1. A Gazdasági és Környezeti Elszámolások Integrált Rendszere (SEEA)

1.1. Javaslatok a nemzeti elszámolások rendszerének módosítására

A gazdaság és hatásai szűk értelmezési körének feloldására az egyik lehetséges út a meglévő mutatók korrigálása és kiegészítése környezeti, illetve társadalmi hatásokat jelentő tételekkel, illetve mutatókkal. Erre a nemzeti elszámolások megalkotása és elterjedése óta több próbálkozás is született.

Nordhaus és Tobin voltak az elsők, akik javasolták és ki is dolgozták a nemzeti jövedelem egy átalakított változatát, melyet a "gazdasági jólét mércéjének" (Measure of Economic Welfare, MEW) neveztek. A szerzők szándéka az volt, hogy a nemzeti jövedelmet úgy egészítsék ki, hogy a teljes gazdasági jólétet tükrözze. Három ponton javasoltak kiegészítést:

A számbavett állományok határait kiterjesztették, és a kiadásokat új kategóriák szerint sorolták be, úgy, hogy az egészségügyi kiadásokat és az oktatást a humán tőkébe fektetett beruházásnak vették, és bizonyos kiadásokat – mint a rendőrség fenntartását – "köztes" kiadásként értelmeztek, mely önmagában nem generál jólétet. Imputálás útján olyan tétteleket foglaltak bele, mint a tulajdonos által lakott lakás vagy a tartós fogyasztási javak szolgáltatásai, a szabadidő értéke és a nem-piaci termékek egyes fajtái. Az urbanizáció bizonyos költségeit levonták.

A kapott adatok alapján a szerzők – fenntartva azt, hogy a GDP mint a jólét mutatója nem pontos – a GDP és a MEW közötti nagymértékű korreláció miatt ez utóbbi bevezetését nem tartották feltétlenül szükségesnek. (A mutatót az 1926-1965 közötti időszakra számolták ki.) Ezt a megállapítást azóta már vitatták, mert rövidebb időintervallumokra kiszámolva a korreláció egyre inkább gyengül. J. Lintott szerint a korreláció nagyrészt az alkalmazott imputálási módszernek volt köszönhető.

Az első módosító javaslat, mely a környezeti változásokat is megpróbálta a rendszerbe vagy egy mutatóba foglalni, Samuelson és Nordhaus által kidolgozott Net Economic Welfare volt. Az alapproblémát számukra is az jelentette, hogy a GNP sok olyan elemet tartalmaz, amely nem járul hozzá nyilvánvaló módon az egyének jólétéhez, emellett viszont kimaradnak belőle a jólét egyes kulcsfontosságú elemei. A következő módosításokat javasolták:

Pluszok: a szabadidő, "csináld magad" munkák és a fekete/szürke gazdaság.

Mínusz: környezeti károk.

A nemzeti elszámolások bírálatainak a nyolcvanas évek közepéig nem sok gyakorlati eredménye volt. Ezen a területen is mérföldkőnek számít a Brundtland-jelentés. A Brundtland Bizottság a fenntartható fejlődés elérése érdekében hívott fel kormányzati politikák alapjául szolgálható mutatók megalkotására. Ezt a felhívást ismételte meg 1992-ben a Föld Csúcson elfogadott Agenda 21 is, mely explicit módon egy integrált környezeti és gazdasági elszámolási rendszer megalkotását tűzte ki célul, mintegy a hagyományos SNA-t kiegészítendő. Ennek hatására több nemzeti kormány kutatásokat indított a fenntartható fejlődést mérő mutatók kidolgozására, főképp a környezeti szempontok valamiféle beépítését szem előtt tartva. Az ún. zöld elszámolások kidolgozásában olyan országok jártak az élen, mint Brazília, Franciaország, Hollandia, Kanada, Németország és Norvégia.

1993-ban az ENSZ Statisztikai Osztálya, az UNSTAD (United Nations Statistical Division) felülvizsgálta a nemzeti elszámolások rendszerét, és a hagyományos elszámolások mellett létrehozott egy olyan "kísérő elszámolásokból" (satellite accounts) álló rendszert, mely az SNA makromutatóinak környezeti érzékenységét volt hivatva növelni. Ez az új adatcsoport kapta az "Integrated System of Economic and Environmental Accounts" (SEEA) nevet.

Ennek az új rendszernek a kezdetei még a nyolcvanas évek közepére nyúlnak vissza: ekkor hozott létre közös munkacsoportot az SNA környezeti szempontú módosítására az ENSZ Környezetvédelmi Programja (United Nations Environment Programme, UNEP) és a Világbank. A SEEA végül (mint maga az új SNA is) egy széles körű nemzetközi kooperáció nyomán született meg: az Európai Közösségek Tanácsa, az IMF, az OECD, az ENSZ és a Világbank bábáskodtak fölötte.

A SEEA rendszere, mint az SNA kiegészítése, változatlanul hagyja a hagyományos nemzeti elszámolás elveit és alapjait. Elemei a különböző természeti állományokról ("tőkékről") vezetett számlák, melyeken az adott év változásait tüntetik fel, és céljuk a természeti erőforrások kimerülésének és a környezeti degradációnak a nyomon követése.

A szatellit elszámolások rendszere tulajdonképpen úgy tekinthető, mint a nemzeti elszámolások hatókörének kiterjesztése, mely az eredeti elszámolási rendszert érintetlenül hagyja és aköré szerveződik. A definíciók, az elszámolási elvek, a termelés határai stb. konzisztensek a kiegészítő mutatókon belül az SNA eredeti rendszerével. Ez a kompromisszumos megoldás egyrészt jó arra, hogy az SNA hagyományos alkalmazási területeit nem érinti, csak egy pluszt ad – de emiatt a számbavett jelenségek köre is szűkebb a lehetségesnél.

A SEEA rendszere abból a szempontból is szűkebb tartományon értelmezhető, hogy csak környezeti kérdésekkel foglalkozik (bár más hasonló, pl. társadalmi mutatók kidolgozásának lehetőségét is felvetették az ENSZ statisztikusai. Célja az, hogy a környezet gazdasági szerepét valamilyen formában mérhetővé téve annak fontosságát jelezze. Kompromisszum volta azonban abban is megnyilvánul, hogy ennek ellenére szemlélete duális: a gazdaság és a környezet két külön rendszer, melyek bizonyos pontokon kapcsolódnak.

2. A Fenntartható Gazdasági Jólét Indexe (ISEW)

1989-ben Caracasban tartottak konferenciát az alternatív gazdasági mutatókról. A tanácskozás fő üzenete az volt, hogy az egysíkú, GDP-ben mért gazdasági fejlődést egy többmutatós, komplex mutatórendszerrel kell felváltani: gazdasági, környezeti és társadalmi mutatók csoportjaival. Ugyanakkor az olyan mutatókat, mint a GDP, melyek használata mélyen beleágyazódott a mai gazdasági és politikai életbe, nem lehet egy csapásra többmutatós rendszerrel felváltani. Egyrészt, mert ezeknek az aggregált mutatóknak megvan az az előnyük, hogy könnyen megragadható eredményeket közölnek, alkalmasak térbeli és időbeli összehasonlításra. Másrészt éppen elterjedtségük, nemzetközi "kodifikáltságuk" miatt, hiszen a világ pénzügyi szervezetei – nem utolsó sorban a Világbank és az IMF – is nagyrészt ezen "ortodox" gazdasági mérőszámok alapján ítélik meg a támogatandó országok, régiók gazdasági fejlődését.

Hasonló gondolatok alapján döntött úgy Hermann Daly, a Világbank (most már volt) közgazdásza és a teológus John Cobb, hogy megpróbálkoznak egy átfogó, aggregált gazdasági jóléti mutató kidolgozásával. Bár könyvükben gyakorlatilag a Caracasi Jelentés elméleti alátámasztását adják, ezt mégis lehetségesnek és szükségesnek tartották, főleg azért, mert egy ilyen mutató a GDP-vel párba állítva "látványos" összehasonlításokra ad módot. Ezt a mérőszámot nevezték el a fenntartható gazdasági jólét indexének (Index of Sustainable Economic Welfare, ISEW).

Az ISEW a lakossági fogyasztást veszi alapul, és ehhez adja hozzá vagy ebből vonja ki a különböző tételeket. A lakossági fogyasztás tartalmazza mind a saját jövedelem, mind a társadalmi juttatások – legyenek azok pénzbeni vagy természetbeni juttatások – által finanszírozott, mind a saját termelésű javak fogyasztását.

A mutató alapja tehát a lakossági fogyasztás, pontosabban a jövedelemegyenlőtlenség indexével korrigált lakossági fogyasztás. Ehhez adódik 1. a háztartási munka értéke; 2. a tartós fogyasztási cikkek éves szolgáltatásainak értéke; 3. az utak, országutak nyújtotta szolgáltatások értéke, és 4. az egészségügyi és oktatási közkiadások. Ebből vonják ki azután a következő tételeket: 5. a tartós fogyasztási cikkek vásárlására fordított éves összeg; 6. a jóléthez hozzá nem járuló egészségügyi és oktatási magánkiadások; 7. az országos szintű reklámkiadások; 8. az ingázás – munkába járás – közvetlen költségei; 9. az urbanizáció költségei; 10. a motorizált közlekedés baleseteinek költsége; 11. a vízszennyezés költségei; 12. a légszennyezés költségei; 13. a zaj okozta károk; 14. a mocsarak és lápok elvesztéséből fakadó károk; 14. a mezőgazdasági területek csökkenéséből fakadó károk; 15. a nem megújítható erőforrások kimerüléséből eredő költségek; és 16. a hosszútávú környezeti károk költsége. Végül hozzászámolnak a mutatóhoz két változó előjelű tételt is: 17. a nettó tőkenövekedést, és 18. az ország nettó nemzetközi tőkepozíciójának változását.

A fenntartható gazdasági jólét indexe tehát láthatóan nagyobb részt becslésekre, mint pontosan mérhető adatokra támaszkodik. (Ez nem meglepő, hiszen ezek a tételek éppen nehezen mérhető vagy számszerűsíthető voltuk miatt nem részei a nemzeti elszámolásoknak.) Ennek Daly és Cobb is tudatában volt. ők maguk különösen bizonytalannak és vitathatónak tartották a kimerülő erőforrásokból származó költségekre és a hosszútávú környezeti károkra vonatkozó becsléseiket. Ezért kiszámolták az ISEW-et e két tétel kihagyásával (ISEW*). Az eredmény azonban azt mutatta, hogy a kettő között az Egyesül Államokban a trendet tekintve nincsen lényeges különbség.

3. A Valódi Fejlődés Mutatója (GPI)

Az ISEW-et megalkotása után sok kritika érte, sok közgazdász, ökológus és más elemző írta meg véleményét erről a mutatóról. Ezek után a "Redifining Progress" nevű kutatócsoport a kritikák alapján átdolgozta, illetve tovább fejlesztette az indikátort. Ezt az új, átdolgozott mutatót Genuine Progress Indicator-nak (a valódi fejlődés mutatószámának) nevezték el. Az, hogy a Genuine Progress Indicator tulajdonképpen az ISEW-nek a továbbfejlesztése, abban is megmutatkozik, hogy az egyik kidolgozója, Clifford Cobb az ISEW-nek is társszerzője volt. A GPI-t Ted Halsteaddel és Jonathan Rowe-val együtt 1995 szeptemberében alkották meg, de csak az Egyesült Államokra számolták ki.

Ugyanúgy, mint a GDP (és az ISEW is) a GPI is a személyes fogyasztásból indul ki. Ezt a személyes fogyasztást a jövedelem-egyenlőtlenségekkel kiegyenlítik, és ezután adják hozzá vagy vonják ki azokat az elemeket, melyek társadalmi vagy környezeti károkat, illetve hasznokat képviselnek (l. 1. táblázat). Ezek három kategóriába tartoznak:

• defenzív kiadások (a múltbeli károk kompenzálása),
• társadalmi költségek,
• a környezeti tőke és a természeti erőforrások leértékelődése (amortizációja).

1. Táblázat

A GPI az ISEW-hez képest több új tételt tartalmaz: öt társadalmi és két környezeti kárral bővült a lista. Marc Breslow szerint azonban a GPI sok esetben még mindig alulbecsüli a társadalmi károkat és túlbecsüli a természeti károkat.

4. Az Emberi Fejlődés Indexe (HDI)

Az Emberi Fejlődés Mutatója (Human Development Index, HDI) az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja által 1990-ben kidolgozott mutatószám. Megalkotásának célja az volt, hogy a GDP által nem mért fontos értékek alapján rangsorolhatóvá tegye az egyes gazdaságokat. Számos olyan hiányosságra keres megoldást, amelyek a 2. részben is szerepeltek. Ezek:

• a GDP abszolút értékének helyettesítése egy a változás irányát mutató, korábbi értékhez képesti viszonyszám segítségével;
• a nemzeti valuta dollárárfolyama segítségével történő torz egységesítés elkerülése az egy főre jutó GDP adott gazdaságon belüli vásárlóerejének összehasonlításával;
• az oktatás és a közegészségügy mint érték beemelése a mutatóba.

Az új mutató két módszertani újdonságot tartalmazott a hagyományos GDP kiszámolásához képest. Először is a jövedelem megítélésén változtat, főleg a csökkenő határhozadék alkalmazásával (ami a jövedelem logaritmusának alkalmazását jelenti). Másodszor az így módosított jövedelmet két humán fejlődési mutató értékével összegzi, az élettartam és a tudás mérése céljából, ahol a három aspektus azonos súlyt kap.

A fentieknek megfelelően a HDI három részből áll össze:

• az egy főre jutó GDP, vásárlóerő paritáson számolva;
• az iskolázottság szintje (a felnőtt lakosság olvasási aránya kétharmados, az iskolában eltöltött évek átlagos száma is egyharmados súllyal);
• születéskor várható élettartam.

A fejlett ipari országok jó eredményei arra késztették az alkotókat, hogy folyamatosan finomítsák a mutatószám érzékenységét, bővítsék annak tartalmát, ezzel fenntartva annak rangsoroló képességét. (Az ennek alapján kialakult számítási rendszert vázlatosan a 2. táblázat foglalja össze.)

2. táblázat

A mutató további finomításának lehetőségére az alkotók több utat is felsorolnak, elsősorban a fejlett országok vonatkozásában. Ez olyan egyéb statisztikák beemelését jelenti, amelyek a lakosság jólétének lehetnek mutatói (hajléktalanság-, kábítószerfüggés elterjedtségét mutató, öngyilkossági-, bűnözési statisztikák).

Ahol a rendelkezésre álló adatok ezt lehetővé teszik, mód van többféle HDI kiszámítására, egyes csoportokra vonatkoztatva: a népesség lakhely, vagyoni helyzet, nem stb. alapján való rétegzése útján. A legfejlettebb országokban el is készült egy, a nemek alapján számított mutató a következők szerint. Kiszámolták, hogy a nők adataiból számolt HDI hány százaléka a férfiakénak. Ezzel az arányszámmal megszorozzák az eredeti HDI értéket. (Az országok így kapott módosított HDI alapján történt újrarangsorolása érdekes eredményt mutatott. A szerzők közlik néhány ország eredeti (E) és módosítás utáni (M) helyezését: Japán: E:3 M:19, Kanada: E:1 M:9, Svájc: E:2 M:17, Hong-Kong: E:22 M:30, Svédország: E:4 M:1, Dánia: E:15 M:4, Finnország: E:16 M:3, Új-Zéland: E:18 M:8.

5. Többdimenziós alternatív mutatórendszerek

Az eddig ismertetett alternatívák központi gondolata az volt, hogy a GDP-t korrigálva egy másik, valószerűbb mutatóhoz jussanak. De a jólét méréséről szóló vitákban van egy másik elmélet is, mely szerint bármivel egészítjük ki a GDP-t, az eredetileg pénzértékkel nem rendelkező dolgok monetizálása miatt az eredmény szükségszerűen annyira torz lesz, hogy az ilyen mutatók alig használhatók valamire, kormányzati politikák alapjául pedig egyáltalán nem (ami az eredeti SNA-rendszernek is az egyik fő célja volt). Ennek a nézőpontnak a képviselői az egyetlen GDP mutató alternatívájaként egy természetes mértékegységekben kifejezett mutatócsoportot javasolnak.

1989-ben, a caracasi kongresszuson ebből a szempontból vizsgálták a lehetséges hatékonyabb fejlődési indikátorokat. Megállapították, hogy a fejlődési mutatókat úgy kellene megválasztani, hogy egyszerűek, alacsony költséggel megállapíthatók, nem, életkor, földrajzi terület, gazdasági és társadalmi csoportok szerint lebonthatók legyenek, kifejezve így a fejlődés megoszlásának dimenzióit.

A kongresszus egyik résztvevője, Victor Anderson is ajánlásokat fogalmazott meg, felvázolva az alternatív gazdasági mutatók kívánt fejlődési irányát:

• Fel kellene ismerni a mutatók mindhárom fajtájának: pénz-, társadalmi, környezeti és erőforrás-indikátorok használatának fontosságát.
• Arra kellene törekedni, hogy a kormányzati és egyéb politikák kidolgozásánál a súlypont áthelyeződjön a pénzindikátorokról a humán és természeti világ "valódi" mutatói felé.
• Az egy mutatószámba való egyre több információ sűrítésének célját fel kellene váltania a mutatószám-csoportok koncepciójának.

Anderson később meg is határozta, hogy milyen feltételeknek kellene megfelelniük azoknak a mutatóknak, melyek alkotóelemei lehetnek egy jobb mutatórendszernek. Feltételei a következők voltak:

• Egy mutatónak nem szabad automatikus értékítéletet hordoznia: vagyis emelkedése vagy csökkenése nem feltétlenül jelenti azt, hogy javult a helyzet vagy romlott a helyzet. Egyszerűen csak közölnie kell egy dolgot, amelyet fontosnak tartunk. Egy indikátornak a realitásokat kell tükröznie, nemcsak a valóság könnyen értékelhető részét.
• Egy mutatónak nem szabad egy politikai eszközhöz kötődnie. A legjobb eszköz kiválasztása az indikátor által mért problémára sokszor igen nehéz lehet, de ezt nem lehet megkerülni.
• Egy mutatónak nem kell újnak lennie. A lehetséges mutatók megvizsgálása és átrostálása olyan indikátorok kiválasztásához is vezethet, melyek nagyon is ismerősek (bár lehet, hogy nem a közgazdászoknak), mint pl. a csecsemőhalandóság.
• Az eddigi javaslatok a jobb fejlődési mutatócsoportokra általában a gazdasági, társadalmi és emberi fejlődés meghatározott elméletein nyugodtak. Ezek nagyon sok ellenvetést és vitát gerjesztettek, főleg ha az adott elméletek olyanok voltak, melyek a fejlődésnek csak egy járható útját ismerték. Az ilyen nézetek túl szűkek ahhoz, a mai gazdasági és emberi fejlődés sokszínűségével megbirkózzanak.
• Magának a mutatónak, illetve az alapjául szolgáló információnak könnyen és olcsón elérhetőnek kell lennie.
• A mutatónak viszonylag könnyen érthetőnek kell lennie. Az olyan indikátorokat, melyek bonyolult matematikai számítások eredményeképpen születnek, sokkal nehezebb értelmezni, és kevesebb hasznuk lesz, mint egy, csak a "csupasz tényeket" közvetítő indikátornak.
• A mutatónak, hogy egyáltalán működjön, valami mérhető dolgot kell mérnie (például nem lehet a "közösség leromlását" közvetlenül mérni, hanem csak bizonyos jelekből – öngyilkossági arány, elvándorlások stb. – következtetni rá).
• Talán nyilvánvaló, de a mutatónak valami olyasmit kell mérnie, ami önmagában fontos, vagy egy ilyen dolog mögött álló tényezőket méri. Ez különbözteti meg a mutatószámot az egyszerű statisztikától.
• A mért állapot és a mutató elérhetővé válása között minél rövidebb az idő, annál hatékonyabb lehet a felhasználása.
• Hasznos: a mutató olyan információkon nyugszik, melyek földrajzi, társadalmi vagy más eloszlása megállapítható, és lehetőséget biztosít az összehasonlításra.
• A nemzetközi összehasonlítás lehetősége kívánatos, bár elég nehéz kérdés a környezet és a társadalmi intézmények különbözőségei miatt.

Anderson ezek alapján két, egy társadalmi és egy környezeti mutatórendszerre tett javaslatot. A javasolt társadalmi mutatók voltak:

• a beiskolázott lányok aránya,
• a beiskolázott fiúk aránya,
• női analfabétizmus aránya, férfi analfabétizmus aránya,
• munkanélküliségi ráta,
• az átlagos kalóriaellátás a szükséges százalékában,
• az egészséges ivóvízhez hozzájutó lakosság aránya,
• ezer emberre jutó telefonok száma,
• a háztartások leggazdagabb húsz százaléka által kapott jövedelem és a legszegényebb 20% jövedelmének aránya,
• csecsemőhalandóság,
• öt év alatti halandóság.

A környezeti mutatók:

A szerző nem járult hozzá írása publikációjához.

Victor Wallis:

Ökoszocializmus és emberi szükségletek

Az ökoszocializmus programjának egyik legfontosabb része az emberi szükségletek újradefiniálása, azért, hogy ezeket egyensúlyba lehessen hozni a természet többi részével. Ez nem csak önmaga miatt látszik fontosnak, hanem mert feltétele az emberi faj túlélésének is. A két érdek nem feltétlenül ellentétes. Ami a "természet egyensúlyával" konfliktusban van, az nem az maga az emberi szükséglet mint olyan, hanem az emberi szükségletek egy meghatározott struktúrája, mely a tőke igényei szerint, illetve annak nyomása alatt kialakult. Az így létrejövő "szükségletek" – olyan dolgok iránt, mint a személyes felhalmozás, a hatalmas katonai apparátus, a magánközlekedést szolgáló járművek, és az ezekhez kapcsolódó igények – mesterségesek, és tágabb tertületen nézve betegesek. Az egészség, kreativitás és közösség iránti alapvető emberi szükségleteket a természeti egyensúly messze nem fenyegeti, sőt csak ez utóbbi erősíti meg igazán.

Általában tehát a természeti egyensúly és az emberi szükségletek kiegészítők abban az értelemben, hogy ha az emberi faj megsérti ezt az egyensúlyt, az végső soron saját jólétének alapfeltételeit fogja aláásni.

Gyakorlati politikai értelemben azonban nem lehet az emberi szükségletekről beszélni annak megértése nélkül, hogy hogyan alakultak ezek a szükségletek a kielégítésükre szolgáló elérhető erőforrásokkal kapcsolatban. Amíg jogosnak tűnik a "szükségletek" jó részét úgy meghatározni – mint ahogy tesszük is -, hogy azok egy adott hatalom-rendszer önmagát támogató kényszereinek következményei, azt is el kell ismerni, hogy ugyanaz a hatalmi rendszer (akár közvetlenül vagy közvetve) az alapvető szükségletek egy új minőségi szintjét is létrehozza. Míg a hamis "szükségleteket" el kell utasítani, ezeket az új alapvető szükségleteket mindenképpen el kell ismerni, bármilyen kizsákmányoló körülmények között jöttek is létre. Itt elsősorban a következőkre utalnék:

• Az emberek számának meredek emelkedése, és az ebből fakadó nyomás az erőforrások minden fajtájára.
• A szennyezés már most komoly szintje, mely a katonai tevékenység pusztításával, a "civil" erőszakkal, és a rendszeres "balesetekkel" csakúgy, mint az alultápláltság és a kábítószer-túlhasználat (legális és illegális) hatásaival együtt még sokáig felnagyítja az egészségügy iránti igényeket.
• A talajpusztulás, az erdők pusztulása, vagy az árvizek, a migrációt növelő egyéb tényezőkkel együtt okozzák azt, hogy az alapvető emberi kötődések fenntartása egyre jobban függ a nagy távolságokra való utazástól.

Mindezen folyamatok eredményeképpen leszűkültek a természeti egyensúly létrejöttének lehetséges határai. Ahogy az elérhető erőforrásokat terhelő nyomás növekszik, úgy válik egyre sürgetőbbé az, hogy a bizonyosan alapvetőnek tekinthető emberi szükségletek, vagyis azok, amelyeknek kielégítése a társadalom minden tagjának szükséglete és joga, elsőbbséget kapjanak a politikában. Az egyéb "szükségletekkel" való szembenállás – melyek vagy mesterségesek, vagy rendszer-vezéreltek, vagy túl költségesek, vagy pozíciók és előjogok által meghatározottak – egyre inkább igazolást nyer.

Mit tehetünk másképp

Az ökológiai és a szocialista feltételek megegyeznek abban, hogy az erőforrások és az energia pazarló fogyasztásának végét kívánják. Az emberi tevékenységek közül a különösen pazarlók közé sorolhatjuk azokat, amelyek nem egyetemes emberi szükségletekre született válaszok (beleértve a szellemi és a kulturális igényeket csakúgy, mint az anyagiakat), hanem inkább intézményi kényszerek szülöttei, és egy bizonyos osztály érdekeit és hatalmát tükrözik.

A kapitalista társadalmakban az energiafogyasztás jelentős része ez utóbbi kategóriába tartozik: ahelyett, hogy alapszükségletek generálnák őket, a tőke közvetlen igényeiből merülnek fel, vagy a tőke privilégiumaiból, terhéből vagy csábításából. (Hogy itt világosan érthető legyen: a "teher és csábítás" felöleli a tőke számtalan formájú, nemi és faji elnyomásának összetettségét.) Jelenleg a túlzott energiafogyasztás az alábbi intézmények és tevékenységek többségére, ha nem mindegyikére jellemző:

• a reklámipar a magánbiztosítással és a bankszektorral együtt, valamint a kapcsolódó kommunikációs, számviteli és jogi szolgáltatások;
• a külvárosi autós bevásárlóközpontok révén felmerülő építkezés, erőforrásfelhasználás és szolgáltatások;
• a termelés globális integrációja és a távolsági kereskedelemtől való túlzott függés miatti energiafogyasztás;
• egy nagymértékben specializálódott és üzemanyagintenzív mezőgazdaság kialakulása, ami nagyban függ a műtrágyák és a növényvédőszerek alkalmazásától;
• bizonyos üzemanyag-intenzív, tipikusan "macho" kikapcsolódási formák, melyek a hatalom mesterséges érzetét adják a használójának (autóversenyek, hómotorok, jet-ski-k, motorcsónakok stb.);
• a tisztán társadalmi státusszal kapcsolatos luxusjavak növekvő szektora, melyekre jellemző egyrészt (a) haszontalanságuk – beleértve a szexista vagy rasszista normáknak való megfelelés vágyát (pl. plasztikai sebészet az életkor vagy az etnikum elrejtésére) -, (b) másrészt igen magas, korlátozó áruk;
• a rendőrség, a magán-biztonsági szolgálatok, a büntetésvégrehajtás és a katonai szolgáltatások, melyek a koncentrált egyéni gazdagság ellen irányuló – akár egyéni (bűnözés), akár kollektív (forradalom) – fenyegetésekre válaszul születtek;
• általában a termelés és a kiegészítő szolgáltatások – beleértve az egészségügyet is – bármekkora része, mely a fenti módszerekkel a rendszerrel vagy az egyénnel szemben támasztott igényeknek köszönhető.

Érdekes lenne tudni ezeknek a tételeknek az együttes súlyát az összes gazdasági tevékenység százalékában. Azonban még egy ilyen adat nélkül is világos, pusztán az ilyen tevékenységek elterjedtségéből és mindent átható voltukból, hogy hatásuk óriási. Ennek felismerése láthatóvá teszi azt, hogy az az állítólagos dilemma, miszerint vagy az emberiséget szolgálatjuk, vagy a természetet tartjuk tiszteletben, lényegében hamis. Egyszerre szolgálhatja valaki az emberiséget és tisztelheti a természetet azáltal, hogy megmutatja igazi mivoltukban a pazarlás ezen formáit, és így egy ezektől eltávolodó mozgalmat építhet.

Hogyan használjuk jobban meglévő erőforrásainkat?

Egy alternatív forgatókönyv sok részének megvalósítása attól függ, hogy miként és mivel lehet helyettesíteni az egyes említett pazarló tevékenységeket. Ez vélhetőleg több, mint amit tenni tudunk, de a vonatkozó téma sok területének már igen bőséges irodalma van, például a városi közlekedés, a szerves mezőgazdaság, a helyi önellátás és a megelőző orvoslás kérdésében. Ráadásul a természet – valamint a közösség és a nők – agresszív, versenyző és uralkodó megközelítésének forrásai és hatásai már sok figyelmet kaptak az ökofeministák kritikáinak köszönhetően.

Itt érdemes megemlíteni a pazarlás egy formáját, mely, bár minden részében legalább annyira komoly, mint a fenti tételek, mégsem látszik úgy, hogy ugyanahhoz a listához tartozna. Az emberekkel való pazarlásra gondolok.

A környezetvédelmi irodalom az embereket inkább fogyasztóként, mint pozitív szereplőként kezeli. Ez azt a szerepet tükrözi, melyet a piac jelölt ki az emberek számára. Még akkor is, amikor "alkalmazzák" őket, amit csinálnak, az romboló hatással lehet a természeti környezetre. De a legnyilvánvalóbb szerepük – mint a többi gazdasági egységnek is – a nem-megújuló energiaforrások használata. Ebből következik az a tendencia – Malthus nyomdokain -, hogy úgy beszélünk az emberről mint "a problémáról".

Azonban az, hogy az emberek "probléma" vagy sem, attól függ, hogyan vannak szervezve. Eléggé közismert, hogy az egy főre eső energiafogyasztás a szegény országokban a gazdag országokbelinek csak egy töredéke. De a gazdag ország adata mindazt a pazarlást is tartalmazza, amiről beszéltünk; akármekkora jólétet is élveznek ezekben az országokban, az ebből következően bizonyosan nem függ ennek az adott összértéknek a fenntartásától.

Ám az emberekkel való pazarlásnak igen sok formája van. Akár munkanélküliek, akár pazarlóan vagy romboló módon alkalmazzák őket, vagy súlyos elnyomás miatt anélkül nőnek fel, hogy képesek lennének közösségük hatékony tagjai lenni, mindezen esetekben folyamatosan veszítik el képességeiket. A helyzet iróniája abban a tényben rejlik, hogy az egész ökológiai irányú változás folyamata a legkülönbözőbb fajta új feladatokat hívja életre, amire az embereknek óriási szükségük van. Ez nem csak a kezdeti politikai/oktatási feladatokat jelenti; magába foglalja a termelés újfajta szervezését. Ökológiai nézőpontból a termelékenységet nem a munkaerő egységeiben kell kifejezni, hanem inkább a nem-megújítható energia felhasználásának mértékében (vagy a szennyezés mértékében, vagy a kibocsátott szén-dioxid alapján). Ez utóbbi mennyiségek csökkentése megköveteli majd az emberi input növelését.

A pazarlás-menünk által megkívánt egyéb változások növelni fogják az emberi szükségletek számára elérhető természeti erőforrásokat, amely hatás tovább gyarapodik (az egészségre gyakorolt pozitív mellékhatásokkal együtt), ha a termés nagyobb részét szánjuk közvetlen emberi fogyasztásra az állatállomány táplálása helyett.

A lényeg most tehát az, hogy mindezen kérdésekben a döntéseknek széles társadalmi vetületei vannak, az ökológiai egyensúly tekintetében és a közvetlen emberi szükségletekben egyaránt. A piac nem úgy alakult ki, hogy az ilyen döntések racionális mozgatója lehessen, mivel – sok más probléma mellett – egyre inkább képtelenné válik arra, hogy a szükségleteket és az erőforrásokat megfelelő egyensúlyban tartsa.

Az ebből következő egyensúlytalanságok elviselhetőek lehetnek, ha valaki személyesen elégedett, és ha elfeledkezik a hosszútávú trendekről. Emellett mindenki elismeri a forradalmi társadalmi változásokban rejlő kockázatokat. Ami az ökológiai válságban különböző, az az, hogy drámaian rávilágít annak az egyre növekvő kockázatára, hogy a dolgokat úgy hagyjuk, ahogy vannak.

James O’Connor:

Hozzászólás

Három vagy négy kérdésem volna, melyek figyelmedre számot tarthatnak, s melyek az olvasóknak segíthetnek, hogy jobban megértsék a konferencián elhangzottakat.

Először is: hogyan különböztetjük meg az alapvető szükségeteket az pazarló szükségletektől? Szükségünk van-e egy objektív definícióra, mint hogy egy árucikk sok energiát igényel-e, csökkenti vagy növeli a biodiverzitást, és így tovább? Vagy egy olyan definíció kell, mely tartalmaz szubjektív elemeket is, pl.: melyek az "ésszerű" szabadidős szükségletek, autóstílusok stb.? Egyrészt számomra úgy látszik, hogy nem hagyatkozhatunk teljesen vagy akár csak nagyrészt sem objektív kritériumokra; másrészt a szubjektív megközelítés nem hordozza-e magában az elitizmus veszélyét, vagyis hogy valaki megmondja, hogy mi a jó nekem?

Másodsorban kérdés, hogy ha megszabadulunk a "tőke igényeitől", például a hirdetésektől, nem jár-e ezzel sok új, a munkaerővel kapcsolatos szükséglet felmerülése, mint például az adminisztratív munkák a régi szocialista világban?

Pár példa a fentiekre. Az autók és a repülőgépek egyaránt adnak használóiknak egy "mesterséges hatalomérzetet", az autókat és repülőgépeket kikapcsolódásra csakúgy használják, mint munkába járásra vagy bevásárlásra. Milyen alapon ellenezzük a plasztikai sebészetet? Miért ellenezzük azt, hogy valaki fiatalnak nézzen ki? Hogyan számoljuk ki a "távolsági kereskedelemtől való túlzott függést"? Nem növelnénk-e a munkaerő iránti elvárásokat, ha felhagynánk az üzemanyagintenzív mezőgazdasággal? Nem támaszt-e ugyanúgy építési igényeket, ha a városokat összetömörítjük ahelyett, hogy terjeszkednének? Nincs-e a bevásárlóközpontoknak a nagyméretű termelésből fakadó gazdaságosságuk? Ez csak egy pár kérdés, melyet valaki feltehet, és talán nem könnyű rájuk válaszolni.

Harmadszor, Baran és Sweezy a "pazarlást" többé-kevésbé mennyiségi fogalomként határozták meg, pl. definiciójukat a "gazdasági többlettel" kapcsolták össze. Úgy látszik, hogy Te a pazarlást minőségi fogalomként kezeled. Van-e a definíciódnak mennyiségi vetülete vagy oldala?

Victor Wallis:

Válasz

1. Alapvető szükségletek versus pazarló szükségletek: objektív vagy szubjektív megkülönböztetés? Még a legkörültekintőbben és legtudományosabban meghatározott kritériumokat is vélhetik szubjektívnek azok, akiket hátrányosan érint az alkalmazásuk. A megkülönböztetés nem lehet éles; a mérték kérdése itt nagyon fontos.

Vagyis én amellett érvelnék, hogy egy adott szükséglet "alapvető" abban a mértékben, amelyben (a) nélkülözhetetlen a túléléshez (nemcsak fizikai, hanem emberi értelemben, pl. beleértve az olyan közös szükségletek kielégítését is, mint a közösség vagy a kreativitás iránti igény), és (b) lehetséges egyetemesen létrehozni (pl. minden ember által, egyidőben, mindenhol).

Ezek a feltételek nemcsak bizonyos árucikkek hasznosságával kapcsolatban sugallnak elvárásokat, hanem az összes tevékenység – ökológiai értelemben vett – elfogadhatóságával kapcsolatban is. Egy tevékenységet így pazarlónak lehet ítélni nemcsak a közvetlen energiaszükséglete alapján, hanem mindenekfelett az egész rendszer (vagy az "életmód") pazarlóságához való kapcsolódása nyomán.

Mindkét "alapvetőség"-feltétel rangsorolásra késztet: az (a) alapján egyes szükségletek nélkülönözhetetlenebbek másoknál, míg a (b) alapján sok dolog – mint egy saját autó birtoklása – nem terjeszthető ki az egész világra. Az utóbbi típusba tartozókat, addig, míg nem károsak, ki lehet egyenlíteni anélkül, hogy kiterjesztenénk őket; ez egy rotációs rendszer valamilyen formáját igényelné. Néhány tevékenységet azonban meg kellene szüntetni. Például, míg az embereknek jogos igénye van a pihenésre és a rekreációra, senki sem igényel – alapvető szükséglet értelemben – olyan volumenű bordélyház jellegű szolgáltatásokat, mint ahogy az egyes szegény országokban kialakult. Ezek a szolgáltatások csak nagyon speciális intézményi meghatározottságú környezetben tünnek szükségletnek. Ráadásul természetükből lényegéből fakadóan függenek a szolgáltatást nyújtó közösségek szükségletkielégítésének megtagadásától.

Megkülönböztetés-e az "oblektív" vagy "szubjektív"? "Elitista"-e azt mondani a szexturistáknak, hogy szórakozásuk elfogadhatatlan? Mi a helyzet azoknak a társadalmaknak a véleményével, melyek megalázottságától függenek?

Az én szememben az igaz elitizmus a hatalmi elrendeződésben van, mely megengedi, hogy azok határozzák meg a szükségletek rangsorát, akiknek pénzük van.

A szexturizmus-példában az érvelés viszonylag könnyű – máshol természetesen bonyolultabb. Az elv azonban világos. Az olyan tevékenységek létjogosultságát, melyeket anélkül fejtenek ki, hogy figyelemmel lennének azokra, akiket ellenkezőleg érinthet – még ha csak nagyon áttételesen is -, erősen meg kell kérdőjelezni. Nem lehet egyetlen tevékenységet elszigetelten vizsgálni. Így az a választás, hogy legyen plasztikai sebészet (vagyis olyan sebészet, mely nincs kapcsolatban sérüléssel vagy betegséggel) önmagában elég ártatlannak tűnhet, de ha az egészségügyi szolgáltatások teljességének mindenki által való elérhetősége felől vizsgáljuk, egész másképp néz ki.

Ugyanez mondható el az üzemanyagigényes szabadidős tevékenységekről. A rövidség kedvéért annyit említenék, hogy ez eredeti listámon azokra a gépekre vonatkozott, melyek használata túlnyomóan a szórakozást szolgálja. Más esetekben, amikor a használati módok többfélék, a vita összetettebbé válik. Anélkül, hogy most itt az összes kérdést meg próbálnám oldani, ismét azt mondom, hogy komolyan meg kell fontolni az összes számbajöhető tényező összefüggéseit. Júniusban a New York Times írt a szuperszónikus autó kifejlesztéséről. Minden, amire képes volt, az egy mért mérföld megtétele egy 11 mérföldes pályán a sósivatagban. Hogyan illik ez bele a dolgok globális képébe? Figyelembe véve az autóhasználat legközönségesebb szintjét, látszik, hogy mi is ez az erőfitogtatás: valami, ami hasznos a hirdetőknek, és vonzó azoknak, akik általában kedvelik az agresszív/versenyző viselkedést. Vagyis mind a természet, mind más emberek iránti tisztelet attitűdjének az ellenkezőjét.

Nem hiszem, hogy ezekben a pontokban vita lenne közöttünk; az igazi probléma az, hogy hogyan fogadtassuk el széles körben ezek megvalósítását.

Azt hiszem, hogy ahogy a problémát megfogalmaztad, felnagyítja a jelentőségét, mivel egy "egy-az-egy ellen" modellként mutatja be ("valaki megmondja [nekem], mi a jó nekem") inkább, mint a társadalmi erők egy konfliktusát. A lényeg azt felismerni, hogy a Te fogalmazásoddal szemben ezek a kérdések nem egyszerűen egyéni "ízlés" dolgai; ezek a kollektív túlélésünk dolgai. Az ítéleteket nemcsak egyének kell megfogalmazniuk – legkevésbé azon egyéneknek, akik történetesen hatalmi helyzetben vannak -, hanem mozgalmaknak. Szükséges a kérdéses témáknak egy széles és mély megértése, stratégiai pillanatokban segítve ezt tiltásokkal, gátló intézkedésekkel és vonzó alternatívák felmutatásával. Ennek a folyamatnak volt modellje kicsiben az, ahogy a bolognaiaknak a 60-as és 70-es években sikerült kitiltani az autóforgalmat a városközpontból.

2. Új igények csoportjának megjelenése? Egy általában kevesebb energiát használó rendszerré való átalakulás okozhat egy kezdeti, nagy energiabefektetést igénylő periódust. Például egy vasúthálózat sűrűn lakott területeken nyilvánvalóan több embert fog szállítani mind gyorsabban, mind alacsonyabb energiaköltséggel, mint ahogy a jelenlegi amerikai berendezkedés, mely a kocsikat és a repülőket részesíti előnyben. Egy ilyen rendszerbe való átmenet azonban néhány energiaigényes intézkedést is kívánhat.

Az új eszközök fenntartása és kezelése támaszt persze bizonyos követelményeket, például ahogy említetted, nagyobb munkaerőigényt a mezőgazdaságban. Ez nagyonis része annak, amit eredetileg is hangsúlyosnak tartottam (azaz a termelékenység új kritériumainak megalkotása). Sokkal több embert lehetne bevonni valamennyire a mezőgazdaságba, de azok, akiknek ez elsődleges elfoglaltságuk volt, több felelősséget és kreativitási lehetőséget kapnának, mint amennyi a farmereknek volt.

2/a. Bevásárlóközpontok, terjeszkedő külvárosok, méretgazdaságosság. A probléma a bevásárlóközpontokkal nem az, hogy bennük koncentrálódik a kereskedelmi tevékenység, hanem az, hogy az alapja a gépkocsi-használat. Nagyvárosokban már régóta léteznek sétálóutcás bevásárlónegyedek, és elég könnyű olyan szállítási szolgáltatásokat létrehozni, melyek enyhítenek az emberek saját kocsi iránti igényén.

A jelenlegi külvárosok terjeszkedése speciális építkezési költségekkel jár, melyek nagyobbak (és azokhoz képest pótlólagosak) azoknál a költségeknél, mintha csak egyszerűen áthelyezünk egy (lakó- vagy üzleti célú) építményt egyik helyről a másikra. Különösen a parkolóházakra gondolok itt (mind üzleti, mind szórakozónegyedekben), meg a hatalmas és örökké terjeszkedő városi autópálya-komplexumokra.

Ami a méretgazdaságosságot illeti, nem mindig és nem mindenhol kívánatos. Ha a Wal-Mart típusú létesítmények létrehozása lerombolja egy város központját, és minden napi tranzakciót személytelenné tesz, nem veszett-e el valami? Én azt állítom, ezen túlmenően, hogy ami elveszett, az nem valami megfoghatatlan. Kapcsolat van a közösség eltűnése és a bűnözés, a rendőrség költségei, a bebörtönzések és az ehhez hasonló jelenségek növekedése között.

2/b. A távolsági kereskedelemtől való túlzott függés. Ámbár pontos adatok megint nehezen elérhetők, ez nem okozhatja azt, hogy ezt a tényezőt kihagyjuk a számításból. A termelési tevékenységek globális integrációja frontálisan ütközik azzal az ökológiai elvvel, hogy maximalizálni kell a helyi önellátást, és az előbbi az idő haladtával egyre áthatóbbá válik. Így például az Észak-Amerikában nőtt fát hajóval Ázsiába szállíthatják, ahol Amerikában eladásra kerülő termékeket gyártanak belőle. Egészen hasonló hálózat figyelhető meg az elosztás területén, ahogy élelmiszerek nagy távolságokat utazhatnak központi raktárakba, mielőtt hajóra rakják és visszaszállítják valahova egész közel származási helyükhöz.

3. Mennyiség és minőség. Ahogy a Wal-Mart példa sugallja különös erővel, nem lehet éles vonalat húzni a pazarlás mennyiségi és minőségi megjelenési formája között. Mindazonáltal a pazarlás minden dimenziója legalább részben a mennyiségi meghatározás felé mutat. Egy újabb kísérlet a pazarlás mennyiségi meghatározására, mely az enyémnél kevésbé szigorú nézőpontból (már ami az energia-elosztásra érdemes tevékenységeket illeti) indul ki, azt a megállapítást tartalmazta, hogy 1987-ben az amerikai munkaerő egyharmada olyan emberekből áll, akiknek feladata az, hogy vagy aktívan védik a status quot, vagy – passzívan – a munkaerő egy olyan tartalékát képzik, mely vagy kihasználatlan, vagy – mint a raboké – túl olcsó. A kapitalista pazarlás átfogó elemzése azonban széles társadalmi szintű, folyamatosan frissített szervezett megfigyeléseket érdemel. Ilyen széles körű és részletes vizsgálatok az ökológiai válság lényegére mutatnának rá, és válaszul adandó stratégiágat fogalmaznának meg.

(Fordította: Heltai László)

A vita eredetileg a Capitalism, Nature, Socialism 1997. decemberi számában jelent meg.

A baloldal erőssége a rendszerkritika (pl. a tőkeviszony kritikája, az állami elnyomás kritikája, a nacionalizmus-kritika stb.), de sokkal gyengébb a pozitív alternatív javaslatok megfogalmazásában. Kevés a koherens, radikálisan új program. Előadásom a baloldal eme gyengébb vonulatát igyekszik erősíteni: egy lehetséges alternatíva számára fogalmazok meg néhány javaslatot. Kérem, hogy a fragmentáltságot, a nyers rövidrezárást, az árnyaltság hiányát tudják be a rendelkezésre álló szûkös időnek.

Kiindulópontom az a történelmi tény, hogy az elmúlt kétszáz évben az emberiség megtapasztalta mind az elfajult piac, mind az elfajult állam zsarnoki uralmának következményeit. A XXI. század felé haladva az alternatívákat kereső humanisztikus, modern baloldalnak az a feladata, hogy túllépjen a “vagy piac, vagy állam” hamis, körbenforgó dilemmáján, és olyan intézményekre, olyan társadalmi önszerveződési formákra tegyen javaslatot – és mozgósítson is ezek érdekében –, amelyek békés, kiegyensúlyozott, kizsákmányolásmentes viszonyokat eredményeznek. Ez a hamis dichotómián túllépő módszertani megközelítés egyben azt is jelenti, hogy javaslataim a neoliberalizmus kontra neokeynesianizmus vitát is meghaladják, és mindkét megközelítést mára már elégtelennek nyilvánítják – jóllehet nem ugyanabban a vonatkozásban és nem ugyanolyan mértékben. A mindkét irányzaton túllépés igénye nem jelenti azt, hogy ne ismernénk el azt a taktikai–stratégiai előnyt, amelyet a neokeynesiánus megközelítés és szövetség jelent a baloldal számára.

Mondandómat három részre tagolom. Állításaim első csoportja a politikai intézményekre vonatkozik. A második csoport a gazdasági intézményekre. A harmadik csoport taktikai–stratégiai megjegyzéseket tartalmaz.

1. A közösségi önkormányzásra, önszabályozásra való áttérés nem eredményezhet civilizációs visszaesést, káoszt. Az anarchia (hatalommentesség) mellett lehet érvelnünk, a káosz mellett nem. A káosz ugyanis barbarizálja a politikai küzdelmeket. A mi célunk viszont éppen a politikai küzdelmek civilizálása, alacsonyabb feszültségszintre szállítása. Ezért mindenütt, ahol a piac vagy az állam visszaszorítását, leépítését szorgalmazzuk, ezt úgy kell értelmezni és megoldani, hogy a helyébe hatékonyabb közösségi önszabályozás lépjen.

2. A hatalom minden lehetséges szintjén a közvetlen demokratikus formákat kell szorgalmaznunk a képviseleti és egyéb közvetett formák helyett. Ennek előnye a döntéshozók és döntés által érintettek lehető legteljesebb egybeesése. Feltételezzük ugyanakkor az önkorrekciós tanulási lehetőséget. Tisztában vagyunk a részvételi vagy közvetlen demokrácia koncepcióját érő bírálatokkal, és azokkal a veszélyekkel is, amelyek e formában rejlenek. Ennek ellenére úgy véljük, hogy a jelenlegi polgári demokráciákat – illetve értékeiket – ebben az irányban lehet megszüntetve megőrizni.

3. A parlamentet, illetve azt, ami helyébe lép, delegálási elv alapján kell megszervezni. A jelenlegi párttúlsúlyos rendszer, illetve a szabad mandátum elve azt eredményezte, hogy a képviselők fölött a választópolgárok minden érdemi kontrollt elvesztettek. A kötött mandátumú delegálás lehetővé tenné, hogy a fontosabb társadalmi csoportok súlyuknak megfelelően folyamatos képviselettel rendelkezzenek az országgyûlésben, és delegáltjuk valóban az ő kívánalmaikat fogalmazza meg. A képviselő a továbbiakban nem magánszemély, hanem megbízottja egy mérvadó csoportnak. Ez a megközelítés azt is lehetővé teszi, hogy más-más napirendre, tárgykörre az adott delegálói kör ne mindig ugyanazt a személyt küldje, hanem az adott tárgyhoz legjobban értő szakemberét vagy megbízottját. Az adott delegáló csoporton belül természetesen továbbra is alkalmaznák a választási technikákat az érintett csoport sajátosságainak megfelelően.

4. A képviselői visszahívhatóságot intézményesíteni kell. Ez összefügg az előző ponttal, de önállóan is értelmezhető javaslat. Nem kell attól tartani, hogy így a parlamenti erőviszonyok instabillá válnak. Egyszerüen az történik, hogy az alkalmatlan, megbízhatatlan, delegálóit vagy választóit semmibe vevő képviselőtől idejében meg lehet szabadulni. A megoldás előnye az is, hogy sokkal adekvátabban, finomabban képes követni a társadalmi közvélekedésben bekövetkező változásokat, és így sok nem kívánatos fejlemény elkerülhető, amit a négy évre választott országgyûlés esetén nem lehet megakadályozni.

5. A képviselői fizetéseket a minimálbérhez kell kapcsolni valamilyen szorzóval. A szorzó lehet országosan egységes: róla népszavazás döntsön; de lehetséges az a megoldás is, hogy a képviselői jövedelem valamilyen sávon belül differenciált, és mértékéről a delegáló csoport dönt. Ha elfogadjuk azt, hogy a képviselői tevékenység is munka, akkor ellentételezését nem állapíthatja meg egyoldalúan maga a képviselői testület.

6. A korszerû politikai intézményrendszer egyik kulcskérdése, hogy eltolódás következzen be a pártrendszerről a civil érdekcsoportok rendszerére. Ez egy tagolt társadalomnak jobban megfelelő forma. Kevésbé manipulálható, kevésbé centralizált, szorosabb kapcsolatot tart az állampolgárok közvetlen érdekeivel. A civil érdekszervezetek mozgása jobban visszatükrözi a tényleges társadalmi akaratot.

7. A baloldalnak szorgalmaznia kell, hogy a jelenleg fentről építkező jogi–hatalmi struktúra helyett és mellett horizontális társadalmi megállapodások rendszere jöjjön létre. Ennek két nagy ága lehet. A települési önkormányzatok megállapodásai, illetve a társadalmi érdekcsoportok közötti paktum. Hosszabb távon az önkéntesen kialakított és önérdeken nyugvó megállapodások nagyobb magatartásszabályozó erővel bírnak, mint a felülről kikényszerített vagy elrendelt normák.

8. A politikának van egy olyan területe, ahol semmiféle reálpolitikai taktikázás nem engedhető meg, és ez az európai háború és béke kérdése. Megítélésem szerint a baloldalnak teljes egyértelmûséggel a leszerelés, a fegyvermentes konfliktusmegoldás mellett kell érvelnie, beleértve a katonai tömbök (pl. NATO) visszafejlesztését, és végső soron feloszlatását. Az persze magától adódik, hogy semmiféle állami–nemzeti alapú háborús kezdeményezés nem támogatható. De ennél tovább kell menni, és ki kell mondani, hogy semmiféle – állítólag védelmi jellegû – fegyverzetfejlesztés sem. Meg kell hirdetni a XXI. századra a leszerelés egyoldalúan elkezdett spirálját, és ezt baloldali többség esetén érvényesíteni is kell. Követhető pl. egy kétharmados szabály, amelynek értelmében a kezdeményező állam vállalja, hogy térségében a vele nagyságrendileg összevethető állam fegyverzetének csak kétharmadát tartja meg néhány év múlva, és így tovább. A kezdeményezést meg kell támogatni civil antimilitarista mozgalmakkal (nők, fiatalok stb.). Összehangolt forgatókönyv alapján a kontinens kb. száz év alatt teljesen demilitarizálható, mind külső, mind belső értelemben. Az ügynek van néhány bonyolult leágazása, amelyekre itt terjedelmi okokból nem térhetek ki, csak jelzem: fegyverkereskedelem, maffiák, paramilitáris mozgalmak, állami szintû terrorizmus.

9. A gazdasági jellegû javaslatokat célszerû egy olyan felvetéssel kezdeni, amely mintegy összeköti a politikai és a gazdasági struktúrákat. Lépéseket kell tenni egy gazdasági világkormány vagy világkoordinációs tanács létrehozása érdekében. Ennek széles, de pontosan rögzített jogosítványokkal kell rendelkeznie, például bizonyos erőforrás-felhasználási kérdésekben, az elemi ellátási szint (élelmezés, egészségügy) vonatkozásában, illetve a multinacionális gazdasági szervezetek tevékenységének ellenőrzésében. A világkoordináció esetén nem a jelenlegi ENSZ-re gondolunk, de nincs kizárva, hogy kellő átalakulások révén az ENSZ jelenlegi szakosított intézményeinek egyike-másika alkalmas lesz a jelzett feladatok ellátására. Lehetséges azonban más (nem-állami) kiindulópont, más szerveződés is.

10. A baloldalnak szorgalmaznia kell gazdasági tárgyú népszavazások helyi és országos intézményesítését. Nem véletlen, hogy a jelenlegi törvényhozások éppen ettől a területtől kívánják leginkább távoltartani a polgárokat. Itt az erőforrásokkal való közvetlen rendelkezésről van szó. A szakszerûségi érvekre hivatkozás csak részben megalapozott. Lehetségesnek tartjuk e népszavazások olyan – fokozatos – kiterjesztését, amikor egyszerre érvényesül a kérdés nagy hordereje, a beletanulási és önkorrekciós képesség, valamint a szakértelemmel megtámogatott önszabályozás.

11. Valószínûleg elérkezett az ideje valamilyen pénzvisszaforgatási kényszer alkalmazásának, annak érdekében, hogy a spekulációs pénzek a reálgazdaság felé áramoljanak. Jelenleg iszonyatos tömegû spekulációs pénz mozog a világban, teljesen elszakadva a reálgazdaságtól. A pénzvilág jelentős része felnőtt hazárdjáték. A szabad tőkemozgás – ebben a vonatkozásban – tudatos csalás, humbug. Ugyanis egyáltalán nem érinti a lakosság reális életfeltételeit, illetve a termelés szintjét. A pénzügyi manővereket tehát nem szabad árfolyamnyereséggel, kamatprémiummal, osztaléknöveléssel jutalmazni, hanem a pénzügyi jog erejével vissza kell kényszeríteni a reálgazdasági ágazatokba. Aktív pénzterelés kell mindaddig, amíg egyáltalában képződhet spekulációs célú magánvagyon.

12. Fokozatosan korlátozni kell az örökölhető gazdasági vagyont. A közösségi kezelés alá vont vagyonhányadot fel kell használni a hátrányos csoportok esélykiegyenlítésére. (Az így képződő alap egy része például felhasználható az európai cigányság letelepülési, lakás-, munka- és tanulási feltételeinek javítására.)

13. A tőkearányos jogokat fokozatosan személyarányos (létszámarányos) jogokká kell alakítani a gazdasági életben. Részvénytársaság helyett szövetkezet. A szövetkezetet mint tevékenységkooperációt értelmezem. Vagyis: nincsen tulajdonjog munkatevékenység nélkül. Ezt főszabályként kell érvényesíteni, amit finomítani célszerû a munkavégzésre már vagy még képtelenek jogvédelmével, érdekbeszámításával.

14. Az eddig szórványosan alkalmazott ESOP- (magyar vonatkozásban MRP-) konstrukciókat ki kell szélesíteni kétféle értelemben is. Egyrészt sokkal több cégnél kellene alkalmazni, és nemcsak a veszteséges területeken, másrészt a benne rejlő lehetőségeket jogilag tágítani célszerû abba az irányba, hogy az MRP a dolgozók önkorlátozó magatartása nélkül fejlődhessen kollektív tulajdonosi formákba.

15. A termelési tényezők feletti kollektív rendelkezésnek többféle változata is elképzelhető. Abban a vitában, amely akörül forog, hogy vajon a tulajdoni vagy a bérleti viszony domináljon, én az utóbbi mellett foglalok állást. Ezt a problémát a specifikus tényezőfajták esetében külön-külön meg kell vizsgálni, és egy részletesebb kifejtésben árnyalni szükséges. Más konstrukció alkalmazható a föld, az ipari létesítmények, a közjavak, a kis szolgáltató egységek vagy az emberiség közös örökségeként értelmezhető természeti feltételek esetében.

16. Sürgős szükség van egy létminimum- és életminőség-programra. Ez a legkiszolgáltatottabb csoportokat felzárkóztató program, ahol belátható időn belül nem várható, hogy az adott csoport önerőből javítani képes helyzetén. (Mélységesen cinikusnak vélem azt a megközelítést, amely úgy noszogat felzárkózásra csoportokat és országokat, hogy közben megfosztja őket az emberhez méltó élet elemi feltételeitől.)

17. Átmenetileg szükség lehet számos országban vagyoni és/vagy jövedelmi plafon alkalmazására. Ez csöppet sem vonzó, ám valószínûleg elkerülhetetlen lépés. A plafon megállapításánál olyan mértéket célszerû figyelembe venni – országonként –, amely egyrészt nem teljesítményvisszatartó, másrészt jelentős erőforrásátirányítást tesz lehetővé a sürgős fejlesztést igénylő területekre, harmadrészt összhangban van a lakosság jogérzékével. Elképzelhetőnek tartom a plafon megállapítása érdekében valamilyen orientáló vagy ügydöntő népszavazás alkalmazását.

18. Ami egy baloldali program végrehajthatóságának stratégiai kérdéseit illeti, mindenekelőtt két kérdést kell tisztázni. Egyrészt hogyan képes az autentikus baloldal olyan helyzetbe hozni magát, hogy hozzákezdhessen egy ilyen (vagy más tartalmú) program megvalósításához, másrészt milyen intézményes garanciák alakíthatók ki a program demokratikus végigviteléhez. Ami az első kérdést illeti, fel kell mérni azokat a – tágan értelmezett – “politikai és gazdasági erőforrásokat”, amelyek egy átmenet idején mozgósíthatók. Például a régi rendszer fenyegetése munkateljesítmény-megtagadással, kivonulás a hivatalos intézményekből, állampolgári elégedetlenségi mozgalmak stb. Valószínû, hogy intenzívebben kell élni népszavazási kezdeményezésekkel, még akkor is, ha ennek keresztülvitelét az éppen érvényes jogrend megnehezíti. Rendkívül fontosnak tartom, hogy már ebben az időszakban kibontakozzanak önkormányzási, önellátási próbálkozások, alternatív életmódkísérletek. Ezek ugyanis precedens értékûek lehetnek egy későbbi modell szempontjából.

19. Azt gondolom, hogy a javaslatainkat nem tehetjük függővé attól, tetszenek-e ellenfeleinknek vagy sem. A kivitelezésben maximális rugalmasságot és emberséget kell tanúsítani, de a végső szándékok és elvek tekintetében nem lehet parttalan kompromisszumokba hátrálni. A baloldal jelentős része a neoliberalizmussal folytatott jogos vitájában nagyon belemerült a neokeynesianizmusba. Nem veszi észre, hogy itt csak szövetség lehet, de nem feloldódás. A keynesiánus irányzat – hogy úgy mondjam – az érem másik oldala. Kétségtelenül vonzóbb oldala, de ugyanazé az éremé. Az autentikus alternatív baloldal ezen túl kezdődik.

20. A baloldal vagy radikális programú lesz, vagy semmilyen.

[Márkus Péter előadása a Budapesti Vitafórumon, 1997 novemberében hangzott el.]

Napfogyatkozás nem Antonioni nyomán

“Az újságok és a folyóiratok nem arra valók, hogy informálják a lakosságot, hanem arra, hogy nyomást gyakoroljanak rá… Ez olyan probléma, amely minden nyugati demokráciát érint. …Az időszaki kiadványok az élet egy sor szféráját figyelmen kívül hagyják, mint például a munka világa vagy az egyetemeké.” (Angelo Del Boca)

“Századunk a történelem első olyan korszaka, amikor jól képzett emberek ezrei szentelik minden idejüket annak, hogy birtokukba kerítsék a közvéleményt. Kisajátítsák, hogy aztán manipu-lálhassák, kizsákmányolhassák, ellenőrizhessék.” (McLoin marsall)

“Két olyan intézmény létezik, amelyet meg kell semmisíteni: a maffia és a televízió.” (Edward Teller)

***

Szerény célt tűztem magam elé: felmérni, hogyan reagálnak tömegtájékoztatási eszközeink a diákzavargásokra, és azután ezen a konkrét példán tetten érni néhány olyan tendenciát, amely hazai médiumaink fejlődését (vagy ellenkezőleg: degradációját) tükrözi.

Miért éppen a diákzavargásokat választottam? Több ok is erre késztettett. Először is: bármiféle polgári zavargás már eleve “kiemelt témának” számít, első hasábos hír, fősorként fut a beharangozó hírlistán. Másodszor: a diákzavargásoknak mitizált és szakralizált jelentősége van a köztudatban; hogy is ne lenne így, hiszen jól ismerjük őket, emlékezünk rájuk, olvastuk, kíváncsiak voltunk, élénk figyelemmel követtük: ott volt 68 májusa, a Sorbonne, a barikádok, Cohn-Bendit, “az ifjúsági forradalom”, “a nemzedéki konfliktus”, a hippik, a “Blitz”, Rudi Dutschke, “Diákok a demokratikus szabadságért”, Woodstock, Janis Joplin, Bob Dylan, “The Times They Are a-Changin”, Sartre, Godard, Marcuse, “Itt a nyár, ideje megbirkóznunk az utcákon…” A negyveneseknek, akik nálunk most vezető helyeket foglalnak el a médiában, mindez fiatalságuk emléke, szent dolog… Harmadszor: az ifjúsági téma profitábilis: mindenki elolvassa, mindenki megnézi: a fiatalok, mert róluk szól, az idősebbek, mert nekik is vannak gyerekeik. Ez többszörösen beigazolódott az elmúlt tíz évben azoknak a cikkeknek és filmeknek a példáján, amelyek a “Rendszerrel”, a fiatalkorúak kábítószer-fogyasztásával, a rock-szubkultúrával, a “kazányi kommandókkal” foglalkoztak. Végül, negyedszer: a diákzavargások egyszerűen látványosak, ahogy a profik mondják, “szép képek”, a tévé különösen ráharap az ilyesmire…

Már látom is az ellenvetést: mindez rendben van, de hát tulajdonképpen miféle diákzavargásokról van szó? Senki sem hallott itt semmiféle zavargásokról.

Hát éppen ez az. Zavargások ugyanis voltak. Információ nem volt róluk. Hogy pótoljuk a tömegtájékoztatási eszközeink által keltett hiányt, először is magukról a zavargásokról kell megemlékeznünk.

1. számú zavargás – Moszkva, 1994. április 12.

A zavargás a kormányzati épület (“Fehér Ház”) előtti tüntetésből nőtt ki, amelyet egy hivatalos intézmény, az Egyetemisták Szakszervezeti Egyesületeinek Társasága (APOSZ) szervezett, hogy hangot adjon az ösztöndíjak emelésére és rendszeres kifizetésére irányuló követeléseknek. A hivatalos szakszervezetek szokott eljárása szerint a megmozdulásra Közép-Oroszország legkülönbözőbb városaiból (Kaluga, Tver, Penza, Voronyezs) autóbuszokon felhozták az ottani diákság képviselőit. Itt, természetesen, csatlakoztak hozzájuk a moszkvai egyetemisták. A résztvevők létszáma így elérte az ötezret. A tüntetésen persze megjelentek a baloldali ellenzék képviselői is – a komszomolistáktól az anarchistákig –, akik a diákok között személyre szóló propagandát folytattak, és élénken kínálgatták a saját folyóirataikat.

Két órányi unalmas és eredménytelen álldogálás után a résztvevőknek elfogyott a türelme. A kormány nyilvánvalóan tüntetőleg semmibe vette a megmozdulást. A balosok biztatására az egyetemisták spontán nagygyűlés szervezésébe fogtak, egy építkezési felvonulási kocsit használva tribün gyanánt. A hivatalos szakszervezeti vezetők próbálták volna útját állni a fordulatnak, de senki sem hallgatott rájuk. A diákok egymást váltva, egyre nagyobb hangerővel hánytorgatták fel a kormánynak és az elnöknek mindazt, ami felgyülemlett bennük. A felszólalók híján voltak minden szónoki tapasztalatnak, és nem csoda, hogy az érvelő kritikától hamar eljutottak “a legfelsőbb vezetés” fenyegetéséig és szidalmazásáig. Ekkor a kezdeményezést magukhoz ragadták a nagygyűléseken edződött balos vezetők. Forradalmasító beszédeikkel felszították az indulatokat, és rávették a tömeget, hogy vonuljanak a Kremlhez, és a demonstrációt folytassák a Vörös Téren. Elvégre a hatalmi szervek egy ilyen megmozdulást már aligha hagyhatnak figyelmen kívül.

A tömeg kitódult az Új Arbatra, miközben ilyeneket skandált: “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Minden hatalmat a diákoknak!”, “Fuck off burzsujok!”, “Jelcin barom!”. A vonulásban két és fél – háromezer ember vehetett részt. A szervezettséggel nem dicsekedhettek. A “tiltakozó menet” inkább népünnepélyre emlékeztetett, és csak az első sorok tűntek igazán rendezettnek, ahová a politikai aktivisták csoportosultak.

A tüntetők megbénították a közlekedést az Új Arbaton; a rendőrség kénytelen volt elterelni a forgalmat. Mellesleg valami “újorosz” a nyugati márkájú kocsijával habozás nélkül a felvonulók közé hajtott, és elütött egy egyetemistát (a fiú szerencsére megúszta néhány zúzódással). A földühödött diákok azonnal összetörték a kocsi szélvédőjét, és megfenyegették az “újoroszt”, hogy felgyújtják az autójával együtt. A résztvevők emlékezete szerint “a burzsuj úgy összehúzta magát a talicskájában, mint egy kisegér”.

Az első összeütközésre a rendőrséggel az “Október” mozi előtt került sor. Az oszlop megállítása kudarcba fulladt: a diákok áttörték a rendőrkordont – igaz, hármójukat letartóztatták (közöttük Dmitrij Kosztyenkót, a Forradalmi Anarchista Kezdeményezés [IREAN] vezetőjét). Ezek után az egyetemisták hangulata radikalizálódott, és az “Ösztöndíjat!” típusúakat véglegesen kormány- és elnökellenes, sőt általában antikapitalista jelszavak váltották föl. Több további kordont áttörve, az oszlop kijutott a Manyézs térre, és a Kutafja-torony vonalában megütközött az OMON karhatalmistáival.

Bár a diákok aktívan ellenszegültek, a demonstrációt feloszlatták. Ugyanakkor néhány száz tüntető (különböző adatok 300 és 600 közé teszik a számukat) átverekedte magát a Sándor-kerten, és eljutott az Isztoricseszkij közig. Ez a csoport alapjában komszomolistákból, anarchistákból meg az ifjúsági new left, a “Partizánmozgalom” aktivistáiból állt. E kirajzottak élén egyszercsak átvette az irányítást Alekszej Cvetkov, a kultúraellenesek Lila Internacionáléjának vezetője.

Az Isztoricseszkij közben azután a csoport az OMON masszív erőfölényébe ütközött. A tüntetők többségét megverték és megfékezték. Többek között maga Cvetkov is harcképtelenné vált, miután súlyos agyrázkódást kapott (később sokáig kezelték, és mind a mai napig orvosi megfigyelés alatt áll). Ám az IREAN aktivistáinak vezetésével 100–150 egyetemista még így is átverekedte magát a karhatalmisták kordonján, és “behatolt” a GUM áruházba. Ott azután jelszavakat skandálva és forradalmi tartalmú transzparensekkel meg vörös és fekete zászlókkal hadonászva hatalmas felfordulást keltettek. A GUM kellős közepén, pontosan a szökőkútnál, egy elegáns újorosz (drága öltöny, bőrkabát) kötelességének vélte, hogy megállítsa a tüntetőket, értésükre adandó, mennyire elégedetlen külső megjelenésükkel és zászlóik színezetével, mire a diákok egyszerűen belehajították a szökőkútba.

Keresztülrohanva a GUM-on, a tüntetők kiözönlöttek a Vörös Térre, ahol azonban már várták őket az OMON újabb alakulatai. Rövid összecsapás következett, amelynek során a tüntetők csoportját végleg szétoszlatták.

A zavargások során 60–80 tüntetőt bántalmaztak súlyosan, illetve sebesítettek meg, kilenc embert pedig letartóztattak. Az utóbbiak ügyében már másnap sor került az ítélethozatalra. Újságíró nem volt jelen. Néhány tüntetőt később a jogi következményeken túli hátrányok is sújtottak (Kosztyenkót például, aki a bíróság előtt megúszta figyelmeztetéssel, kizárták a nappali aspirantúráról).

Az 1994. április 12-i diákzavargás ösztönzésére jött létre a Diákönvédelem nevű szakszervezet, amelynek alapító konferenciáját éppen a megmozdulás résztvevői hozták tető alá április 16-án a Moszkvai Állami Egyetemen. A szakszervezet végrehajtó bizottságába bekerült a tüntetés egy sor aktív résztvevője, elnökké pedig Kosztyenkót választották. Az 1995/96-os tanév elejére a Diákvédelemnek már 12 800 tagja volt Oroszország húsz régiójából.

Ez az 1994. április 12-i diákmegmozdulás volt az első tömeges utcai zavargás Moszkvában (sőt, ha nem tévedek, egyáltalán Oroszországban) az 1993. októberi államcsíny után, és az első diákzavargás Moszkvában a 60-as évek vége óta, amikor a Szovjetunióban tanuló kínai egyetemisták demonstráltak.

Hogyan reagált erre az eseményre a mi írott és elektronikus sajtónk?

Sehogy.

Ez nem azt jelenti, hogy az újságírók közül senki sem tudott róla, hogy nem figyelmeztették őket előre, és ezért semmit sem lehetett rögzíteni – hiszen a tüntető diákok csak tévékamerákból 18 darabot számoltak össze! Tegyük fel, ebből három a biztonságiaké volt, de a többi kétségtelenül különböző tv-társaságokhoz tartozott. A vezető hazai televíziós csatornák mind jelen voltak a “Független TV” kivételével (ők éppen valami tűzeset rögzítésével voltak elfoglalva a város túlsó végén). Ám ezekről a Kormánypalota előtt és a Kreml közvetlen közelében lezajlott zavargásokról végül egyetlen televíziós társaság sem adott le akár egyetlen kockányi képet is!

Persze akadhat, aki mindezt a véletlennek tulajdonítja. Én nem tudom így látni.

A nyugati televíziós újságírók ezzel szemben tették a dolgukat. A moszkvai diákzavargásokról szóló híradások a brit, a kanadai, a francia, a belga, a luxemburgi, a svéd és a lengyel társaságok adásaiban képernyőre kerültek. Legalábbis ezekről az országokról tudok, persze lehet, hogy máshol is tudósítottak a tüntetésről.

Érdemes-e ezek után hinnünk azoknak a szakembereknek, akik állítják, hogy Oroszországban ma a világ “legszabadabb” tömegkommunikációs eszközei működnek (mert, ahogy mondják, a pártdiktátum már nem fenyegeti őket, a finánctőke diktátumának pedig még nincsenek kitéve)?

Az, hogy egy ilyen vehemens diákmegmozdulást a médiumok totálisan elhallgattak, még meghökkentőbb ténynek bizonyul, ha azzal hasonlítjuk össze, ahogyan ugyanezek a tömegtájékoztatási eszközök az 1993. októberi államcsínyre reagáltak. A tüntetők és a rendőrség 1992. február 25-i összecsapásait (amelyek, mellesleg, sokkal kisebb volumenűek voltak, mint a most ismertetett diákzavargás esetében) az összes “vezető orgánum” és az elektronikus sajtó tüzetesen bemutatta, és azután még hat napon át szakadatlanul csócsálta, a legutolsó részletekbe menő elemzéseket pedig még március 6-án is olvasni lehetett.

A “Hazugság Birodalmának ostroma”, ez a hírhedt esemény 1992 júniusában, amely 22-én az “ostromlók” táborának szétkergetésében, az ezt követő demonstrációs menetben és a Rigai Pályaudvar előtti téren a rendőrséggel való megütközésben tetőzött, nemcsak a tv-ben és a rádióban volt “egyes számú téma” – ez magától értetődik –, hanem az összes központi újságban és az igényesebb folyóiratokban is.

Amikor 1993. május 1-jén a tüntetők a Lenin sugárúton összecsaptak a rendőrséggel, a sajtó az eseményről a lehető legrészletesebben tudósított. És bár a kormány nyíltan propagandisztikus megközelítést erőltetett a tévére, el kell ismernünk, hogy nem sikerült teljes mértékben maga alá rendelnie az elektronikus sajtót, és a televízió a hivatalos kommentárok mellett elegendően sokszínű válogatásban mutatta be a résztvevők és szemtanúk véleményét és elég részletes videoanyaggal ábrázolta az eseményeket ahhoz, hogy bármely néző, aki csak egy kicsit is képes a dolgok önálló megítélésére, ennek alapján kialakíthatta a saját véleményét. A “vezető” újságokban pedig még ennél is szélesebb skálán szóródtak a vélemények és a részletes érvelések.

Feltűnő egyöntetűség nyilvánult meg az elektronikus média híradásaiban 1993 szeptemberében is, mind Jelcin 1400. számú utasításának kiadása után, mind a “Fehér Ház” ostromának kezdetén – legalábbis az események kiéleződéséig (azaz október 2-áig, amikor összecsapásra került sor a tüntetők és az OMON között a Szmolenszk téren). Az október 3-i történéseket a televízió már tüzetes részletességgel ismertette, bemutatva a tüntetők átözönlését az Október térről a “Fehér Házhoz” és a blokád felszámolását. Még a tv egyes számú csatornájának kikapcsolása sem béníthatta meg az eseményekről szóló információk áramlását. S még ha a lakosság jelentős része félretájékoztatottnak bizonyult is október 3-án és 4-én (emlékeztetek rá, hogy az ellenzéki kiadványokat október 4-e után időlegesen betiltották), még a hivatalos kiadványokban is elegendő információ volt ahhoz, hogy rövid időn belül meglehetősen teljes és tárgyilagos képet lehessen alkotni a történtekről.

Így hát joggal állapítjuk meg, hogy az 1994. április 12-i diákmegmozdulás elhallgatásakor hazai tömegtájékoztatási eszközeink első ízben sáncoltak körül effajta “holt térrel” egy ilyen jellegű eseményt.

Teljes mértékben persze nem kerülték el a sajtó figyelmét az 1994. április 12-i események. De melyik sajtó adott hírt róla? Az alternatív – vagyis az elhanyagolhatóan kis példányszámban megjelenő ellenzéki (főleg baloldali) újságok és röplapok. A Bumbaras–2017 elég hosszú cikket közölt főszerkesztőjétől, Pavel Bilevszkijtől;¹ Pétervárott az “alternatív” szakszervezetek szerény kiadású újsága közölte Jurij Nyerszeszov cikkét;² az ugyancsak pétervári Orosz Ellenállás, ez a “bal-jobboldali” ellenzéki újság pedig ezzel a jellemző címmel közölt cikket G. Udavov tollából: “Szerzőnk a Kremlt ostromolja”.³ “Szerzőnkön” Dmitrij Kosztyenkót kell érteni. És ha Kosztyenko nem vállalkozik szerzői szerepre az Orosz Ellenállásban? Más kiadványok közül csak a marginális A baloldali információs központ bulletinje elemezte az eseményeket V. Levackij “Diáklázadás a márványköves város utcáin” című rövid írásával,⁴ no meg az Új Nesztór⁵ és a Fekete Csillag⁶ című anarchista lapok – az utóbbiak mellesleg megegyező szöveggel, lévén, hogy az Új Nesztórt és a Fekete Csillagot egyaránt régi ismerősünk, Dmitrij Kosztyenko adta ki.

Mindezen kiadványok közül csupán a Bumbaras–2017-nek volt ötezres példányszáma, bár ez is “dömpingnek” számított a többiek megjelenéséhez képest. És hát mi az az ötezer példány egy százötvenmilliós országban? Előfizetni nem lehet rá, kapni meg úgyszintén sehol, kivéve az ellenzéki gyűléseket. Ami pedig A baloldali információs központ bulletinjét meg az Új Nesztórt illeti, ezeknek a példányszáma néhány tucattól néhány százig terjed, minek következtében egy perccel megjelenésük után bibliográfiai ritkaságszámba mennek.

Meg kell mondani, hogy ezeknek a kiadványoknak néhány kósza példánya az 1994. április 12-i események leírásával vidéken is eljutott a diákok és általában a fiatalok köreibe, ahol azután először is ronggyá olvasták őket, majd a cikkek tartalma, szájról szájra tovaterjedvén, olyan epizódokkal dúsult fel, amelyeknek nem volt valóságalapja. Például az 1995-ben Vlagyivosztokból Moszkvába érkezett egyetemisták meg voltak győződve arról, hogy a tüntetők április 12-én megostromolták és kis híján bevették a Kremlt, ugyanezt vélték tudni a barnauli pedagógiai főiskola hallgatói (megtoldva egy kiszínezett legendával arról, hogyan is kellett ezen a napon Jelcint sietősen helikopteren evakuálni a Kremlből). A minszki diákok kiadtak egy röplapot, amelyen az 1994. április 12-i moszkvai eseményeket az 1968-as párizsi “Vörös Május” jelentőségéhez hasonlították. Bármennyire is nevetséges, de igaz, hogy ennek a röplapnak az állításait külön ülésen vizsgálta meg a Belorusz Állambiztonsági Központ egy bizottsága, minek következtében Oleg Novikovnak, Belarusz Szabad Diákszövetsége elnökének ideiglenesen emigrálnia kellett a “szomszédos országba”, Ukrajnába, ahol a belorusz állambiztonságiak, hinnénk-e, nem tudtak nyomára bukkanni.

2. számú zavargás. Moszkva, 1995. április 12.

Április 12-én a Szakszervezetek Nemzeti Föderációjának (FNPR) égisze alatt megrendezték a szakszervezeti akciók összoroszországi napját. A “felnőtt” szakszervezetekhez természetesen csatlakozott az APOSZ is. Az APOSZ-hoz meg a Diákönvédelem.

A megmozdulás bejelentett időpontjára – délután három – a “Fehér Ház” előtt úgy ötezer főiskolás gyülekezett össze. A nagygyűlésen a Diákönvédelem szokatlanul tevékenynek mutatkozott. Kifejezetten erre a napra hatalmas mennyiségű röplapot készítettek, és a Diákönvédelem című hetilap különkiadásával együtt bárki megkaphatta őket. Ezen túlmenően a tér három különböző pontján egymás után hangzottak el megafonos szónoklataik. Követeléseik a hatalommal szemben a következők voltak: vonják vissza az orosz kormánynak azt a rendeletét, amely még az eredményes hallgatókat is megfosztja az ösztöndíj-jogosultságtól; utasítsák el azt a törvénytervezetet, amelynek értelmében a felsőoktatás hallgatóit és friss végzettjeit két évre sorkatonaként behívhatnák a hadseregbe; terjesszék ki a hallgatói önkormányzat rendszerét a felsőoktatási intézményekben; a hallgatók vehessenek részt a főiskolák és egyetemek gazdasági tevékenységének felügyeletében; hagyjanak föl azzal a gyakorlattal, hogy csökkentik a térítésmentes hallgatói helyek számát, és kereskedelmi szervezeteknek adják bérbe a kollégiumokat. Az APOSZ követelései ennél sokkal szerényebbek voltak, ők – mint rendesen – csak azt akarták elérni, hogy ne késlekedjenek az ösztöndíjak kifizetésével, és, ha lehet, emeljék az összegüket.

A. Scserbinát, az APOSZ vezetőjét, aki egy teherautó tetején elhelyezett mikrofon mögül beszélt, hamar kimerítette a kényszerű konkurrálás a radikálisokkal (márpedig főleg őket hallgatták), és szellemes megoldást talált az eltávolításukra: “a közegek gondjaira bízta őket”. Kérésére a rendőrség minden magyarázat nélkül lefogott három megafonos szónokot (köztük volt Dmitrij Kosztyenko, a Diákönvédelem vezetője, meg Igor Maljarov, az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetségé). A letartóztatottakat előállították a rendőrörsre. Utánuk tódult a Diákönvédelem vezetőinek többsége, azzal a szándékkal, hogy elérje a szabadon engedésüket. Az egyetemisták nyugtalankodni kezdtek, és egyre ingerültebbé váltak. Scserbina úgy döntött, hogy nem kockáztat, és befejezettnek nyilvánította az éppen csak elkezdődött gyűlést. A rendőrség hozzálátott, hogy eltávolítsa a diákokat a “Fehér Ház” előtti térről.

Ezekután az események felgyorsultak – a már ismerős forgatókönyv szerint. A vezetés távolléte ellenére a hallgatók megszervezték magukat, oszlopokba sorakoztak, és elsöpörve a fémkorlátokat, átszakítva a rendőrláncot, menetben elindultak az Új Arbaton a Kreml felé. A tüntetésnek egyértelműen spontán jellege volt, és csak az Új Arbat és a Szadovoje körút kereszteződésénél sikerült az oszlop élére törniük azoknak a vezetőknek, akik a Diákönvédelem végrehajtó bizottságából a tömeggel maradtak: a számunkra már ismerős Alekszej Cvetkovnak (az Irodalmi Főiskola hallgatója, a Lila Internacionálé és a “Partizánmozgalom” vezetője) és Sztanyiszlav Markelovnak (a Jogakadémia hallgatója, az Oroszországi Szociáldemokrata Párt tagja).

Mint kiderült, a hatóságok felkészültek az események ilyetén kimenetelére. A helyhatósági rendőrség váratlanul felbukkanó kiegészítő egységei hátba támadták a diákokat, az Új Arbat és a Szadovoje körút kereszteződésénél pedig a tüntetők útját karhatalmistákkal teli teherautók torlaszolták el. Minthogy a menet végén főleg lányok vonultak, számottevő ellenállásról a helyhatóságiakkal szemben nem lehetett szó, a rendőrség pedig könnyű szívvel vetette be gumibotot a “gyöngébb nem” ellen. A lányok az ütlegelés elől a szomszédos házak udvaraiban találtak menedéket.

Eközben az oszlop eleje megütközött az OMON-nal. A karhatalmisták gumibotokat használtak, a tüntetők köveket, botokat és üres üvegeket. A diákságot nem sikerült feloszlatni. Ellenkezőleg: a tüntetők betörték az OMON összes gépkocsijának ablakát, és a karhatalmistákat visszaszorították részben a kocsikba, részben mögéjük. A kereszteződésekhez újabb rendőregységek közeledtek.

Az egyetemisták végül is nem bírtak továbbhaladni az Új Arbaton. Viszont megkerülték a torlaszt, és benyomultak a Régi Arbatra. Igaz, ez nem mindannyiuknak sikerült, csak körülbelül másfél–kétezren maradtak. A rendőrség és a karhatalmisták hátulról ostromolták őket, kisebb csoportokat leválasztva a többiekről. De a Régi Arbaton újabb fiatalok csatlakoztak a tüntetőkhöz, számuk elérte az ötszázat.

Eddigre a tüntetők már komolyan feldühödtek. A “főiskolás” követeléseket nyíltan kormány- és kapitalizmusellenes jelszavak váltották fel, a legfelkapottabb közülük ez volt: “P…-ba Jelcinnel!” A menet élén kifeszítettek egy hatalmas transzparenst ezzel a felirattal: “A kapitalizmus egy nagy szar!”

A hatóságok többször is kísérletet tettek arra, hogy a tüntetőket megállítsák a Régi Arbaton, de kemény összeütközések után minden alkalommal meg kellett hátrálniuk. A legkomolyabb ilyen próbálkozásra az 5. számú rendőrkapitányság előtt került sor.

A felbőszült főiskolások bevertek az úton néhány kirakatot, amelyik különösen “burzsujnak” tűnt számukra. Az Albey cég üzlete előtt még meg is akasztották a menetet, amíg sikeresen be nem zúzták a “betörhetetlen” kirakatot.

Azon a helyen, ahol az Arbat kiér az Arbat térre, a diákokat már várták a rendőrség és a karhatalom új csatárláncai. Amikor a menetoszlop behatolt a térre, kezdetét vette az egyik legelkeseredettebb összeütközés, amelynek során tíznél több egyetemista súlyosan megsérült; az OMON darabokra tépte a híres “A kapitalizmus egy nagy szar!” feliratú transzparenst; a Prága vendéglő bejáratának összes ablaka szilánkokká esett szét, és egy rendőrnek is betörték a fejét.

Vagy 1200 fiatalnak mégis sikerült keresztülvágnia magát a torlaszokon: ők eljutottak a Honvédelmi Minisztérium épületéig, amelyet aztán kövekkel, üvegekkel, tintapatronokkal megdobáltak, egyszersmind a közeli építkezésen hagyott festéket felhasználva telepingálták az épületet és a bejárata előtti aszfaltot különböző hadseregellenes jelszavakkal.

A tüntetők megbénították a forgalmat az Arbat téren, az Új Arbaton és a Bulvár körúton. A diákok egy része valamiért megpróbált az Új Arbat mentén a “Fehér Ház” irányában áttörni (lehet, hogy a “különösen burzsuj” kirakatok vonzották őket, amelyekből a sugárútnak ezen a szakaszán nem kevés akad), de a karhatalom gumibot és könnygáz alkalmazásával visszaverte őket. A tüntetők többsége viszont a Manyezs tér felé vette az útját.

A Manyezs téren a demonstrációt a rendőrségnek, az OMON-nak és a hadsereg belügyi csapatainak egységei várták, akik egyesült erővel előbb két részre szakították a tüntetők menetét, azután háromra, és hozzáláttak a “feloszlatáshoz”. Ez a feloszlatás hamarosan dühödt hajszává vált: az egyetemisták üldözése a közeli utcákon, sőt a metrómegállókban is folytatódott. A gumibotosok a diákokat kegyetlenül ütlegelték, rugdosták, rendőrautókba és autóbuszokba zsuppolták, és ott tovább verték őket. Ugyanez folyt a metróállomásokon is. Olyanoknak is bőven kijutott, akik részt sem vettek a fevonuláson, csak szerencsétlenségükre rossz pillanatban kerültek a kíméletlen intézkedők kezeügyébe.

A három részre szakított diáktömeg két csoportját viszonylag könnyen feloszlatták, ám az oszlop élén haladók – éppen itt gyülekeztek a politikai aktivisták – 1994-es tapasztalataik alapján kísérletet tettek arra, hogy behatoljanak a Sándor-kertbe. Ez részben sikerült is, vagy 500 tüntető eljutott a parkig. Igaz, eközben a menet két vezetőjét, A. Cvetkovot és Sz. Markelovot, kíméletlen ütlegelés közepette kiemelték a sorból (Cvetkov ekkor szenvedte el második súlyos agyrázkódását, és le is tartóztatták).

A Sándor-kertben öszegyülekezett körülbelül félezer egyetemista szervezetten a Lenin Múzeumhoz vonult, ahol megtámadták és alaposan helybenhagyták azokat az embereket, akik ott fasiszta irodalmat osztogattak. Az összecsapás színhelyére végül az OMON is odaért, és a fasiszták oldalára állva az elkeseredetten védekező egyetemistákat beszorította a Színház térre, majd onnan a Nyikolszkaja utcára, ahol azután véglegesen fel is oszlatta a tömeget.

A zavargások során több mint 200 diák sebesült meg, harmincon felül volt azoknak a száma, akiket egy napra őrizetbe vettek (néhány órára még többen kerültek rendőri felügyelet alá – megtelt velük az 5., a 11. és a 122. rendőrkapitányság –, ezeket személyazonosságuk megállapítása és némi magyarázkodás után szabadon bocsátották). A letartóztatottak közül ötöt a bíróság is elítélt, a többiek megúszták egy figyelmeztetéssel. A forradalmi szimbólumokat bírósági határozattal elkobozták és megsemmisítették. A Diákönvédelem három szónokát, akiket még a zavargások előtt, a “Fehér Háznál” tartóztattak le, a bíróság felmentette és szabadon engedte. A diákok mérlege: több összetört rendőrautó és a rendőrség két munkatársának komoly fejsérülése.

Míg a pontosan egy évvel azelőtti megmozdulás körülbelül másfél óra alatt lezajlott, az 1995. április 12-i zavargás már több mint három órán át folytatódott. A tüntetőkkel szemben legalább 1100 rendőrt, karhatalmistát és belügyi katonát vetettek be. Az események a főváros központjának olyan kiterjedt részét érintették, hogy egyszerűen nem lehetett nem tudomást venni róluk, ahogyan az is elképzelhetetlen, hogy valaki ne észlelje a könnygáz szagát. Ez csak a mi “központi sajtónk” és elektronikus médiánk munkatársainak sikerült.

1995. április 12-én a diákok 13 televíziós kamerát számoltak össze, ezenkívül húsznál több igazolt tudósítót és legalább annyi sajtófotóst. Tegyük fel ismét: egy részük belügyis volt (legalább 3 operatőr és 5 fényképezőgépes megfigyelő – hiszen a bíróságon később a zavargások résztvevői elleni bizonyítékként szolgált egy sor videó- és fényképfelvétel); de a többiek mégiscsak hús-vér újságírók voltak. Hova lettek az anyagaik? A mass media ezúttal is hallgatásba burkolódzott.

A Diákönvédelem aktivista egyetemistáinak, a Lila Internacionálé és az IREAN tagjainak emlékezete szerint a zavargások kezdete előtt, tehát még a nagygyűlés alatt egy sor interjút készítettek velük (legalább három televíziós interjúról, két rádióriportról és minimum hat különböző újságnak adott nyilatkozatról van szó). Ezek az interjúk sehol sem jelentek meg. Talán ez is véletlen?

A kormány, ha látszólag rá sem hederített is a két tüntetésre, valójában regisztrálta a zavargásokat, és le is vonta belőlük a következtetéseit. Mindkét alkalommal a zavargások után a hatalom hamarosan előteremtette az eszközöket a ki nem fizetett ösztöndíjak pótlására és az egyetemi hallgatók és aspiránsok ösztöndíjának felemelésére. Nem sokkal az 1995-ös diákzavargások után Csernomirgyin, a miniszterelnök, azt a nevezetes kijelentést tette – le is adta minden tv-csatorna –, miszerint a forradalmak nem bányászsztrájkokkal, hanem diákmegmozdulásokkal szoktak kezdődni. Szegény átlagnéző ezt hallván bizonyára elképedt: miről beszél ez? Hát valami olyasmiről, kedves néző, amiről Csernomirgyinnek jelentést tettek, neked meg nem, hogy tudniillik sor került bizonyos diákzavargásokra. (Csernomirgyin egyébként általában sem híve a nagy nyilvánosságnak, ha a fiatalokról van szó. Itt volt például az a tematikus monográfia az ifjúság helyzetéről Oroszországban, amit 1995-ben az Ifjúsági Intézet – a volt VKS – tudományos kutatóközpontja dolgozott és adott ki I. Iljinszkij akadémikus vezetésével. A fiatalok helyzetének felmérése olyan lesújtó eredményre vezetett, hogy Csernomirgyin személyesen tiltotta meg a könyv terjesztését – ez egyébként maga is figyelemreméltó ötlet: a könyv természetesen nincs betiltva, elvégre demokrácia van, pusztán csak nem hozzáférhető.)

Ahogyan egy évvel korábban, most is az “alternatív” sajtó adott hírt a zavargásokról. A Bumbardas–2017 rengeteg fotóval jelentette meg cikkét, és újra közölt még egy karikatúrát is, amelyik eredetileg a Diákönvédelem április 12-i röplapján jelent meg. A karikatúrán egy szánnivalóan vézna, piszkalábú diák hatalmasat rúg Csernomirgyin fenekébe, és azt kiáltja: “Ezt neked, te rohadt!”⁷ A Diákönvédelem hetilapja persze vezércikkben foglalkozott a főiskolások megmozdulásával (“Diákzavargások Moszkvában”).⁸ Ez alkalommal a zavargásokról író alternatív sajtótermékek közül a (hétezres példányszámú) Limonka vitte el a pálmát, meglehetősen objektív cikket publikálva a “partizán” P. Vlaszovtól “Az egyetemisták megtanulnak verekedni” címmel.⁹ A “vezető sajtó” bezzeg hallgatott.

A Diákönvédelem – hogy áttörje az információs blokádot – április 16-án az Oroszországi–Amerikai Sajtóközpontban speciális tájékoztatót rendezett az április 12-i eseményekről. A sajtókonferenciára közel ötven hazai és külföldi újságíró futott be, köztük rádiósok, televíziósok, fotósok is. De az ott elhangzottakról mégsem jelent meg egyetlen riport sem. Az egyetemisták rádöbbentek, hogy a témát egyetemlegesen tabunak minősítették – méghozzá nyilván olyasvalakik, akik rendkívüli hatalommal rendelkezhetnek, ha egyszer az ellenzéki sajtót is hallgatásra tudták bírni.

Az egyetlen nyúlfarknyi közlemény a Diákönvédelem sajtókonferenciájáról az Interfax hálózatán jelent meg. A rövid hírben szó sem esett a diákmegmozdulásról, csak a moszkvai szervezete elnökének fenyegető kijelentését idézték, miszerint az egyetemisták készek blokád alá venni tanintézeteiket és bizonyos kormányhivatalokat, ha a hatalom a felsőoktatásban továbbra is semmibe veszi hallgatók érdekeit. Ez a rövid szöveg aztán – jórészt tovább zanzásítva – megjelent néhány újságban is, főleg vidékiekben.¹⁰

Az 1995. április 12-i zavargások és a velük kapcsolatos minden tény ilyetén mellőzése különösen akkor feltűnő, ha összevetjük a Diákönvédelem egyéb akcióiról szóló rádió- és tv-tudósításokkal. Például 1994. október 14-én a Diákönvédelem gyűlést rendezett a Moszkvai Állami Egyetem zsurnalisztikai kara előtti Lomonoszov-szobornál. A gyűlésen maximum 200 ember vett részt, ráadásul zömmel újságírók, kíváncsiskodók és odacsöppent járókelők. Tulajdonképpen meg sem lehet mondani, hogy (néhány tucat szervezőtől eltekintve) hány ember vett ténylegesen részt az akcióban, minthogy a gyűlésre közvetlenül a fakultás bejáratánál került sor, és azok a hallgatók, akik óráik után éppen kijöttek az épületből, automatikusan a gyűlés résztvevőivé lettek (egyébként egy kis álldogállás és egy-két szónok meghallgatása után általában el is mentek; igaz, az újonnan kijövők pótolták őket). A szónokok (többek között egy Freddy Krügernek öltözött illető, trikóján “csak az ösztöndíjamból éltem” felirattal) arra szólították fel az egyetemistákat, hogy küzdjenek a jogaikért, és lépjenek be a Diákönvédelembe. Mindez hatalmas transzparensek égisze alatt – “Le a kapitalizmussal!”, “A kapitalizmus egy nagy szar!” –, az egész akció végén pedig rituálisan elégettek egy burzsujt ábrázoló bábut, piros zakóban, a hajtókáján egy jelvénnyel: “Akarsz lefogyni? Elmondom, hogy kell.” Rögtön a bábuégetés után egy mindenki számára ismeretlen fiatalember (aki korábban állandóan a szervezők körül forgolódott, és a Diákönvédelem programjáról meg ehhez hasonló dolgokról kérdezősködött) egy sörösüveget hajított a közelben álló rendőrökre, mire a gyűlést habozás nélkül feloszlatták (a tolonckocsik persze készen álltak). Ugyanennek az ismeretlen fiatalembernek a tájékoztatása alapján a rendőrség letartóztatta a gyűlés két szervezőjét (igaz, a Duma képviselőinek követelésére még aznap este szabadon bocsátották őket).

Ha röviden is, erről a szerény, majdhogynem karneválinak nevezhető eseményről beszámolt szinte minden újság, minden tv-társaság, készült egy sor rádióriport. A “16 éven alul és túl” című tévéműsor még egy félórás különkiadást is szentelt neki. A Diákönvédelem éber aktivistái összeszámolták, hogy a gyűlésről szóló tv-adások összideje 1 óra 49 percet tett ki! Az Új Hetilap külön cikkben számolt be az eseményekről, méghozzá ezzel a blikkfangos címmel: “Hogy bűzlött a fortyogó burzsuj?”¹¹

Egyszóval, ezt a kislétszámú, rosszul szervezett, paródia számba menő akciót a “vezető sajtó” és különösen az elektronikus tájékoztatási eszközök nagydobra verték, míg az utóbbi két év legnagyobb szabású tömegmegmozdulásait sikerült teljes mértékben elhallgatniuk. Magától adódik a feltételezés, hogy az október 14-i gyűlés éppen komolytalan, ártalmatlan, vásári jellegének köszönhette élénk sajtóvisszhangját, annak, hogy belefért a “játékszabályokba” – az április 12-i események agyonhallgatása ezzel szemben azzal magyarázható, hogy itt ezeket a “játékszabályokat” áthágták: a társadalmi tiltakozás ezúttal nyílt, tevékeny és részben erőszakos módon nyilvánult meg, olyan cselekményekre került sor, amelyek veszélyt jelenthettek a hatalom számára – a rádiós és tévés vezetőség pedig, amellett, hogy teljesítenie illett a “felülről” származó (mindegy, hogy nyílt vagy sugallt) elvárásokat, még attól is tartott, hogy ilyesfajta akciók “reklámozása” esetleg még sokba kerülhet neki.

Ha az állampolgári zavargások (még ha diákmegmozdulások formájában is), tehát a nyílt tömeges engedetlenség pontosan olyasmi, aminek félelemmel néz elébe és amitől ezért óvakodik mind a kormány, mind Oroszország “politikai osztálya” (a “szolíd” ellenzéket is beleértve) – márpedig Csernomirgyin nyilatkozata alapján így áll a dolog –, akkor a “rossz precedensek” puszta elhallgatása aligha lesz elegendő, hiszen az információ úgyis elterjed az “alternatív” sajtó csatornáin, a résztvevők és a szemtanúk elbeszélésein keresztül, sőt, mint láttuk, egyszerűen hallomás útján is. Hiszen a történelem tanúsága szerint az ilyen események száz százalékos eltussolása még diktatúrák idején, a külső világtól való elzárkózás keretei között is lehetetlen.

Az információs zárlat után következő fokozat a dolgok logikája szerint nem lehet más, mint az “adagolt” tájékoztatás, más szóval a dezinformálás. És valóban: nagy késéssel ugyan (április végén) az “alternatív” sajtó szféráján kívül is megjelent két cikk, amelyekben elismerték, hogy április 12-én “történt valami”.

Az Expressz-Krónika című újságban (15 ezres példányszám), amely mintegy átmenetet képez az “alternatív” és a “vezető” sajtó között, megjelent Vitalij Voszkreszenszkij cikke “A kényelmes élet hívei” címmel.¹² Az írás a maga nemében remekműnek nevezhető. Ugyanis az egyetemisták “Fehér Ház” előtti április 12-i gyűlését tárgyalja; de úgy, hogy közben egyetlen szó sem esik benne sem a gyűlés lefolyásáról, sem az azt követő zavargásokról! Az eseményekről való tudósítást az egyetemistáknak címzett, hosszú lére eresztett és homályos utalásokkal terhes szidalmak helyettesítik (a cikk nyelvezete általában is szokatlanul zavaros). Az írásból az derül ki, hogy az egyetemi és főiskolai hallgatók kizárólag a katonai szolgálatra való behívásuk ellen tüntettek, a szerző pedig azon háborog, hogy egyáltalán miért illetné meg ilyen kivételezés őket, mennyivel különbek, mint akárki más? “Lehet hogy egyszerűen arról van szó – gúnyolódik Voszkreszenszkij –, hogy az egyetemistáknak nincs ínyére kényelmes életformájukat rosszabbra cserélni?” Világos: ha az emberek nem akarják, hogy az életük rosszabbra forduljon, ez maga a fertő. Valójában persze már a cikk “leleplező” címe (“A kényelmes élet hívei”) is meghökkentő. Úgy látszik, a szerző feltételezése szerint vannak olyan emberek is, akik “a kényelmetlen élet hívei” (ennek megfelelően önként okoznak maguknak kényelmetlenségeket, teszem azt, lefejtik a cipőjük talpát, hogy ázott, piszkos és sebzett lábbal járkálhassanak, állva alszanak egy bútorhoz kötözve, munkahelyükre menet hosszú kerülőutat választanak, hogy elkéshessenek és így magukra zúdítsák a főnök dühét, emberi fogyasztásra alkalmatlan dolgokkal táplálkoznak és ehhez hasonlók), és ezeket kell példaképül állítani a többiek elé.

Az Expressz-Krónikát hagyományosan a “fél-ellenzékiek” és a “politikai világ” marginális szereplői olvassák, többek között a balosok, ezért kétségtelenül jó húzás volt éppen itt közzétenni egy ilyen tökéletesen dezinformáló cikket az április 12-i eseményekkel kapcsolatban.

Maradt még egy lakosságcsoport, amelyet dezinformálni kellett: a fiatalság. És lám, a Moszkovszkij Komszomolec le is hozott egy cikket Jekatyerina Golovackajától, ezzel a címmel: “Betörhetetlen kirakatüvegek nincsenek, csak betörhetetlen fejek”.¹³

A maga módján ez a cikk is remekműnek sikerült. Vozkreszenszkij cikkétől eltérően, világos, meggyőző nyelven íródott. Ami azonban az eseményeket illeti, azok meglehetősen sajátos értelmezést nyertek benne. “Április 12-én vezető egyetemista köreink nagyszabású ivászatot rendeztek. Mégpedig a Fehér Ház előtt. Mint minden igazi orosz ivászat, ez is botránnyal végződött. A Diákönvédelem aktivistái számára persze, akik szeretik a fellengzős kifejezéseket, ez a botrány nem egyéb volt, mint ‘diákmegmozdulás Moszkvában’. …A gyűlésre körülbelül 5000 ember jött össze. Arról, hogy mennyi sör fogyott, hallgat a statisztika. …A tömeg elindult, hogy végigjárja Moszkva központi helyeit. A ‘diákönvédelmisek’ útmutatásával megfordultak a városháza előtt, a Régi Arbaton, a Honvédelmi Minisztérium épületénél, amelyet bemázoltak fekete festékkel…, és ha már ott voltak, betörték az Albey-Diplomat üzlet kirakatát is. …Miután kellőképpen elszidták a hatalom felmenőit a minisztériumnál, megint nekilódultak az útnak, amíg aztán fejjel neki nem mentek a Kreml falának. Ott aztán végre szétkergették őket… Két óra hosszat kódorogtak Moszkva utcáin és terein, szitkozódtak és ijesztgették a járókelőket… Hát így halmozzák fel az ifjú lázadók eredeti politikai tőkéjüket, olyan sörkedvelők között, mint ők maguk. Márpedig nálunk a sört igen sokan kedvelik. Persze az élvezetnek ára is van. Van például egy jó csomó kerületi csoportosulás. A ‘Szetuny úttörői’ redszeresen beverik a ‘Nogin-gyári úttörők’ képét, aztán zokszó nélkül leülik a garázdaságért kapott tizenöt napjukat.”

Egyszóval: nem voltak diákzavargások. Nem voltak összeütközések az OMON-nal. Volt egy visszataszító részeg randalírozás, ordináré garázdaság, a Diákönvédelem aktivistái pedig közönséges csőcselék. Propagandisztikai szempontból ez kétségtelenül hatékony húzás volt, ha nem is túl eredeti. Ugyanezt a módszert – a lealacsonyítás révén történő befeketítést – már 1992-ben előszeretettel alkalmazta a kormánysajtó a Jelcin–Gajdar-komány ellenfeleivel szemben. Akkoriban az elégedetleneket lumpeneknek nevezték. A felháborodott profeszorok pedig beírtak az újságokba: mitől vagyok én lumpen?! Emlékszem egy ilyen nyílt levélre egy bizonyos hölgytől, aki a filológiai tudományok doktora volt és több külföldi akadémia tagja. A szegény asszony megütközve értetlenkedett: hogyan jut önöknek eszébe engem, egy anyai vonalon nemesi származású, ötödik generációs értelmiségit, aki 18 éve megszakítás nélkül dolgozik a szakmájában, egyszerre csak lumpennek titulálni? És valóban, a “lumpen” bélyeget nemigen sikerült minden ellenzékire rásütni.

A diákaktivistákat sem nagyon sikerülhet azonosítani egy részeg csőcselékkel. De meg lehet próbálni.

Apropó, sör. Tényleg ittak sört a gyűlésen. Vagy szemfüles árusok révén jutottak hozzá, vagy ingyen osztogatták – Osztap Bender ismert jelszavának értelmében. De hát a sör mégsem LSD. Mennyi sört kellene meginnia egy tömegnek ahhoz, hogy a hatására megostromolja a Kremlt? És még valami: Az OMON az egyetemistákat gyorsan és hatékonyan megállította könnygáz segítségével. Részegekre a könnygáz nem hat.

Golovackajának egyébként sem kenyere a hitelesség. Ugyanebben a cikkben ezt írja: “Tavaly a diákönvédelmisek az APOSZ-nál magukkal hurcoltak 3000 embert, kierőszakoltak néhány dulakodást, megfürdettek a szökőkútban egy burzsujt ábrázoló bábut – egyszóval: kitombolták magukat.” Ennyit az 1994. április 12-i eseményekről. Mi az, hogy “magukkal hurcoltak”? Hova hurcoltak magukkal? Mit jelent az, hogy “néhány dulakodás”? Ki kivel dulakodott? Egymással? A szökőkút-történet pedig végleg vicc. Akit megfürdettek, az egy élő burzsuj volt, nem egy bábu. Az utóbbit, mint tudjuk, épppen ellenkezőleg, elégették, ám nem április 12-én, hanem október 14-én. De hát kit érdekelnek az ilyen apróságok, ha egyszer egy “részeg csőcselék” viselt dolgairól van szó.

A Diákönvédelem vezetői okosan jártak el. Több tízezer példányban lexeroxozták Voszkreszenszkij és Golovackaja cikkeit – és kiosztották őket a zavargások résztvevői között, eljuttaták a Diákönvédelem minden aktivistájához, szétküldték a vidékieknek (persze megfelelő kommentárokkal). Hogy az egyetemisták hogyan reagáltak ezekre a “sajtómegnyilvánulásokra”, azt saját szememmel láttam. Golovackajáról többnyire azzal a jól ismert szóval nyilatkoztak, amellyel a két legősibb foglalkozás egyikének képviselőit szokták illetni, amit pedig Voszkresznszkijről mondtak, azt még cenzúrázott, eufémikus formában sem vagyok képes visszaadni. Ezek a diákok nyilvánvalóan sem az Expressz-Krónikáról, sem a Moszkovszkij Komszomolecről soha többé, sehol egyetlen jó szót ki nem fognak ejteni. Számukra ezek egyszerűen “hazug szennylapok”. A Moszkovszkij Komszomolecnek ez persze mindegy, hiszen P. Guszev maga jelentette ki, hogy bulvárlapot akar létrehozni. De az Expressz-Krónikának nagy öngól volt az eset.

3. számú zavargás. Tver, az 1994. május 19-ről 20-ra virradó éjjel.

A színhely a Tveri Állami Egyetem (TGU) kampusza. Ami ott történt, azt tulajdonképpen erős túlzás lenne zavargásnak nevezni. Ha mégis, akkor mindenesetre nem annyira a hallgatók, hanem inkább a rendvédő szervek által keltett zavargásról volt szó.

Miután betiltották a Szovjetunió Kommunista Pártját és a hozzá kapcsolódó függelék-struktúrákat (az utóbbiak közé tartozott a Komszomol és az úttörőszervezet), illetve végbement a Szovjetunió széthullása, a kampuszon egyszercsak kialakult egy “egészségtelen” hagyomány: az úttörőszervezet születésnapjának megünneplése (az úttörőmozgalom 1922. május 19-én indult). Az ünnep eredetileg nagyszabású diákivászatként jött létre, de 1994-re már egy sor rituáléval dúsult fel: illett úttörőnyakkendőt és úttörőjelvényeket viselni, egész éjjel egyfolyában úttörő- és komszomolista dalokat énekeltek, kürtjeleket adtak, doboltak, meneteléseket rendeztek és tábortüzeket gyújtottak. Eközben az ünnep évről évre egyre kevésbé szólt az ivásról (az egyetemisták egyébként is szűkösen éltek, és áttértek a vodkáról a sörre, habár sokszor arra sem telt), kárpótlásul viszont egyre tömegesebb és “úttörősebb” lett a dolog. Persze mindez hecc volt, de tendenciáját tekintve érezhetően jelen volt benne a burzsoá hatalom elleni kihívás is. Két éven keresztül a hatóság kegyesen elnézte ezeket az énekléssel, kürtöléssel, tábortűzrakással kísért nagyszabású ivászatokat, mígnem 1994-ben minden megváltozott.

Az itteni egyetemisták egy kis csoportja, amelyik részt vett az április 12-i moszkvai megmozdulásban, és lelkes hívévé vált annak az ideának, hogy Tverben is létrehozzák a Diákönvédelem helyi tagozatát, arra a meglátásra jutott, hogy az úttörőmozgalom születésnapja a legmegfelelőbb alkalom ennek az eszmének a propagálására. A még szinte józan hallgatók nagy lelkesedésére bejelentették a kampusz területének elfoglalását és a “kormányellenes forradalmi gyűlés” megnyitását. A “gyűlés” mellesleg két rövid beszédre korlátozódott, amelyben kifejtették, hogy mennyire rosszul élnek az egyetemisták, milyen jó szervezet a Diákönvédelem, és hogy késlekedés nélkül létre kell hozni Tverben is. A “gyűlésnek” sikere lett, nem kis mértékben azért is, mert egy hatalmas zápor eloltotta a tábortüzet, és bekergette a diákokat a zárt helyiségekbe. “A kompromisszumok nélküli forradalmi harc jegyében” az egyik szónok azt javasolta, énekeljenek el egy “felnőttebb” indulót is: az Internacionálét. A társaság lelkesen rázendített (meglepő módon a szöveget mindannyian tudták).

A hatóság nem késlekedett a reagálással. A Szportyivnij közben a kampusz előtt megjelent hat teherautó, tele golyóálló mellényes, sisakos, géppisztolyos – de többnyire pajzsok és gumibotok nélküli – karhatalmistákkal. A kampuszra való kirendelés az omonistákat nyilván váratlanul érhette, minthogy nagyrészt totálisan részegek voltak (talán ők is ünnepeltek valamit). Később az a hír járta, hogy az OMON-t az ijedt adminisztráció hívta ki telefonon, bejelentve, hogy a kampuszt fegyveres ampilovisták szállták meg, akik az Internacionálét énekelve vörös zászló alatt oszlopokba sorakoztak, és minden jel arra vall, hogy meg akarják ostromolni a várost. Ebben az információban minden igaz volt, kivéve az ampilovistákat, a fegyvereket és az ostromot.

A karhatalmisták “Mindenki a földre, büdös k…k!” csatakiáltással bezúdultak a kampusz területére, és az ablakokat és ajtókat betörve kíméletlenül verni kezdték az elképedt egyetemistákat. Azok nem álltak ellen: egyesek már maguk is részegek voltak, mások egyébként sem tudtak verekedni, sokan pedig egyszerűen aludtak. A bezárt ajtók (zömmel a lányok szobáiról volt szó) ösztönös dührohamot váltottak ki az omonistákból. Feltépték az ajtókat, (rendszerint a hajuknál fogva) kivonszolták a félmeztelen lányokat, eközben verték őket, és követelték, hogy “adják ki a fegyvert és a kábítószert”. Sok lány emlékezetébe vésődött be az a karhatalmista, aki profi módon – egyetlen rúgással – tépte fel az ajtókat, és vad üvöltéssel vetette be magát a szobákba: “Ki szűz itt? Jelentkezni! Szüzekre vagyok kiképezve!”

Bizonyos helyeken az emeleteket rácsszerkezet választotta el egymástól, a egyetemistáknak sikerült bezárniuk őket, és így megmenteni szobáikat a feldúlástól, magukat pedig a veréstől. A háztetőn néhány diák igyekezett elbarikádozni magát, és üres sörösüvegek záporával fogadták az omonistákat. De azok, még ha részegek voltak is, sértetlenül visszaverték a ellenállást, megkötözték a háztető védőit, odavonszolták és betuszkolták őket a tolonckocsikba. Egyszersmind elkaptak még néhány diákot, aki valamiért nem tetszett nekik, lefoglalták a “forradalmi szimbólumokat” (a zászlót, a kürtöket és a dobot), minden szeszt, ami előkerült, nemkülönben egynémely további személyes holmit.

A megvert egyetemisták előmerészkedtek a rejtekhelyekről, és a “zsarukat” és Jelcint szidalmazva hozzáfogtak a sebek bekötözéséhez meg a síró lányok megnyugtatásához. Egy diákot egyébként annyira összevertek, hogy többszörös csonttöréssel kellett a helyi kórházba szállítani.

Az egyik “forradalmár”, aki hihetetlen szerencsével elkerülte a letartóztatást, újra szónokolni kezdett, nagyjából abban a szellemben, hogy hát tessék, “a hatalom vadállati vicsora most mindenki számára megmutatkozott”, és arra hívta fel a jelenlevőket, hogy ezekután azonnal hozzák létre a Diákönvédelmet Tverben is. Így is történt. A Fekete Csillag az eseményekről szóló beszámolójához teljes joggal fűzte hozzá a szarkasztikus megjegyzést: “Száz anarchista agitátor egy éves munkával sem tudta volna ugyanezt elérni.”

Másnap az összes vezető tveri lap – a Tveri Vecse, a Tveri Hírek, az Új Újság – tájékoztatott a “részeg randalírozásról az egyetemi kampuszon”, amely “olyan méreteket öltött, hogy a nyugalom helyreállítására be kellett vetni a rendvédő szerveket”. A cikkek úgy hasonlítottak egymásra, mintha egy kéz írta volna őket, és bővelkedtek az “ittas garázdaság” meghökkentő bizonyítékaiban: az egyetemisták, úgymond, cafatokra tépték minden jegyzetüket és tankönyvüket, kidobálták őket a kilencedik emeleti ablakokból, késő éjszaka obszcén dalok üvöltözésével (Internacionálé?) zavarták a polgárok nyugalmát, üvegekkel, vizeszacskókkal és egyéb tárgyakkal dobálták meg a békésen sétáló polgárokat (késő éjszaka?), mi több, tűzoltófecskendők (?!) sugarával le is verték őket a lábukról. És egyáltalán, ha a hatóság nem avatkozik közbe, az egész kampusz leégett volna, minthogy a részeg diákok egy épület kellős közepén irdatlan tábortüzet gyújtottak. A helyi elektronikus médiumok ugyanilyen szellemben tájékoztattak.

A részeg omonisták “hősiességéről” természetesen egy szó sem esett, az események politikai (vagy kvázipolitikai) jellegéről még kevésbé. Az “ittas garázdák randalírozása” kizárólagos témává vált, jóllehet valójában az omonisták rendeztek garázda randalírozást, nem az egyetemisták. Ellopott holmijaikat a diákok sohasem kapták vissza. A TGU rektorát a helyi adminisztrációban úgy “eligazították”, hogy a rákövetkező, 1995-ös évben már egyáltalán nem lehetett megünnepelni május 19-ét. Olyan biztonsági intézkedéseket vezettek be, mintha a kampuszon nem tanulók, hanem csecsen harcosok laktak volna.

Az igazságot erről a vidéki eseményről szinte senki sem írta meg. Objektív közelmények (de akkor is csak nyúlfarknyiak) mindössze a Fekete Csillagban jelentek meg (egyébként ilyen költői címekkel, mint “Vörös nyakkendők szállnak az égre, az úttörőcsapatot az OMON legyőzte”),¹⁴ az Új Nesztór című kiadványban pedig – szerzőtársként egy tveri újságíróval, Igor Mangazejevvel, aki szemtanúja volt az eseményeknek – a nevezetes Dmitrij Kosztyenko helyezett el egy kis cikket, azzal a némileg inadekvát címmel, hogy “Ujjong az Úttörőszervezet”.¹⁵ A “vezető sajtóban” a tveri eseményekről csak egyszer tettek említést, A. Cvetkov – már ismerjük – az Obscsaja Gazeta hasábjain szentelt egy bekezdést “A baloldaliság mint posztkommunista egyetemista betegség” című cikkében¹⁶ a tveri zavargásoknak, az is tele volt tévedésekkel: ecsetelte a diákok “hősies ellenállását” a karhatalmistákkal szemben, és említést tett az egyetemisták állítólagos tűzvészkeltési szándékáról az épületben.

4. számú zavargás. Irkutszk, 1995. április 12.

Ahogyan a tveri eseményeket, tulajdonképpen az irkutszkiakat is csak feltételesen lehet “zavargásoknak” nevezni. Április 12-én az irkutszki Sportpalota előtti téren az APOSZ hivatalos gyűlést rendezett, tiltakozásul Csernomirgyin azon rendelkezése ellen, amellyel a színjelesek kivételével minden jól tanuló egyetemistától is megvonták az ösztöndíjat. Az APOSZ vezetői hamar kiszámították, hogy így a hallgatók több mint 90%-a ösztöndíj nélkül marad. A megmozduláson – Irkutszkban példátlan módon – tízezer ember gyűlt össze.

Az APOSZ-féle hivatalos gyűlés unalmasan folyt le, és nem vezetett semmire. Közönséges egyetemista szót sem kapott. Az APOSZ-vezetőket a “tömegektől” jogászhallgatókból álló kordon választotta el (ez utóbbiak közül többen a rendőrségen dolgoznak).

Ennek eredményeképpen, amikor a tribünről bejelentették a gyűlés befejezését, több mint kétezer elégedetlen hallgató nem volt hajlandó hazamenni. Spontán módon meglódultak a helyhatósági hivatal épülete felé, útközben “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Éhesek vagyunk!” és más efféle ártatlan jelszavakat skandálva. A Diákönvédelemnek Irkutszkban nyoma sem volt.

A városi és a közlekedési rendőrség a Kirov térig kísérte a menetoszlopot. Amikor az egyetemisták beértek a térre, a rendőrség minden oldalról teherautókal állta el az útjukat, és az OMON több egységének bevetésével kordont vont a tér köré. A városban rendelkezésre álló összes rendőri erőt a tér környékére rendelték. A diáktömeg megtorpant. A moszkvai eseményekkel ellentétben itt semmiféle kitörési kísérletre nem került sor. De a rendőrség, úgy látszik, maga volt olyan izgatott, hogy felkészült a legrosszabbra. Valami ezredes hisztérikus kiabálásba fogott egy megafonon keresztül: “Lázadni akartok? Kihívunk egy egész különítményt! Ha kell, lőni fogunk!”

Az egyetemisták válaszul visszakiabálták, hogy hívják oda Govorint, az irkutszki polgármestert (ami tökéletes ostobaság volt, hiszen Govorin természetesen nem bírálhatta felül Csernomirgyin rendelkezéseit). Govorin viszont megijedt, és mindenféle beosztottjait küldte maga helyett. A diákok kezdtek felbőszülni, amikor egyszercsak megjelent személyesen Jurij Nozsikov, az Irkutszki járás kormányzója.

Nozsikov szándéka szerint megnyugtatta volna a tüntetőket olyasféle szövegekkel, hogy ő is volt egykor egyetemi hallgató, de az összegyűltek bombázni kezdték a szemrehányásaikkal. Többek között felhánytorgatták, hogy a felsőoktatási intézmények vezetése a kollégiumokat cégeknek adja bérbe, a hallgatókat pedig utcára teszi; hogy a Műszaki Egyetemen különböző törvénytelen eljárási díjakat vezettek be, egészen odáig menően, hogy az egyetemet sikeresen befejező hallgatóknak a minimálbér 55-szörösét kell befizetniük a diploma kiállításáért stb. stb. Nozsikov esküdözött, hogy minderről fogalma sem volt, és felkérte az egyetemistákat, hogy helyben válasszanak egy csoportnyi képviselőt, akiket tárgyalásra hívott meg három nappal későbbre. A csoportot megválasztották, és ezzel véget is ért Irkutszk történetének legtömegesebb engedély nélküli nagygyűlése.

Íme az események következményei. Április 13-án a rendőrség (operatív fénykép- és videofelvételek segítségével) letartóztatta a megmozdulás néhány “legaktívabb” résztvevőjét. A helyi tömegtájékoztatási eszközök pedig hírül adták, hogy az előző nap a város központjában – ugye, kitalálják? – “ittas randalírozásra” került sor. A tévé műsorában megjelent a városi belügyi igazgatóság parancsnokhelyettese, és tájékoztatta a nézőket: április 12-én az engedélyezett szakszervezeti gyűlés után ittas garázdák kezdtek randalírozni, és pusztán a rendvédelmi szervek idejében foganatosított intézkedéseinek, valamint a kormányzó személyes bátorságának köszönhető – aki ugyanis nem félt személyesen megjelenni, hogy lecsillapítsa a dühöngő garázdákat –, hogy Irkutszk megmenekült a randalírozók özönétől és a város feldúlásától. A parancsnokhelyettes érzékletesen ecsetelte a részeg huligánok fékevesztett tombolását, és a nézők tudomására hozta, hogy a teret az egyetemisták távozása után hegyekben borították el az üres sörösüvegek, a használt fecskendők és a megrágott óvszerek. Hogy az egyetemisták miért rágták az óvszereket, azt a parancsnokhelyettes nem fejtette ki. A helyi újságok felhőtlen bizalommal és abszolúte megegyező módon tálalták ugyanezt a verziót. Az egyetlen kivétel a Szovjet Ifjúság volt, ahol megjelent egy meglehetősen objektív jegyzet a diákmegmozdulásról és annak okairól, de csak azért, mert ennél az újságnál dolgozik a legnevesebb irkutszki anarchista, Igor Podsivalov. A főszerkesztő aztán a cikk miatt természetesen kapott is a járási elöljáróságtól, de ő jobban félt Podsivalovtól, mint a helyi hatalomtól: Podsivalovot az irkutszkiak “megfékezhetetlennek” tisztelik, terrorizmus gyanújával eljárás folyik ellene, és egyébként is egyszer már betörte a saját főszerkesztőjének a képét.

Ami az egyetemisták követeléseinek teljesítését illeti, a hatóság átejtette őket. A megválasztott tárgyalócsoport június 2-áig egyezkedett velük, de semmit sem tudott elérni. Az eljárási díjakat a Műszaki Egyetemen nem törölték el, a kollégiumi kérdést nem oldották meg, az APOSZ, a felsőoktatási hallgatók hivatalos szakszervezete pedig elhatárolta magát a diákok kezdeményezéseitől. Azután megkezdődött a nyári szünet, és a hatóságok végképp megfeledkeztek az egyetemisták problémáiról.

Igazat olvasni az irkutszki diákzavargásokról a Szovjet Ifjúságon kívül csak az Anarcho-szindikalisták Konföderációjának KASZ-kontakt című, minimális példányszámban megjelenő információs röplapjában lehetett. Ott az eseményekről V. Mihajlov, egy helyi anarchista részletesen beszámolt.¹⁷

A központi tömegtájékoztatási eszközök természetesen ignorálták a diákmegmozdulásokat. Persze Irkutszk neve azért előbukkant a vezető újságokban, a központi tv híradóiban még fel is villant egy-két képkocka a hivatalos gyűlésről, amikor végigpásztázták azokat a városokat, ahol április 12-én szakszervezeti akciókra került sor (emlékeztetek rá, hogy ezt a napot az FNPR a szakszervezeti akciók összoroszországi napjának nyilvánította). Mindezt aligha lehet az események “megvilágításának” nevezni. A dolog inkább egy mesterséges napfogyatkozásra emlékeztetett.

Nos, lássuk a következtetéseket.

Bátran kijelenthetjük, hogy az 1994. április 12-i moszkvai zavargások elhallgatása, szemben az 1992–93-as megmozdulások (habár ideologikus) ismertetésével, közelebbről az április 12-i események spontán jellegével és a zargás résztvevőinek szociális meghatározottságával hozható kapcsolatba. A baloldali ellenzék hívei (nem is beszélve a kommunistákról) a nyugati politikai propaganda szabályai szerint “rossz fiúk” – mit várnánk tőlük, amikor szinte egyenesen arra valók, hogy mindenféle zavargásokat szervezzenek. Velük szemben, természetesen, ott vannak a “jó fiúk” – a rendőrök, akik “védenek minket” (tudjuk a krimikből). Az egyetemisták viszont – nem az anarchista egyetemisták, a kommunista egyetemisták, hanem az egyetemisták mint olyanok – valamiképpen maga a NÉP, márpedig a nép, mint egész, a propaganda fogalomrendszerében nem lehet “rossz fiú”. A nép, mint tudjuk, “mindig támogatja a hatalmat” – hangzik a hatalom legitimációjának hivatalos magyarázata. A tisztán egyetemista–főiskolás zavargásokkal kapcsolatban nem volt alkalmazható a hagyományos “egyfelől mi (a jók), másfelől ők (a rosszak)” sémája. Itt egy másik, nem kevésbé klasszikus propagandaeszközt kellett elővenni: a megbélyegzést. De a hatalom erre nem mindjárt jött rá, és nem azonnal sikerült megtalálnia a megfelelő címkét. (A politikai propaganda szabályai szerint a megbélyegző címkének rikítónak, emlékezetbe vésődőnek, lekezelőnek, egyszerűnek kell lennie, és főleg tűnjön kétségbevonhatatlanul találónak, hiszen megengedhetetlen, hogy a címke megalapozottságát bizonyítani kelljen, ez ugyanis eleve kilátástalan vállalkozás.) Amikor aztán végre rátaláltak a “részeg garázdák” sémájára, amely megfelelt ezeknek az elvárásoknak, a médiumok azonnal meg is változtatták hozzáállásukat.

Széles körben elterjedt vélemény, hogy a “sajtószabadság” ideje Oroszországban a “peresztrojka” végével lejárt, és napjainkban egyre nyíltabban visszatérünk a tömegtájékoztatási eszközök irányításának és manipulálásának a szovjet korszakban megszokott mechanizmusaihoz, persze finomabb, liberálisabb és leplezettebb formában. A diákzavargásokkal kapcsolatos tanulságok azonban – ha a nyugati tömegtájékoztatási eszközök valóságos gyakorlatát tekintjük, és nem a deklarációkat – cáfolják ezt a megállapítást.

A mass media reagálása az 1994–95-ös diákzavargásokra valójában teljes tagadását jelentette annak a módszertannak, amelyet annak idején a szovjet rendszer dolgozott ki hasonló esetekre. Például az ilyen típusú történéseket a Szovjetunió idején vidéken elhallgatták ugyan, de a fővárosokban nem. Ennek pragmatikus okai voltak: a fővárosokban számolni kellett a nyugati újságírók, és általában véve is tekintélyes számú külföldi jelenlétével. Ugyanakkor vidéken a nyilvános tájékoztatás (többek között a sajtóban) éppen azért maradt el, mert ott a nyugati megfigyelők testi valójukban nem voltak jelen, másfelől tudták, hogy a nyugati szovjetológiai központok és propagandaintézmények (például a “Szabadság” rádióadó) a helyi sajtót is járatják.

A Szovjetunióban az ilyen típusú eseményeket “pártvonalon” (ha a nyilvánosság kizárásával is) feltétlenül elemzésnek vetették alá, “szervezeti következtetéseket” vontak le belőlük, zártkörű pártgyűléseket tartottak a megvitatásukra, és helyi szinten, mondhatni, politikai eligazítási kampányokat szerveztek velük kapcsolatban. Így aztán, még ha a tömegtájékoztatási eszközök hallgattak is róluk (“a fecsegő ember a kémek kincsesbányája!”), ezek az események de facto mégiscsak “egyes számú témává” váltak mind a hatóságok, mind a lakosság számára.

A nyugati módszertanok abból indulnak ki, hogy a Rendszer számára kedvezőtlen eseményeket, ha ez technikailag megvalósítható, ki kell szorítani az információs térből. Ez kétféleképpen lehetséges: először is elhallgatással, másodszor pedig elfedésükkel, tizedrangú hírré degradálásukkal más szenzációs közlemények dömpingjének segítségével. Ilyenkor a “szenzáció” lehet mesterségesen kiszínezett vagy akár teljesen légből kapott hír is.

Az elhallgatás módszere a nyugati médiumokban az utóbbi években jól megmutatkozott például a jugoszláv konfliktus tálalásában, amikor is a tömegtájékoztatási eszközök híranyagából tüzetesen kicenzúráztak minden olyan információt, amely a szerbek számára kedvező, a horvátok és muzulmánok számára kedvezőtlen lett volna. (Ennek eredményeképpen, hogy mást ne említsünk, a nyugati közvélemény számára tökéletesen ismeretlen maradt az a tény, hogy Hitlert Horvátország díszpolgárává nyilvánították.) Az “elfedés” módszerére Ruanda a jó példa. A ruandai tragédiát gyakorlatilag a gazdaság teljes összeomlása okozta, ami viszont következménye volt annak a “gazdaságrehabilitációs programnak”, amelyet 1989 végén az IMF kényszerített rá az országra. Minthogy az IMF programját a nyugati tömegtájékoztatási eszközök agyonreklámozták, katasztrofális következményeit – 800 000-nél több, akár 1 millió ember halálának tényét – mindenképpen az információs tér legtávolabbi zugaiba kellett rejteni. A ruandai tragédia tetőpontján, amikor ebben a parányi országban néhány hét alatt félmillió ember pusztult el, a ruandai hírek az információs műsorok legutolsó, képekkel nem is illusztrált közleményei között kaptak helyet, miközben a szalagcímekkel beharangozott riportok tele voltak felfújt szenzációkkal, a Diana hercegnő körüli kisszerű botrányoktól a kéménybe szorult macska kimentésének több órás munkálatait bemutató ostoba történetekig.

A nyugati módszertan klasszikus elemei közé tartozik a politikai események információs depolitizálása is. Például az 1992-es Los Angeles-i felkelést a nyugati tömegtájékoztatási eszközök úgy mutatták be, mint rasszista momentumokat felmutató, alapjában bűnügyi történetet, holott már az események kibontakozásakor világosan látszott, hogy a megmozdulásokat kiváltó ellentétek nem a rasszok, hanem a szegények és a gazdagok között nyilvánulnak meg, és egy sor városban (magában Los Angelesben, Rochesterben, Tampában, Las Vegasban) szervezett városi gerillák lépnek fel politikai jelszavakkal.¹⁸ Ezzel szemben a Szovjetunióban az olyan nem-politikai jelenségeket is politikaivá stilizálták, mint a dzsessz, a divatmajmolás, a hippik, a punkok, a rock stb., ha pedig erőszakos akciókra került sor, ezek már per definitionem “a szovjet állam és a szocialista jogrend elleni cselekményeknek” minősültek, amelyeket természetesen “a világimperializmus machinációiként” lehet magyarázni.

A polgári engedetlenségi megnyilvánulások vagy a hatóságokkal való tevékeny szembeszegülési akciók elhallgatása (különösen akkor, ha a példa követőkre találhat) ugyancsak jól ismert gyakorlat a nyugati mass media berkeiben. Például a brit tömegtájékoztatási eszközök (még a munkáspártiak érdekeltsége ellenére is) hosszú ideig sikeresen eltitkolták a “Poll Tax Revolt”, a Margaret Thatcher adóreformja elleni tiltakozó mozgalom kibontakozását és tevékenységét. Ezért sok hírfogyasztót (mind Nagy-Britanniában, mind különösen külföldön) tökéletesen váratlanul értek a Trafalgar téri nagyszabású zavargások. Franciaországban ugyanez volt a helyzet a “kertvárosok” ifjúsága és a rendőrség szembekerülésével kapcsolatban 1994–95-ben.

A Szovjetunióban, ezzel ellentétben, az ellenállás erőszakos jellege kíméletlen megtorlások hivatkozási alapjává vált, és “szentesítette” a rendőri erőszakot. Ezért, ha már nem sikerült agyonhallgatni az engedetlenségi akciót, különösen hangsúlyozták annak “társadalomellenes” és agresszív voltát. Oly mértékben domborították ki a “törvénysértők” cselekményének erőszakos jellegét, hogy ez teljesen hátérbe szorítsa annak a kérdését, vajon a hatóságok által alkalmazott erőszak törvényes volt-e. Ez jól nyomon követhető a 80-as évek ifjúsági zavargásainak példáján (Alma-Atában vagy Almetyevszkben), amikor egyfelől már nem hallgatták el az ilyen jellegű incidenseket, másfelől még hatékonyak voltak mind a rendőrségi represszió, mind az ideológiai propaganda klasszikus szovjet mechanizmusai.

Mindent összevéve tehát abból, ahogyan tömegtájékoztatási eszközeink az 1994–95-ös dákmegmozdulásokra reagáltak, világosan látható, hogy az oroszországi írott és elektronikus sajtó éppenséggel a nyugati mass media működési mechanizmusait tanulja el, többek között a “negatív” információ kezelésének vonatkozásában is. Ami a működtetés színvonalát illeti, a mieink már közel kerültek azokhoz a nyugati országokhoz, amelyek hagyományosan erős baloldali ellenzéki pártokkal és szervezetekkel rendelkeznek (például Franciaországhoz), de még elég messze vannak az “egydimenziós” Egyesült Államoktól, legalábbis abban a tekintetben, hogy nálunk még nem működik egy olyan fontos mechanizmus, mint az álesemények (pseudo-events) megkomponálásának és sajtóhírként való terjesztésének bejáratott rendszere.¹⁹

Befejezésül pedig álljon itt még három idézet, három epigráf (ha a görög epi-t nem “fel”-nek, hanem “utó”-nak fordítjuk):

“Az információelmélettel valamiféle végletes, meghökkentően következetes módon visszaélnek. Kiderül, hogy még irgalmatlanabb kínzóeszköz, mint bármilyen fizikai kényszer. Az információt megválogatják, akadályozzák, visszatartják – így aztán tényleg el lehet jutni egy mértani pontosságú, szörnyű ‘Prokrusztész-technikához’…” (Stanis³aw Lem)

“Mi nem állunk neki, hogy felépítsük Dachauinkat és Auschwitzeinket: a tömegtájékoztatási eszközök ravasz manipulációi olyan szellemi koncentrációs táborokat hoznak létre, amelyek feltehetőleg az emberek ellenőrzésének sokkal hatékonyabb terepeivé lesznek…” (Jim Harrison)

1996. március 15.–április 12.

Jegyzetek

¹ Bumbaras–2017, 1994. 3. sz.

² Rubikon (Szentpétervár), 1994. 3. sz.

³ Russzkoje szoprotyivlenyije, 1994. 2. sz.

⁴ Bjulletyeny Levogo informcentra, 1994. 14. sz.

⁵ Novij Nesztor, 1994. 6. sz.

⁶ Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 20–21.

⁷ Bumbaras–2017, 1995. 3. sz.

⁸ Sztugyencseszkaja zascsita, 1995. 4. sz.

⁹ Limonka, 13. sz.

¹⁰ Vö. Vecsernyaja Moszkva, 1995. április 18.; Szmena (Szentpétervár), 1995. április 18.; Szankt-Petyerburgszkije vedomosztyi, 1995. április 18.

¹¹ Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. október 18.

¹² Ekszpressz-Hronyika, 1995. 13. sz.

¹³ Moszkovszkij komszomolec, 1995. április 26.

¹⁴ Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 21–22.

¹⁵ Novij Nesztor, 1994. 12. sz.

¹⁶ Obscsaja gazeta, 1994. 35. sz.

¹⁷ KASZ-kontakt, 27. sz.

¹⁸ L. részletesebben: Anarchy. A Journal of Desire Armed, 2. sz., 1992. ősz.

¹⁹ L. részletesebben: Boorstin, D.: The Image. A Guide to Pseudo-Events in America. New York, 1987.