A bombázások közepette lehetetlen teljes egészében felfognunk a NATO Jugoszlávia ellen intézett támadásának jelentőségét. Ez különösen igaz közülünk azokra, akik NATO-tagországokban élünk, hiszen számunkra a háború szintetikus tapasztalat csupán: a mindennapos, normális rutinunk részeként televízióban megjelenő képekből áll. Képekből, amelyek maguk is egyre növekvő mértékben válnak sablonossá, és így normálissá. Valójában az egész háború a napi rutin részévé vált: tegnap még Irak volt, néhány rövid hír Szudánról, meg valami egzotikus nevű emberről Afganisztánban, ma Koszovó, holnap Tajvan – mind távoli helyek, amelyek természetesen nagyon érdekelnek bennünket, de amelyekről keveset tudunk, és még kevesebbet kell tudnunk.

Majdnem biztos azonban, hogy a Jugoszlávia elleni NATO támadás egyik lényeges következménye az, hogy véget vetett Nyugat- és Kelet-Európa politikai tervének, az “Európa-projektnek”. Ez a politikai terv csak akkor lett volna sikeres, ha az EU-tagországok felkészültek volna adott szavuk betartására, és az európai politikai rendszert normákra, nem pedig a politikai erőviszonyokra alapozva építették volna újra, demokratizálódva és a kontinens keleti részét is felölelve. úgy néz ki, hogy ez a háború ennek az erőfeszítésnek a végét jelenti. Egy május 29-én Párizsban, a Marc Bloch Alapítványnál tartott értelmiségi találkozó – amely “Az érzelmek utáni politikai visszhang” nevet viselte – kezdett először komolyan foglalkozni a kérdéssel. Claude Lanzmann, a holocaust történéseit dokumentáló Shoah című film producere arról beszélt, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-támadás egy új Dreyfus-ügy volt. Ez alkalommal egy egész európai nemzetre, a szerbekre osztották Dreyfus szerepét. Francia értelmiségiek egy csoportja hamar ráébredt, hogy a Dreyfus elleni egész ügyet hazugságokra építették. Mostanra több milliónyian mindenhol Európában annak látják a szerb nemzetet, ami valójában: a nyugati hatalmak erődemonstrációi áldozatának, amely hatalmak hazugságokra alapozták ezt a háborút, megrendítve ezzel azt a normatív hátteret, amelyre az új Európát kellett volna felépíteni.

A nagyhatalmú országok büntetlenül megtehetik, hogy fikciókban és hazugságokban gyökerező háborút viseljenek. De az Európai Unióhoz, az Európa Tanácshoz, vagy az EBESZ-hez hasonló transznacionális, nemzetek feletti intézmények létrehozására irányuló törekvések valószínűleg nem lesznek fenntarthatók olyan erőpolitikával, amely láthatóan semmibe veszi azokat az alapelveket, amelyeken az ilyen szervezeteknek alapulniuk kellene.

Az Európa-projekt folytatása Európa politikai fejlődési formájaként csak akkor lehetséges, ha az alábbi két feltétel egyike teljesül: vagy hamar elfelejtődik a NATO-féle Dreyfus-ügy az újjáépített Nyugat-Balkánon bekövetkező béke és a gyors fellendülés következtében, vagy Európa politikai és értelmiségi erői mozgósíthatók, hogy egyértelműen és teljesen elutasítsák a Szerbia elleni, és a régió összes lakosa számára elviselhető jövő ellen irányuló agresszív háborút. A két feltétel egyike sem tűnik a közeli jövőben megvalósíthatónak. Ennek eredményeképpen az Európa-projekt valószínűleg az “Egységes Piac” tervévé válik, és működését az amerikai gyámság alatt álló valuta fogja megszabni. A fő nyugat-európai hatalmak számára a jövő tendenciái amerikai vezénylet alatti erőpolitikai manőverekben való részvételt tartogatnak, amelyek célpontjában a Kelet- és Dél-Kelet-Európában tornyosuló káosz áll majd.

A Jugoszlávia elleni NATO támadás az amerikai diplomácia eredménye volt, éppúgy, mint ahogy a háború maga is amerikai háború, amelyet az a tény legitimál, hogy NATO-fennhatóság alatt zajlik. 1998 folyamán a nyugat-európai hatalmak hosszú hónapokig próbáltak ellenállni egy NATO-háborúra irányuló amerikai nyomásnak. Az ellenállás részben azon a tényen alapult, hogy stratégiai érdekeik eltértek az amerikaiakétól. Az ellenállás formáját az jelentette, hogy a jugoszláviai konfliktust közvetítéssel és békés eszközökkel próbálták megoldani. 1999. január végén azonban az angol és a francia kormány felhagyott az ellenállással, és ezért a háború érdekében a Clinton-kabinet mögött sorakozott fel.

Ha meg akarjuk érteni a jelenlegi háborút, az amerikai célok sajátosságait kell megértenünk. A kérdéshez általánosan két oldalról lehet közelíteni.

Az egyik megközelítés szerint a Clinton-kormány háború melletti döntése a nyugat-balkáni eseményekre adott reakció volt. Céljaikat a koszovói albánok súlyos helyzete vezérelte. Az effajta érvelés ahhoz a következtetéshez vezet, hogy óriási ellentmondás volt az amerikai célok és az Egyesült államok által használt eszközök között, amely ellentmondás magyarázataként a háború mellett állást foglaló európai szakértők az amerikaiak feltételezett “ostobaságára” szoktak utalni. Megvizsgáljuk majd a háború elindításának körülményeit és diplomáciai hátterét, hogy ennek az “amerikai ostobaságnak” nevezett elméletnek az érvényességét kiderítsük. Ennek során bemutatjuk, hogy a háború felé közeledve, az Egyesült államok és a nyugat-európai országok Koszovó problémájához való hozzáállásukban nem kiegészítették egymást, hanem nyíltan ellentmondtak egymásnak. Az Egyesült államok tevékenysége hiúsította meg az európaiak erőfeszítéseit a közvetítésre és a konfliktus békés megoldására. 1999 januárjáig, a francia-brit fordulatig, a nyugat-európai lépések is folyamatosan akadályozták az Egyesült államok háborús törekvéseit. A háború támogatóinak, ha konzisztens álláspontot akarnak képviselni, foglalkozniuk kell a kétféle felfogás konfliktusával. állíthatják, hogy az európaiak megközelítésmódjukkal összejátszottak a szerb kormánnyal, vagy mondhatják, hogy az Egyesült államok taktikája volt felelős a koszovói albánok szörnyű szenvedéseiért a NATO-támadás előtt is, és különösen utána. De semmiképpen sem kerülhetik ki ezeket a kérdéseket.

A háború elindítására vonatkozó amerikai célok megértéséhez van azonban egy másik út is. Eszerint a Clinton-kormány háborús törekvéseit az Egyesült államok Európára és a nemzetközi szintérre vonatkozó stratégiai-politikai célkitűzései diktálták. így a Jugoszláviával Koszovó miatt kirobbantott háború egyszerűen eszköz volt az Egyesült államok geopolitikai stratégiájában: a koszovói albán politikai csoportok pedig egyszerű játékszerek. Ez a nézet természetesen nem fogadható el a NATO-országok médiaszakértői számára, de felettébb népszerű Európa és sok más ország külügyminisztériumaiban és állami döntéshozóinak körében. E megközelítésben a háború egy fontos tanulsággal szolgál: a vezető nyugat-európai hatalmak képtelenek kitartani közös politikai akaratuk mellett az Egyesült államok állandó nyomásával szemben. így annak ellenére, hogy a nyugat-európai kapitalista országoknak nagyon erős politikai és gazdasági érdekük fűződik ahhoz, hogy az amerikai manőverekkel szemben közös álláspontot képviseljenek az Európával kapcsolatos ügyekben, megosztásukhoz az Egyesült államok mindig ki tudja használni rivalizálásukat és gyengeségeiket. Ez a teória a jelenlegi háborút lényegében a nyugat-európai országok “ostobaságán” keresztül magyarázza. Nevezzük ezt az elméletet az “európai ostobaság” teóriájának. A későbbiekben ezt is vizsgálni fogjuk.

Természetesen az “ostobaság” elnevezés udvarias, semleges és a problémát könnyen megoldó kifejezés, jelentősebb etikai vonzatok nélkül. Talán szükséges hozzátenni, hogy e szót itt ironikus értelemben használjuk. A háború Európát sújtó morális és politikai következményeit végiggondolni is szörnyű. A tíz éve még a jobb jövőbe vetett reményeknek végük. Az európai történelem következő szakaszát az Egyesült államok teljes hegemóniára való törekvése fogja jellemezni Európában és máshol is. Amint az Egyesült államok a Nyugat-Balkánon befejezte a bombázást, kelet felé fogja fordítani tekintetét, a Kínával bekövetkező, valóban félelmetes összeütközésre. ázsia és Európa között fog mozogni, s az ezredforduló után megpróbálja saját képére átalakítani a világot. A NATO-háború melletti érvek valójában megegyeznek az Egyesült államok globális hegemóniája melletti érvekkel. Ezek kettős formában jelennek meg. Először is vannak olyanok, akik valóban elhiszik, hogy az amerikai hegemónia hatásaként kialakul egy globális emberi jogokon, globális jóléten és globális igazságosságon alapuló új világ. Másodszor, a pragmatisták azzal érvelnek, hogy nem úszhatunk az árral szemben, a vezető országgal kell tartanunk, hogy később saját biztonsági zónáján belülről bomlaszthassunk. A bomlasztás a hegemonista dominanciának a globális kormányzás intézményeivé való átalakításaként jelenne meg. Ezeket az érveket írásunk végén fogjuk megvizsgálni.

Az “amerikai ostobaság” elmélete

Az amerikaiak “ostobaságának” gondolata valójában az angoloktól származik. A második világháború utáni időszakban Anglia számára ez egy kétarcú gondolat volt. Egyik oldalról ez a brit felső osztályok körében (különösen a jobboldaliaknál) igen népszerű Amerika-ellenesség egyik variációja; a másik oldalon viszont reménységet kelt – talán okosabbak lehetünk az amerikaiaknál, és saját hasznunkra manipulálhatjuk őket. Az angol felső körök így törődtek bele abba, hogy Anglia folyamatos visszaesése során a sikeres amerikai kormányok állandóan irányítják őket – sokszor, mint például Szuez esetében, a világ lakosságának előnyére. A mostani háború lefolyása alatt az “amerikai ostobaság” gondolata európai eszmévé válik. A Jugoszlávia elleni NATO-légitámadás igazolására tett kísérletek ellentmondásainak leküzdésére használt fogalmi mechanizmusok abszolút középpontjaként funkcionál.

Az ellentmondások közös tőről fakadnak: abból, ha a NATO-támadás kiindulópontját a koszovói albánok nehéz helyzetére adott válaszként próbáljuk megmagyarázni. Az ellentmondások eltűnnek, ha a támadást úgy magyarázzuk, hogy az az európai NATO-tagországokat akarta bevonni a fennálló szerb állam elpusztításába. Az utóbbi magyarázat azonban sok olyan új kérdést vet fel ezzel a háborúval kapcsolatban, amelynek megválaszolását a NATO-kormányok eddig nagyon sikeresen igyekeztek elkerülni.

A koszovói albánok megsegítésére vagy a létező szerb állam elpusztítására való törekvés közötti különbségtevés talán apróságnak tűnik. A józan ész azt sugallja, hogy a két cél egyszerűen csupán egyazon érem két oldala: az egyik oldal támogatása a másikkal szemben egy helyi konfliktusban. De a Jugoszlávia elleni NATO-támadás sokkal több mindent foglalt magában, mint az egyik oldal támogatását. Együtt járt a NATO azon döntésével, hogy megszegi a világháború utáni nemzetközi rendszer normatív alapelveit: az állami szuverenitás elvét és egy másik állam elleni agresszió kizárását az ENSZ Biztonsági Tanácsától kapott felhatalmazás híján. Hogy megtegyék ezt a lépést, a NATO-hatalmak nem állíthatták egyszerűen csak azt, hogy ellenzik Jugoszlávia belpolitikáját. Azt kellett állítaniuk, hogy e drasztikus lépések a koszovói albánokat voltak hivatottak megmenteni a népirtás katasztrófájától. Még tovább menve, azt kellett állítaniuk, hogy kizárólag egy Szerbia elleni katonai agresszió képes megelőzni a katasztrófát, mert már az összes többi módszert kipróbálták és azok kudarcot vallottak.

A NATO pozíciójának valamennyi ellentmondása ebből a helyzetből adódik. Ugyanis a NATO-háború elindítása előtti tizennégy hónap alatt a nyugat-európai és az orosz kormányok állandó konfliktusban álltak az Egyesült államokkal Koszovó miatt. Az Egyesült államok szisztematikusan szabotálni próbálta a jugoszláviai konfliktus békés rendezését, és a koszovói albánok lemészárlását az provokálta ki, ahogyan a Clinton-kabinet elindította a háborút.

Az európai változat szerint a “nemzetközi közösség” tizennégy hónapon keresztül minden lehetséges módon megpróbálta a konfliktust békés úton megoldani. A jugoszláv hatóságok hiúsítottak meg minden erőfeszítést. Tehát nem maradt más választási lehetőség, mint az amerikai légierőhöz fordulni. Az amerikai változat állítása szerint az Egyesült államok tizennégy hónapon keresztül azon igyekezett, hogy jóváhagyást nyerjen egy Jugoszlávia elleni háborúhoz, de ennek az európaiak és az oroszok útját állták. Végül az Egyesült államoknak sikerült az oroszokat lesöpörni a színről (az ENSZ-szel együtt), és a nyugat-európaiakat beugratni egy háborúba, amelyet addig elleneztek.

A két változat nem tűnik összeegyeztethetetlennek, de egyetlen pillantás a tizennégy hónap történéseire megvilágítja, hogy azok voltak. Az európai-orosz erőfeszítések kudarca egy tárgyalásos megoldás elérésére ugyanis közvetlenül az amerikai külügyminisztérium lépéseinek következménye volt. Csak egy rövid pillanatra, a koszovói válság jelenlegi szakaszának legelején tűnt úgy, hogy az amerikaiak azonos véleményen vannak az európaiakkal, amikor az UCK-t terrorista csoportnak tekintették. Ha a háború valódi kiindulópontjait keressük, meg kell vizsgálnunk ezeket a történéseket.

1. Az Egyesült államok bátorította is a szerb kormányt, hogy indítson ellentámadást, és háborút is akart indítani a szerb kormány ellen az ellentámadás miatt.

1998. március elejétől kezdve Albright háborút akart Szerbia ellen, azon az alapon, hogy a szerb kormány népirtó. 1998. március 7-én, éppen a szerb biztonsági erők Koszovó benitsai területén végrehajtott hadművelete után, arra válaszként, ezt nyilatkozta: “Nem fogunk félreállni és figyelni, hogy a szerb hatóságok azt tegyék Koszovóban, amit most már nem tehetnek Boszniában”. Két nappal később az Egyesült államok számára tartotta fenn a jogot, hogy egyoldalú lépéseket tegyen a szerb kormány ellen, mondván: “Tudjuk, amit tudnunk kell, hogy elhiggyük, újból etnikai tisztogatással van dolgunk”. Ez maradt az amerikai irányvonal végig az első UCK elleni benitsai szerb támadástól kezdve. Albright háborút követelt Szerbia ellen. De fondorlatos módon a jelzés, amelyre a szerb kormány megindította ellentámadását Benitsában, szintén Albright külügyminisztériumából érkezett. A jelet az Egyesült államoknak a térségébe küldött eseti meghatalmazottja, Gelbard nagykövet adta meg. A BBC belgrádi tudósítójának jelentése szerint Gelbard azért repült Belgrádba, hogy az UCK-t terrorista csoportnak bélyegezze. “Én felismerem a terroristákat, és ezek az emberek terroristák” – mondta. Abban az időben azt hitték, az UCK csak pár száz fegyveresből áll. Gelbard szavait úgy értelmezték a jugoszláv fővárosban, hogy zöld utat adott a biztonsági erőknek egy, az UCK elleni hadműveletre, és a speciális rendőrség márciusban két rajtaütést hajtott végre a benitsai területen.

Tehát a Clinton-kormányzat ösztönözte a szerb ellentámadást, hogy a koszovói albánokat egy NATO-támadás keretében szabadíthassák fel. A másik oldalon viszont az európaiak az UCK elleni szerb ellentámadás eredményeként olyan nemzetközi közvetítők által létrehozott, kompromisszumos békét szerettek volna látni, amely Koszovónak autonómiát biztosít Szerbián belül.

2. A “nemzetközi közösség” tizennégy hónapig próbált közvetíteni egy békés megállapodás érdekében, de a Clinton-kormányzat nem ezt tette.

1998 folyamán az ENSZ (1199. sz. határozatával), a nyugat-európai hatalmak és az oroszok tűzszünetre és egy tárgyalásos megállapodás létrehozására törekedtek Koszovóban, amely autonómiát biztosít az albánok számára Szerbiában. A szerb kormány 1998 márciusától kezdve támogatta ezt, és az elképzelés – átmeneti megoldásként – élvezte a Rugova-féle árnyékkormány támogatását is Pristinában. Csak két főszereplő ellenezte: Madeleine Albright és az UCK. Albright és az egész Clinton-kormányzat erős politikai támogatást nyújtott az UCK-nak, aláásva ezzel a Közvetítő Csoport többi tagjának és az ENSZ 1199. számú határozatának álláspontját.

Az UCK támogatása nem jelentette egyben céljainak támogatását: a Clinton-kabinet mindig ellenezte mind az UCK, mind a Rugova-féle vezetés céljait, amelyek függetlenséget követeltek Koszovónak. Támogatta azonban az UCK eszközeit – a gerilla-hadviselést a szerb állam ellen – azzal, hogy ismételt és nyomatékosított követelésekkel állította szembe a szerb kormányt, erősítve és bátorítva ezzel az UCK háborúját.

Az UCK amerikai támogatottsága 1998 júniusára vált egyértelművé, amikorra a NATO-ban elkészült a Jugoszlávia elleni katonai támadás tervezete. Abban a hónapban Mike McCurry, a Fehér Ház szóvivője követelte, hogy Szerbia “azonnal vonja vissza a civileket elnyomás alatt tartó biztonsági egységeit, amelyek nem kapcsolódnak a terrorista cselekmények megállításához”. Ezzel párhuzamosan Kenneth Bacon, a Pentagon szóvivője kijelentette: “Nem gondoljuk, hogy bármilyen kapcsolat lenne egyrészről a jugoszláv erők azonnali visszavonása, másrészről a terrorista cselekmények megállítása között. A katonai erőket teljes mértékben ki kell vonni, hogy a tárgyalások megkezdődhessenek.” Más szavakkal Washington ragaszkodott ahhoz, hogy bármiféle tűzszünet vagy békés rendezésre vonatkozó tárgyalás előtt a szerb hatóságok az összes csapatukat vonják ki Koszovóból, átengedve ezzel a területet az UCK katonai erőinek, annak ellenére, hogy a városi koszovói albán népesség sokkal inkább Rugova pártján állt, mint az UCK-én. Gary Dempsey magyarázata szerint, az Egyesült államok azt követelte, hogy a szerb kormány “ténylegesen adja át egyik területét egy lázadó csoportnak… ez sok albán nemzetiségűt arra a következtetésre vezetett, hogy a Clinton-kormányzat – ellenkező irányú hivatalos nyilatkozatai ellenére – pártfogolja függetlenségi törekvéseiket… Bár az amerikai álláspont hivatalosan ellenzi Koszovó függetlenségét, Washington nem engedné, hogy Belgrád azt erőszakkal megakadályozza.”

így a légiháború támogatói választhatnak a téma értelmezései közül. Az egyik interpretáció: az Egyesült államoknak volt igaza, hogy pártfogolta az UCK-t, és egy NATO-támadás előkészítéséhez kiélezte a belső konfliktust. Ebben az esetben az európaiak és az oroszok feltehetően a diktatórikus és népirtó Milosevics-rezsim titkos segítői. Alternatívaként érvelhetnek úgy, hogy az európai-orosz-ENSZ-csoportnak volt igaza, amikor tűzszünetet és belső, tárgyalásos megoldást keresett, és az Egyesült államok hibázott, amikor megpróbálta ezt szabotálni. De a légiháború támogatói nem vallhatják magukénak mindkét változatot.

3. Az október 13-i tűzszünet szabotálása.

Október 13-án Richard Holbrooke, Albright riválisa a Clinton-kormányzatban, kieszközölt egy tűzszüneti megállapodást Miloseviccsel, a jugoszláv elnökkel. A tűzszünet betartásának ellenőrzését EBESZ-megfigyelők végezték volna Koszovóban. Milosevics azzal a feltétellel egyezett bele, ha az amerikai hatóságok biztosítják, hogy az UCK betartja az egyezményt.

De a Clinton-kormányzat szabotálta az egész műveletet. Az EBESZ-megfigyelők a megegyezés után egy egész hónapig be sem léptek Koszovóba. Ez alatt az idő alatt az UCK nem tartotta tiszteletben a tűzszünetet, folytatta tevékenységét, és kiterjesztette hatáskörét Koszovóban. A késlekedés közben a Clinton-kormányzat átvette az irányítást az EBESZ-ben. William Walkert, a nicaraguai Contra-művelet és az el salvadori vérfürdő főszervezőjét helyezték az EBESZ megfigyelő csapatainak élére. Mintegy kétezer megfigyelőt – akik Boszniában várták, hogy Koszovóba küldjék őket – tartóztattak fel az amerikaiak, és a megfigyelő hadtesthez volt amerikai katonai személyzetet irányítottak. ők november közepétől kezdve megvizsgáltak minden hidat, útkereszteződést, hivatali épületet, a biztonsági erők szálláshelyeit és barakkjait – mindent, ami lényeges lehet egy jövőbeli NATO-UCK közös offenzívához.

Ugyanebben az időszakban az európai-orosz-EBESZ-vonal folytatta próbálkozásait egy belső megoldás létrehozására, és az UCK-t hibáztatta a kudarcért. így például 1998. december 8-án az általános ügyek Tanácsában (General Affairs Council) Cook és a többi EU-külügyminiszter felmérte a koszovói helyzetet. Az Agency Europe Bulletin-ben a következő napon megjelent összefoglaló a találkozóról megállapítja: “A Nyugat-Balkánon kialakult helyzetről szóló vita végén a GAC főként aggodalmát fejezte ki a mostani »fokozódó aktivitás« miatt Koszovóban, hozzátéve, hogy »az UCK megnövekedett aktivitása ösztönözte a szerb biztonsági erők fokozott jelenlétét a térségben«”. Tehát az EU az UCK-ban látta a visszahúzó erőt, amely útját állta a tűzszünetnek és egy kompromisszumos megoldás lehetőségének. Egyszerűen más álláspontot képviseltek, mint Albright. És egész januárban igazuk is volt.

4. A rambouillet-i tárgyalások ultimátummá változtatása és a Rugova-vezetés leváltása.

A kétféle változat folytatódott a rambouillet-i folyamatban is. Az ötlet, hogy hozzák össze a két felet egy nemzetközi védnökség alatt zajló közvetlen tárgyaláshoz, a francia kormánytól származott. A Clinton-kormány ellenezte az ötletet, a bombázás felé tartó direkt lépéseket inkább előnyben részesítette volna. De ez alkalommal a franciák javára döntötték el a nézeteltéréseket, így a franciáké lett a forma, míg az amerikaiaké a tartalom. Ez volt a fordulópont. Az összekötő csoport egyik találkozóján, 1999. január 29-én Londonban a franciák és az angolok átálltak az amerikai oldalra, pontosan egy héttel a rambouillet-i “tárgyalások” február 6-i kezdete előtt. Ettől a pillanattól kezdve a Jugoszlávia elleni NATO-támadás tulajdonképpen bizonyos volt. Látni fogjuk, hogy miért, ha megértjük, a rambouillet-i “tárgyalások” egyáltalán nem tárgyalások voltak: ultimátumot jelentettek a szerb kormánynak, amelyet úgy fogalmaztak meg, hogy biztos legyen a visszautasítás.

A szerb kormány közvetlen tárgyalásokat szeretett volna a koszovói megbízottakkal Rambouillet-ban. Ez elől az amerikaiak teljesen elzárkóztak, feltehetőleg angol és francia támogatottsággal, hiszen formálisan nekik kellett volna irányítaniuk a folyamatot. Nagyjából az is világos, hogy néhány koszovói oldalon állónak is érdekében állt volna a szerb hatóságokkal tárgyalni. Mi másért döntött volna a Clinton-kormány éppen akkor és ott, Rambouillet-ban, a megválasztott Rugova-kormány megdöntése mellett, hogy egy UCK vezette kormánnyal váltsa fel azt?

A szerbektől ekkor azt kérték, hogy változtatás nélkül fogadják el az “egyezményt”, ha nem akarnak egy Jugoszlávia elleni NATO-támadással szembe nézni. Ha a szerb kormány aláírta volna is az “egyezményt”, az a nemzetközi jogrend szerint nem lett volna érvényes, hiszen az olyan szerződések, amelyeket fenyegetés hatására írnak alá, nem lépnek érvénybe. De a szerb hatóságok – valószínűleg joggal – nem bíztak saját érdekérvényesítő képességükben a nemzetközi jog területén, ezért megtagadták a dokumentum aláírását.

A legtöbben azt feltételezik, hogy a szerb kormány azért utasította vissza az “egyezmény” aláírását, mert az Koszovó függetlenségéhez vezetett volna. Az “egyezményben” egy de facto NATO-protektorátus szerepelt, amely egyébként nem egy demokratikus szerv. A végrehajtó erők parancsnoka utasíthatta volna a koszovói kormányt politikájának bármely olyan részletét illetően, amely szerinte releváns a NATO (értsd: Egyesült államok) érdekei szempontjából.

De úgy látszik, a szerb kormány számára az igazán kényes kérdést az a fenyegetettség jelentette, amit az “egyezmény” Jugoszlávia többi részére jelentett. A NATO felügyelőinek teljhatalma lett volna Koszovóban, tetszés szerint helyezhettek volna oda bármiféle katonai egységet: “A NATO létrehoz és elhelyez egy alakulatot (a továbbiakban KFOR), amely állhat NATO- és nem NATO-tagországok szárazföldi, légi és tengeri egységeiből, amelyek a NATO irányítási rendszerén keresztül az Észak-Atlanti Tanács hatáskörében, annak irányítása és politikai ellenőrzése alatt működnek. A felek megállapodnak abban, hogy segítik az alakulat létrehozását és működését.” Vagyis, ha az Egyesült államok Koszovót kívánta volna bázisnak használni Jugoszlávia többi részének lerohanásához és elfoglalásához, akkor megtehette volna.

Ez már önmagában elég fenyegetést jelentett. De az úgynevezett “B függelék”, amellyel már Rambouillet-ban egészítették ki a dokumentumot, és amelyet egészen addig titokban tartottak, amíg ki nem szivárgott, és végül meg nem jelent a francia sajtóban, azt követelte, hogy a NATO-erők egész Jugoszlávia területén mozoghassanak. így: “a NATO személyzete, minden vízi, légi és szárazföldi járművével és eszközével együtt szabad és zavartalan átjárási jogot és korlátlan hozzáférést élvez a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság egész területén, ideértve a hozzá tartozó légteret és felségvizeket. Ez a jog magában foglalja a csapatmozgás, táborverés, elszállásolás jogát, valamint bármely kiképzéshez, ellátáshoz vagy a műveletekhez szükséges terület vagy berendezés használatához való jogot” (de nem korlátozódik ezekre). A NATO ezen kívül tetszés szerint megváltoztathatta volna a jugoszláv infrastruktúrát: “A NATO szükség szerint javításokat vagy változtatásokat végezhet a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban meglévő infrastrukturális eszközökön, mint például az utak, hidak, alagutak, épületek és kommunális létesítmények”. Tehát megvizsgálhattak volna minden jugoszláv infrastrukturális berendezést abból a szempontból, hogy esetleg később (a támadás során) el kellene őket pusztítani. És a jugoszláv hatóságoknak “a közlétesítményeket a NATO kérésére annak ingyenesen rendelkezésére kell bocsátaniuk”. A jugoszláv hatóságoknak továbbá egyszerű kérésre biztosítaniuk kell minden telekommunikációs eszközt, beleértve a műsorközvetítést is, amelyet a NATO működéséhez szükségesnek ítél. Beletartozik ebbe minden olyan eszköz és szolgáltatás használatának joga, amelyre szükség van a teljes kommunikációs képesség biztosításához – ingyenesen. “A NATO engedélyt kap a repülőterek, utak, vasúthálózatok és kikötők használatára a használathoz kapcsolódó díjak, jutalékok, vámok, illetékek megfizetése nélkül.” A jugoszláv hatóságoknak mindezt nem egyszerűen tolerálniuk kell, hanem elősegíteniük: “A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság hatóságai elsőbbségi alapon, minden megfelelő eszközzel elősegítik a személyzet, a vízi, légi és szárazföldi járművek, eszközök, vagy készletek mozgását a légtérben, kikötőkben, repülőtereken vagy utakon. A NATO-nak nem lehet díjat felszámolni a használatért, akár jármű fel-, illetve leszállásáért, akár kormányzati tulajdonú, akár bérelt járműről van szó. Hasonlóképpen semmiféle vámot, díjat, illetéket vagy jutalékot nem lehet felszámolni a NATO kormányzati tulajdonú vagy bérelt hajóinak a kikötők egyszerű használatáért.”

A NATO ez irányú tevékenységeiben egész Jugoszlávia területén teljes mértékben a törvény fellett állt volna: “A NATO mentesül mindenféle jogi eljárástól, legyen az polgári, adminisztratív vagy büntetőjogi”. És ismételten: “A NATO személyzete minden időben és minden körülmények között mentességet élvez a felek bíráskodásával szemben, bármilyen polgári, adminisztratív, büntetőjogi vagy fegyelmi vád tekintetében, amelyet ellenük a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területén felhoznak.” És még egyszer: “A NATO és annak személyzete mentesül bármilyen, a működéséhez kapcsolódó tevékenységéből adódó kereset alól.”

A fenyegetést, hogy Koszovóból kiindulva megdöntik a teljes szerb és jugoszláv rezsimet, alátámasztotta a tény, hogy a NATO magának követelte a jogot a Koszovón belüli társadalom- és gazdaságpolitika alapjainak meghatározásához, azzal együtt, hogy a jugoszláv és a koszovói kormányok tökéletesen az amerikai politika utasításai szerint működnek. Vagyis: “Koszovó gazdasága a szabad piac elveinek megfelelően fog működni.” És: “Semmi nem akadályozhatja Koszovóban a munkaerő, a javak, szolgáltatások, valamint a tőke szabad ki- és beáramlását.” És ismét: “A szövetségi és más hatóságok felelősségi és hatáskörükön belül biztosítják a munkaerő, a javak, szolgáltatások, valamint a tőke szabad áramlását Koszovóban, beleértve a nemzetközi erőforrásokat is. Az IMF és a Világbank előírásaihoz teljes mértékben alkalmazkodni kell.” Vagyis: “A humanitárius segélyek kivételével a nemzetközi segélyek felhasználásának tökéletesen meg kell felelniük az adományozók által előre meghatározott feltételeknek és Koszovó befogadóképességének.” A jugoszláv kormánynak abba is bele kellett volna egyeznie, hogy gazdasági eszközeit külföldi érdekeknek engedje át. Ugyanis: “Ha a nemzetközi adományozó vagy hitelező kifejezetten azt kéri, az újjáépítésre vonatkozó nemzetközi szerződéseket a jugoszláv hatóságoknak jóvá kell hagyniuk.”

Ezek az állítások egyértelművé tették, hogy a NATO le akarta rombolni a szerb gazdaság létező szerkezetét. Az ultimátum azt is megmutatta, hogy a NATO eltökélte, háborút indít a szerb média ellen. “Szabad médiát” követelt, “amely valóban elérhető a bejegyzett politikai pártok és jelöltjeik, valamint a választók számára egész Koszovóban”. Valamint kijelentette: “Az IM saját televíziós és rádiós műsorszórási frekvenciával fog rendelkezni Koszovóban. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ehhez minden eszközt rendelkezésére bocsát…”

Rambouillet tehát háborús ultimátum volt Szerbia ellen, és az ultimátum feltételei elárulták, ha a szerb kormány elfogadta volna a rambouillet-i egyezményt, minden valószínűség szerint a NATO-erők megsemmisítő támadásával kellett volna szembenéznie a jövőben, de már jugoszláv területeken.

5. A háború kezdete és az “ostobaság” iránti igény.

Rambouillet “kudarca” után a Clinton-kormány nyíltan felvállalta a háború előkészítését. Ez az a pont, ahol a NATO légiháborúját támogató elemzőknek összeegyeztethetetlen ellentmondásokkal kell szembenézniük. Ugyanis az a mód, ahogyan a háborút elindították, valljuk be, teljességgel megmagyarázhatatlan.

A bombázás március 24-én kezdődött. De Clinton elnök március 19-én jelentette be, hogy a bombázás elkezdődik, és most már semmi sem állíthatja meg. Az amerikai kormányzat ezzel adott öt napot a szerb kormánynak, mialatt azt csinált Koszovóban, amit csak akart. És amikor a bombázás elindult, akkor is úgy volt megszervezve, hogy a szerb hatóságoknak még több mint egy hétig szabad kezük volt Koszovóban. A légiháború első fázisa egy egész héten keresztül nagyrészt a koszovói hadszíntéren kívüli célpontokra irányult.

Ezen kívül a támadás katonai oldalát egy, a NATO agresszióra vonatkozó, teljességgel ellentmondásos magyarázat-rendszerrel kombinálták. Egyrészt a támadást azzal igazolták, hogy megpróbálta megmenteni a koszovói albánokat a Milosevics-rezsim népirtó fenyegetésétől. A másik oldalról viszont a támadást egyidejűleg azon az alapon is igazolták, hogy bár a Milosevics-rezsimnek nem voltak népirtó szándékai, de a bombázást Rambouillet igazolásaként akarták felhasználni a szerb nép számára.

Ezeket az ellentmondásokat nem magyarázhatja meg a Clinton-kormány sietsége, improvizációja vagy zavarodottsága. Tudjuk, hogy az Egyesült államok Nemzetbiztonsági Tanácsában és Külügyminisztériumában már tizennégy hónappal a kezdete előtt megtervezték a háború minden részletét. A Washington Post-ból azt is tudjuk, hogy az amerikai kormány szakértői azzal töltötték ezt a tizennégy hónapot, hogy nap nap után átvették egy ilyen háború lefolyásának minden variációját, a jugoszláv kormány légitámadásra adott válaszának minden lehetséges változatát. Tudjuk, hogy tisztában voltak annak lehetőségével, hogy tömegek fognak elmenekülni Koszovóból. A Pentagon hosszú légiháborút jósolt: az elképzelés, miszerint Milosevics maga akarta a bombázást, csak egy Wesley Clark tábornok által elejtett politikai bombaszt volt – képtelenség. De akkor miért tervezték a háború kezdetét ilyen különös módon?

Egyetlen elfogadható magyarázat létezik: a Clinton-kormány lehetőséget adott a szerb hatóságoknak, hogy utólag legitimálják a NATO-támadást. Az Egyesült államok abban reménykedett, hogy a bombázás megkezdése előtti öt nap és a háború első hete lehetőséget ad majd a különböző szerb erőknek olyan atrocitások elkövetésére, amelyek felhasználhatók lesznek a légiháború legitimálásához.

Ez racionális kalkuláció volt az amerikai tervezők részéről. Tudták, hogy Szerbiában, a Milosevics-féle Szocialista Párt ugyan nem, de legfőbb politikai ellenfelei – a Seselj-féle Radikális Párt, valamint különböző szerb fasiszta csoportok – támogatták a koszovói etnikai tisztogatás ötletét. Azt is tudták, hogy a jugoszláv katonai erők el fogják foglalni az EBESZ által elhagyott koszovói pozíciókat, megtisztítva a stratégiai falvakat, üldözve az UCK-t támogatókat. Azt is előre jelezték, hogy menekültek áradata fog megindulni a határokon keresztül Macedóniába és Albániába.

És az amerikai tervezők várakozásai beigazolódtak. A háború kezdete után valóban tomboltak három napig Pristinában szélsőséges szerb csoportok. A menekültáradat valóban elkezdett átáramlani a határokon. És a beszámolók új képei valóban átlendítették az európai közvéleményt a háború támogatói közé. Ami a szerb kormány népirtó tömegmészárlását illeti, ez nem következett be: a Clinton-kormány úgy szervezte meg a háború kezdetét, hogy az szinte felkérje a szerb hatóságokat egy népirtás elindítására, de a Milosevics-kormány visszautasította a felkérést.

Egyszerűen lehetetlen amellett érvelni, hogy az amerikai katonai hadjárat a koszovói albánok elleni brutalitást szándékozott megállítani. Sokkal egyszerűbb lenne azt bemutatni, hogy ez az alaposan megtervezett és előkészített háború úgy volt kitalálva, hogy minőségileg magasabb szintre emelje az ilyen brutalitások elkövetésének valószínűségét. A háború elindításának módját úgy tervezték meg, hogy súlyosbítsa a koszovói albánok szenvedéseit, hogy az igazolja a szerb állam bizonytalan időtartamú amerikai bombázását. A módszer bevált. De ezt a sikert nem lehet elismerni. Sőt, el kell leplezni a Clinton-kormány “ostobaságának” gondolatával.

A NATO európai szakértői ezt a “ostobaságot” még több feltételezett amerikai “ostobasággal” tudják kiegészíteni. Hogy a koszovói albánokat légiháborúval próbálták megmenteni, szárazföldi támadás helyett. Hogy annyi albán és szerb civilt gyilkoltak meg. Hogy nem ismerték el azonnal ezeket a haláleseteket, amikor azok bekövetkeztek.

És akkor még ott váborind között a leglenyűgözőbb “ostobaság”: a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása. Ez a bizonyos “ostobaság” biztosan sorsdöntő pillanat lehetett az európai hatalmak számára, a koncentrált és elmélyült gondolkodás pillanata, egy nagyon egyszerű okból kifolyólag: “ostobaság” ide vagy oda, a nyugat-európai kormányok tudták, hogy ez nem tévedés volt. Tudták, hogy a háború kitörése előtt az amerikai katonai attasék többször vacsoráztak már Belgrádban a kínai nagykövetség épületében. Nagyon jól tudták, milyen feltűnő az épület, és az amerikai felderítő szolgálat mennyire szakértője a célzásnak. Tudták, hogy a követséget egy speciális küldetés keretében találták el, egy, az Egyesült államokból érkezett repülőgépről. És észrevették Clinton közömbös reakcióját: elmaradt a sajtótájékoztató a formális nyilvános bocsánatkéréssel. Csak egy mellékes megjegyzést helyezett el egy szerencsétlen tévedésről egy valami másról szóló beszéd közben. Azt is tudták, hogy az Egyesült államok összes jelenlegi külpolitikai kérdése közül messze Kína kérdése a legfontosabb.

A nyugat-európai országok a bombázás óta még többet megtanultak arról, miféle “ostobaság” volt a kínai követség bombázása. Heteken át tartó német-orosz diplomáciai tárgyalássorozatot döntött romba, amely tárgyalássorozat éppen a követség bombatalálata előtt vezetett a G8-egyezmény elfogadásához. A G8-egyezmény azzal fenyegette az Egyesült államokat, hogy aláássa az általuk a háború befejezéséhez felállított öt feltételt, és hogy visszaállítja az ENSZ központi felügyeletét a NATO felett. A követség lebombázása mindezeket megszüntette. Sőt, tökéletesen lehetetlenné tette Schröder tervezett kínai látogatását: a nyugat-európai próbálkozások, hogy a Clinton-kormányhoz képest kevésbé kemény álláspontot képviselve megállapodjanak, holtpontra jutottak, és a nyugat-európaiakat a Kínával való majdani összeütközéshez felsorakoztatták Washington politikája mögé.

A nyugat-európaiak számára mindez biztosan az “ostobaság” magas fokának tűnik. De Nyugat-Európa kancelláriáiban lassan kezd leesni a tantusz. Ráébredtek, hogy még ha rengeteg “ostobaság” volt is a NATO Jugoszlávia elleni háborújában, az igazi “ostobaság” forrása talán mégsem Washington. A forrás talán egészen máshol található, nevezetesen éppen a nyugat-európai kormányhivatalnokoknál. Hogy lássuk, miért, egy homlokegyenest más megközelítésben kell a Jugoszlávia elleni NATO-támadás eredetét vizsgálnunk.

Az “európai ostobaság” elmélete

A Jugoszlávia elleni NATO-háború eredetének alternatív megközelítésmódja abból a tényből indul ki, hogy a háború nem a Balkánon történt helyi eseményekre adott nagyhatalmi reakciók következménye volt. Épp ellenkezőleg, azzal az előfeltételezéssel él, hogy a Clinton-kormány a Jugoszlávia elleni háborút a Balkánon kívüli politikai célkitűzései elérésének eszközéül akarta felhasználni. A szerb állam és a koszovói albánok konfliktusát a Balkánon kívüli, a nemzetközi színtérre vonatkozó amerikai stratégiai célok elérésére használták ki.

Ez az elképzelés az amerikai “ostobaság” elméletének védelmezői által használt gondolkodásmódot a feje tetejére állítja. így például ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok kész volt felrúgni a nemzetközi rendszer normáit a koszovói albánok érdekében, pontosan az ellenkezőjét feltételezzük: az Egyesült államok a nemzetek szuverenitásának és az ENSZ Biztonsági Tanácsa vezető szerepének elvét akarta felrúgni, és ehhez eszközül használta a koszovói válságot. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok készen állt a koszovói albánok kedvéért kizárni Oroszországot az európai politikai színtérről, azt feltételezzük, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-támadás csak eszköz volt Oroszország kirekesztésének állandósításához. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok kész volt a koszovói albánok kedvéért feladni közeledési politikáját Kínával szemben, azt feltételezzük, hogy a Clinton-kormány arra használta fel a Jugoszlávia elleni háborút, hogy új fejezetet nyithasson Kínával kapcsolatos politikájában. És végül, de nem utolsó sorban, ahelyett, hogy azt gondolnánk, hogy az Egyesült államok azért rendelte saját katonai és politikai irányítása alá a nyugat-európai országokat, hogy megújulást hozhasson a Nyugat-Balkánra, azt gondoljuk: arra használt fel néhány ötletes megoldást – különösen Chirac és Jospin urak dilettáns önteltségét -, hogy belerángassa a nyugat-európai országokat egy olyan balkáni háborúba, amely megszilárdítja az Egyesült államok hegemóniáját felettük, az EU és az euró felett.

Ez az a pont, ahol az európai “ostobaság” belép az elméletbe. A főbb nyugat-európai országoknak (Németországnak és Franciaországnak) stratégai érdeke a Balkánon, hogy a térségben stabil államok maradjanak fenn, és legyenek elég erősek ahhoz, hogy megtartsák elszegényedett népességüket. A nyugat-európai katonai beavatkozás a Balkánon alapvetően arra irányult, hogy egyes államok összeomlása után megakadályozza a tömeges Nyugatra vándorlást. Jugoszláviában az angol-francia katonai beavatkozás az UNPROFOR erőin keresztül lényegében erről szólt: nyújtsunk “humanitárius segélyeket” a háborús övezetben, hogy biztosítsuk, a civil lakosság ne hagyja el a hadszínteret. 1997-ben az olasz katonai beavatkozáskor Albániában ugyanez történt: az albán állam újjáépítésével és közben a bevándorlás és a menekültjogok akadályozásával megállítani az Albániából nyugat felé áramló emberáradatot. Hasonlóképpen a mostani háborúban Macedóniában és Albániában az angol-francia próbálkozásokkal a Nyugat-Balkánon belül akarják tartani a koszovói albánokat. Most azonban európai támogatással az amerikai légierő (minimum) húsz évnyi káoszba döntötte a Balkánt, ahonnan bármiféle nemzetiség energikus fiataljai joggal szeretnének majd még évtizedekig Nyugatra menekülni. Ez az első európai “ostobaság”.

A nyugat-európaiak (különösen Németország) második stratégiai érdeke Kelet-Európában: stabil és baráti kormányok fenntartása Oroszországban és Ukrajnában. Ami Oroszországot illeti, a háború eredményeképpen ki lehet húzni a listáról, Ukrajnának pedig Oroszország és az Egyesült államok között kell majd választania (az EU nem komoly alternatíva). Mind Oroszország, mind Ukrajna kicsúszhat az ellenőrzés alól, ami Közép- és Nyugat-Európa számára is katasztrofális következményekkel járhat. Ez a második európai “ostobaság”.

A főbb nyugat-európai országok harmadik stratégiai célja volt, hogy miközben megpróbálják követni az Egyesült államokat, azért hatékonyan ellenőrizhessék is annak próbálkozásait külpolitikájuk befolyásolására, akár Európában, akár máshol a világon. úgy fest, ennek is vége. Az amerikai hatalom alapvető nyugat-európai ellensúlya Franciaország vétójoga volt az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol az Egyesült államok szavazatainak számát ezzel kettőre korlátozták (ideszámítva az Egyesült Királyságét is). Most, hogy Chirac az ENSZ Biztonsági Tanácsának lefokozása mellett döntött, aláásta saját képességét, hogy Európát képviselje a Biztonsági Tanácsban, vagy hogy hasznos partnere legyen más államoknak, akik európai segítséggel szeretnék visszaszorítani Amerikát. Ez egy harmadik európai “ostobaság”.

Negyedikként szerepelt a nyugat-európai prioritások között, hogy elmondhassák: az EU egy független, nyugat-európai politikai szerv, amelynek legalább az európai ügyekben döntő szava váb. Ugyanakkor a mostani háború bebizonyította, ez csak nagyravágyó szemfényvesztés volt: az EU-nak abszolút semmi szerepe nem volt sem a háború elindításában, sem lefolytatásában. A háború lezárásában sem fog szerephez jutni. Az alárendelt politikai eszköz szerepét tölti be a transzatlanti szervezet, az Észak-Atlanti Tanács kezében, a gazdasági irányítást végzi a NATO politikájának végrehajtásában. És az Észak-Atlanti Tanácson belül az Egyesült államok a meghatározó: a háború befejezésének módja legalább egy évtizeden keresztül alakítani fogja Európa jövőjét, ugyanakkor ezt a döntést a Fehér Házban hozzák. A nyugat-európai országok (nem is beszélve az EU-intézményekről) politikai kukkolók; orrukat az ovális iroda ablakához nyomva próbálják a bentiek szájáról leolvasni az Európa jövőjéről hozott döntést. Ez a negyedik “ostobaság”.

A “ostobaságok” hátterének megmagyarázásához meg kell vizsgálnunk az Egyesült államoknak a szovjet tömb összeomlása óta folytatott stratégiáját.

Az Egyesült államok globális stratégiája az 1990-es években

Adott körülmények között a kognitív gondolkodásmód (helyi események és nagyhatalmi reakciók) hasznos lehet. Ezek a körülmények akkor állnak fenn, amikor a szuperhatalom elégedett, és biztos abban, hogy a szerkezet, amelyet uralma alátámasztásához épített fel, szilárdan áll a helyén. Kényelmesen lógatja a lábát az óceán partján, és néha napján beavatkozik egy-egy kis helyi kitörésnél vagy megrendülésnél.

Sokan úgy vélekednek, hogy ilyen az Egyesült államok helyzete a szovjet tömb összeomlása után. Ha az erőforrások oldaláról vizsgáljuk az Egyesült államokat az 1990-es években, akkor azt látjuk, katonai szempontból nincs riválisa, még csak potenciális rivális csoport sem látszik, s uralja a nemzetközi politikát és gazdaságot. Nincs olyan hatalom a földön, amely a belátható jövőn belül megkérdőjelezhetővé tenné világvezető szerepét.

Ugyanakkor érdekes, hogy az Egyesült államok messze nem volt megelégedve helyzetével a 90-es években. úgy érezte, számos fontos kihívással néz szembe két hagyományosan kulcsfontosságú térségben, ahol vezető szerepet kell betöltenie – Európában és a csendes-óceáni térségben. Valamint, hogy ezek a kihívások egy másik nagy kihíváshoz kapcsolódnak: az amerikai kapitalizmus uralkodó súlyának biztosításáért folyó küzdelemhez az ún. “feltörekvő piacokon”. Európa és a csendes-óceáni térség irányítása biztosítja az Egyesült államok számára, hogy úgy csatornázhassa be ezeknek az államoknak a tevékenységét, hogy az amerikai érdekek kerüljenek túlsúlyba, amikor a “feltörekvő piacok” megnyitásáról és uralásáról váboszó.

Ezek a problémák egy másik, mélyebb kérdéshez kötődnek: az amerikai gazdaság és az amerikai kapitalizmus alapvető erejét és dinamizmusát illető kételyekhez. Amikor a Clinton-kormány hatalomra került, eltökélt volt az amerikai kapitalizmus dinamizmusának újjáélesztése iránt, méghozzá egy aktivista külpolitikai irányvonalon keresztül, amely az amerikai kapitalista terjeszkedés erejéhez és érdekeihez alkalmazkodó politikai és gazdasági kormányzatok új globális rendszerét építette volna ki. Az európaiak és a japánok befolyásolásának képessége kulcsfontosságú volt a sikerhez.

Hogy megértsük az 1990-es évek amerikai politikáját, tisztában kell lennünk azzal a kétoldalú szituációval, amelyben találta magát. Egyik oldalról a kapitalista “szövetségeseinek” uralására használt régi módszereit megrendítette a szovjet blokk összeomlása, rengeteg lehetőséget biztosítva a “szövetségeseknek”, hogy saját térségükben fontos amerikai érdekeket fenyegethessenek. A másik oldalról viszont az Egyesült államok hatalmas erőforrásokkal rendelkezett, különösen katonapolitikai téren, és ha ki tud dolgozni egy hatásos politikai stratégiát, átfordíthatta volna a katonai erőforrásokat egy, a történelemben korábban soha nem látott kiterjedésű és stabilitású globális birodalmi projekthez. Meg kell értenünk mind a szovjet tömb összeomlása utáni kihívásokat, mind a nagy lehetőségeket ahhoz, hogy a Bush- és Clinton-kormányok stratégiáiról és taktikáiról fogalmat alkothassunk.

a) A hidegháború utáni problémák

Gyakran hagyják figyelmen kívül azt a kihívást, amelyet az Egyesült államok a szovjet tömb összeomlásakor jelentett Európában. Az összeomlás egyrészt az Egyesült államokat tette a világ egyedüli szuperhatalmává. Ugyanakkor azonban szétrombolta azokat a politikai struktúrákat, amelyeken keresztül az Egyesült államok közvetlen hatalmát gyakorolta a nyugat-európai kapitalizmus felett. Továbbá megnyitotta egész Kelet-Európát a nyugati gazdaság számára, ami olyan gazdasági és politikai lehetőséget jelentett a nyugat-európai országok – különösen Németország – számára, amit az amerikaiak önkéntelenül is irányítani akartak. Mi történt volna, ha a nyugat-európai kapitalista országok megszabadulnak az amerikai vezetéstől? Saját, közös katonai-politikai elképzeléseiket követik, vagy egyesítik tőkéjüket az orosz erőforrásokkal és nukleáris kapacitással? Törökországon kívül hol maradna akkor az Egyesült államoknak hely Nyugat-Eurázsiában?

A hidegháború alatt a NATO volt a Nyugat-Európa feletti amerikai vezetés központi politikai tartóoszlopa. Az amerikai-szovjet szembenállás Nyugat-Európát egy háború esetén a frontvonalba helyezte volna. Ez a helyzet tette az Egyesült államok számára lehetővé a politikai vezetés megszerzését Nyugat Európában, hiszen ők szolgáltatták a szükséges katonai eszközöket – a stratégiai fontosságú nukleáris arzenált – a terület védelméhez. A katonai szolgáltatásokért cserébe a nyugat-európai országok beleegyeztek, hogy az Egyesült államok saját politikai zászlaja alá gyűjtse őket. Az Egyesült államok ellenőrzést gyakorolt külpolitikai apparátusuk felett, katonai erejük nagy részét amerikai parancsnokság alá helyezte, megszabta a nyugat-európai kapitalizmus Kelettel folytatott kapcsolatának feltételeit, és így tovább. Egyesült államok gazdasági célokra is felhasználta politikai vezető szerepét, különösen, hogy biztosítsa az amerikai tőke szabad beáramlását Európába, vagy hogy az európaiak kooperáljanak az Egyesült államokkal a világgazdaság működtetésében. Tehát a NATO kulcsfontosságú katonai-politikai szerv volt. A hierarchia a következő volt: az amerikai katonai erők befolyásolták a politikai vezetést, amely aztán meghatározta azokat a gazdasági cselekvésformákat, melyek az akkumulációs stratégiák irányításához kapcsolódtak.

A Szovjetunió összeomlása azonban feleslegessé tette az amerikai stratégiai arzenált, ami feleslegessé tette a NATO-t, és az amerikai politikai vezetési struktúra összeomlásához vezetett Európában, más szóval az Egyesült államok azon képességének elvesztéséhez, hogy Nyugat-Európára erőltesse a kontinensre és a világ többi részére irányuló alapvető politikai-gazdasági céljait. Ez volt az egyik kulcselem, amely az Egyesült államokat – paradox módon – elégedetlen hatalommá tette az 1990-es években. Többféle európai tervezettel kellett megküzdenie, amelyek mindegyike az ő európai hegemonikus vezetését tagadó politikai struktúrákat akarta felépíteni. És e tervek elleni küzdelem közben új európai programot és stratégiát kellett kiépítenie európai vezető szerepének visszaszerzésére. Röviden: az Egyesült államok Európában az 1990-es években aktivista és megelőző, nem pedig megelégedett és reaktív hatalom volt. A 90-es évek az atlanti tőkés hatalmak közötti politikai manőverek időszaka volt, miközben a kulcsfigurák az egymással versengő tervek közül sajátjukat szerették volna előtérbe juttatni a kontinens politikai struktúrájának újjáépítésében.

A volt Jugoszlávia területe és népei nagyon speciális szerephez jutottak a manőverek során. Az új európai politikai rend kapcsán egymással versengő programokkal rendelkező országok mind azzal akarták megvilágítani, milyen értékkel bír az ő politikai projektjük Európa számára, hogy bemutatják, hogyan képes kezelni egy fontos európai konfliktust: a hosszan elhúzódó jugoszláv válságot. Jugoszlávia az az üllő, amelyen a versengő nagyhatalmak az új európai rend kivívásához szükséges eszközeiket próbálták kikovácsolni. Egyik hatalom sem volt olyan aktív ebbéli igyekezetében, mint az Egyesült államok.

Ez azt jelenti, hogy a Balkán megértéséhez szükséges gondolkodásmód nem szorítkozhat a “helyi események – nagyhatalmi reakciók” formulájának keretei közé. Teljesen más keretekre van szükségünk: a nagyhatalmak Európára vonatkozó stratégiáinak és a jugoszláv válság ehhez szükséges taktikai célú felhasználásának elméletére.

b) Az új lehetőségek

Az Egyesült államok nem csupán egy, a hidegháború vége utáni nemzetközi rendszerrel elégedetlen hatalom volt. Annak is tudatában volt, hogy erőforrások tekintetében minden más hatalommal szemben óriási a relatív előnye a világ teljes átformálásának lehetőségében. Nemcsak utolérhetetlen katonai kapacitások ura, de olyan új katonai technológiák állnak rendelkezésére, amelyek lehetővé teszik, hogy kedve szerint, biztonsággal és elég nagy pontossággal hajtson végre támadást bárhol a Földön. Olyan hatalommal rendelkezik, hogy derült égből villámcsapásként elpusztíthatná a gátat a Jangcén, elsüllyesztve ezzel százmillió kínai embert a kínai gazdaság centrumában, anélkül, hogy a kínai kormány bármit tehetne ennek megakadályozására. Küzdhetne egyszerre Kína és Oroszország ellen, és nyerne. Katonailag elvághatná Japánt és Nyugat-Európát a gazdaságukhoz létfontosságú erőforrásoktól, és a gazdasági stabilitásukhoz szükséges exportpiacoktól.

Az Egyesült államok a nemzetközi politikai-gazdasági élet fölött is teljhatalommal rendelkezik a nemzetközi monetáris és pénzügyi világot ellenőrző Dollár-Wall Street-rendszeren és a meghatározó multilaterális szervezetek (különösen az IMF és a Világbank) irányításán keresztül.

Ilyen erőforrások birtokában a szovjet tömb összeomlása egy új típusú, globális birodalom kiépítése számára nyitott utat. Egy olyan birodalom számára, amelyet a földkerekség egészének országai alkotnak. E birodalomban az államok szuverenitása jogi értelemben fennmarad, a szuverenitás politikai tartalma azonban az ellenkezőjébe fordul. Az egyes országoknak teljes körű a felelősségük belpolitikai ügyekben, az őket érintő fő gazdasági folyamatokra azonban nincs érdemi befolyásuk. A birodalom központja Washington, amelynek hatalma, a meggyengített Oroszország és a bekerített Kína határán, – klienseivel, Japánnal és Nyugat-Európával együtt – az egész világra kiterjed.

Olyan birodalom ez, amelyben az új Behemót védőszárnyai alatt minden ország tőkés osztálya a társadalmi kihívásoktól mentesítve élhetne, feltéve, ha minden, a Behemót által lényegesnek ítélt kérdésben tiszteletben tartja annak akaratát és hatalmát. Ha az Egyesült államok hatékonyan alkalmazná birodalomépítési stratégiáját, a világ minden tőkés osztályának támogatását, sőt talpnyalását élvezhetné.

Az 1989 és 1999 közötti évtized tehát mindenekelőtt egy központi folyamattal jellemezhető: az Egyesült államok törekvésével, hogy eljusson az A pontból a B pontba – a hidegháborúból itt ragadt politikai struktúráktól, amelyek az új helyzetben nem kedveztek, sőt fenyegetést jelentettek számára, egy tökéletesen új, globális politikai és gazdasági struktúrába, amely egy történelmileg új, globális politikai rendszert hozna létre: új Demokratákat, új Munkáspártot, új NATO-t, új államrendszert, új világgazdaságot, új világrendet. Ebben a kontextusban érthetjük meg a jugoszláv háborúkat, beleértve a jelenlegit is.

(Fordította: Remák Edit)

Új világrend – másképp, mint ahogy 1989-ben elképzeltük 

Rövid visszatekintéssel kezdem. Pontosan tíz évvel ezelőtt, a berlini fal leomlása után eufórikus hangulatban tárgyaltuk a “békeosztalék” felosztását, és sokan már holtnak nyilvánították a NATO-t. “Az új világrendben” nem volt szükség erre a hidegháború idejéből származó szervezetre, már csak azért sem, mivel Európa biztonságát az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, majd Szervezet (EBESZ) inkább garantálni látszott. A NATO-val ellentétben ugyanis ez utóbbi szervezetbe bekapcsolódtak a kelet-európai államok is, ráadásul az EBESZ nem volt pusztán katonai szervezet egy olyan óriási méretű brüsszeli apparátussal, amelynek érdeke fűződött önmaga fenntartásához.

Azután 1992-ben, a Rio de Janeiróban megkezdődött a környezetvédelem és fejlődés témában rendezett világkonferenciák öt éven át tartó sorozata. Ezek közé tartozott az 1993-as, emberjogi kérdésekkel foglalkozó bécsi értekezlet is. Első alkalommal helyezték az emberi jogokat a nemzetállami szuverenitás fölé. 1995-ben újra megemlékezhettünk erről Kant “Az örök békéhez” című írása megjelenésének 200. évfordulója kapcsán. A huszadik század végén időszerűen hangzott a 18. századi königsbergi üzenet: a demokráciák nem fognak háborúzni egymással, hiszen az egymással hadat viselő államok egyaránt vesztesei a háborúnak. Mivel érdekeltek a békés kereskedelem megóvásában, mindent megtesznek, hogy elkerüljék a háborút. A gondolat legfőbb csattanója: az 1795-től eltelt kétszáz év folyamán most először lehetne megfigyelni a gyakorlati megvalósulást, mivel 1989 után – néhány kivételtől eltekintve – a demokratikus rendszer a világon mindenhol megvalósult.

1998 decembere: az “Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata” 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek. 1948-ban nemcsak az “immateriális” emberjogokra, a személy sérthetetlenségére és méltóságára gondoltak, hanem az olyan alapvető jogokra is, mint a szociális biztonsághoz való jog, a munkához és a pihenéshez, az egészséghez, a tanuláshoz és képzéshez való jog (22-26. cikk). 1966-ban és a hetvenes években egy sor más egyezményben részletezték a szociális jogokat, 1993-ban Bécsben pedig még egyszer sor került továbbfejlesztésükre. Időközben az emberi jogok katalógusába beiktatták az ökológiai jogokat is, valamint a népek kollektív, a kulturális autonómiához és a gazdasági fejlődéshez való jogait is.

Az ünneplések után következett a felfordulás. 1999. március 24-e és június 10-e között a NATO, amelynek létjogosultsága tíz évvel korábban még megkérdőjeleződött, ötvenéves fennállása óta első ízben bombázott egy szuverén országot. Még az agresszív beavatkozás mellett érvelők sem nagyon vitatják, hogy a bombázók összesen harminckétezer bevetése jogellenes, sérti az ENSZ Alapokmányát, és ellentétben áll egyes NATO-tagállamok alkotmányában foglaltakkal. Az agressziót amolyan szükségállapot-joggal igazolják: a megtámadott ország felelős vezetői a koszovói albánok jogait lábbal tiporták, békés eszközökkel pedig a gazemberekből álló kormányzatra nem lehetett hatni. Hogy ez az állítás így nem állja meg a helyét, már sokszor elhangzott, mégis újra el kell ismételni, hiszen az üzenet elvész az egységes közvélemény zajában, amely valamiféle fundamentalizmus látszatát mutatva annyira felértékeli az emberi jogokat, hogy védelmükben “mellékes veszteségként” még emberáldozatokat is hajlandók elkönyvelni.

A volt Jugoszlávia utódállamaiban történtek etnikai tisztogatások, és ez bűncselekmény, amiért meg kell bűnhődni, akárki legyen is érte a felelős. A maradék Jugoszláviában az albánok elüldözése igazán csak a bombázások kezdete után indult meg. Sokak, akiket állítólag szerbek üldöztek el, valószínűleg a NATO-támadások elől is menekültek. Erről még mindig keveset tudunk. A közvélemény általános emlékezetkiesésére való tekintettel csak rezignáltan megemlítem, hogy mintegy kétszázezer szerb Horvátországból történt elüldözését 1995-ben a NATO szó nélkül tudomásul vette, sőt talán támogatta is. Időközben – az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága adatai szerint – legalább hetvenezer szerbet üldöztek el Koszovóból: csak éppen ez az akció nem viseli az “etnikai tisztogatás” címkéjét, hanem az UCK bosszúja előli menekülésnek nevezik, s hozzáfűzik: “ők jól tudják, miért kell eltűnniük”.

Nemcsak az egyik oldalt terhelik bűnök a Jugoszlávia szétesését követő háborúkban. Milosevicsen kívül a hágai bíróságnak ítélkeznie kellene a horvát felelősökről, az UCK vezetőiről, valamint a NATO stratégáiról is, akik számlájára a nyomor drámai elhatalmasodása írható. ám a politikusok és a NATO-országok nyilvánossága számára Milosevics lett a bűnbak. Olyan egyszerű a Balkáni tragédiát egyetlen gazember számlájára írni. A szerb csapatok kivonulása és a NATO-csapatok betelepítése után feltárt koszovói tömegsírok utólagosan a barbarizmus elleni civilizációs misszióként igazolják a NATO-bombázásokat. Ugyan ki emlegeti még azt a tömegsírt, amelyben mintegy száz koszovói szerb holttestét találták meg, vagy azt a hatváboszerb autóbusz-utast, akit a NATO-bombázók “tévedésből” lemészároltak (ha egyszer szerbből úgyis annyi váb…)?

Nem szabad bagatellizálni a Koszovóban vagy máshol elkövetett rémtetteket. De vajon megoldást jelent-e, hogy azokat is bombázzák, akik Jugoszláviában már évek óta a Milosevics-féle rezsim ellen küzdöttek, miközben a légicsapások legalább annyira felelőssé tehetők a koszovói válság kiéleződésében, mint maga Milosevics? Már felszínesen szemlélve is tarthatatlan a NATO Jugoszláviával szembeni agresszív magatartásának jogosultsága mellett érvelni.

Az emberi jogok fundamentalista értelmezése

Hatalmas intellektuális kampány közepette, a terhüket nagy magasságból ledobó bombázók háborúját az emberi jogok védelmezésével indokolják. Németországban Jürgen Habermas (Die Zeit, 99/18.) adta meg a hangot a dalhoz, amit most mindenki fúj. Habermas szerint az Egyesült államok átvette “…egy szuperhatalom rendteremtő feladatait. A politikai célok kitűzésénél az emberi jogok képezik az erkölcsi alapot…” A NATO Jugoszlávia elleni háborúja már annak a jele, hogy a “nemzeti jog” átalakul a “világpolgár jogává”. Ezen értelmezés szerint “a világpolgári tagság az állampolgárt megvédheti saját kormánya önkényével szemben is… Ezen nyugati értelmezés szerint a koszovói háború előrelépést jelent az államok klasszikus nemzetjogától a világpolgár-társadalom kozmopolita joga irányába.” Ebből a dogmatikus pozícióból kiindulva Habermas mindenesetre kétségbe vonja “a katonai beavatkozás célszerűségét”, de nem annak politikai értelmetlensége, erkölcsi minősége vagy humanitárius következményei miatt.

Legalább négy ellenérv hozható fel a háború ezen állam- és jogelméleti indoklása ellen, ha eltekintünk attól a cinikus megállapításától, amely a jó kedélyű NATO-szóvivőtől származik a távoli Brüsszelből, aki “mellékes veszteségként” könyvelte el azokat az embereket, akiket az emberi jogokért a NATO-bombázói feláldoztak. Vannak ugyanis ennél súlyosabb ellenérvek.

Először is, a támadó háborúra vonatkozólag a nemzetközi jogban és a német alkotmányban lefektetett tilalom, amely csak akkor oldható fel, ha az indokok elég súlyosak egy “igazságos” háború kezdeményezéséhez. Az ENSZ Alapokmánya szerint egy háború csak akkor legitim, ha egy ország önmagát védi, vagy ha az ENSZ szervezetei – elsősorban a Biztonsági Tanács – a béke kikényszerítése vagy megóvása érdekében így döntenek. A legitim hadviselés feltételeinek szigora kézenfekvő: egy állam vagy egy szövetséges államcsoport ne bitorolhassa a hadviselés jogát; a Biztonsági Tanács tagjai keressék a konfliktusmegoldás lehetőségeit egymás között és a Közgyűlésben. Ez volt az, amit a hadviselő NATO-államok meg sem próbáltak; az emberi jogok állítólagos védelmezése elég legitimációt jelentett a számukra. Nem merítették ki az EBESZ által nyújtott konfliktusmegoldási lehetőségeket sem, hanem odacsaptak az erősebb jogán.

Az ENSZ megalakulása óta eltelt évtizedekben a béke megóvása volt az elsődleges cél; ha nem így lett volna, talán már rég az atomháborúk korszakát élnénk. Most azonban az “igazságos béke”, vagyis az emberi jogok absztrakt biztosítása nyer prioritást, amelynek háborús eszközökkel való megvalósítását legitimnek kiáltják ki, az ENSZ Alapokmányával való szembenállást és a nagy áldozatok vállalását is ezzel indokolva. Jó okokat lehet találni az emberi jogok prioritása mellett a habermasi okfejtéstől kezdve a “világ-belpolitika” elméletéig, amelyből tulajdonképpen le lehet vezetni, hogy a NATO-légicsapások valójában csak egy kissé túlméretezett rendőri akcióval egyenértékűek.

ám ezek a politika eszközeként felhasznált, háború melletti érvek mind semmissé válnak, ha figyelembe vesszük a hadviselés módját. A légicsapásokkal olyan pusztító eszközt vetnek be, amely a cél eléréséhez, mármint az emberi jogok védelmezésére teljesen alkalmatlan. A háború 1999-ben egészen mást jelent, mint Kant “örök békéje” idején, a sebesség és a fegyverek ereje, és ezzel a szisztematikus rombolás eredményessége összehasonlíthatatlan. Azon felül a NATO-katonák – emberi jogok ide, emberi jogok oda – a konfliktust profi módon kihasználták, hogy új, még hatékonyabb fegyverzetet teszteljenek. A NATO döntése, hogy nagy, a szerb légvédelem számára elérhetetlen magasságból bombáz, elsősorban azt jelenti, hogy a veszteségeket szisztematikusan, és nem véletlenszerűen okozzák, másodsorban a légtérben reménytelenül alulmaradt ellenség számára nem marad más, mint hogy a szárazföldön reagáljon. A reakció áldozatai pedig azok, akik ott élnek, főképpen, akikről feltételezik, hogy ők is, mint az UCK, szövetségesei a NATO-nak, és a legszívesebben örömünnepet ülnének a szerb oldalon elszenvedett veszteségek felett.

Ez az oka annak, hogy az albán lakosságot, amelynek védelmére a NATO-bombázások irányultak, a bombázások megkezdése után szisztematikusan sanyargatták és elkergették. A jugoszláv hadsereg által meg nem akadályozható rombolásokra, amelyeket a NATO-gépek okoztak, az egész régió rombadöntése volt a válasz. A barbarizálás – amely minden háborút jellemez – vált a hadviselés eszközévé; a félkatonai szervezetek, az Arkanok és a Seseljek ideje jött el. A háború abszurd szörnyűséggé vált. A két ellenfél, a NATO-légierő és az UCK az egyik, a szerb hadsereg a másik oldalon, nem találkozott szemtől szemben egymással: a NATO gépek a szerbek számára elérhetetlenek voltak, az UCK pedig visszavonult a határon túlra. A bombázások alatt egyetlen NATO-katona sem halt meg, és a szerb veszteségek sem túlzott mértékűek. Ugyanakkor mindkét háborús fél a számára rendelkezésre álló minden eszközzel lecsapott a civil lakosságra és célpontokra – az egyik szerb célpontokra a levegőből, a másik a koszovói albánokra a szárazföldön. A bombázások befejeződése után a szerbek által okozott károkat pontosan bemutatta a média – mintha a NATO pusztítás és halottak nélküli háborút folytatott volna.

A koszovóiak tömeges elüldözése és menekülése csak március 24-ével kezdődött. Meglepődnék, ha kiderülne, hogy a NATO stratégái annyira dilettánsak voltak, hogy nem számoltak a jugoszláv hadsereg reakciójával és a félkatonai bandák elszabadulásával. Nyilvánvalóan ennyi “be volt kalkulálva”.

Ezzel elérkeztünk a második ellenérvhez. Még akkor is, ha az emberi jogok a személyes integritás és méltóság biztosítására korlátozódnak, vagyis a “második” és “harmadik generációs” szociális emberi jogokat figyelmen kívül hagyjuk, a hadviselés módja önmagában támadás az emberi jogok ellen: az élethez, a lakáshoz, az önrendelkezéshez, a méltósághoz való jogok ellen. Annak a nyomatékosítása, hogy a civil infrastruktúra, a víz- és áramellátás, a kommunikációs és közlekedési hálózat tönkretétele csupán a kormányzatot, nem pedig a lakosságot célozza (“nekünk semmi bajunk a szerbekkel…”), cinizmusként hat, sőt még ennél is több: egy tömeges méretű, zsaroló túszszedés erkölcsi szintjén áll. Először is, szétzúzzák az emberhez méltó élet anyagi feltételeit. Az okozott fizikai és lelki károk mérhetetlenek. Másodszor – és ez még súlyosabb -, a legyengült civil lakosság ellenállóképességét megsemmisítik, pedig az egy meggyötört társadalomban amúgy is csak nehezen fejlődik ki. Ahol ugyanis szétrombolják a városokat, eltűnik a nyilvánosság, az agora, amely nélkül egy élő civil társadalomnak nincs lehetősége véleménynyilvánításra. A bombák nemcsak a fennálló rezsimre hullanak, hanem sokkal inkább az ellenzékre; mert ugyan ki állna egy olyan országban a “nyugati értékközösség” oldalára, amelynek bombázói elpusztítják a városokat és a falvakat, a földdel teszik egyenlővé az üzemeket, és talán olyan környezeti károkat okoznak, hogy egész régiók válnak lakhatatlanná? Erkölcsi szempontból nézve mindez nem különb, mint Koszovóban a földek elaknásítása. A háború barbarizálása a NATO oldalán is megtörténik, technikailag tisztán, ötezer méter magasból, anélkül, hogy vért kellene látni, vagy fájdalomkiáltásokat hallgatni.

Emberjogi szólamok és egyenlőtlenségek a világban

Harmadszor: aki világpolgár-társadalomról ír (Habermas), amelyet a koszovói háborút segíthetne megvalósítani, az vagy kérdezzen rá ennek a “világ-társadalomnak” a különféle érdekek és jövedelem szerinti tagozódására, oszályrétegződésére, vagy inkább hallgasson.

Vajon egyenlő-e minden világpolgár? Az, aki a Tornádó pilótafülkéjében ül, és aki a hídon utazik a vonatban? A háború nyertese és a háború vesztese – az, aki, szociális támogatásra szorul, s akitől épp megvonták a támogatást, mivel, ugye, a háborút valahogyan finanszírozni kell? Vagy: a nemzetközi nagyvállalat főnöke, akinek éppen megugrott a fizetése egy globális fúzió után? Mit fognak szólni a habermasi gondolatokhoz azok, akik a globális pénzügyi válság hatására éppen elveszítették állásukat, illetve azok, akiknek a jövedelme percenként négyszámjegyű összeggel növekszik? A nemzeti társadalmakban működtek kiegyenlítő mechanizmusok a túlzott egyenlőtlenségek kialakulásának elkerülése végett, de a globalizálódás hatására berozsdásodtak. A “világpolgár-társadalomban” nem léteznek vagy nem kellő mértékben működnek ezek a mechanizmusok. Viszont meg lehet előzni a szegénység, a nyomor, a válság és a pusztítások kellemetlen következményeit falak, szögesdrót, elektronikus kapu, vagy ha másképp nem lehetséges, a katonai erő alkalmazásával. A Jugoszlávia ellen folytatott háború arról tanúskodik, hogy a “világpolgár-társadalom” nem a szociálisan, politikailag és gazdaságilag egyenlő, formális és materiális emberi jogokkal rendelkező világpolgárok kedélyes gyülekezete, hanem egy katonailag védett fenyítőintézmény. A “világpolgár-társadalmat” emlegetve elfogadhatatlan dolog nem figyelembe venni ezeket a tényeket – már csak azért is, mert az emberi jogok önkéntes szószolói skrupulusok nélkül válogatnak közülük, s mindenekelőtt az általuk elkövetett emberjogi sérelmek megítélését nem bízzák semleges bírókra.

A jugoszláv tragédia története

Negyedszer: meg kell említenünk a Jugoszlávia, vagyis inkább az egykori Jugoszlávia – ahogy 1991-ig nemzetközi jogi alanyként létezett – maradéka elleni háború kül- és belpolitikai következményeit. 1991 óta a nyugati országok mindent elkövettek, hogy támogassák azokat a belső erőket, amelyek hozzájárultak Jugoszlávia széteséséhez. Az, hogy ezek az erők a 80-as években, Tito halála után megerősödtek, szintén a kibontakozó nacionalizmus következménye volt. Milosevics azonban erőteljesen szította, és hatalma eszközéül használta fel a szerb nacionalizmust. ám a horvát és az albán nacionalizmus sem maradt el semmiben a szerbtől. A nacionalizmus kitöltötte azt a vákuumot, amelyet a Tito-féle Jugoszlávia államideológiájának felszívódása hagyott hátra. Az önrendelkezés, az önigazgatás, a közös tulajdon, a kommunista blokkon belüli függetlenség jelszavai ugyanis a 80-as években, a peresztrojka és az adósságválság idején, elvesztették erejüket. A gazdasági válság, amely különböző mértékben érintette Jugoszlávia államait, megtette a magáét, hogy erősítse a centrifugális tendenciákat, főképp, hogy a 80-as évek elejétől kezdve a köztársaságok önállóan rendelkeztek devizabevételeikkel. A külső adósságállománynak az IMF és a Világbank által diktált kezelési módja tovább növelte a köztársaságok közötti különbséget.

Amikor a nyugat-európaiak Németország vezetésével 1991-ben Szlovénia és Horvátország különválását elismerték, olyan elvet jutattak érvényre, amelyet ugyanezen erők Bosznia-Hercegovina és a maradék Jugoszlávia területén nem fogadtak el: az etnikumok különválását. A régi Jugoszláviában – papírforma szerint – öt köztársaság, négy nyelv és három vallás volt. Példa volt ez a nemzetiségi pluralizmusra, amelynek éppen azoknak a hatalmaknak a közreműködésével szakadt vége, amelyek később ugyanezt Boszniában és Hercegovinában vissza akarták állítani. Ott ez sok okból nem működött úgy, mint a régi Jugoszláviában. Az etnikailag szeparált részeket a daytoni béke-megállapodás értelmében külső nyomás tartja össze egy törékeny államon belül. De legalább újra béke van.

Jugoszláviában valószínűleg kisebb felfordulás és kevesebb nyomás is elég lett volna a Koszovóban most lezajló tragédia, az etnikai alapú szétválás és a NATO által napirendre tűzött, terrorral sem indokolható erőszakos tisztogatás megállításához. Egy 1998 októberében kötött megállapodás szerint ugyanis hatezer EBESZ-megfigyelő küldését tervezték a térségbe. Csakhogy ugyanazok az államok, amelyek most sokmilliárd dollárt, illetve eurót költenek Jugoszlávia bombázására és részben felépítésére, nem voltak hajlandók feltölteni az ígért kontingenst. Nem zárható ki, hogy a drogmaffia és a titkosszolgálatok segítségével titokban felfegyverezték az UCK-t, e fegyverekkel az UCK tudatosan provokálta a szerbeket, ami pedig a jugoszláv hadsereget brutális és nem a megfelelő emberek ellen irányuló, ezért igazságtalan megtorlásra késztette. Végül Rambouillet-ban Jugoszláviának alá kellett volna írnia a kapitulálásról szóló okmányt, amivel a NATO felhatalmazást kapott volna arra, hogy egész Jugoszlávia területén tetszése szerint tevékenykedhessen. Egyetlen jugoszláv kormány sem írta volna alá ezt a megállapodást. A következmények ismertek: a NATO megkezdte Jugoszlávia bombázását, amely legalább is Európában a második világháború óta nem tapasztalt agressziót és mérhetetlen emberi szenvedést okozó etnikai tisztogatást indított el. A bombázások befejeztével azt a látszatot keltik, hogy csupán a szerbek okoztak szenvedést a koszovóiaknak, valamint, hogy az UCK békés, a NATO-val szövetséges felszabadító hadsereg. A szerbiai szerencsétleneket, akik a bombázások igazi áldozatai, elfelejtik.

Mi van a NATO politikája mögött?

Miért van, hogy a NATO államok, amelyek április 4-én Washingtonban a szervezet 50 éves fennállását ünnepelve, önmaguk előtt tetszelegve, “nyugati értékközösségnek” kiáltották ki magukat, első látszatra kevéssé következetes, sőt ellentmondásos politikát folytatnak? Tüzetesebb vizsgálat után fel lehet fedezni az eszkaláció mögötti logikát. Az elsődleges célnak az ENSZ és az EBESZ, mindenekelőtt Oroszország és Kína kirekesztése látszik a globális konfliktusból. Már az öböl-háború idején ez volt a politika irányvonala, amikor az ENSZ-t politikai szereplőként teljesen háttérbe szorították. Legalább is ez volt az Egyesült államok célja. Az európaiak a jugoszláv konfliktusban próbálták ezt ellensúlyozni, Oroszországot nem megkerülni, hanem bevonni akarták a megoldásba, és ezzel újra bekapcsolni a megfelelő ENSZ-grémiumokat, mindenekelőtt a Biztonsági Tanácsot. Megpróbálták helyreállítani a Kínához fűződő, a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása kapcsán megromlott viszonyt is. Ezzel véleménykülönbség alakult ki Amerika és – Nagy-Britannia kivételével – a nyugat-európai államok között.

Ha az ember valamilyen pozitívum után kutat a jugoszláviai válság alatt folytatott politizálásban, akkor azt itt megtalálhatja. ám a NATO és az Egyesült államok súlyt fektettek arra, hogy ne csak Jugoszlávia számára legyen világos, kinek a kezében is váboaz irányítás az új világrendben, hanem a kínaiak és az oroszok számára is. Az ő jóváhagyásukat elvárták a NATO-békéhez, még mielőtt a NATO befejezné a bombázásokat. így demonstrálják, hogy mit értenek az új “multipoláris világrend” fogalmán: bombákat az érdekek érvényesítéséhez – végül pedig már senki nem beszél az emberi jogokról.

A háború célja a bombázások során megváltozott. Robertson, a brit védelmi miniszter a június 7-i sajtótájékoztatóboazt az egyszerű indoklást adta, amit az UCK egyik embere így fogalmazott: “Szerbek ki, NATO be”. Ez a szándék nyilvánvalóan már ott volt a rambouillet-i diktátumban is, illetve abban a határozatban, hogy nem kívánják az EBESZ-missziót sem kibővíteni, sem megerősíteni. A kitűzött célt a NATO csak részben érte el. Ugyanis a június 9-i megállapodás értelmében bár bevonult Jugoszláviába, de csak a Biztonsági Tanács szabályos határozatával. Ezen túl pedig – fogcsikorgatások közepette – egyezkednie kellett az oroszokkal.

A NATO 1999 áprilisában kidolgozott “Stratégiai koncepciójában” konkrét megfogalmazást nyertek a nyugati biztonsági érdekeket fenyegető tényezők: a terrorizmus, a szabotázsakciók, a szervezett bűnözés, valamint a “zavar a létfontosságú nyersanyagok beszerzésében” (24. cikkely). Ezek mind olyan fenyegetések, amelyek a globális térből származnak. Vagyis a NATO-stratégia nem korlátozódhat az észak-atlanti, illetve nyugat-európai térségre, hanem mindenütt jelen kell lennie, ahonnan fenyegetés érheti. A geostratégiai érdekek nehezen körvonalazhatók. ám, hogy nem játszanak szerepet – miként azt Habermas gondolja -, nos, ez merőben naiv feltételezés.

A háború ára

A háború ára elsősorban az emberi jogok feláldozása. Azoké az emberi jogoké, amelyeket semmibe vettek. Mindkét oldal felelős ezért, még az emberi jogok önkéntes védelmezői is az ún. “nyugati értékközösségből”. Másodszor a politika cinizmussal átitatott erkölcse, amellyel a “sikeres pusztítások” hírét keltették – vagyis az emberi jogok sikeres megsértésének hírét. Harmadrészt labilissá vált a hidegháború utáni korszak “biztonságépítménye”. amennyiben a nyugatiak az ENSZ-t és az EBESZ-t oly mértékben semmibe veszik, mint a koszovói háború idején, Oroszország és Kína egy új védelmi szövetség kialakításának irányába terelheti együttműködését. Miért is semmisítené meg Oroszország az atomfegyvereit, ha egyszer a NATO célja, hogy a 21. század katonai szövetségeként – ez áll az 50. évforduló alkalmából megfogalmazott washingtoni nyilatkozatban – felfegyverkezzék? Az oroszoknak ebben az esetben attól kellene tartaniuk, hogy atommentes csapataik gyengeségét kihasználva Albright asszony gyeplőnél fogva rángatja majd őket a világpolitika mezején.

És a Balkánon? A háború után megkezdődik az újjáépítés. összehívnak egy Balkán-konferenciát. így váboez jól. Csakhogy elkövetik ugyanazt a hibát, amely részben felelős az elmúlt tíz év szerencsétlen döntéseiért: felosztják a balkáni államokat jó és rossz államokra. A szétbombázott Jugoszláviát kihagyják a segélyekből, állítólag csak addig, amíg a Milosevics-rezsim hatalmon van. Csakhogy a NATO-bombázások éppen azt az ellenzéket gyengítették meg, amely leválthatná Milosevicset. Rövidlátó, egyértelműen a divide et impera elvét követő politika meghívni Montenegrót, Szerbiát pedig nem, hiszen ez a politika csak erősíti a szerbek által megélt traumát, hogy tudniillik az egész világ ellenük van; és csökkenti a jövőbeli megegyezés esélyeit is. Az UCK-t fontos szerephez juttatni Koszovóban nem jelent mást, mint egy olyan etnikai tisztogatás támogatását, mint amilyet a bombázásokkal eredetileg megakadályozni szándékoztak. Mint ahogy Horvátországban a nyugati államok máris katonai fölényükkel fedezik a szerbek elüldözését, fokozván azt a traumát, amelyet a bombázások a szerb-jugoszláv társadalomnak okoztak. Szerbiát kirekesztik Európából a NATO-légicsapások jogosultságának igazolása végett, amelyek ugyan lerombolták az országot, de nem vezettek a jugoszláv hadsereg feletti győzelemhez. A szerbellenes politikai irányvonal, amelyet Clinton, Blair és Chirac, Schröder és Fischer is követ, a katonai bombázások folytatását jelentik, politikai eszközökkel – ugyanolyan ostoba és sikertelen módon. Az “Európa-Ház”, amelyről először Gorbacsov beszélt 1989-ben, s amely Fischer tanácsadóinak jelszavává is vált, romokban hever.

Remélem, hogy csak én vagyok túl pesszimista. Csakhogy ez a borúlátás nem indokolatlan. A “nyugati értékközösség” politikusai a politika irányítását átadták a katonai erőknek. Éppenséggel a politika militarizálása volt az, amit a Zöldek egykor meg akartak akadályozni. Ehhez nem kell pacifista nézeteket vallani, ez pusztán egyfajta reálpolitikai felelősségérzetből adódik. A békét és az emberi jogokat civiltársadalmi, politikai alapokon kell biztosítani. Ebben nem lehet sem a katonaság bombáira, sem a filozófusok okoskodására hagyatkozni.

(Fordította: Homoki Krisztina)

Az elmúlt héten a volt Jugoszlávia területén végrehajtott emberiség elleni és háborús bűntettekkel foglalkozó Nemzetközi Bíróság vádat emelt Szlobodan Milosevics, valamint Jugoszlávia és Szerbia négy másik vezetője ellen.

Egy rendkívüli ember tollából származó, a tűzvonalból küldött tudósítást ajánlunk itt figyelmükbe. Ifjúkorában az újságíró mindössze ezzel a tollal felfegyverkezve vett részt Che Guevara hadjárataiban. A bolíviai hunta húsz év börtönre ítélte. Charles De Gaulle elnöknek köszönhetően szabadult ki, aki az országban tett látogatása idején közbenjárt a hatóságoknál honfitársa érdekében.

Régis Debray neve akkor vált közismertté Franciaországban, amikor Mitterrand elnök meghívta tanácsadói közé, és a nemzeti felszabadító mozgalmakkal foglalkozó konzultánsává nevezte ki. Egy tucat filozófiai és politikai művel a háta mögött, amelyek mindegyikében a szerzőnek ifjúsága eszméi és a hatvanas évek lázadó szelleme iránti változatlan elkötelezettsége tükröződik, tollával Régis Debray most rendszeresen ellenőrzi planétánk “forró pontjainak” a hőmérsékletét.

A francia liberális sajtó csaknem “kifütyülte” a kéthetes jugoszláviai útján szerzett élmények hatására Chirac elnökhöz írott alábbi levelét. A politikusok pedig, akik ezzel jóbéhány kék foltot kaptak tőle a szemük alá, igyekeznek “nem észrevenni”, elhallgatni a publikációt, hogy ne kelljen vitába bocsátkozniuk vele.

* * *

Tisztelt Elnök úr!

Kötelességemnek érzem, hogy Macedóniából, Szerbiából és Koszovóból való visszatértem után ön elé tárjam az ott látottak alapján bennem kialakult véleményt: félek, Elnök úr, hogy rossz utat választottunk. Tudom, hogy nem szereti másoktól kölcsönözni a véleményét. Hogy nem ad sokat az értelmiségiek fennkölt és kategorikus vélekedéseire, amelyekkel a lapok megtöltik hasábjaikat. Ebben teljesen egyetértünk: én sem sokat adok rájuk. Következésként én csupán a tényekre fogok szorítkozni. Mindkét fél éppen elég tényt tud felsorakoztatni – mondja ön. Csakhogy az, amiről én egy hét alatt – május 2-ától 9-éig Szerbiában (Belgrád, újvidék, Vranje) és többek között 4 napon át Koszovóban (Pristinától Prezáig, Prizrentől Pudajevig) – a helyszínen meggyőződhettem, őszintén mondom, nemigen egyeztethető össze azokkal a szónoklatokkal, amelyeket ön ugyanezekről a tényekről és eseményekről tart.

Ne gondolja, hogy elfogult vagyok! Ott-tartózkodásom első hetét a menekültek között töltöttem el Macedóniában. Igyekeztem segítségükre lenni a berendezkedésben, és végighallgattam az elbeszéléseiket. Ezek engem is éppúgy megindítottak, mint a többieket. És elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, szemügyre veszem ezt a sok gaztettet “a másik oldalról” is. Nem akartam turista lenni, még kevésbé egy olyan újságíró, akit mutatópálcával a kézben vezetgetnek egyik helyről a másikra. Ezért megkértem a szerb hatóságokat, hogy bocsássanak a rendelkezésemre egy tolmácsot, gépkocsit, és biztosítsanak a számomra szabad mozgási és találkozási lehetőséget. Kérésemet teljesítették.

Azt a célt tűztem magam elé, hogy a helyszínen győződjem meg az összegyűlt adatok hitelességéről. Sok közülük persze erős túlzásnak bizonyult, mások pedig egyáltalán nem is igazolódtak. Ez semmit nem változtat azonban azon a botrányos és szégyenletes képen, hogy emberek tömegét űzték el az otthonukból.

Mit is mond nekünk ön? – “Mi nem a szerb nép ellen viselünk háborút, hanem Milosevics diktatúrája ellen, aki minden tárgyalást visszautasítva hidegvérrel genocídiumot hajt végre a koszovói albánok ellen. A bombázásokat mi csak a szerbek katonai célpontjaira korlátozzuk, amelyeket nagyrészt már meg is semmisítettünk. És ha folytatjuk is a csapásmérést – sajnálkozva minden akaratlan célkiválasztási hiba és az ilyenkor elkerülhetetlenül bekövetkező fölösleges áldozat miatt – ez éppen azért van, mert a szerb erők folytatják etnikai tisztogató akcióikat Koszovóban.”

Attól félek, elnök úr, hogy itt minden szó hazugságot rejt magában.

1. “A háború nem a nép ellen folyik…”

Hát nincsen tudomása róla, hogy a régi Belgrád televízió stúdiójának épületéhez szorosan hozzá volt építve a Dusan Radevics Gyermekszínház, és hogy a tévé épületét eltaláló rakéta megsemmisítette a színházat is? A bombák az országban eddig 300 iskolát romboltak le. A gyerekek nem járnak iskolába, és nincsen, aki vigyázzon rájuk. A falvakban a gyerekek felszedik a földről a repülőgépekről ledobált sárga színű játékszereket, amelyek aztán felrobbannak a kezükben. (Ez az SWU 87-es típus. A Szovjet Hadsereg is hasonló kartácsbombákat dobált le Afganisztánban.) Százezer munkás vesztette el a kenyerét annak következtében, hogy lebombázták az üzemet, ahol dolgozott. 230 dinárt kerestek havonta, ami mintegy 91 franknak felel meg. Ha ezzel próbálják őket a rendszer ellen fordítani, félek, hogy tévednek. Anyagilag minél jobban tönkreteszik őket, nemzeti összeforrottságuk annál erősebb lesz.

Éppen az én Koszovóban való tartózkodásomkor jelentette be Wertz NATO-tábornok: “Nem bombáztunk egyetlen menetoszlopot sem, és nem hajtottunk végre támadást polgári célpontok ellen.” Ez hazugság. Lipljan településen május 6-án én saját szememmel láttam egy földig rombolt házat, amelyet rakétatalálat ért: a két szülő és 3 kislányuk lelte halálát a romok között. Legalább 3 kilométernyi körzetben nem volt semmiféle katonai objektum. Másnap Prizrenben a város cigány negyedében jártam. Egy bomba mindössze 2 órával azelőtt porrá és hamuvá változtatott egy szánalmas kunyhót, amelyben két férfi égett benne. További két lakos halt bele a robbanáskor szerzett égési sebeibe. A szerteszét csapódó szilánkok is sok embert megsebesítettek.

2. “Az a diktátor Milosevics…”

Utazásom során több ellenzéki párt tagjával is beszélgettem az elnökről, és azok mind mérsékletre intettek. Milosevic zsarnok, visszaél a hatalmával, populista és manipulál – ez mind igaz. Mindazonáltal az ország három egymást követő általános választáson megválasztotta elnökének. A diktátorokat viszont csak egyszer szokták megválasztani, másodszorra rendszerint már nem mennek át. Milosevics ezenkívül tiszteletben tartja az ország alkotmányát. Nem tett egyetlen kísérletet sem az egypártrendszerhez való visszatérésre. Pártja kisebbségben van a parlamentben. Politikai okokból senkit nem börtönöznek be. A kormánykoalíció tagjai szabadon cserélődnek. A mindennapi politikai életben nem tapasztalható Milosevics-kultusz. Az elnököt szabadon lehet bírálni, és a polgárok élnek is ezzel a lehetőséggel.

Milosevicset egyesek valamiféle új Müncheni Szerződés szerzőségével vádolják. De ez feje tetejére állított logika. Egy mindössze tízmilliós országot, amelynek érdekszférája nem terjed túl a volt Jugoszlávia határain, mi értelme összehasonlítani a hitleri idők állig felfegyverzett, agresszív Németországával? Elvakítjuk magunkat, ha komolyan vesszük ezt a mítoszt.

3. “A koszovói albánok genocídiuma…”

Ez nagyon súlyos vád. Ugyanakkor itt a helyszínen én csak két olyan szemtanúval találkoztam, aki valóban a Nyugatról érkezett. Az egyikük, Alexander Mitics származására nézve szerb, de a mi AFP-nket képviseli Pristinában. A másik, Paul Watson – angol anyanyelvű kanadai, a Los Angeles Times közép-európai tudósítója. Egykor Afganisztánból, Szomáliából, Kambodzsából, Ruandából és a Perzsa-öbölből küldözgette tudósításait, elemzéseit. Sok mindent látott már a világon. Beállítottsága inkább szerb-ellenesnek mondható. Két éven át kísérte figyelemmel Koszovóban a polgárháború menetét. Ismer minden falut, minden ösvényt. Bátor ember, de nem szeret mindenáron az előtérbe tolakodni. Amikor elkezdődtek a bombázások, és elszállították az újságírókat Pristinából, ő félig-meddig illegalitásba vonult, hogy ottmaradhasson. Folyamatosan járta a környéket, és figyelt…

Ennek az embernek a megfontolt véleményét egybevetettem másokéval, amikor a magam végleges képét kialakítottam. A helyzet az, hogy Koszovóban a legszörnyűbb kihágások, a gyújtogatások, fosztogatások és gyilkosságok a NATO-bombázások első három napjában történtek: március 24-én, 25-én és 26-án. Szó szerint – bombazáporban. Akkor valóban albánok ezreit űzték el. Watson és Mitics egybehangzóan állítják viszont, hogy azóta egyetlen egy emberiség elleni bűntettnek sem voltak a tanúi, és nem is akadtak ilyennek a nyomára.

Mi történt voltaképpen tehát? Beszélgetőtársaim meggyőződése szerint az, hogy a nemzetközi erők légicsapásai megsokszorozták az egyébként is folyó polgárháború intenzitását és kegyetlenségét. Emlékeztetem rá, Elnök úr, hogy a múlt évben 180 szerb rendőrt és 120 katonát öltek meg Koszovóban, és az albán “felszabadító hadsereg”, az UCK 1700 embert veszített. Az UCK elrabolt 380 helyi lakost, és ezek közül csupán 103-nak adta vissza szabadságát, a többinek nyoma veszett. Sokat kivégeztek közülük, nem egyet alapos kínzások után. Ezek között kettő volt újságíró és 14 volt a munkás. Mint közleményeiből kitűnik, az UCK-nak ebben az időszakban 6 ezer “szendergő” harcosa volt Pristinában. Amikor aztán leestek az első bombák, ezek hirtelen felébredtek… Miután megértették, hogy nem harcolhatnak egyszerre két fronton, a szerbek ekkor elhatározták, hogy evakuálják a “NATO ötödik hadoszlopát”, “szárazföldi erőit”, vagyis az UCK-t. Különösen azokban a községekben került sor erre, ahol az UCK-nak sikerült teljesen összeolvadni a helyi lakossággal, mintegy “feloldódni” benne.

Ezek csupán helyi és esetenkénti kitelepítések voltak, de – voltak. “Izraeli típusú” evakuációnak nevezték őket. Bizonyára emlékszik rá, Elnök úr, hogy Algírban a francia hadsereg is hasonló módszert alkalmazott annak idején: vagy egy milliónyi békés lakost űztek el a falvaikból, és zártak szögesdróttal kerített táborokba. Mi úgy neveztük ezt akkor: “kiemelni a halakat a vízből”. Felülről nézve ez persze most is ugyanolyan képet mutat: kiégett házak, néptelen falvak. A szomszédos országokban akkor jelentek meg először a Koszovóból jött menekültek, amikor elkezdődtek az UCK rendszeres összetűzései a szerb katonai egységekkel, vagyis jóval a bombázások előtt. Ezek még főként az UCK harcosainak a hozzátartozói voltak, akik a szerbek bosszúja elől menekültek el. De az AFP tudósítójának szavai szerint ez akkor még csak egy nagyon gyengén csörgedező patak volt: “A legtöbben egyszerűen a szomszédjuknál húzták meg magukat”. A NATO beavatkozása váltotta ki aztán a lavina sebességével növekvő humanitárius katasztrófát. Mindaddig nem volt szükség semmiféle táborok felállítására a szomszédos országokban, hogy befogadják a menekülteket. A bombázásoknak már a legelső napján azonban olyan leszámolásokba kezdtek a különféle “ellenőrizhetetlen elemek”, akiknek minden valószínűség szerint a helyi albán rendőrség is a kezére játszott, hogy a menekültek áradata megállíthatatlan hullámként csapott át a határokon.

Vuk Draskovics miniszterelnök-helyettes, aki most mondott le a kormányban viselt tisztségéről, elmondta nekem, és szavait más hivatalos személyiségek is megerősítették: azokban a napokban a rendfenntartó erők Koszovóban mintegy 300 embert értek tetten, és tartóztattak le különböző bűncselekmények vádjával. Hogy ez csak alibi lenne, álcázás a közvélemény megtévesztése végett? Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem. De azt még a televíziós híradásokból is könnyű volt megállapítani, hogy az első napok bombázásai keltette rendzavarások után a menekülthullám hirtelen alábbhagyott.

Nem ült el persze teljesen. Vannak most is, akik felülnek az UCK propagandájának. Van, aki a már elmenekült családtagjai után ered. Egyesek attól félnek, hogy “kollaboránsnak” nyilvánítják őket. Mások egyszerűen félnek a bombáktól, amelyek számára 6 kilométeres körzeten belül teljesen mindegy, hogy ki a szerb, ki az albán. Van, aki azért megy el, mert az állatai már úgyis rég elpusztultak. Van, aki azért, mert Amerika úgyis győzni fog. Előbb-utóbb úgyis idejönnek, és akkor nem jobb-e kihasználni az alkalmat, és kimenni mindjárt Svájcba, Németországba, vagy valahova máshova?… A menekülő emberek szájából hallottam ezeket a magyarázatokat.

Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok ezeknek “a másik oldalról” származó értesüléseimnek és benyomásaimnak? De ha nem hallgatjuk meg “a másik oldalt”, egyszerűen a rasszizmus álláspontjára helyezkedünk. Méltatlan a demokráciához, ha bármely népet – legyen az a zsidó, a német, vagy a szerb – a priori kollektív bűnösnek nyílvánítunk. Végül is jól tudjuk a történelemből, hogy a Balkán hitleri megszállása idején a németeknek sikerült albán, muzulmán és horvát hadosztályokat szervezni, de szerbeket sohasem. Lehetséges volna, hogy ebből az oly sok nemzetiséget magába foglaló népből – csak magában Szerbiában is több mint tíz nemzetiség él egymás mellett – a közös veszély vagy ötven éves késéssel egy fasiszta nációt kovácsolna össze? Aligha. Sok koszovói menekült vallotta be nekem, hogy egyedül és kizárólag szerb barátai és szomszédai segítségével tudott megmenekülni a leszámolástól.

4. “A szerb erők katonai létesítményei jelentős részben megsemmisültek…”

Elnök úr, fogadja részvétemet: önt félrevezették! Ezek az objektumok nemcsak, hogy nem semmisültek meg, de alig sérültek, és teljes harci készültségben vannak. Egy Koszovóban szolgáló fiatal őrmester, akit Nis és Belgrád között autóstoppal felvettem, megkérdezte tőlem, hogy véletlenül nem tudom-e, milyen stratégiai meggondolásból bombázza a NATO oly elkeseredetten a polgári célpontokat. “Ha bejut néha az ember a városba, ott meg nincs áram, melegen kell inni a kólát. Undorító, de hát persze túl lehet élni azért.” Azt hiszem, nyugodtan fel lehet tételezni: kint a kaszárnyákban nincsen áramszünet, mert megvannak a saját hordozható áramfejlesztőik.

Lebombázták a hidakat. De ha nem sikerül átkapaszkodni a túloldalra a korlátjaikon, akkor az emberek nekiindulnak a gázlóknak. Szétbombázták a félig elhagyott repülőtereket, az üres kaszárnyákat, felgyújtottak béhány leselejtezett katonai teherautót, könyörtelenül szétzúzták a repülők és helikopterek fából készült makettjeit, amelyeket csaliként kiállítottak a pilóták számára. Mindez remekül mutat a tévéműsorokban és briefingekben, de többet semmit nem jelent. önnek tudnia kell, Elnök úr, hogy a még Tito és partizánjai szervezte jugoszláv önvédelmi egységek egészen más elvek alapján működnek, mint egy reguláris hadsereg: szét vannak szórva az ország minden részében, mindenütt ott vannak. Légelhárító ütegeik és ágyúik a föld alatt vannak, valamikor ezekkel állították volna meg a Szovjet Hadsereg lehetséges támadását is. Ezt a haditechnikát ökrök és bivalyok mozgatják, úgy hogy a csapatok helyváltoztatását még a legkorszerűbb detektoros készülékek sem tudják jelezni.

Egyedül Koszovóban – nem titok ez senkinek – 150 ezer 20 és 70 év közötti férfi áll fegyverben. A tartalékosok számára pedig nem létezik korhatár. így hát Pavkovics tábornok hadserege akár azonnal hadrendbe állíthat további 40-50 ezer kiképzett önkéntest. Nekik is van rádiótellefonjuk, amellyel meg tudják bolondítani az UCK legagyafúrtabb hírszerzőit is, akik a NATO pilótáinak bemondják a földi célpontokat.

Ami pedig az “ellenség demoralizáltságát” illeti, amelyre a NATO olyannyira számít, hát ne nagyon higgyen ebben sem, Elnök úr! Teljes lelki nyugalommal, sőt már bizonyos türelmetlenséggel várják a csapatainkat Koszovóba. Elbeszélgettem Pristinában egy tartalékos katonával, aki éppen kenyérért indult a boltba, géppisztollyal a vállán. Azt mondja nekem: “Csak kezdődne már az a szárazföldi hadművelet! Ha megindul az igazi háború, mind a két oldalon lesznek majd halottak.” A NATO legalább 5 kilométerrel mellélő a megsemmisítendő célpontoknak. Könyörgöm, Elnök úr: ne küldje el a mi Saint-Sire katonai akadémiánk túlképzett és túlfinomult növendékeit olyan földre harcolni, amelyet egyáltalán nem ismernek! Meglehet, jól és pontosan végrehajtják majd a parancsokat. De számukra ez soha nem lesz honvédő, még kevésbé szent háború, mint Koszovó és Metohija önkéntesei számára.

5. “Folytatják az etnikai tisztogatást…”

Az NSZK védelmi minisztere május 6-án bejelentette, hogy “600-900 ezer koszovói albánt kiűztek a falujából, de elvonulási útvonalukat lezárták”. Ez hazugság. Egy ekkora csoportosulást feltétlenül észre kellett volna vennie a megfigyelőnek, aki minden egyes nap bejárja mind Kelet-Nyugat, mind Észak-Dél irányban ezt a 10 ezer négyzetkilométernyi területet. Pristinában viszont, ahol még most is koszovóiak ezrei élnek, bármikor meg lehet reggelizni valamelyik albán pizzériában, amely tele van – albánokkal.

Egy országnak meg lehet vásárolni a külpolitikáját – ezt teszik most az Egyesült államok és a nyugati politikusok -, de az emlékezete és a vágyai nem vásárolhatók meg. Ha látná ön, Elnök úr, micsoda gyűlölettel a szemükben fogadják a rendőrök és a vámosok éjszakánként a macedón határon a Szalonikiből Szkopjéba tartó tankoszlopokat, hogy mennyire sokkolja őket azoknak a pökhendi magabiztossága, akiket ezek a tankok kísérnek! Akkor talán megértené, hogy erre a “színpadra” felkerülni könnyebb, mint azután lekerülni róla. Lesz-e majd önnek elegendő bátorsága és bölcsessége hozzá, hogy az olasz elnökhöz hasonlóan lemondjon a délibábos tervekről, és Koszovó elnökével, Ibrahim Rugovával együtt hozzáfogjon – amint ő mondja – “a reális megalapozottságú politikai megoldás” kereséséhez?

Ha lesz, akkor elkerülhetetlenül figyelembe kell majd vennie béhány objektív tényezőt. Mindenekelőtt lehetetlen jó megoldást találni anélkül, hogy figyelembe vegyük azt, amire Ibrahim Rugova szüntelenül figyelmeztet: Koszovóban nem egy, hanem két etnikai közösség él, sőt valójában – több is. Mivel a köztársaságban régen nem volt megbízható népszámlálás, nem hozok itt fel esetleg kétségbevonható adatokat. Vegyünk tehát egy középarányt! Legalább másfél millió albán él itt, 250 ezer szerb és további 250 ezer főnyi, kisebb etnikai csoportokhoz tartozó személy. A jelentősebbek közülük, csökkenő nagyságrendben: az eliszlámosodott szerbek, a törökök, a goránok, a romanisok, és végül az “egyiptomiak”, ahogy itt az elalbánosodott cigányokat hívják. Fontos megjegyezni, hogy ezek a kisebb etnikai csoportok mind a szerbek oldalára álltak a konfliktusban, mivel őszintén félnek a “Nagy Albánia” túlsúlyba kerülésétől.

A másik tényező: feltétlenül meg kell előzni a belső ellenségeskedés fellángolását, amely évszázadok óta egymást követő hullámokban újból és újból felperzsel itt mindent. Ha ezt nem sikerül megoldani, lehetetlenné válik mindenféle “rendezés”, amin itt most mindenki akkora buzgalommal fáradozik. Akkor visszazökken minden a régi kerékvágásba.

Bizonyára emlékszik rá, Elnök úr, hogyan határozta meg De Gaulle a NATO lényegét: “Az Atlanti Szövetségtől függő szervezet, amelyet azért hoztak létre, hogy Nyugat-Európát az Amerikai Egyesült államok katonai és politikai irányítása alá rendeljék”. Remélem, egyszer majd mégiscsak megmagyarázza a franciáknak, milyen meggondolások késztették, hogy eltérjen ettől a meghatározástól. Nekem viszont el kell mondanom addig is, hogy mint francia mennyire szégyelltem magam, amikor Belgrádban megkérdeztem egyik ismerősömet, a demokratikus ellenzék egyik tagját: miért van, hogy a szerb elnök mindig szívélyesebben fogadja az amerikai, mint, mondjuk, a francia politikusokat. Azt válaszolta: “Jobb egyenesen a gazdához fordulni, mint a szolgájához”.

[A cikk eredetileg a Le Monde 1999. május 13-i számában jelent meg.]

(Fordította: Peterdi Nagy László)

“Vétkesek közt cinkos, aki néma” címmel rendezett a NATO-ról konferenciát 1999. április 10-én az Alba Kör és a Baloldali Alternatíva Egyesülés. Az alábbiakban az érdekesebb felszólalásokat ismertetjük.

Szalai Erzsébet szociológus:

A magam részéről éppúgy szemben állok a NATO, mint Milosevics agressziójával. Szeretném saját eszmei álláspontomat leszögezni: úgy gondolom, hogy ebben a háborúban mindkét fél azonos mértékben felelős. úgy gondolom, hogy ez a háború a nyers erőnek már a látszatra sem adó diadaláról és a racionalitásra épülő társadalomszerveződési elvek kudarcáról, válságáról szól. A mi világunk részleteiben egyre racionálisabbá válik, az egész mégis egyre irracionálisabb irányba visz bennünket. A racionalitás eluralkodása azt jelenti, hogy egy piaci logika, a nemzetközi nagytőke logikája uralkodik el a világon, és minden más logikát igyekszik maga alá gyűrni. A multinacionális nagytőke agresszív előrenyomulásának következtében az emberek élete üressé és céltalanná válik. Ezt jelzi a nagy átfogó ideológiák válsága, a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a konzervativizmus válsága egyaránt. De inognak a liberális demokráciák alapvető intézményei is. A nemzetállamok, a piac “láthatatlan kezébe” vetett hit, a polgári demokráciák intézményei szintén inognak, mert a multinacionális tőke előrenyomulása következtében a parlamenti szavazáson leadott voksok teljes mértékben elvesztik az értéküket. A világ uralkodó erői úgy viselkednek, mint Bibó István hamis realistái, akiknek taktikailag minden lépése igazolható, de lépéseik csődbe visznek. Ez a háború megmutatta, hogy a világkapitalizmus csak azokat a társadalmi csoportokat hajlandó magába integrálni, amelyek hajlandók és képesek az ő logikájának megfelelni. Azokat a társadalmi csoportokat, amelyek képtelenek ennek a kihívásnak megfelelni, egyszerűen elpusztítják. Tehát azok a társadalmi csoportok, illetve azok a nemzetek, amelyek nem kívánnak, vagy nem tudnak ennek a logikának megfelelni, a tőke agresszív előrenyomulásának áldozataivá válnak. Hogyha egyetlen mondatban akarnám a háború lényegét kifejezni, akkor azt mondanám, hogy a háború kitörésének pillanatában a tőzsdeindexek meredeken emelkedni kezdtek. Ennek a háborúnak a lényegét ezzel az egy mondattal is le lehet írni. Ez a háború válasz a kialakult világgazdasági krízisre, és megmutatja, hogy a világkapitalizmus ezt a válságot ugyanúgy csak háborúval tudja megoldani, ahogy az első és a második világháborúban tette.

Más megközelítésben, ez a háború bizonyos értelemben Amerika és Európa vetélkedéseként is leírható. Beszéltem béhány katonai és geopolitikai szakértővel. úgy értékelték – bár ezt empirikusan nem tudom alátámasztani -, hogy itt Amerikának Európával szembeni agressziójáról is szó van. Ugyanis Amerika egyetlen komoly vetélytársa ma a világpiacon a feltörekvő Európa. Ha figyeljük az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy Milosevics egyre többet enged. Megtette az első gesztusokat, és ha a másik fél meg akarna egyezni, akkor viszontgesztusokat tenne. Ezzel szemben a NATO tovább fokozza, erősíti a térséggel szembeni agresszióját. A cél valójában ennek a térségnek a destabilizálása, ezáltal Európának a destabilizálása. Olyan értelemben, hogy legyen Európában egy olyan góc, amely állandó feszültséget termel. Részben a menekülthullámon keresztül, részben pedig – és ez már ma is látható – azzal, hogy a NATO-ban résztvevő európai baloldali kormányokban komoly feszültséget okoz a háború. én, mint a társadalomért felelősséget érző értelmiségi, felemelem a szavamat ez ellen a háború ellen. Felemelem a szavamat a NATO agressziója ellen, és Milosevics ellen egyaránt.

Annak idején, amikor a NATO-tagság kérdése Magyarországon felmerült, én különböző okok miatt ennek a kérdésnek nem tulajdonítottam akkora jelentőséget, mint amilyen jelentősége ennek a kérdésnek valójában van. Bár megtehettem volna, nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy erről a kérdésről többet megtudjak. Ezért megkövetem azokat, akik mellé akkor oda kellett volna állnom.

Hajdu Tibor történész:

Szomorú dolog, ami miatt mi itt összegyűltünk. Szomorú, hogy kevesen vagyunk, de a mai körülmények között érthető, hogy az emberek többsége sok mindentől jobban fél, mint a saját lelkiismeretétől. Sok ember félti az egzisztenciáját, ilyen-olyan támogatásait stb. Vonatkozik ez a pártatlan magyar sajtóra is. De mindez nem fontos, az a fontos, hogy itt vagyunk. A mai újságban olvashatták, hogy egy belga szenátor agyában már fölmerült az a gondolat, hogy miután a bombázás nem segít, Magyarországról kiinduló szárazföldi csapással kellene a Milosevics-rendszert elsöpörni. Ha ezt az ötletet a NATO-tábornokok a magukévá tennék, nyugodtak lehetünk, a magyar miniszterelnök nem követné Teleki Pál példáját. De ennek kipróbálására, reméljük, nem kerül sor. Csatlakozva az előttem szólóhoz, úgy gondolom, hogy fölösleges, félrevezető most arról nagy vitákat indítani, hogy kinek hosszabb a felelőssége három centivel, ki kezdte, ki a rosszabb. A lényeg: követelni kell, hogy most hagyják abba a bombázást, legalább egy hétre, vagy két hétre, amíg az érdekelteknek módjuk, idejük nyílik arra, hogy gondolkozzanak. Ha volt értelme ennek a bombázásnak, az az volt, hogy a szerbeket és a Milosevics-rezsimet észre térítsék. Lássák, hogy nem ússzák meg a koszovói dolgot simán. Ez megtörtént. Ennél jobban észre téríteni nem lehet őket. Most már csak megölni lehet őket, attól nem fognak észre térni. Milosevics megbuktatása, amit hirdetnek, nem komoly cél. Ez nem egy afrikai marionett-állam. Milosevics lehet ilyen, vagy olyan, de mindenki tudja, aki Szerbiáról tud valamit, hogy Milosevicsből Szerbiában sok van. Az ő eltávolításával semmi nem változik meg, mint ahogy az albánok, a horvátok és más balkáni népek között is mindig lesznek, akik hajlandók gyilkolni, amíg van mivel. Milosevics megbuktatása ürügy egy olyan térségben, ahol a törvénynél a mai napig erősebb a vérbosszú elve. Ha esetleg sikerülne most megtörni a szerbek ellenállását, az nem jelentene semmit, mert majd öt év múlva, tíz év múlva, amikor a világ figyelme másra terelődik, akkor fogják legyilkolni az albánokat, és viszont, vagy esetleg a mit sem sejtő amerikai turistákat.

Van egy valódi célja ennek a bombázásnak, de ez már teljesült: kipróbálták, hogy milyen a “lopakodó” és a többi modern fegyver. Sajnálatos, hogy ezeket a modern fegyvereket se egereken, se patkányokon nem lehet kipróbálni, csak élő embereken. Ez megtörtént. Sőt, most már az oroszok is kaptak egy példány “lopakodót”. ők is tanulmányozhatják. Most már ennek a bombázásnak semmi értelme bincs. Több felelősségre van szükség a magyar politikusok részéről. Ezt nemcsak a kormánynak kell mondanom, hanem minden befolyásos magyar párt politikusának. Felelőtlenség a lebombázott Duna-hidak látványa mellett, a környezetszennyezés látványa mellett stb. azt ismételgetni, hogy Magyarországnak ebből a háborúból nem lehet baja. Már lett, és még lesz is. Ki tudja azt megmondani, hogy Baján és Szegeden az idén hány hisztérikus, idegbeteg gyerek fog születni, aki még 70 év múlva is az idegeiben hordozza azokat a hangokat, amelyek között megszületett. Jugoszláviának két NATO-szomszédja van: Görögország és Magyarország. Noha Görögországnak sincs döntő szava a NATO-ban, a görög politikusok sokkal felelősségteljesebben viselkedtek, mint a magyar politikusok. Ezt meg kell állapítani.

Végül, mint történész, egy megjegyzéssel szeretném zárni. én az amerikaiakon nem csodálkozom, én az európai politikusokon csodálkozom. Az európai NATO-politikusokon, akik tanulták egy kicsit Európa történelméről az iskolában, és nem tévesztik össze Budapestet Bukaresttel. Tudniuk kell, hogy itt nem egyszerűen két nemzet etnikai ellentétéről van szó. Itt sokkal többről van szó. Arról van szó, hogy a szerbek – más balkáni keresztény népekkel együtt – 500 évig éltek oszmán, mohamedán elnyomás alatt, amelyben az albánok nagy része a másik oldalon állt. A gyűlölet ilyen régi. Amikor a törököket végre sikerült kiszorítani a Balkánról, azzal a feltétellel tűrték el Szerbiában az albánok, Bulgáriában a töröknek nevezett nép, Görögországban ugyancsak az albánok jelenlétét, hogy csöndben maradnak, nem kérnek politikai jogokat maguknak. Szomorú állapot, de 100 éven keresztül így volt. A legtöbb politikai joguk a mohamedánoknak még Jugoszláviában volt, ha Bulgáriához vagy Görögországhoz hasonlítjuk a helyzetet. Akik most a tűzzel játszanak, nem gondoltak arra, hogy ez a tűz más országokra is kiterjedhet, és nem csak katonai konfliktus formájában. Aki járt Bulgáriában, az tisztában van azzal, hogy ott a lakosság tizedét kitevő török kisebbség tökéletes jogfosztottságban él. Ezt félve és szótlanul tűrik. Mi történik, ha megjön ott a törökök hangja, és ők is fegyvert fognak? Még igazuk is lesz. A nyugati világ nyilván helyes politikát követett azzal, hogy támogatta Rugovát, és támogatta a szerb demokratikus ellenzéket Milosevicsékkel és Seseljékkel szemben. Amikor azonban ejtették a szerb demokratikus ellenzéket és Rugovát, és az albán fejvadászok oldalára álltak, végzetes hibát követtek el. Ha ennek a folyamatnak nem vetnek véget, akkor a Balkánon évtizedeken át az albán, a szerb, a horvát, a bolgár, a macedón és nem tudom milyen fejvadászok háborúja fog folyni. Mindenki háborúja mindenki ellen. és ezt a háborút szerződésekkel nagyon nehéz lesz megállítani. Mert hiszen a helyzet ismerői azt sem gondolhatják komolyan, hogy egy albán vagy egy szerb fegyveres nagyon komolyan fogja venni a politikai vezetők által aláírt szerződéseket.

Bárdos-Féltoronyi Miklós geopolitológus:

én nem Budapesten élek, hanem Brüsszelben. Ez nem érdektelen. Nem Magyarországról, hanem Brüsszelből, a NATO látszólagos központjából szagolom az ügyeket. Néhány pontot érintenék. Az első pont, hogy az egész balkáni térségben – de másutt is – az a nagyon furcsa történelmi és földrajzi helyzet, hogy több népnek van igénye ugyanarra a területre. Ezt lehet látni Baszkföldön, Kurdisztánban, észak-írországban stb. Az Oroszország és az Európai Unió közötti térségben, ebben a Köztes-Európában ez nagyon gyakori volt a század elején. Most már kevésbé gyakori, de még mindig van egy csomó ilyen terület: Erdély, Bulgáriában az összes török vidék, a volt Nagy-Jugoszlávia területén, Görögországban, Törökországban lehet találni ilyen területeket. Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy a koszovói helyzet miért tragikus.

áttérek a második pontra. Csapody Tamásnak [az Alba Kör egyik vezetője – A szerk.] igaza lett. A NATO-elleneseknek tragikus módon igazuk lett. Miért? Mert tizenegy nappal azután, hogy Magyarország belépett a NATO-ba, Magyarország frontországgá vált. Figyelem, hogy milyen szorgalommal próbálják ezt Magyarországon tagadni. Frontország lett, háborús viszonyban van Magyarország. Ezt nem sikerült elkerülni, de talán ez is volt, amit akartak. Miért van ez? Kifejezetten amerikai szempontok alapján beszélek, nagyon kevéssé helyi, magyarországi szempontok alapján, mert azok kevésbé érthetők. Amerikai szempontból ebben az elmúlt tíz évben, és különösen az elmúlt hetekben voltak egyrészt taktikai célok, másrészt stratégiai célok. A taktikai célok jól láthatók. Az elmúlt tíz évben többféleképpen próbált az amerikai vezetés (először Bush, azután Clinton) az említett köztes-európai térségben támaszpontokhoz jutni. A támaszpontoknak háromféle megszerzése volt. 1. Megállapodtak a légi, illetve tengeri kikötők szabad használatában. Ez vonatkozott Magyarországra rögtön kilencvenegyben, vonatkozott Albániára, az óriási albán kikötőhasználatra stb. 2. Kiterjesztették a NATO-t. Ezt ismerik. 3. Taktikai módon próbálták meg a támaszpontrendszert kiépíteni, amit szintén ismernek Magyarországon, Taszár formájában. De Taszárt megelőzte a nagy légitámaszpont észak-Albániában. Aztán jött a boszniai Tuzla, azután jött három macedón támaszpont. Tegnap kisült, hogy Albániában szárazföldi támaszpontok is vannak. Ha végignézi az ember a köztes-európai térséget, a balti államokat leszámítva (habár ott is vannak amerikai tanácsadók kilencvenkettőtől kezdve) az egész térségben megvan az összes szükséges támaszpont, amit egy amerikai hadsereg el tud képzelni magának. Kivéve egyet, és ez elég nagy hiány: a pristinai támaszpontot. Koszovóról tudni kell, hogy ott vannak bányák, gazdasági érdekek stb. De Pristinának a repülőtere az igazán érdekes, amit nem bombáztak az amerikaiak az elmúlt napokban. A várost bombázták, de a repülőteret nem bombázták. Mert a repülőtér, tudomásom szerint, a Balkán legnagyobb katonai repülőtere. Ez egy nagyon értékes valami, és ez még hiányzik a támaszpontok sorából. Szerintem ez a repülőtér az egész balkáni háborúnak az elsődleges célja.

A NATO-ban nagyon mélyreható viták, tárgyalások folynak két kérdésről. Egyrészt arról, hogy a NATO különböző európai országai elfogadják-e vagy sem, hogy a NATO a saját területén kívül működjön. A másik pedig az, hogy a NATO ne védelmi szervezet legyen, hanem az érdekeit védő szervezet. Ez egy pici különbség a szóhasználatban, de a kettő között óriási hadászati különbség van. Mert a védelmi szervezet azt jelenti, hogy egy esetleges támadás esetén a NATO-országok gyorsított tárgyalásba kezdenek, hogy megvédjék a saját területüket. Természetesen semmiféle garancia nem létezik ennek a sikerére. Csak a magyar kormány számára van “NATO-garancia”, a valóságban nem létezik semmi ilyesmi. De ez nagyon fontos dolog volt, mert végső soron a területi védelmet biztosította. Most a területvédelemből “ki akarnak lépni”, hiszen nincs is támadás: egészen egyszerűen a NATO-érdekek képezik a játszmát. Mindez létrejött anélkül, hogy a diplomaták tárgyaltak volna. Ez az első ausztriai összejövetelen ENSZ-fölhatalmazással történt, azt még valahogy ki lehet magyarázni. De most a koszovói esetben a NATO európai országai egyértelműen és egyhangúlag elfogadták az amerikai javaslatot, hogy a NATO nem védelmi szerv, és hogy NATO-érdeket védenek Koszovóban. Ez egy borzasztó, nagyon súlyos dolog, mert azt jelenti, hogy a NATO alaptermészete megváltozott. Bizonyos mértékig önkényesen fölfogható NATO-érdekek függvényeképpen bármikor és bármilyen háborús kezdeményezés történhet. A NATO és a Varsói Szerződés védelmi szervezetek voltak. Most viszont új szervezettel állunk szemben: ez egyértelmű a koszovói helyzetben, és ez taktikailag nagyon fontos volt. További taktikai meggondolás volt az elmúlt tíz évben a jugoszláv hadsereg fölmorzsolása. Ez tovább folyik, még nem nagy sikerrel, de folytatódik. Ez a hadsereg gyengül, és egyre gyengébb lesz.

Vegyük szemügyre a stratégiai meggondolásokat. Szerintem három stratégiai meggondolás van a balkáni háború mögött. A legfontosabb: megmutatni Nyugat-Európának, hogy neki nincs önálló külpolitikája, nincs önálló biztonságpolitikája. Teljesen függ az Amerikai Egyesült államoktól. Valószínűleg ez a legfontosabb célja az elmúlt tíz év háborújának. Brüsszelben nyilvánvalóan látjuk, hogy a XXI. századra az Egyesült államok szempontjából nézve a tényleges ellenfél, amely nyomást gyakorolhat az Egyesült államokra, egyrészt az Európai Unió, amely már ma is majdnem kétszerese gazdaságilag az Egyesült államoknak, másrészt, természetesen, Kína.

A második stratégiai kérdés: Oroszország. Nevezetesen: Oroszországnak megmutatni, megmondani, hogy maradjon ott, ahol van, onnan ne lépjen ki. Ez éktelen sikerrel történik. Ha követjük az elmúlt tíz év történelmében, hogy Oroszországnak mi a helyzete Köztes-Európában, akkor rádöbbenünk, hogy az amerikai diplomácia és az amerikai katonai terjeszkedés óriási sikerrel működik.

A harmadik stratégiai cél abból fakad, hogy Kína is jelen van. Kína számára is lecke az egész balkáni amerikai politika. Azt hivatott bizonyítani – aláhúzva és sikerrel -, hogy bár az amerikai diplomáciának nagy balfogásai vannak Európán kívül (ezt jól be lehet mutatni Afrikában, Latin-Amerikában, Délkelet-ázsiában stb.), de Európában, sőt az eurázsiai kontinensen az úr Amerika, és ezt Kínának is tudnia kell.

Nézzük a következményeket!

Volt egy pici álomkép, remény – amiben én is éltem a kilencvenes évek elején -, hogy az ENSZ működőképessé fog válni. Ez a remény hiú reménnyé vált, és ez nagyon szomorú dolog a világ összes demokráciái és demokratái számára.

A második következmény, hogy az amerikai stratégia Köztes-Európa tizenkilenc országában – Oroszország és az Európai Unió között – a belső demokrácia gyengülését is elősegíti. Egy olyan folyamat előtt állunk, amely jól ismert Latin-Amerikából, ahol a XIX. század végén és a XX. század elején a demokrácia formálisan fölmorzsolódott. Ennek már sok jele van Köztes-Európában. A különböző kormányok, Lengyelországtól Bulgáriáig, állandóan erősítik a rendőrségi és katonai hatalmat. Bizonyos értelemben még demokrácia van, még vannak szabad választások. Ezt igyekszünk elfelejteni – a magyar lapokat olvasva, hasonlóan a nyugati lapokhoz – Miloseviccsel kapcsolatban. Meg kell lepődni, de Milosevics egy demokratikusan megválasztott államelnök. Habár csak 41 százalékot kapott a választáson, de Clinton sem kapott többet soha az életében. úgyhogy ő nem tudom, mennyivel demokratikusabb. Hogy nemzetközi jogilag mind a kettő háborús bűnös, abban is hasonlítanak egymásra.

Az amerikai stratégia harmadik következménye valószínűleg a legsúlyosabb. A Külügyi Intézetben fölhívták arra a figyelmet, hogy felejtsük el az ENSZ-et, tételezzük fel, hogy a NATO humanitárius okok miatt lépett közbe a Balkánon – ettől még marad az a súlyos tény – mint II. János Pál pápa mondta -, hogy egy agresszív, imperialista jellegű misszióról van szó, ahol egy ország elhatározza, minden látható jog nélkül, hogy a másikat elkezdi bombázni. Anélkül, hogy a másiknak nagy védekezési lehetőségei volnának, ami persze erkölcsi szempontból is fölvet kérdéseket. De ha a Külügyi Intézet szellemében nézzük a bombázás száraz tényét (vagyis nem nagyon gondolkodunk arról, hogy jogos vagy nem jogos), akkor is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a precedensek a fontosak. Mit tehetünk, ha holnap Oroszország elhatározza, hogy az orosz kisebbségért Ukrajnában közbelép, észtországban közbelép, vagy azt mondja, hogy a török kisebbséget Bulgáriában elnyomják, és ezért az orosz csapatok oda bevonulnak? Nem egészen tudom, hogy milyen érvünk lenne azt mondani, hogy az oroszok csúnya emberek. Elfogadtuk, Magyarország elfogadta, egy demokratikus kormány elfogadta, hogy hadiállapotba kerüljön a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal. Számomra ez a legsúlyosabb.

Harsányi Iván történész:

Az elmúlt két hét eseményeinek a legfontosabb tanulsága valószínűleg az, hogy napjainkra a háború tökéletesen alkalmatlanná vált bármilyen politikai cél sikeres elérésére. Ezért nem halaszthatjuk tovább, hogy állást foglaljunk ebben a kérdésben. Egyrészt követeljük a jelenlegi háború azonnali abbahagyását, és napirenden tartjuk a háború teljes kitörölését az emberiség életéből. Természetesen tudom, hogy a közelebbi cél elérése is fényévnyi távolságra van a gyakorlati sikertől. De ahogy Umberto Eco még az öböl-háború kapcsán megfogalmazta Carlo Collodinak Pinokkió, a fából faragott kisfiú történetével kapcsolatban: Pinokkió mellett mindig ott volt Grillo Parlante, a Szóló Tücsök, aki tulajdonképpen a saját lelkiismerete volt. és igaz, hogy Pinokkió nem mindig hallgatott rá, de Szóló Tücsök azért nem spórolhatja el, hogy megszólaljon. Egészen egyszerű volt a kérdésfeltevés a mostani ostromlók részéről: azt mondták, hogy meg kell akadályozni a koszovói etnikai tisztogatást. Ehhez légitámadásokat kell intézni, és ezzel az eszközzel elérhető ez a cél. Ezzel kapcsolatban két lehetőségünk van. Az egyik lehetőségünk, hogy komolyan vesszük: ez volt az akció célja. Ha komolyan vesszük, azt kell mondanunk, hogy azoknak, akik ezt komolyan gondolták, a leghalványabb fogalmuk sincs általában a társadalmak és ezen belül a délkelet-európai társadalmak reagálásának a mechanizmusairól. Ennélfogva roppant veszélyes a világra nézve, hogy ilyen horderejű döntéseknek a lehetősége van a kezükben. A másik lehetőségünk, hogy élünk a gyanúperrel: más céljai vannak a bombázásnak. Már elhangzott egy utalás az amerikai-európai kapcsolatra, nevezetesen, hogy Amerika Európa megtörése céljából csinálja ezt az egészet.

Rá szeretném terelni a figyelmet egy-két olyan momentumra, amelyik talán ilyen hangsúllyal még nem szerepelt. Itt van mindjárt a Milosevics-kormányzat megdöntésének a kérdése. Clinton elnök a saját szavaival elmondta, hogy ez is egy cél. Milosevics személyéhez persze szörnyűségek köthetők, éppúgy, mint más délszláv államok egyes személyiségeinek a személyéhez, akikről valamilyen okból most kevesebb szó esik, korábban is kevesebb szó esett. Akármi legyen a véleményünk Milosevicsről, itt tulajdonképpen a korlátozott szuverenitás doktrínájának újólagos bevezetéséről van szó a nemzetközi életbe. “Clintonyev-doktrína” született, és ez a “Clintonyev-doktrína” semmiben sem különbözik korábbi változataitól.

Egy második mozzanat, amire szeretnék rámutatni, hogy a háborúban az Egyesült államok önhatalmúlag és félreérthetetlenül megkezdte az 1945-ben San Franciscóban kialakult nemzetközi rendszer fölszámolását. Egyoldalúan megkezdte, és senki sem tagadja, hogy ez az akció ellentétes a Biztonsági Tanács jogköreivel. Legfeljebb mentegetik ezt az akciót. Az ENSZ reformjáról diplomáciai csatornákon évek óta konstruktív vita folyt. Most ezt a vitát a rakéták folytatják, és a spirituális becsapódási körzetük elsősorban New York, a világszervezet központja.

A harmadik szempont, amire szeretnék utalni: az egyik fontos cél, hogy végleg megtörjék Oroszország amúgy is csak omladékaiban létező világstratégiai pozícióját és politikai befolyását. Mindenesetre demonstrálták teljes tehetetlenségét az érdekeit sértő nemzetközi eljárásokkal szemben. Ebben csak a tényleges erőviszonyok manifesztálódnak. De annak szerintem határa van – és ez nagyjából független Oroszország potenciáljától -, hogy meddig lesz hajlandó lenyelni a békát ebben az ügyben. Ha ez interkontinentálisan nem sok port kavar is fel, itt a térségben sokféle problémát okozhat. Abban a békés hadjáratban, ami nálunk a népszavazás előtt a NATO-ra adott igen érdekében folyt, fontos érv volt, hogy a NATO még soha senkit nem támadott meg. Ez tényleg így volt. Még azok az atlanti intervenciók is, amelyekben NATO-országok voltak érdekeltek – Kongó, Panama, Grenada, Falkland-szigetek -, nem a NATO-tól indultak ki. Tehát ez igaz volt. Attól tartok, hogy még mindig igaz. Tudniillik annak ellenére, hogy most ugyan a NATO kollektíve, 19 tagállammal foglalt állást a háború mellett, kérdés, hogy megtört-e ez a hagyomány. Igazából – kisebb-nagyobb expedíciós erőktől és logisztikai segítségtől eltekintve – egyetlen nagyhatalom lép színre a NATO kulisszái mögött. Tehát ez a szempont is felvethető a kérdésben.

Ezen az összejövetelen az azonnali állásfoglalás szükséglete háttérbe szorítja a háború alaposabb történeti elemzésének a szempontját. De a történtek fényében sokáig már ez sem halogatható. Ebben a pillanatban azonban az a feladatunk, hogy minden handabandázás nélkül tartsunk tükröt a háború mindenhatóságában vakon hívő, rakétázó erők szeme elé. Pinokkió persze ma megteheti, és nem titkolt presztízsszempontjai is azt diktálják, hogy nem hallgat a Szóló Tücsökre. De emlékeztessük rá, hogy Collodi meséjében ilyenkor hosszú szamárfülei nőttek.

Jemnitz János történész:

Történészként csak pár szóval nyúlnék vissza a múltba, mert jelen pillanatban nem ez áll e találkozó és az egész közvélemény érdeklődésének a középpontjában. Azok a népek, amelyek most érintve vannak, hosszú ideig békén éltek együtt. Mélyebbre vissza lehetne és kellene nyúlni, ahol a pozitív és a negatív tendenciák egymás mellett kimutathatók. Ennek a történetiségnek érdemes lenne a közeljövőben egy külön konferenciát szentelni. Ez egy másik kérdés, most vegyük le a napirendről. De szükséges lenne szólni róla, mert nagyon félre van tájékoztatva ebben a kérdésben a közvélemény.

A második kérdés, amire rá kell világítani, az a külön magyar felelősség. Itt megint van pozitív hagyomány. Aláhúznám, mert volt 1914-ben, volt nemcsak Teleki, hanem egy szélesebb mozgás az ellen, hogy Magyarország úgy kerüljön be a II. világháborúba, ahogy belekerült. Ezeket érdemes lenne pozitív és negatív tanulságként szintén felidézni. De a magyar felelősség természetesen óriási, és ilyen vonatkozásban a jelen valóság rendkívül szomorú.

Rendkívül fontos a sajtó szerepe és felelőssége, amelyik a közvéleményre erősen hatott, amely azután visszahatott a kormányokra. Ez vonatkozik az amerikai, de az európai sajtóra is nagyon keményen, és ugyancsak ez érvényesült a magyar térfélen is. Ismeretes, hogy a sajtó hogyan reagált annak idején Napóleon partraszállására, ami azzal kezdődött, hogy az emberevő partra lépett, és azzal végződött, hogy a császári felség bevonult Párizsba. Ugyanez kíséri végig jelen pillanatban a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó nagy többségének reagálását. Egy időben mint albán szélsőségesekről írtak azokról, akik ma már zömében mint felszabadító hadsereg jelennek meg. Hol van ennek az ellensúlya? Milyen lehetőségeink vannak? Nyugaton erősebb ennek a propagandának az ellenszele. Nyugat-Európára, és nem annyira az Egyesült államokra gondolok. Mert mondjuk az angol parlamentben sokan szólaltak fel, aminek itt a magyar sajtóban és közvéleményben nemigen lehetett meg a tükörképe. Erről nem adnak képet. De például Tony Benn, aki többszörös angol miniszter volt, és jelenleg az angol munkáspárti balszárny vezetője – még mielőtt beindult volna az egész szörnyűség – elmondta, hogy ez nemcsak a szerb népnek lesz tragédia, hanem az albán kisebbségnek is tragédia lesz. Persze nem sikerült feltartóztatni az eszkalációt. De a figyelmeztető szavak elhangzottak. Nagyon szomorú, hogy itt nálunk nem adtak ennek visszhangot. Ugyanő felvetette azt is, hogy ha – mint mondják – Szerbiában humanitárius támadás folyik, akkor a Vöröskeresztnek cirkálókat és bombázókat kellene adni, hogy ezek után a Vöröskereszt is a NATO mintájára tevékenykedhessen.

és itt kezdődne a mi felelősségünk. én értem azt a megközelítést, hogy pillanatnyilag a NATO félretolta az ENSZ-t, de ezt nem kell tudomásul venni. Még akkor sem, ha kevés a pillanatnyi realitása, hogy mi megváltoztathatnánk a valóságot. De nem szabad hallgatni és a túlerővel szemben is kell valamit tenni. Az összes lehetőséget meg kell lépnünk.

Krausz Tamás történész:

Sok írás jelent meg ennek a háborúnak a természetéről, jellegéről, okairól, de nagyon keveset olvashattunk olyat, amelyiknek a szerzője vállalta volna annak az ódiumát – mert ez nem kockázat nélküli -, hogy nyíltan tiltakozási pozícióból fogalmaz. Csak egy-két írótól, értelmiségitől, és nem szakértők részéről születtek olyan írások, amelyek emlékeztetnek Babits gondolatára. Tehát egyfajta erkölcsi elkötelezettség vezetett el oda, hogy emberek rájöttek: rosszul tették, amikor Magyarország NATO-tagsága mellett érveltek, szavaztak. Vagy nem számították ki a következményeket. Van néhány ember, aki képes volt bizonyos önkritikáig eljutni.

A magyar hatalmi elit történelmi tradíciója olyan, amilyen: évszázadok óta szervilissé verték a magyar hatalmi elitet. Ma ez ismételten megnyilatkozik. Ki tudja, már hányadszor éljük meg, hogy a magyar hatalmi elit a legszolgalelkűbb Közép-Kelet-Európában. Akár a csehekkel, akár a lengyelekkel vetjük össze, mindig túlteljesít. és mindig csak utólag jut eszébe, hogy valami történelmi szörnyűséget követett el. Majd tíz vagy húsz év múlva fogja megbecsülni azokat az embereket, akiknek volt bátorságuk rámutatni, hogy itt egy perverz háborút támogatnak. Mert a probléma az, hogy ez egy perverz háború. Nem arról szól, amiről a sajtóban beszélnek.

és ezzel rátérek a második problémára. Miért hallgat a magyar társadalom? Mert a közvélemény és a magyar társadalom el van hülyítve, szét van zilálva, morálisan le van rombolva. Teljesen individualizált. Ezért nem ismerik föl, nem hajlandók fölismerni, hogy az egész világ Koszovó. Nem szerb-albán ellentétről szól ez a háború. Nem is szerb-amerikai ellentétről. és nem szerb-NATO ellentétről szól. Ez a háború egészen másról szól. Hiszen ez a háború bárhol kirobbanhat, és – történetfilozófiai értelemben – véletlen, hogy itt robbant ki. Ennél nagyobb etnikai konfliktusok is léteznek a világban. A koszovói szerb-albán ellentét sok évszázados múltra megy ugyan vissza, de azért apróság a kurd kérdéshez képest. önmagában a kurd lakosság száma több mint a teljes szerb populáció. Miért nem ott avatkoztak be? Ott is beavatkozik a NATO, de a kurd nép ellenében.

Ezt a háborút szisztematikusan építették föl. Tudatosan megkreálták nagyon komoly szakemberek, hogy hogyan lehet ezt a perverz háborút eladni. Ezt a háborút az Amerikai Egyesült államok 1993 óta tervezi. Nem most döntötték el. Ez egy jól előkészített, sokszorosan megfontolt, tipikusan az amerikai civilizációban rejlő háború. Hadd utaljak David Halloway amerikai politológusra, aki a Japán elleni atomcsapásról azt mondta, hogy az atombomba az amerikai civilizáció terméke, és minden más kultúrától idegen. A XXI. század küszöbére érve egy új típusú háború köszöntött az emberiségre. Akár tetszik, akár nem, ez egy világháború. Sokan mondják, hogy jön a III. világháború. A III. világháború itt van. Nem tudjuk, hogy fog befejeződni, de ami itt most elkezdődött, az nem fékezhető meg. Ez a világ Koszovóról szól: arról, hogy az USA az új erőviszonyoknak megfelelően most építi fel az új világrendszert. Ez nem megy vér nélkül. Itt a nemzetközi jogot félre kell tennie, ha a világhatalmi dominanciáját biztosítani akarja. Mást nem is tehet. Ezért van az egész képmutatás.

Ami itt zajlik, azért is megdöbbentő, mert komolyan vettük 1989-nek egyfajta morális üzenetét. Mára látjuk, hogy ez kiürül. Szakértők, kollégáim állnak oda a televízióba hazudozni reggeltől estig, estétől reggelig. Mintha tényleg ők is elhinnék, amit mondanak. Feladatuk ennek a beteges, perverz háborúnak az igazolása.

Az egész háború egy televíziós játékhoz hasonlít: a világ leggazdagabb országai elkezdenek lövöldözni kitalált célpontokra, védtelen lakosságra. Semmi nem múlik ezeken a célpontokon. Ráadásul le is telefonálnak a szerbekhez, hogy most ne menjetek ahhoz a hídhoz, mert az következik. Eljátsszák az egészet. Ez egy szimbolikus háború. Pár ezer ember persze belehal. Ez a háború arról szól, hogy a világ leggazdagabb és legagresszívabb országai hogyan tudják az új világrendet a saját dominanciájuk alatt megvalósítani. Ha ezt nem akarjuk így kimondani, akkor kezdünk össze-vissza hablatyolni az etnikai ellentétekről. Ezek az ellentétek évszázadok óta léteznek, és most ezeket szisztematikusan kiélezik, fölhasználják. Aki azt mondja, hogy itt humanitárius katasztrófától mentik meg az emberiséget, azt is bíróság elé kellene állítani. Mert ez a legfőbb érv, hogy a lakosság értelmét és erkölcsi érzékét elaltassák. Jönnek bombával megoldani azt, amit ötszáz év óta nem sikerült bomba nélkül. A kérdést így teszem föl: oldottak-e már meg etnikai konfliktust valamikor bombákkal az emberiség történetében?

Kurd meghívott:

Ami Koszovóban jelenleg folyik, annak a célja nem egy etnikai probléma megoldása, hanem a nem az Egyesült államok mellett álló politikai vezetés eltávolítása és az amerikai befolyásnak Jugoszláviára való kiterjesztése.

A világ különböző részein a koszovóinál sokkal nagyobb méretekben létezik etnikai konfliktus. Koszovóval összehasonlítva Kurdisztánban sokszorosan több ember él. és ott nem hogy autonómiát nem adnak, de a kulturális és a legalapvetőbb emberi jogokat sem adják meg a kurd lakosságnak. Ha összehasonlítjuk a két konfliktust, a kurdisztáni háborúban eddig mintegy ötvenezer ember halt meg. A kurd menekültek száma több millió. Miért nem foglalkozik a NATO a közel negyvenmillió kurd problémájával ugyanúgy, mint a koszóvói albánok problémájával? Miért nem tesz semmit az Egyesült államok az embertelen körülmények között élő kurdok érdekében? Miért nem támadja az USA a kurdokat megsemmisítő török államot? Nagyon pontos választ adott ezekre a kérdésekre az Egyesült államok Külügyminisztériuma. Azoknak a köröknek, amelyek össze akarják hasonlítani a koszovói és a kurd problémát, az Egyesült államok hivatalos válasza a következő. A két problémát nem lehet összehasonlítani, mert teljesen különböző dolgokról van szó. Jugoszláviától eltérően Törökország demokratikus ország, a török állam demokratikus állam. Törökország NATO-tagállam.

Tisztán látható: ahol az érdekei úgy kívánják, az Egyesült államok fellép, és az emberi jogokra hivatkozik. Ahol az emberi jogokat ténylegesen megsemmisítik, de az érdekei úgy kívánják, ott az Egyesült államok a támadókat támogatja.

Jakócs Dániel irodalomtörténész:

Meg kell nézni, hogy a NATO, illetve a mögötte álló Egyesült államok számára mi a probléma Jugoszláviával. Van egy Milosevics, tökéletesen mindegy, hogy hogy hívják. Mert ha nem ő van, akkor helyébe hozzá hasonló fog kerülni. A szerbek többsége ezt az embert fogja megválasztani, mindegy, hogy mi a neve. Ezt az embert és ezt a politikát a szerb nép többsége választotta meg. és ez a szerb politikus nem tetszett az Egyesült államok vezetésének. Nem tetszett, mert nem úgy politizált, ahogy neki az amerikaiak parancsolták volna, hanem úgy, ahogy szerb választói akarták. Ezért elhatározták, hogy eltávolítják. Először megpróbálták eltávolítani békés eszközökkel, megpróbálták tömegtüntetésekkel, politikai nyomással. Nem sikerült nekik. Ezért bevetették a katonai eszközöket.

Mi a NATO Jugoszlávia elleni támadásának az üzenete Magyarország számára? Számunkra az az üzenete ennek a támadásnak, hogy ha Magyarországon egy kormány nem olyan politikát folytatna, amilyet az Egyesült államok elvár, akkor Magyarországgal ugyanúgy fognak elbánni, mint most Jugoszláviával. Nem a kormánnyal, hanem a magyar néppel. Ez azt jelenti, hogy a NATO politikája valamennyi közép-európai országban lehetetlenné teszi a belső demokráciát. A kialakult világpolitikai helyzetben nem lehet Magyarországon demokrácia, mert mihelyt egy kormány a magyar népnek a külső hatalométól eltérő akaratát próbálná megvalósítani, először bekövetkezne a burkolt, majd a nyílt beavatkozás és erőszak. Jugoszlávia bombázásának ez az üzenete számunkra és egész Európa számára. Minél hamarább megértjük ezt, annál jobb. Gyakorlati jelentősége persze pillanatnyilag nincs annak, hogy mi most ezt megértjük és kimondjuk. De ha majd megérti Európa, akkor annak lesz jelentősége.

és még valami. Ne legyünk naivak. Ha a magyar parlament azt szavazná meg, hogy a NATO nem használhatja a magyar légteret, a NATO akkor is fogja használni.

Forgács Iván esztéta:

Hallottuk, hogy a NATO természete alapvetően megváltozott: a továbbiakban nem védelmi szervezet akar lenni, hanem az érdekeit védő szervezetté terjeszti ki magát. Ebből az következik, hogy a hatalmi egyensúly és a békés egymás mellett élés korszaka után a háború törvényszerűen, megint teljesen elfogadható eszközzé válik bármilyen politikai konfliktus megoldására. Ha tényleg arról van szó, hogy a legerősebb világhatalom és a legerősebb világhatalom katonai szövetsége a világrend újrafogalmazására tesz kísérletet, akkor a mi pacifista “reálpolitikai” próbálkozásunk, hogy kérjük a bombázásokat leállítani, nem fog messzire vezetni. Ha a probléma ilyen globális szinten merül föl, akkor ne legyünk annyira naivak, hogy majd valahogy kisírjuk a humánus megoldást, hogy addig sírunk, amíg belátják.

A magyar kormánynak az a stratégiai célja, hogy Magyarország a centrum államaihoz tartozzon. Ezen a szinten a magyar kormány nem követ el hibát, amikor belép a NATO-ba. Lehet, hogy ebben a globális politizálásban a centrum még kétszáz évig nyertes lesz, és gazdagodik. De totális demagógia az, hogy egyben humánus is lesz a nem-centrum államokkal szemben; az, hogy a jövőben nem lesznek véres háborúk; az, hogy nem fog erőszakot alkalmazni, és demokratikus eszközökkel fogja a különböző konfliktusait rendezni. A jövőben már nem tudjuk eladni ezt a demagógiát.

Az egyszerű magyar állampolgár a politikusok és a média mindennapos hazudozásai között próbál tájékozódni. Ennek a régen tartó hazugságfolyamatnak az egyik újabb megnyilvánulása a bombázások humanista tálalása. Kétségbeesetten igyekezhetünk kimutatni, hogy ez a két dolog összeegyeztethető. De ezt a két dolgot nem lehet összeegyeztetni, és dönteni kell, hogy elfogadjuk-e nagyon nagy távlati célban progresszív törekvésnek, hogy ehhez a hatalmi csoportosuláshoz tartozzunk, vagy valamilyen módon nem akarunk oda tartozni, és föl akarjuk venni vele a harcot. Ebben a helyzetben nem tartom helyesnek a kompromisszumos megközelítést. Valamilyen küzdelem valamilyen formában – úgy tűnik – morálisan nem kerülhető el.

Kritika Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora c. könyvéről.

A Szovjetunió összeomlása, a kelet-európai államszocialista rendszerek bukása kulcsot és részben keretet ad századunk történetének értelmezéséhez. 1914, pontosabban az I. világháború jelezte, hogy a liberális kapitalista világrend összeomlott, s az új államkapitalista világrendszer a maga vérzivataros létrejöttével, nacionalista nemzetállamaival egyúttal “kiprovokált” Keleten egy alternatív “világrendszert”: az államszocialista föderációt. S a 20. század végső soron azzal végződött, hogy az államkapitalizmus multinacionális kapitalizmussá transzformálódott. A “mindent” integráló világgazdaság a már ellenállásra képtelen – gazdasági értelemben vett – nemzetállamokkal együtt a “szocialista államszövetséget” is elvitte a sírba. A 20. század kezdete történeti értelemben úgy is 1914-gyel fonódik össze, hogy a világháborús népirtás hatására és következményeként jöttek létre a kelet-európai nemzetállamok. S a keretes szerkezetnek megfelelően a 20. század végére gazdasági értelemben gyakorlatilag megszűntek a nemzetállamok, ami szimbolikusan is kifejeződött az Amerikai Egyesült államok vezérelte NATO katonai csapásaiban, amelyek az államszocialista képződmények utolsó maradványait pusztították el Jugoszlávia formájában. A rövid 20. század (1914-1989/91) az emberiség történetének legvéresebb évszázada volt – igazolja az I. és a II. világháború, melyek összekapcsolódtak a császári és hitlerista Németország világuralmi terveivel, illetve az azt ellenzők törekvéseivel, tétjük pedig a világ területi és gazdasági-piaci újrafelosztása volt, a gazdasági világválság, a sztálinista terror, a holocaust, Hirosima, a maóista “kulturális forradalom”, az amerikaiak vietnami háborúja, a ruandai vérengzés a 90-es években, a délszláv háborúk stb. stb.

A világhírű brit történész híres műve a 20. század történetéről, amely tavaly magyarul is megjelent,¹ azonban nem kavarta fel a magyar szellemi életet. Már nem nyelvében él a nemzet, csak múltjában. Még a Népszabadság sem közölt a könyvről recenziót (az újságírónak, aki a feladatot vállalta, nem volt elegendő energiája a vállalt feladat megoldására). Nemcsak a magyar szellemi élet provinciális jellegéről, sekélyességéről van szó, hanem arról is, hogy a rendszerváltás után nem tudunk mit kezdeni a történelemmel. Már az sem egyértelmű, hogy mit is értsünk történettudományon. Mindent magába szívott a politika, s ennek részeként a dilettantizmus, a szakmai és főképpen elméleti igénytelenség jellemzi a legújabb kor történetírását. Már doktori cím (Ph.D.) sem szükséges ahhoz, hogy egy kormány alakította történeti intézetben valaki “nagyfőnök” legyen, sőt, (tan)könyveket írjon a 20. század történetéről. A politikai elkötelezettség a fontos. A régi tankönyvírók jórésze ma éppen az ellenkezőjét írja annak, mint a megelőző évtizedekben,² teljes tehát az intellektuális és morális szétesés a történettudomány terén (is). Ilyen körülmények között érthető, ha Hobsbawm imponáló kísérlete visszhangtalan maradt. Hivatkozhatnánk arra is, hogy Magyarországon az egyetemes történetírás mindig is “mostohagyermeknek” számított (vagy a hagyományos provincializmus miatt, vagy azért, mert kevésbé volt politikailag fontos, vagy azért, mert nagyon is érzékeny problémák megfogalmazására nyílt mód a historiográfia e területén). Ráadásul Hobsbawm könyve nem felel meg a magyar uralkodó elitek ízlésvilágának, elvárásainak, a vaskos kötet nem szolgálja ideológiai legitimációjukat: Hobsbawm alapján ugyanis nem írható le a rendszerváltás a mostanában divatos üdvtörténetként.

Hobsbawm úgy látja, hogy a 20. század története minden egyenlőtlensége és hullámzása, ugrásszerű technikai és technológiai fejlődése ellenére is végső soron katasztrofális hanyatlás az emberiség történetében, amennyiben az egyes emberi életet tekintjük központi értéknek. E felfogásból az következik, hogy ennek a “katasztrófa”-történetnek, a hagyományos és a modern barbarizmus kiterjedésének része a kelet-európai rendszerváltás évtizedes folyamata is, mindazokkal az okokkal egyetemben, amelyek a rendszerváltást előidézték. Hobsbawm a sok száz oldalon keresztül soha nem igazolja a tőkés rendszert, természetesen a sztálinista rendszereket sem. A szerző, marxista elméleti iskolázottságának megfelelően, az oknyomozó történetírás hagyományát követte. Az oknyomozás eleve feltételezi a vizsgált folyamatok egyetemes áttekintését a nemzet-régió-világrendszer összefüggésében.

Hobsbawm következetesen szakít tehát az Európa-centrikus történetszemlélettel. Ennek jegyében minden fontos politikai és gazdasági fordulat, esemény a nemzetközi összefüggések láncolatába kerül. Kiderül, hogy ami előnyösnek látszott a fejlett centrum számára, mint például az ipari forradalom vagy a multinacionális társaságok hatalmának egyetemessé válása, az az ún. félperiférián és a harmadik világban szörnyű természeti pusztuláshoz és a szegénység korábban nem tapasztalt kiterjedéséhez vezetett. A könyv az “utolérő modernizáció” koncepciójának komoly szakmai kritikáját is nyújtja. Kiderült ugyanis, hogy az utolérésnek nemcsak a sztálinista, de a kapitalista formaváltozatai sem életképesek, mivel a világrendszerre jellemző uralmi viszonyok meghatározottsága ezen a téren is a fejlődés domináns sajátossága.

Hobsbawm tehát – korábbi műveihez (A forradalmak kora, A tőke kora, A birodalom kora) hasonlóan – világtörténetet ír, felhasználva az összehasonlító történetírás eredményeit. A könyv az elsők között adja föl a 20. század történetének nemzeti történelmekként való értelmezését, ami sajátságosan aktuális is, ha arra gondolunk, hogy a nemzetállamok létezése erősen viszonylagossá vált a század végére.

Két példával szeretném e szemléletet érzékeltetni. Az egyik az, ahogyan a műben megjelenik a parasztság (társadalom)története. A parasztság “eltűnése” Európában, illetve számának radikális csökkenése a század 50-es, 60-as éveiben – az egész világon jellemző tendenciává vált a 20. század végére. A történész bemutatja azokat a gazdasági, társadalomtörténeti és technikatörténeti összefüggéseket, amelyek, ha másképpen érintik is a világ különböző régióit, a 80-as évek végéig általános jellemzőivé válnak az egyetemes fejlődésnek, legfeljebb Kína, Dél-Kelet-ázsia és a Szaharától délre elhelyezkedő területek képeznek bizonyos értelemben kivételt, ahol a hagyományos paraszti munka és osztály jelentős tömbben fennmaradt, ámbár a munkamegosztás szerkezete ott is komoly átalakuláson ment keresztül. Ebben a nagy transzformációs folyamatban is meghatározó szerepe volt a “fejlett centrumországoknak”, melyek némelyikében (Anglia a közismert példa) a paraszti populáció már a század elején a lakosság néhány százalékává zsugorodott. Az államszocializmus országaiban a parasztság átalakulása, az iparosítás következtében fellépő migrációs hullámok összekapcsolódtak a világkapitalizmus fő trendjeivel, a nemzetközi munkamegosztás új szerkezetével. ám Hobsbawm nem követte el a szokásos hibát, hogy minden problémát a “globalizáció” jegyében összemosson, vagy azonossá tegyen. A centrumországokban a 60-as évektől végbement fékezhetetlen urbanizáció és hagyományos ipari társadalmak átalakulása a világ többi része számára is alapvető jelentőségű tényezőként jött számításba, éppen a világfejlődés egyenlőtlensége következtében. Hobsbawm megmutatja, hogy a világrendszer centruma miképpen löki ki magából a kapitalizmus legsúlyosabb és leginkább emberellenes következményeit (az ember- és környezetpusztító iparágak és az elavult motorizáció kitelepítése stb.) az őt követő országcsoportokba. Míg a centrumországokban – saját meglévő nyomornegyedei (“harmadik világai”) ellenére – az élet minősége egyre javult, a periférián (Afrika) és a félperiférián (Latin-Amerika) még mindig évente 50 millió ember hal éhen az információs-számítógépes forradalom időszakában is. Történeti konkrétsággal mutatja be a szerző, hogyan köti magához a centrum a világ többi részét, miképpen szívja el életerejét, és hozza létre “demokratikusan” az uralmi viszonyokat. E történeti munka – ki nem mondva – két irányban polemizál. Az egyik az a világtörténet-felfogás, amely a történeti szükségszerűség vagy a véletlenszerűség fogalmát abszolutizálva egyfajta összeesküvés-elmélet alapján magyarázza az egyetemes politikatörténetet, a másik felfogás, amely a folyamatok közötti egyetemes összefüggéseket bizonyíthatatlan feltételezéseknek tekintve egyáltalán nem vesz tudomást a világfolyamatok egységéről.

A másik példa, amely Hobsbawm világtörténet-szemléletét érzékeltetheti, a nemzet, a nemzetállam születése és gazdasági értelemben vett halála. (Hobsbawm egy másik, magyar nyelven is kiadott könyve, A nacionalizmus kétszáz éve e témakörben megkerülhetetlen mű.) Míg a nemzetállamok Kelet-Európában a nagy birodalmak bukását követően (1918-1919) jöttek létre a korszak agresszív nacionalizmusának megfelelően, a harmadik világban a legtöbb helyen a 20. század végén már létre sem tudtak jönni, hanem a nagy multinacionális tőkés társaságok igényeinek megfelelően a gazdasági “regionalizálódás” tendenciái váltak meghatározókká. A gyarmati korszak hagyománya sem az egységes nemzeti nyelv kialakulása irányába vitt, hanem az etnikai szeparálódás, az etnikai-törzsi ellentétek kiéleződését támogatta. A modern kor világhatalmi-nagyhatalmi szükségletei, törekvései is – az “oszd meg és uralkodj” tradíciója alapján – az etnikai konfliktusokra “rátelepedve”, azokat kiélezve realizálják az új regionalizálódást, a világ új területi és gazdasági felosztását. A könyvet olvasva megérthetjük, hogy a multinacionális társaságok és a nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA vezetői hogyan tudták már korábban úgy felhasználni az etnikai konfliktusokat a saját érdekeiknek megfelelően, hogy közben az emberi jogok érvényesítésének zászlaját lobogtatták. Maga Hobsbawm számos történelmi példát hoz arra, hogy a tőkeérdekekért folyó harc mindig nemzeti-etnikai színezetet öltött, amiben a történelem sajátos “fejlődéstörvénye” nyilatkozott-nyilatkozik meg: az archaikus és a modern fejlődési vonások változó összetételben ugyan, de mindig kombinálódnak. Tegyük hozzá, így volt ez a náci genocídium esetében éppen úgy, mint az amerikai népirtás esetében Vietnamban vagy Jugoszláviában, ámbár a két jelenség nem azonos gyökerű, miként a náci haláltábor és a GULAG sem azonos természetű jelenségek. (Ettől még a genocídium a 20. századi fejlődés elidegeníthetetlen része volt, s úgy tűnik az lesz a III. évezred elején is.)

Hobsbawm azon kevés történészek egyike, akik ítéleteikben mentesek mindenfajta szektás doktrinától és divatos vagy divatjamúlt előítélettől. Elemzése talán egyetlen összefüggésben tűnik módszertanilag problematikusnak. Ez a problémakör az orosz forradalom, a “szocializmus születése” és részben az államszocializmus bukásának magyarázata során mutatkozik meg. Mindenekelőtt arról a – Lukács szerint a legnehezebb – módszertani feladatról van itt szó, hogy a történész a szubjektív hibák és az objektív szituáció, a “struktúra” határait pontosan meg tudja határozni. E rendkívül fontos témakörben is nagyszerű összefoglalást nyújt a szerző, ám talán megengedhető e vonatkozásban egy kritikai mozzanat. Ezt csak félve teszem szóvá, mert nincsen olyan komoly szakember a világon, aki a Szovjetunió bukása után 8 évvel a “szocialista világrendszer” történetét kifogástalanul fel tudná vázolni, a szubjektív mozzanatokat el tudná határolni a fejlődés ún. objektív összefüggéseitől. Szóval az októberi forradalom, mint Hobsbawm mondja, se nem burzsoá, se nem szocialista forradalom, mert az ilyen forradalmak társadalmi feltételei hiányoztak Oroszországban, ám ettől még szubjektíve, a résztvevők szempontjai szerint, “szocialista”, “proletár” stb. forradalom volt, ami éppenséggel a nagy világtörténelmi perspektívák nézőpontjából igen fontos körülmény. Ezzel szoros összefüggésben szerfölött óvatosnak kell lennünk az olyan fogalmak használatával, mint például a “hiba”. Természetesen nem arról van szó, hogy mondjuk Lenin nem “hibázott”, hanem arról, hogy mi az, ami a történelemben a hiba fogalmába tartozik. Hiba volt például, hogy Lenin és a bolsevikok bojkottálták az első duma-választásokat, amit később maguk is elismertek, de nem a hiba kategóriájába tartozik a kommunizmus és a szociáldemokrácia kettészakadása a Kommunista Internacionálé létrejötte után. Lehetett hiba a Kominternbe való felvétel 21 feltétele, de a lényeg az volt, hogy egyértelmű különbséget tegyenek a prokapitalista és az antikapitalista politikai irányvonalak között. Mai szempontból minősíthető ez akár “hibának” is (beállítódás kérdése), de a tárgyalt periódusban a kommunisták azért voltak kommunisták, mert ezt a szakadást akarták történelmileg manifesztálni. Sztálin korszakában a szakadás elmélyítése már valóban hibának tekinthető, mert a kommunizmus akkori történeti formaváltozata éppenséggel nem specifikusan kommunista célkitűzések (utolérő iparostás, antifasiszta népfront stb. stb.) realizálását állította a párt és a lakosság cselekvésének középpontjába. Hobsbawm általában mentes az események prezentista visszavetítéseitől, néhol azonban óhatatlanul elragadja korának szellemi-politikai sodrása.

E nagy mű rendkívüli előnye, hogy olvasmányos, népszerű formában vezeti be az olvasót a világtörténelem rejtelmeibe, miközben felvértezi az embert a modern kapitalizmus társadalomkritikai szemléletével. Hobsbawm műve segít abban is, hogy az olvasó érveket kapjon az újfajta, a rendszerváltozást követő historizálással szemben. Az új kelet-európai “hivatalosság” a történettudományban Moszkvától Budapestig úgy láttatja a rendszerváltást követő évek történetét, mint az egyetlen “progresszív civilizációhoz” való “visszacsatlakozást”. A “nyugati civilizáció” fogalma mint valamiféle misztikus paradicsom jelenik meg, mely reális megoldást kínál bármely történeti régió alapproblémáira, a nyugati parlamentáris rendszerek története úgy jelenik meg, mint más régiók számára a “megváltás”. Hobsbawm könyve alapján az olvasó minden bizonnyal elgondolkodik majd a “nyugati civilizáció” barbár jellegéről, valódi “küldetéséről”, követésének és követhetőségének illuzórikus megfontolásairól és politikai tévútjairól, a 20. századról, mint a “szélsőségek koráról”.

Jegyzetek

¹ Eric John Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. Pannonica, Bp., 1998. (Ford.: Baráth Katalin)

² Az olyan öreg tankönyvírók, akik korábban az államszocialista hivatalosságot testesítették meg, mint például Salamon Konrád vagy Závodszki István, most nemzeti színekben pompázva vonják kétségbe korábbi – egyébként sok szempontból hamis – tételeiket, anélkül, hogy becsületesen felülvizsgálták volna “szocialista-kommunista” korszakuk teljesítményét. Salamon, az egykori párttitkár például azt tanítja a diákoknak, hogy 1917 októberében nem volt forradalom Oroszországban, Szakály Sándor “hadtörténész” a Duna tv-ben idejének zömét a Horthy-csendőrség közismert bűneinek és Magyarország II. világháborús szégyenletes szerepvállalásának mentegetésével tölti stb. stb., és hosszan sorolhatnánk, mivel lehet a mai Magyarországon “történészként” karriert csinálni.