Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elöl alkalmazotti szinten nincs kitérő.

A szex vajon mi?
egy zenész: Pain

A globalizáció vajon mi?
Ne dumát munkát!
egy falfirkáló munkás

"...növekedett a kultúra testén tátongó szakadék
(vagyis a társadalmi hozzáértés lemaradt a technológiai hozzáértéshez képest)" 

G. W. Allport 1954

A globalizáció megöli gyermekeit, a globalizáció felemeli a vele lépést tartókat

Az ellentétpárok csodája, hogy csak együttesen igazak és mondanak valamit a megismerhető világunkról. Néha meg még együttesen sem juttatnak sehova. Ilyenkor van az, hogy a népmesebeli parasztlány menne is meg nem is, sohasem jut el Mátyás királyhoz. Induljunk hát mi is egy mesebeli útra, kiindulva a globalizációhoz kapcsolódó közhelyek két legszélsőségesebb, egymásnak leginkább ellentmondó változatából. Keresve sem találnánk népszerűbb témát a világot mindinkább átszövő, az átlagpolgár számára kevéssé érthető jelenségnél. (Baj csak akkor lesz, ha a cikk végigolvasása sem ad majd megoldási kulcsot a nyájas olvasó kezébe a globalizációs csapdákkal szembeni védekezéshez. Pedig nem fog, tehát baj lesz.) Az alábbiakban a globalizációval kapcsolatos két vélekedést kísérelem meg röviden összevetni, fekete-fehér, igen-nem, tehát dichotom leszek, hogy azután szélsőségektől sem mentesen az alkalmazottak, a munkavállalók helyzetének nagyon jó, vagy nagyon rossz változásait vehessem sorra.

A nagyon pozitív forgatókönyv a következőképpen fogalmaz: a világ összeszűkülésével, a közlekedés, a telekommunikáció felgyorsulásával az információk hozzáférhetőbbekké válnak az egyszerű átlagember számára. Nem lesz hát miért összeesküvés-elméleteket szőnünk, hiszen mindannyian ugyanazon hírforrások és híranyagok birtokában hozzuk majd döntéseinket. A telefónia, majd az információs szupersztráda, a www helyek baktérium gyorsaságú elszaporodása, a 24 órás elérhetőségünket biztosító mobiltelefon és laptop magukkal hozzák a kapitalizmus kialakulásának valódi okát, vagyis a származástól független felfelé irányuló mobilitás lehetőségét. Ezt az új típusú egyenlő esélyességet a felemelkedésre nevezzük Athén-forgatókönyvnek. (Z. Karvalics 1995) Ez tehát a szélsőségesen optimista nézőpont, időutazás a múltba, az 1700-as évek végére, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség nagybetűs eszméinek korszakába. Feltétlen hit a megszerezhető hír és az azt összerendezni képes tudás, szaktudás győzelmében.

A másik forgatókönyv, a szélsőségekhez illő módon, nagyon fekete képet helyez elénk az új korszakról. Egyenesen Orwell-lel példálódzik, azt fejtegetve, hogy az információ mennyiségének ilyen hihetetlen mértékű megnövekedése ellehetetleníti az egyéni befogadást. A továbbiakban nincs mód arra, hogy önállóan kereshessük meg a számunkra érdekes és életbevágóan fontos híreket, vagy azokat megtalálva, képesek legyünk az irdatlan mennyiség befogadására, feldolgozására. Tehát szükségessé válnak a nagy központi információ-feldolgozók, csúcsszámítógépek, Nagy Testvérek, akik megszűrik az információkat helyettünk. Számunkra megmaradnak a már kellően megtisztított, érthető formátumba öntött (néhány éve még azt írtam volna cenzúrázott, és most is azt írom az infotainment szocializmusról), jól követhető, érthető hírecskék. E nagyon pesszimista forgatókönyvnek Koestler és Huxley¹ után szabadon az orwelli forgatókönyv nevet adhatjuk. Ebben a képben még messzebbre utazunk történelmünkben, talán még a feudalizmus koránál is előbbre a valamikori abszolút despoták korszakába. (Vagy a jóval közelebbi múltba, a totális diktatúrákhoz.) Ebben a pesszimista világban azután megvalósul a 20 – 80 társadalom, amikor a népesség 20%-a feléli a GDP 80%-át. A maradék, a többség éhezik. A munka értelmét veszti, a turbókapitalizmus tittytainmentté alakul át. Tits, mint cicik és entertainment, mint szórakoztatás, amely két szóból az angol fogalom összeáll. (Martin-Schumann 1998) Idehaza a "cickólesők"² elnevezést javasolnám Grétsy Lászlónak. Ebből tényleg látszik, hogy a polgárbarát társadalomtudósok infotainmentjénél sokkalta többről van szó. A vizuális csecsszopók számára is érthetően, tessék elképzelni, lelki szemekkel látni, amint szellőnyi könnyedséggel fel-le hintáznak a szabadon eresztett cickók nyaranta. Az augusztusi kánikulában nem is lehet mással foglalkoznunk, tökéletesen elegendő a nézelődés a gondolataiban nem mélázó férfiember számára. (Ki beszél ilyenkor már Mexikóról!)³

Tengernyi Romulus és Rémus – avagy ilyen és olyan értelemben

Tehát ez a két szélsőséges jövőkép verseng egymással az információs korszak beköszöntése óta. Mielőtt tovább mennék, s megkísérelve a két forgatókönyvben elhelyezni a dolgozókat, tegyünk egy kis kitérőt. Nézzünk meg egy alapfogalmat, amely elhozta az új korszakot a mindennapok karosszékébe. A mai napok stílusához illően ismét betűszóról van szó. A CMC-ben furcsa mód ezúttal nem újabb autógyári megafúziót jelöl a három betű. (Amúgy megfigyelték már a mesebeli hármas visszaköszönését napjaink betűszavaiban? Körülbelül ugyanannyira jellemzőek, mint a kettes, négyes, ötös, hatos, hetes, nyolcas és ennél hosszabban kódolt fogalmak és cégnevek.) A feloldásra a következő magyarázatot adja a fogalom-szerző: Computer Mediated Community (Baym 1995), vagyis számítógépek közvetítette kommunikáció, amelynek következtében szükségtelenné válik a személyes találkozás, a fizikai megjelenés. A gondolatok vásárának többé nem szab határt a távolság és az idő, mindenki írhat és olvashat, amennyit csak bír.

Ennyit az értelmiség internacionalizálódásáról.

De a technológia adta változások ugyanezt megteszik a kétkezi melóssal is, ettől kezdve a kérdés már közügy. Érinti mindkét osztályt, nem csak a társutasoknak jutott ki a világpiac. Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elől alkalmazotti szinten nincs kitérő. Vagyis előbb vagy még előbb ki kell dolgozni a saját válaszunkat a megváltozott termelési feltételekre. A sarkítások mentén tovább haladva erre két lehetőségünk kínálkozik: mintha Athént építenénk újjá, csak kicsit tökéletesebben, vagy mintha űr-odüsszeiává változtatnánk az 1948-as megírásakor futurisztikus 1984-et.

Szebbik arcunk: Athén dolgozóinál járva

Akik a számítástechnika emberi arcra formálhatóságában hisznek, úgy látják, hogy a megfelelő szabályok szerint kialakított globálisan-virtuálisan felgyorsult világ képessé teszi a gazdáit (mindannyiunkat) a jószágok igazságosabb elosztására. Olyan világképeket álmodnak, ahol ember embernek társául szegődik, és az egyenlőbb életesélyek kialakítására segítségül hívja a számítástechnikát meg a vele összenőtt elektronikai iparágakat. (Meggyőződésem, hogy ezt az összenövést már csak néhány évig kell külön is megemlíteni, azt követően evidencia lesz, hogy a számítógép egyben videó, televízió, hűtőgép és miegymás egy tárgyban.) Ebben a történetben a bolygónk körül rohangáló tőkét a számítógépek segítik az emberiség szolgálatába állítani. Athén egyik híve, Szántó Borisz egyenesen Technikai Társadalmi Funkcionális Rendszerként (idézi Z. Karvalics 1995) látja a jövőnket. A ma válságait okozó gazdasági csapdákat a számítógépekkel összekötött, IT tudással felvértezett emberek a világ különböző pontjairól képesek lesznek megszelídíteni. Megéljük azt is, hogy a programozó-matematikusok és egyéb sohasem volt szakmák: webmesterek és rendszeroperátorok (Sysopok) mentik meg az élelmiszerbolti eladókat és a géplakatosokat munkahelyük elveszítésétől⁴.

A biztos kezekben tartott technológiai modernizáció hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a folyamatos gazdasági növekedés eredményeit képesek legyünk a társadalom minden rétegében egyenletesebben elosztani. A jóléti államban létrejött "munkabékék" (l. a németországi Mitbestimmung intézményét, ahol munkás, menedzser és tulajdonos együtt döntött a cégüket érintő fontosabb kérdésekről) mára elveszőben lévő fogalmai újjá éleszthetőekké válnak a jövőben. A közös társadalmi, jóléti felemelkedést megint csak elkíséri a Sozialmarkwirschaft, a társadalmi konszenzuson és szolidaritáson alapuló döntéshozatal. Az informatikára, robottechnológiára alapozott gazdasági növekedés mind több munkahelyet és munkást tesz feleslegessé.

E folyamatnak voltunk tanúi az elmúlt három évtizedben a gépiparban, a bányászatban és szinte a teljes szekunder szektorban. A mezőgazdasági munkásság megfogyatkozása még korábban kezdődött, ma már csak a végeredményként jelentkező statisztikai adatok utalnak a változás kiemelkedő jelentőségére. A mostanában megindult változások már a szolgáltató szektor fogyókúráját vetítik előre, ahová napjainkig folyamatos volt a munkaerő beáramlása. A szolgáltatásról az elemző közgazdászok mostanáig úgy beszéltek, mint aminek négyzetesen emelkedő munkaerőigénye még sokáig munkát ad az első két szektorban munkanélkülivé vált dolgozóknak. Az információtechnológia megdöbbentő sebességű fejlődése azonban átrendezte a fennálló status quót. A negyedik szektorként helyet követelő tudásipar alig két évtized alatt ráállt mai fejlődési pályájára, amelynek csúcsa még nehezen megbecsülhető, de bizonyosnak tűnik, hogy a legmeghatározóbb eleme lesz a gazdaságnak. Ezzel megfosztja a jelenlegi szolgáltató ipart rövid ideig birtokolt vezető szerepétől. A munkavállalók számára ez azt fogja jelenteni, hogy újabb vándorlásra lesznek (vannak) kényszerítve, ezúttal a szolgáltatás után az információiparban kell munkahelyet keresni maguknak.

A gazdaság legfőbb húzóágazatává váló "szolgáltató-informatikai ipar", vagyis a jelenleg létező tercier és a most kialakuló informatikai ipar közös területéből kiépül egy új gazdasági szféra, amely képes lesz a jelenlegi munkanélküliek befogadására. Ráadásul mindezt olyan kedvező feltételekkel teszi majd meg, amelyekről ez idáig csak álmodozhattunk. A számítástechnika és a telekommunikáció összenövése lehetővé teszi az otthoni munkahelyek tömeges kialakítását. Az édesanyák, sőt az édesapák sem lesznek többé elszakítva családjuktól. Lehet bevásárolni, hűtőszekrényt feltölteni az interneten, a "hálón" keresztül. (Az első, interneten tejet és húst önmaga megrendelő, számítógéppel egybekötött frizsidert az elmúlt évben dobták piacra.) Ebben a forgatókönyvben a technológiai fejlődés segít megoldani a kapitalizmus kialakulásával meginduló negatív folyamatot, a tradicionális kisközösségek szétzilálását, a gyermeküket nevelő anyák munkába állítását és ennek eredményeként a gyermekek agyonintézményesített nevelését.

Az otthonról végezhető munka mellett a munkával töltött idő is csökkeni fog, hiszen a gépek sok mindent elvégeznek helyettünk. A munkaidő csökkenésével nőni fog a gyermeknevelésre, a kikapcsolódásra fordítható szabadidő. (Megéljük, hogy a szabadidő javára túl is lépjük majd a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás egykori pártállami jelszavát.)

Ugyanakkor a rövidebb munkaidő nem hozza magával a fizetések csökkentését, mert a számítógépek kezelése a dolgozó népesség többségétől megköveteli majd, hogy hagyja el családja egykor volt tradicionális kétkezi foglalkozásait és válasszon a maga számára a szimbolikus tudásiparból építkező szakmát. Az iparos, szalag melletti munkák csökkenése, majd eltűnése átstrukturálja a jelenlegi bérrendszert is. Mivel a munkavégzés módja közel hasonló lesz, az előállított termék pedig egyre kevésbé emlékeztet matériára, és nem lesz kézzel fogható, a munkabérek sem alakíthatóak ki az előállított tárgybeli érték alapján. Optimista forgatókönyvíró szemmel azt várhatjuk, hogy a társadalom egésze eléri a megélhetési bérnek megfelelő jövedelmeket, a jövedelem-olló összezárul, megállítva a társadalom darabokra, fizetési osztályokra hullását.

Ez hát Athén városának és a beszélgetésekre alkalmas meleg kerteknek a forgatókönyve. A jövő szimbolikus tudásra és technostruktúrára alapozott jószág-elosztási elképzelése. Lesz elegendő jó mindenki számára, vegyük csak el azt, amiből megélünk, amire szükségünk van magunk és családunk jólétéhez. Ebben a boldog életben lesz segítségünk az információtechnológia, amely átvezet a globalizálódott világ nehézségein.

Így lesz ez 2_84-ben⁵

A második forgatókönyvben nincsenek rózsaszín oldalak, ennek írói meg vannak győződve arról, hogy a globalizáció tovább tördeli világunkat. A folyamatos tőkekoncentráció, a trösztök újjászerveződése odavezet, hogy minden cégnek ugyanazon jogszabályoknak kell megfelelnie, de a legnagyobbaknak írunk majd kicsit kedvezőbb szabályzókat. Néhány gigantikus konszern fogja uralni a piacot és a termelést. A dolgozókra ínséges napok várnak, hiszen teljesen kiszolgáltatottá válnak a gigantikus, glóbusz szinten uralkodó, monopolpiacot teremtő cégóriásokkal szemben. Kénytelenek lesznek elfogadni a felajánlott minimális fizetéseket, hiszen nem lesznek konkurens vállalatok, ahonnan magasabb jövedelmekkel kellene elcsábítani a szakképzettebb munkatársakat. Egy-egy iparág egy-egy óriás kezében összpontosul, egy akarat, egy jövőkép lesz csak, amelyet a cég igényei és érdekei szabnak meg. A tőke koncentrációja a dolgozó embereknek, a széles tömegeknek elhozza a butaság új korát, silicio sapiensekkel telnek majd meg az utcák, gyárak és a falanszterek. Nem lesz szükség arra, hogy kevéske vezetőn (mai szóval top menedzseren) kívül a termelők tömegei is értsék, esetleg befolyásolják a termelési folyamatokat. Számukra az olcsó bérmunka és a fogyasztás, a fogyasztás és harmadszor is a fogyasztás marad egyedüli osztályrészül. Annak megítélése, hogy a tömegek mit állítsanak elő és fogyasszanak el, a globalizáció és a technicizáció nagy nyertes rétegének feladata lesz. Új elit nő ki a gazdasági és az informatikai csúcsvezetés összefonódásából, s – visszatérve egy korábbi korszak jelöléséhez -, válik új meitokratikus elitté. Birtokába kerül a döntéshozatalhoz szükséges összes információ és a kapcsolati, valamint a technológiai tőke. A többségi társadalom kiszorul abból a szerepéből is, hogy némi információ birtokában legalább alkalmanként voksaival legalizálja a fennálló politikai-gazdasági rendet, ezzel végbemegy a gazdasági élet után a politikai élet gleichscaltolása is.

A folyamat kezdetét a kilencvenes évek elején kezdtük el írni, amikor egyre-másra születtek az adóparadicsomok, az elvándorolt tőke visszacsalogatására a nemzeti, kormányzati, önkormányzati programok a vámmentes iparterületekről, adókedvezményekről, zöldmezős beruházási kedvezményekről. A tőke és a konszernek pedig oda mentek, ahol a(z ön)kormányzat a legalacsonyabbra tette az adófizetési kötelezettségeket. A licit végére a polgárokat szolgáló adóbevételek negatívba fordultak, azaz a cégeket befogadó városok, országok fizettek azért, hogy az adott multi letelepedett, utat épített és munkahelyeket teremtett. Már ma is ott tartunk, hogy az országos kormányzatok sem tárgyalópartnerei a globális multiknak (l. pl. a Volkswagen németországi adóbefizetéseit, amelyek már évek óta negatívba fordultak át, annak ellenére, hogy a cég folyamatosan nyereséges. Martin-Schumann 1998) Tehát sem a civil társadalom, sem a törvényesen megválasztott kormányok nem képesek többé befolyásolni a tőkemozgást. A nemzetközi téren zajló tőkevándorlás kordában tartására csak egy Világállam lenne képes, ilyen azonban nincsen és nem is remélhető, hogy az egymással versenyben álló nemzetállamok képesek lennének kialakítani valamilyen ehhez hasonló szervezetet (l. csak a Népszövetség bukását és az ENSZ kétségbeesett tehetetlenségét). A tőke tehát globális, az államok pedig lokálisak, az aszimmetria, a súlycsoportbeli különbség kiegyenlíthetetlen. A kiépült számítástechnikai telekommunikációs hálózatok a tőke oldalára álltak, elősegítik a tőkejövedelmek elektronikus mozgását, azt, hogy perceken belül a világ bármely pontján megjelenhessenek.

A technikai fejlődéssel a profit megtermelése is mind kevésbé múlik az alkalmazottakon, avagy bármiféle emberi manuális tevékenységen: a robotkar nem kérdez, csak szerel. Az új korszakban nemcsak a megtermelt tőkejövedelmek mozgása változik meg alapvetően, de az előállításukhoz szükséges munka is értékváltozáson megy keresztül. A tőzsdei árfolyam-nyereség és a megtermelt extraprofit nem függ többé a kétkezi munkától.

A fizikai munkával előállítható termékmennyiség és a szellemi munka által előállított szimbolikus javak értékbeli szétválása a prekapitalizmus korában indult meg. A globalizáció korszakában azonban már a szellemi munka kerül termelékenységben olyan távolra a tőzsdeügynöki munkától, mint hajdan a szántó paraszti munka a hercegi kincstárostól.

A Cégnek szüksége lesz kevéske agyra (menedzserekre), akik figyelemmel kísérik, előre igyekeznek kiszámítani a legkisebb tőzsdei, nyersanyag lelőhelybeli, technológiai változásokat; őket tisztességesen, a fényűző élethez megfelelő módon megfizeti, hiszen léte függ döntéseiktől, felkészültségüktől. A többieknek megmarad az a dicstelen szerep, hogy kiszolgálják a gépsorokat, ahogyan ezt már ma is megteszik Ázsia számos országában. (Elég csak Kína hirtelen megugró GDP gyarapodásának hátterét firtatnunk, vagy Tajvan látványos sikerein elméláznunk.) A gépeket ellátó munkások szakértelme a minimumra fog csökkeni, eltűnik a szakmunkásréteg, a munkáért kapott bérnek pedig semmi köze nem lesz a megélhetési jövedelemhez. Sőt, mivel milliók (milliárdok?) szorulnak a gyárkapun, a termelési folyamaton kívülre, maga a munkavégzés, a jövedelem megkeresése is kikerül a tömeg mindennapos gyakorlatából. A népesség többségére egyszerűen nem lesz szükség, ennek következtében – jövedelem híján – fogyasztani sem lesz képes. A néhány fennmaradó cégnek semmi szüksége nem lesz rájuk, a kormányok pedig szegények lesznek a segélyezésükre. Kialakulnak tehát a nincstelen és felesleges, tengődő tömegek, haszontalan és céltalan élettörténetekkel töltve meg a világot.

A munkában maradók számára állandó versenyt és a munkahely elveszítésének félelmét jelenti a mindenki számára beköthető számítógépes-telekommunikációs hálózat (amelyet egykor internetnek hívtak). A helyi közösségek, brigádok és munkakollektívák, bármennyire is szervezettek lesznek, nem tudnak tárgyalóféllé válni munkaadóikkal szemben. A szakszervezetek, üzemi tanácsok legkisebb megmozdulása azonnal megtorolható lesz, akár a teljes termelés elmozgatásával a világ más pontjára. (L. a Caterpiller szakszervezeteinek vereségét a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokban. Amikor a szakszervezet sztrájkot hirdetett, a menedzsment pedig áttelepítette az érintett gyártókapacitást egy másik kontinensre. A több évig elhúzódó küzdelem a szakszervezetek teljes megsemmisülésével és elbocsátásokkal végződött. Berger 1992) A továbbiakban a menedzsment az információs technológiára alapozva bármikor megtehet majd hasonló lépéseket, az on-line multimédia tehát állásgyilkosként fog szerepelni a dolgozó számára. Mivel az informatikai hálózat segítségével a megfelelő munkás akkor és ott vehető elő a kalapból, ahol és amikor szükség van rá, feleslegessé válik az állandó, határozatlan idejű foglalkoztatás. A just-in-time dolgozók korszaka jön el, alig száz évvel azután, hogy Henry Ford a futószalag mellett megszervezte az alkatrészek elhelyezését. Amit a japán autóipar tovább tökéletesített a just-in-time alkatrész-mennyiségi ellátással. Ott tartunk, hogy a munkás is megfelelő koncentrációban, szakértelemben és időben adagolhatóvá válik a termelési folyamatban.

A dolgozók szemszögéből a megélhetési jövedelmek elveszítése mellett még egy jelentős veszélye van a kialakuló helyzetnek, a történeti szolidaritás szétrombolódása. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább megfigyelhető jelenség (újabb divatos betűszóval élve, talán megbocsátja a kedves olvasó, de már nem állhatom meg) a NIMBY, a Not In My Back Yard, vagyis bárhol tehetsz bármit, bárkivel történhet bármi, csak az én hátsó kertem és fertályom maradjon tiszta. Tehát a megmaradt dolgozó osztály tagjai is erőteljesen megosztottak és kijátszhatóak lesznek egymással szemben. Nem marad más, csak a puszta életben maradásért vívott harc és a globálisra hízott cégek kiszolgálása.

Befejezésképpen

Ez tehát a két szélsőséges forgatókönyv, amelyek mentén a globalizáció és az információtechnológia által átszabott világunk az elkövetkező néhány évben, talán még évtizedben változni fog. Mindez jó-e vagy rossz? Történeti szemlélettel nincsen értelme ezen töprengenünk, a tények, ha futurológiát építünk is belőlük, egyszerűen csak vannak.

Az azonban már elgondolkodtató kérdés, hogy melyik forgatókönyv szerint szeretnénk rendezni? Mert a jövő befolyásolható, leginkább a múltból az.

Irodalom

Baym, Nancy K.: The emergency of community in computer-mediated communication in Cybersociety, London – New Delhi – Thousand Oaks: Sage 1995

Berger, Peter L.: A kapitalista forradalom Budapest, Gondolat 1992

Glatz Ferenc: Az európai történelem kérdőjelei História 2000/2

Martin, Hans-Peter és Schumann, Harald: A globalizáció csapdája Budapest, Perfekt 1998

Z. Karvalics László: Információs társadalom Budapest, BME 1995

Jegyzetek

¹ Ez a hivatkozás természetesen teljesen helytelen, valójába Orwell 1984 c. regényéről van szó, amelyet George Orwell írt.

² A Magyar Hírlap 2000. május 7-ei számában a 7. oldal vezércikkírója keményebben fordított. ő a csopatásos szopatás magyar jelentésébe feledkezett bele. Te kedves olvasó ne ragadj le két szinonimánál, folytasd bátran a megkezdett sort!

³ Az asszociáció befejezését mindenkinek saját forgatókönyv írói vénájára bízom annak alapján, hogy a futball vagy a Világbank és a közgazdaságtan hozza inkább lázba.

⁴ Bizonyára kiderül, hogy Jedi lovagok is léteznek, és erre már csak néhány évet kell várnunk. (Úgy hiszem, 2002 és 2004 lesznek a nevezetes dátumok.)

⁵ Ide írják be a tetszőleges évszázadot egy és kilenc között.

Történelem és politika

A szuverén gondolkodás pozíciói láthatólag meggyengültek, képviselőit szép fokozatosan kiseprűzik a szellemi élet centrumából. Hiába, az új korszak új uralkodó eszméit kifinomult tudományos vizsgálódásokkal nem lehet "beleverni" az emberek fejébe. Ide balta kell, amelyet fiatal kezek ügyetlenül ugyan, de kellő arroganciával és mérhetetlen önbizalommal forgatnak. ők az új rend szellemi konstruktőrei.

Eme újfajta ideológiai rend tagjai politikai publicisztikájának (másfajta publicisztikájuk úgyszólván nincsen) minden szellemessége kimerül abban, hogy ellenségeiket, ellenfeleiket és bűnbakjaikat egyetlen fogalomba gyömöszölik bele, a kommunizmus fogalmába. Önmagában nem az a baj, hogy a kommunizmus mindenfajta bűn és perverzió összefoglaló neve lett, istenem, hisz vannak bizonyos erkölcsi feladatok, amelyek nevében az igazsághoz át kell hazudjuk magunkat. A probléma inkább az, hogy e neoprimitív gondolkodásmód éppen a gondolkodásról szoktat le, amennyiben a legkülönbözőbb társadalmi jelenségeket – mint például szocializmus, bolsevizmus, sztálinizmus, átmeneti korszak, államszocializmus, Gulag, Auschwitz, diktatúra, totalitarianizmus – a kommunizmus fogalmában összegzi. Minél egyszerűbb a dolog, annál könnyebb az új-jobbos propagandisták feladata.

Éppen ezért nem tanulság nélküli, ha egy igazi polgári műre hívom fel a figyelmet, amely szintén "totalizálja" a kommunizmus fogalmát, de végre-valahára színvonalasan teszi ezt. Kiderül, hogy az antikommunizmus is lehet intellektuális élmény, lehet mélysége és kultúrája. A magyar jobboldalnak tehát lenne mit eltanulnia. Francois Furet Egy illúzió múltja – Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról című könyvének magyar nyelvű kiadása a hazai szellemi sivatagban nyilvánvalóan esemény, az őszintén vállalt jobboldaliság elméleti összefoglalása egy meghatározott témakör keretein belül. Az egykor baloldali történész ideológus nem rejtette el sem ideológiai, sem politikai premisszáit. Lehet vele vitatkozni.

A "demokratikus antikommunizmus" végre színvonalas formában áll az újjászületett magyar polgárság előtt. Megszületett a "kommunizmus történetének" az az új ideológiai paradigmája, amely megfelel a rendszerváltó elitek szellemi szükségleteinek, és alkalmasnak látszik arra is, hogy tovább korlátozza a marxista történelemmagyarázat befolyását. Még hivatalos tankönyv is lehet, mivel a mű a szabad piacgazdaság és a polgárság, a demokrácia és a kapitalizmus elkerülhetetlen találkozásának ideológiai és historiográfiai apoteózisa.

Valóban egy új korszak könyve ez: feladja az 1945-ös politikai és tudományos konszenzust, amely a bipoláris világrend ellenére az alapvető politikai választóvonalat a fasizmus és az antifasizmus között húzta meg. Furet úgy hangszerelte át a "kommunizmus" történetét, hogy intellektuálisan lerombolta azt a kapcsot, amely a liberalizmust a "kommunizmussal" – minden alapvető ellentét ellenére is – évtizedeken át összefűzte. Vagyis újrafogalmazta a "két tábor" koncepcióját – a modern történelem a demokráciák és a diktatúrák harcaként jelenik meg. Furet összevonja a konzervativizmust és a liberalizmust az előbbi zászlaja alatt, hogy szembeállítsa ezen "egységes frontot" a totalitariánus diktatúrák (értsd fasizmus és kommunizmus) fenyegetésével.

Furet a viszonylag rövid életpályájának lezárulását (61 éves korában halt meg) közvetlenül megelőző években rendkívül érdekes és tanulságos levelezést folytatott Ernst Noltéval, az ismert német konzervatív (egyes értékelések szerint inkább szélsőjobboldali, pronáci) történésszel azokról a nagy történeti kérdésekről, amelyek Furet könyvének centrális témáját, a fasizmus és a kommunizmus viszonyát alkotják.

Nolte egy 1996. december 11-i keltezésű levelében a rendszerváltást követő új "konszenzusban" látja saját álláspontjának igazolódását, mintha csak a magyarországi fejleményeket tanulmányozta volna: "Hamarosan általános konszenzus látszott kibontakozni: néhány kivétellel azok, akik tegnap még az NDK barátai voltak, maguk is átvették a totalitarianizmus fogalmát. Egymás mellé helyezni Hitlert és Sztálint, sőt még Auschwitzot és a Gulagot is hamarosan közhellyé vált." (Világosság, 2000. 4.sz. 45.o.) Nos, a két történész letörölte a port a totalitarianizmus elméletéről, és csatasorba állították a II. világháború utáni hidegháborús, konzervatív jobboldal rehabilitációja érdekében. Az 1989-es rendszerváltás folyamatából adódó politikai hátszél a Nolte-Furet jellemezte irányzatot is közel sodorta az európai szellemi élet centrumához.

Van azonban köztük különbség is. Nolte a fasizmust a liberalizmus és a marxizmus kritikájának ellenforradalmi radikalizálódásából vezeti le, a francia történész maga is akceptálja a fasizmus "kommunista" természetét, amennyiben elfogadja, hogy a fasizmus a kommunizmusra adott válasz volt. Ám Furet szerint – ellentétben Noltéval – a fasizmus éppenséggel nem ellenforradalmi, hanem forradalmi válasz, amennyiben a fasizmust és a kommunizmust is a polgárság elleni totalitárius forradalomnak tekinti. Mint Szabó Miklós a levelezést értékelő írásában megjegyzi, már Furet sem tesz különbséget "a fasizmus és kommunizmus között veszedelmességük tekintetében".

Nolte – Furet által is elfogadott – értelmezésében a konzervativizmus kiindulópontja filozófiailag a "partikularizmus" és az "univerzalizmus" ("abszolutizmus") ellentéte, az előbbi védelmében. Vagyis a fennállóhoz való kritikátlan ragaszkodás gondolata ölt itt elméleti formát a valóság "utópista" irányultságú megváltoztatásával szemben. Minden gonoszság a fennálló világ radikális átalakításának kísérleteiből fakad. A "partikularizmushoz", a "részlegességhez", a "pillanathoz" való ragaszkodás, a vagyonát, a privilégiumait féltő konzervatív polgár elmélete ez, amely kifejezi annak a "kisembernek", annak a "védtelen polgárnak" az életérzését, aki retteg a változásoktól, aki már oly sokszor csalódott a nagy reményekben, a "nagy elméletekben", az "utópiákban". Hogy miképpen lesz a múltba tekintő ellenforradalmi mozgalom Furet-nál forradalmivá, az már egy önálló történelmi elemzés végkonlúziója.

Furet 1988 után tért meg végleg a jobboldal politikai táborába, és az új-jobboldal filozófiai hatása alatt dolgozta ki a konzervatív és a liberális történetírás (és politikai gondolkodás) furcsa szintézisét, amennyiben "kiszelektálta" belőle az amerikai "revizionista" történetírást (vagyis a modern szovjetológia egyik meghatározó áramlatát), mondván, hogy azok történelemmagyarázata mentegeti a kommunizmust. E "revizionista" szerzők úgymond nem tudtak megszabadulni a nosztalgikus viszonytól, amely az amerikai-szovjet együttműködés sok évtizedes hagyományából következik, nem ismerték fel a fasizmus valódi természetét, s ezért ragaszkodnak még ma is az antifasizmus fogalmának "1945-ös" amalgámjához.

Ha a Szovjetunió nincs többé, már a története sem ugyanaz, mint létezésének idején. Ez volna a "posztmodern" új-jobboldal egyik, ma már egyáltalán nem meghökkentő tézise.

A polgárság mint a történelem áldozata

Tehát a fasizmus – kommunizmus (fasizmus-antifasizmus) analógia Furet által szétbogozhatatlannak nyilvánított története áll előttünk, mint valamiféle közös "összeesküvés" a polgári demokráciák ellen. A "kommunizmus" a könyv lapjain úgy jelenik meg, mint ami csupán a "forradalmi szenvedély" története, csakis e konkrét szenvedély megnyilatkozásaként elemezhető, "nem testesített meg semmilyen civilizációt". Olyan valláspótlék, amely végső értelmét a fasizmussal való párviadalban találta meg. Mindkét mozgalom és rendszer közös lényege "a polgárság gyűlölete", ez az a közös szellemiség, amely mindvégig áthatotta a "vörös és barna forradalmat". Még történeti forrásaik is közöseknek nyilváníttatnak. Mindkét "szenvedély" az I. világháborúba belefáradt tömegek pszichózisa, amit előbb Lenin, majd az ő nyomdokain Mussolini lovagolt meg. Később Sztálin és a sztálinizmus, másfelől Hitler és a nemzetiszocializmus között fejlődött ki belső kontaktus a forradalmi szenvedélyek eredményeként, és öltötte magára mindkét szenvedély az Abszolút Hatalom, vagyis az egypártrendszer kormányzati formáját. Elérkezett hát a totalitariánus diktatúrák végső harca a polgárság ellen. E négy diktátor cezaromániás szenvedélye világtörténelmet írt. Ebben a koncepcióban nem fontos, legfeljebb különös véletlen, hogy az európai polgárságot a fasizmustól éppenséggel a Vörös Hadsereg mentette meg Auschwitzban és Berlinben.

Furet koncepciója szerint tehát a modern polgár a XX. századi történelem valóságos áldozata. Legfeljebb csak annyiban oka áldozattá válásának, amennyiben "a polgárellenes szenvedély középpontjában ott van a polgár állandó lelkiismeret-furdalása vagy rossz közérzete is". Furet szerint a polgárnak ettől az öngyűlölettől kell megszabadulnia, amelyet írók és értelmiségiek gyökereztettek meg benne a terjedő szegénység miatt érzett lelkiismeret-furdalás következtében.

A polgárságnak ez a szenvedéstörténete még a francia forradalomból ered, amely az egyenlőség forradalmi követelésével, ezzel az utópisztikus szenvedéllyel szabadjára engedte a tömegek irracionális ösztöneit, és végső soron aláásta a polgári jogállamba vetett hitet. A tömegek nyomorúsága tehát az új történelemértelmezésben nemigen függ össze magával a polgársággal. A nyomorúság itt természettörténeti szükségszerűségként jelenik meg, valamiféle véletlenként, de semmiképpen sem a tőkefelhalmozás és a tőkés termelés eredményeként. Sőt, a dolgok mintha éppen az ellenkezőjét sugallnák. Még a polgárság "öngyűlölete" is az elnyomásra való képtelenségéből fakad. Furet-nál ugyanis ennek az öngyűlöletnek a végső oka az, hogy a létrehozott dolgok és a gazdagság, az áruk és az emberek fölött a polgárságnak nincsen legitim hatalma. Ezt úgy kell értenünk, hogy közvetlen politikai úton a polgárság nem tudja a társadalmi igazságtalanságokat megszüntetni, mert akkor maga is az utópia és a totalitariánus diktatúra birodalmába tévedne a józan racionális számítások helyett. Ezért válhat a polgárság a demokratikus politika bűnbakjává is.

Furet koncepciójában nem a burzsoá és a citoyen kettészakadása a lényeg, ahogy azt megszoktuk Marx, Gramsci vagy valamely más "utópista" szerző alapján; az igazi ellentmondás a polgár technikai zsenije és politikai tehetetlensége között áll fenn. Hogy e "politikai tehetetlenség" mit is jelent valójában és mi lehet ennek valóságos oka, ahhoz kevés fogódzót kapunk. Félretéve a megszokott magyarázatokat, Furet valóságos rejtélyeket lát a történelemben, melyeket 800 oldalon át próbál megfejteni. Oknyomozását érdemes legalább néhány összefüggésben nyomon követni.

Az első rejtély: a háború eredete

Furet polgára tehát a történelem áldozata. Itt van mindjárt a XX. század első és talán legfontosabb történelmi eseménye, amely új korszakhatárt nyitott az emberiség történetében: az I. világháború. E háború egyszerre keltette fel a legszélesebb tömegekben a "nemzeti szenvedélyt" és a béke iránti vágyat, amely úgymond váratlanul, korábban nem tapasztalt módon összekapcsolódott a "szociális szenvedéllyel". E szenvedélyek lobbantak lángra a forradalmi eszme megújulásában mind a baloldalon, mind a jobboldalon, ami – Furet szerint – széles terepet kínált a polgárellenes szenvedély kiélésének. De mi ennek a "frusztrációnak" az oka? Másként fogalmazva: miben kell látnunk e háború kirobbanásának okait? Egy dolog bizonyos csak, "ne a rendszerben keressük a hibát", itt "kifinomultabb" elemzésre és némi szépírói vénára van szükség.

Furet "narratívája" arról szól, hogy le kell számolni a világháború leegyszerűsítő magyarázatával, amely még Hilferdingtől, Rosa Luxemburgtól és Lenintől ered. A bolsevik vezér (nota bene Furet számára valójában csak ő fontos) a háborút a tőkerendszerből, vagyis olyan közönséges és primitív dolgokból magyarázta, mint a profit és extraprofit hajhászása, egyáltalán a tőkefelhalmozás és a piacok újrafelosztásáért folyó harc, mely küzdelem legfőbb alanyai a monopóliumok és a nagyhatalmak. Az ilyen nézetek már csak azért is tévesek, mert belőlük elkerülhetetlenül háborúellenes-antikapitalista konzekvenciák adódtak.

Furet modern ajánlata ezzel szemben a szenvedélyek megértése: "egy mai nyugati kamasz még csak felfogni sem tudja azokat a nemzeti szenvedélyeket, amelyek az európai népeket egymás gyilkolására indították négy éven át… A 20. század első háborúja egyike a modern történelem legtalányosabb eseményeinek", melyet "egy véletlen esemény robbantott ki". Ha az ökonomista okfejtés "durva leegyszerűsítését" félretesszük, akkor megkerülhető két alapkérdés: a "szenvedélyek" fellobbanásának okai és a háborúért való felelősség problémája.

Furet elsősorban és végső soron a népeket, a közvéleményt okolja a háborúért. (A hagyományos történetírás eleddig a népeket áldozatnak tekintette.) A végzetes konfliktus kirobbanása – írja Furet – "ha technikai értelemben a diplomáciai tevékenységnek tudható is be, lényegét tekintve a népek egyetértésével magyarázható, amelyre a közhatalmak számíthattak". Úgyszólván "magától" jött létre az a "társadalmi konszenzus", melyre a kormányok támaszkodhattak. Sem az ökonomista okfejtés, sem a rendszer kényszerítő apparátusai, sem a médiahatalom, nem megyünk semmire objektív természetű okkal, hiszen a világháború egyszerűen egy demokratikus háború volt. Sic. A "demokratikus háború" – ahogyan Furet fogalmaz – leglényegesebb sajátossága, hogy a vesztes országokban, illetve Oroszországban olyan "emberanyagot" konzervált és termelt újra, amely nem kért a háborúból, illetve elutasította a következményeit (20 millió halott, ennél több sebesült, példátlan éhínség, járványok stb.) De mit kellett volna tennie? Csak találgatni lehet: tovább gyilkolni – vagy itt tényleg egy rejtélyről van szó.

A második rejtély

Tehát egy "új" diskurzus körvonalazódik: a "demokratikus háború" a nacionalizmus (fasizmus) és az univerzalizmus (kommunizmus) konfrontációjába sodorta a világot. A polgárság ezzel ki is kerül az elemzés centrumából, s áldozatként vergődik tovább az 1989-es nagy győzelemig a két összekapcsolódó nagy "szenvedély", a két nagy illúzió között, megpróbálván mindvégig a racionalitás és a jogállam alapján maradni. De ha "a jogállamban a pénz a fegyver" (József A.), akkor a világháború is lefolytatható jogállami alapon. Ennek persze nagy ára van: a fasizmus és a kommunizmus – tudjuk meg Furet-től – a háború gyermekei. Ez valódi meglepetés, mert a kommunizmus és a fasizmus előtörténete egész egyszerűen zárójelbe kerül. Itt, a kelet-európai térségben jól ismerjük ezt a szindrómát: ha a történelem zavarja a koncepciót, akár el is tekinthetünk tőle. Tehát "a kommunizmus és a fasizmus ugyanabból a televényből nő ki", az olasz szocializmusból. Igy azután a háború is lekerül a napirendről mint döntő magyarázó elmélet, és szinte észrevétlenül a fasizmusért is a szocializmus lesz a "felelős", aminek egyetlen kézzel fogható bizonyítéka, hogy Mussolini mint szocialista kezdte pályafutását (mintha egykori szocialisták tucatjait nem lehetne megtalálni mondjuk a liberális eszmevilág képviselői között az I. világháború után). Végül is, ha Hitler ideológiai sületlenségeiből, propaganda-kifejezéseiből, például a nemzetiszocializmus fogalmából magyarázzuk a hitlerizmust, akkor persze a náci fasizmus is mindjárt átkerülhet a kommunizmus-szocializmus összevont történetébe, sőt, mindebből még valami titkos szövetség is kikerekedhet egy kis fantáziával.

Furet a kommunizmus és a fasizmus közös ideológiai származását nagyon komolyan veszi, olyannyira, hogy a kommunizmus keletkezéstörténetével kapcsolatosan a "zavaró" tényeket, sőt, a polgári történettudomány eredményeit is félreteszi. Számára "a bolsevizmus és a fasizmus cinkosságának legnagyobb titka mégis az, hogy egy közös ellenfelük van …a parlamentáris demokrácia", s ennek tükrében minden különbség lényegtelenné foszlik, még az is, hogy az egyik eredetileg is egy rasszista diktatúrában gondolkodott, míg a másik, a kommün, "a társult egyének közösségében" fogant. Természetesen Furet tisztán látja a filozófiai és tradicionális különbséget a fasizmus és a kommunizmus között, de mindkét táborban a demokrácia elutasítása azonos a "radikalizmus" fokában. A demokratikus beszédmódban e "szublimált" radikalizmus érdektelen apróság. Furet a "leninista beszédmód titkát" úgy fejti meg, hogy Lenin műveit nem is vizsgálja. Mert mit kezdjünk például Lenin olyan elméleti írásaival és politikai dokumentumaival, amelyek "a polgári civilizáció vívmányainak elsajátításáról" vagy a "munkásérdekeknek a szovjet államhatalommal szembeni védelméről" szólnak. Ezek lényegtelen mozzanatok, mert nem illeszkednek a terror nagy narratívájába.

Furet struktúrákban gondolkodik, ennélfogva a szokásos történeti források értéke lecsökken, Lenin 55 kötetének egyetlen sorára sem kell hivatkozni, mert a par excellence alapvetés adott: a polgári individualizmus tagadása a bűnbeesés igazi forrása, ez az alapvétek: "a fasizmus, akárcsak a leninizmus, immanenciába merevült". A furet-i fenomenológiában már csaknem eltűnik mindenfajta különbség a fajra vagy osztályra hivatkozó szellemi-politikai mozgalmak között, ha egyszer mindkettő totális diktatúrába torkollik. A kommunizmusnak még az sem számít igazi előnyének, hogy története utolsó negyedszázadában a "totalitariánus" jelleg meggyengül, mert minden, ami nem totalitariánus, az már a felbomlás, a bukás része, nem pedig a "kommunizmus" története. Magyarán: a "kommunizmus" minden formája és szakasza totalitariánus, ha pedig nem az, akkor már nem "kommunizmus".

Csak az alapvető diskurzust kell megtalálni. A diktátori akarat, a szenvedély megnyilatkozásaként felfogott történelem természetesen már tele van titkokkal, hiszen a szenvedély csak különleges úton-módon kifürkészhető jelenség. A megfejtés kulcsa azonban csak kevesek zsebében lapul. Furet igazi titka az, hogy a "kommunizmus" az orosz forradalom európai izolálódása után is aktív elem maradt a történelem színpadán: "a bolsevizmus kezdeti ideológiai sikere Európában kész titok, ez a titok pedig hasonlít valamelyest a másikhoz, amely ugyanebben a korszakban a fasiszta eszme fejlődését övezi. A két mozgalom ugyanis az akció-reakció viszonyában van". A nolte-i tézis bukkan itt föl, alig rejtett módon azt sugallja Furet, hogy a fasizmusért is a kommunizmus a felelős.

A furet-i narratívában felcserélődik ok és okozat. Ami furcsa, hogy a piacgazdaság őszinte ideológusa, Furet teljesen negligálja a gazdasági érdekeket a történelemben. Az ideológiák önfejlődése figyelhető meg, egyszerűen a nagy és rossz eszmék leszállnak a földre és megtestesülnek. Furet-nál kizárólag pártpolitikai érdekek és a diktátorok individuális politikai érdekei léteznek. Emlékezzünk csak arra, hogy milyen rejtélyesek maradtak a világháború kirobbanásának okai is. De Furet egész koncepciójának belső logikája kizárja a gazdasági mozgatókat, hisz akkor a fasizmust is összefüggésbe kellene hoznia a kapitalizmussal, amit viszont hosszú-hosszú oldalakon éppen cáfolni igyekszik. E téren Furet odáig jut, hogy még az általa igen nagyra tartott és tisztelt Hannah Arendt totalitarianizmus-könyvének bizonyos részeitől is kénytelen finoman elhatárolódni, mint "marxista hatásoktól" (Hilferding, Luxemburg stb.). Arendttel a valóságos baj az, hogy "kezdetben" a nácizmust a polgárság rovására írta, amennyiben a rasszizmust a tőke globalizációjával hozta összefüggésbe, "a polgárság vad terjeszkedési vágyához kötődő imperializmust" mindenekelőtt az európai fejleményekkel, a fasizmussal kapcsolta össze. Furet a tőke szerepét egyszerűen kidobja a fasizmus magyarázatából, mert különben fel kellene adnia a fasizmus és a kommunizmus "egyesítését" a totalitarianizmus zászlaja alatt. Nevezhetjük ezt szelektív történetfelfogásnak, amely önkényesen figyelmen kívül hagyja a fasiszta mozgalom és rendszer finanszírozásának egész problémakörét, a Kruppok és Siemensek mesés profitjait vagy a svájci bankárok máig ható nyereséges üzleteit, amelyek közvetlenül kapcsolódtak az elgázosított zsidók szájából kitépett aranyfogakkal való kereskedéshez.

A terror nem bolsevik találmány, még csak nem is a fasiszták találták ki. A modern terror, a modernitás extremitása (Hobsbawm), vagyis az emberek ipari szintű megsemmisítése, elgázosítása (Ypern) stb. a "demokratikus világháború" (Furet) terméke, vagyis "polgári" termék. De – mint hangsúlyoztuk – semmi nem áll távolabb Furet-tól, mint hogy a fasizmust a kapitalizmus sajátos megnyilatkozásaként szemlélje. Külön vitát folytat e tekintetben a Frankfurti Iskola tekintélyeivel, Horkheimerrel és Marcuséval. Előbbinek azt a szállóigévé nemesült tételét kifogásolja, mely szerint "Aki nem akar a kapitalizmusról beszélni, az ne beszéljen a fasizmusról". Marcuse ugyanezt a gondolatot más oldalról így fogalmazta meg 1967-ben: "A liberális állam átalakulása 'totálisan autoriter' állammá egy változatlan társadalmi rendre alapozva megy végbe. Ehhez a változatlan gazdasági alaphoz képest mondhatjuk azt, hogy a liberalizmus hozta létre – fejlődése egy fejlettebb stádiumának megvalósításaként – a totálisan autoriter államot…" Furet nemigen időz el e nézetek kritikájánál, pedig Marcuse ítélete túlságosan sommásnak tűnik, hanem "narratívát" vált. A fasizmust antikapitalista forradalomként ábrázolja, s ezzel megtakarítja a "rendszer-vitát". Ha a totalitarianizmus-elmélet funkciója az, hogy elméletileg megalapozza a fasizmus és a kommunizmus lényegi azonosságát, a formációelméleti kiindulópontból éppenséggel a fasizmus kapitalista eredete válik döntő momentummá. A Kruppok, a Siemensek, a Thyssenek és a többi ártatlan polgár, akiket a kommunizmus kérlelhetetlen polgárellenes antifasizmusa kergetett a fasizmus ölelő karjaiba, nem döntő szereplők ebben a Furet rendezte drámában. A francia történész nem von le a polgárságra nézve komoly következtetést abból a tényből, hogy a nácik 34 %-os választási eredményét végső soron a polgári pártok segítették át az ismert "többségi" pozícióba. Furet eufemisztikusan fogalmazva arról beszél, hogy a "Reichstag enged a megfélemlítésnek, és teljhatalommal ruházza fel Hitlert". A szegény polgárságot megint kényszerítik, most nem a kommunisták és az antifasiszták, hanem a Reichstag. Ezt a bűnt nem lehet sem a kommunisták, sem Sztálin, sem a szociáldemokraták, sem a liberális értelmiségiek rovására írni. Ez német ügy volt, a német történelem része, de más népek számára is szolgálhat tanulságul, hacsak nem "titkoljuk" el előlük egy historiográfiai varázslattal.

Ahogy az ún. német történész-vitában, a 80-as években egyes történészek – Noltéval szemben – megfogalmazták, nem jó dolog, ha egy történész a "reflektor-módszert" alkalmazza. Vagyis Nolte (és tegyük hozzá, Furet) úgy közelít a történelemhez, mintha az egy sötét barlang lenne, amelybe a napfényes felszínről egy lámpással bevilágítanak, és egyes, számukra érdekes tárgyaknál megállnak, elidőznek, jól megvilágítják azokat, más tényeken, jelenségeken, tárgyakon túllépnek mint érdekteleneken.

Furet nemigen gondolkodik el azon a tényen, hogy a kapitalizmus a világrendszer félperifériáján (Oroszország, a Balkán, éppenséggel a két világháború közötti Magyarország vagy Latin-Amerika) még a fasizmus és a "kommunizmus" felbukkanása előtt nem demokratikus politikai formában szilárdult meg. Függetlenül minden forradalmi szenvedélytől, II. Miklós orosz cár (őt sem szoktuk forradalmárnak tekinteni) kedvenc olvasmánya a Cion bölcseinek jegyzőkönyve volt. E tény interpretációja sem illeszkedik Furet értelmezésébe. Vagyis nem inkább az "elvadult orosz kapitalizmus" termékeként kellene tekintenünk a forradalmi fellendülést és annak részeként a bolsevizmust? A forradalom és a kommunisták mégiscsak e rendszer következményei. Amikor Furet azt írja, hogy "a német szociáldemokráciától mind a nemzeti, mind pedig a forradalmi beszédmód idegen", nem vet számot azzal, hogy ennek éppen a "kapitalizmusok" közötti eltérő fejlődés adja meg a talaját. S nem a véletlen eredménye az, hogy a bolsevikokkal ellentétben a német szociáldemokraták többsége támogatta a császárt és a kormányt a háború lefolytatásában – hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a forradalom epicentruma a kommunisták vezetése alatt Oroszországba tevődjön át. A bolsevikok tévesen úgy vélték, hogy a kapitalizmusnak az a "könnyed" összeomlása, amelyet Oroszországban tapasztaltak, a centrum-országokban, mindenekelőtt Németországban is gyors és radikális lesz.

Furet olyan racionalitásokkal ruházza fel a "kommunista ideológiát", amelyekkel az egyáltalán nem rendelkezett. Sok történésszel egyetemben Furet sem veszi számításba, hogy az egyetemes, illetve ennek függvényeként az oroszországi történelem alapvető folyamatai sohasem abba az irányba mozdultak el, amelyeket a "kommunista ideológia" megjövendölt vagy ezen ideológia hívei megterveztek. Az összeesküvés-elméletek sem a bolsevizmusra, sem a fasizmusra nem alkalmazhatók. A bolsevikok sohasem számoltak 1920 előtt az orosz forradalom végzetes izolálódásával, senki sem tervezte meg előre a hadikommunizmust, a NEP-et, vagy éppenséggel a "sztálini áttörést". A dokumentumok tükrében egyértelmű, hogy Sztálin még 1926-ban sem gondolt az erőltetett iparosítás gyors beindítására. Sőt, ebből a szempontból igen tanulságosak Molotovhoz írt személyes levelei, amelyeket Furet egyébként forrásai között meg sem említ. Az utólagos érdekracionalizálás tehát nem fogadható el, bele kell nyugodnunk: sem a szovjet, sem a világtörténelem nem Lenin és Sztálin intencióinak realizálódása. Az ősgonosz logikája alapján a fasizmus sem elemezhető. A szenvedélyektől vissza kell térnünk a kevésbé romantikus valósághoz, a fasizmus nagyon is "profit szagú" természetéhez. Jobb híján. Vagyis a titok megoldása az, hogy a fasizmust mégsem forradalomként, hanem "preventív ellenforradalomként" érdemes értelmezni. Nem elegendő a politikai hatalom struktúrájának vizsgálata csupán, hanem számításba kell venni a tőkés tulajdonviszonyok, a tőkés termelés alapstruktúrájának fasizmus általi megőrzését is. A polgári érdek itt bukkan föl a felszínre. A fasizmus azonban nemcsak a "kommunizmus", a szociáldemokrácia, hanem a polgári demokrácia lerombolását is jelentette, amit a kommunisták Nyugat-Európában a háború éveiben éppenséggel megvédelmeztek. Éppen Furet hazájában a kommunisták álltak az ellenállási mozgalom élén.

A harmadik rejtély

Furet nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak a ténynek, hogy a sztálini rendszerváltás mind a politikai hatalom szerkezetében, mind a tulajdonviszonyok struktúrájában alapvető változtatásokat idézett elő (gondoljunk az állami tulajdon teljessé tételére, a társadalmi szervezetek államosítására, a pártellenzék száműzésére stb.). Ez esetben a Lenin-korszak és a Sztálin-korszak nem különül el, Furet itt egyenes vonalú fejlődést tételez fel, aminek ellentmond az utóbbi évtizedek történetírásának alapvető trendje (Carr, Cohen, Deutscher, Davies, Fitzpatrick, Tucker vagy az oroszok, Buldakov, Hlevnyuk, Loginov, Tyutyukin stb.). Furet könyvének historiográfiai bázisát Conquest vagy Pipes, Nyekrics vagy Heller, vagyis a 70-es évek szovjet emigráns irodalmának képviselői alkotják, ami tisztán szakmai szempontból egy ilyen kitűnő történész esetében, mint Furet, több, mint problematikus. Úgy tűnik, az ideológus elnyomja Furet-ben a történészt. Ez az oka annak, hogy Furet számos ellentmondásba keveredik önmagával. A nácizmus felemelkedésének és nemzetközi pozíciója megszilárdulásának okát egyfelől – igen helyesen – abban látja, hogy a Nyugat a 30-as évek közepén, második felében nem tud dönteni Sztálin és Hitler között, aminek legpregnánsabb bizonyítéka a Müncheni Egyezmény, vagyis a hírhedett kísérlet arra, hogy a nyugati demokráciák Hitlert megbékítsék. Ám ez egyszerűen csak a "hiba" kategóriájába kerül Furet-nál. Míg ennek következményét, Sztálin 1939-40-es "flörtjét" Hitlerrel, fontos bizonyítékul használja arra, hogy a "kommunizmus" és a fasizmus történetét továbbra is "egységben" szemlélje. A másik, már említett közhelyes igazság, amelyet Furet nem akart (?) a "helyére tenni", hogy a Vörös Hadsereg mentette meg a náciktól az európai polgári rendszereket. (Sőt, a nyugati polgári demokráciák jóléti vívmányai a tőke részéről a munkának tett olyan engedmények, amelyek jelentős mértékben a szovjet kihívásra adott válaszok voltak – e problémán maga Furet is elidőzött.) Ehelyett Furet igen sajnálatosan lehorgonyoz annál a megfejthetetlen és végső soron érdektelen "rejtélynél", hogy vajon Sztálin a nyugati demokráciát vagy a fasizmust gyűlölte-e jobban. (Mindenesetre az előbbivel kötött szövetséget az utóbbi ellen.) Ha az érdek fogalmát a szenvedély fogalmával váltjuk fel, akkor persze a vezér történelmi szerepe tényleg akkora lesz, amekkorává ő maga, illetve propaganda-stábja felnövelte. Meghatározott szempontból a szenvedély lényegében az érdek érzelmi kitörése csupán. Az a körülmény viszont, hogy az emberek rosszul vagy egyáltalán nem ismerik fel érdekeiket, már egy egészen más történeti és filozófiai problematika, amelynek "megoldásával" adós maradt tulajdonképpen az egész XX. századi társadalomtudomány.

Francois Furet Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000

A fenti két könyv magyar nyelvű kiadása indokolja, hogy lapunk – H. Malernak és G. Perault-nak a 37 . számban (1998. tavasz) közölt írásai után – ismét helyet adjon a mai jpbboldali-konzervatív kurzus e két alapművével foglalkozó kritikáknak.

Kezdjük az ismerős litániával, hogy milyen szörnyekkel találtuk szembe magunkat, és hogyan győztük le őket – ez egy olyan rítus, amelynek legalább a gyökereit a valóságban találjuk. Döbbenetes bűneiket a Stéphane Courtois francia tudós és más szerzők által írt, nemrégiben lefordított A kommunizmus fekete könyvében tartják számon, amely mű könyvkritika-írókat rázott meg itt az ezredfordulón. Az általam látott recenziók közül a legkomolyabb a politikai filozófus Alan Ryané, aki egy kiváló elméleti tudós és szociáldemokrata kommentátor. Az írás a New York Times Book Review idei első számában jelent meg (január 2.).

A Fekete Könyv végre "megtöri a hallgatást a kommunizmus szörnyűségeiről" – írja Ryan – "a rengeteg értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés látványától megnémult emberek hallgatását". A tények, amelyeket a könyv napvilágra hoz, bizonyára meglepetésként érik majd azokat, akiknek valahogy sikerült nem hallaniuk a "kommunizmus szörnyűségeinek" kárhoztatásáról, és részletes tényfeltáró művekről ebben a témába; olyan művekről, amiket már gyerekkorom óta olvasok, éppenséggel az elmúlt 80 év baloldali irodalmában. Nem beszélve az anyagok folyamatos áramlásáról a médiában, folyóiratokban, filmekben; könyvtárak színültig vannak képzelet szülte vagy tudományos könyvekkel – és ezek mind képtelenek arra, hogy a csendet megtörjék. De tegyük ezt most félre.

A Fekete Könyv – írja Ryan – egy "számvevő angyal" stílusában íródott. Egy irgalmatlan "bűnügyi vádirat" 100 millió ember meggyilkolásáért, "egy kolosszális, teljesen megbukott társadalmi, gazdasági és pszichológiai kísérlet halottainak számbavétele". A legfőbb gonosz – amelynek semmilyen vívmánya nincs, ami védhetné – gúnyt űz "a megállapításból, miszerint feltört tojások nélkül nincs rántotta".

Önnön nagyságunk víziója, karöltve ellenségünk ésszel felfoghatatlan szörnyűségével – az "egységes és kegyetlen összeesküvés" (John F. Kennedy), melynek célja "a tisztesség utolsó szilánkját is kiirtani a világból" (Robert McNamara) – kínos részletességgel foglalja össze újra az elmúlt fél évszázad jelképvilágát (valójában jóval messzebb a múltban, bár barátok és ellenségek gyorsan tolódnak el a jelen felé). A nagy mennyiségű nyomtatott anyag és a kereskedelmi média mellett ez világosan kiderül a Nemzetbiztonsági Tanács 68-as számú, 1950-es belső dokumentumából, amelyet széles körben a hidegháború alapító okirataként ismernek, bár ritkán idéznek, talán mert szégyenkeznek a köztiszteletben álló államférfiak Dean Acheson és Paul Nitze őrjöngő és hisztérikus ékesszólása miatt (mintának l. könyvem, Deterring Democracy, chap 1.).

Ez a kép mindig nagyon hasznosnak bizonyult. Ma ismét felhozva, lehetőséget ad arra, hogy kitöröljük a múltban elkövetett "saját" bűneink és a szörnyű atrocitások egész lajstromát. Végül is semmiségnek tűnnek az ellenség legmesszebbmenő gonoszságához viszonyítva. Legyen a bűn bármekkora, szükséges volt, hogy szembe lehessen szegülni a sötétség erőivel, most, hogy már tudjuk, mik voltak ezek. Ezek után a megbánás leghalványabb jele nélkül indulhatunk nemes küldetésünk véghezvitelére, bár ahogy Michael Wines, a New York Times tudósítója emlékeztetett bennünket a koszovói humanitárius diadal utánizzásában, nem szabad figyelmen kívül hagynunk bizonyos "mélyen kijózanító tanulságokat": a mély ideológiai szakadék az idealista Új Világ – mely az embertelenség megszüntetésére törekszik – és a Régi Világ között végzetszerű, véget nem érő konfliktus. Az ellenség a legfőbb gonosz megtestesülése volt, de még barátainknak is sokat kell tenniük, hogy a mi szédítő magasságunkba emelkedjenek. Mindenesetre, mi bátran vonulhatunk előre, "tiszta kézzel és tiszta szívvel", ahogy az egy Istent félő Nemzethez illik. És ami a lényeg, lenéző mosollyal elintézhetjük az összes félnótás okvetetlenkedését az állami-testületi rendszer bűneinek intézményi gyökereivel kapcsolatban; világos, mint a vakablak, hogy az nem homályosíthatja el a kialakult Jó kontra Gonosz felfogást, és semmilyen tanulsággal nem szolgálhat arra nézve, hogy mi fog következni, bármilyen "mélyen kijózanító" legyen is. Ez persze egy nagyon kényelmes álláspont, teljesen nyilvánvaló okokból, amikre itt nem is térünk ki.

Egyes számú bűnjelként, másokhoz hasonlóan Ryan is az 1958-61-es kínai éhínséget választja. Az éhínség áldozatainak számát – írja – 25-40 millióra becsülik, ami tekintélyes részt jelent a 100 millió halottból, amelyet a "számvevő angyalok" a kommunizmus (bármi legyen is az, de azért csak használjuk a szokásos megjelölést) számlájára írnak. A szörnyű esetet teljesen jogosan kárhoztatták és bélyegezték meg az elmúlt években, és teszik ezt most ismét a könyvben. Ezen túlmenően indokoltan írják a kommunizmus számlájára. Ezt a következtetést leghatározottabban a közgazdász Amartya Sen vonja le, akinek a kínai éhínség és a demokratikus India teljesítménye közötti összehasonlító elemzése különös figyelmet kapott, amikor néhány évvel ezelőtt átvette a Nobel-díjat.

Az 1980-as évekből visszatekintve, Sen megállapította, hogy India lakossága nem tapasztalt ilyen mértékű éhínséget. A két ország közötti különbséget India "többszólamú sajtójú és ellenzékkel bíró" politikai rendszerének tulajdonította. Kína totalitárius rendszerében a gondot a dezinformáció okozta, megakadályozva a visszacsatolást; csak nagyon kis politikai nyomásgyakorlás érkezhetett ellenzéki csoportoktól és a tájékozott közvéleménytől (Jean Dreze és Amartya Sen, Hunger and Public Action, 1989; a halottak számát 16,5 és 29,5 millió közé teszik).

A példa drámai módon fogja perbe a totalitárius kommunizmust, pontosan, ahogy Ryan írja. De még mielőtt ennyivel elintéznénk a vádirat ügyét, talán lapozzuk fel Sen India-Kína összehasonlításának második felét, amely valamiért sosem merül fel érvként, annak ellenére, hogy maga Sen igen nagy hangsúlyt helyezett rá. Sen megállapítja, hogy India és Kína sok dologban meglepő azonosságot mutat – beleértve a halottak számát is -, mióta a fejlesztési programok elkezdődtek 50 évvel ezelőtt. "Viszont kevéssé kétséges, hogy morbiditás, mortalitás és várható élettartam tekintetében Kínának elvitathatatlan előnye van Indiával szemben" (és ez az oktatásra és más szociális indikátorokra is igaz). Sen évi közel 4 millióval többre becsüli az Indiában meghaltak számát: "India nyolcévente több hullával tölti meg a raktárt, mint Kína a leggyalázatosabb éveiben", 1958-61 között (Dreze és Sen). Az eredmények mindkét esetben a politikai berendezkedések ideológiai hajlamaival vannak összefüggésben: Kínában viszonylag egyenlően elosztott gyógyszerkészletek, vidéki egészségügyi ellátás és élelmezés – mindez Indiában hiányzik. Ez még 1979 előtt volt, amikor "a kedvezőtlen halálozási trendet [Kínában] sikerült megállítani, és talán vissza is fordítani", hála az az évben bevezetett piaci reformoknak.

Az emlékezetkiesést leküzdve, most alkalmazzuk a Fekete Könyv és kritikusainak módszertanát az egész történetre, és nem csak a tantételszerűen elfogadott felére. Ekkor arra a következtetésre jutunk, hogy India a demokratikus kapitalista "kísérlete" során több halottat termelt, mint a "kolosszális, teljesen megbukott… kísérlet" egész történelme során 1917-től, mindenütt: több mint 100 millió halott csak Indiában, csak 1979-ig, és több tízmillió azóta.

A "demokratikus kapitalista kísérlet" vádirata annál élesebb lesz, ha a kommunizmus bukása utáni hatásokat tekintjük. Hogy csak egy mozzanatot vegyünk: halottak milliói Oroszországban, minthogy követték a Világbank magabiztos receptjét, miszerint "azok az országok, amelyek korán és teljes körűen végrehajtják a liberalizációt, hamarabb elérik a fordulatot [mint azok, amelyek ezt nem teszik meg]. Ezzel elérték, hogy most körülbelül ott tartanak, ahol az első világháború előtt; a Harmadik világhoz hasonló képeket lehet látni Oroszországról. De hát feltört tojások nélkül nincs rántotta, ahogy Sztálin mondta volna. A vádirat még keményebb, ha figyelembe vesszük azokat a nagy kiterjedésű területeket, amelyek még mindig nyugati gyámság alatt vannak, ahonnan valóban "kolosszális" mennyiségű hulla és a "teljesen értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés" (Ryan) származik. Tovább erősödik a vádirat, ha számba vesszük azokat az országokat, amelyek a nyugati hatalmak és klienseik közvetlen támadásainak voltak kitéve ugyanazokban az években. A lajstromot szükségtelen most feleleveníteni, bár éppolyan ismeretlen a tiszteletreméltó véleményalkotó számára, mint a kommunizmus bűnei lehettek a Fekete Könyv megjelenése előtt.

A Fekete Könyv szerzői, állapítja meg Ryan, nem riadtak vissza a "nagy kérdés" megválaszolásától: "a kommunizmus és a nácizmus relatív erkölcstelenségétől". Bár "a halottak száma a kommunizmus felé dönti a mérleg nyelvét", azért a nácizmus süllyed mélyebb erkölcstelenségbe. A halottak számát illetően egy másik "nagy kérdés" is felmerül, ha sikerül leküzdeni az ideológiailag hasznos emlékezetkiesést.

Az érthetőség kedvéért: nem a saját ítéleteimet hangoztatom, inkább azon elvekből következőeket, amelyeket értékeink előállítására tartunk – vagy amik következnének, ha a doktrinerség szűrőit eltávolíthatnánk az útból.

Idén kész árhullám az öntömjénezés – ezzel kapcsolatban elég csak felidézni Mark Twain megjegyzését a mögöttünk lévő dicsőséges századot megelőző Fülöp-szigeteki népirtó-hadjárat egyik nagy háborús hőséről: "'megtestesült szatíra'; semmilyen szatirikus interpretációja nem érheti el a tökéletességet, mert már 'ő maga a csúcs'". Az utalás a mészárlásban és pusztításban mutatott hatékonyságunkon és öndicsőítő képességünkön kívül nagyságunk egy újabb szempontjára hívja fel a figyelmet, ami bármelyik szatirikust a kétségbeesésbe kergetné, ez pedig hajlandóságunk arra, hogy őszintén szembenézzünk bűneinkkel, ezzel adózva az eszmék virágzó szabadpiacának. Amerika egyik vezető írójának keserű antiimperialista esszéit nem tiltották be, mint teszik ezt totalitárius államokban; szabadon hozzáférhető a nagyközönség számára – mintegy 90 évvel később.

(Fordította: Orbán Gábor)

Stéphane Courtois (szerk.): A kommunizmus fekete könyve: bűntény, terror, megtorlás, Harvard University Press, 1999

A jelenkori orosz „újjászületés" az egykori Szovjetunió romjain, sajátos krízishelyzetben ment végbe. Felbomlása során a Szovjetunió olyan területeket vesztett el, amelyek megszerzéséért magas árat fizetett egykor. A széthullás egy több évtizedes, globális folyamatba illeszkedett, amelynek során a korábbi szuperhatalmi pozíciók megszűntek. Az Egyesült Államok ma világméretű hegemon pozíciója megtartásáért, Oroszország pedig nukleáris nagyhatalmi státusának megőrzéséért küzd.

A mai orosz geopolitikai felfogásról megfelelõ képet alkothatunk néhány újabb, főként orosz szerzőtől származó mű alapján.¹ A tárgyalt korszak kezdete Jelcin 1991-es hatalomra jutása. Elemzésünk elején emlékeztetnünk kell arra, hogy a mostani “orosz újjászületés” – az egykori Szovjetunió romjaiból – sajátos krízishelyzet közepette ment végbe. A Szovjetunió, felbomlása következtében, olyan területeket veszített el, amelyek megszerzéséért az elmúlt három évszázad során magas árat fizetett. Ehhez járult népessége jelentős hányadának – köztük 25 millió orosznak –, továbbá természeti kincsei és értékes kommunikációs eszközei egy részének elvesztése.

E széthullás egy több évtizedet felölelő, földgolyó-méretű folyamatba illeszkedett, amelynek eredményeként a XX. század második felének két szuperhatalma elveszítette viszonylagos uralkodó pozícióját. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt szembe kellett nézzen a vietnami, illetve az afganisztáni háború hatásaival. Ennek ellenére, ma az USA eséllyel, sikerrel pályázik hegemon pozícióra a világban, Oroszország pedig – talán valamivel kisebb eséllyel – továbbra is nukleáris nagyhatalom kíván lenni.

Nagyjából ezek azok a keretek, amelyek között az orosz geopolitikai gondolkodás különböző irányzatai elhelyezhetők. Az újfajta doktrinák tárgyalásához először fel kell elevenítsük a korábbiakat – megfogalmazásuk világtörténeti hátterével együtt. Vizsgálódásunk végén a jelenlegi orosz geopolitikai gondolkodást a semleges Ausztria példáján keresztül szemléltetjük.

Az 1917 októbere előtti és utáni helyzet és felfogás

Az orosz geopolitikai gondolkodás mindig az ország változó helyzetéhez – nagyszabású, évszázadokon átívelő történelméhez – igazodott. Legújabb vonásainak bemutatása előtt helyes, ha rámutatunk néhány állandó jellemzőjére.²

A XVII. századig az oroszok úgy vélték: fennmaradásukat a Nyugat, nevezetesen Litvánia és Lengyelország fenyegeti. A lét-nemlét kérdésén túl, ez a két állam elvágta országukat Európától, amellyel midenféle szárazföldi és tengeri összeköttetést megakadályozott.³ A XVIII. századtól a XX. század elejéig Oroszország – fortéllyal vagy erőszakkal – növelte területét. Ennek során az a meggyőződés vezette, hogy meg kell védenie magát és ki kell törnie elszigeteltségéből. Mint minden birodalom, természetesen Oroszország is más országok rovására terjeszkedett, a Csendes-óceántól Európa közepéig.

Mint Gallois⁴ rámutat, Oroszországban az 1917 októberét megelőző korszak vitáit három jelentős geopolitikai doktrína határozta meg. Az első – Konstantinápoly bukása után s főként a katolikus ellenreformáció hatására, a XVI. századtól – a “Moszkva a harmadik Róma” motívumon nyugvó vallási doktrína volt. Oroszország 1830 és 1988–89 között e doktrina szellemében – a cári politikai hatalom és rendőrség, később a szovjet hatóságok támogatásával – eredményesen törekedett a területén élő görög katolikusok beolvasztására az ortodoxiába. A másik a szlavofilek doktrínája, a germán ihletésű pánszlávizmus volt, amely egy kizárólag szlávok lakta, más térségektől radikálisan elkülönített térség képzetének kialakítását, majd megteremtését tűzte ki céljául. Végül a harmadik doktrína a befelé forduló, “eurázsiai” inspirációjú orosz állam birodalmi koncepciója volt, amely “élettérben” gondolkodott, s minden más nagyhatalommal szemben bizalmatlanul viseltetett. Lacoste⁵ szerint meg kell említeni egy negyedik doktrinát is: a “nyugatos” irányzatot. Ez Európa védelmét hirdette a keletről jövő veszélyekkel szemben, s a XIX. században önmagát “Európa csendőrének” szerepében tüntette fel, egyszerre képviselve a birodalmi expanziót és a nyitást a Nyugat, a modernség felé.

Az 1914–18-as háború után a bolsevik Oroszország területeket kénytelen átengedni Finnországnak, a balti államoknak és Lengyelországnak, ám 1945 után ezeket részben visszaszerzi, sőt bizonyos területi nyereségre is szert tesz. (A Németországtól elszakított Kalinyingrádról és a Szahalin-szigetekről van szó, Japán északi részén.) A felhozott kettős érv egyrészt az ország katonai védelme, másrészt a veszélyesnek tekintett ellenség leválasztása volt. Mindazonáltal a Szovjetuniót elszigeteltsége a hozzá hasonlóan elszigetelt weimari Németországgal való összefogásra öszönözte. Ennek eredménye volt a rapallói egyezmény, amelyet a nem sokkal azelőtt szovjetté vált Oroszország és az 1922 óta demokratikus Németország kötött meg, abból a célból, hogy kitörhessenek nemzetközi elszigeteltségükből, és a korszak nagyhatalmaival szemben erőpozíciót alakíthassanak ki. Oroszország fennmaradással kapcsolatos félelme állandónak bizonyult, s ez – mind kiterjedtebb területei miatt – katonai védelmet követelt. A régóta meglévő félelem az elszigetelődéstől az 1930-as és 50-es évek között fokozatosan ellentétébe fordul: a külföldtől, elsősorban a Nyugattól való félelemmé alakul át, miközben az Egyesült Államok, a maga részéről, már a második világháború előtt erőteljesen nyit a Szovjetunió felé.

A háborúellenes attitűd, a társadalmi forradalom és a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége

Az orosz-japán háború, csakúgy, mint az 1904–1905-ös forradalom, az 1914-ben kezdődő világméretű konfliktus vagy maga az 1917. októberi forradalom Oroszország meggyengüléséhez vezetett. Ennek következtében befolyási övezete Európa közepén összeszűkült⁶. Oroszország 1914 előtthöz képest – területének nyugati részén – elveszítette a történeti Lengyelország oroszlakta vidékét, amely a mai Ukrajna és Belarusz jelentékeny övezeteit foglalta magában, valamint Besszarábiát (hozzávetőlegesen a jelenlegi Moldvai Köztársaságot), Finnországot és a balti államokat.

Számos ország ily módon elért függetlenségéhez járult a forradalmár oroszok háborúellenes attitűdjének, az agrárreformnak és a társadalmi forradalomnak – nevezetesen a feudális urak, a nagybirtokosok elűzésének – nem lebecsülhető ideológiai befolyása. Ez a befolyás, az agrárviszonyok hasonlósága miatt, erősebbnek bizonyult Köztes-Európa északi és középső részén, mint – Jugoszláviát kivéve – a Balkán térségeiben. Közép-Európa “földre, kenyérre és békére” vágyott. Bár az októberi forradalom közvetlen hatása a régió országaira csekélynek mondható, ideológiai tekintetben befolyása rendkívül jelentős volt: lehetőséggé vált a szocializmus felépítése, s ez egyszerre jelentett – Lenin programjának megfelelően – “szovjeteket plusz villamosítást”.

1915–16-tól a háborúellenesség igen széles körben elterjedt. A bolsevik Oroszország és a továbbra is háborúzó wilhelmiánus Németország között 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki békeszerződés rendkívüli mértékben erősítette a békevágyat. A szocialista pártok kezdtek elbizonytalanodni a háború további támogatásával kapcsolatban, s mindenütt sztrájkmozgalmak bontakoztak ki. Az orosz parasztok földhöz juttatása a köztes-európai agrártársadalmak alapvető törekvéseivel esett egybe. A béke utáni vágy ilyenformán forradalmi – társadalmi-gazdasági jellegű – követelésekkel kapcsolódott össze. A breszti béke azonban először éreztette azt is, hogy – a külső nyomás és a kezdődő polgárháború szorításában – az orosz állam érdeke felülkerekedhet a világforradalom jegyében megvívandó háború eszméjén.

Hobsbawm⁷ egyébként rendkívüli éleslátással mutat rá arra, az októberi forradalom legparadoxabb, alapvető következménye az volt, hogy kétféleképpen is megmentette a kapitalizmust: egyrészt azzal, hogy az 1930-as évek válsága idején – a Szovjetunió ötéves terveinek mintájára – hosszú távú s “jóléti gazdaságban” való gondolkodásra ösztönözte, másrészt pedig azáltal, hogy szovjet állampolgárok tízmillióinak feláldozásával megvédte a hitlerizmustól. Mindemellett 1917 októberének hatása a periféria számos elmaradott agrárországának a modernizációba való bekapcsolódásán is lemérhető. Nyilvánvalóan ez a magyarázata annak, hogy alig negyven évvel 1917 októbere után a harmadik világ a “szocialista tábor” részének számított.

Határkérdések és autoriter rendszerek

Az októberi forradalom már az 1914–18-as háború vége előtt alapvető kérdések elé állította a központi hatalmak ellen harcoló szövetségeseket. Hogyan lehet befejezni a háborút Oroszország támogatása nélkül? Milyenek legyenek a szovjetté vált Oroszországgal megteremtendő kapcsolatok, s hol húzódnak majd az új orosz állam határai? 1918 márciusában az angolok partra szálltak Murmanszkban, a szovjet hatóságok pedig felmondták a breszt-litovszki békét, hogy minél gyorsabban visszafoglalhassák a mai Ukrajnát és Belaruszt, valamint a balti országokat. A baltiak és a lengyelek válaszlépéseket tettek, s a bolsevik Oroszország nyugati határai, illetve az érintett országok határai csupán 1921-ben stabilizálódtak. E konfliktusok erősítőleg hatottak ezeknek az országoknak a nacionalista irányzataira, valamint magyarázatul szolgáltak a bolsevikellenes propaganda sikerére és a tekintélyelvű rendszerek létrejöttére.

Az első világháborút követően az új közép-európai nemzetállamok kikiáltása a versailles-i szövetségesek részéről szintén a bolsevik veszélyre és a különféle nacionalizmusokra adott válasz volt. Sokak szerint, ha a legfőbb társadalmi ellentét a földtulajdonosok és a nekik dolgozó parasztok között feszült is, a XIX. század végén már jól láthatóvá vált nemzetiségi különbségeknek ezekben az új államokban – a XX. század első felében – még jelentősebb szerep jutott. A versailles-i szerződéseket 1919 és 1922 között “cordon sanitaire” kialakítása követte. A békeszerződések eredményeként Európa közepén új országcsoport jött létre, részben a bolsevik Oroszország rovására (balti államok, Lengyelország, Csehszlovákia), ami garantálta ezek ellenséges magatartását Oroszországgal szemben. A többi újonnan létrejött vagy újból megszilárdított ország pedig a nagy számú nemzeti kisebbség és a bizonytalan határok kérdéseiről vitázott.

Egyidejűleg – mondja Hobsbawm – az 1920-as évektől a Szovjetunióban fokozatosan kialakult az ellentét a Szovjetunió mint állam érdekei, illetve az általa vezetni kívánt nemzetközi kommunista mozgalom érdekei között. Nem kevésbé igaz ugyanakkor, hogy a “rövid” XX. századnak – vagyis az 1914 és 1989 közötti korszaknak – egészen az utolsó éveiig számos ország – különösen a harmadik világban – meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió képviseli világméretekben az emberi emancipációt, mindenekelőtt pedig a gyarmatosító kapitalizmussal szembeni alternatívát. Zjuganov⁸ kifejti, mennyiben “testesítette meg [a sztálini rendszer] az oly régóta várt szintézist a hagyományos orosz geopolitikai felfogás két válfaja: a magába forduló állam birodalmi koncepciója és a nagy, szlávok lakta térség gondolatát hirdető pánszlávista koncepció között.” A szerző ugyanakkor hangsúlyozza, hogy még Sztálinnál is megmaradt “Oroszország kontinentális geopolitikai rendszerének Achillesz-sarka: területének kiterjedtsége, illetve a fejlett centruma és elmaradott perifériája közötti különbözőség.”

A mai amerikai-szovjet-orosz összejátszás

Moszkvát az Egyesült Államokhoz – a köztük régóta fennálló cinkosság miatt – mindig is sajátosan bonyolult kapcsolat fűzte. Az Egyesült Államok európai politikájában az 1930-as évek óta Oroszország elsőbbséget élvezett. Ez egyfajta viszontbiztosítást jelentett előbb a náci Németország keleti határaival, majd az EU egészével kapcsolatban. Az amerikai politika megfelel(t) annak az orosz igénynek, hogy (újra) megerősítse – az Egyesült Államokkal partneri, az Európai Unióval pedig rivális – nagyhatalmi pozícióját.⁹ Oroszország számára ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy féken tartsa a NATO terjeszkedését Európa közepén. Moszkva megpróbálja a NATO-t Belarusz és Ukrajna nyugati határainál megállítani, s lehetőleg távol tartani tőle a balti országokat.¹⁰ Jelcin rendszere egyébként implicite abban az értelemben is hasznot húzott az Egyesült Államokkal való összejátszásból, hogy Washington célja Oroszország stabilizálása s nem feltétlenül demokratizálása volt. A csecsen és a dagesztáni kérdés mutatja, hogy a Brezsnyev-doktrína nemigen különbözik a Monroe- vagy a Clinton-doktrinától: egyik a másikat igazolja – a Kaukázusban vagy a Balkánon, hogy csupán a legaktuálisabb példákat vegyük.

Az Egyesült Államok magatartása egyébként tökéletesen koherensnek nevezhető. Oroszországon kívül ugyanis egyetlen lehetséges partnere sincs az eurázsiai földrészen, sem a fegyverkezés mérséklése, sem a Kínával vagy az Európai Unióval, esetleg Japánnal és Indiával kapcsolatos egyensúlypolitika terén. Oroszország megszilárdítása s egyidejűleg – az iszlám mozgalmak támogatásával – gyengítése célszerű politikának tűnik. Figyelemre méltó, ahogyan az amerikai diplomáciának az iraki-amerikai háború után sikerült létrehoznia, majd megerősítenie egy vezetése alatt álló – s a köztes-európai térségre sem veszélytelen – stratégiai “iszlám ívet”.

Ennek az ívnek két ága van. Az egyik, amelyet Szaúd-Arábia finanszíroz, Törökországot köti össze – Macedónián, Koszovón és Albánián keresztül – Boszniával, s elsősorban az EU ellen irányul. A másik, amelynek szintén Törökország a kiindulópontja, Pakisztánon keresztül halad Közép-Ázsia muzulmán köztársaságai felé, s nyilvánvalóan Oroszországot veszi célba. Egyébként az iszlám mozgalmat az Egyesült Államokkal hagyományosan szövetséges arab államok is bőkezűen támogatják fegyverekkel (például Csecsenföldön vagy Dagesztánban).¹¹

Új stratégiai doktrína?

Az orosz-amerikai stratégiai szövetség helyreállítása viszonylag hamar, 1997-ben egy – talán ideiglenes jellegű, de nagyon is reális – egyezséghez vezetett. A rendkívül bonyolult helyzetben az orosz és az amerikai diplomácia tető alá tudott hozni egy olyan megállapodást, amely kölcsönösen szabályozza a két hatalom kapcsolatait kisebb-nagyobb befolyási övezeteikkel.¹² Moszkva számára a tét az volt, sikerül-e csökkenteni a NATO-bővítés jelentőségét és korlátozni a NATO-hoz csatlakozó országok számát, s Oroszországot elismertetni a “nemzetek koncertje” tagjának. Washington pedig egyrészt meg kívánta erősíteni Oroszország pillanatnyi pozícióvesztését – fenntartva vele ugyanakkor a különleges stratégiai viszonyt –, könnyebb hozzáférést remélt a FÁK-országok nyersanyag-kincseihez, valamint fékezni akarta az EU s főleg az NSZK expanzióját kelet felé.

Oroszország csupán az 1980-as évek folyamán vette tudomásul ideológiai befolyásának hanyatlását, illetve határainak katonai értelemben mértéktelen kiterjedtségét. E két tényező fokozatosan átformálta az orosz geopolitikai gondolkodást. Ez magyarázta az Afganisztánból való sikeres kivonulást csakúgy, mint a köztes-európai térség esetleges finlandizációjába vetett, hiú reményeket. Az afganisztáni háború megosztotta az orosz katonai vezetést. Egyesek úgy vélték, a Brezsnyev-, majd a Gorbacsov-éra politikusai elárulták őket, míg mások kitartottak meggyőződésük mellett, hogy tévedés volt elkezdeni a politikailag rosszul előkészített s mindvégig rosszul vezetett háborút. A Szovjetunió brutális feloszlatása 1991 decemberében a geopolitikai gondolkodás megrendülését vonta maga után az új Oroszországban. A honvédelmi minisztériumban rá kellett döbbenni, hogy Moszkva ezentúl egy olyan katonai körzet része, amelynek nemzeti határai vannak. A főtisztek hangot adtak félelmüknek, hogy a NATO egy Blitzkriegben lerohanhatja országukat. Az egyik katonai parancsnok óva intette a Nyugatot, nehogy Törökország esetleg támadást indítson a Kaukázusban, mert ez, szerinte, elkerülhetetlenül a harmadik világháború kitöréséhez vezetne.¹³

Az 1992-ben készült “Stratégia Oroszország számára” című jelentés ugyanakkor, Bajev szerint¹⁴, eléggé egyértelműen kijelöl két szempontot: egyrészt azt, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek az érdekei a jövőben egyre inkább különbözni fognak Oroszország érdekeitől; másrészt, hogy a stratégiai elsőbbségnek a “közel-külföldet” kell megilletnie.¹⁵ 1993-ban kezdődnek a NATO kibővítésével kapcsolatos, hiábavaló orosz tiltakozások, ekkor bontakozik ki a NATO Partnerség a békéért programja, s 1993-at követően jön létre Európa közepén az amerikai katonai támaszpontok láncolata is. 1994-ben a csecsen hatóságokkal támadt ellentét – a török és az amerikai titkosszolgálat aktív közreműködésével és támogatásával – szabályos háborúvá eszkalálódik. A háborút az orosz haderő bizonyos fokig elveszíti. A jelenlegi – sok szempontból hasonló gyökerű – konfliktus Dagesztánban és Csecsenföldön rendeződni látszik, másrészt viszont 1992 óta Oroszország a Balkánon is jelen van az ENSZ, illetve a NATO békeerőfeszítései keretében.

Nagyhatalmi játék a Balkánon: a “Nyugat”, majd Oroszország… és Kína beavatkozásai

A jugoszláv válság kezdetén, 1990–91-ben az európai diplomácia a konfliktust az ENSZ bevonásával próbálta megoldani. A második világháborút követő egyik ismert mondás parafrázisával élve: az EU azt szerette volna, ha “lecsendesítheti a kedélyeket az embargóval, távol tarthatja az oroszokat és az amerikaiakat, s beavatkozásra késztetheti az ENSZ-t.” E stratégia azonban 1993–94-ben csúfos kudarcot vallott. Minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük: bukását Németország EU-n belüli aszimmetrikus helyzete okozta, illetve még inkább a növekvő egyetértés az EU meggyengítésével kapcsolatban a hamvaiból feltámadó Oroszország és – az ovális teremben s annak falain kívül egyaránt “rámenős”– Clinton vezette Egyesült Államok között. 1994 februárjában a balkáni helyzet fontos új fejleménnyel egészült ki azáltal, hogy az oroszok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori Jugoszláviában. (Látványosan illusztrálta ezt az a tévéfelvétel, amelyen vagy száz orosz harckocsi és csapatszállító jármű ereszkedik alá a Szarajevót övező dombokról, a város védelmének megerősítésére.) Először fordult elő a történelemben, hogy az orosz hadsereg ilyen mélyen behatolt a Balkánra – az Egyesült Államok s feltehetően egyes szövetségesei jóváhagyásával. Néhány év múlva ugyanez következik majd be Koszovóban is.

A moszkvai vezetés, élén 1992–93-tól Jelcinnel, miután számot vetett az Európában bekövetkezett mélyreható változásokkal – a Szovjetunió feloszlatása és az ezzel együttjáró szétzilálódás miatt kétségtelenül meggyengült pozícióból – egyidejűleg minden irányban folytat tárgyalásokat. Mindenekelőtt Washingtonnal és Pekinggel tárgyal – stratégiai kérdésekről. Ami Pekinget illeti, Oroszország Kínával kettős játékot folytat.¹⁶ Egyrészt bőségesen ellátja szinte mindenféle kategóriájú fegyverrel, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse, s hogy működtethesse hadiüzemeit. Másrészt viszont szimpátiával viseltet a hanellenes zavargások iránt Hszingcsiangban és Tibetben. Mindazonáltal az 1997 áprilisában aláírt orosz-kínai megállapodásban helyet kaptak azok a pontok, amelyek kifejezik a két ország mai erőviszonyait Az okmány, amelyben Oroszország immár nem hatalmas keleti szomszédként jelenik meg, három lényeges pontot tartalmaz: a fegyveres erők csökkentése és visszavonása a közös határ mindkét oldalán; a kooperáció folytatása a fegyverzetek területén; végül a két ország együttműködése, amelyhez Közép-Ázsiában csatlakozik Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is, abból a célból, hogy garantálják Peking számára: ezek az államok nem válnak a hszingcsiangi szeparatista erők hátországává.

Bár az egyezményt ünnepélyesen “stratégiai partnerségnek” keresztelték el, jelentőségét az Egyesült Államok hegemon törekvéseivel kapcsolatban sem szabad alábecsülni. A megállapodás megfelel annak az orosz-kínai igénynek, hogy a két ország erősítse eurázsiai pozícióit az Egyesült Államokkal és Japánnal, de Indiával és Pakisztánnal szemben is. A jövőben az egyezmény alkalmas lehet az orosz-kínai viszony tisztázására a koreai, a vietnami vagy az afgán kérdésben is. Ami Európára gyakorolt hatását illeti, a dokumentum megerősíti az orosz pozíciót egy “Jalta II”-egyezmény keretében (ld. lejjebb), illetve a Kaukázusban. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy mivel az aláíró államok súlya folyamatosan változik, az egyezmény – évtizedes távlatban – meglehetősen törékenynek tűnik. Mindenesetre: alkalmas lehet arra, hogy megkérdőjelezze az amerikai diplomáciában a Kissinger-doktrinát, amely szerint az Egyesült Államoknak Kínával és Oroszországgal mindig jobb kapcsolata kell legyen, mint e két országnak egymással.

1997 áprilisában tehát Peking és Moszkva aláírta az okmányt, majd 1997 májusában megbeszélésekre került sor a NATO és Oroszország közötti megállapodásról. Végül 1997 júniusában Washington bejelentette: a NATO-bővítés Magyarországra, Lengyelországra és Csehországra korlátozódik. E megállapodás, illetve döntés kizárólag a Washington és Moszkva közti tárgyalások nyomán született; ezt neveztem “Jalta II”-egyezménynek. A kínai-amerikai kapcsolatok jelenlegi romlása megerősíteni látszik a megfigyelt tendenciát. Mindenki számára feltűnt az a meghatározó szerep, amelyet 1999 tavaszán – a Balkán-konfliktus kapcsán – Kína játszott a Biztonsági Tanácsban. Először fordult elő, hogy Kína érzékelhetően és hivatalos formában beavatkozott valamely fontos európai kérdésbe.

Hipotézisek Európa s benne Oroszország számára

Bajev szerint, az eurázsiai térségben különböző szcenáriók képzelhetők el. Lehetséges, hogy e “Jalta II”-egyezmény keretében egész Köztes-Európa felosztásra kerül az Egyesült Államok és Oroszország között, ahol mindkét hatalom kialakítja majd saját befolyási övezetét. Sor kerülhet az Európai Uniónak – mint autonóm erőnek vagy mint a NATO európai pillérének – a felfegyverzésére is. Az is elképzelhető, hogy mind Köztes-Európát, mind az Európai Uniót – miként 1955-ben Ausztriát – a nagyhatalmak garanciájával semlegesítik. Oroszország határozott kiállását az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megerősítéséért ez utóbbi hipotézis melletti opciónak lehet tekinteni.

Felmerül a kérdés: hogyan határozza meg önmagát Európa – vagy még pontosabban Eurázsia – az elkövetkező évtizedek folyamán? Az egyedüli, globális szuperhatalom hipotézise előbb vagy utóbb az egykori Szovjetunió, sőt Japán amerikai gyarmatosítását jelentené (de persze ebben az esetben is fennmaradna a Kínával kapcsolatos kérdőjel). Egy másik feltételezés szerint három pólusú szerkezet jöhet létre az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Nyugat-Európával, Kína, Japán és Köztes-Európa pedig semleges pozíciót foglalna el, ami – valljuk be – egyre kevésbé valószínű alternatíva. A globális forgatókönyv, amely számomra jelenleg a legvalószínűbbnek tűnik, világméretű, multipoláris geopolitikai struktúrát feltételez, amely földrajzi válságövezetekből, a világ fokozatosan semlegesített részeiből, illetve – a bipoláris korszakhoz képest – instabilabb hatalmi egyensúlyokból állna. Az Egyesült Államok uralkodó helyzetéről alkotott kép mindenesetre tartósnak bizonyulhat, ami megszabhatja az események irányát. Kérdés, melyik az a két- vagy háromféle hipotézis, amely az eurázsiai földrész szemszögéből kirajzolódni látszik?

Az első az egykori Szovjetunió, majd Oroszország teljes vagy részleges széthullását feltételezi, s olyan geopolitikai űr létrejöttével számol, amelyet nyugat-keleti irányból az EU lenne képes kitölteni. Ez számtalan konfliktus nyomán egy eddig nem ismert nagyságrendű eurázsiai szövetség kialakulását jelentené, ami a világ fennmaradó részét aggodalommal töltené el. Egyesek magának Oroszországnak a felbomlását sem zárják ki, s emlékeztetnek arra, hogy az Orosz Föderációt alkotó nyolcvankilenc régió, illetve autonóm köztársaság évek óta a függetlenedés jeleit mutatja a moszkvai “központtal” szemben. Ezeket a törekvéseket, persze, a külföldi hatalmak is felkarolják: Kína vagy Japán Szibériában, az Egyesült Államok pedig a Kaukázusban. E hipotézist alapul véve, növekedne a háborúk kitörésének veszélye, jelesül Európa közepén, ahol már ma is léteznek katonai konfliktusok. Ennek megfelelően, nagyon is érthető, hogy az EU és az USA egész politikája a XX. század utolsó évtizedeiben, paradox módon, egyidejűleg igyekezett meggyengíteni és megerősíteni mind Oroszországot, mind az Európai Uniót.

A második feltételezés azt sugallja, hogy az egykori Szovjetunióból – a hagyományos Oroszország körül – kialakuló jövőbeni konföderáció továbbra is garantálni tudja az utóbbi számára a nagyhatalmi státuszt, más, hasonló méretű hatalmak között. Ilyenformán ellensúlyt képezhet Észak-Amerikával, Kínával és a többi nagyhatalommal szemben. Sőt, ezek jóváhagyásával azt is megengedhetné, hogy Nyugat- és Köztes-Európa katonailag leértékelődjön, s a III. évezredben “a világ semleges Svájcává” váljon, hasonlóan Svájc második világháború alatt játszott szerepéhez. Ez egyfajta új “rapallói szellem” kialakulásához, s egy új – a gyengéknek az erősekkel szembeni stratégiáján alapuló – megállapodáshoz vezethetne.

Ez a hipotézis láthatóan ebbe az irányba mutató javaslatok kidolgozására ösztönöz: leszerelés a hagyományos fegyverzetek területén, amely magában foglalná a FÁK országait is; páneurópai biztonsági struktúrák kialakítása az EBESZ keretében; a rövid és közepes hatósugarú nukleáris fegyverek felszámolása; a stratégiai fegyverek számának ellenőrzött csökkentése; önálló, európai, hagyományos haderő felállítása. A javasolt intézkedések együttes hatása Nyugat- és Közép-Európa nagyfokú leszerelését és – gyakorlatilag – atommentesítését eredményezné. Úgy tűnik, ez részben, legalábbis bizonyos mértékig, meg is kezdődött már. Ami pedig Oroszországot illeti, vajon tényleg “felparcellázzák és gyámság alá helyezik” majd, ahogyan – utánozhatatlan eleganciával s vállaltan az amerikai hegemónia szellemében – Brzezinski fogalmaz?¹⁷

A geopolitikai viták főbb irányzatai Oroszországban

Oroszországban a viták jelenleg az itt vázolt körülmények között zajlanak. Minden résztvevő egyetért abban, hogy napjainkban a világ geopolitikai szempontból az ötödik nagy korszakát éli, mely az “amerikai rendhez” igazodik. Az első korszak a vesztfáliai békét követő időszak volt a XVII. században, ezt követte a napoleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus, majd – az első világháború után – a versailles-i békék korszaka, s végül a bipoláris jaltai rendszer 1944–45-től. Neumann¹⁸, Kortunov és Sakleina¹⁹, valamint Zjuganov²⁰ az elmúlt évek orosz geopolitikai gondolkodásában nyugatosokat, nacionalistákat, nemzeti kommunistákat és centristákat különböztet meg.

Az első csoportból elsősorban Arbatov, Puskov, Zoltarjov, Trenyin, Kokosin, Konovalov és Oznobiscsev nevét kell megemlíteni. E sokszor “liberálisoknak” vagy “atlantistáknak” is nevezett “nyugatosok” baráti kapcsolatokat szorgalmaznak az Egyesült Államokkal, s abban reménykednek, hogy az amerikaiaknak az európai ügyek rendezéséhez (ld. Balkán) továbbra is szükségük lesz Oroszországra. Úgy vélik: Moszkvának külkapcsolataiban a “közel-külföldnek” kell elsőbbséget biztosítania. Oroszországnak a szóbanforgó országokat, ahol az orosz kisebbség védelemre szorul, geostratégiailag stabilizálni és semlegesíteni kell. Kérdés azonban, hogy az efféle stabilizálási és semlegesítési kísérletek nem bizonyulnak-e hiábavalónak, amint Csecsenföld, Azerbajdzsán vagy Dagesztán esete tanusítja. Vajon nem túlságosan is jelentősek itt az Egyesült Államok, sőt az EU érdekeltségei?

A nyugatosok egy részének felfogása – többek között Pozdnyakov, Karaganov, Rogov és Puskov sorolható ide – inkább “eurázsiainak” nevezhető. őket kevésbé bűvöli el az USA, s ennek megfelelően Oroszország és Németország, illetve az Európai Unió közti szövetségre törekszenek. Ez az irányzat az említett “rapallói szellemhez” közelít, s úgy tesz, mintha az EU nem is lenne része az Egyesült Államok befolyási övezetének.

Ami a “nacionalistákat” illeti – vezéralakjaik: Asztafijev, Dugin, Liomonov vagy Mitrofanov –, gondolkodásukat a pánszlávizmus, a sztálinizmus, a hagyományos antiszemitizmus és az ortodoxia, sőt némi birodalmi jellegű monarchikus szellem is ihleti. Szerintük Európa szemben áll az oroszokkal és általában a szlávokkal, akiket ellenséges elemeknek vagy valamiféle idegen testnek tekint. A nacionalisták a forradalom előtti eszméket mai gondolkodásmóddal társítják, mindenki számára közérthető, mozgosító nyelvezetet használnak, a nagy többség törekvéseinek igyekeznek hangot adni, s az orosz ortodox egyház egyes köreinek támogatását is élvezik. De vajon tartható-e álláspontjuk? Valóban azonosul-e minden szláv nép Oroszország ügyével? Nincsenek-e az érintett országokban jelentős számban olyan nem-szláv kisebbségek, amelyek kirekesztettnek tartanák magukat, s állandó kockázati tényezőt jelentenének.

A “nemzeti kommunisták” álláspontjáról Zjuganov említett műve alapján megfelelő képet alkothatunk. A Kortunov, Lebegy, Garejev, Dvorkin, Naracsnyiszkaja vagy Podberjozkin nézeteivel jellemezhető irányzat közel áll az “etatistákhoz” (ld. lejjebb), a nagyorosz nacionalizmushoz, illetve a hagyományos “eurázsiai” gondolathoz. A nemzeti kommunisták – az Egyesült Államok hegemón hatalmára hivatkozva – a hadsereg ütőképességének helyreállítását és a fegyverexport stratégiai szerepén nyugvó politika kialakítását hirdetik. Reményeik szerint a bipoláris rendszer fokozatosan multipolárissá alakul át, következésképpen élesen szembenállnak a NATO-val. Meglehetősen fenyegetően lépnek fel azokkal a köztes-európai országokkal szemben, amelyek beléptek vagy be kívánnak lépni a NATO-ba, részt vesznek a békepartnerségi programban, illetve területükön amerikai támaszpontok létesítését engedélyezik.

Zjuganov – nem teljesen megalapozatlanul – úgy véli: “a liberalizmus ideológiájának hatalmas szerepe volt a Szovjetunió lerombolásában, aminek katasztrofális következményei ma honfitársaink millióit sújtják. A demo-liberális kísértés [sic!²¹] számos szovjet embert vitt tévútra, különösen az értelmiség köréből.” Zjuganov nem ad magyarázatot arra, mindez hogyan s miért következhetett be. Vajon nem volt-e valami olyasmi magában a szovjet rendszerben, ami ebbe az irányba mutatott? Az afganisztáni háború kudarcáért nem a Szovjetunió vezetői voltak-e felelősek? Nem hagyják-e gyakran figyelmen kívül ennek az irányzatnak a képviselői Kína vagy Japán, sőt az Európai Unió vagy India jelentőségét? Újdönsült geopolitológus szerzőnk Kínáról csupán könyve 164. oldalán tesz említést, s ráadásul láthatóan nem veszi tudomásul, hogy Oroszország immár Kína junior partnerévé vált.

Végül a “centristákat” vagy “etatistákat” a minisztériumok különböző magas rangú tisztségviselői és olyan kutatók alkotják, mint Migranyan, Boguratov, Kazjannov, Kumacsev, Plesakov, Zatulin vagy Szalmin. A volt miniszterelnökhöz, Primakovhoz hasonlóan elegük van abból, hogy tétlenül nézzék hazájuk szétesését és nemzetközi befolyásának elvesztését. Elítélik a nemzetközi pénzügyi intézményektől való abszurd mértékű függést, ugyanakkor tartanak a szélső nacionalizmus elszabadulásától. Meg akarják őrizni Oroszország nagyhatalmi pozícióját az eurázsiai térségben; az Egyesült Államokkal szemben, ha nem is agresszív, mindenesetre határozott magatartást kívánnak tanúsítani, s teljesen logikusan, szövetségre törekszenek Kínával. Alighanem az új elnök, Putyin is ebbe a csoportba tartozik.

Az etatisták Oroszország befolyási övezetén belül a beavatkozás szükségességét vallják, bármely rendelkezésre álló eszköz igénybevételével, hogy megvédjék az ország “legitim érdekeit”. Ez vonatkozik Közép-Ázsiára, a Kaukázusra, Belaruszra vagy Ukrajnára egyaránt. Itt is felmerülnek persze bizonyos kételyek. Vajon rendelkezik-e Oroszország a szükséges eszközökkel e célok eléréséhez? Érdekében áll-e az uralkodó osztálynak, hogy lemondjon a nyugati multinacionális vállalatokkal és bankokkal való együttműködésről? Nem kötött-e például a Lukoil – a magánkézben lévő orosz kőolajtársaság – együttműködési megállapodásokat a nyugati cégekkel a Kaukázusban található nyersanyagkincsek kiaknázására, s ez nem áll-e szöges ellentétben Oroszország érdekeivel?

1999 tavaszán, miközben teljes erővel folyt Jugoszlávia bombázása, Moszkvában nemzetközi résztvevőkkel vitát rendeztek, amely rávilágított az orosz geopolitikai gondolkodás jellemzőire. Mint Lloyd²² beszámolt róla, a legkülönbözőbb irányzatokból kikerülő orosz vitapartnerek ízekre szedték a Clinton-doktrinát, vagyis azt a NATO által hangoztatott érvet, miszerint a bombázások humanitárius célokat szolgáltak. Hangsúlyozták: a valóságos amerikai stratégiai érdek sokkal inkább az Európai Unió s konkrétan a frissen bevezetett euro gyengítése volt. Elutasították azt a nemzetközi jogi hivatkozást is, amelynek nyugati védelmezői szerint különbséget kell tenni az ENSZ formális és a NATO morális joga között. Vernet²³ szerint voltak olyan hangok is, amelyek Oroszország sürgős újrafelfegyverzését és az atomfegyverek újratelepítését követelték Belaruszban s természetesen Kalinyingrádban is. Mások Oroszország elzárkózását javasolták a megbízhatatlannak bizonyult nyugati világtól.

Orosz stratégiai koncepció a XXI. századra?

2000 január elején – tehát már Putyin égisze alatt – a Kreml megjelentette azt a dokumentumot, amely meghatározza az ország új stratégiai koncepcióját.²⁴ Az okmány, úgy tűnik, egyrészt tekintetbe veszi a Moszkva és Washington közti kapcsolatok megromlását, másrészt tükrözi az új orosz adminisztráció mai, sajátos szempontjait. Felfogható ügyes – bár esetleg csupán ideiglenes jellegű – kompromisszumnak is a “nyugatos”, a “nemzeti kommunista” és az “etatista” doktrinák között a jelenlegi, választások előtti időszakban. Értelmezéséhez alighanem azt is tekintetbe kell venni, hogy míg a szovjet-orosz haderő 5 millió katonából állt, a jelenleginek a létszáma csupán másfél millióra tehető.

Az új stratégiai felfogásban látványos módon tükröződnek az ország belső viszonyai. Először is, a dokumentum szerzői a rossz társadalmi-gazdasági helyzetet alapvető nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekintik. Emiatt az okmány egy sor feladatot jelöl meg – a kormányzat számára. Másodszor: a dokumentumban hasonló kockázati elemnek minősül a kiterjedt bűnözés és a terrorizmus által megtestesített veszély, illetve – harmadszor – az előző két tényezőből fakadó szociális feszültség is.

Külpolitikai téren a dokumentum több, egyirányba mutató kockázati tényezőt nevez meg. Egyrészt megállapítja, hogy az amerikai hegemónia egyoldalúan katonai eszközök igénybevételével érvényesül, semmibe véve a népek jogait. Ekként megy végbe – a köztes-európai országok egyszerű csatlakoztatásával vagy különböző katonai programokba való bevonásával – a NATO keleti terjeszkedése, amelyet kiegészít amerikai katonai támaszpontok létesítése a világ minden pontján. Másrészt – mutat rá a dokumentum –, az USA és “nyugati” szövetségesei az orosz befolyás csökkentésére törekszenek Európában, a Közel-Keleten, a Kaukázusban és a csendes-óceáni térségben. Végül pedig: tömegesen jelennek meg nyugati multinacionális vállalatok és bankok Oroszország olyan hagyományos befolyási övezeteiben, mint a Kaszpi-tenger vagy Közép-Ázsia.

Az orosz álláspontban bekövetkezett változást az atomfegyverek felhasználásával kapcsolatban ebből a nézőpontból kell megítélni. Korábban ezeknek a fegyvereknek a bevetését csak akkor tekintették igazolhatónak, ha Oroszországnak mint szuverén államnak a léte látszott kockán forogni. Most viszont minden esetben indokoltnak minősül a nukleáris arzenálhoz folyamodni, amikor – akár nukleáris, akár konvencionális eszközökkel végrehajtott – fegyveres agresszió nyomán a védelem lehetőségei kimerülnek vagy hatástalannak bizonyulnak. Fontos kiemelni, hogy az orosz vezetés ezentúl az atomfegyverek bevetését mind Oroszország, mind szövetségesei elleni agresszió esetén fontolóra veheti. Kérdés, vajon “szövetségeseken” csupán Belaruszt, Grúziát és Örményországot kell-e érteni – ami még érthető lenne –, vagy pedig olyan “baráti országokat” is, mint Jugoszlávia, Irak vagy Irán? A Putyin-féle dokumentum nem ad választ a kérdésre.

Látható: Moszkvát hagyományos fegyvereinek s magának a hadseregnek a gyengesége arra szorítja, hogy az atomfegyverekre apelláljon, ugyanúgy, ahogyan ezt a NATO maga is tette az 1950-es és 60-as években, annak érdekében, hogy kiegyenlítse a Szovjetunió akkori konvencionális fölényét. Bár az új katonai doktrinára kétségtelenül hatottak választási szempontok is, mégsem pusztán ilyen megfontolások alapján fogant.

Oroszország és az Európai Unió semleges országai

Egyes országok semleges pozíciója a világban geopolitikai szeizmográf gyanánt működik, amennyiben jelzi, hogy egy adott helyzetben milyenek a különböző nagyhatalmi szereplők erőviszonyai. Ezért különösen érdekes megvizsgálni az európai semleges államokkal kapcsolatos orosz geopolitikai gondolkodás és gyakorlat elmúlt évekbeli változását. Emlékeztetőül: az Európai Unió tizenöt tagállama között – különböző formában – négy semleges ország található: Írország, Svédország, Finnország és Ausztria, amelyek mellett ott találjuk még Svájcot, Lichtensteint, a Vatikánt stb. Lobova, Rathkolb és Löw írásai²⁵ alapján – szemléltetésképpen – tekintsük át, hogyan alakult Ausztria semlegessége a Szovjetunió megszűnése óta. (A Putyin-féle dokumentum ezt a kérdést egyébként nem érinti.)

Az 1990-es évek elején a moszkvai vezetés erőfeszítéseinek középpontjában a belső helyzet stabilizálása, illetve egy, az EBESZ-re épülő “európai biztonsági struktúra” kialakítása állt, az európai országok, az Egyesült Államok és Kanada részvételével. Egyidejűleg Ausztriában a kereszténydemokrata párthoz közel álló politikai körök egy része úgy vélekedett: a hidegháború befejeződésével a semlegesség értelmét vesztette, ezért helyes lenne minél előbb lemondani róla. A szociáldemokrata párt azonban következetesen szembeszállt ezzel a véleménnyel. A két politikai párt álláspontja közötti kompromisszumot mindezideig az “új európai biztonsági struktúra” megteremtése körüli eszmefuttatások testesítették meg.

1999-ig az osztrák koalíciós kormány pozíciója és az orosz felfogás között kölcsönös közeledés volt tapasztalható. A Szovjetunió, majd Oroszország, illetve Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása azonban állandó egyensúlyhiányt teremtett Európában, amely meg-megújuló vitákat gerjesztett Ausztriában, annak ellenére, hogy a közvéleménykutatások világosan mutatták, az osztrák nép következetesen ellenez mindenféle változást az ország semlegességével kapcsolatban. Oroszország állami létének konszolidálatlansága – természetesen – módosította az osztrák semlegességgel kapcsolatos orosz álláspontot. Ahogy korábban Finnország és Svédország esetében is, az orosz vezetés Ausztria európai uniós csatlakozását is kénytelen volt látható ellenszolgáltatás nélkül elfogadni, s eltűrni a szóbanforgó országok “flörtölését” a NATO-val. 1994 decemberében aláírták Ausztria csatlakozási szerződését, amelyet azután 1995 júniusában az osztrák polgárok 67%-a népszavazáson szentesített. Az orosz félelem a germán világ európai megerősödésétől ugyanúgy félre lett söpörve, mint az osztrák semlegesség esetleges megkérdőjeleződése az európai biztonsági szerződések kétértelműsége miatt.

Moszkvában egyes “nyugatosok” úgy vélik: a semleges országok csatlakozása a különböző európai struktúrákhoz kedvező hatással lehet az Európai Unió egészének semlegesítését szorgalmazó törekvésekre. Az orosz diplomaták és geopolitikai szakértők egyaránt dicsérően szólnak Ausztria óvatos magatartásáról a NATO 1994-95-ös Bosznia-hercegovinai és 1999-es jugoszláviai intervenciójával kapcsolatban. Véleményük szerint az osztrák semlegesség továbbra is a stabilitás fontos tényezője Európában. Javasolják, hogy az osztrák semlegességet a jövőben Oroszország és a NATO közösen szavatolja.

E javaslatok nyilvánvalóan nem vetnek számot a következő tényekkel. Egyrészt három közép-európai ország azóta belépett a NATO-ba, s közülük kettő – északról és keletről – szó szerint bekeríti Ausztriát. Az amerikai katonai támaszpontok és főhadiszállások Magyarországon, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában erősítik ezt a bekerítettséget. Másrészt előre látható, hogy Európa semleges államainak semlegessége a jövőben csupán az érintett országok közvéleményét érintő kérdés marad. Márpedig tudjuk, hogy a közvélemény gyakorta esik manipuláció áldozatául, miként ezt számos eset tanusítja, az Irak elleni háborútól a Balkán “humanitárius célú” és Európai Unió ellenes balkanizálásán át az iszlám mozgalmak elleni, amerikai vezetésű, erősen kőolajszagú küzdelemig a Kaukázusban. Végül a kereszténydemokrata jobboldal és a szélsőjobb 2000 februárjában megkötött koalíciója Ausztriában esetleg az osztrák NATO-csatlakozás előkészítője lehet. Ez magyarázhatja, hogy Washington Brüsszelnél lényegesen megértőbb az osztrák kereszténydemokrácia magatartása iránt.

Jegyzetek

1 A geopolitika, értelmezésem szerint, egy adott ország vagy régió belső és külső erőviszonyainak a világ más országaihoz vagy régióihoz viszonyított térbeli dimenzióját tanulmányozza.

2 Baev, Pavel K. (1996): The Russian Army in a Time of Troubles, PRIO-Oslo, Sage, London. Ugyanő és mások (szerk.) (1997): Geopolitics in the post-Wall Europe, Security, Territory and Identity, PRIO-Oslo, Sage, London. Pavel K. Baev [Bajev] a szovjet hadsereg egykori főtisztje, később az Orosz Tudományos Akadémia és a híres oslói Nemzetközi Békekutató Inztézet kutatója. E két mű, ismereteim szerint, a legalkalmasabb a szovjet, majd az orosz geopolitikai törekvések megértéséhez. Az orosz geopolitikai és diplomáciai gondolkodásról ld. még: Sakleina, T., Kortunov, A. & Kiss, I. (1998): Doktrinák és alternatívák az orosz külpolitikai gondolkodásban: 1992–1998, COLPI, Budapest.

3 Az orosz geopolitikai gondolkodásról és az ország tegnapi és mai határairól ld. Matiunin, Sergej (1996): “The Russian Historical and Political Thought towards the conception of the East-Central Europe”, in: A. Dumala & Z.J. Pietras: The future of East-Central Europe, a colloquium hold in June 1994. Marie-Curie-Sklodowska University Press, Lublin.

4 Ld. Ziouganov, Guennadi (1999): La Russie après l’an 2000: vision géopolitique d’un nouvel État, préface par le général Pierre M. Gallois, MITHEC, Morsang-sur-Orge. E francia nyelvű mű nagy jelentőségű Oroszország geopolitikai gondolkodásának megértése szempontjából. Kiváló bevezetéssel szolgál a geopolitika mibenlétéről általában és konkrétan Oroszország geopolitikájáról, egészen a kezdetektől. A könyv egyértelműen és tudatosan a “nemzeti kommunista” gondolkodásmód irányzatához tartozik, anélkül, hogy a szerző az irányzat egyes képviselőinek túlzásaiba esne. Mindazonáltal a szerző nem mulasztja el, hogy felvesse “a lengyel szomszéd által, Moszkva meggyengülésének köszönhetően elbitorolt, mindig is orosz földek visszatérését”, “a Kaukázus visszacsatolását orosz fennhatóság alá”, “a Szovjetunióval szembeni geopolitikai összeesküvés három fázisát” (94., 96. és 107. o.). Az amerikaiak hangoztatott és jól ismert idealizmusa mintájára, a szerző hangsúlyozza, hogy “történelmünk ezer esztendeje egyértelműen tanusítja: idealista nép vagyunk.” (103. o.) A mű utolsó három része kissé erőtlenebbnek tűnik: normatívabb, kevésbé elemző jellegű, inkább a szerző – vagy legalábbis a kötet szerkesztőinek – olykor zavaros politikai opcióit tükrözi.

5 Vö. Lacoste, Y. (szerk.) (1993): Dictionnaire de géopolitique, Flammarion, Párizs, s különösen az Oroszországról szóló címszavakat, amelyek szerzője Ch. Urjewicz és Y. Lacoste, s amelyek bizonyos passzusai prófétikusaknak tűnnek.

6 Kissinger szerint egyébként, Washington az 1914–18-as háború végén felismerte egy erős Oroszország fenntartásának szükségességét – a Japán által megtestesített veszéllyel szemben. Kissinger, Henry (1996): “Die erschreckende Revolution in der Nato”, Welt am Sonntag, augusztus 15. Uő. (1995): Diplomacy, Simon & Schuster, London. [Magyarul: Diplomácia, Bp. 1998.] Uő. (1992): “Réflexions sur un nouvel ordre mondial”, Politique Internationale, n°54, 1991–1992. tél, és “The New Russian Question”, Newsweek, 1992. február 10.

7 Hobsbawm, E.J. (1994): The Age of Extremes, Pantheon, New York. [Magyarul: A szélsőségek kora, Pannonica, Bp., 1998.]

8 I.m.

9 Heller, Michel (1997): Histoire de la Russie et de son empire, Plon, Párizs. Heller könyve bemutatja az orosz történelem paradoxonait és konstans elemeit. Közülük az orosz múlttal és jelennel kapcsolatos dilemmákat a szerző szerint két kérdés uralja: az Ázsiához és a Nyugathoz fűződő viszony, illetve az ország “birodalmi jellege”, más szóval a “defenzív birodalmiság”, amely az anyaország biztonságát hivatott szavatolni, s amely a határok folyamatos kitolásához vezet, minthogy minden újonnan meghódított területnek vannak szomszédai, akik fenyegetést jelentenek. Nézetem szerint, itt olyan tipikus vonásról van szó, amely a világ minden eddig ismert birodalmára jellemző volt, s ezek között Oroszország sem kivétel.

10 De la Gorce, P.M. (1997): “L’OTAN aux portes de la Russie”, Le Monde diplomatique, július.

11 Coppieters, Bruno (szerk.) (1996): Contested borders in the Caucasus, VUBPRESS, Brüsszel.

12 La Revue OTAN (1995), “La stabilité en Europe, une stratégie à trois éléments”, különböző cikkek, 3. sz., május; idem (1996), “Vers l’élargissement de l’OTAN”, különböző cikkek, 1. sz., január; idem (1997), “La relation OTAN-Russie, élément-clé de la sécurité européenne”, 3. sz., május-június; idem (1999), “Le sommet de Washington et la crise du Kosovo”, 2. sz., nyár.

13 Azóta a támadásra kétszer is sor került, anélkül, hogy világháború tört volna ki.

14 I.m.

15 Ez az elv elsősorban az 1991-ben megalakult Független Államok Közösségének tagjaira vonatkozik, amely – a balti országok kivételével – elvben magában foglalja a volt Szovjetunió minden államát.

16 Deron, Francis (1996): “Pékin et Moscou esquissent un rapprochement pour contrer l’influence américaine”, Le Monde, április 27.; Racine, Bruno (1999): “Le continent asiatique constitue une réelle menace”, Le Monde, szeptember 14.

17 Brzezinski, Zbigniew (1997): The Grand Chessboard, American Primacy and its Geostrategic Imperatives, Basic Books, New York.

18 In Bajev, i.m.

19 In Sakleina, i.m.

20 I.m.

21 “tentation démo-libérale”

22 Lloyd, John (1999): “Fighting talk is lost on Russians”, Financial Times, május 25.

23 Vernet, Daniel (1999): “L’arrogante faiblesse de la diplomatie russe”, Le Monde, augusztus 17.

24 Ld. “Russia 2000”, Foreign Policy, n° 117, 1999-2000 tél; Brzezinski, Z. “Zwangsherrschaft der Oligarchen”, Spiegel, n° 2, 2000; az International Herald Tribune, a The Guardian, a The Financial Times, a The Times és a Frakfurter Allgemeine Zeitung 2000. január 11. és 21. közötti cikkeit; “A l’Est, dix ans de recyclage des nomenclaturas”, Cahiers marxistes, n° spécial, 1999. december. [A cikk megírása óta az orosz parlament alsóháza ratifikálta az új katonai doktrinát.]

25 Lebova, Ludmilla (1999): “Österreichs Neuttralität in der Aussenpolitik Russlands”, Europäische Rundschau, n°3; Löw, Raimund (1999): “Amerikas Österreichpolitik”, Europäische Rundschau, n°3; Rathkolb, Oliver (1997): Washington ruft Wien, US-Grossmachtpolitik und Österreich 1953-1963, Böhlau, Wien.

    “Láttam a boldogságot én,

    lágy volt, szõke és másfél mázsa.” (József Attila: Eszmélet)

A múlt év végén jelent meg a könyvesboltokban, és – tisztes ára ellenére – hamarosan el is fogyott a Szilágyi Ákos legújabb tanulmányait összefoglaló testes kötet¹. A könyv a szerző sokévi töprengésének eredményeit² tartalmazza a kontinensnyi ország sorsának várható alakulásáról, amely – így, vagy úgy – mindig meghatározza a miénket is. Most éppen úgy – tartja a szerző –, hogy a polgári életforma és társadalmi berendezkedés ottani fejletlensége következtében a kelet-európai rendszerváltás új seprői a “létező szocializmus” Augiász-istállóját ott tudták a legtisztábbra söpörni a “posztmodernnek” nevezett szép új világ, a pénztőke és a média globális uralma előtt. Hogy sorsukat előre nézzék, a magunkfajta egykori kistestvérek most tehát a legjobban azt teszik – sugallja – ha vigyázó szemüket Moszkvára vetik. Ott valósítja most meg az új rendet legtisztábban – a söpredék.

Az Oroszország elrablásának minden állítása jól dokumentált, minden következtetését tények és adatok támasztják alá. Ezek tárgyszerű vizsgálatára most természetesen nincs lehetőségem. Ami a lényeget illeti: tudom, hogy a tényekkel nem lehet vitatkozni. Legalább egy évtizede már, hogy nem akadályozza vasfüggöny meg bátortalan és felkészületlen, naiv és elszigetelt önátmentési kísérletek paravánja a globális gazdasági trend érvényesülését Oroszországban sem. (A könyv íróilag is legjobban sikerült, mert legbátrabb, személyesen is leginkább vállalt – valószínűleg majd a legtöbbet is forgatott – fejezetei éppen a Gorbacsov-érával foglalkoznak.)

A történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni – ismételgetik minduntalan, akik szeretnék elhitetni magukkal is nagyon, hogy valóban ők forgatják azt a bizonyos kereket. De hát a “posztmodern” lényege éppen az, hogy a kerekek maguktól mozognak, esetleg csak színlelik a mozgást, és nem dolgoznak, nem hajtanak semmit. Jó, azok az – egyáltalán nem hazai gyártmányú – buldózerek elvégezték Oroszországban is a maguk dolgát. A gazdasági visszaesés, a társadalmi bizonytalanság és kilátástalanság talán valamivel még nagyobb is, mint másutt. De hát végül is milyen mélyen tud markolni egy-egy ilyen földgép? Vagy egy-egy – médiasztárrá silányult – politikus? Néha olyan furcsán pukkan, puffan és pöffen ott is a csillogó “posztmodern” felszín. Mintha még mindig dolgozna alatta valami.

Egy kicsit hitelrontó kell legyek tehát most. Nehezen hiszem, hogy akár a központi statisztika – szükségképpen torzító – adatait, akár a politikai irodalmat böngészve, akár a tévé képernyője előtt ülve, akár hivatalos kiküldetéseink során a két főváros fényesre sikált és bőkezűen dotált flaszterját koptatva, Oroszország sok arca közül most valóban az igazit ismerhetnénk meg. A közvetlen élményszerzés, a személyes kapcsolatok közlekedőcsatornáit pedig – a két ország elitjének közös erőfeszítésével – mára sikerült már csaknem teljesen elzárni.

Kremlinológusaink így valóban jórészt csak a Kreml, a politikai elit viselt dolgaival foglalkozhatnak. Az új béketábor egyik legjobban fűtött, erős bástyájáról meresztgetjük szemünket a végtelen sztyeppére. Ha nem vigyázunk, úgy járhatunk bizony, mint Esterházy Péter remek esszéjében a karácsonyi pulykasült mellé vásárolt művelt, okos kelet-európai ponty, ami (aki) így indokolja a rozsdás fürdőkádban való hosszas fuldoklását: “A fürdőkáddal foglalkozom!”.

Melyik tévéállomást fogjuk?

Mint ismeretes, annak idején Lenin a filmművészetet minősítette “számunkra” a legfontosabbnak. Ha már a való életet úgysem ismerhetjük meg, most bekapcsoljuk tehát a tévét, amely leginkább betölti a régi jó álomgyár és propagandaüzem szerepét a dolgozók(választók) tudatában. A két legnagyobb tévébárónak: Berezovszkijnak, a “közszolgálati” és Guszinszkijnak, a “független” tévé gazdájának a hatalma valóban korlátlannak tűnik. Csakhogy ez inkább a műsorok készítésére terjed ám ki! Milyen alapon feltételezzük, hogy ezek nagyobb hatást tudnak kiváltani ma a nézők millióiban, mint annak idején a “termelési” drámák, regények, vagy filmek?

A szerző irigylésre méltó hozzáértéssel elemzi, hogyan építette fel a Kreml Berezovszkij és az ő csatornái segítségével Jelcin, Javlinszkij, Lebegy és a legutóbbi elnökválasztás többi szereplőjének a figuráját, vagy hogyan próbálja most betonba paszírozni – részint ugyanezeket, részint – Luzskovot és Primakovot, sőt – Putyint. Annyit lehet csak hozzátenni ehhez: láttuk mi ezt a magunk példáin is. – Hogy mit ér, meddig érvényes egy-egy ilyen média-kreálta figura.

A kórházi folyosón a lábadozó kiskatonák a tévét nézik persze. De tudják jól: amíg vérükbe fagyva a senkiföldjén hevertek, minden a legközelebbi bajtársukon meg a szanitécen múlott, s azokon a pravoszláv kispapokon, akik nyakra-főre szökdöstek ki a frontra, hogy a haldoklóknak feladják az utolsó kenetet. Szerencsére sikerül néha egy-egy igazi tévésnek is kijutnia a frontra. Még az előző hadjárat idején, amikor szinte teljes volt a hírzárlat, képviselői igazolványának köszönhetően az ismert pétervári tévézsurnaliszta, Alekszandr Nyevzorov a bugyonovszki kórház védelméről készített egy kivételes értékű dokumentumfilmet Tisztítótűz címmel.

A kiképzetlen újoncokból álló, dezorganizált egységével kínlódó névtelen orosz ezredes Samil Baszajev jól kiképzett és mindenre elszánt harcosaival állt szemben ott. A filmen a könnyen mozgó csecsen gerilla az oroszokat mindenáron be akarja csalogatni a kórházba, amelynek a betegeit túszként kezeli. Az ezredes úgy tartja azonban, hogy nem a kórház épülete a fontos, hanem a betegek. Ezért – óriási véráldozattal – azok elvonulási útvonalát biztosítja, mielőtt tűz alá venné az épületet. És a katonák egyre pontosabban és egyre fegyelmezettebben hajtják végre a parancsait. Életre szóló barátságok születnek…

Akármi legyen is a véleménye a vietnámi háborúról, egy amerikai cipészmester még ma is szívesebben veszi maga mellé – még ha akár más is a bőre színe – egy akkori harcostársát segédnek, mint egy – bármily kiváló papírokkal rendelkező – idegent. Az afganisztáni frontharcosok szövetsége sem csupa marxista-leninistából meg brezsnyevistából áll. Így lesz ez biztosan ennek a háborúnak a veteránjaival is. A zsoldját mindenki egyformán felveszi, de nem egyformán harcol. Itt aztán kiderül egy-kettőre, hogy ki az igazi katona és ki az igazi férfi.

Ahogy a robotoknak a munkásosztályhoz, úgy a “posztmodern” haditechnikának sincs ehhez jószerivel semmi köze. Az amerikaiak nemrég az Adria felett jóformán ki sem merték dugni az orrukat a szárnyasrakétáikból. És nemcsak azért, mert nagyon nem szeretik kilyukasztatni a saját bőrüket. Hanem mert azt sem igen tudták, hogy hol vannak, azt pedig végképp nem, hogy – miért. Ezért, s nem a radarok hibája miatt nézték MIG-nek a kifutópályán felállított deszka repülőgépet és bunkernek a cigányputrikat. Ezért, s nem a rossz térképek miatt lőtték ripityára Belgrádban a kínai nagykövetséget.

Nyevzorov filmjében az oroszoknak csak egyetlen tankjuk van. Amikor ennek kezelője fogságba kerül, megtagadja, hogy átálljon a terroristákhoz. Ezért aztán azok szabályosan lefejezik. Az első alkalmas személy a helyére áll azonban, és végül sikerül megmenteni a túszokat. A film végén tájékoztat egy felirat: a sikeres akció után nem sokkal a felkelők a kórházat újra visszafoglalták. Tudjuk, hogy Jelcin – csak mert választási kampányához még egy jó pontot akart szerezni – nemsokára vissza is rendelte aztán a hadsereget.

“Sorkatonák – oszolj!”

Nem hiszem, hogy az Oroszország elrablásának bármi köze is lenne az SZDSZ újabb katonapolitikai doktrínájához. Talán inkább fordítva. Szembetűnő mégis a szemléletbeli – elnézést az archaikus szóhasználatért! –, ideológiai rokonság.

“A posztmodernitás a javakat, szolgáltatásokat, információt, biztonságot stb. termelő, személytelen és eszmétlen piaci, pénzügyi és állami apparátusok világhálószerű kiterjesztésének és megszakíthatatlan    működésének kemény tényén áll és bukik”³

– ez Szilágyi Ákos kiindulópontja. Ugorjuk át most az utolsó, baljós szót! A jövő most egyértelműen a zsoldosoké és egyéb hivatásosoké, valamint a tévé-, internet- és mobiltelefon-fogyasztóké. Ami pedig az újratermelésüket illeti – a mesterséges megtermékenyítésé és a klónozásé a jövő. Rendben van. De azért egy puszit csak szabad kérni a doktor bácsitól? Az orosz hadseregben működnek már tábori lelkészek, de ott vannak még az úgynevezett politikai helyettesek is. A harcoló csapatok “szellemét” azonban nem ők, meg nem is a front- és tévéújság, hanem “a nagy föld”, a hátország erkölcsi-politikai állapota határozza meg, egészen a Háború és békében Tolsztoj leírta módon.

Nemhiába emlegetem minduntalan könyvként, irodalmi műként Szilágyi Ákos tanulmánykötetét én is. Van benne valami, ami már nem a szaktudós, hanem az író, sőt a költő keze nyomát viseli magán. Pedig most, hogy a State Department Közép-Európának nyilvánított bennünket, már azt hittük, hogy vége lesz egyszeriben ennek a csúnya kelet-európai szokásnak is. Nem vagyunk mi Németh László meg Zrínyi Miklós! Legfeljebb csak – szeretnénk az lenni.

Ebben a mai “posztmodern” Oroszországban azonban Lev Tolsztojnak érzi most magát még egy olyan régi máskéntgondolkodó is, mint Szolzsenyicin. Harminckét különböző országot képviselő magasrangú diplomata gyűlt össze nemrég a moszkvai magyar nagykövetségen, hogy meghallgassák a gondolatait háborúról és békéről, Oroszország további sorsáról. Ha hihetünk Nanovfszky Györgynek, a Nobel-díjas író így kezdte szavait:

“A legfontosabb, hogy önök mind megtanulták az orosz nyelvet. Ezzel megnyílt önök előtt az út, amely az orosz nép lelkéhez vezet”.

Hogyan? Hát már nem a GDP a legfontosabb mutató? Meg hogy mit mondanak a tévékommentátorok? “Nép”, meg “lélek”? Miféle új módi ez? 1993 egy őszi vasárnapján, nem sokkal a parlament szétlövetése után saját fülemmel hallottam például, hogy az orosz drámaírók doyenje, a 83 éves Viktor Rozov, aki talán a legtöbbet tette a szovjet évtizedek primitív, vulgáris materializmusa ellen, az orosz színház szelleméről beszélt a Színészek Házában. Amit ha megtagadunk most – mondta –, akkor nemcsak területeket veszítünk majd, hanem a lelkünket is. És a Szentírásból idézett, amelyben három különböző korban és helyen három evangélista is időszerűnek érezte a következő kérdés feltevését:

“Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”⁴

Kit érdekel persze ma már, hogy mit hablatyol össze egy öreg író? Kit érdekelnek az “ideológiai mesék”? De az mégis nagyon kellemetlen volt azért, amikor Szolzsenyicin tavaly, 80 éves korában nem vette át Jelcin elnök kezéből a Szent András Érdemrendet. Vagy amikor a százéves Művész Színház előtt felállított Csehov szobor avatásakor félretolta a beszédére készülő Luzskov főpolgármestert, és maga kezdett el beszélni a hájas hivatalnokok önelégültségéről. Vagy a következő sorok a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című tanulmányában (esszéjében?, látomásában?, próféciájában?):

“Nagyapáink és apáink, amikor a halálos háború idején ‘földbe döfték szuronyukat’, és dezertáltak, hogy otthon kirabolják a szomszédjukat, már választottak helyettünk, legalább egy évszázadra, ha nem kettőre.”⁵

Mármint hogy nem akarózott meghalni nekik Szent Oroszhonért. De hát mit is várhatunk egy paraszttól? Mert hát apáink és nagyapáink itt szerte Kelet-Európában bizony azok voltak még.

“Kis szobában kis parasztok.

Egy pipázik, de harasztot.”

József Attila Holt vidék című versének ezt a két sorát emlékezetem szerint épp Szilágyi Ákos idézte egyszer a Kossuth Rádió “Gondolat – Jel” című kulturális magazinjában. Azt az örökséget illusztrálta vele, amelyet nemzedékének legjobbjai ma már nem vállalnak, sőt – a múltat most aztán végképp eltörlendő – harcba is szállnak vele. Miben különbözik azonban ettől a kis szobától egy lakótelepi félszoba? – Munkanélküliekkel, s – haraszt helyett mahorkával, soltvadkerti ezerjó, vagy vodka helyett – cukor-, vagy petro-cefrével? – Tatabányától egészen Vlagyivosztokig?

Hiába a nagy okosság meg harc, ezt a másik (modern?, archaikus?, szocialista?) Kelet-Európát nem tudtuk egy évtized alatt sem belerázni a posztmodern uniformisba, még csak mint békés tévé-, vagy hamburgerfogyasztót sem. (Lásd a nézettségi mutatók, illetve a McDonald’s fogyasztás elszomorítóan hanyatló tendenciáját az utóbbi időben!) Hiába, az nekünk még mindig túl drága. Túl intelligens. Túl ízetlen.

Kiülünk inkább a lépcsőházba, a parkba, vagy az aluljáróba. Srapnelhüvely most nincs, hogy öngyújtót esztergáljon az ember. Hát kovácsoltvas-akármiket bütykölünk a haver sufnijában. Honda motort szerelünk a Trabantba. Hajdinakását vetünk a telken, strucctojást ültetünk a Hortobágyon. Bedöfünk egy tűt. Kiugrunk egy ablakon. Belépünk a MIÉP-be.

Akármilyen torz formákban is, a kisparasztok öröksége, az archaikus-vallási világ értékei: a szorgalom és az emberi tisztesség, a helytállás, a katona-, vagy betyárbecsület ma inkább már csak ebben a körben élnek tovább. De ez nagyon széles kör. Megélni az ilyesmiből ma persze már nem lehet. Vagy talán mégis? Gondoljuk csak meg! Az államelnököt eztán a képernyőről választják majd talán a szibériai polgárok is. De hogy a helyi fakitermelő szövetkezet elnöke ki legyen, azt sem Berezovszkij, sem Guszinszkij nem tudja megmondani nekik. Legfőképpen pedig: nem felelhet aztán majd érte. Márpedig egy-egy ilyen elnök döntéseinek a súlya megfelel nagyjából egy magyar miniszterének. Különösen a környezete számára! A ruganyos ifjú miniszterelnök, akinek Borisz cár személyesen adta át az államfői hatalmat is, nem restellt tehát helyi választási irodát nyitni a jelentősebb orosz városokban.

Megkockáztatom tehát a kijelentést: ha minden tinédzsernek mobiltelefon lóg is már a fülén, és a nyilvános illemhelyeken ezüst cukorcsipesz lesz is kikészítve az urak számára, újabb és újabb inkarnációikban ezek az avas disznózsír és faggyú szagát árasztó kisparaszti ősök lesznek továbbra is a történelem főszereplői itt Közép- és Kelet-Európában. Aki látott már egy zászlóaljnyi orosz gyalogságot felkapaszkodni egy marhavagonba csajkáinak és teáskannáinak ádáz csörömpölése mellett, az érti jól, hogy miről beszélek.

A gyalogságról. A talpasokról. A háborúban és a békés építőmunka frontján. Mindegy most, hogy a szerbiai, az olasz, vagy a csecsen frontra megy-e az a vonat. Hogy magyar, ukrán, orosz, vagy szerb bakák zötyögnek-e rajta, lábuk között szorongatva a szuronyos gépkarabélyt, s csendesen tűrve, hogy köpenyük széles gallérjáról nyakukba csorogjon be a hólé. Nem lehet őket sem szárnyasrakétával helyettesíteni, sem polgárokkal. De még középosztállyal sem. A kapitalizmus legfelső fokán sem. Aki nem hiszi, menjen el Ausztriába!

Azt mondom, fogadjuk el most mégis a szerző munkahipotézisét Kelet-Európa totális “posztmodernitásáról”! Igaz, nem férnek bele sem a favágók, sem a munkanélküliek, sem a kiskatonák, sem a kisparasztok. De hát Oroszország elrablása annyira hasonlít ezeknek a mi kis közép- és kelet-európai országainknak a szétlopkodásához, ami újra vagyontalanná és hajléktalanná, sőt hazátlan munkanélkülivé tette itt a lakosság többségét.

Hátha erről van “csak” szó most is? És akkor egyszer majd csak “…elfárad a vész haragja, s a viszály elvérzik a csatákon…” – ahogy az 1848-at túlélt Vörömarty próbálta elhitetni magával A vén cigányban. Egyszercsak vége lesz a globális válságnak – a szerző szerint mindössze az “archaikus” orosz civilizáció válságának –, s élhetünk megint úgy, mint azelőtt. Szilágyi azok közé a társadalomkutatók közé tartozik, akik nagy tapintattal és megértéssel, de igyekeznek végérvényesen eloszlatni ezt az illúziót. Ez könyvének is fő érdeme.

Keletkezésük sorrendjében olvasva végig az írásokat, meggyőződhetünk arról: nemcsak a hatás kedvéért választotta a szerző ezt a címet. A jelenkori történelem legnagyobb hatású drámájának, a Szovjetunió “békés” önfelszámolásának okait kutatva, több évi munkával, fokról fokra, lépésről lépésre közelítette meg jelenlegi álláspontját: tulajdonképp ezúttal is, a legkiválóbb nyugati tanácsadók és médiaszakemberek rendezésében is Oroszország, pontosabban az Orosz Birodalom szüntelen alak- és színeváltozásáról, alkalmazkodásáról, önátmentéséről van “csak” szó.

Mennyibe kerül egy bársonyszék?

A legutóbbi parlamenti választások előtt a szovjethatalom és a tervgazdaság visszaállításáért harcba induló kommunisták állítólag félmillió dollárért hirdettek egy helyet a frakciójukban. De nem az összeg a fontos.

“Azt hiszem, nincs ma posztmodernebb, azaz sikeresebben szimulált ország a világon Oroszországnál” –

kezdi egyik tanulmányát a szerző.

“Oroszországban 1987-től mindmáig szinte minden szimuláció, kivéve a szimuláció apparátusát, amely viszont nem látható. Szimulált volt a forradalom és/vagy ellenforradalom, a puccs és az ellenpuccs, szimulált a restauráció, a polgárháború, a privatizáció, a stabilizálás, a korrupció- és maffiaellenes harc, szimulált a szeparatizmus (talán az egy Csecsenföld kivételével), szimulált a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, szimulált a parlamentarizmus, a plurális demokrácia és az ezeket fenyegető “fasiszta”, “vörös” és “vörösbarna” veszély, szimulált a többpárti választás, az elnökválasztás és még sok minden más” ⁶

– írja. Ez a felismerés valóban a mai orosz helyzet kulcsa. Több csapat martalóc vadászik egymásra egy sötét erdőben. Mindannyian a Komszomol és a KGB iskoláját járták ki, nagyon bíznak a felkészültségükben. Ha megreccsen valahol egy ág, egész sorozatokat engednek bele. A másik meg éppen ezt várja. – Látom a torkolattüzedet, és elkaplak! Szitává lövik ezek még egymást is egyszer, ha – ne adj Isten! – elnéz valaki valamit.

Jelcin sokáig halogatott, talán nem is egészen önszántából megtett lépése, hogy az államfői széket – a lehető legalkalmasabb pillanatban – az év “erős emberének”, a KGB mindeddig teljesen ismeretlen lipcsei és drezdai rezidensének, Vlagyimir Putyin vezérezredesnek passzolja át, szemléletes példája a mai orosz futballnak. – Putyin vette a labdát, és első dolga volt szétütni Jelcin emberei között. Most készül éppen a visszacsapás. Mindenesetre:

“Ha Oroszországban 1989 és 1999 között az orosz társadalom legsajátosabb belső ellentmondásai törtek volna felszínre és vezettek volna a szovjet rendszer bukásához, ha az orosz társadalom leginkább modernizálódott – politikai vagy civil értelemben felszabadult és e szabadságnak formát kereső és adó – rétegei nem passzív szemlélői, elszenvedői, vesztesei vagy parazitái lettek volna a ‘rendszerváltozásnak’, hanem kezdeményezői és kiharcolói, akkor az orosz emberek többsége 1991 után – politikai és eszmei beállítottságra való tekintet nélkül – nem az agónia, a végelgyengülés, a katasztrófa vagy apokalipszis csüggeteg vallási és kvázi-vallási képeiben és téveszméiben élte volna meg, ami hazájában, hazájával és vele magával bekövetkezett.”⁷

Még egy, a jelenlegivel vetekedő méretű könyv is kevés lenne hozzá, hogy kibontsuk ennek a szép, pontos és igaz mondatnak a tartalmát. Induljunk el talán azon a szálon, amelyen haladva sajnos a magunk forradalmait is csaknem mind fel lehet fejteni: “a felül lévők nem tudnak már a régi módon kormányozni”!

Alekszandr Zinovjev író-filozófus már a peresztrojka idején is gyanakodva figyelte ezt a politikai színjátékot, és szellemesen katasztrojkának nevezte el. Szerinte az orosz történelem következő sémája figyelhető meg: ha kezdenek már a dolgok nagyon rosszul menni, és a hitele elfogy, az állam mesterségesen válságot, “katasztrófát” idéz elő, hogy aztán az évezredes orosz civilizáció megmentőjeként léphessen fel, s a helyreállított “rend” (államhatalom) fenntartójaként változatlanul biztosíthassa a maga és klienseinek uralmát a társadalom felett.

A politika szereplői is mindannyian a mindenkori orosz államban látják azt a csodatévő erőt, amely képes “levezényelni” és – tegyük hozzá! – megideologizálni az orosz társadalomnak ezt az évszázados menekülését a mindeddig legnagyobbnak bizonyult katasztrófa, az amerikai vagy nyugat-európai típusú kapitalizmus mechanikus átvétele, “bevezetése” elől. Ebben aztán – a kellő berezelés után – ennek az országnak mind a jobb-, mind a baloldali vezetői mindig teljesen egyformán jeleskedtek.

“Miközben a történelmi analógiák és ideológiai mesék kedvelői tíz év óta folyamatosan a ‘zavaros idők’ (az ‘orosz szmuta’) történelmi metaforájával próbálják megvilágítani Oroszország mai állapotát, a valóság az, hogy az orosz állam egyáltalán nincs zavarban (sem a ‘megzavarodás’, sem az államzavar értelmében), hanem áll és állni akar”⁸

– szögezi le egyik tanulmányában a szerző. És – ha következtetései olykor elsietettek és túlzók is – valóban ez a mai orosz paradoxon lényege: változz, hogy a régi maradhass!

A rendszerváltásnak, vagy szerényebben reformoknak nevezett nagy politikai színjáték előző felvonásában, a “jelcinizmusban” – amelynek még a szálfatermetű szverdlovszki párttitkár volt a címszereplője, a szerző régi hőse – a korábban minden hatalmat magának kisajátító, fogcsikorgatva tisztelt “össznépi” állam nagybetegnek tettette magát, hogy szabadulhasson szociális kötelezettségeitől. A színfalak mögött eközben – az elnök és népes családjának nagyon is aktív részvétele mellett – lezajlott az össznépi tulajdon első elosztása(-rablása), sőt az első újraelosztási(-rablási) kísérletek is.

Valóban el lehet-e rabolni azonban egy ekkora országot? Nem sikerült ez eddig még senkinek. Lehet, hogy ez is csak egy paraván, egy Patyomkin-falu? A privatizáció címszó alatt Oroszországban talán nem is történt egyéb, mint hogy az állami tulajdont már addig is a magáé gyanánt használó nómenklatúra “jogilag” is magáévá tette azt?

Egy zavaros, rossz álom volt ez az egész. A “demokratikus forradalom” paravánja mögött a gazdasági, politikai és maffia-elitnek egy – még az előző rendszer árnyékában megszerveződött – agresszív és demagóg csoportja szerezte meg az államhatalmat, majd külföldi partnereinek hozzáértő kibicelése mellett gyökeresen “átrendezte” az ország veszélyesen fogyatkozó, de még mindig mesésen nagy természeti kincseit és egyéb erőforrásait. (Ez utóbbi manőver “a piacgazdaság bevezetése” címszó alatt vonult be a történelembe.)

A szerző udvariasan csökkenteni igyekszik a hazai (“vadkeleti”) tényezők szerepét ebben a dicstelen folyamatban, mondván: csupán egy kivédhetetlen globális trend eszközei voltak ők, szegény “osztályvezető-helyettesek”. És akkor ugye már inkább ők… Ha csak ebben a mi kis közép-európai mintaországunkban idézzük is fel azonban ennek a “spontán” folyamatnak a vérlázító képeit, akkor is könnyűszerrel beláthatjuk, hogy nincsen ok a szerénykedésre: szabad rablás volt ez bizony a javából, méltó folytatása a sebtében, jól-rosszul átplántált nyugat-európai típusú kapitalizmus száz év előtti első rohamának.

A “rendszerváltás” szót akkor persze még nem használták. A reformokkal azonban már a cárok is egyre-másra kacérkodtak, hát még a miniszterelnökök! A mai orosz kormánytól végre teljes történelmi rehabilitációt kapott Sztolipin egyik “legsikeresebb”, végül is a halálát okozó – a jelcinéihez annyira hasonló – reformja, a farmerek telepítése, és ezeknek az államilag támogatott kapitalista bérlőknek a kíméletlen versenye kétségkívűl az egyik fő oka volt, hogy az annak idején föld nélkül felszabadított, de a földközösség emlékét (illúzióját) még mindig őrző parasztok és katonák milliói (a lakosság több, mint nyolcvan százaléka) 1917-ben a forradalomba menekült.

Az “archaikus” és a “posztmodern” paraszt

Tolsztojról írott tanulmányában, amelyben a nagy író életművét mint “az orosz forradalom tükrét” elemzi⁹, Vl.I.Lenin így ír erről:

“Forradalmunkban a parasztságnak csak a kisebb része harcolt valóban valamelyest is szervezetten ezért a célért, és csak egészen kis része kelt fel fegyveresen, hogy elpusztítsa ellenségeit, kiirtsa a cár talpnyalóit és a földesurak védelmezőit. A parasztság nagyobb része sírt és imádkozott és “szószólókat” küldött – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében! /…/

A katona szívvel-lélekkel a parasztság ügyét támogatta, a föld puszta említésére felcsillant a szeme. A katonaságnál nem egyszer ment át a hatalom a katonatömegek kezébe, de alig fordult elő, hogy ezt a hatalmat radikálisan felhasználták volna. A katonák tétováztak, megöltek valami gyűlölt parancsnokot, de a többieket néhány nap, vagy éppen néhány óra múlva szabadon engedték, tárgyalásokba kezdtek a hatalommal, aztán puskacső elé álltak, deresre feküdtek, megint igába hajtották a fejüket – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében!”¹⁰

Megint csak a passzivitás, a részvétlenség ugye. Megint csak “felülről” és “kívülről” – Svájcból, a finnországi kunyhóból, mindenképp a nyugat-európai munkásmozgalom irányából – kellett “megnyomni” egy kicsit a dolgot. Beindult aztán, ment is egy darabig, de csak nem volt olyan, mint az igazi. Nem kell persze a mindenkori forradalmárokra hárítani minden felelősséget! Lenin és a bolsevikok is csak abból főztek, amiből Tolsztoj, Csehov és a többi nagy orosz realista: a századvég nagy nemzeti, népi tragédiájából. A vadkeleti államkapitalizmus első, századeleji kiadásával ugyanis, amely voltaképpen a Romanov-dinasztia utolsó “rendszerváltó” kísérlete volt, s egyenesen vezetett az 1917-es tragédiához, az orosz parasztság legalább annyit vesztett, mint a földbirtokos osztály. Ny.Nyekraszov Kinek jó Oroszországban? című poémájában mondja az egyik muzsik:

“A nagy lánc elszakadt bizony,

Kettőt ütött két végivel:

Az egyikkel földesurat,

Másikkal muzsikot…”¹¹

Nem vagyok biztos benne, hogy – számarányuknak megfelelően – több paraszt állt volna aztán a bolsevikok oldalára, mint nemesi értelmiségi, vagy akár földbirtokos, a “szemüvegesek”, ahogy Babel novelláiban hívják őket a vöröskatonák. Akik szerint Lenin egy kozák volt, Trockijt pedig Lejbának keresztelték el. Nem csoda, hisz a frontra küldött újságokat meg egyéb ismeretterjesztő kiadványokat már akkor sem egészen rendeltetésszerűen használták…

A bolsevik forradalom futótűz-szerű terjedésében döntő szerepe volt természetesen az értelmiség és az egész társadalom techno-optimista, már-már chilialisztikus várakozásainak is, amelyeket oly nagy művészi erővel jelenít meg Blok Tizenketten című poémája a vörös járőr élén haladó, vörös zászlót vívő Jézus Krisztussal, majd – Breszt-Litovszk és a keserű kiábrándulás után – a kétségbeesett, átkozódó és fenyegetőző Szkíták.

Nyikolaj Bergyajev Az orosz kommunizmus értelme és eredete című könyvében felhívta rá a figyelmet, hogy a forradalom előkészítésében milyen jelentős szerepet játszottak a századeleji orosz művelődési és vallási reneszánsz, az úgynevezett “ezüstkor” alkotói: Nyikolaj Fjodorov, a teurgia és a kozmizmus orosz elméletének kidolgozója, Vaszilij Rozanov vallásfilozófus, majd azok a “misztikus bolsevikok” – közéjük sorolja még az eszer párt főideológusát, Ivanov-Razumnyikot is –, akik Lenin és Lunacsarszkij invitálására 1918 elején egymás mellett szorongtak ott a Szmolnij díványán: Blok és Majakovszkij, Mejerhold és Ilja Ehrenburg, valamint Plehánov és Bogdanov egykori tanítványa, de nemsokára a Lenin, majd Sztálin “személyes foglyává” váló Gorkij, aki teurgizmusában, történelmi aktivizmusában és forradalmi utópizmusában odáig ment, hogy végül magasztaló cikkeket írt a Cseka átnevelő tisztjeinek múlhatatlan érdemeiről. Végül is nem ezen múlott azonban a dolog, hanem a hatalmas paraszti és a – nemrég még paraszt volt – munkástömegek reakcióin.

Forradalom és népünnepély

Oroszország és a forradalom találkozásában tehát nem az íróknak, hanem magának az irodalomnak, pontosabban a mítosznak, a könyvben nemegyszer szemrehányóan említett, de a parasztságra mindig is annyira jellemző archaikus, szívesebben úgy mondanám: reneszánsz életszemléletnek jutott a nagyobb szerep. Nem véletlen, hogy Rabelais-ről írott zseniális könyvében¹² Mihail Bahtyin a mediterrán farsang reneszánsz világában találja meg az orosz népi kultúra legtisztább kifejeződését, amely művének igazi témája.

“A karnevál olyan ajándék, amelyet a nép nem fentről kap, hanem maga ajándékozza meg vele magát”

– írja Goethe a Római karneválban. Nem kell hangsúlyozni, milyen különös jelentősége van ennek a megfigyelésnek Oroszországban, ahol a “fentről” kapott ajándék jobbára csak egy új – jó és kegyes – cár, vagy főtitkár, elnök meg egy-két vödör vodka képében jelent meg eddig. A gdanski munkások 1969. decemberében, a Fehér Ház körül virrasztók 1991. augusztusában viszont önkéntes szesztilalmat vezettek be.

A környező üzemek (például a Roth Front Csokoládégyár), közhivatalok (például a Külügyminisztérium), a Lenin Könyvtár és a belvárosban elhelyezkedő akadémiai intézetek szakszervezeti bizottságai nagy termoszokban forró kávéval és teával látták el a forradalmárokat. És azok épp a tulajdon önzetlenségüktől mámorosodtak meg annyira, hogy csak úgy másztak a tankokra felfelé. (Mint a legújabb dokumentumokból kitűnik¹³, a felkelés vezérkara nem volt azonban ennyire absztinens. Minden visszaemlékező fontosnak tartja megemlíteni azt a dúsan terített svédasztalt a Fehér Ház negyedik emeletén, amely mellett a legfontosabb kérdések eldőltek.)

A nép persze ilyen is, meg olyan is. Dolgozni azonban mindig kell valakinek. A nép ezért mindenesetre – halhatatlan. Ebből a felismerésből táplálkozik kifogyhatatlan életöröme és életereje, amely átüt a sztálinizmus legsötétebb éveiben született Bahtyin-mű minden lapján, és amely – a gyárudvaron ültetett krumplitól és a lakótelepi gardróbokban felfűzött szárított halaktól és gombáktól a csecsenföldi hőstettekig számtalan csalhatatlan jel mutatja – képes reális és hatékony tényezőként részt venni a mai orosz életben is.

Lám a “jelcinizmusnak” is vége lett egyszer. De azért nem múlt el nyomtalanul. Nagy a nyomorúság, és egyre több a vér. Az elitnek a Chicagóvá átalakított Moszkva “posztmodern” díszletei között űzött politikai színjátéka bármely pillanatban egy nagy népi karnevállá (oroszosabban, vagy tatárosabban: balaganná – vásári, cirkuszi felfordulássá) válhat ma is. Ilyenkor levágott emberfejekkel és a cári koronával labdázik a nép Moszkva utcáin, amint az nemrég, 1993. októberében is történt.

Ennek a folyóiratnak egy alapító szerkesztője (Krausz Tamás) valamint két régi barátja (Oleg Rumjancev és Borisz Kagarlickij) is ott volt akkor a Fehér Háznál. Egybehangzóan állítják, hogy szép kis balagan volt az is. Valami emelkedettség, ünnepi hangulat, enyhe lázhoz, vagy részegséghez hasonló érzés lett úrrá a résztvevőkön. Az izgalom már előző délután megkezdődött, amikor Jelcin és Csernomirgyin könnyű sétát tettek a másnapi csatatéren, a Régi Arbat és a Szmolenszki tér közti folyóparton. Az ünnepi sétájukat végző moszkvaiak váratlan, csata előtti ideges lelkesedéssel üdvözölték a vezetőket. Azok ígéretet tettek, hogy hamarosan minden rendeződik…

Másnap aztán, amikor a szétosztogatott sokmillió dollár segítségével sikerült végre odavezényelni a Fehér Házhoz a tankokat, felgyúlhattak végre a CNN már napok óta ott topogó tizenhárom stábjának a reflektorai, és elkezdődött a “rendezés”. Még a harc szörnyű jelenetei is valami könnyű, emelkedett hangulatban játszódtak le. Rumjancev a parlament, Kagarlickij a városi tanács tagja volt. Egy tiszti különítmény mindkettőjüket letartóztatta, és egy tágas udvarba terelte, amelyben szanaszét hevertek már a holttestek. Aztán elfeledkeztek róluk. Mind a ketten úgy emlékeznek rá, hogy a vodkaszagot árasztó tisztek tegezték, “gyerekeknek”, “srácoknak” szólították őket a terelés közben, és ők valami könnyű részegségben engedelmeskedtek, mintegy cinkos szövetségben velük. Mintha csak közösen léptek volna fel egy népünnepélyen.

Balagancsik (Komédiásdi) – ezt a címet adta 1906-os darabjának, az orosz szimbolikus dráma első reprezentatív művének az imént említett “misztikus bolsevik”, Alekszandr Blok. Az Októberi Forradalom első évfordulójára írt darabját a futurista Majakovszkij Buffo-misztériumnak nevezte. Az udvari színház művészeti vezetője, Mejerhold rendezte meg – bőrkabátban és katonabakancsban, vörös fezzel kopaszodó fejebúbján. Oroszországban ilyenek a forradalmak. És a pogromok. És a polgárháborúk is. Babel iszonyatos és felemelő képeit örökítette meg ennek a “népünnepélynek” a Lovashadsereg novelláiban, szörnyű haragra gerjesztve Bugyonijt, az Első Lovashadsereg legendás parancsnokát.

Így vannak bizony a mai tábornokok is a csecsenföldi háború cenzúrázatlan képeivel. Ezek arról árulkodnak ugyanis, hogy a hosszúra nyúlt “jelcinizmus” újra egy polgárháborúhoz juttatta el az országot, amelyben – képzeljük csak! – a csecsenek is hajtanak végre hőstetteket. Az elit egy kapzsi katonai kalandjából népi háború, sőt vallások, kultúrák és civilizációk háborúja lett. És hiába vezetik már másfelé az olajat, az öldöklés folyik tovább. Az “ideológiai mesék” megelevenedtek, és nem lehet visszaparancsolni őket többé a tankönyvek penészes lapjaira.

Jegyzet

1 Oroszország elrablása. Budapest. Helikon. 1999.

2 Ld. a szerzőnek a témával kapcsolatos korábbi tanulmányaiból: A kelet-európai szökőállam. – 2000. 1997. 10. sz. – A szovjet peresztrojkától az orosz kapitalizmusig. Rubicon. 1999. 3. sz. – Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999.11. sz.

3 Szilágyi Á.: Oroszország elrablása. Helikon. Budapest 1999. 80. old.

4 Máté 16,26. Márk 9,36. Lukács 9,25.

5 A. Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Magvető 1991. 7.old.

6 Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999. december, 28-31. oldal.

7 Szilágyi Ákos: id. mű. 63. old.

8 Szilágyi Á.: A kelet-európai… 2000.id.sz. 15.old.

9 Lenin: Lev Nyikolajevics Tolsztojról. Kossuth,1960.

10 Szilágyi Á.: Tíz év… Kritika, id.sz. 28.old.

11 Ny.Nyekraszov: Válogatott versek Budapest, 1959. 244. old.

12 M.Bahtyin: Tvorcseszto F. Rabelais i narodnaja kultura szrednyevekovja i Reneszansza Moszkva.1965.

13 Ld. a résztvevők visszaemlékezéseit az NTV televíziós adó 2000. február 2-i műsorában!