A jobbik esetben objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó „polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi „vörös farkat”, ám állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában alulmúlja az ötvenes évek Szikra-kiadványait is.

“Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként.” (Guy Debord)

Az 1989-es “rendszerváltás” idején sokan gondolhatták úgy, hogy nemcsak egy adott politikai-gazdasági struktúra vált visszavonhatatlanul múlttá, hanem a központi ideológia – bármilyen központi ideológia – is a történelem lomtárába került. Ezt a vélekedést lelkesen igyekeztek megerősíteni a különféle politikai irányzatok képviselői is: vége-hossza nem volt a pluralizmusról, ideológiai sokszínűségről, gondolati szabadságról való ihletett szónoklatoknak. A kialakuló szellemi pezsgés azonban rövid életűnek bizonyult: ismét beigazolódott, hogy semmiféle (osztály)társadalom nem lehet meg uralkodó ideológia nélkül, vagyis az uralkodó osztály ideológiája nélkül. Ez érvényes – sőt, a jelenlegi historizáló, új-neobarokk korszakban fokozottan érvényes – a történettudományra, a történelemoktatásra és a történeti publicisztikára is. Jobb esetben a korrekt és lehetőségek szerint objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó “polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi “vörös farkat” (legjobb esetben persze ez sem), ám megjelent és állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában és hamisításaiban (a hamisítás nem feltétlenül színvonaltalan) az ötvenes évek Szikra-kiadványainak szintjével vetekszik. Ez utóbbi vélhetőleg a kisebbség, ám messze nagyobb hatása van, mint a csendes többségnek, a szaktudományos munkáknak. Mindenesetre a nagyszabású történelemhamisítások kronológiailag egyre közelednek hozzánk, elég, ha a szuperfilmeket nézzük: a honfoglalás és az Árpád-kor fideszizált verziója után jelen írás elkészülte idején már a reformkornál tartanak (a hírek szerint egy olyan Széchenyivel, aki nem lesz öngyilkos, hiszen ez rossz fényt vethetne a róla elnevezett nagyálmodó tervcsokorra), és részemről szorongva várom a Bethlen Istvánról szóló történelmi játékot. Ez persze csak a bombasztikus felszín: sajnos azonban lejjebb sem “hallgat a mély”.

Nem célom itt a “létezett szocializmus” osztálystruktúrájának vizsgálata. Ez önmagában köteteket tölthetne meg – egyébként a konszenzus leghalványabb esélye nélkül. Tény azonban, hogy a leváltott társadalmi rend legitimációs alapzatát a munkásosztályban, a szocializmusban, illetve távlatilag a kommunizmusban vélte megtalálni. Hogy ez mennyiben felelt meg a valóságnak – véleményem szerint egyáltalán nem –, közömbös abból a szempontból, hogy az “új” rendszer éppen úgy elfogadta, mint a korábbi: csupán az előjel változott pozitívról negatívra. A nyugatról átkontinuizált piacgazdasággal járó liberális, konzervatív, szociáldemokrata stb. ideológiák ugyanazt állították, amit a korábbi “monopolszocializmus”: a “kommunizmus bukásának” eufóriájában folytatták a hét évtizeddel korábban megkezdődött diszkreditációs munkát, amely szerint a kommunizmus nem más, mint az elidegenedett munka társadalmának menedzselése más eszközökkel, az állami centralizáció, a tervgazdálkodás… – egy vörösre mázolt, modernizációs államgazdaság. Valójában éppen itt ragadható meg a “polgári” történettudomány és történelemoktatás fő célja: alátámasztani és terjeszteni – lehetőleg minél ifjabb korban – azt a “tudományosan megalapozott” vélekedést, miszerint a “termelők”, a “nép”, a “proletariátus” stb. képtelen önmaga igazgatására. Leegyszerűsítve: a gyáraknak nem csak gépekre és munkásokra, hanem mindenekelőtt tulajdonosra van szükségük a működéshez. (Hogy ez a tulajdonos kicsoda, az ebből a szempontból lényegtelen. Korábban – éppily “tudományosan alátámasztva” – úgy tanultuk, hogy ez lehet a “dolgozók állama” is. Ma ez csak polgári magántulajdon lehet, vagy az úgynevezett “demokratikus állam”.¹) Az alaptétel nem változott, míg a szemlélet látszólag 180 fokos fordulatot vett. Kétségtelen paradigmaváltásnak lehettünk tanúi, ám az új paradigma nem tagadta a régit, hanem csupán elítélte azt; a lényegükben azonos rendszerek lényegében azonos ideológiái egymás morális versenytársaivá lettek. A változás elsőként a termelés területén jelentkezett – jóval a misztikus 1989-es évet megelőzően –, hogy aztán általános érvényre emelje saját ideológiai igazolását. A korábbi rendszer bizonyos történelmi csomópontokat és személyiségeket – illetve az azokról kialakított képét – mint saját előképeit határozta meg. Az új ideológusok ezt elfogadták vagy elvetették, aszerint, hogy az adott események vagy személyek beleillettek-e ama hagyományok közé, amelyeket ők magukénak tekintettek, illetve hogy azokat – némi változtatás árán – képesek voltak-e saját legitimációjuk alátámasztására felhasználni. Ha igen, akkor igyekeztek ezeket áthangszerelni, így lett Petőfiből a polgári kormány előfutára, József Attila “istenes költő”…, akiket a korábbi ideológia – úgymond – eltorzított. (Kétségtelenül így volt, ezt azonban az új torzítások nem ellensúlyozzák.) Más hagyományokat az új rend nem vállalt – nem vállalhatott – fel. A diszkreditált szobrok tömött sorokban vonultak a Szoborpark történelmi gettójába. Korábban ünnepelt események nemzeti sorscsapássá váltak, és viszont. Ilyennek bizonyult az 1919-es Tanácsköztársaság, majd – némi hezitálás után – az 1918-as polgári demokratikus forradalom is². Pedig a magyar történetírás a hatvanas-hetvenes évekre végre leküzdötte a rákényszerített sematizmust, és nekiláthatott 1918–1919 valódi feldolgozásának. Komoly összefoglalások és részmunkák sora született meg ekkor. A “rendszerváltás”, és különösképpen a fiatal polgárok hegemóniájának beköszönte óta azonban úgy tűnik: hiába. Ha az érdeklődő a forradalmak történetét az 1990 óta megjelent publikációkból igyekszik megismerni, jobbára az a nyomasztó érzése támad, hogy a múlt század húszas-harmincas éveibe csöppent. Nem elsősorban a politikai értékelésről van itt szó (elvileg a jobboldaliság is lehet színvonalas), hanem a történelemszemlélet végtelen elsivárosodásáról. Az okok és összefüggések keresését felváltja a primitív összeesküvés-elmélet, az antiszemitizmus, a sótlan moralizálás és a jelzőkbe sűrített, leegyszerűsített véleményalkot(tat)ás. Ha úgy tetszik, beszélhetünk történelemhamisításról: én mégis inkább a történelmietlen gondolkodást tartom a nagyobb problémának. A historizálás ugyanis mindig és szükségszerűen történelmietlen.

Komolyabb összefoglalás, monográfia az elmúlt tíz évben nemigen jelent meg a Tanácsköztársaság történetéről.³ Igen kevés önálló kötet foglalkozik egészében az 1919-es eseményekkel. Egyet fontos kiemelni, azonban ez is reprintkiadás: annak a Váry Albertnek a könyve, aki az októberi forradalom előtt és 1919 augusztusa után budapesti főügyész volt. Váry 1922-ben jelentette meg adatgyűjteményét A vörös uralom áldozatai Magyarországon címen. A szerző közel hatszáz áldozatot sorol fel, adatai azonban igencsak kétségesek. Kocsmai verekedések és személyes bosszúállások áldozatai éppúgy szerepelnek köztük, mint vadorzók által lelőtt vadőrök, véletlenül elsült fegyverek áldozatai. Váry ezeket is az Előszóban említett “hazafias fellángolások, halálmegvető, bátor megnyilatkozások” közé sorolja – “melyek büszkeséggel tölthetnek el bennünket” –, akárcsak pl. Herczeg Géza banktisztviselő esetét, aki “Budapesten 1919. június hó 22-én a Bazilika templomban a törvényes állapot visszaállítása érdekében zsidóellenes röpcédulákat osztogatott”… Ugyanebbe a kategóriába tartozik a két ukrán összeesküvő tiszt kivégzése is, akik Kun és társai elleni baloldali puccsra készültek. A könyvet egy szegedi kiadó 1993-ban reprintben újra megjelentette, kibővítve a szerző gépírásos önéletrajzával. Ebből kiderül, hogy Váry éppen azért gyűjtötte egybe adatait, hogy túlzásoktól mentes képet adjon a “diktatúra áldozatairól”. Hasonló kötetet tervezett kiadni a fehérterror garázdálkodásáról is, ám ezt a hatalom leállította. (Engedtessék meg egy kaján gondolat: ha meg is született volna ez a mű, a mai kiadó vélhetőleg nem tartotta volna szükségesnek újra megjelentetni…) Váry nem volt történész: hevenyészett és megbízhatatlan adathalmaza – amelynek szinte egyedüli forrásai a fehérterror légkörében végzett kihallgatások szóbeli közlései – ma mégis a politikai célú történeti publicisztika Szent Számaivá avanzsáltak (kis ország – kis Szent Számok…), amelyeket persze mindig össze lehet vetni a fehérterror (valójában nagyobb) számaival. Anélkül azonban, hogy mélyebben belemerülnék a számokkal való bűvészkedésbe, fontos látni, hogy amennyiben a fehérterror a vörösterror “rémtetteivel” igazolható (igazolandó), úgy – ugyanezen logika szerint – a vörösterrort viszont a háborús pusztítások legitimálják. Mindennek persze nem sok értelme van.

A vörösterror (túl)hangsúlyozása általános vonás a kommunizmus diszkreditálásán dolgozó történészek között. A Courtois-féle Fekete könyv, amely teljes imponáló tömegét ennek a témának szenteli, három oldalban foglalja össze a Tanácsköztársaság történetét.⁴ Az innen-onnan összeszedett adatok elsősorban Szamuely és Cserny József vérengzéseit taglalják, teljes zűrzavart teremtve egyébként abban, hogy kinek a hatáskörébe tartoztak a Lenin-fiúk, kik voltak Cserny emberei (akik valójában Korvin Ottó alá tartoztak) és kik tartoztak Szamuely különítményéhez. Persze nem is ez a legfontosabb. Courtois, aki pedig láthatóan ismeri a Tanácsköztársaság belső hatalmi viszonyait – információi alapján vélhetőleg radikális baloldali forrásokból is – nem fárad azzal, hogy a vörösterror okait és mozgatórugóit is feltárja olvasói előtt. Néhány esetet kiragadva illusztrálja az eseményeket, amelyeket egyébként leginkább a Kun-Szamuely rivalizálás kísérőjelenségeinek tartott. A felsorolt események önmagukban nem hamisak (bár felületesek), csoportosításuk és tálalásuk mégis mélyen az.

Külön kategóriát képez az iskolai történelemoktatás. A publicisztika mellett – és itt most hadd ne foglalkozzam a Vasárnapi Újság és a Magyar Fórum “új demokratáinak” profasiszta frázisaival – itt találhatjuk – sajnálatosan, ám logikusan – a legelvadultabb nézeteket⁵. Ez természetesen nem minden tankönyvre igaz, sőt: a szerzők általában igyekeznek röviden és tényszerűen beszámolni az eseményekről. Önmagában persze ez a rövidség is figyelemre méltó. Az 1918–1919-es forradalmak pusztán különlegességük, a magyar történeti fejlődésben elfoglalt sajátos helyzetük miatt (e történelem egyedüli olyan eseményeiként, amelyeket társadalmi forradalomként értékelhetünk) is nagyobb figyelmet érdemelnének – a politikai szimpátiáktól függetlenül. Kiválóan alkalmasak lennének arra, hogy a történelmi alternatívák lehetőségeit, az okok és okozatok egymásra hatását, a régi és új harcát – a történelem dialektikáját – bemutassák a kényszerű olvasóknak. A tankönyv mint műfaj persze szükségszerűen tömör és lényegretörő. Éppen ezért feltűnő, ha a szerzők a rövid terjedelem keretei között is az ideológiai véleményformálást helyezik előtérbe a tények és összefüggések bemutatása helyett. Másrészt tagadhatatlan, hogy a tankönyvek történelemtudat-formáló szerepe messze a legnagyobb: életének egy hosszabb-rövidebb időszakában mindenki akaratlanul is olvasójukká válik, és sokan soha nem is értékelik át többé az akkor megismert eseményeket és véleményeket. Éppen ezért – a tömör tárgyalás és a nagy hatóerő miatt – úgy vélem, egy tankönyv lehet a legalkalmasabb kalauz annak követéséhez, hogy miként értelmezik (át) a történelmet mint olyant, és közelebbről a magyarországi 1919-es események történetét az ezredforduló Magyarországának bizonyos szellemi műhelyeiben. Választásom meglehetősen esetleges, és semmiképpen sem a mai magyar történetírás (vagy akár történelemoktatás) teljességét jellemzi, csupán egy olyan irányultságot, amelyet jellemzőnek látok, és amely felé a hatalom reményei szerint a történelemfelfogás konvergálni fog. E történelemfelfogás nem elsősorban a tényeket igyekszik megváltoztatni: így mondjuk a Kun Béla orgiáiról szóló történeteket meghagyja a szélsőjobb zavaros publicistáinak. “Kiegyensúlyozottságában” sajátos objektivitást követ: a jelenhez (a történelem végéhez?) vezető utat két antagonisztikusan ábrázolt félre osztja. Voltak hátramozdítók (fekete) és a mai rend előfutárai (fehér). Ez a gondolkodás önmaga feltételezett eredményét (a jelent) alapvető pozitívumként ábrázolja, amelynek kialakulásában csupán a fehér oldalnak volt szerepe. A fekete oldal öröksége viszont minden zavaró tényező: 1918–1919 forradalmai (és véletlenül sem a korábbi hatalom) tehetnek arról, hogy miniszterelnökeink csak lélekben regnálhatnak 16 millió magyar fölött, hogy a “negyven év” állandó felemlegetéséről ne is beszéljünk. Csupán a nyilasok tehettek a magyarországi zsidóság nagyrészének elpusztításáról, az “úri” Magyarországnak ahhoz semmi köze. A sor tetszés szerint folytatható.

A tankönyvtermés egyik leginkább átideologizált, legsematikusabb terméke a Salamon Konrád által írt negyedikes gimnáziumi tankönyv⁶. A könyv megfelel a modern pedagógiai szempontoknak, és formájában is a korábbi gimnáziumi tankönyvek örököse: a gimnáziumi tankönyv, amennyiben létezik még ilyen. Nem színvonaltalan munka: óvakodik a tények konkrét elferdítésétől, hiteltelen források használatától. Ideologizáltsága pedagógiailag igen ügyes: szinte észrevétlenül teremti meg az azonosulás légkörét az olvasóban. Szemlélete koherens, bár céljai miatt időnként ellentmondásba kerül a tényekkel – ezek felett nagyvonalúan átsiklik. A könyv presztízsét emeli, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg (először 1993-ban), így vélhetőleg bizonyos központi elvárásokat is leképez. Leginkább ezért és nem különös érdemeiért vagy hiányosságaiért választottam rövid és esetleges – semmiképpen sem tudományos igényű – elemzésem tárgyául.

A szerző sokat felhasznál a két világháború közti ellenforradalmi korszak ideológiai toposzaiból, időnként aktualizálva azokat. A könyv egy-egy félmondattal utal az összeesküvés-elméletre, a külföldiek (oroszok) aknamunkájára, a kommunista “puccsra” stb. A Károlyi-kormánnyal szemben álló “szélsőségesek” közül Salamon kizárólag a kommunisták számára tartja fenn dehonesztáló jelzőit (nem tagadja ugyanakkor a szélsőjobboldal létét sem, ám szerepét nem elemzi):

“Észrevették ezt (ti. hogy a kormány fegyveres likvidálásukra törekszik – K. P.) a szélsőségesek is, akik a Moszkvából hazatért Kun Béla és társai vezetésével megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját (november 24.). A megszerveződött szélsőbal egyre fenyegetőbbé vált. A kommunisták az orosz bolsevikoktól kapott anyagi támogatás segítségével megteremtették annak lehetőségét, hogy felelőtlen ígéreteiket nagy példányszámú újságokban és röplapok tömegével terjesszék, tovább heccelve ezzel a nyomorgó és amúgy is elégedetlen tömegeket. E lelkiismeretlen propaganda hatására egyre több szűkölködő kezdett hinni abban, hogy minden jóra fordul, ha a kommunisták kerülnek hatalomra” (a szerző kiemelése) – olvashatjuk a Nemzeti összefogás – kommunista szervezkedés című alfejezetben.⁷ A “nemzeti összefogás” – ismerős szófordulat szinte minden párt választási retorikájából – az ellentétpár pozitív oldala. Az “összefogással” szemben a kommunisták (fekete) ugye “szervezkednek”, sunyin szembeszállnak a nemzetiekkel, akik – mint a szövegből egyértelműen kiderül – arra fogtak össze, hogy a kommunistákat eltegyék láb alól. De vizsgáljuk meg jobban a szöveget!

A legfontosabb szempont a forradalom legitimitásának tagadása. A későbbi fordulatot – amely de jure valóban államcsínynek tekinthető – Salamon szerint csak az tette lehetővé, hogy a kommunisták felheccelték az “amúgy is elégedetlen” tömegeket. Hogy ezek a tömegek mitől voltak “amúgy is elégedetlenek”? Hogy egy háború állt mögöttük, amelyben jórészt ezek a “tömegek” véreztek el, nyomorodtak meg, hogy ezek a tömegek nyomorogtak a hátországban? Semmiség. A “tömegeknek” – Salamon és a kurzus véleménye szerint – csöndben és bizakodva kellett volna tűrniük sorsukat, és forradalom helyett a szavazófülkében kellett volna politizálniuk, ahol is a “demokratikus és alkotmányos erőkre”, nevezetesen a Bethlen–Lovászy féle csoportosulásra (fehér), a korábbi, háborút és nyomort hozó politika egyenes folytatóira kellett volna szavazniuk. A “tömeg” azonban azért “tömeg” (és nem “nép”), hogy ne hallgasson az ilyen intelmekre. A “szűkölködők” ugyanis valóban megvonták bizalmukat – ha volt még mit megvonniuk – az uralkodó osztálytól, és inkább a “lelkiismeretlen propagandára” hallgattak, amely emberibb életkörülményeket, de mindenekelőtt gyökeres változást ígért. Ebben, és nem a moszkvai pénzben, vagy néhány száz agitátor fanatizmusában rejlett az események valódi oka. 1919 elején csupán a politikai elit vélte úgy Magyarországon, hogy nincs szükség forradalmi változásokra. Persze ha már a politikai elit sem vélte volna így, akkor nem is lett volna szükség rájuk.

Salamon egyébként rövid szemelvényt is közöl a “lelkiismeretlen propaganda” fő orgánumából, a Vörös Újságból: “Fönn akarjuk tartani a magyar proletariátus osztályöntudatát, el akarjuk őt választani a tudatlan, lelkiismeretlen, korrupt s a háború bűnével megfertőzött magyar uralkodó osztályoktól… szervezni akarjuk őt a harcra, s fel akarjuk benne kelteni a nemzetközi szolidaritásnak tervszerűen elhomályosított érzését…” – vajon ezek a szavak valóban olyan szörnyű perspektívát jelentettek az egykorú “szűkölködők” számára? És vajon lehetett volna-e bármiféle mozgósító hatásuk a háború sokkja nélkül? A könyvet használó gimnazisták mindenesetre megkapták a tananyagba ágyazott erkölcsi útravalót, anélkül, hogy a szerző igyekezett volna rávilágítani az események valódi okaira. A továbbiakban a szerző – némiképpen ellentmondva saját korábbi véleményének – megállapítja, hogy “a magyarországi proletárdiktatúra a győztesek mohóságának következtében jött létre”. Kétségtelen, ez egy szempont. Kizárólagos szempontnak azonban nehéz lenne elfogadni. Még a Károlyi-kormány bukása is sokkal összetettebb volt, mint hogy csupán a Vyx-jegyzék benyújtásának legyen tulajdonítható, ám az, hogy ezután lényegében a radikális baloldal vette át a hatalmat, sokkal több körülménynek köszönhető. Hiszen ha Károlyi nem is, sok burzsoá politikus kész lett volna aláírni bármilyen fegyverszünetet és demarkációs egyezményt a hatalomért cserébe: Trianont sem a kommunisták írták alá. Olyan burzsoá politikai erő is került volna, amelyik az utolsó csepp vérig – mármint a közkatonák utolsó csepp véréig – hajlandó lett volna védeni az ország területét. Ám mindezek az erők, az egész kapitalizmus átmenetileg diszkreditálta magát: ellenforradalmi volt, és a közvélemény forradalmat akart. Nem igazán azt, amit a kommunisták igyekeztek a gyakorlatba 133 napig átültetni, de semmiképpen sem ellenforradalmat. Többet akartak, mint amit 1918 októberétől kaptak, és nem kevesebbet.

A könyv a Károlyi-kormány bukásának okát leginkább a kommunista propagandában látja, a kommunista hatalomátvételt pedig az antant mohóságában. Történelemszemlélete sematizált, fekete-fehér marad: a “kommunista propaganda a polgári kormány mindenáron való lejáratására törekedett. Ezért olyan követelésekkel és jelszavakkal hívta tüntetésre az amúgy is joggal elégedetlenkedő tömegeket, amelyek teljesítése eleve lehetetlen volt. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hatalomra jutva ígéreteiket számon kérhetik. Céljuk ugyanis az volt, hogy az elégedetlenség ébrentartásával megakadályozzák a polgári rendszer megerősödését, és kikényszerítsék a ‘forradalom továbbvitelét szocialista forradalommá’. (A szerző kiemelései).”

Az elképzelés, amely szerint a mindenkori ellenzék csupán a mindenkori kormány “lejáratására” törekszik, állandóan és rendszertől függetlenül visszatérő politikai közhely. Általában a különféle politikai erők ezt valóban oly módon teszik, hogy teljesíthetetlen, sőt, általuk sem komolyan gondolt ígéretekkel bombázzák potenciális (szavazó)bázisukat. Ha a vizsgált korszak kommunistáit valami megkülönbözteti általában a politikusoktól, akkor éppen az, hogy esetükben ez egyáltalán nem volt így. A polgári politika valóságos ideáljai – magántulajdon, nemzet stb. – azonban nem kerülnek antagonisztikus ellentétbe valóságos lehetőségeivel. Mivel célja alapvetően a rendszer fenntartása, ezért ígéretei ezen a szinten csupán barokkosan túlzók, de nem rendszeridegenek. A kommunisták célja azonban – akkor még – éppen ezeknek az alapértékeknek a totális meghaladása volt. ők maguk tudták a legjobban, hogy bukásuk elkerülhetetlen, amennyiben nemzetközi méretekben nem képesek a “forradalom továbbvitelére”. Ígéreteiket a fennálló rendszerrel szemben tették meg, és ezen ígéretek sine qua non-ja maga a győztes forradalom lett volna. A “semmik vagyunk, s minden leszünk” étoszában ezek a követelések nem egy választási kampány elemeit képezték, hanem egy feltételezett történelmi folyamat logikus lépcsőfokait – amely folyamat nem azon bukott el, hogy a kommunisták “felelőtlen ígéreteket tettek”, hanem azon, hogy a meghaladni vélt kapitalizmus még óriási integratív erőforrásokkal rendelkezett. A kommunisták – akik természetesen a hatalomra törtek – ezt a teljes folyamatot időszerűnek látták és felvállalták, ezáltal ígéreteiket is “komolyan vették”. Éppen ebben rejlett gyengeségük is: számukra bármiféle kompromisszum éppen saját rendszerük bukását hordozta, ahelyett, hogy megerősíthette volna. Enélkül a kommunista mozgalom saját belső dinamikája, egész története nem érthető meg, és a kommunizmus a kapitalista viszonyok logikus történelmi terméke helyett – ízlés szerint – jóakaratú fantaszták és/vagy fanatikus szörnyetegek tévtanává degradálódik.⁸

Salamon két oldallal később önnön tézisével is ellentmondásba keveredik: A proletárhatalom intézkedései című alfejezetben szemére veti a diktatúrának a túlhajtott béremeléseket, a lakásrekvirálásokat, a mezőgazdaság szocializálását. Mindezek persze az államrezon és a reálpolitika szempontjából valóban lehetetlen intézkedések voltak, ám éppen azt mutatták, hogy a kommunisták komolyan vették korábbi ígéreteiket. Ez természetesen nem morális kérdés – és semmit sem változtat a felelősség kérdésén sem –, hanem éppen azt mutatja, hogy a kommunisták más struktúrákban gondolkodtak.

Salamon meglepő módon nem hangsúlyozza túl a vörösterror jelentőségét. Nem idézi a Váry-féle adatokat, sőt, a korábban agyonhallgatott, manapság előtérbe tolt Cserny József nevét meg sem említi. Azt talán vitatnám, hogy a tanácshatalom a lázadó ludovikásokkal szemben – úgymond – “kegyetlenül” járt el, bár kétségtelen, hogy büntetésük – a lázadó ifjakat Sinkó Ervin kezére adták, aki, horribile dictu, Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasott fel nekik – nem mindennapi megterhelést jelentett a büszke tisztnövendékeknek. A vörösterrorral szemben a szerző inkább az ideológiai “túlkapásokra” összpontosít A diktatúra csak torz lehet című alfejezetben. Itt a különféle agitátorok tetteiről olvashatunk, akik közül az egyik “arra ragadtatta magát, hogy az úrnapi szertartáson leköpje az oltáriszentséget”. Mindez a törzsanyagban kicsit súlytalannak látszik. Nyersebben fogalmazva olyan ívű aránytévesztés (kevésbé jóhiszeműen: célzatos ferdítés), mint túlharsogni néhány középiskolás akcióját, akik elfűrészeltek egy fakeresztet, és közben elnézően mosolyogni az utcákon romákat és külföldieket megtámadó újfasiszta hordák akciói fölött. Azt azonban mindenképpen illett volna példákkal alátámasztva is megemlíteni – hamár, hangsúlyozom, gimnáziumi törzsanyagról van szó –, hogy a Tanácsköztársaság szigorúan fellépett az ilyen “túlkapások” ellen, és bár valóban terjengtek rémhírek például a nők “köztulajdonba vételéről”, ám ezeket inkább az ellenforradalmi félelmek, mint a forradalmi várakozások gerjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság igyekezett elejét venni a hasonló mendemondáknak: így születtek meg olyan történelmi unikumok, mint például a Kommunizáljuk-e Zsófit? című népszerű brosúra. Ehelyett arról informálódhatunk, hogy bár az ilyen megnyilatkozások a diktatúra vezetői számára is tűrhetetlenek voltak, “de e szélsőséges esetek hosszú sora jól mutatja, hogy a társadalom mely elemei voltak azok, amelyek úgy érezték, hogy a proletárdiktatúrával elérkezett az ő idejük”. Akinek van szeme, láthatja.

Mindez persze csupán a mai magyar történelemszemlélet egyik – véleményem szerint legárnyékosabb – oldala. Az is a teljesség minden igénye nélkül és még csak nem is objektíven bemutatva: a fenti példák is azt sejtetik, hogy objektív történetírás nincsen, csupán objektív történelem. A történész saját osztályszempontjai szerint osztályoz, kiemel, kapcsolatba hoz, elemez és véleményt alkot. Ha mindezt tudományos tisztességgel teszi, akkor – tartozzon bármely történetírói iskolához és legyen bármilyen személyes politikai meggyőződése – műve többet árul el tárgyáról, mint magáról a történészről. Ellenkező esetben sokkal inkább a szerző saját korának lesz lenyomata. A fentebb idézetteknek, úgy gondolom, vajmi kevés köze van az 1919-es Magyarországhoz. Sokkal többet elárul arról, hogy napjainkban mi folyik a magyar közgondolkodásban. És ez utóbbi – saját, abszolút szubjektív véleményem szerint – sokkal csúnyább látvány.

Jegyzetek

¹ Az állam mai “demokratizmusának” hangsúlyozása, a “semleges” állam meghirdetése, másrészről pl. a szovjet és a náci állam mostanában divatos összemosása (“totalitárius állam”, mintha létezne “partikuláris állam” is…) véleményem szerint nem más, mint a polgári demokrácia önigazolási-elhatárolódási törekvése saját termékeivel szemben: a jólnevelt polgár számára az evés lehet társasági téma, még az emésztés problémáiról is beszélhet, az ürítés azonban tabu marad…

² Mint azt Sasváry Szilárd, kulturális államtitkár egy interjúban nemrég kifejtette, a kormány azért Bethlen Istvánról és nem Károlyi Mihályról készít monstre játékfilmet, mert “Károlyi személye jobban megosztja a közvéleményt”.

³ Ezt természetesen az is magyarázza, hogy korábban számtalan – gyakran igen színvonalas – kötet foglalkozott ezzel a témával. Újat mondani, új szempontokat találni persze mindig lehet és érdemes is. A régieket újra felmelegíteni már kevésbé.

⁴ Courtois, Werth, Panné és mások: A kommunizmus fekete könyve. Bp., 2000.

⁵ A Tanácsköztársaság és az 1918-as polgári forradalom tankönyvi értékeléseiről lásd Szabolcs Ottó munkáját: Iskolai tankönyvek az 1918–19-es magyar forradalmakról (1920–1984). (Valójában 1994-ig dolgoz fel tankönyveket). Eszmélet, 25. sz., 83–103. old.

⁶ Salamon Konrád: Történelem IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993.

⁷ Salamon: id. mű, 38. old. Érdemes az idézetet összevetni az ellenforradalmi korszakban megjelent egyik történelem tankönyv, az 1926-ban kiadott ötödikes elemi iskolai történelemkönyv idevágó soraival: “Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Felizgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket.” (idézi: Szabolcs: id. mű, 84. old.)

⁸ Éppen így nem érthetjük meg a fasizmust sem az azt szülő körülmények – végeredményben a kapitalizmus – megértése nélkül. Míg a fasizmus lényegében felfokozott kapitalizmus, a tőkés rendszer racionális irracionalitása, addig a kommunizmus ezen rend antitézise. A fasizmus primer ellenforradalom, amely önmagát éppen ezért tekinti forradalminak, de nem rendszeridegen jelenség. A kommunizmus ezzel szemben – kapitalista integrációjáig, vagyis a sztálinizmusig – a kapitalista rendszer antagonizmusa, majd sajátos kapitalista ideológiaként (ekkor viszont már nem kommunizmus) a forradalommal legitimált ellenforradalom.

Az amerikai történész értelmezi a fasizmus fogalmának fejlődését, és viszonyát az antiszemitizmushoz és a totalitarizmus kategóriájához. Az interjú rövid változata megjelent a Népszabadságban.

Beszélgetés Dietrich Orlow-val

Dietrich Orlow professzor történész a Boston Egyetemen az Egyesült Államokban, és az európai fasizmus egyik vezető szakértőjeként tartják számon. Dietrich Orlow 1937-ben született Hamburgban (Németországban). Első diplomáját az Ohio Egyetemen szerezte, majd 1962-ben doktorált a Michigani Egyetemen. Pályakezdőként, 1962–67 között a College of William and Mary oktatója volt. 1968-ban jelent meg első könyve A nácik a Balkánon címmel. 1971-ben lett a Boston Egyetem professzora, és ugyanott 1980–84 között a történelem tanszék vezetője volt. 1999-ben már negyedik kiadásban jelent meg könyve A modern Németország története címmel. Ugyanebben az évben Common Destiny címmel jelenik meg könyve a német, a francia és a holland szociáldemokrácia háború utáni történetéről. Orlow professzor jelenleg éppen a két világháború közötti francia és holland fasiszta szervezeteket, valamint ezeknek a Harmadik Birodalomhoz fűződő viszonyát tanulmányozza a holland királyi akadémia (NIAS) vendégeként. A fasizmus múltját és jelenét érintő kérdéseinket a Hága melletti akadémiai kutatóintézetben (NIAS) tettük fel neki.

Kialakult-e már valamiféle konszenzus a történészek között a fasizmus eredetéről és természetéről?

Nincs konszenzus, és soha nem is volt. Megfigyelhetünk egy ingamozgást kétfajta megközelítés között. Az egyik a nominalizmus, amely azt mondja, hogy minden mozgalom különleges, a másik pedig az univerzalizmus, amely szerint a sokféle fasizmus mindegyike néhány alapvető vonással jellemezhető. Az utóbbi véleményt képviseli például Anthony Payne és Roger Griffin. Mindketten azt állítják – amivel én egyet tudok érteni –, hogy létezik egy generikus fasizmus, amely kimutatható a legkülönbözőbb fasiszta mozgalmakban és személyekben.

Lényegét tekintve különbözik-e a fasizmus és a nemzeti szocializmus?

Ez attól függ, kit kérdezünk. Én magam azt mondanám, hogy nem. Vannak történészek, akik úgy érvelnek, hogy a két irányzat közötti lényegi különbség a rasszista tényező, és különösképpen a faji determinizmus. Eszerint a nácikat megkülönbözteti, hogy ideológiájukat elsősorban az alsó- és felsőbbrendű fajokra építették fel. Ami miatt én ezt nem tartom elfogadhatónak, az az, hogy a rasszizmus nem hiányzott teljes egészében a fasizmus más típusaiból sem. Példul Mussolini egyes nemzeteket – mint az etiópokat – alsóbbrendűeknek tekintett.

Az antiszemitizmus fontos tényező, de nem kell antiszemitának lenni ahhoz, hogy valaki fasiszta legyen. Számos olyan fasiszta mozgalom van, amely nem antiszemita, beleértve az olasz fasisztákat egészen 1938-ig. Akkori változásukat alapvetően a Berlin-Róma tengely létrejöttének tulajdonítják a kutatók. Másrészt viszont nem tekinthető minden antiszemita fasisztának. A brit konzervatív elit sok tagjában kétségtelenül találunk antiszemita érzéseket vagy előítéletet, de semmi szín alatt nem tekinthetjük őket fasisztának. Ugyanezt mondhatjuk bizonyos antiszemita jelenségekről az Egyesült Államokban (említhető például Coughlin atya a harmincas években, aki nem volt fasiszta). Egyes fasiszták különbséget tesznek faji és kulturális antiszemitizmus között. Az utóbbi általában azon zsidók ellen irányul, akik nem teljesen asszimilálódtak a befogadó nemzethez. Franciaországban metêques-nek hívták őket. A kulturális antiszemiták ki akarták utasítani őket Franciaországból; tulajdonképpen minden zsidót, aki 1918 után vándorolt be. Vissza akarták őket küldeni oda, ahonnan jöttek.

Mennyire volt elterjedt a fasizmus a két háború közötti Európában?

A válasz attól függ, hogy melyik történettudományi irányzatot követjük. Ha a francia Réné Rémond-ra hallgatunk, ő megmagyarázza nekünk, hogy Franciaországban minden fasisztának látszó mozgalom valójában bonapartista volt. Ezen a nyomon haladva kizárólag Olaszországra és Németországra korlátozódna a jelenség. Még tovább menve, az olasz Renzio De Felice nemrégiben arra a következtetésre jutott, hogy Mussolini sem volt igazán fasiszta. Ebben az esetben marad a német nemzeti szocializmus, amelyre egyesek azt mondják, hogy az nem a fasizmus egy formája, aminek következtében megállapíthatjuk, hogy fasizmus nem is létezett. Ez abszurd.

Ha fasisztának nevezünk olyan szervezeteket, amelyek nem hívták így magukat, milyen kritériumok alapján használjuk ezt a jelzőt?

Magam Roger Griffin definícióját kölcsönvéve bizonyos “negatív” és “pozitív” kritériumok megléte esetén beszélek fasizmusról. “Negatív” kritérium például, hogy minden fasiszta anti-demokratikus. Azt mondják, hogy egy ország sohasem lehet sikeres, ha fenn akarja tartani a demokráciát. Szükségük lehet egy misztikus vezetőre is, de amit nagyon nem szeretnek, az a parlamentáris demokrácia, a pártok közötti kompromisszumok és a demokrácia egyéb tartozékai. Emellett élesen antikommunisták és antimarxisták, és emiatt a két világháború között ellenségeiknek tekintették a szociáldemokratákat is (akik akkor még a marxista ideológia jegyében politizáltak).

Ami a “pozitív” kritériumokat illeti: mindannyian valamiféle korporatizmusban hisznek, és ebből kiindulva azt gondolják, hogy lehetséges modernizálni és fejleszteni egy ország gazdaságát osztálykonfliktus és osztályjellegű feszültségek nélkül. Gazdasági ígéretük mindig az volt, hogy elő tudják mozdítani az ország gazdasági jólétét tőkés kizsákmányolás és egyidejűleg bolsevik típusú diktatúra nélkül. Hívószavuk ezzel összefüggésben a Volksgemeinschaft, amelynek jelentése: népi közösség.

A másik nagy “pozitív” tényező, hogy a nemzetet egy szerves egységnek tekintik. A nemzet több, mint az egyének, állampolgárok összessége. A fasiszta teleológia szerint a nemzet sikere fontosabb, mint az egyének jóléte – ez utóbbit ők a liberális egoizmus és önzés megnyilvánulásának tekintik és elítélik. Az egyéni boldogság számukra kevésbé fontos, mint a nemzet boldogsága. Joseph Goebbels mindezt így fogalmazta meg: Du bist nichts, dein Volk ist alles (“te semmi vagy, a nép minden”).

Mit gondol a kelet-közép-európai fasizmusokról, és különösképpen a két világháború közötti Magyarország viszonyairól?

Nagyon keveset tudok a Németországtól keletre fekvő országokról. Azt tudom, hogy Horthy nem volt fasiszta; ő egy régivágású, reakciós konzervatív volt. A nyilaskeresztesek azonban fasiszták voltak, csakúgy, mint a Vasgárda Romániában és hasonló szervezetek Szlovákiában és Horvátországban.

Vannak-e olyan vonásai a két világháború közötti fasizmusnak, amelyek a háború utáni konzervativizmusban vagy a keresztény-demokráciában éltek tovább?

Nincsenek, sőt éppen fordított a helyzet. Éppen a fasizmus operált azzal, hogy a régi konzervatív program bizonyos elemeit vette át, mint például a tulajdon vagy a hadsereg tisztelete, a család tekintélyének tisztelete és bizonyos esetekben az egyház iránti tisztelet. A fasizmus azonban ezeket kiforgatja és hozzáadja a maga sajátos elgondolásait. A háború utáni keresztény-demokrácia egyértelműen mentes a fasisztoid felhangoktól.

Tapasztalunk-e az utóbbi években változást abban, ahogyan a történészek a két világháború közötti fasizmust megítélik?

Elég sok változás tapasztalható. Egyre inkább visszatérünk a generikus fasizmusfelfogáshoz. Ez a kilencvenes évek elején-közepén kezdődött, és a legfontosabb szerzőként említhető Ze’ev Sternhell, aki izraeli, de Franciaországban él és franciául ír. Több könyvet is publikált a témában, kezdve a Neither Left nor Right (Sem bal, sem jobb) cíművel, amelyben amellett érvelt, hogy a fasizmus valójában egy harmadik utat próbált meg találni a hagyományos konzervativizmus vagy liberalizmus és a marxizmus között. Egy másik művében (Fascist Ideology) azt fejti ki, hogy a fasiszta gondolatok származási helye alapjában véve nem is Németország vagy Olaszország, hanem Franciaország. Az általam korábban említett Payne és Griffin a fasizmus generikus értelmezését tekintve Sternhell követőjének számít, azzal a különbséggel, hogy ők nem tekintik a fasizmus bölcsőjének Franciaországot.

Van-e jelentése a történész számára a “totalitáriánus” kifejezésnek, vagy ez inkább a politikai ideológusok eszköze?

Kétségtelenül van jelentése, de csak bizonyos történészek számára. A szónak eléggé ellentmondásos a története. Amiben a történészek egyetértenek, az az, hogy soha nem létezett egy bizonyos totalitáriánus társadalom, ugyanakkor kétségtelen, hogy bizonyos országok – mint a Harmadik Birodalom és a sztálini Szovjetunió – megkísérelték a totalitáriánus társadalom megteremtését. A bonyodalom a szó körül – különösen az ötvenes és hatvanas években – abból származott, hogy egyértelműen a politikai propaganda eszközévé vált. A társadalomtudósok így próbálták meg összemosni a náci Németországot a szovjet Oroszországgal. Mondván, hogy mindkettő a nyugati szabadság és demokrácia ellenségeként lépett fel. A történészek azonban ezt meglehetősen kényelmetlennek találták, ennek okait Abbott Gleason fejtette ki Totalitarianism című könyvében. Általában a történészek kerülik is ennek a szónak az analitikus és heurisztikus kategóriaként való használatát.

Vannak olyan nézetek is, amelyek szerint a francia forradalom és a felvilágosodás (Rousseau stb.) tekinthető minden modern totalitarianizmus forrásának. Ez azonban felettébb problematikus vélekedés. Nekem alapvető módszertani fenntartásaim vannak a több generáción átívelő, egyenes vonalú kauzalitás feltételezésével. Ez egyszerűen történelmietlen.

Találunk-e implicit vagy explicit politikai megfontolásokat egyes történészek mai fasizmusértelmezésében?

Megfigyelhetünk olyan kísérleteket, amelyek a nemzeti történelmeket megpróbálják megtisztítani az életképes fasizmus jelenségétől. Ez azt jelenti, hogy ha sikerül marginalizálni a fasisztákat a nyugat-európai történelemkönyvekben, akkor azt mondhatjuk, soha nem is voltak fontosak. Következésképpen a parlamenti demokráciát egy egyenes vonalú sikersztorinak lehet tekinteni. Előfordul az is, hogy egyes mai politikai szereplőkről (Berlusconi stb.) akarják elterelni a fasizmus gyanúját; ez az érzésünk alakulhat ki Renzio De Felice már említett művével kapcsolatban.

Másrészt viszont egyes baloldali, marxista történészek nagyon szoros kapcsolatot akarnak kimutatni a kapitalizmus és a fasizmus között, mondván, a fasizmus csak egy módja volt annak, hogy a kapitalizmus megpróbálja magát életben tartani. Lutz Niethammer könyve (Formen bürgerlicher Herrschaft) olyan politikai rendszerelemzést tartalmaz, amely egy kalapba teszi a parlamenti demokráciát és a fasizmust azon az alapon, hogy ezek csak a tőkés rendszer különféle uralmi formái. A legtöbb történész ezt így nem fogadja el.

Van-e valami, amit a leggyakrabban használt történelemkönyvek rosszul mutatnak be a fasizmust illetően?

Nagyon sok ilyen elemet lehetne mondani. Ilyen például annak tagadása, hogy az országban létezett komolyan vehető fasiszta erő, vagy sokszor tévesen említenek bizonyos személyeket a fasiszta táborban. Sokszor fordul elő, hogy hibásan feltételeznek szoros kapcsolatot a helyi fasiszták és a külső ellenség között. Sok a tévedés, és mivel ezek a történelemkönyvekben fordulnak elő, befolyásolják a következő generáció gondolkodását.

Mivel indokolható, hogy gyakran hasonlítják Adolf Hitlerhez korunk ellenszenves politikai szereplőit (Szaddám Huszein, Szlobodan Milosevics, Oszama bin Laden stb.)?

Én ezt helytelennek tartom. Nem vagyok biztos benne, hogy Szaddám Huszeinnek van valamiféle ideológiája, azon túl, hogy hatalmon akar maradni. Hasonlóképp, Milosevics egy szélsőséges nacionalistának tűnik, de valójában nem látunk benne mély ideológiai motivációt. Oszama bin Laden vallási szélsőséges figura, és ha abból indulunk ki, hogy egyesek a nácizmust egyfajta szekuláris vallásnak tartják, akkor van némi alapja az összevetésnek, ha nem is az azonosításnak. Én azonban ezt az analógiát egyáltalán nem tartom meggyőzőnek.

Hivatkozások

Gleason, Abbott (1995) Totalitarianism: The Inner Story of the Cold War, New York

Griffin, Roger (1991) The Nature of Fascism, New York

Payne, Stanley G. (1995) A History of Fascism, 1914–1945, Madison

Sternhell, Ze’ev (1978) La droite révolutionnaire 1885–1914. Les origines françaises du fascisme, Paris

Sternhell, Ze’ev (1986) Neither Right nor Left: Fascist Ideology in France, Berkeley

Sternhell, Ze’ev (1996) The Birth of Fascist Ideology: From Cultural Rebellion to Political Revolution, Princeton

Andor László

Mivel sem a szovjet zenéről, sem a Harmadik Birodalom zenei életéről eddig szisztematikus áttekintés nem született magyar nyelven, nagy érdeklődéssel kezdtem forgatni Tokaji András Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyvét. Reméltem, hiányos ismereteimet kiegészíthetem Prokofjevről, Schönbergről, Sosztakovicsról, hogy csak néhány nagy zeneszerzőt említsek, akik ebben a korban működtek. Csalódást azonban nem csak az okozott, hogy e zeneszerzőkről összesen két oldalnál többet nem olvastam. Megtudhatjuk ugyanis, hogy a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom zenei élete között lényegi tekintetben kevés különbség van. De az 1945 utáni Magyarországra is ugyanez érvényes. Ez ösztönzött arra, hogy a szerző korábbi műveivel is megismerkedjek.

Tokaji András zeneszociológus; eddigi főbb kutatásai főleg a magyarországi tömegdalok és mozgalmi dalok elemzésére terjedtek ki. Mozgalom és hivatal című munkájában a magyar tömegdalokat vizsgálja, egyrészt a politikával, esztétikával, bürokráciával összefüggésben, másrészt konkrét műveken keresztül, főleg funkció, világkép és világnézet szempontjából, egy igen kidolgozott szemiotikai apparátussal. Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című könyvében ehhez hasonlóan jár el, a könyv egyharmadát azonban Maróthy János Zene és polgár, zene és proletár című művének kritikája teszi ki. Jelen művében, a “totalitarizmus egyetlen, nagy freskóját” igyekszik megfesteni, a zenén keresztül kimutatva a két rendszer lényegi azonosságát.

Kritikám főleg az utóbbi paradigmából fakadó hiányosságokra és torzításokra irányul. A dolgozatban azonban többször is utalok rá, hogy Tokajit nem mint “tömegdalszakértőt” éri bírálat. Ami a könyv tömegdalokra, intézményekre vonatkozó részeit illeti, ezek sokszor fontos és hasznos információkat tartalmaznak. A probléma a kontextus, amibe elemzéseit helyezi.

Dolgozatomban nem teszek mást, mint a fejezeteken végighaladva felfedem az említett torzításokat, ha a téma megkívánja, kitérve Tokaji korábbi munkáira is. Mivel több fejezet hasonló okok miatt bírálható, ez esetben csak utalok a már korábban elmondott kritikára, vagy a probléma egy másik oldalát is felfedem. A dolgozat végén nem összegzem a főbb észrevételeket, hanem a továbblépés irányát próbálom felvázolni. A hivatkozott oldalszámok, ha az külön nincs jelezve, a következő kötetre vonatkoznak: Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban. Bp. Balassi Kiadó, 2000.

A könyv (tulajdonképpen cikkgyűjtemény) elméleti megalapozását a “Bevezetés” szolgálja. Mint a címből is sejthető, az alapot az arendti totalitarizmus-elmélet nyújtja. Hogyan jelenik meg ez a jól ismert felfogás Tokaji András művében? A szerző valószínűleg túl röviden akart túl sok mindent elmondani, így egy tízoldalas, meglehetősen heterogén képet kapunk a totalitárius elméletről. Miközben minél több idézettel (többek között Jászitól és Turatitól) igyekszik alátámasztani a téziseket, sajnos éppen a tézisek kevéssé artikuláltak, illetve felszínesek. Megnehezíti a dolgot, hogy a szerző érezhetően a német oldal felől közelít a témához, ezáltal a “közös társadalmi gyökerek” között találkozhatunk a weimarizálódással, a liberalizmus válságával. Már a két gyökeresen eltérő társadalmi háttér (tudniillik a századelő orosz és német berendezkedésének) egybecsúsztatása is meglehetősen abszurd ötlet, ahhoz azonban még több jóindulat kell, hogy Oroszországban liberalizmusról, netalán városi burzsoáziáról beszéljünk. Nem elég rámutatni az “antikapitalista kiindulásra” (97. o.), azt is be kell mutatni, hogy erre milyen megoldási javaslatok születtek. A programok igazán ezen a ponton válnak jellegzetessé – és különbözővé. A többi tézis (pl. a két rendszer időben egymás után jött létre, a nemzetiszocialista gondolkodók marxi gyökerei, az állami beavatkozás, a két rendszer egymás iránt érzett ellenszenve, egy későbbi fejezetben: átfedések a társadalmi bázisban) szintén keveset bizonyít, közös gyökereket semmiképpen. Más kérdés, hogy ha a társadalmi háttér hasonlóságát akarjuk demonstrálni, akkor ezt nem ideológiai hasonlósággal kell alátámasztani (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy a “fasizmus” mint gyűjtőfogalom szintén nem kielégítő). A szerző azt írja, nem célja az egyik rendszert a másik fölé helyezni (hozzátehetjük: mivel inkább közelíteni szeretné őket egymáshoz), ám a rövid bevezetőből mégis az tűnik ki, hogy a különböző politikai berendezkedések összehasonlítása a “jobb-rosszabb” ellentétpár mentén megy végbe. Azt hiszem, aligha követünk el nagyobb hibát, mint ha rangsorolni próbáljuk a különböző rendszereket, nem beszélve arról, hogy igen veszélyes kimondani egy ideológiáról, hogy “jobb”, mint a másik. Sem Hitlert, sem Sztálint nem azért kell bírálnunk, mert “rossz” ember, vagy gonosz jellemű lett volna. Ugyancsak rossz módszer, ha a “véráldozatok száma” alapján akarunk következtetéseket levonni.

Természetesen nem az a probléma, hogy két rendszert összehasonlítunk – ezt gyakran meg kell tennünk. Nem szabad azonban egy prekoncepció rabjaként csak azért egy kalap alá venni a rendszereket, mert bizonyos hasonlóságot mutatnak. Így két hibát is elkövetünk: egyrészt elmulasztjuk a tágabb vizsgálatot (talán ezek a tulajdonságok nem csak a vizsgált rendszerek sajátosságai, hanem ráillenek olyanokra is, amikre nagyon nem szeretnénk), másrészt kirekesztünk sok olyan egyéni jellegzetességet, ami szintén az adott rendszer sajátja, specifikuma. A Harmadik Birodalom és a sztálinizmus zenei életének összevetésekor sajnos a szerző mind a két alapvető hibát elköveti – az értelmezés horizontja ebből adódóan, mint látni fogjuk, egyszerre túl szűk és túl tág. Így veszítenek értékükből azok a fejezetek is, amelyek színvonalasak és sok hasznos információt tartalmaznak.

A bevezetés végén Tokaji kilenc pontban összegyűjti a “nemzetközi” és a “nemzeti” szocializmus különbségeit (14. o.). Sajnos a munka további részében ez a néhány bekezdés nem jut kellő mértékben érvényre, így viszont nem igazán világos a funkciója. Vezérelhette a szerzőt a teljességre törekvés, jó szokását a későbbiekben is megőrizhette volna. Tegyük még ehhez hozzá, hogy a későbbi fejezetekben is találhatóak – mint erre utalni fogunk – elszórva további eszmefuttatások a két rendszer hasonlóságáról. Ezek nemcsak megtörik a gondolatmenet logikáját, de a szerző ellen dolgoznak abból a szempontból, hogy elvész a lényegi mondanivaló, túl sok a körítés.

A bevezetés mint megalapozás nyilvánvalóvá teszi, hogy a két rendszer zenei életének összehasonlítása a hatalom, a politikum szempontjából történik meg – főleg a kultúrpolitikák összehasonlítása mentén. Miután a szerző a két rendszer lényegi hasonlóságát kimutatta, következik a második csúsztatás: akkor a két rendszer zenei életének, kultúrafelfogásának, hatalomhoz való viszonyának is hasonlónak kell lennie. Erre a gondolatra épülnek a következő fejezetek, elsőként a propagandáról.

A vizsgálat fentebbi jellegéből adódóan a könyv nagy része a zenének azt a szegmensét vizsgálja, amit a hatalom saját céljaira felhasznál. Ezt azzal indokolja, hogy bár kezdetben tettek megkülönböztetést pl. a párt számára készült és az egyéb irodalom között, mégis, miután a “pártból állampárt lett”, ez a különbségtétel megszűnik (19. o.). Ha ezt a feltevést elfogadjuk, a zene elsődleges funkciója valóban a propaganda lehet, így a vizsgálat szorítkozhat a propagandazene vizsgálatára. A hipotézist azonban illene megvizsgálni. Nem az a kérdés ugyanis, hogy a propagandacélokra felhasznált zene manipulatív-e ( minden bizonnyal így van), hanem az, hogy az állam mennyi teret enged az egyéni kezdeményezéseknek, illetve mekkora kényszernek érezték az akkor élő művészek a rájuk nehezedő nyomást, kötelező volt-e beállni a propagandazenét termelők sorába, ha igen, ez mekkora kényszerrel történt, volt-e lehetőség kibújni stb. A propagandazene funkciójának kiterjesztése a zenei élet egészére tehát nem adekvát, még olyan politikai rendszerek vizsgálatánál sem, ahol a kísértés erre valóban nagy. Legalább akkora hiba ez, mintha a reklámfilmek zenéjéből kiindulva azt gondolnánk, hogy a multinacionális cégek az egész világ zenei életét meghatározzák, manipulálják (bár ez utóbbi ettől függetlenül még lehet igaz, csak ezt is meg kell vizsgálni). A vizsgálatot a szerző úgy kerüli meg, hogy elméleti, ideologikus írásokat állít egymás mellé. Adós marad azonban azzal, hogy egyrészt ezen célkitűzéseket rendszerbe foglalja (úgy állítja be az egyes szerzőket, mintha azok között nem lenne véleménykülönbség, az irányzatokat nem árnyalja, így egy elméletté gyúrja össze Lunacsarszkij, Lenin, Eisler, Goebbels nézeteit), másrészt annak szétválasztásával, hogy ezen írások közül ténylegesen melyek voltak programjellegűek és melyek tisztán elméletiek; harmadrészt azzal, hogy a kitűzött és a megvalósult célok közötti szakadékot áthidalja (pedig a bevezetőben azt ígérte, hogy ezt fogja tenni). Örömmel olvastam volna többet arról is, hogy a zene funkcionálisan hol helyezkedik el a művészetek között (erről a 23. oldalon egy rövid eszmefuttatás található), de a szerző ezt a gondolatot nem folytatja, ehelyett a “zene, mint fegyver” szerepéről hoz további idézeteket, amelyek legalább annyira nem zene-specifikusak, mint a propagandazenéről elmondottak (gyakorlatilag bármelyik művészetre ráillő idézetek, néha valóban az irodalomról szóló példákkal keverve).

A szerző egyébként maga is észreveszi a “kapitalista árureklám” és a politikai propaganda közötti hasonlóságot (49. o.), odáig azonban nem merészkedik, hogy levonja azt a következtetést, miszerint ez nem totalitárius sajátosság. Csak egyetérthetünk azzal, hogy funkcionálisan a kettőnek hasonló szerepe van. Amikor azonban “választási rigmusokat” idéz 1946-ból (ebben az évben Magyarországon egyébként nem volt választás, csak az előtte levő és a rákövetkező években), elfelejtette megnézni a többi párt választási rigmusait, amelyek nagyjából hasonló eszközökkel operáltak, mint az MKP.

További probléma – és ez az egész mű olvasásakor zavaróan hat –, hogy nemcsak a “fasizmus”, de a “kommunizmus” is gyűjtőkategóriaként szerepel. Így Goebbels-szel és Leninnel a magyar zenei élet, kórusmozgalom alakjai is egy csoportba kerülnek, tovább gyarapítva a totalitárius ideológia jegyében harcolók amúgy sem egészen egységes táborát.

Miután a zene egészét beemeltük a propagandazenék sorába, már nem nehéz bebizonyítani, hogy a totalitárius államok vezetői beleszóltak a művek előadásába, témájába stb. Természetesen igaz, hogy beleszóltak, az erről szóló fejezet sok hasznos információt tartalmaz. A probléma egyrészt a fentebb említett csúsztatással van, másrészt azzal, hogy sem a tartalmi dolgokba való beleszólás, sem a programzene nem a huszadik század találmánya. A zeneszerzők, mint általában a művészek, nem élnek elefántcsonttoronyban, így műveikhez a témát általában kívülről, az őket ért hatásokból merítik. A kérdés, amit Tokaji András is feltesz: szabad-e a művész témaválasztása? (Egy pillanatra fogadjuk el, hogy csak propagandazene létezik a totalitárius rendszerekben!) Nos, nem kell még Norbert Eliasig sem elmennünk ahhoz, hogy lássuk a fejedelmi udvarok, vagy az egyház kultúrakisugárzó szerepét. J. S. Bach a kötheni herceg udvarában versenyműveket, vagy épp a Wohltemperiertest írta, aztán Lipcsébe költözve hetente kellett kantátát írnia, ráadásul úgy, hogy az evangélikus szertartásrendnek megfelelően meg volt előre határozva a prédikáció témája, a lectio, ezekhez kellett a mesternek szöveget keresnie. A Musikalisches Opfer témája pedig, ha igaz, Nagy Frigyestől származik. Régebbi korokban tehát a tartalmi kérdésekbe való beleszólás természetes volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy a művésznek ne lett volna meg a maga szabadsága. Bachnál invenciózusabb zeneszerzőt keveset fogunk találni. Tokaji András feltevése tehát nem bizonyítja azt, hogy ezekben a rendszerekben is teljes volt a korlátozás (hangsúlyozom: lehetséges, de be kell bizonyítani).

Nem igazán érthetünk egyet a programzenéről leírtakkal sem. Tokaji szerint “a komponisták számára a szöveg általában csak alkalom, ürügy szokott lenni zenei vízióik kifejtésére. Ez még azokban az esetekben is áll, ha jelesebb szerzők művei közül válogatnak.” (41.o.) Nos, ez esetben a helyzet még csak nem is ideológiai állásfoglalás kérdése. Ahhoz, hogy megcáfoljuk, nem kell elfogadnunk azt a Tokaji szerint “álmarxista” gondolatot sem, hogy “a tartalom határozza meg a formát”. Nem biztos, hogy örülne Schubert, ha megtudná, hogy miközben Goethe-versek között válogat, vagy dalciklust ír, csak zenei vízióinak keres megfelelő táptalajt. Tokai célja annak bebizonyítása, hogy a művészi szabadság a “totalitárius” államokban a végsőkig korlátozva volt. Ennek alátámasztására egy l’art pour l’art művészetfelfogást tesz meg etalonként, és mindenről, ami ebbe nem illik bele, elítélően ír. Ebben az esetben a “l’art pour l’art” azt jelenti, hogy a művészt semmi nem korlátozza művészi cselekvési képességében, azt tesz, amit akar, politikától, ideológiától, mindentől függetlenül. Már szóltunk arról, hogy ez valószínűleg nem lehetséges, de még ha el is fogadjuk azt a hozzáállást, hogy a művészetnek ilyennek kell lennie, ezt akkor sem szabad egybemosni a “tartalom-forma” kérdéssel. Az, hogy a művésznek teljes szabadság adatik meg, nem jelenti azt, hogy a szöveg másodlagos szintre degradálódik a szemében. A szabadság éppen annak az eldöntését jelenti, hogy mi számára a fontosabb. A művész fejében a “zenei víziók” általában nem elvont képzetekként jelentkeznek, amihez a szöveg fogja nyújtani a megfelelő formát. Hogy pontosan miből áll egy “zenei vízió”, úgy vélem, igen összetett kérdés, témánk szempontjából nem is fontos megválaszolni, csak azt szeretném jelezni, hogy a tartalmat a szöveghez, a formát a zenéhez egyértelműen hozzárendelni nem szabad. Ezzel valószínűleg a szerző is egyetért, ám nem veszi észre, hogy az általánosítás következtében már nemcsak a propagandáról, de a zene egészéről így beszél. Hogy jelenik meg a tartalom-forma kettősség az instrumentális zenében? Az “álmarxizmus” csak a szöveges műfajok sajátja lehet? Tokaji szerint valószínűleg igen, mivel a “totalitárius” államok a szöveges zenét részesítik előnyben. Tehát a szöveg nélküli műfajoknak nincs tartalma, csak formája, amibe az (ál)marxista ideológia nem tud benyomakodni?

Nem kell választanunk tartalom és forma között ahhoz, hogy megállapítsuk: a zeneszerzők valószínűleg a zenét és a szöveget nem kezelik annyira elválasztva, vízióik nem minden külső élményt nélkülöző “ideák”. Erre a rövid eszmefuttatásra csak azért volt szükség, mert erre az esztétikai koncepcióra alapul Tokajinak az az ítélete, hogy ezekben a rendszerekben a művész meg van fosztva minden szabadságától. A szöveg és a zene közötti mély összefüggésnek szintén olyan hagyományai vannak, hogy ebből a szempontból ugyancsak nem túl totalitárius-specifikus az a megállapítás sem, hogy “a szerzők dallamilag és ritmikailag kiemelték a szöveget” (42. o.) Hasonlóan megalapozatlan az a kijelentés is, hogy “a szocreál zenének éppoly kevéssé volt ‘aranyfedezete’, mint a szövegeinek” (43. o., tegyük hozzá, szocreál zenén Tokaji kizárólag mozgalmi dalokat és tömegdalokat ért). Az, hogy a szövegekről ez a véleménye, még következik a gondolatmenetéből, a zenei elemzést azonban e helyen mellőzi, koncepciójából kifolyólag a szövegre koncentrál.

Mindezek közepette elsikkadnak azok a fejezetek, amelyek ténylegesen a témáról igyekeznek tájékoztatást nyújtani, nem pedig a rendszerek hasonlóságát bizonyítani. Ilyen például az intézményekről szóló fejezet. Valóban fontos az intézményrendszer felvázolása, ha politikai szempontból közelítünk a művészet felé. Sajnos a szerző néhány fontos információ közlése után ismét elkalandozik arra a sikamlós területre, hogy a rendszer mennyire kívánja meg a vele való azonosulást. Ha a “zene” témakörbe ez is belefér, beleférhetett volna egy szisztematikus áttekintés az intézmények működéséről is (igaz, erről a későbbi fejezetekben, elszórtan sok mindent találunk). Hasonló érdeklődéssel olvastam a “propaganda-kamaracsoportok” működéséről is; kár, hogy csak alig több, mint egy oldalon keresztül (47–48. o.). Egy kicsit kevesebb “moralizálás” talán több helyet tudott volna szorítani az érdemi fejezeteknek.

Helytálló például az a megállapítás, miszerint a tömegdalokból, indulókból összefűzött kantáták a “protestáns korál és a köré épített barokk nagyformák” (48. o.) hagyományára vezethetők vissza. Szívesen olvastam volna többet erről a rokonságról, egyáltalán: a tömegdalok, indulók eredetéről. Nem arról van szó, hogy egy történeti áttekintés, genealógiai vonalvezetés mindenképpen szükséges. De ha a szerző értelmezési szempontja a zene funkcionalitása, akkor fel lehetett volna tenni a kérdést: volt-e a protestáns korálok és a munkásdalok, tömegdalok között funkcionális hasonlóság? Bár a szerző a bevezetésben leszögezte, hogy a továbbgondolás az olvasó feladata, az azonban az övé, hogy ha két dolgot összekapcsol, akkor ezt indokolja is meg. A protestáns korált, csakúgy, mint a mozgalmi dalokat, sokan énekelték, olyan emberek, akiket valamilyen gondolat vagy cél összeköt. Nem lehet tehát a dolgot annyival elintézni, hogy a tömeghatás manipulálja az emberek érzelmeit (noha kétségkívül ez is idetartozik), a dolog lényegi eleme a közösséghez tartozás, illetve ennek a közösségi szellemnek a megnyilvánulási formái. Erről ad számot mind a gyülekezet által énekelt korál, mind a “tömegdal” (használjuk ezt most gyűjtőfogalomként). Mivel ebben az esetben nem propagandáról van szó (a protestáns koráloknak a szerző, valószínűleg helyesen, nem tulajdonít propagandafunkciót), így ezt itt jelezni kellett volna. Meg kell említeni, hogy a könyv végén, az utolsó fejezetben a szerző visszatér a kantátákra (a protestáns korál mint az egyházi kantáta alkotóeleme került szóba), ekkor már a közösségi funkció hangsúlyozásával. Az érdekes azonban az, hogy ezen a helyen a “vezéreket” dicsőítő, valóban propagandafunkciót ellátó kantátákról van szó, amelyeknek már ténylegesen nem a közösségi szellem erősítése volt a legfőbb feladatuk.

Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy a zene propagandaeszközként való meghatározása egyrészt túlságosan szűkre szabja azt az értelmezési tartományt, amin belül zenéről beszélünk; másrészt az itt megadott, részben helyes ismérvek minden területre kiterjeszthetőek, ahol a művészetet propagandacélokra használják fel. Ilyen például a közérthetőség – kevés propaganda van, ami nem arra irányul, hogy minél többen értsék meg, a sláger mint a zene áruba bocsátása szintén a nagyobb példányszámok felé törekszik, ehhez hasonlóan: a szöveges zene előnyben részesítése – szöveg nélküli reklám nem nagyon van. A csúsztatás alapjául az a feltevés szolgál, hogy az állam az élet minél nagyobb területén igyekszik befolyást szerezni a “totalitárius” rendszerekben – az, hogy ez a befolyás ténylegesen mennyire terjedt ki a zenei szférára, nem derül ki.

A kóruséletről szóló fejezetben tovább erősödik az a tendencia, hogy a szerző a téma kifejtése helyett a totalitárius diktatúrák bemutatását tartja fontosnak. Ez a rövid eszmefuttatás a “diktatórikus berendezkedés szükségességéről” hasonló felépítéssel rendelkezik, mint a Bevezetés: azaz nem igazán rendelkezik felépítéssel. Először a “már a régi görögök is…” szellemében Platónra vezeti vissza a diktatúrák gyökereit, majd azt a következtetést vonja le, hogy a “szerves fejlődés” gondolata nem egyeztethető össze a kommunista ideológiával – ezt Lukács- és Lenin-idézetekkel támasztja alá.

Nem tudni, mi köze ennek a kórusélethez; ha a szerző ezt a témát fontosabbnak tartja, mint amit a könyv címében megelőlegezett, írhatott volna róla külön könyvet, vagy részletesebben is kifejthette volna. Aki pedig a témáról ilyen szellemben kíván tájékozódni, az valószínűleg nem ezt a három oldalt fogja alapul venni, hanem Popper Open Society-ját, vagy a többször idézett, ám az irodalomjegyzékből valahogyan mégis kifelejtett Friedrich-Brzezinski-kötetet, netalántán Hannah Arendt “klasszikus művét” (amiről egyébként még John Lukacs is azt írta, hogy már a megszületése pillanatában elavult és történetietlen volt…). A fejezet már csak azért is feleslegesnek tűnik, mert a következő oldalakon “az államszocializmus szükségességéről” címszó alatt a totalitárius pártok zenepolitikájáról esik szó, főleg német példákkal, amelyek végén a szerző soha nem felejti el odabiggyeszteni: így volt ez a kommunizmusban is… Az esztétika és a gazdaságpolitika egybecsúsztatása a következő példán figyelhető meg: “Eisler Néhány szó a kapitalista zene…című írásában a modern zenealkotásában uralkodó ‘anarchiáról’, ‘káoszról’ beszélt. Ez összecseng Marx szóhasználatával, aki a kapitalista termelést alapvetően ‘anarchikusnak’ írta le, és annak megszüntetésére javasolta a kommunizmust.” (60. o.) A fejezetből egyébként az derül ki, hogy a totalitárius pártok zenepedagógiája aufklérista volt, támogatta a kóruséletet, a szolfézstanfolyamokat, a nép zenei műveltség-szintjének emelését stb. Ez persze azzal van alátámasztva, hogy az állam mindent a felügyelete alá akart vonni, mégis, a végső kicsengés inkább pozitív. (Itt sem ártott volna differenciálni a két rendszer között, hiszen a kommunista berendezkedés nem csak elveket fogalmazott meg e téren; még a szerző is beismeri hogy “több idejük volt”.) Ezen a ponton kerül egy csoportba Fritz Stein (a Reichsmusikkammer vezetőség tagja), Zsdanov és Kodály, akit egy lapon említeni az előbbiekkel már-már kegyeletsértés, hiszen Kodályt ezen a téren végképp nem vezette ideológia, propagandaszándék, legfeljebb az abba vetett hit, hogy a világ és az emberek boldogabbak lesznek zenével, mint anélkül. Így nem valószínű, hogy “kaján elégtételt” érzett volna, amikor “művelődési elveit sikerült elfogadtatnia és állami rangra emeltetnie a kommunistákkal” (61. o.) Kodály mellesleg visszautasította az MDP felkérését egy új himnusz komponálására. Neve még egy helyen fordul elő, azzal kapcsolatban, hogy a “polgáriak táborában” is voltak hívei a kórusok egységesítésének (Kodály és Bárdos Lajos is pártolta, 81. o.). Talán további vizsgálatot igényelne, hogy a “gleichschaltolás” elítélendő erőszakossága mellett milyen volt a tényleges hatása az akkori zenei életre.

A “Kórusélet” fejezet további részei kisebb részben az NSDAP, nagyobb részben az MKP ’45 utáni kóruspolitikáját fejti ki. A könyvnek ezek a részei igen hasznos és fontos információkat tartalmaznak, nem véletlenül, hiszen a magyar tömegdal kutatása Tokaji igazi szakterülete, több könyve is megjelent erről a témáról. Hangsúlyozzuk: nem a könyv tényanyagával van a probléma. Ebben a fejezetben például páratlanul kimerítő leírást kapunk a magyar kórusok szervezeteiről, a beolvasztási politikáról, valamint arról, hogy ez hasonlóképpen ment végbe a náci Németországban is. Még az előző fejezetből hiányolt intézményrendszerről is kapunk néhány “morzsát”. A probléma ismét a kontextussal van, amibe a szerző a tényfeltáró munka eredményeit beleilleszti. A következtetés ugyanis, amit le kell vonnunk a kórusok egységesítéséből: “a szocializmus tehát a civil szférát rendeletileg betiltotta, és az egész társadalmat az állam által ellenőrzött munkahelyre utalta” (69. o.). Az ilyen fokú általánosítás még a zenei élet egészére is túl meredek, nemhogy a társadalom egészére, noha a magyar történelemnek ebben a szakaszában kétségkívül megvolt az erre irányuló törekvés. Az állam ilyen fokú befolyása valószínűleg soha nem létezett, a cél és a megvalósulás között (szerencsére) mindig volt szakadék. További probléma, hogy úgy tűnik, a szerző hipotézisei alátámasztására onnan veszi az adatokat, ahonnan éppen kényelmesebb: amely adatok a hipotézist jobban alátámasztják (a feladat pont annak a vizsgálata volna, hogy megállja-e a hipotézis a helyét). Ez esetben ugyanis a kórusélet kapcsán a Szovjetunióról egyetlen mondatot sem olvashatunk, itt kényelmesebb volt a magyar kóruséletet górcső alá venni (nyilván ebben Tokaji járatosabb). Hogy a “sztálinizmus” kategóriáját milyen tágan értelmezzük, erre vonatkozóan nem kapunk a könyvből segítséget; a szerző magától értetődőnek veszi, hogy az a sztálinizmus, amit annak tart. Nem beszélve arról a további generalizációról, melynek eredményeképpen a náci Németország és a fasiszta Olaszország, akár egy bekezdésen belül is összekeverhetőek lesznek. Így lehetséges az, hogy a premisszákat a magyar adatok szolgáltatják, a következtetés pedig az NSDAP-re vonatkozik (67–68. o.). Hiányoltam továbbá a magyar kórusélet későbbi fejlődését, a kórusok tényleges működésének a bemutatását is. Vagy az már nem tartozik a “sztálinizmus” értelmezési tartományába? Csak addig érdekes számunkra a magyar kórusélet, amíg a “szalámitaktikáról” beszélhetünk? Milyen volt a kórusok repertoárja, a tömegdalok és a többi kórusmű milyen arányban szerepelt a műsorokon? Mikortól jelennek meg egyházi darabok (egyáltalán: mennyire vannak betiltva)? Meglehet, a szerző ezekről a kérdésekről kiterjedt kutatást végzett, ám ezekről ebben a művében is beszámolhatna. E nélkül meglehetősen egyoldalú és tendenciózus képet kapunk a magyar kórusmozgalomról, arról pedig, hogy a Szovjetunióban mi történt, semmilyent. Nem csak azokat a korábbi eredményeket kellett volna beemelni, amelyek segítségével összekapcsolhatjuk a címben szereplő két fogalmat.

A könyv központi magját a “vörös” és “barna” dalokról szóló fejezet alkotja. Tokaji kimutatja egyrészt a repertoárok közös elemeit, az átvételeket, átköltéseket, azt, hogy a fasiszták hogyan használták fel a kommunista mozgalmi dalokat és indulókat. Eközben természetesen ismét kitér a két ideológia közös gyökereire, arra: nem véletlen, hogy fel tudták használni a másik csoport dalait, hiszen a társadalmi rétegbeli és ideológiai átfedések ezt lehetővé tették stb. Igen részletesen foglalkozik a közösségi zenéléssel, közösségi műfajokkal is. Sajnos itt is megfigyelhető, hogy az ideológia kedvéért a társadalmi hátteret figyelmen kívül hagyja: “…a ‘masszovaja pesznya’ sem volt más, mint egy osztály nélküli társadalom megteremtése, a visszaálmodott aranykor idillje” (114. o.). Az obscsinának rendkívül erős hagyománya és hatása volt Oroszországban; a közösségi formák társadalmi gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint az ideológiai szálak. Ez a közösségi hagyomány nem említhető egy lapon azzal az uniformizálással, ami a náci Németország célkitűzése volt. A szerző, ha éppen úgy adódik, szívesen keveri össze a célkitűzéseket a megvalósulással, talán így teljesítve azon ígéretét, hogy a kettő közötti szakadékot át fogja hidalni (amire kísérletet csak a könyv utolsó lapjain tesz). Egyébként az ünnepségek, tömegmegmozdulások németországi elemzésénél nem ártott volna utalni a középkori, sőt ókori hagyományokra, ha már beskatulyáztuk “konzervatívnak”, múltba nézőnek a náci rendszert (ami természetesen szintén erős sarkítás, Hitler sokkal inkább volt “forradalmár”, mint “reakciós”, hogy ismét John Lukacsot idézzük).

Ezek után mint gyakorlatilag hegemón műfajt, az indulót emeli ki, ezzel is bizonyítva, hogy a totalitárius berendezkedések nemcsak hasonló célokat követtek, de a célok eléréséhez is hasonló eszközöket használtak fel. Kritikánk ismételten nem a “tényekre” irányul. Ezen a ponton be kell kapcsolnunk a szerző egy korábbi munkáját, amelyben Maróthy János Zene és polgár, zene és proletár című könyvét kritizálja. E dolgozat keretei között nem célunk bekapcsolódni a vitába, így nem ebben a kérdésben akarunk állást foglalni. Elemzésünk szempontjából azért van szükség a vita felidézésére, hogy lássuk, Tokaji ugyanabba a hibába esett, mint amit Maróthynak felró. Többször szóltunk már “kirekesztésről”, “csúsztatásról”. Idézzük fel, mire is irányult a Maróthy-ellenes polémia!

Tokaji András Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című kötetének közel harmadát szenteli annak bebizonyítására, hogy – Maróthy álláspontjával ellentétben – a mozgalmi dalok nem képviselnek egy, a polgári műfajoknál magasabb minőséget; a munkásnépzene nem a polgári zenén túli jelenség. Kissé leegyszerűsítve, az egyik kardinális kérdés az, hogy a polgári műfajokkal érintkezve, azokat saját zenei világába beépítve, a munkásság esztétikai, művészeti szempontból képes-e olyan művet létrehozni, ami meghaladja a polgári “eredetit”? Tokaji szerint nem, hiszen az átvételekkor, átdolgozásokkor a dalok mélyebb rétegében nem következett be minőségi változás. Számunkra most a hangsúly az átvételen, a travesztián van, hiszen újabb könyvében Tokaji a “vörös” és a “barna” dalok közötti érintkezést vizsgálja. A szerző szerint “a nemzetiszocializmus sokkal ideologikusabb beállítottságú volt annál, és sokkal élesebben állt szemben a marxizmussal, hogy az ilyen és ehhez hasonló applikációkat a véletlen művének lehetne tulajdonítani” (92. o.), … “a két mozgalom mélyebb, sorsszerű összetartozására és ellentétére utalnak”, akárcsak az olyan stílusjegyek, mint például a “daktilikus lüktetés” (93. o.). A mozgalmi dalok kutatásában az egyik alapvető paradigma e dalok rétegeinek feltárása (mennyiben folklorizálódtak, érintkeztek a zenei magaskultúrával, más “osztályok” zenéivel stb.). Világos tehát, hogy ebben a műfajban az érintkezések, átvételek, travesztiák, plágiumok teljesen “hétköznapi” jelenségek és a kutatók – köztük Tokaji – nem vonják le azt a következtetést, hogy a polgári dalok és a munkásdalok azért hasonlóak, mert a két “osztály” szerkezete, társadalmi háttere hasonló. Átvihetjük ezt a vörös és barna dalokra: az átvétel nem bizonyít semmit, legfeljebb az érintkezést.

Különösen fontos a szerzőnek az a megjegyzése, amit egy francia induló “realizálásával” (a hagyományos kifejezési formák fokozatos lehántása) kapcsolatban az új munkásdalról ír: “egy fikarcnyit sem különbözik a francia forradalom több ezernyire tehető hasonló indulójától. Minket ez nem lephet meg; eddigi felfogásunk szerint is a polgári indulók intonációitól és nem azok ellenében voltak a népszerű munkásindulók népszerűek.” (Mozgalmi dalok…112. o.) A szerzővel ebben tökéletesen egyetérthetünk. Az induló sajátos intonációja az, ami mozgásba hozza a tömeget, ami által sikeres lehet. Függetlenül attól, hogy az induló műfaját milyen politikai berendezkedés használja fel. Ebből a szempontból nincs különbség a vörös és a barna dalok között, de ide sorolhatjuk az 1848-as dalok jelentős részét is, hasonlóan a francia forradalom hagyatékához, anélkül azonban, hogy kijelentenénk, ezekben a mozgalmakban ugyanazon célért küzdöttek volna a résztvevők. Ez azért fontos a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyv szempontjából, mert – mint már említettük – a két rendszer par excellence műfajának Tokaji az indulót teszi meg. Bár felveti, hogy a két rendszer hasonlósága “nem abban a köznapi tényben áll, hogy a kétféle repertoárban azonos művek is vannak” (126. o.), az induló mint tipikus műfaj, szerinte már bizonyító erejű. Pedig Maróthyt kritizálva pont azt állította, hogy “a művészi világkép egyes változásai (és tegyük hozzá: hasonlóságai! – T. P.) a politikai szférán kívül eső okokra is visszavezethetők” (Mozgalmi dalok…116. o.). Sajnos, mint erről később szó lesz, a dolog tovább bonyolódik azzal, hogy kiderül, csak a hatalom megszerzésének pillanatáig uralkodik az induló…

A legfontosabb azonban most következik: Maróthy csúsztatásai. Tokaji szerint csúsztat akkor, amikor a polgári zene “bárgyú” rétegének elemzését kiterjeszti a polgári zene egészére, valamint akkor, amikor a “munkásnépzenét” lényegében a politikai, illetve a közhasznú műfajokra korlátozza. (Mozgalmi dalok…122. o.) Amennyiben a szocialista realista irányzatok fölénye politikai síkon dől el, groteszk értékítéletek születnek (127. o.). Ezzel is egyet tudunk érteni, ám a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyv szempontjából ez ismét a visszájára fordul. Valóban groteszk értékítélet lenne, ha azt mondanánk, hogy Sosztakovics Dal az élmunkásról című műve esztétikailag magasabb értéket képvisel, mint a Leningrádi szimfónia, vagy az I. csellóverseny. Ám éppen ezért nem értjük, hogy ez utóbbiak miért maradtak ki a könyvből. Úgy tűnik, pontosan a politikai szempont, jelen esetben a két rendszer hasonlóságának bizonyítása volt az, ami Tokaji vizsgálódási körét a politikai és közhasználatú műfajokra korlátozta (félreértés ne essék, ezzel nem azt akartam mondani, hogy a szerzőt vezették volna politikai megfontolások). Ha a zenei magas kultúrát esztétikailag magasabb rendűnek tartjuk a tömeg- és mozgalmi dalnál, miért nem eshet szó erről (vagy miért nem változtatta meg a szerző a könyv címét)? Sosztakovics neve miért csak a Zene helyett káosz-cikk kapcsán kerül elő? Csak ismételni tudjuk, amit eddig is: a propaganda- és politikai-hatalmi funkció szinte egyedül érvényesül a könyvben, bebizonyítandó, hogy a civil szféra gyakorlatilag nem létezett.

Úgy tűnik, az utolsó fejezet hivatott kitölteni a kitűzött és megvalósult célok között tátongó űrt (“A konszolidáció után”). Magyarán szólva, a könyv nagy része a “prediktatorikus” szakaszról szólt volna, a hatalom megszerzéséről. Így azonban sok minden összekeveredik és még kevésbé érthető, hogy a hatalom megszerzésére irányuló tendenciák (feltételezett) hasonlóságából miért következik a diktatúrák hasonlósága (tegyük hozzá: a Szovjetunióban a “hatalom megragadása”, a személyi kultusz kiteljesedése a viszonylag konszolidált NEP-korszak után következik, ellentétben a német helyzettel). Itt van például a “tömegdal” problémája. A vörös és barna dalokról szóló fejezetben az indulóról azt olvashattuk, hogy “a kétfajta szocializmus…ugyanazt az eredetében és végeredményében antidemokratikus szellemű zenei műfajt részesítette előnyben” (126. o.) A hatalom megszerzése utáni szakaszban azonban “a tömegdal már nem volt forradalmi dal; a stabilizáció szellemének megfelelően már nem egy osztályban, hanem a szocialista társadalom egészében gondolkodott, és elveszítette korábbi harcos jellegét”(130. o.), “…az induló himnusszá vált” (131. o.). Ezek szerint az induló, az “antidemokratikus zenei műfaj” mégsem tartozik a harcos diktatúrák sajátosságai közé, csak a hatalom megragadásának eszköze. A tempók lelassulnak, a harci jelleg stilizálttá válik. Ez azonban összekuszálja a könyv eddigi gondolatmenetét. Hiszen eddig pont a militarizmusról, a propagandáról olvashattunk. Amennyiben ez csak a hatalom megszerzésének eszköze volt, még inkább megkérdőjeleződik, hogy kiemelhető-e mint a két rendszer zenei életének legfőbb sajátossága, stílusjegye. Hasonlóan kuszálódnak össze a mozgalmi dalról és a tömegdalról alkotott fogalmaink. Az elejtett megjegyzésekből az vehető ki, hogy a mozgalmi dal gyökerei a spontán megnyilvánulásban keresendők, a tömegdal ellenben felülről van a tömegekre ráerőltetve és nem fejezi ki a tömegek céljait. Mint Tokaji korábbi munkájában, a Mozgalom és hivatalban írta: “velük a tömegek egyetlen céljukat sem tudják elérni, közelebb hozni” (240. o.). A mozgalmi dalokról azonban a következőket írja: “Mozgalmi dalnak nevezzük a (szervezett) munkásosztály olyan dalait, amelyek az osztály társadalmi és politikai helyzetével és harcaival foglalkoznak.” (uo. 8. o.) A mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című könyvben pedig a következőket olvashatjuk: “…egyre nagyobb szerepet kap a szubjektív motiváció. Továbbra is lényeges, hogy ‘honnan jönnek’ a tagjai, de egyre fontosabb, hogy merre tartanak. Végső soron tehát a mozgalmidal-repertoár állandó, ‘rendeltetésszerű’ használata hozzásegíti a csoportokat ahhoz, hogy tagjai ‘sorstársakból’ osztálytudatos ‘elvtársakká’ váljanak” (Mozgalmi dalok…14. o.) Ezekből az idézetekből az tűnik ki, hogy a szerző a mozgalmi daloknak pozitív, míg a tömegdaloknak kifejezetten negatív funkciót tulajdonít. A tömegdal szimplán politikai jelenség. “A valódi (spontán megvalósult) tömegdalok funkciói azonosak a forradalmi dalok funkcióival, a konszolidáció után, központi kezdeményezésre létrehozott dalok azonban – az őket kitermelő struktúrában – a torz, dogmatikus-szektás struktúra kiszolgálói, fetisizálói és fenntartói voltak.” (Mozgalom és hivatal, 241. o.) Jelen kötetben az indulók, a mozgalmi dalok azonban antidemokratikus formát öltenek. Az előbbi idézetekben megfigyelhető spontán jellegről, “szubjektív motivációról” már nem esik szó, csupán arról, hogy a tömegeket ezekkel a dalokkal manipulálták, kívülről motiválták. A mozgalmi dalok eredeti jelentése tehát eltűnik és a tömegdal definíciójába emelődik be. Persze a valószínűbb az, hogy a szerző az összes, ebben a könyvben szereplő zeneművet a “tömegdal” kategóriájába sorolja. Ez azonban még inkább alátámasztja eddigi kritikánkat arról, hogy Tokaji erősen szelektíven bánik a “totalitárius államok” zenei életével. Hiszen a hatalmi-manipulatív-propagandisztikus típus mellett van egy sokkal természetesebb, belső motiváción alapuló típus is ebben a műfajban, ebből a könyvből azonban ez eltűnik. Ez a torzítás tovább erősíti azt az amúgy is hamis képet, hogy az “alulról jövő” kezdeményezések teljes egészében el voltak vágva, az állam, úgy, ahogy van, rátenyerelt a társadalomra. Tovább bonyolítja a dolgot az utolsó fejezet, mely szerint a könyv nagy része a “motorok leállása” előtti szakaszról szól – így végképp nem tudni, a propagandafunkciót mennyire tartsuk jellemzőnek és egyedülállónak.

Dolgozatunkat a Mozgalom és hivatal című mű befejező gondolataival zárjuk. Ezen a helyen Tokaji a zeneszerzők és a tömegdal viszonyáról ír: “ők ugyanis soha sem tudtak véglegesen lemondani az esztétikai szempontról. Ezért szinte állandóan viaskodtak egyrészt a praktikus szempontokkal, másrészt a giccsel, harmadrészt a sematizmus-okozta esztétikai torzulásokkal. Így jött létre azután az a helyzet, hogy tömegdalaink sokkal kevésbé lettek népszerűek, mint amennyire népszerűek lehettek volna, és ezért kerülhettek előtérbe az esztétikai szempontok. Holott egyáltalán nem arról volt szó, mintha zeneszerzőink a prakticista vonalvezetés adta lehetőségeket teljesen kimerítették volna. Hanem sokkal inkább arról, hogy őszinte ellenállásukba ütközött és az így bekövetkezett kudarc jó hivatkozási alapnak bizonyult – éppen praktikus szempontból! – a dogmatikus gyakorlat lassú felszámolására.” (240. o.) A hosszabb idézetet annak bemutatására szántuk, ami a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyvből kimaradt. Ezen a ponton szólnunk kell végül a “művészi szabadságról”, hiszen végső soron a kérdés az, hogy ezt a szabadságot hogyan értelmezzük. Volt már szó arról, hogy a művész mennyire nincsen elvágva a külvilágtól, saját társadalmától, a kortól, amiben él. Szabadsága ebből a szempontból nincs, “zenei víziói” nem tisztán adottak. Szabadságában áll továbbá jó esetben eldönteni, mit választ műve témájául. Ebben a “totalitárius” rendszerek esetében, de más, régebbi korok esetében is erős korlátozásnak volt a művész kitéve. A zeneszerzők azonban, ezt Tokaji is így látja, csak részben voltak rákényszerítve olyan témák, műfajok használatára, amik ellenkeztek saját esztétikai ítéleteikkel. Ebben az esetben természetesen a politikumot súlyos felelősség terheli. Maradt azonban a másik, jelentősebb rész, amit a hatalom szabadon hagyott. Ez a döntő pont. Tokaji koncepciója ugyanis csak abban az esetben állhat fenn, ha ezt a szférát tagadjuk. Ezt azonban ő sem teszi, sőt, az idézetből az derül ki, ez a terep a fontosabb, a minőségi alkotások itt születtek. A szabadság további korlátozása lehet a gondolat- és véleménynyilvánítás korlátozása. Mint fentebb írtuk, ebben “teljes sikert” egyetlen diktatórikus berendezkedés sem tudott elérni. A kutatás feladata pontosan azt megvizsgálni, hogy a szabadság korlátozását a zeneszerzők hogyan élték meg, mennyiben érezték kényszerítőnek a maguk számára a korlátokat, ki tudtak-e alóluk bújni stb. Miért ítélte el Sosztakovics Prokofjevet és Sztravinszkijt? Mert ők elhagyták a hazájukat. Mi tarthatta otthon Sosztakovicsot, annak ellenére, hogy a rendszerhez ő is kritikusan viszonyult? Meddig ért hát el a “hatalom keze”? További feladat volna a magas kultúra tényleges eredményeinek és jellegzetességeinek a számbavétele. Nemcsak a hasonlóságoké, hanem az egyedi jellegzetességeké, hiszen így tudunk pontosabb, körülhatároltabb képet alkotni az egyes területekről. Mik a szovjet zene specifikumai, milyen helyet foglal el a század kultúrájában? Hogyan viszonyultak a rendszerhez az olyan nagy nevű művészek, mint Szvjatoszlav Richter, Herbert von Karajan, Anton Webern vagy David Ojsztrah? Hogyan viszonyultak az egyes szerzők a “tömegdal-szerzéshez”, kik álltak be a sorba és kik nem (és miért)? Csak néhány olyan kérdést gyűjtöttem itt össze, amiről szívesen olvastam volna.

Amennyiben a zeneszerzők szándékai, esztétikai törekvései és a tömegdalok között akkora szakadék állt fenn, mint amekkora a fentebbi idézetből kiderül, jogosan marasztalhatjuk el Tokajit, amiért a másik oldalt nemcsak, hogy nem vizsgálta, de teljesen kifelejtette a könyvből. Pedig a zenei élet elsősorban azokon múlik, akik létrehozzák – a zeneszerzőkön. Ha ezek a zeneszerzők zenei szempontból ennyire periferiálisnak tartották a tömegdalok zenéjét, akkor a “zene” sem a tömegdalokban keresendő. Ezzel egyébként Tokaji is egyetértene, hiszen még a mozgalmi dalról is azt írta, hogy “a proletariátus harci fegyvere, nem műalkotás”. A műalkotások vizsgálata azonban nem témája ennek a kötetnek.

Bibliográfiai adatok

Tokaji András: Mozgalom és hivatal. A tömegdal Magyarországon 1945–1956. Bp., Zeneműkiadó, 1983.

Tokaji András: Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944. Zeneszociológiai vitairat. Bp., Művelődéskutató Intézet, 1986.

Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban. Bp., Balassi Kiadó, 2000.

Maróthy János: Zene és polgár, zene és proletár. Bp., Akadémiai Kiadó, 1966.

A legtöbb ember meg van győződve arról, hogy az iskolázottság jó dolog, képessé teszi az embert arra, hogy kiszűrje a tényeket, mérlegelje az információkat és racionálisan gondolkodjon. Ám úgy tűnik, hogy az iskoláztatás elsődleges funkciója a szocializáció. (Részlet a szerző Lies My Teacher Told Me c. könyvéből.)

Milyen következményei vannak, ha így tanuljuk a történelmet?

“Nem gondolkodom azokról a dolgokról, amelyekre nem gondolok.” (William Jennings Bryan)

“Elgondolkodtál valaha is azokról a dolgokról, amelyekre gondolni szoktál?” (Clarence Darrow¹)

“Társadalomtudománnyal foglalkozni – az elemi iskolában vagy az egyetemen – alapjában azt jelenti: megtanulod, hogyan légy korlátolt.” (Jules Henry²)

“Igen, megbuktam, épp hogy átcsúsztam, Mert a történelem cseppet se izgatott.” (Jungle Brothers³)

“Az igazság szabaddá tesz minket.

Az igazság szabaddá tesz minket.

Az igazság egy nap majd szabaddá tesz minket.

Ó, a szívem mélyén azt hiszem,

Az igazság egy nap majd szabaddá tesz minket.” (Részlet a Győzni fogunk című dalból)

Szerte Amerikában a középiskolákban a tanulók csak ülnek a társadalomismereti és amerikaitörténelem-órákon, olvasgatják a tankönyveket, válaszolnak a fejezeteket záró kérdésekre, megírják a tárgyi tudást ellenőrző felmérőket és év végi teszteket. Amikor magam is e rendszer résztvevője voltam, a hathetes értékelési periódus befejezte előtt sosem írtam be az egyes fejezetek végén lévő fogalmi meghatározásokat. Aztán a hatodik héten a tanár és én megállapodtunk abban, a fogalmak hány százalékát kell helyesen megválaszolnom ahhoz, hogy A minősítést kapjak (vagyis 85% körüli eredményt), és az utolsó két órán mint az őrült irkáltam be a meghatározásokat. Három évvel később, amikor a húgom tanult amerikai történelmet, a tanulói kultúra már sokkal hatékonyabb technikát fejlesztett ki. A tanulók időben megcsinálták a teszteket, helyes válaszokat írtak az első és utolsó két meghatározáshoz, de a teszt közepén lévő harmincadik vagy negyvenedik kérdésre szabadon asszociálva mindenféle értelmetlenséget válaszoltak. Például ilyesmit: “Hawley-Smoot importadó: Fogalmam sincs, Mr. De Moulin”. Vagy: “Kék sas: Franklin Delano Roosevelt kedvenc madara, az elnök nagyon szomorú volt, amikor kedvence kimúlt.” A neveléselmélet “a mindennapok ellenállásának” nevezi ezt a magatartást – a fogalmat a rabszolgaság elméleti megközelítéséből kölcsönözték –, de én akkoriban nem ismertem ezt a fogalmat. Egyszerűen csak elfogott a sárga irigység, hogy a mi osztályunknak nem jutott eszébe ilyen zseniális feladatmegoldó trükk.

Tény, a tanár eszén túljárni nem jár súlyos következményekkel. Majdnem egészen biztos, hogy húgom tanára tudott a dologról, és kollégáival nevetett is rajta, valahogy úgy, ahogy a rabszolgatartók is nevettek azon, hogy rabszolgáik olyan buták, hogy minden este el kell nekik mondani, hozzák be az ásókat, különben kinn hagynák a hajnali harmatban. Néhány társadalomismeret- és történelemtanár úgy próbálja a tanulók együttműködését megnyerni egy-egy új téma bevezetésekor, hogy megnyugtatja őket, nem kell sokat tanulniuk róla. A diákok boldogan hallgatják.⁴ Arra is tengernyi kreatív energiát elpocsékolnak, hogy rávegyék a tanárt, lazítson az órákon, és engedjen a követelményekből.⁵ A tanárok belemennek ebbe, részben mert – ahogy a mindennapi ellenállás a rabszolgatartás korában – ez nem veszélyezteti a rendszert magát. A mindennapi iskolai ellenállás a tanulóknak egyfajta távolságot biztosít, azt a tudatot, hogy bár a rendszer irányítja a tollaikat, de valódi szellemi együttműködést nem bírt belőlük kicsikarni.

És ez igaz is. Számtalan elemzés mutatja, hogy a diákok sikeresen állnak ellen az amerikai történelem tanulásának.⁶ Néhány évvel ezelőtt volt alkalmam megfigyelni egy osztályt, akiket George F. Baerről, a Hepburn-törvényről, az új földek termővé tételéről szóló törvényről, az északi részvénypapírok ügyéről, az Elkins-törvényről teszteltek – és mindezen ismeretek csak Teddy Roosevelt első elnökségi korszakának egy részét érintették. A tanulók legfeljebb abban reménykedhettek, hogy ezeket az adatokat a rövidtávú memóriájukba zsúfolják a teszt idejére, és aztán el is felejtik, mert kell a hely a következő adathalmaznak. A folyamat során viszont semmiféle benyomást nem nyertek a korszakról, és semmilyen adatot nem tudtak kiemelni, mint olyat, amire érdemes emlékezni a teszt megírása után is.

Amikor a 17 éves amerikaiak kétharmada képtelen a polgárháborút a XIX. század megfelelő felében elhelyezni, vagy amikor hallgatóim 22%-a válaszolja azt, hogy a vietnami háború Észak- és Dél-Korea között zajlott, akkor már annak is örvendenünk kell, ha egy fiatal nem teljesen tudatlan.⁷ Ez a magas szinten űzött ellenállás. A tanulók egyszerűen nem tanulják meg az amerikai történelemnek azokat a részleteit sem, amelyeket a tankönyvek és a tanárok fontosnak tartanak. És még ennél is kevésbé sajátítják el, hogyan lehet az órákon elhangzott, múltbeli eseményeket a jelenre alkalmazni. A tanulóknak nem áll módjukban, hogy megértsék, elfogadják, netán vitassák a történelmi utalásokat, amelyeket a legkülönbözőbb helyzetekben érvekként használnak az állásért pályázók, szociológia professzorok vagy újságírók. Ha a tudás hatalom, a tudatlanság nem lehet nagy boldogság.

A történelmet az érzelmek ragasztják egybe. Mi, régi motorosok, emlékszünk, hol ért bennünket John F. Kennedy halálának híre, mert ez érzelmileg érintett minket. Az amerikai történelem felkavarja az embert. Amikor a tanulók olyan szövegeket olvasnak, amelyeken átsüt az emberi hang, az érzelmek erős hatást gyakorolnak rájuk. Elég felidézni Las Casas szenvedélyesen elítélő szavait arról, ahogyan a spanyolok az indiánokkal bántak: “Amit mi az Indiai-szigeteken elkövettünk, az az Isten és az emberiség ellen elkövetett megbocsáthatatlan bűnöket is felülmúlja.” Vagy gondoljunk William Jennings Bryan híres szavaira, amelyeket az 1896-os országos demokrata elnökjelölő gyűlésen mondott: “Önök sosem fogják ezt a töviskoronát a munkások fejébe nyomni. Sose fogják aranykeresztre felfeszíteni az emberiséget.” Vagy Helen Keller vádjaira a brooklyni Eagle-lel szemben: “Társadalmi tekintetben vak és süket, és egy tűrhetetlen rendszert védelmez.” Vagy Franklin D. Roosevelt szavaira a nagy gazdasági válság idején, amikor arról biztosított minket, hogy “csak a félelemtől kell félnünk”. Egyes események és képzetek is erős érzelmi hatásra képesek. Elizabeth Blackwell története az orvosi egyetemen, az amerikai (és orosz és brit) katonák által felszabadított náci haláltáborok foglyai, Jonas Salk gyötrelmes sikere a gyermekbénulás elleni vakcina felfedezésével – ezek megrázó történetek. Mint azt Mrs. W. K. Haralson, a történelemkönyvek elemzője írja: “Nem lehet a történelem dicsőséges, megrázó eseményeit érzelmek nélkül hűen, pontosan és tényszerűen bemutatni.”⁸

Ugyanakkor korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy az amerikai történelemkönyvek és történelemtanítás nem szenvtelen, de nem is szenvedélyes. Nincs olyan tankönyvíró, és kevés az olyan tanár is, aki mélyen belegondolt volna abba, hogy múltunknak mely eseményeit érdemes érzelmekkel vagy akár komoly elemzéssel megközelíteni. Ezekből a könyvekből hiányoznak a valódi érzelmek, de még a valódi büszkeség is.⁹ Ehelyett, néhány ritka kivételtől eltekintve, az amerikai történelemtanítás és történelemtankönyvek a sivár, érzelemmentes ájtatosság hangján adóznak annak a gondolatnak, hogy az Egyesült Államoknak jó történelme van, tehát a történelem tanulása hasznos a tanulóknak. “A tanulók a történelmet nem mint drámát gondolják el” – mondta egy tanár nekem. “Mind csak azt mondja, utálja a történelmet, mert holt adathalmaz és unalmas.”

Életközelbe lehet a történelmet hozni úgy is, ha megmutatjuk, hogy közvetlenül is hatással van a diákok életére. Egyszer egy tanár Iowában két napig diszkriminálta a fehér tanulókból álló, harmadikos tanítványait a szemük színe alapján, mert meg akarta mutatni nekik, hogyan hat a rasszizmus az afroamerikaiak életére. A tizenöt évvel később készült film, az Egy megosztott osztály bemutatja, milyen elevenen él a tanulókban ez az élmény.¹⁰ Ezzel ellentétben, az amerikai történelemkönyvek anyagait az iskolai év befejezte utáni tizenöt héttel már alig tudják felidézni a diákok. Mivel a tankönyvek a távoli múltról beszélnek, elveszik a tanulók kedvét attól, hogy családjuktól vagy a tágabb közösségtől tanulják a történelmet, és ez ismét csak elválasztja az iskolát a diákok életének többi területétől.

“A gyerekek a felnőttekhez hasonlóan nem könnyen idéznek fel elszigetelt, inkoherens és semmitmondó adatokat.”¹¹ Mivel a tankönyvek gyakorlatilag nem kínálnak okozati összefüggéseket, a tanulók szinte minden részletet elfelejtenek, amit történelemórákon “tanultak”. Persze, a diákok nem egyformán felejtenek. A kasztokat alkotó kisebbségekhez tartozó gyerekek – bennszülött amerikaiak, afroamerikaiak és spanyol anyanyelvűek – minden tárgyból rosszabbul teljesítenek, mint a fehér vagy ázsiai amerikai gyerekek, de a legnagyobb szakadék a társadalomtudományos tárgyaknál mutatkozik. Ennek az az oka, hogy az amerikai történelem tanításának szemlélete különösen elidegeníti a színes bőrű vagy a szegény családból származó tanulókat. A befolyásos, fehér hímneműeket favorizáló történelem mindenki mást rossz érzéssel tölt el. Egyik hallgatóm, aki gyakorló tanítását Swantonban, Vermont államban tartotta, ahol jelentős számú indián népesség él, felfigyelt egy ötödikes abenakira, aki láthatóan dühös lett, amikor a hálaadás ünnepe került szóba. A gyerekkel beszélgetve a következő derült ki: “Apukám elmondta nekem az igazságot erről a napról, és azt is mondta, hogy ne hallgassak az olyan szemét fehérekre, mint maga is!” Pedig a hálaadás még viszonylag ártalmatlan ünnep, ha mondjuk a Kolumbusz napjával hasonlítjuk össze. Az iskolaév folyamán ezer rejtett módon sért az amerikai történelem sok-sok hallgatót. Az abenaki gyerektől eltérően a legtöbb megbántott tanulóban nem tudatosodik a sérelem, és nem is lázadnak ellene, de valahol mégis csalódottak. Sérti a gyerekek önképét, ha le kell nyelniük mindazt, amit tankönyveik Amerika kivételes tisztességéről és becsületéről papolnak. A fekete diákok – annak megfelelően, ahogyan a tankönyvek tanítják – az amerikai történelmet “fehér” és asszimiláló eseménysornak tekintik, tehát elutasítják. Ez a magyarázata annak, hogy a kutatások miért mutatnak rendre nagyobb különbséget a szegény és a gazdag vagy a fekete és fehér tanulók teljesítménye között történelemből, mint a többi iskolai tárgyból.¹² A lányok még kevésbé szeretik a társadalomismeretet és a történelmet, mint a fiúk, talán, mert a nők szerepe és szempontjaik még mindig kevés hangsúlyt kapnak a történelem tanításában.¹³

Az Afrika-centrikus történelemszemlélet részben erre a problémára adott választ. Arthur M. Schlesinger Jr elítéli az afrocentrizmust, mondván, az “pszichoterápia” a feketéknek – s ez bizony egyoldalú, hibás kísérlet arra, hogy az afrikai amerikaiak elégedettek legyenek magukkal.¹⁴ Sajnálatos viszont, hogy történelemkönyveink Európa-centrikussága valódi pszichoterápia a fehérek számára. Mivel a Schlesingerhez hasonló történészek elfeledkeznek az eurocentrizmusról, a vitába nem tiszta kézzel nyúlnak bele. Az biztos, hogy az eurocentrikus tankönyvekre nem az egyoldalú Afrika-centrikus tankönyvek jelentik a helyes választ, melyekben minden jót az afrikaiak találtak fel, a fehéreknek pedig csak a rabszolgaságot és az elnyomást köszönhetjük. Persze, hogy nem szeretnénk egy olyan afroamerikai generációt felnevelni, amely fehérellenes, afrocentrikus történelmet szív magába, de az is tény, nem engedhetjük, hogy újabb fehér amerikai generációk nőjenek fel az öntelt, önünneplő eurocentrikus történelemszemléletben. Még ha a diákok nem tanulnak is sok történelmet tankönyveikből, azért a tanultak befolyással vannak történelemszemléletükre. Martha Toppin teljes egyetértést tapasztalt ebben a kérdésben, amikor kilencven középiskolást megkérdezett: “Ha Afrikának olyan történelme lett volna, amelyet érdemes tanulni, akkor tavaly tanultuk volna a Nyugat civilizációja című tárgyból.”¹⁵ Az eurocentrikus történelemszemlélet azt az üzenetet küldi a nem európai amerikaiaknak: a ti őseitek nem tettek semmi jelentőset. Az európai amerikaiaknak és a nem európai amerikaiaknak egyaránt könnyű innen egy lépést tenni, és arra a következtetésre jutni, hogy a nem európai amerikaiak ma sem jelentős tényezők.

A tankönyvek már kezdetben “csodának” nevezik Kolumbusz 1492-es útját, és kijelentik: “A hálás kapitány hamarosan partra száll, és megköszöni Isten segítségét”, ezzel a tankönyv a keresztény istent minősíti Istennek, és ezt a hímnemű lényt (sic) a fehérek oldalára állítja. Teljesen figyelmen kívül hagyva az arawakok nézőpontját Haiti történelméről, újkori históriánk ezen első látványos jelenetében tovább folytatódik a nem fehérek “másokká” minősítése. Ha a tankönyvek “mi” fogalmába beletartoznának az amerikai indiánok, az afroamerikaiak, a latinok, a nők és minden társadalmi osztály, akkor a könyv más nyelven beszélne – csakúgy, ahogy a fehérek másképp beszélnek (sokkal humánusabban) színes bőrűek jelenlétében. Bizonyosan lehetséges hiteles multikulturális történelmet írni, amely – ellentétben a mostani gyakorlattal, ami kizárólag azért hamisítja meg a történelmet, hogy a befolyásos fehér gyerekek meg legyenek elégedve múltjukkal – eloszlatja sokak rossz érzését. Talán az sem lehetetlen, hogy olyan amerikai történelmet írjunk és tanítsunk, amit azok a gyerekek is tanulni akarnak, akik nem az elithez tartoznak.

Ugyanennyire aggasztó azonban az amerikai történelem mai felfogásának a fehér gyerekekre gyakorolt hatása. E gyászos eredményt én leginkább az ún. “Vietnam-feladattal” tudom illusztrálni. A vietnami háború idején a közvélemény-kutatók rendszeresen megkérdezték az amerikaiakat, akarják-e, hogy csapatainkat kivonjuk Vietnamból. Kezdetben csak kevesen helyeselték ezt. A háború vége felé a nagy többség már a kivonás mellett foglalt állást.

A Gallup, a Roper, az Országos Közvélemény-kutató Központ és más szervezetek az amerikaiakat nemcsak a háborúról kérdezték, hanem egyéb háttér-információkat is kértek – például a válaszadó nemét, iskolai végzettségét, lakhelyét és hasonlókat –, így ki tudjuk mutatni, kik voltak a leginkább háborúpártiak, és kik ellenezték a háborút. Tíz év alatt több mint ezer elsőévest és több száz felnőttet kérdeztem arról, szerintük milyen iskolai végzettségű felnőttek támogatták a vietnami háborút. Először meg szoktam kérni a hallgatóságot, töltsék ki az 1. táblázatot, és próbálják meg reprodukálni az 1971 januári Gallup-felmérést a háborúról. 1971 januárjára – és ezt elmondom a hallgatóimnak is – a közvélemény országszerte háborúellenes volt: a válaszadók 73%-a a csapatok kivonását támogatta (beleértve a “nem tudom” válaszokat is).

1971 januárjában a Gallup felmérése azt kérdezte: “A kongresszusban elhangzott egy javaslat, amely azt kívánja az Egyesült Államok kormányától, hogy az év vége előtt hívjuk haza az összes amerikai csapatot. Mit szeretne ön, ha kongresszusi képviselője e javaslat ellen vagy mellett szavazna?”

Kérem, becsülje meg a kapott eredményeket a válaszadók iskolai végzettségéről az alábbi táblázatban:

Mostanában a középiskolások arra sem képesek, hogy egyszerű táblázatot készítsenek vagy egy grafikont elemezzenek. Ezért elmagyarázom hallgatóságomnak, hogyan kell százalékosan kitölteni a fenti táblázatot – például, ha a nyolc általánost végzettek sokkal inkább békepártiak voltak, vagyis 73%-nál nagyobb arányban támogatták a csapatok kivonását, akkor a többi két csoportban 73% alatt lesz a békepártiak száma, hiszen csak így alakulhat ki az összes megkérdezettre vonatkozó 73%. Ha ön is aktív olvasó akar lenni, kérem, töltse ki a táblázatot, mielőtt tovább olvasna.

A válaszadók elsöprő többsége – közel 10 az 1-hez – azt hiszi, hogy a diplomások voltak békepártibbak. A 2. táblázat a tipikus választ mutatja:

Ezután megkérem a hallgatóságot, tételezzék fel, hogy az általuk megadott adatok helyesek – azaz hogy az eredeti felmérés adatai megegyeznek az ő adataikkal –, és legalább két ésszerű hipotézissel adjanak magyarázatot az eredményre. A leggyakoribb feltevések a következők:

Az iskolázott emberek sokkal tájékozottabbak és kritikusabbak, ezért könnyebben átlátnak a hamis információkon; ők tehát arra a következtetésre jutottak, hogy a vietnami háború nem szolgálta hazánk politikai és erkölcsi érdekeit.

Az iskolázottak sokkal toleránsabbak. A háborút kiváltó okok között jelen volt a rasszizmus és az etnocentrizmus; az iskolázottak kevésbé fogadják el az ilyen előítéleteket.

Az alacsonyabb iskolai végzettségűek, lévén alacsonyabb foglalkoztatási státusban, valószínűleg valamilyen háborús iparágban dolgoztak, vagy maguk is a fegyveres erőknél szolgáltak, ezért tehát érdekükben állt a háború továbbfolytatása.

Nincs ebben semmi meglepő. A legtöbb ember meg van győződve arról, hogy az iskolázottság jó dolog, képessé teszi az embert arra, hogy kiszűrje a tényeket, mérlegelje az információkat és racionálisan gondolkodjon. Úgy tartják, egy művelt nép a demokrácia szilárd védelmezője.

A valóság azonban egészen más. Az iskolázottak aránytalanul nagy százalékban helyeselték a vietnami háborút. A 3. táblázat az 1971 januári közvélemény-kutatás tényleges eredményeit mutatja:

Ezek az eredmények még néhány társadalomtudóst is meglepnek. Kétszer annyi diplomás, 40% volt héja, mint amennyi általános iskolai végzettségű. És ez a közvélemény-kutatási eredmény nem egyszeri jelenség. Hasonló eredményeket kapott a Harris, az Országos Közvélemény-kutató Intézet és a többi felmérő csoport már korábban is. 1965-ben, amikor még csak az állampolgárok 24%-a vélekedett úgy, hogy az Egyesült Államok “hibát követett el”, amikor csapatokat küldött Vietnamba, az általános iskolai végzettségűeknek 28%-a értett ezzel egyet. Később, amikor a diplomások kevesebb, mint 50%-a támogatta a csapatkivonást, az általános iskolát végzettek 61%-a helyeselte ezt. Hosszú évtizedekig tartó délkelet-ázsiai katonai jelenlétünk során, a Vietnammal, Thaifölddel, Kambodzsával vagy Laosszal kapcsolatos kérdésekben mindig a legkevésbé iskolázottak voltak a leginkább galambok és a diplomások a leginkább héják.

Manapság az amerikaiak többsége egyetért azzal, hogy a vietnami háború mind politikailag, mind erkölcsileg elhibázott volt; így vélekedik a legtöbb politikai elemző is – beleértve Robert McNamarát és Clark Clifford-ot is, akik annak idején hadat üzentek Vietnamnak.¹⁶ Ha egyetértünk ezzel a ma már közhelyes bölcsességgel, akkor be kell ismernünk, minél magasabb iskolázottságú volt egy személy, annál valószínűbben foglalt el helytelen álláspontot a háború megítélésében.

Vajon miért támogatták a diplomás amerikaiak a háborút? Amikor hallgatóságommal közlöm, hogy az iskolázottak sokkal inkább háborúpártiak voltak, gyorsan valami új magyarázatot igyekeznek találni. De mivel továbbra is meg vannak győződve arról, hogy a diplomások sokkal intelligensebbek és jószándékúbbak, mint a kevésbé iskolázottak, ki kell tágítaniuk elméletüket, hogy magyarázatot adjanak arra, miért az alacsonyan iskolázottaknak volt igazuk. A leggyakoribb, a célnak megfelelően átszabott ideológia azzal érvel, hogy mivel a fiatal munkások viselték a háború valódi terheit, “természetes”, hogy ők és családjuk ellenezték a háborút. Ez értelmes magyarázatnak tűnik, mert tekintetbe veszi, hogy a munkásság ellenezte a háborút, és hogy gondolkodása nem nélkülözi a brutális racionalitást. Ugyanakkor azonban ez az érvelés a munkásság gondolkodását valamiféle adok-kapok érdekracionalitásra egyszerűsíti, és ezzel implicite tagadja, hogy a kevésbé iskolázottak a társadalmat mint egészet képesek lennének figyelembe venni. Ez a feltevés tehát a munkásosztály pozícióját – amely sokkal helytállóbb volt, mint a diplomásoké – az önérdeken alapuló puszta reflexre egyszerűsíti. Ez sem helyes. Az emberi gondolkodás nem így működik.

A kutatások azt mutatják, hogy iskolai végzettségüktől függetlenül mindazok az emberek, akik tudják, hogy háborúba kell menniük, általában egyetértenek a háborúval, mert az emberek ritkán kételkednek abban, amit a jövőben tenni szándékoznak. A fiatal munkásoknak, akiket behívtak vagy akik tudták, hogy hamarosan besorozzák őket, nem volt túl nagy befolyásuk sorsuk megváltoztatására, de igenis meg tudták változtatni álláspontjukat a háborúról, mégpedig az elfogadás irányában. Ennek alapján a kognitív disszonancia segítségünkre van, hogy megértsük, miért támogatták a katonaköteles korú fiatalemberek nagyobb arányban a háborút, mint az idősebb férfiak, miért voltak a férfiak inkább háborúpártiak, mint a nők. Igaz, akadtak olyan alacsony iskolázottságú családok, amelyeknek fiai Vietnamban harcoltak, és amelyek a háborút támogató kis csoportokat alkottak, de ez csak kivételes jelenség volt, mert az alacsonyabb iskolázottságú amerikaiakra a háborúellenesség volt jellemző.¹⁷

Ezen a ponton a hallgatóságom már nagyon kíváncsi arra, miért voltak a diplomások sokkal inkább háborúpártiak. Két társadalmi folyamat – mindkettő az iskolázottsággal kapcsolatos – eredményezi, hogy a diplomás amerikaiak támogatták a vietnami háborút. Az elsőt a lojalitás fogalma foglalja leginkább össze. Az iskolázott felnőtt lakosság általában sikeres és magas a jövedelme is – részben, mert az iskolázottság jobb állásokat és magasabb fizetést eredményez, de még inkább azért, mert a szülők magas jövedelme szükséges az utódok magasabb iskoláztatásához. Ugyanakkor a szülők közvetlenül is átadják befolyásukat és műveltségüket gyermekeiknek. A sikeres amerikaiak persze nem szokták beismerni, hogy sikereiket szüleiknek köszönhetik. Általában személyes érdemeikkel és jellemvonásaikkal magyarázzák előmenetelüket, vagyis úgy látják, az amerikai társadalom jutalmazza az érdemeket. Sikereiket maguknak köszönhetik; a többiek is azt kapják, amit megérdemelnek. Mivel azt hiszik, az amerikai társadalom értékeli az egyéni erőfeszítéseket, a művelt jómódúak nagyrészt helyeslik a társadalmi döntéseket, és meg vannak győződve arról, hogy a döntésekben ők is közreműködtek. Sokkal jobban azonosulnak társadalmunkkal és a politikai irányvonallal. Ebben az esetben a közreműködési érdekeltség kifejezést használhatjuk, hiszen nem nehéz belátnunk, hogy ideológiai érdekről vagy szükségletről van szó, arról, hogyan viszonyulnak a privilégiumhoz, amely a társadalomban segítségükre van, vagyis nem puszta gazdasági önérdekről. Ebben az értelemben a magasan iskolázott, sikeres embereknek elemi érdeke, hogy tisztességesnek és becsületesnek lássák azt a társadalmat, amely őket nevelte és sikeressé tette. Ennek következménye, hogy az oktatási és jövedelmi struktúránk felső harmadában lévők nagy valószínűséggel lojálisak a társadalomhoz, míg az alsó harmadban lévők valószínűleg kritikusabban viszonyulnak hozzá.

A másik folyamat, ami azt eredményezi, hogy a magasan képzettek nagyobb arányban támogatták a vietnami háborút, a szocializáció. A szociológusok régóta kimutatták, hogy az iskolának fontos szerepe van a szocializációban. A “szocializáció” ebben az értelemben nem azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan kell jópofáskodnunk a puncsos tál mellett, hanem az alapvető társadalmi értékek – nyelv, normák, illem – tanulásának és internalizálásának folyamatára utal, ami nélkül az egyén nem képes a társadalomban funkcionálni. A társadalom nem racionális érvekkel győz meg bennünket, hogy ne pisiljünk a nappali közepébe, hanem elvárja ezt tőlünk. Aztán mi internalizáljuk ezt a szabályt, és engedelmeskedünk akkor is, ha nincs a közelben autoritatív személy, aki érvényt szerezne neki. A tanárok megpróbálják meggyőzni magukat arról, hogy az oktatás fő célja az érdeklődés felkeltése, nem pedig az ikonográfia, de a valóság az, hogy az iskola fő funkciója a szocializáció maradt a középiskolákban is, és alig veszít e funkciójából a főiskolákon. Az oktatás mint szocializáció megmondja az embereknek, mit gondoljanak, hogyan cselekedjenek, és konformitást követel tőlük. Az oktatás mint szocializációs eszköz egyszerűen azt sugallja a tanulóknak, hogy tekintsék társadalmunkat helyesnek. Az amerikai történelem tankönyvek nyíltan kimondják, hogy legyünk büszkék Amerikára. Minél hosszabb ideig jár valaki iskolába, annál tökéletesebb a szocializációja, és annál valószínűbben fog arra a következtetésre jutni, hogy Amerika jó.

Mind a lojalitás, mind a szocializáció azt eredményezi, a diplomások azt hiszik, hogy amit Amerika csinál, az helyes. A közvélemény-kutatások jól mutatják a nem gondolkodás eredményét. 1966 májusában, röviddel azelőtt, hogy Amerika bombázni kezdte Hanoit és Haiphongot Észak-Vietnamban, az amerikai közvélemény 50%-a azon a véleményen volt, hogy bombáznunk kell ezeket a célpontokat. Miután megkezdődött a bombázás, már 85% helyeselte, és csak 15% ellenezte. A hirtelen váltást a kormány azon döntése okozta, hogy bombázni fog – és nem fordítva. Ugyancsak a lojalitás és a szocializáció hatott akkor, amikor a politikai irányvonal az ellenkezőjébe fordult. 1968-ban a háborút igenlő hangok elhalkultak, de a közvéleménynek még mindig 51%-a ellenezte, hogy beszüntessék a bombázást, részben azért, mert az Egyesült Államok még mindig bombázta Észak-Vietnamot. Egy hónappal később, miután Johnson elnök felfüggesztette a bombázásokat, már 71% támogatta a bombázások beszüntetését. Vagyis honfitársaink 23%-a változtatta meg a véleményét egy hónap alatt a megváltozott kormánypolitika hatására. A közvéleménynek ez a hullámzása jellemzi a közvélemény állásfoglalásait az űrprogram kérdésétől a környezetvédelemig, és jól mutatja, hogy az ún. “halk többség” egyúttal a nem gondolkodó többség is. A képzett emberek túlreprezentáltak ezen ingadozó nádszálak között.

Szeretjük azt képzelni, hogy az oktatás a tanulási folyamatok összessége.¹⁸ A lojalitás és a szocializáció azonban az oktatás szerves részei társadalmunkban és minden hierarchikus társadalomban. Fidel Castro vagy Mao Ce-Tung és a hozzájuk hasonló szocialista vezetők gyakorlatilag az egész társadalomra kiterjesztették az oktatási rendszert Kubában és Kínában – részben azért, mert tudták, egy iskolázott nép szocializált embercsoport és a lojalitás szilárd bázisa. Itt az oktatás hasonlóképpen működik: arra biztatja a tanulókat, ne gondolkodjanak el a társadalmon, csak fogadják el, hogy úgy jó, ahogy van. Az amerikai történelemszemlélet viszont olyan mértékben önünneplő, hogy lehetőséget sem ad egyetlen olyan probléma megértésére – mint például a vietnami háború, a nyomor, az egyenlőtlenség, a nemzetközi problémák, a környezetszennyezés vagy a nemek megváltozott szerepköre –, amelynek történelmi gyökere van. Arra kell tehát felkészülnünk, hogy minél hagyományosabb az amerikai történelemtanítás, annál kevésbé fogják az amerikaiak megérteni Vietnamot vagy a többi, történelmileg megalapozott problémát. Ez az oka annak, miért voltak a magasabb végzettségűek háborúpártiak a vietnami háborúban.

A 2. táblázat még egy további példával is szolgál arról, mennyire nem gondolkodnak a tanult és befolyásos emberek: tévednek annak megítélésében is, ki támogatta a háborút. A sok száz diplomás, aki az 1. táblázatot kitöltötte, kilenc az egyhez arányban tévedett: azt hitték, a magasan iskolázott amerikaiak sokkal inkább ellenezték a háborút. A vietnami lecke tehát az elit két téves döntésére világít rá. Az első tévedésük az, amikor 1966-ban, 1968-ban vagy 1971-ben az átlagosnál jóval nagyobb arányban támogatták a háborút. A második tévedést pedig akkor követték el, amikor az 1. táblázatot hibásan töltötték ki.

Vajon hallgatóságom miért ítélte meg ennyire tévesen az adatokat, illetve miért felejtette el, ki ellenezte a vietnami háborút? Az egyik ok az, hogy az amerikaiak szeretik azt gondolni, az iskolázottság jó dolog. A legtöbb amerikai hajlamos arra, hogy automatikusan egyenlőség jelet tegyen az iskolázott és a jól informált vagy toleráns fogalmak közé. A társadalomtudományok és az amerikai történelem hagyományőrző képviselői pontosan ezt a vélekedést lovagolják meg tevékenységük magyarázatul, amikor azt állítják, hogy a történelem megismerése az állampolgárokat felvilágosultabbá teszi. A vietnami felmérés azt bizonyítja, ennek épp az ellenkezője igaz.

A hallgatóságot nem lehetett volna olyan könnyen becsapni, ha eszükbe jut, hogy a diplomások nagy többsége republikánus, a középiskolából kimaradtak viszont javarészt demokraták. A háborúpárti republikánusok, beleértve Barry Goldwater támogatóit 1964-ben, Ronald Reagan híveit 1980-ban, illetve a John Birch Társaság és más, hasonló szervezetek tagságát, átlagon felüli nagy számban társadalmunk befolyásos és magasan képzett tagjaiból kerülnek ki, különösen is sok közöttük a fogorvos és az orvos. Nem kellene tehát meglepődnünk azon, hogy a magasabb iskolai végzettség erősebb háborúpártisággal jár együtt. A társadalmi hierarchia másik végén, noha eleinte az afroamerikaiak, akárcsak a legtöbb fehér amerikai, helyeselték az Egyesült Államok vietnami intervencióját, a feketék mindig sokkal kevésbé értettek egyet a háborúval, és mindig sokkal békepártibbak voltak, mint a fehérek, s az afroamerikai vezetők – Muhammad Ali, Martin Luther King Jr és Malcolm X – a háborút már kezdettől fogva elutasították.¹⁹

Az amerikai történelemkönyvek is segítenek az elvakult patrióta munkásságról kialakult sztereotípia terjesztésében, mert elfeledkeznek a munkásosztály progresszív elemeiről, vagy alábecsülik azokat. A tankönyvek egy szóval sem említik, hogy a CIO (Congress of Industrial Organizations, Ipari Munkások Szervezeteinek Kongresszusa) és néhány munkás baráti szervezet mindenkit tagjai sorába fogadott akkor, amikor a kereskedelmi kamarák és vidéki klubok gyakorlatilag csak a fehérek előtt álltak nyitva. Kevés tankönyv beszél a szervezett munkásságnak a polgárjogi mozgalmakban játszott szerepéről, az 1963-as washingtoni tüntetést is beleértve. Ugyanakkor hallgatóságom soraiban sokan tudják, hogy a magasan képzett amerikaiak inkább republikánusok, mint demokraták, inkább keményvonalasak a védelem kérdésében, és sok közöttük a szélsőséges jobboldali. Sőt, vannak olyan hallgatóim, akik ismerik a tényeket Goldwater szavazóiról, tudnak Muhammad Ali kirekesztéséről, Birch támogatóiról és az oktatás hatásáról, a szakszervezetek szerepéről és a háborúról – vagyis azokról a tényekről, amelyek tudatában az 1. táblázatot helyesen tölthették volna ki. Valahogy azonban eszükbe se jut, hogy tudásukat ilyen esetekben alkalmazzák. A legtöbben valami zavart tudatállapotban töltik ki a táblázatot, anélkül, hogy hasznát vennék tudásuknak. Az oktatás és a társadalomban elfoglalt helyzetük eredményezi, hogy elfelejtenek gondolkodni.

Ez a fajta nem gondolkodás jobbára akkor fordul elő, amikor a társadalomról van szó. “Az amerikai állampolgárok egyik fő feladata, hogy megvizsgálják a problémákat, és az eseményeket értelmesen magyarázzák”, tanácsolja a diákoknak a Discovering American History (Fedezzük fel az amerikai történelmet) című tankönyv. A vietnami háborúval kapcsolatos felmérés azt mutatja, a helyzet valójában elkeserítő. A főiskolások többsége, de még a középiskolások is felismernék az ilyen nyilvánvaló ellentmondást, mondjuk, ha a kémiában találkoznának vele. Ugyanakkor, mihelyt a társadalom világáról esik szó, hajlamosak az értelmetlen gondolkodásra. A szociológiaprofesszorok minden ősszel meg vannak lepve és el is vannak keseredve, hogyan gondolkodnak az elsőéves, felső középosztálybeli hallgatók. Képtelenek a múltról szerzett ismereteiket a jelen megértésére használni, nem értik a történelmi ok és okozat összefüggését, így hát nem is tudnak koherensen gondolkodni a társadalmi életről. Jules Henry kifejezését kitágítva, ezt a logikátlan gondolkodási folyamatot és következményeit “társadalmi stupiditásnak” nevezhetjük.

Azok a diákok, akik több matematikaórát vettek, jobban tudják a matematikát, mint a többiek. Ugyanez érvényes angolból, az idegen nyelvekből és szinte minden más tárgyból. Csak a történelem kivétel: itt a sok tanulás eredménye az elbutulás. Vajon a diákok miért veszik be az amerikai történelemórákon tanult értelmetlen “elemzéseket”? Néhánynak ez ideológiai érdeke. A felső középosztálybeli hallgatókat megnyugtatja az a társadalom-kép, amely az iskolázottságot tekinti az intolerancia, a nyomor és a háború megelőzési módszerének is. Az oktatásról és annak hatásairól kialakított rózsás kép lehetővé teszi számukra, hogy ne kelljen akár csak elgondolkodniuk egyéb intézmények átalakításának szükségességéről. Amilyen mélyen hatja át ez a meggyőződés társadalmunkat, olyan mértékben tekintik a hallgatók automatikusan az oktatást jótékony dolognak, és olyan mértékben láttak át a vietnáami háború összefüggésein a magasan képzett amerikaiak.

Sőt, ez a fajta hit az oktatás jótékony hatásában megerősíti azt az ideológiát, amelyet amerikai individualizmusnak szoktunk nevezni. Ez a hatás ugyanis érintetlenül hagyja az egyenlő esélyeket nyújtó, vagy legalábbis ebbe az irányba fejlődő társadalomról alkotott képet. Pedig amennyire a hallgatók elhiszik, hogy társadalmunkban egyenlő esélyek léteznek, éppen ennyire fogják azt hinni, hogy az iskolázatlan ember bűnös abban, ha szegény, ahogy az én hallgatóságom is biztos volt abban, hogy az iskolázatlanabbak háborúpártibbak voltak Vietnam esetében. A tehetős amerikaiak az individualizmust kielégítő ideológiának tekintik, mert ez magyarázatot ad sikereikre, amikor maguknak könyvelhetik el azokat. Ez teszi lehetővé, hogy büszkék legyenek magukra, legyen bár szerény a siker, és ne szégyenkezzenek miatta. Ha sikereiket a társadalmi struktúrában betöltött szerepüknek tulajdonítjuk, megfosztanánk őket a sikereik okozta örömtől. Sokkal hízelgőbb azt hinni, hogy tanulmányaik és munkahelyi sikereik saját ambícióik és kemény munkájuk eredményei – nem pedig szembenézniük azzal, hogy privilégiumaik segítik őket. Az amerikai munkások és alsóbb osztályok tagjai többségükben szintén osztják az uralkodó morált a társadalomról és az oktatásról. Az előmenetelt nem kínáló munkát végző felnőttek között is gyakori, hogy magukat hibáztatják, felidézik iskolai kudarcaikat, és alapvetően alacsonyabb rendűeknek érzik magukat.²⁰

A diákoknak persze rövid távon szintén érdekük, hogy elfogadják, amit a tanárok és a tankönyvek sugallnak nekik a társadalom világáról. Ennek alapján kapják majd az osztályzatot. A diáknak érdeke, hogy megtanulja a tananyagot. Ha az órákon kérdezne, az energiát követelne, lerontaná az osztályzatát, sőt, még az órai fegyelmet is sértené. Ezen túl, valamiféle jó érzést nyújt az, ha az ember megtanul valamit – még ha olyan haszontalan és sületlen dolgokat is, mint a fogalom-meghatározási teszt kitöltése a történelemtankönyvek minden fejezete végén. A tanulók valóban zavarba jönnek az igazi történelem ellentmondásossága, a történészek között folyó viták hallatán, vagy amikor a múlt eseményeinek tanulságait a saját életükre lehetne alkalmazni. Lehet, hogy tiltakoznak a tananyag megváltoztatása ellen, főleg akkor, ha ez több munkát jelent vagy a tevékenység kevésbé világosan strukturált lesz, mint a megszokott követelmények mellett. Miután évekig csak ahhoz szoktak, a diákok hozzáedződnek a magoláshoz, és tapasztalatlanok vagy ügyetlenek, ha bármilyen más módszert alkalmazunk.

Hosszú távon azonban nem kielégítő a történelmet így “tanulni”. A történelemtankönyvek és sajnos, sok történelemtanár sem tudja megszerettetni vagy elfogadtatni ezt a tárgyat. Nem szabad elfelejtenünk, milyen elképesztően alacsonyra értékelik a tanulók a történelemtanulást, és nem elég arra biztatnunk a diákokat, hogy szeressék jobban a tárgyat. De ebből még mindig nem következik, hogy a siralmas történelemoktatást ne lehetne javítani. A diákok elkezdenek történelmet tanulni, mihelyt értelmét látják, érdekesnek és fontosnak érzik, és úgy vélik, a történelemnek köze van életükhöz és jövőjükhöz. A tanulók érdekesnek fogják találni a történelem tanulását, mihelyt tanáraik és tankönyveik az igazat mondják nekik.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Jerome Lawrence and Robert E. Lee: Inherit the Wind. N.Y., Random House, 1978. 86. o.

² Jules Henry: Culture against Man. N.Y., Random House, 1963. 287. o.

³ Jungle Brothers: Acknowledge Your Own History, 1989. Ez az afro-amerikai rap-együttes a történelmet “HIS story”-nak nevezi.

⁴ Linda Mc Neil: Defensive Teaching and Classroom Control in: Michael W. Apple and Lois Weis, eds., Ideology and practice in Schooling. 7. fejezet

⁵ Robert V. Everhart: Classroom Management in: uo.

⁶ Diane Ravitch and Chester E. Finn, Jr What Do Our 17-Years Olds Know? N.Y., Harper and Row, 1987

⁷ Ravitch–Finn id.m. 49. o.

⁸ Haralson: Objections (to the American Adveture, kézirat a Mel Gabler oktatási központ elemzőitől, 1993. 4. o.

⁹ John Goodlad: A Place Called School. N.Y., Mc Graw-Hill, 1983.

¹⁰ Washing PBS Frontline video, 1985

¹¹ A. B. Hodgeres and Paul Callagher: Teaching Canada for the ‘80s. Toronto, Ontario Institute for Studies in Education, 1978. 20. o.

¹² John Ogbu: Racial Stratification and Education in: Gail F. Thomas, ed., US Race Relations in the 1980s and 1990s. N.Y.,, Hempsphere, 1990. 27–30. o. L. még más munkák között: Herbert Kohl: I Won’t Learn from You! In: Other Thoughts on Creative Maladjusment. N.Y., The New press, 1994. 1-32. o.

¹³ Jeffrey Fours: Female Students, Women Teachers, and Perceptions of the Social Education 54, Nov. 1990. 418–420. o.

¹⁴ Schlesinger: When Etnic Studies Are Un-American. Social Studies Review no. 5. 1990 11–13. o.

¹⁵ Martha Toppin: I know Who is G Social Education 44, Oct. 1980. 458. o. Going with Me On

¹⁶ Cliffordról l. Tom Wicker: An Unwineable War. Ew York Times June 12. McNamaráról l. Jonathan Mirsky: Reconsidering Vietnam. New York Review of Books, Oct. 10 1991. 44. o. A Gallup 1986 novemberében úgy találta, a megkérdezettek 71%-a fogadta el, hogy “a vietnami háború több mint hiba volt, ez alapjában rossz és immorális ”.

¹⁷ William L. Lunch and Peter W. Sprelich: American Public Opinion and the War in Vietnam. Western Political Quaterly 32 1979. 33–34. o.

¹⁸ John Mueller: Presidents and Public Opinion. N.Y., Wiley 1973. 70–74. o., l. még Samuel P. Huntington: The common Defense 235–239. o.

¹⁹ Hamilton: Restraining Myths, id.m. 118., 159. o. Lunch and Sprelich id. C. 35–36. o. Richard senett and Jonathan Cobb: Hidden Injuries of Class. N.Y., Alfred A. Knopf. 1972.

²⁰ Jonathan Cobb: Hidden Injuries of Class. N.Y., Alfred A. Knopf. 1972.

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás ment végbe a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. A század történetét a nacionalizmus szellemében kezdték interpretálni.

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás következett be a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. Addig a közös jugoszláv államot egy “természetes” folyamat, a XVII. században megindult délszláv egységtörekvések eredményeként és a “történelmi igazság” érvényesüléseként aposztrofálták. Ezzel az integralista és – különösen az 1941 utáni korszakot tekintve – osztályharcos szemlélettel szemben viszont az 1980-as évektől kezdve megfigyelhető volt egyfajta nemzeti befelé fordulás. Revízió alá került az egész XX. századi történelem – elsőként és legintenzívebben a szerb történetfelfogásban –, amelyet mostmár a nacionalizmus szellemében kezdtek interpretálni.

A szemléletváltásnak számos oka volt, köztük olyanok is, amelyek annak idején a történettudománynak a politika uralmától való megszabadulásával kecsegtettek. 1945 után a jugoszláv történetírást is (elsősorban persze a közelmúlttal és a jelenkorral foglalkozó diszciplínáit) számos ideológiai béklyó tartotta fogva. Ezek már az 1960-as évektől lazulni kezdtek, olyannyira, hogy az 1980-as években már a régi Jugoszlávia legnagyobb szentségét, Tito életművét is lehetett kritikusabban szemlélni. Vladimír Dedijer 1981-es könyvében például (Újabb adalékok J. B. Tito életrajzához) a néhai állam- és pártelnök továbbra is nagy forradalmárként és kiemelkedő államférfiként jelenik meg, de egyúttal olyan személyként, akinek voltak politikai hibái és emberi gyengéi. Később kiadtak számos olyan, fontos forrásértékkel bíró munkát, amelyek korábban csak külföldön jelentek meg (például Milovan Ðilas könyvei), vagy sehol sem (például az 1971-es horvát vezetők memoárjai). Született több, gyakran publicisztikába vagy esszébe hajló, de történettudományi értékkel is bíró ismertetés az 1941 utáni történelem fehér foltjairól, leginkább az 1944–45-ös megtorlásokról és az 1948 utáni Kominform-ellenes kampányról.

A történettudomány “felszabadulási folyamata” azonban hamarosan megtört. A pénztelenség és a közelmúltra vonatkozó legfontosabb forrásanyagok hozzáférhetetlensége (az ugyanis jobbára Belgrádban, a régi szövetségi fővárosban vannak, ahol a Milosevics-rezsim még a szerb történészek hozzáférését is korlátozta, a nem szerb kutatók számára pedig a háborús körülmények eleve óriási akadályokat jelentettek) az 1990-es évekre oda vezetett, hogy a XX. századdal foglalkozó történeti munkák főáramává lényegében a már ismert tényanyag újra-interpretálása vált. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen megnyílt a régi béklyóktól mentes bemutatás lehetősége. Csakhogy időközben a történelem ismét ideológiai funkciót kapott. Bizonyos, Kelet- és Közép-Európa-szerte jól ismert, de sok szerb és horvát történész által is szívesen vállalt szakmai tradíciónak, a háborús pszichózisnak, valamint az új autokrata kormányzatok nyílt elvárásainak megfelelően a történetírás egyik legfontosabb feladatává az aktuális politikai célok történeti legitimálása vált. Az általános re-nacionalizálódás közepette az új interpretációk – néhány tiszteletre méltó kivétel mellett – hamarosan túlléptek a régi ideológiai torzítások természetes korrekcióján, köztük a nemzeti mozzanat rehabilitációján. A valós történeti folyamatok elvesztették jóformán minden alternativitásukat, s a nemzetállamok létrehozása a szerb, horvát, macedón stb. történelem “természetes végkifejleteként” jelent meg, amely egyenesvonalúan következett az évszázados nemzeti célokból – vagy, mint egyes szerb leírásokban, maga Jugoszlávia jelent meg szinte kizárólagosan a szerb nemzeti emancipáció és egységtörekvések eredményeként és eszközeként, s nem közös délszláv projektként. Az 1990-es évek többé-kevésbé reprezentatívnak tekinthető munkáit, például Ljubodrag Dimić A szerbek és Jugoszlávia, Blaže Ristovski A macedón nemzet története vagy Dušan Bilandžic Modern horvát történelem című könyveit egyaránt átlengi ez az újfajta nemzeti szemlélet és legitimációs törekvés (a konkrét példáknál maradva: Dimićnél és Ristovskinál erősebben, Bilandžicnál lágyabban és szakmailag korrektebben).

A történelem ideológiai eszközként való felhasználása azonban nem csak, sőt a legkártékonyabb formában nem is az új történettudományi szemléletben volt tetten érhető. Gyakran maga a politika – kormányok, pártok, politikusok, köztük politikusként fellépő történészek – nyilvánított konkrét véleményt történeti kérdésekben. Közvetlenül meg akarták mondani, hogy milyen volt a múlt, kiket és milyen korszakokat kell rehabilitálni, vagy hogy milyenné – persze az új politikai kurzussal konformmá – kell formálni a társadalom történelmi köztudatát.

Az új szemléletmód, és egyben az ideológiai indoktrináció új korszakának első s talán mindmáig egyik legjellemzőbb példája a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia centenáriumára (1986) készített jelentés-tervezet, az ún. akadémiai memorandum volt¹. A Jugoszlávia, Szerbia és a szerb nemzet helyzetét taglaló dokumentumot a szerb irodalom és társadalomtudomány jeles képviselőiből összeállított, A. Isakovicíró által vezetett szerkesztőbizottság készítette. Valódi szellemi atyjának azonban a neves író és esszéista (egyben 1992–93-ban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke), Dobrica Ćosić tekinthető, s a szerzői kollektívában csak két történész kapott helyet. A memorandumot nem tekinthetjük kizárólagosan nacionalista politikai elaborátumnak, hiszen sok részletkérdésben figyelemre méltó helyzetértékelést adott, és a Tito-korszakot sem csak a szerb nacionalizmus talajáról bírálta, hanem a demokratikus értékek alapjáról is. Érdemes viszonylag részletesen idéznünk belőle, ugyanis az új szerb történelem-szemlélet alapját e memorandum képezi, a nem-szerb történelem-interpretációk pedig, ha kimondatlanul is, de igen gyakran erre válaszolnak: másrészt azért is érdemes idéznünk, mert a magyar olvasó inkább csak a hírét ismerheti, a tartalmát kevésbé.

A memorandum lesújtóan nyilatkozik a jugoszláv gazdaság korabeli állapotáról és az önigazgatási rendszerről: “A gazdasági válság már öt éve tart és a kiútnak még mindig semmi jele. A társadalmi termék 1981–85 közötti 0,6 %-os növekedési ütemével Jugoszlávia ma a világ gazdaságilag legkevésbé sikeres országai között van. […] Az idő múlásával mind világosabb, hogy a válságból való kiutat nem is lehet megtalálni a gazdasági és politikai rendszer alapvető megváltoztatása nélkül. [257. old.] […] [Az önigazgatás] reálisan nem létezik a globális társadalmi szinten, soha nem is épült ki mint teljes demokratikus rendszer, s az ebből fakadó konzekvenciákat sem vonták le. Ezért az önigazgatás csak megszépítő elv, nem a társadalom alapja. A rendszer összességében inkonzisztens. Igazából nincs sem tervezés, sem piac, sem állam, sem önigazgatás. A jugoszláv gazdaság ágazati és területi dezintegrációja pedig [amelyet a rendszer autokratizmusa és inkonzisztenciája mellett a memorandum a válság fő okának tekint – J. J.] ellentétes a történelem tendenciájával, s ez a dezintegráció közvetlenül egy másik, méginkább történetietlen tendencia következménye. Annak a tendenciának, hogy az AVNOJ² határozatain és a háború utáni első évtized politikáján alapuló föderációt átalakítsák valamifajta konföderációvá, az 1974. évi alkotmány által intézményesített formában. A történelem pedig több példát is ismer arra, hogy a konföderációk – gyengeségük természetes következményeként – föderációvá váltak, de ellentétes irányú átalakulást egyet sem. [264–265. old.] […] A két legfejlettebb köztársaság³, amelyek ezzel az alkotmánnyal megvalósították saját nemzeti programjukat, ma a fennálló rendszer makacs védelmezőiként lépnek fel. Vezéreiknek a politikai hatalom központjaiban elfoglalt helyéből adódóan már a sorsdöntő 1960-as évek előtt, de utána is ez a két köztársaság volt a kezdeményező a politikai és gazdasági rendszer minden kérdésében. Saját szándékaik és szükségleteik szerint ők szabták meg Jugoszlávia társadalmi és gazdasági rendjét. [267. old.] […] A mai jugoszláv politikai rendszer nem rendelkezik a kortárs politikai rendszerek egyetlen előnyével sem. Nem liberális demokrácia, nem tanácsdemokrácia, de még csak felvilágosult bürokratikus rendszer sem. Nem biztosítja a politikai szabadságot és a polgárok közvetlen részvételét a politikai életben. […] Sem erkölcsi, sem jogi alapja nincs annak, hogy bármilyen elit (akár Isten kegyelmére vagy származására hivatkozva, vallási, faji, vagy osztály-okokból, ideológiai hovatartozás alapján, történelmi érdemeire hivatkozva vagy bármilyen más indok alapján) jogot formáljon arra, hogy a nép nevében beszéljen, döntsön és erőszakot alkalmazzon. A nép csak meghatározott időre ruházhatja át politikai hatalmát képviselőire, fenntartva magának a jogot, hogy megválassza, ellenőrizze és leváltsa azokat, szükség esetén erőszakot is alkalmazva, ha megsértenék a ‘társadalmi szerződést’ és az általános nemzeti érdekek helyett saját külön érdekeiket kezdenék követni.” [269. és 277. old]

A demokratikus és piaci reformok szorgalmazása mellett azonban a memorandum tengelyét a szerb nemzeti céloknak, illetve azok alapján a jugoszláv állami egység megerősítésének a hangoztatása alkotta: “Azoknak a gondoknak a sokasága, amelyek a szerb nemzetet gyötrik, olyan körülményekből fakad, amelyek közösek mindegyik jugoszláv nemzet körülményeivel. A szerb nemzetet azonban más balsors is sújtja. Szerbia gazdasági fejlesztésének tartós lemaradást eredményező elhanyagolása, Jugoszláviához és a tartományokhoz fűződő államjogi viszonyainak tisztázatlansága, valamint [az albánok által a szerbek ellen gyakorolt – J. J.] koszovói genocídium együttes erővel jelentek meg a politikai színtéren és feszültté, szinte robbanásveszélyessé teszik a helyzetet. Ez a három sorsdöntő probléma, amelyek a Szerbia irányában régóta folytatott politika következményei, drámaian fenyegetik nemcsak a szerbséget, hanem Jugoszlávia egészének stabilitását is. Éppen ezért ezeknek kell a figyelem középpontjába kerülniük. […] Nem szükséges sok adat és bizonygatás annak alátámasztásához, hogy a szerbiai gazdaság tartósan lemaradt. Az egész háború utáni periódusban Szerbia gazdasága egyenlőtlen cserének volt kitéve. Aktuális példája ennek az egyenlőtlen cserének az elektromos energia alacsony ára, amelyet nagy mennyiségben szállítanak más köztársaságokba. Az újabb időkben pedig Szerbia relatív elmaradásának legfontosabb okozói a mostani gazdaság- hitel- és monetáris politika eszközei és rendszabályai, különösen a gazdaságilag elmaradott térségek fejlesztését szolgáló szövetségi alapba történő befizetések. [280. old.] […] A szerb gazdaság 1945 utáni következetes diszkriminálását nem érthetjük meg anélkül, hogy a [délszláv] nemzetek egymáshoz való viszonya 1918–41 közötti periódusának értékelését a Jugoszláv Kommunista Párt által tekintetbe ne vennénk. S ez az értékelés a Komintern direktíváin alapult. A Komintern pedig saját stratégiai és taktikai céljainak megvalósítására törekedve Jugoszlávia szétverését szorgalmazta. […] A JKP értékelése az volt, hogy a szerb burzsoázia politikai hegemóniája együttjárt Szerbia gazdasági dominanciájával. Ezt lényegében a szeparatista polgári pártoktól vették át, s a JKP sem a háború előtt, sem utána nem volt kész arra, hogy közvetlenül megvizsgálja a valóságos helyzetet.” [281. old.]

Különösen elítélően beszél a memorandum az 1974-es alkotmányról, amellyel “…Szerbia gyakorlatilag három részre lett felosztva. Az autonóm tartományokat mindenben kiegyenlítették a köztársaságokkal, kivéve, hogy nem államként határozták meg őket, és hogy a föderáció egyes szerveiben nincs a köztársaságokkal azonos számú képviselőjük. Ezt a hiányt azonban kárpótolhatják azzal, hogy a közös köztársasági parlamenten keresztül beavatkozhatnak a szűkebb Szerbia belügyeibe, míg az ő képviselőházuk teljesen autonóm. A szűkebb Szerbia politikai és közjogi helyzete teljesen rendezetlen, se nem köztársaság, se nem tartomány. […] Szerbia és a tartományok viszonyát nem lehet megérteni pusztán az alkotmányok formál-jogi tolmácsolása alapján. Mindenekelőtt a szerb népről és államáról van szó. Egy nemzet, amely hosszú és véres harcok árán újra kiharcolta saját államát, kivívta a polgári demokráciát, s amely a két utóbbi háborúban 2,5 millió embert veszített, megélhette azt, hogy az új Jugoszláviában pártapparatcsikok döntései miatt egyedül neki ne legyen saját állama. Ennél gonoszabb történelmi rémtettet békeidőkben elképzelni sem lehet. [285–287.old.] A szerb nép kiűzetése Koszovóról mélységesen elgondolkodtató tanúbizonysága a szerbség történelmi vereségének. [ …] [Csak] az utolsó húsz esztendőben Koszovót és Metohiját mintegy 200.000 szerb hagyta el. Az ottani szerbség maradékának maradéka pedig nemcsak hogy folyamatosan és nem csökkenő ütemben távozik, hanem minden jel szerint – az elnyomástól, a fizikai, morális és pszihológiai terrortól hajtva – kifejezetten a végső exodusra készülődik. Alig tíz év múlva, ha a dolgok lényegesen nem változnak, nem lesznek már szerbek Koszovón, s teljességgel megvalósul az “etnikailag tiszta Koszovó”, ami a nagyalbán rasszistáknak már az 1878–81-es prizreni liga által megalapozott és egyértelmű célja. [287–289. old.] […] Koszovó nem az egyetlen olyan terület, ahol a szerb nemzet diszkriminációs nyomás alatt áll. A szerbek számának nemcsak relatív, hanem abszolút csökkenése Horvátországban elegendő bizonyítéka ezen állításnak. Az 1948-as népszámlálás szerint Horvátországban 543.795 szerb élt, azaz 14,48%. Az 1981-es népszámlálás szerint viszont számuk 531.502-re csökkent, ami Horvátország lakosságának csak 11,5%-a. […] De a horvátországi szerbség nemcsak kulturálisan van elszakítva anyanemzetétől, hanem az anyanemzetnek sincs meg az a lehetősége, hogy sorsukról, gazdasági és kulturális helyzetükről akár csak olyan mértékben tájékozódjék, mint amilyen mértékben néhány jugoszláv nemzet kapcsolatot tarthat más országokban élő nemzettársaival. A szerb nemzetnek és kultúrájának az össz-jugoszláviai integritása a szerbség létezésének és fejlődésének sorsdöntő kérdéseként vetődik fel,… [ezért] a szerb nép történelmi és demokratikus joga, hogy helyreállítsa teljes nemzeti és kulturális integritását, függetlenül attól, hogy melyik köztársaságban vagy tartományban él.” (290–291., 297. old.)

Jegyzet

¹ in: Bože Ćović (ed.): Izvori velikosrpske agresije. Zágráb, A. Cesarec – Školska Knjiga 1991. Az idézetek oldalszámait l. a szöveg közben.

² Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa, a jugoszláv partizánok politikai csúcsszerve és a titói Jugoszlávia első parlamentje.

³ Szlovénia és Horvátország.

⁴ A HDZ programja. In: Tagolódó politikai színtér. Létünk (Újvidék), 1990/2-3. Sz., 324. old.