Magától értetődő, hogy a külső eladósodás, illetőleg az ennek nyomán egy-egy eladósodott országra kényszerített megszorító gazdaságpolitika ártalmas az érintett ország gazdaságára és társadalmára nézve. Különösen akkor van ez így, ha kevésbé fejlett, a világgazdaság perifériáján elhelyezkedő országról van szó. Kevésbé nyilvánvaló, hogy az elmaradott országok adósságválsága visszahat a világrendszer centrumára. Ezeket a visszacsatolásokat tárta fel a Susan George vezette kutatócsoport az amszterdami Transznacionális Intézet égisze alatt. Az adósságválság negatív visszacsatolásaiból hat tényező emelhető ki.

1. Környezetkárosítás. Az eladósodott, exportorientációra kényszerített fejlődő országok gyakran kénytelenek természeti kincseiket olcsón kiárusítani a világpiacon. Ezek között sok ország esetében szerepel a fa. Az erdőirtást azonban – Brazíliában és másutt – elsősorban az gyorsítja fel, hogy az élelmiszert más módon beszerezni képtelen (vásárlóerővel a megszorítások miatt nem rendelkező) lakosság ily módon próbál termőföldhöz jutni, ahol önellátó módon termelheti meg a létszükségleteit kielégítő javakat. Mindezek a folyamatok aláássák a Föld oxigénháztartását, erősítik az ún. üvegházhatást.

2. Kábítószer-kereskedelem. Nem véletlen egybeesés, hogy Peruban, Kolumbiában és Bolíviában a nyolcvanas években, vagyis az adósságválság évtizedében futott fel a kábítószer-termelés. A pénzügyileg ingatag és kiszolgáltatott országok számára gyakorlatilag nem maradt legális megoldás az adósságtörlesztés és az állami kiadások fedezésére, ezért az illegálisnak tekintett kábítószer-üzlet felé fordultak – kiszolgálva az Egyesült Államok és Nyugat-Európa illegális keresletét. A nyolcvanas évek végén az Egyesült Államok "háborút" indított a latin-amerikai kábítószer-üzlet ellen, ám ez hiábavalónak bizonyult, hiszen nem érintette az alapvető problémát: az Andok országainak gazdasági és pénzügyi helyzetét.

3. Adóteher. Az északi országok adófizetői a kezdetektől fogva finanszírozták a hitelező nagybankok biztonsági tartalékait, még akkor is, ha ennek nem mindig voltak tudatában. Az Egyesült Államok, Japán és Nyugat-Európa adófizetőinek az 1982 utáni tíz év során kb. 50 milliárd dollárjukba került a magánbankok közvetlen támogatása, több mint 30 milliárd dollárba az IMF és a Világbank feltőkésítése, és évi 8-10 milliárd dollárba a tőkemenekítésből fakadó veszteségek fedezése. Eközben a magánbankok így vagy úgy mégis behajtották az adósságszolgálat nagy részét, vagyis az adófizetők támogatására végső soron nem lett volna szükség.

4. Piac- és munkahelyvesztés. Az importvisszafogásra kényszerített, vagy kifejezetten fizetőképtelenné vált fejlődő országok adósságválsága közvetve a kereslet csökkenését okozta az OECD-országok gazdaságai számára. Az exporttöbblet elérésére és fenntartására ösztönzött fejlődő gazdaságok visszafogták vásárlásaikat a számukra megdrágult fejlett világban, hozzájárulva ezzel az ipari munkahelyek millióinak megszűnéséhez. Eközben kénytelenek voltak keresletet támasztani például a különféle pénzügyi szolgáltatások iránt, amelyek keretében különféle tanácsadó cégek a privatizáció módozataiba avatták be őket.

5. Bevándorlás. A nyolcvanas évek adósságválsága csak súlyosbította azt a migrációs nyomást, amelyet az általános fejlesztési politika kudarca okozott. A megelőző időszakban (az ötvenes-hatvanas években) a falusi emberek nagy számban vándoroltak a városokba a fejlődő, újonnan iparosodó országokban. Ezeket az iparokat értékelte le és részben számolta fel az adósságválság "kezelésére" kidolgozott restriktív politika. Mivel az OECD-országokból érkező élelmiszer-dömping leküzdhetetlen versenyt támaszt a helyi agrá­riummal szemben, az képtelen felvenni a városokban fölöslegessé váló munkaerőt, amely ily módon a fejlettebb – akár illegális munkával kecsegtető – Észak-Amerikába és Nyugat-Európába igyekszik vándorolni.

6. Konfliktusok és háborúk. A háborúk elkerülhetetlenül eladósodással járnak, ám az ok-okozati viszony fennáll fordított irányban is. A XX. század legutolsó időszakának számos háborúja vezethető vissza olyan konfliktusokra, amelyeket az eladósodás, illetve annak kezelhetetlensége gerjesztett. Az adósságválság, valamint a velejáró fizetési nehézségek gyakran sodorták hazárd és agresszív kalandokba az egyes országok vezetőit, akik nemritkán erőszakkal fojtották el a megszorító politika elleni tiltakozó mozgalmakat. Az eladósodás így az egyik fő forrása volt a korszak polgárháborús konfliktusainak, illetőleg a nemzetközi terrorizmusnak is. Végső soron az ilyen konfliktusok nemcsak a közvetlenül érintett társadalmakra nézve tragikusak; a stabilitás helyreállítása rendszerint költségeket ró a világrendszer domináns országaira, azok adófizetőire is.

A mexikói zapatisták vezére szerint a globalizációt két forradalom, a technológiai és az informatikai forradalom hozta létre, és a pénzvilág irányítja. A technológia és az informatika (plusz még a finánctőke) közös erővel megszüntette a távolságokat és eltörölte a határokat. A hatalommal (a globalizációval és a neoliberalizmussal) szembeni társadalmi ellenállási mozgalmak előtt még hosszú út áll. Nemcsak addig, míg elérik céljukat, hanem amíg megszilárdítják álláspontjukat mint működő alternatívát a globalizációval szemben.

"Oximoronon olyan jelzőt értünk, amely értelmileg,

látszólag ellentétben áll azzal a szóval, amelyhez

kapcsolódik. Így például, a gnosztikusok sötét

fényről beszélnek, az alkimisták fekete napról."

(Jorge Luis Borges)

Figyelem! Ha nem olvasta a mottót, jobb, ha most megteszi, különben nem fog semmit érteni!

Megcáfolhatatlan tény: a globalizáció létezik. Ez most nem ítélet, pusztán tényként említem. De mivel oximoronról beszéltünk, jeleznünk kell, hogy széttagolt globalizációról van szó.

A globalizációt két forradalom, a technológiai és az informatikai forradalom hozta létre, s a pénzvilág irányítja. A technológia és az informatika (plusz még a finánctőke) közös erővel megszüntette a távolságokat és eltörölte a határokat. Ma már a világ bármely pontjáról, bármely pillanatban szerezhetünk információkat. A pénznek megvan az az adottsága, hogy mindenütt jelen van: szédületes sebességgel jön s megy, mintha mindenhol egyszerre létezne. És ezáltal a világ új arculatot ölt, óriáspiaccá válik.

A globalizáció ellenére, vagy éppen miatta, a bolygó messze nem homogén. A világ egyfajta szigettenger, olyan puzzle, amelynek minden egyes darabja újabb részekre oszlik, és tulajdonképpen az egyetlen igazán globális dolog a heterogenitás.

Míg a technológia és az informatika egyesítette, a pénzhatalom megosztotta a földet, és fegyverként használta fel ehhez az előbbi kettőt. A globalizáció világháború: a negyedik¹ világháború, egy mechanizmus, a destrukció/elnéptelenítés, rekonstrukció/újjáépítés mechanizmusa, amely az egész világot hatalmába keríti. Egy új (ahogy Ignaco Ramonet írja: univerzális, állandó, közvetlen és immateriális) világrend felépítése céljából, a pénzhatalom eltörli a határokat. Ennek érdekében újfajta háborút indít, amely lerombolja a nemzetgazdaságot, a nemzetállam alapját. Ez utóbbi kihalófélben van. Helyén az egyesített piacok jelennek meg, vagy még inkább egy világméretű piac leányvállalatai, egyszóval a világpiac.

A következmény egy oximoron. Egyre kevesebb egyén rendelkezik a megtermelt javak egyre nagyobb hányadával, amelyet egyre nagyobb számú és egyre szegényebb dolgozó termel meg. Ahogy John Berger írja:¹ "Századunk szegénysége nem hasonlítható össze semelyik korábbiéval. A szegénység nem azért jelenik meg, mert valamiből kevesebb van, mint régebben, hanem mert a gazdagok kiváltságaik tömegét rákényszerítik a társadalom többi szereplőjére."² Néhány hatalmastól a bolygó semmit sem tagad meg, míg sokmillióan bolyonganak, és sehol nincs számukra hely. A szervezett bűnözés, a bírói és törvényhozói hatalom tartóoszlopa (törvényen kívüliek hozzák a törvényeket) és a világ "integrációja" megsokszorozza a határokat.

Korunk jellemzői a következők: a pénzhatalom felsőbbrendűsége, a technológia és informatika forradalma, háború, destrukció/elnéptelenítés és rekonstrukció/újjáépítés, támadás a nemzetállamok ellen, a hatalom és a politika újradefiniálása, az egyeduralkodóvá váló piac megjelenése, mely az élet minden egyéb területét maga alá gyűri, a gazdagság koncentrációja kevesek kezében, a szegénység proliferációja, a kizsákmányolás és a munkanélküliség eszkalálódása, milliók számkivetettsége, területi dezintegráció, bűnözők hatalomra jutása. Más szóval: széttagolt globalizáció.

Ami az értelmiséget illeti, fel kell tennünk a kérdést: ők is áldozatai-e a destrukció/elnéptelenítés és a rekonstrukció/újjáépítés mechanizmusának? Milyen szerepet kínál nekik a pénzhatalom? Hogyan használják fel a technológiai újításokat (vagy hogyan használja az fel őket)? Milyen pozíciót foglalnak el ebben a háborúban? Milyen kapcsolatuk van a nemzetállamokkal? Hogyan viszonyulnak az ily módon újradefiniált hatalomhoz és politikához? Mit gondolnak a globalizáció következményeiről? Tehát: hogyan illeszkednek bele a széttagolt globalizációba?

Cikkünk a bal- és jobboldali értelmiség között vitát kíván provokálni, tehát nem foglal állást az értelmiségre és hatalomra, illetve az értelmiségre és a változásokra vonatkozó eszmefuttatás során.

Nos. Üdv és tartsák kezüket a távirányítón! Pillanatokon belül kezdünk…

I. A "pay per view" globalizáció

Itt, az ezredfordulón, nem tudjuk, mit gondoljunk: a 2000. év vajon a huszadik, vagy a huszonegyedik századhoz tartozik-e? Úgy tűnik, ez igen jó táptalaja az oximoronnak. Azt mondjuk például, hogy ez most valami végének a kezdete, vagy valami kezdetének a vége. Olyan érzésünk van, mintha már minden megtörtént volna egyszer, mintha újra lejátszanánk egy régi filmet, más képekkel, más színészekkel, de ugyanazon forgatókönyv alapján. Mintha a globalizáció "modernizmusa" (vagy "posztmodernizmusa" – pontosítsa, ha tetszik, az, aki veszi erre a fáradságot -) oximoronba öltözött volna, és archaikus modernizmusként jelenne meg előttünk…

A világ nem négyszögletes, legalábbis így tanítják az iskolában. De a harmadik évezred küszöbén azt sem állíthatjuk többé, hogy gömbölyű. Nem tudom, milyen geometriai formával írható le a világ mostani alakja, de mivel a digitális kommunikáció korát éljük, talán egy gigantikus képernyőként kellene definiálni. Hozzátehetnénk: "tévéképernyő", bár én inkább "mozivászonnak" mondanám. Nemcsak azért, mert jobban kedvelem a mozit, hanem azért is (és főleg azért), mert olyan érzésem van, mintha egy film peregne előttünk, egy régi film, egy régi-modern film (már csak az oximoron kedvéért is).

Az egyik ilyen képernyőn különböző, puzzle-szerű képek egyidejű levetítését lehetne beprogramozni (ezt nevezik "picture in pictre"-nek). A globalizált világ miatt a bolygó mind a négy égtájáról érkeznek képek. De nem ám akármilyen képek! Nem mintha nem lenne elég hely a vásznon, hanem mert "valaki" szelektálja a képeket. Vagyis igaz, hogy olyan képernyő előtt ülünk, amelyen a világ különböző pontjairól egyszerre sokféle kép pereg, ám a világ egésze mégsincs jelen.

Most viszont nem kerülhetjük meg a kérdést: "Kinek a kezében van a programkezelő? "Ki irányítja a programkészítést?" Jó kérdés, de most nem válaszolhatunk rá, mert nem biztos, hogy sikerülne pontos választ adni, és különben sem ez a témánk.

Nem válthatunk csatornát, és nem mehetünk másik moziba, nézzünk meg inkább közelebbről néhány puzzle-képet a globalizáció óriásvásznán.

Nézzük például az amerikai kontinenset. A képernyő egyik sarkában megjelenik a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem (UNAM) képe, amint éppen elfoglalja egy félkatonai csoport: a Szövetségi Rohamrendőrség. Ezek a szürke egyenruhás férfiak nem tanulni jöttek ide. Arrébb, háttérben a délkelet-mexikói hegyekkel, egy harckocsioszlop vonul át Chiapas bennszülött falun. Még arrébb a vásznon egy észak-amerikai rendőrt látunk, aki – nem titkolt erőszakkal – elfog egy fiatalembert, valahol Seattle-ben vagy Washingtonban.

Az Európát ábrázoló képen is a szürke szín dominál. Ausztriában Jörg Haider beszél pro-náci hevülettel. Olaszországban Silvio Berlusconi igazgatja a nyakkendőjét, Spanyolországban Felipe Gonzales Aznar kifestésével foglalatoskodik, Franciaországban Le Pen mosolyog. Ázsia, Afrika és Óceánia ugyanebben az unalmas szürke színben tűnik fel.

Hm… Mennyi szürke… Hm… Tiltakozhatunk… Elvégre színes műsort ígértek… Legalább hangosítsuk fel a tévét és próbáljuk megérteni, miről van szó…

II. Egy emlékezetes feledés

Az értelmiség – társadalmi realitás. Az emberi társadalom kezdetei óta így van ez. Csakhogy az értelmiségre vonatkozó régészeti adataink meglehetősen hiányosak. Ezért maradjunk inkább a jelenkornál; azt szeretnénk megvizsgálni, milyen szerepet tölt be a mai társadalomban.

"Az értelmiség kategóriája – írja Umberto Eco – igencsak tág fogalom, ez nyilvánvaló. Viszont sokkal pontosabban meghatározható az "értelmiségi szerep" fogalma. Az értelmiségi szerep abban áll, hogy kritikusan határozzuk meg azt, amiről azt tartjuk, magának az igazság fogalmának kielégítő megközelítése. Bárki továbbfejlesztheti ezt a meghatározást, még egy nem-értelmiségi is, aki tulajdon létén elgondolkodik és ennek valami módon kifejezést ad, ugyanakkor elárulója lehet, például az az író, aki az eseményekre érzelmileg reagál, s nem kényszeríti magára a kritikai gondolkodást."³ Az értelmiségi munka tehát kritikai és analitikus jellegű. Egy társadalmi jelenséggel szemben (hogy ennél a példánál maradjunk), az értelmiségi megvizsgálja a nyilvánvalót, az állítást és tagadását, megkeresi a kétértelműségeket, illetve mindazt, ami nem tekinthető sem egy, sem pedig egy másik ismert dolognak (bármennyire hasonló is ahhoz), majd felfedi (közli, leleplezi) azt, ami nem nyilvánvaló, sőt olykor éppen a nyilvánvaló ellentéte.

Norberto Bobbio azt mondja, "értelmiségiek mindazok, akiknek az üzenet-továbbadás az életük mindennapos és tudatosan választott elfoglaltsága, (…) sőt, hogy brutálisan fejezzük ki magunkat, legtöbbször ezzel keresik a kenyerüket." Érdemes megjegyeznünk az értelmiséginek, a kritikai analízis hivatásos művelőjének ezt a megközelítését.

Az is köztudott, hogy az értelmiségi nem feltétlenül gyakorolja értelmiségi szerepét. "Az értelmiségi szerephez szorosan hozzátartozik az anticipáció (annak előrelátása, hogy mi fog történni) vagy a visszatekintés (arra, ami történt), ritkán szól arról, ami éppen történőben van, egyszerűen ritmikai okok miatt, hiszen az események mindig sokkal gyorsabbak és sürgetőbbek, mint a róluk való reflexió."⁴

A kritikai analízis e hivatásos művelője a társadalomnak valamiféle szemtelen lelkiismerete. Non-konformista, szemben áll mindennel, a politikai és társadalmi erőkkel, az állammal, a kormánnyal, a médiával, a kultúrával, a vallással és minden egyébbel, amit csak a kedves olvasó óhajt. Valahányszor a társadalmi cselekvő azt mondja: "Ennyi pont elég!", az értelmiségi szkeptikusan ezt morogja: "Ez túl sok!", vagy ezt: "Ez túl kevés!"

Az értelmiségi kritizálja a mozdulatlanságot, és változást sürget, haladást. Ugyanakkor ő maga is beékelt része a számos irányból jövő támadásoktól át meg átjárt társadalomnak, amelyet megoszt a hatalmat birtoklók, és ezért a változásban ellenérdekeltek, valamint a változásért harcolók szembenálló tábora. "Az értelmiséginek, hogy ne váljon nevetségessé, meg kell értenie – írja Manuel Vázquez Montalbán –, hogy nincs semmiféle szellemi varázserővel felruházva, amely körül ott forog a történelemi igazság, hanem csupán olyan nyilvánvaló ismeretekkel rendelkezik, (…), amelyek vagy elindítják a világban rejlő igazságtalanságok utáni kutatás felé, vagy az általános konformizmus és tehetetlenség cinkosává teszik."⁵

Ez az a pont, ahol az értelmiségi választ az értelmiségi szerep és a többi társadalmi szereplő által felkínált szerep között. És ugyancsak itt jelenik meg a szembenállás (és a harc) a progresszív és a reakciós értelmiségi között. Egyik is, másik is folytatja kritikai elemző munkáját, ám míg a progresszív értelmiségi hajthatatlanul ostorozza a mozdulatlanságot, az állandóságot, a fennálló rendet és a homogenitást, a reakciós a változást, a mozgást, a lázadást és a heterogenitást támadja. A reakciós értelmiségi "megfeledkezik" értelmiségi szerepéről, lemond a kritikai gondolkodásról, és emlékezete beszűkül, tagadva múlt és jelen létezését. Kizárólag a jelent, az adott pillanatban létezőt tartja megragadhatónak, mi több, szentnek és sérthetetlennek.

Amikor "progresszív és reakciós értelmiség"-ről beszélünk, "bal- és jobboldali" értelmiségiekre gondolunk. Hozzá kell tennünk, hogy a baloldali értelmiség még a (társadalmi, ideológiai és politikai értelemben vett) baloldallal szemben is megőrzi értelmiségi szerepét, tehát kritikai gondolkodását, korunkban azonban kritikája alapvetően a fennálló hatalom, a pénzvilág nagyjai és azok kiszolgálói ellen irányul.

De hagyjuk most a baloldali, progresszív értelmiséget, és nézzük meg közelebbről a reakciós értelmiségieket, a jobboldaliakat.

III. Az intellektuális pragmatizmus

Kezdetben a jelentős jobboldali értelmiségiek haladóak voltak. Az igazi óriásokra gondolok, nem a törpékre. Octavio Paz, az utóbbi évek legnagyobb jobboldali entellektüelje Mexikóban ezt mondta: "Azok közül jöttem, akiket baloldali gondolkodóknak neveznek. Ez nagyon fontos volt fejlődésem szempontjából. Most nem is tudom, hol állok… Csak azt tudom, hogy velük állok párbeszédben, olykor vitában. A többiek számára nincs sok mondanivalóm."⁶ A Pazéhoz hasonló esetek mindennaposak a világ hatalmas mozivásznán.

A progresszív értelmiség tárggyá és célponttá válik a fennálló hatalom szemében. Megvásárolandó tárggyá és megsemmisítendő célponttá. Mindkét cél érdekében rengeteg eszközt mozgósítanak. A baloldali ennek az üldöző csábításnak a légkörében "születik meg". Van, aki ellenáll neki (legtöbbször egymagában, mert a szolidaritás nem különösebben jellemző a baloldali értelmiségre), mások azonban, abban a hitben, hogy a globalizáció "elkerülhetetlen", addig kutatnak az ötletkészletükben, míg végül találnak valami okot, amellyel igazolni lehet a hatalom legitimitását. Ekkor a rendszer felajánl nekik egy kényelmes karosszéket (hol támogatás, hol pozíció, hol díjak vagy kiváltságok formájában) a tegnap még oly ellenszenvesnek tartott Fejedelem jobbján.

Az "elkerülhetetlennek" van neve: "egyetlen üdvözítő gondolat" – amit mondjuk így definiálhatnánk: "Egy gazdasági csoport, elsősorban a nemzetközi tőke érdekeinek ideológiai és az egyetemesség igényével fellépő megfogalmazása,"⁷ s a következmény a pénz mindenütt jelenvalósága és mindenhatósága, a politikának a rendőrséggel való helyettesítése, a jelennek az egyetlen elképzelhető jövőként való értelmezése, a társadalmi egyenlőtlenségek racionalizálása, az emberi és természeti erőforrások végletes kizsákmányolásának igazolása, rasszizmus, intolerancia, háború.

Egy olyan világban, amelyet két új fogalom, a kommunikáció és a piac ír le a legpontosabban, a jobboldali értelmiség (és az ex-baloldali értelmiség) rájön arra, hogy a "modernség" nem más, mint annak az elvnek megfelelően cselekedni, amely így foglalható össze: Alkalmazkodj, vagy mondj le kiváltságaidról!

Nem fontos, hogy a jobboldali értelmiségi eredeti legyen, elég, ha az "egyetlen üdvözítő gondolatot" követi. Ennek forrása a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, a Kereskedelmi Világszervezet, "amelyek működésükkel ideológiájuk szolgálatába állítják a kutatóközpontokat, az egyetemeket és az alapítványokat a föld legkülönbözőbb pontjain, s azok azután továbbfejlesztik és terjesztik ezt a boldogító ideológiát."⁸

Így teljesedik ki az az elit, amely "évek óta teljes egészében az «egyetlen üdvözítő gondolat» magasztalásának szenteli tevékenységét, amely valósággal zsarolja a kritikai gondolat híveit «modernitásra», «realitásra», «felelősségre» és az «észre» hivatkozva; amely azt állítja, a dolgok jelenlegi alakulása «szükségszerű»; amely az értelmiség kapitulációját jósolja, és homályos irracionalitással vádol mindenkit, aki nem hajlandó elfogadni «a mai társadalom természetes állapotát, azaz a piacot»".⁹

A reflexióról és a kritikai gondolkodásról lemondva, a jobboldali értelmiségiek par excellence pragmatikussá válnak, megtagadják értelmiségi szerepüket, s ugyanolyan reklámszövegeket visszhangoznak, mint amilyenek elárasztják a megosztott globalizáció megapiacát. Új "erényekkel" ékesítik fel magukat (az oxymoron is ilyen újdonság): behúzott farkú merészség és mélyenszántó banalitás. Csak úgy tocsognak a globalizált jelenről szóló "elemzésben" és a történelem iránti revizionizmusban. A fennálló hatalom és a pénz páncélozott üvegtornyai oltalmazzák őket. A jobboldali értelmiségre rendkívüli mértékben jellemző a nyájszellem, és emellett élvezi egyes médiumok és kormányok támogatását. A Fejedelem kegyeit nem könnyű kiérdemelni: le kell érte mondani a kritikai szellemről és az önkritikáról, s helyette egy új dogmának kell behódolni: a neoliberális teológiának.

A globalizáció a lehetséges világok legjobbikának hirdeti magát, mivel azonban konkrét példákat nem tud felsorolni emberiséget boldogító jótéteményei illusztrálására, kénytelen a neoliberális tanhoz és dogmához folyamodni. A neoliberális teológusok ezért leleplezik és üldözik az "eretnekeket", "a rossz követeit", vagyis a baloldali értelmiségieket. S erre a legalkalmasabb mód a "messianizmus" vádja. A "lejáratott messianizmus". Hogy tudniillik a baloldali értelmiségiek megkérdőjelezik a jelent, amelyben szabadság uralkodik, ahol mindenki maga döntheti el, mit vesz: létfontosságú árucikkeket, ideológiákat, vagy politikai programokat.

De a paradoxon nem ismer kegyelmet. Ha valakire jellemző a messianizmus, hát a jobboldali értelmiségre jellemző. "A Vegytiszta Neoliberális Értelmiségiek vagy Megtért Ex-marxisták Köre vagy a Trilaterál messianizmusra hajlik, amikor az egyetlen üdvözítő gondolatra, az egyetlen piacra és az elképzelhető legnyitottabb társadalmak gyönyörű tablója előtt parádézó történelemről készült végső fényképfelvételét követő villanásnál szalutáló egyetlen csendőrségre-rendőrségre épülő világ végzetszerűen elkerülhetetlen vízióját villantja fel."¹⁰

Az utolsó tabló. Vagy ha úgy tetszik, a megosztott globalizációról szóló film kulcsjelente.

IV: Tisztánlátó vakok

Régis Debrayt¹¹ szabadon idézve, a probléma nem az, miért vagy hogyan vált a globalizáció elkerülhetetlenné, hanem az, miért van, hogy mindenki, vagy majdnem mindenki egyetért annak elkerülhetetlenségét illetően. Az egyik lehetséges válasz: "Az elhitetés technológiája (…) Az információ hatalma… In-formálni annyit tesz, mint formát adni, formába önteni. Kon-formálni: konformitást biztosítani: Transz-formálni: megváltoztatni egy helyzetet."¹²

Ahogy a gazdaságot, ugyanúgy a kultúrát is globalizálják. És az információt is. Hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a kommunikációs világcégek az egész világot beszőjék elektronikus hálójukkal? Ignacio Ramonet megállapítja: "Sem Ted Turner a CNN-től, sem Rupert Murdoch a News Corporation Limited-től, sem Bill Gates a Microsofttól, sem Jeffrey Vinik a Fidelity Investments-től, sem Larry Rong a China Trust and International Investment-től, sem Robert Allen az ATT-tól, sem Soros György, vagy a világ tizenkét új urának valamelyike, soha egyikük sem bocsátotta még általános szavazásra egyetlen tervét sem."¹³

A megosztott globalizáció világában a társadalmak mediatizált társadalmak. A médiumok hatalmas tükörként működnek, de nem azt mutatják fel, milyen is a társadalom, hanem, hogy milyennek kell lennie. A tautológiáktól és evidenciáktól hemzsegő mediatizált társadalom fukarul bánik az érvekkel és magyarázatokkal. Szerinte egy dolog bizonyításához elegendő annak kellő számú ismételgetése. És képeket ismételget, azokat a bizonyos szürke képeket a világméretű képernyőn. Régis Debray figyelmeztet: "A vizuális korszak egyenlete a következő: látható = valóságos = igaz. És kész is a bálványimádás (újradefiniált formája)."¹⁴ A jobboldali értelmiség tudja a leckét. Sőt, azt állítja ideológiája középpontjába.

Ki meri azt állítani, hogy a látható egyenlő az igazsággal? Hiszen csak a világképernyő filmes trükkjei peregnek előttünk! A világ és az egyetemes tudás bárki számára hozzáférhető egy televízió, vagy egy hordozható számítógép segítségével. Így igaz, csakhogy nem akármilyen világ ám, és nem akármilyen tudás! Régis Debray rámutat, hogy az információszerzés súlypontja átkerült az olvasott anyagról a látottra, az indirektről a direktre, a jelről a képre. A jobboldali értelmiség számára nyilvánvalóan előnyös (a baloldaliak számára pedig egyértelműen hátrányos) ez a helyzet.

Ha megvizsgáljuk az információs rendszer működését az Öbölháború alatt Franciaországban, tetten érhető a média hatalma: a konfliktus kezdetén a franciák 70%-a ellenezte a háborút, a végén pedig ugyanennyien egyetértettek vele. A média befolyására a franciaországi közvélemény 180 fokos fordulatot tett, a kormány pedig megkapta az áldást a háborúban való részvételéhez.

"Vizuális korban" élünk. Az információkat azonnaliságuk evidenciájában kínálják fogyasztásra. Ha pedig valós, amit mutatnak, akkor az az igazság, amit látunk. Nincs itt helye semmiféle kritikai reflexiónak, legfeljebb némi szerephez juthatnak a kommentátorok, akik "kiegészítik" a képek első olvasatát. A vizualitás célja nem a látvány, hanem az ismertetés. A világ egyszerű multimédia-műsorrá vált, olymértékben ismerhető meg, amilyen mértékben láthatóvá teszik. Látni annyit tesz: megérteni. A harmadik évezred küszöbén, "modern" világunk uralkodó filozófiai irányzata az abszolút idealizmus.

Mi következik ebből? Az új értelmiségi, ha legitimitásra törekszik, be kell töltse a neki szánt szerepet ebben a vizuális korszakban: elfogadni a közvetlen, direkt látványt, áttérni a jelről a képre és a reflexióról a tévékommentárra. Minden erőfeszítés nélkül legitimál egy önkényes, brutális, rasszista, intoleráns, emberiségellenes rendszert. A világ értelmiségi szerepének tárgya a média által felkínált világ: egy virtuális valóság. Amennyiben a globalizáció óriáspiacán a nemzetállamot vállalkozásként definiáljuk, a vezetőit a társaság ügyvezető igazgatóiként, a katonákat és rendőröket pedig a cég biztonsági őreiként, akkor a társadalmi kapcsolatok kizárólagos gazdája, jog szerint, a jobboldali értelmiség.

Más szóval, a globalizáció korában a jobboldali értelmiség "hamis lapokkal játszik": meghamisítja a kritikai elemzést és a reflexiót, lenyeli a neoliberális teológia békáját, "súg" a szerepéről megfeledkező kormánynak, a nyilvánvaló kommentátorává, katonák és rendőrök támogatójává szegődik, kénye-kedve szerint dönt, mi legyen "igaz" és mi "hamis"; a Herceg szócsöve és testőre lesz, s egy "új történelem" szószólója.

V. Az elmúlt jövő

"A könyvégetés és várépítés a fejedelmek feladata." – mondja Jorge Luis Borges. És hozzáteszi, hogy minden Fejedelem azt szeretné, ha az emberiség történelme az ő uralmával kezdődne. A széttagolt globalizáció korában nem szokás könyveket égetni (de várat építeni azért igen), inkább helyettesítik a könyveket. Így ahelyett, hogy eltörölné a globalizációt megelőző történelmet, a neoliberális Fejedelem megparancsolja szószólóinak, hogy írják át oly módon, hogy a jelen legyen minden idők megkoronázása.

A "történelem maszkmesterei", így nevezi őket Luis Hernández egyik, a mexikói jobboldali értelmiségiekkel polemizáló cikkében, amelyet a legutóbbi elnökválasztás kapcsán jelentetett meg.¹⁵ Túl ezen a definíción (amelyet a továbbiakban magyarázattal lát el), Hernández Navarro figyelmeztet: az új jobboldali értelmiség tűzerejét a mexikói baloldali értelmiség reprezentatív képviselői ellen fordítja.

Mexikóban a baloldali értelmiségiek jelentősen hatnak a közvéleményre. Zavarnak: ez a bűnük. Pontosabban: egyik bűnük. A másik az, hogy támogatják a zapatista harcot. "A zapatista lázadás új korszakot, a bennszülöttek mozgalmainak korszakát indította el, felszínre hozta a neoliberális globalizációval szembeni ellenállás aktivistáit."¹⁶ Nem vagyunk sem a legjobbak, sem pedig az egyetlenek: ott vannak az ecuadori vagy chilei bennszülöttek, a seattle-i és washingtoni tüntetők (és az ő jövendő követőik). Mi vagyunk az egyik olyan kép, amely változást hoz a széttagolt globalizáció óriásképernyőjén.

A Fejedelem meg is hozta óvintézkedését: "Támadjátok meg őket! Én biztosítom a fegyveres erőt és a médiát, ti meg az ötleteket." – szólt a parancs. Ezért aztán most a jobboldali értelmiség azzal foglalatoskodik, hogy a baloldaliakat befeketítse. És mivel a zapatisták ügye nemzetközi visszhangra talált, a jobboldali értelmiség át akarja maszkírozni történelmünket, újra akarja írni a Fejedelem ízlése szerint.

Octavio Paz tökéletesen teljesítette a feladatot. 1994 elején közzétett kijelentéseivel nyilvánosan megvádolta a haladó értelmiséget: "őket" tette felelőssé azért, hogy 1994 elején (és egyébként a modern Mexikó egész történelme során, csakhát a jobboldali értelmiség nem dicsekedhet túl jó memóriával) "az erőszak légköre" vált uralkodóvá. Néhány évvel később, halála előtt, Paz bűnbánatot gyakorolt és elismerte, hogy az egész rendszer válságban van, és hogy a dolgok elkerülhetetlenül így alakultak volna a zapatista lázadás nélkül is.¹⁷

Mi a globalizáció mega-képernyőjén látható szürke képek üzenete?

VI. A liberálfasiszta

Ezt a filmet már láttuk. Ha nem emlékezünk rá, az csak azért van, mert a történelem olyan árucikk, amely nem élvez állami támogatást a globalizáció piacán. A szürke képek jelentése talán ez: a fasizmus visszatér.

Paranoia? Umberto Eco Az örök fasizmus¹⁸ című írásában ad néhány kulcsot annak megértéséhez, hogy a fasizmus látens módon továbbél. Miután figyelmeztet arra, hogy a fasizmus nem más, mint egy zavaros totalitárius formáció, jellemzőit így határozza meg: az emberi tudás fejlődésének elutasítása, irracionalizmus, bizalmatlanság a kultúrával szemben, félelem a különbözőségtől, rasszizmus, individuális vagy társadalmi frusztráció, idegengyűlölet, arisztokratikus elitkultúra, machizmus, az egyéni feláldozása az ügy érdekében, minőségi populizmus terjesztése a televízióban, elszegényített nyelvezet (primitív lexika és mondatszerkezet).

És éppen ezeket az "értékeket" védelmezi a jobboldali értelmiség. "Talán bizony nem ugyanazokat a jól ismert ürügyeket emlegetik – a demokrácia kifáradása, a semmitől való viszolygás, a zűrzavar miatti tanácstalanság -, hogy legalizálják a történelem egy újabb "rendkívüli állapotát", amely, úgymond, szükségessé teszi a meggyőzés tekintélyelvű módszerének bevetését, egyesítendő a rendszer, a piac, a központosított elnyomás klienseivé és fogyasztóivá degradált egyéneket?"¹⁹

Nézzék csak az óriásképernyőt: ez a sok szürke a zűrzavarra adott válasz. A jobboldali értelmiség "rendet és törvényességet" követelő kórusa egy percre sem hallgat el. Európa ismét a fasizmus igájába dőlne? Borzalmas és távoli rémálom. A hatalmas vászon képei. Skinheadek agresszív csoportja egy utca sarkán. Németországban? Angliában? Vagy Hollandiában? "Ezek kisebbségi, ellenőrzésünk alatt tartott csoportok." – biztosit a kommentár. A fasizmus nem csak borotvált fejek és tetovált testek formájában jelentkezik. Tetten érhető a sötét jobboldal [droite sinistre] formájában is.

Amikor "sötét jobboldalt" említek, azt gondolhatják, ízetlen szójátékkal élek (latinul sinistra: baloldal) és megint egy oxymoront találtam ki. Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmüket: a Berlini Fal leomlása után az európai politikai szellem nagy sietve a centrum felé vette az irányt. Ami a hagyományos baloldalt illeti, ez nem meglepő. Csakhogy a szélsőjobb is ezt tette.²⁰ Ezek a pártok igyekeztek új image-t kialakítani maguknak, erőszakos és autoriter múltjukat elkendőzendő. És hanyatt homlok a neoliberális teológiára vetették magukat. Választási kampányuk során a közbiztonságot és a "bevándorlásban" rejlő veszélyeket emlegetik. Nem volt-e nagyon is hasonló a nemzeti szocializmus érvelése?

Az ilyenfajta magatartás mögött ott leselkedik a fasizmus, mint ahogy ott leselkedik a neoliberalizmustól el nem zárkózó baloldal mögött is. Az a bizonyos "harmadik út" nemcsak hogy végzetesnek bizonyult néhány helyen a baloldal számára, hanem olykor egyenesen az újfasizmus indítórakétájává válhat.

Talán túlzásnak tűnik, amit mondok, de azt gyanítom, ez a rengeteg szürke kép a memóriánkat hivatott eltompítani, megzavarni, és amnéziát akar kiváltani. Minden készen áll, hogy meglegyen a kenyér és só… és egy hely a Fejedelem jobbján. Mit számít, hogy az ingünk szürke és hogy a keblünkön melengetjük a kígyót?

A kígyótojás. Ha emlékezetem nem csal, ez egy Ingmar Bergman-film címe, amely a nácizmus működését írja le. S mit csinálunk mi ezalatt? Kivárjuk a film végét? Igen? Vagy mégsem? Egy pillanat! Lássuk csak, mit csinál a többi néző! Többen felálltak és csoportokba verődtek. Kitör a lárma. Egyesek tárgyakat hajigálnak a vászon felé és fütyülnek! És nézzék csak azokat ott! Ahelyett, hogy közelebb mennének a vászonhoz, az ellenkező irányba indulnak. A mozigépészt keresik. Úgy tűnik, megtalálták, mert nagyon egy irányba mutogatnak. Kik ezek és milyen jogon zavarják meg a vetítést? Egyikük transzparenst emel a magasba: "Mi, az állampolgárok felemeljük a szavunkat és átvesszük a kezdeményezést. Ugyanazzal az erővel és hévvel, amellyel jogainkat követeltük, most kötelességeink kötelező voltáért szállunk síkra."²¹ Kötelességeink kötelező volta? Ezt nem értjük. Csöndet! Valaki szót kér…

VII. A szkeptikus remény

A progresszív gondolkodók, a szkeptikus remény szószólóinak feladata igen nehéz. Megértették a dolgok működését, és most a nemesség kötelez, fel kell fedniük, be kell bizonyítaniuk, le kell leplezniük, közölniük kell másokkal. Hanem ehhez támadást kell indítaniuk a neoliberális teológia ellen, és a mögéje bújt média, bankok, nagyvállalatok, hadsereg és rendőrség ellen.

S mindezt a vizuális korszak kellős közepén. Van-e annál hátrányosabb helyzet, mint támadást indítani a kép hatalma ellen a szó mint egyedüli fegyver birtokában? De szkepszisük már hozzásegítette őket ahhoz, hogy elkerüljék a csapdát. Kritikai vizsgálataik során ugyanezen szkepszis segítségével rámutatnak a virtuális szépségek és valóságos nyomorúságok valódi mechanizmusára. Van hát remény?

Már az maga hatalmas kihívás, hogy a szó csupán kés és megafon. Hiszen a kép a korszak királynője. És a vizuális éra önkénye a szót a vásári komédia és bohózat világába száműzte. "A szóval vereségünknek és ellenállásunknak adunk hangot, mivel nincs más eszközünk, mert az emberek mindenképpen nyitottak a szóra, és mert lassanként mégiscsak ez alakítja ítéletünket, amelytől annyira tartanak a hatalom birtokosai; lassanként elmélyül, mint valami folyóágy, melyet a szó áramlatai vájnak a talajba. A szavak azonban csak akkor állnak össze áramlattá, ha teljesen hitelesek."²²

Hitelesség. Ez az a vonás, amellyel nem rendelkezik a jobboldali értelmiség, s amely annál inkább sajátja a baloldalnak. Szavuk sokakból eleinte meglepetést, azután nyugtalanságot vált ki. És ezt a nyugtalanságot nem szünteti meg a vizuális konformizmus. A hatalommal (a globalizációval és a neoliberalizmussal) szembeni társadalmi ellenállási mozgalmak előtt még hosszú út áll, és még csak nem is addig, míg elérik céljukat, hanem amíg megszilárdítják álláspontjukat mint működő alternatívát.

A progresszív értelmiségi Narcissus és Prometheus szellemeivel küzd. A tükörkép olykor rabul ejti, s ilyenkor kérlelhetetlenül beindul az a mechanizmus, amely a neoliberális óriáspiac regrutájává változtatja. Máskor összetöri a tükröt, és mögötte gyakran nem csupán a valóságot találja, hanem a többieket, akik nem olyanok, mint ő, de saját tükreiket már összetörték.

A realitás átalakítása nem lehet egyetlen cselekvő tevékenységének eredménye, bármilyen erős, okos, kreatív és látnoki legyen is az illető. Sem a politikai-társadalmi cselekvők, sem pedig az értelmiségiek nem képesek magukban véghez vinni ezt az átalakítást. Ez kollektív feladat. És nem csak a cselekvés tekintetében, hanem e realitás elemzése során is, csakúgy, mint ennek az átalakítási mozgalomnak a döntéshozatalai során.

Állítólag Michelangelo a Dávidot szigorú anyagkorlátozás idején, annak ellenére alkotta. "Azt a márványdarabot, amelyen Michelangelo dolgozott, korábban már valaki használta, és helyenként lyukak voltak rajta. A művészi géniusz éppen abban állt, hogy olyan figurát alkosson, amely e korlátok ellenére tökéletes. Ez magyarázza a szobor különleges testtartását."

Mi is hasonló helyzetben vagyunk. A világon, amelyet át akarunk alakítani már hagyott jó néhány nyomot a történelem: csupa lyuk. Kell, hogy legyen bennünk elég tehetség ahhoz, hogy megváltoztassuk és újjáteremtsük.

Nos, ennyi. Üdvözlet, és ne felejtsék el, hogy a gondolat is fegyver.

Kelt Mexikó délkeleti hegyei között.

U.I.: Nincs véletlenül valakinél egy kalapács?²³

Jegyzetek

¹ Ld. "La quatriéme guerre mondiale a commencé", Le Monde Diplomatique, 1997. augusztus

² John Berger: Cada vez que decimos adiós, Grasset, Paris, 2000.

³ Umberto Eco: Cinq questions de morale, Grasset, Paris, 2000.

⁴ Umberto Eco, id. mű.

⁵ Manuel Vázquez Montalbán: Panfleto desde et planetade los simios, Drakontos, Barcelone, 1995.

⁶ Braudio Peralt: El poeta en su tierra, Grijalbo, Mexico, 1998.

⁷ Ignacio Ramonet:Géopolitique du Chaos, Galilée, Paris, 1997.

⁸ Ignacio Ramonet: id. mű.

⁹ Uott.

¹⁰ Manuel Vázquez Montalbán: id. mű.

¹¹ Régis Debray: Croire, voir, faire, Odile Jacob, Paris, 1999.

¹² U.ott.

¹³ Ignacio Ramonet: Id. mű.

¹⁴ Régis Debray: Id. mű.

¹⁵ "Ojarasca", La Jornada, Mexico, 2000. április 20.

¹⁶ Yvon Le Bot: "Los indigenas contra el neoliberalismo", La Jornada, 2000. március 6.

¹⁷ Ld. Braulio Peralta: Id. mű.

¹⁸ Id. mű

¹⁹ Manuel Vsquez Montalbán: Id. mű.

²⁰ Ld. Emiliano Fruta: "La nueva derecha europea", vmint Hernán E. Moheno: "Más allá de la vieja iyquierda y la nueva derecha": Urbi et Orbi, ITAM, Mexikó, 2000. április.

²¹ José Saramango: "Discursos de Estocolmo", Alfoguara, Madrid,1998.

²² John Berger: Id. mű.

²³ John Berger: Id. mű.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok vagy diktátorok. Tökéletesen belesimul a felvilágosodás eszméitõl elforduló liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna. A posztfasizmus rettenetes történelmi elõdjével csak itt-ott mutat folytonosságot. A posztfasiszták nem teljes engedelmességrõl vagy faji tisztogatásról szoktak beszélni, hanem információs szupersztrádáról.

Elfogultságot kell bejelentenem.

A bajorországi (több értelemben is provinciális) kormányon kívül hazám, Magyarország kormánya a legerősebb külföldi támasza a haideri Ausztriának. A jobboldali kabinet más csibészségei mellett arra törekszik, hogy maga alá gyűrje a parlamentet, hátrányos helyzetbe kényszerítse a tőle eltérő politikai színezetű önkormányzatokat, s buzgón termeli és tukmálja mindenkire új keletű hivatalos ideológiáját, amelyhez jó néhány szélsőjobboldali lumpenértelmiségi, köztük nem egy neonáci szolgálatait is igénybe veszi. Összejátszik avval a sajnos parlamenti képviselettel rendelkező fasiszta párttal, amely kendőzetlenül és gonoszul antiszemita. A Miniszterelnöki Hivatal munkatársai finom holokausztrevíziót művelnek. A kormány fölügyelete alatt álló televízió romaellenes rasszizmusának ad hangot. Az ország legnépszerűbb labdarúgócsapatának szurkolói uniszónó rigmusokat skandálnak az Auschwitzba induló vonatról. (A klub elnöke miniszter, egyben pártelnök.)

A budapesti Közép-Európai Egyetem földszintjén kiállítás fogadja a belépőt a nagyjából egy évtizeddel ezelőtti kavargásról. Titokban készült videófölvétel is látható 1988-ból, rajta a jelenlegi magyar miniszterelnök a testével véd engem a kommunista rohamrendőrök gumibotjától. Ugyanez a személy tíz évvel később kommunista rendőrtábornokot tett meg belügyminiszterévé, aki a kormány második-harmadik legfőbb méltósága. Az egykori barátok és szövetségesek közötti politikai konfliktusok rendszerint elkeseredettek. Ez az eset sem kivétel. Aktív részese vagyok az induló magyarországi antifasiszta mozgalomnak, tömeggyűléseken és tüntetéseken tartok beszédeket. Ellenfeleink – ami személyüket illeti – túlontúl közel állnak hozzánk. Ezért nem tekinthetem magam pártatlan szemlélőnek.

A jelenség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, nem korlátozódik kizárólag Közép-Európára. A legkevésbé sem. Németország, Ausztria, Magyarország persze különösen fontos, mindenkinek nyilvánvaló okokból. Az ismerős szólamok itt más visszhangot vernek. A minap láttam, hogy bontják az óbudai téglagyárat. Úgy hallom, a helyére kertvárosi luxus-lakóparkot építenek. Itt vártak sorukra a budapesti zsidók, mielőtt a transzportokat útnak indították valamelyik koncentrációs táborba. Ilyesformán akár Treblinkából is lehetne üdülőfalut csinálni. A világnak ezen a tájékán lehet, hogy nagyobb éberségre volna szükség, mint másutt, tekintve, hogy az ártatlanság – történelmi okok miatt – nem vélelmezhető.¹ A posztfasizmus tehát olyan politikák, gyakorlatok, rutinok és ideológiák sora, amelyeket mindenütt megtalálunk a mai világban, és amelyeknek Kelet-Európát kivéve nincs, vagy csekély közük van a náci örökséghez: nem totalitáriusok, csöppet sem forradalmiak, nem erőszakos tömegmozgalmak és irracionalista, voluntarista eszmerendszerek kinövései, s még tréfából sem játszadoznak az antikapitalizmus gondolatával.

Miért nevezhetjük mindezt fasizmusnak, még ha "poszt"-nak is?

A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját.

A fölvilágosodás előtt az állampolgárság kiváltság volt, magasrendű státus, amelyet a származás, az osztály, a faj, a felekezet, a nem, a politikai részvétel mértéke, az erkölcsök, a mesterség, a protekció és az állami akarat korlátozott, nem beszélve az életkorról és a tanultságról. Érdemes volt a politikai közösség aktív tagságát áhítani, a civis Romanus sum egyfajta nemességet jelentett. Az állampolgárságot kiterjesztő eljárások lehettek nagylelkűek vagy szűkmarkúak, a szabály mindenesetre úgy szólt: állampolgár rangját a törvényhatóság adományozhatta, szükség és belátás szerint. A keresztyénség a sztoikusokhoz némileg hasonlóan ezt a korlátozott állampolgárságot igyekezett meghaladni, és másodrangúnak, illetve mellékesnek minősítette a megtértek, az üdvözültek virtuális közösségéhez képest. A bűntől való megszabadulás fontosabb volt, mint a városállami honpolgár szabadsága (freedom of the city). A honpolgárság hosszú középkori hanyatlása során a politikai közösség aktív tagságának követelését háttérbe szorította az igazságos kormányzás igénye, a honpolgári derekasság hadi virtussá zsugorodott.

Amint az állampolgárság és az emberi méltóság közé egyenlőségjel került, kiterjesztése minden osztályra, minden foglalkozásra, mindkét nemre, minden fajra, felekezetre és lakóhelyre már csak idő kérdése volt. Ez után az általános szavazati jog, a kötelező katonai szolgálat és az állami közoktatás következett szükségképpen. Sőt, ha egyszer minden ember képes a honpolgár magas állását elérni, akkor az újonnan egalitárius politikai közösségen belüli nemzeti szolidaritás a nyomor megszüntetését követelte meg: mindenkinek méltó anyagi egzisztenciát és a személyes függőség, szolgaság maradványainak fölszámolását. Az államot, amely állítólag mindenkit képviselt, rábírták, hogy ne csak csekélyke jólétet juttasson a legtöbb embernek, hanem a szabadidő (leisure, loisir) minimumát is, ami egykor kizárólag úriemberek kiváltsága volt, hogy módunk nyíljék játékra, a kultúra áldásainak élvezetére. A haladás a fölvilágosodás örökösei, a liberális, a szociáldemokrata és más haladó gondolkodók szemében egyetemes állampolgárságot jelentett – azaz a politikai állapot egyenlőségét, a lehetőleg egyenes beleszólást bármelyik közösség közügyeibe -, olyan társadalmi állapottal és racionalitásmodellel egyetemben, amely mindezt lehetővé tette. Némelyek számára a szocializmus a fölvilágosodás tervének egyenes folytatása és kiszélesítése volt. Mások, mint Karl Marx, úgy vélték, hogy a fölvilágosító terv kiteljesítéséhez forradalomra van szükség (az értéktöbblet kisajátításának eltörlése, a társadalmi munkamegosztás megszüntetése). Az viszont valamennyiük számára eléggé nyilvánvaló volt, hogy az emberi és a politikai állapot egyesítése erkölcsi szükségszerűség.²

A burzsoá társadalom tizenkilencedik századi vad elutasítása, ami egy ideig közös alapot szolgáltatott a kulturális avantgarde és a politikai radikalizmus számára, abból a meggyőződésből eredt, hogy az egész folyamat, úgy, ahogy valóságosan van, és nem csak látszat szerint, csalás, az egyén szabadsága pedig egyáltalán nem az, aminek föltüntették, de nem néhány magányos gondolkodónak abból a meggyőződéséből, hogy maga a kísérlet érdemtelen a folytatásra. Nietzsche és Dosztojevszkij mellett mások is attól tartottak, hogy a fokozódó egyenlőség a középosztály alatt és fölött mindenkit burzsoá filiszterré tehet. A haladó forradalmárok ugyancsak Új Férfit és Új Nőt akartak, akikben nyoma sincs az elnyomás és az uralkodni vágyás belső démonainak: olyan honpolgári (politikai) közösségre gondoltak, amely egyszersmind maga az emberi közösség, amelynek az addig kirekesztettek iránti tiszteletre alapozott új erkölcsre van szüksége.

Ez a kaland az 1914-es összeomlásba torkollott. A fölvilágosodás, különösen a demokratikus szocializmus és a progresszív társadalmi reform eszméjének bukására a fasizmus fogalmazta meg a leghatározottabb választ. A fasizmus összességében nem volt konzervatív, jóllehet ellenforradalmi volt: nem állította helyre az örökletes arisztokráciát, sem a monarchiát, még ha a romantikus-reakciós tirádák ezt sugallják is. Ámde képes volt szétzilálni a modern társadalom regulatív vagy határ-kulcsfogalmát, az univerzális állampolgárságot. Az idő tájt már úgy gondolták, hogy az állam mindenkit képvisel és védelmez. Hogy ki a barát és ki az ellenség, ezt nemzeti vagy országhatár határozta meg. Az idegenek ellenségek lehetnek, de aki polgártársunk, az nem. Carl Schmitt, a fasizmus jogteoretikusa, a Harmadik Birodalom politikai teológusa ellenében: a szuverén nem döntheti el egyszerű akaratnyilvánítással, hogy ki barát, és ki ellenség. Másfelől Carl Schmittnek igaza van: belső ellentmondás van az univerzális állampolgárság eszméjében, mivel a modern társadalom domináns intézménye, a nemzetállam egyszerre univerzalisztikus és parokiális (mivel területi jellegű). A liberális nacionalizmus, eltérően a sovinizmustól és a fasizmustól, korlátozott, ha tetszik, mérsékelt univerzalizmus. A fasizmus aztán véget vetett ennek a tétovázásnak: immár szuverénnek kellett kimondania, ki tartozik és ki nem tartozik bele a honpolgárok közösségébe, és az állampolgárság határozott rendelkezésének lett a függvénye.

Az egyetemes állampolgárság ellenzése szerintem a fasizmus legfőbb jellegzetessége. És most ennek a mégoly mérsékelt univerzalizmusnak az elutasítását látjuk demokratikus körülmények között (még csak nem is pusztán a demokrácia köntösében) megismétlődni. A poszttotalitárius fasizmus virul a globális kapitalizmus tágas kitinpáncéljának a védelme alatt. Ezt nyíltan ki kell mondani.

Van abban logika, hogy a nácik miért fosztották meg éppen a kommunistákat, a zsidókat, a homoxeszuálisokat és az elmebetegeket honpolgári, következésképpen emberi mivoltuktól. (A vasgárdisták hírhedt ideológusa, a finom tollú esszéista, E. M. Cioran rámutatott, ha valaki nem ember, de az szeretne lenni, ti. a zsidók, ezt az ellentmondást gyors, és lehetőleg önkezükkel végrehajtott kivégzésükkel lehet megszüntetni és megoldani, mondja az előkelő és máig ünnepelt esztéta.)

Az embereknek ez a náci kategorizálása a fölvilágosodás befogadói tervének (project of inclusion) kulcstípusait állítja elénk. A kommunisták testesítik meg a lázadó "alantas típust", a gyökértelen univerzalizmus által fölhozott vezértelen és iránytalan tömeget; a zsidók: az a közösség, amely saját politikai hatalom nélkül vészelte át a keresztyén középkort, amelyet kényszer nélküli tekintély irányított, a Könyv népe, amelytől távol áll a háborúság. A homoszexuálisok: akik nem tudnak vagy nem akarnak utódokat nemzeni, nem gondoskodnak örökösről és folytatásról, élő cáfolatai a természet és a történelem állítólagos összhangjának. A szellemi fogyatékosok: olyan hangokra figyelnek, amelyeket mi többiek nem hallunk, más szóval olyan emberek, akiknek elismerése erkölcsi erőfeszítést kíván és nem közvetlenül ("természetileg") adott, akik csak úgy lehetnek képesek a beilleszkedésre, ha törvénybe iktatjuk az egyenlőtlenek egyenlőségét.

Állampolgár és nem állampolgár életveszélyes elkülönítése persze nem fasiszta találmány. Miként arra Michael Mann úttörő tanulmányában³ rámutatott, a "mi, a nép" (we the People) hagyományos kifejezés nem vonatkozott a fekete rabszolgákra, sem a "rézbőrű indiánokra" (Amerika őslakosaira). Az újkori demokráciák etnikum, régió, osztály és felekezet szerinti nemzetdefiníciója egyaránt vezetett genocídiumhoz "kívül" (a telepesek gyarmatain) és a demokratikus vagy féldemokratikus, ill. autoritárius (de nem totalitárius) kormányok irányította nemzetállamon belül (ld. a modernizáló török nacionalisták által elkövetett örménymészárlást). Amennyiben a szuverenitás a népben lakozik, akkor annak a területi és demográfiai meghatározása, hogy mi a nép, döntő jelentőségű. Az államszocialista (kommunista) és forradalmi nacionalista (harmadik világbeli) rezsimek legitimációjának és ál-aufklérista nemzetdefiníciójának visszavonásával – mely definíció inkább volt teleologikus, mintsem kauzális, azaz a nemzetnek kellett azt a küldetést betöltenie, ami a politikai közösség föladata lett volna – csak a faj, az etnikum és a felekezet maradt, ezek testesítették meg az "államalakítás" jogcímét, jogosultságát (vö. Jugoszlávia, Csehszlovákia, az egykori Szovjetunió, Etiópia-Eritrea, Szudán stb.).

A bevándorlókból, sőt őshonos kisebbségekből Litvániától Kaliforniáig mindenhol ellenség lett, akiktől elvárták, hogy szó nélkül tűrjék állampolgári és emberi jogaik összezsugorítását, majd fölfüggesztését. Az Európai Unió hajlama a nemzetállam gyöngítésére és a regionalizmus erősítésére (ami extrapolálva, Brüsszel és Strasbourg központi hatalmát erősítheti) etnicizálja a versengést és a területi egyenlőtlenséget (ld. az Észak- és Dél-Olaszország, Katalónia és Andalúzia, Délkelet-Anglia és Skócia, Flandria és Vallónia, ill. a Bretagne és Normandia közötti ellentétet). Az osztályellentétek is etnikai, faji természetűvé válnak (etnicizálódnak, rasszosodnak), a nagyvárosok beilleszkedett és biztonságban élő munkásosztálya és alsó középosztálya áll szemben a perifériáról érkező új bevándorlókkal, amit a bűnözés és közbiztonság problémájaként értelmeznek (fejtenek meg).⁴ A magyar és a szerb etnicisták azt állítják, hogy a nemzet ott van, ahol történetesen magyar vagy szerb származású emberek élnek, tekintet nélkül állampolgárságukra vagy történelmükre, avval a korolláriummal, hogy nemzetállamaik etnikailag, fajilag, felekezetileg vagy kulturálisan "idegen" honpolgárai nem tartoznak ténylegesen a nemzethez. A nemzetfogalom fokozódó depolitizálása (elcsúszás a kulturális definíció irányába) a diszkriminációnak mint "természetesnek" az elfogadását eredményezi. Ezt a beszédmódot (discourse) nyíltan használja a jobboldal Kelet- és Közép-Európa parlamentjeiben és utcai tüntetésein, Ázsiában és egyre gyakrabban "Nyugaton" is. Tagadhatatlan, hogy az egalitárius jóléti rendszerek és a pozitív diszkriminációs technikák ellen irányuló támadások mögött ott a sötét fajgyűlölő szubtextus, amihez sok helyütt brutális, rasszista rendőri föllépés és "polgárőrségi" önbíráskodás társul. A honpolgárság, egyenlőség és terület között egykor szükségesnek és logikusnak tartott kapocs eltűnhet abban, amit a harmadik út teoretikusa, a korábban marxizáló szociológus, Anthony Giddens a felelős kockázatvállalók társadalmának hív.

A jelenséget mind ez ideig legmélyrehatóbban Georges Bataille elemezte "La Structure psychologique du fascisme" (A fasizmus lélektani struktúrája) c. művében⁵, a homogeneitásról vallott és a heterogeneitásról megkülönböztetését érvényesíti itt is. Leegyszerűsítve: a homogén társadalmat a munka, a csere, a hasznosság, a szexuális elfojtás, a méltányosság, a higgadtság és a gyermeknemzés jellemzi. Ami heterogén, az "magában foglalja az improduktív költekezés minden következményét (a szent dolgok ennek az egésznek képezik részét). Minden beletartozik, amit a homogén társadalom mint hulladékot vagy mint magasabb rendű transzcendens értéket elutasít. Ideszámítanak az emberi test váladékai és hasonló anyagok (szemét, férgek, stb.) is; testrészek; erotikus kisugárzású személyek, szavak vagy cselekedetek; különféle tudattalan folyamatok, mint az álmok és a neurózisok; mindezok a kései elemek vagy társas formák, amelyeket a homogén társadalomnak nincs ereje befogadni: csőcselék, harcosok, arisztokraták és lecsúszottak osztályai, különféle erőszakos, legalábbis a hatalomnak alá nem vetett egyéniségek (őrültek, vezérek, költők, stb.); … erőszak, kicsapongás, önkívület és téboly jellemzi a heterogén elemeket … A mindennapi élettel szembeállítva a heterogén létezést úgy ábrázolhatjuk, mint valami mást, összemérhetetlent (inkommenzurábilist), amennyiben ezeknek a szavaknak az érzelmi tapasztalásban meglévő pozitív tartalmakat tulajdonítjuk."⁶

A szuverén hatalom Bataille (és Carl Schmitt⁷) szerint pre­modern, szakrális változataiban (isteni jogon [by Divine Right] uralkodó királyok) lényegénél fogva heterogén, és éppen ez a heterogén jelleg válik láthatatlanná a kapitalista demokráciában, ahol a szuverén állítólag személytelen jogrend révén uralkodik, amely egyenlően vonatkozik mindenkire. Ez az, aminek fölfedésén vagy leleplezésén a fasiszta diktatúra ügyködik. Ez magyarázza a fasiszta diktatúra és az elszegényedett, rendzavaró lumpenmob kapcsolatát. És, teszem hozzá, pontosan ez vész el a posztfasizmusban. A szakrális uralom fasiszta újjáélesztése közönséges csalás. A heterogeneitás homogeneitásként alakoskodik. Ami végül a homogén szférában megmaradt, az a tiszta burzsoá (polgár) a citoyen (honpolgár) nélkül, a Napóleonjától határozottan és végleg elszakított Julien Sorel, a Dantonjától megfosztott Lucien Leuwen. A fasizmus, miután véget vetett a fölvilágosodás polgári megvalósításának (vagyis az egalitárius tőkés demokráciának), az improduktív haszontalanok (remetéktől és váteszköltőktől kezdve munkaképtelen, alkalmazhatatlan nincstelenekig és megszelídíthetetlen lázadókig) társadalmi kirekesztettségét természetbeni kirekesztéssé (azaz törvénytelen ["jogon kívüli", extra-legal] letartóztatásokká, éhínséggé és halállá) változtatta át.

Bataille jelentőségét a francia objektivista szociológia hagyományába ágyazva kell értelmeznünk, Durkheimtől, Mausstól és Halbwachs-tól kiindulva Kojeve-en át Paul Veyne-ig, ahol a politikai represszió és a kirekesztés nem morális vagy pszichológiai kérdés, hanem antropológiai. Bataille forradalmi bírálata a "heterogének", a "haszontalanok", a "felelős kockázatvállalónak" nem minősülő emberek kirekesztéséről olyan társadalom-, szexualitás- és vallásszemléletre támaszkodik – Durkheim és Marx kombinációjára, ha tetszik -, amely alternatívát kínálhat jelenlegi, összességében kantiánus ellenállásunknak a posztfasizmussal szemben. Moralizáló bírálatunk, bármennyire indokolt, mégis rendszerint megakadályoz bennünket abban, hogy fölismerjük a jelenségben rejlő csábítást, ami a barbár és elmaradott rasszisták, hordószónokok és csőcselékszervezők egyszerű megvetéséhez vezet, márpedig ez az emberi félelmeket és vágyakat illető igencsak antidemokratikus tudatlanság.

Ennek a tradíciónak az alternatív argumentuma (érvsora) abból a megfigyelésből indul ki, hogy az egalitárius jóléti államok összeomlásának következtében a szolidaritás, a testvériség és az irgalom (együttérzés) fókusza elmozdult. Ha nincs virtuálisan egyenlő állampolgárság, amelynek kivívását minden becsületes liberális demokratának és demokratikus szocialistának célul kellett volna kitűznie, a nagylelkűség szenvedélye sem elégülhet ki. A vérségi összetartozás (a feeling of fellowship towards kith and kin) a történelem tanúsága szerint kétségtelenül mindig is az altruizmus egyik legerősebb indítéka volt. Ez a fajta altruizmus, amelynek nincs honpolgári, egalitárius fókusza, meg fogja találni az uralkodó diskurzustól (discourse) kínált intuitív ismérveket (kritériumokat), amelyek függvényében meg tudja majd állapítani, kit vagy mit kell szolgálnia. Ha a honpolgári politika nem képes erre, a faji érzés vagy a kulturális közelségből eredő érzelmek biztosan képesek lesznek. Az azonosságot általában a rokonszenv és a fenyegetettség írja körül. Az nyer, aki mindezt eredményesen definiálja. Senki nem írja le jobban ezt az identitáspánikot, mint Bataille.⁸

A félőrült pornográf regényírót és ultrabaloldali szélsőségest, ahogy Bataille-t mind a mai napig in petto jellemzik, a tiszteletre méltó társadalomteoretikus aligha fogadja szívesen. Pedig elméletét, meglepő módon, az a náci rezsimről szóló, elismert alapmű igazolja, amelyet a német szakszervezetek legnagyobb jogi szakértője írt, akit ismét fölfedeztek mint elsőrangú elmét.⁹ A totalitarizmus nagymellényű filozófiáitól eltérően a nagyszerű Ernst Fraenkel így összegzi a náci törvényhozásról és bíráskodásról készített, részletekbe menő felmérését:

"A mai Németországban [ezt 1937-39 között írja] sokan úgy érzik, hogy a Harmadik Birodalom önkényuralma elviselhetetlen. Ugyanezek az emberek viszont elismerik, hogy a »közösség« gondolata, abban az értelemben, ahogy ezt német földön értik, csakugyan nagyszabású. Akik ilyen ambivalensen viszonyulnak a nemzetiszocializmushoz, két főbb tévképzetben leledzenek:

1. A Gemeinschaft (»közösség«) mai németországi ideológiája nem szolgál egyebet, mint a társadalom változatlanul fönnálló kapitalista struktúrájának elkendőzését.
2. Az ideológiai álarc (a »közösség«) szintén elmaszkírozza a rendeleti államot (Prerogative State) [Fraenkel megkülönbözteti a »normális«, ún. normatív, főleg a polgári jog területén működő államot a Führer-elvnek alárendelt kvázitotalitárius pártállamtól].

A Rechtsstaat (jogállam) helyettesítése a kettős állammal csak tünet. A gonosz éppen abban gyökerezik, amiben a nemzetiszocializmus kritikátlan ellenfelei valami csodálatra méltót találnak. Nevezetesen a közösség ideológiájában és a militáns kapitalizmusban, amit a Gemeinschaft (közösség) fogalmának éppenséggel el kellett volna rejtenie. Voltaképpen a kapitalizmus megőrzése érdekében van szükség Németországban az autoritárius kettős államra.¹⁰

A normatív állam (a "homogén társadalom") autonómiáját a náci Németország megőrizte egy korlátozott területen, főként ott, ahol magántulajdonról (persze ún. árja-tulajdonról) volt szó; a rendeleti állam a szűkebb értelemben vett politizálásban tűnt ki, úgymint a Párt privilégiumai, a hadsereg és a paramilitáris erőszakszervezetek, a titkosrendőrség, a szabadidő megszervezése, a Gleichschaltung, a személyzeti politika (kádercsere), a kultúra, az ideológia és a propaganda. A "kettős állam" az új szuverén schmittiánus (szabad, "egzisztenciális") döntéséből következett, amely elhatározta: mi jog és mi nem jog. De a szorosan vett kapitalizmus, a gazdaság szférájában nem volt rendeleti kormányzás (rule by decree). Ezért tehát nem igaz, hogy a náci vagy fasiszta kormányzat (governance) a maga egészében átfogóan önkényes lett volna. A rendeleti és a jogállam végzetes találkozását jól illusztrálja az a tény, hogy a Német Birodalmi Vasút az Auschwitzba tartó szörnyű transzportok lebonyolításáért a csoportos társasutazások esetén járó mérsékelt árú tarifát számította föl az SS-nek. De fölszámította!

A normatív állam (jogállam; Bataille "homogén társadalma") joghatósága alá tartozó alanyokat általában védte a jog, lett légyen az bármennyire kemény, ám különleges szabályok vonatkoztak az (önkényes) rendeleti állam hatókörébe tartozókra, egyfelől a náci párt törvény fölött álló vezetőire, beosztottaira, elkötelezett, militáns aktivistáira, másfelől az üldözött kisebbségekre, a törvényen kívül vagy alul. A fasizmus előtt a barát és polgártárs, ellenség és idegen képzetei egybeestek; egy kormányzat (government) se szándékozott hadat üzenni az országlakosok ellen, akik tagjai (habár olykor nem egyenlő tagjai) voltak a politikai nemzetnek: a polgárháború (régebben) azt jelentette, hogy nincs törvényesen létrejött ("legitim"), működő kormány (ui. a kormány hadviselő félnek számított a polgárháborúban, ezért nem lehetett a nemzet egyeteme fölött szuverén néphatalma). Polgárháború fölülről, amelyet békeidőben, nem forradalmi körülmények között indítanak, szembefordítja a szuverenitást a szuzerénnel, vagyis az alattvalóval. A legfőbb fegyvere ennek a módszeres polgárháborúnak, amelyben maga az állam az egyik hadviselő fél, az, hogy a rendeleti (prerogative) állam folyton módosítja az állampolgárság definícióját.

Mivel, hála a fölvilágosodásnak, az állampolgárság (a politikai közösség tagsága), a honpolgárság (nationality) és az emberség (humanitás, emberi mivolt) eggyéolvadt, ezért az állampolgárságból való kizárás szó szerint egyet jelentett az emberi nemből való kizárással. Tehát a jogi halál után szükségszerűen a természetes vagyis erőszakos halál, halál tout court következett. A fasiszta vagy náci népirtást (genocídiumot) nem előzte meg törvényes ítélet (még abban a csonka és csaló formában sem, melyben a Cseka "adminisztratív törvényszékei" ["trojkái"] fogalmazták meg ún. közigazgatási határozataikat); ez annak az erkölcsi ítéletnek volt a "naturalizációja" ("természetesítése"), amely az emberi állapot némely típusait alacsonyrendűként osztályozza. Mivel védelmet csak állampolgárság nyújtott, az állampolgárság hiánya lett az oka az emberi állapot szükségképpeni előföltétele – az élet – megszűnésének.

A honpolgári és emberi közösség kettévágása: ez a fasizmus.

Ezért kell a kifejezést, még ha zavarbaejtő is, újjáéleszteni, mert a honpolgári, tehát az emberi állapot széthasításának alapvető fogalmi technikája kelt itt újra életre, ezúttal nem célratörő ellenforradalmi mozgalom keretein belül, hanem olyan fejlemények révén, amelyeket valószínűleg senki sem kívánt, és amelyeket névvel kell illetnünk. Ez a név a posztfasizmus.

Maga a jelenség többféle politikai folyamat metszéspontjából indult ki. Vegyük őket sorra.

A kritikai kultúra hanyatlása

A szovjet tömb 1989-i összeomlása után a társadalom gyökeresen átalakult. A burzsoá társadalom, a liberális demokrácia, a demokratikus kapitalizmus – ahogy tetszik – mindig is kontro­ver­ziális (vitatott) ügy volt; eltérően korábbi rezsimektől, a szembenállás kultúráját (adversary culture) teremtette meg (ez Lionel Trilling, majd Daniel Bell fogalma), és egész idő alatt hatalmas vetélytársai voltak mind a jobb-, mind a baloldalon, jobbról a trón és az oltár szövetsége, balról a forradalmi szocializmus. Mára mindkettő idejét múlta, ami súlyos válságot idézhet elő a kései modernizmus kultúrájában.¹¹ A radikális változás puszta gondolata (utópia vagy kritika) kikerült a retorika szótárából, a horizontot az tölti be, ami van, ami adott, egyszóval a kapitalizmus. A közkeletű szociális képzeletben az egész emberi kozmosz "homogén társadalom", tehát hasznos, jövedelmet teremtő, nemző, kiegyensúlyozott, vallástalan, ám egyben jouissant (élvező), szabad egyének meredeken fölívelő, egészséges immanenciája. Az állampolgárságot egyre inkább politikamentesen határozzák meg, olyan érdekek szerint, amelyeket nem állítanak többé szembe a közjóval, hanem egyesítik benne a belátáson, az értelmezésen, a kapcsolaton, a közös előfeltevésekre alapuló, önkéntes beleegyezésen keresztül. Ez olyan kép, amelyből a kötelesség és a kényszer, (az állandóan morális igazolásra szoruló) politika differencia specificá-ja föltűnően hiányzik. Ebben az elképzelésben a "civil társadalom" – önkéntes egyesülések (csoportosulások) olyan ködképe (nebula), amelyben a kényszer és az uralom szükségképpen nem játszik fontos szerepet -, állítólag bekebelezte a politikát és az államot. Ennek a fölfogásnak az a veszedelmes következménye, hogy a jog kényszerrel és uralommal való megalapozását nem figyelik árgus szemek, miközben bírálói in toto kifogásolják, megőrizve jellegzetes kormány- és államellenes alapállásukat – mert hiszen, ha egyszer a legitim kényszer nem igazolható, akkor semmiféle igazolást, így erkölcsi kontrollt sem kell keresni. A mítosz, miszerint a késő modern társadalom magva a "civil társadalom", elhomályosítja az egyre inkább a gyakorlati politizálás ügyeként szemlélt állampolgárság fogalmi határvonalát.

1989 előtt mindenki magától értődőnek vette, hogy a liberális – demokratikus – alkotmányos kapitalizmus politikai kultúrája kritikai kultúra, amely konfliktusban áll avval a rendszerrel, amely bár kelletlenül és vonakodva, de eltartotta. Az apologetikus kultúra az ősi birodalmak és az antiliberális diktatúrák sajátossága volt csupán. A kifinomult (highbrow) kétségbeesés járványos manapság. De a legalább hallgatólagos, implicit utópia támasztéka nélkül még a kétségbeesés sem működik. Mi az értelme az elméleti kapitalizmus-ellenességnek, ha a politikai antikapitalizmus nem vehető komolyan?

A radikális politizáláshoz kötődő kritikai kultúra hiányának váratlan következménye is van. Miként azt a huszadik századi politikai szociológia egyik legnagyszerűbb, legjózanabb mestere, Seymour Martin Lipset megjegyezte, a fasizmus a közép szélsőségessége (extremism of the centre). A fasizmusnak nem sok köze volt a passéiste, feudális, medievalista, arisztokratikus, monarchikus eszmékhez; többnyire antiklerikalizmus jellemezte, természetesen szembehelyezkedett a kommunizmussal és a társadalmi forradalommal, továbbá – akárcsak a liberálisok, akiktől szavazótáborát örökölte – gyűlölte a nagytőkés konszerneket, a szakszervezeteket és a szociális (jóléti) államot. Lipset klasszikusan rámutatott, hogy a jobb- és baloldalon egyaránt megmutatkozó szélsőségességek semmi esetre sem nevezhetők exkluzívnak: a nagyvállalatokat és a nagy államot (big business and big government) gyanakvással szemlélő kispolgári attitűdöt a végletekig lehetett fokozni, és fokozták is, ami aztán halálosnak bizonyult. A jobboldal és a közép szélsőségessége összefonódott a régi magyarországi, az ausztriai, a horvátországi és a szlovákiai álkeresztyén, klerikális és királypárti színezetű parafasiszta rendszerekben (a kifejezést Roger Griffintől kölcsönzöm), de a centrum szélsőségessége – bizonyította be Lipset – tetten érhető volt, és ma is az a választói földrajzban. Manapság a polgári középen kívül semminek nincs jelentősége a politika horizontján, tehát ennek extremizmusa fog valószínűleg visszatérni. (Ennek legjobb példája Jörg Haider és Szabadságpártja: libertárius/neoliberális nyelven is beszél, eszménye a tulajdonos kisember, határozottan kiáll a részvénnyel és saját otthonnal rendelkező kispolgár "demokráciája" mellett, nem kerget romantikus-reakciós nacionalista álmokat, viszont nem áll tőle távol a lokális (parochial) önösség és a rasszizmus. Amit manapság "jobboldalinak" tekintenek az Egyesült Államokban, azt a jobboldal bármely hagyományos rezsimje puccsnak minősítette volna, és fegyverrel fojtotta volna el, lévén az előbbi individualista, központosítás-ellenes, szembenáll a kormány erőszak-monopóliumával, ami minden konzervatív eszme alaptétele; a konzervatívok a le parti de l'ordre (a "rendpárt"), és mélységesen megvetik az önkéntes milíciát (polgárőrséget) és a plebs kultuszait.

A gyarmatbirodalmi korszak vége az 1960-as években és a sztálini (államszocialista, államkapitalista, bürokratikus kollektivista) rendszerek bukása az 1990-es években olyan folyamatot indított be, amilyen a tizenharmadik századi tatárjárás óta nem fordult elő: a megállapodott (established) államiság egészének átfogó és visszafordíthatatlannak tetsző összeomlását. Míg a bien-pensant ("helyesen gondolkodó", illedelmes) nyugati sajtó naponta távoli országok diktatúráinak fenyegetéseiről siránkozik, addig általában elfeledkezik a hatalom nélküli vezetők keménylegény dumája mögött meghúzódó valóságról, vagyis arról, hogy senki nem akar nekik engedelmeskedni. A régi, korhadó és népszerűtlen nemzetállam – a mai napig az egyetlen intézmény, amely polgárjogokat képes volt biztosítani, csöppnyi szociális segítségnyújtást, valamiféle védelmet a kalózbandák és harácsoló, felelőtlen vállalkozói "elitek" erőszakosságával szemben -, vagy kihalt, vagy ki sem alakult a világ szegényebb tájékainak nagy részén. A szubszaharai Afrika országainak többségében és az egykori Szovjetunióban nemcsak a menekülők, hanem az egész népesség "államtalannak" ("hontalannak": stateless, heimatlos, apatride) nevezhető. Több évtizedes szédült iparosítás (ld. a vízi erőművek rémtörténetét mindenfelé a harmadik világban és a volt keleti tömbben, vö. Arundhati Roy könyvével az indiai vízügyi katasztrófáról) után visszatérni az önellátó gazdálkodáshoz ("túlélési gazdálkodás", subsistence economy) és a "természetes" cserekereskedelemhez, olyan környezetrombolás közepette, amelyben a banditizmus látszik a társadalmi szerveződés egyetlen hatékony módszerének, igazán semmi értelme. Afrika és a volt szovjet Eurázsia lakói nem a túl nagy, hanem a hiányzó állam miatt haldokolnak.

A fölszabadítási mozgalmak hagyományosan kivétel nélkül a megcsontosodott kiváltságok ellen irányultak. Az egyenlőség mindig az uralkodói csoportok költségén valósult meg: a szekularizáció az egyházfejedelmek hatalmát csökkentette, a szociális törvénykezés csökkentette a pénzemberek (the moneyed interest) profitját, az általános szavazati jog eltörölte a földbirtokos arisztokrácia és a noblesse de robe tradicionális politikai osztályát, a kommersz popkultúra diadalmasan lesöpörte a haladó értelmiség ideológiai előjogait, az ingázók társadalmának horizontális mobilitása és az elővárosok elterpeszkedése véget vet a helyi szintű pártpolitizálás uralmának, a fogamzásgátlás és a fogyasztói hedonizmus fölszámolja a család patriarchális rendjét: veszteség is, nyereség is. Minden lépés a nagyobb szabadság felé csorbítja valakinek a kiváltságait, a változással járó fájdalomról nem is szólva. Elgondolható volt, hogy a törvényen kívüli és kiszolgáltatott, elnyomott alsóbb néposztályokat gazdasági, politikai és erkölcsi kereszteshadjáratokkal sikerült földszabadítani; volt valaki, akitől el lehetett venni az ebül szerzett jószágot. Ezt a jószágot pedig szétosztották volna a lakosság arra legérdemesebb csoportjai közt, amelyek ezért cserébe szilárdabb társadalmi összhangot, politikai nyugalmat és biztonságot kínáltak a népszerűtlen, privilegizált eliteknek, s így enyhültek volna az osztályok közötti villongások. Hatalmat kínálni a népi osztályoknak azt jelentette, hogy ezek társadalmi érdekeltségre tettek szert, miközben a stabilitásban és a politikai cselekvőképességben az egyre kevésbé forradalmi proletariátus egyre inkább közérdeket látott. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a hagyományos uralkodó rétegek az évszázados konfliktus és fájdalmas lemondások után megkötötték a szociáldemokrata alkut. Ilyen fölszabadító mozgalom, akár erőszakos, akár békés, ma elképzelhetetlen a föld rabjai számára.

Senki nem zsákmányolja ki őket. Nincs kisajátítható extraprofit, sem értéktöbblet. Nincs monopolizálható társadalmi hatalom. Nincs kultúra, amelynek dominanciát (uralmat) lehetne vagy kellene szerezni. Az új államtalan társadalmak szegényei – a "homogén társadalom" szempontjából – teljesen fölöslegesek. Nem kizsákmányolják, hanem elhanyagolják őket. Nincs túladóztatás, mert nincs bevétel. Nem lehet szó a kiváltságok újraelosztásáról, nincsenek kiváltságok, kivéve azokat, amelyeket átmenetileg egyszer-egyszer géppisztollyal sikerült kiharcolni.

A kiéheztetett populációknak nem kínálkozik más kiút emberinek aligha nevezhető körülményeik közül, mint elmenni. Az ún. centrum, amely távolról sem zsákmányolja ki a perifériáját, csak arra törekszik, hogy a külföldi és rendszerint színesbőrű nincsteleneket távoltartsa (a jelenséget eufemizmussal "demográfiai nyomásnak" nevezik), továbbá, hogy a gazdag országok határain félelmes sorompókat állítson, miközben nemzetközi pénzügyi bürokráciánk további deregulációt, liberalizációt, kevesebb államot és kevesebb kormányt javall olyan országoknak, ahol nincs állam és nincs kormány, és amelyek épp ezért pusztulnak el.

A "humanitárius háborúkat" azért vívják, hogy a menekülő tömegek ne özönöljenek be hozzánk, és ne dugaszolják el a Nyugat enélkül is szétesőben lévő jóléti rendszereit. A mai világban kizárólag a működő nemzetállam honpolgársága révén lehet jóllakni. Ám ez az állampolgárság csak nagyon kevesek kiváltsága. A fölvilágosodás az állampolgárságot minden emberi lény szükségszerű és "természeti" állapotába vette föl, és ez most visszájára fordult. Az állampolgárság egykor nemzeteken belüli privilégium volt. Napjainkban némely nemzetek legtöbb tagjának a kiváltsága. Ezt a nagyon ritka kiváltságot ma csak a virágzó tőkés nemzetállamok lakói élvezhetik, miközben a világ népességének többsége még csak nem is törekedhet a honpolgári állapotra, és az állam előtti (törzsi, vérségi) védelem relatív biztonságát is elveszítette. Az állampolgárság (az egyénre ruházott hatalom és méltóság jól szervezett egalitárius politikai intézmény keretein belül) és a politika alatti emberiség kettészakítása ma már hiánytalan, a fölvilágosodás műve visszavonhatatlanul elveszett. A posztfasizmusnak nem kell állampolgárnak nem minősülő alattvalóit marhavagonokba terelnie ahhoz, hogy meghaljanak, épp ellenkezőleg: meg kell akadályoznia, hogy további nem-állampolgárok arra a vonatra szálljanak fel, amely a túlcsorduló kukák boldog világa felé robog. A posztfasiszta mozgalmak a termelékeny hasznosság "homogén" világszemléletének alapján mindenütt, de különösen Európában bevándorló-ellenes mozgalmak. Nem egyszerűen faji és osztálykiváltságokat védelmeznek a nemzetállamon belül (azt is teszik), hanem a gazdag nemzetállamon belül univerzális állampolgárságot védik a minden emberi lény virtuális-univerzális honpolgárságával szemben, amely nincs tekintettel földrajzra, anyanyelvre, fajra, felekezetre, szokásokra. Az "emberi jogok" közkeletű fogalma megvédheti az embereket a zsarnok jogtalanságától, de nem óvhatja meg a kormányzás hiányának (no rule) törvénytelenségétől.

A posztfasizmus alfajai

Sokszor megfeledkeznek arról, hogy korunk globális kapitalizmusa másodkiadás. Az 1914 előtti, valutaszabályozók nélküli (pl. aranyalapon nyugvó) és szabadkereskedelmi kapitalizmusban, mikor a világon még nem volt vízum, sem munkavállalói engedély, amikor vállalatok anélkül szállítottak hadianyagot az ellenséges csapatoknak, hogy a kormány és a sajtó csak egyet is nyivákolt volna, a tőke és a munkaerő szabad áramlása előtt többé-kevésbé nyitva állt az út (lehet, hogy egyenlőtlenebb, de szabadabb világ volt). Evvel összehasonlítva mindazt, amit ma "globalizációnak" szoktak hívni, igen szerény vállalkozás azoknak az etatista és dirigista jóléti nemzetállamoknak a fokozatos és félénk lebontása, amelyek a régimódi szociáldemokrácia egalitárius alkujára épültek; annak a szociáldemokráciának az alkujára, amelynek (a modern nemzetek gerinceként felfogott) választói tábora, a rust belt, fémipari munkásosztály széthullik darabokra. A globalizáció szabaddá tette a tőkeáramlást. A spekulációs tőke mindenütt megjelenik, ahol a befektetés "ésszerűnek" tetszik; általában olyan területeken, ahol alacsonyak a bérek, és a szakszervezetek meg a környezetvédő mozgalmak nem túl harciasak. A munkaerőnek, nem úgy, mint a tizenkilencedik században, nem jár ki ugyanez a szabadság. Spiritus flat ubi vult, a tőke oda megy, ahová akar, pillanatnyilag leginkább a cybertérbe, de a munkaerő szabad áramlását merev nemzeti szabályozással nehezítik. Az áramlás mindvégig egy irányú: a tőke erősítheti pozícióját, ám a munkaerő – főként a periféria szegény országainak gyönge minőségű és alacsony hatékonyságú munkaereje – nem. Tőkének dereguláció, munkaerőnek szigorú szabányozás.

Amennyiben a munkaerő megreked a periférián, be kell érnie a sweatshops (az ún. "izzasztók", Latin-Amerikában: maquila­doras) éhbérért végzett robotjával. A bármiféle kísérletet a magasabb fizetésért vagy a jobb munkafeltételekért nem erőszakkal, sztrájktörőkkel, vagy katonai államcsínyekkel fojtják el, hanem a tőke csöndes menekülésével, miközben homlokát ráncolja a pénztőke és nemzetközi meg nemzeti bürokráciái, amelyek majd eldönthetik, hogy ki érdemelte ki a támogatást vagy az adósságelengedést. Hogy Albert O. Hirschmant idézzük: szólni (mármint tiltakozni) lehetetlen, sőt, értelmetlen, csak a kivonulás, az exodus marad, és ezt a posztfasizmus föladata megakadályozni.

Nem is történhetett másként, mint hogy az új újbaloldal (a The New Republic "tébolyultnak" nevezi) az osztályharc helyett az emberi jogok jelszavait választotta. Ha belepillantunk a Die Tageszeitung (vagy taz), az Il Manifesto, a Rouge vagy a Socialist Worker (London) számaiban, azt találjuk, hogy elsősorban menedékjog-igénylőkről, (legális vagy illegális, sans-papiers) bevándorlókról, "önkényes" lakásfoglalókról (squatters) hajléktalanokról, cigányokról és hasonlókról írnak. Ezt a taktikát az univerzális állampolgárság szétesése, az akadálytalan globális tőkemozgások, az új technikai eljárások munkásokra és fogyasztókra gyakorolt hatása, valamint a globális szubproletariátus lassú halála kényszeríti rájuk. Ezenkívül szembe kell nézniük a legbrutálisabb osztálypolitika újjáéledésével a Tony Blair-féle Harmadik Út alakjában. A neo-neoliberális állam hivatalosan visszavonta kötelezettségeit a "heterogén", nem termelékeny populációk és csoportok iránt. Hogy a workfare (a közmunka ellenében, a minimálbér alatt folyósított munkanélküli-segély) pedagógiai "gondolata" (Clinton, Blair) a munkanélküliséget burkoltan bűnnek mondja ki; hogy a segélyre szorulókat "a nép ellenségeinek" tekintik; hogy a szociális támogatást adókedvezményre váltják, amiből következően akik nem érik el az adókötelezettség alsó határát, nem minősülnek segélyre érdemesnek; hogy a jövedelempótló támogatást az "illetékes hatóságok" által megfelelőnek tartott családformáktól, együttélési szokásoktól és lakáskörülményektől teszik függővé; az underclass fogalmának növekvő etnicizálása, rasszosítása és szexualizálása; hogy a társadalmi szolidaritás helyét az etnikai vagy faji szolidaritás veszi át, hogy a másodosztályú állampolgár fogalmát nyíltan elismerik; hogy a rendőrség hallgatólagosan mint fajvédelmi erő léphet fel; hogy az emancipáció gondolatát az érdemes szegénynek (the deserving poor) juttatott privilégiumok (úgymint EU-, OECD- vagy WTO-tagság) eszményére cserélik; és hogy az EU bővítése elleni racionális érveket rasszista/etnicista uszítássá változtatják – mindez az állampolgári, egyben emberi közösséget megbontó posztfasiszta stratégia része, az állampolgárság faj, osztály, felekezet, kultúra és etnicitás szerinti adományozásának vagy megtagadásának fölújított gyakorlata.

A legalsóbb osztályok (az underclass) megkettőzése (a globális underclass külföldön plusz a "heterogén" semmirekellők itthon), az underclass egyik ("hazai") részének szembeállítása a ("külföldi") másikkal, amely persze az ellenség: ez adja a posztfasizmusnak eddig hiányzott populista (népi) dimenzióját. Nincs kegyetlenebb ellensége a bevándorló "vendégmunkásnak" vagy menedékesnek, mint a hanyatló lumpenproletariátus, amely nyilvánosan a futballpályák keménymagjának szélsőjobbos huligánjai között mutatkozik meg. Megeshet, hogy a lagertől lerészegedő tahók nem tudják, hogy a lager nem csak egy olcsó európai sörfajta, hanem a koncentrációs tábornak is a neve. Attól még a tudattalan szójáték metaforikus – ha nem szimbolikus – erejű.

A közép újfajta szélsőségességével állunk szemben. Ez az újfajta szésőségesség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, elődeitől eltérően nem fenyegeti a "homogén társadalom" közönségén (constituency) belüli liberális és demokratikus hatalomgyakorlást (rule). A kettévágott közösségben a szabadság, a biztonság, a prosperitás egészében zavartalan, legalábbis a termelő és nemző többségen belül, amely némely gazdag országokban a fehér állampolgárok összessége. A "heterogén", rendszerint faji kisebbségeket nem üldözik, csak elhanyagolják, margi­nalizálják, arra kényszerítik, hogy a többségi társadalom életmódjától teljesen idegen módon éljenek (ami persze olyakor minőségben többet jelenthet a többség puszta munka- és egészségmániájánál és mértéktelen fogyasztásánál, pl. "úgy berúgni, mint egy lord" ma már szubproletárhoz és nem főúrhoz, pláne nem polgárhoz illő szokás). A kábítószer, amelyről egykor azt hitték, hogy tágítja és megemeli a tudatot, alig-alig pacifikálja azok semmittevését, akiken a társadalom nem kíván segíteni, sem embertársként elismerni őket. A legalsó rétegek "dionüszoszi" szubkultúrája tovább torzítja a kettéhasadt társadalmat. A nincstelenek politikai részvétele szóba sem jöhet, ehhez nincs külön szükség a szavazati jog korlátozására. Eltekintve a kezdő és erőtlen (új új-) baloldali radikalizmustól, amely olyan eltávolodott és elszigetelt, mint a tizenkilencedik század második felének anarchoszindikalista mozgalma, senki sem kívánja ügyüket képviselni. Hiányoznak azok a fogalmi szerszámok (conceptual tools), amelyeket a múltban a demokratikus és libertárius szocializmus kínált, a libertáriusok manapság a centrum militáns, polgári szélsőségesei, ultrakapitalista cyberpunkok, akiket csak a globális piac fluxusa érdekel.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok és diktátorok. Tökéletesen belesimul a fölvilágosodás-ellenes liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna. Elismerem, hogy a névválasztás goromba, de evvel is igyekeztem a figyelmet fölhívni a nyilvánvaló igazságtalanságra. A posztfasizmus rettenetes történelmi elődével csak itt-ott mutat folytonosságot. Természetesen a közép- és kelet-európai antiszemitizmus nem sokat változott, de nem középponti jelentőségű. Mivel a posztfasizmus csak ritkán ölt mozgalmi jelleget, inkább csak közállapot, amelyet gyakran ún. balközép kormányok menedzselnek, ezért intuitív meghatározása bajos. A posztfasiszták nem totális engedelmességről vagy fajtisztaságról szoktak beszélni, hanem az információs szupersztrádáról.

Mindenki ismeri azt az ösztönös dühkitörést a zárt ajtó láttán. Márpedig most több tízmillió éhező ember rázza a kilincset. A gazdag országok még rafináltabb zárakon törik a fejüket, eközben ők is egyre dühösebbek a kint várakozó betolakodókra. E düh részben újjáéleszti a náci és fasiszta Gedankengut-ot ("eszmekincs"), ami indokolt viszolygást fog kiváltani. A posztfasizmus azonban nem korlátozódik a korábbi tengelyhatalmakra és lelkes excsatlósaikra, legyen ez az alváltozat bármilyen förtelmes és ijesztő. A kelet-európai cigányokat (romák és szintik, hogy a politikailag korrekt elnevezést használjuk) egyszerre üldözi a helyi csöndbiztosság és a lakosság, ezért igyekeznek "a szabad Nyugat" felé menekülni. A Nyugat erre vízumkorlátozást vezet be a kérdéses országokkal szemben, hogy így akadályozza meg a tömeges menekültáradatot, és a kelet-európai országokat ünnepélyesen az emberi jogok tiszteletére szólítja föl. A hazai rasszizmus helyét átveszi a globális neoliberalizmus, és mindkettő a gyorsan rasszosodó, etnicizálódó hatalmon/uralmon nyugszik.

A multikulturális válasz csak az impotencia elkeseredett beismerése: a közszféra, a közügyek etnicizálódásának elfogadása – humánus és jószándékú kis gellerrel. Ezek a válaszok a vereséget vallják be, és az embertelent próbálják emberivé tenni. A terep, melyet a posztfasizmus választott, és amelyen a liberálisok igyekeznek vele megbirkózni, éppenséggel kedvenc területe, az etnikai hovatartozásé. Ez rendkívül kedvezőtlen pozíció. Ha nem sikerül a globális kapitalizmus problémáit újszerű módon megközelítenünk, a csatát bizonyosan el fogjuk veszíteni.

Az új típusú kettős állam mindezek ellenére él és virágzik. Normatív jogállam a kapitalista közép magnépességének, és a nem-állampolgárokra vonatkozó, önkényes utasítások rendeleti állama másoknak. A klasszikus, totalitárius fasizmussal szemben a rendeleti (prerogative) államot csak homályosan látják a normatív vagy jogállam honpolgárai, a lényegi szükséges emberi és honpolgári közösség a ki- és alávetettekkel erkölcsileg láthatatlan. A radikális kritika, amely szerint a szabadság illúzió a normatív jogállamon belül, téves, bár érthető. Az állampolgárság nem kizsákmányolás, elnyomás vagy közvetlen diszkrimináció révén a "homogén társadalom" lakói között, hanem kirekesztéssel és távolsággal megvalósuló megtagadás, nehezen ragadható meg, mivel a javak és a hatalom igazságosabb újraelosztásáért küzdő fölszabadító mozgalmak intellektuális, fogalmi beidegződései már nem alkalmazhatók. Nem az a baj, hogy a normatív jogállam kezd tekintélyelvűbbé válni. A baj az, hogy keveseké.

(Megjelent a Boston Review 2000. nyári és – rövidebb változatban – az East European Constitutional Review 2000. őszi számában, közölte a The Australian Financial Review. Megjelent, ill. sajtó alatt van több más nyelvű fordítása. Fordította: Battyán Katalin és a szerző az angol eredetiből.)

Jegyzetek

¹ Néhány érdekesebb angol cikk a legutóbbi fejleményekről: Harry Ritter, "From Habsburg to Hitler to Haider," German Studies Review, Vol. XXII, No. 2, 1999 május, pp. 269-284.; Jan Müller, "From National Identity to National Interest: The Rise And Fall of Germeny's New Right," German Politics, Vol. 8, No. 3, 1999 december, pp. 1-20.; Michael Mickenberg, "The Renewal of Radical Right," Government and Opposition, 2000 tavasz, Vol. 35, No. 2, pp. 170-188.; Jacob Heilbrunn, "A Disdain for the Past: Jörg Haider's Austria," World Policy Journal, Vol. XVII, No. 1, 2000 tavasz, pp. 71-78. Vö. Tamás Gáspár Miklós: "Reformfasiszták", Élet és Irodalom, 1999. október 22., T. G. M.: "Sírrablók és halottgyalázók", Magyar Hírlap, 1999. november 16., T. G. M.: "Testvérünk, Haider", Népszabadság, 2000. február 5., T. G. M.: "A nemkívánatos osztrák", Népszava, 2000. február 25.

² Vö. G. M. Tamás, "Ethnarchy and Ethno-Anarchism" in: Social Re­search 63 (1996 tavasz), pp. 147-190.; idem., "The Two-Hundred Years War" in: Boston Review, 1999 nyár, pp. 31-36. [Magyarul: "Etnarchia és etnoanarchizmus", Világosság XXXIX, 1998/8-9.; T. G. M.: Törzsi fogalmak, I, Bp.: Atlantisz, 1999, 303-346.; "A kétszáz éves háború", Beszélő, 1999. július-augusztus, 28-41.]

³ Michael Mann, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing," New Left Review 235, 1999 május-június, pp. 18-45.

⁴ Lásd Mark Neocleous, "Against Security," Radical Philosophy 100, 2000 március-április, pp. 7-15. és ugyancsak tőle Fascism (Burkingham: Open University Press, 1997). A szociális állam (l'état social) büntető állammá (l'état pénal) fejlődésére rávilágít még Pierre Bourdieu.

⁵ Georges Bataille: "The Psychological Structure of Fascism" [La Critique sociale, 1933 november], in: Visions of Excess, ed. Allan Stoekl (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1993), pp. 137-160.; A "tömeg és erőszak" kérdésről ld. Étienne Balibar: Spinoza and Politics (London: Verso, 1988), pp. 105., 115-116 et passim, vö. Gilles Deleuze, Spinoza, Practical Philosophy, (San Francisco: City Lights, 1988). [Tkp. Spinoza et la politique, Párizs: PUF, 1985; Spinoza, Philosophie pratique, Párizs: Minuit, 1981.] Bataille fasizmus-elméletének érdekes liberális bírálata: Susan Rubin Suleiman tanulmánya: "Bataille in the Street", in: Bataille: Writing the Sacred, ed. Carolyn Bailey Gill (London: Routledge, 1995), pp. 26-45. A Bataille-kritikát nyilván az antisztálinista, forradalmi ultrabal kontextusán belül kell értelmezni. Bataille, Souvarine, Simone Weil és a titokzatos Laure (Colette Peignot) két kötetnyi levelezése: Laure: Une rupture, 1934, ed. Anne Roche, Jérőme Peignot (Paris: Editions des Cendres, 1999) és Georges Bataille: L'Apprenti sorcier, ed. Marina Galletti (Paris: Editions de la Différence, 1999). Még egy radikális fasizmuskritika a harmincas évekből: ld. Polányi Károly "The Essence of Fascism" in: Christianity and Social Revolution, ed. J. Lewis, K. Polányi, D. K. Kitchin (London: Gollancz, 1925), pp. 359-394. [Magyarul: "A fasizmus lényege", in: Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom, Bp.: Gondolat, 1986, pp. 295-337.]

⁶ op.cit., p.194. A fasizmus-esszé két érdekfeszítő vázlata: Cet Aspect religieux manifeste…" és "En effet la vie humaine…", in: Georges Bataille: Oeuvres completes, II (Paris: Gallimard, 1970), pp. 161-164. Vö. Antonio Negri elmélete a hatalmi ágak és a komplex hatalom viszonyáról: Insurgencies (Minneapolis: Minnesota University Press, 1999), pp. 1-36, 111-128, 212-229.

⁷ A Bataille és Carl Schmitt közötti párhuzamról ld. Martin Jay: "The Reassertion of Sovereignty in a Time of Crisis: Carl Schmitt and Bataille", in: Force Fields (New York: Routledge, 1993), pp. 49-60. Vö. Bataille Sovereignty című esszéje, The Accursed Share vols. 2-3. (New York: Zone Books, 1933), Vol. IIa&III. [Tkp. La Part maudite, Párizs: Minuit, 1967. Bataille összes műveit a Gallimard adja ki.]

⁸ Ld. Jean Piel: "Bataille and the World", in: On Bataille: Critical Essays, ed. Leslie Anne Boldt-Irons (Albany: SUNY Press, 1995), pp. 95-106.

⁹ Ernst Fraenkel: The Dual State [1941], (New York: Octagon, 1969). Vö. David Schoenbaum: Hitler's Social Revolution (Garden City, N.Y.: Anchor Doubleday, 1967), "The Third Reich and Business" c. fej., pp. 113-151.

¹⁰ Ernst Fraenkel, op.cit., p. 153.

¹¹ Vö. G.M.Tamás: "Democracy's Triumph, Philosophy's Peril", Journal of Democracy, Vol. 11, No. 1, 2000 január, pp. 103-110. A hagyományos politika riasztó alternatíváiról: ld. Jacques Ranciere: La Mésentente (Paris: Galilée, 1995), pp. 95-131.

A globalizáció talán legfontosabb hatása, hogy fokozza a létbizonytalanságot. Ezzel lezárja a XX. századi jóléti államok történetét, és naivnak tünteti fel az emberarcú kapitalizmus ideológusait.

Előszó

Ezt a témát két fő okból választottam tárgyamul. Először is azért, mert ez a kérdés a baloldal összes árnyalatát érinti. Manapság ugyanis a munkaerő egyetlen szelete sem állíthatja magáról, hogy immunis a munkanélküliség és az alkalmi munkavállalóvá válás dehumanizáló terheivel szemben. Az "alkalmi munkássá válás" folyamatát egyes nyelvek tulajdonképpen pontosabban fejezik ki a "bizonytalanná válás" fogalmával, bár ezt általában tendenciózusan félreértelmezik és úgy állítják be, mint az óhajtott "rugalmas foglalkoztatottság" állapotát. Néhány hónappal ezelőtt a Westminster Bank körülbelül 25 ezer alkalmazottjának kellett szembenéznie a feleslegesség kilátástalanságával; ma a Rover autó-vállalat munkatársait – a büszke BMW transznacionális társulás csődbe jutott részét – vetik oda a farkasoknak martalékul, taszítják a teljes létbizonytalanságba. A kérdés nem az, hogy vajon a munkanélküliség vagyis a "rugalmas alkalmi munkássá válás" folyamata fenyegetni fogja-e azokat, akiket még foglalkoztatnak, hanem az, hogy mikor jut majd osztályrészükül az erőltetett bizonytalan foglalkoztatottság kínos helyzete.

A második fő ok, ami miatt foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, hogy e tárgykör leküzdhetetlen strukturális problémát jelent a tőke számára. A baloldal nem lesz képes kidolgozni egy életképes jövő-stratégiát, ha nem tulajdonít központi jelentőséget a munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás húsba vágó témájának.

Jelen pillanatban a szóban forgó kérdéskör három lényeges aspektusát ajánlom megfontolásra.

1. A munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás "globalizálódása" még a világ legfejlettebb tőkés országait is érinti.
2. A "rugalmasság" mítosza az a cukor-bevonat, amellyel a keserű pirulát fogyaszthatóvá teszik. Mert amiről beszélünk, az egy vészterhes szociális-gazdasági trend, amit a kizsákmányolási ráták lefelé történő kiegyenlítődésének nevezünk.
3. Az előttünk álló problémákat csak akkor tudjuk ésszerűen megoldani, ha felhagyunk a társadalmi-gazdasági átalakulások eddigi szabályozásával, mégpedig úgy, hogy felszabadítjuk magunkat a "szükséges munkaidő" (vagy a "szükséges munka") zsarnokságának uralma alól, és teret engedünk a "rendelkezésre álló idő" emancipációjának, vagyis annak a pozitív alternatívának, amely a tőke társadalmi reprodukciójában rejlik.

Kiindulópontként megfontolásra ajánljuk a heti munkaidő 35 órára történő csökkentését, ami nem véletlenül került előtérbe az utóbbi időben.

1. A munkanélküliség globálissá válása

A szocialisták Európa számos országában – csakúgy, mint Észak- és Dél-Amerikában – harcolnak azért, hogy a heti munkaidőt 35 órára csökkentsék, a jövedelem csökkentése nélkül. Ennek a fontos stratégiai követelménynek persze megvannak a maga nehézségei. Egyaránt előtérbe állítja ugyanis a munkanélküliség nyomasztó problémáját az egész világon, valamint azokat az ellentmondásokat a társadalmi-gazdasági rendszerben, amelyek emberek végeláthatatlan millióira természetellenes szükségszerűségként kényszerítik rá a munkanélküliséggel járó terheket és szenvedéseket.

Ennélfogva a küzdelem a "35 órás munkahétért" nem lehet csupán egy olyan tradicionális szakszervezeti követelmény, amely a bértárgyalások régen kialakult szereposztásához, működési módjához kapcsolódik.

Éppen ellenkezőleg, a 35 órás munkahétért folytatott harcban nemcsak a feladat nagyságát és az előttünk álló kérdéscsoport hosszú távú következményeit kell figyelembe vennünk, hanem a társadalmi-gazdasági rendnek azt az elkerülhetetlenül szívós ellenállását is, amely e rend saját kényszerítő erejéből következik annak érdekében, hogy érvénytelenné tegye mindazokat az engedményeket, amelyek a törvényes/politikai szférában létrejöhetnek olyan körülmények között, amelyek átmenetileg kedvezőek lehetnek a szakszervezetek és baloldali politikai képviselőik számára. Ezért érthető például az, hogy Olaszországban a Rifondazione a kérdés felvetésekor egyidejűleg hangsúlyozza érdekeltségét a foglalkoztatottság növelésében és az életkörülmények javításában ("per l'occupazione per migliorare la vita"), valamint a társadalmi változás szükségességét. Teszi ezt azért, hogy életképes társadalmi alapot biztosítson a kitűzött cél, a megrövidített munkaidő számára. Maradandó siker e téren csak a szakadatlan kölcsönhatás folyamatában érhető el, abban a dialektikus kölcsönviszonyban, amely két tényező egymásra hatása során alakul ki: az egyik oldalon áll a közvetlen cél, vagyis a harc a jelentősen csökkentett munkaidőért, a másik oldalon annak a kialakult társadalmi rendnek a folyamatos átalakítása, amely saját természetét követve kénytelen ellenállni és érvénytelenné tenni az összes ilyen követelést.

Azok, akik kétségbe vonják e követelések törvényességét, mégpedig úgy, hogy helyettük dédelgetett társadalmi rendszerük erényeit dicsőítik, a munkanélküliség problémájának megoldásában csakúgy, mint az attól elválaszthatatlan társadalmi bajok orvoslásában, továbbra is az USA modelljét idealizálják. Pedig, ha csupán egy futó pillantást vetünk a dolgok jelenlegi állására, akkor is kiderül, hogy az USA vissza-visszatérő eszményítése a fantázia birodalmába tartozik. Mert, amint a "The Nation" egyik vezércikke hangsúlyozta:

"A szegénységi ráta az elmúlt évben 13,7% volt, magasabb, mint 1989-ben, annak ellenére, hogy két évig csaknem folyamatos volt a gazdasági növekedés. Körülbelül 50 millió amerikai – a népesség 19%-a – él az országos nyomorszint alatt. Szegénységben él minden négy 18 év alatti gyermek közül egy, minden öt idős állampolgár közül egy, és a nyomor szintjén élnek minden öt egyszemélyes felnőtt háztartás közül háromban. A dollárt változatlan értéken számítva a munkások heti átlagkeresete az 1973-as 315 dollárról 256 dollárra esett vissza, ez 19 százalékos csökkenést jelent. Tavaly a családok egyötödében – ők a legszegényebbek – a jövedelem 210 dollárra esett vissza, ugyanakkor a leggazdagabb 5 százalék átlagosan 6,440 dollárral gyarapodott (nem számítva tőkenyereségeiket).

Az egészségbiztosítás nélkül élő amerikaiak száma 1995-ben 40,6 millió volt, ami 41 százalékos növekedést jelent a hetvenes évek közepe óta. 1995-ben a biztosítás nélkül élő családok 80 százalékában a családfőnek volt munkája.¹

Hát ilyen rózsás valójában az amerikai modell, ha igazán ki akarjuk nyitni a szemünket. Ehhez még hozzá kell tennünk egy nagyon is lényeges számadatot, amellyel nemrég az amerikai Kongresszus Költségvetési Hivatala szolgált, és amely még a tőke legrosszabb apologétái számára is megfellebbezhetetlen. E szerint az adat szerint a népesség leggazdagabb egy százalékának jövedelme egyenlő az alsó szinten élő negyven százalék jövedelmével. De még ennél is fontosabb az a következmény, hogy ez a szám tulajdonképpen megduplázódott az utóbbi két évtizedben a tőke strukturális válságának következtében. Így aztán bármilyen cinikusan leplezik is a munka feltételeinek romlását, bármennyire buzgón értelmezik is ezt úgy, mint az áldott "rugalmasságot", nem rejthetők véka alá azok a súlyos következmények, amelyek a tőke terjeszkedésének és felhalmozásának irányvonalát mutatják a jövőben.

A munkanélküliségi statisztikákkal természetesen lehet bűvészkedni, lehet őket teljesen önkényesen értelmezni és újraértelmezni, és nemcsak Amerikában, hanem az úgynevezett "fejlett kapitalizmus" minden egyes országában. Nagy-Britanniában például még a tőkés rendszer hivatásos védelmezőinek – a londoni Economist szerkesztőinek – is be kellett vallaniuk, hogy a kormányzat 33-szor "átdolgozta" a munkanélküliségi statisztikákat azért, hogy szebbnek tűnjenek. Nem beszélve arról a tényről, hogy bárki, aki Nagy-Britanniában 16 órát dolgozik, teljes munkaidőben foglalkoztatottnak számít, azaz a teljes munkaidősök pozícióját élvezi. De ennél még szemet szúróbb az, hogy Japánban – abban az országban, amelyet egészen a legutóbbi időkig úgy magasztaltak, mint a "dinamikus fejlett kapitalizmus" para­digmatikus esetét – "senki sem számít munkanélkülinek, aki a hónap utolsó hetében több, mint egy órát dolgozik munkabérért."² De kit tud az orránál fogva vezetni ez a politikai manipuláció és ezek a gazdasági eszközök? Mert bármennyire összehangolt és körmönfont is a most fennálló állapotok félremagyarázása, a munkanélküliségben rejlő nagyon súlyos kihívás sehol sem kerülhető el, a legfejlettebb tőkés országok egyikében sem. Így aztán sugalljanak bármit is az apologetikus statisztikai adatok, nem lehet tovább szőnyeg alá söpörni azokat a vészjósló adatokat, amelyek a japán munkanélküliség folyamatos növekedéséről és az ezzel járó gazdasági recesszióról szólnak.

A munkanélküliség drámai emelkedése valójában nem a legutóbbi időszak jelensége. Feltűnt már a láthatáron akkor, amikor a tőkés rendszer egészének strukturális válsága elkezdődött – a tőke terjeszkedésének viszonylag zavartalan két és fél évtizede után, a háborút követően. Úgy tűnt, hogy a munkanélküliség ennek a szerkezeti válságnak a szükséges és egyre súlyosabbá váló velejárója. Ezért érveltem úgy már 1971-ben, hogy a munkanélküliség akkori állapotában a probléma már nemcsak az, hogy a szakképzetlen munkások siralmas helyzetben vannak, hanem az is, hogy e már korábban létező csoporthoz hozzáadódnak a magasan képzett munkások nagy tömegei, azoké, akik arra vadásznak, hogy munkát szerezzenek, az elkeserítően kevés munkalehetőség egyikét. Ez a folyamat, az úgynevezett "racionalizáló" amputálás nem kötődik többé csupán az "elavuló periferiális iparágakhoz", hanem a termelés legfejlettebb és legmodernebb szektorait is sújtja – a hajó- és repülőgépgyártástól kezdve a mérnöki munkákon keresztül az űrtechnológiáig. Tehát most már nem a "növekedés és a fejlődés" "normális" (természetes) és készségesen elfogadott melléktermékeivel állunk szemben, hanem azzal, hogy ez a növekedés és fejlődés megáll. Valójában nem az "alulfejlettek üres zsebeinek" periferiális problémáit érzékeljük, hanem a tőkés termelési mód egészének lényegi ellentmondását, azt az alapvető ellentmondást, amely még a "fejlődés", a "racionalizálás" és a "modernizáció" legújabb vívmányait is a krónikus alulfejlettség bénító terheivé nyomorítja. A leglényegesebb persze a mindezt elszenvedő emberi tényező: ők már nem csupán az "alulprivilegizált" emberek sokaságának olyan töredék csoportja, akik apatikusak és nem rendelkeznek társadalmi hatalommal; ez az ellentmondás a szakképzett és a szakképzetlen munka összes kategóriáját érinti: tulajdonképpen a társadalom teljes munkaerejét."³

Azóta, hogy ezeket a sorokat leírtam, tízszeresére növekedett a munkanélküliség Nagy-Britanniában és másutt is. És mi a helyzet ma? Még a hivatalos – erősen kozmetikázott – adatok szerint is több, mint 40 millió a munkanélküliek száma az iparilag legfejlettebb országokban. Húsz millió ezek közül európai, és Németország – az az ország, amelyről valaha a "német csoda" dicshimnuszát zengték – túljutott a 3 milliós küszöbön. És ami például Indiát illeti – a hagyományos sajtóorgánumok gazdasági bölcsei agyondicsérték azokért az eredményeiért, amelyeket egészséges fejlődő országként ért el -, nos, Indiában nem több 336 milliónál a regisztrált munkanélküliek száma,⁴ és még sok millióan élnek munka nélkül olyanok, akiket számon kellene tartani, de nincsenek regisztrálva. Ugyanakkor az IMF beavatkozása a "fejlődő országok" életébe – az USA által előírt diktátumok alapján – még tovább rontja a munkanélküliek amúgy is szánalmas helyzetét, azt színlelve, hogy tulajdonképpen javítják a szóban forgó országok gazdasági feltételeit. Ahogyan a "The Nation" egy másik vezércikke megjegyezte:

"Mexikó gazdasága nagyszerűnek látszhat, de népe meg van sebezve. Az IMF kiugrása óta a középosztály összeomlott. Huszonötezer kisvállalkozást faltak fel; ezzel egyidőben 2 millió munkás vesztette el a munkáját. Dollárban kifejezve a bérek 40 százalékkal zuhantak. Az IMF-nek le kellett rombolnia a háztáji gazdaságot azért, hogy megmentse."⁵

Ugyanakkor a szovjet típusú rendszerhez tartozó korábbi posztkapitalista országok, Oroszországtól Magyarországig – ezeket ugyan a múltban nem sújtotta a munkanélküliség, bár gazdaságukat nagy mértékű alulfoglalkoztatottság jellemezte – arra kényszerültek, hogy gyakran az IMF közvetlen nyomására, alkalmazkodjanak a tömeges munkanélküliség dehumanizáló körülményeihez. Magyarországnak például gratulált az IMF⁶ azért, hogy körülbelül félmilliónál stabilizálta a munkanélküliséget. Valójában ez a szám jóval magasabb, és még mindig növekszik. De még az 500 ezer munkanélküli is, Magyarország lakosságának viszonylag alacsony számát tekintve, 6,5 millió brit vagy olasz munkanélkülinek felel meg, és körülbelül annyi, mintha nem az 5 milliót, hanem a 8 milliót közelítené meg Németországban. Az Orosz Föderációban a helyzet épp ilyen rossz, és egyre rosz­szabbra fordul, beleértve azt, hogy hónapokig szemérmetlenül nem fizetik ki a bányászok és más dolgozók munkabérét. Vietnam példája különösen tragikus. Mert a vietnámi nép, miután heroikus győzelmet aratott az amerikai imperializmus intervenciójával szemben folytatott hosszú és pusztító háborúban, elveszítette a békét a tőkés restauráció nyomása alatt.⁷ Sőt, még Kína sem kivétel a növekvő munkanélküliség általános szabálya alól, annak ellenére, hogy gazdaságát igen speciális módon tartják politikai ellenőrzés alatt. A Munkaügyi Minisztérium egyik bizalmas, de kiszivárogtatott jelentése arra figyelmezteti a kínai kormányt, hogy a munkanélküliek száma néhány éven belül el fogja érni a megdöbbentő 268 milliót – rámutatnak az ezzel járó társadalmi robbanás fő veszélyeire is -, hacsak nem tesznek megfelelő (de közelebbről nem részletezett) intézkedéseket a jelenlegi tendencia ellensúlyozására.⁸

Így érkeztünk el a történelmi fejlődés során egy olyan ponthoz, ahol a munkanélküliség a tőkés rendszer egészének meghatározó, domináns sajátossága. Az új körülmények között a tőkés rendszer a kölcsönös viszonyok és a kölcsönös függőségek olyan sűrű hálójából szövődik össze, amelyen keresztül a munkanélküliség problémájára ma lehetetlen részleges gyógyírt és részleges megoldásokat találni az egyes részterületeken. Ez a helyzet éles ellentétben áll a háború utáni évtizedek fejlődésével, amikor is néhány privilegizált országban a liberális politikusok "teljes foglalkoztatottságról" beszélhettek a "szabad társadalomban".⁹

Az utóbbi évtizedben sokat propagálták a "globalizáció" egyetemesen jótékony erényeit, mégpedig akként, hogy a tőke globális expanzióját és integrációját félremagyarázták: úgy állították be, mint egy radikálisan új jelenséget, amely sorsszerűen megoldja összes problémánkat. A fejlődés valóságos irányának igazi iróniája az, hogy – a rendszer évszázadokkal ezelőtt történő első kialakulásától kezdve egészen addig, amíg a jelen korszakban elérte az érettség olyan formáját, amelyben szétválaszthatatlanul összeláncolódik a rendszer strukturális válságával, azaz a tőke inherens logikájából következően – az az ellentmondásos mód, ahogyan produktívan fejlesztik a társadalmi anyagcsere feletti ellenőrzést, egy porció emberiességet (mégpedig egyre növekvő adagot) csempész a felesleges munka kategóriájába. Már 1848-ban, a Kommunista Kiáltványban Marx leszögezte azt, hogy

"Egy osztály elnyomása érdekében bizonyos feltételeket kell biztosítani, olyanokat, amelyek között legalábbis lehetséges a szolgalét folytatása… [De] a burzsoázia többé már nem képes arra, hogy a társadalom uralkodó osztálya legyen, nem képes arra, hogy saját létfeltételeit kizárólagos törvényként kényszerítse a társadalomra. Nem képes uralkodni, mert képtelen arra, hogy a szolgalétet saját szolgaságának keretein belül biztosítsa, mert tehetetlenül nézi a szolga süllyedését ebbe az állapotba, azt, hogy táplálnia kell a szolgát, ahelyett, hogy a szolga táplálja őt."¹⁰

Ironikus módon tehát a történelem eleddig legdinamikusabb termelő rendszere úgy jut a csúcspontjára, hogy az emberek egyre növekvő tömegét ítéli arra, hogy feleslegessé váljanak a termelés gépezete számára, bár ugyanakkor – a rendszer kiküszöbölhetetlenül ellentmondásos jellegéből következően – ezek az embertömegek mint fogyasztók egyáltalán nem feleslegesek. A tőke globális rendszerében a munkanélküliség történelmi újdonsága az, hogy egyetlen rész ellentmondásai tovább bonyolítják és növelik a többi rész, következésképpen az egész rendszer problémáját. Mert például a munkanélküliség termelésének "lenyesegetése" szükségszerűen adódik a tőke profitot és felhalmozást hajszoló termelési kényszeréből, amelyet vélhetően nem tud megtagadni csak azért, hogy kordában tartsa önmagát és összhangban legyen az ésszerű és emberi örömszerzési elvekkel. A tőke vagy továbbra is táplálja kérlelhetetlen ösztönét, amely saját terjeszkedésének céljai felé űzi, tekintet nélkül a súlyos következményekre, vagy képtelen lesz arra, hogy a társadalom termelési anyagcseréjét, az újratermelést szabályozza. Nincs félmegoldás ezen az úton, az emberiesség szempontjai a legcsekélyebb mértékben sincsenek figyelembe véve. Ez az, amiért a történelem során most először egy dinamikus – és végső következményeit tekintve dinamikusan destruktív – rendszer növekszik fel, egy olyan rendszer, amely a társadalom egyre terjeszkedő termelési anyagcseréjének ellenőrzése közben, ha szükséges, az emberiség elsöprő többségét könyörtelenül kipenderíti a munka folyamatából. Ez a "globalizáció" nagyon is zavaró jelentése.

Amikor a tőke eléri a fejlődés eme fokát, nincs mód arra, hogy strukturális válságának okait idézzük a vádlottak padjára, nem más ez, mint hatásvadászat és felületes kinyilatkoztatás. Tehát mivel a tőke többé már nem tudja "saját szolgáját táplálni", a rendszer "megszemélyesítői" (hogy Marx kifejezését használjuk) úgy próbálják megoldani a problémát, hogy még azokat a részleges engedményeket is visszaveszik, amelyeket a "jóléti állam" formájában a munkának adtak – a tőke zavartalan terjeszkedésére gondolunk a háborút követő időszakban -, mégpedig úgy, hogy megtámadják és megsemmisítik a "jóléti államot". Így például az USA-ban a munkanélküliek arra kényszerülnek, hogy alávessék magukat a "munka-lét" ("work-fare") diktátumainak, ha bármilyen társadalmi juttatást szeretnének kapni. És ehhez híven Nagy-Britanniában ugyanezt a váltást kísérlik meg: a "jólét"-ről ("Welfare") átváltanak a "munka-lét" ("work-fare") felé, teszi mindezt egy olyan párt kormánya, amely valaha szocialistának tartotta magát. Így aztán, ha egy nyolchasábos cikk főcíme egy brit liberális újságban (amely történetesen barátságos az új munkáspárti kormánnyal szemben) azt közli az olvasóval, hogy "Egy munkanélküli azt mondja: lépj be a hadseregbe, különben elveszíted a segélyt"¹¹ – nos ez a főcím ízelítőt ad a munkanélküli fiatalokat jellemző gondolkodásból. Ez újra csak azt a tényt húzza alá, hogy a probléma eddig említett más aspektusaihoz hasonlóan, a munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás folyamatának mára teljesen befejeződött globalizálódását nem lehet kiigazítani másképp, csak magának a tőkés rendszernek a radikális leváltásával. Nem olyan sok évvel ezelőtt hallottuk azt a magabiztos jóslatot, hogy az összes ismert társadalmi baj, még a világ "legalulfejlettebb" részeiben is legyőzhető az egyetemes "modernizáció" segítségével, az USA modellje szerint. Elég jellemző módon azonban az elénk vetített rózsás képpel homlokegyenest ellenkezik az a valóság, amellyel szembesülünk. Mert azok a körülmények, amelyek a "fejlődéselmélet" és a kormányzati kölcsönösség meséi szerint csak az "alulfejlettség" állítólag átmeneti nehézségeire vonatkoztak, ma egyre világosabban láthatóak még a legfejlettebb tőkésországokban is.

2. A "rugalmasság" mítosza: a kizsákmányolási ráták lefelé történő kiegyenlítődése

1998. május 19-én a francia parlament törvényt fogadott el a munkahét 35 órára csökkentéséről. Ugyanilyen törvényi szabályozás várható Olaszországban is, a nem túl távoli jövőben. De Párizsban ezt a lépést "sok közgazdász és vezető üzletember azonnal úgy jellemezte, mint gazdasági öngyilkosságot",¹² és Olaszországban Giorgo Fossa, az Olasz Iparszövetség (Confindust­ria) vezetője már a törvényhozás lépése előtt teljesen világossá tette, hogy szervezete érvénytelennek fog nyilvánítani minden ilyen tartalmú törvényt.¹³ Mi több, a Confindustria elnöke, Fossa (akinek a neve olaszul nagyonis beszédes módon "sír"-t jelent) szemrebbenés nélkül kijelentette (ha netán nem lenne nyilvánvaló mindenki számára, aki ismeri az Iparszövetséget), hogy ha a parlament életbe lépteti a törvényt, ők annak sírásói lesznek, mégpedig egy olyan "nagy koalíció " segítségével, amely akár a szélsőjobb pártok támogatóit is magában foglalja.¹⁴ A londoni Economist szokásos cinizmusával a következőket nyilatkoztatta ki a tervezett törvényről:

Tehát ki az, aki tényleg szeretné Lionel Jospin 35 órás munkahetét? A francia munkavállalók természetesen nem, mivel azt állítják, hogy így nőni fognak a munka költségei és csökkenni fog a munkavállalók versenyképessége. Az adófizetők sem, akik gyanítják, hogy majd több adót kell fizetniük a terv finanszírozására. A szakszervezetek egyre kevésbé, mert félnek attól, hogy csökkenni fognak a munkabérek és csorbulni fognak a munkások jogai. Még a munkások sem, hiszen legtöbbjük azt gondolja, hogy ugyanannyit fog dolgozni, mint korábban, csak zavarosabban átrendezett műszakokban és több társadalombiztosítás nélküli órában. Még a munkanélküliek, a terv feltételezett nyertesei is kétségbe vonják, hogy fog-e a törvény munkalehetőségeket teremteni, és hányat, ha egyáltalán… Mr. Jospin saját nyakába varrt egy olyan törvényt, amelyben – azt suttogják – maga sem hisz.¹⁵

A kérdéses törvény szemlátomást telis-tele volt rejtéllyel. Ezt támasztották alá az Economist tekintélyes, jól értesült súgói is.

Természetesen komoly nehézségekkel kell szembenéznie a munkásmozgalomnak abban a harcban, amelyet a munkaidő valódi csökkentéséért folytat úgy, hogy egyidejűleg ne csökkenjen a munkabér. De ezek a nehézségek nagyon is különböznek azoktól az ijesztő meséktől, amelyeket az Economistban szervíroznak, vagy az uralkodó rend más szószólói tálalnak elénk. A munkával szemben álló valódi akadályok jelenleg és a közeljövőben két szóval foglalhatók össze: "rugalmasság" és "dereguláció": a tőke megszemélyesítőinek két legdédelgetettebb jelszava ez az üzlet és a politika világában. Hangzatos jelszavak, nagyon vonzónak és progresszívnek szánják ezeket. Olyan kívánatosnak állítják be őket minden racionálisan gondolkodódó emberi lény számára, mint az anyaságot vagy a csokitortát, pedig valójában a neoliberalizmus legagresszívabb munkásellenes törekvéseit és politikáját foglalják magukba. Mert a "rugalmasság" a munka gyakorlatát tekintve – amelyet a "dereguláció" különböző formáival segítenek elő és juttatnak érvényre – valójában nem más, mint az a könyörtelen folyamat, amelynek során a munkaerőt alkalmi munkássá teszik. E folyamat gyakran párosul autoritárius munkásellenes törvényhozással – gondoljunk csak arra, ahogyan az USA-ban Reagen elfojtotta a repülés-irányítók harcát, vagy Margaret Thatcher gyalázatos munkásellenes törvénysorozatára, melyet jellemző módon hatályban tart Tony Blair "New Labour" kormánya. És ugyanazok az emberek, akik egyetemlegesen jótékony "rugalmasságnak" titulálják az alkalmi munkássá válás zavaros és nagyon is kétes körülményeit, nos ugyanazoknak van képük ahhoz, hogy "demokráciának" nevezzék az autoritárius munkásellenes törvénykezés gyakorlatát.

A "rugalmasságtól" várják el, hogy megoldja a 35 órára csökkentett munkahét problémáját, ha ez az engedmény a politikai játéktér lehetőségei miatt elkerülhetetlenné válik. Úgy tűnik, ez a helyzet Franciaországban és Olaszországban. Így Franciaországban "néhány miniszter arról beszél, hogy a munkaerő-piacot rugalmasabbá teszik, nevezetesen úgy, hogy a munkaadók számára engedélyezik a munkahét szezonális igények szerinti módosítását, azért, hogy aztán az évente átlagosan ledolgozott heti munkaidővel tudjanak kalkulálni.¹⁶ Ugyanezt a trükkös játszmát űzik Olaszországban. A törvény bevezetésével egyidőben Prodi olasz miniszterelnök – akit később az Európai Bizottság elnöki posztjával jutalmaztak meg – arról biztosította kritikusait, hogy megfelelő "rugalmassággal" majd képesek lesznek ellensúlyozni a törvény negatív hatásait.

A tőke megszemélyesítőinek igazi érdeke az, hogy elősegítsék a "munkaerő rugalmasságát", és minden lehetséges eszközzel harcoljanak a "merev munkaerő-piacok" ellen. Így például a Financial Times egyik kiváló cikke leszögezi: "Japánban és Európában az üzleti társulások arra összpontosítanak, hogy gyorsabban szüntessék meg a munkahelyeket, mint ahogyan a munkaerő-piacok újakat teremteni képesek", és egyetértően jelzik, hogy a "dereguláció csak fokozni fogja az iramot", majd a propagandisztikus meggyőződés érdekében hozzáfűzik: "az optimisták azt hiszik, a dereguláció végül is odavezet, hogy az új munkaerő-piacokon elegendő munkahely teremtődik arra, hogy a felesleges munkaerőt felszívja. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, Japánnak ugyanolyan munkaerő-mobilitásra lesz szüksége, mint amilyen az USA-ban van."¹⁷ (Az ilyen gyógymódok szószólóit bizonyára megnyugtatja az a történet, ahogyan a Renault bekebelezte a Nissant, és ahogyan 30 ezer Nissan-munkás az utcára került; ez igazán azt mutatja, hogy Japán "jó irányba" halad.) Hasonlóképpen az IMF egyik sajtóorgánumában – oly lelkesen számoltak be erről az Economist hasábjain – azt állították, hogy "a tudományos elemzések szerint Európában a valódi munkabérek csak fele olyan rugalmasak, mint Amerikában, és az európai munkások sokkal kevésbé hajlandóak mozogni azért, hogy munkát keressenek, mint az amerikaiak." Ezt állítják, miközben jótékonyan megfeledkeznek John Kenneth Galbraith évekkel ezelőtti panaszáról, arról, hogy a munkások Amerikában csak magukat okolhatják a munkanélküliségért, mert nem hajlandók "mozogni", "ösztöneik" szerint "otthon ülők", ahhoz a röghöz kötöttek, ahol születtek és felnevelkedtek. Úgy tűnik, jónéhány évtizede semmi sem változott, sem a diagnózis, sem az orvosi bölcsesség terén. S hogy teljessé tegyük ezt a semmitmondó, önigazoló érvelést, az IMF sajtóorgánumának szerzői egy olyan megoldást tárnak elénk, amelyben nincsenek gondolatok; a neoliberális tőke olyan vágyképei ezek, amelyek a pavlovi automatikus reflexek módjára működnek:

"Feltételezzük például, hogy egy kormányzat megkurtítja a munkanélküli-segélyeket. Na most már a munkásokat ez erősebben ösztönzi arra, hogy munkát keressenek, és így a munkanélküliségnek csökkennie kell. A munkát keresők számának növekedése a munkabér emelésére gyakorolt nyomást is csökkenteni fogja. Következésképpen az alacsonyabb bérköltségeknek növelniük kell a foglalkoztatottságot."¹⁸

Természetesen, mivel a bérköltség számlája csodálatosképpen összezsugorodik, boldogan fogunk élni mindörökké. Másrészt viszont, ha – a munkások ugyanis valóságos áldozataik dacára (ezeket fejezte ki az idézet a "na most már" és a "kell" szavakkal) – az elképzelt "kell" reményei nem materializálódnak, ez egyáltalán nem érvényteleníti majd az IMF és az Economist által osztott elméletet. Ez csak azt jelenti, hogy a jól ismert angol szólás közmondásos disznói makacsul nem akarnak szárnyakat növeszteni, hogy a tőke által oly reményteljesen vágyott jövő felé repülő óriás méhek legyenek.

Mindeközben a rendszer valóságos barbársága változatlan módon folytatódik, nemcsak úgy, hogy egyre több embert penderít ki a munkafolyamatból, hanem úgy is, hogy – jellemző az ellentmondás – meghosszabbítja a munkaidőt, bármerre is menekül a tőke. Hogy egy lényeges példát említsünk, Japánban a kormány nemrég a parlament elé terjesztett egy törvényt, "a napi munkaidő felső határának 9-ről 10 órára, valamint a heti munkaidő felső határának 48 óráról 52 órára történő emeléséről. Ez az intézkedés a vállalatok számára lehetővé teszi, hogy az alkalmazottakat hosszabb munkaidőre kényszerítsék, abban az esetben, ha sok a munka, azzal a kitétellel, hogy az évente ledolgozott össz-munkaidő nem ér el egy meghatározott határt."¹⁹ Ugyanezt proponálják a "rugalmasság kereskedők" Franciaországban, Olaszországban és másutt. Sőt, ugyanez a törvény az úgynevezett "tetszőleges munkatervek" körét is ki akarja terjeszteni abból a célból, hogy lehetővé tegye, "a fehér galléros dolgozóknak (a szellemi munkásoknak) egy vállalat csak 8 munkaórát fizessen ki, még abban az esetben is, ha többet dolgoztak."²⁰ A "tetszőleges munkaidő" embertelen, pusztító hatásáról ijesztő példákat hallunk. Olyan helyekről szólnak ezek a jelentések, ahol a "tetszőleges munkaidőt" már bevezették, és hatókörét ki akarják szélesíteni. A túlfeszített munka volt például az oka egy fiatal számítógép-programozó halálának: ezt az ítéletet mondta ki a Tokiói Területi Bíróság. Az indoklásban azt olvassuk, hogy "átlagos évi munkaideje több, mint háromezer óra volt. Halála előtt három hónappal 300 órát dolgozott havonta. Abban az időszakban egy bankok számára készülő számítógép szoftver-rendszer kidolgozásában vett részt."²¹ Egy másik fiatalember, aki a túlmunka miatti szívelégtelenségben halt meg, "a halála előtti két hétben átlagosan napi 16 óra 19 percet dolgozott."²² Egy másik japán újság szavaival szólva, napjainkban is

"a munkáltatók szigorú kvótákat szabnak ki a munkásokra, ez azt jelenti, hogy hosszú munkaidővel és kifizetetlen munkaórákkal terhelik meg őket. Egy vasúti kalauz például, aki Japán egyik legnagyobb vasút-társaságánál, a Kelet-Japán Vasúti Társaságnál dolgozott, 14 óra 5 perc időtartamot töltött szolgálatban, ugyanakkor 24 óra 13 percet kellett a munkahelyén töltenie. A társaság nem fizette ki a szolgálaton kívül töltött 10 óra 8 percet, mondván, hogy ez az idő "se nem munkaidő, se nem pihenő idő".²³

Jellemző módon a tőke strukturális válságának korában a kizsákmányolásnak még eme szintje sem elegendő. Addig kell feszíteni a húrt, ameddig csak a munkásmozgalom el tudja viselni. A parlament előtt lévő jelenlegi törvény Japánban "a legnagyobb támadás a munkások jogaival szemben a háborút követő időszakban".²⁴ Nem csoda ezért, hogy jónéhány szakszervezet sokkal közvetlenebb politikai szerepet képzel el önmaga számára a jövőben, összevetve azzal a hagyományos iránnyal, amelyet a múltban követtek. Hogy Kanemichi Kamagait, a Japán Szakszervezetek Nemzeti Szövetségének főtitkárát idézzük: "Az a küzdelem, amelyet ez év tavaszán vívunk, nem egyszerűen azt fogja folytatni, amit eddig tettünk, hanem arra fogunk törekedni, hogy megváltoztassuk a politika és a munkásmozgalom irányvonalait, beleértve a japán politika és gazdaság céljait is. Ezért nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy elérjük a munkások és a szakszervezetek cselekvő részesei legyenek a társadalom alakításának."²⁵

Japán különösen fontos példa, mert most nem fogunk beszélni az úgynevezett Harmadik Világ országairól, azokról az országokról, ahol még a legégbekiáltóbb és legkegyetlenebb kizsákmányoló gyakorlatot is mindig magától értetődőnek és természetesnek vették. Japán ezzel szemben a világ második legerőteljesebb gazdaságát képviseli: a tőkés fejlettség paradigmája. És most még egy ilyen országban is veszélyesen nő a munkanélküliség, s a munka feltételei nagyobb mértékben romlanak, mint bármikor a háborút követő periódusban, a tőke terjeszkedésekor, beleértve nemcsak a "rugalmasság" égisze alatt megsokszorozott kizsákmányoló munka-ütemterveket, hanem – bár sok ember számára ez felfoghatatlan – a hosszabb heti munkaidő imperatívuszát is.

A "rugalmasság" melletti megtévesztő és bizonyos értelemben önellentmondásos elkötelezettség mélyén, a munka merev, autoritárius törvényi szabályozásával karöltve, egy alapvetően fontos irányba mutató tendenciára bukkanunk, a kizsákmányolás törvényére, amelyet a tőke egyre keményebben juttat érvényre a mind destruktívabb globalizálódás során, a rendszer strukturális válságának időszakában. Ezért írtam azt 1971-ben, hogy

"a munkásosztályok jónéhány legfejlettebb «posztindusztriális» társadalomban most ízelítőt kapnak a «liberális» tőke igazi gazságaiból… Tehát a tőkés termelési viszonyok valóságos természete: a tőke kegyetlen uralkodása a munkán, mint globális jelenség egyre nyilvánvalóbbá válik… A tőkés termelési mód önreprodukciós folyamatának megértése lehetetlen a teljes társadalmi tőke fogalma nélkül…

Hasonlóképpen teljesen lehetetlen megérteni a nemzetenként különböző és társadalmilag rétegzett munka sokágú és bonyolult problémáját, ha nem tartjuk folyamatosan szem előtt a megfelelő és szükséges keretet, nevezetesen a kibékíthetetlen antagonizmust a teljes társadalmi tőke és a teljes munka között.

Ez az alapvető antagonizmus nyilvánvalóan módosul (1) a helyi gazdasági-társadalmi körülmények, (2) az egyes országoknak a tőkés termelés globális keretében elfoglalt sajátos helyzete, és (3) a globális társadalmi-történelmi fejlődés relatív érettsége szerint. Következésképpen a rendszernek mint egésznek a különböző időszakaiban a társadalmi antagonizmus mindkét oldalát az objektív érdekkülönbségek egész sora jellemzi.

A kizsákmányolás különböző fokainak objektív valósága – akár egy adott országon belül, akár a tőkés világrendszer egészében – ugyanúgy vitán felül áll, mint ahogy megkérdőjelezhetetlenek a profitráták objektív különbségei egy-egy adott időszakban… Mindennek ellenére a kizsákmányolás és a profit különböző rátáinak valósága nem változtatja meg magát az alapvető törvényt, azaz a kizsákmányolási rátái lefelé történő kiegyenlítődését, ami a világtőke fejlődésének globális trendje.

Biztosak lehetünk abban, hogy az egyenlősítés eme törvénye hosszú távú folyamat, már ami a tőke globális rendszerét illeti… Elegendő legyen itt most csak azt hangsúlyozni, hogy a "teljes társadalmi tőkét" nem szabad összekeverni a "teljes nemzeti tőkével". Amennyiben az utóbbi pozíciója relatív módon gyengül a globális rendszeren belül, elkerülhetetlenné válik, hogy a tőke megkísérelje ellensúlyozni veszteségeit, mégpedig úgy, hogy növeli a kizsákmányolás adott fokát a közvetlen ellenőrzése alá tartozó munkaerővel szemben – ha nem ezt tenné, versenyképes pozíciója tovább gyengülne a "teljes társadalmi tőke" globális keretein belül… Nincs más egérút, csak a kizsákmányolás különböző fokozatainak növelése, ami hosszú távon nem vezethet máshoz, mint az alapvető társadalmi antagonizmus robbanásszerű elmélyítéséhez – helyi és globális szinten egyaránt. Azok, akik a munkásosztály "integrációjáról" szavaltak – és a "szervezett kapitalizmust" úgy festették le, mint egy olyan rendszert, amelynek sikerült a társadalmi ellentmondásokat racionálisan uralma alá hajtania -, szerencsétlen módon félreértelmezték a kizsákmányolás differenciált rátáinak manipulatív sikerét (ez jellemezte a háború utáni újjáépítés és tőke-terjeszkedés viszonylag zavartalan történeti periódusát), és úgy állították be, mint egy alapvető strukturális gyógyírt."²⁶

A termelési és elosztási viszonyok ma zajló globalizálódásának szükséges velejárója az, hogy a kizsákmányolás differenciált rátájának lefelé történő egyenlősítése hatással van minden egyes fejlett tőkés országra, még a leggazdagabbakra is. Nincs többé mód a munkafeltételek paternalisztikus befolyásolására – legyenek bár ezek mégoly "tradicionálisak" és "mélyen gyökerezőek", miként sokan feltételezik -, tényleg nincs többé mód arra, hogy folyamatosan elkerüljék a mindenütt jelenlévő strukturális válság súlyos negatív hatásait, relatív üzleti és technológiai kedvezményekkel. És tényleg, miként néhány köztiszteletben álló értelmiségi nyilatkozata hangsúlyozta egy olasz újságban, a helyzetet az teszi válságossá, hogy az alkalmi munkássá válás és a létbizonytalanság ("la precarietá e l' insicurezza") a munka világában mindenütt növekszik: "a biztosítatlan és alulfizetett munka úgy terjeszkedik, mint az olajmezők, miközben még a legstabilabb munkahelyekre is mindeddig precedens nélkül álló nyomást gyakorolnak a kizsákmányolás növelése érdekében, valamint azért, hogy alávessék őket a tetszőleges munkaidő uralmának."²⁷

Más szavakkal szólva, egy különösen jelentős és messzire vezető tendenciával állunk szemben az elmúlt pár évtizedben: az abszolút értéktöbblet egyre nagyobb mértékű visszatérésével a "fejlett kapitalizmus" társadalmaiban.

Augusto Graziani professzor a Rifondazione kongresszusán, 1998 februárjában Milánóban nagyon ékesszólóan beszélt a 35 órás munkahét kérdéséről, a dél-olaszországi (a "Mezzogorno"-i) munkakörülményekről általában, és a női munkaerő rettentő kizsákmányolásáról konkrétan Calabriában. Hozzászólása az "abszolút értéktöbblet" kérdése szempontjából különösen lényeges egy olyan fejlett tőkés országban, mint Olaszország, ahol még az iparilag legfejlettebb északi részeken is találkozunk a munkások súlyos kizsákmányolásának gyakorlatával. Angliában ugyanakkor egy nemrég sugárzott televíziós dokumentumfilm jól illusztrálta a gyermekmunkával kapcsolatos zavaros helyzetet, jóllehet a gyermekmunka szöges ellentétben áll a törvénnyel. A törvénynek természetesen a legcsekélyebb kényszerítő ereje sincs. Éppen ellenkezőleg, különféle hamis érvekkel próbálják közvetett módon igazolni ezt a törvénytelen gyakorlatot. Így például az üzleti érdekek szerint zajos kampány folyik az általános munkabér-minimum ellen, azzal az ürüggyel, hogy a munkabér-minimum bevezetése a fiatalok foglalkoztatottságát rontaná. Ugyanennek a kérdésnek egy másik manipulatív befolyásolása az, amit a Brit Ipar Szövetség, az Igazgatók Intézete és az üzleti szervezetek különböző "agytrösztjei" ("Think-Tank") tesznek: nyomást gyakorolnak a törvényhozásra azért, hogy a fiatalokat vegyék ki a minimális munkabér törvényi hatálya alól, illetve engedélyezzenek alacsonyabb munkabér-minimumokat. Mindezt csak tetézi, hogy a különböző életkorú emberek romló munkakörülményei számtalan "izzasztókamrában" – legyenek bár legális vagy illegális bevándorlók, vagy akár, egyáltalán nem elhanyagolható mértékben, angol, skót, velszi vagy ír munkások – elég beszédesen bizonyítják az abszolút értéktöbblet hajszolásának újra megjelenését, a tőke huszadik századi fejlődésének legretrográdabb tendenciáját, mégpedig az egyik legprivilegizáltabb fejlett tőkés országban. Szükségtelen ehhez hozzáfűzni, hogy az abszolút értéktöbblet hajszolása általában, és ennek különösen visszataszító megjelenése a gyermekmunka formájában mindig szemet szúró volt (és természetesen ma is az) a Harmadik Világ országaiban.

Paradox módon a fejlett globalizáció korában a tőkefelhalmozás globális válsága számos új nehézséget okoz, ahelyett, hogy megoldaná a rendszer oly sokat vitatott gyalázatosságát, ahogyan azt a problémamentes "globalizálódás" "optimista" szószólói sugallják nekünk. Mert a tőke produktív életképességének határai szűkülnek (ez az oka az abszolút értéktöbbletért folyó hajszának is), dacára a tőkés államok minden egyedi vagy együttes erőfeszítésének (gondoljunk a G7/G8 dzsemborikra) annak érdekében, hogy tágítsák vagy legalábbis stabilizálják a rendszer termelékenységének határait. Valójában csak egyetlen mód van arra, hogy megpróbálják tágítani a tőke felhalmozódásának zsugorodó határait: és ez a munka rovására történik. Ezt a stratégiát aktívan támogatja az állam – és tényleg a tőke e szükséglete miatt, minden ellenkező neoliberális mitológiával szemben, ma az állam beavatkozói szerepe korábban soha nem tapasztalt mértéket öltött²⁸ -, és ezt a tendenciát objektívan alátámasztja a kizsákmányolás rátáinak lefelé irányuló kiegyenlítődése.

Végül is azonban a tőke ezirányú stratégiája halálra van ítélve, feltéve, ha a munkásmozgalomnak sikerül újra artikulálnia saját stratégiáit és szervezeti formáit annak érdekében, hogy valódi tömegmozgalmat hozzon létre, elfogadva a történelmi kihívást. Mivel még az IMF legoptimistább teoretikusainak és a tőke más nagyvonalúan pénzelt apologetikus szócsöveinek sem sikerült eddig – és nem valószínű, hogy a jövőben sikerülni fog – feltalálniuk egy olyan eszközt, amelynek segítségével lehetővé válik kisajtolniuk a szükséges, mindinkább növekvő vásárlóerőt és az ennek megfelelő tőkefelhalmozást azokból az egyre romló gazdasági feltételekből és "alkalmivá tett bércsomagokból", amelyek a munkaerőt jellemzik.

3. A "szükséges munkaidő" zsarnokságától a "rendelkezésre álló idő" felé történő emancipálódás útján

Hogyan képes a munka – a tőke strukturális ellenfele – ellensúlyozni azt a romló tendenciát, amely elválaszthatatlanul össze­kapcsolódik a tőke termelő képességének zsugorodó határaival?

Ez a kérdés visszavezet bennünket a Rifondazione nyilatkozatának harmadik eleméhez a 35 órás munkahétről. Fentebb idéztük a megállapítást a "társadalom megváltoztatásáról" ("per cambiare la societá"). Mert manapság – annak eredményeként, hogy a tőke szükséglete nem más, mint a régi engedmények visszavétele²⁹, ahelyett, hogy újakat tenne – teljesen lehetetlen valóra váltani még a hagyományos szakszervezeti mozgalom legközvetlenebb és legkorlátozottabb céljait is anélkül, hogy rátérjenek a társadalom alapvető megváltoztatásának útjára. A szocialista mozgalom radikális újra alakítása ennek a folyamatnak húsba vágó része.³⁰

A tőke jónéhány felettébb intelligens képviselője, mint például Dean Witter – aki a globális gazdaság fő közgazdásza és irányítója Morgan Stanley számára – hajlamos bevallani azt, hogy a jelenlegi trendek problematikusabbak, mint ahogy azt a neoliberalizmus propagandájának orgánumai valaha is lefestették. A Sunday New York Times-ban megjelent cikkében, amelynek címe "A munkások üresjárata", elveti azt a magyarázatot, miszerint a legutóbbi sikerek a "dereguláció és a növekvő produktivitás következményei lennének." Dean Witter saját kevésbé megnyugtató és a konfliktusokat tudatosabban látó magyarázata szerint:

"a nemzet gazdasági tortáját drámai módon újraszeletelték: egy sokkal nagyobb szeletet kapott a tőke és egy kisebbet a munka. Nevezhetjük ezt ugyan a munkásság gyógyulásának, csak azért, mert több rágcsálni valót majszolnak, ám e gyógyulás csak azért következett be, mert Amerika gazdasági testületei kérlelhetetlen nyomást gyakorolnak a munkásságra." ³¹

A valóság az, hogy nemcsak az amerikai gazdasági testületek gyakorolnak kérlelhetetlen nyomást az ottani munkásságra, hanem a tőke megszemélyesítői mindenütt ezt teszik. Mert a reformerek korábban azt feltételezték, hogy az eredmények a torta folyamatos növekedése során jönnek létre – és ezek kedvező gazdasági körülmények között a tőke engedményeinek tűntek, bár soha nem volt kétséges "a torta újraszeletelése a tőke javára", mivel a tőkének mindig meg kell kapnia a maga oroszlánrészét. Jelenleg a tőke strukturális válsága valamint a rendszer produktív életképességének szűkülő hatása következtében égetően szükséges az, hogy újraszeljék a tortát, mégpedig minden eddiginél inkább a tőke javára azért, hogy biztosítsák a rágcsálni valót kapó munkások gyógyulását, hála a munkásság passzivitásának és rezignációjának. De mi történik akkor, ha a munkások visszautasítják a gazdasági torta e könyörtelen felszeletelését, mert képtelenek többé így élni, azok között a kemény feltételek között, amelyeket – hagyományos és újonnan kitalált formában – a számukra csak "rágcsálni valót" odavető gazdaság nyújt? Még egy stagnáló torta újra szeletelésének is – nem szólva arról, hogy a torta egyre kisebb lesz – megvannak a maga határai. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a munkásmozgalom lemondó inaktivitását nem lehet mindörökké magától értetődőnek tekinteni mint természetes szükségszerűséget. Még a legfejlettebb tőkés országokban sem. Nem csoda ezért, ha manapság még a Morgan Stanley, a gazdaság legfőbb ismerője is a munkásság visszavágásáról beszél (az angol szó: "backlash" több jelentésű és nagyon kifejező: "üresjáratot", "holtjáratot", "nyikorgást" és "visszacsapást" is jelent – a fordító) az USA-ban, és aggodalommal hangoztatja, hogy kibontakozhat egy "nyers küzdelem a tőke és a munka között", hozzátéve, hogy "elmúltak azok az idők, amikor a munkásság még hajlékony volt, és tiltakozás nélkül elfogadta a tőke újra strukturálását, még azon az áron is, ha kő kövön nem marad."³²

Természetesen a tőke szempontjából nincs válasz arra a kérdésre, hogy milyen alternatívát kell követni "a munkásoknak csak rágcsálni valót nyújtó" gazdasággal szemben, elkerülendő a "nyers hatalmi harcot a tőke és a munka között". Bármilyen kétségei és aggodalmai is legyenek a Morgan Stanley vezető közgazdászának, továbbra is azt kell javasolnia cégének, hogy a lehető legjobb módszerekkel aknázza ki a "globalizált" üzleti spekuláció adta lehetőségeket, különben elküldik őt békésebb mezőkre, egy erős és szépreményű kézszorítás kíséretében. A tőke szempontjából tényleg nincs sok alternatívája a "majszoló munkásoknak" – és főleg nincs számára alternatíva kényszerhelyzetekben -, még akkor sem, ha figyelembe veszi annak a társadalom- és gazdaságpolitikának a veszélyeit, amelyet követ. Mert végül mindig felülkerekedik az autoritárius megoldások csábítása, nemcsak Suharto tábornok esetében, az USA kliens-országában, hanem a Nyugat "fejlett kapitalista demokráciáiban" is, amelyek elsősorban segítették Suharto hatalomra kerülését, mégpedig úgy, hogy 32 éven át minden lehetséges eszközzel támogatták, elősegítették a nép barbár katonai elnyomását, és még visszavonulása előtt néhány perccel is masszív IMF-támogatások segítségével próbálták életben tartani szánalmas rendszerét.

A rendszer általános ígérete jó ideje az volt – és nagyrészt az marad -, hogy megoldja az égbekiáltó gazságokat és ellentmondásokat, hogy a munkások létfeltételei szerte a világon erősen fognak javulni az egyre növekvő méretű és globálisan integráló "szabad kereskedelem" jótékony hatása következtében, hála annak, hogy a gazdaság visszatért a tőke zavartalan expanziójának állapotába és megszűntek azok a működési zavarok, amelyek a háború utáni évtizedeket jellemezték, majd inflációba és stagnálásba torkolltak. A jelenlegi jelek és gazdasági előrejelzések azonban az ellenkező irányba mutatnak, és ezt időnként tulajdonképpen még a "fő vonal" gazdasági szakemberei is elismerik, azok, akik továbbra is hisznek a tőkés rendszer legyőzhetetlen erényeiben. Hogy egy cikkből idézzünk, amely egy ilyen gazdasági szakember nemrég megjelent könyvéről számol be:

"Rodrick azzal érvel, hogy a kereskedelem általában, nem csak az alacsony munkabérek importja rontja a jövedelem-elosztást. A növekvő nemzetközi verseny – írja – átalakítja a honi munkaerő-kereslet iránti igényt, mégpedig a nagyobb 'elaszticitás' irányába. Laikus nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a munkásnak egy sokkal nagyobb munkaerő-kínálat piacán kell versenybe szállnia. Ennek következtében egy kis eltolódás a külföldi munkások munkabérében, vagy egy szolgáltatás, egy termék iránti globális igényben, nagy eltolódásokat eredményezhet a hazai munkaerő iránti szükségletben. A munkások sebezhetőbbé válnak a piac fluktuációja miatt, és ez aláássa a munkások alkupozícióját a tőkével szemben. Ezért, vonja le a következtetést Rodrick: 'a kereskedelem elsőrendű hatása, úgy tűnik, nem az értéktöbblet növekedése, hanem a vállalkozói értéktöbbletek újrafelosztása a munkaadók között.' A tények tehát azt bizonyítják, hogy a szabad kereskedelem kritikusainak igazuk volt; a kereskedelem nem növeli a gazdaságot, hanem újra felosztja."³³

És mégis, az alternatívák kérdéséhez jutva, Rodricktól csak kenetteljes imát hallunk. Hogy idézetünket folytassuk:

"Rodrick politikája legjobb esetben is naiv. Arról szónokol, hogy a munkásnak az államnak felelősségteljesebbnek kell lennie, de nincs mondanivalója a multinacionális üzleti szervezetek számára… Rodrick azt írja, hogy 'a munkásságnak egy olyan globális gazdaságot kell támogatnia, amelynek emberibb arca van', de elhallgatja a nemzetközi kereskedelmi és üzleti szervezeteknek azokat a kegyetlen kísérleteit, amelyeket annak érdekében tesznek, hogy megakadályozzák az emberarcú politikát, még azt is, amit a Nemzetközi Valuta Alap, a Világbank és a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet figyelembe vesz. Olyan szemléletmódot szuggerál, amelynek, finoman szólva, nincs sok köze a globális politikai gazdasághoz."³⁴

És valóban, a tőke álláspontjának adoptálása – nemcsak a vakon kritikátlan és borzasztó agresszív neoliberális formában, hanem a jószándékú liberális reformerek által ajánlott változatban is – már régóta nem jelent mást, mint azt, hogy "elsikkadt a globális politikai gazdaság realitása iránti érzék."

A jelenkor radikális újdonsága abban áll, hogy a tőkés rendszer többé már nincs abban a helyzetben, hogy – a reformerek hajdani "vívmányaival" szemben bármit is átengedjen a munkának. A romló lakáskörülmények, sőt a teljes kapituláció, azaz jónéhány hajdani munkáspárt kapitulációja a nagy üzleti érdekekkel szemben – például Nagy-Britanniában és számos európai országban, de egyáltalán nemcsak Európában – olyan mérvű kapituláció, amely nemcsak fönntartja az elmúlt évtizedekben kialakult munkásellenes autoritárius törvénykezést, hanem még kulcspozíciókat is juttat a szervezett tőke prominens képviselőinek a kormányban, például az "Új Munkáspártban", az olasz "demokratikus baloldal" kormányaiban és másutt – nos ezek a tények egyértelműen szólnak erről a helyzetről. (Lord Simon, Lord Sainsbury, Geoffrey Robinson stb. Nagy-Britanniában és hasonló alakok Németországban, Franciaországban, Olaszországban). Ez a magyarázata annak, hogy a történelem jelen korszakában a munkások mégoly korlátozott és mérsékelt céljai is – például a 35 órás munkahét – csak a "társadalom megváltoztatásának" útján valósíthatók meg, mivel e célok objektív ellentmondásban vannak a fennálló társadalmi, gazdasági és politikai renddel, másként szólva a döntéshozás ama egész rendszerével, amelyben a nemzet gazdasági tortáját "megtermelik" és elosztják. A tőke strukturális válságának körülményei között a társadalmi-gazdasági küzdelemnek ez az objektív és elkerülhetetlen természete, még akkor is, ha a munkásság sok képviselője nem fogalmazza ezt meg, és nem artikulálja ilyen módon. És ez az, amiért azok a liberális és szociáldemokrata reformerek, akik hajdanán erős szövetségesre leltek a tőke expanzív dinamizmusában, mára a kenetteljes imádkozás hiábavalóságára vannak ítélve – John Kenneth Galbraith professzornak a "Megelégedettség kultúrájáról" szóló prédikációitól kezdve (azonnal szajkózzák őket az anglikán egyház püspökei és érsekei, anélkül, hogy akár a legcsekélyebb gyógyító hatást is kiváltanák) egészen az olyan fogalmakig, mint "a munka és a kormányzat által inspirált emberarcú globális gazdaság": emlékszünk rá, néhány sorral feljebb idéztük. Szentbeszédek ezek, olyanok, amelyekre a tőke megszemélyesítői valószínűleg nem tudnak figyelni. A munkahét jelentős csökkentésének igénye stratégiai szempontból alapvető. Nemcsak azért, mert ez igény mélyén rejlő probléma közvetlenül érint és jelentősen befolyásol minden egyes munkást – bármilyen színű is a gallérjuk. Hanem azért is, mert ez a kérdés és a benne rejlő kihívás nem fog elhalványulni. Éppen ellenkezőleg, a probléma jelentősége nap mint nap nőni fog, és égető szükség van a cselekvésre. A lépés kényszerét a tőke parlamenti megszemélyesítői nem tudják "kiszavazni" a napirendről a fejlett tőkés országokban, és nem tudják puszta erővel elnyomni a tőke globális rendszerének "perifériáján". Másként szólva, ez a munkásság húsba vágó stratégiai követelése, mert "tárgyalásos úton nem megoldható": ez azt jelenti, hogy nem "integrálható" a fennálló rend manipulált ál-engedményeibe. Mert közvetlenül érinti az ellenőrzés kérdését – a társadalmi anyagcsere ellenőrzésének alternatív rendszerét -, egy olyan dolgot tehát, amellyel a tőke ellenségesen szemben áll, és szükségszerű, hogy szemben álljon.

A 35 órás munkahét persze – még akkor is, ha valóban elfogadják és nem radírozzák le körmönfontan különböző módszerekkel, ahogyan már nem egyszer cinikusan tervezték és tették – természetesen nem oldja meg a munkanélküliség hatalmas, mindinkább növekvő, társadalmilag és gazdaságilag egyaránt súlyos problémáját. Így aztán jogosan merül fel a kérdés: miért 35 és miért nem 25 vagy 20 óra hetente, mi a lényeges különbség? Ez a kérdés a probléma veleje.

A létező társadalmi rend gyökeresen szemben áll egy olyan társadalmi renddel, amelyben az emberek uralják saját élettevékenységeiket, beleértve a "felszabadított időt" is, tehát azt, ami szabaddá válik a munkahét lényeges csökkentése által. Ezt a gyökeres szembenállást kifejezően és fájdalmasan illusztrálta Nagy-Britannia a bányaipar tönkretételével. 1984-ben a brit bányászok heroikus harcot indítottak, nem a pénzért, hanem a munkájuk védelmében: az egy évig tartó sztrájkot egyesült erővel verték le. Mrs. Thatcher kormánya – ahol a miniszterelnök "belső ellenségnek" nevezte a bányászokat – és Neal Kinnock Munkáspártja, aki hátba szúrta őket. Ennek következtében a bányászok száma tizedére csökkent. Akkor 150 ezren voltak, a jelenlegi adatok szerint kevesebben vannak tízezernél, a bányászvárosok és falvak az embertelen munkanélküliség kopár földjeivé váltak. A bányászsztrájk idején a szénbányák még mindig állami tulajdonban voltak, ami azt jelenti, hogy a "hatékonyság" könyörtelen kapitalista kritériumai szerint, a "Nemzeti Szénbizottság" autoritárius irányításával működtek, majd ezt követően egy töredéküket "privatizálták". A Szénbizottság eljárására az volt a legjellemzőbb, hogy a "nagyobb hatékonyság" hangsúlyozásának örve alatt, miközben arról beszéltek, hogy elengedhetetlen szükség van a bányaipar munka-követelményeinek "racionalizálására", nos ez az állami testület egy szinte őrült hét napos munkarendet erőszakolt a bányászokra, ugyanakkor, amikor éppen az ő irányításuk alatt brutálisan csökkentették a munkások létszámát. Mert a tőke teljesen érzéketlen az emberi vonatkozások iránt. A munkaidő szervezésének csak egyetlen módját ismeri: az alkalmazott munkaerő "szükséges munkaidejének" maximális kizsákmányolását, teljesen figyelmen kívül hagyva a társadalomban felszabaduló "rendelkezésre álló időt", mivel az utóbbiból nem tud profitot kipréselni.

Ez az, ami leküzdhetetlen nehézségeket állít a tőke elé, amennyiben meg akarja oldani a munkanélküliség problémáját. Van valami nagyon is paradox, tulajdonképpen mélyen ellentmondásos ebben a helyzetben. Mert a tőke termelési rendszere de facto "felesleges időt" hoz létre a társadalom egészén belül, mégpedig egyre növekvő mértékben. Ugyanakkor képtelen arra, hogy elismerje ennek a "felesleges időnek" a jog szerinti (de jure) létezését (pl. a tövényhozással), annak a társadalom által termelt többletidőnek a létrehozását, amely potenciálisan a legkreatívabb rendelkezésre álló idő mindannyiunk számára, olyan idő, amit társadalmunkban ma oly sok kínzóan elfojtott igény és szükséglet kielégítésére lehetne felhasználni, az oktatástól kezdve az egészségügyön keresztül az éhezés és az alultápláltság felszámolásáig szerte a világon. A tőke ezzel szemben arra kényszerül, hogy negatíve /destruktív/ dehumanizáló viszonyban legyen a többletidővel. És valóban, a tőkének kőszívűen figyelmen kívül kell hagynia azt a tényt, hogy a "felesleges munka" és a "felesleges idő" fogalma a valóságban élő emberi lényekre és a termelő kapacitások társadalmilag hasznos birtokosaira vonatkozik – még akkor is, ha ez a fogalom a tőke szempontjából redundáns és alkalmazhatatlan.

A rendelkezésre álló idő fogalma, amely ihletet adott a szocialistáknak, pozitív és liberális értelemben használva, Marx írásainál jóval előbb jelent meg. 1821-ben Londonban közzétettek egy röpiratot "A nemzet nehézségeinek forrása és gyógymódja" címen. Az anoním szerző pamfletje majdnem 50 évvel korábban jelent meg, mint Marx Tőkéje. Az írás jó néhány Marx által idézett részlete figyelemre méltó dialektikus összefoglalást nyújt mind a tőkés termelőerők természetéről – kitüntetett figyelmet szentelve a "rendelkezésre álló idő", a "többletmunka" és a "rövidebb munkanap" alapvetően fontos kategóriáinak – mindpedig annak, hogy miként lehet kiküszöbölni az ebben rejlő ellentmondásokat. Idézzük:

"A gazdaság a rendelkezésre álló idő és semmi egyéb… Ha egy ország egész munkája elegendő lenne arra, hogy az egész népességet eltartsa, nem lenne többletmunka, következésképpen semmi sem tenné lehetővé a tőke felhalmozását… Egy nemzet akkor valóban gazdag, ha nincs érdek, illetve a munkanap inkább 6 óra, mint 12 óra."³⁵

Épp olyan lassan teszünk eleget a 6 órás munkanap követelményének, mint ahogyan ez elődeinknél történt, de még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy a társadalmat az összemérhetetlenül nagyobb rendelkezésre álló idő gazdagságot termelő potenciálja alapján szervezzük meg. A rendelkezésre álló idő nélkül szóba sem jöhet az, hogy a dolgozó egyének emancipálódjanak, hogy felszabaduljanak a kiáltó egyenlőtlenségek és a fétisszerű determinációk zsarnoksága alól. Még a korlátozott céljaink megvalósítása is azt igényli, hogy – ha nem ma, akkor holnap – a munkával rendelkezők és a munkanélküliek tömegesen mobilizálódjanak³⁶, és a szolidaritás vezérelje őket mindama gondok iránt, amelyben mindnyájan osztozunk. A stratégiailag hosszú távú perspektíva, amely majd a közvetlen követelmények valóra váltását is lehetővé teszi, elválaszthatatlan attól, mennyire vagyunk tudatában annak, hogy húsba vágóan és elengedhetetlenül szükségszerű a rendelkezésre álló idő alapján megszerveznünk az ellenőrzést a társadalom újratermelési anyagcseréje felett. Ez az a cél, amelyhez saját erőforrásainkat ki kell aknáznunk, ha a munkanélküliség problémájával foglalkozunk. Csak egy radikális szocialista tömegmozgalom képes magáévá tenni a társadalom termelési anyagcseréje fölötti uralom stratégiai alternatíváját, a rendelkezésre álló idő alapján kibontakozó alternatívát – amely feltétel nélkül szükségszerűvé válik a jövőben. Mert a tőkés rendszer mérhetetlenül sok feszélyező erejének és ellentmondásának következményeképpen bármely kísérlet, amely azt tűzi ki célul, hogy a rendelkezésre álló időt vezesse be a társadalmi és gazdasági kölcsönhatások szabályozójaként – ami nem mást jelent, mint hogy nagy mennyiségű szabad időt bocsátanak az egyes egyének rendelkezésére, mégpedig oly módon, hogy a munkaidőt jóval a heti 20 óra alá csökkentik -, társadalmi dinamitként fog működni és a fennálló társadalmi rendet tetőtől talpig fel fogja robbantani. Mert a tőke teljességgel összeférhetetlen azzal a szabad idővel, amit a szabadon társult egyének autonóm és értelmes módon használnak föl.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

¹ "Underground Economy", The Nation, January 12/19, 1998, p. 3.

² Japan Press Weekly, 16 May 1998.

³ István Mészáros, The Necessity of Social Control, Isaac Deutscher Memorial Lecture, delivered at the London School of Economics and Political Science on 26 January 1971. Merlin Press, London, 1971, pp. 54-55; reprinted in Mészáros, Beyond Capital, Merlin Press, London 1995 and Monthly Review Press, New York 1996. Quotation is from pp. 889-890.

⁴ "while the total number of unemployed persons registered with employment exchanges stood at 336 milliom in 1993, the number of employed persons in the same year according to the Planning Commission stood at only 307.6 million, which means that the number of registered unemployed persons is higher than the number of persons employed. And the rate of percentage increase of employment is almost negligible." Sokumal Sen, Working Class of India: History of the Emergence and Movement 1830-1990. With an Overview up to 1995, K.P. Bagchi & Co., Calcutta 1997, p. 554.

⁵ "Waterloo in Asia?", The Nation, January 12/19, 1998, p. 4.

US interests are cynically pursued and imposed wherever the oppor­tunity permits. Thus "American officials, who effectively vetoed the creation of an Asian Regional Fund independent of the IMF, and therefore of Washington, have also made it known – most recently in the case of Korea – that no US direct aid will be forthcoming until the ailing countries asquiesce in IMF demands. So Far, Thai authorities have agreed to remove all limits on foreign ownership of financial firms and are pushing ahead with legistation to allow foreigners to own land, long a taboo. Even before it sought help from the IMF, Jakarta abolished its restrictions on foreign ownership of publicly traded stock, a move replicated by Seoul when it granted foreign invertors access to the $64 billion long-term, guaranteed corporate bond market, access they had been seeking for years." Walden Bello, "The End of the Asian Miracle", The Nation, January 12/19, 1998, p. 19.

⁶ Az IMF gratulációja egészen biztosan semmit sem jelent, vagy ha igen, csak a saját viszonyítási rendszerükben. Chacteristically, "when the Thai economy was headed for trouble, the IMF was still praising the government's 'consistent record of sound macroeconomic management policies'." Walden Bello, "The End of the Asian Miracle", loc. cit., p. 16. Similarly, in the few months since the IMF "rescued" the South Korean economy, unemployment has actually doubled in the country.

Lásd még Jemnitz János szellemes cikkét: "A review of Hungarian politics 1994-1997", Contemporary Politics, Vol. 3, No. 4, 1997, pp. 401-406.

⁷ See Gabriel Kolko's fine book, Vietnam: Anatomy of a Peace, Rout­ledge, London and New York, 1997. See also Nhu T. Le's passionate rejoinder in his review of Kolko's book in The Nation, "Screaming Souls", 3 November 1997.

⁸ Anthony Kuhn, "268 million Chinese will be out of jobs in a decade", The Sunday Times, 21 August 1994.

⁹ See Lord Beveridge's book of the same title and his important role in the establishment of the British "Welfare State".

¹⁰ Marx and Engels, Manifesto of the Communist Party, Progress Publishers, Moscow 1971, p. 44. See Marshall Berman's deeply appreciative article on the 150 th Anniversary of the Manifesto, "Unchained Melody", The Nation, 11 May 1998, pp. 11-16.

¹¹ "Jobless told: join Army or lose benefit" by Stephen Castle (Political Editor), Independent on Sunday, 10 May 1998. Another headline on the same page reports on reactions to the miserable level at which the minimum wage has been introduced by the British "New Labour" government under the title: "Union fury as Labour sets minimum wage at £3.60."

¹² Susan Bell, "Paris pass law on 35-hour week",The Times, 20 May 1998.

¹³ "Neither resigned nor softened on the question of 35 hours, the industrialists' President is more determined than ever to promote a repealing referendum." ("Né rassegnato, né ammorbidito sul tema delle 35 ore, il presidente degli industriali é piú deciso che mai a promuovere un referendum abrogativo.") Vittorio Sivo, "Referendum sulle 35 ore", La Repubblica, 22 April 1998.

¹⁴ Ibid.

¹⁵ "The working week: Fewer hours, more jobs?", The Economist, 4 April 1998, p. 50.

¹⁶ Ibid., p. 51.

¹⁷ Michiyo Nakamoto, "Revolution coming, ready or not", Financial Times, 24 October 1997. See in the same issue of the Financial Times an article by John Plender, "When capital collides with labour", written in the same spirit.

¹⁸ "Policy Complementation: The Case for Fundamental Labour Market "Reform", by David Coe and Dennis Snower. IMF Staff Paper Volume 44, No. 1, 1997. Reviewed in The Economist, 15 November 1997, p. 118. Tellingley, the title of the review article is "All or nothing: Piecemeal labour market reforms will not cure Europe's unemployment problem. Govern­ments need to go the whole way."

¹⁹ Japan Press Weekly, 14 February 1998, p. 25. In another issue of Japan Press Weekly we read: "The main objectives of the bill are to increase the application of discretionary work schedules, to ease restrictions on the existing system of varied (Flexible) Working hours and to make short-term employment contracts legal." 18 April 1998

²⁰ Japan Press Weekly, 14 February 1998.

²¹ Japan Press Weekly, 28 March 1998.

²² Japan Press Weekly, 4 April 1998.

²³ Akira Inukai, "Attack against workers' rights", Dateline Tokyo, No. 58, April 1998, p. 3.

²⁴ Ibid.

²⁵ Ibid., p. 4.

²⁶ The Necessity of Social Control, pp. 56-59, and Beyond Capital, 890-892.

²⁷ "il lavoro sottotutelato e sottopagato si allarga a macchia d'olio, mentre anche il lavoro piú stabile subisce la pressione verso una intensifi­cazione senza precedenti della sua prestazione lavorative e verso una piena disponibilitá alla sottomissione ai piú diversificati tempi di lavoro." In: "Trentacinque ore della nostra vita", an Appeal of intellec­tuals signed by Mario Agostinelli, Pierpaolo Baretta, Heinz Birnbaum, Carla Casalini, Marcello Cini, Giorgio Cremaschi, Pietro Ingrao, Oskar Negt, Paolo Nerozzi, Valentino Parlato, Marco Revelli, Rossana Rossan­da, Claudio Sabattini and Arno Teutsch; Il Manifesto, 13 February 1998, p. 5.

²⁸ Az állami beavatkozás szerepe mind a gazdaság, mind a politika palettáján jelen van. A gazdaság területén a nagy tőkés vállalkozások számára nagyvonalúan tálalt támogatások százmillió fontokban mérhetők. A "British Aerospace" például közel 600 millió fontot fog kapni az egyik jelenlegi üzleti vállalkozására, tetézve azt a számtalan milliót, amit csalárd módon szerzett az államtól, nem is olyan régen, valamint azt az összeget, amit akkor kapott, amikor azt színlelte, hogy komolyan rátenyerel a most újra csődbe jutott Rover vállalatra. Ami az utóbbit illeti, a Rover megmentéséhez szükséges nagyarányú anyagi támogatást szintén az államtól várják – és senki sem tudja most még előre felbecsülni a magán vállalkozás csodálatos erényeit – miközben a profitok természetesen az Új Munkáspárt által oly kedvelt ún. "privát-állami partnerség" tőkés oldalán maradnak. Ugyanilyen lényeges, ha nem lényegesebb az állami beavatkozás a tőke oldalán a politika mezsgyéjén. Mert a tőkés rendszernek égetően szüksége van az autoritárius munkás-ellenes törvénykezésre – amelyet a konzervatív és a szociáldemokrata kormányzatok egyaránt kötelezővé tettek (és tényleg, ezek a tények nagyon beszédesen árulkodnak a rendszer strukturális válságának súlyosságáról, gondolhatunk még azokra a kormányokra is, amelyek a korábbi kommunista pártok idején trónoltak, például Olaszországban). A munkásellenes törvényhozásra természetesen azért volt szükség, hogy fenntartsák a társadalom neoliberális szabályozását a történelmi fejlődés jelen korszakában.

²⁹ As Marshall Berman had put it in his article quoted in note 10, "crass cruelty calls itself liberalism (we are kicking you and your kids off welfare for your own good)" and you are "laid off or fired – or deskilled, outsourced, downsized. (It is fascinating how many of these crushing words are quite new.)" The Nation, 11 May 1998, p. 16.

³⁰ See a powerful chapter on the challenges facing the labour move­ment: "Beyond Labour and Leisure", in Daniel Singer's book, Whose Millennium?, published by Monthly Review Press, New York, Spring 1999.

³¹ Dean Witter, "The Worker Backlash", Sunday New York Times, quoted in a letter sent to the readers and supporters of Monthly Review by its Editors in October 1997.

³² Ibid.

³³ Jeff Faux, "Hedging the neoliberal bet", (a review of Dani Rodrick's book, Has Globalization Gone Too Far?, Institute for International Eco­nomics, Washington D.C., 1997), in Dissent, Fall 1997, p. 120.

³⁴ Ibid.

³⁵ Quoted in Marx's Grundrisse, Penguin Books, Harmondsworth, 1973, p. 397.

³⁶ The Appeal quoted in Note 27 rightly speaks of the need to "promote a mass mobilization in favour of the 35 hours week, to affect both the world of work as that of politics, and culture as much as the world of associations." ("promuovere una mobilitazione di massa a favore delle 35 ore che tocchi il mondo del lavoro cosi come quello della politica, guello della cultura come quello delle associazioni.")

A csatlakozásról szóló politikai döntés nyomán érthető módon egyre több kutatás foglalkozik a Kelet-Európából várható migrációs potenciál becslésével. Az Európai Unió jelenlegi tagállamaiban ugyanis sokan attól tartanak, hogy a kontinens keleti feléből jelentős bevándorlás indulhat meg, mihelyt a csatlakozást követően a szabad munkaerő-mozgás ezekre az országokra is vonatkozik majd. Az uniós aggodalmak érthetőek, hiszen a jelenlegi és jövőbeli tagállamok életszínvonala közötti különbség valóban számottevő. Ugyanakkor az előzetes eredmények arra mutatnak, hogy Magyarországról nem várható tömeges bevándorlás.

Várható-e kelet-európai migráció?

Bevezetés

A csatlakozásról szóló politikai döntés nyomán érthető módon egyre több kutatás foglalkozik a Kelet-Európából várható migrációs potenciál becslésével. Az Európai Unió jelenlegi tagállamaiban ugyanis sokan attól tartanak, hogy a kontinens keleti feléből jelentős bevándorlás indulhat meg, mihelyt a kibővítést követően a szabad munkaerő-mozgás ezekre az országokra is vonatkozik majd. Az uniós aggodalmak érthetőek, hiszen a jelenlegi és jövőbeli tagállamok életszínvonala közötti különbség valóban számottevő.

Nyilvánvaló, hogy a migráció pontos előrejelzése lehetetlen, hiszen mind a vándorlás nagyságrendje, mind pedig összetétele többféle, előre gyakran nem látható tényezőtől függ: mindenekelőtt a kibocsátó és fogadó országok gazdasági és munkaerő-piaci helyzetének alakulásától. Mégis ahhoz, hogy a kérdés tanulmányozásához valamiféle támpont rendelkezésre álljon, a migrációs potenciál mérésére az utóbbi időben többféle kísérlet történt, s mára a bevándorlók várható nagyságrendjére vonatkozóan különböző becslések láttak napvilágot.

Ez a cikk röviden ismertet néhány számítást, majd a csatlakozásra váró kelet-európai országok munkaerő-piaci helyzetét elemzi s figyelembe veszi, hogy például Magyarországon mekkora a belső munkaerőmozgás. A különböző felmérések, becslések alapján próbál választ adni a címben feltett kérdésre, vagyis arra, hogy valósak-e a tömeges kelet-európai bevándorlásra vonatkozó uniós félelmek.

1. Becslések a migrációs potenciálra vonatkozóan

Az előrejelzések egy része ökonometriai számításokon alapul, másik része pedig empirikus felmérések eredményeiből indul ki. Mind a két fajta prognózis esetében azonban az elemzőknek különböző módszertani problémákkal kell szembenézniük. Egyes ökonometriai becslések például kizárólag a jövedelemkülönbségekből indulnak ki, s ezzel összefüggésben igen jelentős migrációs potenciált prognosztizálnak. (Az egyik legismertebb ilyen becslés például évi 300 ezres nettó bevándorlással számol.) Az empirikus felmérések módszertanilag ugyan kevesebb problémát vetnek fel, de az eredmények nagymértékben függnek a kérdőívek összeállításától, nem utolsósorban az azokban megfogalmazott kérdésektől, valamint a felmérés időpontjától.

A becslések értékelését nehezíti, hogy az egyes előrejelzések gyakran alig vethetők össze. Egyet lehet érteni ugyanakkor egyes szakértők (T. Straubhaar, 1999., M. Landesmann, 1999.) azon megállapításával, miszerint a kelet-európai migrációs potenciál prognosztizálásakor a mediterrán országok (Görögország, Spanyolország, Portugália) csatlakozását követő tapasztalatokat mindenképpen érdemes figyelembe venni.

1. 1. Néhány felmérés főbb eredményei

A felmérések esetében a kérdésfeltevés azért is igen lényeges, mert nem mindegy, hogy a kérdőívben az általános migrációs hajlandóság iránt érdeklődnek ("gondolt-e arra, hogy hosszabb időre külföldre menjen"), vagy rákérdeznek arra, hogy az illető milyen konkrét lépéseket tett a tartós külföldi tartózkodás érdekében. Ettől függően ugyanis nagyságrendileg más eredmények születhetnek. Tekintettel tehát arra, hogy a migrációs szándékoktól hosszú út vezet a megvalósításig, egy Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon és Lengyelországban végzett, meglehetősen ismert, sokat idézett felmérés már a kérdések összeállításakor három csoportot különböztetett meg. (Az interjúkat a bécsi Város- és Regionális Kutatóintézet megbízásából a Gallup-Intézet és annak kelet-európai partnerei készítették 1996 nyarán.)

A kategóriák a következők voltak:

1. Mindenki, aki a kivándorlás gondolatával foglalkozik. E csoport alkotja a teljes migrációs potenciált.
2. A kivándorlók azon csoportja, akik esetében a migráció valószínűsíthető, mert már bizonyos konkrét lépeseket tettek céljuk megvalósítása érdekében (például tájékozódtak a lehetőségek felől).
3. Tényleges migrációs potenciál. Ebbe a kategóriába kizárólag azok tartoznak, akik már a tartózkodási, illetve munkavállalási engedély megszerzéséhez folyamodtak.

Amennyiben az első csoportot tekintjük, a felmérés eredményei nagyjából egybevágnak azokkal a becslésekkel, amelyek a 90-es évek elején közismertekké váltak. Csehországban a vizsgálatba bevont személyek 20%-a foglalkozik a kivándorlás gondolatával, Lengyelország esetében 16,6%-uk, míg Magyarországon szintén 20% ez az arány, Szlovákiában pedig nem kevesebb, mint 30%. Közülük azonban csupán igen kevesen tettek konkrét lépéseket e céljuk megvalósítása érdekében: Szlovákiában és Csehországban valamivel több mint a fele, Ma­gyar­országon kevesebb, mint a fele, Lengyelországban pedig mindössze egyharmad. Amennyiben csak a harmadik csoportot nézzük, a kör érthető módon tovább szűkül. Eszerint a potenciális kelet-európai migránsok száma 700 ezerre csökken az előbbi számításoknak megfelelő közel 10, illetve 4 millióról. Az eredményeket összefoglaló jelentés szerzői, Heinz Fassmann és Chris­tiane Hintermann (1997) megjegyzik, hogy a tényleges mig­ránsok 700 ezres nagyságrendje ugyan még mindig magasabb annál az éves keretszámnál, amelyet a két legfontosabb potenciális befogadó ország, Ausztria és Németország törvénykezése előirányoz, de jóval alacsonyabb azoknál a becsléseknél, amelyek egyenesen egy újabb népvándorlási hullámmal rémisztgetik a nyugat-európai közvéleményt. Magyarország esetében ráadásul érdemes még azt is tekintetbe venni, hogy a felmérés szerint a tényleges migrációs potenciál aránya alacsonyabb, mint a többi vizsgált országban. Míg ugyanis Csehországban és Szlovákiában a 14 év feletti népességhez viszonyított részesedésük meghaladja a 2%-ot (2,13%, illetve 2,18%), s Lengyelországban is nagyobb ez az arány 1%-nál (1,33%), addig hazánkban súlyuk 1% alatt marad (0,72%). A tényleges migránsok abszolút száma is Magyarországon a legalacsonyabb: a felmérés szerint létszámuk itt kb. 60 ezerre tehető, míg Szlovákiában 90 ezer fölötti, Csehországban meghaladja a 170 ezret, Lengyelországban pedig több, mint 390 ezer. Magyarország vonatkozásában a tényleges migránsokat illetően e felmérés eredményei reálisnak tűnnek, mivel a nagyságrendet illetően más vizsgálatok (elsősorban a már említett Háztartáspanel) is hasonló következtetésre jutottak. (Igaz, a közvetlen összehasonlítás nehézségekbe ütközik, részben azért, mert mások a kérdések, részben pedig, mert a bécsi intézet felmérése a Háztartáspanellel szemben csupán egyszeri kikérdezést jelentett.) A felmérés készítői elemezték továbbá, hogy a tényleges migránsok mely országokat részesítették előnyben. Ausztria és Németország vezető szerepe ebben a tekintetben természetesen nem meglepő. A ténylegesen kivándorolni szándékozók közül 150 ezren az előbbi célországot választották, 320 ezren pedig az utóbbit.

A felmérésből kiderült, hogy a kelet-nyugati vándorlás jellege, elsősorban a tartózkodás hossza tekintetében, az utóbbi időben lényegi változáson ment keresztül. Míg régebben, különösen a hidegháború idején szinte kizárólag az emigráció jelent(het)te a mozgás egyedüli formáját, ma a rövid- illetve középtávú munkavállalás egyre inkább teret hódít. A megkérdezettek közel egyötöde (19%) csupán egy évig kíván külföldön tartózkodni, s majdnem kétharmaduk (65%) nem akar öt évnél hosszabb ideig kint maradni. Mindössze 7% tervezi, hogy nem tér vissza hazájába.

A más módszerekkel készített becslésekkel szemben a kérdőíves felmérések annyiban mindenképpen lényeges többlet-információval szolgálhatnak, amennyiben tájékoztatnak a potenciális bevándorlók összetételéről, főbb jellemzőiről. A fent ismertetett felmérés összefoglalója azonban kizárólag a teljes migrációs potenciál tekintetében ad erre vonatkozó adatokat. A jól képzett fiatal férfiak jelentős súlya ugyan nagyjából egybevág a legtöbb más felmérés eredményeivel, az összetételre vonatkozó adatokat azonban összességében kétkedéssel kell fogadnunk, mivel a teljes migrációs potenciálba (az előbb említett első kategóriába) olyanok is beletartoznak, akik csupán általánosságban foglalkoztak a hosszabb külföldi kint tartózkodás gondolatával. Az e kategóriából számított összetétel torz, vagy pontatlan képet nyújthat, mert a mindössze egyszeri kikérdezés miatt joggal feltételezhető, hogy a pozitív válaszolók közül távolról sem mindenki foglalkozik komolyan a migráció gondolatával. További probléma, hogy a kérdés ("gondol-e arra, hogy külföldre távozzon?") túlságosan általános, teljesen összemossa a különböző célokkal és motivációval rendelkező potenciális migránsokat. Például a fiatalok egy része eleve nem biztos, hogy munkát kíván vállalni. (Szintén ezt támasztja alá egy másik felmérés, amely kimutatta, hogy a cseh fiatal nők többsége Nagy-Britanniát választotta célországként. Reálisnak tűnik a kutatás vezetőjének azon következtetése, miszerint ez leginkább arra vezethető vissza, hogy ott sokan kívánnak baby-sitterként tevékenykedni. C. Wallace, 1999.)

A témával foglalkozó ismert osztrák szakértő, Michael Lan­des­mann a bécsi intézet felmérését bírálva ráadásul megemlíti, hogy az csak pillanatfelvételt ad, s így még magát a becsült nagyságrendet, a tényleges migrációs potenciált is csupán úgy lehet értékelni, mint "az 1996-os évben tapasztalt migrációs szándékok felső határát". (Landesmann szerint ugyanis feltételezhető, hogy 1989/90-ben, a rendszerváltás éveiben volt a legmagasabb a külföldi tartózkodási illetve munkavállalási engedélyért folyamodók száma, s a felmérés e személyeket is tartalmazza.)

Ez a probléma talán kevésbé jellemez egy két évvel később, 1998-ban, 11 kelet-európai országra (Magyarországra, Szlovéniára, a Cseh Köztársaságra, Lengyelországra, Bulgáriára, Szerbiára, Horvátországra, Romániára, Szlovákiára, Ukrajnára, és Belorussziára) kiterjedő felmérést. A kutatást, amely sok szempontból hasonló volt (bár kevésbé átfogó¹), a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) megbízásából Claire Wallace szociológus, a bécsi posztgraduális tanulmányok intézetének (Institut für Höhere Studien) munkatársa vezette². Érdekes ugyanakkor, hogy ami Magyarországot illeti, e felmérés szerint az 1996-osnál jóval magasabb, 3% volt azoknak az aránya, akik külföldi munkavállalási engedélyért folyamodtak. (Az 1998-ban végzett kutatás Csehországban szintén 3%-os részesedést állapított meg, míg Szlovéniában 2% a megfelelő arány.) Annak ellenére, hogy a két felmérést nemigen lehet összevetni, az mégis figyelemre méltó, hogy mindkét kutatás kimutatta a magyar nők viszonylag magas migrációs hajlandóságát. Az 1998-as felmérés szerint ugyan Csehországban 59% a migrációra gondoló nők aránya, míg Magyarországon "csak" 53%, az előző kutatás egyértelműen hazánkat emelte ki e tekintetben. Amennyiben a magyar nők valóban hajlamosabbak a migrációra, külön kutatás témája lehetne annak vizsgálata, hogy visszavezethető-e ez, és ha igen, mennyiben a férfiakénál esetlegesen kedvezőtlenebb (vagy annak tartott) munkaerő-piaci perspektívákra³. (A kedvezőtlenebb helyzetet jelzik a nők aktivitásával és foglalkoztatásával kapcsolatos adatok. Lásd a 2. és 4. számú táblázatokat a cikk munkaerőpiaccal foglalkozó részében.)

Mint ismeretes, a magyar háztartáspanel-kutatás⁴ (amelynek keretében 1992-től kezdve évről évre több, mint 1000 háztartásról gyűjtöttek különböző alapinformációkat a számlálóbiztosok) néhány évben – 1993-ban, 1994-ben és 1997-ben – a migrációval kapcsolatos szándékokra is rákérdezett (lásd Sik E., 1998). Az eredmények tehát rendkívül érdekesek, hiszen a többszöri megkérdezés miatt a szándék komolyságára is sokkal inkább következtetni lehet, mint az egyszeri felmérések esetében (a legtöbb eddigi hasonló témájú nemzetközi kutatás ilyen). Miközben a migrációt választók aránya minden évben nagyjából ugyanolyan szinten maradt, azaz 6%-os volt, ennél jóval alacsonyabb, mindössze kb. 1% azoknak a súlya, akik többször jelezték, hogy külföldre szeretnének menni. Figyelemre méltó, hogy a 6% körüli arányszámot egy nemzetközi felmérés⁵ is kimutatta, igaz, csupán egy meghatározott réteg, a magyar tudósok vonatkozásában. Az Európai Unió Bizottsága megbízásából 1996-ban, 10 országban végzett kutatás Szlovénia tekintetében 3,3%-ot, Csehországéban pedig 4,4%-ot állapított meg. Ezek az arányok nem tűnnek magasaknak, hiszen éppen a legképzettebb, legmozgékonyabb csoportról van szó. Ráadásul az érintettek rövid, mindössze 1-3 éves kinttartózkodást vállalnának. Viszonylag alacsony migrációs hajlandóságuk nyilván összefüggésbe hozható azzal, hogy a külföldi álláslehetőségekről feltehetőleg sokkal több (reális) információval rendelkeznek, mint az átlag.

1.2. Egyes modellszámítások eredményei

Az ökonometriai modellek főként a mennyiségi becslések miatt lehetnek érdekesek. A nagyságrend érzékeltetéséhez azonban mindenekelőtt a mostani helyzetből érdemes kiindulni. Az Európai Unió tagállamaiban jelenleg mintegy 850 ezer kelet-európai bevándorló él, 80%-uk Ausztriában illetve Németországban. A munkavállalók száma 300 ezer (az EU-beli aktív lakosság 0,3%-a). Ez utóbbi adat nemcsak az állandó jelleggel, teljes munkaidőben foglalkoztatottakat tartalmazza, hanem az ideiglenesen ott dolgozókat és a szezonális munkásokat is. A bevándorlók nagy része 1993 előtt telepedett le az adott EU-tagállamban, azóta a fogadó országok részéről tapasztalható fokozódó korlátozások miatt számuk elhanyagolhatóvá vált (forrás: Boeri és Brücker, European Integration Consortium, 2000).

A modellek eredményei érthető módon sokszor meglehetősen eltérőek, és esetükben is igaz, hogy egymással nehezen összehasonlíthatóak. Nemcsak az okozza e téren a nehézséget, hogy a különböző modellek más és más változókat vesznek figyelembe, hanem az is, hogy gyakran még az alapadatok is eltérnek, mivel időközben korrigálták őket⁶. Az összevetéskor további problémát jelenthet, hogy a különböző modellek más-más időszakokra készítették becsléseiket, és eltérő országokat, ország­cso­portokat vontak be elemzéseikbe. Igaz, ettől még e kutatások fő célja megvalósul (nevezetesen annak vizsgálata, hogy az Európai Unió egyes köreinek aggodalmai megalapozottak-e vagy sem). Az egyik legújabb elemzés (Boeri és Brücker, 2000.), amely a háborút követő évtizedek Nyugat-Európába történt migrációs mozgásait veszi alapul, a 10 kelet-európai tagjelölt országra terjed ki. Az eredmények azt mutatják, hogy a térségből az EU 15 tagállamába a személyek szabad mozgásának érvényesülését közvetlenül követően évente mintegy 335 ezer fő érkezése várható. Egy évtizeden belül azonban ez a szám 150 ezerre csökkenhet, mivel a modellszámítások azon a feltételezésen alapulnak, hogy az EU és a kelet-európai országok közötti egy főre jutó jövedelemkülönbségek évi 2%-kal csökkennek, és hogy a munkanélküliségi ráták egy bizonyos szinten stabilizálódnak mind a legnagyobb befogadó országban, Németországban, mind pedig Kelet-Európában. A bevándorlás növekedése (illetve később annak mérséklődése) azzal a következménnyel jár majd, hogy a kelet-európai migránsok részaránya az Unió jelenlegi tagállamainak népességéhez viszonyítva, 30 évvel a mozgás szabaddá válását követően 1,1%-kal éri el csúcspontját. (Jelenleg ez a részesedés 0,2%.) Ami a Németországba való várható bevándorlást illeti, a számítások a jelenlegi döntő szerepet vették alapul, s ennek megfelelően a becslések az érkező migránsok számát a csatlakozást közvetlenül követő időszakban évi 220 ezerre teszik (ami az összes, Unióba újonnan beáramló migráns mintegy kétharmadát teszi ki). Ez azt jelenti, hogy 30 évvel később a kelet-európai bevándorlók Németország népességének 3,5 százalékát adhatják.

A számítások során a kutatók igyekeztek kiszűrni több olyan tényezőt, amelyek speciálisan a háború utáni évtizedekre voltak jellemzőek s nagyban befolyásolták a migrációs mozgásokat (például a vendégmunkások toborzásának hatásait). Mégis felmerül a kérdés, hogy a potenciális migráció becslése mennyiben alapulhat ezen időszak tapasztalatain. Az is megkérdőjelezhető továbbá, hogy jogos-e feltételezni Németország döntő súlyának változatlanságát. Valószínű persze, hogy továbbra is a fő befogadó ország marad, de előfordulhat, hogy a kelet-európai bevándorlók a jövőben kevésbé koncentrálódnak egy EU-tagállamra. Mostani igen jelentős németországi jelenlétük – a földrajzi adottságokon és a hagyományosan szoros történelmi, kulturális kapcsolatokon túl – ugyanis részben azzal magyarázható, hogy a rendszerváltást követően a Kelet-Európából származó német nemzetiségűek ottani letelepedését kifejezetten ösztönözték a német hatóságok. Ez azonban már ma sem érvényesül. Úgy tűnik, a jövőben pedig legfeljebb gazdasági (munkaerő-keresleti) okok indokolhatják az egyes bevándorlói csoportokkal szembeni prioritások megállapítását (ilyen ma az informatikai szakemberek németországi munkavállalásának ösztönzése).

A háború utáni tapasztalatok pedig a migrációs hajlandóság miatt nem feltétlenül relevánsak, hiszen még ha sikerült is összefüggést találni a küldő és fogadó országok jövedelem-különbségei, azok változásai, valamint a vándorlások alakulása között, a tegnapi és a mai migrációs döntéseket eltérő mozgatórugók motiválhatják. A fenti modellszámítások szerzői maguk is elismerték, hogy e döntések nem prognosztizálhatóak olyan könnyen, mint a gazdasági változók. Egyéb becslések a migrációs hajlandóságra nagyobb hangsúlyt helyeztek.

A legtöbb más modellszámítás nem ennyire átfogó, különösen a néhány évvel ezelőttiek terjednek ki csupán néhány országra (amikor még határozottan csoportos bővítésről és különböző szakaszokról, első és második "körről" volt szó). A különböző nyugati becslések mellett egy-egy kelet-európai számítás is előfordul, de ez utóbbiak többnyire csupán egy ország migrációs potenciáljának előrejelzésére vállalkoznak⁷. Egy cseh prognózis például azt jósolja, hogy 2005 és 2010 között várhatóan 39 ezer ember fog Csehországból az Európai Unióba vándorolni. A kelet-európai országok közül érthető módon, a várható nagyságrend miatt, különös figyelem övezi Lengyelországot a migrációs potenciál szempontjából. Egy ismert lengyel előrejelzés (Orlowski és Zienkowski, 1999) két "forgatókönyvre" (szcená­rióra) vonatkozóan készített számításokat, s a 80-as években csatlakozott dél-európai országok (Spanyolország, Görögország, Portugália) 1983-1995 közötti migrációs tapasztalatait vette alapul. Az egyik "forgatókönyv" lassúbb növekedést (évi 4%-osat) és a lengyel valuta 3%-os reálfelértékelését feltételezi a csatlakozást követő 10-12 évben, a másik évi 7%-os GDP-növekedéssel és 5%-os reálfelértékeléssel számol. Az előbbi "forgatókönyv" szerint 770 ezer ember kivándorlása várható, míg az utóbbi szerint 380 ezeré. A szerzők Németországon és Ausztrián túl Svédországot tartják a lengyel migránsok legfontosabb fogadó országának: e három EU tagállam jelenti majd a potenciális lengyel vándorlók 45-60%-a számára a célországot.

Egy ismert német migrációs szakértő, Thomas Straubhaar és e sorok írója 7 kelet-európai országra (Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Románia és Bulgária) vonatkozó előrejelzést készített. Vizsgálódásunk során egy olyan módszert vettünk alapul, ami eredetileg kizárólag a jövedelemkülönbségek figyelembevételével jelezte előre a migrációs potenciált⁸. Három szimulációs modellt állítottunk össze: az első ugyan szintén csupán a jövedelemkülönbségekre koncentrált, a második és a harmadik azonban más tényezőket is elemzett, mivel meggyőződésünk szerint azok szintén lényegesek lehetnek. Így a második modell figyelembe vette a déli kibővülés migrációs tapasztalatait, a harmadik pedig a magyarországi munkaerő belső mobilitását vette alapul. Hasonlóan a lengyel és a legtöbb más becsléshez, modelljeinkben mi is alacsonyabb – 2%-os – illetve magasabb – 6%-os – évi GDP növekedési rátával számoltunk a 2002-ig terjedő és a 2002-2015 közötti időszakra egyaránt. Az első modellben érthető módon meglehetősen magas értékeket kaptunk: az alacsonyabb növekedési ráta mellett 2002 és 2006 között átlagosan 520 ezer ember vándorolhat ki a 7 országból, 51 ezer csupán Magyarországról. A magasabb növekedés esetében a megfelelő értékek a következők: 485 ezer, illetve 47 ezer. Ismét érdemes azonban e helyütt is hangsúlyozni, hogy ezen értékeket túlságosan magasaknak tartjuk, olyannyira, hogy nem is tekintjük becslésnek. (Célunk a kiszámításukkal csupán az volt, hogy a másik két modellünkhöz viszonyítási alapként szolgáljanak, illetve, hogy lássuk, milyen nagyok az eltérések, attól függően, hogy milyen változókat veszünk figyelembe.) Ezzel szemben a dél-európai országok tapasztalatait alapul véve⁹ a kapott eredmények már reálisabbaknak tűnnek, s a nagyságrendet tekintve nem térnek el jelentősen más (részben a fentiekben ismertetett) modellszámításoktól. A 2%-os növekedési ráta mellett a 7 országból évi 132 ezer ember kivándorlása várható, csak Magyarországról 13 ezer. Magasabb növekedés esetében az értékek természetesen csökkennek 123 ezerre, illetve 12 ezerre. A harmadik modell, amely a magyarországi belső munkaerő-mobilitást vette alapul, adja a legalacsonyabb értékeket, tekintettel arra, hogy az országon belüli mozgás meglehetősen csekély: a 90-es években minden egyes évben a munkaképes korú lakosságnak mintegy 2%-a változtatott lakóhelyet. (Forrás: Né­pességnyilvántartás, Budapest, 1999.) Az alacsony mobilitást jelzi közvetett módon az 1. sz. táblázat, amely azt mutatja, hogy a munkanélküliség országos csökkenése ellenére sem enyhültek a regionális különbségek e tekintetben. (Mivel feltételeztük, hogy a belső mobilitás tekintetében az egyes kelet-európai országok nem térnek el jelentősen egymástól, az egyszerűség kedvéért és az adatok elérhetősége¹⁰ miatt a többi ország migrációs potenciáljának kiszámításakor is a magyar munkaerő-mozgással számoltunk.) Ami a modell eredményeit illeti, a 7 országból történő átlagos évi kiáramlás mindössze 100 ezer fő alatti, Magyarországról pedig kevesebb, mint 10 ezer ember kivándorlása várható mindkét növekedési ráta mellett.

Az utolsó modellel kapcsolatban természetesen joggal merülhetnek fel kételyek, mindenekelőtt az, hogy a belső mobilitás nem feltétlenül vetíthető ki az országok közötti migrációra, hiszen például a jövedelemkülönbségek nem lehetnek akkora nagyságrendűek. Ezzel kapcsolatban elsősorban azt érdemes hangsúlyozni, hogy az alapul vett módszer a migrációs hajlandóságot az országok közötti jövedelemkülönbségek figyelembevételével számította ki, vagyis azokat jelen modell sem hagyta ki a számításból. Másrészt – mint ismeretes – Magyarországon a regionális eltérések az ország kis mérete ellenére igen jelentősek, s ez tükröződik a megyei GDP-értékek meghökkentően magas különbségeiben is¹¹. El kell ismerni ugyanakkor, hogy bizonyos, a migráció sajátosságaiból adódó problémák miatt (amelyeket a számításban nem lehetett figyelembe venni) a harmadik modell a potenciált valószínűleg alábecsüli. Az eredmények azonban annyit mindenesetre jeleznek, hogy a magyarországi belső mobilitás jelenleg annyira csekély, hogy a határmenti ingázók számában nem várható jelentős változás. (A korlátozottság mögött több komoly ok is meghúzódik, amelyeket szakértők is kimutattak. Lásd: Fazekas, 1993; Köllő, 1997; Kertesi, 1997).

Mint ahogy arról szó volt, a migrációs potenciált nagyban befolyásolja a küldő és fogadó országok munkaerő-piaci helyzete. Erről lesz szó röviden a következőkben.

2. A küldő és fogadó országok jelenlegi munkaerő-piaci helyzetének néhány főbb jellemzője

A munkaerőpiac értékeléséhez mindenekelőtt az aktív lakosság (a foglalkoztatottak és munkanélküliek) arányát érdemes szemügyre vennünk, ebből ugyanis következtetni lehet arra, hogy akár hosszabb távon hogyan alakult az egyes országokban a munkaerő-kereslet és -kínálat viszonya. A rendszerváltást megelőzően valamennyi volt szocialista országban magasabb volt az aktivitási ráta, mint a legtöbb EU-tagállamban. A munkanélküliség tömegessé válásakor azonban magáról a munkaerőpiacról is tömegek szorultak ki, s váltak inaktívakká (a korengedményes nyugdíjazások például feltétlenül ebbe az irányba hatottak).

Mint ahogy az alábbi (3. számú) táblázatból látható, a munkanélküliség továbbra is komoly probléma az Európai Unió tagállamaiban, hiszen a ráta átlagban 10%-os, és a legnagyobb befogadó államban, Németországban alig marad el az átlagostól. A csatlakozásra váró kelet-európai országok közül 1998-ban csupán Csehországban, Magyarországon és Szlovéniában alacsonyabb a munkanélküliség szintje az EU átlagánál. A kelet-európai migráció lehetőségei szempontjából ez a kiinduló helyzet nem kedvező, hiszen elvben azt jelenthetné, hogy a küldő országokban nagy a migrációs nyomás, míg a fogadó országokban a kereslet meglehetősen korlátozott. Valójában azonban mind a vándorlás általános nemzetközi tapasztalatai, mind pedig a kelet-európai potenciális vándorlók körében végzett felmérések azt mutatják, hogy a küldő ország magas munkanélkülisége nem feltétlenül növeli a potenciális migránsok számát (hiszen – mint a fent ismertetett felmérésekből is láttuk – elsősorban a jól képzett munkaerő foglalkozik a külföldi állásvállalás gondolatával). Az viszont bebizonyosodott, hogy a fogadó ország tartósan magas munkanélkülisége korlátozza a migrációt. (Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a fent említett legújabb, 10 kelet-európai országra kiterjedő ökonometriai számítás szerzői modelljüket eleve úgy határozták meg, hogy a vizsgált változók között a fogadó ország munkanélküliségi rátái nagyobb súllyal szerepeljenek, mint a küldő országokéi.)

Az Unióban munkát vállalni kívánó kelet-európaiak helyzetét ráadásul tovább nehezíti az a tény, hogy az Európai Unióban immár több évtizede tartósan magas a munkanélküliség. Igaz, a legutóbbi 1-2 évben mintha valamelyest csökkent volna a ráta. Áttörésre azonban e tekintetben aligha lehet számítani, még akkor sem, ha a munkanélküliség csökkentése egyre több figyelmet kap az Unió döntéshozó köreiben, s felmerült már a foglalkoztatáspolitika összehangolásának szükségessége is. Egyelőre úgy tűnik azonban, hogy továbbra is nemzeti hatáskör marad, tekintettel arra, hogy a munkaerőpiac alakulása még szoros integráció esetén is elsősorban nemzetgazdasági viszonyoktól függ, s az intézkedések összehangolása rendkívül bonyolult lenne.

Ami a migrációs szándékok és a munkaerő-kereslet összefüggéseit illeti, egyet lehet érteni Landesmann-nal (i.m.), aki feltételezi, hogy a fogadó ország munkahelyeinek kínálata, tehát az ottani álláslehetőségek közvetlenül befolyásolhatják már magát a migrációs hajlandóságot is. Érdemes tehát áttekinteni az adott országok foglalkoztatási szintjét, összehasonlítva a csatlakozni kívánó országok hasonló adataival.

A potenciális vándorlók számára akár még kedvező jel is lehetne az, hogy a férfiak foglalkoztatási szintje viszonylag magas. (Nagyobb, mint a legtöbb kelet-európai államban.) Látni kell azonban, hogy a foglalkoztatás nem önmagában, hanem inkább csak a volt szocialista országokkal való összehasonlításban tűnik magasnak. A kelet-európai alacsonyabb szint ugyanis a legtöbb országban a 90-es évek elejének példátlanul gyors és nagy foglalkoztatás-zuhanását tükrözi és azt, hogy egyes helyeken a már megindult növekedés ellenére a munkahelyek számát nem sikerült számottevően bővíteni. Magyarországon például – mint ismeretes – az utóbbi 3 évben a GDP egyértelműen nőtt, a foglalkoztatás azonban csak igen kis mértékben emelkedett, de a foglalkoztatási ráta továbbra is alacsony még a kelet-európai országok között is. Feltűnő, és a továbbra is meglévő munkaerő-piaci feszültségeket jelzi, hogy a férfiak foglalkoztatási szintje Bulgáriát leszámítva még a régióban is a legalacsonyabb, az Európai Unióban pedig nem találunk olyan országot, ahol ennyire alacsony lenne ez a ráta. A nők mérsékelt foglalkoztatása egyértelműen összefügg azzal, hogy sokan közülük kivonultak a munkaerő-piacról. Jól tükrözi ezt alacsony aktivitási rátájuk (lásd a 2. sz. táblázatot).

Összefoglalás, következtetések

Jelen cikk néhány újabb, a kelet-európai várható migrációra vonatkozó felmérést, számítást, majd a munkaerőpiac főbb jellemzőit tekintette át röviden, hogy azok alapján meg lehessen ítélni, vajon tömeges kelet-európai vándorlásra lehet-e számítani a csatlakozást követően.

Még a komolyabb nyugati elemzések is egyértelműen kimutatták, hogy a tagállamok egyes politikai körei által hangoztatott aggodalmak megalapozatlanok, nem várható tömeges kivándorlás Kelet-Európából. Az EU-átlaghoz viszonyított jövedelemkülönbség általában meglehetősen magas ugyan, de az eddigi empirikus felmérések és a konkrét tapasztalatok is arra utalnak, hogy a népesség migrációs hajlandósága nem túl jelentős. Kétségtelen ugyan, hogy a jövedelmek közötti differencia a vándorlás fontos mozgatórugója, de távolról sem az egyedüli. Feltételezni lehet ugyanis, hogy már a komolyabb szándékokat is erősen befolyásolja például a célországok fogadóképessége, munkaerőpiaci helyzete. Az utóbbi több mint két évtizedben az Unió országainak legtöbbjében állandósult a magas munkanélküliség, s bár jelenleg némi enyhülés tapasztalható e téren, lényeges javulás nem várható.

A kelet-európai vándorlás várható nagyságrendje kapcsán gyakran szó esik arról, hogy a fejletlenebb mediterrán országok csatlakozását követően is kiderült, a migrációs aggodalmak megalapozatlanok. Nyugati szakértők azonban hangsúlyozzák, hogy az Európai Unióban élő spanyolok, portugálok, görögök létszáma már elérte azt a szintet, amely a vándorlási tapasztalatok szerint a küldő és fogadó országok közötti jövedelemkülönbségeknek nagyjából megfelel. A kelet-európaiakkal viszont nem ez a helyzet. Ez az érvelés azonban ismét kizárólag a jövedelmi differenciákra helyezi a hangsúlyt, s figyelmen kívül hagyja például, hogy a jelenlegi létszámot kialakító mediterrán bevándorlás még a háború utáni igen kedvező konjunktúra idején kezdődött.

Irodalomjegyzék

Boeri, Tito és Brücker, Herbert (2000): The Impact of Eastern En­largement on Employment and Labour Markets in the EU Member States. European Integration Consortium: DIW, CEPR, FIEF, IAS, IGIER, Final Re­port (Az Európai Bizottság megbízásából készített kutatás), Berlin és Milánó

Fassmann, Heinz és Hintermann, Christiane (1997): Migrationspotential Ost­mitteleuropa. Struktur und Motivation potentieller Migranten aus Polen, der Slowakei, Tschechien und Ungarn, Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, ISR-Forschungsbericht No. 15.

Fazekas Károly (1993): A munkanélküliség regionális különbségeinek okairól. Megjelent: Közgazdasági Szemle, 40/7-8 p. 694-712

Fóti Klára (2000): Das Migrationspotential von Ungarn nach dem EU-Beitritt. Megjelent: Der Donauraum, 40. Jg. 1-2.

Landesmann, Michael (1999): Rohbericht der Studie "Intensification of East-West Relations in the Process of EU Enlargement: the Cases of Austria/Hungary, Austria/Czech Republic, Austria/Slovenia", Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche (WIIW), Wien, März.

MTA VKI (1998): Migrációs potenciál Kelet-Európában (összeáll. Fóti Klára). Megjelent: Kihívások, MTA VKI, Budapest

Kertesi Gábor (1997): A gazdasági ösztönzők hatása a népesség földrajzi mobilitására 1990 és 1994 között: Település- és körzetszintű elemzés. Megjelent: Esély, 2 p.3-32.

Köllő János (1997): A napi ingázás feltételei és a helyi munkanélküliség Magyarországon: Számítások és számpéldák. Megjelent: Esély, 2 p. 33-61

Orlowski és Zienkowski (1999): Potential size of migration from Poland after joining the EU The Vienna Institute Monthly Report, No. 2, Wiener Institut für Inter­natio­nale Wirtschaftsvergleiche (WIIW), Februar, S. 8-12.

Sík Endre (1998) "A migrációs potenciál a mai Magyarországon" Megjelent: Európai Tükör, április, Budapest

Straubhaar, Thomas és Fóti Klára (1999) Wirkliche und vermeintliche Probleme der EU-Osterweiterung auf dem Arbeitsmarkt – Das Beispiel Ungarns, mimeo, Hamburg – Budapest

Wallace, Claire (1999): A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban, kézirat, Insitut für Höhere Studien, Bécs

Jegyzetek

¹ Lásd: M. Landesmann, 1999. (A felmérés főbb adatait az ő beszámolója alapján ismertetem.)

² Claire Wallace részben ugyanezen felmérés egyik speciális aspektusát vizsgálja a folyóirat e számában található másik cikkben.

³ Igaz, ez a viszonylag magas arány összefügghet azzal, hogy a felmérésnek ez a része kifejezetten fiatal, 30 év alatti nőket érint, akik közül sokan még nem alapítottak családot. Ráadásul ez a felmérés nemcsak a migrációs szakirodalomban szokásos egy éven túli időszakra szóló vándorlásra kérdezett rá, hanem a rövidebb (néhány hónapos) külföldi tartózkodásra is.

⁴ A felmérés a felnőtt (16 éves és annál idősebb) lakosságra nézve reprezentatív mintán alapul. Részletesebb leírását lásd például: Életkörülmények Magyarországon, 1998 (UNDP Human Development Report for Hungary, Budapest, szerk.: Fóti Klára).

⁵ Idézi: Landesmann, 1999.

⁶ Ez a probléma például a 90-es évek vége felé (1996-97-ban) végzett becslésekkel. Az Eurostat (az Unió statisztikai hivatala) segítségével ugyanis az érintett országok módosították az addigi vásárlóerő paritáson számolt egy főre jutó bruttó hazai összterméküket. Ennek megfelelően közeledett az egy főre jutó GDP-jük az EU-átlaghoz, a korábbi adatokhoz képest sokszor jelentős mértékben. Ha az EU-átlagot 100-nak vesszük, a megfelelő értékek a következőképp alakultak: Lengyelország esetében 31-ről 39-re, Magyarországéban 36-ról 49-re, Csehországéban 57-ről 64-re, Szlovákiáéban 42-ről 46-ra, Szlovéniáéban pedig 57-ről 69-re (Landesmann, i.m.). Könnyen belátható, hogy a módosítások nagymértékben megváltoztathatják a migrációs potenciált, különösen, ha kizárólag a jövedelmi adatokat veszik figyelembe (mint ahogy azt sok becslés teszi).

⁷ E becslések főbb eredményeit ismerteti röviden Landesmann (i.m.).

⁸ Lásd: Fóti, 2000. , valamint Straubhaar, Fóti, 1999.

⁹ Landesmann óv e tapasztalatok direkt felhasználásától (részletesebben lásd: Landesmann, i.m. és Fóti, i.m.).

¹⁰ Magyarországon például GDP-adatok megyei (regionális) szinten is rendelkezésre állnak, ami nem mondható el minden érintett országról.

¹¹ Olyannyira, hogy azok megközelíthetik az országok közötti különbségeket is, különösen, ha a két szélsőséget, Budapest és Szabolcs megye eltéréseit vesszük alapul (mint ahogy ezt a modellszámítás tette).