A szerző a Carter kormány igazságügy minisztere volt.

William J. Clinton, az Egyesült Államok kormánya, a NATO és más szervezetek ellen az alábbi bûnök miatt: nemzetközi bűntettek, a nemzetközi és hazai jog megsértése, mellyel halált, rombolást, sebesülést és szenvedést okoztak

A vádló: Ramsey Clark*

1999. július 31.

A vádiratot a Független Vizsgálóbíróságnak nyújtottuk be, mely a Jugoszlávia népei ellen a NATO és az USA által elkövetett bűnöket vizsgálja

Vizsgálóbíróság a Nemzetközi Acton Központ címén:

39 West 14 Street, #206 New York, NY 10011

(212) 633-6646 fax: (212) 633-2889

http://www.iacenter.org

email: iacenter@iacenter.org

Keresetlevél

E keresetet annak érdekében nyújtjuk be, hogy véget vessünk a háborúnak, az alapvetõ emberi jogok jövőbeni megsértésének, hogy megvédjük a nemzetközi és nemzeti szervezeteket, kormányokat és intézményeket, és azt akarjuk, hogy vonják felelősségre azokat, akik e jogok megsértésében bűnösek.

Az alább felsorolt kormányokat, szervezeteket és személyeket azzal vádoljuk, hogy:

• megsértették a békét, háborús bűnöket követtek el, vétkesek emberiségellenes bűnökben és más olyan tettekben, amelyek sértik a Nürnbergi Törvényszék (Nürnberg) által megállapított alapelveket, a Hágai Törvényeket (Hága), a Genfi Egyezményt (Genf) és más nemzetközi és nemzeti törvényt;
• súlyosan megsértették az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Alapokmányát, az Észak-atlanti Szerződést (NAT), más nemzetközi egyezményeket, a nemzetközi jogot, az Egyesült Államok föderációs alkotmányát és tagállamainak törvényeit, más országok alapvető törvényeit, többek között az Egyesült Királyság, a Német Szövetségi Köztársaság, Törökország, Hollandia, Magyarország, Olaszország, Spanyolország és más NATO-tagországok, valamint a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság alaptörvényeit;
• súlyosan megsértették továbbá az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (UDHR), a Nemzetközi Polgárjogi és Politikai jogi Egyezményt (ICCPR), a Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezményét (ICESCR), a Népirtásról szóló Konvenciót és más nemzetközi konvenciókat, egyezményeket, megállapodásokat, nyilatkozatokat és a felsorolt országok nemzeti törvényeit.

A. A vádlottak

1. William J. Clinton elnök, Madeleine Albright külügyminiszter, William Cohen hadügyminiszter, valamint azok az USA főparancsnokok, tábornokok és katonai szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az amerikai bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, az USA azon katonai szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Államok kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
2. Az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Tony Blair, külügyminisztere, védelmi minisztere és főparancsnokai, admirálisai, az egyesült királyságbeli azon szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az angol bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, az Egyesült Királyság azon szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Királyság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
3. A Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, Gerhard Schroeder, a külügyminiszter, a védelmi miniszter és a főparancsnokok, admirálisok, azon német katonai szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, a német bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, a Német Szövetségi Köztársaság azon szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, a Német Szövetségi Köztársaság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
4. Minden NATO-ország kormánya, mely közvetlenül részt vett a Jugoszlávia elleni támadásban légierejével, rakétákkal vagy személyzettel és parancsnokokkal, admirálisokkal, a NATO-személyzet, mely közvetlenül részt vett a célpontok kijelölésében, a NATO bombázógépei és támadógépei repülőszemélyzetének kiválasztásában, a NATO-országok kormányainak azon szakértői, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
5. Törökország, Magyarország, Olaszország és más országok kormányai, melyek engedélyezték az Egyesült Államok vagy más országok katonai repülőgépeinek, rakétáinak, hogy a területükön lévő légibázisokról közvetlen támadást indítsanak Jugoszlávia ellen.
6. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), a szervezet főtitkára, Javier Solana, a főparancsnok, Wesley K. Clark tábornok.
7. Elítélünk minden NATO-tagállamot, mely megszavazta a Jugoszlávia elleni katonai támadást.

B. A vádak

1. Jugoszlávia felbomlasztásának, szétszakításának és elszegényítésének kitervelése és végrehajtása

Az Egyesült Államok, Németország, a NATO és más támadók 1991-től, illetve azt megelőzően is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot sok részre bomlasszák fel, az új, balkanizált határokon belül élőket etnikai, vallási és másféle csoportok szerint elkülönítsék, a szláv, szerb, muzulmán és más népeket meggyengítsék azáltal, hogy az Egyesült Államok és bizonyos NATO-tagállamok polgárháborús erőszakot alkalmaztak, közvetlen támadást intéztek ellenük, illetve ezek feltételeit folyamatosan fenntartották. Mindezek következtében Jugoszlávia, melynek 25 milliós lakossága korábban integrált társadalomban és gazdaságban élt, most sok kis nemzetre esett szét, melyek között Szerbia a legnagyobb. A vádlottaknak szándékában áll mindaddig tovább szabdalni Jugoszláviát, amíg minden új egységnek 5 milliónál kevesebb lakosa nem lesz, döntő többségük nem egy nemzetiséghez és valláshoz fog tartozni, gazdaságuk teljesen szét nem zilálódik, és amíg létre nem jön a külföldi érdekek dominanciája. E folyamatok során főképp két csoport, az ortodox keresztény szerbek és a muzulmánok szörnyű veszteségeket szenvednek, javaik nagy részét elvesztik, gazdaságuk termelékenysége jelentősen, mintegy háromnegyedével csökken, az új generáció teljes szegénységre lesz kárhoztatva.

Az ENSZ Alapszabálya; Nyilatkozat az államok belső ügyeibe való be nem avatkozásról és függetlenségük és szuverenitásuk védelméről (Be nem avatkozási nyilatkozat), 1965, USGA Res. 2131.

2. A muzulmánok és szlávok közötti erőszak kiváltása, fokozása és elmélyítése

Az Egyesült Államok, Németország és más támadók 1991-től, illetve azt megelőzően is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a muzulmánok és az ortodox keresztény szlávok között elhúzódó testvérháború, állandó ellenségeskedés robbanjon ki, mely harcok hasonlítanak az Afganisztánban vagy Csecsenföldön a muzulmánok és az orosz szlávok közt folyó konfliktusokhoz; ezek halált, pusztulást és megosztottságot eredményeztek Boszniában, Koszovóban és másutt az egyes népcsoportok között, és veszélyes összetűzéseket és ellenségeskedést váltanak ki az Egyesült Államok két fő ellensége, a szláv és a mohamedán népek között más térségekben is, s ezek a küzdelmek mindkettőt legyengítik. Az USA taktikájába belefért, hogy egyes muzulmán csoportokat fegyverrel látott el, illetve megfosztott fegyvereitől, melyekkel egymásra támadhattak illetve amelyekkel megfelelően védekezhettek volna Boszniában; bátorította, kiképezte és felfegyverezte a Koszovói Felszabadító Hadsereget (KLA), hogy a jugoszláv rendőri és katonai osztagokra támadhassanak, és a NATO-megszállás idején megragadhassák a hatalmat Koszovóban, és szerbekre, valamint más népekre támadhassanak; megakadályoztak minden külső erőfeszítést, amely az erőszak megakadályozására vagy ellenőrzésére irányult; az USA és a NATO bombatámadásai, valamint a KLA és a jugoszláv rendőrség és katonaság szárazföldi összecsapásai erőszakot tettek az elűzött polgári lakosságon, és erőszakot váltottak ki közöttük; a jugoszláv katonai /rendőri/ és civil csoportok valamint a KLA félkatonai, illetve civil csoportjai közötti összetűzéseket provokáltak és támogattak; a Koszovóból elűzött, illetve az otthonaikban maradt polgárok ellen atrocitásokat szítottak, illetve ezeket nem akadályozták meg sem a NATO/USA támadások előtt, sem utána. 1999-ben az USA okozta a legnagyobb emberveszteséget, a legtöbb sebesülést és pusztítást légi- és rakétatámadásaival a lakosság minden rétegében és létfontosságú ellátórendszereikben.

Az ENSZ Alapszabálya, 2. cikkely; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról (Res. On Aggression), 1997 UNGA Res. 3314.

3. A jugoszláv egység, a béke és a stabilitás fenntartására tett erőfeszítések megakadályozása és szétzüllesztése

Attól fogva, hogy az Egyesült Államok nekilátott terve megvalósításának, Jugoszlávia szétzüllesztésének és lerombolásának, mindent elkövetett annak érdekében, hogy bármely más nemzet, politikai vezetők vagy egyes személyek tárgyalásokkal vagy bármilyen más beavatkozással útját állják a tervezett amerikai lépéseknek. Módszerei között szerepelt a fenyegetés és a teljes ellenőrzésük mellett a nyilvánosság bevonásával folyó béketárgyalások megrendezése; a boszniai harcok idején rendezett daytoni (Ohio) színjátékhoz hasonlóan most, 1999-ben a franciaországi Rambouillet-ban került sor ilyen tárgyalásokra, amelyek látszatra őszinte békekötési szándékot sugalltak, valójában azonban Jugoszláviának mindössze két lehetőséget kínáltak: vagy beleegyezik a külföldi katonai megszállásba, vagy pusztító katonai támadásnak teszi ki magát.

Az ENSZ Alapszabálya; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról; Párizsi megállapodás, 1928, I. és II. cikkely.

4. Az ENSZ béketeremtő szerepének megakadályozása

Az Egyesült Államok úgy viselkedett és más nemzeteket is olyan magatartásra kényszerített, ami megakadályozta az ENSZ-t abban, hogy az ENSZ Alapszabálya szellemének megfelelően betöltse békefenntartó, konfliktust megelőző, erőszakot elfojtó szerepét Jugoszláviában; ezzel megsértette az ENSZ Alapszabályát és lehetetlenné tette, hogy az ENSZ mint nemzetközi békefenntartó szervezet funkcionáljon, és véget vessen a háborús szenvedéseknek.

Az ENSZ Alapszabálya; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról, Párizsi megállapodás, 1928, I. és II. cikkely.

5. Az USA a NATO-t katonai agresszióra és a behódolni nem akaró, szegény országok megszállására használta

Az Egyesült Államok úgy viselkedett és más nemzeteket is olyan magatartásra kényszerített, aminek következtében a NATO-t felhatalmazták, hogy közvetlen katonai támadást intézzen Jugoszlávia ellen, ezzel megsértve az ENSZ-chartát és magát az Észak-atlanti Szövetséget is, mely döntően az USA fegyverzetéből és katonai technikájából él. Egyúttal rávette a NATO-országokat arra, hogy erkölcsileg és anyagilag is támogassák a Koszovó elfoglalására irányuló katonai akciót, és ezzel Európa egykori gyarmattartó országainak hatalmát és gazdagságát Jugoszlávia szegény és védtelen népei ellen fordították.

Az ENSZ Alapszabálya; Észak-atlanti Szövetség, 1949, I. cikkely.

6. Jugoszlávia területén megölték és megsebesítették a védtelen lakosságot

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően is az Egyesült Államok a Kongresszus jóváhagyása és hadüzenet nélkül háborút indított, s ebben segítségére voltak bizonyos NATO-tagországok, többek között az Egyesült Királyság, Németország, Törökország, Spanyolország és Hollandia, valamint Magyarország, Horvátország, Olaszország és más országok. A háborús légicsapások és rakétatámadások célpontjait úgy választották meg, hogy azok gyakorta közvetlenül Jugoszlávia lakosságát sújtották, és így szándékosan öltek, illetve sebesítettek meg több ezer szerb, albán, roma, muzulmán, ortodox keresztényt, római katolikust, idegen országok állampolgárait előre megfontolt, ártó szándékkal Jugoszlávia egész területén.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Nürnberg, VI. a, b és c alapelvek; az Egyesült Államok Alkotmánya, I. törvény, 8. szekció, II. klauzula.

7. A kormányfő, más kormányzati vezetők és kiszemelt polgárok meggyilkolására irányuló, kitervelt, bejelentett és kivitelezett támadások

Az Egyesült Államok kitervelt, bejelentett és végrehajtott olyan rakéta- és bombatámadásokat, melyeknek célja Jugoszlávia kormányfőjének, családtagjainak, más kormánytagoknak és kiszemelt polgároknak a meggyilkolása volt annak érdekében, hogy megsemmisítsék a törvényes kormány vezetését, illetve hogy a kormányt és közvetlen környezetét terrorizálva a támadók befolyásuk alá vonják ezeket.

Az ENSZ Alapszabálya, 2. törvény, A nemzetközileg védett személyek elleni bűntettek megelőzéséről és büntetéséről szóló megállapodás; az USA Szárazföldi Hadseregének Szabályzata 27-10; az USA Elnöki Végrehajtási Rendelete 12333; A Genfi Egyezmény 1977, Jegyzőkönyv, I. kiegészítés, 48, 51. cikkely.

8. Jugoszlávia egész területén szándékosan lerombolták és megsemmisítették a gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási forrásokat, javakat és felszereléseket

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően az Egyesült Államok egyes NATO-országok – többek között az Egyesült Királyság, Németország, Törökország, Spanyolország és Hollandia, valamint Horvátország, Magyarország és Olaszország – segítségével és támogatásával szisztematikus rakéta- és bombatámadásokat intézett a gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási források, javak és felszerelések ellen, és ezzel az egész ország területén felszámolta az egész társadalom termelési, gazdasági, szociális, kulturális, diplomáciai és vallási létfeltételeit.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Genf, 1977, Jegyzőkönyv I, Kiegészítés, 48., 52., 553. cikkely; az ENSZ Alapszabályának 2. cikkelye; A védett személyekről szóló megállapodás; az USA Szárazföldi Hadseregének Szabályzata 27-10; Végrehajtási Rendelet 12333; Genf, 1977, 48., 51. cikkely; ICESCR.

9. Olyan célpontok ellen intézett támadások, melyek nélkülözhetetlenek Jugoszlávia lakosságának fennmaradásához

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően az Egyesült Államok más országok támogatásával és egyetértésével abból a célból, hogy Jugoszlávia polgári lakosságát megfosszák a létfenntartásukhoz szükséges élelmiszertől, víztől, elektromos energiától, élelmiszer-termeléstől, gyógyszertől, egészségügyi ellátástól és más elemi szükségletektől, szisztematikus rakéta- és bombatámadást intézett az élelmiszergyárak és élelmiszerraktárak, vízellátó rendszerek, mezőgazdasági öntözőberendezések, műtrágya- és permetezőszereket előállító üzemek, gyógyszergyárak, gyógyszertárak, kórházak és egészségügyi intézmények és más, az élethez elengedhetetlenül szükséges célpontok ellen.

Hága, 1907, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Nürnberg, 1970, Alapelvek b és c; Genf, 1977, 48. és 54. cikkely.

10. Olyan célpontok ellen intézett támadás, melyek veszélyes anyagokat vagy energiát tartalmaznak

Az Egyesült Államok vegyiüzemeket és vegyianyag-raktárakat, olajfinomítókat és gázfinomítókat, gáztárolókat és gázvezetékeket, műtrágya-üzemeket és más objektumokat és helyszíneket támadott meg azzal a szándékkal, hogy mérgező, radioaktív és egyéb veszélyes anyagokat és energiát juttasson a légkörbe, a talajba, a talajvízbe és a növényzetbe, ilyen módon megmérgezve a környezetet és megbetegítve a lakosságot.

Nürnbergi Alapelvek VI; Hága, 22. és 23. cikkely; Jegyzőkönyv a fulladást okozó mérgesgázok és egyéb gázok háború idején való használatának tilalmáról, Genf, 1925 (A mérgező anyagokról rendelkező jegyzőkönyvben); Genf, 1977, Kiegészítő jegyzőkönyv I., 48., 51. és 56. cikkely.

11. Gyengített uránium, kazettás bomba és más tiltott fegyverek használata

Az Egyesült Államok olyan tiltott fegyvereket használt, melyek tömegek pusztulását, Jugoszlávia népeinek válogatás nélküli gyilkolását és szenvedéseit eredményezték. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államoknak a Nukleáris Anyagok Használatát Szabályozó Bizottsága tiltja a pusztító hatású, az életet hosszú távon romboló fegyverek alkalmazását, az Egyesült Államok Jugoszláviát mégis gyengített urániumot tartalmazó rakétákkal, bombákkal és lövedékekkel támadta. Ezek a fegyverek radioaktív anyagot juttattak a légkörbe, a talajba, a talajvízbe, a növényekbe és a szilárd tárgyakba, s ezzel Jugoszlávia lakóit közvetlen halálos veszélynek, genetikai degenerációnak, rákos megbetegedéseknek, a daganatok és a leukémia betegségének és más, sok generáción át ható károsodásoknak tették ki. Kazettás bombákat számtalanszor vetettek be, s ez azt jelentette, hogy pengeéles fémdarabokkal árasztottak el óriási területeket, ahol kórházak, templomok, mecsetek, iskolák, lakóházak és más, sűrűn lakott körzetek találhatók, s ezzel a lakosságnak súlyos sebesüléseket, anyagi károkat, sőt, sok esetben tömeges halált okoztak. A többi tiltott fegyver bevetésének körülményeit még vizsgáljuk.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1977, 48., 51., 54., 55. cikkely; POONA A tudomány és technika eredményei elleni vádirat, 1978 (POONA Vádirat).

12. Hadat üzentek a környezetnek

Az Egyesült Államok légi és katonai támadásai szándékosan kiterjedt, hosszú távú és súlyos környezeti katasztrófát idéztek elő Jugoszláviában. Önmagukban a légi bevetések sokszorosára emelték az atmoszféra alkotóelemeinek normál értékeit. A több ezer tonna robbanóanyag iszonyú mennyiségű kémiai anyagot szabadított a levegőbe, szennyező anyagok és a törmelékek felhői borították be az eget, és napokig tartó pusztító tűzvészeket okoztak. Belgrád, Novi Sad, Nis és más nagyvárosok környékén lévő kémiai üzemeket, olaj- és gázfinomítókat, raktárakat és szállítóeszközöket bombáztak tudatosan, s ezzel veszélyes és káros környezetszennyezést okoztak, mely nagyszámú polgári lakost sodort életveszélybe. A Koszovó és Szerbia területére ledobott gyengített uránium több generáció életét veszélyezteti.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1977, 4., 51., 54, 55. cikkely; az ENSZ stockholmi, A környezet védelméről szóló nyilatkozata, 1972, I., II. alapelv (ENSZ Környezetvédelmi Konferencia) stb.

13. Az ENSZ közreműködésével a népirtás bűntettét kimerítő szankciók életbe léptetése, melyek Jugoszlávia lakosságának elszegényítésére és ellehetetlenítésére irányultak

Az Egyesült Államok már 1989 előtt megkezdte gazdasági támadását Jugoszlávia ellen, melynek célja az ország politikai megosztása és gazdasági megsemmisítése volt. Ennek érdekében alkalmazta az IMF (a Nemzetközi Valutaalap) a legerősebb sokk-terápiát Jugoszláviában, drasztikusan csökkentve a gazdaság termelékenységét, fokozva külföldi eladósodását, a nemzeti vagyon átjátszását külföldi tőkések kezére. Jugoszláviát ugyanis arra kényszerítette, hogy lerombolja a kereskedelmi korlátokat, privatizálja az életképes állami ipart, kereskedelmet, eszközöket és felszereléseket. 1991 májusában az Egyesült Államok külügyminisztere, Baker azonnal leállította az össze amerikai segélyprogramot Jugoszlávia mind a hat köztársaságában, megvétózta a jövőbeni IMF-hiteleket, s ez óriási gazdasági ösztönzést és súlyos politikai érveket adott a Szerbiáról való leválást követelő belgrádi politikai ellenzék kezébe. Az Egyesült Államok kikényszerítette az ENSZ Jugoszlávia-ellenes szankcióit, de felmentette azokat a tagállamokat a szankciók alól, amelyek kiváltak Jugoszláviából. Ezek a szankciók Jugoszlávia egész gazdaságát oly mértékben lezüllesztették, hogy az amerikai kényszer nélkül a normális növekedési ráta alapján 30 évre lett volna szüksége Jugoszláviának ahhoz, hogy újra eljusson az 1989-es termelékenységi szintre. A hat tagállam egy főre jutó termelékenységi értéke 1989-ben 6220 dollár volt. Ma Szerbiában és Montenegróban, a megmaradt két jugoszláv tagállamban ez az érték 1510 dollár. Az ország széthullása előtt a kereskedelem 90%-ban a hat tagállam között zajlott. Minden volt tagállam súlyos gazdasági veszteségeket élt át, de a mai Jugoszlávia, melyben 1990-es lakosságának durván 40%-a él – Koszovót is beleértve – sokkal drasztikusabb gazdasági visszaesést szenvedett el, mint a favorizált északi Szlovénia és Horvátország, melyek lakosságának ma nagyobb százaléka római katolikus, mint a közös köztársaság korszakában. A Jugoszlávia elleni szankciók, Koszovót is beleértve, az országot teljesen elzárják a tervszerű helyreállítási és újjáépítési segélyektől, melyek segíthetnék a gazdasági talpraállást. A szankcióknak sokkal súlyosabb hatása volt az életkörülményekre, az egészségügy, a gazdaság és általában az életszínvonal alakulására, mint a katonai támadásnak – mely növelte a halálozási rátát, csökkentette a várható élettartamot, felszámolta az élelmiszer-ellátást és az egészségügyet, a termelést gyakorlatilag megszüntette. Akárcsak Irakban és más országokban, a szankciók az emberiség ellen elkövetett gazdasági bűncselekményeket, népirtást eredményeznek.

Nürnberg, VI.c Alapelv, Emberiség elleni bűntettek; A népirtásról rendelkező megállapodás; Genf, 1977., 48., 54, 55. cikkely.

14. Illegális ad hoc büntetőbíróság felállítása a szerb vezetés tönkretétele és démonizálása érdekében

AZ Egyesült Államok Madeleine Albright vádlott közreműködésével arra kényszerítette az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy ad hoc büntetőbíróságot hozzon létre Jugoszlávia és Ruanda ellen, s ezzel megsértve az ENSZ Alapokmányát, e két, ellenséges ország vezetőinek tönkretételével és démonizálásával meg akarták a többi ország vezetőit is félemlíteni. Az ENSZ Alapokmánya nem hatalmaz fel senkit büntetőbíróságok felállítására. Az Egyesült Államok ugyanakkor élénken tiltakozik a Rómában 1998 júliusában 120 ország által elfogadott, a nemzetközi büntetőbíróságokról rendelkező egyezmény megkötése, illetve ratifikálása ellen, mert az egyezmény nem óhajt független nemzetközi bíróságok előtt, a nemzetközi jog alapján felelősségre vonni politikai vezetőket vagy katonai erőket. Amikor viszont az Egyesült Államok ad hoc bizottságokat állít fel, ahol egyes ellenfeleit népirtással vádolja, eléri ezeknek az államoknak a nemzetközi elszigeteltségét, arra kényszeríti ez egyes országok polgárait, hogy vezetőiket eltávolítsák a hatalomból, korrumpálja és a direkt politikának rendeli alá az igazságszolgáltatást, és a semleges nemzetközi törvények védőpajzsa mögül háborús bűnösöknek nyilvánítja ellenfeleit, önmagát pedig az igazság szeplőtelen bajnokának tünteti fel.

Az ENSZ Alapokmánya, A nemzetközi büntetőbíróságról szóló nyilatkozat (Statute ICJ);UDHR; ICCPR.

15. A befolyásolt nemzetközi média révén az Egyesült Államok világszerte megnyerte a közvélemény támogatását az amerikai támadásoknak, és ezzel egyidejűleg mint népirtókat démonizálta Jugoszláviát, a szlávokat, a szerbeket, a muzulmánokat

Az Egyesült Államok vádlottjai szisztematikusan ellenőrizték, irányították, manipulálták, félrevezették és korlátozták a Jugoszláviáról és az amerikai támadásokról szóló tömegkommunikációs tájékoztatást, hogy megnyerjék a közvélemény támogatását a védtelen Jugoszlávia és Koszovó elleni súlyos bombatámadásokhoz, akárcsak korábban Líbia, Irak, Afganisztán, Szudán és más országok esetében is. A nemzetközi média támogatta és ünnepelte az Egyesült Államoknak azt a politikai célját, hogy Jugoszláviát és más területeket mindinkább szétforgácsoljanak, s minden egyes régiót kiközösítsenek; hogy démonizálják a választott kormányzati tisztviselőket, más vezetőket, tábornokokat, katonákat, népirtó gyilkosoknak nevezve őket; hogy más nemzeteket sakkban tartsanak a világszerte helyeselt rakéta- és légicsapásokkal és a gazdaságot ellehetetlenítő szankciókkal, illetve hogy az amerikai közvélemény támogatását és beleegyezését elnyerjék az USA jövőbeli hadműveleteihez más népek ellen, s hogy ennek érdekében növeljék a katonai kiadásokat, az USA katonai jelenlétét és ellenőrző szerepét világszerte.

16. Jugoszlávia stratégiai fontosságú területeinek hosszú távú katonai megszállása a NATO erőivel

Az Egyesült Államok a fentebb vádolt NATO-tagállamokat és másokat arra kényszerített, hogy Koszovó megszállásához biztosítsanak katonai és anyagi erőket, ahogyan azt Bosznia esetében is tették, annak érdekében, hogy valóságosan is ellenőrzésük alatt tarthassák Jugoszlávia stratégiai pontjait, s ezáltal fenntarthassák az egyes tagállamok és népek megosztottságát, hogy a lakosságnak további sérelmeket okozzanak, hogy bevándorlási korlátozást érvényesíthessenek Kis-Ázsia, a Közel-Kelet arab országai, Észak-Afrika, a volt Szovjetunió déli tagköztársaságai és más országok lakossága ellen; hogy ütközőzónát hozzanak létre Európa és a fenti területek között azáltal, hogy a megosztott, kiközösített és elszegényített szlávok, szerbek, ortodox keresztények, albánok és mások által lakott területeket ellenőrzésük alá vonják; hogy a régió természeti forrásait kisajátítsák; hogy a NATO-tagállamokat felkészítsék arra, hogy a más népek elleni támadásokban a jövőben is részt vegyenek.

Az ENSZ Alapokmánya; NAT, I. cikkely; Be nem avatkozási nyilatkozat.

17. Az Egyesült Államok kísérletet tett arra, hogy megsemmisítse a jugoszláviai szlávok, muzulmánok, keresztények és más népek szuverenitását, önrendelkezési jogát, demokráciáját és kultúráját

Az Egyesült Államok megkísérelte lerombolni Jugoszlávia szuverenitását, népeinek önrendelkezési jogát, kialakult demokratikus intézményeit és kultúráját, ami népeinek örökségét, értékeit és hagyományait fogja egybe. Az Egyesült Államok 1953-ban Iránban megdöntötte a demokratikusan megválasztott Mosszadeg-kormányzatot, helyébe az iráni sahot állította, aki abszolút hatalmat gyakorolt 25 éven át; ugyancsak megdöntötte Guatemala demokratikusan választott Arbenz-kormányát, melyet aztán negyven éven át egyik brutális kormány követett a másik után; 1962-ben Kongó demokratikusan választott Lumumba-kormányát állította félre, melyet Mobutu Sese Seko 32 évig tartó véres diktatúrája követett; ugyancsak félreállította Chile demokratikusan megválasztott Allende-kormányát, mely igazságos egészségügyi, oktatási, szociális és gazdasági rendszert ígért, s melynek helyébe annak a Pinochet tábornoknak a katonai diktatúrája és terroruralma lépett, akit most Spanyolország és más országok az emberi jogok megsértése miatt bíróság elé akarnak állítani. Vietnamban, Pakisztánban, a Fülöp-szigeteken, Panamában, Haitin és más országokban a demokratikusan megválasztott vezetőket az Egyesült Államok vazallusai váltották fel. Az Egyesült Államok 40 éve áll szemben, támadja és tartja blokád alatt Kuba népét. 1998 decemberében az ENSZ Közgyűlése 155 igen és 2 nem szavazattal elítélte az USA Kuba elleni blokádját. Az Egyesült Államok öt kontinensen olyan sok elnyomó kormányzatot támogatott, hogy itt most nincs alkalmunk mindet felsorolni; e kormányok mindegyike megpróbálta megsemmisíteni a nemzeti kultúrát, történelmet, a nemzeti karaktert, értékeket, művészeteket, irodalmat, zenét, s helyükbe kommerciális, értéktelen, kizsákmányoló jellegű, azaz a szegényektől a profitot bezsebelő termékeket állított. Az Egyesült Államok alapelve az a politika, mely el akarja hitetni az egész világgal, hogy csak egyetlen működőképes rendszer létezik, a kapitalizmus; csak egyetlen kultúrának, az amerikainak vannak értékei, és a történelem lezárul az Egyesült Államok kultúrájának globalizációjával.

UDHR; ICCPR; ICRSCR.

18. Az Egyesült Államok katonai akcióinak célja abban állt, hogy uralja, ellenőrizze és kizsákmányolja Jugoszláviát, népeit és természeti kincseit

A fenti elítélendő cselekedetek mindegyikének hosszú távú célja az volt, hogy az Egyesült Államok a többi gazdag ország támogatásával a világ szegény nemzeteit és az Egyesült Államokban élő szegényeket uralja, ellenőrizze és kizsákmányolja, hogy tovább koncentrálhassák és gyarapíthassák gazdagságukat és leszerelhessék a világ szegény, túlnyomó részt sötét bőrű népességét a félelem, a hatalomtól való megfosztottság, a nyomor, valamint a kenyér és cirkusz eszközeivel.

19. Az Egyesült Államok a katonai erő és a gazdasági kényszer eszközeit alkalmazta

Az Egyesült Államok gyakorlatilag monopolhelyzetet élvez a nukleáris fegyverek, a katonai légierő, a rakétatechnika, a korszerű páncélozott járművek, a tűzerő, a fegyveres felszereltség és a kifinomult katonai technika terén, s ezzel folyamatosan kiterjeszti fizikai romboló hatalmát; egymaga többet költ katonai ereje fejlesztésére és fenntartására, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagországai együttvéve. Az idén az Egyesült Államok katonai kiadásai közel 300 milliárd dollárt tesznek ki. A démonizált Kínai Népköztársaság 34 milliárd dollárt fordít erre a célra, s minden egyes dollárjáért kevesebb pusztító erőt tud majd megszerezni. Az Egyesült Államok több pusztító fegyvert ad el más kormányoknak és kormányellenes csoportoknak, mint az összes többi, fegyvert eladó ország együttvéve. Az óhajtott cél gyakorta az, hogy “gyilkolják meg egymást”, ez előszeretettel alkalmazott módszer a dominancia megszerzésére. Az Egyesült Államok nemcsak elad fegyvereket, hanem fegyvereivel jelentős pusztítást is okoz. Az Egyesült Államok óriási katonai erejével arra kényszeríti a külföldi kormányokat, hogy az ő érdekeit szolgálják, szemben saját népeik érdekeivel. Pusztán a gazdasági szankciók kilátásba helyezésével rábírják az egyes országokat arra, hogy saját szuverenitásuk és önérdekeik ellenében is teljesítsék az Egyesült Államok követeléseit.

C. Jóvátételi intézkedések

1. Minden balkáni nép szabad akaratából dönthessen arról, hogy föderációt alakít a politikai, polgárjogi, szociális, gazdasági és kulturális függetlenség, a régió minden népének fennmaradása érdekében.
2. Sokoldalú erőfeszítés szükséges annak érdekében, hogy a Balkánon élő muzulmánok, szlávok és minden nemzeti, etnikai és vallási közösség közötti kölcsönös barátság, közös érdekek és kötelékek létrejöjjenek.
3. Szigorúan meg kell tiltani a külföldi beavatkozás minden formáját, illetve minden eszközzel támogatni kell a Balkánon az egység, a béke és a stabilitás megteremtésére irányuló minden erőfeszítést.
4. Az ENSZ béketeremtő szerepének visszaállítása, és az ENSZ reformja e szerep érvényesülése érdekében.
5. A NATO feloszlatása.
6. Az egyes személyek és kormányok teljes körű felelősségre vonása az említett bűncselekményekért és súlyos károkat okozó légitámadásokért, a gazdasági életben érvényesített igazságtalanságokért – beleértve a Jugoszlávia lakóit sújtó szankciókat, az életüket, természeti kincseiket, vagyontárgyaikat és a környezetet pusztító gaztetteket. A felelősségre vonás a bűnügyi eljárást és a lakosságnak okozott károk jóvátételét jelenti: azoknak az állapotoknak a helyreállítását, amelyek között a lakosság akkor élne, ha nem kellett volna a légi csapásokat elszenvednie, jelenti továbbá azoknak az anyagi feltételeknek a biztosítását, amelyek a lakosság kedvezőbb jövőjének alapjait képezhetik.
7. A Jugoszlávia megbüntetését célzó illegális, nemzetközi ad hoc törvényszékeket fel kell oszlatni, és ezek helyett nem diszkriminatív alapokon működő, törvényes nemzetközi igazságszolgáltatási intézményeket kell szervezni, melyek egyenlő elbírálásban részesítik a bűntetteket.
8. Biztosítani kell a megfelelő tömegkommunikációs tájékoztatást az egész világon arról, hogy az Egyesült Államok a fejlett haditechnikát a szegény és védtelen népek ellen, antihumánus célok érvényesítésére használja, illetve a szankciók révén a népirtás gyakorlatát folytatja.
9. A Balkánról minden idegen csapatot azonnal el kell távolítani, ugyanígy a NATO-országokból és máshonnan is a lehető leghamarabb ki kell vonni az USA csapatait.

A fentieknél részletesebb és szélesebb körű jóvátételi és reformjavaslatok találhatók a The Fire This Time (A mostani támadás) 12. fejezetében. Ez a Vizsgálóbizottság és a Háborús Bűnökkel Foglalkozó Nemzetközi Törvényszék tapasztalatait és javaslatait tartalmazza; ezek az intézmények 20 országban gyűjtöttek bizonyítékokat az Irak elleni 1991-es támadásról, az ezt követő, folytatólagos támadásokról Irak ellen, valamint az Irakot a mai napig is sújtó népirtást eredményező szankciókról.

A nyomozás tárgya

A Vizsgálóbizottság elsősorban az Egyesült Államok bűnös cselekedeteire koncentrál, melyben a NATO segítséget nyújtott és bűnsegédként részt vett. Az Egyesült Államok elsődlegesen felelős a Jugoszlávia elleni katonai és egyéb, káros következményekkel járó cselekmények végrehajtásában. Az Egyesült Államok semmiféle veszteséget nem szenvedett, miközben több ezer ember halálát okozta Jugoszláviában. Másfelől azért irányul a vizsgálat mindenek előtt az Egyesült Államok szerepére, mert Jugoszlávia minden népét állandó veszélynek tette ki támadásaival, illetve visszaeső bűnös lévén a légi és rakétatámadások kockázatával fenyegeti a többi nemzetet is.

A Vizsgálóbizottság bármely egyén vagy kormány által előterjesztett, a konfliktussal kapcsolatos mindenféle bizonyítékot elvár és elfogad, mert szilárd meggyőződése, hogy a nemzetközi jogot egyetemlegesen kell alkalmazni. Meggyőződése továbbá, hogy a “győztesek törvénykezése” nem az igazság, hanem az erősebb által diktált törvények révén a háború kiterjesztése. Az Egyesült Államok propagandája és a nemzetközi média tudósításai démonizálták Jugoszláviát, a jugoszláv vezetőket, a szerbeket és a muzulmánokat annak érdekében, hogy az amerikai céloknak megfeleljenek, de könnyedén elsiklottak Jugoszlávia bűnös lerombolása felett, amit ebben a vádiratban az Egyesült Államok számlájára írtunk.

Egyidejű erőfeszítések szükségesek a bizonyítékok összegyűjtésére és értékelésére annak érdekében, hogy objektíve ítélhessük meg a béke ellen elkövetett bűnöket, a háborús bűnöket, az emberiség elleni bűntetteket, valamint hogy ezeket a bizonyítékokat a világ közvéleménye elé tárjuk. Nyilvánvaló a fentiekből, hogy valóban komoly figyelemmel fordulunk az Egyesült Államok szerepére vonatkozó bizonyítékok megítélése felé. A Vizsgálóbíróság szilárd meggyőződése, hogy nagyon lényeges és helyes az Egyesült Államok bűnös cselekedeteit számba venni, és hogy ez az egyetlen lehetőség a teljes igazság kiderítésére, az elfogulatlan értékelésre a kellő távolságtartással e szörnyű tragédia jogi megítélése során.

Ramsey Clark

1999. július 30.

Vizsgálóbíróság

c/o Nemzetközi Akcióközpont

39W14St#206 New York, NY 10011 212-633-6646

fax: 212-633-2889

email: iacenter@iacenter.org

web site: http://www.iacenter.org

Azonnali közzétételre

1999. augusztus 2.

Több, mint 700-an vettek részt július 31-én a New Yorkban tartott meghallgatáson, melyet a Független Vizsgálóbizottság szervezett a Jugoszlávia lakói ellen az USA és a NATO által elkövetett háborús bűnök tárgyában. Ez volt az első meghallgatás abban a rendezvénysorozatban, melyet az Egyesült Államok számos városában, más NATO-országokban tartanak majd, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek, szemtanúk és szakértők beszámolóit hallgassák meg, illetve a béke elleni bűnök, a háborús bűnök és az emberiség elleni bűnök sorát elemezzék.

A július 31-i tárgyaláson Ramsey Clark 19 vádpontban sorolta fel azokat a bűnöket, melyekkel William J. Clintont, Madeleine Albrightot, Sandy Bergert, William Cohent, Tony Blairt, Gerhard Schroedert és a NATO, ill. a NATO-országok egyéb fontos képviselőit vádolja.

E mostani nyilatkozatunkhoz csatoljuk a 19 vádpont teljes szövegét. A vádirat hamarosan önállóan is megjelenik nyomtatásban.

A Vizsgálóbizottság által feltárt válogatott bizonyítékok ezen a héten szintén olvashatók lesznek a Nemzetközi Akcióközpont honlapján. A következő napokban válogatást teszünk közzé a július 31-én elhangzott beszédekből és elemzésekből. Összesen több mint 50 beszéd és előadás hangzott el.

Ramsey Clark, az USA volt igazságügy-minisztere; Brian Becker, a Vizsgálóbizottság társigazgatója, Gloria La Riva, a “NATO’s Targets” kiadója; Elombe Brath, a Patrice Lumumba Koalíció képviselője; Vladislav Jovanovic, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság állandó ENSZ-képviselője; Dr. Saeed Hasan, Irak állandó ENSZ-képviselője; Michel Chossudovsky, közgazdász, politikai elemző; Roland Keith, az OSCE megfigyelője Koszovóban; Dr. Sapphire Mann Ahmed, a Nemzetközi Egészségügyi Szervezet aktivistája; Mumia Abu-Jamal üzenete felvételről;

Maude Le Blanc, Haiti Progres; Kani, az Amerikai Kurd Információs Központból; Freddie Marrero és Carlos Rovira, Vieques Segélybizottság; Preston Wood, Nemzetközi Akcióközpont–Los Angeles; John Kim, ügyész, Veterans for Peace (NYC); John Parker, Nemzetközi Akcióközpont – Los Angeles; Monica Moorehead, Workers World és a Mumia Awareness Week napilaptól;

Shani Rifati, roma aktivista Koszovóból; Felix Wilson, Kubai Érdekképviselet; Michael Parenti, közíró; Prof. Michael Mandel, York University Law School, kanadai jogászcsoport; Gregory Elich, újságíró és kutató; Vondora Jordan, Workfairness; David Jacobs, ügyész, kanadai jogászcsoport; Will Harrell, az International Association of Democratic Lawyers képviselője; Ruba Fakhoury & Milos Petrovic;

Ulrich Dost, ügyész, a német jogászcsoportból; King Downing, ügyész; Barry Lituchy, Jasenovic Research Institute igazgatója; Gloria Rubac, Texas Coalition to Abolish the Death Penalty; Sladjana Dankovic, vizsgálóbíró, Commission of Inquiry (Washington, D.C.); Tamara Bedic, ügyész;

John Catalinotto, társszerzője a Depleted Uranium: Metal of Dishonor című könyvnek; Pat Chin; Lenore Foerstel, közíró; Bill Doares, Nemzetközi Akcióközpont; Frank Kovac; Deirdre Sinnott; Karen Talbot, International Center for Peace and Justice; Herb Foerstel, közíró; Heather Cottin, a Szerb-Zsidó Baráti Társaság képviselője; Sarah Sloan; Jane Cutter, Nemzetközi Akcióközpont –Ann Arbor.

Nemzetközi Akcióközpont

39 West 14^th St., #206, New York, NY 10011

(212) 633-6646 fax: (212) 633-2889

http://www.iacenter.org

email: iacenter@iacenter.org

Azonnali közzétételre

1999. október 4.

A Nemzetközi Akcióközpont koordinátora, Sara Flounders október 1-jén az Egyesült Államok és a NATO által Jugoszlávia Lakossága Ellen Elkövetett Háborús Bűnöket Feltáró Független Vizsgálóbizottság képviseletében azt nyilatkozta, hogy a szervezetét támogató csoportok “már nyolc ország 25 városában készülnek a tanúk meghallgatására”.

A kihallgatások fő szónoka a Nemzetközi Akcióközpont alapítója, az Egyesült Államok korábbi igazságügy-minisztere, Ramsey Clark lesz. Clark készítette el a háborúért és következményeiért felelős, jelentősebb NATO-államok kormányfői és katonai vezetői elleni “vádiratot”.

“A meghallgatások folytatják azt a munkát, mely július 31-én és augusztus 1-jén New Yorkban kezdődött; e meghallgatáson 700-an vettek részt” – mondta Flounders. Ezek a meghallgatások a NATO és különösen az Egyesült Államok kormánya ellen léptek fel azzal a váddal, hogy háborút indítottak és egyéb háborús bűnöket követtek el. Jelentős mennyiségű bizonyítékot sikerült összegyűjtenünk a vádak bizonyítására, többek között a NATO parancsnokainak beismerését, hogy szándékosan választottak civil célpontokat Szerbiában, hogy nyomást gyakorolhassanak Belgrádra.”

Flounders elmondta, hogy további meghallgatások lesznek októberben a jugoszláviai Novi Sadon, Norvégia fővárosában, Oslóban és Berlinben, és ekkor további bizonyítékok állnak majd rendelkezésükre a NATO háborús bűneiről. De hangsúlyozta, hogy a meghallgatások “nem pusztán a bizonyítékok összegyűjtésére irányulnak, hanem arra, hogy a lehető legszélesebb nyilvánosság elé tárják a NATO e kis balkáni ország elleni agressziójának részleteit. Ezt az igazságot a média-korporációk és az egyes NATO-tagországok kormányai közti szoros együttműködés révén tudták a közvélemény elől eltitkolni.” Elmondta, hogy októberben további meghallgatásokra kerül sor Atlantában, Athénben, Milwaukee-ban és a wisconsini Madisonban, novemberben pedig Los Angelesben, San Franciscóban, Detroitban, Washingtonban és még más amerikai nagyvárosokban. Európában egyes csoportok vádat emelnek saját kormányaik ellen például Norvégiában, Németországban, Ausztriában és Olaszországban.

“És ez csak a kezdet” – mondta Flounders. “Arra számítunk, hogy nemcsak a NATO-országokban emelnek vádat a kormányzat ellen, hanem Kelet-Európában és Ázsiában is, ahol erős az aggodalom a NATO agressziója miatt.”

A Bizottság 2000 márciusában New Yorkban szándékozik a főtárgyalást megtartani – tette hozzá. Akkor lesz egy éve annak, hogy a NATO háborút indított Jugoszlávia ellen. “Világszerte bizonyítékokat gyűjtünk ezeken a meghallgatásokon, és aztán itt tárjuk majd e bizonyítékokat a bíróság elé” – mondta Flounder.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az igazat… de a teljes igazságot!

(Miért nem bombázták Auschwitz-Birkenaut… legalább 1944 júniusától kezdődően)

Előszó

Az alábbi sorok megkísérlik, hogy dokumentumok és a feljegyzett tanúvallomások alapján választ adjanak egy kérdésre, amely máig is foglalkoztatja a közvélemény széles (nem csak zsidó) rétegeit: miért nem történt gyakorlatilag semmi kezdeményezés a legfontosabb – a megszállt Lengyelországban lévő Auschwitz-Birkenau melletti – hitlerista haláltábor tevékenységének a megakadályozására, legalább 1944 nyarán, amikor az európai háború a szövetségesek javára kedvező fordulatot vett.

Az európai zsidók 1940 és 1945 közötti holokausztjával foglalkozó sok munka veti fel azok felelősségének a kérdését, akik az immár nemcsak Angliában, de Franciaországban és Olaszországban is állomásozó angol és amerikai légierőket irányították. Főleg ezeknek az erőknek lett volna feladatuk, hogy megbénítsák (ha nem is teljesen, de legalább részben) a megsemmisítési berendezések (gázkamrák, krematóriumok) mûködését, mégpedig saját kezdeményezésből, mivel már tudták, hogy mi történik Auschwitzban és birtokában voltak a haláltábor tervrajzára vonatkozó adatoknak.

Mégis, a történelmi igazság és a teljes igazság behatóbb ismerete megköveteli, hogy azoknak a szerepével is foglalkozzunk, akiknek leginkább érdekelteknek kellett volna lenniük: a zsidó körökével, főleg az Amerikai Egyesült Államokból, de más országokból is, beleértve a brit mandátum alatt lévő Palesztinát is. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy a zsidóság szava nagy súllyal eshetett volna latba, főleg az Amerikai Egyesült Államokban, amely választási évben volt.

A bemutatott dokumentumok, amelyek legalábbis részben hiányoznak a holokausztról szóló irodalomból, bizonyítják, hogy a zsidó szervezetek jeles személyiségei, nem ismerve a “helyszínen” uralkodó helyzetet, vagy ellene voltak bármely légitámadásnak, vagy a megsemmisítési berendezések bombázását ellenezték, előnyben részesítve egyes vasútvonalak lerombolását (látni fogjuk, hogy ez kevesebb sikerrel kecsegtetett).

Az ilyen hibás nézetek következményeinek súlyosságára tekintettel, a szerző – elismeri – habozott e sorokat nyilvánosságra hozni.

Végül azonban úgy határozott, hogy kiadja a munkát, meg lévén győződve arról, hogy a holokausztra vonatkozóan semmit sem szabad eltitkolni.

I. Egy több mint kényes kérdés

Még 50 évvel az európai zsidók ellen 1940–45-ben elkövetett népirtás után is egy megrázó kérdés nyomja az utókor lelkiismeretét. Ismeretes, hogy Auschwitz (és főleg a Birkenau-részlege), a legfőbb náci tömegkivégző (azaz haláltábor) éppen 1944-ben működött teljes kapacitással, amikor a hitlerellenes szövetség győzelme körvonalazódott. Gazdag dokumentációs-történelmi irodalom van, amely bizonyítja, hogy mindaz, ami a megsemmisítő táborokban végbement, már 1942 őszétől kezdve ismert volt Anglia és az Egyesült Államok illetékes körei előtt. Így annak, “aki a hallgatást megtörte” (ahogyan Walter Lacqoeur és Richard David Breitman történészek fogalmaznak), Eduard Schulte német iparosnak¹ még 1942 őszén sikerült nyilvánosságra hoznia azt az egész folyamatot, amellyel az európai zsidókat a haláltáborokban megsemmisítették. Információit Gerhard Riegner és D. Lichtheim, a Zsidó Világkongresszus, illetve a Zsidó Ügynökség svájci küldöttei², továbbá Silvermann brit munkáspárti képviselő, és Wise amerikai reformista főrabbi közvetítették. Maga Franklin Delano Roosevelt – az Amerikai Egyesült Államok elnöke – is megerősítette 1942. december 8-án, az amerikai zsidóság küldötteivel folytatott megbeszélés alkalmával, hogy a náci szörnyűségek ismeretesek előtte, és más forrásokból is megerősítést nyertek³. A Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának 1942. november 22-i, Jeruzsálemben tartott tudományos ülésszakát immár teljes egészében az európai zsidók holokausztjáról szóló híreknek szentelték, az ülésszak határozata pedig “zöld utat” adott egy sajtóhadjáratnak, amely megrendítette az Jisuv (vagyis a mandátum zsidó településének) népét⁴.

E szörnyű leleplezések végül is oda vezettek, hogy Roosevelt amerikai elnök 1944. január 22-i döntése alapján az amerikai közigazgatás keretében megalakult a “United States War Refugee Board” (Az Egyesült Államok szervezete a háborús menekültek számára), amely főleg azzal foglalkozott, hogy az Európában maradt csekély számú zsidóságnak legalább egy kis részét megmentse. Ennek a szervezetnek az élére I. W. Pehlét, a szervezési téren kiváló képességeiről ismert személyiséget nevezték ki.

1944 tavaszán a szökevények egy csoportja, az auschwitzi tábor volt írnokai, élükön Rudolf Vrba (Walter Rosemberg)⁵ fiatal szlovákiai zsidóval, Magyarországon és Svájcon keresztül elég pontos adatokat közöltek az auschwitz-birkenaui tábor működéséről, amely akkorra (vagyis 1944 nyarára) gyakorlatilag az egyetlen tömegkivégzési tábor maradt. Joel Brand, a Magyarországi Zsidók Megmentési Bizottságának (Vaada) küldötte, aki 1944 májusában Isztambulba érkezett, többek között magával hozta a Vrba-jelentésnek egy másolatát, egy vázlattal, amely feltüntette a krematóriumokat is magukban foglaló auschwitz-birkenaui négy nagy épület földrajzi fekvését⁶ (lásd az 1. sz. mellékletet). A Vrba-jelentésből kiinduló rekonstitúciók alapján, amelyeket olyan szerzők végeztek, mint Frantisek Piper a Gas Chambres and Crematoria, Jean Claude Pressac a The Machinery of Mass Murder at Auschwitz, valamint Ysrael Gutman és Michael Berembaum az Anatomy of the Auschwitz Death Camp című műveikben, R. Hilberg történész a The Destruction of the European Jews című könyve II. kötetében a következőképpen mutatja be az auschwitzi tábor birkenaui részlegének halált hozó berendezéseit (rövidítve):

Tehát a Vrba-jelentés, amely mindezeket az adatokat tartalmazta, különböző utakon mind a szövetségesek, mind a jeruzsálemi Zsidó Ügynökség tudomására jutott.

A szövetségesek tudták tehát 1944-ben, hogy mi megy végbe Auschwitz-Birkenauban, abban az évben, amikor a szovjet csapatok átlépték Lengyelország határát, az angolok-amerikaiak ott voltak Dél-Olaszországban és elfoglalták Rómát, s június 6-án nyugatról is megkezdődött az európai kontinens felszabadítása; a szövetséges légierő intenzíven bombázta Közép- és Kelet-Európát is.

Hát akkor miért nem történt semmi intézkedés, legalább 1944 nyarán és őszén, hogy megállítsák, vagy legalábbis gátolják az egész európai kontinens zsidóságának a kiirtását Auschwitz-Birkenauban?

II. A szövetségesek számára a zsidók megmentése másodrangú kérdés volt

A holokauszt egyik legkompetensebb történetírója, az amerikai R. Hilberg professzor William S. Casey főhadnagy, a londoni Stratégiai Szolgálatok Hivatala 1943 októberi küldöttje emlékiratainak a következő megállapítására hivatkozik: “Londonban alig beszéltek a haláltáborokról; legfeljebb arról tettek említést, hogy hová vitték az ügynököket vagy az ellenállás harcosait, ha nem végezték ki őket helyben. Mi is »félretettük« a hozzánk eljutott kevés jelentést (vagyis a haláltáborokról szólókat – a szerző megjegyzése), mivel Washington és London hivatalos politikája az volt, hogy minden erőnkkel az ellenség megsemmisítésére összpontosítsunk⁷. (A szerző kiemelése)”.

Ahogyan Hilberg fogalmaz: “a zsidók katasztrófájának tétova kezelése bevett gyakorlattá vált”⁸.

Amikor az európai zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságokra vonatkozó kegyetlen valóság vitán felülivé vált (mint az 1944 júniusának végén kapott részletes információk alkalmával)⁹, maga W. Churchill, Anglia miniszterelnöke sem volt képes eltávolodni a “hivatalos vonaltól”; egy feljegyzésben, amelyet a Képviselőházban 1944. VI. 29-én intézett A. Edenhez, ezt írta: “Külügyminiszter – mit tehetünk? – mit mondhatunk?”¹⁰. A zsidó körök közbenjárásait (R. Hilberg jellemzése szerint “töredékes és össze nem egyeztetett javaslatokat”)¹¹ nem vették tehát figyelembe és végül jobb ügyhöz méltó következetességgel el is utasították őket. Ilyen értelemben jellemzőek azok a hivatalos válaszok, amelyeket az Anglia Külügyminisztériumához tartozó tiszteletre méltó Richard Law 1944. IX. 1-jén adott Chaim Weizmannak, a Zsidó Ügynökség elnökének, illetve a legkorábbi (1944. VII. 4.), amelyet I. I. Macloy, az Egyesült Államok védelmi államtitkárának a helyettese írt alá, válaszként I. W. Pehle egy intervenciójára¹². Ugyancsak J. J. Macloy, egy később, 1944. X. 18-án kelt levelében – amely meggyőzőbb szeretett volna lenni – kifejtette azokat az “objektív okokat”, amelyek miatt nem lehetséges az auschwitzi megsemmisítő berendezések bombázása¹³. E szerint az érvelés szerint az a vidék, ahol Auschwitz fekszik, kívül esik a közepes bombázók hatósugarán, amelyek akkor a franciaországi és olaszországi támaszpontokon tartózkodtak, a nehézbombázóknak pedig (amelyek Angliából indultak) 2000 mérföldnyi távolságot kellett volna megtenniük vadászgépek védelme nélkül.

Abban a levélben nem említették meg, hogy a szövetséges felderítő repülőgépek már 1944 áprilisában (és másodszor 1944. május 31-én) lefényképezték az auschwitzi táboregyüttest¹⁴, de a felvételek elemzése csak az ipari berendezésekre (I. G. Farbenindustrie) terjedt ki; hogy az illető felvételek bombázások célját szolgálták, de csak a monowicei (Auschwitz III) kőszénfeldolgozót és kaucsukgyárat támadták¹⁵. Egyébként az 1944. június 26-án véghez vitt nagyméretű bombázás, amelyet a szövetséges légiflotta 71 “repülő erőddel” hajtott végre a drohobicsi (akkoriban Dél-Lengyelországhoz tartozó) kőolaj-berendezések ellen, meggyőzően bizonyította, hogy még nagyon távoli célpontok ellen is lehetséges volt egy megsemmisítő légitámadás¹⁶. Annál meglepőbb az a tény, hogy 1944 szeptembere és októbere folyamán a szövetséges nehézbombázók, más feladatok teljesítése után, kétszer is elrepültek Auschwitz felett, arra szorítkozva, hogy élelmiszercsomagokat dobjanak le a hadifoglyok számára¹⁷.

Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy nem csak a zsidó körök, hanem az emigráns csehszlovák és lengyel kormány képviselői is közbenjártak azért, hogy légitámadásokkal vessenek véget az auschwitzi vérengzésnek. Ebben a kérdésben kevésbé tűnik pozitívnak a Szovjetunió akkori álláspontja, bár e tekintetben nem rendelkezünk teljesen meggyőző tanúvallomásokkal¹⁸.

Vitathatatlan, hogy sem az Amerikai Egyesült Államok zsidó körei, sem az angliaiak, de a palesztinai zsidó települések (Jisuv) tagjai sem tudtak saját erejükkel jelentősen hozzájárulni az európai zsidók megmentéséhez. David Ben-Gurion, a palesztinai brit mandátumban lévő zsidók legreprezentánsabb alakja egy életrajzírója szerint “megértette, hogy a Jisuv csak nagyon kevés embert menthetett meg, de ezt a felismerést meg kellett tartania magának”¹⁹. Az angolok jóindulatának hiányában a mentési akció fő feladatának az Egyesült Államokra kellett volna hárulnia. De R. Hilberg történész azt a következtetést is levonta, hogy “Az Egyesült Államok, Anglia, Palesztina zsidósága és a vezetőik nem voltak közömbösek, nem tekintették magukat egyszerű szemlélőknek. De annyira erőtleneknek érezték magukat, hogy valóban tehetetlenekké váltak”²⁰.

A történelmi igazság megismerése arra kötelez tehát, hogy elemezzük a meglévő adatokat és dokumentumokat, beleértve azokat, amelyek a zsidó körök által játszott szerepre vonatkoznak, főleg az 1944-es év döntő fontosságú nyarának tekintetében.

III. Egy (döntő) hónap gyakorlatilag elveszett

Napról-napra nyomon követve a deportálásokat (főleg Magyarországról, 1944-ben), valamint azokat a közbenjárásokat, amelyek a sok százezer zsidó megmentését célozták, akiket kivégzés céljából Auschwitz-Birkenauba szállítottak, 1944 döntő tavasza-nyara eseményeire vonatkozóan a következő időrendi képet kapjuk:

• 1944. április 7. Egy szlovák fogolycsoport (Vrba-csoport), amelynek tagjai a tábor ügyvitelében dolgoztak, megszökik Auschwitzból.

• 1944. április 26. Zsolnán (Žilina, Szlovákia) a csoport megszerkeszti jelentését az Auschwitz-Birkenauban végbemenő emberirtásról, a jelentés másolatait eljuttatják Szlovákiába, Magyarországra és Svájcba.

• 1944. május 15–június 10. Mintegy 335.000 zsidó deportálása az akkori Magyarországról Auschwitzba²¹ (ezek közül kb. 157.000 Észak-Erdélyből származott).

• 1944. június 10–július 6. Még 102.000 zsidó deportálása Magyarországról Auschwitzba.

• 1944. május 18. Joel Brand, a Magyarországi Zsidók Megmentési Bizottságának (Vaada) küldötte Törökországba érkezik.

• 1944. május 19. Joel Brand közli Isztambulban a Zsidó Ügynökség egyik küldöttjével, Zeev Pomerantz (alias Raskin) úrral²² mind a német javaslatot arra vonatkozólag, hogy egymillió európai zsidót elcserélnének 10.000 teherautó ellenében²³, mind a Vrba-jelentést az Auschwitz-Birkenauban végbemenő népirtásról²⁴.

• 1944. május 24. A Zsidó Ügynökség küldötte, Z. Pomerantz Jeruzsálembe érkezik és tájékoztatja M. Shertok (Scharet) urat, az Ügynökség vezetőségéhez tartozó személyiséget a Brand által hozott dokumentumok tartalma felől²⁵.

• 1944. május 25. Z. Pomerantz beszámol a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága előtt a magyarországi zsidók helyzetéről.

• 1944. június 6. A Zsidó Ügynökség ezt a napot “a magyarországi zsidók legyilkolása miatti gyász és tiltakozás napjává” nyilvánította.

• 1944. június 7. Jichák Grinbojm úr, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának tagja közbenjár a jeruzsálemi amerikai konzulnál – Pinkerton úrnál –, hogy a szövetségesek indítsanak akciókat vagy az Auschwitzba vezető vasútak légierőkkel való megtámadása, vagy az ottani haláltábor megsemmisítő berendezéseinek bombázása formájában²⁶.

• 1944. június 11. A Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának ülése többek között a magyarországi zsidók megmentésének lehetséges módozataival foglalkozott (erre az ülésre később részletesen visszatérünk).

• 1944. június 12. M. Shertok (Sharet) részletes tájékoztatást kap Joel Brandtől, akivel ennek letartóztatása után, Haleb (Aleppo) városában fog találkozni.

• 1944. június 12–június 26. M. Shertok (Sharet), a Zsidó Ügynökségtől kapott megbizatása alapján, igyekszik Londonba utazni, hogy minden mentési akciót az Ügynökség elnökével, Chaim Weizmannal egyeztessen.

• 1944. június 24. I. W. Pehle, a washingtoni War Rescue Board (mentési szervezet a háború idejére) igazgatója, írásban fordul I. I. Macloy védelmi miniszterhelyetteshez az Auschwitzba vezető vasútvonalak lehetséges bombázása ügyében.

• 1944. június 26. A brit Külügyminisztérium Svájcból hiteles beszámolókat kap a zsidók legyilkolásáról az auschwitz-birkenaui táborban.

• 1944. június 24–26. Az egyesült államokbeli zsidó szervezetek küldötteivel való tanácskozáson I. W. Pehle úr kifejti fenntartásait az Auschwitzba vezető vasútvonalak elleni légitámadás hatékonyságát illetően.

• 1944. június 26. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, F. D. Roosevelt, svájci közvetítéssel figyelmezteti Magyarország akkori vezetőjét – Horthy ellentengernagyot – azokra a negatív következményekre, amelyeket a zsidók deportálása vonna maga után. Ez a figyelmeztetés, valamint semleges országokból jövő más közbelépések is, arra késztetik Horthyt, hogy a deportálásokat leállíttassa. Ez az intézkedés, amely július 10-én lép hatályba, már csak a fővárosi – budapesti – zsidókat érintette²⁷.

• 1944. június 27. Jichák Grinbojm, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának tagja sürgönyileg értesíti Shertokot (aki aznap érkezett Londonba), hogy befejeződött kb. 450.000 zsidó deportálása Magyarország vidéki városaiból és falvaiból.

• 1944. június 29. I. W. Pehle megismétli az USA Védelmi Minisztériumához intézett kérését, hogy támadják meg az Auschwitzba vezető vasútvonalakat.

• 1944. június 30. Chaim Weizman és Moshe Shertok szintén a légitámadások gondolatát javasolják G. A. Hull brit külügyminisztériumi államtitkárnak.

• 1944. július 4. A légitámadások első elutasítása, ezúttal I. I. Macloy, az amerikai védelmi miniszter helyettesének részéről.

• 1944. július 6. Ebben a kérdésben Ch. Weizman és M. Shertok rendkívüli kihallgatást érnek el Eden angol külügyminiszternél.

• 1944. július 11. M. Shertok, visszatérve közbenjárására, a megsemmisítési berendezések bombázásának lehetőségét is említi.

• 1944. július 13. Nagy-Britannia miniszterelnöke, W. Churchill levelet ír lord Melchettnek, amelyben sajnálkozással állapítja meg, hogy csak a végső győzelem lesz válasz arra a szörnyűséges gaztettre, amelyet jelenleg a németek a zsidó nép ellen elkövetnek.

Ezeket az adatokat vizsgálva a mentést célzó intervenciók vonalán viszonylagos tétlenség ötlik szembe, éppen 1944. május 5. és június 26. között, amikor az Auschwitzba deportált zsidók száma csak Magyarországról meghaladta a 400.000-et. Maga M. Gilbert történész gazdagon dokumentált könyvében betű szerint megállapítja, hogy “a haláltábor bombázására vonatkozó jegyzék (a Zsidó Ügynökség jegyzéke, sz. m.) legalább egy hónapot késett”²⁸.

Erre a tényállásra nem lehet magyarázatot adni anélkül, hogy figyelembe vennénk a bizonytalanságot a tekintetben, vajon melyik a legalkalmasabb út a zsidók legyilkolásának a megakadályozására.

IV. Auschwitz-Birkenaut bombázni… vagy egy vasútvonalat?

A zsidó körök egyetlen lehetősége arra, hogy az események menetét befolyásolják (vagyis hogy legalább részben megállítsák a náci népirtást), az lehetett volna, hogy egy jól dokumentált meggyőzési kampánnyal a leghatékonyabb eljárást támogatják.

Erre az optimális célra vonatkozóan ma is sok értelmezés és kommentár tesz egyenlőségjelet maguknak a megsemmisítési berendezéseknek (a krematóriumok épületei, amelyek a gázkamrákat is magukban foglalták) a bombázása és a vasútvonalak megtámadása közt (különösen a rendkívüli fontosságú Kassa és Eperjes közti szakaszt tekintve), amelyeken keresztül kellett menniük az akkori Magyarország gettóiból a 450.000 zsidó többségét szállító vonatoknak²⁹. Ha egy ilyen egyenlőségjel a két alternatíva közt, vagy éppenséggel a vasútvonalak megtámadásának előnyben részesítése érthető a katonai téren kevéssé tájékozott szlovákiai rabbik esetében³⁰, sokkal kevésbé elfogadható a dokumentumokat ismerő amerikai, angliai vagy palesztinai zsidó vezető körök részéről.

Ebben a tekintetben teljesen megalapozottnak tűnik számomra R. Hilberg történész következtetése, amely szerint “A bombázások tervét nem lehetett meggyőzően előadni, mivel a zsidó vezetőség nem összpontosított Auschwitzra…”³¹.

A 40-es évek haditechnikai körülményei közt a nagy távolságra levő célpontok bombázása csak akkor lehetett hatékony, ha időben hosszú távú hatással járt. Ilyen hatás lehetett volna a mi esetünkben a krematóriumok épületeinek a lerombolása, amelyeknek a helyreállítása több hetet, ha nem hónapot vett volna igénybe.

Ezzel szemben például a Kassa-Eperjes vasútvonal-szakasz bombázása, a szövetségesek hasonló méretű erőfeszítését feltételezve, 1944 nyarának szlovákiai körülményei közt, nem tette volna lehetővé a vasúti forgalom hosszú időre való megszakítását. Ez a helyzet nem hasonló például ahhoz, amely ugyanebben a periódusban a francia Normandiában fennállt, ahol a szövetséges légierő 300-400 kilométerre lévő bázisokról kiindulva szinte megszakítás nélkül támadhatta a fő vasútvonalakat, emellett egy jól megszervezett ellenállási mozgalom is segítette.

Szlovákiában viszont 1944 nyarán a szövetségesek légitámadásait egy több mint 2500 km-re levő vasútvonal ellen nem lehetett számtalanszor megismételni, ráadásul azon a helyen az ellenállási mozgalom nem biztosíthatott hathatós támogatást.

A fentiekből világosan kitűnik, hogy az Auschwitzba vezető vasútvonal megtámadása (főleg a Kassa-Eperjes szakaszon) ugyanakkora erőfeszítést igényelt volna, mint az auschwitz-birkenaui megsemmisítési berendezések bombázása, anélkül, hogy hasonló perspektívát nyújtott volna a deportált zsidók tömeges legyilkolásának a megszakítását illetően.

Maga I. W. Pehle is fenntartásait fejezte ki e tekintetben Washingtonban, 1944.VI.24-én az Egyesült Államokbeli zsidó szervezetek képviselői előtt, feltéve a kérdést:

a) lehetséges-e a vasútvonal működésének megszakítása hosszú időre,

b) mennyi időre állítja meg egy ilyen légitámadás a zsidók deportálását a haláltábor felé, főleg a magyarországiakét?³²

Azokban a napokban a Zsidó Ügynökség vezetőinek vitáit, valamint az amerikai zsidóság soraiban folyó véleménycseréket az jellemezte, hogy nem volt világos elképzelés a halálos veszélyben lévő zsidók megmentését szolgáló legjobb megoldást illetően.

Egy ilyen vita során, 1944. június 29-én Londonban, lord Namier zsidó származású ismert történész, a Zsidó Ügynökség elnökének, Ch. Weizmannak a politikai tanácsadója, joggal állapította meg, hogy “eddig az egyedüli realista javaslat a krematóriumok és a gázkamrák bombázása volna”³³. Egyes zsidó köröknek az auschwitz-birkenaui megsemmisítő berendezések bombázásával szembeni ellenkezését lord Namier “egy Iván Karamazov szelleméhez” illőnek találta³⁴, mondván, több tíz- vagy százezer ember megmentését akadályozhatja meg.

Sajnos, lord Namier pontosan tudta, mire hivatkozik. R. Hilberg történész megemlíti egyesek aggályait a légitámadásokkal szemben, konkréten L. A. Kubowiczkiéit³⁵ (amelyekkel később még foglalkozunk). Az 1944. június 29-i, Ch. Weizman, M. Shertok és lord Namier közötti megbeszélésen M. Shertok nem véletlenül hivatkozott a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának egy határozatára³⁶.

V. A zsidó ügynökség végrehajtó bizottságának 1944. június 11-i, legalábbis furcsa határozata

A fent említett megbeszélésen M. Shertok felhívta a figyelmet arra, hogy figyelembe kell venni a Végrehajtó Bizottság egy nemrégi határozatát. Ugyanez a határozat vezérelte Ch. Weizman elnököt is, amikor a következő napokban (pontosabban 1944. július 6-án, az A. Edennel való találkozóján) csak az Auschwitzba vezető vasútvonalak bombázására vonatkozó javaslatot említette.

De mit tartalmazott ez a határozat és hogyan jött létre?

A jeruzsálemi Cionista Központi Levéltárban a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága ülésein felvett (héber nyelvű) jegyzőkönyveket tartalmazó 42. kötet 10293-10297. oldalán megtalálható az 1944. június 11-i jegyzőkönyv, amelyből fordításban bemutatjuk a bevezető részt, valamint a napirend 2. pontjával kapcsolatos vitát (lásd a 2. mellékletben a héber nyelvű eredetit).

Titkos

Nr. 51.

10293.

Jegyzőkönyv

a Zsidó Ügynökség vezetőségének üléséről

Jeruzsálemben, 1944. VI. 11-én

Jelen vannak: Ben-Gurion elnök úr

Grinbojm úr

Dr. Senator

Fishman rabbi

Kaplan úr

Dr. Smorak

Dr. I. Josef

Sapira úr

Ben-Cvi úr

Handaka úr

Dr. Granowski

Eisemberg úr

Napirend:

1. Mentési kérdések

2. Grinbojm úr vitája Pinkerton úrral a mentés kérdésében

3. Tervezet az új emigránsok integrálására

10296.

2. Grinbojm úr vitája Pinkerton úrral a mentés kérdésében

Grinbojm úr:

A vezetőségi tagok számára előterjeszt egy jelentést arról a vitáról, amelyet Pinkerton úrral, az Amerikai Egyesült Államok konzuljával folytatott a mentéssel kapcsolatos kérdésekről (az európai zsidók megmentéséről volt szó, sz. m.). Többek között azt javasolta a szövetségeseknek, hogy bombázzák a Magyarország és Lengyelország közötti vasútvonalakat. A németek naponta 12.000 magyar zsidót utasítanak ki Lengyelországba. A vasútvonalak tönkretétele esetén nem tudnák idejében véghezvinni a terveiket.

Pinkerton úr biztosítékot adott, hogy a javaslatot az amerikai megmentési szervezet (W. R. B.) elé terjeszti.

Azt is javasolta Grinbojm úr, hogy a szövetséges légierő bombázza a lengyelországi haláltáborokat, mint Auschwitz, Treblinka³⁷ stb. Pinkerton úr azzal érvelt, hogy ha ez a javaslat megvalósulna, a szövetségeseket zsidók legyilkolásával vádolhatnák, ezért a javaslat írásbeli előterjesztését kéri. Grinbojm úr biztosítja, hogy ezt a kérdést megtanácskozza a barátaival (a Végrehajtó Bizottságra hivatkozik, sz. m.).

Grinbojm úr hozzáteszi, hogy a rendelkezésére álló adatok szerint naponta zsidók ezreit ölik meg a haláltáborokban. Egy bizonyos időre csak a tábor fenntartásához szükségesek maradnak életben³⁸. A zsidók szenvedése leírhatatlan. Még ha feltételeznénk is, hogy a bombázás idején vannak ott zsidók, akik közül egyesek elpusztulnának, a többiek viszont szétszóródhatnának és megmenekülhetnének. A lerombolt épületekben hosszú ideig (akár hónapokig) nem volna lehetőség embereket ölni az illető technikával. Hozzáteszi, hogy éppen ma érkezett a hír, hogy az utóbbi 10 napban Magyarországról 120.000 zsidót deportáltak.

Ben-Gurion úr:

Nem ismerjük elég alaposan a lengyelországi helyzetet és úgy tűnik, hogy nem javasolhatunk ilyesmit (a táborokban levő megsemmisítési berendezésekre érti, sz. m.).

Fishman rabbi:

Ben-Gurion véleményéhez csatlakozik.

Dr. Smorak:

Arról értesítenek, hogy Auschwitzban egy nagy munkatábor működik. Nem vállalhatjuk a felelősséget egy olyan bombázásért, amely akár csak egy zsidó megölésével járna.

Dr. I. Josef:

ő is ellenzi azt a javaslatot, hogy az amerikaiaktól a táborok bombázását kérjük és így zsidók is elpusztuljanak. Grinbojm úr nem beszélhet magánszemélyként, csak mint a szervezet meghatalmazottja. Véleménye szerint ilyen minőségben nem szabad neki ilyen javaslatot tennie.

Dr. Senator:

Csatlakozik Dr. I. Josef úr véleményéhez. Sajnálatát fejezi ki afelett is, hogy Grinbojm úr ilyesmiről tárgyalt az amerikai konzullal.

Ben-Gurion elnök úr levonja a következtetést:

A vezetőség véleménye az, hogy nem fogják javasolni a szövetségeseknek olyan célpontok bombázását, ahol zsidók vannak (a szerző kiemelése).

Ebből a jegyzőkönyvből kitűnik, hogy más döntést hozva a kivégzési berendezések bombázásának célszerűségét illetően, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának lehetősége lett volna kollektív módon közbenjárni az Amerikai Egyesült Államoknál, amely Angliához képest sokkal kedvezőbben viszonyult elvileg a zsidó kérések támogatásához. Annál is inkább, mivel a történészek aláhúzzák, hogy az 1944-es választási évben, amikor F. D. Roosevelt a harmadik elnöki megbízatásért harcolt, jelentősen megnőtt az amerikai adminisztráció befolyásolásának a lehetősége.

A Végrehajtó Bizottság legalábbis részben elutasító határozata Ch. Weizman és M. Shertok kezét egyaránt megkötötte, heteken keresztül a vasútvonalak bombázásának javaslatára kellett szorítkozniuk.

Természetesen az, hogy a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága elutasította az auschwitz-birkenaui gyilkoló berendezések bombázását, nem abból eredt, hogy alábecsülték az európai zsidók megmentésének a feladatát a palesztinai brit mandátumban lévő zsidó települések megerősítésével szemben, ahogyan azt egyes negacionista (a holokausztot tagadó vagy lekicsinylő) és tendenciózusan anticionista körök állítják³⁹. Auschwitz bombázásának vagy nem bombázásának semmilyen közvetlen vagy közvetett kapcsolata nem volt a palesztinai Jisuv megerősítésével. Ezzel szemben nehéz tagadni, hogy ugyanaz a Végrehajtó Bizottság, amely a kapott értesülések alapján abban az időben egy napot a gyász és a magyarországi zsidók kiirtása elleni tiltakozás napjává nyilvánított, ezzel a határozattal tanúságát adta annak, hogy nem érzékeli az európai holokauszt arányait.

Ugyanebbe a gondolatmenetbe illik bele az az álláspont, amelyet abban az időben L. A. Kubowiczki, az amerikai zsidóság és a Zsidó Világkongresszus jeles személyisége foglalt el.

VI. Leon Arie Kubowiczki úr a légitámadások ellen

R. Hilberg történész úgy említi L. A. Kubowiczki urat, mint a Zsidó Világkongresszus egyik munkatársát, aki 1940-ben, az Európából az USA-ba való emigrálása után az Institute for Jewish Affairs (Zsidó Ügyek Intézete, a Zsidó Világkongresszus keretében működő intézmény) munkatársa lett és hamarosan a szervezet Európai Bizottságának vezető tisztségét is betöltötte⁴⁰. Miután rövid idő alatt a Zsidó Világkongresszus (az európai zsidókat sz.m.) mentő tagozatának a vezetője lett⁴¹, Kubowiczki urat a Zsidó Ügynökség részéről Jichák Grinbojm úr 1944. június 11-én keltezett levelében figyelmeztette a magyarországi és más európai országokbeli zsidók ellen Auschwitz-Birkenauban elkövetett tömeggyilkosságokra⁴².

R. Hilberg kénytelen megállapítani, hogy korábbi tapasztalatai ellenére Kubowiczki és a Zsidó Világszövetség másik két, nemrég előléptetett munkatársa (Tartakover és Leszczynski) nem volt képes helyesen megítélni az öreg kontinensen végbemenő eseményeket⁴³. Ez a vélemény teljesen megalapozott, ha figyelembe vesszük Kubowiczki úr magatartását, ami az 1944. július 1-jén I. W. Pehle úrhoz, a W. R. B. (War Refugee Board) főnökéhez írt levelében nyilvánult meg⁴⁴.

A levél teljes szövegét nem sikerült megszerezni, így meg kell elégednünk a tartalmával, amit Herbert Druks, az Amerikai Egyesült Államokban levő Brooklyn College judaisztikai tanulmányokkal foglalkozó professzora ismertetett könyvében⁴⁵, és amelyre R. Hilberg is hivatkozik⁴⁶.

Íme, hogyan jellemzi Herbert Druks úr Kubowiczki úr álláspontját⁴⁷:

“De 1944. július 1-jén a Zsidó Világkongresszus mentő tagozatának a vezetője, Leon Arie Kubowiczki írásban közölte I. W. Pehlével, a War Refugee Board főnökével, hogy ellenzi a táborok bombázását. Ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a “halált hozó” berendezéseket más módszerekkel rombolják le, azzal érvelve, hogy ilyen úton a folyamat (a megsemmisítés, sz. m.) jelentősen lelassítható. Emlékeztette Pehlét, hogy 1943 augusztusában és októberében a zsidók sikerrel lázadtak fel és néhány táborban sikerült lerombolni a gyilkoló berendezéseket. Mi több, a lázadás lehetővé tette számos zsidó megmenekülését ezekből a táborokból (teljesen valótlan állítás. Treblinkából és Sobibórból nagyon kevés zsidónak sikerült megmenekülnie a lázadás alkalmával sz. m.). ő maga (Kubowiczki, sz. m.) határozottan ellenzi ezeknek a táboroknak a légi úton való megtámadását, szó szerint állítva, hogy »a halált hozó berendezéseket nem lehet légitámadásokkal lerombolni, a bombázások első áldozatai éppen a zsidók volnának«. A bombázások helyett Kubowiczki ahhoz ragaszkodott, hogy kérjék meg az oroszokat, vessenek be ejtőernyős egységeket, hogy elfoglalják a haláltáborokban levő épületeket, tegyék ártalmatlanná a gyilkosokat és szabadítsák ki a foglyokat. A lengyel kormányt pedig kérjék meg (a Londonba emigrált lengyel kormányról van szó, sz. m.), hogy képezzen ki ellenálló egységeket, hogy egyes táborokat megtámadjanak és lerombolják a »halált hozó berendezéseket«”.

A könyv szerzője (M. Druks, sz. m.) joggal nevezte “furcsáknak” Kubowiczki állításait⁴⁸, figyelembe véve a keleti helyzetet és különösen a londoni kormánytól függő lengyel egységek nem éppen barátságos magatartását a zsidókkal szemben. Kubowiczki úr álláspontjának téves voltát M. Gilbert történész is megállapította; ő megjegyzi, hogy I. W. Pehle a W. R. B. részéről köteles volt ellenezni az amerikai zsidóság képviselői előtt Kubowiczki javaslatait, utólag pedig, 1944 szeptembere folyamán, megmagyarázta Morgenthau államtitkárnak, hogy ilyen diverziós egységek felhasználásának a gondolata teljesen irreális megoldás⁴⁹. Ennek ellenére, mint ahogy M. Druks ugyanabban a könyvében kifejti, L. A. Kubowiczki továbbra is kitartott a javaslatai mellett, mégpedig a szovjet hatóságok előtt (akikkel Nahum Goldman, a Zsidó Világszövetség elnöke közvetítésével került kapcsolatba), 1944. október 4-én pedig ugyanilyen értelemben interveniált I. I. Macloy, az akkori helyettes védelmi miniszternél.

Természetesen ma már képtelenek vagyunk megállapítani, milyen mértékben volt negatív hatásuk L. A. Kubowiczki javaslatainak abban a kérdésben, hogy az auschwitz-birkenaui tábor működését légi csapások útján szabotálják. Azt mégis állíthatjuk, hogy ez az álláspont azt bizonyította a választási kampány teljében levő Roosevelt-féle adminisztráció előtt, hogy még az amerikai zsidóság is megosztott, és éppen a világ zsidóságának ebben a nehéz pillanatában.

VII. Miért hallgatnak el egyes tényeket?

Vitathatatlan, hogy a fő felelősség, amiért nem intéztek légitámadást az auschwitz-birkenaui megsemmisítő berendezések ellen, a nyugati szövetségesekre hárul (Angliára, de az Amerikai Egyesült Államokra is). Ismerve – tulajdonképpen 1942 őszétől, de még konkrétabban az 1944 tavaszán érkezett értesülések alapján – az auschwitz-birkenaui tömeggyilkosságok méreteit, ez országok politikai és katonai képviselőinek bele kellett volna foglalniuk terveikbe, az akkori lehetőségek határain belül, a tömeggyilkosságok mechanizmusának a gyengítését is. E célból lehetséges lett volna támadást indítani a krematóriumok és a hozzájuk tartozó gázkamrák működésének legalább időleges megszüntetése érdekében, és nem lett volna szükség a támadások gyakori megismétlésére (mint abban az esetben, ha a légitámadások a közlekedési vonalak használaton kívülre helyezését célozták volna). Ilyen akciók szükségessége nyilvánvaló lett, függetlenül a zsidó hatóságok közbenjárásától.

Következésképpen a nyugati szövetségesek magatartására vonatkozó kritikai szemlélet gazdag irodalomban nyilvánult meg, különösen az utóbbi 20-30 évben, amelyet olyan történészek és publicisták dokumentált tanulmányai és írásai képviselnek, mint R. Hilberg, M. Gilbert, David Weyman, Jehuda Bauer, Joav Gelber, Ascher Cohen, A. D. Morse, I. S. Conway, Dina Porat, M. Druks, Henry L. Feingold, Amos Elon, Szenes Sándor és mások.

Sokkal szegényebben tükröződik ebben az irodalomban a zsidó körök szerepét illető kritikai szemlélet, főleg az Amerikai Egyesült Államokban és a palesztinai brit mandátumban működők tekintetében. Csak 1979-ben közölt egy ismert izraeli újságíró – Amos Elon – egy alapos dokumentációra támaszkodó összefoglalót a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának 1944 májusában-júniusában tartott három üléséről⁵⁰. Írásában a jeruzsálemi Cionista Központi Levéltár anyagát is felhasználta. Dina Porat kutatónő “A jeruzsálemi Zsidó Ügynökségnek az európai zsidók megmentésében játszott szerepe 1942 és 1945 közt” című doktori értekezésében, amelyet a Tel Avivi Egyetemen mutatott be 1983-ban, elemezte az Ügynökség Végrehajtó Bizottságának az 1944. június 11-i gyűlését, valamint Jichák Grinbojm intervencióját az amerikai konzulnál ugyanannak a hónapnak első napjaiban⁵¹. Természetes, hogy egy ilyen doktori értekezés nem juthatott a széles közönség tudomására.

Az 1988-ban Comprehending the Holocaust (A holokauszt megértése végett) címmel megjelent tanulmánykötetben Joav Gelber professzor arra az általános következtetésre jut, hogy “különböző zsidó (a szerző kiemelése) és nem zsidó személyeknek és intézményeknek befolyásuk volt az európai zsidók megmentésében (vagy meg nem mentésében)⁵², és megállapítja, hogy “a zsidó szervezetek egy ideig haboztak (a szerző kiemelése), de végül arra kérték a szövetségeseket, hogy magát a tábort bombázzák⁵³. Ezzel szemben sok más anyag, főleg a 80-as években közöltek, a hangsúlyt Ben-Gurion álláspontjának a megmagyarázására, ha nem igazolására helyezték. Így Tuvia Frieling kutató az 1987-ben bemutatott doktori értekezésében⁵⁴ “felülvizsgálandó sztereotípiáknak” tekinti az európai zsidók megmentése kérdésében a Zsidó Ügynökséget ért bírálatokat, amelyeket a Jisuv közösségének különböző képviselői fogalmaztak meg, mint például Meir Jáári újságíró⁵⁵.

L. A. Kubowiczki legalábbis vitatható intervencióira vonatkozólag az első feljegyzések H. Druks fent említett könyvében jelentek meg, amelyeket utólag M. Gilbert és R. Hilberg vettek át és fejtettek ki. Ezzel szemben Henry Feingold⁵⁶ egyébként bőven dokumentált, az európai zsidók megmentésére szolgáló 1944–45 közötti akciókról írt könyvében Kubowiczki számos pozitív kezdeményezését említi⁵⁷, de egy szó sem esik az 1944. VII. 1-i levélről, amelyet I. W. Pehléhez intézett és a későbbi intervencióiról a légitámadások ellen, amelyek az auschwitz-birkenaui megsemmisítő tevékenységet gyengíthették volna.

Jelenleg, amikor több mint 50 év eltelt az európai zsidók szörnyű holokausztja óta, azt hiszem, a következő generációkkal szembeni felelősségünk arra kötelez, hogy előítéletek és tartózkodás nélkül közelítsünk az igazság minden szempontból való feltárásához.

(Fordította: Fey László)

Jegyzetek és magyarázatok

1 Lásd W. Lacqueur – R. D. Breitman: Breaking the Silence (Megtörve a csendet), Simon and Schuster kiadó, New York 1986.

2 Zsidó Világszövetség – 1936-ban, Genfben (Svájc) alapított nemzetközi szervezet, de székhelye az Amerikai Egyesült Államokban van; célja főleg a nácizmus elleni harc és a kelet-európai zsidó közösségek jogainak védelme.

Zsidó Ügynökség – a zsidóság képviseleti szerve, Jeruzsálem székhellyel. A 30-as évektől kezdve magában foglalja mind a cionista mozgalom vezetőit, mind egyes nem cionista szervezetek küldötteit (főleg az Amerikai Egyesült Államokból).

3 Lásd R. Hilberg: Perpetrators, Victims, Bystanders. The Jewish Catastrophe 1933–1945 (Tettesek, áldozatok, bámészkodók. A zsidó katasztrófa 1933–1945). Harper Collins kiadó, New York 1992. Az idézetek a német nyelvű kiadásból: Täter, Opfer, Zuschauer. Fischer kiadó, Frankfurt am Main 1992. A fentiek a 278. old. 2. bek. 5–7. sorában találhatók.

4 Hilberg id. mű 265–266. old.

5 Hilberg id. mű 196–198. old. Az eset részletesen le van írva Szenes Sándor és Franz Baron könyvében: Von Ungarn nach Auschwitz, die verschwiegene Warnung (Magyarországról Auschwitzba, az elhallgatott figyelmeztetés). Westphallisches Dampfboot kiadó, Münster 1994.

6 A Vrba-jelentés részletes ismertetése, az auschwitz-birkenaui tábor rajzával együtt megtalálható: M. Gilbert: Auschwitz and the Allies (Auschwitz és a szövetségesek). New York 1981. 195., 202–205. old. Az események részletes leírását lásd még Amos Elon művében: Schrei ohne Antwort (Kiáltás válasz nélkül), Molden kiadó, Bécs–München–Zürich–Innsbruck 1979. (fordítás angol eredetiből) 65. old.

R. Hilberg történész is megállapítja Dina Porat kutatónő könyvére alapozva The Blue and the Yelow Stars of David (Dávid kék és sárga csillagai), Cambridge Mass kiadó 1990. 212–216. old., hogy a Zsidó Ügynökség az auschwitz-birkenaui tábor szerepéről a teljes igazságot megtudta 1944 júniusának elején (lásd Hilberg id. mű 271. old.).

7 Lásd Hilberg id. mű 279. old. 3. bek.

8 Idem, 4. bek. 1–2. sor.

9 Anglia berni követsége 1944. június 26-án táviratilag továbbította Londonba a Vrba-jelentés tartalmát és a szlovák rabbik felhívását az Auschwitzban történő, zsidók elleni tömeggyilkosság megakadályozására (lásd többek között M. Gilbertnél, id. mű 250. old.).

10 Az esetet közli többek között M. Gilbert (id. mű) és az amerikai A. D. Morse is a While six Millions Dead (Mialatt 6 millióan meghaltak) c. könyvében, 1967, valamint I. S. Convay, a Brit Columbiai Egyetem (Kanada) történelemtanárának az írása, amely a The Wiener Library Bulletin 27/1993/1994 kötetében jelent meg, és amelynek címe magyarra fordítva “Elítélés és közömbösség között – a szövetségesek magatartása a magyar zsidóság megsemmisítésével szemben”.

11 Lásd Hilberg, id. mű 279. old. 4. bek. 3–4. sor.

12 Az illető dokumentumok szövege megjelenik Amos Elon id. mű 313. és 316. old., megerősítve R. Hilberg, M. Gilbert, A. D. Morse és másoknak a holokausztról írt könyveiben.

13 A levél szövegét közli mind A. D. Morse id. mű 318. old., mind Amos Elon id. mű 317–318. old.

14 Lásd M. Gilbert id. mű 216. old.

15 Lásd R. Hilberg The Destruction of the European Jews (Az európai zsidók megsemmisítése) II. kötet. Quadrangle Books kiadó, Chicago 1967.

16 Lásd M. Gilbert id. mű 250. old.

17 Lásd R. Hilberg Perpetrators… id. mű 318. old.

18 Az emigráns lengyel és csehszlovák kormányok álláspontját illetően lásd A. D. Morsenak an 10. pontban id. művének francia fordítását: Pendant que six millions de Juifs mourraient 335. old. Ugyancsak Morse említi (id. mű 336. old.) W. Churchill egy 1944. október 30-i nyilatkozatát Auschwitz bombázását illetően, amelyben leszögezi, hogy: “Erről a kérdésről beszéltem a szovjetekkel, nincs mit tenni”. Ebből a szövegből nem derül ki, hogy ez egy általános következtetés, vagy a szovjetek esetleges ellenkezése gátolta meg az ilyen kezdeményezést.

19 Lásd Hilberg Perpetrators… id. mű 267. old. 1. bek. 1–5. sor, Dina Porat nyomán id. mű 35. old. 6. pont, valamint Tuvia Frieling: Ben-Gurion and the Holocaust, közölve a Yad Vashem Studies 18. kötet 199–232. old.

20 Lásd Hilberg id. mű 11. old. 3. bek. 3–7. sor.

21 A számadatok L. Braham amerikai történész Politics of Genocide – The Holocaust in Hungary (A népirtás politikája – a holokauszt Magyarországon) című könyvének (New York, 1981) adataira támaszkodnak. Az 1944. május 15–június 10. közti időszakra a számadatok Szenes S.–F. Baron id. mű 200–201. old. származnak.

22 Amos Elon izraeli publicista az említett könyvében részletesen kifejti a Joel Brand Isztambulba érkezésével kapcsolatos eseményeket (lásd id. mű 52–65. old.). Itt a Zsidó Ügynökség törökországi küldötte Raskin néven szerepel. Az azonosság (Zeev Pomerantz) megállapítása a Végrehajtó Bizottság 1944. május 25-i jegyzőkönyve alapján vált lehetségessé, amelyben az áll, hogy Zeev Pomerantz, aki Törökországba érkezett, a magyarországi zsidók helyzetét ismerteti a Joel Brand által vele közölt adatok fényében (lásd a Végrehajtó Bizottság Ülései, 42. kötet 10254-10256. old., héber nyelven).

23 Ebben a tanulmányban nem foglalkozunk a németek ezirányú javaslatával, amelyet A. Eichmann tett a magyar zsidóságnak és amely teljesen elfogadhatatlan volt a hitlerellenes koalíció szövetségesei számára.

24 Z. Pomerantznak a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága előtt megtartott előadása, amelyet a 22. pont alatt idéztünk, nem említi szövegszerűen a Vrba-jelentést. Mégis, M. Gilbert és R. Hilberg történészek, akiket a 6. pont alatt idéztünk, jogossá teszik Amos Elon publicista állítását, hogy J. Brand közölte Z. Pomerantzcal (alias Raskin) a Vrba-jelentés tartalmát, az pedig a maga részéről beszámolt M. Shertoknak.

25 Lásd a 24. pontot.

26 A Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottságának ülésén Jichák Grinbojm nem pontosította Pinkerton amerikai konzullal való találkozásának dátumát. Ezt az időpontot viszont megadja Dina Porat doktori disszertációja: The Role Played by the Jewish Agency in Jerusalem, in the Efforts to Rescue the Jews in Europe – 1942–1945 (A jeruzsálemi Zsidó Ügynökség szerepe az európai zsidók megmentésére tett erőfeszítésekben – 1942–45), amelyet a Tel Avivi Egyetemen védett meg 1983 májusában, 3. kötet 119. old. 61. pont.

²⁷ Részleteket lásd Braham id. mű 21. pont.

²⁸ Lásd M. Gilbert id. mű 279. old.

²⁹ Például Szenes Sándor és Franz Baron id. mű 32. old. 3. bek. 1–3. sor, akik fenntartják, hogy “utólag tekintve általános egyetértés van abban, hogy az Auschwitzba vezető vasútvonalak bombázása hatékony kísérlet lehetett volna a szabotálásra”.

³⁰ A szlovákiai rabbik, élükön Weismandel rabbival, Rosenheim, az Agudat Israel Világszervezet svájci képviselőjének közvetítésével kétszer is interveniáltak a washingtoni W. R. Boardnál 1944. május 16-i illetve 24-i táviratuk útján, hogy haladéktalanul bombázzák az Auschwitzba vezető Csap-Kassa-L’ubotin-Novy Sacz vasútvonalat (lásd M. Gilbert id. mű 236. old., valamint Jehuda Bauer The Holocaust in Historical Perspective Washington Press kiadó, Seattle 1968.

³¹ R. Hilberg id. mű 272. old. 1. bek. 5–7. sor.

³² Lásd M. Gilbert id. mű 238. old.

³³ Lásd Amos Elon id. mű 249. old.

³⁴ Idem 7. bek. Ivan Karamazov egy zavaros eszmékkel rendelkező szereplő Dosztojevszkij orosz regényíró “Karamazov testvérek” c. regényéből.

³⁵ Lásd Hilberg id. mű 272. old.

³⁶ Lásd Amos Elon id. mű mint a 32. lábjegyzetben.

³⁷ Akkor a treblinkai haláltábor már nem létezett.

³⁸ Abban az időben Grinbojm úr még nem ismerte a különbséget egyrészt a treblinkai és sobibóri táborok szelektálási eljárása között (ahol csak nagyon kisszámú rabot tartottak meg, akik a krematóriumokat szolgálták ki, másrészt az Auschwitz-Birkenauban alkalmazottól (ahol a németek azokat is megtartották, akiket a hadiiparban való munkára alkalmasnak találtak). De ez az ismerethiány nem változtat azon a végkövetkeztetésen, hogy Grinbojm úr a haláltáborokban uralkodó helyzet sokkal realistább értékeléséről tett tanúbizonyságot, mint a Végrehajtó Bizottság többi tagja.

³⁹ Ebben a tekintetben lásd R. Garaudy teljesen alaptalan állítását, ami szerint “a cionisták fő célja nem az volt, hogy életeket mentsenek meg, hanem hogy Palesztinában zsidó államot létesítsenek. (lásd R. Garaudy Les mythes fondateurs de la politique israelienne)
⁴⁰ Lásd Hilberg id. mű 255. old. 1. bek.

⁴¹ Idem 272. old. 1. bek. 10–11. sor.

⁴² Lásd Dina Porat The Role… id. mű III. rész 119. old. 62. pont.

⁴³ Lásd Hilberg id. mű 255. old. 2. bek. 1–2. sor.

⁴⁴ Idem 272. old. 1. bek. 11–13. sor.

⁴⁵ Lásd Herbert Druks Failure to Rescue (A mentés kudarcai), Speller and Sons kiadó, New York 1977.

⁴⁶ Lásd Hilberg id. mű 347. old. 78. jegyzet.

⁴⁷ Lásd Druks id. mű 65. old.

⁴⁸ Idem mint a 46. pontnál.

⁴⁹ Lásd Gilbert id. mű 256. old.

⁵⁰ Lásd Amos Elon id. mű 359. old.

⁵¹ Idem mint a 41. pontnál.

⁵² Lásd Joav Gelber, Ascher Cohen, Charlotte Wardi: Comprehending the Holocaust, Peter Lang kiadó, Frankfurt am Main–New York–Paris 1988, 115. old.

⁵³ Idem 118. old.

⁵⁴ Lásd Tuvia Frieling Ben-Gurion and the Holocaust of European Jewry 1939–1945, in Yad Vashem Studies 18. kötet 199–232. old.

⁵⁵ Lásd Meir Jáári Facing the Disaster (Szemben a szerencsétlenséggel), a cikket a Hásomér Hácáir folyóirat 1943. január 6-i száma közölte, többek között Tuvia Frieling is említette.

⁵⁶ Lásd Henry F. Feingold The Politics of Rescue (Mentési politikák), Rutgers University kiadó, New York 1970.

⁵⁷ Izrael állam megalkotása után L. A. Kubowiczki 1948 és 1958 között magas tisztségeket töltött be az izraeli dplomáciában, 1959 és 1966 között pedig az európai zsidók második világháború alatti holokausztjának a tanulmányozására létrehozott jeruzsálemi Yad Vashem Intézet igazgatói tanácsának az elnöke volt.

Vannak bizonyos témák, amelyeknek már a felvetése is manipulatív, viszont – ha már egyszer politikai vitatémává váltak – nem lehet nem foglalkozni velük. Ilyen téma a szovjet és a náci rémtettek összevetése, még pontosabban a holokauszt és a gulág összehasonlítása. E XX. századi történelmi problémákkal foglalkozik összeállításunk, azzal az igénnyel, hogy elválasztható legyen egymástól a politikai sztereotípia és a történettudományi analízis. A mai Magyarországon az elméleti kiszáradás olyan mértéket öltött, hogy Enzo Traverso itt közölt írása komoly felüdülést jelenthet azok számára, akik a marxizmus elméleti megújulása iránt érdeklődnek. Új gondolatok és új viták reményében ajánljuk az olvasó figyelmébe e tanulmányt.

Az aktualitások közül ezúttal a WTO körüli tiltakozásokba és vitákba pillantunk bele, ami kapcsolódik a bemutatásra kerülő Le Monde Diplomatique-ból átvett felhíváshoz is.

Tartalomjegyzék

1. Daniel Singer : Van alternatíva (Baxandall és Scher interjúja)
2. Csanády András : A kapitalista restauráció erkölcsi alapzatának kérdései
3. Andor László : A ketrec szociológiája – Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globbalizáció és Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP-SZDSZ koalíció idején c. könyveiről
4. Szavelij Dudakov : A Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. könyvről
5. Enzo Traverso : A marxizmus Auschwitz után
6. Krausz Tamás : GULAG és Auschwitz, avagy az összehasonlító elemzés értelme és funkciója
7. V. P. Buldakov : A GULAG jelenség
8. NKVD : A GULAG fogjainak hozzájárulása a nagy honvédő háborúban aratott győzelemhez
9. Peter Bergel : Egy szemtanú beszámolója a WTO elleni tömegtüntetésekről
10. Michel Chossudovsky : A Világkereskedelmi Szervezet egy illegális szervezet
11. Immanuel Wallerstein : Seattle avagy a globalizációs előretörés korlátai
12. Richard C. Lewontin, Jean Pierre Berlan : Genetikaipar: az élő szervezet kisajátítása
13. Lugosi Győző : Le Monde Diplomatique
14. Lugosi Győző : ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére

Nyugat-Európa legtöbb országában balközép erők kormányoznak. Ez azonban nem a szociáldemokrácia diadalát, hanem inkább annak válságát mutatja. A megújulás alapja: alternatívát nyújtani a thatcherista új jobboldallal szemben, amire történtek konkrét kezdeményezések is az utóbbi időszakban. (Dollars and Sense)

Phineas Baxandall és Abby Scher, a Dollars and Sense munkatársai beszélgettek Daniel Singerrel, a The Nation című folyóirat elismert Európa-szakértőjével, abból az alkalomból, hogy Kinek az ezredfordulója? (Whose Millennium?, New York, Monthly Review Press, 1999) címmel könyve jelent meg. A Lengyelországban született zsidó szerző Angliában végezte tanulmányait, és a The Economist szerkesztőségében is dolgozott. Saját bevallása szerint egy letûnt világ levegője lengi körül, és minden érdekli.

Találkozásunk idején tombolt a szerbiai háború, ezért beszélgetésünk a NATO-hatalmak kettős normája körül forgott: “Nem mondhatjuk egyidejűleg azt, hogy Miloseviæ vagy Szaddám a fő gonoszok, ugyanakkor Somoza, Sukarno vagy Pinochet tábornok a mi közös demokratikus családunk kiváló tagjai” – vélekedett Singer. – “El lehet azt csak egy pillanatra is képzelni, hogy a NATO vagy bármely más USA-dominanciájú nemzetközi szervezet fegyveresen megfenyegetné (a távozásra kényszerített izraeli Benjamin) Netanyahu miniszterelnököt, mert nem hajlandó a palesztinoknak jogokat adományozni?” Ezek után arról faggattuk Singert, hogy mi marad a szocializmusból Európában.

Mennyire könnyű dolog Európában épp most víziókra építő politizálást folytatni?

Ha nagy vonalakban kellene összefoglalnom könyvem lényegét, azt mondanám, hogy ez egy anti-“tina” könyv, azaz a Tudniillik Nincs Alternatíva-nézet tagadása. De a Tina név Maggie-re, vagy ha jobban tetszik, Thatcher bárónőre is vonatkozik. Tudják, arról a hölgyről beszélek, aki együtt teázik Pinochet tábornokkal, miközben mindenkinél határozottabban hangoztatta, hogy nincs alternatíva, nehézségeinkből lehetetlen menekülni.

Talán emlékeznek, hogy a Reagan-éra ENSZ-nagykövete, Jeanne Kirkpatrick úgy emlegette a Szovjetuniót, mint kiút nélküli poklot. Ez most megfordult. A mi kapitalista rendszerünk – nevezzük akár pokolnak, akár paradicsomnak vagy purgatóriumnak – az a rendszer, melynek nincs “kijárata”. Könyvem voltaképpen ez ellen szól. Azt a hitet igyekszik feltámasztani, mely főképp Nyugat-Európában, de itt is igen erősen élt korábban, nevezetesen hogy a közös politikai cselekvés révén lehetséges a változtatás. Szerintem [ezt] a hitet a nyugati világ jelentős jobbra tolódása feledtette el velünk az elmúlt 20-25 év során.

Nyugat-Európában egy ezzel ellentétes irányú elmozdulás veszi mostanában kezdetét. Szemmel láthatóan súlyos gazdasági válság van, még ha a tőzsde pezseg is. Átmeneti időket élünk, [a fennálló rend] nem felel meg a társadalom igényeinek. A magam részéről ezt az átmeneti időszakot a lehetőség és a veszély periódusának nevezem. A lehetőség periódusának azért, mert úgy látom, íme az első jelek, hogy az elégedetlenek tehetnek valamit a “TINA” ellen. Másfelől viszont, ha nem szolgálunk mielőbb ésszerű és progresszív megoldási javaslatokkal a növekvő társadalmi elégedetlenség orvoslására, számtalan önjelölt fog majd előállni a maga irracionális és reakciós ötletével, kezdve az itteni Buchananoktól a francia Le Pen-ig.

Beszélne kissé részletesebben arról, hogy miben látja a jelenlegi világrendszerrel szemben megnyilvánuló társadalmi ellenállás apró szikráit?

Könyvemben a “forró franciaországi telet” mint a talán első ideológiai fordulópontot említem, mint az első “TINA”-ellenes lázadást. Az 1995-ös novemberi-decemberi sztrájkokról és tüntetésekről beszélek. Ha emlékszik, Párizst megbénította a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése, és a megyékben is tömegdemonstrációk zajlottak. Mit mondtak a tiltakozók? “Kell a fenének az a jövő, amit nekünk és a gyerekeinknek kínáltok!” Van alternatíva vagy nincs? Önmagáért beszélt, ahogy abban az időben az elitet, a szakértőket és a prédikátorokat felbolygatták az események, és folytonosan azt ismételgették: a Wall Street ezt nem fogja megérteni, Brüsszel (az Európai Parlament székhelye) nem fogja tudomásul venni. És minél hangosabban jajveszékeltek, annál népesebbek lettek a tüntetések. Európában nem történik más, legalábbis az 1990-es évek óta, mint hogy óriási erővel igyekeznek másolni az amerikai példát – amit mi amerikai rémálomnak hívunk. Ebben a globalizált, deregulált világban mindenkinek az élen járót kell követnie: elfogadható összegű minimálbérről, országos egészségügyi szolgálatról vagy biztos munkahelyről szó sem lehet. Csakhogy mindez erős ellenállásba ütközik, lásd Olaszország 1994-es példáját, amikor megpróbáltak a korábbi nyugdíj-rendszeren változtatni.

Persze nyilvánvaló, hogy ez önmagában nem elég. Könyvem második felében az alternatívát keresem. Nagyképűség vagy tolakodás volna azt állítanom, hogy tudom a választ. Még ha így lenne is, szerintem egy igazi mozgalomnak nincs szüksége készen kapott mintára. Szívből remélem, hogy végleg sikerült megszabadulnunk attól a tévhittől, hogy a szocializmus valamiféle karácsonyi csomag, ami azoknak jár, akik jól szavaztak, vagy vezényszóra léptek, vagy ilyesmi. Nem teszek egyebet, mint próbálom feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a baloldalnak kellene megoldania, ha számottevő politikai tényező kíván maradni.

Mondana valamit bővebben az utópiák erejéről?

Kissé ellentmondásosnak tűnhet a “realista” és az “utópia” szavak egymás mellé helyezése, ám amikor azt mondom: “realista utópia”, azt úgy értem, hogy az utópista gondolkodást be kell illeszteni a napi csatározások közé. Ha csak a jövőről alkotunk képet, legyen az bármilyen szépséges, nem lesznek híveink, mert senkinek a napi küzdelmeihez, problémáihoz nem kötődünk. Ugyanakkor, ha csak a pillanatnyi szükséglet áll a harc középpontjában, és ennél távolabbra nem tekintünk, úgy nem lehet az emberek életén változtatni.

Szocialistának tartom magam. Hogy miért? Mert a szocializmus lehetőséget nyújt arra, hogy az emberek önmaguk alakítsák az életüket. Nem csupán a kiválasztott kevesek, de mindenki formálhatja, befolyásolhatja önmaga jövőjét, sorsát.

Mindig úgy gondoltam, hogy a szocialista dilemma a létező rendszeren belül folytatja küzdelmét, miközben olyan megoldásokat keres, amelyek ezen a rendszeren túlmutatnak. Ezt nevezem utópistának – mások veszélyesnek, őrültségnek, öngyilkosságnak és hasonlóknak minősítik. Azt mondom, ezeket a sértő jelzőket kitüntetésként kell fogadnunk.

Mindebben az az elgondolás a legfontosabb, hogy a társadalom tényleges átalakulásához egyesülnie kell a különféle, egymástól független mozgalmaknak. Vegyük a dolgozókat, a nőmozgalmakat, a környezetvédőket, a melegeket satöbbi. Valahogy össze kell fogniuk. Szerintem a rendszert csak egy koherens frontális támadás kényszerítheti térdre. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha ezek a mozgalmak felismerik, hogy követeléseik, törekvéseik, illetve álmaik az érvényes társadalmi berendezkedés keretei között sosem válhatnak valóra. Össze kell hangolniuk lépéseiket, és a társadalom egészének megváltoztatására irányuló utópisztikus vágyaik jegyében egymásra kell találniuk. A magam részéről azt hiszem, hogy a termelésben elfoglalt helyzete miatt a munkásmozgalomnak döntő szerepe lesz ebben, de senkit nem akarnék presszionálni.

Mi, szocialisták nem csaphatjuk be önmagunkat pozíciókkal vagy hatalommal, mert ezeket az emberek kifejlődő politikai tudatossága alakítja. Remélem, hogy az emberekre kényszerített modellek ideje végleg lejárt. Ami a Szovjetunióban történt és az egyéb esetek megtanították az embereket arra, hogy ne sorakozzanak fel egy hosszú távú politikai program mögött anélkül, hogy tudnák, hova tart, hogyan lehet odáig eljutni, [és] milyen demokratikus garanciákat tartogat. Építsünk fel egy cselekvési programot, mondjuk egy provizórikus útitervet, demokratikusan, alulról kiindulva, de azt is mondjuk meg: nézzétek, lehet, hogy az útvonalon a politikai tudatosság szintje szerint változtatni fogunk.

Európában több országban is nevében szocialista kormány van hatalmon, ugyanakkor olyan neoliberális programokkal, amelyeket 20 éve a konzervatívok sem vállalhattak volna. Sokan ezt a józan alternatívák teljes halálaként értelmezhetik.

Önök most igazából azt kérdezik: Európa tényleg balra tart, miként azt néhányan gondolják? Avagy – ahogy könyvemből kiolvasható – a szociáldemokrácia válságát éljük? Először is el kell árulnunk az olvasóknak: az Európai Unió 15 országából jelenleg 11-ben szociáldemokrata, kettőben koalíciós a kormány, és csak kettőben, név szerint Spanyolországban és Írországban tisztán reakciós.

Ennek fényében azt mondhatnánk: győzött a szociáldemokrácia. Én az ellenkezőjét vallom, szerintem ez válság. Először is definiáljuk, mit nevezünk szociáldemokráciának. A fogalom a II. világháború óta a fennálló kapitalista társadalom reformista irányítását jelenti. Nyugat-Európa példa nélkül álló prosperitásának és expanziójának harminc esztendeje alatt a gazdasági növekedés (Angliától eltekintve évente durván 5%) egy része a dolgozókra szállt. Ez tökéletesen megváltoztatta a fogyasztás szerkezetét.

Csakhogy ez az időszak nem volt olyan eszményi, mint amilyennek látszik. Akkor nem került volna sor a 68-as májusi franciaországi lázadásokhoz hasonlókra. De hát akkor – vethetnék ellen Önök – mi értelme lett volna az idő tájt magát a rendszert megváltoztatni, ha egyszer a fennálló rendszeren belül is lehet változásokat elérni? Erre én azt válaszolnám, hogy 1968 után, azaz a szovjet tankok prágai bevonulása és a szovjet modell összeomlása után mindenki, még a nyugati kommunista pártok is ezt vallották. Ez a szociáldemokrácia nagy pillanata volt, mert a szociáldemokrata felfogás még azokban az országokban is meg tudta vetni a lábát, amelyeknek nem volt szociáldemokrata kormánya.

Ám alighogy mindenki erre az útra lépett a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje felé, a gazdasági fundamentum, amelyen a szociáldemokrácia nyugodott, romba dőlt. A villámgyors expanzió véget ért, és megkezdődött a mi peresztrojkánk: szerkezet-átalakítás és létszámleépítés. Az Egyesült Államokban ez a dolgozó szegények rétegének megjelenésében, míg Nyugat-Európában a munkanélküliségben ölt testet. Nem azonnal, mert kísérletet tettek – először a 70-es évek során –, hogy megmentsenek valamit a múltban érvényesülő együttműködésből. De a 80-as évektől azt az offenzív magatartást tapasztalhattuk, amely az 1990-es évtizedig eltartott. Ennek szellemében igyekeznek az amerikai rémálmot Európára erőltetni.

Ez pedig ellenállásba ütközik: Olaszországban a nyugdíjak apropóján, Németországban és Franciaországban a “forró télben”. Úgy vélem, a szociáldemokrata kormányok megválasztása, Európa balra tolódása az amerikai modellel való szembehelyezkedés egyik megnyilvánulása. Az európaiak nem akarják elfogadni az amerikai modellt, eközben azonban a nemzetközi pénzügyi köröknek sikerül becsempészniük azt a baloldali kormányok közreműködésével.

Bizonyos értelemben igaz, hogy mindezek a szociáldemokrata kormányok elsajátították a kapitalista játékszabályokat. Ha napjaink deregulált világában változatlanul ezt a politikát folytatják, ha nem tesznek semmit a munkanélküliség ellen, ha darabjaira szedik a jóléti államot, elvesztik saját szavazói bázisukat. Válaszlépéseik az országaikban létező mozgalmaktól függnek. Mint tudjuk, Angliában a munkásmozgalom nagy vereséget szenvedett (az 1984/85-ös bányászsztrájk leverésére gondolok). Ezzel szemben Franciaországban a szocialista vagy inkább “plurális baloldali” (kommunistákkal és zöldekkel teljes) kormány éppen a “forró franciaországi tél” jóvoltából van hivatalban. Magyarán egy sikeres társadalmi mozgalommal állunk szemben, nem [egy] vereséggel.

Létezik egy mélyebb ellenállás, és a radikális baloldal előtt számtalan lehetőség kínálkozik, hogy további javaslatokkal éljek. Ezt láthatjuk Franciaország példáján is. A tavaly júniusi európai [parlamenti] választásokon a trockisták váratlan felbukkanását és 5% feletti eredményét regisztrálhattuk. Ez nem jelenti azt, hogy a franciák tömegesen a permanens forradalom prófétájának híveivé váltak volna, és nem jelenti azt, hogy elutasítják azokat a szocialistákat és kommunistákat, akik a liberalizációs intézkedéseket rájuk kényszerítik. Ha alulról jövő nyomás jelentkezik, ezek a kormányok nem fogják kibírni. Ezért állítom, hogy Európában válságát, és nem virágkorát éli a szociáldemokrácia. A szociáldemokrata kormányok többé nem mondhatják egyszerűen azt, hogy nem folytathatjuk [baloldali politikánkat], mert a többi kormány reakciós.

Említette a munkanélküliséget. Makacs jellege miatt ez fontos kérdés az európai politikában.

Ez így van. A munkanélküliség növekedése a neoliberalizmus terjedésének tünete mindenütt a nyugati világban. Nyugat-Európában a háború után 25-30 évig szinte nem létezett munkanélküliség. Ma valószínűleg 20% körül jár. Nincs olyan sok dolgozó szegényük [mint az Egyesült Államoknak], de a munkanélküliség az [európai] társadalom rossz körülményeinek legrosszabbika, amellyel szemben erőteljes reakciók mutatkoznak. Sokféle probléma forrása ez. Nemcsak a munkamegosztásról van szó. Az a kérdés, hogy csökkenti-e valaki a munkaidőt. Olyan kérdések kerülnek megint napirendre, amelyeket már a hatvanas években is feltettek és félresöpörtek: Mi a növekedés? Mi a célja? Kinek az érdeke? Kinek a haszna? – és így tovább…

Tehát Franciaországban például mozgalmakba tömörülnek a munkanélküliek – ez valami új dolog, ami a háború óta most fordul elő először. A munkanélküliek ma politikai tényezők. A küzdelem a körül a kérdés körül zajlik, hogy hogyan csökkentsék a heti munkaidőt. Ha egyszerűen törvényileg csökkentenék, ahogy azt a francia kormány javasolja, mondjuk 35 órásra, akkor várhatóan több munkahelyet lehetne létrehozni. Csakhogy ezzel a munkáltatók túlóráztatási joga is bővülne – az alkalmazottak bizonyos heteken harminc, máskor negyvenöt órát dolgoznának, tehát a munkáltatók saját kényelmük szerint foglalkoztatnák a munkaerőt. Más szóval: vajon a rövidebb heti munkaidő hozzájárul a társadalom szerkezetének megváltozásához? Vagy csak a munkaadók kényelmét szolgálja?

Ellentét feszül technológiai ötletességünk és társadalmunk abszurd szerveződése között. Ha a háború utáni korszak termelékenységének növekedését tekintjük, érthetetlen a dolgozó szegények és a magas munkanélküliség mai tényszerűsége. Az másféle élet ígéretét hordozta. Ha a fejlett kapitalista országokat önmagukban szemléljük (amit nem tehetünk a sokkal szegényebb országok figyelembe vétele nélkül), rendelkezésünkre állnak a technikai eszközök, hogy megvalósítsuk a szocialisták régi álmát a munka és a pihenés közötti választóvonal eltörléséről. A monoton, nehéz munka csökkenthető, és csökkenthető a munkában töltött idő, ezáltal az emberek egész más jellegű életet élhetnének.

Egyáltalán nem ebbe az irányba tartunk. Technikailag nagyon közel járunk ehhez, de társadalmilag fényévnyire, mert ez a társadalom merőben más szerveződését követelné. Egész felfogásunknak kell megváltoznia.

Az erkölcsi mező meghatározó szerepe a politikai folyamatokra nézve

A politika – vagyis a közügyek intézése – nem csupán az ehhez való intézményi keretek meglétén múlik, hanem döntő mértékben az ezeket megtöltő szubjektumon, e keretek emberi-kulturális tartalmán. Azon a közfelfogáson és közakaraton, amely az intézmények társadalmi hátterében áll, s amely azok működéseit reflektálja. Alátámasztja és igazolja ezeket, vagy épp ellenkezőleg: nem felel meg ezen működéseknek, cáfolja és akadályozza őket.

Azok a politikai intézmények, amelyeket a pártállami diktatúra felszámolása nyomán nálunk az új közhatalom létrehozott, döntő mértékben a nyugati mintákon és előképeken alapulnak. Vajon mik lehetnek azonban azok az inherens eszmék és elvek, amelyek megtöltik és működtetik ezeket az intézményeket nálunk, s amelyek ezek hátterében állnak, közfelfogásunkat és társadalmi magatartásunkat meghatározzák? Hogyan és mennyire képesek az átvett formákban megjelenni és hatni?

Ezzel a kérdéssel határozott formában először Szlovákiában találtam magam szembe. Ott ugyanis, azokban a magyar falvakban – amelyeknek vállalkozói adottságait vizsgáltam – meghökkentő különbségekbe ütköztem. Nevezetesen: míg a vizsgált körzet egésze siralmasan elesett állapotban van, néhány tiszta (vagy túlnyomó többségű) református falu határozottan jól él. Képes volt lehetőséget találni erre az átalakulás nyomasztó körülményei között is. Miért? Hogyan?

Igen ám, de… valamelyest más az, amit Erdélyben a Kalotaszegen találtam, és megint más, amit a Homoród-vidéki székely falvakban. Hogyan lehetne mindezeket átfogóan értelmezni? Szlovákiai vizsgálatommal egyidejűleg vettem részt egy egyháztörténeti tanácskozáson, amelynek kérdésfeltevése a kereszténység ókori és mai társadalmi hatására irányult… és amelyben kitüntetett szerepet kapott Max Webernek a kapitalizmus és a protestantizmus összefüggését illető értelmezése. Az a konferencia a keresztény tanítás elterjedésére vonatkozólag tette fel a kérdést.

Max Weber¹ szerint a megfelelő etikai közeg előfeltétele az intézmények működésének, létre kellett tehát jönnie már azokat megelőzve, jelen lennie és hatnia az intézmények keletkezésének, kialakulásának folyamatában. Ő ezt elsősorban az ipari kapitalizmus és a radikális (kálvini) protestáns etika viszonyára nézve mutatta be (homályosabban pedig a zsidó prófétai tanításra nézve is). így kellett legyen ez – annak idején – a középkori kereszténység és a feudalizmus kapcsolatában is. Tanulmányában Weber határozottan arra mutat rá, hogy az etikai elhivatottság közszelleme nélkülözhetetlen az ipari tőke felhalmozási folyamatának beindulásához és megszilárdulásához.

Eszerint a társadalmi tőke működéséhez nem elegendő az egyes tulajdonok öncélúsága és elkülönültsége, hanem ezzel együtt nélkülözhetetlen azok tartós fennállása, rendszeres növekedése és zavartalan kapcsolata, együttműködése is. Ehhez pedig szükséges a tulajdonos személyének a tulajdon ügyével szembeni alárendelődése, mindannyiuk megbízható készsége arra, hogy ne csak a maguk rövidtávú érdekét és élvezetét tartsák szem előtt, hanem tekintsenek és lépjenek túl azon: egyesítsék azt a közügy önzetlen, alázatos szolgálatával, valamiképpen oldódjanak fel ebben a szolgálatban.

Ehhez a felemelkedéshez azonban hatalmas hajtóerő szükséges. Elegendő nagy ahhoz, hogy képes legyen megbirkózni a felszabadult egyén természetes önzésével – tiszta magáért-valóságával. Az egyénnek ez a magából kimozdulása, túllépése önnön korlátain történelmileg újfajta transzcendencia. Weber ezen a ponton határozottan szembehelyezkedik Marx elgondolásával, amely szerint a gazdasági alap döntő mértékben meghatározná a társadalmi felépítményt, és előhívná abból a neki megfelelő tudatot. Tovább is megy és Sombartnak – aki a századforduló után már éles bírálója Marxnak – veti szemére, hogy fenntartotta az alap és a felépítmény mechanikussá egyszerűsített viszonyát.

Weber a „modern" tőke viselkedésében olyan tudati késztetést, erkölcsi motivációt feltételez, amely nem következik- s ezért nem is nyerhető – a korábbi, középkori keresztény szemléletből és tanításból, hanem annak radikális átértelmezését és újrafogalmazását követelte meg. Ezt az új transzcendentalitást Weber a protestáns puritanizmusban véli megtalálni, amely Kálvin dogmatikáján alapul, magja pedig az ő eleve-elrendelés (predestináció) tana.

Ezután újraolvasva Webert, fogtam fel, hogy ő viszont nem a folyamatra – a reformátori tan kiformálódásának és elterjedésének menetére – irányítja figyelmét, hanem annak tartalmi-szerkezeti sajátosságaira, amelyek az új gazdasági rend beindulásában nélkülözhetetlennek bizonyultak. Még ez az utóbbi sem azonos a jelen helyzetünkből fakadó kérdéssel, hiszen mi éppen, hogy nem tudjuk: hol és miféle lehet az az etika, amely alkalmas erkölcsileg megalapozni a mi átalakulásunk folyamatát.

Ám fogadjuk el, hogy Weber olyasmiről beszél, aminek a maga idejében volt értelme, de… hogy állunk vajon ezzel ma, itt Közép-Európában, Magyarországon?

H. Pirenne² magának a tőke kifejlődésének belső folyamatában mutat be hasonló fajta előfeltételezettséget. E fejlődés egyes szakaszainak egymásból következését, az újabb formáknak a korábbiakra épülését hangsúlyozza. Legalaposabban a kereskedelmi tőkének a középkor folyamán való európai mérvű kibontakozását és elterjedését ábrázolja, különös gondot fordítva az egyre szövevényesebb és sajátszerűbb pénzfolyamatok feltárására, egészen addig, amikor az árupiac mellett már egyre mozgékonyabbá formálódik magának a pénznek- és a munkaerőnek i piaca is. Ezzel nyílik meg a továbbhaladás kapuja a kereskedelmi kapitalizmusból a nagyipariba.

Míg Weber a protestáns etikáról elsősorban mint a tőkés gazdaság működésének előfeltételéről beszél, J. Habermas³ ugyanilyen összefüggést mutat ki a polgári nyilvánosság és a tőkés társadalom központi cselekvésének intézménye, a jogállam között. A társadalmi kommunikáció formáinak és hálózatának kiépülése nélkül nem működhetnének, de még létre sem jöhettek volna a demokratikus cselekvés – döntés és végrehajtás – intézményei. Az állam formalitása ezen az informális hálózaton, mint alapon nyugszik. Ennek kommunikációs terében, mezejében folyamatosan képződik az a szerteágazó közfelfogás, amelyből , azután tagolt döntéshozó apparátussá formálja meg magát a jogállam.⁴

Weber és Habermas egyaránt a klasszikus ipari kapitalizmustól és annak modernitásáról beszélnek, s korképükben a modernitás eszmeköre két ágra hasad – követve és kivetítve magának a tőkés társadalomnak az alapvető belső ellentétét, tagoltságát. E kettő: a liberalizmus és a szocializmus. Előbbi az ipari tőke nézőpontjának, utóbbi pedig a tőke alá rendelt munkáénak felel meg, annak kifejeződése szemléletben és gondolkodásban. Ez az egyszerű sarkalatos kettősség, amelyet az ipari fejlődés élvonalában átéltek és megállapítottak a századelőn, azóta szövevényesebb lett. Azóta világszerte megnövekedett a társadalmi mobilitás és így – elsősorban a sikerrel modernizálódott területeken – mindenfelé különnemű csoportok és kultúrák élnek együtt, de még ezek különneműségei is többfélék. Bennük a tőkés rend különböző fejlettséggel és mértékkel van jelen. Különböző fokokon uralja a társadalom egészét.

Ennek nyomán a mi századvégünk posztmodern erkölcsfilozófusai már erkölcsi pluralizmusról értekeznek, azaz multi-kul-turális együttélésről, vagy éppenséggel posztmorális társadalomról.⁵

Bevezetés: a jelen bajai

A nálunk, Kelet- és Közép-Európában megindult rendszerváltás jegyében a polgári közhatalom intézményi kereteit a szabadon választott parlament megalkotta. Jogi értelemben tehát van itt nyilvánosság és reprezentáció: pártstruktúra, választás és testületek, törvény, törvényhozás; közhivatalok és hivatalnoki kar, igazságszolgáltatás és bűnüldözés. Mindezek működnek is formális értelemben. Viszont továbbra is úgyszólván minden hiányzik, ami egy demokrácia spontán működésének nélkülözhetetlen informális eleme. A mai magyar politikai mezőnyben nem mutatkoznak tisztázott, jól azonosított eszmék és elvek – így nincsenek összefüggő programok, átfogó stratégiai alternatívák sem. Nagyon alacsony szintű az együttműködés a különböző szárnyak, pártok és csoportok között, amelyek féktelenül igyekeznek érvényesíteni érdekeiket egymással szemben. Okkal ok nélkül marják egymást a szembenállók, s még a csoportérdek alól is kilóg a gátlástalan egyéni önzés. Hatalmassá duzzadt a nyerészkedés, a korrupció, a gyanúsítás.

Vajon mi teszi ilyenné ezt az átalakulást – a mai kelet-európai politikai életet?

Az újkor kialakulásának magyar öröksége

Ez a társadalom nagymértékben és többdimenziósán heterogén. Benne az együttlevő különféle történeti lerakódásoknak és etikai normáknak azonban nincs rendezett pluralitása, a részeket

átfogó, magasabb egysége. Ha a legfejlettebb országok társadalmát és gazdaságát illetően esetleg van értelme posztmodernitásról és posztmoralitásról beszélni, a mi társadalmunk túlnyomó részére nézve ennek sok értelme nem lehet. Nem túl vagyunk a kifejlett kapitalizmuson, hanem inkább előtte még. Népességünk nagy része még falvakban, vagy falusias településeken él. A deklarált egyenlőség és autonómia függönye mögött felekezetek, osztályok és nemzetek súlyozott jogokat és megkülönböztetéseket hordoznak – az anyagi és szellemi tulajdonosok, a római keresztények és a nyugati nemzetek bujtatott, hallgatólagos előnyeivel.

Ha a legfejlettebb országokban a reformáció nyomán a protestáns etika a kapitalizmus szellemét gerjesztette fel, ahhoz képest itt még ma is inkább a félfeudális agrárkapitalizmus szelleme uralkodik. Kapitalizmust törekszünk csinálni, de tegnapelőttit, és azt is megalapozó szelleme, természetes előfeltételeinek megléte, céltudatos létrehozása nélkül.

Átalakulásunk széltében elfogadott kiinduló feltevése az, hogy nálunk már volt egyszer kapitalizmus (polgári társadalom), s ezért véget vetve az erőszakolt megszakításnak – ahhoz kell visszatérni, onnan és azzal elindulni újra. Arra nézve azonban, hogy hova is kellett vajon visszatérni – 1849-hez, 1920-hoz, 1944-hez, 45-höz vagy 49-hez -, elmaradt az elvi tisztázás. Az ilyen ügyekben felmerült javaslatokat és igényeket nem átfogó történelmi-etikai értékelés, hanem pragmatikus jogértelmezés alapján folytatott huzavona döntögette el rendre. Megvagyunk hát, továbbra is abban a naiv feltevésben, hogy nálunk a rekapitalizáció rendelkezik a kellő erkölcsi alapzattal, illetve hogy ilyesmire, lehet, nincs is igazán szükség.

Hol is vannak hát vajon a hátunk mögött a magyar társadalom Kialakulásának nyitva maradt kérdései? Történelmünknek azok az eseményei-szakaszai, amelyeken úgy haladtunk túl, hogy a bennük felvetődött kérdésekre, ellentmondásokra megoldáshoz nem jutottunk, noha az egyetemes emberi történetben máshol kiérlelődött rájuk a megoldás. Igaz, nem különböző helyeken – hol itt, hol ott -, hanem már jó ideje mindig nagyjából ugyanott: a tőlünk nyugatra fekvő Európa világában.

Az etnikailag magyar, „bennszülött" vallások

Úgy gondolom, legalább 300 évre kell visszatekinteni: a reformáció, a török kiűzése és a fejedelemség összeroppanása, valamint a kuruc mozgalmak pontjáig. Amik akkor és azóta történtek, máig hatnak, meghatározzák életünket, behatárolják lehetőségeinket.

A forradalom az európai újkor társadalmi átalakulásainak műfaja. Nyitánya a reformáció (eltekinthetünk a korábbi eretnek lázadásoktól), a továbbiak pedig ennek gondolatkörében és etikai alapjain haladnak, egyre élesebben szembehelyezkedve a kereszténység középkori konkrétságaival és szimbolikájával – mégis annak eszméit értelmezve újra és újra.

1.) Nálunk – a hatalmi és gazdasági elakadásunknak megfelelően – a protestantizmus nem tudott úgy kibontakozni, illetve meghódított terét és súlyát úgy megtartani az ellenreformációval szemben, hogy betölthesse azt a szerepet, amit Nyugat-Európában, az ottani polgárosodás folyamatában betöltött. így azonban nem a polgárosodás célja vált benne meghatározóvá, hanem a hagyományos, későfeudális társadalomszerkezetben adódó rendi pozíciók önvédelme, sőt még megkésett kiépítése is. Amely rétegek, területek Magyarországon abban a helyzetben voltak, hogy megvédhették (protestáns) felekezeti álláspontjukat, azok töltötték meg a továbbiakban a maguk érdektartalmával felekezeti tanaikat és ezek rendszerét – a későfeudális társadalom egészében adott összefüggések keretein belül és azokhoz képest.

A kései feudalizmus kulcsszereplője a nagybirtokos osztály volt. Főnemesség és főpapság, amely vonszolta magával a hozzá láncolt paraszti rétegeket: jobbágyságot és zsellérséget (később cselédséget és idénymunkásokat), sőt a kézműves-kereskedő polgárságot is. A vallásháborúk idején közülük sokan helyezkedtek szembe az idegen uralkodóházzal, és tértek protestáns hitre. A török kiűzése, az Erdélyi Fejedelemség bukása és az ellenreformáció során azonban rekatolizáltak, és magukkal rántották a tőlük függő és rájuk támaszkodó paraszti és polgári sokaságot is. A türelmi rendelet nem állította helyre a megelőző állapotot – hiszen nem párosult immár a nemzeti, illetve lokális függetlenséggel, és nem szüntette meg a katolikus vallás kitüntetett helyzetét.

Ilyenképpen a magyar katolicizmus maradandóan az ellenreformáció és a monarchikus birodalom eszmeköréhez kapcsolódott – felső, egyházpolitikai szintjén. Alsó – népi – szintjén viszont a korábban protestáns tömegek katolikussá visszatérített részének kezéből sem lehetett többé kicsavarni a nemzeti és rendi függetlenség eszményeit. Ebben a tekintetben tehát a „nép" az alsó-papság egy részével együtt nemzeti érzületű – pszeudo-protestáns, kuruc-katolikus – maradt, olyasformán, mint manapság Latin-Amerikában a felszabadítási teológia hívei. Alighanem kulcsmozzanata ennek II. Rákóczi Ferenc janzenizmusa, és személyének kultikus össznemzeti tisztelete. A felvilágosult abszolutizmus nem tudott Rákóczi titkos, népi szentté avatásával mit kezdeni, csak a kiegyezés eklektikus nagyvonalúsága adta meg ehhez a hatalom megkésett jóváhagyását.

2.) Eképpen a protestantizmus nálunk a patriarchális, kisbirtokos paraszti-kézműves osztálytartalomban rögződött. Kisebbségi helyzetében csak kezdeti, konzervatív formái tudtak szervesen kifejlődni és megszilárdulni. Egyfelől restaurálódott benne a klerikalizmus – a zsinat-püspöki szervezettel -, másfelől viszont ez beágyazódott a maradvány-faluközösség patriarchális demokratizmusába, annak – olyan-amilyen – önkormányzata egyesült a presbitérium tekintélyelvű helyi hatalmával. Ezekből szövődött a magyar konzervatív, történelmi kálvinizmus⁶ (lásd Juliáné Brandt adatait). A protestantizmus ilyen agrárius-kelet-európai értelmeződése egészen a pártállami átalakulásig nem tudta elveszíteni időszerűségét. A Horthy-korszak hatalmi súlypontja még mindig a felekezeti egyensúly törekvésének jegyében és annak eszmekörében fogalmazódott meg (az erdélyi menekült református elit: Teleki, Bethlen, Ravasz, Makkai).

Ezért az agrár-társadalom alsó rétegeinek kiútkeresése, etikája egyfelől az erőszakos és teljes negativitásba, másfelől az extatikus irracionalitásba torkollt. A századforduló óta egyre erősödtek a végidőket váró protestáns szekták (erről ld.: Darvas J. – Kovács Imre), a csődbe-csapdába került paraszti egzisztenciák menedékei (mint az indián szellemtánc mozgalmak 1880 után az USA-ban, és jelenleg Brazíliában /Boglár/), és a kurucság örököse, az agrárszocialista mozgalom.

3.) Nem hagyhatjuk ki teljesen a számvetésből a paraszti életben megőrződött kereszténység előtti, pogány hagyományréteg jelenlétét sem, mert ez, mint konkrét formákban élő babonaság de legalább, mint arra való ködös hajlam – határozottan jelen van mindmáig vidéki életünkben, találkozik és összekapcsolódik az újabb nyugati divathullámokkal.

A jövevény vallások és etikák

A török kiűzetése után nyugatról betelepített és betelepülő közösségekkel olyan vallási és etikai képletek jelentek meg Magyarországon, amelyek nem tudtak feloldódni a korábban itt kialakultakban, alapvetően azért, mert ezek a közösségek már régi otthonaikban polgárosultabbak voltak, illetve azzá válhattak itteni megtelepülésük körülményei folytán. Az itt őshonos keresztény felekezetek betelepült hívei határozottan más etikai elveket követtek, mint a hazaiak. Például Tolnában a völgységi német katolikus telepesek határozott felhalmozó-árutermelő stratégiával éltek, míg a mellettük lévő hegyháti régió református, magyar lakossága a két háború közötti időben is önellátó-felélő stratégiával gazdálkodott⁷ . Ezzel szemben a szintén tolnai Nagyszékely településen⁸ a magyarok és a telepített németek egyaránt reformátusok voltak, ám a közös hiten lévő két egyházközség 200 év alatt sem volt képes egybeolvadni, hanem külön templomaik és papjaik voltak.

A helyreállított Magyar Királyság széli tartományainak idegen népei nagy számban települtek be, és rohamosan asszimilálódtak (főképp a dualizmus idején). A Tóth, Horváth, Román-Oláh, Németh, stb. családnevek ma sok oldalt töltenek meg a telefonkönyvekben, hasonlóképpen az e nemzetek nyelveinek képzőivel (esik, -ics, -vics, -án, …) alkotott nevek. Az asszimiláció azonban ilyen tempóban nem hatol el az egzisztencia belső – a családi szocializációban nyugvó – rétegeihez. A városokra betelepülő német polgárság – tőkések, értelmiségiek és szakmunkások – jelentős része luteránus. Ők alkotják máig a magyar evangélikus egyház gerincét. Noha intézményesen nem a kálvini tanítás alapján állnak, ők mégis pietisták (ennek az etika-átvételnek a történelmi útvonaláról lásd M. Webert).

Az eddigiekben kizárólag a római hagyománykörből fakadó etikai ágazatokat vettük szemügyre. Semmiképp nem mellőzhető azonban a nálunk jelenlévő hagyományoknak az e körön kívüli csoportja. Elsősorban a zsidóság, akik is Európa nagy részében kiemelkedő szerepet játszanak a kapitalizáció folyamatában, nálunk azonban ennél is többet: az ország kiterjedt vidékein, hosszabb időn át kizárólag ők képviselik a tőkét – illetve a tőkés szemléletet, viszonyulást, azaz etikát. A rendi hagyományban megragadt rétegek antiszemitizmusa ez ellen való tiltakozás. A tulajdon-nélküliek részéről antikapitalizmus, a tulajdonosokéról pedig a versenyképtelenségből fakadó indulat.

Weber a kapitalizmus szellemének vizsgálata kapcsán tárgyalja ugyan a sajátos zsidó etikai habitust (A zsidó párianép eredete címmel), de nem veti egybe kimondottan a protestantizmuséval. Annak alapján, ahogy a protestáns dogmatikában a predestináció kálvini gondolatát mutatta be központi jelentőségűnek, úgy az ótestamentumi hagyományban alighanem a zsidó nép kiválasztatását kellene hasonló súlyú meghatározottságnak tekintenünk. A kétféle kiválasztatásból fakadó motiváció feltétlenül hasonló egymáshoz, de semmi esetre sem azonos. A hit adományakiváltság bár, de azt bárki elérheti. Míg a választott népbe szüle-les végzetszerű megkülönböztetés-kiváltság és kötelezettség.

A nem római etikai örökségről szólva csupán megemlítem az ortodox felekezetet és a cigányságot, mint akik a kapitalizálódásra való készség tekintetében a sorvégén állnak. Ilyen is van.

A polgári forradalom etikája – és veresége

A szabadságharc radikális polgári irányzatának szoros volt a kapcsolata a protestáns felekezetiséggel (Petőfi, Wesselényi, Szemére stb.) – különös módon elsősorban a luteránus egyházzal. Maga Kossuth is evangélikus („udvari papja", Ács Gedeon jelentős háttéri szerepet játszik). A Szabadságharc bukása utáni megtorlás is keményebben sújtotta őket, mint a reformátusodat⁹ . Figyelmet érdemlő mintája ennek az aradi tizenhárom.

A szabadságharc elbukott, s vele együtt a jobbágyfelszabadítás és az iparosítás radikális, reményteljesebb változata. A győztes uralkodóház a Birodalom munkamegosztásában Magyarországot rögzítette mezőgazdasági szerepében; a nagybirtokot feudális függőségeiben és hatalmi előnyeiben, vele szemben pedig a parasztságot ráutaltságában és elmaradottságában. Halmozódott és egyre súlyosabbá vált a történelmi késés, és rögződtek a rendi hagyományú etikai pozíciók.¹⁰

A magyar „modernitás" avagy európaiság

A nemzet és annak öntudata – célkitűzései és cselekvésmódja egyre inkább ehhez az egzisztenciális tartalomhoz idomul. A gyáripar soványan születik, ezért a városodás továbbra is elsősorban mezővárosokat nevel, amelyeknek valóban városi tartalma csupán közigazgatási és kézműves-szolgáltatási jellegű – tehát az agrár környezet által meghatározott¹¹ . A modernizáció csak vékonyan, ennek az alaprétegnek a felszínén képződik. Nem belőle sarjad ki azonban, hanem rátelepül. Importként érkezik inkább a kevés nagyobb, ipari városba, és szellemi-etikai szubkultúraként, szigetekben tenyészik. Az asszimilációra ugyan mindkét fél törekszik, de annak inkább csak külsőségeit képes megragadni, belső köreiben mindkettő ironizál és háborog fölötte.

A modernizáció komplementáris két politikai-kulturális irányzata a liberalizmus és a szocializmus¹² – elszigetelt és féllegális marad, szervetlenül illeszkedik a rendi hagyományokhoz, s azokat – a megfelelő iparosodási-folyamatok nélkül – semmiképp nem tudja felemészteni. A kereskedő, gyáripari tulajdonos és műszaki vezető réteg, valamint a szabadfoglalkozású értelmiség zsidó, örmény, sváb, morva. Liberalizmusa egészében áll szemben a megrekedt, túlnépes agrártársadalommal (szabadkőművesség).

A bennszülött rétegek modernizációs ideológiái

A modernitás másik, nem tulajdonosi ága a szocialista irányzat. Ennek elemei bejutottak a falusi társadalom eszmevilágába és ötvöződtek az ott őrzött keresztény-agrárius reform törekvésekkel. Ezek hagyományos alakja a kuruc-protestantizmus. A kettőből kialakult ötvözet az agrárszocializmus: egy mitikus színezetű népi-nemzeti mozgalom, amely néhány évtized alatt kitermelte a maga értelmiségi elitrétegét is. Ez a falukutatók, parasztpróféták, népi eredetű és ihletésű művészek eléggé népes csoportja. Az ő vizsgálódásuk és agitációjuk nyomán pedig a II. világháború idejére már egy széles nemzeti-demokratikus értelmiség nevelkedett ki („igazi kuruc-magyar"), amelyen belül megtalálható volt a politikai irányzatok teljes spektruma, a szélsőjobbtól a szélsőbaloldalig.

Ha nem is teljesen magábanállóként, de kiemelkedik ebből a mezőnyből Bibó szinkretikus poszt-protestantizmusa: a nemzeti és értelmiségi – protestáns eredetű – elhivatottság egyetemes emberivé átértelmeződése. Bíbó műve nem elsősorban tudományos teljesítményével, hanem etikai emelkedettségével, illetékességével – mint a legszervesebb magyar, illetve Közép- és Kelet-Európai önértelmezés – vívott ki egyöntetű elismerést a hazai értelmiség szinte teljes spektrumában, és a térségünk iránt érdeklődő külföldiekben.

Ezzel átellenben a hazai protestantizmus hivatalos, egyházi formájában viszont antiintellektuálisan ötvöződött a pietizmus és a történelmi-nemzeti kálvinizmus öröksége¹³ . A Monarchia felbomlását követően szinte nyomtalanul kilúgozódott a teológiai racionalizmus és (a vele rokon) kultúr-protestantizmus – korábban erőteljes – irányzata. Az egyre radikálisabb új fundamentalizmus sem városon, sem falun nem tudott magába fogadni szinte semmit a modernitásból. A szocialista és a liberális pólust egyaránt kritikátlanul konzervatív alapállásból utasítja el.

A baloldal etikai transzcendenciája

Ugyanakkor a forradalmi baloldal osztályetikája alapvetően elutasító az egész agrár-társadalommal – és a hozzá tartozó keresztény hagyománnyal – szemben. Mivel azonban negativitása nem üres, hanem kritikai, erkölcsi tekintetben megkísérelte elsajátítani és a maga számára érvényben tartani az európai (római) keresztény normákat. Ez a negativitásban megmaradó forma azonban magában előfeltételezi a tagadottnak a jelenlétét – rajta kívüli fennállását -, mivel azt nem sikerült elsajátítania, s ezzel a maga benső mozzanatává tennie. Ilyen módon függő transzcendentalizmusa ezért utópikus, vagyis evilági – és eme oldatlan ellentmondásában tragikus. Határozottan utasít el minden gondolatot, amely az emberi egzisztencia bármilyen reményen örökkévalóságára alapozza az erkölcsi szükségességet. Ezzel szemben utópiáját erkölcsi-politikai feladattá tűzi ki, s elérésére stratégiát alkot, és szervezetet épít. Már ezekben a militáns vonásaiban is szembehelyezkedik a protestantizmussal, méghozzá részben visszafelé lépve a katolicizmus és annak hierarchikus, hatalmi vonásai felé.

Sztálin – és az ő nevében nálunk Rákosi – felszámolta a lenini bolsevizmust és annak a tényleges forradalmi helyzethez – az abban spontán működő heroizmushoz – kötődő erkölcsi alapjait. Helyében a proletárdiktatúrát átalakította terrorista-bürokratikus despotizmussá. A félelmet és gyanakvást építették ki a társadalmi cselekvés alapzatává, általános motívumává. Ezzel helyettesítették-gerjesztették az etikai transzcendenciát.

A II. világháború után nálunk lezajlott átalakulás időszakából feltétlenül külön figyelmet érdemel a NÉKOSZ mint különleges erkölcsiségű mozgalom. Etikája intellektualizálni tülekedett a szegényparaszti (és arra emelve a nemzeti) egzisztencia öntudatát, mint konkrét, kommunisztikus közösséget, és erre alapozta az elit társadalmi cselekvését. Ez az etikai konstrukció mindmáig nem vesztette el teljesen vonzását és példaériekét (szakkollégiumi mozgalom).

Újraindulás a háború után

A felszabadulás utáni parlament első párt-spektrumában nem volt leien a katolikus-feudális, de a polgári-liberális zsidó, és a német-pietikus csoport sem. Ezek törekvéseiket vagy más reprezentációkba rejtve, vagy parlamenten-kívüli eszközökkel érvényesítették. Így az urbánus modernitást a parlamentben egyedül a szociáldemokraták képviselték formálisan, szabályszerűen. A hatalom centruma, gyűjtőhelye viszont az akkori Kisgazda Párt tradicionalizmusa: kistulajdonosi etikai protestantizmusa volt, a történelmi (episzkopális, ortodox) kálvinizmus. A német eredetű (svájci, holland) pietizmus a református egyházban ekkor még csak, mint szektás ízű, belső ellenzéki reformmozgalom működött. Innen tekintve határozott szimbolikus jelentősége van annak, hogy az alakuló országgyűlés a debreceni Nagytemplomban ült össze, így minden tulajdonosi réteg a Kisgazda Pártba tömörült, illetve annak homlokzata mögött vonult fel a politikai színpadra – ezért lett az Kisgazda és Polgári -, majd onnan lépegettek elő, és önállósultak – a baloldal által eleve megbélyegezve. Emígy éledt újjá a katolicizmus politikai szereplése is (Mindszenthy, Barankovics, Balogh stb.)

A kommunista hatalom és kizárólagosság

A hatalomátvétel folyamatában azután a parasztpárti kuruc-protestantizmust és a szociáldemokrata dolgozói pragmatizmust e pártok teljes tagságával – nagyrészt ugyan csak adminisztratíve, de – közvetlenül a Kommunista Párt kebelezte be. A református nemzeti egyházban viszont a korábbi kritikai belső ellenzéki csoportokat emelték hatalomra. A háború válságos éveiben kibontakozott ébredési-ellenállási mozgalom vezető személyiségeiből lettek püspökök: (Bereczki Albert és Péter János). Erdei, Darvas, és Veress Péter mindhárman miniszterek, s a két előbbi egyben református egyházkerületi (?) főgondnokok lettek. A pártállami vezetés mindezeket felügyelete alá vonta és opportunus együttműködésre kényszerítette.

A falusi osztályharc kiélezése – a kollektivizálás és a kulák-üldözés – olyan engesztelhetetlen ellentéteket gerjesztett a falvakban, amelyek nem voltak feloldhatók a hagyományos etikai gondolatkörben, annak még a legszélső, agrárszocialista gyűrűjében sem. Ez már nemcsak a kisgazdákat, hanem a volt parasztpártiakat is eltaszította a kommunistáktól.

A reform-kommunizmus

1953-56-tal viszont a sztálini zsarnoki hatalom helyébe Hruscsov és Brezsnyev lágyított apparátusi diktatúrája lépett. Ennek nemzetközi védőernyője alatt Magyarországon Kádár megkíséreIte feléleszteni és kiépíteni a lenini NEP koncepcióját – egy merőben új falusi politikával párosítva -, kompromisszumok elkeseredett sorozatának árán és révén.

Mindezekkel azonban a kommunista etikai transzcendentalizmus és annak társadalmi és szervezeti bázisa nemhogy talpra állt volna, hanem sorvadt tovább, egyre több teret nyitva a nyersen materiális egyéni és testületi önérdekeknek. Előmozdította ezt a befejezetlen reformok kettőssége, a nyílt legális fórmák mögötti rejtett, hallgatólagosan engedélyezett informális réteg, a gazdaság, a kultúra és a politika területén egyaránt. Az apparátusi tiltakozás (W. UIbricht, E. Honecker, stb) nem volt képes érdemileg új, hatékony etikai alternatívát megfogalmazni a sztálini heroikus terrorizmus és az apparátusi-kispolgári pólusokon túl.

A hiánygazdaság keretei között általánossá vált a kinek-kinek kínálkozó helyzeti előnyök kihasználása, ezzel pedig a társadalom kisebb-nagyobb privilégiumok kusza sokaságára bomlott széjjel; a leghígabb jelenségi-materiális szinten dezintegrálódott. Először az orvosok, kereskedők, jegyeladók nyúltak bele a közös tálba, de szervezett formát is kapott ez a dolog: megjelent az IKKA és a káder boltok, az elit-intézmények üdülői, étkezdéi. Aztán a fusizás, magánépítkezés, maszekolás, a gebin, a háztáji árutermelés, adókerülés… és mindezek csendes tudomásulvétele a hivatalosság, a központ részéről. Ebben kimondatlanul elismerést nyert a sivár fogyasztói privatizmus, és annak utilitárius etikája. A vezetés pedig mindezt el kellett fogadja, mert hivatalos keretei között nem volt képes kielégíteni a méltányos, reprodukciót biztosító fogyasztói elvárásokat. Az azokra irányuló követeléseket pedig csak megfélemlítéssel – a sztálini módszerekhez visszaközelítve – lett volna képes elhallgattatni.

Gorbacsov és a glasznoszty nem hozott etikai programot, csupán a Brezsnyevi örökség elutasításának és felszámolásának programját, tehát üres negatívumot. Ezzel pedig – szándéka ellenére – nem vezetett tovább, hanem csak vissza a tőke restaurációjához és a szocializmus egészében való felszámolásához.

Előzmények:

1. A szocialista urbanizáció és átrétegződés során falusi tömegek özönlöttek városba, és vitték magukkal lokális közösségi öntudatuk, moráljuk maradványait, amely szerint az idegenekei szemben csak a vendéglátás határáig kötelez az erkölcs. így i városi nagytársadalmi közeg eleve felmentést nyújtott antiszociális késztetéseiknek.
2. Mivel a diktatúra minden eszközt megengedett magának (hiszen azok alkalmazását szentesítette a cél!), az abszolút ellenségesség jegyében, erkölcsileg ugyanerre feljogosítva érezték magukat a vele szembehelyezkedők – jogos védekezésük címén. Ennek szerves része volt a mimikri, a színt nem vallás, a leplezkedő hazugság és a köztulajdon gátlástalan meglopása, herdálása.
3. Túlfelől viszont a Kádár-féle szövetségi politikában a hatalom elvtelen kompromisszumokat kötött. A csendes reformok ügyében összekacsintott a rendszer ellenzékének egy-egy részével – az éppen aktuális taktikai kontextustól függően -, s gyakorta szemet hunyt az antiszocialista magatartással és opportunista látszatkeltéssel szemben is. Aczél pedig a kulturális elit körében gyakorolta ennek a rögtönzésekkel és személyes elfogultságokkal átszőtt szövetségi taktikának az illetékes vetületét.
4. Ez a világos határok nélküli rugalmasság megint csak feloldotta azok lelkiismeretét, akik elfogadták a benne felkínált személyes előnyöket. Szabaddá tette őket arra, hogy jelmezüket kedvük és főképp pillanatnyi érdekük szerint cserélgessék. Így derülhetett ki egyszeriben a 80-as évek végén, hogy a pártállami elitet már nem feszélyezik a szocializmus eszményei és tanai, hanem tagjainak többsége mindenestől készen áll a kapitalizmus restaurációjára.
5. Az átfogóbb polgári közösség – nemzeti, vallási – tudatát széles körben és mélyen kompromittálta az ateista és internacionalista propaganda és az egyházi vezetésekkel szemben ezzel egyidejűleg folytatott korrumpáló kulturális-ideológiai ellenőrzés.
6. Akik megirtóztak az egész jelenlévő, eliszaposodott társadalmi közegtől – beleértve annak múltját is -, azok közül egyre többen tértek ezoterikus szellemi utakra: szektás és egzotikus közösségekbe menekülnek.

Imígyen alakuló cél- és eszközrendszerével a békés egymás mellett élés versenyében a szocialista fél egyértelmű vereséget szenvedett. Csendes közmeggyőződéssé vált a kapitalista rendszer fölénye – és ezen meggyőződés részeként az a várakozás, hogy abba átlépve minden intézmény jobban fog működni és mindenki jobban fog élni, mint addig, az állam-szocializmusban. Ide azonban ki-ki hozta magával – és azóta is gyakorolja, továbbépíti – még amott kialakított szemléletét és etikáját. Nemcsak az egyének, hanem az intézmények is, és nemcsak kimondva-megfogalmazva, hanem hallgatólagos egyetértés, lappangó evidenciaként is.

Ez a szociális várakozás, illetve ígéret a társadalom egészére nézve (kiváltképp a kelet-európai térség tekintetében) nyilvánvalóan nem teljesült: a társadalom alsó harmada tragikus szegénységbe süllyedt, és felemelkedésre nincs kilátása, illetve csak Kevés és távoli, ha van.

A tőkés restauráció

Az alapítás sajátosságai

Az új hatalom informális megegyezéssel jött létre: a reformkommunista apparátus és a rejtőzködő, az álarcos és a féllegális ellenzék között. A megegyezés annak megnyilatkozása és bizonysága, hogy valamennyiük alapvető célja közös már: az átlépés a jóléti, magántulajdoni társadalomba. A megegyezés feltételei és döntő implikációi a következők:

• a korábbi uralom részéről: a büntetlenség és a folytonosság garantálása;
• az ellenzék részéről: demokratikus, nyitott versenyhelyzet teremtése a hatalom és a tulajdon szerzésének és birtoklásaik terén, szabad egyesülés a politikában és a gazdaságban;
• a károsultak rehabilitációja, kárpótlása és a privatizáció egyenlő esélyekkel (?).

Ez a megegyezés a továbbiakra nézve magából következőleg kizárt minden érdemi erkölcsi bírálatot és önbírálatot, mert:

– Benne minden korábban ellenzéki, antikommunista erő győztesnek van elismerve. Ennélfogva a továbbiakban annak is tekintette – és tekinti – magát, és alapjaiban igazolva látta minden eddigi tettét és gondolatát. Nemcsak antikommunizmusát, hanem opportunizmusát, a Kádár-korszakban folytatott elvtelen és karrier-alkalmazkodását is. Sőt, nemcsak az elnyomatás alatti kényszerhelyzetben elkövetetteket, hanem az azelőtti, a Horthy-korszak és a háború során történteket is: az akkori antiszociális meggyőződést, elkötelezettséget, illetve azokkal a hajdani politikai erőkkel való utólagos azonosulást és szolidaritást. Ebből érthető, hogy az a jobboldal, amely az induláskor még nép-nemzetinek vallotta magát és a népi írók mozgalma erkölcsi örökösének, egy-két év alatt átszíneződött a két háború közti úri osztály szellemi-öntudati örökösévé és már igényt is tartott ennek anyagi-tulajdoni folyományaira is.

– A szocialista oldal viszont, mint vereséget szenvedett és eszeiben megcáfolt lépett be az új rendszer keretei közé. Teljesen tisztázatlan maradt, hogy mit is tartanának fenn korábbi elveikből. A szociális piacgazdaság és -védőháló legendája átmenetileg sem győzött meg senkit – bizonyára magukat a szocialistákat sem -, hiszen itt nem állottak fenn azok a nyugati körülmények, amelyekre ezt alapozták. Nem volt sem érdemi elméleti megalapozása, sem hihető financiális háttere. A párton belüli csoportok addigi belső – még elvinek mondható – ellentétei és különbségei lényegtelenekké váltak. Most már végképp nem ezek egyesítették-osztották őket, hanem a közöttük aktív és felelős személyek érdekközössége és intézményi kapcsolatai – alapvetően az őket illető status quo megőrzésének és sikeres folytatásának érdeke.

A megegyezés – a fentieknél fogva – kizárta viszont a legális és formális politikai életből és tevékenységkörből azokat, akik nem tartoztak a fenti kettős meghatározottság körébe. Az új hatalmi szerkezetben – elsősorban a parlamentben – való jelenlét, reprezentáció erősen korlátozó előfeltételekhez volt és van kötve: meghatározott csoporttudat, kiépült kapcsolatrendszer és szervezett egység, választói támogatottság, továbbá ezek tárgyi előfeltételei: nyilvánosság és intézményi keret – és mindezek financiális fedezete. Az átalakulás későbbi kárvallottjai mindezekhez nem juthattak hozzá, viszont a meglévő elit-csoportok közül – következetesen – őket nem vállalja fel és nem képviseli semelyik. E kárvallottak szemében most a tőkében való csalódás nyilvánvalóan kompromittálja mindazokat az elit-rétegeket – és az azok homlokzatára festett eszméket -, amelyek a fordulat előtt nekik is boldogulást ígértek.

Ilyen közvetlen előzmények után a múlt reális értékelésének semmi esélye nem maradt. Nincs csoport, amely olyan etikai álláspontra helyezkedett volna, hogy elsajátíthatná érdemileg a vele ellentétes álláspont illetve formáció igazságát, lényeges tartalmait, sem az akkori cselekvő, sem a szenvedő oldal illetve réteg erkölcsi ítéletét tekintve, azok érdemi önkritikájaképpen. Önkritika egyáltalán és sehol nincsen, és nincs súlya a közvélemény ítéletének, hiszen a közéletben és a hatalomban nincs valódi reprezentáció sem. Márpedig az átalakulás vesztesei – vagyis a társadalom legalsó jövedelmi és műveltségi rétegei – nem rendelkeznek érdekeik világos megértésének, azok racionális politikai megjelenítésének és érvényesítésének eszközeivel. Ezért ügyükben és nevükben csakis az elit valamely csoportja léphetne fel, ilyen csoport azonban nincs. Nem adódik az érdekek, a kompetenciák és az ideológiák együttes hálózatában.

A weberi tanulság szerint hiányzik innen az az egyetemleges létértelmezés, amely képes lenne a jelen valóságának megfelelően kijelölni a történelmi feladatokat, és ennek alapján kategorikusan ki tudná szabni az azokhoz vezető cselekvés módját: a megoldásra képes etikát. A kálvini tanítás ugyanis – a maga idején – nem kalapból vagy kabátujjból varázsolta elő cselekvési normáit, hanem – ámbár szimbolikus eszközökkel, de – a készülőben lévő új társadalmi egzisztencia ontikus (egyetemes összefüggésekbe helyezett) értelmezésével.

A köztulajdon privatizációjának folyamata

A nyílt piac megvalósulásával rövidesen szertefoszlott a hiánygazdaság – és ezzel együtt megszűntek a belőle táplálkozó helyi monopóliumok. Ellenben a korábbi privilégiumok – amelyeket az apparátusi és értelmiségi elit birtokolt és élvezett – jelentős része átválthatónak bizonyult, érvényesíthető maradt az új – kezdeti – körülmények között, és a régi-új elit elszántan és bőségesen élt is e lehetőséggel. Volt, amit törvénybe iktattak – pártállásra való tekintet nélkül, közösen -, volt, amit átmentettek párt, illetve csoport méretekben, és volt, amit egyszerűen egyéni érdekeiknek és individualizmusuknak szabadjára eresztésével birtokba vettek.

Az osztozkodás

A köztulajdon elemei fölötti pártállami rendelkezés széles körű monopolizálása észrevétlenül nyúlt át a tulajdoni kisajátításba.

1.) Már az Új Gazdasági Mechanizmus időszakában kérdésessé vált az egyéni érdekeltségeknek a birtokláshoz és tulajdonláshoz való viszonya, a vállalati önállóság reprezentációjának ügye. Az ekörül zajló hosszas huzavona és az ennek során kiépült rejtett és függő maszekségek úgyszólván észrevétlenül mentek át a privatizációs folyamatba, ott pedig felerősödtek és elvadultak antiszociális vonásaik.

– Amit ma kegyeletteljesen spontán-, vagy előprivatizációnak becéznek, az a hierarchikus állampárti elit csoportérdekének gátlástalan érvényesítése volt a mögöttük következő, de hatalom nélküli szak- és szabad értelmiséggel szemben, kiváltképp annak fiatal korosztálya, valamint a vállalatok és intézmények dolgozói közössége egészének rovására. Milyen fokon volt ez szervezett – felülről irányított, de legalábbis jóváhagyott -, ezt, lehet, sohasem fogjuk megtudni. Mindenesetre a vállalati vagyonok kimentése VGMK-kba és GMK-kba, majd Kft-kbe lesúj-tóan megfelelt az apparátusi érdekeknek és az állampárti stratégiának.

– Azután ez képes volt zavartalanul folytatódni a privatizációs törvény megalkotásában: az új politikai elitek megegyezésre tudtak jutni közös érdekeik ügyében. Jogilag létrejött és zavartalanul működik mindmáig az egyszerűsített privatizáció című varázslat – a vállalati vezetés számára biztosított elővételi lehetőség, vagyis az intézményes lenyúlás. Az eszközöknek e vezetés javára történő kiárusítása egészében, vagy részletekben. A pártvagyon „bespájzolása", a közalapítványok feletti rendelkezés a megfelelő kurátorok kinevezésével, megválasztásával. Ebben a tragikusan etikaellenes cselekménysorban a pártok és magánszemélyek érdekei végzetesen összefonódtak a köztulajdon kisajátítására. Az apparátusi réteg azonban nemcsak ilyen közvetlen, anyagi előnyeit aknázta ki, hanem a másodlagosakat is: kapcsolati, tájékozottsági, műveltségi, hivatali-igazgatási „tőkéjét" is, egyetlen szóval: készenálló hálózatát.

– Nem tartozik igazán a köztulajdon privatizációjának folyamatába, de azért belelóg annak panorámájába azoknak a kis maszekoknak az elég tág köre, akik a Kádár-korszakban fusizgattak, aztán – vagy kiváltották az iparengedélyt valamikor útközben, vagy nem, de – önállósultak, és a rendszerváltást követően megálltak a lábukon mint vállalkozók, esetleg sikerrel fel is növekedtek. Ők a létező kapitalizmus igaz mesealakjai.

2.) Az állampárti elittel és annak folyamatossági legitimitásával szemben a szocialista átalakítás veszteseinek legitimitása vonult fel.

– Az annak idején felszámolt intézmények és társadalmi pozíciók megszakított legalitásának helyreállítására irányuló követelések sora. Ezeknek a követeléseknek az alanyai politikai és tulajdoni aspirációikat attól függetlenül támasztották, hogy közben, a pártállami időkben milyen pozíciókat értek el és töltöttek be. Kiemelkedő példája ennek a két MDF miniszterelnök, akik mindketten igazgatói rangot értek el és vállaltak a szocialista rendszerben. Tehát annak az elitnek is tartozékai, annak a hatalomnak is részesei voltak, és csak ők különböztették meg magukat „amazoktól" mint titkos, rejtőzködő „ellenállók".

– E két szélsőség között folyamatos és árnyalatokban talán gazdag, de lényegét tekintve elég egynemű az átmenet: a reform(kommun)isták, akikről nemcsak ők maguk – és esetleg a titkos csoportjukba tartozó többiek – tudták, hogy a Kádár-rendszernek bírálói, de bírálatuk olyan mértékben volt lojális, hogy azt lehetett nyíltan gyakorolni, vállalni. Ők ugyanúgy nevezhetők azonban a rendszer haszonélvezőinek is, hiszen mint belső, megbecsült ellenzék, az elitbe (nomenklatúrába?) beletartoztak, és ezt a pozíciójukat az átalakulás során képesek voltak megőrizni, illetve a változott körülményekre konvertálni.

– Velük szemben ott vannak a valódi vesztesek, akiket a pártállami hatalom ténylegesen károsított, megbüntetett nézeteikért, illetve politikai cselekedeteikért. Ezek börtönbe kerültek, elvesztették állásukat, jövedelmüket, nem gyakorolhatták hivatásukat, nem jutottak lakáshoz, gyermekeiket nem vették fel egyetemekre stb. Vagyis kimutatható, tényleges károkat és hátrányokat szenvedtek el. Ők azonban nagyon kevéssé voltak képesek elismertetni veszteségeiket, s hozzájutni elszenvedett káruk reális pótlásához. Egyenlő esélyekhez már nem juthattak; befolyásukat, társadalmi szerepüket nemigen szerezhették vissza; az új elit kialakulásában nem kaphattak helyet maguknak.

– A veszteseknek különleges, átelleni csoportja az emigránsoké/disszidenseké, azoké, akik közülük nem kallódtak el odakinn, hanem képesek voltak beilleszkedni a nyugati világba. Ők sikerüket és a jóléti világba tartozásukat köszönhetik elüldöztetésüknek – már amennyiben itthon tényleges részük volt ilyesmiben. Az ő áldozatuk tehát egyszer már el is vette jutalmát – odakinn. Most hazatérve, itthon másodszor is részesülhettek benne – amennyiben igényt tartottak rá -, ugyanúgy, mint azok, akik itthon ültek, vállalták és megfizették tetteik és gondolataik árát.

3.) Beletartoznak az összképbe a kisarjadó bűnszövetkezetek szervezői és tagjai is, akik a fentebbi legális, vagy féllegális módokon nem jutottak igényük szerinti részhez a közvagyon felosztásából (hiszen, ha hozzájutottak, már nem volt miért bűnözzenek), tehát erőszakkal léptek be az újrafelosztásba.

– Legvégül azok a korábbi dolgozók, akik a restauráció során kiszorultak a szabályszerű foglalkoztatásból, s így megélhetésüket csak a második, szürke-fekete gazdaságban (voltak) kések megtalálni.

Mindezek a felsorolt magatartásformák a közérdekhez való sajátszerű viszonyulásokat tartalmaznak. Viszonyulásukat valamilyen szinten és a nyíltság bizonyos fokán megfogalmazzák, illetve vannak forgalomban számukra a társadalmi kommunikációs mezőben olyan közkeletű megfogalmazások, amelyeket elfogadnak, és amelyekkel azonosítják magukat, viselkedésüket. Ezek a megfogalmazások készülhetnek ugyan különböző jelrendszerekben, de végső fokon minden esetben etikák, etikai természetűek, így áttekintve őket, bízvást megállapíthatjuk, hogy döntő mértékben normatagadó, kisebb részükben pedig kudarcos, meghiúsult etikák.

A modern tőke természetéről

A mai, (poszt)modern tőke nem ugyanaz nagyobban, mint volt ama korábbi, amelyiket az államosítás annak idején nálunk megszüntetett. Éppen ezért ez, a maga sajátszerű formájában, itt egyelőre kevéssé és csak nehezen tud képződni, mivel nincsenek felkészült, megalapozott képviselői. A nemzetközi tőke s a világpiaci hatások nem a hajdan megszakítottnak egyenes folytatásaképpen érkeztek-érkeznek hozzánk, hanem a ma érvényes legújabb meghatározottságaikkal. A tőke képződése merőben másképp zajlik, mint a hajdani, „természetes" folyamatban. Az a nálunk széltében divatozó analógia, mely szerint ami most itt folyik, az eredeti tőkefelhalmozás, teljesen felületi és megalapozatlan. Tartalma nem több, mint hogy ennek is vannak keserves vesztesei, nyertesei pedig ennek is kíméletlenek és gátlástalanok.

Az új meghatározottság magja a hatékonyság, a minőség elvének előtérbe kerülése a korábbi mennyiségi tényezővel – a növekedés és felhalmozás extenziójával – szemben. Már nem a gyártásban alkalmazott munkások és gépek sokasága – azok számának növekedése – a döntő, hanem működésük hatékonysága vált azzá. A továbbhaladás pedig a hatékonyság fokozódása révén valósul meg, a gyártó-berendezésekben megtestesülő hasznos információk „mennyiségében", azok szellemi tartalmában. Ilyen értelemben beszélünk ma információs gazdaságról, szellemi termelésről, szervezett minőségbiztosításról. A fejlett országok gazdasága ma már nem anyagi javakat állít elő elsősorban, hanem szellemieket: információkat és azok anyagi működtetésének eszközeit.¹⁴

Ezzel a változással azonban a tulajdon természete és megőrzésének ügye is gyökeresen megváltozott. A szellemi tulajdont ugyanolyan védelem illeti, mint az anyagit, ámbár a kétféle nem azonos természetű. A tudás ugyanis korlátlanul sokszorosítható: bárki megszerezheti anélkül, hogy kitalálója a magáét elveszítené. A mai tőke igazi nyeresége azonban nem is pusztán magában a tudásban, hanem annak kizárólagosságában van. Abban, hogy amim nekem van, az másnak ne legyen, rajtam kiül azt senki ne használhassa. A szellemi alkotások tulajdoni védelme, felhasználásukra a szerzői monopólium biztosítása az alapja a tőke legújabb fejlődési mechanizmusának. A monopolisztikus előnyökért folytatott versenybe azonban nem tud belépni és benne részt venni akárki, hanem csak azok, akik már rendelkeznek az ehhez szükséges felső szintű, széles körű műveltségi, szervezeti és műszaki adottságokkal. Ezeknek a köre viszonylag szűk – a világtársadalom egészén belül -, és ez a kör együttesen élvez egyre növekvő mérvű műveltségi-tulajdoni monopóliumot. Ez a monopolikus rendszer iszonyú hatalmat ad a benne részesülők kezébe, és velük szemben reménytelenül kiszolgáltatottá teszi a rajta kívülieket, a lemaradottakat, a belőle kirekesztetteket. Korunknak ez a legélesebb, legsúlyosabb konfliktusa, következésképpen e körül fakadnak központi etikai problémái – és egyben innen adódnak a mi rendszerváltásunk fő kérdései is.

A közép-európai társadalmak rendelkeznek elég széles olyan rétegekkel, amelyek képesek teljesíteni a világpiaci verseny által szabott követelmények szintjét. Ezért és ezek által országaik képesek becsatlakozni a mai tőke működési körébe, a világpiac nyílt mezőnyébe. Ugyanakkor a mi országainkban meglehetősen széles a társadalom azon rétege is, amely ilyen szinten nem foglalkoztatható, és azoké is, akik kifizetődőén egyáltalán nem foglalkoztathatóak a mai tőkére szabott feltételek között. Ezeknek a rétegeknek az aránya a többi, tőkeéretthez viszonyítva nálunk még olyan, hogy ad esélyt a beilleszkedésre, felzárkózásra; a vesztesek nincsenek annyian és olyan mélyen, hogy ismét felforgatni kényszerüljenek az elfogadható megélhetéssel rendelkező társadalmat. Ezért ide hajlandó betelepülni a magasan fejlett tőke. Kelet-Európában viszont – tőlünk egy határral arrébb – ez az egyensúly már bizonytalan, vagy éppenséggel nem áll fenn, és azok a kelet-európai társadalmak bizony a felfordulás peremén imbolyognak.

Mi tartja hát őket ebben a helyzetben?

Alapját tekintve az, hogy valamiképpen ők is jelen kényszerülnek lenni a világpiacon, de egy elavult gazdasági felkészültséggel működésmóddal, amit a fejlett kapitalizmus „szelleme" – Weber fogalmát használva – megbénít, kiszorít a piac szabályszerűen működő teréből. Nem is tehet mást, hiszen az a fejlett gazdaság csak a saját működésmódjának megfelelő szabályok alapján maradva képes elérni különleges teljesítményeit, benne maradni nagyiramú fejlődésének folyamatában. A hátramaradott gazdaságok viszont más módon, szűkebb körű együttműködés elavult szabályai szerint működnek. Ezek rendjében, elveiben az a nyitott, fenntartás nélküli együttműködés nincs megalapozva – s ezért nem is folytatható, nem megvalósítható.

Pusztán a törvény fenyegetésével nem kényszeríthető ki a szabályok általános betartása.

Nem lehet minden munkás mögé egy rendőrt állítani; nem lehet minden szerződést bíróság elé vinni és szankcionálni. De még ezen felül: ki tartatja be azután a szabályokat a rendőrökkel és a bírókkal? És kik lesznek azok, akik úgy fogalmazzák meg magukat a szabályokat, törvényeket, hogy azok senkinek ne kedvezzenek, s ezért legyen értelme őket betartani?

A hagyománykötött társadalomban nemcsak az alárendelt, a legelmaradottabb munkaszervezetekben tevékenykedő ember visszamaradott. Ő csak a legkönnyebben rajtakapható és megbélyegezhető. Az elmaradottság szelleme rejtve mindenütt jelen van ezekben a társadalmakban, áthatja, behálózza azok egészét. A politikai és gazdasági elit tagjait is, a törvényhozó testületeket, a felsőoktatást, a bírákat… mindent. Elsősorban és legsúlyosabban azonban falun és a falusias településeken tenyészik; az ott folyó önellátó gazdálkodásban s az ahhoz tartozó szemléletmódban, értékrendszerben – végső fokon annak etikájában: cselekvésmódjaiban, öröklődő szokásaiban.

Efelett a hagyományosság felett a tőke világszerte érvényre tudta juttatni a maga fölényét; tíz év alatt képes volt nálunk is kiterjeszteni és megszilárdítani a maga hatalmát. Nem volt képes azonban magába olvasztani a társadalom hagyománykötöttségét, hanem annak nyílt és rejtett formáit még meg is szilárdította, amikor begyűrte maga alá. Most már a tőke szabályai szerint működik gazdaságunk. A hagyományos pedig szabályszerűtlenné lett, és mint ilyen – szürke- és fekete gazdaság – marginalizálódott. Kiszorult ennek az újnak a perifériájára. Ott húzódott meg, és onnan fúrja vissza magát, ahol a szabályok réseiben utat talál, vagy nyit magának. így az együttélésben a kétféle át is hatja egymást. Mennél keletebbre és mennél délebbre a Föld nyugati központjaitól, annál nagyobb és megrögzöttebb a szürke-fekete hányad.

Délen és keleten nem volt és máig sincs protestantizmus. Emitt a Római Egyház, amott az Ortodoxia őrizte meg kizárólagosságát. – Ennyire igaza lenne Webemek? Délen reneszánsz volt – de nem hozott létre transzcendentális etikát, hanem csak evilági individualizmust és szkepszist. Humanizmusa nem lett több mint felszabadult életöröm. Impozánsabban és teljesebben emberi ugyan, mint a germánok humanizmusának savanyú, álságos reneszánsza, de kapitalizmus mégsem ebből a féktelen elevenségből lett, hanem abból a szikár és fékezett, önmagától elkülönülő transzcendenciából.

A történeti helyzetben adott erkölcsi követelmény és annak lehetséges alanya a politikai mezőben

A fenti vázlat megírásához nem volt tisztázott módszerem, csak kérdésem, és az sem világosan megfogalmazva. Kérdésemben mindössze arról volt csak szó, hogy látva látjuk a politikai élet egyre nyomasztóbb és egyöntetűbb elsilányulását, és szenvedjük tehetetlenül, ahhoz azonban, hogy ez megváltozhasson, okát kéne lelni és érteni ennek.

Miért nem lép fel a politikai életben olyan személy (irányzat, párt, de legalább csoport), amely képes lenne vállalni önmagát és helyzetét – sajátját és az országét, a történelmi pillanatét – olyannak, amilyenek ezek valójában? Miért keveredik mindenki hazugságba, nagyotmondásba, gyűlölködésbe, elhallgatásba? Mi alkotja ezt rossz varázslatot – támasztja ennek kényszerűségét?

Önkéntelenül is két végén egyszerre kezdtem el építeni a gondolat hídját: a jelenből hátrafelé, utolsó megtett lépéseinkben keresve a parancsoló előzményeket, ám ugyanakkor azokról a távolabbi pontokról is errefelé, ahol nemzeti történetünkben már olyan meghatározó események zajlottak, olyan körülmények állottak fenn, amelyek következményei bizonyosan érvényesülnek máig is sorsunk alakulásában és cselekvésmódunkban, amellyel azt mi magunk alakítjuk.

Újkori történelmünkbe eképpen visszapillantva nem találok érvényesülni etikai tisztázódást. Ellenkezőleg: véget nem érő ellentmondásokat látok, amelyek csak újabb és újabb tagadásokat gerjesztenek – anélkül azonban, hogy képesek lennének ezekben kihunyni. A keservesen konzerválódott falu átalakulási kezdeményei mindig újra csak önmagukba hullanak vissza. így a rendiségből kilábolás „normális" kerete – a nemzeti birodalom – sem képes feloldódni, szerkezetét továbbalakítani, és végül gyökerestül megszűnni, sem a nemzeti tradicionális ideológia – és mindezek erkölcsi alapja.

Így következett be aztán, hogy lépésről-lépésre minden transzcendencia és hivatástudat kompromittálódott végül. Maradt a „tiszta" partikularitás – az egyén és a csoportok, legfelül pedig a nemzet – elszánt önzése, s így nem marad hatóképes alapja a tőke és a jogállam működtetésének. Ugyanakkor azonban arra sincs megnyugtató kilátás, hogy ez a transzcendencia-mentesített erkölcsi közeg meglévő adottságaival stabilizálódjék; hogy akár csak rejtve is, de jelen volna benne olyan immanens etikai összegződés, amely kibontakozva kellő indítékokkal láthatná el társadalmunkat az átalakulás kiteljesítéséhez, az újkapitalista rend kiegyensúlyozott működtetéséhez.

Azt viszont merhetjük állítani, hogy történelmi helyzetünkben jól tagoltan és felfoghatóan van jelen ennek a rendnek a hiánya, sőt közvetlenül, készenálló nézeteinkkel való elérhetetlensége. Vagyis: egyértelműen áll velünk szemben az etikai tisztázás követelménye. Nem kerülhető el tehát az újragondolás, sőt ész szerint halaszthatatlan.

A fentebbiekben megkíséreltem bemutatni vázlatosan, milyennek látom elhelyezkedésünket a világtársadalom alap-konfliktusában – amely a fejlődés sodrában bennelévő és az annak peremére szorult országok és társadalmi rétegek között feszül. Ezen helyzetünknek három mozzanatát hadd emeljem még ki.

1.) Mivel kezdünk bekerülni a nyugati fejlett országok szövetségi szervezeteibe, egyre kevesebb szó esik már társadalmunk marginalizálódott rétegeiről. Ha mégis szó esik róluk, úgy abban a bizakodó – önámító – formában, hogy: máris csökken a munkanélküliség, kialakulóban van saját tulajdonosi-vállalkozói osztályunk stb. A politikai és gazdasági elit szűk csoportja, úgy tűnik, csakugyan kezd felzárkózni nyugati mintaképeihez – legalábbis fogyasztói igényeiben és szokásaiban. Ennek mértékében egyre kevésbé képes átélni, és tudomásul venni hazai elmaradottaink helyzetét, azt a kegyetlen tényt, hogy országunk népességének kb. 1/3-a alapvetően alkalmatlan a modern tőkében való felhasználásra, s a gazdaság tőkés szektorából tartósan – nagy részük örökletesen – ki van zárva. Az új urak egyre kevésbé hajlandóak ezek ügyével érdemileg foglalkozni. Márpedig helyzetük gyökeres megváltoztatásához megfelelő tudományos világgazdasági és -társadalmi összkép volna nélkülözhetetlen; szerkezeti forma és normatív motivációs rendszer kellene.

2.) Nemcsak határainkon belüli az előbbi probléma, hanem azon túli is, a szomszédságokban kisebbségként élő nemzettársaink révén. Lerázhatatlan érdekeltségünk és kötelezettségünk áll fenn körös-körül, a határon túli atyafisággal szemben: az Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken élő kisebbségi magyarokkal való szolidaritás a nemzeti illetékesség választóvizévé forrta ki magát. Ők azonban kimozdíthatatlanul vannak beágyazódva többségi polgártársaik állami közösségeibe. Rajtuk segíteni csak azokkal közös sorsuk megoldása révén lehetne. Márpedig azok elmaradottsága a miénknél jóval súlyosabb, hagyománykötöttségük jóval kiterjedtebb, össznépességüknek akkora hányada, amekkorával a hátukon ezidő szerint nem lehetnek képesek bevánszorogni Európába. Ezért nem rázhatjuk le magunkról elmaradottságuk gondjait.

A magyar elit minden erejével el van szánva a Nyugathoz tartásának bebizonyítására, kikényszerítésére. Mit se bánja, ha utolsónak veszik fel a megtelt kocsira, boldogan lépne ki a Déli és Keleti szegénység átkozott köréből – ha nem lógna ott a nyakán a nemzeti szolidaritás kötelezettsége, keserves evidenciája. Ezzel azonban lehetetlenség mit kezdeni adekvát etikai elvek nélkül, az elmaradottak felzárkózásának – árutermelői foglalkoztatásának, integrálásuk reális formájának – felkutatása és meglelő súlyú szervezése nélkül. E nélkül beszélni függetlenségről, kontinentális integrációról, globalitásról – sőt még egyetemességről is – meddő locsogás.

3) Amit el kellene érnie a gondolatnak, az a szétesett erkölcsi-politikai pólusok egymásra vonatkoztatása és együttes kritikája: túlhaladása. Ehhez nélkülözhetetlen a transzcendens motiváció, ahhoz pedig a transzcendentális tudati mozzanat és annak formája. Hol lehet ennek társadalmi alapja, hordozója?

Netán a szétvert és korrumpált értelmiségben?

(A tanulmány első változata az MTA Politikai Tudományok Intézetének belkörű konferenciáján hangzott el, 1999. október 14-én, Mátraházán.)

Jegyzetek

¹ Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest, 1982.

² Henry Pirenne: Histoire de l'Europe des invasions au XVf³ siécle (l'Office de Publicité, S. A. Bruxelles, 1936)

³ Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Budapest, 1971.

⁴ Kürt Lewin elmélete szerint: a viselkedési mező meghatározó élmények téri szövedéke. Nemcsak az egyénre, hanem a közösségre vonatkozólag is.

⁵ Ungvári Z. Imre: Változó értelemben (Kolozsvár, 1998. KOMP-PRESS) c. könyvében elsősorban G. Lipovetskyre hivatkozva tárgyalja ezt a kérdéskört.

⁶ Juliáné Brandt: Protestantismus und Gesellschaft im dualistischen Ungarn. Südost Forschungen B: 55, München, 1996.

⁷ Andrásfalvi Bertalan: Falusi műveltségi csoportok Baranyában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

⁸ a) Nagyszékely, adalékok a Tolna megyei falu néprajzához;

b) Válogatás a nagyszékelyi németajkú reformárus egyházközség dokumentumaiból. Mindkettőt kiadta a Nagyszékelyi Alapítvány, 1998.

⁹ Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Athenaeum Rt. Budapest, 1907.

¹⁰ Tóth Zoltán: A rendi norma – Századvég, 1991/2-3.

¹¹ Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

¹² Habermas: i. m. 203. oldaltól.

¹³ Varga Zsigmond: Kálvin és a kálvinizmus. Debrecen, 1936. Kiadja Debrecen város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület.

¹⁴ Erről a folyamatról elég korán kíséreltem meg képet adni: „A tőkés szellemi termelés felépülésének vázlata" – címmel. Magyar Filozófiai Szemle, 1971/ 3-4. és 5-6. szám