Történelem és politika

A szuverén gondolkodás pozíciói láthatólag meggyengültek, képviselőit szép fokozatosan kiseprűzik a szellemi élet centrumából. Hiába, az új korszak új uralkodó eszméit kifinomult tudományos vizsgálódásokkal nem lehet "beleverni" az emberek fejébe. Ide balta kell, amelyet fiatal kezek ügyetlenül ugyan, de kellő arroganciával és mérhetetlen önbizalommal forgatnak. ők az új rend szellemi konstruktőrei.

Eme újfajta ideológiai rend tagjai politikai publicisztikájának (másfajta publicisztikájuk úgyszólván nincsen) minden szellemessége kimerül abban, hogy ellenségeiket, ellenfeleiket és bűnbakjaikat egyetlen fogalomba gyömöszölik bele, a kommunizmus fogalmába. Önmagában nem az a baj, hogy a kommunizmus mindenfajta bűn és perverzió összefoglaló neve lett, istenem, hisz vannak bizonyos erkölcsi feladatok, amelyek nevében az igazsághoz át kell hazudjuk magunkat. A probléma inkább az, hogy e neoprimitív gondolkodásmód éppen a gondolkodásról szoktat le, amennyiben a legkülönbözőbb társadalmi jelenségeket – mint például szocializmus, bolsevizmus, sztálinizmus, átmeneti korszak, államszocializmus, Gulag, Auschwitz, diktatúra, totalitarianizmus – a kommunizmus fogalmában összegzi. Minél egyszerűbb a dolog, annál könnyebb az új-jobbos propagandisták feladata.

Éppen ezért nem tanulság nélküli, ha egy igazi polgári műre hívom fel a figyelmet, amely szintén "totalizálja" a kommunizmus fogalmát, de végre-valahára színvonalasan teszi ezt. Kiderül, hogy az antikommunizmus is lehet intellektuális élmény, lehet mélysége és kultúrája. A magyar jobboldalnak tehát lenne mit eltanulnia. Francois Furet Egy illúzió múltja – Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról című könyvének magyar nyelvű kiadása a hazai szellemi sivatagban nyilvánvalóan esemény, az őszintén vállalt jobboldaliság elméleti összefoglalása egy meghatározott témakör keretein belül. Az egykor baloldali történész ideológus nem rejtette el sem ideológiai, sem politikai premisszáit. Lehet vele vitatkozni.

A "demokratikus antikommunizmus" végre színvonalas formában áll az újjászületett magyar polgárság előtt. Megszületett a "kommunizmus történetének" az az új ideológiai paradigmája, amely megfelel a rendszerváltó elitek szellemi szükségleteinek, és alkalmasnak látszik arra is, hogy tovább korlátozza a marxista történelemmagyarázat befolyását. Még hivatalos tankönyv is lehet, mivel a mű a szabad piacgazdaság és a polgárság, a demokrácia és a kapitalizmus elkerülhetetlen találkozásának ideológiai és historiográfiai apoteózisa.

Valóban egy új korszak könyve ez: feladja az 1945-ös politikai és tudományos konszenzust, amely a bipoláris világrend ellenére az alapvető politikai választóvonalat a fasizmus és az antifasizmus között húzta meg. Furet úgy hangszerelte át a "kommunizmus" történetét, hogy intellektuálisan lerombolta azt a kapcsot, amely a liberalizmust a "kommunizmussal" – minden alapvető ellentét ellenére is – évtizedeken át összefűzte. Vagyis újrafogalmazta a "két tábor" koncepcióját – a modern történelem a demokráciák és a diktatúrák harcaként jelenik meg. Furet összevonja a konzervativizmust és a liberalizmust az előbbi zászlaja alatt, hogy szembeállítsa ezen "egységes frontot" a totalitariánus diktatúrák (értsd fasizmus és kommunizmus) fenyegetésével.

Furet a viszonylag rövid életpályájának lezárulását (61 éves korában halt meg) közvetlenül megelőző években rendkívül érdekes és tanulságos levelezést folytatott Ernst Noltéval, az ismert német konzervatív (egyes értékelések szerint inkább szélsőjobboldali, pronáci) történésszel azokról a nagy történeti kérdésekről, amelyek Furet könyvének centrális témáját, a fasizmus és a kommunizmus viszonyát alkotják.

Nolte egy 1996. december 11-i keltezésű levelében a rendszerváltást követő új "konszenzusban" látja saját álláspontjának igazolódását, mintha csak a magyarországi fejleményeket tanulmányozta volna: "Hamarosan általános konszenzus látszott kibontakozni: néhány kivétellel azok, akik tegnap még az NDK barátai voltak, maguk is átvették a totalitarianizmus fogalmát. Egymás mellé helyezni Hitlert és Sztálint, sőt még Auschwitzot és a Gulagot is hamarosan közhellyé vált." (Világosság, 2000. 4.sz. 45.o.) Nos, a két történész letörölte a port a totalitarianizmus elméletéről, és csatasorba állították a II. világháború utáni hidegháborús, konzervatív jobboldal rehabilitációja érdekében. Az 1989-es rendszerváltás folyamatából adódó politikai hátszél a Nolte-Furet jellemezte irányzatot is közel sodorta az európai szellemi élet centrumához.

Van azonban köztük különbség is. Nolte a fasizmust a liberalizmus és a marxizmus kritikájának ellenforradalmi radikalizálódásából vezeti le, a francia történész maga is akceptálja a fasizmus "kommunista" természetét, amennyiben elfogadja, hogy a fasizmus a kommunizmusra adott válasz volt. Ám Furet szerint – ellentétben Noltéval – a fasizmus éppenséggel nem ellenforradalmi, hanem forradalmi válasz, amennyiben a fasizmust és a kommunizmust is a polgárság elleni totalitárius forradalomnak tekinti. Mint Szabó Miklós a levelezést értékelő írásában megjegyzi, már Furet sem tesz különbséget "a fasizmus és kommunizmus között veszedelmességük tekintetében".

Nolte – Furet által is elfogadott – értelmezésében a konzervativizmus kiindulópontja filozófiailag a "partikularizmus" és az "univerzalizmus" ("abszolutizmus") ellentéte, az előbbi védelmében. Vagyis a fennállóhoz való kritikátlan ragaszkodás gondolata ölt itt elméleti formát a valóság "utópista" irányultságú megváltoztatásával szemben. Minden gonoszság a fennálló világ radikális átalakításának kísérleteiből fakad. A "partikularizmushoz", a "részlegességhez", a "pillanathoz" való ragaszkodás, a vagyonát, a privilégiumait féltő konzervatív polgár elmélete ez, amely kifejezi annak a "kisembernek", annak a "védtelen polgárnak" az életérzését, aki retteg a változásoktól, aki már oly sokszor csalódott a nagy reményekben, a "nagy elméletekben", az "utópiákban". Hogy miképpen lesz a múltba tekintő ellenforradalmi mozgalom Furet-nál forradalmivá, az már egy önálló történelmi elemzés végkonlúziója.

Furet 1988 után tért meg végleg a jobboldal politikai táborába, és az új-jobboldal filozófiai hatása alatt dolgozta ki a konzervatív és a liberális történetírás (és politikai gondolkodás) furcsa szintézisét, amennyiben "kiszelektálta" belőle az amerikai "revizionista" történetírást (vagyis a modern szovjetológia egyik meghatározó áramlatát), mondván, hogy azok történelemmagyarázata mentegeti a kommunizmust. E "revizionista" szerzők úgymond nem tudtak megszabadulni a nosztalgikus viszonytól, amely az amerikai-szovjet együttműködés sok évtizedes hagyományából következik, nem ismerték fel a fasizmus valódi természetét, s ezért ragaszkodnak még ma is az antifasizmus fogalmának "1945-ös" amalgámjához.

Ha a Szovjetunió nincs többé, már a története sem ugyanaz, mint létezésének idején. Ez volna a "posztmodern" új-jobboldal egyik, ma már egyáltalán nem meghökkentő tézise.

A polgárság mint a történelem áldozata

Tehát a fasizmus – kommunizmus (fasizmus-antifasizmus) analógia Furet által szétbogozhatatlannak nyilvánított története áll előttünk, mint valamiféle közös "összeesküvés" a polgári demokráciák ellen. A "kommunizmus" a könyv lapjain úgy jelenik meg, mint ami csupán a "forradalmi szenvedély" története, csakis e konkrét szenvedély megnyilatkozásaként elemezhető, "nem testesített meg semmilyen civilizációt". Olyan valláspótlék, amely végső értelmét a fasizmussal való párviadalban találta meg. Mindkét mozgalom és rendszer közös lényege "a polgárság gyűlölete", ez az a közös szellemiség, amely mindvégig áthatotta a "vörös és barna forradalmat". Még történeti forrásaik is közöseknek nyilváníttatnak. Mindkét "szenvedély" az I. világháborúba belefáradt tömegek pszichózisa, amit előbb Lenin, majd az ő nyomdokain Mussolini lovagolt meg. Később Sztálin és a sztálinizmus, másfelől Hitler és a nemzetiszocializmus között fejlődött ki belső kontaktus a forradalmi szenvedélyek eredményeként, és öltötte magára mindkét szenvedély az Abszolút Hatalom, vagyis az egypártrendszer kormányzati formáját. Elérkezett hát a totalitariánus diktatúrák végső harca a polgárság ellen. E négy diktátor cezaromániás szenvedélye világtörténelmet írt. Ebben a koncepcióban nem fontos, legfeljebb különös véletlen, hogy az európai polgárságot a fasizmustól éppenséggel a Vörös Hadsereg mentette meg Auschwitzban és Berlinben.

Furet koncepciója szerint tehát a modern polgár a XX. századi történelem valóságos áldozata. Legfeljebb csak annyiban oka áldozattá válásának, amennyiben "a polgárellenes szenvedély középpontjában ott van a polgár állandó lelkiismeret-furdalása vagy rossz közérzete is". Furet szerint a polgárnak ettől az öngyűlölettől kell megszabadulnia, amelyet írók és értelmiségiek gyökereztettek meg benne a terjedő szegénység miatt érzett lelkiismeret-furdalás következtében.

A polgárságnak ez a szenvedéstörténete még a francia forradalomból ered, amely az egyenlőség forradalmi követelésével, ezzel az utópisztikus szenvedéllyel szabadjára engedte a tömegek irracionális ösztöneit, és végső soron aláásta a polgári jogállamba vetett hitet. A tömegek nyomorúsága tehát az új történelemértelmezésben nemigen függ össze magával a polgársággal. A nyomorúság itt természettörténeti szükségszerűségként jelenik meg, valamiféle véletlenként, de semmiképpen sem a tőkefelhalmozás és a tőkés termelés eredményeként. Sőt, a dolgok mintha éppen az ellenkezőjét sugallnák. Még a polgárság "öngyűlölete" is az elnyomásra való képtelenségéből fakad. Furet-nál ugyanis ennek az öngyűlöletnek a végső oka az, hogy a létrehozott dolgok és a gazdagság, az áruk és az emberek fölött a polgárságnak nincsen legitim hatalma. Ezt úgy kell értenünk, hogy közvetlen politikai úton a polgárság nem tudja a társadalmi igazságtalanságokat megszüntetni, mert akkor maga is az utópia és a totalitariánus diktatúra birodalmába tévedne a józan racionális számítások helyett. Ezért válhat a polgárság a demokratikus politika bűnbakjává is.

Furet koncepciójában nem a burzsoá és a citoyen kettészakadása a lényeg, ahogy azt megszoktuk Marx, Gramsci vagy valamely más "utópista" szerző alapján; az igazi ellentmondás a polgár technikai zsenije és politikai tehetetlensége között áll fenn. Hogy e "politikai tehetetlenség" mit is jelent valójában és mi lehet ennek valóságos oka, ahhoz kevés fogódzót kapunk. Félretéve a megszokott magyarázatokat, Furet valóságos rejtélyeket lát a történelemben, melyeket 800 oldalon át próbál megfejteni. Oknyomozását érdemes legalább néhány összefüggésben nyomon követni.

Az első rejtély: a háború eredete

Furet polgára tehát a történelem áldozata. Itt van mindjárt a XX. század első és talán legfontosabb történelmi eseménye, amely új korszakhatárt nyitott az emberiség történetében: az I. világháború. E háború egyszerre keltette fel a legszélesebb tömegekben a "nemzeti szenvedélyt" és a béke iránti vágyat, amely úgymond váratlanul, korábban nem tapasztalt módon összekapcsolódott a "szociális szenvedéllyel". E szenvedélyek lobbantak lángra a forradalmi eszme megújulásában mind a baloldalon, mind a jobboldalon, ami – Furet szerint – széles terepet kínált a polgárellenes szenvedély kiélésének. De mi ennek a "frusztrációnak" az oka? Másként fogalmazva: miben kell látnunk e háború kirobbanásának okait? Egy dolog bizonyos csak, "ne a rendszerben keressük a hibát", itt "kifinomultabb" elemzésre és némi szépírói vénára van szükség.

Furet "narratívája" arról szól, hogy le kell számolni a világháború leegyszerűsítő magyarázatával, amely még Hilferdingtől, Rosa Luxemburgtól és Lenintől ered. A bolsevik vezér (nota bene Furet számára valójában csak ő fontos) a háborút a tőkerendszerből, vagyis olyan közönséges és primitív dolgokból magyarázta, mint a profit és extraprofit hajhászása, egyáltalán a tőkefelhalmozás és a piacok újrafelosztásáért folyó harc, mely küzdelem legfőbb alanyai a monopóliumok és a nagyhatalmak. Az ilyen nézetek már csak azért is tévesek, mert belőlük elkerülhetetlenül háborúellenes-antikapitalista konzekvenciák adódtak.

Furet modern ajánlata ezzel szemben a szenvedélyek megértése: "egy mai nyugati kamasz még csak felfogni sem tudja azokat a nemzeti szenvedélyeket, amelyek az európai népeket egymás gyilkolására indították négy éven át… A 20. század első háborúja egyike a modern történelem legtalányosabb eseményeinek", melyet "egy véletlen esemény robbantott ki". Ha az ökonomista okfejtés "durva leegyszerűsítését" félretesszük, akkor megkerülhető két alapkérdés: a "szenvedélyek" fellobbanásának okai és a háborúért való felelősség problémája.

Furet elsősorban és végső soron a népeket, a közvéleményt okolja a háborúért. (A hagyományos történetírás eleddig a népeket áldozatnak tekintette.) A végzetes konfliktus kirobbanása – írja Furet – "ha technikai értelemben a diplomáciai tevékenységnek tudható is be, lényegét tekintve a népek egyetértésével magyarázható, amelyre a közhatalmak számíthattak". Úgyszólván "magától" jött létre az a "társadalmi konszenzus", melyre a kormányok támaszkodhattak. Sem az ökonomista okfejtés, sem a rendszer kényszerítő apparátusai, sem a médiahatalom, nem megyünk semmire objektív természetű okkal, hiszen a világháború egyszerűen egy demokratikus háború volt. Sic. A "demokratikus háború" – ahogyan Furet fogalmaz – leglényegesebb sajátossága, hogy a vesztes országokban, illetve Oroszországban olyan "emberanyagot" konzervált és termelt újra, amely nem kért a háborúból, illetve elutasította a következményeit (20 millió halott, ennél több sebesült, példátlan éhínség, járványok stb.) De mit kellett volna tennie? Csak találgatni lehet: tovább gyilkolni – vagy itt tényleg egy rejtélyről van szó.

A második rejtély

Tehát egy "új" diskurzus körvonalazódik: a "demokratikus háború" a nacionalizmus (fasizmus) és az univerzalizmus (kommunizmus) konfrontációjába sodorta a világot. A polgárság ezzel ki is kerül az elemzés centrumából, s áldozatként vergődik tovább az 1989-es nagy győzelemig a két összekapcsolódó nagy "szenvedély", a két nagy illúzió között, megpróbálván mindvégig a racionalitás és a jogállam alapján maradni. De ha "a jogállamban a pénz a fegyver" (József A.), akkor a világháború is lefolytatható jogállami alapon. Ennek persze nagy ára van: a fasizmus és a kommunizmus – tudjuk meg Furet-től – a háború gyermekei. Ez valódi meglepetés, mert a kommunizmus és a fasizmus előtörténete egész egyszerűen zárójelbe kerül. Itt, a kelet-európai térségben jól ismerjük ezt a szindrómát: ha a történelem zavarja a koncepciót, akár el is tekinthetünk tőle. Tehát "a kommunizmus és a fasizmus ugyanabból a televényből nő ki", az olasz szocializmusból. Igy azután a háború is lekerül a napirendről mint döntő magyarázó elmélet, és szinte észrevétlenül a fasizmusért is a szocializmus lesz a "felelős", aminek egyetlen kézzel fogható bizonyítéka, hogy Mussolini mint szocialista kezdte pályafutását (mintha egykori szocialisták tucatjait nem lehetne megtalálni mondjuk a liberális eszmevilág képviselői között az I. világháború után). Végül is, ha Hitler ideológiai sületlenségeiből, propaganda-kifejezéseiből, például a nemzetiszocializmus fogalmából magyarázzuk a hitlerizmust, akkor persze a náci fasizmus is mindjárt átkerülhet a kommunizmus-szocializmus összevont történetébe, sőt, mindebből még valami titkos szövetség is kikerekedhet egy kis fantáziával.

Furet a kommunizmus és a fasizmus közös ideológiai származását nagyon komolyan veszi, olyannyira, hogy a kommunizmus keletkezéstörténetével kapcsolatosan a "zavaró" tényeket, sőt, a polgári történettudomány eredményeit is félreteszi. Számára "a bolsevizmus és a fasizmus cinkosságának legnagyobb titka mégis az, hogy egy közös ellenfelük van …a parlamentáris demokrácia", s ennek tükrében minden különbség lényegtelenné foszlik, még az is, hogy az egyik eredetileg is egy rasszista diktatúrában gondolkodott, míg a másik, a kommün, "a társult egyének közösségében" fogant. Természetesen Furet tisztán látja a filozófiai és tradicionális különbséget a fasizmus és a kommunizmus között, de mindkét táborban a demokrácia elutasítása azonos a "radikalizmus" fokában. A demokratikus beszédmódban e "szublimált" radikalizmus érdektelen apróság. Furet a "leninista beszédmód titkát" úgy fejti meg, hogy Lenin műveit nem is vizsgálja. Mert mit kezdjünk például Lenin olyan elméleti írásaival és politikai dokumentumaival, amelyek "a polgári civilizáció vívmányainak elsajátításáról" vagy a "munkásérdekeknek a szovjet államhatalommal szembeni védelméről" szólnak. Ezek lényegtelen mozzanatok, mert nem illeszkednek a terror nagy narratívájába.

Furet struktúrákban gondolkodik, ennélfogva a szokásos történeti források értéke lecsökken, Lenin 55 kötetének egyetlen sorára sem kell hivatkozni, mert a par excellence alapvetés adott: a polgári individualizmus tagadása a bűnbeesés igazi forrása, ez az alapvétek: "a fasizmus, akárcsak a leninizmus, immanenciába merevült". A furet-i fenomenológiában már csaknem eltűnik mindenfajta különbség a fajra vagy osztályra hivatkozó szellemi-politikai mozgalmak között, ha egyszer mindkettő totális diktatúrába torkollik. A kommunizmusnak még az sem számít igazi előnyének, hogy története utolsó negyedszázadában a "totalitariánus" jelleg meggyengül, mert minden, ami nem totalitariánus, az már a felbomlás, a bukás része, nem pedig a "kommunizmus" története. Magyarán: a "kommunizmus" minden formája és szakasza totalitariánus, ha pedig nem az, akkor már nem "kommunizmus".

Csak az alapvető diskurzust kell megtalálni. A diktátori akarat, a szenvedély megnyilatkozásaként felfogott történelem természetesen már tele van titkokkal, hiszen a szenvedély csak különleges úton-módon kifürkészhető jelenség. A megfejtés kulcsa azonban csak kevesek zsebében lapul. Furet igazi titka az, hogy a "kommunizmus" az orosz forradalom európai izolálódása után is aktív elem maradt a történelem színpadán: "a bolsevizmus kezdeti ideológiai sikere Európában kész titok, ez a titok pedig hasonlít valamelyest a másikhoz, amely ugyanebben a korszakban a fasiszta eszme fejlődését övezi. A két mozgalom ugyanis az akció-reakció viszonyában van". A nolte-i tézis bukkan itt föl, alig rejtett módon azt sugallja Furet, hogy a fasizmusért is a kommunizmus a felelős.

A furet-i narratívában felcserélődik ok és okozat. Ami furcsa, hogy a piacgazdaság őszinte ideológusa, Furet teljesen negligálja a gazdasági érdekeket a történelemben. Az ideológiák önfejlődése figyelhető meg, egyszerűen a nagy és rossz eszmék leszállnak a földre és megtestesülnek. Furet-nál kizárólag pártpolitikai érdekek és a diktátorok individuális politikai érdekei léteznek. Emlékezzünk csak arra, hogy milyen rejtélyesek maradtak a világháború kirobbanásának okai is. De Furet egész koncepciójának belső logikája kizárja a gazdasági mozgatókat, hisz akkor a fasizmust is összefüggésbe kellene hoznia a kapitalizmussal, amit viszont hosszú-hosszú oldalakon éppen cáfolni igyekszik. E téren Furet odáig jut, hogy még az általa igen nagyra tartott és tisztelt Hannah Arendt totalitarianizmus-könyvének bizonyos részeitől is kénytelen finoman elhatárolódni, mint "marxista hatásoktól" (Hilferding, Luxemburg stb.). Arendttel a valóságos baj az, hogy "kezdetben" a nácizmust a polgárság rovására írta, amennyiben a rasszizmust a tőke globalizációjával hozta összefüggésbe, "a polgárság vad terjeszkedési vágyához kötődő imperializmust" mindenekelőtt az európai fejleményekkel, a fasizmussal kapcsolta össze. Furet a tőke szerepét egyszerűen kidobja a fasizmus magyarázatából, mert különben fel kellene adnia a fasizmus és a kommunizmus "egyesítését" a totalitarianizmus zászlaja alatt. Nevezhetjük ezt szelektív történetfelfogásnak, amely önkényesen figyelmen kívül hagyja a fasiszta mozgalom és rendszer finanszírozásának egész problémakörét, a Kruppok és Siemensek mesés profitjait vagy a svájci bankárok máig ható nyereséges üzleteit, amelyek közvetlenül kapcsolódtak az elgázosított zsidók szájából kitépett aranyfogakkal való kereskedéshez.

A terror nem bolsevik találmány, még csak nem is a fasiszták találták ki. A modern terror, a modernitás extremitása (Hobsbawm), vagyis az emberek ipari szintű megsemmisítése, elgázosítása (Ypern) stb. a "demokratikus világháború" (Furet) terméke, vagyis "polgári" termék. De – mint hangsúlyoztuk – semmi nem áll távolabb Furet-tól, mint hogy a fasizmust a kapitalizmus sajátos megnyilatkozásaként szemlélje. Külön vitát folytat e tekintetben a Frankfurti Iskola tekintélyeivel, Horkheimerrel és Marcuséval. Előbbinek azt a szállóigévé nemesült tételét kifogásolja, mely szerint "Aki nem akar a kapitalizmusról beszélni, az ne beszéljen a fasizmusról". Marcuse ugyanezt a gondolatot más oldalról így fogalmazta meg 1967-ben: "A liberális állam átalakulása 'totálisan autoriter' állammá egy változatlan társadalmi rendre alapozva megy végbe. Ehhez a változatlan gazdasági alaphoz képest mondhatjuk azt, hogy a liberalizmus hozta létre – fejlődése egy fejlettebb stádiumának megvalósításaként – a totálisan autoriter államot…" Furet nemigen időz el e nézetek kritikájánál, pedig Marcuse ítélete túlságosan sommásnak tűnik, hanem "narratívát" vált. A fasizmust antikapitalista forradalomként ábrázolja, s ezzel megtakarítja a "rendszer-vitát". Ha a totalitarianizmus-elmélet funkciója az, hogy elméletileg megalapozza a fasizmus és a kommunizmus lényegi azonosságát, a formációelméleti kiindulópontból éppenséggel a fasizmus kapitalista eredete válik döntő momentummá. A Kruppok, a Siemensek, a Thyssenek és a többi ártatlan polgár, akiket a kommunizmus kérlelhetetlen polgárellenes antifasizmusa kergetett a fasizmus ölelő karjaiba, nem döntő szereplők ebben a Furet rendezte drámában. A francia történész nem von le a polgárságra nézve komoly következtetést abból a tényből, hogy a nácik 34 %-os választási eredményét végső soron a polgári pártok segítették át az ismert "többségi" pozícióba. Furet eufemisztikusan fogalmazva arról beszél, hogy a "Reichstag enged a megfélemlítésnek, és teljhatalommal ruházza fel Hitlert". A szegény polgárságot megint kényszerítik, most nem a kommunisták és az antifasiszták, hanem a Reichstag. Ezt a bűnt nem lehet sem a kommunisták, sem Sztálin, sem a szociáldemokraták, sem a liberális értelmiségiek rovására írni. Ez német ügy volt, a német történelem része, de más népek számára is szolgálhat tanulságul, hacsak nem "titkoljuk" el előlük egy historiográfiai varázslattal.

Ahogy az ún. német történész-vitában, a 80-as években egyes történészek – Noltéval szemben – megfogalmazták, nem jó dolog, ha egy történész a "reflektor-módszert" alkalmazza. Vagyis Nolte (és tegyük hozzá, Furet) úgy közelít a történelemhez, mintha az egy sötét barlang lenne, amelybe a napfényes felszínről egy lámpással bevilágítanak, és egyes, számukra érdekes tárgyaknál megállnak, elidőznek, jól megvilágítják azokat, más tényeken, jelenségeken, tárgyakon túllépnek mint érdekteleneken.

Furet nemigen gondolkodik el azon a tényen, hogy a kapitalizmus a világrendszer félperifériáján (Oroszország, a Balkán, éppenséggel a két világháború közötti Magyarország vagy Latin-Amerika) még a fasizmus és a "kommunizmus" felbukkanása előtt nem demokratikus politikai formában szilárdult meg. Függetlenül minden forradalmi szenvedélytől, II. Miklós orosz cár (őt sem szoktuk forradalmárnak tekinteni) kedvenc olvasmánya a Cion bölcseinek jegyzőkönyve volt. E tény interpretációja sem illeszkedik Furet értelmezésébe. Vagyis nem inkább az "elvadult orosz kapitalizmus" termékeként kellene tekintenünk a forradalmi fellendülést és annak részeként a bolsevizmust? A forradalom és a kommunisták mégiscsak e rendszer következményei. Amikor Furet azt írja, hogy "a német szociáldemokráciától mind a nemzeti, mind pedig a forradalmi beszédmód idegen", nem vet számot azzal, hogy ennek éppen a "kapitalizmusok" közötti eltérő fejlődés adja meg a talaját. S nem a véletlen eredménye az, hogy a bolsevikokkal ellentétben a német szociáldemokraták többsége támogatta a császárt és a kormányt a háború lefolytatásában – hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a forradalom epicentruma a kommunisták vezetése alatt Oroszországba tevődjön át. A bolsevikok tévesen úgy vélték, hogy a kapitalizmusnak az a "könnyed" összeomlása, amelyet Oroszországban tapasztaltak, a centrum-országokban, mindenekelőtt Németországban is gyors és radikális lesz.

Furet olyan racionalitásokkal ruházza fel a "kommunista ideológiát", amelyekkel az egyáltalán nem rendelkezett. Sok történésszel egyetemben Furet sem veszi számításba, hogy az egyetemes, illetve ennek függvényeként az oroszországi történelem alapvető folyamatai sohasem abba az irányba mozdultak el, amelyeket a "kommunista ideológia" megjövendölt vagy ezen ideológia hívei megterveztek. Az összeesküvés-elméletek sem a bolsevizmusra, sem a fasizmusra nem alkalmazhatók. A bolsevikok sohasem számoltak 1920 előtt az orosz forradalom végzetes izolálódásával, senki sem tervezte meg előre a hadikommunizmust, a NEP-et, vagy éppenséggel a "sztálini áttörést". A dokumentumok tükrében egyértelmű, hogy Sztálin még 1926-ban sem gondolt az erőltetett iparosítás gyors beindítására. Sőt, ebből a szempontból igen tanulságosak Molotovhoz írt személyes levelei, amelyeket Furet egyébként forrásai között meg sem említ. Az utólagos érdekracionalizálás tehát nem fogadható el, bele kell nyugodnunk: sem a szovjet, sem a világtörténelem nem Lenin és Sztálin intencióinak realizálódása. Az ősgonosz logikája alapján a fasizmus sem elemezhető. A szenvedélyektől vissza kell térnünk a kevésbé romantikus valósághoz, a fasizmus nagyon is "profit szagú" természetéhez. Jobb híján. Vagyis a titok megoldása az, hogy a fasizmust mégsem forradalomként, hanem "preventív ellenforradalomként" érdemes értelmezni. Nem elegendő a politikai hatalom struktúrájának vizsgálata csupán, hanem számításba kell venni a tőkés tulajdonviszonyok, a tőkés termelés alapstruktúrájának fasizmus általi megőrzését is. A polgári érdek itt bukkan föl a felszínre. A fasizmus azonban nemcsak a "kommunizmus", a szociáldemokrácia, hanem a polgári demokrácia lerombolását is jelentette, amit a kommunisták Nyugat-Európában a háború éveiben éppenséggel megvédelmeztek. Éppen Furet hazájában a kommunisták álltak az ellenállási mozgalom élén.

A harmadik rejtély

Furet nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak a ténynek, hogy a sztálini rendszerváltás mind a politikai hatalom szerkezetében, mind a tulajdonviszonyok struktúrájában alapvető változtatásokat idézett elő (gondoljunk az állami tulajdon teljessé tételére, a társadalmi szervezetek államosítására, a pártellenzék száműzésére stb.). Ez esetben a Lenin-korszak és a Sztálin-korszak nem különül el, Furet itt egyenes vonalú fejlődést tételez fel, aminek ellentmond az utóbbi évtizedek történetírásának alapvető trendje (Carr, Cohen, Deutscher, Davies, Fitzpatrick, Tucker vagy az oroszok, Buldakov, Hlevnyuk, Loginov, Tyutyukin stb.). Furet könyvének historiográfiai bázisát Conquest vagy Pipes, Nyekrics vagy Heller, vagyis a 70-es évek szovjet emigráns irodalmának képviselői alkotják, ami tisztán szakmai szempontból egy ilyen kitűnő történész esetében, mint Furet, több, mint problematikus. Úgy tűnik, az ideológus elnyomja Furet-ben a történészt. Ez az oka annak, hogy Furet számos ellentmondásba keveredik önmagával. A nácizmus felemelkedésének és nemzetközi pozíciója megszilárdulásának okát egyfelől – igen helyesen – abban látja, hogy a Nyugat a 30-as évek közepén, második felében nem tud dönteni Sztálin és Hitler között, aminek legpregnánsabb bizonyítéka a Müncheni Egyezmény, vagyis a hírhedett kísérlet arra, hogy a nyugati demokráciák Hitlert megbékítsék. Ám ez egyszerűen csak a "hiba" kategóriájába kerül Furet-nál. Míg ennek következményét, Sztálin 1939-40-es "flörtjét" Hitlerrel, fontos bizonyítékul használja arra, hogy a "kommunizmus" és a fasizmus történetét továbbra is "egységben" szemlélje. A másik, már említett közhelyes igazság, amelyet Furet nem akart (?) a "helyére tenni", hogy a Vörös Hadsereg mentette meg a náciktól az európai polgári rendszereket. (Sőt, a nyugati polgári demokráciák jóléti vívmányai a tőke részéről a munkának tett olyan engedmények, amelyek jelentős mértékben a szovjet kihívásra adott válaszok voltak – e problémán maga Furet is elidőzött.) Ehelyett Furet igen sajnálatosan lehorgonyoz annál a megfejthetetlen és végső soron érdektelen "rejtélynél", hogy vajon Sztálin a nyugati demokráciát vagy a fasizmust gyűlölte-e jobban. (Mindenesetre az előbbivel kötött szövetséget az utóbbi ellen.) Ha az érdek fogalmát a szenvedély fogalmával váltjuk fel, akkor persze a vezér történelmi szerepe tényleg akkora lesz, amekkorává ő maga, illetve propaganda-stábja felnövelte. Meghatározott szempontból a szenvedély lényegében az érdek érzelmi kitörése csupán. Az a körülmény viszont, hogy az emberek rosszul vagy egyáltalán nem ismerik fel érdekeiket, már egy egészen más történeti és filozófiai problematika, amelynek "megoldásával" adós maradt tulajdonképpen az egész XX. századi társadalomtudomány.

Francois Furet Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000

"Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s módszertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatait. Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimondja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül `professzorság' lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizonyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani." Tőkei Ferenc, Eszmélet 17. szám

"Nem lehet eleget írni és elég autentikus szöveget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte. Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejleményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg." Tőkei Ferenc, Eszmélet 18-19. szám

Tartalomjegyzék

1. Andor László : Elnök nélkül – Megemlékezés Tőkei Ferencről
2. Szalai Pál : Alexander Dubček
3. Albert Einstein : Mi szól a szocializmus mellett?
4. Borbély Tibor Bors : Város kerttel és 1984 kicsit tökéletesebben
5. Horváth Gizella : A fasizmus és kommunizmus összefüggéseiről – Francois Furet: Egy illúzió múltja, esszé a XX. század kommunista ideológiájáról c. könyvéről
6. Noam Chomsky : Ami a Fekete Könyvből kimaradt – Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könve c. munkájáról
7. Thad Williamson : A palánk túlsó oldala – Walter LaFeber: Michael Jordan és az Új Kapitalizmus c. angol nyelvű könyvéről
8. Helen Jefferson Lenskyj : A tiszta sportoló és a tiszta sport mítozsa
9. Zanny Begg : Az olimpiák igaz története
10. Csötönyi Sándor : Ilyen a box Magyarországon (Krausz Tamás interjúja)
11. Mandel Miklós : Labdarúgás alulnézetből
12. Krausz Tamás : A magyar futball „szétglobalizálása” – Hozzászólás Mandel Miklós írásához
13. John Bellamy Foster : A monopoltőke az ezredfordulón
14. Székely-Doby András : A tartós növekedés ára
15. Howard Waitzkin, Celia Iriart : Hogyan exportálja az Egyesült Államok az ellenőrzött betegellátást?
16. Christopher Phelps : A pénz és az amerikai elnökválasztási verseny
17. Kolumbiai gerillák : Legyen miénk az utca az imperialista beavatkozással szemben!
18. Márkus Imre : Vasutassztrájk 2000 (interjú)

Elhunyt Tőkei Ferenc az Eszmélet elnöke.

Tőkei Ferencet a folyóiratot megalapító szerkesztői kollektíva kérte fel az elnöki tisztségre 1989-ben. Ez a csapat ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas-hetvenes években járt egyetemre, és amely számára Tőkei Ferenc frissen megjelent történelemfilozófiai mûvei a szellemi gyúanyagot képezték a 68-as forrongás közegében. Megmutatták, hogy a marxi elmélet az államszocialista viszonyok között sem veszíti el kritikai élét.

Tőkei elméleti munkásságának klasszikus területei – ez már ma is látható – a szocializmus radikálisan újragondolt perspektíváihoz kapcsolódtak. Tőkei Ferenc az olyan fogalmakat, mint közösség, állam, társadalom, (világ)forradalom, pénz-tőke, tulajdon, osztály stb. történetfilozófiai mélységben tárgyalta, kivonta azokat a hivatalos legitimációs ideológia ("marxizmus-leninizmus") elhervasztó szómágiáinak özönéből, új és eredeti tartalommal töltötte meg a tárgyalt kategóriákat.

A szerkesztőségi elnöki funkció konkrét tartalma fokozatosan alakult ki, menet közben változott is. Olvasóink, barátaink gyakran megkérdezték, vajon Tőkei elnöksége szimbolikus jelentőségű-e. Mit csinál ő az Eszmélet elnökeként? Nos, ez messze nem szimbolikus elnökség volt, bár jelentősége nem a különféle találkozókon való részvétel vagy írásai közlésének gyakoriságával mérhető. A kezdeti időszakban több-kevesebb rendszerességgel látogatta a szerkesztőségi gyűléseket, ez azonban a későbbiekben teljesen elmaradt. Eleinte az Eszmélet Baráti Kör rendezvényein is fel-feltűnt, de aztán jelezte: oda nem jön többet. Zavarta az aktuálpolitizálás, zavarta, hogy egyesek nem tudnak különbséget tenni a felszínes politizálás és a társadalomtudomány között, de igazából ez a zavar nem személyekhez kapcsolódott: az zavarta, hogy eltűnt Magyarországról – még a baloldal berkeiből is – az érdemi társadalomelméleti vita.

Magyarországon a hatvanas és a nyolcvanas évek között virágkorát élte a formációelmélet, a különböző rendű és rangú mechanizmusviták. Kibontakozóban volt a politikatudomány és fellendülőben a szociológia. A mai társadalomtudományi nívóról visszatekintve kiváló színvonalú értekezéseket produkáltak olyan kutatók és tudóspalánták, akik azóta elvesztek a politika, az államigazgatás, vagy akár az üzleti világ forgatagában. Ezekben a tanulmányokban és vitákban Tőkei Ferenc művei megkerülhetetlenek voltak, diszciplinától függetlenül. Félreértés ne essék: nem valamiféle adminisztratív kényszer miatt volt ez így, hanem azért, mert a társadalmi formák elmélete nemzetközi méretekben is inspirációt, kihívást jelentett a kortárs társadalomtudományok számára, és ezt legjobban Tőkei interpretációjából lehetett megismerni.

Mi, akik a nyolcvanas években jártunk egyetemre, a marxizmus két hazai klasszikusát tartottuk számon: Tőkei Ferenc volt az élő, Lukács György a már nem élő klasszikus. Személyesen egyiküket sem ismerhettük. Az ázsiai termelési mód elmélete – amellyel a politikai gazdaságtan oktatása kezdődött a közgazdaságtudományi egyetemen, vagyis amellyel maga az egyetem kezdődött – ugyanolyan távolságból szólt hozzánk, mint mondjuk Az esztétikum sajátossága.

Az Eszmélet olvasói szerzőként egy sorozat keretében találkozhattak Tőkei Ferenccel. Ez az ő személyre szabott sorozata volt: Üzenetek a XIX. századból. Bevezetővel, megjegyzésekkel, provokatív eszmefuttatásokkal fűszerezett idézetek voltak ezek Marxtól és néha Engelstől, annak demonstrálására, hogy e két klasszikus elemzései mennyire aktuálisak tudnak lenni, milyen magvas igazságokkal tudnak szolgálni a mai világ megértéséhez is.

Az Üzenetek… is tanúsítják: Tőkei azok közé tartozott, akik az 1989-es fordulatban a marxi elemzést látták beigazolódni. Mivel olyan filozófiai kategóriák jártak a fejében, mint a szükségszerűség vagy a termelőerők, nem lepődött meg olyan fejleményeken, amelyek másokat megleptek, és fegyelmezetten tudomásul vett olyan történelmi változásokat, amelyeket mások esetleg jellemhibáknak, összeesküvésnek vagy árulásnak tulajdonítottak. És ami még fontosabb: Tőkei a kilencvenes években sem tekintette úgy a maga marxista világnézetét, mint amellyel valamiféle partikularitást vállalna fel. Számára a tudományos meggyőződés és a politikai konjunktúra két külön dolog volt.

Az Eszmélet szerkesztőségének elnökeként Tőkei Ferenc elutasított minden olyan értékítéletet, amely politikai vitákhoz, azokban elkövetett állásfoglalásokhoz kapcsolódva minősített volna tudós pályatársakat. Háborús uszító magatartása ellenére is nagy filozófusnak tartotta Heller Ágnest, és újabb keletű baloldali elemzései ellenére sem kedvelte Tamás Gáspár Miklóst. Elismerően tudott nyilatkozni Tellér Gyuláról, pedig ő aztán tényleg nemszeretem figurává vált a baloldali értelmiség szemében az utóbbi években. Mindez valószínűleg azért volt így, mert Tőkei köztünk élve is történelmi távlatból szemlélt mindent és mindenkit, ellenszenvei ellenére is tudott nagyvonalú lenni és megbocsátó, ám bizonyos kereteken kívül az elvszerű elzárkózás pozícióját részesítette előnyben. Ugyanakkor megvetéssel nyilatkozott – de csak szűk baráti körben – azokról a marxista értelmiségiekről, akik privilégiumaik átmentése érdekében a rendszerváltás folyamatában feladták rendszerkritikai álláspontjukat. Személyekről tehát könnyű volt vele vitatkozni, de nem ezek voltak az igazán fontos viták, hiszen Tőkei Ferenc tisztában volt azzal a ténnyel, hogy korunk szellemi atmoszférájának szerves és elválaszthatatlan része a denunciálás, a kirekesztés, a megbélyegzés, az intellektualitás és a kultúra iránti megvetés.

Fontos volt számunkra, hogy Tőkei milyen témákat javasolt napirendre tűzni, illetőleg milyen problémák, milyen stílus felé próbált orientálni bennünket. A kilencvenes évek derekán szorgalmazta például azt, hogy foglalkozzunk többet a harmadik út problematikájával, mégpedig filozófiai megközelítésben. Ez is közrejátszott abban, hogy éppen abban a számban (43.) kerítettünk sort egy a harmadik úttal kapcsolatos vitára, amellyel lapunk alapításának tizedik évfordulóját kívántuk megjelölni.

Érdekes módon sohasem lobbyzott azért, hogy az Eszméletben gyakrabban vegyük elő az ő személyes kutatásainak tárgyát, vagyis Kínát. Épp, hogy mi szerettük volna, ha ő maga ír nekünk Kínáról, az ottani reformok formációelméleti jelentőségéről. Úgy tűnt: nem akar kiérleletlen elemzéssel előállni. Ilyenkor látszott igazán, mennyire átérzi saját szerepét, azt, hogy csak felelőssége tudatában nyilatkozhat társadalomelméleti kérdésekről, még olyan időszakban is, amikor erre látszólag kevesen figyeltek volna oda. Az Eszméletben így csak egyszer foglalkoztunk Kínával (a 31. számban), bár mi is tisztában voltunk azzal, hogy inkább a téma égető fontossága miatt tettük ezt, és nem a rendelkezésre álló anyagok kiérleltsége okán.

Elnökünk a kulturális jelleg erősítésében látta a lap jövőjét, ami persze nem műalkotás-elemzést jelentett volna elsősorban, hanem talán inkább a társadalmi totalitást bemutató tanulmányokat. Ennek pontos definíciójáig sohasem jutottunk el, de gyakran hozta fel példának Peter Taylor modernitás-elméleti írását vagy más szempontból Mészáros István filozófiai nagyelméletét. A publicisztikának még a látszatát is el akarta kerülni az Eszméletben, viszont jónak tartotta az esszét mint műfajt.

Tőkei Ferenc halálával az Eszmélet nemcsak elnökét vesztette el, de egyben leghűségesebb olvasóját is. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy Tőkei mindent elolvasott, ami megjelenésre várt lapunkban. Nemcsak mennyiségi kérdés volt ez: Tőkei – ha lehet ilyen kifejezést gyártani – minőségi olvasást végzett. Kiadói-szerkesztői korszaka (hatvanas évek) óta reflexszerûen tudott észrevenni tárgyi tévedéseket, rossz nyelvi megoldásokat, idegen kifejezések helytelen alkalmazását, szabálytalan hivatkozást, félrefordításokat. Az ilyen jellegű hibák kiszűréséhez is igen fontos segítséget nyújtott éveken át. Mi több, néhány hónapja az ő beavatkozása mentett meg bennünket attól, hogy közöljünk egy külföldi lapból átvett interjút, amely – számunkra észrevétlenül – már megjelent egy másik hazai folyóiratban.

Tőkei Ferenc életének hetedik évtizedében is naprakész volt mindig: maximálisan lépést tartott a korral, annak technikai újításaival. Sok fiatalabb kollégánál hamarabb és nagyobb odaadással vetette bele magát a számítógépes szövegszerkesztésbe, majd pedig az internet világába. És amit mi, egy-két idegen nyelvet ismerő pórnép talán fel se bírunk fogni ésszel: neki a számítógépen és az interneten a kínai írásjeleket is kezelnie kellett, aminek megoldása külön erőfeszítéseket kívánt.

A legutóbbi néhány évben az internet adott lehetőséget az elnök és a szerkesztőség közötti kommunikáció tökéletesítésére, a korábbi fennakadások elhárítására. Mert hát fennakadások voltak: egy minden értelemben új lapnál, mint amilyen az Eszmélet, semmi sem megy olyan gördülékenyen, mint az üzleti alapon álló sajtóban. ő is és a szerkesztőség is sok gonddal, gyakori időzavarral küzdött, s amikor ebből feszültség támadt, jó volt látni, hogy Tőkei kész minden konstruktív megoldási javaslatot fontolóra venni. Nyitott volt például arra is, hogy lakásán rendszeresen rendezzünk beszélgetéseket egyetemistákkal, ám ezt a tervet hirtelen felbukkant, végzetes betegsége keresztülhúzta.

Így egymás közt beszélhetünk róla: Tőkei gyengélkedései, kisebb korábbi betegségei a barátok és munkatársak körében visszatérő beszédtémát szolgáltattak mindig. Néha az volt a benyomásunk: mint az iskolások, úgy használja ki az "orvosi igazolást" arra, hogy érdektelen értekezletek, tartalmatlan közszereplések helyett inkább otthon dolgozhasson. Mert dolgozott ő rengeteget: ismét a Kína-tanulmányok kerültek oktató-kutató munkája fókuszába. Elhalmozta magát teendőkkel, rendszeresen utazott.

Tudomásul kell vennünk: ezúttal nem az olvasási penzuma szólította el, és nem a számítógép kísértésének engedett. A könyvhalmazok és folyóiratkupacok magukra maradtak a zsúfolt dolgozószobában. A marxizmusnak ma nincs élő klasszikusa Magyarországon. Tőkei Ferenc üzenetei azonban bizonyosan meghallgatásra találnak majd a XXI. században is.

A humanizmus napjaink egyik legellentmondásosabb és legfélreérthetőbb eszméje. Emiatt mindenekelőtt különböző történelmi megjelenéseit kell újrafogalmazni, és megvilágítani közülük a legfontosabbakat. Az új humanizmus egyetemes értelemben alternatívát kíván állítani a neoliberalizmussal szemben.

Lehetõséget kaptam arra, hogy beszéljek a hagyományos humanizmusok válságáról, valamint az elmúlt években feltûnt új irányzatokról, amelyek a humanizmus egy új eszméjét látszanak jelképezni. Mint mindannyian tudjuk, nagyon kiterjedt témakörről van szó, amelynek alapján nem lehet csak úgy egyszerűen általánosítani. Ezért, valamint a számomra előírt idő rövidsége miatt néhány olyan új eszme bemutatására fogom korlátozni mondandómat, amelyeknek biztosan még fejlődésre és szigorúbban behatárolt nyelvezetre volna szükségük, viszont elsőrangúan tudják érzékeltetni mai világunk humanizmusának problémáit. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy jelenleg a humanizmus eszméje egyike a legellentmondásosabb és legfélreérthetőbb eszméknek. Jelentése immár olyan zavarosnak tűnik, mint Bábel Tornya a különböző nyelvek és fordítások kavalkádjában. Ezért mindenekelőtt különböző történelmi megjelenéseit, vagy legalábbis a legfontosabbakat kell újrafogalmazni és megvilágítani. Szögezzük le azonban rögtön, hogy egy ilyenfajta kutatás eredményét nem préselhetjük egy egyetemi vagy szakelőadás keretei közé, mintha megfejtettünk volna egy történelmi rejtélyt. Magyarázhatjuk ezt azzal, hogy minden “humanizmus” többé-kevésbé félreérthetetlenül hordoz magában egy definíciót vagy egy határozott képet a “természet rendjéről” vagy az emberi “létről”, azaz minden humanizmus mond számunkra valamit, ami mindannyiunkat közelről érint: elmondja nekünk, hogy mi, vagy milyen az emberi lét, illetve milyennek kellene lennie. Más szóval minden humanizmus tartalmaz egy “irányadó” szemléletet és egy tervezetet, amelyet azok, akik ezt a tervezetet készítették, megpróbálják a gyakorlatba átültetni. Amikor aztán mélyebben megvizsgáljuk ezt a témát, látni fogjuk, hogy mindannyiunknak van egy elképzelése, mely lehet többé-kevésbé világos, jól vagy kevésbé jól behatárolt, hallgatólagos vagy zavaros, arról, hogy milyen az emberi lét vagy milyennek kellene lennie. Ezeknek az elképzeléseknek az alapját az képezi, hogy gyakran próbálunk előtérbe helyezni vagy megmagyarázni bizonyos viselkedéseket, másokat pedig megpróbálunk elkerülni. Egyértelmű, hogy egyes elképzelések nem egyéniek, személyesek, hanem – hogy úgy mondjam – abból a kulturális “lényegből” erednek, amely mindannyiunkat alakított. Ettől fogva van jelentősége a humanizmus eszméjéről szóló elemző előadásnak. De vegyük sorjába a humanizmus különböző értelmezéseit és a különböző elképzeléseket az emberi létről. Az első humanizmus, melyet számba kell vennünk, az antonomázia humanizmusa, vagyis a reneszánsz humanizmus. Valóban, mindannyian tudjuk, hogy a reneszánsz egy különlegesen kiterjedt és sok rétegű kulturális jelenség volt, mely nagyon sok és egyben erősen ellentmondásos arcát mutatta. Mindazonáltal ami az emberi létről való elképzeléseket illeti, van néhány meghatározó részlet, amelyek már a reneszánsz kor kezdetekor feltűntek, s jelen voltak egész fejlődése során. Én így foglalnám össze őket:

1. Az önérzet és az emberi lét szabadságának magasztalása.
2. Egy állandó, változatlan emberi “természet” hiányának elismerése. Más szavakkal, az embernek nincsen egyszer s mindenkorra meghatározva a lénye, hanem saját magának építi fel azt. Ez a gondolat nagyon világosan kifejtve megtalálható Pico della Mirandola “Az ember méltóságáról” című művében, melyet a reneszánsz humanizmus igazi, saját “Kiáltványának” tekinthetünk.
3. Az ember teremtése mint “nagy csoda”, mint egy végtelen, mely mikrokozmoszként tükrözi vissza önmagába az univerzum vagy makrokozmosz minden sajátosságát. Ezzel a teremtéssel együtt jár az is, hogy az univerzum nem egy egyszerű lélektelen anyag, mint a modern felfogás szerint, hanem egy, a maga módján élő és érző szervezet, egyfajta makro-ember. Ez a teremtés számunkra, akiknek a modern gondolkodásmód a meghatározó, s akik a realitás manapság általánosan elfogadott világában élünk – a modern tudománytanban, ahogyan Foucault mondaná –, különösen nehezen felfogható, annak ellenére, hogy a reneszánsz kiemelkedő egyéniségei számára, mint például Leonardo, kétségbevonhatatlan igazság volt. A reneszánsz vége felé, a tapasztalaton alapuló tudomány megszületésével, a racionalizmus és a mechanikus világszemlélet fejlődésével az emberi létet kezdik tisztán természeti jelenségként értelmezni. Elkezdődik a humanizmus mint filozófiai látásmód hanyatlása, mely az emberi létnek a természet világában egy sajátos, központi szerepet követelt. A XIX. században, az idealizmussal és a pozitivizmussal a humanizmus szó teljes mértékben elveszti reneszánsz jelentését, és amikor használják – például Feuerbach – arra szolgál, hogy egy szigorúbb látásmódon belül az emberi létet mint egy tiszta és egyszerű, természetes létezési formát határozza meg.

Ebben a században ismét sokkal nagyobb gyakorisággal beszélünk humanizmusról, és a kifejezés új értelmezéseivel is találkozhatunk. Jelentős filozófiai irányzatokat neveznek újra humanistáknak, azonban ezek a gondolati irányzatok, melyek a humanizmus iránt feltámadó érdeklődést mutatják, annak élesen megkülönböztetett értelmezései is egyben. Annak ellenére, hogy századunk humanizmusa ugyanolyan összetett és sokrétű, mint a reneszánszban, ma nem homogén humanista mozgalmak jelenlétéről, hanem különböző humanizmusok konfliktusáról beszélhetünk. A három említett gondolati áramlat ugyanis nagyon különbözően fogja fel az emberi lét lényegét. Marx számára az ember egyrészt olyan természeti lény, mint amilyennek Feuerbach is felfogta, másrészről rendelkezik egy olyan sajátossággal, ami “emberivé” teszi őt, vagyis alapvetően megkülönbözteti az összes többi természeti lénytől. Ez pedig a társulási ösztön, a közösség létrehozására való képesség. A közösségben élő ember a többi emberrel közösen végzett munka segítségével biztosítja magának fizikai szükségletei (élelem, lakás, ruházkodás, szaporodás stb.) kielégítését, és átalakítja a természetet, hozzá egyre közelebbivé, egyre emberibbé téve azt. Az ember Marx számára akkor szűnik meg embernek lenni, amikor megtagadja természetes társulási ösztönét, mint a kapitalista társadalomban, ahol munkája mint társadalmi tényező háttérbe szorul, és egy kisebbségnek van kiszolgáltatva. A keresztény vagy istenközpontú humanizmusban, ahogy azt eszmei szerzője, Maritain ennek a századnak az első felében kifejtette, az ember emberségét istenbe vetett hitén keresztül mérlegelhetjük, és határozhatjuk meg. Az ember emberi, mert Isten fia, mert összefonódik a megdicsőülés keresztény történetével. Az egzisztencialista humanizmusban, ahogyan azt Sartre 1946-ban megfogalmazta, az embernek nincsen egy meghatározott léte; az ember alapvetően egy világra vetett létezési forma, és önmaga megválasztása útján fejlődik. A meghatározó sajátosság, mely “emberivé” teszi, éppen a választás szabadsága és az a szabadság, hogy önmagát megválasztja, megtervezi, felépíti és megvalósítja. Az ember akkor szűnik meg “emberinek” lenni, amikor visszautasítja ezt a szabadságot, és elfogadja azokat a viselkedési formákat, melyeket Sartre “rosszhiszeműségnek” nevez, vagyis beéri az elfogadott és törvényszerű viselkedésekkel, a társadalmi hierarchiákhoz és különböző szerepekhez kapcsolódó beskatulyázással. Mint tudjuk, az emberi lét ezen különböző értelmezéseinek nemcsak filozófiai körülírásai léteznek, hanem megjelentek a politika hadszínterén is, köszönhetően a különböző pártok megalakulásának, melyek a hatalom elhódításáért harcoltak. A keresztény humanizmus megfogalmazása ugyanis illik a katolikus egyháznak a modern világ felé tett, már a múlt században elkezdett általános nyitási törekvéseihez, amivel célja éppen az volt, hogy kiépítse azoknak a keresztény ihletésű pártoknak az ideológiai alapelveit, melyek elvitatták a marxista és liberális pártoktól a hatalmat. Sartre azon szándékát, hogy egzisztencializmusát humanizmusnak minősítse, olyan erőfeszítésnek kell tekinteni, melyet annak érdekében tett, hogy egy harmadik utat nyisson Franciaországban a kommunista és a keresztény párt között.

Ebben a zűrzavarban, a szembenálló elképzelések konfliktusában a “humanizmus” szó elvesztette tartalmát. Ma már csak egy általános aggódást fejez ki az emberi életért, amely a legkülönbözőbb problémákkal küszködik, s hovatovább globális katasztrófa veszélye fenyegeti.

Ezt a szituációt kristálytisztán határozta meg Heidegger a negyvenes évek végén egy híres levelében, pontosabban a “Levél a humanizmusról” címűben, melyet egy francia filozófusnak címzett, aki azt kérdezte tőle, hogyan lehet visszaadni a sok különböző trónkövetelő közé ékelődött “humanizmus” szónak a jelentését.

Heidegger nagy éleslátással és mélységükben vizsgálta meg a különböző történelmi humanizmusokat, és talált bennük egy előre feltételezett hallgatólagos egységet. Minden antik és modern humanizmus megegyezik abban, hogy az emberi lét megfelel Arisztotelész ókori meghatározásának, vagyis, hogy az ember egy “ésszel rendelkező” állat – bár ez a problémakör számukra sosem volt mélyreható kutatások tárgya. A meghatározás első felében, az “állat”-ban, egyik sem kételkedik különösképpen, míg az “ésszel rendelkező” megnevezés jelentése különböző filozófiák szerint az értelem, a lélek, az egyéniség, a szellem, a személy stb. Igen, mondja Heidegger, ilyen módon érvényesül valami valóságos az emberi létből, azonban lényét túl behatároltan képzeljük el. Az ember lényegét az “állatiasságból” és nem az “emberiességből” kiindulva gondoljuk el, ezért az embert természeti jelenséggé változtatjuk át, egy akármilyen lénnyé, végül pedig akármivé, elfeledkezvén arról, hogy az ember alapvetően egy “ki”, aki felteszi a kérdést a létező létezéséről, és a saját lényegéről. Ez Heidegger azon elgondolása, amely a humanizmusról szóló aktuális előadások magvát képezi, ezért egy kicsit elmélyültebb magyarázatot igényel. Ez aztán felszínre fog hozni egy újabb elképzelést az emberi létről, mely manapság a legmeghatározóbb, és amely szerint az ember egy “biológiai gépezet”. Ez egy olyan elképzelés, melyet a tudomány vetett fel, vagy inkább egy tudományos értelmezés, amit pozitivizmusnak vagy neo-pozitivizmusnak nevezünk.

Heidegger azt mondja: az emberek úgy a mindennapi életben mint a tudományos tevékenységben, azt kérdezik, mi is lehet egy létező forma, például egy szikla, egy növény, egy atom, és azt felelik: a létező vagy ez, vagy valami más, például egy szikla az egy szilárd anyag, stb.; röviden: tulajdonságokkal válaszolnak, különböző meghatározásokkal, melyek a “van” szóval vannak összekapcsolva, és azt magyarázzák.¹ Arról vitatkoznak, hogy egy dolog ez vagy az, de sohasem tesznek fel kérdést a létezésről magáról; a lét megvilágítása, mely a létező minden felfogásának az alapját képezi, teljesen feledésbe merül. De nemcsak erről van szó. Az embert úgy tanulmányozzák és értelmezik mind a humán tudományokban, mind pedig a természettudományokban, mint egy lényt, egy tárgyat, egy akármilyen természeti jelenséget, elfeledkezve arról, hogy az emberi lény az, aki felteszi a kérdést a létezőkről, aki megkérdezi: “mik vagy kik azok”. Röviden: Heidegger számára a világ tárgyai (a létezők) és az emberi lét között alapvető különbség van, egy ontológiai (lénytani) különbség, melyet az emberi lét modern látásmódja egyre inkább átformálni törekszik.

Láttuk, hogy a hagyományos humanizmusok mennyire az “állatiasságából” kiindulva értelmezték az emberi létet, vagyis mint egy állattani jelenséget, “némi többlettel”. Korunkban, a technika korában ez a “némi többlet” eltűnni látszik, és az emberi lét végérvényesen egy “valami” jellemzőit ölti magára. Mivel az ember egy “valami”, technikai megközelítésben áll, a vele szembeni legalapvetőbb elvárás a használhatóság. Az emberek “biológiai gépezetek”, “termodinamikusak”, vagyis munkaerők, termelők, fogyasztók stb. Mivel ez az eltárgyiasítás ilyen globálisan elterjedt, nincs semmi lehetőség értékek létrehozására, hacsak nem tekintjük annak a használhatóságot. Így az emberi lét, mint az egész világ, elveszti “érzékiségét”. Van, létezik egy homályos, hétköznapi, banális világban, de eltűnik létezésének érzése, annak lényege. Heidegger szerint ebben gyökerezik a nihilizmus és a technikai társadalom mérhetetlen pusztító ereje.

Az elképzelés, mely “biológiai gépezetnek” tekinti az embert, napjainkban Nyugaton meghatározó. Nemsokára eléri, vagy már túl is lépte az ésszerűség határait, vagyis az az alap, amelyre felépülnek és amelyekből kibontakoznak a felmutatott modellek, egy olyan alap, melyet nem vizsgáltak meg, nem tanulmányoztak. Ez a tények világa, amelyről mindenkinek eleve egyezik a véleménye, és amelyről sohasem vitatkoznak. Ez az öntudatlan társadalmi igazságok világa, ahogyan Foucault mondaná.

Ennek az elképzelésnek a hatása egy sor problémát von maga után, igen súlyosakat is. Vizsgáljunk meg közülük egyet, mely ökológiai témakörre vonatkozik, s amelyet pillanatnyilag mindannyian döntőnek tartunk. A jelenlegi környezetvédő irányzatok a hihetetlenül nagyléptékű ökológiai problémák gyökereit – melyek bolygónk pusztulásával fenyegetnek – a természet anyagi dologgá, puszta gazdasági tárggyá formálásában keresik. Mégis, ezeknek az egyforma környezetvédelmi irányzatoknak a többsége nem habozik az emberi lét egy teljesen természeti látásmódján belül elhelyezkedni: nekik az emberi lét egyszerűen egy természetes evolúciónak alávetett biológiai gépezet, amely jelen pillanatban rosszul működik. Nem tudni, hogy genetikai okokból-e, valamilyen belső meghibásodás, vagy egy sor külső, környezeti hatás miatt. Miután az emberi létet megfosztottuk minden szabadságától és szándékától, nem marad más magyarázat erre a működési hibára, mint a véletlen, vagy a természet farkastörvényei. Ettől fogva jelenik meg egyfajta tompa reménytelenség, és az emberi lét negatív, sőt tragikus látásmódja. Az emberi lény tehát “rossz” állattá válik, amely megsemmisít minden más életformát. Paradox módon az állatvilág ebben a tekintetben odáig jut, hogy a természet jóságának jellemzőivel bír, melyeket Rousseau egykor az embernek tulajdonított, sőt minden további nélkül szert tesz azokra a pszichikai és akarati tényezőkre, melyeket az emberi lét elvesztett. Egyfajta Disneylanddé válik, ahol a vadállatiasság, az agresszivitás, a belsőből fakadó, állati léptékű erőszakosság, az evés és az áldozattá válás annyira megszelídül, hogy szinte meg is szűnik, mert az élet mindenképpen megtartja a kiegyensúlyozottságát, és a maga összhangjában minden esetben védelmet talál. Ebben a paradox látásmódban az emberi lény egy egyensúlyt felborító, veszélyes tényezővé válik, így esetleges eltűnése nem tekinthető szükségképpen kedvezőtlennek.

Egy másik érdekes eset azokat a politikai áramlatokat tekinti, melyek gyökerei a marxista, vagy általánosan a “baloldali” tradíciókból táplálkoznak, és amelyek ellenzik, s egyúttal emberietlenséggel is vádolják a szabad áruforgalmat a gazdaságban, mindezt a szolidaritás és az egyenlőség felsőbbrendű emberi értékeinek nevében. De az emberi lét egy szűken vett materialista látásmódjában, mely tudományos akar lenni, hogyan lehetséges olyan értékeket létrehozni, melyek tudománytalanok? Hogyan építhet föl értékeket biológiai gépezet, mely mechanikus és vak törvényeknek felel meg, és miért az a sok kifogás a piac ellen, melyet a neoliberalizmus úgy mutat be, mint a gazdasági tevékenység természetes szelekciójának mechanizmusát? Miért a sok kifogás a piac “tudományos” törvényei ellen, mikor az emberi lét ebből a látószögből egy biológiai gépezet, amely a környezet által végrehajtott természetes kiválasztódásnak van alárendelve? A neoliberalizmus, amely egyfajta társadalmi darwinizmuson alapszik, kezdetlegessége ellenére is sokkal következetesebb, mint a “baloldal” azon álláspontjai, melyekről beszéltünk.

Nem azért mondom mindezt, hogy leckét adjak a “baloldalnak” (ami egy túlságosan bizonytalan és zavaros eszme), hanem, hogy rámutassak: egy álláspontnak, mely következetes ezen a két területen (az ökológiában és a gazdaságban), amely ellenzi a neoliberalizmust, továbbá a természet, valamint az általa előre vitt emberiség megsemmisítését, le kell mondania az emberi lét természeti fogalmáról, talonba kell tennie a “biológiai gépezetet” és az “ésszel rendelkező állatot”, és új elképzelést kell kidolgoznia.

Az utóbbi években azonban, pontosabban a nyolcvanas évektől kezdődően olyan új mozgalmak tűntek fel politikai és filozófiai téren, sőt még a természettudományok területein is, amelyek visszahelyezik az emberi lényt a legelső szintre, amelyek visszakövetelnek számára egy központi és különleges helyet a természet világában, és a humanizmus egy új felfogására utalnak.

A filozófia terén az újdonságot Silo Új Humanizmusa jelenti. Silo újraértelmezi a humanizmus fogalmát, belehelyezi egy átfogó történelmi képbe, összhangban az aktuális korral. Ez a humanizmus az emberiség történetében először látja egy planetáris társadalom születését. Silo azt állítja, hogy a reneszánsz korban Európában megjelenő humanizmus – mely méltóságot és központiságot nyújtott a kor emberének, erényeket, amelyek a keresztény középkorban nem számítottak fontosnak – ez a humanizmus tehát jelen volt más kultúrákban is, például az iszlámban, vagy Indiában és Kínában. Természetesen más névvel illették, mivel mások voltak a hivatkozásul szolgáló kultúra paraméterei. Silo értelmezésében a humanizmus nem egy kulturálisan és földrajzilag elhatárolható európai jelenség. Inkább egy olyan jelenségről van szó, amely a világ különböző részein és különböző korokban született és fejlődött ki. Éppen ezért egy irányba terelheti a különböző kultúrákat a tömegkommunikációs eszközök révén egyesített földgolyón. Azokat a kultúrákat, amelyek akarva akaratlanul egymás mellett élnek.

Silo az embert a szabadság dimenziójában értelmezi. Számára, aki ebben a fenomenológiához tér vissza, az emberi tudat nem a természetes világ passzív vagy torz visszatükröződése, hanem alapvetően a természet és a társadalom újjáépítésére irányuló állandó szándék megfogalmazása. Az embert – noha a természet része, mivel testtel rendelkezik – nem lehet úgy felfogni, mint egy egyszerű természeti jelenséget; nincs természete, nincs meghatározott lényege. Az ember a természet és önmaga átalakítására irányuló “terv”.

A kollektív emberi terv Silo számára a Föld emberivé tétele, vagyis a fizikai fájdalom és a szellemi szenvedés megszüntetése, az erőszak és a diszkrimináció minden formájának eltörlése, mert ezek megfosztják az embereket a szabadságuktól és szabad akaratuktól, tárgyakká és mások szándékának eszközévé alacsonyítják őket.

De vajon ezen az erőszakkal egységesített földgolyón, ahol különböző világnézetek, eltérő értékek állnak egymással szemben, mi lehet az a közös nevező, amely a népeket, kultúrákat és vallásokat egyesíti? Hogyan lehet egy egyetemes emberi nemzet kialakításához hozzálátni? Silo szerint ez emberi hozzáállással lehetséges, amit a következő paraméterekkel határoz meg:

1. Az ember középpontban elfoglalt helye úgy, mint érték, s úgy is, mint “aggodalom”.
2. Minden ember egyenlőségének elismerése.
3. A személyes és kulturális különbözőségek elismerése.
4. Az abszolút igazságként elismert tudáson túli tudás fejlesztésének elősegítése.
5. A nézet- és vallásszabadság elismerése.
6. Az erőszak elvetése.

Az ilyen viselkedéssel, személyes és kollektív életperspektívával jellemzett humanizmus tehát nem egy meghatározott kultúra öröksége, hanem lehet az összes kultúráé, s ilyen értelemben mint egyetemes humanizmus jelentkezik.

Róma, 1996. április 16.

A tanulmányt a Humanista Mozgalom bocsátotta rendelkezésünkre.

Jegyzet

1 . A létező megismerésében, hozzá való bármilyen viszonyulásunkban használjuk a “létet”, mely íly módon “minden további nélkül” értendő. Hiszen mindenki tudja, mit jelent, ha azt mondom: “Vidám vagyok”, “az égnek kék színe van”. (Magyarázat Heidegger Lét és Idő című művéhez)

A jelenkori orosz „újjászületés" az egykori Szovjetunió romjain, sajátos krízishelyzetben ment végbe. Felbomlása során a Szovjetunió olyan területeket vesztett el, amelyek megszerzéséért magas árat fizetett egykor. A széthullás egy több évtizedes, globális folyamatba illeszkedett, amelynek során a korábbi szuperhatalmi pozíciók megszűntek. Az Egyesült Államok ma világméretű hegemon pozíciója megtartásáért, Oroszország pedig nukleáris nagyhatalmi státusának megőrzéséért küzd.

A mai orosz geopolitikai felfogásról megfelelõ képet alkothatunk néhány újabb, főként orosz szerzőtől származó mű alapján.¹ A tárgyalt korszak kezdete Jelcin 1991-es hatalomra jutása. Elemzésünk elején emlékeztetnünk kell arra, hogy a mostani “orosz újjászületés” – az egykori Szovjetunió romjaiból – sajátos krízishelyzet közepette ment végbe. A Szovjetunió, felbomlása következtében, olyan területeket veszített el, amelyek megszerzéséért az elmúlt három évszázad során magas árat fizetett. Ehhez járult népessége jelentős hányadának – köztük 25 millió orosznak –, továbbá természeti kincsei és értékes kommunikációs eszközei egy részének elvesztése.

E széthullás egy több évtizedet felölelő, földgolyó-méretű folyamatba illeszkedett, amelynek eredményeként a XX. század második felének két szuperhatalma elveszítette viszonylagos uralkodó pozícióját. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt szembe kellett nézzen a vietnami, illetve az afganisztáni háború hatásaival. Ennek ellenére, ma az USA eséllyel, sikerrel pályázik hegemon pozícióra a világban, Oroszország pedig – talán valamivel kisebb eséllyel – továbbra is nukleáris nagyhatalom kíván lenni.

Nagyjából ezek azok a keretek, amelyek között az orosz geopolitikai gondolkodás különböző irányzatai elhelyezhetők. Az újfajta doktrinák tárgyalásához először fel kell elevenítsük a korábbiakat – megfogalmazásuk világtörténeti hátterével együtt. Vizsgálódásunk végén a jelenlegi orosz geopolitikai gondolkodást a semleges Ausztria példáján keresztül szemléltetjük.

Az 1917 októbere előtti és utáni helyzet és felfogás

Az orosz geopolitikai gondolkodás mindig az ország változó helyzetéhez – nagyszabású, évszázadokon átívelő történelméhez – igazodott. Legújabb vonásainak bemutatása előtt helyes, ha rámutatunk néhány állandó jellemzőjére.²

A XVII. századig az oroszok úgy vélték: fennmaradásukat a Nyugat, nevezetesen Litvánia és Lengyelország fenyegeti. A lét-nemlét kérdésén túl, ez a két állam elvágta országukat Európától, amellyel midenféle szárazföldi és tengeri összeköttetést megakadályozott.³ A XVIII. századtól a XX. század elejéig Oroszország – fortéllyal vagy erőszakkal – növelte területét. Ennek során az a meggyőződés vezette, hogy meg kell védenie magát és ki kell törnie elszigeteltségéből. Mint minden birodalom, természetesen Oroszország is más országok rovására terjeszkedett, a Csendes-óceántól Európa közepéig.

Mint Gallois⁴ rámutat, Oroszországban az 1917 októberét megelőző korszak vitáit három jelentős geopolitikai doktrína határozta meg. Az első – Konstantinápoly bukása után s főként a katolikus ellenreformáció hatására, a XVI. századtól – a “Moszkva a harmadik Róma” motívumon nyugvó vallási doktrína volt. Oroszország 1830 és 1988–89 között e doktrina szellemében – a cári politikai hatalom és rendőrség, később a szovjet hatóságok támogatásával – eredményesen törekedett a területén élő görög katolikusok beolvasztására az ortodoxiába. A másik a szlavofilek doktrínája, a germán ihletésű pánszlávizmus volt, amely egy kizárólag szlávok lakta, más térségektől radikálisan elkülönített térség képzetének kialakítását, majd megteremtését tűzte ki céljául. Végül a harmadik doktrína a befelé forduló, “eurázsiai” inspirációjú orosz állam birodalmi koncepciója volt, amely “élettérben” gondolkodott, s minden más nagyhatalommal szemben bizalmatlanul viseltetett. Lacoste⁵ szerint meg kell említeni egy negyedik doktrinát is: a “nyugatos” irányzatot. Ez Európa védelmét hirdette a keletről jövő veszélyekkel szemben, s a XIX. században önmagát “Európa csendőrének” szerepében tüntette fel, egyszerre képviselve a birodalmi expanziót és a nyitást a Nyugat, a modernség felé.

Az 1914–18-as háború után a bolsevik Oroszország területeket kénytelen átengedni Finnországnak, a balti államoknak és Lengyelországnak, ám 1945 után ezeket részben visszaszerzi, sőt bizonyos területi nyereségre is szert tesz. (A Németországtól elszakított Kalinyingrádról és a Szahalin-szigetekről van szó, Japán északi részén.) A felhozott kettős érv egyrészt az ország katonai védelme, másrészt a veszélyesnek tekintett ellenség leválasztása volt. Mindazonáltal a Szovjetuniót elszigeteltsége a hozzá hasonlóan elszigetelt weimari Németországgal való összefogásra öszönözte. Ennek eredménye volt a rapallói egyezmény, amelyet a nem sokkal azelőtt szovjetté vált Oroszország és az 1922 óta demokratikus Németország kötött meg, abból a célból, hogy kitörhessenek nemzetközi elszigeteltségükből, és a korszak nagyhatalmaival szemben erőpozíciót alakíthassanak ki. Oroszország fennmaradással kapcsolatos félelme állandónak bizonyult, s ez – mind kiterjedtebb területei miatt – katonai védelmet követelt. A régóta meglévő félelem az elszigetelődéstől az 1930-as és 50-es évek között fokozatosan ellentétébe fordul: a külföldtől, elsősorban a Nyugattól való félelemmé alakul át, miközben az Egyesült Államok, a maga részéről, már a második világháború előtt erőteljesen nyit a Szovjetunió felé.

A háborúellenes attitűd, a társadalmi forradalom és a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége

Az orosz-japán háború, csakúgy, mint az 1904–1905-ös forradalom, az 1914-ben kezdődő világméretű konfliktus vagy maga az 1917. októberi forradalom Oroszország meggyengüléséhez vezetett. Ennek következtében befolyási övezete Európa közepén összeszűkült⁶. Oroszország 1914 előtthöz képest – területének nyugati részén – elveszítette a történeti Lengyelország oroszlakta vidékét, amely a mai Ukrajna és Belarusz jelentékeny övezeteit foglalta magában, valamint Besszarábiát (hozzávetőlegesen a jelenlegi Moldvai Köztársaságot), Finnországot és a balti államokat.

Számos ország ily módon elért függetlenségéhez járult a forradalmár oroszok háborúellenes attitűdjének, az agrárreformnak és a társadalmi forradalomnak – nevezetesen a feudális urak, a nagybirtokosok elűzésének – nem lebecsülhető ideológiai befolyása. Ez a befolyás, az agrárviszonyok hasonlósága miatt, erősebbnek bizonyult Köztes-Európa északi és középső részén, mint – Jugoszláviát kivéve – a Balkán térségeiben. Közép-Európa “földre, kenyérre és békére” vágyott. Bár az októberi forradalom közvetlen hatása a régió országaira csekélynek mondható, ideológiai tekintetben befolyása rendkívül jelentős volt: lehetőséggé vált a szocializmus felépítése, s ez egyszerre jelentett – Lenin programjának megfelelően – “szovjeteket plusz villamosítást”.

1915–16-tól a háborúellenesség igen széles körben elterjedt. A bolsevik Oroszország és a továbbra is háborúzó wilhelmiánus Németország között 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki békeszerződés rendkívüli mértékben erősítette a békevágyat. A szocialista pártok kezdtek elbizonytalanodni a háború további támogatásával kapcsolatban, s mindenütt sztrájkmozgalmak bontakoztak ki. Az orosz parasztok földhöz juttatása a köztes-európai agrártársadalmak alapvető törekvéseivel esett egybe. A béke utáni vágy ilyenformán forradalmi – társadalmi-gazdasági jellegű – követelésekkel kapcsolódott össze. A breszti béke azonban először éreztette azt is, hogy – a külső nyomás és a kezdődő polgárháború szorításában – az orosz állam érdeke felülkerekedhet a világforradalom jegyében megvívandó háború eszméjén.

Hobsbawm⁷ egyébként rendkívüli éleslátással mutat rá arra, az októberi forradalom legparadoxabb, alapvető következménye az volt, hogy kétféleképpen is megmentette a kapitalizmust: egyrészt azzal, hogy az 1930-as évek válsága idején – a Szovjetunió ötéves terveinek mintájára – hosszú távú s “jóléti gazdaságban” való gondolkodásra ösztönözte, másrészt pedig azáltal, hogy szovjet állampolgárok tízmillióinak feláldozásával megvédte a hitlerizmustól. Mindemellett 1917 októberének hatása a periféria számos elmaradott agrárországának a modernizációba való bekapcsolódásán is lemérhető. Nyilvánvalóan ez a magyarázata annak, hogy alig negyven évvel 1917 októbere után a harmadik világ a “szocialista tábor” részének számított.

Határkérdések és autoriter rendszerek

Az októberi forradalom már az 1914–18-as háború vége előtt alapvető kérdések elé állította a központi hatalmak ellen harcoló szövetségeseket. Hogyan lehet befejezni a háborút Oroszország támogatása nélkül? Milyenek legyenek a szovjetté vált Oroszországgal megteremtendő kapcsolatok, s hol húzódnak majd az új orosz állam határai? 1918 márciusában az angolok partra szálltak Murmanszkban, a szovjet hatóságok pedig felmondták a breszt-litovszki békét, hogy minél gyorsabban visszafoglalhassák a mai Ukrajnát és Belaruszt, valamint a balti országokat. A baltiak és a lengyelek válaszlépéseket tettek, s a bolsevik Oroszország nyugati határai, illetve az érintett országok határai csupán 1921-ben stabilizálódtak. E konfliktusok erősítőleg hatottak ezeknek az országoknak a nacionalista irányzataira, valamint magyarázatul szolgáltak a bolsevikellenes propaganda sikerére és a tekintélyelvű rendszerek létrejöttére.

Az első világháborút követően az új közép-európai nemzetállamok kikiáltása a versailles-i szövetségesek részéről szintén a bolsevik veszélyre és a különféle nacionalizmusokra adott válasz volt. Sokak szerint, ha a legfőbb társadalmi ellentét a földtulajdonosok és a nekik dolgozó parasztok között feszült is, a XIX. század végén már jól láthatóvá vált nemzetiségi különbségeknek ezekben az új államokban – a XX. század első felében – még jelentősebb szerep jutott. A versailles-i szerződéseket 1919 és 1922 között “cordon sanitaire” kialakítása követte. A békeszerződések eredményeként Európa közepén új országcsoport jött létre, részben a bolsevik Oroszország rovására (balti államok, Lengyelország, Csehszlovákia), ami garantálta ezek ellenséges magatartását Oroszországgal szemben. A többi újonnan létrejött vagy újból megszilárdított ország pedig a nagy számú nemzeti kisebbség és a bizonytalan határok kérdéseiről vitázott.

Egyidejűleg – mondja Hobsbawm – az 1920-as évektől a Szovjetunióban fokozatosan kialakult az ellentét a Szovjetunió mint állam érdekei, illetve az általa vezetni kívánt nemzetközi kommunista mozgalom érdekei között. Nem kevésbé igaz ugyanakkor, hogy a “rövid” XX. századnak – vagyis az 1914 és 1989 közötti korszaknak – egészen az utolsó éveiig számos ország – különösen a harmadik világban – meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió képviseli világméretekben az emberi emancipációt, mindenekelőtt pedig a gyarmatosító kapitalizmussal szembeni alternatívát. Zjuganov⁸ kifejti, mennyiben “testesítette meg [a sztálini rendszer] az oly régóta várt szintézist a hagyományos orosz geopolitikai felfogás két válfaja: a magába forduló állam birodalmi koncepciója és a nagy, szlávok lakta térség gondolatát hirdető pánszlávista koncepció között.” A szerző ugyanakkor hangsúlyozza, hogy még Sztálinnál is megmaradt “Oroszország kontinentális geopolitikai rendszerének Achillesz-sarka: területének kiterjedtsége, illetve a fejlett centruma és elmaradott perifériája közötti különbözőség.”

A mai amerikai-szovjet-orosz összejátszás

Moszkvát az Egyesült Államokhoz – a köztük régóta fennálló cinkosság miatt – mindig is sajátosan bonyolult kapcsolat fűzte. Az Egyesült Államok európai politikájában az 1930-as évek óta Oroszország elsőbbséget élvezett. Ez egyfajta viszontbiztosítást jelentett előbb a náci Németország keleti határaival, majd az EU egészével kapcsolatban. Az amerikai politika megfelel(t) annak az orosz igénynek, hogy (újra) megerősítse – az Egyesült Államokkal partneri, az Európai Unióval pedig rivális – nagyhatalmi pozícióját.⁹ Oroszország számára ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy féken tartsa a NATO terjeszkedését Európa közepén. Moszkva megpróbálja a NATO-t Belarusz és Ukrajna nyugati határainál megállítani, s lehetőleg távol tartani tőle a balti országokat.¹⁰ Jelcin rendszere egyébként implicite abban az értelemben is hasznot húzott az Egyesült Államokkal való összejátszásból, hogy Washington célja Oroszország stabilizálása s nem feltétlenül demokratizálása volt. A csecsen és a dagesztáni kérdés mutatja, hogy a Brezsnyev-doktrína nemigen különbözik a Monroe- vagy a Clinton-doktrinától: egyik a másikat igazolja – a Kaukázusban vagy a Balkánon, hogy csupán a legaktuálisabb példákat vegyük.

Az Egyesült Államok magatartása egyébként tökéletesen koherensnek nevezhető. Oroszországon kívül ugyanis egyetlen lehetséges partnere sincs az eurázsiai földrészen, sem a fegyverkezés mérséklése, sem a Kínával vagy az Európai Unióval, esetleg Japánnal és Indiával kapcsolatos egyensúlypolitika terén. Oroszország megszilárdítása s egyidejűleg – az iszlám mozgalmak támogatásával – gyengítése célszerű politikának tűnik. Figyelemre méltó, ahogyan az amerikai diplomáciának az iraki-amerikai háború után sikerült létrehoznia, majd megerősítenie egy vezetése alatt álló – s a köztes-európai térségre sem veszélytelen – stratégiai “iszlám ívet”.

Ennek az ívnek két ága van. Az egyik, amelyet Szaúd-Arábia finanszíroz, Törökországot köti össze – Macedónián, Koszovón és Albánián keresztül – Boszniával, s elsősorban az EU ellen irányul. A másik, amelynek szintén Törökország a kiindulópontja, Pakisztánon keresztül halad Közép-Ázsia muzulmán köztársaságai felé, s nyilvánvalóan Oroszországot veszi célba. Egyébként az iszlám mozgalmat az Egyesült Államokkal hagyományosan szövetséges arab államok is bőkezűen támogatják fegyverekkel (például Csecsenföldön vagy Dagesztánban).¹¹

Új stratégiai doktrína?

Az orosz-amerikai stratégiai szövetség helyreállítása viszonylag hamar, 1997-ben egy – talán ideiglenes jellegű, de nagyon is reális – egyezséghez vezetett. A rendkívül bonyolult helyzetben az orosz és az amerikai diplomácia tető alá tudott hozni egy olyan megállapodást, amely kölcsönösen szabályozza a két hatalom kapcsolatait kisebb-nagyobb befolyási övezeteikkel.¹² Moszkva számára a tét az volt, sikerül-e csökkenteni a NATO-bővítés jelentőségét és korlátozni a NATO-hoz csatlakozó országok számát, s Oroszországot elismertetni a “nemzetek koncertje” tagjának. Washington pedig egyrészt meg kívánta erősíteni Oroszország pillanatnyi pozícióvesztését – fenntartva vele ugyanakkor a különleges stratégiai viszonyt –, könnyebb hozzáférést remélt a FÁK-országok nyersanyag-kincseihez, valamint fékezni akarta az EU s főleg az NSZK expanzióját kelet felé.

Oroszország csupán az 1980-as évek folyamán vette tudomásul ideológiai befolyásának hanyatlását, illetve határainak katonai értelemben mértéktelen kiterjedtségét. E két tényező fokozatosan átformálta az orosz geopolitikai gondolkodást. Ez magyarázta az Afganisztánból való sikeres kivonulást csakúgy, mint a köztes-európai térség esetleges finlandizációjába vetett, hiú reményeket. Az afganisztáni háború megosztotta az orosz katonai vezetést. Egyesek úgy vélték, a Brezsnyev-, majd a Gorbacsov-éra politikusai elárulták őket, míg mások kitartottak meggyőződésük mellett, hogy tévedés volt elkezdeni a politikailag rosszul előkészített s mindvégig rosszul vezetett háborút. A Szovjetunió brutális feloszlatása 1991 decemberében a geopolitikai gondolkodás megrendülését vonta maga után az új Oroszországban. A honvédelmi minisztériumban rá kellett döbbenni, hogy Moszkva ezentúl egy olyan katonai körzet része, amelynek nemzeti határai vannak. A főtisztek hangot adtak félelmüknek, hogy a NATO egy Blitzkriegben lerohanhatja országukat. Az egyik katonai parancsnok óva intette a Nyugatot, nehogy Törökország esetleg támadást indítson a Kaukázusban, mert ez, szerinte, elkerülhetetlenül a harmadik világháború kitöréséhez vezetne.¹³

Az 1992-ben készült “Stratégia Oroszország számára” című jelentés ugyanakkor, Bajev szerint¹⁴, eléggé egyértelműen kijelöl két szempontot: egyrészt azt, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek az érdekei a jövőben egyre inkább különbözni fognak Oroszország érdekeitől; másrészt, hogy a stratégiai elsőbbségnek a “közel-külföldet” kell megilletnie.¹⁵ 1993-ban kezdődnek a NATO kibővítésével kapcsolatos, hiábavaló orosz tiltakozások, ekkor bontakozik ki a NATO Partnerség a békéért programja, s 1993-at követően jön létre Európa közepén az amerikai katonai támaszpontok láncolata is. 1994-ben a csecsen hatóságokkal támadt ellentét – a török és az amerikai titkosszolgálat aktív közreműködésével és támogatásával – szabályos háborúvá eszkalálódik. A háborút az orosz haderő bizonyos fokig elveszíti. A jelenlegi – sok szempontból hasonló gyökerű – konfliktus Dagesztánban és Csecsenföldön rendeződni látszik, másrészt viszont 1992 óta Oroszország a Balkánon is jelen van az ENSZ, illetve a NATO békeerőfeszítései keretében.

Nagyhatalmi játék a Balkánon: a “Nyugat”, majd Oroszország… és Kína beavatkozásai

A jugoszláv válság kezdetén, 1990–91-ben az európai diplomácia a konfliktust az ENSZ bevonásával próbálta megoldani. A második világháborút követő egyik ismert mondás parafrázisával élve: az EU azt szerette volna, ha “lecsendesítheti a kedélyeket az embargóval, távol tarthatja az oroszokat és az amerikaiakat, s beavatkozásra késztetheti az ENSZ-t.” E stratégia azonban 1993–94-ben csúfos kudarcot vallott. Minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük: bukását Németország EU-n belüli aszimmetrikus helyzete okozta, illetve még inkább a növekvő egyetértés az EU meggyengítésével kapcsolatban a hamvaiból feltámadó Oroszország és – az ovális teremben s annak falain kívül egyaránt “rámenős”– Clinton vezette Egyesült Államok között. 1994 februárjában a balkáni helyzet fontos új fejleménnyel egészült ki azáltal, hogy az oroszok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori Jugoszláviában. (Látványosan illusztrálta ezt az a tévéfelvétel, amelyen vagy száz orosz harckocsi és csapatszállító jármű ereszkedik alá a Szarajevót övező dombokról, a város védelmének megerősítésére.) Először fordult elő a történelemben, hogy az orosz hadsereg ilyen mélyen behatolt a Balkánra – az Egyesült Államok s feltehetően egyes szövetségesei jóváhagyásával. Néhány év múlva ugyanez következik majd be Koszovóban is.

A moszkvai vezetés, élén 1992–93-tól Jelcinnel, miután számot vetett az Európában bekövetkezett mélyreható változásokkal – a Szovjetunió feloszlatása és az ezzel együttjáró szétzilálódás miatt kétségtelenül meggyengült pozícióból – egyidejűleg minden irányban folytat tárgyalásokat. Mindenekelőtt Washingtonnal és Pekinggel tárgyal – stratégiai kérdésekről. Ami Pekinget illeti, Oroszország Kínával kettős játékot folytat.¹⁶ Egyrészt bőségesen ellátja szinte mindenféle kategóriájú fegyverrel, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse, s hogy működtethesse hadiüzemeit. Másrészt viszont szimpátiával viseltet a hanellenes zavargások iránt Hszingcsiangban és Tibetben. Mindazonáltal az 1997 áprilisában aláírt orosz-kínai megállapodásban helyet kaptak azok a pontok, amelyek kifejezik a két ország mai erőviszonyait Az okmány, amelyben Oroszország immár nem hatalmas keleti szomszédként jelenik meg, három lényeges pontot tartalmaz: a fegyveres erők csökkentése és visszavonása a közös határ mindkét oldalán; a kooperáció folytatása a fegyverzetek területén; végül a két ország együttműködése, amelyhez Közép-Ázsiában csatlakozik Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is, abból a célból, hogy garantálják Peking számára: ezek az államok nem válnak a hszingcsiangi szeparatista erők hátországává.

Bár az egyezményt ünnepélyesen “stratégiai partnerségnek” keresztelték el, jelentőségét az Egyesült Államok hegemon törekvéseivel kapcsolatban sem szabad alábecsülni. A megállapodás megfelel annak az orosz-kínai igénynek, hogy a két ország erősítse eurázsiai pozícióit az Egyesült Államokkal és Japánnal, de Indiával és Pakisztánnal szemben is. A jövőben az egyezmény alkalmas lehet az orosz-kínai viszony tisztázására a koreai, a vietnami vagy az afgán kérdésben is. Ami Európára gyakorolt hatását illeti, a dokumentum megerősíti az orosz pozíciót egy “Jalta II”-egyezmény keretében (ld. lejjebb), illetve a Kaukázusban. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy mivel az aláíró államok súlya folyamatosan változik, az egyezmény – évtizedes távlatban – meglehetősen törékenynek tűnik. Mindenesetre: alkalmas lehet arra, hogy megkérdőjelezze az amerikai diplomáciában a Kissinger-doktrinát, amely szerint az Egyesült Államoknak Kínával és Oroszországgal mindig jobb kapcsolata kell legyen, mint e két országnak egymással.

1997 áprilisában tehát Peking és Moszkva aláírta az okmányt, majd 1997 májusában megbeszélésekre került sor a NATO és Oroszország közötti megállapodásról. Végül 1997 júniusában Washington bejelentette: a NATO-bővítés Magyarországra, Lengyelországra és Csehországra korlátozódik. E megállapodás, illetve döntés kizárólag a Washington és Moszkva közti tárgyalások nyomán született; ezt neveztem “Jalta II”-egyezménynek. A kínai-amerikai kapcsolatok jelenlegi romlása megerősíteni látszik a megfigyelt tendenciát. Mindenki számára feltűnt az a meghatározó szerep, amelyet 1999 tavaszán – a Balkán-konfliktus kapcsán – Kína játszott a Biztonsági Tanácsban. Először fordult elő, hogy Kína érzékelhetően és hivatalos formában beavatkozott valamely fontos európai kérdésbe.

Hipotézisek Európa s benne Oroszország számára

Bajev szerint, az eurázsiai térségben különböző szcenáriók képzelhetők el. Lehetséges, hogy e “Jalta II”-egyezmény keretében egész Köztes-Európa felosztásra kerül az Egyesült Államok és Oroszország között, ahol mindkét hatalom kialakítja majd saját befolyási övezetét. Sor kerülhet az Európai Uniónak – mint autonóm erőnek vagy mint a NATO európai pillérének – a felfegyverzésére is. Az is elképzelhető, hogy mind Köztes-Európát, mind az Európai Uniót – miként 1955-ben Ausztriát – a nagyhatalmak garanciájával semlegesítik. Oroszország határozott kiállását az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megerősítéséért ez utóbbi hipotézis melletti opciónak lehet tekinteni.

Felmerül a kérdés: hogyan határozza meg önmagát Európa – vagy még pontosabban Eurázsia – az elkövetkező évtizedek folyamán? Az egyedüli, globális szuperhatalom hipotézise előbb vagy utóbb az egykori Szovjetunió, sőt Japán amerikai gyarmatosítását jelentené (de persze ebben az esetben is fennmaradna a Kínával kapcsolatos kérdőjel). Egy másik feltételezés szerint három pólusú szerkezet jöhet létre az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Nyugat-Európával, Kína, Japán és Köztes-Európa pedig semleges pozíciót foglalna el, ami – valljuk be – egyre kevésbé valószínű alternatíva. A globális forgatókönyv, amely számomra jelenleg a legvalószínűbbnek tűnik, világméretű, multipoláris geopolitikai struktúrát feltételez, amely földrajzi válságövezetekből, a világ fokozatosan semlegesített részeiből, illetve – a bipoláris korszakhoz képest – instabilabb hatalmi egyensúlyokból állna. Az Egyesült Államok uralkodó helyzetéről alkotott kép mindenesetre tartósnak bizonyulhat, ami megszabhatja az események irányát. Kérdés, melyik az a két- vagy háromféle hipotézis, amely az eurázsiai földrész szemszögéből kirajzolódni látszik?

Az első az egykori Szovjetunió, majd Oroszország teljes vagy részleges széthullását feltételezi, s olyan geopolitikai űr létrejöttével számol, amelyet nyugat-keleti irányból az EU lenne képes kitölteni. Ez számtalan konfliktus nyomán egy eddig nem ismert nagyságrendű eurázsiai szövetség kialakulását jelentené, ami a világ fennmaradó részét aggodalommal töltené el. Egyesek magának Oroszországnak a felbomlását sem zárják ki, s emlékeztetnek arra, hogy az Orosz Föderációt alkotó nyolcvankilenc régió, illetve autonóm köztársaság évek óta a függetlenedés jeleit mutatja a moszkvai “központtal” szemben. Ezeket a törekvéseket, persze, a külföldi hatalmak is felkarolják: Kína vagy Japán Szibériában, az Egyesült Államok pedig a Kaukázusban. E hipotézist alapul véve, növekedne a háborúk kitörésének veszélye, jelesül Európa közepén, ahol már ma is léteznek katonai konfliktusok. Ennek megfelelően, nagyon is érthető, hogy az EU és az USA egész politikája a XX. század utolsó évtizedeiben, paradox módon, egyidejűleg igyekezett meggyengíteni és megerősíteni mind Oroszországot, mind az Európai Uniót.

A második feltételezés azt sugallja, hogy az egykori Szovjetunióból – a hagyományos Oroszország körül – kialakuló jövőbeni konföderáció továbbra is garantálni tudja az utóbbi számára a nagyhatalmi státuszt, más, hasonló méretű hatalmak között. Ilyenformán ellensúlyt képezhet Észak-Amerikával, Kínával és a többi nagyhatalommal szemben. Sőt, ezek jóváhagyásával azt is megengedhetné, hogy Nyugat- és Köztes-Európa katonailag leértékelődjön, s a III. évezredben “a világ semleges Svájcává” váljon, hasonlóan Svájc második világháború alatt játszott szerepéhez. Ez egyfajta új “rapallói szellem” kialakulásához, s egy új – a gyengéknek az erősekkel szembeni stratégiáján alapuló – megállapodáshoz vezethetne.

Ez a hipotézis láthatóan ebbe az irányba mutató javaslatok kidolgozására ösztönöz: leszerelés a hagyományos fegyverzetek területén, amely magában foglalná a FÁK országait is; páneurópai biztonsági struktúrák kialakítása az EBESZ keretében; a rövid és közepes hatósugarú nukleáris fegyverek felszámolása; a stratégiai fegyverek számának ellenőrzött csökkentése; önálló, európai, hagyományos haderő felállítása. A javasolt intézkedések együttes hatása Nyugat- és Közép-Európa nagyfokú leszerelését és – gyakorlatilag – atommentesítését eredményezné. Úgy tűnik, ez részben, legalábbis bizonyos mértékig, meg is kezdődött már. Ami pedig Oroszországot illeti, vajon tényleg “felparcellázzák és gyámság alá helyezik” majd, ahogyan – utánozhatatlan eleganciával s vállaltan az amerikai hegemónia szellemében – Brzezinski fogalmaz?¹⁷

A geopolitikai viták főbb irányzatai Oroszországban

Oroszországban a viták jelenleg az itt vázolt körülmények között zajlanak. Minden résztvevő egyetért abban, hogy napjainkban a világ geopolitikai szempontból az ötödik nagy korszakát éli, mely az “amerikai rendhez” igazodik. Az első korszak a vesztfáliai békét követő időszak volt a XVII. században, ezt követte a napoleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus, majd – az első világháború után – a versailles-i békék korszaka, s végül a bipoláris jaltai rendszer 1944–45-től. Neumann¹⁸, Kortunov és Sakleina¹⁹, valamint Zjuganov²⁰ az elmúlt évek orosz geopolitikai gondolkodásában nyugatosokat, nacionalistákat, nemzeti kommunistákat és centristákat különböztet meg.

Az első csoportból elsősorban Arbatov, Puskov, Zoltarjov, Trenyin, Kokosin, Konovalov és Oznobiscsev nevét kell megemlíteni. E sokszor “liberálisoknak” vagy “atlantistáknak” is nevezett “nyugatosok” baráti kapcsolatokat szorgalmaznak az Egyesült Államokkal, s abban reménykednek, hogy az amerikaiaknak az európai ügyek rendezéséhez (ld. Balkán) továbbra is szükségük lesz Oroszországra. Úgy vélik: Moszkvának külkapcsolataiban a “közel-külföldnek” kell elsőbbséget biztosítania. Oroszországnak a szóbanforgó országokat, ahol az orosz kisebbség védelemre szorul, geostratégiailag stabilizálni és semlegesíteni kell. Kérdés azonban, hogy az efféle stabilizálási és semlegesítési kísérletek nem bizonyulnak-e hiábavalónak, amint Csecsenföld, Azerbajdzsán vagy Dagesztán esete tanusítja. Vajon nem túlságosan is jelentősek itt az Egyesült Államok, sőt az EU érdekeltségei?

A nyugatosok egy részének felfogása – többek között Pozdnyakov, Karaganov, Rogov és Puskov sorolható ide – inkább “eurázsiainak” nevezhető. őket kevésbé bűvöli el az USA, s ennek megfelelően Oroszország és Németország, illetve az Európai Unió közti szövetségre törekszenek. Ez az irányzat az említett “rapallói szellemhez” közelít, s úgy tesz, mintha az EU nem is lenne része az Egyesült Államok befolyási övezetének.

Ami a “nacionalistákat” illeti – vezéralakjaik: Asztafijev, Dugin, Liomonov vagy Mitrofanov –, gondolkodásukat a pánszlávizmus, a sztálinizmus, a hagyományos antiszemitizmus és az ortodoxia, sőt némi birodalmi jellegű monarchikus szellem is ihleti. Szerintük Európa szemben áll az oroszokkal és általában a szlávokkal, akiket ellenséges elemeknek vagy valamiféle idegen testnek tekint. A nacionalisták a forradalom előtti eszméket mai gondolkodásmóddal társítják, mindenki számára közérthető, mozgosító nyelvezetet használnak, a nagy többség törekvéseinek igyekeznek hangot adni, s az orosz ortodox egyház egyes köreinek támogatását is élvezik. De vajon tartható-e álláspontjuk? Valóban azonosul-e minden szláv nép Oroszország ügyével? Nincsenek-e az érintett országokban jelentős számban olyan nem-szláv kisebbségek, amelyek kirekesztettnek tartanák magukat, s állandó kockázati tényezőt jelentenének.

A “nemzeti kommunisták” álláspontjáról Zjuganov említett műve alapján megfelelő képet alkothatunk. A Kortunov, Lebegy, Garejev, Dvorkin, Naracsnyiszkaja vagy Podberjozkin nézeteivel jellemezhető irányzat közel áll az “etatistákhoz” (ld. lejjebb), a nagyorosz nacionalizmushoz, illetve a hagyományos “eurázsiai” gondolathoz. A nemzeti kommunisták – az Egyesült Államok hegemón hatalmára hivatkozva – a hadsereg ütőképességének helyreállítását és a fegyverexport stratégiai szerepén nyugvó politika kialakítását hirdetik. Reményeik szerint a bipoláris rendszer fokozatosan multipolárissá alakul át, következésképpen élesen szembenállnak a NATO-val. Meglehetősen fenyegetően lépnek fel azokkal a köztes-európai országokkal szemben, amelyek beléptek vagy be kívánnak lépni a NATO-ba, részt vesznek a békepartnerségi programban, illetve területükön amerikai támaszpontok létesítését engedélyezik.

Zjuganov – nem teljesen megalapozatlanul – úgy véli: “a liberalizmus ideológiájának hatalmas szerepe volt a Szovjetunió lerombolásában, aminek katasztrofális következményei ma honfitársaink millióit sújtják. A demo-liberális kísértés [sic!²¹] számos szovjet embert vitt tévútra, különösen az értelmiség köréből.” Zjuganov nem ad magyarázatot arra, mindez hogyan s miért következhetett be. Vajon nem volt-e valami olyasmi magában a szovjet rendszerben, ami ebbe az irányba mutatott? Az afganisztáni háború kudarcáért nem a Szovjetunió vezetői voltak-e felelősek? Nem hagyják-e gyakran figyelmen kívül ennek az irányzatnak a képviselői Kína vagy Japán, sőt az Európai Unió vagy India jelentőségét? Újdönsült geopolitológus szerzőnk Kínáról csupán könyve 164. oldalán tesz említést, s ráadásul láthatóan nem veszi tudomásul, hogy Oroszország immár Kína junior partnerévé vált.

Végül a “centristákat” vagy “etatistákat” a minisztériumok különböző magas rangú tisztségviselői és olyan kutatók alkotják, mint Migranyan, Boguratov, Kazjannov, Kumacsev, Plesakov, Zatulin vagy Szalmin. A volt miniszterelnökhöz, Primakovhoz hasonlóan elegük van abból, hogy tétlenül nézzék hazájuk szétesését és nemzetközi befolyásának elvesztését. Elítélik a nemzetközi pénzügyi intézményektől való abszurd mértékű függést, ugyanakkor tartanak a szélső nacionalizmus elszabadulásától. Meg akarják őrizni Oroszország nagyhatalmi pozícióját az eurázsiai térségben; az Egyesült Államokkal szemben, ha nem is agresszív, mindenesetre határozott magatartást kívánnak tanúsítani, s teljesen logikusan, szövetségre törekszenek Kínával. Alighanem az új elnök, Putyin is ebbe a csoportba tartozik.

Az etatisták Oroszország befolyási övezetén belül a beavatkozás szükségességét vallják, bármely rendelkezésre álló eszköz igénybevételével, hogy megvédjék az ország “legitim érdekeit”. Ez vonatkozik Közép-Ázsiára, a Kaukázusra, Belaruszra vagy Ukrajnára egyaránt. Itt is felmerülnek persze bizonyos kételyek. Vajon rendelkezik-e Oroszország a szükséges eszközökkel e célok eléréséhez? Érdekében áll-e az uralkodó osztálynak, hogy lemondjon a nyugati multinacionális vállalatokkal és bankokkal való együttműködésről? Nem kötött-e például a Lukoil – a magánkézben lévő orosz kőolajtársaság – együttműködési megállapodásokat a nyugati cégekkel a Kaukázusban található nyersanyagkincsek kiaknázására, s ez nem áll-e szöges ellentétben Oroszország érdekeivel?

1999 tavaszán, miközben teljes erővel folyt Jugoszlávia bombázása, Moszkvában nemzetközi résztvevőkkel vitát rendeztek, amely rávilágított az orosz geopolitikai gondolkodás jellemzőire. Mint Lloyd²² beszámolt róla, a legkülönbözőbb irányzatokból kikerülő orosz vitapartnerek ízekre szedték a Clinton-doktrinát, vagyis azt a NATO által hangoztatott érvet, miszerint a bombázások humanitárius célokat szolgáltak. Hangsúlyozták: a valóságos amerikai stratégiai érdek sokkal inkább az Európai Unió s konkrétan a frissen bevezetett euro gyengítése volt. Elutasították azt a nemzetközi jogi hivatkozást is, amelynek nyugati védelmezői szerint különbséget kell tenni az ENSZ formális és a NATO morális joga között. Vernet²³ szerint voltak olyan hangok is, amelyek Oroszország sürgős újrafelfegyverzését és az atomfegyverek újratelepítését követelték Belaruszban s természetesen Kalinyingrádban is. Mások Oroszország elzárkózását javasolták a megbízhatatlannak bizonyult nyugati világtól.

Orosz stratégiai koncepció a XXI. századra?

2000 január elején – tehát már Putyin égisze alatt – a Kreml megjelentette azt a dokumentumot, amely meghatározza az ország új stratégiai koncepcióját.²⁴ Az okmány, úgy tűnik, egyrészt tekintetbe veszi a Moszkva és Washington közti kapcsolatok megromlását, másrészt tükrözi az új orosz adminisztráció mai, sajátos szempontjait. Felfogható ügyes – bár esetleg csupán ideiglenes jellegű – kompromisszumnak is a “nyugatos”, a “nemzeti kommunista” és az “etatista” doktrinák között a jelenlegi, választások előtti időszakban. Értelmezéséhez alighanem azt is tekintetbe kell venni, hogy míg a szovjet-orosz haderő 5 millió katonából állt, a jelenleginek a létszáma csupán másfél millióra tehető.

Az új stratégiai felfogásban látványos módon tükröződnek az ország belső viszonyai. Először is, a dokumentum szerzői a rossz társadalmi-gazdasági helyzetet alapvető nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekintik. Emiatt az okmány egy sor feladatot jelöl meg – a kormányzat számára. Másodszor: a dokumentumban hasonló kockázati elemnek minősül a kiterjedt bűnözés és a terrorizmus által megtestesített veszély, illetve – harmadszor – az előző két tényezőből fakadó szociális feszültség is.

Külpolitikai téren a dokumentum több, egyirányba mutató kockázati tényezőt nevez meg. Egyrészt megállapítja, hogy az amerikai hegemónia egyoldalúan katonai eszközök igénybevételével érvényesül, semmibe véve a népek jogait. Ekként megy végbe – a köztes-európai országok egyszerű csatlakoztatásával vagy különböző katonai programokba való bevonásával – a NATO keleti terjeszkedése, amelyet kiegészít amerikai katonai támaszpontok létesítése a világ minden pontján. Másrészt – mutat rá a dokumentum –, az USA és “nyugati” szövetségesei az orosz befolyás csökkentésére törekszenek Európában, a Közel-Keleten, a Kaukázusban és a csendes-óceáni térségben. Végül pedig: tömegesen jelennek meg nyugati multinacionális vállalatok és bankok Oroszország olyan hagyományos befolyási övezeteiben, mint a Kaszpi-tenger vagy Közép-Ázsia.

Az orosz álláspontban bekövetkezett változást az atomfegyverek felhasználásával kapcsolatban ebből a nézőpontból kell megítélni. Korábban ezeknek a fegyvereknek a bevetését csak akkor tekintették igazolhatónak, ha Oroszországnak mint szuverén államnak a léte látszott kockán forogni. Most viszont minden esetben indokoltnak minősül a nukleáris arzenálhoz folyamodni, amikor – akár nukleáris, akár konvencionális eszközökkel végrehajtott – fegyveres agresszió nyomán a védelem lehetőségei kimerülnek vagy hatástalannak bizonyulnak. Fontos kiemelni, hogy az orosz vezetés ezentúl az atomfegyverek bevetését mind Oroszország, mind szövetségesei elleni agresszió esetén fontolóra veheti. Kérdés, vajon “szövetségeseken” csupán Belaruszt, Grúziát és Örményországot kell-e érteni – ami még érthető lenne –, vagy pedig olyan “baráti országokat” is, mint Jugoszlávia, Irak vagy Irán? A Putyin-féle dokumentum nem ad választ a kérdésre.

Látható: Moszkvát hagyományos fegyvereinek s magának a hadseregnek a gyengesége arra szorítja, hogy az atomfegyverekre apelláljon, ugyanúgy, ahogyan ezt a NATO maga is tette az 1950-es és 60-as években, annak érdekében, hogy kiegyenlítse a Szovjetunió akkori konvencionális fölényét. Bár az új katonai doktrinára kétségtelenül hatottak választási szempontok is, mégsem pusztán ilyen megfontolások alapján fogant.

Oroszország és az Európai Unió semleges országai

Egyes országok semleges pozíciója a világban geopolitikai szeizmográf gyanánt működik, amennyiben jelzi, hogy egy adott helyzetben milyenek a különböző nagyhatalmi szereplők erőviszonyai. Ezért különösen érdekes megvizsgálni az európai semleges államokkal kapcsolatos orosz geopolitikai gondolkodás és gyakorlat elmúlt évekbeli változását. Emlékeztetőül: az Európai Unió tizenöt tagállama között – különböző formában – négy semleges ország található: Írország, Svédország, Finnország és Ausztria, amelyek mellett ott találjuk még Svájcot, Lichtensteint, a Vatikánt stb. Lobova, Rathkolb és Löw írásai²⁵ alapján – szemléltetésképpen – tekintsük át, hogyan alakult Ausztria semlegessége a Szovjetunió megszűnése óta. (A Putyin-féle dokumentum ezt a kérdést egyébként nem érinti.)

Az 1990-es évek elején a moszkvai vezetés erőfeszítéseinek középpontjában a belső helyzet stabilizálása, illetve egy, az EBESZ-re épülő “európai biztonsági struktúra” kialakítása állt, az európai országok, az Egyesült Államok és Kanada részvételével. Egyidejűleg Ausztriában a kereszténydemokrata párthoz közel álló politikai körök egy része úgy vélekedett: a hidegháború befejeződésével a semlegesség értelmét vesztette, ezért helyes lenne minél előbb lemondani róla. A szociáldemokrata párt azonban következetesen szembeszállt ezzel a véleménnyel. A két politikai párt álláspontja közötti kompromisszumot mindezideig az “új európai biztonsági struktúra” megteremtése körüli eszmefuttatások testesítették meg.

1999-ig az osztrák koalíciós kormány pozíciója és az orosz felfogás között kölcsönös közeledés volt tapasztalható. A Szovjetunió, majd Oroszország, illetve Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása azonban állandó egyensúlyhiányt teremtett Európában, amely meg-megújuló vitákat gerjesztett Ausztriában, annak ellenére, hogy a közvéleménykutatások világosan mutatták, az osztrák nép következetesen ellenez mindenféle változást az ország semlegességével kapcsolatban. Oroszország állami létének konszolidálatlansága – természetesen – módosította az osztrák semlegességgel kapcsolatos orosz álláspontot. Ahogy korábban Finnország és Svédország esetében is, az orosz vezetés Ausztria európai uniós csatlakozását is kénytelen volt látható ellenszolgáltatás nélkül elfogadni, s eltűrni a szóbanforgó országok “flörtölését” a NATO-val. 1994 decemberében aláírták Ausztria csatlakozási szerződését, amelyet azután 1995 júniusában az osztrák polgárok 67%-a népszavazáson szentesített. Az orosz félelem a germán világ európai megerősödésétől ugyanúgy félre lett söpörve, mint az osztrák semlegesség esetleges megkérdőjeleződése az európai biztonsági szerződések kétértelműsége miatt.

Moszkvában egyes “nyugatosok” úgy vélik: a semleges országok csatlakozása a különböző európai struktúrákhoz kedvező hatással lehet az Európai Unió egészének semlegesítését szorgalmazó törekvésekre. Az orosz diplomaták és geopolitikai szakértők egyaránt dicsérően szólnak Ausztria óvatos magatartásáról a NATO 1994-95-ös Bosznia-hercegovinai és 1999-es jugoszláviai intervenciójával kapcsolatban. Véleményük szerint az osztrák semlegesség továbbra is a stabilitás fontos tényezője Európában. Javasolják, hogy az osztrák semlegességet a jövőben Oroszország és a NATO közösen szavatolja.

E javaslatok nyilvánvalóan nem vetnek számot a következő tényekkel. Egyrészt három közép-európai ország azóta belépett a NATO-ba, s közülük kettő – északról és keletről – szó szerint bekeríti Ausztriát. Az amerikai katonai támaszpontok és főhadiszállások Magyarországon, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában erősítik ezt a bekerítettséget. Másrészt előre látható, hogy Európa semleges államainak semlegessége a jövőben csupán az érintett országok közvéleményét érintő kérdés marad. Márpedig tudjuk, hogy a közvélemény gyakorta esik manipuláció áldozatául, miként ezt számos eset tanusítja, az Irak elleni háborútól a Balkán “humanitárius célú” és Európai Unió ellenes balkanizálásán át az iszlám mozgalmak elleni, amerikai vezetésű, erősen kőolajszagú küzdelemig a Kaukázusban. Végül a kereszténydemokrata jobboldal és a szélsőjobb 2000 februárjában megkötött koalíciója Ausztriában esetleg az osztrák NATO-csatlakozás előkészítője lehet. Ez magyarázhatja, hogy Washington Brüsszelnél lényegesen megértőbb az osztrák kereszténydemokrácia magatartása iránt.

Jegyzetek

1 A geopolitika, értelmezésem szerint, egy adott ország vagy régió belső és külső erőviszonyainak a világ más országaihoz vagy régióihoz viszonyított térbeli dimenzióját tanulmányozza.

2 Baev, Pavel K. (1996): The Russian Army in a Time of Troubles, PRIO-Oslo, Sage, London. Ugyanő és mások (szerk.) (1997): Geopolitics in the post-Wall Europe, Security, Territory and Identity, PRIO-Oslo, Sage, London. Pavel K. Baev [Bajev] a szovjet hadsereg egykori főtisztje, később az Orosz Tudományos Akadémia és a híres oslói Nemzetközi Békekutató Inztézet kutatója. E két mű, ismereteim szerint, a legalkalmasabb a szovjet, majd az orosz geopolitikai törekvések megértéséhez. Az orosz geopolitikai és diplomáciai gondolkodásról ld. még: Sakleina, T., Kortunov, A. & Kiss, I. (1998): Doktrinák és alternatívák az orosz külpolitikai gondolkodásban: 1992–1998, COLPI, Budapest.

3 Az orosz geopolitikai gondolkodásról és az ország tegnapi és mai határairól ld. Matiunin, Sergej (1996): “The Russian Historical and Political Thought towards the conception of the East-Central Europe”, in: A. Dumala & Z.J. Pietras: The future of East-Central Europe, a colloquium hold in June 1994. Marie-Curie-Sklodowska University Press, Lublin.

4 Ld. Ziouganov, Guennadi (1999): La Russie après l’an 2000: vision géopolitique d’un nouvel État, préface par le général Pierre M. Gallois, MITHEC, Morsang-sur-Orge. E francia nyelvű mű nagy jelentőségű Oroszország geopolitikai gondolkodásának megértése szempontjából. Kiváló bevezetéssel szolgál a geopolitika mibenlétéről általában és konkrétan Oroszország geopolitikájáról, egészen a kezdetektől. A könyv egyértelműen és tudatosan a “nemzeti kommunista” gondolkodásmód irányzatához tartozik, anélkül, hogy a szerző az irányzat egyes képviselőinek túlzásaiba esne. Mindazonáltal a szerző nem mulasztja el, hogy felvesse “a lengyel szomszéd által, Moszkva meggyengülésének köszönhetően elbitorolt, mindig is orosz földek visszatérését”, “a Kaukázus visszacsatolását orosz fennhatóság alá”, “a Szovjetunióval szembeni geopolitikai összeesküvés három fázisát” (94., 96. és 107. o.). Az amerikaiak hangoztatott és jól ismert idealizmusa mintájára, a szerző hangsúlyozza, hogy “történelmünk ezer esztendeje egyértelműen tanusítja: idealista nép vagyunk.” (103. o.) A mű utolsó három része kissé erőtlenebbnek tűnik: normatívabb, kevésbé elemző jellegű, inkább a szerző – vagy legalábbis a kötet szerkesztőinek – olykor zavaros politikai opcióit tükrözi.

5 Vö. Lacoste, Y. (szerk.) (1993): Dictionnaire de géopolitique, Flammarion, Párizs, s különösen az Oroszországról szóló címszavakat, amelyek szerzője Ch. Urjewicz és Y. Lacoste, s amelyek bizonyos passzusai prófétikusaknak tűnnek.

6 Kissinger szerint egyébként, Washington az 1914–18-as háború végén felismerte egy erős Oroszország fenntartásának szükségességét – a Japán által megtestesített veszéllyel szemben. Kissinger, Henry (1996): “Die erschreckende Revolution in der Nato”, Welt am Sonntag, augusztus 15. Uő. (1995): Diplomacy, Simon & Schuster, London. [Magyarul: Diplomácia, Bp. 1998.] Uő. (1992): “Réflexions sur un nouvel ordre mondial”, Politique Internationale, n°54, 1991–1992. tél, és “The New Russian Question”, Newsweek, 1992. február 10.

7 Hobsbawm, E.J. (1994): The Age of Extremes, Pantheon, New York. [Magyarul: A szélsőségek kora, Pannonica, Bp., 1998.]

8 I.m.

9 Heller, Michel (1997): Histoire de la Russie et de son empire, Plon, Párizs. Heller könyve bemutatja az orosz történelem paradoxonait és konstans elemeit. Közülük az orosz múlttal és jelennel kapcsolatos dilemmákat a szerző szerint két kérdés uralja: az Ázsiához és a Nyugathoz fűződő viszony, illetve az ország “birodalmi jellege”, más szóval a “defenzív birodalmiság”, amely az anyaország biztonságát hivatott szavatolni, s amely a határok folyamatos kitolásához vezet, minthogy minden újonnan meghódított területnek vannak szomszédai, akik fenyegetést jelentenek. Nézetem szerint, itt olyan tipikus vonásról van szó, amely a világ minden eddig ismert birodalmára jellemző volt, s ezek között Oroszország sem kivétel.

10 De la Gorce, P.M. (1997): “L’OTAN aux portes de la Russie”, Le Monde diplomatique, július.

11 Coppieters, Bruno (szerk.) (1996): Contested borders in the Caucasus, VUBPRESS, Brüsszel.

12 La Revue OTAN (1995), “La stabilité en Europe, une stratégie à trois éléments”, különböző cikkek, 3. sz., május; idem (1996), “Vers l’élargissement de l’OTAN”, különböző cikkek, 1. sz., január; idem (1997), “La relation OTAN-Russie, élément-clé de la sécurité européenne”, 3. sz., május-június; idem (1999), “Le sommet de Washington et la crise du Kosovo”, 2. sz., nyár.

13 Azóta a támadásra kétszer is sor került, anélkül, hogy világháború tört volna ki.

14 I.m.

15 Ez az elv elsősorban az 1991-ben megalakult Független Államok Közösségének tagjaira vonatkozik, amely – a balti országok kivételével – elvben magában foglalja a volt Szovjetunió minden államát.

16 Deron, Francis (1996): “Pékin et Moscou esquissent un rapprochement pour contrer l’influence américaine”, Le Monde, április 27.; Racine, Bruno (1999): “Le continent asiatique constitue une réelle menace”, Le Monde, szeptember 14.

17 Brzezinski, Zbigniew (1997): The Grand Chessboard, American Primacy and its Geostrategic Imperatives, Basic Books, New York.

18 In Bajev, i.m.

19 In Sakleina, i.m.

20 I.m.

21 “tentation démo-libérale”

22 Lloyd, John (1999): “Fighting talk is lost on Russians”, Financial Times, május 25.

23 Vernet, Daniel (1999): “L’arrogante faiblesse de la diplomatie russe”, Le Monde, augusztus 17.

24 Ld. “Russia 2000”, Foreign Policy, n° 117, 1999-2000 tél; Brzezinski, Z. “Zwangsherrschaft der Oligarchen”, Spiegel, n° 2, 2000; az International Herald Tribune, a The Guardian, a The Financial Times, a The Times és a Frakfurter Allgemeine Zeitung 2000. január 11. és 21. közötti cikkeit; “A l’Est, dix ans de recyclage des nomenclaturas”, Cahiers marxistes, n° spécial, 1999. december. [A cikk megírása óta az orosz parlament alsóháza ratifikálta az új katonai doktrinát.]

25 Lebova, Ludmilla (1999): “Österreichs Neuttralität in der Aussenpolitik Russlands”, Europäische Rundschau, n°3; Löw, Raimund (1999): “Amerikas Österreichpolitik”, Europäische Rundschau, n°3; Rathkolb, Oliver (1997): Washington ruft Wien, US-Grossmachtpolitik und Österreich 1953-1963, Böhlau, Wien.