálló palesztin nemzeti identitás.

42. Gamal Abdel Nasszer azért hozta létre a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (a PFSZ-t), hogy megakadályozza az esetleges önálló palesztin akciókat, amelyek Egyiptomot nem kívánt háborúba sodorhatták volna Izraellel. Ezzel egyiptomi felügyelet alá akarta vonni a palesztinokat. 1967 júniusában, az arabok vereségét követően azonban a Fatah Jasszer Arafat vezetésével ellenőrzése alá vonta a PFSZ-t, amely a palesztin nép egyedüli képviselőjévé vált.

“A hatnapos háború”

43. Az 1967-es háborút a két fél tökéletesen eltérő színben látja – akárcsak az elmúlt százhúsz esztendő valamennyi konfliktusát. Az izraeli mitológia kétségbeesett védelmi harcnak tünteti fel a “hatnapos háborút”, amely “csodálatosképpen” hatalmas területet adott az izraeliek kezébe. A palesztin legendárium viszont azt mondja, hogy Egyiptom, Szíria és Jordánia vezetői beleestek az izraeliek csapdájába, amelyet azért állítottak, hogy megszerezzenek mindent, ami még Palesztinából megmaradt.

44. Sok izraeli hiszi azt, hogy a “hatnapos háború” a bajok gyökere, mert ekkor fordult elő először, hogy a békeszerető és haladó Izrael hódító és leigázó szerepben mutatkozott. Ez a meggyőződésük lehetővé teszi, hogy a cionizmus és Izrael Állam abszolút tisztaságának mítoszát a történelemnek eddig a fordulatáig fenntartsák, és régi legendáikat megőrizzék. Ezek a legendák azonban hamisak.

45. Az 1967-es háború csak újabb fejezete volt a két nemzeti mozgalom közötti régi küzdelemnek. A lényegen nem változtatott, csak a körülményeket módosította. A cionista mozgalom eredeti célkitűzései – zsidó állam, terjeszkedés, települések – jóval közelebb kerültek a megvalósuláshoz. A sajátos adottságok ebben a háborúban nem tették ugyan lehetővé az etnikai tisztogatást, mégis több százezer palesztint űztek el lakhelyükről.

46. Az 1947-es felosztási terv alapján Izrael Palesztina területének 55%-át kapta meg, az 1948-as háborúban további 23%-ot szerzett meg, most pedig a maradék 22%-ot is annektálta, amely a korábbi, az 1967 előtti “zöld vonalon” túl volt. Így 1967-ben Izrael – szándékán kívül – saját fennhatósága alatt egyesítette a palesztin népet (beleértve a menekülteket is).

47. Mihelyt véget ért a háború, kezdetét vette a telepes mozgalom. Az ország szinte minden politikai irányzata támogatta a mozgalmat – a messianisztikus-nacionalista “Gus Emunimtól” a “baloldali” Egyesült Kibucmozgalmakig. Az első telepesek nagylelkű támogatást kaptak mind a baloldali, mind a jobboldali politikusoktól, Jigal Alontól (hebroni zsidó telep) Simon Pereszig (Kdumim telep).

48. Az a tény, hogy Izrael minden kormánya – igaz, eltérő mértékben – támogatta és fejlesztette a telepeket, azt igazolja, hogy a telepítési célkitűzések nem korlátozódtak egy bizonyos ideológiai táborra, hanem az egész cionista mozgalmat áthatották. Hamis az a kép, amely a telepes mozgalmat megpróbálja egy kisebbség céljának feltüntetni. 1967 óta minden kormányzati erő tartós, összehangolt működése eredményezhette csak azt a törvényi, stratégiai és anyagi infrastruktúrát, amely ilyen hosszú és költséges vállalkozáshoz nélkülözhetetlen.

49. A törvényi infrastruktúra megléte okozhatja azt a téves következtetést, hogy a Megszálló Hatóság a tulajdonosa a “kormány birtokában lévő földeknek”. Valójában ezek a földek a palesztin lakosság földtartalékai. Magától értetődik, hogy a telepes mozgalom semmibe veszi a nemzetközi jogot.

50. A “Nagy Izrael” és a “területi kompromisszumok” elvének hangoztatói között folyó vita lényegében arról szól, hogyan érjék el a legfontosabb cionista célokat: a lehető legnagyobb területen megteremteni a homogén zsidó államot. A “kompromisszum” hangoztatói a demográfiai problémát hangsúlyozzák, és meg akarják akadályozni a palesztin lakosságnak az izraeli államba való integrálását. A “Nagy-Izrael” képviselői ezzel szemben a földrajzi nehézségeket emelik ki, és abban a hitben vannak (bizalmas körökben és nyilvánosan is), hogy az országból ki lehet űzni a nem zsidó lakosságot.

51. Az izraeli hadsereg vezetése jelentős szerepet játszott a telepek megtervezésében és felépítésében. Elkészítette a telepek térképét (ez Ariel Saron nevéhez fűződik) és a telepek csoportjait összekötő utak rendszerét. Ezáltal mind Ciszjordánia, mind a Gázai övezet apró részekre lett szeletelve, a palesztinok egymástól elszigetelt enklávékba lettek bebörtönözve, s minden egyes enklávét közrefogják a telepek és a megszálló erők.

52. A palesztinok sokféle módon próbáltak ellenállni, főképpen a libanoni és a jordániai határoknál csaptak át Izrael területére. Ezeket az akciókat az izraeliek “terroristának” nevezik, a palesztinok azonban ezekben egy leigázott nemzet legitim ellenállásának kifejeződését látják. Az izraeliek a PFSZ vezetőit, Jasszer Arafattal az élen, terroristáknak tekintik, akiket azonban a nemzetközi közvélemény fokozatosan elfogadott mint a palesztin nép “egyedüli törvényes képviselőit”.

53. Amikor a palesztinok megértették, hogy akcióik nem vetnek véget a telepes mozgalomnak, amely a talajt kihúzta a lábuk alól, 1987 végén megindították az intifádát, a népi felkelést, amely a társadalom minden rétegét átfogja. Az intifádában ezerötszáz palesztin vesztette életét, köztük több száz gyermek. Ez a szám sokszorosa az izraeliek veszteségeinek.

A békefolyamat

54. Az 1973-as októberi háború, amely az egyiptomi és szíriai erők rajtaütéssel szerzett győzelmének lehetőségével kecsegtetett, ám azután vereséggel végződött, meggyőzte Jasszer Arafatot és közeli híveit arról, hogy katonai úton nem lehet elérni a palesztin célokat. Ekkor döntöttek úgy, hogy politikai módszerrel kísérlik meg Izraellel a megállapodást, ami végül a nemzeti célok részleges megvalósulását eredményezheti.

55. E cél előkészítése érdekében Arafat első ízben keresett kapcsolatot olyan izraeli személyiségekkel, akik befolyásolni tudják az izraeli közvéleményt és a kormány politikáját egyaránt. Küldöttei (Szaid Hamami és Isszám Szartavi) izraeli közéleti emberekkel találkoztak, azokkal az úttörő személyiségekkel, akik még 1975-ben megalapították az “Izraeli Tanács az Izraeli–Palesztin Békéért” elnevezésű szervezetet.

56. Ezek a kapcsolatok, valamint az izraelieknek az intifáda miatti erősödő kifáradása, Jordániának a Nyugati partról (Ciszjordániából) való kivonulása, a megváltozott nemzetközi feltételek (a kommunista tömb összeomlása, az Öböl-háború) vezettek el a madridi konferenciához, majd később az oslói egyezményhez.

Az oslói egyezmény

57. Az oslói egyezménynek voltak pozitív és negatív vonásai egyaránt.

58. Pozitívuma volt, hogy ebben az egyezményben fogalmazták meg először, hogy Izrael hivatalosan elismeri a palesztin népet és vezetését, valamint, hogy a Palesztin Nemzeti Mozgalom elismeri Izrael létét. Ebből a szempontból az egyezménynek (és az azt megelőző levélváltásnak) kiemelkedő történelmi jelentősége volt.

59. A gyakorlatban az egyezmény a Palesztin Nemzeti Mozgalmat területi alaphoz juttatta palesztin földön, biztosította számára továbbá egy “kialakulóban lévő állam” szerkezetét és fegyveres erőket – ezek a további lehetséges palesztin küzdelemben jelentős szerepet játszhattak. Az izraelieknek viszont az egyezmény kaput nyitott az arab világra, és véget vetett a palesztin támadásoknak – mindaddig, amíg az egyezmény érvényben volt.

60. Az egyezményre az mérte a legsúlyosabb csapást, hogy általa mindkét fél teljesen eltérő célokat akart megvalósítani. A palesztinok ideiglenes megállapodásnak tekintették, amely véget vet majd a megszállásnak, és létrehozza a megszállt területeken a palesztin államot. Másfelől, a hatalmon lévő kormányok Izraelben a megállapodást alkalmas eszköznek látták arra, hogy Ciszjordánia és a Gázai övezet nagy részén fenntartsák a megszállást, és ezeken a területeken a palesztin önkormányzatnak afféle kisegítő karhatalmi funkciót szántak, amely Izraelt és a telepeket őrzi.

61. Ezért tehát Oslo nem a konfliktus befejezésével kecsegtető folyamat kezdete volt, hanem inkább a konfliktus egy újabb fejezete.

62. Mivel mindkét fél várakozásai élesen eltérőek voltak, és mindketten ragaszkodtak nemzeti “narratívájukhoz”, az egyezmény minden pontját másképpen értelmezték. Végül is az egyezmény számos elemét nem is hajtották végre.

63. Az oslói folyamat időszakában Izrael intenzíven bővítette tovább telepeit, főként úgy, hogy a legkülönbözőbb címeken újakat hozott létre, a meglévőket fejlesztette, bonyolult “elkerülő” úthálózatot épített, lakóházakat rombolt le, földeket sajátított ki stb. A palesztinok viszont erőgyűjtésre használták fel ezt az időszakot mind az egyezmény keretein belül, mind azon kívül. Valójában a történelmi konfliktus a megegyezés és a “békefolyamat” álcája alatt zavartalanul folytatódott, vagyis helyettesítette a tényleges békét.

64. Ellentétben azzal a képzettel, amely Jichák Rabin meggyilkolása után nagyobb hangsúlyt kapott, Rabin a “területeken” állandóan fenntartotta a konfliktust, miközben szünet nélkül próbálta politikai eszközök segítségével megvalósítani az Izrael szája íze szerinti békét. Mivel ő maga is a cionista “narratíva” alakítója volt, és elfogadta ezt a mitológiát, szenvedett a kognitív ellentmondástól, amikor békevágya szembekerült elképzelt világával. Úgy tűnik, hogy csak élete végén kezdte a palesztin történelmi látásmód egyes elemeit elfogadni.

65. Simon Peresz esete ennél sokkal súlyosabb. Nemzetközi szinten is sikerült önmagáról kialakítania a békeharcos képzetét, és retorikáját is hozzáigazította ehhez a képhez (l. Az új Közel-Kelet című könyvét⁸), miközben lényegileg megmaradt hagyományos cionista héjának. Egyértelműen kiderült ez abban a rövid, konfliktusokkal terhelt időszakban, amikor Rabin meggyilkolása után ő volt a miniszterelnök, illetve jelenleg, amikor Saron apologétájaként és szóvivőjeként szerepel.

66. A legtisztább formában Ehud Barak testesítette meg az izraeli dilemmát. ő úgy vette át a hatalmat, hogy teljes mértékben meg volt győződve arról, képes lesz Nagy Sándor modorában, egyetlen kardcsapással átvágni a történelmi gordiuszi csomót. Barak a probléma megoldásához úgy fogott hozzá, hogy tökéletesen értetlen volt a palesztin szempontokkal és azok jelentőségével szemben. Javaslatait ultimátum formában terjesztette elő, és felháborodott, amikor ezeket a palesztinok elutasították.

67. Az izraeli közvélemény előtt, de önmaga szemében is Barak “minden követ megmozgatott” és a “palesztinoknak minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb ajánlatokat tett”. Cserébe azt várta a palesztinoktól, hogy “vessenek véget a konfliktusnak”. A palesztinok ezt abszurd követelésnek tekintették, hiszen Barak gyakorlatilag azt kérte tőlük, hogy mondjanak le alapvető nemzeti céljaikról, például a visszatérés jogáról, a Templom hegyről és Kelet-Jeruzsálem szuverenitásáról. Sőt, miközben Barak a területek annektálására vonatkozó követeléseit elhanyagolható százalékoknak tüntette fel, ezek palesztin számítások szerint a Zöld vonalon túli területek 20%-ának annektálását jelentették volna.

68. A palesztinok úgy látják, ők már megtették a döntő lépést, amikor elfogadták, hogy államukat a Zöld vonalon belül, azaz történelmi hazájuk területének mindössze 22%-án hozzák létre. Ezért a területi követeléseket illetően már csak kisebb határmódosításokat hajlandók elfogadni. A hagyományos izraeli pozíció szerint viszont az 1948-ban megszerzett területek már vitathatatlanul Izrael részei, melyekről nem lehet vitatkozni; vita tárgyát legfeljebb a maradék 22% képezheti.

69. Mint a legtöbb fogalomnak és eszmének, az “engedmény” szónak is más és más a jelentése a két fél fogalomtárában. A palesztinok úgy vélik, már földjük 78%-át “átengedték”, amikor beleegyeztek, hogy a maradék 22%-on hajlandók élni. Az izraeliek viszont azt hiszik, “engedményeket” tesznek, amikor hajlanak arra, hogy ennek a 22%-nak egyes részeit (Ciszjordániát és a Gázai övezetet) a palesztinoknak “adják”.

70. A 2000 nyarán Camp David-ben megrendezett csúcstalálkozó, amit akarata ellenére kényszerítettek Arafatra, elhamarkodott volt, és a megbeszélések betetőzését jelentették. Barak azt követelte – amit a csúcson mint Clinton javaslatait vezettek elő –, a palesztinok úgy vessenek véget a konfliktusnak, hogy cserébe mondjanak le a visszatérés jogáról és magáról a hazatérésről is; hogy fogadjanak el bonyolult megállapodásokat Kelet-Jeruzsálemről és a Templom-hegyről, amelyekben szó sincs e területek szuverenitásáról, továbbá hogy egyezzenek bele jelentős kiterjedésű területek annektálásába Ciszjordániában és a Gázai övezetben, fogadják el Izrael katonai jelenlétét egyéb területeken, és Izrael ellenőrzését a Palesztin Államot a világtól elválasztó határok mentén. Ilyen megállapodást egyetlen palesztin vezető sem írt volna alá, így a csúcstalálkozó eredménytelenül zárult, és tönkre zúzta Clinton és Barak karrierjét.

Az al Aksza-intifáda

71. A csúcstalálkozó sikertelensége, a két fél közötti megállapodás reményének teljes hiánya, az amerikaiak nyílt Izrael-barát fellépése elkerülhetetlenül vezetett újabb erőszakos konfrontációkhoz, melyeknek az al Aksza-intifáda elnevezést adták. A palesztinok számára ez jogos nemzeti felkelés a kilátástalanul hosszú ideig tartó megszállással szemben, amelynek következtében nap mint nap újabb földterületeket veszítenek el. Az izraeliek viszont az eseményeket a gyilkos terrorizmus kirobbanásaként értelmezik. A palesztinok az eseményekben résztvevőket nemzeti hősöknek tekintik, az izraeliek ezzel szemben gátlástalan gyilkosoknak, akiket likvidálni kell.

72. A hivatalos izraeli média ma már nem beszél telepesekről, csak “rezidensekről”, akik ellen elkövetett bármiféle támadás a civil lakossággal szembeni bűnnek tekintendő. A palesztinok a telepeseket az ellenséges erők veszedelmes előőrseinek látják, akik meg akarják őket fosztani földjeiktől, és ezért le kell őket győzni.

73. Az al Aksza-intifáda az izraeli “béketábor” nagy részét elsodorta. Kiderült, hogy nézeteiket javarészt homokra építették. Különösen azután, hogy Barak “minden követ megmozgatott”, és “minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb javaslatokkal” állt elő, a “béketábor” ezen tagjai teljes értetlenséggel szemlélték a palesztinok reakcióját, mivel még soha nem vizsgálták felül alaposan a cionista álláspontot, és soha nem akarták megérteni azt a tényt sem, hogy az eseményeknek létezik palesztin látószöge is. Így számukra egyetlen magyarázata maradt a palesztinok viselkedésének, nevezetesen, hogy a palesztinok elárulták az izraeli béketábort, hogy soha nem is akartak békét kötni, hogy valódi céljuk a zsidókat a tengerbe fojtani – a cionisták régóta hangoztatott meggyőződésének megfelelően.

74. Ennek következtében eltűnt a cionista “jobb” és “bal” közötti választóvonal. A Munkapárt vezetői részt vesznek a Saron-kormányban, sőt annak legügyesebb apologétái lettek (Simon Peresz), és a formálisan baloldali ellenzék is partner ebben (Joszi Szarid). Ez a tény újra csak azt bizonyítja, hogy az izraeli politikai rendszer legkülönbözőbb irányzatainak meghatározó, egyesítő eleme a cionista narratíva, amely elmossa a különbséget Rehavam Zeevi és Avraham Bug, Jichák Lévi és Joszi Szarid között.

75. Szembetűnő a palesztinok egyre kisebb hajlandósága arra, hogy újrakezdjék a tárgyalásokat az izraeli békedelegátusokkal. Mindez annak a következménye, hogy teljesen kiábrándultak a “baloldali kormányból”, amely oly nagy reményekre jogosított fel a Netanjahu-évek után, valamint abból a tényből adódik, hogy egy kicsike kis radikális csoportot kivéve Izraelben senki nem háborodott fel a megszálló csapatok hallatlanul brutális akcióin. A felszabadító harcot folytató társadalmak általában szorosabbra fogják soraikat, s ez teszi lehetővé a palesztin szélsőséges nacionalista és vallásos erőknek, hogy megvétózzanak minden kísérletet, mely az izraeli–palesztin együttműködést támogatja.

Az új béketábor

76. A régi béketábor összeomlása szükségessé teszi az új izraeli béketábor megteremtését, mely valódi, modern, hatékony és erős lesz, mely képes lesz befolyásolni az izraeli közvéleményt, és felülvizsgálja az idejétmúlt axiómákat annak érdekében, hogy jelentős változásokat érjen el az izraeli politikai rendszerben.

77. Ennek érdekében az új béketábornak el kell érnie, hogy a közvélemény újragondolja a nemzeti álláspontot, és megtisztítsa azt a hamis mítoszoktól. Arra kell törekednie, hogy a két nép történelemszemléletét egységes, hamisításoktól mentes olvasatba olvassza, amely mindkét nép számára elfogadható.

78. Mindeközben meg kell értetni az izraeli közvéleménnyel, hogy a cionista célok szép és nemes oldalain túl a palesztin néppel szörnyű igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság, amely a “Nakbá”-ban érte el csúcspontját, arra kötelez bennünket, hogy viseljük a felelősséget, és tegyük jóvá azt, ami jóvátehető.

79. A múlt és jelen új szemléletű megközelítése lehetővé teszi az új béketábornak, hogy megfogalmazza a béketervet, amelynek az alábbi elveken kell nyugodnia:

• Először : Létre kell hozni a független és szabad Palesztin Államot Izrael szomszédjaként.
• Másodszor : A két állam közötti határ a Zöld vonalon kell húzódjék. Ha mindkét fél egyetért, korlátozott területmódosítások lehetségesek.
• Harmadszor : A Palesztin Állam területén lévő izraeli telepeket ki kell üríteni.
• Negyedszer : A két állam közös határa nyitva kell álljon az emberek és áruk szabad mozgása érdekében, a közösen meghatározott elvek alapján.
• Ötödször : Jeruzsálem mindkét ország fővárosa lesz – Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, Kelet-Jeruzsálem pedig Palesztináé. A Palesztin Államnak teljes szuverenitása lesz Kelet-Jeruzsálemben, a Templom-hegyet is beleértve. Izrael Államnak teljes szuverenitása lesz Nyugat-Jeruzsálemben, beleértve a Nyugati Falat és a Zsidó negyedet. A város közös fizikai, működési elveiről a két állam megállapodása határoz majd.
• Hatodszor : Izrael elvben elismeri a palesztinok visszatéréshez való jogát mint elidegeníthetetlen emberi jogot. A probléma gyakorlati megoldását igazságos, tisztességes és praktikus megfontolások alapján, közös megegyezéssel lehet elérni, s azt kell jelentenie, hogy lehetséges a kárpótlás és a visszatérés a Palesztin Államba, illetve Izrael Államba.
• Hetedszer : A vízforrásokat közösen kell ellenőrizni, és egyenlően és tisztán kell osztozni rajtuk.
• Nyolcadszor : A két állam közös megállapodása biztosítja mindkettejük biztonságát, figyelembe veszi mind Izrael, mind Palesztina különleges biztonsági igényeit.
• Kilencedszer : Izrael és Palesztina együttműködik a térség többi országával annak érdekében, hogy az Európai Unióhoz hasonló közel-keleti közösség létrejöjjön.

80. E békeegyezmény aláírása és őszinte betartása meghozza a két nép történelmi megbékélését a kölcsönös egyenlőség, együttműködés és tisztelet alapján.

Jegyzetek

¹ Bibó István: “A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás”, in: Különbség, Európai Protestáns Szabadegyetem, Bp. 1990. 353.

² Uo. 369–370.

³ Mideast Mirror, 2000. november 17., idézi: Alain Gresh: “Intifada pour une vraie paix”, Le Monde diplomatique, 2000. december

⁴ “Tegyék rám a bilincset! Nem vagyok a maguk vazallusa” – mondta állítólag a libanoni vezető Ariel Saronnak az izraeli tengerparti városban, Naharíjában lezajlott találkozón. L. Martin Gilbert: Izrael története, Pannonica Kiadó, Bp. é.n., 478.

5 V.ö. Georges Corm: Géopolitique du conflit libanais, La Découverte, Párizs, 1987. 142–143

⁶ V.ö. “Le transfert des Palestiniens, une obsession centenaire. Une anthologie de textes et déclarations des principaux responsables juifs, 1891–1961”, Revue d’Études Palestiniennes, 1998. tél, 15–41.

⁷ Ld. ehhez Lugosi Győző: “Az Öböl-válság nemzetközi koreográfiája”, Társadalmi Szemle, 1990/12. sz., 79–80.

⁸ Magyar kiadása: Az új Közel-Kelet, Múlt és Jövő Könyvek, Bp., é.n.

Az angol Michael Hindley és Peter Gowan, a francia Catherine Samary, a német Jörg Huffschmied, valamint Galló Béla, Balázs Péter és Artner Annamária fejti ki véleményét az Európai Unió bővítéséről.

Magyarország és a régió számára a XXI. század első évtizedének vélhetően legfontosabb kérdése az Európai Unió bővítése. A csatlakozás 1990 óta a “hatpárti” külpolitikai konszenzus egyik pillérének tekinthető, és élvezi a társadalom döntő többségének bizalmát. Ugyanakkor már az integráció eddigi folyamata is ellentmondásokkal volt terhelt, és távolról sem világos, hogy a majdani EU-tagság mennyiben váltja majd be a hozzá fűzött ígéreteket és elvárásokat.

Az Eszmélet már több alkalommal foglalkozott a kelet-nyugati aszimmetria és integráció kérdéseivel. Ezúttal Michael Hindley-nek a Spectre című internetes magazinban (bemutatását lásd az Eszmélet 35. számában) megjelent írását választottuk vitaindítóul, és ehhez gyűjtöttünk hozzászólásokat három külföldi és három hazai szakértőtől. A vélemények az alábbiakban olvashatók.

---

Michael Hindley:

Az egyetlen játéklehetőség a városban?

Történetünk az egyszeri szerencsejátékosé, aki mindig ugyanazt a kártyajátékot játszotta, és mindig vesztett, azonban sosem panaszkodott. Még akkor sem, amikor a barátai figyelmeztették, a játék hamis, azt csalók irányítják, abból a célból, hogy megfosszák őt a pénzétől. Csak annyit mondott gyászosan: “Tudom, hogy hamiskártyások, de ez az egyetlen játéklehetőség a városban!”

Az EU mint történelmi vállalkozás, nagy sikerét annak köszönheti, hogy meggyőzte az európai politikai elitet arról, a szabad piacgazdaságon alapuló szövetségi Európa az “egyetlen játéklehetőség a városban”. A másik választási lehetőség, a Szovjetunió megszégyenítően összeomlott gazdaságilag, és azoknak az embereknek a túlnyomó többsége, akik megtapasztalták a létező szocializmus mindennapjait, egyáltalán nem bánkódik emiatt. Még sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a “szocializmus” szóhoz ne tapadjon negatív jelentéstartalom a korábbi szovjet birodalom területén.

Keleten az 1989-es forradalmak felkavarodása után egy bő évtizednyinek kellett eltelnie ahhoz, hogy a helyzet tisztázódjék. Az a korai vád, amelyet annak idején cinizmusnak minősítve utasítottak vissza, nevezetesen, hogy az EU pénzalapjait (főleg a PHARE programot) arra használják, hogy a Keletet megnyissák a nyugati tőke előtt, nagyon is helytállónak bizonyult. Varsót, Prágát és Budapestet elözönlötték a yuppie politikai kalandorok, akik a privatizációnak még annál is hevesebb formáját hirdették meg, mint amit a thatcheristák otthon egyáltalán tervbe mertek venni. A kiábrándult és hiszékeny közvélemény még a számvevőszék hivatalos jelentésével is megbarátkozott, amely a PHARE programot azért bírálta, hogy a pénzeket inkább a nyugati tanácsadóknak juttatták, mint hogy helyi, nemzeti tőkét hoztak volna létre. Emlékszem ezekből a korai évekből egy lengyel miniszterre, aki kinyilvánította, hogy mire van szüksége: “Nyomatékkal kérem, NE készíttessenek még egy megvalósíthatósági tanulmányt!”

Az a terület, ahol a Kelet előrelépett, nem más, mint az olcsó és képzett munkaerő forrása. A régi, szovjet rendszer legalább hangsúlyt fektetett az alapvető műszaki képzésre, ennek a befektetésnek a gyümölcsei most már elérhetőek a telhetetlen és mozgékony nyugati tőke számára, mely szégyell rendes béreket és szociális védelmi költségeket fizetni.

Bár a Nyugat kirekeszti azokat a termékeket, amelyeket a Kelet exportálni szeretne (mezőgazdasági termékek, textil és acéláruk), ragaszkodott ahhoz, hogy a Kelet nyissa meg piacait a nyugati fogyasztási cikkek előtt. A helyi piacokra irányuló helyi termelés összeomlott Keleten.

Nemcsak a tőke, de a NATO katonai érdekcsoportja is hasznot húz a Kelet esztelen igyekezetéből, hogy mindent átvegyen, ami nyugati. Ilyen volt és marad az a kétségbeesett törekvés, hogy gyorsan hátat fordítsanak néhai szövetségesüknek, Oroszországnak. Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság türelmetlenül várta, hogy beléphessen a NATO kötelékébe, felajánlva saját csapatai bevetését bárhol, ahol csak a NATO-nak szüksége van rá. Az az elképzelésük azonban, hogy ezért kölcsönösségi alapon létezhet egy a NATO által vállalt garancia, miszerint megvédi ezeket az országokat mindennemű jövőbeli veszélytől, ami egy agresszíven nacionalista, terjeszkedő Oroszország felől érkezhet, úgy tűnik, nevetségesen és reménytelenül naiv.

Az az igazság, hogy Nyugat-Európa mindent megkap Kelet-Európától, amit csak akar, és így nem látja értelmét további engedményeknek. Valójában ez az oka annak, hogy lelassult a Kelet felvétele az EU-ba. A NATO-tagsággal kapcsolatban ma már keveset lehet tenni, de a keleteurópaiak EU csatlakozási kérelmei még biztosítanak némi manőverezési lehetőséget és teret a társadalmi szolidaritásnak.

Magán az EU-n belül a belső piac felépítéséhez vezető úton az 1992-es program nyomán, a baloldal széles bázissal rendelkező kampányt szervezett a következő jelszóval: “nincs belső piac szociális rendelkezések nélkül!” Azaz a tőke számára biztosított egységes játéktér megteremtése nem a dogozók érdekében történt. Bár a végleges “szociális rendelkezések” elégtelenek lettek, azok legalább gyűjtőpontként szolgáltak a szociáldemokráciától balra álló erők számára.

Naponta érkeznek hírek arról, hogy nyugati vállalatok termelésüket keletre helyezik. Ebben a helyzetben egy “nincs bővítés szociális rendelkezések nélkül!” jelszó jó és praktikus lépés lehet az összeurópai munkás szolidaritás megteremtéséhez. Ha nem tesszük ezt, a termelés Keletre helyezése idegengyűlölő és pusztító reakciókhoz vezethet Nyugaton.

Végül, alkotmányi szinten, minél bővebb lesz az EU, annál nehezebbé válik, hogy az egyre nagyobb szervezetet beillesszék a szövetségi intézményrendszer szűk keretei közé. Kelet-Európa számára ötven évbe telt, hogy megszabaduljon a Kreml halálos szorításától. Attól tartok, nem fog ilyen hosszú időt igénybe venni, míg fellázadnak a Berlaymont ellen.

(Fordította: Bózsó Péter)

---

Catherine Samary:

Másik Európa egy másik világ számára

Az EU számos ellentmondással találkozott a keleti bővítési politikájával kapcsolatban.

A bővítés elsősorban politikai kérdés – állítják azokkal szemben, akik a költségeket számolják, hiszen fontos stabilizálni a kontinenst, és morálisan reagálni azok türelmére, akiknek azt mondták: “privatizáljatok, szabaduljatok meg az előző rendszertől, igazodjatok a mi rendszerünkhöz és akkor ti is a nagy ’európai családhoz’, a gazdagság és a civilizáció klubjához fogtok tartozni”. Az Uniós csatlakozás perspektívája és a követelményekhez való alkalmazkodás azonban új konfliktusokat szül, amelyekre példa a jugoszláv szindróma: milyen állam irányítása alatt folyjék a privatizáció és melyik társadalmi/nemzeti réteg előnyére?

Az EU “szerkezeti kiigazítást” követel a volt kelet-európai blokktól az intézményeivel és “piaci modelljével” párhuzamosan, a “verseny támogatásának képességét” pedig a belépés előfeltételévé teszi – a “rendszerváltás” azonban magával hozta a szegénységet és a munkanélküliséget.

A bővítéssel párhuzamos politikai és társadalmi-gazdasági célok egyidejű megvalósításához azonban az európai büdzsé nevetséges: csupán az európai GDP 1,27 százaléka áll rendelkezésre (összehasonlításképpen, az USA-ban hasonló méret esetében ez mintegy 30%), ami azt jelenti, hogy csupán az optimista növekedési várakozások növelhetik a keleti irányú bővítés anyagi forrásait – ez azonban egyre kevésbé reális. A mezőgazdasági alapot ezért a lengyel bővítés előtt csökkenteni kell – ha egyáltalán fenntartható közös mezőgazdasági politika (CAP). A pénzt délről vonják majd el a kelet számára – ami együtt jár a feszültségek növekedésével.

Kelet-Európában az EU csatlakozás tagadhatatlanul összekapcsolódik – helyesen vagy helytelenül – a jobb lét reményével, a “gazdag Európához” tartozás érzésével. Még akkor is, ha ez a népszerű érzés megváltozna az Európai Bizottság által előírt és szisztematikusan alkalmazott “szerkezeti kiigazítási politika” hatására, ugyanúgy, mint az IMF esetében. Mégis, a félelem az eddiginél is nagyobb elszigetelődéstől és a veszteségtől, amit az EU-ból való kimaradás okozhat, vezethet a taggá válás, azaz a beleszólási lehetőség politikai választásához – annak ellenére, hogy az Unió intézményének és döntéshozási folyamatának jelenlegi működése általában nem enged valódi beleszólási lehetőséget.

Az Unión belüli baloldal egy része ellenzi a bővítést – azt állítják, hogy ez növelné a liberális gondolkodást a szervezeten belül. Egy adott államban, a széles körben (helyesen vagy helytelenül) támogatott integráció ellenzését elkerülhetetlenül úgy értékelnék, mintha a “gazdagok Európáját” építenék, vagy “európai erődöt” emelnének. Annál inkább, ha baloldali szemszögből beszélő emberek belülről harcolnak ellene. Egyre nagyobb egyetértés van abban, hogy a globalizáció ellenzése hatásosabb lenne európai szinten, mint pusztán nemzeti (nacionalista) alapon. Európa építésében a mai napig nincs valós nyereség, amit védeni kell, vagy amit a bővítés fenyegetne.

A bővítés valószínűleg mélyítené a meglévő konfliktusokat és nehézségeket, amelyek összekapcsolódnak azzal a ténnyel, hogy a tagországokban a növekvő szociális visszaesés egyik fő oka maga az EU. A kelet-európai emberek nem felelősek ezért, és a déli államok sem felelősek a jóléti államok pusztításáért a legfejlettebb kapitalista országokban: a saját uralkodó osztályaik és államuk választása és döntése volt ez.

Éppen ezért lényeges, hogy megváltozzon a vita természete. Először azt kell számba venni, hogy milyen témákkal foglalkozzon a baloldal a bővítés elfogadása vagy visszautasítása kapcsán.

A maastrichti Európa monetáris kritériumaival szemben több tízezer tüntető követelte Nizzában a legutóbbi EU-csúcs alatt az európai színvonalú valós szociális chartát, valamint konvergenciát a legnagyobb mértékű szociális nyereség felé, és nem az ellenkezőjét, ahová a piaci verseny vezet.

A kelet-európai emberek, miként nyugaton is, aggódnak a demokrácia hiánya miatt az Európa-építés aktuális projektjeiben. Egységes valuta? Mi a teendő? A társadalom melyik választásáért? A jövőjükért aggódó emberek milyen ellenőrzése mellett? A föderalizmus vagy konföderalizmus körüli vitákban a többségi szavazatnak vagy konszenzusnak nincs jelentősége mindaddig, amíg nem tudjuk, milyen közös projekt felé törekszünk.

A “másik Európa” elméletileg lehetséges, akár az euróval is. Nem kellene az Egyesült Európát haladó szervezetként bemutatni. A maastrichti euró azonban nem “hiba”, amit keresztül lehet vinni az elszórt ellenálláson; az elszigetelt jelölt sem állhat ellen egyedül a jelenleg előírt feltételeknek. Csupán az erőviszonyok jelentős változása tudna más logikát eredményezni.

Az európai intézmények, Központi Bank, valamint a pénz és hadsereg előtt, amelyek megvédik az “intézményi befektetők” és az uralkodó erők érdekeit, szükségünk van egy szervezett európai civil társadalom fejlődésére, amely ellenáll ezek logikájának. A kelet-európai országok új orientációjából fakadó követelések közös platformja támogatásra találna az Unión belül – a nyugati baloldalnak azonban kifogásolnia kell a fennálló kritériumokat, amelyeket előírtak a jelölteknek, hogy segítsék a kívülről jövő ellenállást!

Szükség van egy másfajta európai biztonsági koncepcióra, amely eltérne a NATO-bombázásoktól, az új fegyverkezési versenytől, az erőltetett és kiterjesztett privatizációtól s az ember áruvá való átformálásától. A másik Európára szükség van, hogy alárendelje a gazdaságot és a piaci intézményeket az egyetemesen elfogadott alapvető emberi jogoknak, és hogy megvédje a közös értékeket és a környezetet.

A valódi tét az, hogy minden egyes embernek joga legyen demokratikus módon meghatároznia prioritásait, megvédenie szociális és erkölcsi értékeit, ökológiai feltételeit – és aztán eldöntenie, hol és milyen módon tudja azokat a legjobban védeni az adott helyzetben és erőviszonyok közepette. A neoliberális Európa érdemi bírálata (valamint a vele szembeni ellenállás) az EU-n kívül és belül egyaránt lehetséges. A kapcsolatoknak, a szolidaritásnak valamint az alternatívák kidolgozásának azonban a szakszervezetek, a feministák, az ifjúsági egyesületek, és a baloldali politikai áramlatok között kell kifejlődniük, hogy megvédjék a közös célokat, ellenálljanak a piaci “szabályok” okozta társadalmi és pénzügyi dömpingnek, a kultúra lerombolásának, és a szexuális szolgáltatások kereskedelmének.

Egy hajóban evezünk – előttünk az egyetemes globalizáció. A növekvő szegénység által felvetett kérdések – beleértve a “dolgozó szegényt” (a “liberálisok” válaszát a munkanélküliségre) –, az ökológiai és egészségügyi katasztrófák, a kulturális és társadalmi visszaesések összefüggenek ugyanazzal az egyetemes folyamattal, amelyet a nemzetek feletti intézmények, az IMF, a Világbank, a WTO, valamint a fennálló Európai Unió is segítenek. A globalizáció ellenzői (a legszélesebb értelemben) Európai szinten dolgozhatnak ki alternatívákat.

(Fordította: Schmied Júlia)

---

Jörg Huffschmid:

Küzdelem a politikai változásokért

Görögország (1981), Portugália és Spanyolország (1986) felvétele az 1980-as években az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK) pusztán politikai okokkal magyarázható. Mindhárom országban a demokratikus erők elűzték a fasiszta rezsimet, az EGK pedig örömmel fogadta a fiatal demokráciákat a Közösségben. Ennek egyik oka a politikai stabilitás létrehozása és megvédése, valamint a régi rendszer visszatérésének megakadályozása volt az új tagállamokban.

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatban feszültség alakult ki a gazdák és bizonyos mértékben a szakszervezetek köreiben, akik a növekvő versenytől féltek, amelyet az olcsó narancs- és munkaerő-import okozott volna. Az ellenállás következménye az elhúzódó tárgyalási időszak lett. Ahhoz, hogy a bővítés elfogadhatóvá váljék a nyugati farmerek számára, és az új tagországok részére is járható út legyen, hosszú átmeneti időszakban egyeztek meg, mely idő alatt mindkét fél alkalmazkodhatott az új körülményekhez.

Hasonlítsuk mindezt össze az aktuális kelet-európai bővítési körrel! A hivatalos retorika ellenére, amely a kelet-európai átalakulás valamint az összeurópai béke, demokrácia és jólét színterének létrehozása érdekében történő EU bővítés történelmi fontosságáról beszél, az EU hangneme jóval keményebb lett, a pályázó országok elé állított követelményeket lényegesen megemelték, ráadásul a csatlakozást támogató szándék is gyengült. Az új tagállamoknak a teljes közösségi joganyagot (acquis communitaire) át kell venniük – amelyet főként a szabadpiaci ideológia, a dereguláció és a szociális rendszer lerombolása (“modernizáció”) vezérel –, mielőtt bebocsátást nyernek az EU-ba. Másfelől a munkalehetőség és a mezőgazdasági piac hosszú ideig széles körben zárva marad előttük, az átmeneti időszakot megkönnyítő pénzügyi támogatás azonban rendkívül alacsony – és főként az EU-n belüli leggyengébb államok kárára történik a finanszírozás. Úgy tűnik, a Nyugat kezd rájönni arra, hogy hivatalos bővítés nélkül is élvezheti a keleti gazdasági térfoglalás összes hasznát (nyitott piacok, beruházási lehetőségek és kedvező politikai infrastruktúra), azaz anélkül, hogy kitenné magát annak a veszélynek, hogy az új tagállamok kívánságainak is eleget kelljen tennie (a csatlakozni vágyó államok EU tagokként növelhetnék befolyásukat az EU fejlődés fő irányának módosítása érdekében).

A kelet-európai csatlakozási tárgyalások olyan időpontban zajlanak, amikor az EU a Közösség átszervezésének politikáját sietteti, amely folyamat a Maastrichti Szerződéssel kezdődött, és amelyet az Amszterdami Szerződés, az 1997-es Stabilitási és Növekedési Paktum, valamint 1999-ben a monetáris unió bevezetése szilárdított meg.

Jelenleg ez a stratégia a társadalombiztosítási rendszer és az európai pénzügyi piacok “modernizációját” tűzte céljául. Ezen területeken az EU az amerikai kapitalista modelltől eltérő specifikus szabályozásokat és biztosítékokat alkalmaz. Ezek a különbségek a lakosság többsége számára előnyösek, viszont a versengésből adódó hátrányt jelentenek az európai gazdasági rendszerek számára, ezért a Bizottság politikájának fő irányvonala – a fennálló EU-ban és Kelet-Európában egyaránt – a szociális rendszer és a pénzügyi piacok amerikai típusú intézményekké történő átalakítása. Ennek bevezetése azonban tovább növelné a hatalmas bankok és intézményi befektetők gazdasági és politikai hatalmát, tovább gátolná a növekedést és a foglalkoztatást, növelné az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt, valamint csökkentené a többség demokratikus lehetőségeit – Nyugaton és Keleten egyaránt.

A fenti megállapításokból következik, hogy a legnagyobb kihívás a haladó erők számára Nyugat- és Kelet-Európában a küzdelem az egyre inkább tekintélyelvű piaci radikalizmus neoliberális erőivel szemben. A Nyugat fő feladata: ellenállni, visszautasítani a szociális rendszer lerombolás útján történő modernizálását és rugalmassá tételét; és ezzel egy időben bemutatni a gazdasági és társadalmi fejlődés lehetséges módjainak előnyeit és megvalósíthatóságát, a teljes foglalkoztatottságon, erős szociális rendszeren, az ökológia fenntarthatóságán és nagyobb társadalmi méltányosságon alapulva. Egy alternatív fejlődési modell ezen sarkkövei természetesen nem csupán intellektuális érvek, hanem elsősorban a társadalmi és politikai mobilizáció alapjai. Keleten a feladat hasonló, bár a kiindulási pont eltér: meg kell akadályozni, hogy a még folyamatban lévő társadalmi és gazdasági átalakulás a neoliberális irányba haladjon tovább, amely a többség számára pusztító társadalmi következményekkel járna.

Ebből a szemszögből nézve a bővítéssel kapcsolatos problémák másodlagos kérdésnek tűnnek a keleti és nyugati fejlődés szociális és demokratikus tartalmú problémáihoz képest, az elkövetkezendő években azonban nagy lesz a jelentőségük a valós európai folyamatra nézve. A bővítés kudarca növelné a feszültségek és a heves politikai konfliktusok lehetőségeit az EU és Kelet-Európa között, valamint a kelet-európai országok között és azokon belül is. Az új nacionalizmus és sovinizmus megerősödése rendkívüli módon megnehezítené a progresszív bírálatokat és javaslatokat. Ezért a haladó erők érdeke törekedni a bővítésre, és harcolni a jobb és igazságosabb feltételekért a bővítés során.

A keleti országok számára mindenképpen kifizetődő lenne, ha abbahagynák a csatlakozásért folyó versengést (“küzdelem a végsőkig”), ehelyett bővítenék a kölcsönös gazdasági és politikai együttműködés kereteit. Ez megerősítené pozíciójukat az EU-val folyamatban lévő tárgyalásokon, és ezzel egy időben a regionális gazdasági együttműködés csökkentené a Nyugat-Európától való gazdasági függésüket.

Az EU haladó erői számára a keleti bővítés kérdése jó lehetőség arra, hogy az EU-n belüli demokráciával, társadalmi összetartással, szolidaritással, valamint makrogazdasági politikával kapcsolatos régi kérdéseket új szintre emeljék: a korai bővítés a demokrácia számára lenne kedvező, hiszen az új tagállamoknak lehetőségük nyílna részt venni Európa további fejlődésének az alakításában – ahelyett, hogy egyszerűen elfogadtatnák velük az elkövetkezendő néhány évben napirendre kerülő fontos döntéseket.

A bővítés új vitákat igényel a strukturális alapok mértékéről és összetételéről is, ami eszköze lehet az EU-n belüli gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésének, és a társadalmi kohézió erősítésének. Ha e cél támogatásra talál, elkerülhetetlen a strukturális alapok nagymértékű növelése ahhoz, hogy enyhítse az új országok csatlakozási terhét anélkül, hogy növelné az egyenlőtlenséget a régi EU-n belül. Ahhoz, hogy a gazdasági integráció ne a gyengébb szektorok megsemmisüléséhez és a gyengébb régiók elnéptelenedéséhez vezessen, átmeneti (derogációs) időszakokat és reorganizációs programokat kell együttesen alkalmazni.

A bővítés új fényt fog vetni a makrogazdasági politikára is: valóban el kellene fogadnunk, hogy az európai egység kérdése – és ezáltal az európai béke és politikai stabilitás kérdése is – alárendelődjék egy fundamentalista gazdasági doktrínának, amely a magántulajdont, a szabadpiacot valamint a stabil árakat a gazdasági fejlődés szükséges és elégséges feltételének tekinti?

Természetesen nincs biztosíték arra, hogy a kibővített EU haladó erői sikeresek lesznek. Jobb eredményre azonban a bővítés elmaradása esetén sincs biztosíték. Mégis, ez utóbbi esetén a politikai kockázat rendkívül nagy. Befejezésképpen, véleményem szerint nem a bővítés helyeslése vagy elutasítása a kérdés, a feladat a baloldali erők megerősítése valamint a küzdelem az EU struktúrájának és politikájának megváltozásáért a bővítési tárgyalások alatt és után.

(Fordította: Schmied Júlia)

---

Peter Gowan:

Közeleg az igazság pillanata

Úgy tűnik, hogy az Európai Unió keleti bővítése az európai integráció számára a legnagyobb kihívás, legalábbis a hidegháború óta. Valójában azonban nem az. Legfeljebb katalizátor szerepet tölthet be, sietteti a sokkal alapvetőbb feszültségek felszínre kerülését.

Az Európai Unió egységesítési folyamatát a nyolcvanas évek óta egy társadalmi koalíció vezette, amelyeket a nyugat-európai országok osztályviszonyainak átszerkesztését tűzte ki célul nemcsak gazdasági értelemben, hanem a társadalmi és a politikai életet is magába foglalóan. Ez a koalíció egységesen lépett fel a külső kihívásokkal szemben és kihasználta az új ideológiai lehetőségeket, amelyeket a szovjet tömb összeomlása és a nyugat-európai baloldal irányvesztése kínált. Csökkentették az európai munkásosztály jólétét és hatalmát, ugyanakkor a nyugat-európai tőkések társadalmi és politikai erejét növelték, termelési eszközeit felvirágoztatták. Az Európai Unió egységesítése a fenti társadalmi érdekszövetség uralmának politikai és jogi-intézményi formája volt.

Ez az erőfeszítés figyelemre méltóan sikeresnek bizonyult. Ami a művelet gazdasági és társadalmi költségeit illeti: hosszan tartó gazdasági recesszió, magas szintű munkanélküliség, nagymértékű és növekvő elszegényedés és lecsúszás volt az ára.

Ennek az érdekszövetségnek valószínűleg a legfeltűnőbb sikere az a képessége volt, hogy a nyugat-európai szervezett munkások nagy részét maga mögé tudta állítani. Ez részben az európai munkásmozgalmon belül a szociáldemokrácia folytatódó ideológiai vonzerejének köszönhető, vagy talán még inkább annak tudható be, hogy Európa legnagyobb vállalatai meggyőzték saját munkavállalóikat arról, hogy kövessék őket a “nagyobb piacra” vezető úton. Természetesen a meggyőzésben döntő tényező volt az a félelem, hogy ellenkező esetben az elbocsátottak közt, Európa munkanélkülijeinek tartalékseregében végzik.

Mindazonáltal ez az érdekszövetség sok szempontból törékeny, valamint belső ellentmondások osztják meg, továbbá minél sikeresebb a jólét és a hatalom átcsoportosításának folyamatában, annál inkább felszínre törnek benne az ellentmondások. Íme néhány.

A hatalom átcsoportosítására az európai integráció politikai eszközként való használata pontosan azért bizonyult tökéletes választásnak, mivel az Európai Unió demokratikus ellenőrzése hiányzik. A gépezetéhez való hozzáférés könnyen korlátozható csak állami és nagyvállalati döntéshozók számára. De a demokratikus hitelesítés hiánya látványos robbanással fenyegeti ezt az érdekszövetséget. Az Európai Unió hiányzó demokratizmusa nem egy egyszerű, félreállítható probléma, jogi-politikai ereje aláássa a tagországok politikai irányítási rendszereit, mivel lerombolja a domináns pártok hatóerejét, ami a transzformációs taktikán alapul. A transzformációs taktika a pártok elitjét ragadja magához egy olyan cél érdekében, ami a tagállamok több nagy társadalmi csoportjának értékrendszerével nem egyeztethető össze.

A hatalomátcsoportosításnak nincsenek jól meghatározott korlátai. Néhányan egészen a világháborúk közti állapotokig akarnak visszanyúlni, mások megállnának ennél hamarabb, de nincs egyeztetett program és határ ebben az érdekszövetségben. A hatalom átcsoportosítása addig folytatódik, amíg a társadalmi vagy politikai ellenállás külső sokkhatása egy válság során fel nem bontja az érdekszövetség egységét.

Az Európai Unió integrációjának eszközként való felhasználása egyre élesebben veti fel az Európai Unió végső állapotának kérdését a politikai színpadon. Hová tart az EU? Vajon szövetségi állam lesz-e vagy az atlanti rezsim része, megosztott pénzügyi rendszerekkel, alárendelve az Egyesült Államok politikai-katonai és globális gazdasági irányításának? A társadalmi hatalom átcsoportosításának konszolidációja szövetségi megoldást kíván, de a szövetségi berendezkedés azzal fenyeget, hogy csata alakulhat ki az óceán túlsó felével, amiben az érdekszövetség egy része az Egyesült Államok mellé állna. Ez a kérdés felrobbanthatja az érdekszövetséget.

Az e kérdés köré csoportosuló feszültségek nyilvánvalóak voltak a nizzai kormányközi tanácskozáson. Ez szintén nyomon követhető az Európai Központi Bank és különféle kormányok valamint az érdekszövetség más részei közti feszült viszonyban. Olyan feszültségek ezek, amelyek túlmutatnak Duisenberg nevetséges baklövésein. Nagyon gyorsan kirobbanhatnak, és váratlanul tovaterjedhetnek ezek a feszültségek az egymásra rakódó társadalmi mozgalmakon keresztül, ami a nyugat-európai politika egyre jellemzőbb vonása lesz, ha a domináns pártokat fogva tartják a “testre szabott taktikák”. Ezeknek a feszültségeknek és veszélyeknek a leszerelése megköveteli az erős, rugalmas európai végrehajtó hatalmat. Ennek a kritériumnak a jelenlegi intézmények nem felelnek meg: az Európa Tanács politikai fejlődését merevség és széttöredezettség jellemzi.

Az Európai Unió ilyen politikai összefüggések mentén közelítette meg Közép- és Kelet-Európát a kilencvenes években. A ’létező szocializmus’ összeomlása lehetőséget teremthetett volna egy olyan kelet-európai szerkezetváltásra, ami fellendíthette volna a nyugat-európai termelési rendszert. De ez a stratégia elhalasztotta és ezzel aláásta volna az érdekszövetség azon igyekezetét, hogy Nyugat-Európában a jólétet és hatalmat átcsoportosítsa. Ezt helyettesítendő eldőlt, hogy a Keletet a maradékelv alapján kezelik: megakadályozzák, hogy termelőerői a legkisebb gazdasági feszültséget is okozzák a már amúgy is nagyon feszült nyugat-európai gazdasági és társadalmi helyzetben, amíg a hatalomátcsoportosítás tart. Továbbá vagyontárgyait és piacait megnyitják a Nyugat előtt. Ezen felül megakadályozzák, hogy megrendítse a nyugati érdekszövetség azon képességét, hogy a nyugati munkásmozgalmat a saját oldalán tartsa, azaz nem lehet látványos az elmozdulás az olcsó keleti bérmunka felé.

Keleten, úgy, ahogy Nyugaton is, az érdekszövetség tevékenysége az Európai Unió működési szerkezetén keresztül nyert hitelesítést és általa bonyolódott le: a hatalmas és romboló társadalmi beavatkozás Keleten az Európai Unió tagságára való felkészülésként nyert igazolást. Ez a taktika különlegesen hatékonynak bizonyult: csak nagyon kevesen tudták elképzelni azt, hogy a keleti politikai elitek képesek túlélni az elmúlt tíz év zűrzavarát és pusztítását anélkül, hogy politikai rendszerük darabokra szakadt volna. Délkelet-Európa kétségtelenül odaveszett, de az átalakulást átvészelték a Németországot és Ausztriát határoló ütközőállamok.

Ennek a politikának az ellentmondásai napjainkban kerülnek a felszínre. Az Európai Unió ezen országok legtöbbjének termelési potenciálját meggyengítette az elmúlt tíz évben a teljes tagság ígéretével, amit most teljesíteni kell. Ezek az országok a csatlakozás lázában égnek.

A neoliberalizmus machiavellista radikálisai, közülük is nevezetesen a britek és a bankárok, a keleti bővítést úgy tekintették, mint a gazdagság és hatalom amerikai módon véghezvitt nyugat-európai átcsoportosítási folyamatának végső stádiumát. Ha ezek a keleti országok egyszer belülre kerülnek, akkor lehetőséget nyújtanak arra, hogy az országok között szabályozási verseny alakuljon ki, ami egyszer és mindenkorra alááshatja az európai társadalmat. Ez megtörténhet. Egy másik nézet szerint a csatlakozás számos keleti gazdaság számára megadhatja a végső megnyomorító csapást, azoknak, amelyek még az átalakulási szakaszban vannak, messze a fenntartható növekedéstől. Erre Lengyelország a példa.

De bármi is az eredménye a bővítésnek, abban biztosak lehetünk, hogy az eddigieknél még élesebben fogja ráirányítani a figyelmet az Európai Unió jövőjét érintő kérdésekre, amelyeket a jelenleg uralkodó érdekszövetség nem tud és láthatóan egyre inkább képtelen megoldani.

Ami az európai baloldalt illeti, nem szabad belebonyolódnia sem a keleti bővítés ellenzésébe, sem abba, hogy jogi akadályokat gördítsen az olcsó keleti bérmunka alkalmazása elé. (Szerintem Michael Hindley javaslatai új társadalmi minimumokra ebbe a típusba sorolandók.) A központi kérdésre kell összpontosítania, azaz magára az Európai Unió mibenlétére. A jelenlegi érdekszövetség, amely az európai színjátékot irányítja, egy visszataszító és valószínűleg zavaros jövő felé vezeti a földrészt.

Demokratikus társadalmi ellenőrzés alá kell vonni az európai pénzügyi és költségvetési politikát. Szükség van egy új, növekedésvezérelt gazdasági stratégiára, amely az újraelosztásra, az összkereslet növelésére és a szelvényvagdosás visszaszorítására épül. Továbbá szükség van egy összeurópai kongresszusra, ahol kimunkáljuk az Európai Unión kívüli országok életképes kapcsolódási módját az új Európai Unió gazdaságához.

(Fordította: Bózsó Péter)

---

Balázs Péter:

A kényszerházasság nem játék!

Valóban nem lenne más “játékra” esély a környéken, mint amit a nagyhírű brüsszeli épület, az éppen teljes renoválás alatt lévő Berlaymont szabadpiaci gazdasági alapokra felépített föderalista palotája kínál? Kétségtelen tény, hogy az Európai Unió keleti kibővítésének élcsapata (a visegrádi négyek és Szlovénia) már annyira előrehaladt a csatlakozási tárgyalásokkal, hogy a visszafordulás vagy kiugrás bel- és külpolitikai hitelvesztéssel járna. A folyamatot gyorsítani képtelenek (legfeljebb lassítani tudnák, ha az EU által kiszabott feladatokat nem teljesítenék, ez azonban nem érdekük). A külpolitikájuk tengelyében így további néhány évig (a rendszerváltástól számítva összesen kb. másfél évtizedig) az EU-csatlakozás ügye áll, ami a reménykedés mellett bizonytalanságot, külső döntésektől való függést visz tájékozódásuk és tervezésük alapvető folyamataiba. Az ilyen helyzet, ha sokáig tart, semmiképpen nem szerencsés, minthogy közvetve korlátozza a szuverenitást anélkül, hogy ezért cserébe adna valamit (a szűkre szabott előcsatlakozási programokon és a majdani EU-tagság ígéretén kívül).

Az ún. euro-atlanti szervezetekbe való egyenjogú befogadás Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltások végső jutalmaként tűnik fel. Valójában egy korábbi vágy megkésett beteljesítéséről van szó. Magyarország esetében például tudott dolog, hogy a késő kádári kor ún. reformkommunista elitje intenzíven kereste a kapcsolódást a nyugati világhoz. E közeledés mérföldkövei voltak – növekvő szovjet rosszallás mellett – az 1973. évi GATT-tagság, az 1982. évi IMF- és Világbank-csatlakozás, sőt a majdani NATO-tagság esélyének – akkor hajmeresztő hatású – említése 1988-ban. Ebben az időszakban, a roskadozó KGST falai közül kitekintve a sikeresen fejlődő Európai Közösség rendkívül vonzónak látszott. Vajon okoz-e majd akkora gyönyörűséget a régóta húzódó frigy kései megkötése, mint ha például az 1980-as évtized elejének titkos magyar tapogatózásai találtak volna megértő fogadtatásra a nyugat-európai integrációnál?

Ami az Európai Unió helyzetét illeti, a XXI. század elején már a “végső” válaszokat kellene megfogalmaznia mind az integráció belső “elmélyítése”, mind pedig újabb tagok felvétele tekintetében. Az integrációs fejlődés ugyanis láthatóan elérte azt a szintet, amikor további minőségi fokozatok már technikailag nehezen lennének kivitelezhetőek (pl. a gazdasági összefogás a közös pénzen túli szférában), vagy politikailag nem vonzóak a résztvevők számára (ilyennek tűnik a kül- és biztonságpolitika, illetve a bel- és igazságügy közös kormányzása). Mindez napirendre tűzte az egész konfiguráció jellegének meghatározását, vagyis a kezdetek ködbe vesző föderalista eszméi helyett az integrációs szervezet és az azt alkotó államok pontos viszonyának megfogalmazását. Az élénkülő vitát Joschka Fischer 2000. május 12-i beszéde és Jacques Chirac június 27-i válasza indította el. Hasonló a helyzet a bővüléssel: mindenekfölött azt kellene eldönteni, hogy egyáltalán hány új taggal terhelhető még az integráció döntési és intézményi struktúrája, finanszírozási forrásai, munkaerő piaca stb. Hindley-nek annyiban igaza van, hogy a teljes jogú EU-tagság mint abszolút külpolitikai prioritás, ma az “egyetlen játék” Közép- és Kelet-Európa rendszert váltott (és felaprózódott) államai számára. Más, alternatív megoldás után azért sem néznek, mert az Európai Unió reménydús várakozásokat keltett körükben (amelyek a saját kapacitásaihoz mérten mindenképpen túlzottak). Főleg ezzel magyarázható az, hogy az EU-tagság alatti, következő fokozat, a szinte tetszés szerint gazdagítható EU-társulás intézménye minden politikai vonzerejét elvesztette. Expanzív vágyaitól vezettetve tulajdonképpen maga az Unió devalválta az egyébként rangos társult viszonyt, amely – nevétől és tartalmától függetlenül – Ankarától Tallinig már senkit nem boldogít. Ami azonban az Európai Unióhoz fűződő viszonyra leszűkítve igaz, az nem állja meg a helyét a tágabb kontextusban. Az Európai Uniónak ma már nemcsak alternatívája, hanem egyben veszélyes versenytársa is van, nevezetesen a tágabb földrajzi dimenziókban felgyorsult fejlődési folyamatok, amelyet globalizációnak is neveznek. Például nincs feltétlenül szükség drága és körülményes integrációs szervezetre ahhoz, hogy napjainkban gyorsuljon a termékek, szolgáltatások és kiváltképpen a tőke és technológia áramlása. Ezeknek a folyamatoknak az interkontinentális hullámai már átcsaptak az Európai Unió falai felett.

Ugyancsak óriási tévedés Hindley részéről a Szovjetuniót (illetve általa a KGST-t) visszamenőleg a nyugat-európai integráció “alternatívájának” nevezni. E fogalom lényegéhez tartozik a választás bizonyos esélye párhuzamos lehetőségek közül. Ha valaki, akkor éppen a közép-kelet-európai népek tudják a legjobban, mennyire alternatíva nélküli volt térségükben a második világháború végén a – Nyugat által is szentesített – szovjet expanzió. Sztálin világosan megmondta, hogy a meghódított területeken mindenki bevezeti a saját rendszerét. Az összeomlott és részekre hullott orosz birodalom esetében viszont már oktalanság újabb expanziótól tartani csakúgy, mint a NATO-nak a kölcsönös védelemre vonatkozó kötelezettségét, illetve annak alkalmazhatóságát kétségbe vonni.

A XXI. század küszöbén a nyugat-európai államok gazdasági és politikai szerveződését keretbe foglaló Európai Unió és a hajdani német geopolitikában “köztes térségnek” (Zwischenraum) nevezett közép- és kelet-európai sáv számára az egyesülés nem a lehetséges választások egyike, hanem egy új keletű sorsközösségen alapuló kényszerpálya. Ha erről az útról bármelyikük letér, akkor pozíciókat veszíthet a nemzetközi versenyben. A bipolaritás utáni, nyugtalanul változó világban ugyanis Nyugat-Európát ugyanaz az erőtér szorongatja, amely keleti szomszédságát. Az egyik oldalról a kormányozhatóság hagyományos, állami keretei közül kiszabadult, meredeken gyorsuló műszaki és gazdasági fejlődés hatásai; a másik oldalról a rendszerváltások által szétdúlt és feltördelt állami keretek romjain tomboló, évtizedeken át visszafojtott fogyasztási vágy következményei. Végső soron ugyanarról a problémáról van szó: a klasszikus kapitalizmus két istensége, a profitmaximalizálás mint hajtóerő és a szabadpiac mint önszabályozó játéktér feloldhatatlan és életveszélyes konfliktusba került egymással. Csakhogy míg a Csendes-óceán partjain a termelés és marketing mind újabb technikái nyomán felduzzadt profitáradat ömlik ki az amúgy gondosan szabályozott államok határai közül, a rendszerváltások keleti pólusain (a FÁK-államokban és a Balkánon) a diktatúrákat követő szabály- és intézmény nélküli vadpiacokon etnikai színekkel is kipingált érdekcsoportok vívják halálos csatáikat a megszerezhető haszonért és pozíciókért.

Az Európai Unió mint integrációs intézmény a globális gazdasági túlerővel szemben a saját integrációjának tökéletesítését (“mélyítését”), a keleti szomszédoktól betörő kockázati tényezőkkel pedig a bővülés perspektíváját szegezné szembe. A “kétfrontos harc” azonban túl nagy tehertétel a zavartalan belső érdekharmonizáláshoz szokott szervezet számára. Ráadásul a körülményes és túldimenzionált folyamatok alkalmatlanok a kemény döntésekre (pl. az agrárpolitika vagy a munkaerő piac gyökeres reformjára) és kiváltképpen váratlan helyzetek kezelésére (pl. a tagjelölt államok belső politikai-gazdasági helyzetében előálló változások következményeinek gyors levonására). Márpedig az Európai Uniónak létérdeke, hogy cselekvőképességét lényegesen javítsa. Ehhez le kell zárnia a bevezetőben említett, legfontosabb nyitott kérdéseket. Ez esetben az “egyetlen játék” élvezetes és nyereséget hozó tevékenységgé válhat minden európai résztvevő számára. Ha azonban az Unió elszalasztja a megújulás esélyét, akkor nem kínál valódi perspektívát a keleti és déli szomszédainak. Ez a perspektíva nem feltétlenül jelentene teljes tagságot, de mindenkinek nyújtana bizonyos védettséget a káros külső hatások ellen, és megadná a fejlődés kedvezőbb esélyét. A pozitív változat előnyei mellett eltörpülnének a más munkavállalókkal vagy munkaadókkal szembeni, irigységtől fűtött idegengyűlölet alantas indulatai. A negatív forgatókönyv ezzel szemben az intoleráns szélsőjobb további térnyerését hozná, a fő hatalmi kérdés pedig az lenne, hogy ki a nagyobb úr Európában (keleten és nyugaton egyaránt): a szociális, környezetvédelmi és más normákon áthágó transznacionális tőke, vagy az “oroszajkú” maffiák.

Lehet, hogy az Európai Unió is hasonló alapos átalakításra szorulna, mint a jelképpé vált Berlaymont épülete: amikor kiderült, hogy azbesztet tartalmaz, minden régi bútort és iratot kihordtak belőle, a szerkezetet kicserélték, modern külsőt és belsőt kap, és hamarosan új rend szerint költöznek vissza az Unió tisztviselői. Más lesz benne az élet, mint azelőtt.

---

Galló Béla:

Várni és remélni

Ahogy arra már több hozzászóló is rámutatott, az igazi kérdés persze az, hogy milyen Európai Unióhoz fogunk majd tartozni, de azért a csatlakozási folyamat világpolitikai feltételrendszere sem hanyagolható el, hisz alapjában véve ettől függ, hogy mikor, illetve, hogy egyáltalán csatlakozhatunk-e.

Annak idején az európai integráció folyamata a II. világháború után kialakuló jaltai világrend logikájához illeszkedett, Európa kelet-nyugati (KGST kontra Közös Piac) megosztottsága mintegy leképezte a bipoláris globális erőviszonyokat, s a nyugati integráció fejlődése nem utolsósorban e szembenállás következményeiből nyerte energiáit. A jaltai szisztéma felbomlásával azonban alapjaiban változtak meg a világpolitika koordinátái. A Szovjetunió szétesésével a hagyományos ellenségkép eltűnt, megszűnt a közvetlen fenyegetettség pszichózisa. Újra létrejött a német egység, ami Németország korábban sem csekély gazdasági, de főleg politikai súlyát erősen megnövelte, régi és új problémák, félelmek egész sorát vetve fel ezzel.

Mindezek következtében Európában megszűnt a hidegháború által szentesített megosztottság, a mai különbségek egészen más jellegűek. Ráadásul a korábbi folyamatos bővüléssel sokkal összetettebbé váltak az Európai Unión belüli érdekviszonyok, noha a német–francia–angol dominancia alapjaiban fennmaradt, de immár mindenképpen számításba kell venni a brüsszeli központ, valamint az új tagok érdekérvényesítési lehetőségeit is. Bonyolult erőterek, új logikájú erőterek jöttek létre a kontinensen és az unión belül is, miközben persze elvileg lehetővé vált, hogy a “féleurópai integráció” vertikálisan (a mélyítés, azaz a politikai integrálódás), illetve horizontálisan (a bővítés, vagyis egyre több ország felvétele) révén folyamatosan valóban összeurópai integrációvá teljesedjék ki.

Csakhamar világossá vált azonban, hogy a hidegháború akadályai helyén legalább hasonló nagyságrendű gyakorlati nehézségek tornyosulnak és a kialakult helyzetre nincs átgondolt uniós stratégia, inkább csak a nemzeti érdekellentéteket tükröző, egymással vitázó koncepciók léteznek, amelyek mögött – a teljesség igénye nélkül – az alábbi általános dilemmák húzódnak meg: 1. Az egyre élesedő gazdasági rivalizálásban hogyan alakul az Európai Unió helyzete a másik két világgazdasági erőközponthoz képest? 2. A szovjet fenyegetés eltűntével fennáll-e még az euro-atlanti politikai és biztonságpolitikai együttműködés korábbi hőfoka, avagy itt az ideje, hogy az unió ezen a téren intézményesen megfogalmazza a NATO-éval nem mindig azonos érdekeit. 3. Mit lehet kezdeni az Európán belül is egyre inkább kialakuló Észak-Dél szakadékkal, amely mindenfajta integrációt fékez, akadályoz és veszélyeztet?

Ezekből a dilemmákból aztán további alproblémák bomlanak ki. Választ kellene találni például a bővítés és/vagy mélyítés strukturális kihívására, mert alapvetően ettől függ az európai térség világgazdasági helytállása, versenypozíciója s ez határozza meg önálló politikai egységként való fellépésének lehetőségeit és határait is. Ha igaz az, hogy néhány éven belül Közép-Európa, majd távlatilag Kelet-Európa is belép az Unióba, akkor ennek forrásigényét ki fogja biztosítani? Ha pedig nem lép be, az megnehezíti, lelassítja, sőt lehetetlenné teheti a bővülés folyamatát, ami viszont végső soron egy új – szociális – vasfüggöny kialakulását jelentheti, azaz csupán a “féleurópai” integráció mélyülhet, folytatódhat. Csakhogy – és ez az igazi dilemma – gazdaságilag nem ez szolgálja-e jobban – legalábbis rövidtávon – a “kemény mag” külön-külön nemzeti, illetve közös világgazdasági érdekeit? Hiszen ha a “mit kapunk a bővülésért cserébe?” kérdést ma teszik fel, ki tudja, valójában milyen választ fogadnak el megnyugtatónak? Azt, hogy cserébe Közép- és Kelet-Európát kapják mindazokkal a gazdasági, ökológiai és politikai problémákkal együtt, amelyek ma és még feltehetően jó ideig Európának ezt a részét jellemzik – nos, ezt a megnyugtatást aligha találhatják elfogadhatónak. Emiatt nemigen mondanak majd le szuverenitásuk további elemeiről, kialakulhat és megerősödhet viszont “féleurópai” identitástudatuk – és éppen Európa szegényebb részeivel szemben.

Mindezeket összegezve megállapíthatjuk, hogy bár az elmúlt másfél évtizedben a nagyrégiók közötti versengés globálissá válása felgyorsította az európai integrációt, s ehhez a világpolitika nyolcvanas évek végi történelmi fordulata – elvileg – kedvező nemzetközi politikai feltételeket teremtett, gyakorlatilag azonban az unió – mint története során mindig – változatlanul a külső nyomások és a belső megosztottságok egyidejű hatása alatt áll. Illúziók nélkül szemlélve csatlakozási lehetőségeinket ez annyit tesz, hogy az európai integrációs folyamatban haladás mindig csak akkor történt, ha és amennyiben a meghatározó nemzetállami érdekek egybeestek, legyen az a kül- vagy a gazdaságpolitika. Ezzel szemben, amikor olyan átfogó megoldásokat céloztak meg, amelyek egy-egy politikai-eszmei össztervezet miatt eltávolodtak a konkrét állami érdekpozícióktól, a meghiúsulás szinte előre jelezhető volt. Mindebből pedig egy csatlakozni kívánó ország számára elsősorban az következik, hogy lehetőleg minél pontosabban számítsa ki a külső nyomások és belső megosztottságok mindenkori eredőjét, s minél józanabbul, de egyúttal eltökélten mérlegelje a számára kínálkozó cselekvési lehetőségeket. Mindenekelőtt Európának, s benne főként az Európai Uniónak a világgazdasági és világpolitikai fejlemények következtében bekövetkező érdekmódosulásait kell folyamatosan elemezni, s ugyanezt legalább ilyen alaposan elvégezni az egyes országok vonatkozásában is.

Ellenkező esetben csak az marad nekünk, ami persze a legpontosabb elemzésekkel együtt is sajátunk, már ami a Nyugathoz tartozás örökzöld keleti igéit illeti: várni és remélni.

---

Artner Annamária:

Bárgyú játékosok

Érdekes és szinte minden tekintetben találó Michael Hindley írása, amely arra mutat rá, hogy az EU piacának egységesülése és növekedése a nemzetközi nagytőke érdeke, így az EU kibővülése csak addig fontos számára, amíg új piacokat nyerhet. Mivel ezt már Kelet-Európában ingyen megkapta, nem áll érdekében az esetleges pénzügyi transzferekre jogosító kibővülés. Az európai piac egységesülése természetesen nem a dolgozók, hanem a dolgoztatók érdekeit szolgálja, miként az egész mai globalizáció.¹ Ezért minden tett helyénvaló, amely a tőkével nem rendelkezők (tehát csak munkaerejük eladásával megélni tudók – klasszikus nevükön “munkásosztály”) naponta sérülő érdekeit védi, helyzetük nehezítését lassítja-akadályozza. Tudni kell azonban, hogy ezek a lépések egyben szükségszerűen a tőke értékesülését gátolják, vagyis a mai gazdasági rend (a termelőeszközök magántulajdonára épülő termelés) alapjait ássák alá. A kiszolgáltatottak érdekvédelme tehát csak a régi keretek szétfeszítésével lehet sikeres. E sommás véleményemet az alábbi okfejtéssel igyekszem alátámasztani.

A nemzetközi tőke uralma, mai nevén a globalizáció a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű szakasza, a tőke növekedési hajlamában rejlik. Lényege a transznacionális tőke méretének, súlyának, s ezáltal világgazdasági szerepének ugrásszerű megnövekedése, a transznacionális monopolkapitalizmus.² A folyamat a 70-es években indult, de – a nemzetközi fúziókkal, felvásárlásokkal – a 90-es években bontakozott ki, vált dominánssá.

A globalizáció tehát a XX. század elejére kialakult monopolkapitalizmus egy újabb fejlődési szakasza. A termelés nemzetköziesedése (a tőkekivitel) már ekkor is meghatározó volt a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődése, formája szempontjából. A XX. században a válságok, háborúk és nem utolsósorban a szocialista országok jóléti demonstrációs hatása (!) nyomán megnőtt a tőkés állam szerepe. Mindeközben működött a piaci spirál: a konkurencia nyomán fejlődött a technológia, koncentrálódott a tőke, s mindennek következtében éleződött a konkurenciaharc, ami ismét a technológia fejlesztésére, tőkekoncentrációra ösztönzött, és így tovább. Az e folyamatban mind nehezebbé váló profittermelés (csökkenő profitráta!³) kényelmetlenné tette az állami újraelosztás révén fenntartott jóléti rendszereket, egyáltalán a költséges állami tevékenységet. A mikroelektronikai áttörést hozó 70-es években a tőke kutyaszorítóba került (növekedése elé akadályok gördültek), melyből csak mind újabb értékesítési és termelési (áru- és munka-) piacok tudták és tudják időről időre kirángatni – amíg még vannak ilyenek.

Az első segítség az olajárrobbanás nyomán felhalmozódott bankbetétek (“petrodollárok”) olcsó kihelyezésével, tehát a fejlődő országok tömeges hitelfelvételével jött. Ezekből a hitelekből a fejlődő (és szocialista) országok felvásárolták a nyugaton már (kellő profittal) eladhatatlan fogyasztási és termelőeszközöket, beruházási projekteket finanszíroztak, amelyekből nagyrészt az odatelepülő nemzetközi vállalatok húztak hasznot, exportot támogattak, hogy termékeik alacsonyabb áron kerülhessenek be a fejlettek piacára stb. A centrum első nagy ciklikus válságát tehát, amelyet a 70-es évekre beérő mikroelektronikai forradalom idézett – volna – elő, a hitelkihelyezéssel odázták el, pontosabban – mint azt az 1982-ben kirobbant adósságválság bizonyítja – hárították át a fejlődő országokra. (A válságot képviselő parlag tőkéket, a Nyugaton az adott termelési szerkezetben profittal nem befektethető “petrodollárokat” kölcsönadták a fejlődőknek, hogy azok e pénzen vásárolják meg tőlük az erkölcsileg kopott – tehát világpiaci mértékkel már abban a pillanatban is elavult – technológiákat, készletetek, majd fizessék vissza a kölcsönt kamattal, ami a 80-as évekre ráadásul megugrott. Ha erre nem képesek, annak hibás gazdaság- és különösen beruházáspolitikájuk, elavult termékszerkezetük az oka…)

A 70-es évek elején így “lefojtott”, illetve áthárított válság 1982-ben, az adósok fizetésképtelenségének beálltával elemi erővel tört volna felszínre a hitelező országok, még pontosabban a nemzetközi nagytőke összefogása nélkül. Mivel a fejlett országok tőkéjének viszonylag zavartalan átstruktúrálásához⁴ – és egyáltalában a pénzügyi szféra működéséhez – szükség volt a fejlődő országok adósságszolgálatának fenntartására, az IMF és a Világbank, valamint a hitelező bankok és államok klubjai – egyenként tárgyalóasztalhoz ültetve az adósokat – megkeresték annak lehetőségét, hogyan lehet a feltételek nagylelkű enyhítésével továbbra is biztosítani a már egyébként kamatostul visszafizetett adósság további törlesztését.⁵ És itt jött a második nagy segítség a tőkének (közvetlenül a nemzetközi nagytőkének, és általában a tőkés gazdálkodásnak). A 80-as évek folyamán nemcsak, hogy a legkülönfélébb eszközökkel biztosították, hogy a fejlődő országokból továbbra is pénz áramoljon a fejlett országokba, de ezenközben még azt is elérték, hogy a fejlődő országok a korábbiaknál is jobban megnyissák piacukat és megtisztítsák a fejlesztő állam beavatkozásától (dereguláció). Azért, hogy ott a fejlett országok árui és tőkéje korlátozás nélkül mozoghassanak, megkeresve és megtalálva a legkedvezőbb feltételű értékesülési lehetőségeket. A 80-as évek tehát az eladósodott fejlődő országok piacának fokozott integrálását jelentette a transznacionális tőke számára. A különböző “adósság-enyhítő”, “adósságcsere”-programok jóvoltából ezeknek az országoknak a nemzeti tőkéje (termelőeszközeik) nagymértékben a hitelező (fejlett) országok tulajdonába került. Ezzel együtt az adós országokra kényszerített “átstruktúrálási” és “modernizációs” programok részben megrendelésekkel látták el a fejlett országok nagyvállalatait, részben pedig (pl. az egységnyi reálbérek leszorításával) a korábbiaknál is kedvezőbb beruházási feltételeket teremtettek számukra.

Mindeközben a világpiacon folyó monopolverseny hatására a fejlett országok tőkéje tovább fejlődött: növekedett, koncentrálódott, fejlesztette a technológiát, átstruktúrálta termelését. Csakhogy e folyamatban a korábban befektetett tőkék könyörtelenül leértékelődnek, ami veszteséget (ciklikusan válságot) jelent. A tőke mindinkább kiterjedő nemzetköziesedése, a transznacionális vállalatok világot behálózó termelési szervezete (a globalizáció) lehetővé teszi e veszteségek áthárítását, aminek lényege, hogy az erkölcsileg kopott technológiák más beruházási környezetbe helyezve ismét profitot hoznak. Ez praktikusan a fejlődő országok alacsonyabb beruházási költségeinek (mindenekelőtt kisebb egységnyi munkaerőköltségük valamint egyéb, állami beruházási kedvezményeik, pl. adómentesség) kihasználását jelenti.⁶ A “periféria” modernkori szerepe ebben áll. A folyamat fenntartásának azonban van egy feltétele: a periféria befogadóképességének legalább olyan gyors ütemben kell nőnie, hogy képes legyen befogadni az értékét vesztő tőkéket (elavuló technológiákat). Mivel azonban erre a periféria nem képes, bővíteni kell körét.

A mérhetetlen szegénysége és elmaradottsága miatt a transznacionális tőke számára befektetési területként (kevés kivétellel) szóba sem jövő Afrikát leszámítva a 90-es évekre jószerivel már csak Délkelet-Ázsia és a volt szocialista országok (Kelet-Európa és a SZU mellett Kína) maradtak integrálatlanok. A 80-as években a fejlett országokban folytatott termeléskorszerűsítés (átstruktúrálás) folyamatosan értékelte le a korábban befektetett tőkéket, amelyeket az addig integrált perifériák már mind kevésbé tudtak újrahasznosítás végett felszívni. Ebben a helyzetben jött a fejlett országok tőkéje számára a harmadik segítség: a szocialista rendszerek összeomlása, az érintett piacok Nyugat számára történő teljes megnyitása. Itt a kapitalizmus helyi erőinek segítségével roppant állami vagyon került olcsón kiárusításra, hatalmas, jól képzett, olcsó munkaerőállománnyal és a Nyugaton lefutott áruk iránti tömeges fizetőképes kereslettel. Ezt a kapitalizmus “hagyományos” perifériája, a fejlődő (fejletlen) világ, soha nem tudta volna nyújtani!⁷

A technológiai fejlődés és konkurenciaharc következtében csökkenő profitráta szükségessé, a szocializmus bukása által a nyugati tőke ölébe hulló termelőerők, piacok pedig lehetővé tették a tőke további terjeszkedését és növekedését. A piacokért folyó harc ezen a talajon a tőke nemzetközi koncentrálódásához (fúziókhoz, felvásárlásokhoz), transznacionális monopolkapitalizmushoz, tehát a “globalizációnak” nevezett folyamat felpörgéséhez vezetett.

A kapitalizmus a termelőeszközök magántulajdona következtében elkülönült termelési egységek konkurenciáján alapuló gazdaság. Lételeme e termelési egységek (tőkék) növekedése. A globalizáció tehát, az összes ezt segítő és követő folyamattal (így a neoliberális fordulattal) szükségszerű fejlemény, nem a kapitalizmus félresiklása. Az EU fejlődése, “mélyülése” és bővülése is e folyamat része. Kelet-Európa integrálására a tőkés világgazdaság törvényszerűségei miatt került sor – bár természetesen csak azért, mert az ezirányú terjeszkedés az alternatív rendszer bukása miatt lehetővé vált.

Az EU keleti kibővülése tehát a reálfolyamatok értelmében törvényszerű, az európai nagytőke világpiaci helytállásának záloga. Mint ahogy a téma minden ismerőjének el kell ismernie, a reálfolyamatok már végbementek, az EU megkapta, amit akart. Ha tehetné, az EU lemondana a formális kibővülésről, hiszen ezzel csak anyagi, intézményi gondokat vesz magára. Természetes, hogy arra törekszik, mire a keletiek teljes jogú taggá válnak és a derogációk is lejárnak, az integrációs mechanizmusok minél kevesebb jogos (anyagi, döntéshozatali) igényt tegyenek lehetővé. És ezt az EU, amely természetesen saját gazdasági alapját, saját transznacionális tőkéjének érdekeit szolgálja, még csak nem is önszántából, hanem gazdasági szükségszerűségből teszi.

Bár a gazdasági-társadalmi törvények tendencia-jellegűek, s ezért ingadozásokkal érvényesülnek, hatóerejük történelmi távlatokban könyörtelenül következetes. A termelőeszközök elszigetelt (magán-) tulajdonán alapuló termelés célja szükségszerűen csak ennek az elszigetelt, vagyis magántulajdonnak a gyarapítása lehet. Ha nem ennek megfelelően működik, a konkurencia elsöpri. Magántulajdon és profitmotívum a termelésben egy és ugyanaz. Profit pedig (alapvetően) csak a termelés során keletkezett új értékből származhat. Mivel pedig az új érték a bér és a profit között oszlik meg, a két jövedelem között kibékíthetetlen ellentét feszül. A konkurencia a profit tömegének és (látszólagos szülőanyjához: a lekötött tőkéhez viszonyított) arányának szüntelen növelésére mint a túlélés egyetlen zálogára ösztönöz. A termelőerők tőkés viszonyok közt történő fejlődése, vagyis a kapitalizmus fejlődése szükségszerűen a kizsákmányolás fokozásával jár, mert csak ennek révén mehet végbe. Alá kell húzni, hogy ez, már ami a tőkés gazdálkodás jellegét illeti, nem erkölcsi kérdés (még ha mérhetetlen erkölcstelenségeket szül is).

Jelenleg a tőke a technikai fejlődés és konkurencia szorításában eljutott arra a pontra, ahol értékesülését (profitjának rátáját) már a centrumban is csak a munkaerő fokozott kisajtolásával képes biztosítani. Amilyen mértékben nemzetközileg is megszervezi magát a tőke, olyan mértékben súlyosbodik a munkaerejük áruba bocsátásából élő emberek (a munkásosztály) helyzete, romlik életkörülménye. A bruttó hazai termelésben (GDP) a bérek aránya Nyugat-Európában (EU 15) 1960 óta jelentősen csökkent: az 1960-as években átlagosan 74, a 70-esekben 75,2% volt, a 80-asokban 72,8%, a 90-es években pedig gyorsan süllyedt: 1999-ben már csak 67,9% tett ki. Holott közben az egy foglalkoztatottra jutó GDP 2,6-szeresére növekedett. (A bérek tehát csak 1,8-szeresükre.) A munkásosztály elnyomása a 90-es években különösen felerősödött: miközben az egy alkalmazottra jutó GDP 16%-kal nőtt, a munkavállalók (a menedzsertől a kékgallérosokig) javadalmazása csak 8%-kal. A fejlődésből tehát még a leggazdagabb centrum országok munkásosztálya sem arányosan részesedik: legjobb esetben is csak odavetett koncot kap. Mindeközben nő a termelés “tartalék hadserege”: a munkanélküliség az EU mai 15 tagországában 1960-ban együttesen még csak 2,3% volt, napjainkban 10% körül alakul. (A munkanélküliek aránya a volt NDK területén 17%, a korábban az életre szóló foglalkoztatásról híres Japánban 1960 és 1999 között 1,7%-ról 4,4%-ra nőtt.)⁸

Mindezek után senkinek nem lehetnek illúziói: a csatlakozással a keleti országok lakossága nem egy jóléti Európába fog csöppenni, hanem növekedni fog kettős (a nemzeti és a nemzetközi tőke által történő) kizsákmányolása. Ennek nyomán a munkakörülmények romlása várható, valamint – esetleges rövidtávú konjunktúra után – közép- és hosszútávon a foglalkoztatás további csökkenése. Miként nemzeti kincseik, úgy a volt szocialista országok munkaereje is a mainál fokozottabb mértékben válik a nemzetközi nagytőke érdekeinek kiszolgálójává, a profit kisajtolni való forrásává.

Minden haladó erőnek kötelessége e folyamattal szembehelyezkedni, s az integrált Európa adta lehetőségeket az ezirányú erők koncentrálása végett kihasználni. A kérdés tehát valóban nem az, hogy csatlakozzunk-e vagy sem (csatlakozni fogunk), hanem hogy mi a teendő a transznacionális monopóliumok korában a társadalom többségének érdekében. A nemzetközi nagytőkének az EU-ban megtestesülő nemzetközi kartelljével a csak munkaerejükkel bíró tömegek nemzetközi “kartelljét” kell szembeállítani. Minden erőfeszítés hiábavaló, és végső soron eredménytelen lesz azonban, ha nem veszi figyelembe a gazdasági-társadalmi törvényszerűségeket. A termelőerők fejlődéséhez ma a kapitalizmus, a tőke adja a kereteket. E keret fejlődését tehát a termelőerők fejlődése követeli ki. Ha ezzel a fejlődéssel az immanens problémák is eszkalálódnak, akkor két út adódik, amiből az egyik járhatatlan: megpróbálni egy korábbi fejlődési szakaszba visszaszorítani a kereteket (transznacionális monopolkapitalizmus előtti, rendszerek közötti “jóléti versengés” időszaka), amivel a termelőerőkre (mikroelektronikai alapú integrált termelési rendszerek) kísérelnénk meg néhány számmal kisebb zoknit húzni, vagy széttörni e kereteket, amihez a beszorított termelőerők máris hozzáfogtak.

Különben úgy járunk, mint a bárgyú játékos: játssza az őt kirabló játékot, pedig meg is változtathatná…

Jegyzetek

¹ M. Hindley véleményét alátámasztja Jörg Huffschmid és Catherine Samary írása is.

² Rozsnyai Ervin: A történelem kelepcéi. Z-füzetek 1994, Budapest 31–32. old.

³ Az USA profitrátájának csökkenése például tisztán nyomon követhető a Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számaiból, pl. March 2000, Vol. 80 No. 3, D-48

⁴ Ne feledjük, hogy ekkor zajlik a “monetáris ellenforradalom”, a thatcheri, reagani dereguláció és liberalizáció, társadalmi feszültségekkel, sztrájkokkal stb. E helyzetben ugyancsak rosszkor jött volna a bankcsődök által kiváltott krízis és a vele járó társadalmi elégedetlenség.

⁵ Mint tudjuk, ennek hiányában a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlott volna – hangzott és hangzik a mai napig felül nem vizsgált érvelés, amely minden további ellenvetést torokra forraszt. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a helyzet közvetlenül csak a fejlett országok hitelező bankjait érintette. Vajon mi lenne egy olyan vizsgálat eredménye, amely azt kutatná, hogy kik jártak volna rosszabbul egy ilyen válságban? Ha a “nemzetközi pénzügyi rendszer”, amely alapvetően a fejlett országok pénzügyi rendszere, a fejlődő országok adósságszolgálatán függ, akkor ki adja itt a zenét? Vagy ez túlzás? Akkor a nemzetközi pénzügyi rendszer mégsem omlott volna össze, ha a fejlődő országok egységesen beszüntetik a további törlesztést? Az adósságválság problémája ma már senkit sem érdekel. Pedig talán onnan ered a ciklikus válságok tőkés állam segítsége nélküli “kezelésének” gyakorlata.

⁶ Ebben persze nincs semmi meglepő. Raymond Vernon már a 60-as években leírta az elavult technológiák fejlett országokból kevésbé fejlettekbe (és így tovább) áramlásának gyakorlatát, igaz, a következtetések levonásával (válságáthárítás, fejlettségi hierarchia újratermelése, stb.). Míg a 60-as években a kitelepítés a vállalati veszteségek csökkentésének eszköze, addig a 80-as évek óta, az állam anticiklikus tevékenységének hiányában ez már a centrum zavartalan termelésének elengedhetetlen feltétele.

⁷ Délkelet-Ázsia – élén a kapitalista “felzárkózás” mintapéldájának szerepét játszó Dél-Koreával – a spekulációs tőke jóvoltából, az 1997-es valutaválság hatására nyílt meg a centrumtőke előtt. Kína piaca a kínai vezetés által ellenőrzötten hozzáférhető.

⁸ European Economy No 66, 1998 és No 69. 1999 Review

Az Eszmélet 50. számának megjelenése ismét alkalmat ad a szerkesztői kollektíva elképzeléseinek átgondolására, új irányok kijelölésére. Ezek az újítások és módosítások e lapszámtól kezdve alapvetően kétféleképpen jelentkeznek: egyrészt az Eszmélet formai megjelenítésének enyhe kiigazításában, másrészt pedig a folyóiratot gondozó szerkesztői és tanácsadói kör kibővülésében. Ezekkel a változtatásokkal az elmúlt tíz év – és különösképpen a legutóbbi időszak változásaira, illetőleg az előttünk álló évtized kihívásaira próbálunk reagálni. Reméljük, hogy a most kialakított személyi és formai struktúrák egyszerre bizonyulnak stabilnak és dinamikusnak.

A tartalmi oldalt tekintve szeretnénk folytatni és erősíteni azt a hagyományt, miszerint az Eszmélet élő vitafórumként működik a nemzetközi áramlatokra nyitott hazai baloldal számára. Ennek jelzéseként az 50. lapszámot alapító főszerkesztőnk, Kapitány Gábor írása nyitja, olyan kérdéseket vetve fel, amelyek a progresszív politikai gondolkodás fókuszában állnak itthon és külföldön – anélkül, hogy az elméleti vagy gyakorlati nyugvóponthoz közel kerültek volna az elmúlt évek során. Cikkeink visszatekintenek a XX. századi baloldali gondolkodás fejlődésére, és bemutatnak néhányat a legfontosabb jelenkori dilemmák és viták közül, különös tekintettel az Európai Unióhoz való viszonyra. Betekintést nyújtunk a rangos baloldali folyóirat, a londoni New Left Review útkeresésébe. Megemlékezünk a 30 éve elhunyt Lukács Györgyről.

Tartalomjegyzék

1. Kapitány Gábor : Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század
2. Tamás Gáspár Miklós : Új kelet-európai baloldal
3. Kállai R. Gábor : Megjegyzések a kritikai baloldalról
4. Kiss Viktor : Egy másik marxi elmélet
5. Guy Debord : A proletariátus mint alany és reprezentáció
6. Konok Péter : A lehetelent követelve
7. Paul Valley : A New Left Review útja a múlt században
8. Perry Anderson : Megújulások – Vita az újbaloldalról
9. John Parrington : Szocialista természet – John Bellamy Foster: Marx ökológiája c. könyvéről
10. Szigeti Péter : Töprengések a kritikai elmélet állásáról – Kapitány Ágnes és Gábor (szerk.): Állandóság a változásban c. könyvéről
11. Márkus Péter : Az eltűnt Lukács nyomában – Szabó-Szécsi (szerk.): A filozófia keresztútján, Tanulmányok Lukács Györgyről
12. Szabó Tibor : A filozófiai antropológia elemei a késői Lukácsnál
13. SZKP KB : Lukács György feljelentése
14. Lugosi Győző : Az izraeli Gush Shalom mozgalom vitairata – Érvek egy új béketáborért
15. Balázs Péter, Galló Béla, Catherine Samary, Jörg Huffschmid, Michael Hindley, Peter Gowan, Artner Annamária : Az EU csatlakozásról
16. Borisz Kagarlickij : A New Left Review öngyilkossága

2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

A New Left Review (NLR) című folyóirat negyven éven keresztül a radikális értelmiségiek szimbóluma volt az egész világon. Jelentek meg benne sikerült és kevéssé sikerült cikkek. Helyet adott mindenféle álláspontnak, lett légyen az a szélsőségesen radikális felszínesség vagy a semmitmondó mérsékeltség megnyilvánulása. Mindezzel együtt ez az angolul olvasható folyóirat volt az, amelyből minden baloldali olvasó a legkitűnőbben tájékozódhatott korunk marxizmusáról, ezeken az oldalakon bukkantak fel egészen új nevek, láttak napvilágot vélemények, amelyek körül hosszas elvi viták bontakoztak ki. A folyóirat Angliában jelent meg, a szerzők többsége pedig angol volt és észak-amerikai, de nyitott volt más országbeli szerzők iránt is, mert valójában, alapállásánál, szerkesztési elveinél és ideológiájánál fogva nemzetközi kiadvány volt.

És tessék, ez a folyóirat nincs többé. Létezik ugyan egy másik folyóirat ugyanezzel a címmel, de elveiben más, sőt homlokegyenest ellenkező felfogással.

2000 januárjától kezdve a New Left Review szerkesztőt, formát és évfolyamszámozást váltott. Megjelent előttünk egy hivalkodóan posztmodern kiállítású füzetecske, amely az egyes számot viseli. A Second series a címlapon akár arra is utalhat, hogy a folyóirat újabb negyven évet él meg, vagy éppen követheti még egy „harmadik" és egy „negyedik" sorozat is. A koncepcióváltás ténye Perry Anderson bevezetőjéből derül ki, amely a sokatmondó Renewals (Megújulás) címet viseli.

A New Left Review kollektívájában Perry Anderson, aki Robin Blackburnt követte a főszerkesztői székben, nem új ember. Ott bábáskodott már a folyóirat születésénél is. Gyakorlatilag a szerkesztőség összetétele sem változott meg. Nincs szó tehát „vérfrissítés"-ről. Ellenkezőleg. Ugyanaz a megszokott kollektíva áll előttünk most is, csak éppen új programmal és ideológiával.

A „new" szócska – nem véletlenül jött divatba olyan politikusok megjelenésével, mint Tony Blair és Gerhard Schröder. Az 1960-as években az „új balosok" igen határozott elvi rendszer alapján közeledtek a szociáldemokráciához és a kommunizmushoz, ami megkülönböztette őket a „régi balosok"-tól. Ugyanakkor éppen ez a politikai meghatározottság mutatta meg világosan, hogy az új és a régi baloldaliak nézeteiben sok a közös vonás. Ez a helyzet változott meg a XX. és XXI. század fordulóján. Az „új" szó alkalmas lett arra, hogy tetszés szerinti fogalmakat helyettesítsen, és lett szimbolikus jelölése bármilyen elvi azonosulás, álláspont megváltozásának, s egyszersmind felmentést is ad múlt és jövő (gyakorta pedig a lelkiismeret-furdalás) alól is. Egyszóval az újdonság kényelmes magyarázattal szolgál mindenre.

Csakhogy az új nem feltétlenül jelent jobbat is. Mi több, az új, és ez még fontosabb, végképp nem jelent véglegest. Az új régivé válik, a kellőképpen elfelejtett múlt pedig, mint köztudott, újjá lesz. „Új" programra és „új" eszmékre elsősorban akkor szokás hivatkozni, amikor hiányzik a bátorság ahhoz, hogy nyíltan megvalljuk, voltaképpen mit is takar ez a program és mit ezek az eszmék (vagy hogy éppen sem egyikről, sem másikról nincs szó).

Teljesen világos, hogy Perry Anderson nem híve Tony Blairnek, amiről körültekintően értesít is bennünket előszavában. Anderson véleménye szerint a blairizmus alig különbözik a neoliberalizmustól. Csak hát éppen Blair, Schröder és a hozzájuk hasonló „új szociáldemokraták" győzelme a bizonyíték rá, hogy a neoliberalizmus globális méretekben teljes és végleges diadalt aratott.

A világ átalakításának régi terve, amely a korábbi években a New Left Review alapítóit lelkesítette, Anderson véleménye szerint kivihetetlennek bizonyult. Nem azért, mert a világ változott volna meg, hanem azért, mert a neoliberalizmussal és a kapitalizmussal szemben nincs mit kezdeni. A világ átalakítására tett minden kísérlet hamvába holt. A társadalom megszilárdult. A baloldal nem tehet mást, mint hogy közelről szemlélje az egészet, és beletörődőn tegye meg kritikai észrevételeit. Ezért azután a New Left Review is kénytelen megtagadni régi tradícióit, és meg kell újulnia a bonyolulttá vált körülményeknek megfelelően.

Perry Anderson, ez a sophisticated British gentleman (kifinomult brit úriember) üldögél kényelmes irodájában a Meard Street 6-os szám alatt, és elérzékenyülten elmélkedik korábbi kísérletei kudarcán. Intellektuálisan kellőképpen tisztességes ahhoz, hogy ne tagadja meg radikális múltját és ifjúságának eszményeit, ám kellőképpen szenvtelen, hogy ne nagyon bánkódjék a kudarc felett. Eltekintve attól, hogy Anderson milyen készségesen igyekszik eltemetni az 1960-as évek baloldali programját és vele együtt a New Left Review-t, mármint a first seriest (első sorozatot), nincs előszavában egyetlen bekezdés vagy akár egyetlen mondat, amelyben politikai önkritikát gyakorolna. Minden a legnagyobb rendben folyik. Akkor is így volt ez, amikor Perry, a többi radikális fiatatai együtt megpróbálta megváltoztatni a közgondolkodást, vele párhuzamosan pedig a politikai életet Angliában, és így van most is, amikor többé már kísérletet sem tesz bárminek a megváltoztatására.

Mi is történt valójában? Különösen mi oka volna tovább erőltetni a dolgot? Vajon a nyugati értelmiségiek veszítettek bármit is, az elveiken kívül? Senkit nem vetettek börtönbe, senkit nem lőttek agyon, nem dúlják fel otthonaikat, városaikat nem bombázzák, az utcákon nem vetnek rájuk könnygázbombát, nincs gondjuk a megélhetésre, nem kell megalázkodniuk, hogy a kiadótól könyvek ingyen másolatáért könyörögjenek, mert nincs rá pénzük, hogy megvásárolják. Pedig emberek millióinak ez a mindennapi tapasztalata, és nem csupán Kelet-Európában vagy a Harmadik Világban, hanem még a virágzó Nyugaton is, csak hát az akadémikus elithez ennek semmi köze sincsen.

A szocializmus története Anderson számára eszmék története. Ráadásul divatjamúlt eszméké. Gramsci elvesztette vonzerejét, Sartre-ot elfelejtették. A New Left Review új főszerkesztője minderről sajnálkozás nélkül ír, és csöppet sem szégyenli múltját, akárcsak egy sikeres businesswoman (üzletasszony), akit szintén nem feszélyez, hogy diákéveiben rongyos farmert viselt. Változnak az idők, és változnak a divatok is.

A társadalom megváltoztatására buzdító jelszavak és a világ átalakításába vetett remény helyett Perry uncomprimissing realismot (megalkuvás nélküli realizmust) javasol. Miben is áll ez a realizmus? Abban, hogy el kell fogadni minden badarságot, ha az a „The Wall Street Journal"-ban jelenik meg. A cikkben, azon kívül, hogy a szerző konstatálja a baloldali mozgalom csődjét, semmi lényegeset nem mond róla. Nincs szó itt semmiféle elemzésről. Nincs egy gondolata a jelenlegi kapitalizmus természetéről, és kísérletet sem tesz rá, hogy megértse a globalizáció dinamikáját és ellentmondásait. Analízis címén a mainstream editorialst (a kiadói vezércikket) mondja fel, a világ képe pedig, amelyet a „The Wall Street Journal" és a „The Economist" fest, is taken for granted (önmagáért beszél), sőt, nem igényli a legcsekélyebb critical readinget (kritikai olvasatot) sem. Az egész a legjobb esetben egy klasszikus, iskolai házi feladatra emlékeztet: olvassátok el a részletet, és mondjátok el saját szavaitokkal.

Legfőbb ihlető forrásai a neoliberális iskolához tartozó publicisták, akik iránt Perry nem rejti véka alá elismerését. A baloldaliak, vélekedik, ma már képtelenek bármi „új"-at mondani. „Ezzel szemben a politikai eszmék területén a jobboldaliak az irányadók, akiknek világos elképzelésük van arról, merrefelé halad (vagy hol rekedt meg) a világ. Köztük lehet említeni Fukuyamát, Brzezinskit, Huntingtont, Yergint, Luttwakot, Friedmant. Ezek a szerzők, akik meggyőző gondolataikat népszerű, kifejező stílusban fejtik ki, nem a tudós közönséghez szólnak, hanem az olvasók tömegeihez. „Ezzel a ragyogó stílussal, amelynek monopóliuma szinte teljes egészében az amerikaiaké, a balszárnyon nincs senki,

aki fel tudná venni a versenyt". (19. o.) Tanulságos, hogy Anderson jóformán szó szerint ismétli Gennagyij Zjuganovnak, a KPRF vezetőjének kijelentéseit, aki a számukra oly fontos Huntingtonra és Fukuyamára hivatkozva magyarázza rasszista, nacionalista és antimarxista álláspontjának „korszerűségé"-t. Mellesleg, ha közelebbről vizsgáljuk Huntington civilizációs elméletét, akkor az erősen emlékeztet a Harmadik Birodalom fajelméletére, csak éppen liberális köntösben, ahol is a „faj" szó helyére a „kultúra" kifejezés került, amit tökéletesen történelmietlen és társadalmiatlan módon úgy állít be, mint valami statikusan adott, szükségszerű és változatlan jelenséget. A legfőbb kérdés azonban nem akörül forog, hogy Huntington felszínes vagy intellektuálisan tisztességtelen-e, nem is Fukuyama szinte groteszk öntetszelgése körül, aki legkivált a hegelianizmus közhelyeit ismételgeti. Még csak nem is Jeffrey Sachs körül, aki miután sikeres reformtanácsadó volt a Harmadik Világban és Kelet-Európában, mostanában az észak-amerikai egyetemeket látogatja sorra, hogy előadásokat tartson a szegénységgel szembeni küzdelem tárgyában, amely a reformokat sikeresen alkalmazó országokban folyik.

Természetesen elképzelhető, hogy Huntington stílusa jobb, mint Andersoné (bár őszintén szólva, magam nem látok köztük semmilyen különbséget). A lényeg azonban más. Nem az a kérdés ugyanis, hogy melyikük ér el nagyobb példányszámot. Mint ahogy az sem, hogy ki építi fel szebben a mondatait. Mellesleg szólva populista publicisták a baloldalon is elegendő számban voltak mindig. Arról van szó, hogy folyik-e elméleti vita azon a szinten, amelyet egy bizonyos értelmiségi színvonal megkövetel. Ilyen megközelítésben Fukuyama és Huntington szóba sem jöhet. Brzezinskit huszonkét éve egyetlen értelmiségi sem ismeri el komoly teoretikusnak. Manapság pedig Huntington és a félig elfelejtett Fukuyama mellett szinte úgy jelenik meg, mint az értelmiség „szellemi atyja". E szerzők sikereinek semmi közük sincs személyes, gondolkodói érdemeikhez. Éppen ezért olyan érdekes a jelenség mind szociológiai, mind kultúrtörténeti szempontból. Erről volna érdemes írni és elmélkedni, amit azonban Andersontól hiába vár bárki. Annál is inkább, mert nyilvánvalóan nem áll szándékában, hogy a jövőben helyet adjon efféle sületlenségeknek vagy „elavult" vitáknak a folyóiratában. Az uncomprimissing realism éppen abban leli magyarázatát, hogy kizárja a legbátortalanabb kísérletet is a kritikai gondolkodásra. Marx azt tartotta, hogy a filozófusok megmagyarázták a világot, amelyet meg kell változtatni. Anderson azt tartja, hogy megmagyarázni sem kell, elég azt leírni.

Voltaképpen az unconditional capitulation (a feltétel nélküli megadás) egy roppant elegáns, igazán úriemberi formájával találkozunk egy elvi ellenféllel szemben. Perry leteszi kardját és rábízza magát a győztes kegyére, mint valódi gentleman azonban mindezt méltósággal és elegánsan teszi. Persze az meg sem fordul a fejében, hogy ellenfele esetleg kiszolgáltatja majd a „bennszülött seregek" kénye-kedvére.

A gondolkodó önként zárkózik be a maga „elefántcsont tornyába". Mi, akik kívül rekedtünk, semmilyen érdeklődést nem váltunk ki belőle. A valóságos mozgalmaktól való teljes elszakadás is hasonló gondolkodáshoz vezet. És ugyanakkor magyarázattal is szolgál a kapcsolatok hiányára. A baloldali mozgalom válságba jutott, de éppen ezért van ma nagyobb szükség a radikális cselekvésre és a kritikai gondolatokra, mint valaha. Végső soron stratégia kell, szilárd elvi álláspont és etikai normák. Ehelyett Perry azon morfondírozik, hogy milyen szabályok szerint fogalmazza meg lábjegyzeteit a „megújulás"-hoz. Végezetül a New Left Review azt közli velünk, hogy mostantól fogva a folyóirat szerzői nem mindig képviselik majd a baloldal álláspontját. Már csak annyi hiányzik az egészhez, hogy a folyóirat New Left-Right Review-ra változtassa a nevét.

Világos dolog, hogy egy gentleman nem lehet labour organizer (munkásszervező) vagy street fighter (utcai harcos), bár húsz évvel ezelőtt még elképzelhető lett volna. Ám senki sem várhatja el a „baloldali" professzoroktól, hogy megütközzenek a rendőrséggel az utcán. Már az is elegendő volna, ha legalább a legközvetlenebb dolgukkal foglalkoznának: ha kritikai gondolkodásra adnák a fejüket.

A behódolás a jobboldal előtt és a felszólamlás az értelmiségiek egyesüléséért (tiszteletben tartva kinek-kinek a pozícióját) teljesen logikusan következik abból az elvi álláspontból, amely elzárkózik a neoliberális kapitalizmus mítoszainak kritikai elemzésétől. Perry nemcsak azt oldotta meg ügyesen, hogy ne kelljen tudomást vennie a neoliberalizmus válságáról a 90-es évek végén (nem beszélve az orosz pénzügyi összeomlásról, a zapatisták felkeléséről Mexikóban, az új baloldali tömegmozgalomról az USA-ban, amely Seattle utcáin vétette magát észre 1999 őszén), de még gúnyolódik is azokon a szerzőkön, akik felfigyeltek erre.

A neoliberalizmus válsága valóban lehetett volna jelentősen mélyebb, ha nem mutatkozik gyávaság és árulás a baloldal nagy részénél. Ennek a fajta árulásnak történelmi gyökerei vannak (mint a Második Internacionálé csődjének 1914-ben), de ettől a dolog etikai oldala nem mutatkozik másnak. Jevgenyij Svarc egyik történetében hangzik el: mindannyian tanultunk az iskolában rossz dolgokat, de téged ki kényszerített, hogy az első tanuló légy? Nos éppen a „megújult" baloldaliakból lettek első tanulók a neoliberalizmus iskolájában.

Ebből az következik, hogy a baloldali erők MEGÚJULÁSA elengedhetetlen. Nem a blairi-schröderi-zjuganovszkiji zavaros értelemben, ha-nem éppen hogy határozottan és megalkuvások nélkül szakítva az efféle „megújítók"-kal, arccal a tömegmozgalmak felé fordulva, amelyek a szemünk előtt bontakoznak ki. Égető szükség van az alternatív ideológiára, amely szembeszáll a neoliberalizmussal. A radikalizmusnak és a tiltakozásnak feltétlenül elméleti megalapozást kell kapnia. Jó lett volna, ha az értelmiség e téren megmutatja magát. Ám jaj, valójában nem volt semmije, amit megmutathatott volna.

Perry Anderson vezércikkében a befejező rész a legszórakoztatóbb, ahol is politikai korrektséggel kijelenti, hogy he would welcome more non-Western contribution (csak üdvözölni tudná a nem-nyugati hozzászólásokat). Még arra is képes, hogy elmarasztalja a „régi" New Left Review-t, amely véleménye szerint nem elegendő mértékben bocsátotta oldalait a nem-nyugati és nem angol nyelvű világ képviselőinek a rendelkezésére. Elég azonban odanyúlni a polcra, ahol a „régi" New Left Review példányai sorakoznak, hogy kiderüljön: ennek éppen az ellenkezője az igaz. Azokban ugyanis találunk bőven szerzőket Latin-Amerikából, Kelet-Európából, Dél-Koreából, Indiából, Afrikából. Ezzel szemben az „új" folyóiratnál feltétlenül komoly problémák lesznek ezen a téren.

Ugyan miért is írnának bármit a nem-nyugati világ képviselői egy olyan lapba, amely teljes közömbösséggel viseltetik az ő élettapasztalataik iránt? Miért is vállalnának közreműködést a transz-atlanti értelmiségiek zárt köréhez (inner circle Trans-Atlantic intellectuals) nem tartozó szerzők egy olyan folyóiratban, amelynek arculata tőlük idegen és ellenséges velük szemben?

Perry panaszkodik az angolszász kultúra intellektuális nárcizmusára, amit ő maga bizonyít fényesen saját személyével. Egy igazi gentleman természetesen kész meghallgatni az idegen véleményeket, de közben valamennyiünknek a hab a tortán szerepet szánja, vagy ami még rosszabb, a „civilizált bennszülöttek"-ét, akik kénytelenek beilleszkedni az eleve adott kulturális környezetbe. Másfelől, intellektuális szempontból sincs semmi értelme a műveletnek: minek publikáljanak „külföldi szerzők"-et, ha azok nem különböznek a „honi"-aktól. Egy régi szovjet viccben mondja a főkáderes: „ha már alkalmazzuk ezt a Rabinovicsot, akkor legyen ő csak zsidó". Itt is ugyanerről van szó. Ha a „perryferikus" országokból való szerzők együttműködése kell nektek, akkor ne csodálkozzatok, ha nem fog tetszeni nekik a nyugati ex-radikálisok önelégültsége és intellektuális tehetetlensége.

A „régi" New Left Review-nál nem okozott semmilyen problémát, hogy Nyugaton készült, mert koncepciójában, világnézetében nemzetközi volt. Az „új" New Left Review viszont már eleve provinciális folyóiratnak mutatkozik, mert néhány száz, az észak-amerikai egyetemi campusokon ténfergő volt radikálison kívül nem lesz érdekes senkinek. A „régi" New Left Review sok tanulsággal tudott szolgálni nekünk, nem-nyugati baloldaliaknak, mert a legjobbakat mutatta meg a radikális európai és amerikai kultúrából. Ilyen értelemben, minél inkább anglo-szaxon volt, annál érdekesebbnek tetszett más országokban. A „megújult" New Left Review Perry vezércikkéből ítélve aligha fog kínálni mást, mint az ő „saját szavaival" átírt cikkeket a „The Economist"-ból vagy a „The Wall Street Journal"-ból. Minek nekünk azonban az átirat, ha kéznél van az eredeti is?

A politikailag korrekt, multikulturális szónoklatnak semmi köze a kultúrák dialógusához. Nem érdekel bennünket egy angol folyóirat csak azért, hogy megtudjuk belőle, mi a véleménye a divatos francia kritikának a kínai filmről. Ami nem azt jelenti, hogy a film ne volna fontos vagy a kultúrszociológia ne volna érdekes. Csak egyszerűen több tucatnyi angol nyelvű folyóirat létezik, amelyek az ilyen témákat jobban, részletesebben, szakszerűbben, és ami a legfőbb, politikai-intellektuális közvetítők (middlemen) nélkül dolgozzák fel.

A „régi" New Left Review a modern marxista gondolkodás és politikai elemzés nemzetközi folyóirata volt, szocialista értelmiségiek találkozóhelye. Perry nézőpontjából nézve, ennek immár nincs létjogosultsága. Emberek milliói azonban másképp gondolják. A lényeg azonban nem ez. Lehet, hogy egynek van igaza, és milliók tévednek. Másról van szó. Mit kezdjünk azzal a New Left Review-val, amelynek tulajdon főszerkesztője oly diadalmasan és boldogan temeti el az eredeti projektet?

Ha Perry Andersonnak új lapra volt szüksége, amely más irányt képvisel, mint a korábbi New Left Review, akkor tisztességesebb lett volna, ha bezárja a régi folyóiratot és egy újnak a kiadásába kezd. Nem szívesen gondolok arra, hogy a cím megtartásának legfőbb oka a brand name (a bevezetett márkanév) megőrzése volt. Miután azonban ezt az utat választotta, Perry Anderson, akarva vagy akaratlanul rengeteg olyan embert sértett meg személyében, akinek politikai és intellektuális álláspontja az egykori New Left Review hatása alatt is formálódott. Nemcsak az a baj, hogy ellopták tőlünk kedves folyóiratunkat. Azzal, hogy Perry a „régi" nevet adta az új folyóiratnak, ellopott valamit közös múltunkból, közös történelmünkből is. És ez már megbocsáthatatlan.

Az rendjén való, hogy megváltozott a dizájn és az évfolyamszámozás. Adott esetben ez még Anderson szakmai tisztességét is bizonyíthatná. Most azonban a szerzők és az olvasók számára ez intő jel kell hogy legyen. A megszokott és szeretett folyóirat nincs többé. Meghalt, és éppen azok végeztek vele, akik egykor életet adtak neki. Az új folyóirat pedig keressen csak magának új olvasókat – a The Wall Street Journal előfizetői között.

(Fordította: Székely Ervin)

Alapító főszerkesztőnk gondolatait a szerkesztő bizottság a közös gondolkodás kiindulópontjául ajánlja, azt kutatva, milyen legyen az Eszmélet, és milyen a magyar baloldal a huszonegyedik században.

Az Eszmélet – s ezt már jó ideje nem a maga lovát dicsérő cigány helyzetéből állíthatjuk – színvonalas, fontos, jó lap. De újra meg újra érdemes feltenni azt a kérdést is, mire jó?

Egy társadalomelméleti folyóirat vagy valamilyen mozgalom szellemi orgánuma, vagy a szabad gondolat és gondolatáramlás fóruma szokott lenni. (Lehet persze a kettő keveréke is). Vajon az Eszmélet helye ebből a szempontból hogyan határozható meg?

1. Van-e az Eszmélet mögött valamilyen mozgalom? Erre a kérdésre, úgy hisszük, nemleges válasz adható. Nemcsak azért, mert a folyóirat kezdettől fogva (pártoktól és mozgalmaktól) függetlenként határozta meg magát, hanem azért is, mert ahhoz a szellemiséghez, amit képvisel, eleven mozgalom nem kapcsolódik (hogy miért nem tarthatunk semmilyen, ma létező irányzatot ilyen “mozgalomnak”, ezt a későbbiekben megpróbáljuk elemezni). Ha néhány, a folyóirat szellemi vonzáskörébe tartozó ember abban a tudatban él is, hogy valamiféle “baloldali” közösség része, ez legfeljebb a “mozgalmiság” illúzióját adhatja meg számukra, mentálhigiéniai kérdés marad, a társadalom alakulására nincsen lényeges befolyással. Lehet, hogy ez egyesek számára durván hangzik, de a helyzet tisztánlátásához mindig illúziómentesen kell szembenézni a tényekkel. Az Eszmélet tehát nem valamilyen mozgalom elméleti orgánuma.

2. Tekinthető-e az Eszmélet a “szabad gondolat” fórumának? Ha a fenti fogalmon a szemlélet teljes “nyitottságát” értjük, akkor az az érzésünk, hogy a válasz itt is: nem. Minthogy a lap kezdettől a baloldali gondolkodás letéteményesének tekintette magát, ez eleve behatárolja azt, hogy milyen gondolatok kerülnek be a keretei között folyó gondolatáramlásba. Nem mintha ez baj volna, sőt. A folyóiratnak éppen az adhatja az arculatát, hogy a “baloldaliság”-on belül fóruma a szabad gondolatnak (ami az államszocializmus idea-monopolizmusa után kétségkívül némi szellemi felfrissülést jelent), csakhogy ehhez egészen pontosan tisztázni kell, hogy a.) mit érthetünk “baloldaliságon”? (s mint az utóbbi évtizedben több oldalról is ismétlődően fölvetették, van-e még értelme ennek a fogalomnak?); b.) mit értünk ezen belül “szabad gondolaton”? (vannak-e, s ha igen, hol vannak azok a határok, amelyeken túl született gondolatnak nincs értelme bekerülni ebbe a diskurzusba?). Ez utóbbi kérdésben a mi véleményünk az, hogy egyfelől igenis érdemes ilyen határokat húzni: a kapitalizmus, a társadalmi egyenlőtlenség vagy a fegyverkezés dicsérete találjon magának más megjelenési helyet; másfelől minden nézőpontból születhet olyan kérdésfelvetés, amelyet egy “baloldali” – egyelőre maradjunk az alábbiakban mindenképpen felülvizsgálandó fogalomnál – világkép beépíthet a maga rendszerébe. Úgy gondoljuk, a vita termékenyebb, mint az egyszerű véleményközlés, de a széttartó gondolatok valamiféle közös nevező nélkül gyengítik egymást. Ha a lap nem a radikális liberalizmus eszményét követi, akkor a sokféle – minél többféle – álláspont bemutatása mellett igenis érzékeltetni kell a közös nevezőket, s amikor olyan vélemény jelenik meg, amely kívül lép a lap által vállalt szellemiség határain, ezt a szerkesztőknek valami módon jelezniük érdemes. Ám ebből újabb kérdés következik: c.) mi (milyen világkép, milyen értékrendszer, milyen cél) teremthet az Eszméletben megjelenő gondolatok között “közös nevezőt”?

Most már túl sok a nyitott kérdés: ideje hozzáfogni megválaszolásuk kísérletéhez.

I. A közös nevező, avagy “baloldaliság” a huszonegyedik században

Tamás Gáspár Miklós nagy port felvert 1989-es cikkében (Búcsú a baloldaltól, Beszélő, 1989) – de hát minek a pora volt az?, leginkább a magát “baloldalinak” nevező államszocializmus évtizedek óta ülepedő, áporodott raktár-pora – úgy határolta el magát a “baloldaliságtól”, s jelölte ki annak helyét a történelem komposzttelepén, hogy eközben egyetlen kísérletet sem tett a fogalom definiálására. Mégha az írás implicit utalásait is figyelembe vesszük, akkor is csak néhány, bizonytalan segédfogalmat rendelhetünk e kategóriához: amit TGM “baloldalinak” nevez, az 1. antikapitalista; 2. a tervező kollektivizmus jegyeit mutatja, s ezzel összefüggésben; 3. etatista.

A meghatározás lazasága folytán Tamás Gáspár Miklós e korai elemzésében a “baloldal” fogalmába sorolódnak az akkori, éppen újjászerveződő kisgazda törekvések, vagy az az irányzat is, amely később a MIÉP-ben szerveződött párttá. (Félreértés ne essék, ezeknek az irányzatoknak szigorúbb elemzésben is van érintkezésük a szűkebb értelemben vett “baloldalisággal”; ahogy politológiai modellek gyakran ábrázolják: a politikai “körben” a jobb és baloldal a szélén összeér; ám ezek a példák is mutatják, hogy a túlságosan elkent meghatározások a jelenségek összemosásával nem visznek igazán közelebb a fogalmak és az általuk jelölt jelenségek megértéséhez.) Az említett cikkben persze a jelenségek csoportosítása egy meghatározott alapcélt szolgált: TGM a baloldaliságot a maga “libertáriusnak”, “szabad-elvűnek” (és az ezzel rokon értelemben használt szóval) “konzervatívnak” minősített álláspontjával szembesítette. Ebben a dichotómiában az egyik (a “rossz”) oldalra sorolódott mindaz, ami a tőke szabadságát és az ennek megfelelő szabadságokat korlátozó állami beavatkozás túlsúlyához vezet (ez lényegében nála a “baloldaliság”), s a másik (a “jó”) oldalra a dolgok spontán (mondhatni: szerves) alakulása. Ezt a dichotómiát nem az idézett szerző egyedi világlátása szüli: a nyolcvanas–kilencvenes évek konzervatív liberalizmusa vagy liberális konzervativizmusa éppen annak köszönhette sikereit, hogy az “államiság” mind gazdasági, mind ideológiai tekintetben “túlhasználta magát”, és ebben az időben egyértelműen az tűnt a továbbhaladás feltételének, hogy a Keleten és Nyugaton túlsúlyossá vált államisággal szemben a társadalmi lét legkülönbözőbb pontjain felszabaduljanak a “spontán”, individuális erők. Ugyanakkor az így megfogalmazott dichotómiát nem tekinthetjük a “baloldaliság” mibenlétének meghatározására alkalmas formulának. Ez a dichotóm modell (Arendtől Fukuyamáig) egy liberális világképet konstruál; egy olyan diskurzust jelöl ki, amelyben a választás csak a liberális kapitalizmus és a diktatórikus etatizmus között lehetséges. A valóságban a “baloldaliság” semmiképpen sem szorítható be az “etatizmus” keretei közé (ha valóban sok köze van is hozzá), mint ahogy a spontán (szerves) fejlődés sem csupán a polgári világ sajátja.

Ettől még lehet, hogy a “baloldaliság” fogalmától valóban érdemes búcsút venni.

Fogadjuk el, hogy a “baloldaliság” egyik kritériuma az antikapitalista jelleg. Ez nyomban két további kérdést vet fel, amelyre a “baloldali” mozgalmak a történelem folyamán nagyon zavarodott válaszokat adtak.

1. Lehet-e köze a “baloldaliaknak” olyan antikapitalizmusokhoz, amelyek nem a történelmi meghaladás alapjáról állnak szemben a kapitalizmussal, hanem prekapitalista talajról, vagy valamilyen időtlen eszmeiség nézőpontjából? (Itt a legkülönfélébb, egymással semmiképpen sem érintkező irányzatok jöhetnek szóba: Bismarck junkereitől a Zöldekig; az egyházak, a “harmadik világ” nemzeti mozgalmai, a feministák, vagy éppen az olykor antikapitalista indulatokkal játszó fasizmusok stb.) A “baloldaliak” a politikai pragmatizmus jegyében rendre ki is próbálgatták ezeket a kapcsolatokat, amelyek közül egyesek még gyümölcsözőnek is tűntek, általában azonban az együttműködés kölcsönös identitászavart eredményezett, és vagy az derült ki, hogy a “szövetségesek”-nek legalább egy csoportja valójában “baloldali” (de e csoportok leszakadása, a baloldalhoz integrálódása után a “flört” többnyire éppen az adott mozgalmaknak a baloldaltól való elhatárolódásához vezetett); vagy az eredeti “baloldali” célkitűzések tűntek el a “közös cselekvés” kényszereinek következtében. (Mint később még kitérünk erre, mi magunk a kérdés egész politikai szempontú megközelítésével nem tudunk mit kezdeni, de még ha elfogadjuk is a politika taktikai szempontjait, úgy tűnik, ezek az együttműködések akkor is meglehetősen problematikusak.) Ugyanakkor éppen elméleti szempontból nemcsak fontosaknak, hanem egyenesen nélkülözhetetleneknek nevezhetők azok a hatások, amelyek a “baloldalt” a nem-baloldali mozgalmak felől érik, éppen ezek az irányzatok jelzik ugyanis a mindenkori “baloldal” gyöngeségeit, rendre azokat a szempontokat állítva előtérbe, amelyeket a “baloldal” elhanyagol: így derült fény a tizenkilencedik-huszadik századi történelemben például a “baloldali” gondolkodás (a gyakorlatban igen negatív következményekkel járó) elméleti fogyatékosságaira, sok más között a pszichológia, az etika vagy az antropológia területén.

2. A másik, az előzővel éppen ellentétes megközelítés: lehet-e köze a “baloldalnak” polgári, pro-kapitalista kezdeményezésekhez? A zavarodottság ebben az irányban is jellemző, hiszen Marx azon állítására támaszkodva, miszerint a tőkés társadalom a történelem egy meghatározott fázisában a haladás letéteményese, a “baloldaliak” többször is támogattak polgári erőket (a “feudalizmus” ellen, a gyarmatosító nagyhatalmak ellen, a nemzeti felszabadító mozgalmakban, antifasiszta “népfront” formájában, vagy egyszerűen csak a politikai koalíciókötés “szükségét” követve). Ha azonban a “baloldaliság” lényege az antikapitalizmus, akkor bizony nagyon is kérdéses, hogy meg tudja-e őrizni egy baloldali mozgalom az arculatát, sőt, egyáltalán az értelmét, ha mégoly időlegesen is, de részt vesz a “kapitalizmus építésében”. A zavart e téren csak növeli, hogy a különböző, a politikai pragmatizmus jegyében kötött szövetségek idején egymással teljesen ellentétes ideológiák születtek a politikai lépések alátámasztására (gondoljunk egyfelől az antifasiszta népfront, másfelől a Molotov-Ribbentropp paktum által meghatározott harmincas évekre), és eléggé egyértelművé vált, hogy szó sincs semmiféle konzisztens elméleti rendszerről, pusztán a nyers hatalompolitikai szempontok érvényesülnek.

Egyelőre maradjunk tehát annál, hogy ha a “baloldaliság” antikapitalizmust jelent, ezt rögtön tovább kell finomítani annak meghatározásával, hogy ez az antikapitalizmus a.) a kapitalizmusnak mindig a tőkés viszonyoknál fejlettebb társadalom nézőpontjából történő tagadása lehet csak; de ebből az is következik, hogy választ kell adni arra is, ez az antikapitalizmus b.) mit jelent olyan történelmi helyzetekben, amikor a kapitalizmus meghaladása, vagyis a tőkés viszonyoknál valóban fejlettebb, vonzóbb társadalmi alakulat kifejlődése még nincsen napirenden, c.) s hogy az ilyen helyzetekből miképpen vezet út a valóságos meghaladás felé. (A különböző baloldali mozgalmak a “b.)” kérdést gyakorlatukban vagy megkerülték – mint a bolsevikok –, vagy ha találtak is rá valamilyen választ – mint a szociáldemokraták, akik lényegében azt felelték erre a kérdésre, hogy ilyen helyzetekben a megoldás az antikapitalista kritika rendszeren belüli fenntartása, a “kín finomítása” –, elmulasztották a “c.)” kérdés megválaszolását.)

Ha azt a következő állítást is elfogadjuk, hogy a “baloldaliság” tervező kollektivizmust jelent, ezzel csak az “antikapitalizmus” egyik összetevőjét fogalmazzuk meg, hiszen a “tervezés” esetében arról van szó, hogy a kapitalizmus tagadója olyan társadalmat keres, amelyben a piac “spontán” mechanizmusaiban rejlő veszélyeket a folyamatokat tudatosan befolyásolni törekvő korrekciós intézmények kiépítésével próbálja helyettesíteni. (Az más kérdés, hogy ez miképpen történik: a tervgazdaságnak az a rugalmatlan formája, amely a huszadik században az államszocializmusokat jellemezte, csak az egyik végletes lehetősége a “tervezésnek”.) A kollektivizmus hangoztatása pedig a kapitalizmus individuum-centrikus természetének tagadása; ám ez az individualizmus-kollektivizmus dichotómia megint csak félrevezető. Túlhangsúlyozása egyfelől a despotikus államszocializmus ideologikus törekvése arra, hogy saját, az egyéneket elnyomó, “kollektív érdekként” eufemizált mechanizmusait igazolja (hiszen egyébként a “kollektivizmus” szempontjai nem idegenek a polgári társadalmaktól sem, legalábbis akkor, amikor a polgár “citoyen” oldala kerül előtérbe). Másfelől, amennyiben jogosult is az az állítás, hogy egy kapitalizmuson túli társadalom nem alapozhat az egyén önzésére, miként a versenyelvű piac-társadalom, ezt az állítást nem jogosult az egyén versus közösség metszetben értelmezni, hiszen mint minden társadalomnak, a posztkapitalista társadalomnak is végső empirikus alapegysége az egyén (csak nem az önző érdekek, hanem a képességkibontó önmegvalósítás oldaláról szemlélve).

Az etatizmus végképp nem kritériuma a baloldaliságnak, hiszen egyrészt nem specifikuma (igazán sok olyan etatista rendszert találni, amelyre egyébként minden vonatkozásban a “jobboldaliság” jellemzői illenek), másrészt a “baloldal” elméletei általában legalább annyira államellenesek, mint kapitalizmusellenesek (a kettőt többnyire egymástól elválaszthatatlannak is látják), más kérdés, hogy azzal, hogy a kapitalizmussal való ütközés terepéül elfogadják a politikai színteret, végzetes elméleti hibát követnek el, és valóban teret nyitnak az etatizmusnak. (Mint már több korábbi írásunkban /lásd például: Eszmélet 27., 28./ foglalkoztunk ezzel, Marx és Engels nem gondolta végig a gondolatmeneteikben rejlő azon ellentmondás következményeit, hogy miközben egy olyan posztkapitalista társadalmat tételeztek fel, amely leküzdi az elidegenedést, ennek megvalósítási lehetőségeit keresve belementek abba, hogy az embert “homo politicussá” redukálják, s mint sok más egyébben is, ezzel megmaradtak a kapitalizmus “saját pályáján”.) A politikai redukció (ennek egyes okairól viszont lásd: Eszmélet 39.) már magában rejtette azután azt is, hogy a küzdelmet az államhatalom megragadásáért folytassák, s azt is, hogy az államon keresztül, a politika eszközeivel próbálják megoldani a legkülönfélébb problémákat a gazdasági nehézségektől az etikai vagy szociálpszichológiai teendőkig. Ebben a zsákutcában a “baloldaliak” valóban etatisták lesznek, hiszen míg a “kapitalisták” kezében ott van a tőke, a “baloldaliak” csak az államhoz “férhetnek hozzá”, s a tőkéhez is csak az államon keresztül.

Vannak-e további kritériumai a “baloldaliságnak”? Az Eszmélet 27. számában megjelent “Ment-e a világ elébb?” című cikkünkben felsoroltunk néhányat ezek közül: olyan értékeket, amelyek alapján az elmúlt évszázadokban valaki “baloldalinak” vallhatta magát. Ilyen értékek az igazságosság, a társadalmi esélyegyenlőségre való törekvés, a társadalom előbbre vitelének, jobbításának lehetőségébe vetett hit, bármiféle diszkrimináció és bármely embercsoportot sújtó gyűlölködés tagadása, az emberi élet védelme, a szolidaritás. Lényeges, hogy ezek együtt legyenek jelen, mert a “baloldalhoz” tartozás vagy a vele való szembenállás sokszor csupán azon, éppen azon múlik, hogy valaki mindet el tudja-e fogadni az említett értékek közül. (Van, aki egyetért a “humanista” értékekkel, de jogosulatlannak tartja az emberi jogok kiterjesztését a társadalmi esélyegyenlőségre; van, aki elfogadja az esélyegyenlőség gondolatát, de lehetségesnek tartja azt, hogy ehhez az eszményhez az erőszak és gyűlölet eszközeivel közeledjék. Ezek a válaszok nem baloldaliak. Ha ezt a meghatározást elfogadjuk, ebben az értelemben nem tekinthetjük tehát “baloldalinak” az államszocializmus rendszerét, amely ideologikusan ugyan ezeket az eszményeket terjesztette, ugyanakkor azonban egyiket sem valósította meg, sőt, nagy részük megvalósítását egyértelműen akadályozta is. Ebben az értelemben nem tekinthetjük “baloldalinak” a TGM-említette kisgazdákat és MDF-eseket, de a bolsevikokat vagy a terrorista anarchistákat sem. Egy következetes keresztény vagy gandhiánus közelebb állhat a “baloldaliság” eszményéhez, mint a kommunista pártok megannyi hivatalnoka.)

A baj csak az, hogy a történelem során a “baloldaliság” nem ebben az értelemben vált eszmei és politikai irányzatok jelzőjévé. Az eredeti megosztásban még világos volt a “baloldalnak” az a sajátossága, hogy a “szabadság, egyenlőség, testvériség” eszményét képviselje a győztes polgári forradalom után azokkal szemben, akik a megszilárduló kapitalizmus értéktöbblet-termelő mechanizmusait rendre elé helyezték ezeknek az elveknek. A “baloldal” a “bourgeois-val” szembeforduló “citoyen” volt. De már maga ez az “oldal”-szemlélet magában hordta a csapdát. Menennius Agrippa, az osztálytársadalmak ősideológusa a maga test-meséjével ezúttal is ügyes apologétának bizonyult. A testnek van baloldala és jobboldala. Bármelyik nélkül csonka. A polgári parlament pártpluralizmusában a két oldal kiegyensúlyozza egymást. A polgári pártpluralizmus éppen azon alapul, hogy a társadalmat pártokra osztva, ezek küzdelmévé fokozza le az alapvető érdekellentéteket. Menennius Agrippa eredeti meséje is, s ez a jobboldal-baloldal mese is azt sugallja, hogy bár a részek között különbségek, érdekellentétek feszülnek, az Egész a lényeg, annak egyensúlyát nem szabad felbolygatni. Küzdjenek csak a pártok, az irányzatok, a divatok, de a rendszer egészét ne kérdőjelezze meg senki.

A kapitalizmus kritikusai belementek ebbe a csapdába, felvállalták az egyik oldal partikularitását, és megpróbálták politikai úton legyőzni a (másik oldallal azonosított) kapitalizmust. Akik nem fogadták el azt, hogy az “Egészet” békén kell hagyni, azok nekimentek erőszakkal – de ugyancsak politikai úton. Pedig már a kapitalizmus kifejlődése bizonyította, hogy egy társadalmi formáció meghaladása sosem politikai eszközök igénybevételén alapul. Ha a társadalmi viszonyokban létrejönnek egy új formáció feltételei, akkor azok a társadalom egészében jönnek létre (nem csak a politika leszűkített területén); a kapitalizmus esetében is a forradalmak, amelyek látszólag biztosították a kapitalizmus mint új formáció kibontakozását, egyrészt nem voltak mindenütt szükségszerűek, másrészt ahol bekövetkeztek, az már a lényegében győztes polgári társadalmak belső ügye volt: minthogy a pártpolitika a versenygazdaság adekvát kifejeződése a politikai szférában, a polgári forradalmak csupán a társadalom átalakulása folytán szükségessé vált intézményi változások átterelését jelentették a polgári társadalomnak megfelelő színtérre, a politikai szférába. Az ebben a vonatkozásban a polgári forradalmak mechanikus utánzásainak tekinthető úgynevezett “szocialista forradalmak” irányítóinak győzelmük után azt kellett tapasztalniuk, hogy – bár sok eredményt el lehet érni ezen az úton is – egy még kifejletlen társadalmi formáció pusztán a politika eszközeivel nem hozható létre.

Ha magát a “baloldaliság” fogalmát a fentieknek megfelelően egyre kevésbé tekinthetjük is értelmesen alkalmazható kategóriának (a politikai “baloldaliságot” pedig ugyancsak a fentieknek megfelelően ellentmondásokkal teli, sok tekintetben zsákutcás megoldásnak látjuk is), kétségtelen, hogy a huszonegyedik században is jelen lesz az a szellemi áramlat (értékrendszer, világkép és cél-együttes), amely – az emberiség “igaz ügyeinek” egyikeként – az imént a “baloldaliság” jellemzőiként megfogalmazottak jegyében fogja tagadni a kapitalizmus világát. Ezen szellemi áramlat legfontosabb sajátossága éppen ez a tagadás: az a kiindulópont, hogy a kapitalizmus nem a “történelem vége”, hanem egy meghaladásra ítélt történelmi formáció, amely felváltható egy olyan másik, nyilván szintén nem hibátlan formációval (termelési móddal), amely éppúgy eltávolítja az emberi lehetőségek kiteljesedésének a kapitalizmus által képviselt akadályait, ahogy a kapitalizmus is felszámolta e kiteljesedés jó néhány, a prekapitalista társadalmakban jelenvolt akadályát. Minthogy ez a lehetőség kifejtett formában Marx és követőinek műveiben fogalmazódott meg, ebben az értelemben ez az irányzat mindig “marxista”, vagy a marxizmussal legalábbis kompatibilis lesz. (Ehhez azonban nyomban hozzá kell tenni, hogy mivel Marx nem vallást alapított, az olyan “marxizmus”, amely az alapítók tételeire mint dogmákra alapítja gondolatait, reakciós, tehát az említett szellemi áramlat szempontjából kártékony természetű; az alapgondolat továbbvitele gyakran éppen azáltal lehetséges, ha kimutatják, hogy a marxi tételekben mi ellentmondásos, hibás, következményeiben ártalmas; mi az, ami az adott kor és társadalom korlátjait viseli magán stb. Egy kritikai elmélet érvénytelen, ha a kritikát önmagára nem terjeszti ki. A határt az alaptétel jelenti: a marxizmus önkritikájának képviselői mindig akkor léptek ki az általunk most körüljárni próbált szellemi irányzatból, amikor kritikájuk ezen alaptétel megkérdőjelezését, a kapitalizmust meghaladó társadalom lehetőségének megkérdőjelezését is jelentette.)

Ha azonban ma körülnézünk, hogy e kétségkívül továbbélő, az államszocializmus összeomlásával összezavarodott, de a kapitalizmus fennállásáig szükségszerűen fennmaradó szellemi irányzatot milyen mozgalmak képviselik a világban, az eredmény kétségkívül sovány.

Az ezen áramlattal valamiféle kapcsolatba hozható erők közül a legerősebbek, a szocialista-szociáldemokrata pártok – legalábbis e pártok meghatározó erőit tekintve – nem vállalják fel azt, hogy egy kapitalizmuson túli társadalom érdekében munkálkodjanak; egy ilyen program, ha néha távoli célként fel is merül egyesekben, egyre kevésbé mozgatja e pártok gyakorlatát; e pártok általában elzárkóznak attól, hogy jelen teendőiket egy ilyen jövő lehetőségeinek növeléséhez igazítsák. Túl azon, hogy a modern pártpolitikát általában is az elméletellenes pragmatizmus mozgatja, s így a pártok inkább a pártbürokráciák önfenntartási szempontjait, mintsem társadalmi eszmények követését szolgálják, e pártok – viszonylag széleskörű támogatottságuk folytán – jó reklámhordozók, s így vonzzák a tőkét is: a “szocialista” pártok tehát konkrét döntéseikben gyakran egyes kapitalista csoportok érdekképviselőiként működnek. A gyakran korrupt, bürokrata-szemléletű és nem ritkán prokapitalista¹ “szocialisták” arra alkalmasak, hogy a “jobboldaliak” általuk időről-időre diszkreditálják a “baloldali” eszményeket, de arra nem, hogy ezeket az eszményeket igazán hatékonyan képviseljék (akár “baloldaliaknak” neveztetnek ezek az eszmények, akár nem).

Más szempontból ugyanez érvényes a kommunista pártokra is. Minthogy ma e jelzővel azok a pártok illethetők, amelyek az államszocializmus egypártrendszerének (illetve a III. Internacionálé-kiépítette bolsevik világpártnak) örökségét többé-kevésbé vállalják, ezért annak minden ellentmondásosságát is továbbviszik. Amíg fennálltak az államszocializmusok, addig egyfelől terjesztették ugyan az említett eszményeket, másfelől viszont mindennapi gyakorlatuk tele volt ezen eszmények ellenkezőjével. Némely vonatkozásban valóban közelítettek egy posztkapitalista társadalomhoz, másokban – egy sajátos államkapitalizmus alakját öltően – belül maradtak a kapitalizmuson, s nem egy területen megmaradtak kapitalizmus előtti formákban, vagy éppen regrediáltak azokhoz. Ily módon a hívő számára valóban a “baloldaliság” letéteményesei voltak, miközben az élet számos területén nemcsak diszkreditálták, hanem rombolták is a posztkapitalista eszményeket² . Az az asszociációkör, ami a “kommunista” fogalmához az emberek nagy részének tapasztalatokon alapuló tudatában tapad (tudniillik, hogy a “kommunista” hataloméhes, a hatalom birtokában harácsoló, embertelen, a dolgok kézbentartására alkalmatlan, vizet prédikáló és bort ivó, korlátolt szörnyeteg), az eszmékben őszintén hívő kommunisták alól is kihúzta a talajt (amit pontosan kifejez a némelyek által hangoztatott bon mot, miszerint ők nem léptek ki a pártjukból, de a pártjuk kilépett belőlük). Az államszocializmus bukása után – minthogy a hatalmukat átmentő vezetők többnyire más pártokba vonultak – a megmaradt kommunista pártokhoz kapcsolódó asszociációk között felerősödhetett ugyan az “eszméhez való hűség”, illetve a vert helyzet következtében a “vesztesek oldalán állás” államszocializmus előtti “baloldalisága”, de híveket csak az államszocializmus iránti nosztalgia toboroz a számukra, s ez az államszocializmus említett ellentmondásossága következtében egyrészt e pártokra is érvényessé teszi, hogy alkalmasak az elriasztásra, a “baloldaliság” diszkreditálására (mindazok szemében, akiket nem vonz az államszocializmus valósága), és etatizmusuk folytán az emlegetett eszmények valóságos képviselőinek sem tekinthetők, másrészt, mivel az államszocializmus visszaállítása irreális cél (akár felvállalják ezt, akár lemondanak róla), az államszocializmus értékeit követő alapállásuk eleve marginalizálja is őket a politikai mezőben.

A kicsiny trockista és anarchista csoportok eleve marginálisak; előbbiek magatartásában lényegében a hatalomra jutás előtti bolsevik magatartás rögzült, így sosem képviseltek a hatalomra jutott bolsevizmussal szemben valóságos alternatívát, alapvetően megmaradtak annak, amik voltak, a kommunista párt egyik – olykor riasztóan dogmatikus és életidegen – frakciójának (ám a frakciók felszámolása folytán kívül kerülve a párton), így a sztálinizmust illető minden kritikájuk – és az államszocializmus történetének szörnyűségeiből való kimaradásuk, ily módon “megőrzött ártatlanságuk” – ellenére rájuk is érvényes mindaz, ami a kommunista pártokat illeti. Az anarchisták pedig sosem tudtak olyan pozitív programot állítani, amely a tagadáson túl megvalósítható társadalmi célokat adhatott volna egy modern társadalom számára, s így nem is kapcsolódtak hozzájuk sosem olyan képzetek, amelyek alapján egy extremista kisebbségen túl bárki is a posztkapitalista társadalmi eszmények letéteményeseinek tekintette volna őket.

Az említett eszmények nagy része: igazságosság, esélyegyenlőség, szolidaritás stb., magától értetődően elsősorban az osztálytársadalmak alávetettjei körében számíthat támogatásra. Ezen alávetettek hagyományosan a “baloldal” fő bázisát jelentik, s ez még akkor is így marad, amikor a “baloldalinak” nevezett pártok egyre kevésbé nevezhetők a “baloldali” eszmények képviselőinek. (Ez a támogatás annyiban visszahat a szocialista-szociáldemokrata pártokra, hogy szavazóbázisukhoz alkalmazkodva felvállalnak bizonyos érdekképviseleti-szolidaritási teendőket is.) Amikor azonban a csalódás erősebb, mint a megszokás, ezek a munkás-, és egyéb szavazók más pártokhoz csatlakoznak; különösen azokhoz, amelyeknek programjában az esélyegyenlőség, az igazságosság, a szolidaritás értékei szerepelnek. (Fontos megjegyzendő, hogy a humanitás értékei – amelyek nélkül a hagyományosan “baloldalinak” nevezett értékrendszer nem az, ami – általában nem feltételei ennek a csatlakozásnak, s nem véletlen, hogy a bolsevik típusú pártok ezeket az értékeket olyan könnyen háttérbe szorították a cél által szentesítettnek vélt antihumánus eszközök alkalmazása javára.) A “baloldal” hagyományos szavazói esetenként így lesznek “nemzeti szocialista” vagy más populista nem-baloldali pártok támogatói (s így szerepelhetnek ezek a pártok a “baloldalisággal” érintkező politikai erők között).

Ez is azt mutatja, hogy az “osztálybázis”, a “baloldal” hagyományos hivatkozási alapja nem specifikáló tényező; az, hogy az alávetettek éppen milyen politikai erőket támogatnak, nem kritériuma annak, hogy miképpen ítélhetünk meg, hová sorolhatunk be egy politikai irányzatot.

Egészen más megfontolásból szokták olykor a “baloldalhoz” sorolni a liberális erőket. Ez olyan korokban merül fel, amikor az uralkodó diskurzus a fő politikai frontvonalakat a konzervativizmus és a “haladás” vagy a diktatúra és a demokrácia képviselői között jelöli ki. A “baloldali” mozgalmak történelmileg is a liberalizmus radikális továbbvitelének, az általa követelt szabadságjogok kiterjesztésének tűnnek, így a “maradással”, az adott viszonyok konzerválására való törekvéssel, illetve a szabadság korlátozásával, az egyenlőtlenség agresszív védelmével, egyes csoportok nyílt diszkriminációjával szemben a liberálisok és a kapitalizmust tagadó “baloldaliak” valóban egy oldalra kerülhetnek. Legalább olyan lényeges azonban, hogy az antikapitalizmussal szemben a liberalizmus éppen hogy a tőkés berendezkedés legadekvátabb védelmezője; szabadságfelfogásának egyéncentrizmusából következnek azok az argumentációk, amelyek a mások munkájából való meggazdagodás jogát és a munkanélküliség vagy a hajléktalanság “jogát” közös nevezőre hozzák az egyéni szabadságjogok liberális értelmezésű fogalmában, amelyben a foglalkoztatáshoz, az emberhez méltó élethez, a teljes egészséghez stb. való jog nem szerepel olyan törvény-biztosította alapjogként, mint például a magántulajdon védelme. A liberalizmusnak tehát, ha van is érintkezési pontja a “baloldalisággal”, ez nem több, mint amennyi érintkezési pont konzervatív, nacionalista, vagy más pártok esetében is kimutatható.

Ha mindezt összevetjük, azt látjuk tehát, hogy a hagyományosan a “baloldalhoz” kapcsolt értékek igazi képviselőjének egyetlen létező politikai erő sem tekinthető, jóllehet ezen értékcsoport egyes elemei a legkülönfélébb politikai filozófiájú irányzatoknál jelen vannak. Következhetne ebből, hogy akkor tehát éppen ideje lenne, hogy megjelenjék valamely “igazán” baloldali, terhelő múlttól, zavaró kompromisszumoktól és korrupciótól mentes és ilyennek is maradó, erkölcsileg hiteles mozgalom a kapitalista jelennel szemben. Ez azonban nemcsak azért problematikus, mert nem sokkal a magát poszt-kapitalista társadalomnak nevezett államszocializmus bukása után kevesen hisznek abban, hogy a kapitalizmuson kívül van más társadalmi formának is esélye, hanem amiatt a két ellentmondás miatt is, amelyek már abban is szerepet játszottak, hogy az államszocializmus olyan lett, amilyen volt.

Az egyik ellentmondás az – mint erre többször említett korábbi írásainkban szintén kitértünk már –, hogy a “baloldali” törekvések osztálybázisának az elmúlt száz-százötven évben mindig is a kapitalizmus fő alávetett csoportját, a munkásosztályt tekintették, jóllehet az a meghatározó osztályviszony résztvevőjeként mindig is belül volt a kapitalizmuson, és nem igazán érthető, hogy Marxék, akik pontosan látták, hogy a parasztság, a feudalizmus meghatározó osztályviszonyának egyik alkotóeleme nem döntheti meg a feudalizmust, miért nem terjesztették ki e felismerés tanulságát a munkásosztályra is. (Volt már szó arról is – Eszmélet 28. –, hogy a munkásság egy része éppúgy polgár akar lenni, mint ahogy a kevésszámú győztes parasztfelkelés győztesei is villámgyorsan “urak” lettek; más része pedig a meghatározó osztályviszonyon kívül keresi felemelkedését: ahogy a parasztság egy része a városba szökött, s ott polgárrá vált, úgy lesznek egyes munkások az oktatási és kulturális rendszer felhasználásával az uralkodó osztályviszonyon kívülre lépve értelmiségiekké.) Ráadásul, ahogy a feudalizmus társadalmi meghaladása, a kapitalizmus kialakulása során a parasztság rohamosan fogyatkozni kezdett, hogy tömegei a társadalmi átrétegződésben egy új osztályviszony résztvevői között foglalják el helyüket, úgy kezdett rohamos fogyatkozásba a munkásosztály is a huszadik század második felében. Egyre egyértelműbb tehát, hogy a kapitalizmus meghaladásának történelmi alanyát tévedés a munkásosztályban keresni. (Persze még kevésbé azokban a paraszti és nincstelen tömegekben, amelyekben pre-kapitalista társadalmak antikapitalistái gondolkoznak Maótól – s tulajdonképpen már Lenintől – kezdve egyes mai latin-amerikai vagy afrikai populistákig.)

A másik ellentmondás a kapitalizmust meghaladni kívánó törekvések már említett (túl)politizálódása. A politika a társadalom alrendszereként eleve nem helyettesítheti a társadalmi átalakulásokat, a pártrendszerű politika pedig per definitionem partikularizál. Mindebből az következik, hogy véleményünk szerint a politika modernkori értelmében a kapitalizmus alapjait tagadó eszméknek (abban a meghatározó, az alapértékeket együtt valló formában, amely e rendszertagadás specifikuma) nem lehet adekvát politikai képviselete, és erre nincs is szükség. (Ezért is érdemes megszabadulni mindazon fogalmaktól – a “kommunizmustól” és az “osztályharctól” kezdve a “szocialistán” át a “baloldaliságig” –, amelyek a hozzájuk tapadt sok, egymásnak is ellentmondó képzet, tapasztalat és pártpolitikai mozzanat következtében alkalmatlanok arra, hogy egy huszonegyedik századi antikapitalizmus adekvát kategóriái legyenek.) Ha azonban a “politika” fogalmát kiterjesztjük, és a sorsunk jobbításáért, az adott társadalmi viszonyok megváltoztatásáért folytatott cselekvések együttesét értjük rajta, akkor ilyen cselekvési célokat, mint mindig, ma is lehet társítani az említett értékekhez, és egy Eszmélet típusú folyóirat számára éppen az ilyen cselekvési célok biztosíthatják a benne megjelenő vélemények, gondolatok, álláspontok közös nevezőjét.

Mi magunk azért térünk vissza újra meg újra a “szellemi termelési mód” fogalmához, mert meggyőződésünk, hogy – mint már több ízben kifejtettük – a jelenleg a világban még egyeduralkodó tőkés termelési mód meghaladásának ez és éppen ez a formája. Ha pedig ez így van, akkor azoknak az embereknek a számára, akiknek értékrendjét a hagyományosan “baloldalinak” nevezett értékek együttese jellemzi, az lehet az ítéletek, döntések és cselekvések mércéje, hogy elősegítik-e a szellemi termelési mód kibontakozását, vagy sem. Ez lehet a közös nevező a hagyományosan “baloldalinak” nevezett gondolkodás valóságos értékeit követő szemlélet legkülönfélébb céljai, törekvései – és így az efféléken való gondolkodás fórumául szolgáló elméleti folyóirat – számára is. Mert a szellemi termelési módra alapozott jövőkép számos olyan elemet egyesít magában, amelyek hagyományosan is közös nevezőt jelentettek az antikapitalista gondolkodás számára. A felsorolt értékek (szolidaritás, esélyegyenlőség, diszkrimináció-mentesség, erőszakmentesség stb.) mellett ilyen a piac mindent meghatározó szerepének tagadása, az osztályhatalom elutasítása, az önszerveződések, a közvetlen demokrácia intézményeinek támogatása stb. Ugyanakkor a hagyományos “baloldali” cselekvési stratégiákkal szemben, a huszadik századi történelmi tapasztalatok levonásával, egy hangsúlyozottan etikai program részeként feltétlenül sokkal nagyobb hangsúlyt kell kapjon az erőszakmentesség, a humanizmus; és a szűkebb értelemben vett (óhatatlanul partikularizáló) politikai cselekvéssel szemben a társadalom (érintkezési, intézményi, kulturális stb.) viszonyainak, termelési módszereinek (a szellemi termelési mód pozícióit erősítő) alakítása (egy olyan célrendszer, amely éppen egy, a “munkásmozgalom” történetének ellentmondásaitól és történelmi bűneitől mentes, etikailag hiteles szellemi irányzat tartalmát is megadhatja).

II. Milyen társadalmat “építsünk”?

Az utóbbi évek publikációiban – az úgynevezett “baloldali” gondolkodásban is – eléggé központi gondolat az, hogy az ezredfordulón (az államszocializmus összeomlása után) a kapitalizálódás kényszerpályaként, alternatíva nélküli, egyetlen útként áll a volt “szocialista” országok előtt. Ezt a “kényszert” azonban soha senki sem bizonyította. Hiányoznak azok az elemzések, amelyek azt igazolnák, hogy például Kelet- és Közép-Európa társadalmai számára (figyelembe véve ezen országok gazdasági állapotát és szerkezetét, életszervezési modelljeit, kultúráját, hagyományait és erőtartalékait) kizárólagosan a kapitalista modell (ráadásul annak félperiferiális, gazdaságilag félig-alávetett változata) jelentheti a fejlődés, a továbblépés legjobb útját. Persze, ugyanígy hiányzik e hipotézis meggyőző cáfolata is. Amire a “kapitalizmus-építés” hívei hivatkozni szoktak, az államszocializmus életképtelensége nem bizonyíték: abból, hogy valami rossz, nem következik, hogy egy másik a legjobb (hiszen mindig feltételezhető harmadik, negyedik stb. út is). Az egész erősen emlékeztet arra a dogmatizmusra, amellyel a sztálinizmus a maga “szükségszerűségét” bizonygatta, s amelynek modelljében a történelmet egymásra épülő, kihagyhatatlan lépcsőfokok sorának ábrázolták. A “marxisták” jelentős része könnyen elfogadja ezt a determinizmust, a kapitalista restaurációt azzal magyarázva, hogy hát igen, azok az országok, amelyek történelmében sosem volt kifejlett kapitalizmus, nem “ugorhatják át” ezt a lépcsőfokot, s ha előbb nem, most, a huszonegyedik század elején át kell haladniuk a kapitalizmus stációin.

Túl azon, hogy a történelem nem igazolja ezt a “lépcsőfok-szemléletet”, mert az esetek többségében az egyes társadalmak belső fejlődése igenis “átugorja” ezeket a lépcsőfokokat (azoknak a továbblépéshez nélkülözhetetlen “antropológiai” hozadékát intézmények, kulturális hatások révén építve be a maga világába), ez a szemlélet sosem mondhat semmit a jövőről, hiszen még ha elfogadjuk is a szükséges lépcsők létezését, a következő lépcsőfokot ezekből nem következtethetjük ki (márpedig a valóságban ezek mindig olyan előre nem látható fordulatokból, “szabálytalan” változatokból fejlődnek ki, amelyek az addig kirajzolódott “lépcsőn kívül” találhatók).

A másik érv, amellyel a tőkés társadalom kifejlődésének szükségszerűségét “igazolni” szokták, a “szerves fejlődés” eszményítése. A klasszikus kapitalizmus valamilyen értelemben valóban “szerves úton” fejlődik ki előzményeiből, a jelen helyzet azonban éppenhogy ellentmond ennek az eszménynek: a kapitalizmus (újjá)építése Kelet- és Közép-Európában éppen hogy nem szerves; mindaz, ami az államszocializmusok néhány évtizedes történetében létrejött, lehetett szervetlen, erőszakos beavatkozások eredménye (csak részben volt az), a rendszerváltás pillanatában akkor is mindez már adott állapot volt, amit leépíteni, a kapitalizmus kívánalmai szerint átalakítani kizárólag “szervetlenül” lehet.

Csanády András az Eszmélet 45. számában megjelent, igen figyelemreméltó írásában ezekkel a problémákkal küszködik. ő, aki a szellemi termelési mód megjelenésére már a hetvenes években felhívta a figyelmet, mostani cikkében azt elemzi, hogy milyen körülmények nehezítik a kapitalizmus klasszikus formában való kibontakozását. S miközben – mint még erre visszatérünk – felvet egy rendkívül fontos, a társadalomtudomány figyelmének középpontjába emelésre érdemes kérdést, az etikai tényező szerepét a társadalmak alakulásában, írása mégis azt sugallja, hogy jelen pillanatban csak egy egészségesebb kapitalizmus irányába mutató fejlődés lehet a cél. Olyan gondolat ez, ami – véleményünk szerint – már kívül kell essen egy, a posztkapitalizmus szellemiségét hordozni kívánó diskurzus közös nevezőjén.

Csanády kérdésfelvetését azonban nem lehet megkerülni. Kelet- és Közép-Európa történelmének évszázadok óta meghatározó, s a jelen lehetőségeinek mérlegelése során is alapvető kérdése az elmaradottság problémája. Történelemszemléletünkben évtizedek óta evidenciának számít Európa keleti felének viszonylagos elmaradottsága a Nyugattal szemben, s a különböző társadalomépítő stratégiák, amelyek e régióban születnek, szinte axiómaként indulnak ki ezen elmaradottság tényéből, s ami ebből következik, eszménnyé lesz a felzárkózás, az utolérés. (Még az államszocializmus is, amely az autarkia, a Nyugattól való gazdasági függetlenség ideológiájával próbálkozott, saját eredményeit abban mérte, hogy miben sikerült utolérnie, vagy “elhagynia” a gazdag centrumokat.) Az utolérés szemlélete eleve magával hozza a “kihagyhatatlan lépcsőfok” determinista gondolatát, hiszen ha a “Kelet” a “Nyugatban” utolérendő mintát lát, ez kijelöli jövőjét, amely így a Nyugat jelenével lenne azonos. (Ha a Nyugat életének bizonyos mozzanatait nem tartják is mindenben követendőnek, a lényeget tekintve az “utolérés-felfogás” hívei valóban így is gondolkoznak.) Adva van tehát egy meglehetősen dogmatikus világkép, amely nem lát más lehetőséget Kelet-Európa számára, mint azt, hogy leutánozza Nyugat-Európa és az Észak-Amerikai Egyesült Államok gazdasági és társadalmi modelljét. Ám nem kevésbé determinista az a felfogás sem, amely az Achilles és a teknősbéka paradoxonát a Nyugat–Kelet viszonyra alkalmazva azt állapítja meg, hogy az utolérés lehetetlen, a Kelet hátrányos helyzete olyan lépéshátrányt jelent, ami csak halmozódik, nincs mit tenni, Európa keleti fele mindig félperiféria volt, és az is marad. Ez az álláspont tehát nemcsak determinista, hanem még defetista is. Az utolérést lehetetlennek látók számára maradna még az a megoldás, hogy ne is próbálkozzanak az utoléréssel, ne tekintsék a fejlett Nyugat jelenlegi helyzetét kihagyhatatlan lépcsőfoknak, hanem valamiféle “saját út” választásával kerüljék meg a lépcsőt – csakhogy e megoldással szemben az “utolérés-felfogás” hívei számos történelmi tapasztalatra hivatkozva érvelhetnek azzal, hogy a modern világgazdaságból nem lehet “lekapcsolódni”, a megkerülés illuzórikus.

Mindez persze nemcsak Közép-Európa problémája: az egész – korábban “harmadiknak” nevezett – centrumon kívüli világ ugyanezzel küszködik, s nemigen talál megoldást, ami olyan esetekben eléggé általános, amikor a kiindulópontot egy féligazság jelenti. A féligazság igazság-fele az, hogy a centrumok (valamilyen szempontból) kétségkívül fejlettebbek, éppen ezért ők a centrumok; ám közben érdemes észrevenni azt is, hogy e fejlettség, ezek az előnyök csak bizonyos szempontokra érvényesek, s az már manipuláció, hogy éppen ezeket és csak ezeket a szempontokat teszik meg az összehasonlítás alapjának, a “fejlettség” mércéjének. Ritkán és kevesen vetik fel azt a kérdést, hogy a “fejlettek” előnyeiben a.) mi az, ami valóban előny; b.) mi az, ami azáltal és csak azáltal mutatkozik előnyként az ő oldalukon, hogy egyúttal hátrányt termel a perifériák oldalán, vagyis melyek az elmaradottságnak azok az elemei, amelyek kizárólag az eltérő fejlettségi fokon lévő társadalmak érintkezéséből (például az “egyenlőtlen cseréből”) származnak, amelyeket tehát a centrum hoz létre, és c.) mi az, ami csak a diskurzusból adódó különbség, amely tehát azért hat különbségnek, mert a “fejlettséget” önkényesen kiragadott, a centrumnak kedvező szempontok alapján határozzák meg. (Az életszínvonal például elég objektív mutató, s az ebben megmutatkozó különbség az “a”-típusú eltérések csoportjába esne, ha nem tudnánk, hogy a centrumok magasabb életszínvonalát jelentős mértékben éppen a perifériák alacsonyabb szinten tartásával lehet biztosítani /“b”-típusú eltérés/; azt pedig, hogy az emberek mi mindent fogyasszanak, mi mindenben mérjék életszínvonalukat, köztudottan igen nagy mértékben a termelők-értékesítők manipulatív tevékenysége határozza meg, vagyis az életszínvonal-előnyök egy része “c”-típusú eltérés. Ettől még vannak objektív, “a”-típusú eltérések is, de ezeket, a háromféle “előnynek” a centrum-társadalmak önképében nap mint nap létrejövő szándékos összemosása miatt, igen nehéz különválasztani.)

A “harmadik út”, a lekapcsolódás, a megkerülés lehetőségének szenvedélyes tagadása éppen azt bizonyítja, hogy van ilyen lehetőség (sőt, a perifériák számára egy-két kivételtől eltekintve csak ez a lehetőség van, mert a determinisztikus utolérés-felfogás azt a helyzetet állandósítja, amelyben a fél-perifériák és perifériák utánfutóként a “centrum” mögé kötve gurulnak egy önmaguk által meghatározhatatlan /így valóban determináltnak tűnő/, mások által azonban nagyon is /szabadon/ meghatározott pályán. A liberális tétel ebben az esetben is “érvényes”: a piacgazdaság szabadsága az erősebbek szabadságaként valóban szabadság.) A megkerülés, a lekapcsolódás lehetősége azonban szintén csak féligazság (hiszen az igazság egyik felét az imént már odaadtuk annak az állításnak, amely az elmaradottság tényét regisztrálja). A megkerülés fejletlenebb alapon, pusztán “dacból” – ezt bizonyította az államszocializmus és a hatalomra jutott felszabadítási mozgalmak számos kísérlete – csak zsákutcás lehet. Nem személyes mániából³ , hanem éppen ezért tartjuk annyira fontosnak, hogy az antikapitalista gondolkodás középpontjába kerüljön a “szellemi termelési mód” kategóriája, s annak vizsgálata, hogy mi minden következik a szellemi termelési mód kifejlődéséből a huszonegyedik század embere számára.

A szellemi termelési mód, ahogy erre is már több helyütt utaltunk, a kapitalizmuson belül fejlődik ki (mint eddig minden termelési mód a történelemben elődje kebelén), de (mint eddig minden termelési mód) megjelenik az uralkodó társadalom meghatározó keretein kívül is, így ebből a szempontból, az új jelenléte szempontjából a perifériák nem feltétlenül és nem mindig vannak hátrányban. Ám ahhoz, hogy a szellemi termelési mód mint a kapitalizmussal szembeni alternatíva kibontakozhassék, nem elegendő, hogy egyes elemeit szembehelyezzék a piac- és versenyalapú kapitalizmussal (ahogy például az államszocialista kísérlet során a gazdasági tervezésben vagy az oktatás, a kultúra erőteljes preferálásában valóban megmutatkozott valami egy más logikájú, alternatív társadalom lehetőségeiből: a szellemi termelési mód további összetevői nélkül a racionalista gazdasági tervezés felszíni sikerek után önmaga ellentétébe, irracionális, pazarló működésbe, az oktatás, a kultúra az általános felszíni színvonal-emelkedés után önmaga ellentétébe, a kultúra értékének lefokozódásába torkollott).

Nem állítjuk, hogy ma már elegendő tudható a szellemi termelési mód mibenlétéről: éppen amellett érvelünk, hogy minél többen fordítsunk minél több szellemi energiát e jelenleg embrió-formában létező társadalmi formáció összetevőinek megismerésére. Annyi már tudható, hogy ez a termelési mód nem a tudomány s nem is az értelmiségiek uralmának utópiája (nem Madách falansztere és nem is Szelényi–Konrád víziójának a politikai hatalmat megragadó /értelmiségi/ osztályhatalma), jóllehet a tudomány és az értelmiség szerepének felértékelődésén, előtérbe kerülésén alapszik. Egy termelési mód éppen azáltal lesz uralkodó a társadalomban, hogy annak minden szeletében érvényesül, minden rétegének életét átformálja, a maga logikájához illeszti. A szellemi termelési módban fizikai munkások és vállalkozók is éppúgy tömegesen jelen lehetnek, mint a kapitalizmusban, s bár a szociológiai összetétel minden bizonnyal változik (mint ahogy erre utaló jelek már most is szép számmal találhatók), nem ez a lényeg, hanem az, hogy minden réteg, tehát a fizikai munkások és a vállalkozók tevékenysége is a szellemi termeléshez igazodik. Kifejlett formában ez a jövő képe, de számos mozzanatában már ez a mai valóság is: ma, a haszontermelő kapitalista logikának alávetve az élet egyre több területét hatja át olyan termelés, amely piacosítható ugyan (s ma piacosítják is), de a létrehozás és a létrehozott termék természete egyre kevésbé illeszkedik a tőketermelés logikájába. (“A céh” című írásunkban – Eszmélet 39. – a számítógépes software-ek példáját hoztuk fel erre. A software-nek a piacon ára van, ám jellegzetesen olyan termék, amelynek természetéhez tartozik a sokszorosítás, s ezáltal az ingyenes használat lehetősége. A szellemi termelésnek éppen az a lényege, hogy mivel terméke nem fogy el a használat során /sőt, esetenként szaporodik/, így a piac logikája csak Prokrusztész-ágy lehet a számára, amit előbb-utóbb szétfeszít.) A tőkés piactársadalom, ez a látszólag kereslet-irányította világ valójában mindig a kínálati oldal, az értékesítéssel összefonódott ipar uralma alatt áll; a keresletet a kínálati oldalról manipulálják – e manipuláció korlátait jelzik az időnkénti válságok –, és a működés alapja, amit az eleddig legkifejlettebb tőkés forma, a “fogyasztói társadalom” csak sűrítetten érzékeltet, de valójában a kezdetektől fejlődésének meghatározója: az elfogyasztható (és ezáltal mérhető, értékelhető, beárazható) tárgyak (emberi képességek, erőforrások) termelése. A szellemi termelés ezzel éppen ellentétes logikáját valóban a kereslet (vagy a tágabb marxi kategóriával a szükséglet) határozza meg, ami gyorsabban bővül, mint a kínálat (s egy erre épülő társadalom ezért és ennyiben mindenképpen fejlettebb, azaz fejlődőképesebb az egyébként szintén nagyon fejlődőképes-önfejlesztő tőkés társadalomnál). A szellemi termelés természetéről egyébként a hazai irodalomban és az Eszmélet hasábjain is sok minden megtudható Z. Karvalics László (az információgazdaságról szóló) írásait forgatva is.

De maga a szellemi típusú termelés csak egyik, bár talán a leglényegesebb jele ennek az alternatív társadalmi formának. Elég látványos jeleket találhatunk a társadalomszervezetben is. Az értelmiség szerepének növekedése a huszadik században ma már közhelynek számít, de jóval kevesebb figyelem esik annak elemzésére, hogy pontosan milyen szerepet kap az értelmiség a társadalmi rendszerekben. Mannheim elemzése az értelmiség modernkori szerepeiről mindmáig klasszikus, de kidolgozásra vár – az azóta eltelt idő változásait (új szerepek születését, a régiek megszűnését) is tekintetbe véve –, hogy a különböző értelmiségi szerepkörök (illetve ennél tágabban: a szellemi termelésben résztvevők szerepkörei) hogyan kapcsolódnak össze a társadalom szervezetében. Mindenképpen meghatározó a termelésben érvényesülő (a tág értelemben vett technikára-technológiára irányuló) innováció és a szimbólumtermelés viszonya. (Mint erről szintén “A céh” című cikkünkben vázlatosan már írtunk, az önmagát fenntartani törekvő tőke és tőkés társadalom alapvető érdeke, és jól látható törekvése, hogy a szellemi termelésnek ezeket az összetevőit egymástól távol tartsa. Felhasználja mindkettőt, de elemi érdeke, hogy azok egymáshoz ne kapcsolódjanak, mert ez a kapcsolat, az összetevők “összetevődése” a szellemi termelésen alapuló társadalomszervezet létrejöttének “veszélyét”, vagyis a tőkés társadalom végét, a tőkének mint a társadalom mozgatójának feleslegessé válását hordja magában. Jól látható az is, hogy a nagyobb veszélyt ezen összetevők közül a szimbólumteremtés jelenti a tőke számára, ezért az értelmiségen belül is elsősorban a szimbólumtermelő értelmiségi csoportokat kezeli a legnagyobb gyanakvással, ezek szerepét igyekszik csökkenteni, ezeket igyekszik leginkább bérmunkás-helyzetbe hozni, illetve e csoport egyes tagjait igyekszik leginkább korrumpálni, betagozni az establishmentbe, hogy kézben-tarthatóságuk, alárendelt, a tőkés társadalom apológiájára használt szerepük fennmaradjon.)

A szimbólumtermelés⁴ ugyanakkor a huszadik században a tőkés működésen belül egyre nagyobb szerepre tett szert. A szimbólumtermelés a történelemben mindig is nagyon fontos része volt a társadalmaknak, gondoljunk akár a hivatalnokrendszerek, akár az egyházak szerepére. Lényege azonban a huszadik századig éppen abban állt, hogy elvált a termeléstől: a társadalomnak a termelésen túli, illetve annak keretet adó viszonyait szervezte. A huszadik században azonban a szimbólumtermelés megjelent a termelésben (itt gondolhatunk a taylori-fordi “nyers” kezdetek után a munkapszichológia, a “humanista” iskola megjelenésére az amerikai termelési szervezetben, de a távol-keleti modell sikerei is ebből a szempontból nagymértékben azon alapszanak, hogy a hagyományos szimbólumtermelés korábban termelésen kívüli mozzanatait bevitték a termelésbe), sőt, kísérletek történtek az egész termelő társadalom szimbólumtermelés általi irányítására is (a bolsevik és a fasiszta modellben). Mielőtt ez az “és” félreértésekre adna okot, hozzá kell tenni, hogy persze a bolsevik és a fasiszta modell ebből a szempontból sem azonosítható: (különbségükre mindjárt kitérünk), kétségtelen azonban, hogy a szellemi termelés ilyen használata nem volt a baloldal egyedüli sajátossága, a szellemi termelési mód, s különösen a szimbólumtermelés lehetőségeinek huszadik századi térnyerése idején a fasizmus a tőkés társadalom (és a tőkés társadalmi rendet elfogadó szellemi termelők) egy kétségbeesett kísérlete arra, hogy ezt az eszközt (is) a tőkés társadalom konzerválására használják. Itt érdemes emlékeztetni arra is, hogy az egész munkásmozgalom – amire a fasizmus válasz volt – egy olyan társadalomszervezési kísérlet volt, amely (elsősorban értelmiségiek irányította) szimbólumtermelés által próbált meg a tőkeviszony meghatározó osztályából, a munkásosztályból ellenszervezetet, egy új termelési mód és társadalmi formáció alapjául szolgáló társadalmi kapcsolatrendszert kialakítani. A “magáért való osztály”, az osztályöntudat, az élcsapat mint ezen öntudat hordozója – ezek a marxi, lenini, lukácsi kategóriák tulajdonképpen ezt jelölik, s az államszocialista pártállam a szimbólumtermelés által szervezett társadalom és termelés egy koraszülött modellje. Szelényi–Konrád hatalmat megragadó osztálya, összeesküvő értelmiségi csoportja azért nem tükrözi a lényeget, mert noha a szimbólumtermelő értelmiségnek valóban kulcsszerepe volt, s noha ennek az értelmiségnek egy csoportja valóban monopolizálta a hatalmat, ez nem pusztán az ő akaratukat tükrözte, nem csupán politika volt – ha ők maguk túldimenzionálták is a politika szerepét –, hanem egy új társadalmi formáció helykeresése – amelynek ezek az élcsapatok csak a hullámain hánykolódhattak –, s azért is volt bukásra ítélve, s azért is lett önpusztítóan antihumánus már megjelenése, politikai “lekapcsolódása” pillanatában, mert magának a formációnak számos mozzanata kifejletlen volt: a szellemi termelési mód nem volt még “teljes társadalom”, s mint ilyenkor lenni szokott, a hiányzó elemek helyén a társadalom megtelt a fejletlenség, más társadalmi formációk megannyi mozzanatával. (Viszonylagosan humánusak, virágzóak, utólag “fénykornak” tekinthetők mindig azok a társadalmak tudnak lenni, amelyekben egy-egy termelési mód kifejletten, a társadalom egészét áthatóan működik. Egy-egy kor embere ugyanis a kor embere lévén akkor tud az emberiséghez, az ember nembeli lényegéhez viszonylag felnőni, amikor a társadalom – mint az Ember – Egészként áll elénk.)

Mind a bolsevik, mind a fasiszta szimbólumtermelés az államot használja fel a társadalom és a termelés irányítására (az állam ilyen, a termelésbe behatoló szerepe inkább a szellemi termelési mód, mint a tőke logikáját követi). A lényeges különbség abban van, hogy a fasiszta államban a nemzetállamiság kap hangsúlyt, az a keret, amely a tőkés társadalom osztályainak összefogója, a szimbólumtermelők tehát azt sugallják, hogy a fennálló Rend egészét képviselő érdekeknek kell mindent alávetni, a fennálló rend összetevőit is (ez már nem az egészség állapota: a formáció fénykorában a részek önműködése maga konstituálja az egységes egészet, itt mesterségesen kell létrehozni); a bolsevik állam, még amikor a saját érdekeit érvényesítő nemzetállam formáját ölti, lényegében akkor sem nemzetállami jellegű: a bolsevik államban az kap hangsúlyt, hogy a tőkés renddel szembeni alternatíva, egy más, egy új társadalom Egésze érdekeinek igyekszik mindent alárendelni, ám mivel ehhez az Egészhez a huszadik század társadalmaiban még igen sok minden hiányzott, így az eredmény épp olyan mesterséges és beteg (jóllehet másként mesterséges és másként beteg) alakzat, mint a fasiszta állam.

Mindebből következik, hogy a tőkéhez és a tőke tagadásához, a baloldalisághoz és a jobboldalisághoz való viszony kialakításában megkerülhetetlen annak mérlegelése, hogy mi mit jelent a szellemi termelési mód kialakulásának szempontjából. Ha elfogadjuk, hogy a szellemi termelési mód az az alternatíva, ami a tőke történelmi tagadását jelenti, akkor ebből adódóan igenelni azt lehet, ami közelebb visz a szellemi termelési mód kibontakozásához, és elutasítani mindazt, ami távolít tőle. Elutasítani mindazokat az eseteket, amelyekben a szellemi termelési mód kifejlődését hátráltatják (az oktatás, a kultúra, a szociálpolitika, az egészség- és természetvédelem visszafejlesztése vagy csak fejlődésének visszafogása egyértelműen és mindig ilyen), illetve azokat az eseteket, amelyek a szellemi termelés eszközeit a tőkés logika, a tőkés társadalom apológiája szolgálatába állítják. Megoldásnak tekinteni viszont – a fentiekből következően – nem lehet automatikusan mindent, ami a szellemi termelési mód elemének tűnik, mert azok önmagukban, a többi elem híján nem képesek életképes alternatívát képviselni. (Éppen úgy, ahogy a “baloldali” értékekről is elmondhattuk, hogy csak rendszerükben, együtt érvényesülnek.)

Az olyan hagyományosan “baloldali” célok, mint a “munkásosztály” felszabadítása, a társadalmi egyenlőség eszménye stb. éppen a szellemi termelési mód “építésétől” nyernek tartalmat (hiszen a munkásosztály felemelkedése mindmáig leginkább a szellemi termelővé válás útján képzelhető el, ez lévén az a folyamat, amelyet Marx úgy fogalmazott meg, hogy az ember a termelőfolyamat mellé lép; ez fogalmazódott meg a fizikai és szellemi munka közti határok eltűnésének vagy a szükségletekre termelő társadalom és a társadalomnak képességei szerint adó ember tételeiben; a társadalmi egyenlőség pedig nem a nivelláló egyenlősdi módján képzelhető el, hanem azáltal és csakis azáltal, hogy maga az összemérés, a piactársadalom mennyiségi szemlélete lesz a mind uralkodóbbá váló szellemi termelésben többé-kevésbé értelmetlenné). Mindennek legfőbb akadálya ma az a fent említett két rendszerfenntartó mechanizmus, amelyek egyike igen széles tömegeket távol tart a szellemi termeléstől (ezért az egyik legfőbb cselekvési mező az oktatás, a kultúra állandó fejlesztése és kiterjesztése), a másik pedig a szellemi termelést a haszon, a tőkenövelés szolgálatába állítja, ezért a másik legfőbb cselekvési mező a szellemi termelők öntudatra ébredése, annak felismerése, hogy a világ mozgatóiként nincs szükségük, a szellemi fejlődésnek nincs szüksége a tőkés berendezkedésre; idetartozik minden olyan fejlemény támogatása, amely nem a haszontermelés logikája szerint szerveződik: az életminőség fejlesztése, a környezet- és egészségvédelemnek adott prioritások; sok esetben ez konzervatív törekvésekkel való együttműködést is jelenthet, a lényeg az, hogy mindig világos legyen, mit akarunk konzerválni: hagyományos értékeket, tudásokat, a piactársadalom által sorvasztott emberi minőséget, tradíciót, az emberek közötti nem piaci érdekeken nyugvó kapcsolatformákat igen, az egyenlőtlenségeket, az ellenségeskedési formákat, magát a piactársadalmat (vagy még annál is egyenlőtlenebb viszonyokon alapuló társadalmakat) véletlenül sem.

A “jobboldali-baloldali” megosztás ebből a szempontból is értelmetlenné vált: minthogy egyfelől a szellemi termelés egyszerre jelenti az innovációt és a hagyományos szellemi értékek továbbadását, másfelől a tőkés társadalom egyszerre jelenti a (technikai) fejlődés igenlését és az uralkodó társadalmi forma fenntartására való törekvést, így a haladó-konzervatív metszet éppúgy alkalmatlanná vált a kor legfőbb választási helyzeteinek eldöntésében, mint ahogy a nemzeti-nemzetek feletti metszet is (hiszen a nemzetállam és a nemzetközi tőke-szervezetek egyaránt a kapitalizmus fenntartói, a piac-pusztította nemzeti értékek és a partikuláris szempontok-pusztította összemberi értékek pedig egyaránt a szellemi termelési mód építőkövei lehetnek. Ha azt mondjuk, hogy a “baloldaliság” ma már nem igazán adekvát kategória, a “jobboldaliság” olyan értéktartalmai sem hagyhatók meg “jobboldali” politikai erők monopóliumának, mint a nemzeti érzés, a hagyományok védelme, vagy az újgyarmatosító tőkés tevékenységnek illetve a “baloldali” pártok egyes tagjai-vezetői által folytatott korrupciónak, tőkefelhalmozásnak, hatalompolitikának (vagyis a jellegzetes kapitalista gazdaságban és partikularizáló politikában való részvételnek) a leleplezése. Szellemi termelés minden politikai irányzatban folyik, ez is azt mutatja, hogy a hagyományos politikai megosztás a szellemi termelésen nyugvó társadalom szempontjából értelmetlen: az egyetlen értelmes kritérium az, hogy maga a szellemi termelés milyen mértékben tud kibontakozni.

Ebből következik az is, hogy a szellemi termelési mód igenlése csak a demokrácia és a humanitás oldalán képzelhető el: míg a diktatúrák, s esetenként az erőszak alkalmazása olykor elősegítheti a gazdasági fejlődést, a szellemi termelés szempontjából mindenképpen ártalmas: a diktatúrák monolitikus légköre a legerősebben éppen a szellemi termelést korlátozza, s ugyanúgy korlátozó minden erőszak is: nemcsak azért, mert mint időtlen idők óta tudható, “fegyverek között hallgatnak a múzsák” (ez egyébként nem is mindig érvényes), hanem mert a szellemi termelés lényege egyrészt a szabad gondolat termékenysége, másrészt az, hogy a “termék” másokban tovább terem, márpedig amit erőszakkal oktrojálok másra, az utánzást kiválthat ugyan, de nem fog a másikban szabadon tovább teremni.

Ebből következik az is, hogy a szellemi termelési mód csak tervezés és spontaneitás egyensúlyán alapulhat. Mivel a szellemi termelés eleve a munka teleologikus mozzanatából nő ki, minden szellemi termelés tervezett és egyszersmind tervező jellegű (a teljes spontaneitás a piac rendező hatalma, az állandóan összemérő mennyiségi versenyszemlélet uralma alatt – mint többször utaltunk erre – csak az erősek szabadságát biztosítja, s így állandó erőszak és egyenlőtlenségnövekedés forrása). Ugyanakkor a szellemi termelés – a diktatúráról mondottak jegyében – nem válhat a racionalitás diktatúrájává sem (amilyennek a szellem uralmát felidéző negatív utópiák mindig is ábrázolták, s ami részben valósággá is lett az államszocializmusban); a szellemi termelésnek éppen az a lényege, hogy minden pillanatban a legváratlanabb egyéni hozzájárulással módosítja az összképet, s erre a társadalmi szerkezetnek nyitottnak kell lennie.

Ebből következik az államhoz való viszony is. Valamilyen értelemben vett keretszervezet, tehát állam nélkül modern társadalom – legalábbis eddig – nem létezett.⁵ A problémát csak az jelenti, ha a.) az állam partikuláris (és ebből fakadóan többnyire másokat elnyomó) érdekek képviselőjévé válik (a hagyományos baloldaliak ezt az osztályállamot vetették el); vagy ha b.) az államhatalom (az “összérdek”, a közjó) képviselete maga válik partikuláris (és mindenkit elnyomó) erővé (ezért alkalmatlan a szellemi termelés szempontjából az államszocializmus pártállama is). Mivel az államszervezetet egyének működtetik, az szinte kizárhatatlan, hogy a partikularitás vagy egyik vagy másik változata az államban teret ne nyerjen; a viszonylag legjobb megoldásnak egyelőre az látszik, ha az államszervezet minél több, egymást kontrolláló, egymással bizonyos szempontból érdekellentétben álló, de kiegyensúlyozott, tehát egymással szemben túlhatalomra szert nem tehető szervezetből áll (beépítve a jogrendbe azt is, hogy amennyiben a hatalommal bíró szervezetek mások rovására egymással szövetségre lépnének, a kívül rekedőknek mindig joguk és módjuk legyen hasonló súlyú kontrollszervezet létrehozására). Egy ilyen sokszorosan kiegyensúlyozott rendszer ugyan nehézkes lehet, s ezt a nehézkességet fokozza, ha a konszenzus elvét alkalmazzák, mindazonáltal úgy gondoljuk, előbb érdemes egy ilyen államszervezeti rendszert kiépíteni (s a konszenzus elvét minél szélesebb körben alkalmazni), aztán az majd legyen a következő nemzedékek gondja (és szellemi termelésének tárgya), hogy miként lehet gördülékenyebbé tenni. (Sok minden ebből keretként egyébként már ma, a parlamentáris demokráciában is adva van, ezeket nem elvetni, hanem továbbfejleszteni érdemes.)

Mindazonáltal az államszervezet kérdésénél is fontosabb a “szabadság kis köreinek” kiépítése. E tekintetben Európa keleti fele valóban elmaradott (a szellemi termelési mód feltételei közül talán éppen ebben a legelmaradottabb), pedig a szellemi termelés szempontjából (is) ez lehet az egyik legfontosabb háttér-tényező. Az önszervezés, az önkormányzás, önigazgatás ezért olyan lényeges: a szellemi termelés felszabadulásához ez két irányból is segítséget nyújthat: az értelmiségiek a munkájuk szabad kifutását biztosító önigazgató szervezetekben élhetik át, hogy nincs szükségük a fejük fölött irányító tőkés (a tőkés haszontermelés logikáját mindenek fölé helyező) menedzsmentre (egyébként a menedzsment huszadik századi felértékelődése a tulajdonosokkal szemben már maga is a szellemi termelők megerősödését mutatja, hiszen a menedzser tevékenységének nagy része is szellemi termelés). A munkások viszont nagy mértékben éppen az önigazgatás mindennapi gyakorlatában válhatnak szellemi termelővé.

Kulcskérdés persze az, hogy amíg a társadalom tőkés logika szerint szerveződik, hogyan működhetne akármely termelő vagy együttműködő szervezet más logika szerint (hiszen ez fojtotta meg Owen kísérletét éppúgy, mint ahogy bizonyos szempontból szerepet játszott az egész államszocializmus alakulásában is); illetve, hogy miképpen lehet átlépni a tőkés társadalomból egy, a szellemi termelési módnak megfelelő társadalomba. Ezt a kérdést azonban nem lehet közvetlenül megválaszolni: éppen az a baj, ha közvetlen, egy-két tényezős cselekvési programmá próbálják változtatni. A társadalmak nem egyik percről a másikra alakulnak át egymásba. Az utóbbi évtizedek történelme éppen elég jelzést ad a szellemi termelési mód előrenyomulásáról. Ezt az előnyomulást érdemes elősegíteni, ezen munkálkodni, nem türelmetlenkedve az “átfordulás” mikorját illetően – előbb-utóbb az úgyis bekövetkezik.

Fontos azonban, hogy az “átfordulás” jövőbe tolása ne jelentse a távolabbi célról való lemondás jelenbe ragadó stratégiáját. A kritikai alapállás a szellemi termelésnek is lényegi természetéhez tartozik, s ezt a kritikát a tőkés és a szellemi termelési mód versenyének hosszú történelmi időszakában a szellem embereinek mindig rendszerkritika formájában kell gyakorolniuk. Nem elég azt mondani, hogy a jelen társadalmat ebből vagy abból a szempontból reformálni, javítani szükséges; az ugyanis már elég régen pontosan látható, hogy mi az a kapitalista társadalomban, ami “úgy rossz, ahogy van”, ami a rendszer lényegéből következik. S mivel tudható az is, hogy a tőkés berendezkedésnek lehet, és van alternatívája, a rendszerkritikának még támpontja is van: reformálni, javítani abba és csak abba az irányba érdemes, amitől a szellemi termelési mód pozícióinak erősödése várható.

Csanády András említett cikkében a tökéletlen kapitalizálódás egyik alap-okaként nevezi meg a polgári morál kialakulatlanságát. Teljesen igaza van abban, hogy az adott társadalom szerkezetével adekvát étosz kialakulása – mint Max Weber elég meggyőzően mutatta be a kapitalizmus kialakulását elemezve – minden társadalom születésénél meghatározó és (például a Csanády által kiemelt együttműködési formák létrejötte szempontjából, de más szempontokból is) nélkülözhetetlen. (A szellemi termelők minden társadalom születésekor rendkívül fontos feladatot látnak el a szimbólumtermelésben: etikai mozgalmak, filozófiák, vallási-transzcendens szimbólumok megformálásával segítve az “átfordulást”. A szellemi termelési mód kibontakozásától ezért az is várható, hogy az ilyen típusú szimbólumtermelés szerepe, hatóköre, tartalma is rendkívüli mértékben kiszélesedik, szinte mindennapossá válik – ami a korábban a szellemi termelésben elengedhetetlennek nevezett /filozófiai, erkölcsi, ideológai stb./ pluralizmusnak is alapfeltétele). Ha ma a kapitalizmus építését tekintjük célnak – mint Csanády cikke hangsúlyozza –, kétségtelenül ennek is alapfeltétele a neki megfelelő étosz kifejlődése. De – hamár új társadalmi viszonyok etikai alapjait kutatjuk – miért ne lehetne nem a kapitalizmus, hanem a szellemi termelési mód etikájának megalapozásában gondolkodnunk? Egyetértünk: az egyik legfontosabb teendő ma az, hogy az emberek egy értékvesztett, elbizonytalanodott és talán elfogadható: morálisan megromlott korban olyan lelki fogódzókat kapjanak, amelyeket a különböző erkölcsi, vallási és egyéb mozgalmak meg szoktak adni híveiknek. E nélkül semmit nem lehet “építeni”. De úgy gondoljuk, egyáltalán nem mindegy, hogy csak a magántulajdon (egyébként vitathatatlanul szintén értékteremtő) étoszában találjuk meg ezt a fogódzót, vagy a szellemi termelésében (amely éppen azáltal is jelzi “fejlettebb” voltát, hogy tulajdonképpen tartalmazza azokat az értékeket is, amelyeket a polgári erkölcs. Nem azok tagadására épül, mint az íróasztalok mellett kiötlött, és valójában sosem létezett “szocialista erkölcs”, hanem azok – lásd a citoyen-értékeket, az egyéni szabadságok, a demokrácia, a racionalitás vagy a humánum értékeit – komolyan vételére és más értékekkel való kibővítésére). Az etikai program – mint Csanády hangsúlyozza – nem magától alakul ki, hanem “ámbár szimbolikus eszközökkel, de a készülőben lévő új társadalmi egzisztencia ontikus (egyetemes összefüggésekbe helyezett) értelmezésével”; ám olyan korokban, amikor több alternatíva verseng, az egyes emberek, s különösképpen a szimbólumtermelők döntésein múlik, hogy a) melyik társadalmi egzisztencia születését érzik adekvátnak, b) hogyan értelmezik, milyen mértékben és milyen vonatkozásaiban ismerik fel a “készülőben lévő társadalmi egzisztenciát”. Saját etikájának megszületése, tudatosodása nélkül a szellemi termelési mód sem fog dominanciára jutni, s már csak ezért is annyira fontos a hagyományos baloldal által elhanyagolt tudományágakra és szemléletmódokra fordítandó figyelem. Minden új társadalom antropológiai megújulást is jelent: az ember új képét, és ennek megfelelően (nem utolsósorban az új erkölcsi mozgalmak közvetítésével) valóban “új emberek” megjelenését is hozza magával. Ha a szellemi termelési mód egyik kulcsmozzanatának a szimbólumtermelést neveztük, e társadalom működésének megértéséhez éppúgy a szimbólumok termelésének megértésén keresztül vezet az út, ahogy a tőkés társadalom kulcsát a politikai gazdaságtan szolgáltatta.

Jegyzetek

¹ Hankiss Elemér a nyolcvanas évek elején az akkori – döntési rendszerét nagymértékben személyes függési viszonyokra építő – szocializmust többek között a fél-feudalizmus metaforájával jellemezve, úgy vitte tovább az analógiát, hogy felvetette a kérdést: vajon a rendszer elitjében meglesz-e az a reformhajlandóság, amellyel a valóságos magyar feudalizmus valóságos nemessége annak idején a polgárosodás felé a reformkor ismeretes módján keresett kiutat. Az analógia még tovább is görgethető: a szocializmus reformelitje valóban megtalálta a maga útját a kapitalizmushoz, de – ebben is hasonlóan a 19. század nemességéhez – mivel a polgárosulás csak alárendelő, kiegyezéses (és “komprádor”) formában adódott a számára, az új viszonyok között elvesztette (feltehetőleg korábban is csak relatív) progresszivitását, és a dzsentrihez hasonlóan e csoport sok tagja is státusvédő konzervatívvá, illetve talajátvesztett, klánszellemű (és az esetek egy részében korrumpálható) párthivatalnok-polgárrá vált.

² Nehéz eldönteni, mekkora igazságtartalma van annak az állításnak, mely szerint minden ideológiai-eszmei cél csak mézesmadzag-leple sokkal földhözragadtabb céloknak. Kétségtelen, hogy miként a keresztény szeretet-eszményt vagy a Szentháromság-misztériumot fel lehetett használni a jellegzetesen feudális viszonyok szimbolikus igazolására, akként az olyan kommunista elvek, mint a társadalmi egyenlőség-igazságosság, a közösségi érzés vagy a jövő építésének alárendelődő jelen az államszocializmus valóságában nem jelentettek egyebet, mint a rigid tervezésre alapozott pártállam mindenhatóságának kiépítését, s a konkrét egyének és közösségek alávetését az ebben a pártállamban “megtestesült”, magasabb rendűnek tekintett történelmi szubjektumnak. Véleményünk szerint az túlzott leegyszerűsítés, hogy az eszméknek csak ilyen ideologikus, a hatalompolitikát legitimáló szerepük lenne, hiszen minden eszmét lehet szó szerint is értelmezni, és mint eszmét követni (akár az eszmét a maga érdekében hirdető hatalompolitikával szemben is), ám nem lehet azt sem elfelejteni, hogy (az eszmék iránt gyakran teljesen közömbös) emberek szemében többnyire az életüket meghatározó gyakorlat a döntő, s így az eszmék hitelét (és számukra való jelentését) elsősorban az adja meg, hogy a gyakorlatban mit kezdenek velük. (Mit kezdenek velük a hatalom gyakorlói, s mit kezdhet velük a hatalomnak alávetett többség.) Így bár egy társadalom taszító gyakorlata nem tud teljesen elpusztítani egy egyébként vonzó eszmét, ám azt “elérheti”, hogy az eszme a továbbiakban csak teljesen új formákban legyen életképes. (És a történelmi tapasztalatok még ez esetben is óvatosságra intenek. Miként nem tarthatjuk teljesen igaznak azt, hogy az eszmék csak érdekek leplezői, úgy nem állíthatjuk azt sem, hogy teljesen mentesek lehetnek az ilyen apologetikus-ideologikus tartalomtól. Ha valaki egy eszme hívének vallja magát, mindig számoljon azzal, hogy azt az eszmét mire, mi mindenre lehet felhasználni.)

³ Bizonyos gondolatelemeket azért ismételgetünk immár többedszer itt az Eszmélet hasábjain is, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a szellemi termelési mód elemzésének sokkal nagyobb mértékben diskurzus-meghatározóvá kellene válnia, mint az eddig történt. Ebbe természetesen az általunk kifejtettek kritikája is beletartozik; a lényeg az, hogy itt adva van egy társadalom-magyarázati lehetőség, amelynek konzekvenciái a benne rejlő lehetőségekhez képest aránytalanul kihasználatlanok. E “mániától” vezetve szenteljük írásunk további részét annak, hogy összefoglaljunk néhányat az e tárgyban általunk korábban megfogalmazott vázlatos gondolatokból.

⁴ Korábban ideológia-termelésről írtunk, de ennél jóval szélesebb körű tevékenységről van szó.

⁵ Volt már szó arról, hogy az állam elidegenedése és az elidegenedett állam mindig is komoly elméleti probléma volt a “baloldaliság” történetében, hiszen már a marxi programot is lehet elsődlegesen az elidegenedés megszüntetését célzó programnak tekinteni. A probléma gyökere itt is a polgári társadalom citoyenre és bourgeoisra való kettéhasadásában van, amit a szellemi termelő és tőkés vállalkozó alakjaival személyesíthetünk meg. A polgári társadalom világképében ezzel együtt rögzül a Társadalom és az Egyén absztrakciója. (Társadalom és Egyén mindig is volt, de csak a polgári világban lettek meghatározó magyarázóelvek: az egyén /az individualitás, a monász/ ekkor, a polgári filozófiában – és fizikában – lett kiindulópont, a társadalmat pedig ekkor kezdték magyarázni, hogy tudatosan és célzatosan változtathassák.) A tőkés polgár szemszögéből a piac csereviszonyba lépő egyéne (és az árutárgy individualitása) a kiindulópont, a szellemi termelő nézőpontjából a társadalom az elsődleges (az egyén társadalmi viszonyaiból felépített, vagyis építhető, “termelhető” maga is), ami nem azt jelenti, hogy az egyén fontossága alárendelhető a társadaloménak, mert ugyanakkor az egyén maga a termelői aktivitás, a szellemi termelés alanya is, aki viszont a társadalmat formálja. Az elidegenedés-elmélet akkor születik meg (Hobbes, Rousseau), amikor a polgári társadalom megszilárdulásakor nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a társadalomban a két egyensúlyt igénylő létező, Társadalom és Egyén egyensúlyát felborítják: az absztrakt Társadalmat alárendelik az absztrakt Egyénnek (ez viszont azt eredményezi, hogy az empirikus egyének elvesztik a befolyásolás lehetőségét az absztrakt társadalmiság empirikus megjelenésformája, a modern állam felett. Az absztrakt társadalom az államhatalom, az absztrakt Egyén a vállalkozói individualitás érdekeit képviselve aláveti ennek az empirikus egyéneket, mellesleg a vállalkozó egyéneket is). Az elidegenedés érzékelése megszüli azt a programot, hogy a társadalom struktúráit az Emberhez kell igazítani. (Ez a program, a Humanitás programja nem azonos az Egyén-centrikus szemlélettel: a “humanitás” eszményének előtérbe kerülése mindig akkor figyelhető meg, amikor az összemberi érdekben keletkezik romboló hasadás: az Ember nem az Egyén, hanem mindaz, ami az Emberre jellemző, így a Társadalmiság és az Egyéniség is, együtt.) A modern államban – ezt is veszi észre az elidegenedés-elmélet – szembekerül egymással a szellemi termelés két oldala is: a piac társadalomszervező érdekei a technikai innovációra, az állam termelésszervező érdekei a szimbólumtermelésre – és az ehhez igazított szabályozó tevékenységre – szorítkoznak. Marxék programjában az elidegenedés feloldása az állam kézbevételéhez kötődik: feltételezik, hogy azzal, hogy kiveszik ezt a tőkés érdek uralma alól, az egész rendszer egyensúlyát helyreállíthatják, és az Emberért (azaz az egyensúlyért) valóvá tehetik. (A valóságban bebizonyosodott, hogy ez zsákutca, az elidegenedés ezen az úton nem szűnik meg.) Mások tagadták az elidegenedés létét: Hobbesszal és lényegében Rousseau-val is szemben azt állították, hogy az állam éppoly természetes képződmény, mint a piac, következésképpen legalábbis a lényeget tekintve minden úgy jó, ahogy van – ez egy virulens (és a piaci és állami mechanizmusok viszonylagos egyensúlyán nyugvó) polgári társadalom álláspontját jól tükrözi, s olyan jelentős gondolkodók véleménye támasztja alá, mint például Durkheimé, vagy Max Weberé. Az államszocializmus válságának kezdetén vált befolyásossá az a harmadik álláspont, hogy az elidegenedés létező, de megoldhatatlan probléma. (Ez a nálunk a nyolcvanas évek társadalomelméleti gondolkodásában szinte hivatalossá tett nézet lényegében annak kifejezése az elmélet nyelvén, hogy a szellemi termelés – és annak nemcsak technikai innovatív, hanem társadalomszabályozó oldala is – alá van vetve a tőle idegen erők – mint a piac – uralmának, s ez ellen nincs is mit tenni. A filozófiai alternatíva keresésének feladása e tekintetben legalább egy évtizeddel megelőzte a politikaiét; bár ha pontosak vagyunk, a politikai kapituláció már a hatalomátvétel pillanatában megkezdődött, hiszen már akkor beépült a rendszerbe az egyre mélyülő ellentmondás: egyfelől az elidegenedés leküzdésére, egy osztály nélküli társadalom megteremtésére irányuló célok, másfelől az ehhez kellő feltételek szinte totális objektív és szubjektív hiánya.) Ma egészen más feltételek között lehet újragondolni az elidegenedés-elméletet is. Az Ember oldalán állva az elidegenedés megszüntetésének programjáról nem lehet lemondani, de ma többé nem a klasszikus dichotóm modell uralkodik a gondolkodásban. Egy multikulturális társadalomban gyengül az absztrakt társadalom képzete (és ezzel az állam jelentősége is), s mind nagyobb figyelem esik a társadalmiságra mint millió részmozzanat eredőjére. Ebből az is következik, hogy a lényeges változások nem egyetlen nagy egység rohamszerű meghódításától várhatók, hanem attól, ahogy a szellemi termelés mindinkább behatol a termelés és a társadalom elemi szintjeire. (Ami mellesleg “gőzerővel” folyik). Megfontolásra érdemes a mondottakhoz Victor Turner fogalmi megkülönböztetése a “communitas” és a strukturált társadalom között: míg a modern társadalmi szerveződés az utóbbi formát ölti, az egyén identitása mindig ahhoz a “communitashoz”, a közvetlen közösségnek ahhoz a modern társadalomban is megmaradt formájához kötődik, amely a premodern, strukturálatlan társadalmakban maga volt az elidegenedés-mentes Társadalom. Ez a kötődés azt is jelenti, hogy állandó a törekvés az elidegenedés leküzdésére, a strukturált társadalom “communitasszá” tételére is. Turner arra is felhívja a figyelmet, hogy a “communitas” tulajdonságait a modern társadalmak emberei legtöbbször a társadalmak alsó, szegény, elnyomott csoportjainak életvilágában vélik erőteljesebben létezőnek – érthető hát, hogy az egyensúly helyreállításának mozgalmait oly gyakran próbálják éppen e csoportok köré szervezni, a proletárforradalmaktól a paraszti bázisú nemzeti felszabadító mozgalmakig. A lényeg azonban nem az alávetett helyzet (mert az ugyan ellenérdekeltté tesz a fennállóval szemben, de sok egyéb szempontból csonkaságot, megfosztottságot, tehát a kellő feltételek hiányát jelenti), hanem a “communitas”, a közvetlen emberi kapcsolatok revitalizálása a modern társadalom viszonyai között, mint ehhez a következő bekezdésben visszatérünk. (Lényegében ugyanezt ki lehet fejezni a marxizáló elméleti irodalomban elterjedtebb tönniesi Gemeinschaft-Gesellschaft kategóriapárral is).