A New York-i és washingtoni támadások új lendületet adtak az Egyesült Államok és Oroszország közeledésének. Több évnyi hûvös viszony és az éles viták után az orosz kormány látványosan igyekszik katonai és politikai szövetségessé válni.

A New York-i és washingtoni támadások új lendületet adtak az Egyesült Államok és Oroszország közeledéséhez. Több évnyi hűvös viszony és az éles megfogalmazások után az orosz kormány látványosan igyekszik katonai és politikai szövetségessé válni. Más kérdés, hogy a Kreml, mereven ragaszkodva a szabadpiaci elvekhez, barátságát a lehető legdrágábban kínálja. Különös, hogy éppen azt akarja a Nyugattól megszerezni, amit a Nyugat mindig is remélt Oroszországtól. Moszkva a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) való csatlakozásról és a NATO-kapcsolatok megerősítéséről beszél, még a belépés lehetőségét is latolgatva. Magyarán Oroszország célja a teljeskörű integráció azokba a nyugati intézményekbe, amelyekben neki már nem lesz nagy súlya. Oroszország ezáltal gyakorlatilag Észtországgal és Lengyelországgal helyezi magát egy szintre, amelyek az utóbbi tíz év során stratégiailag semmi másra nem törekedtek a külpolitikában, mint hogy a Nyugatba beolvadjanak.

A Kreml és a Nyugat persze eltérően gondolkozik az integrációról. Ám jelen esetben az ördög egyáltalán nem a részletekben lakozik. Az orosz elit célja nagyjából ugyanaz, mint a nyugati elité. Hogy ezek a célok mennyire egyeznek a széles társadalom érdekeivel, az más kérdés. A NATO-ügy nagyon egyszerű. A teljes tagság már csak amiatt sem valószínű, mert óriási költségekkel jár. Vagy minden katonai műszaki szabványt felül kellene vizsgálni, a hadsereget leszerelni és újjászervezni, vagy a NATO-t kellene újjászervezni, ami nemigen fog megtörténni. Így hát legjobb esetben valamiféle társult tagság jöhet szóba. Ez azt jelentené, hogy Oroszország részesévé válna a szövetség politikájának, de teljes értékű döntéshozói jogkör nélkül. Cserébe az orosz fegyvergyártók azt remélik, hogy bejuthatnak bizonyos piacokra, például újra felfegyverezhetik egykori szövetségeseinket a Varsói Szerződésből, ezúttal a NATO kebelén belül.

Másfelől a WTO-tagság mostanában első számú törekvése az oroszországi oligarcháknak. Az 1990-es évek elején az újonnan alakuló vállalkozói réteg tartott a nyugati nagybefektetők oroszországi jelenlététől. Nagyobb forrásokkal és több tapasztalattal rendelkeztek, öt perc alatt felvásárolhatták volna az ország összes minőségi tartalékát. Most, hogy a vagyonfelosztás alapjában lezajlott, az oligarchák helyzete megerősödött. A hároméves gazdasági növekedés és a magas olajárak következtében elegendő tőkét halmoztak fel ahhoz, hogy az ország határain kívülre terjeszkedjenek. Ennek érdekében számos olyan korlátozást akarnak megszüntetni, amelyek a hazai piacot védik.

Oroszország WTO-tagsága egyértelműen az oroszországi multiknak fog kedvezni, és hátrányosan fogja érinteni a kis- és középvállalkozásokat. Eddig ez volt a tapasztalat mindenütt, Afrika és Latin-Amerika országaitól kezdve Dél-Koreáig.

Az Oroszország nemzetközi szervezetekbe való bejutásának gondolata jól illeszkedik a German Gref-féle gazdasági program neoliberális reformjainak új hullámába. A kormány, amely egy éve jelentette be, hogy ezt az irányvonalat követi, még mindig nem volt hajlandó életbe léptetni azt, talán attól való félelmében, hogy ezáltal destabilizálná a társadalmi helyzetet. Az áldozat nem lenne értelmetlen, ha “a nyugati gazdasági szervezetekbe való belépést” azzal az ígérettel szolgálja, hogy végül a mi életszínvonalunk sem lesz alacsonyabb, mint Németországé vagy a franciáké.

A WTO-tagság egyik baja, hogy csak néhányan lesznek a győztesei, míg mások – várhatóan a többség – a vesztesei. Minden döntésnek ára van. Nagyobb baj azonban, hogy a társadalom egy nagy csoportja, sőt a vállalkozói réteg tekintélyes hányada fog kimaradni a döntési folyamatokon túl még a fontos ügyek megvitatásából is. Az orosz polgárok többségének jóformán fogalma sem volt a Nemzetközi Valutaalapról (IMF), amíg nem az írta elő azokat a szabályokat, amelyek szerint jelenleg élünk. Ugyanígy most sem igazán értik, mi fán terem a WTO, és mik a belépés velejárói.

A szovjet rendszer legalább elvben engedélyezte a döntések felülbírálatát. A demokratikus Nyugat teremtette nemzetközi intézményhálózat a megváltoztathatatlanságon alapul. Már meghozott döntéseket felülvizsgálni vagy visszavonni szinte lehetetlen. A WTO-tagság olyan halálos ítélet, amely ellen az elítéltnek nincs joga fellebbezni. Csak az a különbség, hogy ezt az ítéletet mi szabjuk ki önként önmagunkra.

(Fordította: Battyán Katalin)

1989 novembere valóságos ,fekete péntek volt a társadalomtudomány számára, mivel a „létezõ szocializmus” számos és változatos kritikája ellenére sem produkált olyan elméletet, amely megjósolta volna ezt a fordulatot. A rendszerváltás elméleti kezelésében azóta sem született igazán meggyõzõ.

1989 novembere – Klaus von Beyme szavaival¹ – valóságos ’fekete péntek’ volt a társadalomtudomány számára, mivel a “létező szocializmus” számos és változatos kritikája ellenére sem produkált olyan elméletet, amely megjósolta volna ezt a fordulatot. Létezett ugyan a Kerr, Aron és mások által az 1960-as években kidolgozott konvergencia-elmélet, ez azonban több szempontból is inadekvátnak bizonyult a társadalmi változások konceptualizálására.

A konvergencia-elmélet lényegében átvette azt a modernizációs tézist, hogy a társadalmi változás azonos törvényszerűségeket követ az ipari társadalmakban, amelyek hasonló fejlődési szakaszokon mennek keresztül. Ebből kiindulva feltételezte, hogy a szocialista társadalmak mint ipari országok a kapitalista államokhoz hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, s az egyre növekvő ellentmondás a kapitalista intézmények és a szocialista ideológia között elkerülhetetlenné teszi a szocialista rendszerek bukását ezekben az országokban.

Két nyilvánvaló okból is inadekvát a konvergencia-elmélet alkalmazása az 1989-es fordulat értelmezésére. Először is, az államszocialista rendszerek bukása nem azért következett be, amit a konvergencia-elmélet prognosztizált. A “fejlődés diktatúrája” nemhogy nem tudott hasonlóvá válni a modern világgazdasági rendszer dinamikájához, hanem annak strukturális átrendeződésével párhuzamosan egyre jobban lemaradt és képtelenné vált arra, hogy fenntartsa a kapitalista világgazdasági rendszerről való részleges lekapcsolódás politikáját.

Másodszor, a konvergencia-elmélet nem volt alkalmas a kapitalista rendszerek közötti különbségek konceptualizálására. Elegendő az állam és a bankok eltérő szerepét említeni, a munkaügyi viszonyok különbségeit, a jóléti államok közötti eltéréseket, a korrupció és a szervezett bűnözés változó mértékét és intézményes beágyazottságának eltéréseit, hogy világosan megmutatkozzon a különbség az amerikai, német, brit, olasz, japán vagy brazil kapitalizmusok között, amit a konvergencia-elmélet egyáltalán nem tudott megragadni.

Egy 1992-­ben Uppsalában rendezett szociológus konferencián merült fel újra a konvergencia-elmélethez való visszatérés gondolata. A paradigma támogatói azt javasolták, hogy az 1989-es fordulatot nem mint valami újnak a kezdetét kell értelmezni, hanem mint Kelet-Európának a nyugati kapitalista országokhoz való konvergálási folyamatának integráns szakaszát. A konvergencia-elméletnek ezt a revízióját többen elutasították azzal az indoklással, hogy a paradigma inkább kifejezi a volt államszocialista országok azon aspirációját, hogy egyszerre szeretnék elérni a nyugati világ gazdasági színvonalát, és megtartani az államszocializmus alatt megszokott teljes foglalkoztatottságot, mint a reális társadalmi perspektívákat.

A konvergencia-elmélethez való visszatérés nem bizonyult életképes alternatívának. Annak ellenére, hogy nem létezett olyan társadalomtörténeti elmélet, amely prognosztizálni tudta volna az államszocialista rendszerek bukását, az 1989-et követő években valósággal felvirágzott a tranzitológiai szakirodalom, amely egyik prognózist a másik után állította fel arról, hogy mi fog történni a kelet-európai államszocializmus bukása után ezekben az országokban.

A szakirodalom kritikai értékelését megnehezíti a téma nyilvánvaló politikai és ideológiai töltete. A tranzitológia mindenfajta kritikai reflexió nélkül átvette a neoliberális közgazdaságtan néhány tézisét és mint az egyedül létező és üdvözítő paradigmát, mintegy vallási retorikai köntösben közvetítette a tömegek felé. Mindeközben nem történt meg annak végiggondolása, hogy a “mainstream” ideológia mellett vannak más, alternatív paradigmák², illetve a rákérdezés arra, hogy az előző tézisek milyen feltételek mellett érvényesek.

Akadémiai munkákban általában tabu a politikai-ideológiai elkötelezettség emlegetése. A tudományos objektivitás hangoztatása a tranzitológiai szakirodalomban azonban a legtöbb esetben félrevezető, és egy teleologikus elméleti hátteret takar, amelynek a tételeit nem is lehet tudományos vita tárgyává tenni. Ez a nyilvánvaló ellentmondás azt eredményezi, hogy a szakirodalom nagy részében vagy egyáltalán nem történik meg az elméleti háttér végiggondolása, vagy ha igen, akkor olyan óvatos és teoretikusan konfúz formában, ami lehetetlenné teszi a kritikai reflexiót.

A kelet-európai rendszerváltás nem ragadható meg elméletileg az államszocializmus konceptualizálása nélkül, és innentől kezdve elkerülhetetlen valamifajta politikai-ideológiai elkötelezettség vállalása, ami nem a tudományos szempontok háttérbe szorulását vagy megtagadását, hanem egy adott elméleti háttér következetes végiggondolását és alkalmazását jelenti. Itt nem az egyedül üdvözítő paradigmát, hanem paradigmákat keresünk, amelyek magyarázó ereje korlátozott határok között érvényes. A tranzitológiai szakirodalom hiányossága, hogy nem reflektál saját elméleti forrásaira: tudományos objektivitásról beszél ott, ahol nyilvánvaló a politikai-ideológiai elkötelezettség. Szinte egyetlen szerzőnél sem szerepel annak végiggondolása, milyen elméleti következményei vannak ennek az elkötelezettségnek. Ezt próbáljuk meg végiggondolni az alábbiakban.

A tranzitológiai elmélet elsősorban azokra a politológiai szakmunkákra támaszkodott, amelyek a demokráciába való átmenet folyamatát vizsgálták az országok három nagy csoportjában: a második világháború utáni német, olasz és japán társadalmakban, az 1970-es évek új dél-európai demokráciáiban, és végezetül a dél-amerikai autokratikus rezsimek bukását követően Argentínában, Brazíliában, Uruguayban, Chilében és Paraguayban.³ Az államszocialista rendszerek bukása után kézenfekvőnek és csábítónak látszott az analógia: sokan – így pl. Przeworski – a kelet-európai átalakulásban látták az átmenet negyedik típusát.⁴

Félretéve azt a problémát, hogy helyénvaló-e a világ kétpólusú felosztása demokratikus és nem-demokratikus országokra, illetve valóban ez a felosztás alkotja-e a társadalmi rendszerek közötti fő demarkációs vonalat, foglalkozzunk most azzal a kérdéssel, mennyiben tekinthető a kelet-európai átalakulás az átmenet negyedik típusának. Offe helyesen mutatott rá egy nagyon lényeges különbségre a fent vizsgált országok és Kelet-Európa között, nevezetesen arra, hogy a volt államszocialista országok többszörös átmeneten mennek keresztül, amire nem található történelmi párhuzam a fent felsorolt három csoportban.⁵ A kelet-európai országok előtt álló feladatot Offe hármas átmenetnek nevezte, arra utalva, hogy itt nemcsak a demokráciába, hanem a kapitalizmusba való átmenetről van szó, amihez a térség számos országában még hozzáadódik a területi kérdés rendezésének problémája is.

Ellentétben az 1989-et követő időszak eufóriájával, Offe nem osztotta az akkori prognózisok optimizmusát, hanem felhívta a figyelmet arra, amit ő az egyidejűség dilemmájának nevezett. A kapitalizmusba való átmenet – figyelmeztett – egyáltalán nem lesz olyan sima, ahogyan a szakértők és önjelölt szakértők jósolják; nem véletlen, hogy az elsődleges tőkefelhalmozás predemokratikus körülmények között történt a nyugat-európai országokban. Kelet-Európa problémája az, hogy egyszerre kell a demokráciába és a kapitalizmusba való átmenetet végrehajtania. Kettős dilemma keletkezik: a mindenkori kormány a gazdaság stabilizálása érdekében számos népszerűtlen intézkedésre kényszerül, amelyek csökkentik a reformok támogatottságát a lakosság körében. Konszenzusra azonban szükség van, mivel az átalakulás legitimitása előfeltételezi a demokratikus átalakulást. Offe pesszimista prognózisában így a legjobb esetben is gyenge demokráciák és kapitalista rendszerek keletkeznek az egykori államszocialista országokban, míg a legrosszabb esetben egy diktatorikus átrendeződés lehetőségét sem lehet kizártnak tekinteni.

Offe tanulmányára kevesen figyeltek fel Kelet-Európában az 1990-es évek elején. A tranzitológiai szakirodalom nemcsak szebb prognózisokat készített, de a “tervezett kapitalizmus” fogalma igen jól hangzott azokban az országokban, ahol annyian hozzászoktak a tervezéshez. A tranzitológia sok szempontból valóságos iparággá nőtte ki magát és könyvtárakra rúgó szakirodalmat produkált a sikeres átmenetről azokban az országokban, ahol életbe léptették a neoliberalizációs gazdasági reformokat.

A 90-es évek közepére azonban nemcsak az vált világossá, hogy igen komoly különbségek vannak az egyes országok eredményei között, amit nem lehetett azzal magyarázni, hogy nem volt elég radikális a gazdaság liberalizálása (a legjobb példa Oroszország, ahol szinte a legmesszebbre ment a liberalizálás, változásról azonban leginkább a dezindusztrializáció, a gazdaság kriminalizálása és az általános elszegényedés terén beszélhetünk, ha ugyan ezeket eredménynek lehet tekinteni), hanem az is, hogy az átalakulás társadalmi költségei még a sikeresnek számító országokban is tetemesek. Az átmenet társadalmi ára a választási eredményekben is megmutatkozott: több volt államszocialista országban kerültek hatalomra az egykori kommunista pártok utódpártjai. Ezek a fejlemények több szerzőt indítottak arra, hogy reorientálják a tranzitológiai kutatásokat.

A tranzitológiai elméletet többen bírálták annak univerzalisztikus és teleologikus implikációi miatt.⁶ Az átmenet kifejezés feltételez egy határozott kiindulási és végpontot, amelyek előre adottak, vagyis pontosan megjósolható, milyen lesz a végső állapot. A végcél ebben az esetben a fejlett nyugati típusú gazdaság és társadalom megteremtése a kelet-európai volt államszocialista országokban. Az oda vezető “átmenet” pedig a “demokratikusan tervezett kapitalizmus”, amely elvonatkoztatható minden helyi partikuláris adottságtól.

A rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtized tapasztalata világosan megmutatta, hogy különbségek márpedig vannak a tranzitológiai szakirodalom előrejelzései és a valóság között. Egyre többen jutottak arra a felismerésre, hogy ezeket a különbségeket a tranzitológia elméleti kerete nem tudja adekvátan konceptualizálni.

Ezek a fejlemények paradigmatikus változáshoz vezettek a szakirodalomban. A változás érzékeltetésére érdemes idézni két paragrafust a Theorizing Transition⁷ című terjedelmes kötet bevezetőjéből:

“Szemben a neoliberalizmus új vallási retorikájával, Kelet- és Közép-Európa és más posztkommunista társadalmak fundamentális változáson mennek keresztül, amelynek fő hajtóereje a tőkefelhamozás globalizált rendszere. Az ‘átmenet’ tapasztalata egyfelől a gazdasági összeomlás, a munkaerő kizsákmányolása, társadalmi és politikai dezorientáció (a születési ráták csökkenése és a halálozási arányok növekedése mély társadalmi és pszichológiai válságra mutat), másfelől egyesek felemelkedése és mások teljes elszegényedése. Az eredmény a szegénység és egyenlőtlenség radikális növekedése. Milanovic (1994) például azt írja, hogy a szegénység több mint 58 millió embert, vagyis a lakosság 18%-át érinti a térség országaiban. Hasonlóképpen, a fizetések reálértéke súlyosan csökkent és a fizetések közötti különbség emelkedett. Az egyenlőtlenségek növekedése mellett emelkedett a hajléktalanok száma, romlott az általános egészségi állapot, és a polarizációra mutató más társadalmi problémák is megjelentek Kelet- és Közép-Európában.

A szegénység és egyenlőtlenség növekedése termékeny talajnak bizonyult két alkalmazkodási stratégia számára – és létfontosságú, hogy bármely tranzitológiai elmélet megértse a kettő közötti komplex dialektikus kapcsolatot: az első az olyan háztartási túlélési stratégiák megnövekedett használata, mint a házilag előállított termékek cseréje, beleértve az élelmiszer és más alapvető árucikkek cseréjét barátok, szomszédok között, illetve a munkahelyen és a lakóközösségen belül létrehozott hálózatokon keresztül, ami az informális gazdaság felvirágzását eredményezi. A második az illegális és féllegális tevékenységek növekedése, amit általában a ‘maffiához’ kapcsolnak, de nem mindig lehet azzal azonosítani. Mindkét alkalmazkodási stratégia – és sokkal több ilyen van – értelmezhető úgy, mint az eltérő lehetőségekkel rendelkező egyének azon próbálkozása, hogy a rendelkezésre álló társadalmi, gazdasági és politikai erőforrásokat mobilizálják és kiskapukat találjanak az átmenet időszakában. Ami különösen érdekes ezekben a gyakorlatokban, az az, hogy megmutatják, még mindig sokat lehet tanulni a kapitalizmusba való korábbi (és egyenlőtlen) átmenetekből.”⁸

A szerzők ezután tárgyalják az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és tarthatatlannak tekintik a tranzitológia univerzalisztikus feltevéseit. Utalnak Gerschenkron munkáira, aki a modernizációs tézissel szembehelyezkedve úgy látta, az elmaradottságnak többféle foka létezik, és a mindenkori modernizációs stratégiának az elmaradottság fokához kell alkalmazkodnia. Kézenfekvő megoldásnak látszik tehát az a felismerés, hogy sokféle kapitalizmus és ennek megfelelően sokféle átmenet létezik, s a feladat csak a megfelelő tipológia kidolgozása.

Ez a gondolat lényegében az “útfüggő” elmélet átvételén alapul, amely alternatív paradigmaként jelent meg a szakirodalomban. Mivel a tranzitológiai elmélet teljesen figyelmen kívül hagyta a volt államszocialista országok partikuláris politikai kultúráját, intézményrendszerét és történeti örökségét, logikus volt visszaemelni a változók közé az eltérő partikuláris feltételeket. Ezen a téren úttörő munkát végeztek David Stark és kollégái, akik a kelet-európai privatizációs folyamatokat tanulmányozva olyan eredményekre jutottak, amelyek a változások “útfüggő” jellegét igazolták.⁹

Az “útfüggő” elméletek konjunktúráját elősegítette Robert Putnam könyvének¹⁰ sikere, amelyet rögtön alkalmaztak a volt államszocialista országokra. Putnam többek között azt állítja, hogy azok a társadalmak, amelyek kiterjedt horizontális társashálózattal rendelkeznek, felhalmozhatják azt az elsősorban bizalmon alapuló társadalmi tőkét, amely a demokrácia alapját képezi. Azok a társadalmak azonban, ahol a vertikális hálók dominálnak, “ahol a hierarchia és a függőség aszimmetrikus viszonyai a mérvadóak”¹¹, valószínűbb, hogy a Putnam által Dél-Itáliában megfigyelt klán-rendszer, klientúra-építés, patrónuskeresés, favoritizmus, törvénytelenség és szakszerűtlen kormányzás útjára lépnek. Putnam, aki explicite meg is teszi ezt az összehasonlítást, a következő sommás kijelentéssel zárja gondolatát: “Meglehet, hogy a mai Palermo társadalma nem más, mint Moszkva jövője.”¹²

Az “útfüggő” elmélet már csak azért is előrelépést jelentett, mert szemben állt nemcsak a tranzitológiai elmélet univerzalista tételezésével, hanem az alternatívaként felmerülő “big bang” elméletének katasztrófa-prognózisával is. A “big bang”, vagy “genezis-környezet” elmélete Kenneth Jowitt nevéhez fűződik,¹³ aki úgy látta, hogy a volt államszocialista országok a teljes destrukturálódás állapotában vannak. Minden régi intézményrendszer felbomlott vagy megsemmisült: olyan helyzet várható, amelyben az emberek nem képesek irányítani az eseményeket és passzívan reagálnak mindenre, ami történik velük. Jowitt szerint az elit ugyanilyen tehetetlennek érzi magát, és az átalakulás irányítása helyett beéri azzal, hogy a még nagyobb katasztrófák elkerülésére korlátozza erőfeszítéseit. Az “útfüggő” elmélet ezzel az alternatívával szemben éppen azt hangsúlyozta, hogy az államszocialista rendszertől örökölt intézmények, illetve a privatizációs stratégiák fontos szerepet játszanak abban, hogyan alakul az átmenet és milyen fajta kapitalizmusok jönnek létre a volt államszocialista országokban.

Noha az “útfüggő” elmélet visszaemelte konceptuális keretébe az államszocializmust, legnagyobb hiányossága az, hogy nem tudta globális perspektívában látni a kelet-európai változásokat. Vitathatatlan, hogy a különböző privatizációs stratégiák fontos szerepet játszottak az átalakulásban. A kapitalizmusok diverzitásának hangsúlyozása azonban, amelynek Kelet-Európa a fő kísérleti laboratóriuma, mintegy visszahelyezi a (fél)periferiális integráció problematikáját a volt államszocialista társadalmakba. Egyszerűen fogalmazva: ha az átalakulás kimenetele mégsem lett olyan, mint az elképzelt nyugat-európai modell, a magyarázó okokat a volt államszocialista rendszereken belül és nem a világgazdasági rendszer strukturális feltételeiben kell keresni. A globális összefüggések kizárásával az egyenlőtlen fejlődés problematikája is eltűnik, legalábbis ebben a koncepcióban; a valóságban azonban nagyon is része az átalakulásnak, amelyet nem lehet e problematika elméleti kiküszöbölésével megoldani. Az “útfüggő” elmélet, noha kétségtelenül előrelépést jelent a tranzitológiai elmélet univerzalisztikus implikációjához képest, nem ad adekvát konceptuális keretet a kelet-európai és a globális átalakulás összefüggéseinek megragadására. A kelet-európai különböző kapitalizmusok úgy konceptualizálódnak, mintha a változás fő színhelye Kelet-Európa lenne, ez az állítás pedig több nyilvánvaló okból sem teljesül.

Vegyük a legkézenfekvőbb problematikát: az államszocializmusok bukásának konceptualizálását. Miközben az “útfüggő” elmélet figyelembe vette az államszocialista rendszerek történelmi örökségét, magát a fordulatot nem tudta adekvátan értelmezni. Ez a (fél)periferiális integráció problematikáját a félperifériára visszahelyező elméletek egyik nagy fogyatékossága, ami magyarázza, miért nem létezett olyan társadalomtudományi elmélet, amelyik prognosztizálni tudta volna az 1989-es fordulatot. A rendszer “belülről” bármikor megbukhatott volna, hiszen a tervgazdaságon belüli belső ellentmondások a tervutasításos rendszer megszületése óta léteztek (és a 30-as években a rendszer még zavarosabban és kiszámíthatatlanabbul működött, mint később bármikor). Az államszocialista rendszerek bukása nem értelmezhető a globális összefüggések figyelembe vétele nélkül, sőt, elsősorban azok játszottak benne domináns szerepet. Ez még inkább igaz a posztkommunista transzformációra. Helyesen írja Böröcz,¹⁴ hogy aligha lehet túlértékelni a globális tényezők szerepét a kelet-európai változásokban – annál szembeötlőbb, hogy az itt felsorolt paradigmák szinte alig foglalkoznak a fenti összefüggések tárgyalásával.

A tranzitológiai kutatások reorientálása más paradigmából kiindulva is lehetséges. Nowotny¹⁵ egy 1997-es tanulmányában elemezte a dél-európai országok és a kelet-európai volt államszocialista országok eltérő világgazdasági pozícióját, és az elemzést azzal zárta, hogy a kelet-európai változások elemzői reorientálhatnák a referenciapontot Dél-Európától Latin-Amerika felé. Noha az analógia – tekintve az eltérő politikai hagyományokat és társadalmi rendszert – sok szempontból ismét félrevezető lehet, érdemes megállni egy pillanatra és kritikusan szemügyre venni a tranzitológiai elmélet viszonyítási rendszerét a fenti javaslattal való összehasonlításban.

A tranzitológiai elmélet sok rokon vonást mutat az 1960-as évek fejlődéselméletével, ami akkor a harmadik világban irányozta elő a fejlett kapitalista országok utolérésének “nem-kommunista” programját. Ma már világosan látható, hogy az államszocialista “fejlődési diktatúrák” éppúgy csődöt mondtak, mint a fejlődéselmélet.

A fejlődéselmélettel szemben az 1960-as években a dependenciaelmélet, a 70-es években a formálódó világrendszer-iskola jelentette a legfontosabb kritikai irányzatot. A világrendszer-elmélet egyik fontos tézise, hogy a modern világgazdasági rendszer perifériáján a kapitalizmus másképpen működik, mint a centrumországokban, mivel funkcionálisan periferiális szerepet játszik a modern világgazdasági rendszerben. Ez az elmélet elveti a centrumországok tapasztalatainak univerzálisként való tételezését, és éppen a strukturális kényszerek alapján feltételezi, hogy a periférián más társadalmi struktúrák jönnek létre, mint a centrumországokban.

Világgazdasági perspektívából létezett egy elmélet, ami prognosztizálta a fordulatot. Frank egy 1977-es tanulmányában¹⁶ a kapitalista országok, az államszocialista rendszerek és a harmadik világ gazdasági kapcsolatait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az államszocialista országok úton vannak a kapitalista világgazdasági rendszerbe való integráció felé, és felvetette azt a kérdést, amellyel a fordulat utáni első eufória elmúlásával is csak kevesen kezdtek el foglalkozni Kelet-Európában: nevezetesen, hogy milyen funkcióba kerül a térség az integráció után. Frank tárgyalta a (fél)periferiális integráció lehetőségét, noha megjegyezte, hogy geopolitikai helyzetét és történeti, kulturális örökségét tekintve Kelet-Európa jobb pozicionális esélyekkel indul, mint a harmadik világ országai.

A világrendszer-perspektíva gyenge pontja az, hogy nem tudja elméletileg megragadni a perifériák közötti differenciálás problémáját, és azt sem, hogyan és miért történik a periferiális helyzetből a félperiferiálisba való átmenet. Az elmélet fontos kritikai implikációi ennek ellenére érvényben maradnak, különösen Kelet-Európában, amit azért is fontos hangsúlyozni, mert ennek a kritikai irányzatnak a képviselői szinte egyáltalán nincsenek jelen a kelet-európai szakirodalomban. Mivel a kettő között van bizonyos összefüggés, először érdemes megvizsgálni a szakirodalom hiányosságának problematikáját.

A dependenciaelmélet és a világrendszer-iskola legfontosabb képviselői, mint Wallerstein, Frank, Amin vagy Arrighi elsősorban a harmadik világ országaiban folytattak kutatásokat; Kelet-Európa a perifériára szorult. Az 1989-es fordulat után a világrendszer-iskola nem tarthatott különösebb érdeklődésre számot Kelet-Európában, ahol a lakosság nagy többsége az államszocialista rendszer bukása után a nyugati kapitalista országokhoz való felzárkózást és nem a periferiális integrálódást tekintette reális lehetőségnek. Ez az egyik magyarázata annak, hogy miért nincsenek jelen a világrendszer-iskola képviselői a kelet-európai szakirodalomban.

A másik fontos ok az európai kontinens szimbolikus földrajzában rejlik. Larry Wolff Inventing Eastern Europe¹⁷ című könyvében azt fejtegette, hogy “Kelet-Európa” mint minőségi kategória a felvilágosodás korában született, amikor a “felfedező” Nyugat-Európa megalkotta az egzotikusnak és alacsonyabbrendűnek tekintett “másikat”. Ez részben átvétele Said Orientalism című könyve¹⁸ alapgondolatának, részben válasz rá: vagyis, mielőtt a nyugati világ “egzotizálta” a Keletet, már létezett egy alacsonyabbrendűnek tekintett “másság” a nyugati világon belül. Ez Kelet-Európát abba a felemás pozícióba helyezi, hogy egyszerre tekinthető a nyugati világ részének és a “másiknak”.

Itt most nem cél a posztkolonialista elméletek tárgyalása, ezért csak annyiban érintjük, amennyiben kapcsolódik a problematikához, hogy miért a “mainstream” paradigma vált dominánssá Kelet-Európában, és miért olyan hiányos az “alternatív” szakirodalom. Mivel a “másikhoz” való tartozás vállalása Kelet-Európában általában szorosan összefonódott olyan radikális-populista társadalmi mozgalmakkal, amelyeket sokan mind morális, mind intellektuális alapon elutasítottak, viszonylag kevés mozgástere maradt a problematika következetes végiggondolásának. Az államszocialista rendszerek uralma idején a “Kelet” elsősorban a Szovjetuniót jelentette, amely elragadta a csatlós országokat Európától. Kevés szó esett arról, hogy a szakadék Európa két fele között sokkal régebbi keletű, mint a második világháború után kialakult politikai felosztás, és – ahogy Larry Wolff fejtegette – Kelet-Európa “mássága” nem a kontinens keleti felén, hanem Nyugat-Európában konstituálódott.

Az államszocialista rendszerek bukása és az európai integráció perspektívája még inkább háttérbe szorította Kelet-Európa ambivalens helyzetének elméleti végiggondolását. Politikai szempontok alapján érthető, hogy szemben ezzel a perspektívával, sokkal fontosabb az integratív elemek hangsúlyozása, mint annak kritikai végiggondolása, mit jelent a “másik” szerepe. A periferiális integráció fogalma elkerülhetetlenné teszi a strukturális különbségek végiggondolását, emellett kényelmetlen asszociációkat hordoz magával, amennyiben óhatatlanul Kelet-Európa elmaradottságával szembesíti a bennszülött kutatót. Ez a másik oka a Kelet-Európa ambivalens helyzetét érdemben tárgyaló szakirodalom hiányosságának.

Az egyenlőtlen fejlődés problematikájának végiggondolása azonban, különösen az európai integráció perspektívája mellett, elkerülhetetlen. Ebből a szempontból referenciapontot jelenthet a keletnémet integráció, ahol a folyamat olyan kedvező feltételek mellett ment végbe, amelyek közül sok tényező jelenlétére nem lehet számítani a keleti bővítésnél. Ennek ellenére a volt Kelet-Németországban (is) vitathatatlanul megjelentek a félperiferiális integrációt kísérő gazdasági-társadalmi problémák.¹⁹ Kétségtelenül mást jelent a félperiferiális integráció Kelet-Németországban, mint a latin-amerikai országokban. Hogy mennyiben jelent mást, annak értelmezése egy reorientált kutatás feladata. A kelet-európai szakirodalom a paradigmaváltás tekintetében ezúttal is lemaradt a nyugati világ mögött.

A probléma egy része nemcsak ideológiai, hanem metodológiai természetű. A nagy elméletek és a lokális esettanulmányok összekapcsolása kétségtelenül egyike a nehéz módszertani problémáknak. A kelet-európai rendszerváltás óriási szakirodalmában igen kevés munka akad, amelyik említésre méltóan foglalkozna a (fél)periferiális integráció problematikájával, és ezek többsége sem tudja módszertanilag megoldani a globális elmélet és a lokális tapasztalat adekvát analízisét. Itt csak egy példát említek, a Berman és Dutkiewicz szerkesztésében megjelent Africa and Eastern Europe: Crisis and Transformations című kötetet. Annak ellenére, hogy a bevezetőben a szerkesztők kitűnően tárgyalják az afrikai és a kelet-európai változások összehasonlíthatóságának szempontjait, és adekvátan indokolják a komparatív nézőpont alkalmazását, a könyvben összegyűjtött esszék nagy többsége vagy egyáltalán nem komparatív, vagy csak igen aszimmetrikus összehasonlítást végez, és a globális nézőpont alkalmazása is gyakran problematikus az egyes tanulmányokban. A kötet jó példa azokra a módszertani nehézségekre, amelyekkel a globális összefüggések megragadására törekvő szerzőknek szembe kell nézniük, elméletileg azonban sokkal több várható el azoktól a munkáktól, amelyek legalább kísérletet tesznek a fenti összefüggések tárgyalására.

Egy másik példa a globális reorientációra Terry Cox és Bob Mason két évvel ezelőtt megjelent könyve, a Social and Economic Transformation in East Central Europe.²⁰ A szerzők a bevezetőben hangsúlyozzák a nemzetközi környezet kiemelkedő szerepét a kelet-európai társadalmi változásokban. Három faktort emelnek ki, amelyek dominánsnak bizonyultak a regionális modellek koherenciájának aláásásában, és azt a bizonytalan környezetet eredményezték, amelyben a kelet-európai transzformáció végbement: az 1970-es és 80-as években a munkanélküliség növekedése, csökkenő szakszervezeti tagság, és bizonytalanság a munkások elvárásai felől a foglalkoztatottság, a fizetés és a feltételek vonatkozásában a nyugati kapitalista országokban; a transznacionalista vállalatok szerepének növekedése, ami fokozta a munkaügyi viszonyok instabilitását és kiszámíthatatlanságát, és végül, a korábban nacionalizált vagy állami kontroll alá helyezett iparágak és közszolgáltatások reprivatizációjának globális trendje, ami diverzifikálta a korábban homogén közszolgálati szektort. Az utóbbi trendhez sorolható a kollektivizmustól a fokozódó individualizáció felé való elmozdulás, a munkásosztályon belüli polarizálódás, a kollektív identitások növekvő fragmentálódása, a szervezett érdekvédelmi csoportok térvesztése és az alkalmazotti és menedzserérdekek partikularizálódása. A szerzőknek azonban nem sikerül maradéktalanul megvalósítani a bevezetőben tárgyalt módszertani célkitűzéseket: megoldatlan marad a kelet-európai társadalmi transzformáció globális perspektívába helyezése. A könyv ennek ellenére fontos előrelépésnek tekinthető a tranzitológia által festett kép revideálásában, és jelzi a paradigmatikus reorientációt a tranzitológiától a transzformációig.

A kelet-európai transzformáció főbb paradigmáinak áttekintése a nemzetközi szakirodalomban kettős tanulsággal szolgál. Az egyik az, hogy a sokáig dominánsnak számító tranzitológiát nemcsak elméleti kritikák érték, hanem egyre inkább jelen vannak a szakirodalomban az alternatív megközelítések. Másodszor, a téma korántsem tekinthető kimerítettnek; valójában inkább azt lehetne mondani, hogy nagyon kevés a használható szakirodalom. Ez különösen elszomorító a kelet-európai szakirodalom vonatkozásában, ahol sokszor még a paradigmaváltás sincs jelen a köztudatban. Ebben a kontextusban különösen fontos lenne az alternatívák megjelenése vagy legalábbis annak elfogadása, hogy vannak alternatívák.

Jegyzetek

¹ Klaus von Beyme: Transition to Democracy in Eastern Europe. Houndmills, 1996, p. 6.

² L. egy kritikai megközelítést in Ha-Joon Chang and Peter Nolan (eds.), The Transformation of the Communist Economies: Against the Mainstream. London and New York, 1995.

³ G. O’Donnell, P. C. Schmitter and L. Whitehead: Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, 1986.

⁴ A. Przeworski: “The Choice of Institutions in the Transition to Democracy”. Sisyphus: Social Studies, 1, 1992.

⁵ Claus Offe: “Capitalism by Democratic Design? Democratic Theory Facing the Triple Transition in East Central Europe”. Paper presented to IPSA Congress, Buenos Aires, July 1991. Magyarul l. Claus Offe, “Demokratikusan tervezett kapitalizmus? A demokráciaelmélet szembesítése a kelet-közép-európai hármas átmenettel”. Szociológiai Szemle, 1992, 1.

⁶ A bírálathoz l. Raj Kallmorgen: “Auf der Suche nach Theorien der Transformation. Überlegungen zu Begriff und Theoretisierung der postsozialistichen Transformation”. Berliner Journal für Soziologie, 3, 1994; Rolf Reissig, “Transformation – Theoretisch-konzeptuelle Ansätze und Erklärungsversuche”. Berliner Journal für Soziologie, 3, 1994; Birgit Sauer: “Transition zur Demokratie? Zur Geschlechterkritik sozialwissenschaftlicher Transformations-und Konsolidierungstheorien”. Berliner Journal für Soziologie, 4, 1999; Lessenich (1999); József Böröcz, “Change Rules”. American Journal of Sociology, 4, January 2001.

⁷ John Pickles and Adrian Smith (eds.), Theorising Transition: The Political Economy of Postcommunist Transformations. London and New York, 1998.

⁸ Ibid., pp. 7–8.

^{9 David Stark: “Privatization in Hungary: From Plan to Market or from Plan to Clan?,” Working Papers on Transitions from State Socialism, Cornell University, 2, 1990; id., “Path Dependency and Privatization Strategies in East Central Europe,” Working Papers on Transitions from State Socialism, Cornell University, 6, 1991; id. and László Bruszt: Postsocialist Pathways: Transforming Politics and Property in East Central Europe.} Cambridge, 1998.

¹⁰ Robert Putnam: Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton, 1991.

¹¹ Ibid., p. 173.

¹² Ibid., p. 183.

¹³ Kenneth Jowitt: The New World Disorder: The Leninist Extinction. Berkeley, 1992.

¹⁴ Böröcz (2001).

¹⁵ L. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Amerikanization”, East European Quarterly, 1, 1997. Az összehasonlítás kritikai értékelését l. Stephan Lessenich: “ Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück,” in: W. Glatzer, I. Ostner (hrsg.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999.

¹⁶ Andre Gunder Frank: “Long Live Transideological Enterprise!,” Review, I, 1, 1977.

¹⁷ Larry Wolff: Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, 1994.

¹⁸ Edward Said: Orientalism. New York, 1978; magyarul: Orientalizmus, Európa Könyvkiadó, Bp. 2000.

¹⁹ Ez a “paradigmatikus változás jól megfigyelhető a Berliner Journal für Soziologie köteteiben. Míg az 1991-es számok tele voltak euforikus hangvételű prognózisokkal, a következő években az optimizmust felváltotta a tranzitológia nyílt kritikája, illetve az ehhez hasonló címek: “Wir leiden weiter, aber auf einem höheren Niveau”: Befunde einer Panelstudie in einer thürigischen Mittelstadt by Peter Franz and Ulfert Herlyn. In: Berliner Journal für Soziologie, 2, 1994.

²⁰ Terry Cox and Bob Mason: Social and Economic Transformation in East Central Europe: Institutions, Property Relations and Social Interests. Cheltenham and Northampton, 1999.

A német és a japán közélet eltérően viszonyul a 20. század első felének örökségéhez. Németországban az agressziót és a holokausztot egyetlen felelős politikai tényező sem kérdőjelezheti meg, Japánban viszont szalonképesek maradtak a szigetország történelmi szerepét újraértékelő gondolatok.

A leigázó és a leigázott országok történelemfelfogásának különbözőségei

Bár a nemzetközi közvélemény viszonylag egységesen vélekedik Németország és Japán legújabb kori történelmi szerepérõl, a német és a japán közélet eltérően viszonyul a XX. század első felének örökségéhez. Németországban az agressziót és a holokausztot egyetlen felelős politikai tényező sem kérdőjelezheti meg, Japánban viszont szalonképesek maradtak a szigetország történelmi szerepét újraértékelő gondolatok. A délkelet-ázsiai országok egyöntetűen állítják: Tokió még mindig nem nézett szembe a birodalmi múlt bűneivel. A begyógyulatlan sebeket sorozatosan tépik fel azok a viták, amelyek a japán középiskolai történelemtankönyvek megjelenését kísérik. Legújabban egy japán hazafias szövetség által szerkesztett tankönyv szélsőségesen nacionalista hangvétele szítja az indulatokat.

A japán belpolitika törésvonalai

Japán és az általa leigázott országok történelemfelfogásának különbözőségei már több ízben vezettek heves összetűzésekhez. Az államközi konfliktus mögött a japán belpolitika törésvonalai húzódnak. 1995-ben Murayama Tomiichi, Japán szocialista miniszterelnöke nyilatkozataiban egyértelműen állást foglalt “a múlt őszinte felvállalása” mellett:

“50 év telt el a háború vége óta. Most, amikor a háború hazai és külföldi áldozataira emlékezem, szívemet elárasztják az érzelmek. […] Most, hogy Japán a békét és a bőséget élvezi, kezdünk megfeledkezni arról, mekkora áldás is a béke. A mi feladatunk, hogy közvetítsük a fiatal generációknak a háború minden borzalmát, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen tragédia. Úgy vélem, ha kezet fogunk – különösen a szomszédos országok népeivel –, biztosítani tudjuk a valódi békét az ázsiai-csendes-óceáni térségben. […] Most, a háború végének 50. évfordulója alkalmából vissza kell néznünk múltunkat, hogy tanuljunk a történelmi leckékből, és a jövőben ne tévedjünk el a béke és a jólét ösvényén.

A nem túl messzi múltban Japán hibás politikát követve a háború útjára lépett, és a japán népet végzetes katasztrófába taszította. A gyarmatosító politikával és az agresszióval sok nép szenvedését és hatalmas veszteségeit idézte elő. Ez különösen vonatkozik az ázsiai népekre. Remélem, ilyen hibák nem fordulhatnak elő a jövőben. Elismerve a megcáfolhatatlan történelmi tényeket, kimondom, hogy mély bűntudatot érzek, és őszintén bocsánatot kérek. Engedjék meg, hogy kifejezzem valamennyi hazai és külföldi áldozatért érzett mélységes gyászomat. A háború végének 50. évfordulóján, mély bűntudatunktól vezérelve, Japánnak ki kell rekesztenie az önigazoló nacionalizmust, hogy a nemzetközi közösség felelős tagja lehessen. […]”¹

A szélsőségektől való elhatárolódás azonban korántsem általános. A konzervatív Liberális Demokrata Párt több képviselője pozitívan viszonyul a szigetország legújabb kori történelmi szerepének újraértékeléséhez. Sőt, bizonyos összefonódás is tetten érhető: a botrányos történelemtankönyv a Sankei Shimbun című konzervatív napilap érdekszférájába tartozó Fusosha kiadóvállalat gondozásában jelent meg.

A már említett hazafias szövetség 1996-ban jött létre, azzal a céllal, hogy helyreállítsa a japán nemzeti büszkeséget. Érvelésük szerint ugyanis a második világháború utáni történelemszemlélet kiölte az emberekből a nemzeti érzést. Első akciójukkal a tokiói oktatási minisztérium által rendszeresített történelemkönyvek ellen léptek fel. A szövetség azt kifogásolta, hogy a tankönyvek megemlítik a gyarmati országok területén a császári hadsereg bordélyaiban prostitúcióra kényszerített – elsősorban koreai és fülöp-szigeteki – nők szenvedéseit. A hazafias szervezet az érintett fejezetek kivágását követelve egy saját szerkesztésű, a “legújabb tudományos kutatások” eredményeire támaszkodó tankönyv kiadását határozta el.

A szövetség tizenegy fős vezetősége legnagyobb részt idősödő egyetemi professzorokból áll. Jellemző, hogy történészi végzettséggel egyikük sem rendelkezik. Ez a tény bizonyítja legjobban, hogy a szövetség tevékenységének semmi köze nincs a tudományossághoz. Érdekes, hogy a vezetőségben helyet kapott egy manga-képregény rajzoló is. Tajvanról már kitiltották az illetőt, mert egy háborús képregényében a katonai bordélyokba hurcolt nőket önkéntes prostituáltként ábrázolta.

A Fusosha-tankönyv délkelet-ázsiai kritikája

Az elmúlt hónapok során egy meglehetősen széles koalíció lépett fel a Fusosha-tankönyvvel szemben. Kína és Tajvan, valamint az egymással szintén rendezetlen viszonyban lévő Észak- és Dél-Korea egyaránt tiltakozik a történelemhamisítás ellen, és a fiatal generációk félretájékoztatásával vádolja a szigetországot.

A Fusosha-tankönyv meglehetősen új fényben tünteti fel Japán történelmi szerepét. A távol-keleti dominancia megszerzéséért vívott orosz-japán háborút (1904–05) a cári imperializmus elleni felszabadító harcként mutatják be. A szerzők demagóg megfogalmazása szerint az “európai hatalmon aratott ázsiai győzelem” reményt adott az elnyomott népeknek.

Korea annektálását (1910) a félsziget geopolitikai helyzetével indokolják. Véleményük szerint a nagyhatalmi vákuumban lévő országot a “japán birodalom részévé válás” mentette meg a kínai és az orosz megszállástól. Azt meg sem említik, hogy a 35 évig tartó japán gyarmati uralom a koreai nép kegyetlen kizsákmányolásával járt együtt. Az egyetlen hivatalos nyelv a japán lett, és a koreai nyelv használatát megtiltották. A teljes asszimiláció érdekében mindenkinek japán családnevet kellett felvennie. A tankönyv állításai szerint a japán gyarmati kormányzat nagyszabású fejlesztésekbe kezdett: vasútvonalak és öntözőberendezések sora épült. Azt nem részletezik, hogy a japánok által eszközölt fejlesztések kizárólag a császári hadsereg mindenkori szükségleteinek kielégítését szolgálták. E sorok írója a dél-koreai Csedzsu-szigeten saját szemével láthatta a japán építkezések örökségét: a szántóföldeken sorakozó vasbeton repülőgép bunkerek és a tengerparti sziklafalba fúrt katonai alagútrendszerek emlékeztetnek a japán gyarmati uralom éveire.

A szerzők a császári hadsereg szárazföldi hadműveleteit megelőző japán provokációkról sem írnak semmit. A Kína elleni agresszió (1937) kapcsán minden felelősséget a megtámadottakra hárítanak. Ugyanakkor eltussolják azt a történelmi tényt, hogy a Nankingba bevonuló japán csapatok 300 ezer civilt gyilkoltak meg. A második világháborús japán expanziót (1941–42) Délkelet-Ázsia felszabadításaként értékelik. A szerzők véleménye szerint az ázsiai népek “egyöntetűen támogatták” a britek és az amerikaiak elleni harcot. Azt nem részletezik, hogy a megszállt területek lakosságát kényszermunkára irányították. Csupán 1942-ben 750 ezer koreait kényszerítettek munkaszolgálatra, többségüket a japán szigetekre hurcolták. A kapituláció idején hozzávetőlegesen 2 millió 300 ezer koreai kényszermunkás dolgozott a szigetországban.²

csoportját a japán haditengerészet szállította volna vissza a dél-koreai Puszanba. A haditengerészeti állományba tartozó Ukishima Maru 1945. augusztus 22-én futott ki Honshu északi részérA könyv nem említi azt a tisztázatlan incidenst sem, amelyben több mint 10 ezer koreai kényszermunkás vesztette életét. A kapitulációt követően a Hokkaidóra hurcolt koreaiak elsőől, de rövidesen letért a tervezett útvonalról. Honshu déli részén, Maizuru város partjainál a fedélközben robbanás történt, és a hajó azonnal elsüllyedt. A hivatalos álláspont szerint az Ukishima Maru egy amerikai tengeri aknának ütközött, de ezt a túlélők kizártnak tartják. A japán kormány 1954-ben kiemeltette a roncsok egy részét, és a hajótestet hulladékvasként exportálta. A kiemelést végző munkások utólagos nyilatkozatai szerint a hajó fenéksúlyában 360 tonna követ találtak. Miként a témával foglalkozó Minjog 21 című dél-koreai folyóirat megállapítja, a katasztrófa okait firtatva nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a halott munkások egy része titkos katonai építkezéseknél dolgozott.³

A Fusosha-tankönyv japán kritikája

A délkelet-ázsiai tiltakozással párhuzamosan több japán civil szervezet is fellépett a történelemhamisítás ellen. A baloldali értelmiség a második világháború demagóg ismertetését kifogásolja.⁴

A háborús években a japán kormányzat és a katonai vezetés a szigetország hadba lépését az “ABCD országok” gyűrűjével indokolta. A korabeli álláspont szerint az Egyesült Államok (A), Nagy-Britannia (B), Kína (C), és Hollandia (D) elszigetelte Japánt. A szigetország a “gazdasági blokád” miatt kényszerült a hadba lépésre. A Fusosha-tankönyvnek a “Japánt sarokba szorító gazdasági blokád” című alfejezete egy az egyben átveszi a háborús idők érvrendszerét. A szerzők hamisítása szerint a katasztrofális kőolajhiánnyal küzdő szigetország önhibáján kívül sodródott a háborúba: Japán és az Indonéz-szigetek kőolaj kitermelését ellenőrző Hollandia tárgyalásai megszakadtak. Így a szigetország körül bezárult az ABCD országok gyűrűje. Azt nem említik, hogy a kőolaj a kínai szárazföldön zajló agresszió folytatásához kellett.

A Fusosha-tankönyv a háborús idők érvrendszerén túl a korabeli retorikát is alkalmazza. A japán csapatok hatalmas veszteségeit hősi eposzként írják le:

“Augusztusban [1942] az amerikai csapatok partra szálltak a Guadalcanal-szigeten (Salamon-szigetek). A japán helyőrség reménytelen harcokat vívott. 1943 februárjában a japán csapatokat visszavonták a szigetről. Az Attu-sziget kétezer fős helyőrsége azonban folytatta az ellenállást. A japán katonák lőszerkészletei és rizstartalékai kifogytak, mégis szembeszálltak a 20 ezer amerikai tengerészgyalogossal. A japán erők Új-Guineától a Mariana-szigetekig becsületben haltak meg. Nem adták meg magukat az ellenségnek.”⁵

A tankönyv idézi a háború utolsó hónapjaiban öngyilkos bevetésre induló fiatal katonák fennmaradt feljegyzéseit is. Az egyik idézet egy 19 éves fiatalember búcsúlevele, amelyet húgához írt:

“Minden nap félned kell a légitámadásoktól. Bátyád egy ellenséges repülőgép-anyahajóba csapódva fogja ezt megbosszulni. Amikor Fumikóval [az idősebb lánytestvérrel] a győzelem dalát fogod énekelni, nagyon boldog leszek.”⁶

A következő idézet egy 23 éves fiatal férfi búcsúleveléből származik. A támadásra induló katona hátrahagyott sorai hatalmas elszántságra vallanak:

“Az otthonom. A barátaim. Lemondok önmagamról és vágyaimról, hogy megvédjem a nemzetet. Az örökkévalóságnak szentelve magamat indulok a támadásra. Lelkem vissza fog térni hazámba. Bár testem a cseresznyevirághoz hasonlóan lehull, vissza fogok térni a földre. Örökké védelmezni fogom hazámat.”⁷

A szerzők célja alighanem visszaigazolódik: a tankönyvet forgató középiskolások a szigetország második világháborús részvételére elkerülhetetlen kényszerűségként, a csendes-óceáni harcokra honvédelemként fognak emlékezni. A halálra készülő fiatalok utolsó sorait összeszoruló szívvel fogják olvasni.

Jegyzetek

¹ Az idézett beszéd teljes terjedelmében olvasható a www.mofat.go.kr oldalon. Továbbá Murayama miniszterelnök állásfoglalásáról bővebben: Wakamiya Yoshibumi: The Postwar Conservative View of Asia. LTCB International Library Foundation. Tokyo, 1999.pp.253–58, 260–61.

² A témáról bővebben: Fukuoka Yasunori: Koreans in Japan: Past and Present. In: Saitama University Review. Vol.31, No.1.

³ Forrás: Kim Ji Hyung: Maichuru aphpada’e suchang’twen chosonin 1man myong. (A maizurui tengerben nyugvó 10 ezer koreai.) In: Minjog 21. 2001/4.pp.38–45. (koreaiul)

⁴ Fuwa Tetsuzo, a Japán Kommunista Párt Központi Bizottságának elnöke az Akahata című pártlapban részletesen elemzi a Fusosha-tankönyv állításait: Fuwa Tetsuzo: Can we tolerate education which indoctrinates children into believing that Japan fought a just war? – On the core issue of ’New History Textbook’ In: JCP daily Akahata. July 15, 2001.

⁵ Idézi: uő.

⁶ Idézi: uő.

⁷ Idézi: uő.

Az Egyesült Államok kormánya azzal az elképzeléssel játszadozik, hogy a terrorizmusnak az erõszak és az elnyomás fokozásával vethet véget. A terrorizmus azonban tünet, nem betegség.

Új-Delhi, 2001. szeptember 24.

A Pentagon és a Világkereskedelmi Központ elleni elképzelhetetlen szeptember 11-ei öngyilkos támadások után az egyik amerikai csatornán ezt hallhattuk a hírolvasótól: “A Jó és a Gonosz ritkán mutatkozik meg annyira egyértelműen, mint az a múlt kedden történt. Számunkra idegen emberek ismerőseinket mészárolták le. Méghozzá megalázó (kár)örömmel.” Ekkor hangja elcsuklott, majd sírva fakadt.

Itt van a kutya elásva: Amerika a tévéképernyőn ritkán látható, s ezért ismeretlen emberek ellen folytat háborút. Mielőtt bárki pontosan meghatározta vagy kiismerte volna az ellenség természetét, az Egyesült Államok – a közvélemény nyomására és zavarba ejtő szónoki fordulatokkal – “nemzetközi terrorellenes koalíciót” verbuvált össze, mozgósította hadseregét, a légierőt, a haditengerészetet, a médiát, és elkötelezte mindezeket a harc mellett.

A baj az, hogy ha egyszer Amerika háborúba indul, aligha fog összecsapás nélkül visszafordulni. Ha nem talál ellenséget, a feldühödött otthoniak kedvéért majd csinál. És ha egyszer egy háború elkezdődik, akkor annak meglesz a maga lendülete, logikája és jogalapja, mi meg elfelejtjük, miért is tört ki eredetileg.

A világ legerősebb országa látványosan és reflexszerűen kap ingerülten fegyver után, hogy a régi ösztönnel újfajta háborút indítson. Most, hogy önvédelemről van szó, Amerika hadihajói, szárnyasrakétái és F-16-os vadászrepülői kiöregedett, hasznavehetetlen tárgyaknak bizonyulnak. Ami az elrettentést illeti, nukleáris bombáinak arzenálja már ócskavasnak is értéktelen. Konyhakés, papírvágókés és düh – ilyen fegyverekkel fogják az új évszázad háborúit vívni. A düh a siker titka. Sem a vámvizsgálat, sem a csomagátvizsgálás nem tudja kimutatni.

Ki ellen harcol Amerika? Szeptember 20-án az FBI azt nyilatkozta, hogy a gépeltérítők némelyikének személyazonossága bizonytalan. Ugyanezen a napon George W. Bush azt mondta, hogy ő pontosan tudja, kik a terroristák, és mely államok támogatják őket. Ez úgy hangzik, mintha az elnök tudna valamit, amit az FBI és az amerikai nép nem.

Szeptember 20-án a Kongresszusban elmondott beszédében ifjabb George Bush Amerika ellenségeit “a szabadság ellenségeinek” nevezte. “Az amerikaiak azt kérdezik: de hát miért gyűlölnek minket?” – folytatta Bush. “Szabadságainkat gyűlölik: vallásszabadságunkat, szólásszabadságunkat, választási, egyesülési és egyet-nem-értési szabadságunkat.” Ez a megfogalmazás az embereket két jelentős dolog elfogadására kéri: vegyék tudomásul, hogy ellenség az, akit az amerikai kormány annak nevez, még ha nincs is hozzá elég bizonyíték; másodszor, az ellenség motivációi azok, amelyeket az amerikai kormány megnevez, még ha ezt sem tudja alátámasztani.

Stratégiai, katonai és gazdasági okokból az Egyesült Államok számára létfontosságú annak sulykolása a közvéleménybe, hogy az amerikai szabadság- és demokráciaeszményt, illetve az amerikai életformát érte támadás. A jelenleg uralkodó gyászos és felháborodott hangulatban mindezt igen könnyű elhitetni, ám ha igaz is lenne, érdemes elgondolkodni azon, hogy miért éppen az amerikai gazdasági és katonai fölény szimbólumait – a Világkereskedelmi Központot és a Pentagont – választották célpontul a merénylők, miért nem a Szabadság-szobrot? Lehet, hogy a támadáshoz vezető alvilági düh nem is az amerikai szabadságból és demokráciából merítette erejét, hanem abból, hogy az USA felülmúlhatatlan elkötelezettje és támogatója ezek ellentéteinek: a katonai és gazdasági terrorizmusnak, az ellenzékiségnek, a katonai diktatúrának, a vallási elvakultságnak és az elképzelhetetlen népirtásnak – saját határain kívül?

Nehéz lehet most az árván maradt átlag-amerikainak könnyes szemmel ránézni a világra, amely talán közömbösnek tűnik. Pedig ez nem közömbösség, csupán jel. Annak jele, hogy már nem vagyunk képesek meglepődni. A bölcsesség, amely kifáradt abban, hogy mindig tudja, mi zajlik, végül magához tér. Az amerikai népnek tudnia kell, hogy nem ő, hanem kormányának politikája ilyen gyűlöletes. Mindannyian részvéttel néztük, milyen bátran és méltósággal végezték munkájukat az amerikai tűzoltók, katasztrófamentők vagy a közönséges hivatalnokok a támadást követő napokban. Az amerikai embereknek nem lehet kétsége, hogy a világon mindenhol örülnek nekik, páratlan zenészeiknek, íróiknak, színészeiknek, csodálatos sportolóiknak, filmjeiknek.

Amerika fájdalma a történtek miatt mélységesen mély és mélységesen nyilvános. Furcsa lenne, ha ezt bárki is határok közé kívánná szorítani. Ugyanakkor sajnálatos lenne, ha ahelyett, hogy kihasználnák a lehetőséget, és választ keresnének szeptember 11-e miértjére, az amerikaiak az egész világ sajnálatát, a gyászhoz és a megtorláshoz való jogát kisajátítanák maguknak. Mert így ránk marad, hogy a valóban súlyos kérdéseket feltegyük, és a kemény válaszokat ezekre megfogalmazzuk. Aztán az amerikaiak fájdalmuk és a rossz időzítés miatt nem fognak minket szeretni, figyelmen kívül hagynak, talán el is hallgattatnak.

A világ valószínűleg soha nem fogja megtudni, mi motiválta azokat a bizonyos géprablókat, akik azokba a bizonyos amerikai épületekbe belerepültek. Nem sikeremberek voltak. Nem hagytak búcsúlevelet, vagy politikai üzenetet, semmiféle szervezet nem vállalta magára a felelősséget. Csak annyi ismeretes, hogy hitük abban, amit tettek, legyőzte az ember természetes életösztönét, s azt a vágyat, hogy emlékezetes legyen. Úgy tűnik, hogy indulataik hőfokát nem tudták annál alacsonyabbra leszorítani, mint amit tettek. Végül, mint tudjuk, kilyukasztották a világot. Ismeretek hiányában a politikusok, politikai elemzők és írók (köztük én) a cselekedetet saját politikai céljaikra fogják fordítani, és saját érdekeik szerint magyarázzák majd. Ez a fejtörés, a merénylet politikai hátterének elemzése csak jót hozhat. Viszont a háború elkerülhetetlennek látszik. Bármit is kívánunk még elmondani, gyorsan kell megtennünk.

Érdemes lehet egy-két kérdést tisztázni, még mielőtt Amerika a terror-ellenes nemzetközi koalíció élére áll, még mielőtt aktív közreműködésre hívja (és kényszeríti) az országokat a csaknem isteni küldetésben, amely a “Végtelen Igazság Hadművelet” nevet viselte mindaddig, amíg fel nem hívták a figyelmet arra, hogy ez sértheti a muzulmánokat, akiknek a hite szerint csak Allah rendelkezhet végtelen igazsággal. Ezután a “Tartós Szabadság Hadművelet” elnevezést kapta. Tehát: Végtelen Igazság vagy Tartós Szabadság – de kinek? Ez most Amerika harca az Amerikán belüli terror ellen, vagy harc a terror ellen általában? Mi is lesz itt pontosan megtorolva? Mintegy hétezer tragikusan elvesztett élet, az a bő másfélmillió négyzetméter, ami a manhattani irodaházakban megsemmisült, a Pentagon egy épületszárnyának lerombolása, munkahelyek tömeges megszűnése, légitársaságok potenciális csődje, a New York-i tőzsde összeomlása? Vagy ennél több?

1996-ban Madeleine Albrighttól, aki akkor az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete volt, azt kérdezte a közszolgálati tévé: mit érez annak az ötszázezer iraki gyermeknek a halála kapcsán, akik az amerikai gazdasági szankciók következményeként vesztették életüket. Azt felelte: “nagyon nehéz döntés volt”, de mindent összevetve “úgy látjuk, érdemes volt”. És Albrightnak ez a kijelentése nem került az állásába. Utazgatott tovább a világban, képviselte az amerikai kormány nézeteit és szándékait. Ami ennél is fontosabb: az Irak elleni szankciók változatlanul érvényesek. A gyerekéletek változatlanul pusztulnak.

Helyben vagyunk. Civilizált és civilizálatlan (más szóval “ártatlan embereket lemészároló” vadság) homályos szétválasztása, ha jobban tetszik: civilizációk összeütközése vagy kölcsönös károkozás. A Végtelen Igazság rafinált és részletekig kidolgozott matematikája. Hány iraki élet kell a világ jobbá tételéhez? Hány halott afgán ér egy halott amerikait? Hány gyermekélet teszi ki az összes elvesztett emberéletet? Hány mudzsaheddinnek kell meghalnia cserébe a meghalt bankárokért?

Világszerte megbabonázva nézzük, ahogy a Tartós Szabadság Hadművelet a tévéképernyőn kibontakozik. A világ szuperhatalmainak szövetsége közrefogja Afganisztánt, a legszegényebb, leglepusztultabb, legleromboltabb országok egyikét, ahol a tálib kormány rejtegeti azt az Oszama bin Ladent, akit felelősnek tartanak a szeptember 11-ei támadásokért. Az egyetlen dolog a lakossága, ami a többi országgal egy sorba emelheti Afganisztánt. (Benne félmillió hadirokkant árva. A beszámolók szerint ezek a beteg emberek özönlenek a távoli, megközelíthetetlen falvakba a repülőgépekről ledobott művégtagokért.) Afganisztán gazdasága teljes zűrzavar. Egy megszálló hadsereg számára az jelenti az igazi problémát, hogy nincsenek hagyományos értelemben vett térkép-koordináták vagy támpontok – nincsenek laktanyák, ipari komplexumok, vagy vízvezeték-hálózat. A szántóföldek tömegsírok. Az ország vidéki területei alá vannak aknázva – a legfrissebb becslések szerint tízmillió taposóakna van beásva. Az amerikai hadseregnek először ezeket az aknákat kellene felszednie, aztán utakat építenie, hogy katonáival behatolhasson. Egy esetleges amerikai támadástól való félelmében egymillió ember hagyta el otthonát, és menekült a pakisztáni határ mellé. Az ENSZ becslése szerint nyolc millió afgán polgár fog azonnali segítségre szorulni. A BBC arról tudósít, hogy ahogy a készletek apadnak – az élelmiszer és egészségügyi segélyszervezeteket evakuálták –, korunk egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófája elé nézünk. Ennyit az új évszázad Végtelen Igazságáról… Az emberek éhen halnak, miközben arra várnak, hogy megöljék őket.

Amerikában “lazán” mondogatják: “Afganisztánt kőkorszaki állapotokba kell visszabombázni.” Volna szíves valaki végre bejelenteni a rossz hírt: Afganisztánban kőkorszaki állapotok uralkodnak. És ha ez vigasz: az Egyesült Államoknak nem kis szerepe van ebben. Lehet ugyan, hogy az amerikaiak nem tudják pontosan, Afganisztán merre található (állítólag mindenki térképet vásárol), de az amerikai állam és Afganisztán régi jó barátok. 1979-ben, Afganisztán szovjet megszállása után a CIA és a pakisztáni ISI (Inter Services Intelligence, a.m.: szolgálatközi hírszerzés) együttműködve a CIA legnagyobb titkos akcióját hajtotta végre a vietnami háború óta. Ennek az volt a célja, hogy a szovjetellenes afgán erőket összefogva szent háborút, iszlám dzsihádot indítsanak, amely a Szovjetunió muzulmán tagországait szembefordítja a kommunista rendszerrel, s végül destabilizációhoz vezet. Kezdetben ez a háború a Szovjetunió Vietnamját jelentette, végül ennél is több lett. Az évek folyamán a CIA – az ISI közvetítésével – negyven iszlám országból származó szélsőséges mudzsaheddinek tízezreit pénzelte és sorozta be katonának, hogy Amerika nevében harcoljanak. Az egyszerű mudzsaheddinek nem tudták, hogy a maguk dzsihádját voltaképpen Sam bácsi helyett folytatják. (A sors iróniája, hogy Amerika sem tudta, hogy egy ellene irányuló majdani háborút finanszíroz.)

1989-ben, vérben ázva a tíz éve szüntelenül dúló konfliktus miatt, az oroszok visszavonultak, és egy porig rombolt civilizációt hagytak maguk után. Afganisztánban polgárháború bontakozott ki. A dzsihád átterjedt Csecsenföldre, Koszovóba, végül Kasmírra. A CIA további pénzeket ölt bele, és továbbra is ellátta fegyverekkel, csakhogy a fenntartás költségei óriásira nőttek, és még több pénzre lett szükség.

A mudzsaheddinek elrendelték, hogy “forradalmi adó” gyanánt a gazdák termeljenek ópiumot. Az ISI védelme alatt több száz heroingyártó laboratóriumot helyeztek üzembe Afganisztán-szerte. Két évvel azután, hogy a CIA odaérkezett, az afgán-pakisztáni határvidék vált a világ legnagyobb herointermelőjévé, egyúttal az amerikai utcák kimeríthetetlen drogforrásává. Az állítólag 100-200 milliárd dollár közötti éves bevételt a katonák kiképzésére és felfegyverzésére fordították.

1996-ban a tálibok – az idő tájt veszélyes, keményvonalas fundamentalisták jelentéktelen szektája – hatalomra jutottak Afganisztánban. Anyagi hátterüket az ISI, a CIA régi csatlósa biztosította, s számos pakisztáni politikai párt támogatta őket. A tálib államrendnek a terror lett az alapja. Első áldozatait saját soraiból, főként a nők közül szedte. Bezáratta a lányiskolákat, elzavarta az állami munkahelyek nődolgozóit, érvényt szerzett az ún. saria törvényeknek, amelyek értelmében az “erkölcstelennek” bélyegzett nőket halálra kell kövezni, a házasságtörés bűnébe eső özvegyeket pedig élve kell eltemetni. Tekintve, hogy a tálib kormányzat az emberi jogok szempontjából negatív csúcsot döntött, aligha valószínű, hogy a jelenlegi háború kimenetele, vagy a polgárok életének veszélybe sodrása megrettentené, eltéríthetné céljaitól.

A történtek után elképzelhető lenne-e annál groteszkebb dolog, mint hogy Oroszország és Amerika most közösen rombolná le újra Afganisztánt? Az a kérdés, hogy le lehet-e rombolni a pusztulást? Még több bomba Afganisztánra csak szétgörgeti a romokat, összedönti a régi sírokat és megzavarja a halottak nyugalmát. A kietlen ország a szovjet kommunizmus temetője, egyben az amerikai dominanciájú, egypólusú világ ugródeszkája. Jut itt tér a neokapitalizmusnak és az üzleti globalizációnak, amit ugyancsak Amerika ural. És most Afganisztán készen áll, hogy nyughelye legyen azoknak a szépreményű katonáknak, akik megvívják és megnyerik ezt a háborút Amerika számára.

No és mi a helyzet Amerika bizalmas szövetségesével? Pakisztán szenvedése is óriási. Az Egyesült Államok kormánya nem volt szemérmes, amikor a demokrácia kialakulását megakadályozó katonai diktátorokat kellett támogatni. Mielőtt a CIA betette a lábát, Pakisztánban az ópiumnak csak kis, lokális piaca volt, ám 1979 és 1985 között a heroin-függők elhanyagolható száma tömegesre nőtt. Már szeptember 11-e előtt több millió afgán menekült élt sátrakban a határ mentén. Az ország gazdasága szétesik. Vallási erőszak, a globalizáció jegyében zajló szerkezeti harmonizációs programok és kokainbárók szaggatják az országot darabokra. A szovjetek elleni harcra rendszeresített terrorista-kiképző központok és medreszék, amelyek sárkányfogszerűen sorakoznak az országban, hihetetlenül népszerűvé tették a fundamentalistákat egész Pakisztánban. A tálibok, akik évek óta élvezik a pakisztáni kormány eszmei és pénzbeli támogatását, védelmét, materiális és stratégiai szövetségben állnak Pakisztán politikai pártjaival. És most az USA arra kéri (kéri?) Pakisztánt, hogy vágja le kis kedvencét, melyet oly sok éven át saját kezűleg nevelgetett a kiskertben. Musarraf elnök, miután megerősítette Amerika iránti elkötelezettségét, úgy érezheti, hogy valami polgárháború-féle készül kirobbanni.

India, részben földrajzi adottságainak, részben korábbi, előrelátó vezetőinek jóvoltából mindeddig szerencsésen kimaradt a nagy játszmából. Ha ne adj’ isten belekeveredett volna, szinte biztos, hogy demokráciánk nem élte volna túl. Napjainkban, mint azt néhányan rettegve figyeljük, az indiai kormány dühösen rázza a csípőjét, és valósággal könyörög Amerikának, hogy bázisait inkább Indiában, ne Pakisztánban építse ki. Miután közvetlen közelről figyelhettük meg, miként mocskolódott be Pakisztán, felfoghatatlan, hogy India is ezt akarná. Minden Harmadik Világ-beli országnak, amelynek törékeny a gazdasági rendszere és sokrétű a társadalma, mostanra már tisztában kell lennie azzal, hogy egy szuperhatalmat, mondjuk Amerikát meghívni (akár maradni, akár csak átutazni óhajt) annyit tesz, mintha téglával betörnénk saját autónk szélvédőjét.

A szeptember 11-ét követő médiahadjárat során a fősodorba tartozó tévéállomások általában megfeledkeztek Amerika afganisztáni pályafutásának történetéről. Így azok számára, akik ezt nem ismerték, a támadásokról szóló tudósítások megindítóak, felkavaróak lehettek, a cinikusoknak meg örömére szolgáltak. Ugyanakkor nekünk, akik tisztában vagyunk Afganisztán jelenkori történelmével, az amerikai tévétudósítások és a “Terrorellenes Nemzetközi Koalíció” szlogenje nem más, mint puszta sértés. Az amerikai “szabad sajtó”, akárcsak az amerikai “szabad piac” sokmindenért felelős.

A Tartós Szabadság Hadművelet látszólag az amerikai életforma fenntartásáért folyik, de végül valószínűleg teljesen alá fogja ásni azt. Meghatványozza a dühöt és a terrort világszerte. Az amerikai átlagember szemével nézve ez azt jelenti, hogy életét beteges bizonytalanságban kell leélnie: biztonságban van-e gyermekem az iskolában? Nincs-e ideggáz a metróban? Bomba a moziban? Hazaér-e a párom ma éjjel? Már előfordultak figyelmeztetések a biológiai hadviselés lehetőségéről: himlő, pestis, lépfene – az ártalmatlan permetező repülőgépek halálos szállítmánya. Lehet, hogy apránként adagolva végül rosszabb ez, mintha az atombomba egy csapásra semmisítene meg mindannyiunkat.

Az amerikai kormány és a világ többi kormánya ezt a háborús helyzetet egész biztosan ürügyül fogja használni a szabadságjogok körének szűkítésére, hogy korlátozza a szólásszabadságot, dolgozókat bocsásson el, packázzék az etnikai és vallási kisebbségekkel, csökkentse a közkiadásokat, és óriási összegeket áramoltasson át a védelmi ipar számlájára.

De milyen célból? George Bush elnök egyedül úgy “szabadíthatja meg a világot a gonosztól”, ha szentekkel népesíti be. Abszurd, ahogy az Egyesült Államok kormánya azzal az elképzeléssel játszadozik, hogy a terrorizmusnak az erőszak és az elnyomás fokozásával vethet véget. A terrorizmus ugyanis tünet, nem betegség. A terrorizmusnak nincs hazája. Nemzetközi jelenség, ugyanolyan globális vállalkozás, mint a Coca vagy Pepsi Cola, vagy a Nike. Amint veszélyt szimatolnak, a terroristák szedik a sátorfájukat és a nagyobb siker reményében egyik országból a másikba telepítik át az “üzemet”. Akárcsak a multik.

A terrorizmus mint jelenség talán soha nem fog eltűnni. De ha keretek közé próbáljuk szorítani, Amerikának először fel kell ismernie, hogy rajta kívül más nemzetek, másféle emberi lények is élnek ezen a bolygón, akiknek – bár nem szerepelnek a tévében – megvannak a maguk szerelmei, fájdalmai, történetei, dalai, szomorúságai és – az ég szerelmére! – jogai. Ehelyett, amikor Donald Rumsfeldet, az Egyesült Államok védelmi miniszterét megkérdezték, mit nevezne győzelemnek Amerika eme új háborújában, azt válaszolta: azt, ha el tudná hitetni a világgal, az amerikaiaknak meg kell engedni, hogy saját életüket élhessék tovább.

A szeptember 11-ei támadássorozat botrányos provokáció volt egy velejéig romlott világtól. Lehet, hogy az üzenetet bin Laden küldte (ki tudja?), és az ő futárai kézbesítették, de az is meglehet, hogy a feladók a korábbi amerikai háborúk áldozatainak szellemei voltak.

A Koreában, Vietnamban és Kambodzsában megölt milliók, az a tizenhét és félezer ember, aki akkor pusztult el, amikor Izrael – Amerika segítségével – 1982-ben lerohanta Libanont, azok az iraki tízezrek, akik a Sivatagi Vihar Hadművelet során vesztek oda, az a több ezer palesztin, aki a nyugati parton, az izraeli megszállás ellen folytatott harcok során esett el. És az a több milliónyi halott, akiknek vére az amerikai kormány által pénzzel és fegyverrel támogatott, kiképzett terroristák, diktátorok és tömeggyilkosok kezéhez tapad Jugoszláviában, Szomáliában, Haitin, Chilében, Nicaraguában, El Salvadorban, a Dominikai Köztársaságban, Panamában. És a felsorolás közel sem teljes.

Ahhoz képest, hogy milyen gyakran keveredik az ország háborúba, illetve konfliktusba másokkal, az amerikai nép rendkívül szerencsés. A szeptember 11-ei csapás mindössze a második ilyen eset volt egy évszázad óta. Az első Pearl Harbor volt. Hosszú út vezetett a megtorlásig, de végül Hirosimába és Nagaszakiba torkollott. Most a világ visszafojtott lélegzettel várja az elkövetkező rettenetet.

Valaki nemrégiben ezt mondta: “Ha Oszama bin Laden nem volna, Amerikának ki kéne találni.” Bizonyos értelemben ez is történt. Bin Laden azoknak a harcosoknak az egyike volt, akik 1979-ben a CIA-akciók keretében Afganisztánba települtek. Egyéni ismertetőjegye, hogy a CIA “csinálta meg”, és az FBI üldözi. Két hét alatt “gyanúsítottból” “első számú gyanúsítottá” lépett elő, majd ezután – jóllehet semmi valódi bizonyíték nem indokolja – az “Elfogni – élve vagy halva!” feliratú plakátokra került a képe. Mindent egybevetve lehetetlen lesz bizonyítékot szerezni (olyat, ami megáll a bíróság előtt) arról, hogy bin Ladennek közvetlen kapcsolata van a szeptember 11-ei merényletekkel. Ez ideig úgy tűnik, a legsúlyosabb bizonyíték vele szemben az, hogy nem ítélte el azokat. Abból, amit működési helyéről és életkörülményeiről tudunk, elképzelhető, hogy nem személyesen tervezte és vitte véghez a támadássorozatot, hanem ő volt az ötletadó személyiség, “a holding vezérigazgatója”. A tálibok válasza bin Laden Amerikából címzett kiadatási kérelmére tőlük szokatlanul ésszerűen hangzott: “Kérjük a bizonyítékot, akkor megkapjátok.” Erre Bush azt felelte: a kiadatás “nem alku tárgya”.

(Ha már a “vezérigazgatók” kiadatásánál tartunk, lehetne Indiának is egy kérése? Adják ki az amerikaiak Warren Andersont, aki a Carbide Egyesület elnöke volt, és felelős az 1984-es bhopali gázszivárgás tizenhat ezer halálos áldozatáért. A szükséges bizonyítékokat már bemutattuk. Ott találhatók az akták között. Akkor tehát megkaphatjuk?)

De ki Oszama bin Laden valójában? Vagy másként: micsoda Oszama bin Laden? Amerika családi titka. Az amerikai elnök sötét hasonmása. Vad ikertestvére mindenkinek, aki szépnek és civilizáltnak akar látszani. Annak a világrésznek a szülötte, amelyet Amerika külpolitikája elhanyagolt: ágyúnaszád-diplomáciája, nukleáris arzenálja, vulgáris nevén “egészpályás letámadásként” emlegetett politikai stílusa, a nem amerikai életek iránt tanúsított fagyos érzéketlensége, barbár fegyveres intervenciói, a despotikus és diktatórikus rendszereknek nyújtott támogatása, végső soron könyörtelen gazdaságpolitikája révén, amely sáskajárás módjára zabálta fel a szegény országok gazdaságát. Prédára leső multijai révén, akik elszívják előlünk a levegőt, elfoglalják a földjeinket, elisszák a vizünket, és elveszik gondolatainkat.

Most, hogy a családi titok napfényre került, az ikrek kontúrjai egymásba mosódnak, míg egyszer csak felcserélhetőkké válnak. Fegyvereik, bombáik, pénzük és kábítószereik egy ideje közösen keringenek a legfelső körökben. (Az amerikai helikoptereket fogadó Stinger-rakétákat a CIA szállította, az amerikai kábítószerfüggők heroinja Afganisztánból származik. A Bush-kormányzat segélyként nemrég 43 milliárd amerikai dollárt küldött Afganisztánnak “kábítószer ellenes harcra”…) Sőt, most már egymás szólamait is kölcsönveszik. Mindketten “a kígyó fejének” nevezik a másikat. Mindketten Isten segítségét kérik, ezenkívül a Jó és a Gonosz tág, több ezer éves fogalmait használják. Mindketten politikai bűntények részesei. Mindketten veszélyesen fel vannak fegyverkezve – egyikük a szemérmetlenül erősek egész nukleáris arzenáljával, másikuk a kimondottan szegények vakító és pusztító erejével. Tűzgömb és jégcsákány. Ólmosbot és balta. Ne feledjük: egyik sem elfogadható alternatíva a másik helyett.

Bush ultimátuma a világ népeihez – “vagy velünk vannak, vagy a terroristákkal” – öntelten arrogáns. Ezt a választást az emberek nem kérték, nincs rá szükségük – és nem is kell, hogy teljesítsék.

(Fordította: Battyán Katalin)

A tanulmány egy hivatalos dokumentum tükrében mutatja be a Fidesz-MPP újkonzervatív történeti koncepcióját a tudományos kritika és a polémia eszközeivel.

A FIDESZ történetszemlélete és a történelem meghamisítása

Hamisság és hamisítás

A kommunista pártok és az államszocialista rendszerek történetéből jól ismert jelenség volt, hogy politikai programjához a párt csatolt egy történeti koncepciót a nemzeti és az egyetemes történelem valamely korszakáról. Azután ez az értelmezés igényt tartott az egyetlen hivatalos történelem-értelmezésre, amelyet a propaganda-apparátus az “egész nemzettel” igyekezett elfogadtatni. Ki ne emlékeznék például Révai József, Mód Aladár, Molnár Erik vagy éppenséggel Aczél György nevére, akik ilyesfajta koncepciók megfogalmazásával sokat foglalatoskodtak, persze nem a mai kor intellektuális tekintetben feltétlenül igénytelen színvonalán. Révai József vagy Molnár Erik nem egy munkájának ma is historiográfiai jelentősége van. Egy jobban felkészült egyetemi hallgató még az oktatás mai színvonalán is felsorol munkáik közül néhányat.

Az államszocializmus bukása után több mint egy évtizeddel kísért a múlt. Az 1990–1994-es erőtlen kísérletezések nyomán isten segedelmével megjelent az új, “keresztény-nemzeti” hivatalosság történeti koncepciója, igaz, egyelőre csak a rendszerváltozás történeti igazolását és apológiáját kívánja prezentálni. Egy ilyen koncepció műfaja szerint nem tekinthető ab ovo történelemhamisításnak, hiszen csupán a hatalmat kisajátító csoportok egyikének ideológiai reprezentációjáról, a hatalom fenntartásának és mozgatásának ideológiai legitimálásáról, alátámasztásáról van szó. Az ilyen történetszemlélet lehet hamis, sőt, általában hamis is minden politikailag inspirált történeti magyarázat, de nem feltétlenül hamisítás. A hamisítás mindig tudatos manipuláció.

E műfajban a történelemhamisítás többnyire csak eszközként, egy-egy probléma középpontba állításával vagy éppen elhallgatásával, egy-egy mellékesnek látszó “kis tévedés” beemelésével jut szerephez. A történelemhamisító ugyanis szakember, ritkán ideológus. ő ismeri azokat az eszközöket, eljárási módokat, amelyekkel meg lehet hamisítani a valóságot, amelyekkel nyilvánvaló tényeket az ellenkezőjükbe lehet fordítani, amelyekkel bizonyos elméleteket szalonképessé lehet tenni. A koncepcióteremtők csak felhasználják e szakemberek valós vagy látszólagos hozzáértését.

Ebből a szempontból is, de mindenekelőtt kordokumentumként érdekes a Fidesz – Magyar Polgári Párt A történelem főutcáján című elaborátuma, amely Programtézisek – 2001 alcímmel e párt kongresszusi munkaanyagaként készült el ez év május 5-re. E dokumentum vizsgálata során próbálom meg a hamis elemzést megkülönböztetni a történelemhamisítástól.

A sajtóban megjelent értesülések szerint ezt a 26 oldalas szöveget eredendően Tellér Gyula fogalmazta, ám nyilvánvaló, hogy többen is szerkesztgethették, mert helyenként értelmetlen mondatok is be-becsúsztak a szövegbe. De bárhogyan legyen is, a szövegért nem egyedül Tellér a felelős, hanem az a párt, amelynek programjához ez a szöveg szolgál ideológiai háttérként.

Hogy a történelemnek lenne főutcája, azt utoljára alighanem a sztálini korszak historikusai, ideológusai tételezték föl, a maguk vulgárdeterminista látásmódja alapján elvetve a történelmi fejlődés alternatív jellegéről szóló elméleteket, és főképpen magát az alternatívákat hordozó valóságot. A Fidesz mostani “főutcája” a “nemzeti polgárosodás” útja, amelyről csak a különböző egypártrendszerű diktatúrák téríthették vagy téríthetik le az emberiséget, s benne a magyarságot. Hangsúlyozom, hogy csak az egypártrendszerű diktatúrákról van szó, mert a Fidesz hivatalos koncepciója a Horthy-rendszert nem sorolja a diktatórikus rezsimek közé: általánosságban beszél “a szocializmus előtti polgári Magyarországról”, amelyet csak a “kommunizmus” semmisített meg.

Tellérék itt nem hamisítanak, hanem csak egy hamis elméleti keretet jelölnek ki a történelem számára. Az egész ideológiai konstrukció, a legitimációs történelemmagyarázat kiinduló- és végpontja, a történelem alapkérdésének deklarációja a régi “kétfrontos harc” logikájára emlékeztet, amely meghatározza az összes többi magyarázatot és történeti összefüggést: többpártrendszer vagy egypártrendszer. Ebbe az ellentétpárba beleszuszakolják a történelem egészét. Persze ki lehetne indulni ebből a szembeállításból is, ha azután ez a megfelelő helyre kerülne a történeti összfolyamat “koordináta-rendszerében”. Más kérdés, hogy jelen esetben nem kerül oda. Itt az egypártrendszerek és a többpártrendszerek képezik a társadalomfejlődés két alapjában eltérő útját, ami tisztán politikai problémaként elemződik. E “kétfrontos” szemlélet a rendszerváltozás történeti magyarázatát azzal kezdi, hogy “a többpártrendszer szocialista előzményeit” igyekszik feltárni. De menjünk sorjában.

Ez a megközelítésmód, ez a koncepció lehet hamis, de még nem hamisítás. A hamisítás csak a szöveg utalásaiban tárul elénk, amelyekben már bizonyos hamisítások evidenciákként szerepelnek. A dolgozat egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy a “kommunista” és a fasiszta diktatúrák, egypártrendszerek mind szociális és politikai mozgatottságuk, mind célrendszereik, gazdasági rendjük tekintetében radikálisan eltérő jelenségek. A hamisítással persze már határos az az apróság, hogy a “kommunista diktatúrákat” a szocializmus lényegeként definiálják, de elhallgatják a fasiszta diktatúrák kapitalista (polgári-burzsoá), a magántulajdonra épülő alapzatát. Hitler, Franco, Mussolini vagy a görög ezredesek diktatúrája, miként Pinocheté is, a tőkés magánvállalkozás védelmében valósult meg. Bár a burzsoázia helyi és nemzetközi frakciói a nem-kapitalista alternatíva kiküszöbölése után többnyire visszatértek a polgári demokratikus uralmi formához, mivel az jobban megfelel a tőkefelhalmozás bizonyos periódusainak, mégis hiba lenne a burzsoázia és a diktatúra mechanikus szembeállítása, miként mechanikus azonosítása is. Azt még az ideológus Tellér Gyulának is tudnia kellene, hogy a többpártrendszer fasiszta diktatúra keretei között is működött, példának okáért a fasiszta Olaszországban egészen 1926-ig, miközben a náci egypártrendszert a német “polgári erők”, magyarán a német nagytőke finanszírozta. Vagy ne tudná, hogy a Pinochet-diktatúra alatt is több párt létezett, de vajon ez csökkentené azt a bűnt, amit a több ezer ember legyilkolása jelent?

Vegyünk még egy példát. Egy helyütt a szöveg felrója a másként gondolkodóknak, hogy A kommunizmus fekete könyvét a szocialista kritikusok nem a megfelelő módon fogadták. (Vö. 7. o.) Vagyis a Fidesz-koncepció minden érvelés nélkül kötelezővé teszi a hírhedt Kommunizmus fekete könyvének elfogadását, amelynek pedig egyik leghíresebb szerzője, az egyetlen komoly történész szerzője, N. Werth maga is elhatárolódott a könyv nyilvánvaló hamisításaitól és szemléletétől. Nemcsak a minden levéltári adatot nélkülöző számmisztikájukat utasította el a “100 millió áldozatról”, egybemosva mondjuk Kádárt Pol Pottal, hanem alapvető koncepciójukat is, amely a fasizmus és kommunizmus azonosítására épül. Tellér az óriási kormánypénzekből alapított új “párttörténeti intézet” igazgatóhelyettese, főnöke pedig az a Schmitt Mária, aki nem történészként, hanem miniszterelnöki tanácsadóként híresült el, és semmiféle anyagi áldozattól nem riadt vissza, hogy Budapesten ünneplő könyvbemutatót szervezzen a Kommunizmus fekete könyve magyar nyelvű kiadásának. Tellér magától értetődőnek tekinti: a történelem antiliberális és antikommunista-antiszocialista politikai értelmezése az egyetlen lehetséges megközelítésmód.

Hogy ez a kommunizmus-fasizmus azonosítás milyen erőteljesen áthatotta a Fidesz gondolkodását és politizálását, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez évben két “emléknapot” is kötelezően bevezettek a középiskolákban. Az egyik a holocaust áldozatainak napja, a másik a kommunista diktatúrák áldozatainak napja. Míg a kapitalista alapzatú fasiszta és katonai diktatúrák áldozatainak nem állítanak emléket, hanem csupán egyetlen kolosszális népirtást emelnek ki, amelyet rögtön eloldanak a valóságos történelmi háttértől, addig a “kommunizmust” magát általában azonosítják a diktatúrával, vagyis annak egész történetét kriminalizálják. Ezt a célt a jelenlegi miniszterelnök már az Antall-kormány idején megfogalmazta és realizálását nagyban segítette, amikor az ő kezdeményezésére a fasiszta és kommunista jelképeket egyszerre tiltotta be a magyar parlament. Míg a holocaustban közvetlenül résztvevő Horthy-rendszer címerét kisebb változtatásokkal a magyar köztársaság címerévé emelték.

Mint látjuk, itt kerül be a Fidesz történeti koncepciójába a direkt történelemhamisítás. Ennek szakmai hátterét másokkal együtt a szebb napokat is látott egykori történész, ma publicista, a mindenkori hatalom kiszolgálója, Kun Miklós, Kun Béla unokája prezentálta. Segéderőként pedig a történész diplomával nem rendelkező irodalmár, Gereben Ágnes serénykedett a sajtófórumok szinte mindegyikén. Kun és Gereben a kormány hivatalos brosúráiban, hátat fordítva korábbi tudományos és politikai elkötelezettségeiknek, a Szovjetunió történetét “bűntörténetként” tálalták és tálalják ma is. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy Kun vezette be a kormány ama propagandakiadványát, amelyet “a kommunista diktatúrák áldozatainak” emléknapjára adtak ki.¹

A fideszes oktatásügyi miniszter előszavával megjelent Gereben-könyv (Antiszemitizmus a Szovjetunióban), amelyet kötelezően megkapott minden középiskola, egyebek mellett azzal a tudatos (és képtelen) hamisítással állt elő, hogy a háború alatt legyilkolt minden negyedik szovjet zsidó életéért Sztálin a felelős. A valóságban persze minden jobbérzésű ember tudja, hogy a háború idején milliós létszámban egyetlen országban éltek túl a zsidók: a sztálini Szovjetunióban… E vonatkozásban pedig rendelkezésre állnak korszerű kritikai feldolgozások, amelyek többnyire az ELTE Ruszisztikai Központjának jóvoltából láttak napvilágot.

Kun mint A kommunizmus fekete könyve magyar kiadásának egyik szerkesztője (a másik Zinner Tibor) a tudatos manipuláció, vagyis a történelemhamisítás főutcáján haladva arra a megállapításra jutott, hogy a sztálini koncentrációs táborokat nem is Sztálin, hanem még Lenin és Trockij hozta létre, hogy nem is Hitler akarta eredendően megtámadni a Szovjetuniót, hanem Sztálin készült megtámadni a náci Németországot, amely, úgymond, preventív háborút folytatott stb. Kun Miklós szerint nem a nyugati demokráciák szigetelték el a Szovjetuniót, és engedték a náci Németország európai terjeszkedését a 30-as években, hanem ez is a szovjet vezetők bűnlajstromát terheli. Mintha a Müncheni Egyezmény sose létezett volna. Persze a történelemhamisítás eredményeinek felhasználása nem menti fel az ideológusokat, így Tellért sem a felelősség alól.

1. Polgár és polgárosodás mint politikai és erkölcsi fogalom

Mint hangsúlyoztuk, a tanulmány a rendszerváltozásról szóló specifikus történelemmagyarázat, amelynek tengelyében a “polgárosodásról” szóló hipotézis áll.

A polgárosodás történeti gyökereiről és sajátos, az Osztrák-Magyar Monarchiában kibontakozott fejlődési vonásairól nem esik szó. Arról, hogy Magyarországon a nemzeti polgárosodás valójában a szó etnikai értelmében jórészt nem is volt nemzeti, ha az osztrák, zsidó, sváb tőkés ipari és bankvállalkozások jelentőségére gondolunk a XIX. század második felétől az I. világháború kitöréséig. Ennek az etnikai momentumnak a figyelmen kívül hagyása furcsa funkciót tölt be. A dolgozat ugyanis csak a “magyar” polgárságról tesz említést, mintha itt egy etnikailag homogén fejlődés ment volna végbe. Ez a magyar polgárság történetének valóságos meghamisítását készíti elő: mintha a polgárság túlélte volna a maga egészében a Horthy-rendszert.

Meglepőnek látszhat tehát (valójában egyáltalán nem meglepő), hogy a fideszes dolgozat elhallgatja: a magyar polgárság jelentős részét éppen a náci Németországgal szövetségben álló többpártrendszeres diktatúra likvidálta 1944. március 19-e után, főképpen Auschwitz-Birkenau kemencéiben, amelyekhez az áldozatok a magyar csendőrség és államhivatalok közreműködésével a Magyar Államvasutak szerelvényein jutottak el. Mégis, a dolgozat a polgárság fizikai megsemmisítését a Rákosi-rendszer bűnéül rója fel…

Ugyanakkor az “elhallgatás” a polgárság szerecsenmosdatásával párosul, ami a dolgozatban hosszú oldalakat foglal el. Még a proletariátus sem volt ilyen tiszta és erkölcsös a sztálini elemzésekben, mint a polgárság a fideszes elaborátumban.

A dolgozat a maga (ál)naiv és (ál)romatikus beállítódásánál fogva még csak nem is említi, hogy a polgárság, a “polgárosodás”, amely az anyag szerint az emberi jólét és humánum forrása, része az önző profithajszának és a piacokért folyó élet-halál harcnak. A dolgozat a polgárságot egy romantikus nemzeti közösségként írja le, melyet a filantrópia kapcsol egybe. Így fogalmaz, kissé nyakatekerten, a “polgári közösségről”: “a másik emberhez való viszonyban a szeretet, de legalábbis a tisztelet uralkodóvá válásának szükségességét, a “liberális morál” “mindent szabad, ami más hasonló szabadságát nem sérti” végső soron gátlástalanságra vezető cselekvési szabályával szemben a keresztényi “amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt másnak” életszabálya követésének szükségességét jelenti.”

A liberális etikát keresztény etikává stilizáló szerzőt nem zavarja, hogy a rendszerváltás éppenséggel visszatérés volt mindenfajta nem pénzközpontú közösség felszámolásához, amennyiben a modern kapitalizmus minden emberi viszonyt, beleértve az egyházi közösségeket is, közönséges pénzviszonnyá, pénzközösséggé alakít át.

Tellér úr elemzése a “alkotó polgárról” elfeledkezik a polgárság valódi múltjáról, arról például, hogy a “keresztény polgárság” egyik “aranykorszakában”, 1914-ben, 20 millió ember fizikai megsemmisítésével erőltette rá az emberiségre az I. világháborút. F. Furet, a híres francia ex-kommunista történész utolérhetetlen cinizmussal “demokratikus világháborúnak” nevezte ezt a népirtást, amely úgymond a “népek konszenzusán” alapult. Furet-tól Tellérig – persze eltérő színvonalon – egy olyan történelemszemlélet uralkodik el, amely a nyugati “keresztény civilizáció” uralmi pozícióit azonosítja a humanizmussal és a demokráciával, figyelmen kívül hagyva a modern kapitalizmus népirtó természetét, az ún. elmaradott népek hatalma alá vetését és kisemmizését. Mintha Eric Hobsbawm meg sem írta volna a Szélsőségek kora című könyvét, amely évek óta magyar nyelven is olvasható, jóllehet nem részesült olyan “mega-propagandában”, mint a Kommunizmus fekete könyve.

A polgárosodás és általában a piacgazdaság története a gyarmatosítás és a világháborúk, a népirtások és a nemzeti háborúk története is. Az az üdvtörténet, amely a fideszes dolgozat lapjain bontakozik ki előttünk, a magyar történelem teljesen hamis beállítására épül. Tellérék tehát az emberi történelem “főutcájának” nevezik a “polgárosodás” és a keresztény nyugati civilizáció útját, amely útra, úgy tűnik, csak azok nem lépnek rá, akik nem akarnak, mert vagy valamely diktatúra megátalkodott hívei, vagy a keresztény-nemzeti gondolkodástól idegen utakra tévedtek. A nem “keresztény civilizációk”, a szegény országok, az iszlám országok, a zsidók, Kína vagy India, úgy látszik, csupán “mellékutak” vagy történelmi baleset termékei. Nem a véletlen vagy a tudatlanság műve, hogy az anyag polgárság-fogalma karikatúraszerűen parttalan. A “polgári Magyarország” és a dzsentri-úri Magyarország szép csendben, ki nem mondva, egybecsúszik. A dolgozat ezt a Magyarországot olyan vonásokkal ruházza föl, amilyenekkel az sohasem rendelkezett. A magyar polgárság “keresztény-nemzeti” szárnya valójában jelentéktelen befolyású társadalmi csoport volt, gazdasági jelentéktelenségénél csak politikai jelentéktelensége volt szembeötlőbb.

A parttalan fogalomhasználatnak nyilvánvaló politikai célja mellett van egy másik célja: elhárítani a nemzet önismerete szempontjából alapvető tény kimondását: a magyar úri osztályok, a burzsoáziát (polgárságot) is beleértve (bár ez utóbbi kisebb mértékben), döntően felelősek a magyarság mintegy 8-10 százalékának pusztulásáért (tehát nemcsak a holocaustért) a II. világháború éveiben (hogy az első világháborús szerepvállalásért és mészárlásért való felelősség kérdését most ne vessem fel). Tellér és a Fidesz gondolkodásmódja azonban nem teljesen esik egybe a parlamentben a MIÉP által leghangosabban képviselt állásponttal – gondoljunk a Csurka István által irányított lelkész, Hegedüs Lóránt antiszemita-fasisztoid kinyilatkoztatásaira vagy Bognár László parlamenti képviselőnek a nyilas vészkorszakot felidéző nézeteire –, amely igazolni kívánja Magyarország II. világháborús szerepvállalását a náci Németország oldalán, hősökké avatja a rendszer szerencsétlenül elpusztult katonai áldozatait. Bár a szóban forgó dolgozat is nyitott egy ilyen logika felé, amennyiben nem tisztázza, hogy a polgárság helyett a magyar történelemben a Vörös Hadseregre és a kommunistákra (a szociáldemokratákkal és a “kispolgári radikálisokkal”) hárult a mégoly szerény ellenállás, illetve később Magyarország “defasizálásának” feladata. Mégsem véletlen, hogy a “keresztény-nemzetinek” mondott Antall-kormány temette el hivatalosan Horthy Miklóst, aki csak Sztálin politikai manipulációinak köszönhetően kerülte el a háborús bűnösöknek kijáró népbírósági ítéletet, mint Bárdossy, Sztójay és a többiek. Hogy a Fidesz-ideológusok és politikusok mennyit tanultak a történelemből, azt jól mutatja, hogy a magyar katolikus egyház, amelyre hatalmát a Fidesz jelentős mértékben építi, eltérően a pápától, még nem követte meg a magyar zsidóságot a holocaust időszakában folytatott egyházi politika miatt. Sőt, a református miniszterelnök – s itt nem a cezaromániás gesztus alpárisága az érdekes – legkisebb leányát “felajánlotta” a millennium évében a katolikus egyháznak, hogy demonstrálja: hatalmának őrzését az állam és az egyház szétválasztásának elvére fittyet hányva, a katolikus klérusra, illetve magára az egyházra bízza.

A “polgári Magyarország” mítoszát a dolgozat oly komolyan veszi, hogy a Horthy-Magyarország 3 millió koldusát is feledve, 1947-re a magyar társadalom háromötödét sorolja a polgári Magyarország társadalmi alapjába. Érdemes hosszabban idézni ezt a passzust a dolgozat 9. oldaláról, mert sok minden megértéséhez kulcsot ad: “A rendszerváltozás során politikailag talpra álló polgári Magyarország maga is számos, különböző eredetű társadalmi csoport és réteg konglomerátuma. A csoportok egy része az 1947-ig létezett, igen erősen tagolt s a szocializmus erői által tudatosan szétrombolt polgári társdalom maradványa; vidéken hajdani kis- és középbirtokos földtulajdonosok, iparosok, kereskedők, a munkásság magas szakképzettségű felső rétegei, az igazgatás és a különböző helyi intézmények értelmiségijei, középosztálybeliek, vezető értelmiségiek, szabadfoglalkozásúak, vállalkozók, a volt nagypolgárság maradványcsoportjai és mindezeknek a családi társadalmi tradíciókat őrző második és harmadik generációja. Ezek a csoportok és rétegek az 1947-es magyar társadalom háromötödét-kétharmadát tették ki.” A dzsentri, a szakmunkás és a kis, illetve középtulajdonos paraszt egy társadalmi kategóriába kerül egy alapjában “szociologizáló” tanulmányban.

A mai polgár-fogalom parttalansága olyan mértékű, hogy tudományosan már egyáltalán nem vehető komolyan. A szöveg 16. oldalán szó szerint a következő meghatározás olvasható: “A Fidesz az általa kívánatosnak tartott változások középpontjába egy, az újabb kori történelem által megkülönböztetett emberi és társadalmi minőséget: a polgárt állította.” Nota bene nem az “elvtárs” megjelölést használják, mert az már foglalt, de valami hasonlóról van szó, ha megfigyeljük a meghatározás moralizáló tartalmát és normatív jellegét: “A polgár nemcsak munkaereje piaci áruba bocsátásából él, hanem valamilyen felhalmozott tőkéből is: ingatlanvagyonból, földből, fizikai eszközökből, részvényekből, pénztőkéből, esetleg több esztendei munkával gyűjtött speciális tudásból, amit aztán közvetlenül vagy vállalkozóként hasznosít. Ilyen tudása, szaktudása a munkáséletformát választóknak is lehet. A polgár ily módon mindenekelőtt egzisztenciális kategória.” Ebbe a meghatározásba is, akárcsak a történeti megközelítés során, megint belefér a magyar társadalom döntő többsége: a munkástól a nagytőkésig mindenki polgár. A történettudomány után megszűnt Tellér úrék számára a közgazdaságtan és a szociológia tudománya is. Az a kilúgozott történelem, amit itt kapunk, valóban nem több pártideológiánál.

2. Polgár és tulajdon

A dolgozat egyfelől a tőkefelhalmozásra való “képességet” misztifikálja, szemben a “szocialista dolgozóval” (nagyüzemi munkások, szakmunkások?), aki egyszerűen csak a Kádár-rendszer fejlődésképtelen zárványa, az egalitarianizmus terméke, eltérően az “önálló egzisztenciáktól”, akik úgymond nem az államtól várják a gondoskodást. A régi, önállótlan “szocialista termelőkkel” a “vállalkozók világát” állítja szembe mint a modern polgári társadalom bázisát. Vagyis Tellér a rendszerváltás áldozatainak, a (valójában kényszer-)kisvállalkozóknak az idealizált képét rajzolja fel, s részben azt vetíti vissza a kádári Magyarország viszonyaira. Tulajdonképpen a Kádár-korszak lángossütőjéből konstruálja meg a magyar újpolgárt. Ami talán kulturális síkon igazolható, hiszen az áruvá átalakított kultúra, a giccs felemelkedésével a régi hivatalos, államilag finanszírozott, színvonalas tömegkultúra kiszorult. Szimbolikus értelemben a lángossütő kultúrája válik ma a kultúra mércéjévé. A mai kényszer-kisvállalkozó, aki természetesen szintén “polgár”, meg – példának okáért – a keresztény-nemzeti színekben pompázó Széles Gábor, egykori “kádári” menedzser, ma (az állami tulajdon magánkisajátítása révén) tőkés újtulajdonos szintén polgár. Aki elveszítette a munkáslétét, az rögtön haladó polgárrá válik, ha kiváltja a vállalkozói igazolványt. Pedig többségük a létminimum szintjén vegetál. A polgári lét másik feltétele, ha valaki elfogadja a Fidesz álromantikus keresztény, nemzeti, millenniumos, egyházias, fradis, nemzetieskedő politikáját és ideológiáját.

Másfelől a Fidesz-dolgozat a gazdasági érdekeket eltolja magától, a politika önmozgásából és általában a különböző létszférák (politikai, szociális, gazdasági stb.) egymásmellettiségéből indul ki. A tanulmány az államszocialista korszak megoldhatatlan konfliktusát “a Kádár-korszak mindenkit ‘dolgozóvá’ egyenlősítő hatalomgyakorlási igénye és a polgári minőséget működni engedő teljesítménynyújtási igénye között” feszülő ellentmondásban fedezte föl. (3. o.)

A polgárt egyfelől összekapcsolja a magántulajdonnal mint az autonómia gazdasági feltételét. E felfogást nem zavarja, hogy tőkejövedelemből, magántulajdonból, vagyis idegen munka kisajátításából még a rendszerváltás 10. évében is csak a lakosság statisztikai szempontból jelentéktelen kisebbsége él. Ezért, másfelől, kikapcsolja ennek jelentőségét, hogy a többség polgár-létéről beszélhessen, aminek az az ideológiai előfeltétele, hogy egybecsúsztatja a burzsoát és a citoyent. Más szempontból úgy manifesztálódik ez a “csalás”, hogy a saját munkájukból élő embereket, régiesen úgy is mondhatjuk, a bérmunkásokat, vagy a bérből és fizetésből élőket a nagytőkésekkel egy kategóriába helyezi, összekeverve az össze nem illeszthető szempontokat. Mintha ellentétes érdekű társadalmi csoportok nem is léteznének, pusztán a hatalmi elitek eltérő csoportjainak érdekei mozgatnák a történelmet. Nincsenek itt valódi történeti okok, a történelemben csak a pártelitek mozognak, még azt is ők mondják meg, ki tartozik a polgár kategóriájába, ki nem. Olyan pártideológia ez, amely alkalmas egy új tekintélyuralmi rendszer, a demokrácia “elitek uralmaként” való alátámasztására.

3. A rendszerváltás és következményei

A Fidesz-anyag a rendszerváltás egész történetét – amelyet egyébként nem alaptalanul a Kádár-rendszer intézményi pluralizmusából és a piacgazdasági reformokból, illetve a rendszeren belüli “polgárosodásból”, a szerény magán-tőkefelhalmozódásból és mindenekelőtt a Szovjetunió gazdasági és katonai versenyképtelenségéből, összeomlásából eredeztet –, három politikai erő harcából magyarázza. A “polgári Magyarország” (MDF, FIDESZ és csatolt részei), a szocialisták mint a Kádár-rendszer maradványai (MSZMP, MSZP, Munkáspárt) és “a monetarista harmadikok” (sic!) (akik az SZDSZ alakjában hol sztálinisták, hol leninisták, hol trockisták, hol globalizátorok, a multinacionális tőke képviselői stb.). Ez utóbbi kategóriára nyilvánvalóan csak bűnbakként van szükség, hogy a rendszerváltással kapcsolatos illúziók lelepleződését valakiknek a sötét üzelmeivel lehessen magyarázni; s egyúttal a liberálisokat mint idegeneket ki lehessen zárni a “polgári Magyarországból”, amit mellesleg az motivál, hogy a “keresztény-nemzeti polgárságnak” ők a legnagyobb konkurensei a politikai életben, s részben a gazdaság terén is.

A dolgozat a rendszerváltás utáni szociális és gazdasági hanyatlást nem a kelet-európai rendszerváltás mindenütt természetes következményeként vizsgálja, hanem, úgymond, az amorális és a kommunizmushoz odakozmált szocialisták és liberálisok alapvető bűneként, akik csak saját érdekeiket követték, szemben a nép érdekeit egyedül tisztességesen képviselő keresztény-nemzeti táborral – ahogyan a dolgozat fogalmaz: szemben a “polgári Magyarországgal”. Mintha a privatizációhoz az MDF-Fidesz-kisgazda csoportosulásoknak egyáltalán semmi köze sem lett volna, mintha a törzsökös “magyar polgár” csak a nemzeti hagyományt, a valláserkölcsi tisztaságot, a keresztény filantrópiát és más nemes értékeket védelmezett volna. Sem Orbán miniszterelnök családjának bányaügye, sem a Fidesz vezérkar rokonsági ágon történő kolosszális üzleti csalásai nem kerülnek szóba, noha a dolgozat kétszer is megemlíti a Tocsik-ügyet mint fontos történeti tényt, amely azonban eltörpül az említett bűnesetek mellett. A rendszerváltás ilyen értelemben a hatalmon lévő elitek sikertörténetévé és a gonosz ellenzék által elkövetett bűnesetek történtévé stilizálódik. Mintha a magyar társadalom valóban csupán az elitek különböző csoportjainak gusztustalan és bűnökkel terhelt vetélkedésében lenne érdekelt. A Fidesz történeti gondolkodásában a sajátosan értelmezett polgár-fogalom kiszorítja az ember kategóriáját. Az immorális történeti koncepció a piacgazdaság áldozatait a régi rendszer “alkotásképtelen” maradványaiként értékeli.

Tellér úr egyáltalán nem érti (vagy úgy tesz, mintha nem értené), hogy a rendszerváltozás történetének lényege éppenséggel a magyar emberek több generációja által fölhalmozott állami tulajdon magán-kisajátítása volt, nem pedig valamiféle nemes polgári küzdelem a Kádár-rendszer ellen a gazdaságilag autonóm egyének, a tőkés magánvállalkozók létrejöttéért. Nem esik szó azokról a milliókról, akiket a rendszerváltozás “veszteseiként” szokás azonosítani.

Tellér úrék a polgári Magyarország szégyenfoltjaként kellene, hogy kezeljék a kirekesztett emberek növekvő számát. Természetesen a megelőző szocialista-liberális kormánykoalíciót is felelősség terheli azért az erkölcstelenségért, amit a “regisztrált munkanélküliség” fogalmának bevezetése és gyakorlati alkalmazása jelent. Emberek százezreit, sőt, millióit egész egyszerűen már “regisztrálandó számnak” sem tekintik, a munkanélküli többé nem ember, nem teljes jogú polgár, kirekesztett. A Fidesz-polgárral szemben közel 1 700 000 főnek nincs bejelentett munkahelye, munkából származó jövedelme és nem tanul, bár munkavállalási korban van. 2000-ben, tehát a millennium évében, a Fidesz-hatalom ünnepeinek csúcsán Magyarországon 3 877 000 ember tartozott a foglalkoztatottak kategóriájába, a nem foglalkoztatottak száma 2 375 000 fő volt. Ebből a regisztrált munkanélküliek száma 405 ezer, a Gyes-Gyed-Gyet-en lévőké 243 ezer, a nyugdíjasoké 569 ezer, az egyéb inaktívoké 404 ezer volt.

A nem foglalkoztatottak aránya tehát a munkavállaló-korú népesség 38,3%-ára rúgott. (Az adatok kigyűjtéséért Gúr Nándornak tartozom köszönettel.)

Eközben Tellér úrék sikertörténeteket fabrikálnak historizáló koncepciók alapján, hogy a szégyent cinizmussal tetézzék.

4. A megválaszolatlan kérdések

A tanulmány mint szociológiai problémát kívánja megérteni a Kádár-rendszert. Így az igazi történeti kérdéseket, amelyek egyébként a rendszerváltás megértése szempontjából is alapvetők lennének, nem is teszi fel. Néhány hatalmilag fontos érdekcsoport harcát veszi csak számba a dolgozat, nincs tekintettel a Kádár-rendszer valódi teljesítményére, a benne élő emberek áldozatos munkájára, az állammal szembeni közösségi-szövetkezeti erőfeszítésekre, milliók alkotásaira stb. Egyoldalúan csak az elnyomó bürokráciával azonosítja a rendszert és a korszakot, figyelmen kívül hagyja a kulturális teljesítményt, a jóléti rendszereket, mindazt, amit ma nosztalgikus módon milliók sírnak vissza, elfeledve a rendszer antidemokratikus és embertelen vonásait.

Íme, néhány kérdésfelvetés, amelynek megválaszolása nélkül nem érthető meg, nem írható le tudományosan a rendszerváltás története. Miért volt a Kádár-rendszer a 60-as évektől szerte Európában megbecsült rezsim? Hogyan lehetséges az, hogy a magyar szövetkezeti mezőgazdaság teljesítményét Európa legfejlettebb régiójában tartották számon? Miképpen volt lehetséges, hogy a kommunista hivatalnokok olyan államilag támogatott kulturális életet hoztak létre, amely nélkül ma “magas kultúráról” szinte beszélni sem lehetne? Hogyan volt lehetséges, hogy a mai ún. polgári Magyarország értelmiségi képviselői többnyire a rendszer megbecsült képviselői voltak? Mi volt az oka annak, hogy a “polgári Magyarország” “taktikai” okokból “kommunista” képviselőit a rendszer nem egyszerűen integrálta; azok a kommunista pártban és a hatalom fontos struktúráiban foglaltak el komoly pozíciókat (hiszen még a Fidesz-kormány öt tagja is MSZMP tag volt). Miképpen volt lehetséges, hogy 1956 októberét 1957 májusa követhette, ahol százezrek tettek hitet az új rezsim mellett? Mi volt az oka annak, hogy a Kádár-rendszer egyidejűleg magába építette a “polgári Magyarországot” és a “sztálinista Magyarországot”, ám a rendszer valódi baloldali ellenzékét mindig elnyomta, periferizálta és kiátkozta? És sorolhatnánk tovább a meg nem értett problémákat.

Természetesen költői kérdések ezek, hiszen nem várható el egy ilyen színvonalon készült tanulmánytól, hogy egyáltalán világos formában vessen föl történeti kérdéseket. Az önigazoló ideológiai szándék kiszorítja, lehetetlenné teszi a komoly kérdéseknek még a felvetését is.

Befejezésképpen néhány fentebb nem érintett, alapvető történeti ellentmondásra mutatnék rá.

1. A Kádár-rendszer létrejöttében és fennmaradásában nemcsak a külső erők – mindenekelőtt a szovjetek – játszottak szerepet. Végül is előbb-utóbb elemezni kell, miért volt a Kádár-rendszernek széles tömegbázisa. Itt nemcsak a 800 ezer párttagról van szó, hanem ennél szélesebb társadalmi alapzatról. A dolgozat egész egyszerűen nem tisztázza a Kádár-rendszer létrejöttének történelmi okait, a gyárak és üzemek, a nagy egyházi tulajdonok államosításának népi támogatását stb.
2. A dolgozat szégyenlősen hallgat az új, 1989-es “demokratikus” rendszer alapját képező 1956-os felkelés forradalmi szárnyáról. Sajátos logikával a felkelés valóban ellenforradalmi szárnyát deklarálja forradalminak, vagyis a tőkés magántulajdon visszaállítását. A dolgozat nem retten meg a nyílt történelemhamisítástól sem, amikor a magántulajdon visszaállításának és a polgári rendszer restaurálásának tényét a munkástanácsok követeléseivel hozza kapcsolatba. Dokumentumok, levéltári kutatások tömegei bizonyították be, hogy a munkástanácsok, amelyek tagjainak egyébként kb. 60 %-a kommunista párttag volt, egyetlen dokumentumukban sem foglaltak állást a tőkés magántulajdon visszaállítása mellett, sőt, a gyárak és földek magántulajdonának visszaállítását maguk nevezték ellenforradalomnak és elhatárolódtak e fejleményektől. A nemzeti függetlenség és a társadalmi tulajdon alapján ezek a tanácsok a szocializmus demokratikus formája mellett foglaltak állást. Más kérdés, hogy a kádári fordulat elsöpörte az államszocializmus szocialista ellenfeleit is, sőt, képviselőivel talán még kíméletlenebbül számolt le, mint a jobboldali-szélsőjobboldali polgári fordulat híveivel.
3. Hol kezdődik a rendszerváltás története? A tanulmány szerint a Kádár-rendszerben kezdődött el a polgárosodás (értsd, magán-tőkefelhalmozás), ez azonban csak féligazság. Még akkor is, ha eltekintünk most a folyamat alapjában nemzetközi meghatározottságától, mert legalább ilyen horderejű tény a válságba került rendszer vezérkarának és felső rétegeinek kiegyezése a “polgári Magyarország maradványaival” (a pártbürokrácia egy részétől az egykori dzsentri fiókákig kiegyeztek a társdalom feje fölött abban, hogy az új “polgári” rendszerbe átmentik privilégiumaikat). Hogy a Fidesz-dokumentum e folyamatban kevesli a gazdasági pozíciók kisajátítását, híveik vagyonnal való ellátását, ez csupán arról árulkodik, hogy a Fidesz négy éves országlása csak az osztogató-fosztogató polgárosodás ügyét vitte előre.

Jegyzet

¹ Megjegyzendő, hogy a konzervatív történetírás, illetve annak publicisztikai felhigítása gyakran jelentkezik liberális köntösben is. Az Élet és Irodalomtól a Népszabadságig terjed annak a primitív előítéletnek a “liberális” menedzselése, amely a kommunizmus és a fasizmus között nem tesz világos különbséget, és a Gulag-rendszert nem kívánja megkülönböztetni a náci haláltáboroktól, a holokauszttól. Varga László levéltárostól Papp László Tamás “közíróig” hosszú a szerzők listája, akik erkölcsileg és szakmailag kétes színvonalon a fennálló rendszer legitimációs ideológiai szükségleteit nap mint nap kielégítik.