A nemzetközi pénzügyi rendszer felépítőit, ha történetesen lakásépítésbe vagy felhőkarcolók tervezésébe fogtak volna, ma minden bizonnyal bíróság elé állítanák gondatlanság és súlyos hanyagság vádjával. Épületük minden fala rogyadozik, és mint más hasonló esetben, a lehulló téglák azokat az ártatlanokat zúzzák össze, akiknek egyetlen hibájuk, hogy történetesen alatta álltak.

Az 1994–1995 telén volt pénzügyi krach óta Mexikó lakosságának fele a szegénységi küszöb alatt tengeti életét. Indonéziában terjed az alultápláltság és az éhínség. Oroszországban az elmúlt tíz év liberális gazdaságpolitikájának sikerült mélyebbre süllyesztenie a kapitalizmus megbecsültségét, mint a “valódi szocializmus” propagandájának 70 év alatt. Továbbá a XX. században példa nélküli módon a férfiak születéskor várható élettartama 7 évvel csökkent. Koreában és Thaiföldön egyre elterjedtebb az úgynevezett IMF öngyilkosság: elegendő vagyonnal nem rendelkező, frissen elbocsátott férfiak magukkal rántják asszonyaikat és gyermekeiket a halálba, mivel nem tudják eltartani őket.

A nemzetközi pénzügyi életben nemhogy igazságot nem szolgáltatnak a veszteseknek, éppen ellenkezőleg, ezeket a tömeges bűntetteket jutalmazzák: a nagy spekulánsok és maffiózók az IMF-segélyprogramok elsőszámú haszonélvezői. A transznacionális vállalatok és a helyi elitek nem várt lehetőséget találnak arra, hogy alacsony áron visszavásárolják az elemi csapások által sújtott gazdaságban az érdekesnek ígérkező üzleteket. Az úgynevezett feltörekvő országok (“emerging markets”) gazdagságát “újraelosztják” felfelé és külföld felé. Azokat pedig, akik hosszú éveken át dolgoztak érte, egyszerűen kisemmizik. De ne felejtsük el, a fertőzés és a bizonytalanság azokat a gazdag országokat is elérheti, amelyek ma biztonságban érzik magukat.

A pénzügyi és tőzsdeválságok ismétlődése, akárcsak az OECD országok kezdeményezte Multilaterális Befektetésekről szóló Megállapodás (AMI) kudarca megrendítette a liberalizmus sikerességébe vetett hitet és lehetőséget teremtett arra, hogy végre elkezdődjenek a tárgyalások a helyzet megváltoztatásáról.¹ Kibontakozni látszik egy olyan nemzetközi politikai helyzet, amelyben az állampolgárok javaslatokat formálhatnak és ezeket a javaslatokat meg is hallgatják. Az ilyen típusú állampolgári csoportosulásokhoz tartoznak az Attac² (Szövetség a pénzügyi tranzakciók megadóztatására az állampolgárok megsegítésére), illetve a Szövetség (francia és nemzetközi) az AMI ellen.³

Alphonse Allais régi javaslata az volt azok számára, akik pénzt kívántak szerezni: “keressétek, ott ahol van, vagyis a szegényeknél”. Ezt az utasítást követik immár húsz esztendeje a globalizáció ügynökei, aminek következtében nagyarányú transzfer áramlik a szegényektől a gazdagok felé, a munkaerő tulajdonosoktól a tőke tulajdonosokhoz.⁴ A feladatunk az, hogy ezt a folyamatot megállítsuk és a pénzt ott találjuk meg, ahol valóban sok van belőle, vagyis a gazdagoknál, és valahogy másképpen oldjuk meg a redisztribúcióját. Howard M. Wachtel múlt év októberében három különböző megoldást javasolt a nemzetközi tőkeáramlások megadóztatására: a Tobin adót, a közvetlen külföldi beruházások megadóztatását és egy egységes profitadót, amelyet az egyes országokban realizált árbevételek arányában osztanának szét.

Elképzelhetünk továbbá egy univerzális adót mindenfajta nemzetközi pénzügyi tranzakcióra, nem csak azokra a pénzáramlásokra, amelyekre a Tobin adó vonatkozik. A részvények, kötvények, opciók és egyéb derivatív pénzügyi eszközök adásvételének jelenlegi költsége nevetségesen alacsony, különösen az Egyesült államokban, ugyanakkor a kereskedők is érdekeltek lennének ezen tranzakciók költségeinek emelésében, mivel ők ezáltal minden tranzakcióra magasabb jutalékot számolhatnának fel. Keynes azt javasolta, hogy egy értékpapír-vásárlás legyen “állandó és felbonthatatlan, mint a házasság”, ami persze meglehetősen homályosan értelmezhető mind az értékpapírt, mind a házasságot illetően, mindazonáltal nagyon meggyőzően hangzik. Egy szignifikánsan nagy tranzakciós adó, különösen a rövid távú tranzakciókra, nagy hasznára válna az államoknak és egyaránt lehetővé tenné a reálértéket nem termelő operációk volumenének és sebességének korlátozását.⁵

Az intézményi befektetők szeszélyességéről

A transznacionális vállalatok (TNC-k) a pénzügyi kibúvók keresésének mestereivé váltak. Washingtonban a FED számításai alapján az Egyesült államok területén működő külföldi vállalatok háromnegyede semmiféle adót nem fizet. Az amerikai TNC-ket illetően a Kincstár számítása szerint kb. 12 és 50 milliárd dollár lehet az az összeg, amit a transzferátutalásokat követően a mesterséges számviteli manőverek által a vállalatok szereznek meg úgy, hogy a bevételeket azon országokban vallják be, ahol az adó alacsony, a veszteségeket pedig ott, ahol az adók magasabbak⁶. A kormányzatoknak meg kellene adóztatniuk a TNC-ket és a nemzetközi befektetőket egyaránt. Ehhez arra lenne szükség, hogy a kormányzatok ne azoknak az érdekeit szolgálják, akik szerint minden adó rossz, (kivéve azokat, amelyeket a fogyasztókra és a háztartásokra vetnek ki), és akik azt hirdetik, hogy a gondoskodó állam pazarló, kivéve persze ha talpra állítja a súlyos nehézségekbe került nagyvállalatokat (Credit Lyonnais, Chrysler, etc…)

A nyugdíjalapok és a biztosítási társaságok, valamint a többi intézményi befektető által ellenőrzött 21 000 milliárd dolláros összeg meghaladja az összes ipari ország együttes jövedelmét (GDP), vagy körülbelül annyit tesz ki, mintha a föld minden egyes lakója 20 000 francia frankkal járult volna ehhez az összeghez.⁷. Az amerikaiak ennek az összegnek kb. a felét ellenőrzik. Ha ennek az összegnek az 1%-át vesszük, akkor az összes “feltörekvő” ázsiai ország vállalati tőzsdeértéke egy negyedét kapjuk, vagy a latin-amerikai országok tőzsdeértékének kétharmadát.

Ekkora magántőke szabad, a traderek kénye-kedve szerinti áramlását megengedve az ipari országok sorban számíthatnak a pénzügyi destabilizációra. Kizárólag egy nemzetközi szabályozó szervezet – akár a Világbank, ha megvolnának a kellő jogosítványai – segítségével lehetne a nemzetközi intézményi befektetők viselkedését szabályozni.

Henry Kaufman pénzügyi szakíró már régóta elővigyázatosságra inti a Wall Streeten tevékenykedőket.⁸ Javaslata egy olyan felügyelőbizottság felállítását tartalmazza, amelynek jogában állna a intézményi befektetőkre működési szabályzatot kényszeríteni, számukra egységes nyilvánossági előírásokat előírni, ellenőrizni tevékenységüket és megszabni a kockázatvállalásuk mértékét. Impozáns javaslat, mindazonáltal semmi forradalmian újat nem tartalmaz, mivel ez a bizottság még mindig nem kontrollálná a tőkeáramlást. A kormányzatoknak kell eldönteniük, hogy akarnak-e vagy sem orosz rulettet játszani az intézményi befektetők szeszélyességétől függően. Akár igen, akár nem az állás, “nemzeti” vállalataik – saját tőzsdéiken jegyzett – magán, kiváltképpen amerikai pénzügyi intézmények befolyása alá kerülnek.

Itt az ideje az átváltások szabályozásának fogalmát újratárgyalni, amely mára majdhogynem teljesen kikerült a köztudatból. Ez a politika tette lehetővé Japán, Korea – és az Egyesült államok – gyors fejlődését. Az exportőrök, akik deviza-bevételhez jutnak, a nemzeti banknak előre meghatározott áron adták el devizájukat. Hasonlóképpen, a devizát azonos áron adták el a külföldi számlák kiegyenlítésére, ami az importot és a hiteltörlesztéseket jelentette. Malajzia erősen fontolgatja ennek a pénzügyi politikának a bevezetését, és Paul Krugman, híres amerikai közgazdász nagyon dicséri ezt a megoldást, mivel úgy gondolja, elég radikális ázsia számára legalábbis időlegesen⁹. Kevésbé radikális megoldás lehet az, amelyet Chile választott, vagyis szabadon beengedni a tőkét, ugyanakkor kötelezni arra, hogy egy meghatározott időre az országban maradjon, ellenkező esetben súlyosan megadóztatni.

Ha a kormányzatok úgy gondolják, hogy nem támogatják nyíltan a “piszkos pénzek” áramlását (melyek különféle kereskedelmi tevékenységből származnak), akkor mindezidáig jól eltitkolták ezen elkötelezettségüket, mivel azok a szabályozási lépések rendre elmaradtak, amelyek a kriminalitásból származó összegek területükön működő legális vállalatokba való befektetését megakadályozták volna. Ennek a harcnak az eszközei rendelkezésre állnak és az államoknak minél előbb be kellene vetniük őket. A megoldást a Genfi Felhívás tartalmazza: “A hatástalanná vált rendőrségi és jogi eljárásokat meg kell szüntetni és helyettük hatékony európai szabályozási rendszert kell kialakítani, amelynek keretében a hatóságok kereshetnének egymás adattáraiban és információt cserélhetnének az adott üggyel kapcsolatban. Továbbá szükség van olyan határozatok meghozatalára, amelyek csökkentenék a banktitok mindenhatóságát, nemzetek között kölcsönösségi alapon.”¹⁰

Egy további akadályt jelenthetne a kábítószer-kereskedelemből, prostitúcióból, terrorizmusból, szektáktól és korrupcióból származó piszkos jövedelmek felhalmozásában a pénzügyi paradicsomok szigorú szabályozása. Abban az esetben, ha a G7 tagországok nemzeti bankjai elrendelnék, hogy az országukban működő kereskedelmi bankok ne fogadhassanak el transzferátutalásokat off-shore cégektől (Bermudák, Kajmán szigetek, stb.), azonnal nehezebbé válna a piszkos pénzek áramoltatása, illetve tisztára mosása. Még ebben az esetben is fennmaradnának az európai illetőségű off-shore központok, mint például Luxemburg, Svájc, Lichtenstein, Gibraltár, San Marino, Jersey szigetek stb. Következésképpen be kellene tiltani minden országon belüli vámmentes területet, mivel ezek csupán kis mini-pénzügyi paradicsomok, és szükség lenne a Bázeli Egyezmény alaposabb betartatására is. A feltételeket nem teljesítő bankoktól pedig haladéktalanul meg kellene vonni a működési engedélyt.

Az emberiség leggazdagabb 20%-a birtokolja a jóléti javak 86%-át, a legszegényebb 20% pedig ezen javak 1,3%-át. Ezeket az adatokat mindannyian jól ismerjük, sokszor elismételtük már, ám az adatok évről évre nagyobb különbséget mutatnak, továbbá a fejlődő világnak juttatott segélyek csökkennek. A déli országok jövőjét elsősorban eladósodottságuk veszélyezteti, különösen a kevéssé fejlett országok jövője bizonytalan, egy olyan adósság miatt, amelyet nem tudnak visszafizetni jelenleg és soha nem is lesznek rá képesek. Ezek az országok exportbevételeik több mint 20%-át adósságaik visszafizetésére fordítják. Ha ezt az arányt leszállítanánk 1-2%-ra – ahogy ez Németország esetében történt a világháború után –, megtakarításaikat ezek az országok az egészségügybe, oktatásba, környzetvédelembe fektethetnék. Bekerülhetnének egy egészséges fejlődési körbe: egy ország minél inkább fejlesztené humántőkéjét, minél inkább tartós növekedési pályára állna, annál kisebb adósságteherrel nézne szembe, míg végül adóssága teljesen el nem tűnne.

Néhány G7 országban a Jubilee 2000 program keretében komolyan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és különösen az egyház támogatta ezt a kezdeményezést. A dolgok jelenlegi állása alapján csak annyi biztos, hogy az IMF vagy a Világbank egyetlen irányelve sem tartalmaz hasonló állítást: szabályozási rendszerük alapján (állítólag a HIPC javaslatára) hat év strukturális átalakítási időszak után veszik figyelembe az adósságkönnyítési kérelmüket.¹¹ Ami valójában teljesíthetetlen. Vagy lemondunk ezáltal kb. 40 ország részvételéről a világkereskedelemben, mivel lakosaikat lassú halálra ítéljük, vagy végre megoldjuk ezt a problémát.

A “szabályozatlanság” egy olyan kifejezéssé vált, amelyet azért vezettek be, hogy eltakarja azt a szabályozott világrendszert, amely a transznacionális társaságok által és érdekeik szerint irányított, az IMF, a Világbank és az OECD bűnrészességével. Ezek az intézmények mindezidáig a demokráciával szemben helyezkedtek el, és képtelenségüket a problémák megoldására– mint például a legutóbbi esetben is – csak ezek előrejelzésére való képtelenségük haladja meg.

Az IMF egyrészt a veszteségek államosítására specializálta magát, az északi adófizetők kárára, másrészt a nyereség szétosztására a spekulánsok között, akik szabadon kivonhatják bevételeiket krízis idején, és ezáltal kolosszális vagyonokat halmozhatnak fel. Egy következő válság esetén a Valutaalap, miután kifizette Brazíliának a 42 milliárd dolláros kölcsönt, aligha lesz képes 25-30 milliárd dollárnál nagyobb összeg mobilizálására. Az IMF helyébe kellene állítani egy intézményt, amelyik képes keynesiánus értelemben a likviditás fenntartása érdekében fizetőeszközt injektálni a rendszerbe, hogy elkerülhetővé váljon egyrészt a gazdasági termelékenység brutális visszaesése, a hitelek elapadása (credit crunch), másrészt hogy az IMF gazdaságpolitikája nyomán kialakuló válságok megszűnjenek.

A Világbank, amelynek munkatársait általában kompetensnek tekinthetjük, hasznos szerepet játszhatna az adósságterhek könnyítésének felügyeletében és segítségére lehetne ezeknek az országoknak oktatási-, egészségügyi-, és környezetvédelmi rendszereik megreformálásában. Fel kellene vállalnia a munkahelyteremtő kis- és középvállalatok biztosítását, a kockázati-tőkekezelést és a mikrohitelezést. Feltételezhetjük, hogy ha ezen intézmények – a Világbank – működési költsége, valamint alkalmazottaik viszonylag kellemes munkabére a transznacionálisan áramló tőkére kivetett adóból származna, nagyon hamar elfogadhatónak tartanák javaslatunkat…

Az ENSZ és a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, WTO stb.) vezetősége és szakértői egyre nyitottabbak a transznacionális magántőke felé. Ez az új Szent Szövetség újabb és újabb találkozókon keresztül bizonyosfajta legitimitást teremt magának, ugyanakkor ezek a találkozók a nemzetközi lobbyzás és a propaganda színterei: a Davos-i gazdasági világtalálkozó, a TABD¹² (transznacionális üzleti párbeszéd), a Genfi Business Dialogue, amely megkapta a hivatalos jóváhagyást az ENSZ főtitkárától, akit ekkortól a rossznyelvek NesKofi Annan-nak hívnak.¹³

Ezen intézmények, illetve a transznacionális vállalatok politikai delegitimációja az egészséges közélet szempontjából elengedhetetlenül fontos. Senki sem szavazott a vállalatigazgatókra, a Genfi Business Dialogue támogatóira, az IMF közgazdászaira, a WTO intézkedéseire, a nyugdíjalapok kezelőire és a hozzájuk hasonlókra. Meddig hozzák még az új trónbitorlók a törvényeinket?

(Fordította: Piroska Dóra)

Jegyzetek

¹ További olvasmányként Christian de Brie, Hogyan esett szét az AMI darabokra, Le Monde Diplomatique, december 1998

² Attac, 9 bis rue de Valence 75007 Párizs. Tel: 01-43-36-30-54, E-mail attac@attac.org, Honlap: http://attac.org

³ Előzetes vitára bocsátott dokumentumok: A polgárok és a népek egyezsége a befektetésekről és a gazdagságról (Acpir) megtalálható: Ecoropa@magic.fr

⁴ Az észak-dél egyenlőtlenségről további olvasmány PNUD, Jelentés a világ emberi fejlődésről, Economica, Paris, 1998; az országokon belüli egyenlőtlenségek növekedéséről, Cnuced, Jelentés a kereskedelemről és a fejlődésről, Genf, 1997.

⁵ Ez az ötlet Doug Henwood-nál található, Wall Street, Verso, London és New York, 1998

⁶ Janice Shields, Institute for Business Research and Tax Watch, Tengereken átnyúló befektetések adóztatása, Foreign Policy in Focus, vol. III, no. 3, Washington DC, 1998 január

⁷ Nemzetközi Elszámolások Bankja, 68. éves jelentés, Bale, 1998 június

⁸ Henry Kaufman, Reform now to prevent the next global financial crisis, International Herald Tribune, 1998. január 29.

⁹ Paul Krugman, Saving Asia: It’s time to get radical, Fortune, New York, 1998. szeptember 7.

¹⁰ Ezt a felhívást eddig Európában több mint 1000 hivatalos személy írta alá.

¹¹ Highly Indebted Poor Countries részére (szegény, súlyosan eladósodott országok)

¹² A TABD harmadik kongresszusát Charlottban, Észak-Karolinában tartotta, 1998 november elején, a meghívottak listája, ami valójában az óceán mindkét oldaláról származó vezérigazgatók Ki Kicsodája, tartalmazza Renato Ruggiero nevét is, aki a WTO ügyvezető igazgatója, illetve az amerikai alelnök Al Gore-t is.

¹³ Ezt a megbeszélést Helmut Macher szervezte, a Nestlé vezérigazgatója.

1. Marxon és Keynesen túl

Michal Kalecki születése óta a század politikai gazdaságtanát három gondolati iskola uralta. Az első csoportba az osztrákok és a neo-klasszikus marginalisták tartoztak, akik a piacban a gazdasági koordináció tökéletes formáját látták, és emiatt hajlamosak voltak a kapitalizmus idealizálására. A második irányzat a marxistáké, akik úgy látták, hogy a kapitalizmus inkább a termelési folyamatból eredő következetlenségek miatt hajlamos a válságra, semmint a piaci csere miatt, és a politikai cselekvés mellett érveltek egy új gazdasági forma, a szocializmus létrehozása érdekében, mivel az kiküszöbölné ezeket a következetlenségeket. A harmadik irányzat a keynesiánusoké volt. Az utóbbiak sokszínűsége miatt meg kell különböztetni a neo-klasszikus keynesiánusokat – akik a legnagyobb befolyással voltak a kapitalista országokban a második világháborút követő negyedszázadban, és akik egyszerűen hittek abban, hogy fiskális aktivizmussal megszüntethetők a piaci tökéletlenségek (amely nézetet Keynes régi ellenfele, Pigou könnyedén elfogadta volna) – magától Keynestől és az inkább fundamentalista követőitől, a poszt-keynesiánusoktól. Tág értelemben, az általános elmélet Keynese (szemben a Értekezés a pénzről és a korábbi művek Keynesevel) úgy tekintett a neo-klasszikus és a marxista politikai gazdaságtanra, mint ami stilizált “ricardiánus” gazdaságokon alapszik, amelyekben árucikkeket termelnek és cserélnek, miközben a huszadik századi kapitalizmus fő jellemzője a pénzügyi szféra dominanciája. Ez felerősíti legalapvetőbb hibáit, amelyek a kapitalizmus instabilitásáért és az elégtelen befektetésre való hajlamáért felelősek. Keynes ezért nem csak fiskális aktivizmust javasolt a kapitalizmus stabilizálására, hanem a pénzügyek befolyásának csökkentését is (“a járadékosok eutanáziáját”). Nina Shapiro (1977), Victoria Chick (1983) és Lange diákja, Hyman P. Minsky (1975) részletesen foglalkozik Keynes nézeteinek ezen radikális aspektusával. Ráadásul Keynes kritikus volt a szocializmussal szemben. A termelési eszközök állami tulajdonából eredő hatalmi koncentrációt összeegyeztethetetlennek tartotta a politikai szabadsággal és a pluralista demokráciával, mely nézetét bőségesen alátámasztotta a kelet-európai szocialista tapasztalat.

A politikai gazdaságtan negyedik iskolája, az institucionalizmus elég befolyásossá vált az Egyesült államokban az 1920-as és 1930-as években, és John Kenneth Galbraith munkássága századunk második felében tanúsítja ezen gondolatok termékenységét. Ez az írás azt igyekszik bizonyítani, hogy az institucionalizmus alapítójának, Thorstein Veblennek a kapitalizmuselemzése kiegészíti Kalecki kapitalizmuselemzését, és hogy a szocialista gazdaság helyes működéséről vallott nézeteik egybeesnek.

Kalecki nehezen illik bele ebbe a politikai gazdaságtani trichotómiába. Míg korai “Három rendszer”-írásában már próbálták a tisztán neo-klasszikus Hicks/Hansen-féle IS–LM-rendszer prototípusát megtalálni (Chapple 1996), Kalecki sosem idealizálta a piaci kapcsolatokat, és természetes kimenetelüket sem méltányosnak, sem hatékonynak, sem stabilnak nem tekintette. Hasonlóan erőltetett az elemzés értelmét és célját illetően Nuti kísérlete, hogy Kalecki szocialista befektetési hatékonyság-elemzéséből egy neo-klasszikus típusú teleológiai egyensúlyt olvasson ki (Nuti, 1986).

Amint Joan Robinson többször megjegyezte, Kalecki kapitalizmuselemzése pontosan illeszkedik Marx és Keynes elemzései közé, és bizonyos tekintetben magasabb rendű is az ő rendszereiknél (pl. Robinson 1964). Kalecki, elég magától értetődő módon, politikai gazdaságtani elemzésének alapvető fogalmait Marxból vezette le. Rendszere marxista osztályelemzés volt, amelyben a kapitalistákat (vállalkozók és járadékélvezők) és a munkásokat jövedelmük különbözteti meg egy olyan társadalomban, amelyet a kapitalisták “társadalmi hatalma” és a termelési eszközök tulajdonlásán alapuló vállalati hatalma jellemez (Kalecki 1942). üzleti ciklus-elmélete Marx válságelméletének átdolgozott változata, Rosa Luxemburg és Mihail Tugan-Baranovszkij értelmezésének felhasználásával. Ez mindentől függetlenül Keynes makroökonómiájának központi doktrínájához vezette, a Hatékony Kereslet Elvéhez mint a gazdasági aktivitás meghatározójához, és az elégtelen befektetéshez mint a gazdasági válság okához, ezért sok neo-klasszikus keynesiánus számára továbbra is a “keynesiánus” elméleti iskola tagja (Patinkin 1982, 3. fejezet). Habár egyetértett Keynes-szel a pénzügyek fontosságában, még a leglelkesebb kaleckiánusnak is be kell ismernie, hogy a pénzügyek szerepének elemzése nem elégséges Kalecki munkájában. Miközben viszonylag nagy teret szentel a pénz és a pénzügyek elemzésének, ezt leginkább üzleti ciklus-elméletének utógondolataként teszi, ahelyett, hogy kapitalizmus-elméletének középpontjába helyezné, és működésének legfontosabb hibájaként értékelné, mint a likviditáspreferencia elméletét Keynes elméletében (lásd Sawyer 1985, 5. fejezet). Chapple és Nuti fenti értelmezése ellenére Kalecki abban is távol áll Keynestől, hogy elutasítja az egyensúlyt és a marginális elemzést. Pesszimizmusa a kapitalizmus keynesiánus stabilizációjának lehetőségével kapcsolatban (Kalecki 1944) és ebből következő szocializmusa Kaleckit egyértelműen a keynesiánus iskolán kívülre, a marxi táborba helyezte. Kalecki a marxi kétszektoros árucikk, nem pedig a monetáris vagy pénzügyi modellben fejtette ki többször makroökonómiai elméletét (pl. Kalecki 1958).

Elemzésének két jellemzője azonban megkülönbözteti Kaleckit Marxtól, és a század sok más marxi közgazdászától is. Először is nem ragaszkodott a munkaérték-elmélethez, és nem foglalkozott egyetlen, ebből származó árazási kérdéssel sem, mint például a transzformációs probléma. Ebben a tekintetben sokkal távolabb állt Marxtól, mint például Rosa Luxemburg, Baran és Sweezy, vagy akár Lenin. W³odzimierz Brus később úgy emlékezett erre, hogy Kalecki “erős ellenszenvet érzett a marxi értékelmélettel szemben, amelyről azt gondolta, hogy metafizikai…” (Brus 1977). Ebben a tekintetben, úgy tűnik, öntudatlanul is egyetértett Veblen nézetével, hogy a munkaérték-elmélet pre-materialista “természetjogi” metafizika volt (Veblen 1906). Másrészt Kalecki nem hitt abban, amit Josef Steindl a marxi “katastrofenpolitik”-nak nevezett, amely szerint ahelyett, hogy olyan intézkedésekkel próbálkoznának, amelyek javítanák a dolgozó emberek és családjaik körülményeit, a szocialistáknak a végső katasztrófa felé kellene fordulniuk, amely a kapitalizmust majd eléri, s amelynek hamvaiból a szocializmus, az általános jólét és a gazdagság jön létre. úgy tűnik, ebben a tekintetben öntudatlanul ő is osztotta Veblen kritikáját Marx hegeliánizmusáról, amennyiben a termelési eszközök magántulajdonának eltörlése egy egészen új és jobb helyzethez vezetne, egyszerűen azért, mert a munka terméke most már a dolgozóhoz tartozna (Veblen i.m.).

A “katastrofenpolitik” következménye a szocializmus gazdaságára az volt, hogy elősegítette a “voluntarizmust” és a gazdaság önkényes kezelését azok által, akik azt állították, hogy a munkások “objektív” érdekeit képviselik. Kalecki nem egyedül kritizálta ezt a fajta “tudományos” milleniarizmust az 1950-es és 60-as években. Szocialista közgazdaságtanának szokatlan, ha nem egyedülálló jellemzője az volt, hogy nem a priori feltételezéseken alapult azzal kapcsolatban, hogyan kellene egy szocialista gazdaságnak működnie, hanem azon az elemzésen, hogy mitől igazságtalan és nem hatékony a kapitalizmus. Ezt bővebben vizsgálja Toporowski (1996). Kiderül, hogy Kalecki elemzése a kapitalizmus nem hatékony voltáról nagyon hasonlít Veblen következtetéseire e tárgyban, amelyekben központi szerepet játszanak a pénzügyek oly módon, ahogyan Kalecki munkájában nem szerepelnek, de amihez Kalecki egy aggregált jövedelem- és költségrendszert illeszt – ez viszont alapvető hiányosság Veblen elemzésében (lásd Sweezy 1958). És e tanulmány célja szempontjából mind közül a legfontosabbként Kalecki gazdasági irányítási rendszere a szocializmusban gyakorlatilag ugyanaz, mint amit Veblen népszerűsített életének utolsó éveiben.

A következő részben Kalecki kapitalizmus-kritikáját hasonlítjuk össze Veblenével. Ezt követi egy összehasonlítás a szocialista gazdasági irányításról vallott megfelelő nézeteikről.

2. A modern kapitalizmus gazdasági elégtelenségei

Kalecki nézetei a kapitalizmus kevéssé hatékony voltáról elég ismertek ahhoz, hogy itt csak röviden összefoglaljuk őket. Az instabilitásra koncentrálnak, amit Kalecki szisztematikusan megvizsgált az üzleti ciklusoknál, s amit a kapitalista gazdaság megkülönböztető jellemzőjének tekintett. Az üzleti ciklus az alacsony hatékonyság három fajtáját mutatja ki. Először is, a teljes foglalkoztatottság nem konstans, de még csak nem is normális következménye a kapitalista gazdaság szabad működésének. A legjobb esetben a gazdasági növekedés csúcsa környékén következik be úgy, hogy a nem önkéntes munkanélküliség gyakoribb:

“…az olyan dolgokat, mint a teljes foglalkoztatottság, csak kivételes esetekben közelítjük meg. általában a munkanélküliség (explicit vagy látens) elég hatékony ahhoz, hogy hagyja kifutni a konjunktúrát, és nem a munkaerő szűkössége vet neki véget.” (Kalecki 1933, 115. o.)

Másodszor, míg a tőkeállomány hatékonyabban használható, mint a munkaerő (a rabszolgaság vagy a feudalizmus óta nem volt olyan “munkatulajdonos”, akinek a munkaállományon keresett hozamtól való függése a teljes kihasználásban tette volna érdekeltté), a berendezések és felszerelések hatékony használata az aggregált kereslettől függ. Időszakonként, és rendszeresen, amint a gazdasági fellendülés csúcsához közeledünk, a kereslet nem növekszik olyan gyorsan, mint a tőkeállomány. A többletkapacitás kialakulása csökkenti a profitrátát és elijeszti a további befektetéseket. A bekövetkező recesszió addig tart, amíg a többletkapacitást meg nem szüntetik a gyárbezárások. A magasabb profitráta a megmaradt, most már jobban kihasznált tőkeállomány esetén kedvez az új befektetéseknek, és egy újabb fellendülés következik (Kalecki i.m., 6. fejezet).

A harmadik hatékonyságcsökkentő tényező azért keletkezik, mert a befektetési szintet nem az új befektetési lehetőségek és a meglévő erőforrások határozzák meg, mint ahogy azt a neo-klasszikus mikroökonómiai elemzés állítja. Ehelyett a meglévő tőkeállomány használatának foka, a profitráta (amelyet szintén befolyásol az állomány használatának foka), és a vállalkozók korábbi profitokból történt pénzügyi felhalmozása határozza meg (Kalecki 1939, 128-141. o.). üzleti ciklus-elméletének utolsó változatába Kalecki beépítette a technológiai innovációt mint új befektetési tényezőt (Kalecki 1968). Ezen tényezők együttese azonban nem hoz létre automatikusan befektetést, amikor új befektetési lehetőségek vagy kihasználatlan erőforrások kerülnek elő. Ez leginkább recessziók idején figyelhető meg. Ennek az lesz az eredménye, hogy a befektetés a túlzott és az elégtelen befektetés szintje között ingadozik (Kalecki 1939, 146-149. o.). Kalecki többször érvelt amellett, a szocializmus előnyei között van az a tény is, hogy lehetővé teszi a központi hatóságoknak, hogy szabályozzák a befektetést a befektetési lehetőségekkel és a kihasználatlan erőforrások szintjével összhangban, ahelyett, hogy a piaci kereslet és profitok szeszélyeinek tennék ki (pl. Kalecki 1986, 30. és 52. o.).

(Bár ez az érvelés nem a munkások által termelt többlet ismételt kisajátításán alapul, egyáltalán nem “inmarxista”: Paul Sweezy hasonlóan érvel a szocializmus mellett a kapitalizmus hosszú távú fejlődését elemezve, in Sweezy 1953).

Veblen érvelése a kapitalizmus alacsony hatékonyságával kapcsolatban talán kevésbé formális, de beépíti a pénzügyet és a szocio-politikai dimenziót, ami hiányzik Kalecki munkájában. Első könyvében, A dologtalan osztály elméletében amellett érvelt, hogy a modern ipari technológiával a munka elég termelékeny ahhoz, hogy biztosítsa a jelenlegi termelési szintet, kevesebb munkát használva, mint a teljes elérhető munkaerő. A keletkező “dologtalanság” nagyon egyenlőtlenül oszlik meg azok között, akik dologtalanságra vannak ítélve jövedelem nélkül (a nem önkéntes munkanélküliek) és akik az alkalmazottak termékeire kivetett igényükből származó jövedelemmel élvezik a dologtalanságot (Veblen 1899, 1. fejezet). A könyv maga hírhedten ironikus expozéja annak, hogy a dologtalan jövedelemtulajdonosok hogyan igazolják terméketlen fogyasztásukat úgy, hogy számos haszontalan vállalkozással foglalják le magukat, többek között az egyetemen folyó “felsőoktatással”.

Veblen a kevéssé hatékony kapitalizmus szisztematikusabb elemzését nyújtja a következő könyvében, Az üzleti vállakozás elméletében (Veblen 1904). Ebben bevezeti a “kapitalista szabotázs” fogalmát, amely szerint a “mellényes” vagy üzleti érdekek a gazdasági tevékenységben lévő “anyagi” érdekekkel visszafogják a termelést és manipulálják a piacokat oly módon, hogy a profitot maximalizálják. Az eredmény az, hogy az alultermelés (a technikai- és erőforráskorlátoktól, ha nem a piaci kereslettől függően) a kapitalista gazdaság normális állapota. Spekulatív fellendülés a pénzügyi rendszerből érkező további hitelek segítségével kialakulhat. De ez csak növeli az iparra gyakorolt anyagi befolyást. Azoknak pedig, akik hozzáférnek a “hitelkiterjesztésekhez” vagy pénzügyekhez, versenyelőnyt biztosít, amely az ipari termelékenységet meghaladó mértékű pénzügyi elburjánzáshoz vezet. A pénzügyek végső kiterjedése pénzügyi krízishez és hanyatláshoz vezet. Ezért Veblen tekinthető akár a pénzügyi krízis első teoretikusának is. A pénzügyek mellett egy másik üzleti tevékenységet ösztönző elemet is azonosított, amit “kormányzati hulladéknak” vagy nem termelési kiadásnak nevezett. Az egyik pénzügyi ösztönzőt különösen népszerűnek tartotta a “mellényes érdekek” képviselői között. Ez pedig a háború, amelynek – nézetei szerint – megvan az az előnye a többi állami kiadással szemben, hogy a hozzá kapcsolódó patrióta szenvedély egy megkérdőjelezhetetlen szociális és ipari elvet támogat, amely nagyon is elfogadható az üzletemberek számára. Kalecki érvelése szerint pontosan ezt a fajta elvet aknázza alá a teljes foglalkoztatottság (Kalecki 1943).

Veblen úgy fejezte be az elemzését, hogy amellett érvelt, a kapitalisták igénye az ipari bevételekből való részesedésre olyan tulajdonjogi követelés, amelynek nincs objektív alapja: a vagyon tulajdonlása nem anyagi előfeltétel a termeléshez. John Stuart Mill nézeteit megismételve – miszerint a jövedelem szétosztása társadalmi konvenció – Veblen rámutatott, hogy a tulajdonjogok metafizikai “természeti jogok”, amelyek csak törvény által tartathatók be, mert a törvény teszi azzá őket. Amikor a “technikusok” vagy a “mérnökök”, akik ténylegesen megszervezik és végrehajtják a termékeny gazdasági tevékenységet, rájönnek, hogy milyen szisztematikusan bomlasztó és alacsony hatásfokú az üzlet (business) befolyása, megszabadulnak a “hiányzó tulajdontól”. A rendszer, amely felváltja, rendkívül hasonló Kalecki szocialista gazdasági tervezéséhez.

3. A szocializmus gazdasági szervezete

Veblent az orosz forradalom arra ösztönözte, hogy újragondolja a szocializmus kilátásait az Egyesült államokban. Arra a következtetésre jutott, hogy egy Szovjet Amerika valószínűsége minimális, és ha a forradalom sikeres is lenne, technikusok és mérnökök forradalma volna, mivel ők alkotják az egyetlen osztályt, amely képes az ipart megfelelően megszervezni és működtetni. úgy képzelte, hogy a mellényes érdekek képviselőit egy technikusi “direktórium” váltja fel, amely az ipart központilag szervezné meg, hogy elkerüljék a kapitalista rendszer legnyilvánvalóbb kudarcait. Ezért biztosítanák “az erőforrások megfelelő elosztását és a rendelkezésre álló felszerelés és munkaerő ebből következő teljes és ésszerűen felosztott foglalkoztatottságát; a pazarlás és kettős munka elkerülését; a javak és szolgáltatások méltányos és hatékony kínálatát a fogyasztók számára (Veblen 1921, 446. o.); más szóval a “nemzeti jövedelem maximalizációját” teljes foglalkoztatottság mellett, amelyet Kalecki a szocialista gazdasági tervezés céljának tartott (Kalecki 1959, 295. o.; Osiatynski, 1988, 4. fejezet). Ezt szerintük a kapitalizmus nem teszi lehetővé, mert a termelés célja a profit, nem a kibocsátás maximalizációja.

A direktórium, azaz Kalecki központi gazdasági tervezési szervezetének alapvető jellemzője, hogy tagsága technikusokból és mérnökökből áll. Ennek két oka volt. Először is Kalecki és Veblen is úgy gondolta, hogy csökkenteni kell a közgazdászok befolyását, akik a tervezésnek piaci értelemben elkötelezettjei, a piaci vagy kapitalista gazdaságokban használtakkal analóg eszközöket alkalmaznak, mint például az árak, kamatlábak vagy ökonometriai számítások. Kalecki úgy érezte, hogy az ökonometria nem biztosít objektív adatokat, mert azok nagy hibahatárok között mozognak (Osiatynski, 61. o.). De egyikük sem bízott a közgazdászok azon eszközeiben, amelyek a kapitalista piacokat utánozva újratermelnék a szocializmusban a kapitalista instabilitást és elégtelen termelést, és ahogy Veblen mondta, az “ipar irányító célját” a “hasznos javak termelésétől” a “hiányzó befektetés profitja” felé tolnák el (Veblen 1921, 450. o., Kalecki 1986, 5. fejezet).

Másik indokuk arra, hogy a központi gazdasági tervezést a technikusok és a mérnökök befolyása alatt tartsák, az volt, hogy az ipari koordináció lényegében a gépek és a termelés műveletei összehangolásának a kérdése (a termelés “anyagi mérlegek” rendszere a kelet-európai országokban). Kalecki a nehéziparból, gyári termelésből és szénbányászatból vett példákat használta, amikor a befektetés központi tervezésének hatékonyságát vizsgálta (Kalecki 1986, 94-96. o.). Mindketten a vasutat használták példának az olyan ipar esetére, amelynek befektetéseit és adott műveleteit szétszakítja, hogy ki van téve az üzleti céloknak (Veblen 1904, 39-41. o.; Kalecki 1986, 20. o.). Charles Bettelheim is hangsúlyozta az ipar technikai koordinációjának felsőbbrendűségét a bizonytalanabb üzleti irányításnál. (Bettelheim 1975).

Saját megfigyelései azonban a tervezés gyakorlatáról a sztálini iparosítási hullám idején, és az ezt követő gyakorlati tapasztalata a gazdasági tervezésben szkeptikussá tették Kaleckit a tekintetben, hogy a mérnökök és a technikusok képesek lennének-e ellenállni annak, hogy az irányításuk alatt lévő gazdaságot a túlzott befektetések és a technikai újítások pazarló hajhászására használják fel. 1964 szeptemberében a Politikai Gazdaságtan Professzorainak konferenciáján megjegyezte, hogy “ugyanúgy, ahogy a közgazdászok gyengéje a számítás, a technikusok a legújabb technikai játékokat akarják; ezt nem szabad ellenük fordítani, de nem kell azonnal odaadni nekik ezeket a játékokat” (Kalecki 1964, 322. o.). Szerinte a válasz egy olyan tervezési rendszer létrehozása, amely minimalizálná az adott szintű fogyasztáshoz szükséges befektetést. A nagyobb befektetési projekteket központilag kell meghatározni a foglalkoztatottság és az ipari fejlődési prioritások kívánt szintjei alapján, csupán alternatív projektváltozókkal, amelyek számítási döntésektől függnek. Ugyanakkor a kisebb, helyileg meghatározott befektetéseket kamatterhes hitelekből finanszíroznák, hogy kizárják a fölösleges befektetéseket (Kalecki 1986, Osiatynski 1988, 6. fejezet).

A sztálinista iparosítás másik tanulsága az ipari hatalom fölös koncentrációjának veszélye volt. Kalecki válasza erre, hogy a központi gazdasági tervezést a gyárak munkástanácsai egyensúlyozzák ki. Ez megerősítené a munkások részvételét és elkötelezettségét a gazdasági irányítás rendszere mellett. A szindikalizmus és a központi irányítás ezen kombinációja volt hivatva biztosítani, hogy a gazdasági hatalom koncentrációjával nem élnek vissza (Kalecki 1986, 3. fejezet). ám nem egyedül a lengyel munkástanácsok mozgalmának 1958-as bukása volt az oka annak, hogy Kalecki életének utolsó éveit az önkényes és hatástalan lengyel állami tervezéssel szembeni vitával töltötte (Osiatynski 1988, 4. fejezet). A politikai hatalom elégtelen koncentrációja is egyértelműen része volt a problémának.

Következtetések

Kalecki Veblenhez hasonlóan meg volt győződve arról, hogy a kapitalista ipari vezetés nem hatékony, és egyikük sem bízott a gazdaság társadalmi szektorában alkalmazott üzleti módszerekben. Kalecki a szocializmussal kapcsolatos közvetlen tapasztalata alapján szofisztikált képet alkothatott arról, hogyan kellene a szocialista gazdaság tervezését irányítani. Azonban az ő korában a pénzügyek nem játszottak annyira domináns szerepet a kapitalizmusban, mint Veblen idejében. Ha a lengyel központi tervezők többet értettek volna meg Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a 70-es évek lengyel gazdaságának sok problémája elkerülhető lett volna. Ha a mostani poszt-kommunista kormányok többet értenének Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a poszt-kommunista gazdaságok sok jelenlegi és jövőbeli problémája még mindig elkerülhető lenne.

Irodalom

Bettelheim, C. (1975) A szocialista gazdasággá való átalakulásról

London: Harvester Press.

Brus, W. (1977) “A szocializmus közgazdaságtana Kalecki szerint” Oxford Bulletin of Economics and Statistics, 39. évf., 1. szám, február.

Chapple, S. (1996) “Kalecki és Keynes” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Chick, V. (1983) Makroökonómia Keynes után. Az általános elmélet újragondolása Cambridge, Mass.: MIT Press.

Kalecki, M. (1939) Esszék a gazdasági ciklusok elméletéről, London: George Allen és Unwin.

Kalecki, M. (1942) “A demokratikus tervezés nélkülözhetetlen kellékei” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről, Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1943) “A teljes foglalkoztatottság politikai aspektusai” Political Quarterly 14. évf., 4. szám.

Kalecki, M. (1944) “Három út a teljes foglalkoztatottság felé” in A teljes foglalkoztatottság közgazdaságtana. Hat alkalmazott közgazdasági tanulmány az Oxfordi Statisztikai Intézetből Oxford: Basil Blackwell.

Kalecki, M. (1958) “Központi ármeghatározás mint a szocialista gazdaság elengedhetetlen jellemzője” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1959) “A befektetés hatékonyságának vizsgálati metodológiájáról” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1964) “Tézisek a technikai fejlődésről és típusairól” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1968) “Trend és üzleti ciklus” Economic Journal 78. évf, 2. szám.

Kalecki, M. (1986) Válogatott esszék a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Minsky, H. P. (1975) John Maynard Keynes, New York: Columbia University Press.

Nuti, D. M. (1986) “Micha³ Kalecki hozzájárulása a szocialista tervezés elméletéhez és gyakorlatához” Cambridge Journal of Economics 10. évf., 4. szám, december.

Osiatynski, J. (1988) Micha³ Kalecki a szocialista gazdaságról London: Macmillan.

Patinkin, D. (1982) Az általános elmélet megjövendölése? és más esszék Keynesről Oxford: Blackwell.

Robinson, J. V. “Kalecki és Keynes” in A gazdasági dinamika és tervezés problémái Esszék Micha³ Kalecki tiszteletére Warszawa: Pañstwowe Wydawnictvo Naukowe.

Sawyer, M. C. (1985) Micha³ Kalecki közgazdaságtana London: Macmillan.

Shapiro, N. (1977) “A poszt-keynesiánus közgazdaságtan forradalmi jellege” Journal of Economic Issues szeptember.

Sweezy, P. M. (1953) “A kapitalizmus és szocializmus közötti alapvető különbég” in David Horowitz (szerk.) Marx és a modern közgazdaságtan, London: MacGibbon and Kee 1968.

Sweezy, P. M. (1958) “Veblen az amerikai kapitalizmusról” in D. E. Dowd (szerk.) Thorstein Veblen Kritikai dicséret, Ithaca, New York: Cornell University Press.

Toporowski, J. (1996) “Kalecki, Marx és a szocializmus közgazdaságtana” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Veblen, T. (1899) A dologtalan osztály elmélete New York: The Macmillan Company

Veblen, T. (1904) Az üzleti vállalkozás elmélete, New York: Charles Scribner’s Sons.

Veblen, T. (1906) “Karl Marx szocialista közgazdaságtana”, A tudomány helye a modern civilizációban és más esszék, New York: The Viking Press 1919.

Veblen, T. (1921) “A mérnökök és a forradalom” in M. Lerner (szerk.) The Portable Veblen New York: The Viking Press 1948.

Heller Ágnes: Bikikliző majom – Kőbányai János interjúregénye, Múlt és Jövő, Budapest, 1999.

Interjúkötet jelent meg Magyarország Legismertebb Élő Filozófusától. Ebből kiderül, hogy MLÉF útja – szokványos megközelítésben – sikertörténet. Vagyon és hírnév az osztályrésze. Az annak idején gyakran éhező fiatal megélhetési gondjai megszűntek. Nyomorúságos lakáshelyzete állandó New-York-i és budapesti lakásra, valamint vidéki kúriára változott. MLÉF életútja a tudósi karrier tekintetében is sikeres. A zsidóüldözések egykori elszenvedője világhírre tett szert. Nevét Nyugat-Európától kezdve, Ausztrálián át, Amerikáig ismeri a filozófus szakma. írásait számos nyelven kiadták. A legkülönbözőbb egyetemek ostromolják, hogy náluk is tartson előadást.

A hírnév- és vagyonszerzés útjától eltérően MLÉF filozófiai és morális álláspontjának története nem egyértelmű diadal. Filozófiai álláspontjának alakulása szép, szomorú történet. A kezdet reményteli. “Húszéves koromban már tudtam magamról: valami hivatásom van ezen a világon. Ahogy magamnak megfogalmaztam: föl kell törni a diót! Föl akartam törni a diót. A dió: az igazság. Az igazság ott van belül, és nekem meg kell ismernem. Az a hivatásom, hogy föltörjem a diót, megnézzem, mi van belül. Mi a lényege az ügynek, amit világnak, életnek, embernek neveznek, és megismerjem a lét lényegét. úgy hittem: az a hivatásom, hogy filozófiát műveljek, és lényeges dolgokat lássak meg benne.”

MLÉF szenvedélyesen keres valamiféle mindent átfogó igazságot, keresi a lét lényegét. Diótörő filozófusként egyfajta abszolúthoz akar eljutni. Biztos hitre van szüksége, amely reményt, ígéretet, perspektívát kínál: megváltást az emberiség (és egyúttal a maga) számára. A biztos hitet előbb a cionizmusban, azután a sztálinizmusban (amit az interjúkötetben kommunizmusnak nevez) véli megtalálni. (“A cionizmusban és a kommunizmusban is megváltást kerestem: az abszolút ígéret ebben az értelemben messianizmus volt.”)

Biztos megváltás csak a totalitásból fakadhat, az abszolút igazság csak akkor ragadható meg, ha a világban rend van, illetve a világ rendként értelmezhető. Mivel a világban uralkodó kapitalizmust – ahogy fogalmaz – elnyomás és elidegenedés jellemzi, a világ rendjét csak történelmi távlatokban lehet felismerni, helyesen értelmezni. A tapasztalható “rendetlenséget” a világtörténelem fogja renddé oldani. Az emberiség fejlődésének, a pozitív végkifejletnek a bizonyosságához a történelemnek szubjektumként, önálló entitásként kell léteznie. Ezért az igazságkeresés szükségképpen átmegy történelemfilozófiai dimenzióba. “Egy nagybetűs történelem keretei között gondolkodtam, amely elindul valahol, és valamilyen módon, ellentmondásokon keresztül, de a mai világ felé fejlődik. A tény, hogy a mai világ kapitalista, átmeneti állapot csupán, mert hamarosan továbbfejlődik egy szocialista vagy tökéletesebb, boldogabb emberi világ felé.” A világnak – úgymond – ügye van: az elidegenedéstől mentes társadalom, a szocializmus lehetőségének megvalósulása az emberiség egyértelmű és jól felismerhető perspektívája. A magyar ’56-ban a munkástanácsok létrehozását, valamint az önkormányzás programját tekinti szocialistának.

MLÉF-re a hatvanas években döntő hatást gyakorolnak az újbaloldali eszmék. Az újbaloldal szerint: “Az életformát kell forradalmasítani, nem a politikát. Éljünk másképp! Gondolkozzunk másképp! Közösség kell! Közösségi életforma: az életforma forradalma… Csak a közvetlen emberi kapcsolatok számítanak, ellentétben az intézményekkel és az állammal”. E hatás nyomán MLÉF az emberiség jövőjét a mindennapi élet forradalmában látja. Meggyőződésévé válik: a történelem nemcsak megismerhető, hanem csinálható, tudatosan alakítható, iránya befolyásolható. Nem a Történelem a jövő szubjektuma, hanem maga az ember. A világ olyan lesz, amilyenné az emberek alakítják. A történelmi Messiás várásának helyébe a cselekvő megváltásnak (az emberiség önmegváltásának) a koncepciója lép.

“Én is azt mondtam – írja –, hogy a megváltás iránya és terepe a ’mindennapi élet’ forradalma. Tehát nem az egész világ forog a politika körül, és nem a menny fog a bizonytalan jövőben a földre leszállni, hanem mi itt, ezen a földön, ma és nem holnap kialakítunk egy emberibb életformát. Ez más messianizmus, mint a régi. A hagyományos politikai struktúrákra legyintettünk. Azok arra sem érdemesek, hogy megdöntsük őket. Vagy: nem érdemes ezzel foglalkoznunk, mert most úgysem tudjuk megcsinálni. Azzal foglalkozzunk, amivel tudunk! A saját életünk teljes megváltoztatásával. Ez majd magával hozza a makrostruktúrák változását.”

Legújabb filozófiája – úgy tűnik – nem marad meg a spekuláció, a puszta elmélet szintjén, hanem gyakorlati alátámasztást, igazolást kap a nyugati társadalmi mozgalmakban. Párizs ’68-át saját elképzelése megvalósulásaként, igazolásaként éli meg. “Igazam volt, ezért a párizsi májust a saját szemüvegemen keresztül néztem. Minden úgy történik, ahogy A mindennapi élet forradalmában előre láttam. Ez bizony az életforma forradalmának beteljesülése. A párizsi tüntetők nem akarnak hatalmat, nem sietnek pártot alapítani, nem foglalatoskodnak kormányalakítással, hanem tekintélyek nélkül, szabadon, a saját elképzeléseik szerint akarnak élni… A munkások a diákokkal szolidárisak, és nem a kommunista párttal. Kit érdekel a kormány? Az embereket az érdekli, hogy a civil intézményeken keresztül maguk alakíthassák a sorsukat. Ez a lényeg. Nem a politikai hatalom, hanem a cselekvés, amelynek során az egyetemeken, a gyárakban a maguk kezébe veszik az életük irányítását.”

A párizsi diáklázadás elbukik, MLÉF-et – ellenzéki magatartása miatt – ismételt retorziók érik, barátaiban csalódik. Mindezek hatására világszemlélete is átalakul: legutóbbi elméleti kapaszkodóját is elveszti, föladja. Hirtelen megvilágosodik és rádöbben: egész világképe hibás. Nincs történelmi progresszió, és a történelmi folyamat befolyásolhatatlan. Ezzel – mint fogalmaz – kiment a lába alól a szocializmus.

A következmény kettős. Egyrészt cionista, sztálinista és újbaloldali korszaka után rátalál a korábban embertelennek minősített és következetesen kritizált kapitalizmusra: a tőkés rendszer igazolójává válik. Másrészt sehova sem kötődő, sehova sem tartozó, gyökértelen gondolkodóvá válik. (“Egyedül maradtam a világban, amelyet nem értek többé.”) Az egész életében diótörő filozófus – gondolkodói és morális tevékenységét megkoronázva – leszögezi: “Abba az időbe sikerült beleszületnem, amikor nem törünk fel diókat… Ebben a világban, amit posztmodernnek nevezünk, nincsenek feltörendő diók.”

MLÉF egyéni szerencséje, hogy új felismerését nem személyes tragédiaként, addigi életét nem elvesztegetett időként éli meg, nem merő tévútként értelmezi, hanem képes önigazolássá átfordítani. Meghirdeti, hogy ő valójában világértelmiségi, és filozófiája ettől kezdve már csak önmagára irányul. A továbbiakban nem a világ számára, hanem pusztán önmaga számára keresi a megváltást. (“A filozófus ügye az, hogy filozófiát csináljon, mert élvezi.”)

Tudjuk: a mai világkapitalizmusban naponta mintegy negyvenezer ember hal éhen. Tudjuk: a technológiai forradalom az emberiség 80–85 százalékát belátható időn belül gazdaságilag fölöslegessé teszi, és a lelki, illetve a fizikai megsemmisülés sorsát szánja neki. Tudjuk: a modern technikai civilizáció – ha a természeti környezet rombolásának jelenlegi tendenciái nem változnak hamarosan és radikálisan – a Földet az emberi élet számára alkalmatlanná teszi. És még számos hasonló ismerettel rendelkezünk. Mindezeket MLÉF is jól tudja, és ebből a tudásból levonja a következtetést: “A világnak ma nincs ügye.” Szerinte a posztmodernnek nevezett világban nincs olyan közös ügy, ami a filozófusokat foglalkoztathatná. Ezért a filozófusok között nem jön létre párbeszéd. (“Miután megszűnt az igazi diskurzus, mindenki egocentrikus lesz, csak saját magáról, saját műveiről beszél, s ezért képtelenek vagyunk egymással diskurzusba lépni. Ma a világértelmiség csupa kis atomból áll, aki csak a meghívó közönséggel diskurál. Egymással nem tudnak beszélni, nem is érdekli őket, amit a másik csinál, kivéve, ha szakmailag hivatkozik rá.”)

MLÉF tehát levonta a filozófiai végkövetkeztetést: a kapitalizmust nem lehet meghaladni. Logikus, ha egy bürokrata erre a következtetésre jut, mivel a rendszertől kapja a fizetését. Érthető, ha egy politikus hirdet ilyesmit, hiszen a rendszerből él, nélküle fölöslegessé válna. Az sem megmagyarázhatatlan, ha egy filozófus, aki a világhírét és a jövedelmét a kapitalizmusnak köszönheti, ezt a nézetet vallja. De önellentmondás, ha egyúttal filozófiai igazságnak is tekinti azt, amit mond. Bármilyen kategorikus, abszolút állítás ugyanis a további gondolkodás lezárását, megbénítását jelenti, az adott kérdésben a további dilemmák, alternatíva-keresések egyszer s mindenkorra történő kiiktatásával egyenértékű. Vagyis a filozófia egyik alapspecifikumának, a kételkedés metodikai követelményének feladásához, végső soron magának a filozófia területének az elhagyásához vezet. Ha egy filozófia szakos hallgató követne el ilyen baklövést, MLÉF feltehetően komoly dorgálásban és módszertani kioktatásban részesítené, mondván: az illető gondolkodása nem filozófiai.

A kapitalizmus abszolútnak minősítése (világtörténelmi meghaladhatatlanságának állítása) filozófiai szempontból csak önellentmondás, vagyis valamilyen filozófia előtti (filozófia nélküli) világszemlélethez való visszahátrálás. Egy ilyen fordulat emberileg megérthető, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy lelkileg vagy intellektuálisan belefárad az igazságkeresésbe. Ugyanakkor ennek a tettnek morális vetülete is van.

MLÉF egészen addig, míg egy humánus társadalom történelmi esélyei foglalkoztatják, és meg nem békül a kapitalizmussal, rokonszenvez a gyengékkel, a kiszolgáltatottakkal, ahogy ő nevezi, a páriákkal, és erkölcsi értékrendjében a velük való szolidaritás fontos szerepet játszik. Ez a morál megveti a parvenüket, a rendszer kegyeltjeit, akik önfeladásuk, alkalmazkodási készségük, kompromisszumaik révén elfogadtatják magukat a hatalommal. A kapitalizmussal való elméleti kiegyezés után MLÉF új morált fogalmaz meg: a “sem nem pária, sem nem parvenü” morálját. Többször említi azt az erkölcsi felfogást, amely szerint az elutasított rendszerben is jelen kell lenni, és megpróbálni azt gyomként pusztítani. ő viszont a kívülállást választja, és igyekszik ezt a magatartást megideologizálni: a filozófus ügye a filozófia. Nem a páriák, nem a társadalom, nem a politika, nem az erkölcs, hanem a filozófia.

MLÉF tanulmányokban méltatja az amerikai nukleáris fegyverek elrettentő hatását. Az ilyen méltatás nem egyedülálló a hivatalos sajtóban – legfeljebb filozófus tollából szokatlan. Egy szempontból azonban MLÉF mindenképpen megelőzte a korát. Már a 90-es évek elején szorgalmazta azt, amire a NATO csak 1999-ben tekintette magát érettnek: a Jugoszlávia elleni katonai támadást (“könyörögtem, bombázzanak akár, de bármilyen módon avatkozzanak be”).

MLÉF szerint minden rétegnek megvan a maga csőcseléke. Arról nem szól, hogy kik tartoznak a filozófus-csőcselékbe.

A történelem időről-időre meglódul. Ennek különös dokumentumát tartom a kezemben.

A három közép-európai éltanuló 1999 március idusára időzített, sikeres beiratkozása után a NATO két hetet sem várt első olyan háborúja megindításával, amelyet volt államszocialista ország ellen vívott. Amikor az ELTE Ruszisztikai Intézete pár héttel a bombázások kezdete után politikatörténészek és politológus részvételével konferenciát rendezett a balkáni helyzetről, már meglehetősen nyilvánvaló volt, hogy a jugoszláv hadseregnek semmi esélye az ellene tíz kilométeres magasságból vívott háború megnyerésére. Ugyanakkor az is többé-kevésbé egyértelmű volt addigra, hogy a kapituláció elodázásával a jugoszláv államot markában tartó cinikus, nacionalista elit időt kívánt s tudott nyerni ahhoz, hogy minél nagyobb kárt okozzon saját déli tartományában a koszovói albán lakosság ellen megfélemlítés és értelmetlen, differenciálatlan erőszak formájában vívott, gyáva polgárháborújával. A rekordidő, alig egy hónap alatt elkészült könyv lezárásakor már igen serény volt a diplomáciai közvetítőforgalom Belgrád és különféle nyugat-európai nagyvárosok között, előkészítendő a nagyjából a könyv megjelenésével egy időben, júniusban aláírt fegyverszünetet.

Most, amikor (1999. október végén) e könyvismertetést írom, olybá tűnik, Koszovó régen lekerült a nemzetközi politika színpadáról. Honolnak a régi és új békék, és folynak a régi és új háborúk. Ausztriában az Európai Unió csigalassúsággal araszoló “keleti kibővítésének” puszta gondolata is karnyújtásnyi közelségbe hozta az újnácikat a kormányhatalomhoz, az Európai Unió Bizottsága pedig úgymond “tárgyalásokat” indított Kelet-Európa eddig esélytelenként kezelt országaival is az állítólagos “belépésük” körülményeiről, ezzel tovább lassítva a már eddig is megalázóan lassú felvételi procedúrát a többiek – így az állítólagos “éllovas” – Magyarország számára. A “művelt nyugati” közvélemény rá se hederít az orosz hadsereg által Csecsenföldön elkövetett népirtásra, hacsak a jelenlegi magyar miniszterelnök azon ottawai nyilatkozatát nem tekintjük “művelt nyugati” reakciónak, melyben elmélázott azon, miért pont nukleáris fegyvereket ne tárolna szükség esetén Magyarország a területén.

Az 1999-es jugoszláv háborúval új szövetségesei rendkívül kínos helyzetbe hozták a jó három generáció óta sérült öntudatú, részleges szuverenitású, hathatós önvédelemre csak legkisebb szomszédaival szemben képes, honvédelmi szempontból gyengélkedő – vagyis mindenkori stratégiai szövetségeseitől igen erős stratégiai függésben levő – magyar államot. A déli szomszéd ellen közvetlen sértettség vagy érdek nélkül, kizárólag a nemzetközi rendszer önmozgásának következtében indított háborúban való részvétel abba a kellemes locsogásba is belerondított, amit értelmiségi elitünk folytat önmagával anélkül, hogy a mariahilferstraßei séta során szerezhető megfigyeléseken túl tudomást venne a Magyarország határain kívüli világ kollektív tapasztalatairól és tudásformáiról. A háború okozta sokk meglehetős zavarodottságot váltott ki a magyar írástudókból. Volt itt minden, az új uralmi helyzet intézményszociológiai jellegzetességeit analógiás módon félreértő, régi típusú talpnyalástól az elmekórtan-könyvek kórleírásainak megfelelő tünetekig, a hatvanas évek eleji pártbrosúrák külpol-fejezeteiből ismert szólamoknak a mai magyar nyelv sajátosságait tekintetbe nem vevő recitációjától a vízumkiadási szempontból hasznos számokat tartalmazó telefonosfüzetek izgatott lapozgatásáig. A mannheimi értelemben vett értelmiségihez legméltóbb reakciók egyikét Krausz Tamás vezérletével az ELTE Ruszisztikai Intézete tanúsította, amikor konferenciát rendezett a balkáni helyzet történeti összefüggéseiről, s az ott elhangzott előadásokat könyv formájában napvilágra hozta.

A kötet puszta ténye jobb hír, fontosabb tett, mint a tartalma. A benne foglalt szövegek plasztikusan szemléltetik a konvencionális közép-európai politikatörténet-írás erényeit és hátrányait egyaránt. Ez az elemzésmód a leíró szövegek tény- és eseménygazdagságáért az elméleti kérdések elhallgatásával és elnagyolásával, valamint a szövegek jelenre vonatkoztatottságának önkényességével “fizet”.

Érdekes feladat volna e kötet alapján rekonstruálni a – szomszédunk elleni bombázások ötletét feltehetőleg legalábbis szkeptikusan kezelő, vagyis értelemszerűen aligha a “keleti despotizmus” képzetét a jelenre oly bántó, vulgáris módon alkalmazó nyugati újságírói retorikát követő – történészek és politológusok világképét atekintetben, mit árul el szövegük arról, szerzőjük hogyan gondolkodik a “fejlődés”, a “megkésettség”, az “elmaradottság” vagy a “magasabb” és “alacsonyabb szintű társadalmi formák” fogalmának alkalmazhatóságáról a politikai rendszerek, uralkodási technikák vonatkozásában, konkrétan a Balkán politikatörténetében. Az én olvasatomban e kötetet egyfajta, kevéssé artikulált, álnaiv teleologikusság lengi át. Helyenként konkrét formában is tetten érhető ez a szemlélet, mint például az olyan mondatokban, hogy “[a]z elnyomott népek nemzeti öntudata inkább törzsi-nyelvi, mint mai értelemben vett nemzeti érzelem” (99. old.). Amikor eredeti keletkezési helyén, a gyarmati világban ez a fajta elmélkedési típus kialakult, legalább annyi elmondható volt róla, hogy egy valóban létező transzkontinentális uralmi rend, a gyarmati rendszer adekvát ideológiája volt. De ma? A Balkánról szólva? Magyarországon? Tényleg nem értené, aki így beszél, hogy rólunk is így beszélnek a Lajtától nyugatra, hogy mindennek mik a hatalmi összefüggései? Vagy érti, és épp azért mondja, örömmel találván olyasvalakit, akinek még nálunk is rosszabb a helyzete?

E modernizációs paradigma, e teleologikusság a mai magyar értelmiségi köznyelv egyik alapjellegzetessége, így itteni felbukkanása aligha meglepő. Két szempont teszi mégis említésre méltóvá. Egyrészt az, hogy a teleologikus gondolkodás minden közeg közül a történészi szakmának állítja a legdurvább intellektuális korlátokat. (Ez persze nem akadályozza meg a történész-szakmát abban, hogy a teleologikus-modernizációs gondolkodás legfőbb bázisa legyen.) Másrészt pedig az, hogy a kötet apropója, a jugoszláv háború “nyugati” diszkurzusa maga is ebben a “világnézeti” keretben mozog. Ebből pedig az a különös következtetés látszik adódni, hogy a világ alapvető mozgásainak iránya és a különféle regionális történelmek hierarchizált értékelése tekintetében, úgy tűnik, nem áll fenn nézetkülönbség a magyar történész szerzők és a ma világszerte hegemón nyugati “kultúrfölény-világkép” között. Szerény véleményem szerint legfőbb ideje volna elkezdenünk azon meditálni, miként lehetne átdolgozni a történetírásunk (és egyéb társadalomtudományaink) alapjául szolgáló, láthatatlan forgatókönyveket oly módon, hogy azok megszabaduljanak mai, álnaiv modernizációs szerkezeteiktől. Ennek egyik főkérdése minden bizonnyal a nálunk úgymond “fejletlenebb” régiók élményköréhez és történetéhez, így kitüntetett módon a Balkánhoz fűződő fogalmi szokásaink átalakulása kell legyen.

Talán az óriási anyag és a korlátozott terjedelem közötti feszültség, talán az eredetileg élőszóban elmondott szöveg sebtében való publikálása idéz elő némely durva leegyszerűsítéseket és pontatlanságokat, így például a nemzeti lét eltárgyiasítását (v.ö.: [a tizenkilencedik század legelején, az oszmán uralom elleni lázadás vonatkozásában] “[a]z első lépést a szerbek tették meg” [15. old.], “a bolgárok azonban mindebből kimaradtak” [16. old.], arról nem is beszélve, hogy az oszmán birodalom uralmi apparátusát a magyar köznyelv pontatlanságát követve, ám történetírói szempontból mégis anakronizmussal “törökként” adresszálja: “a török kegyetlenkedések nagy európai visszhangot váltottak ki” [17. old.], másutt “a török rabság éveiben a szerb egyház szerepe mérhetetlenül megnövekedett” [27. old.], s “a bolgárok maradéka erősen elszlávosodott a török uralom alatt” [99. old.] stb., [saját kiemeléseim]). Nehéz megállni, hogy el ne merengjen rajta az ember, vajon miért hasonlít e csúszkáló anakronizmusok és pontatlanságok szerkezete azon durva anakronizmusok és manipulált pontatlanságok szerkezetéhez, amelyek a Balkán-félsziget népei közötti interetnikus feszültségek nyelvi formáját képezik.

A szöveg értelemzavaró sajtóhibáktól sem mentes: feltehetőleg nem az osztrák, hanem az oszmán állam honosított meg sajátos birtokviszonyokat, amennyiben a föld a szultán tulajdona volt, amit “lovas katonai szolgálat fejében oda[adott] a szpáhiknak” (12.old.). Néhány súlyosabb stiláris baki is becsúszik, ilyen például: “az albán kérdés megoldásához összjugoszláv fellépésre volt szükség, de ennek valószínűsége a nacionalizmusok térnyerésével, az állam fokozatos széthullásával egyre valószínűtlenebbé vált” (34.old.).

A Balkán-félsziget politikatörténetének ezen áttekintéséből az európai “harmadik világ” kétségbeejtő helyzete körvonalazódik – anélkül, hogy erre az összefüggésre a kötet tanulmányai a legcsekélyebb utalást tennék. A szövegek pontosan elmondják, milyen köröket futott be a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság, és a szabadkereskedelem “nyugati” eszméinek bűvöletében a világ e fűszeres illatú tájegysége. A múlt nem kísért, hanem ma is tart: a harc ma is a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság és a szabadkereskedelem fogalmai körül zajlik. Mindez a részvét, a düh és a tehetetlenség érzését váltja ki az olvasóból, teljes joggal. Ugyanakkor nem inspirál új, szellemileg radikális gondolatok végiggondolására.

Két dolog kiáltó hiányához vezet mindez. Egyrészt ez a fajta érvelésmód nem alkalmas arra, hogy általa megmagyarázzuk a jelenlegi helyzetet, ha az valamely fontos összetevő tekintetében különbözik a múlttól; másrészt arra sem alkalmas, hogy megfogalmazzuk általa, miért épp most tört ki a múlt, az etnikai erőszak és miért épp most került sor a “nyugati” beavatkozásra. Márpedig, megítélésem szerint, az idei balkáni háború mindkét szempontot felveti. Nevezetesen, élesen különbözik a helyzet minden korábbitól annyiban, hogy az idei balkáni háborút

• az “emberi jogok” diszkurzusának eddig példa nélküli alkalmazása, s ami még különösebb, a különféle, eddig meglehetősen nemzetállam-ellenes nemzetközi emberi jogi szervezetek állam- és geopolitikai célú kooptációja legitimálta, méghozzá

• mindez a shoa szemantikai mintájának explicit, tudatos és cinikus alkalmazásával zajlott (a nyugati hatalmak hadba lépését motiváló fő politikai állítás az volt, hogy “lényegét tekintve” a náci Németország hipermodernista népmegsemmisítő gyakorlata ismétlődik Koszovóban; a többszáz éves szerb-albán viszony mai állapotának eme ordítóan vulgáris túlegyszerűsítése annyira átlengte a háború egészét, hogy még a népirtási vád vádlottja, a szerb vezetés is magára vette e vád fő pontjait, s ahelyett, hogy legalább a légitámadások megindulásakor barátságos gesztusokat tett volna az albán kisebbség iránt, a kitelepítések megindításával és az öncélú erőszak, az etnikai megaláztatás és zaklatás intenzívebbé tételével saját magatartása is fokozatosan hasonulni kezdett a hitleri etnopolitika lényeges elemeihez);

• mindez az ENSZ-alapokmány, a Helsinki egyezmény s számos egyéb nemzetközi jogi okmány explicit rendelkezéseinek megsértésével történt, vagyis a második világháború óta fennálló nemzetközi rend biztonságpolitikai alapjainak precedens útján történő megváltoztatásának tekinthető,

• méghozzá olyan precedensnek, amely meglehetősen alacsony szintre szállította le a kollektív bűnösség fogalmának kritériumát, aminek következtében

• minden korábbi háborús agressziónál nyilvánvalóbbá vált a világ közvéleménye előtt e kritériumok érvényesítésének önkényessége.

A Balkán kisnemzeti történetírásában közhely a több évszázados “török iga” képzete. E könyv alapján az a kép alakul ki az olvasóban, hogy úgy tűnik, a magyar politikatörténészek szemében a “török” elem elhalványult, az iga viszont annál inkább megmaradt – még súlyosabb, még túldetermináltabb formában, mint eddig: ezúttal a történelem és a kisnemzeti mivolt hajtja igájába e közepesen szerencsétlen régió népeit.

A kötet megjelenése igen fontos gesztus. Korlátai részben a mai magyar szellemi élet általános korlátai, részben pedig a politikatörténetírás gyengeségei. Klasszikus nem lesz, de hasznos segédanyag igen: szemináriumi olvasmányként melegen ajánlom a mai balkáni politika történeti aspektusait feltérképezni szándékozó egyetemi-főiskolai kurzusok oktatóinak szíves figyelmébe.

Az 1999. évi balkáni háborút a szemlélő úgy látja, mint katonai akciók által kiváltott humanitárius katasztrófát, melynek az orvoslására indított katonai akció még nagyobb humanitárius katasztrófát okozott. Ez a mérleg nem foglalkozik a sokszor megvitatott kérdésekkel, hogy kinek volt igaza és miben, milyen akció volt szükséges és mi volt ballépés – egyszerűen leírja a 99-es év első nyolc hónapjának Jugoszlávia/Koszovó térségben történt eseményeit.

A ‘Szövetséges Erők’ hadműveletnél a NATO az év elején meglévő humanitárius katasztrófát használta mint ‘casus belli-t’, amelynek megszüntetése céljából avatkozott be. Ilyen megokolással nem ez az első katonai művelet. Hasonló humanitárius érvelést használtak az ENSz 688-as határozatában a kurdok védelmében valamint a szomáliai beavatkozásnál. így ez az érvelés egyre gyakrabban használt a nemzeti szuverenitás elvét megsértő katonai beavatkozások számára, habár jogilag vitatott.

A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is.

Két fontos terület van, ahol a környezeti károk jelentősek. Ezek egyike a NATO-bombázások hatására a környezetbe (talaj, víz, levegő) került mérgező hatású vegyi anyagok. A másik – a “humanitárius háború” szempontjából jelentős terület – a NATO által használt elszegényített uránium tartalmú lövedékek kérdésköre. E területek mellett még az infrastruktúra rendszerek (áram, víz, szennyvíz) lerombolása említendő, de valójában minden rombolás negatív környezeti hatással járt. Egyes vegyi anyagok illetve az elszegényített uránium lövedékek környezetbiztonsági szempontból másképp értékelendőek, mivel kis mennyiségben is nagy mértékben mérgezőek, bizonyos körülmények között lassan bomlanak le és képesek nagyobb távolságokat megtenni a levegőbe. Ezek közül az anyagok közül sok képes beépülni az élő szervezetekbe és a bioakkumuláció folyamatával a tápláléklánc szempontjából magasabb rendű állatokban és az emberekben nagyobb koncentrációban halmozódik fel, káros hatását sokkal erősebben fejtve ki, mint a tápláléklánc alacsonyabb fokán álló szervezetekben.

A NATO-bombázások 1999. március 24-ével kezdődő 78 napján a becslések szerint 1200 repülőgép 25000 repülést hajtott végre Jugoszlávia felett. Ezekből körülbelül 17 000 célpontja több mint 80 ipari létesítmény volt.

Kiemelkedőek ezek közül a pancevói petrokémiai és műtrágya gyártó ipartelepek elleni valamint az újvidéki olajipari komplexum elleni támadások, melyek hatására nagy mennyiségű mérgező vegyi anyag került a levegőbe, a talajba és a vizekbe.

A legjelentősebb szennyezések tételes listája így néz ki:

Több tonna rákkeltő hatású etilén-dikloridot engedtek a Dunába a robbanásveszély elkerülése végett;

körülbelül 50 tonna olaj emulzió került a Dunába a nem működő szennyvíztisztító berendezéseken keresztül.

Több mint 100 tonna folyékony ammónia szivárgott egyenesen a Dunába a pancevói Azotara nitrogén-feldolgozó üzemből.

Az olajipari komplexumból több mint 1000 tonna, a vinil-klorid monomer üzemből pedig több mint 1400 tonna etilén-klorid került a Dunába a bombázások eredményeképp.

Nátronlúgból néhány ezer tonna folyt a Dunába egy csatornán keresztül az olajipari komplexumból.

Sósavból közel ezer tonna jutott a Dunába. A teljesen lerombolt vinil-klorid üzemből több mint 1000 tonna rákkeltő hatású vinil-klorid monomer és azok égéstermékei kerültek a levegőbe, ahol ezeknek a koncentrációja 7200-szorosa lett a megengedett értéknek.

A Pancevót ért 1999. április 17–18-i bombázás miatt az orvosok a támadások idején a közeli Belgrád külvárosaiban élő nőknek azt ajánlották, hogy két évig ne vállaljanak gyermeket illetve azoknak, akik 9 hetesnél rövidebb ideje voltak terhesek abban az időszakban, abortuszt javasoltak.

Az orosz Hidrometeorológia és Környezeti Nyomkövető Szolgálat (Rosgidromet) a pancevói olajkészletek égésének hatásáról, a korom és benzopirén terjedéséről (az olaj égésekor korom, nehézfémek, kén-dioxid, nitrogén-oxidok és aromás szénhidrogének szabadulnak fel) készített elemzést. A számítások szerint Európa tíz országának jelentős területe szenvedett szennyeződést a tüzek következtében. A benzopirénhez hasonlóan más mérgező anyagok is felszabadultak és hasonló módon terjedhettek a Balkánon és Közép-Európában. A görögországi Xanthi-i egyetem közleménye szerint 1999 áprilisában a dioxinok, a furánok, és a poliklórozott bifenilek (PCBk) szintje jelentősen megugrott Észak-Görögországban. Ezekről a vegyületekről azt kell tudni, hogy hosszú ideig fennmaradnak a környezetben és nagy távolságokra képesek eljutni. Mindezek mellett felborítják a szervezet hormonháztartását és számos egészségügyi probléma okozói:

• rák és daganatok
• idegi eredetű viselkedési rendellenességek, mint például tanulási rendellenességek, vérmérsékletbeli változások
• immunrendszeri változások
• szaporodási problémák és a nemiséget érintő rendellenességek
• rövidebb ideig tartó tejelválasztás anyáknál
• cukorbetegség gyakoribb előfordulása.

Ezek a problémák hosszú évek múltán és esetleg az utódokban is jelentkezhetnek.

Az orosz modellezés szerint a pancevói ammónia-kiömlés mérgező hatásai egy 32–50 kilométer hosszú, 90–150 négyzetkilométeres nagyságú területen érvényesültek.

Jugoszláviában egyes transzformátor állomásokon használnak még poliklórozott bifenilekből álló Pyralene nevű anyagot, amelyből egy liter képes körülbelül egy milliárd liter vizet beszennyezni. így minden transzformátor állomás, amelyet ipari telepeken vagy az elektromos ellátó hálózat részeként elpusztítottak, ilyen anyaggal szennyezte a környezetet. Számos transzformátor állomás esetében a pyralene-t már kicserélték kevésbé ártalmas anyagokkal, de az így kivont pyralene-t a környéken tárolták, ahol ki volt téve a bombázásoknak.

A környezetbe került vegyi anyagok mellett az elszegényített uránium-lövedékek okoznak majd komoly egészségügyi problémákat. Ez nem csak Jugoszlávia és Koszovó területére vonatkozik, hanem a környező országokra is. Könnyen elképzelhető, hogy a Dél-Magyarországon több tízszeresére megemelkedett alfa háttérsugárzás ennek a jele.

De mik is az elszegényített uránium-lövedékek és mi a hatásuk?

Az Egyesült államok légierejéből a “Szövetséges Erők” hadművelet során bevetettek úgynevezett “tankölő” A10-es Thunderbolt II-es, repülőgépeket. Ezen gépek elsődleges feladata a páncélozott járművek megsemmisítése, másodlagosan mentőakciók biztosítása.

Az A10-es gépek fegyverzetének fontos része egy 30 mm-es, nyolc csövű Gatling ágyú, amely 3900 lövedéket tud kilőni percenként. Az ágyú úgynevezett elszegényített uránium (depleted uranium – DU) lövedéket használ.

Emellett a Jugoszlávia ellen bevetett Tomahawk cirkáló rakéták is tartalmazhattak stabilizáló anyagként elszegényített urániumot.

A DU lövedékek hatékony tankellenes “áthatolók”, mivel rendkívül nehezek (1,7-szer olyan nehezek, mint az ólom). Titániummal ötvözve az uránium rendkívül kemény. Ezenkívül az anyag előnyös tulajdonsága, hogy becsapódás esetén ég. Az Egyesült államok hadserege azért fejlesztette ki a DU lövedékeket, mert a fém maga rendkívül olcsó. A soványított uránium az az anyag, amely visszamarad, amikor dúsított, maghasadásra képes urániumot választanak el a természetes urániumból. így tulajdonképpen újra feldolgozzák a máskülönben veszélyes hulladéknak minősülő anyagot. Az elszegényített anyag főként uránium U 238 izotópot (felezési idő 4.5 milliárd év) és mellette egyéb radioaktív elemeket tartalmaz.

A DU lövedék toxikus és radioaktív. Amikor 500° C fölé hevül levegőn (például detonáció következtében), akkor lassan oxidálódik, fenntartva az égést és 80 %-ban belélegezhető 0,5-5 mikron nagyságú üveggyöngyszerű aerosolt képez. Ez az üvegbe foglalt uránium aerosol nagyon könnyű, tűz és szél által többször tíz kilométer távolságra képes eljutni a kibocsátási helytől elekrosztatikus erők által a levegőben maradva (ez nem maximális távolság – erre a távolságra van adat). Az aerosol sokkal veszélyesebb, mint a természetben előforduló uránium részecskék a talajban vagy az élelmiszerekben. Egy GAU-8/A “áthatoló” repülő 30 mm-es ágyújában a lövedék 272 gramm DU-t tartalmaz.

Az urániumoxid részecskék mind belélegzéssel, mind pedig élelmiszer és ital útján bejuthatnak a szervezetbe.

Az uránium, mint más nehéz fém, kémiailag rendkívül mérgező. Élelmiszerrel vagy vízzel lenyelve kis mennyiség is visszafordíthatatlan károsodást okozhat a vesékben. Mind a bélcsatornán, mind pedig a tüdőn keresztül felszívódva a véráramba kerülhet.

Belélegzett urániumoxid részecskék le tudnak telepedni az emberi tüdőben, a hordozó szervezetet növekvő dózisú alfa sugárzásnak kitéve. Ez tüdőrákot és fibriózist okozhat bármely korban lévő emberben, és különösen gyermekek számára veszélyes.

Amennyiben évek során a véráramba jut a DU, a májra és vesékre is hat, valamint beépülhet a csontokba, ahol a vérképzést károsítja. Az uránium át tud hatolni a placentán is, születési rendellenességeket okozva, és az anyatejjel is a csecsemőbe juthat. Károsíthatja a spermát és a petesejtet is, genetikai károsodást okozva az utódokban.

Kutatók úgy gondolják, hogy az úgynevezett öböl háború szindróma kiváltó okainak egyike az elszegényített uránium lövedékek használata, valamint a bombázások következtében felszabaduló vegyi anyagok (amelyek hasonlóképp felszabadultak a jugoszláviai bombázások következtében).

A DU hatása gyermekek számára pusztítóbb. A gyerekek közelebb vannak a földfelszínhez, és több urániumot építenek be a csontjaikba növekedés közben, s hosszabb életidejük alatt hosszabb ideig lappangó rákos megbetegedések is kiteljesedhetnek a szervezetükben. Jelentések szerint Dél-Irakban nagymértékben megnövekedett a halva születések, születési rendellenességek, leukémia és más rák fajták aránya azoknál a gyermekeknél, akik 1991 óta születtek.

Május 4-én az Egyesült államok Védelmi Minisztériumának sajtótájékoztatóján Wald tábornok beismerte, hogy az A10-esek DU lövedékeket használnak Jugoszláviában.

Az ENSZ egyik kisebbségek védelmével foglalkozó jelentése genocídiumnak, népirtásnak minősíti a DU fegyverek alkalmazását.

Hosszabb távon a szennyezés terjedhet és távolabbi helyekre is eljuthat a szennyezett területen termelt élelmiszerekkel, tejjel és természetes úton is.

A környezeti károk, melyeket a jugoszláv háború okozott, valójában még feltáratlanok, hiszen hosszabb távon, öt-tíz éven belül mutatkozik meg a hatásuk, természetükből adódóan pedig keveset lehet tenni ellenük most, hogy a baj már megtörtént. Még csak előzetes értékelések vannak – bár az ENSZ Környezetvédelmi Programja talán már októberben elkészíti jelentését. Igaz, ezek nagy része “politikailag korrektre” lesz fésülve, ha nyilvánosságra kerül, hogy ne váltson ki indulatokat a nemzetközi szervezeteket legnagyobb mértékben támogató országok ellen.

Minden bizonytalanság esetére is biztos, hogy a NATO-beavatkozás eredményeképp Jugoszlávia egyes területein és Koszovóban a lakosság egészségi állapota romlani fog és az átlagéletkor csökkenésével is számolhatunk. A környező országokra gyakorolt hatás megítélése már nehezebb, de az elmondható, hogy nem lett egészségesebb a környezetünk és mi sem. A Nagy-Britannia-i Coghill Research Laboratories becslései szerint az elszegényített uránium “használatából” következően a háborús zóna közelében élő 20 millió ember számára hatszorosára nőhet a leukémia, a rák, a dózis-függő születési rendellenességek kockázata.

Felmerül a “humanitárius beavatkozás” kérdése is. A NATO illetékes döntéshozói tisztában voltak a Pancevóra mért légicsapások következményeivel, az elszegényített uránium káros hatásáról is hallottak, ha ezt nem is fogadják el vagy próbálják alulértékelni. Bizarr, hogy a koszovói albánok, akiknek a megsegítésére a beavatkozás tulajdonképp történt, több nemzedéken keresztül fognak szenvedni az elszegényített uránium hatásaitól.

Ez a háború nem volt tiszta, és humanitárius jellege is csak a propaganda szintjén érvényesült.

Hivatkozások:

A Pollution Episode of Organix Semi-Volatile Compounds from the war-zone of Kosovo, detected in Xanthi Greece. S. Rapsomanokis, C. Zerefos, D. Melas, N. Tsangas. URL: http://www.duth.gr/cosovo/pollution.html

Assessment of environmental pollution in the Balkans and adjacent territories caused by NATO rocket and bomb strikes against Yugoslav territory. Hydrometeorological and Environmental Monitoring Service of the Russia Federation, Moscow, 1999.

Assessment of the Environmental Impact of Military Activities During the Yugoslavia Conflict. Preliminary Findings, June 1999. The Regional Environmental Center, URL: http://www.rec.org/

CRL – Coghill Research Laboratories, 1999.: The Use of Depleted Uranium (DU) Bullets and Bombs by NATO Forces in Yugoslavia. URL: http://www.cogreslab.demon.co.uk/

U. S. Department of Defense – Press Briefing, 1999. május 3.: URL: http://www.fas.org/man/dod-101/ops/docs99/t05031999_t0503asd.htm

Independent Commission of Inquiry Hearing to Investigate U.S./NATO War Crimes Against the People of Yugoslavia. Selected Research Findings, International Action Center, 1999. URL: http://www.iacenter.org/warcrime/index.html

NATO bombing unleashes environmental catastrophe on Europe. Press Release, May 14, 1999. International Action Center, URL: http://www.iacenter.org/natodu.htm

United Nations Commission on Human Rights Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities Forty-ninth session Report by the Secretary-General submitted pursuant to Sub-Commission, Resolution 1996/16. E/CN.4/Sub.2/1997/27 24 June 1997