1997. november 1-én és 2-án az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés nemzetközi konferenciát rendezett. Immáron negyedik alkalommal került sor Budapesten arra, hogy az antisztálinista és antikapitalista baloldal különböző, kisebb-nagyobb csoportjai és személyiségei eszmét cseréljenek a neoliberális nemzetközi kurzussal szembeni alternatívákról és a rendszerkritikai baloldal perspektíváiról.

A konferencia céljairól szólva Krausz Tamás azt hangsúlyozta megnyitójában, hogy a baloldalon sokan félreértették a kelet-európai rendszerváltás jellegét. Miközben a hagyományos kommunizmus a sztálinizmus és a liberalizmus szorításában morzsolódott fel, a szociáldemokrácia döntően a liberalizmus áldozata lett, gazdaságpolitikai kezdeményezések helyett maga vált a neoliberális kurzus megvalósítójává. A rendszerváltás nem forradalom volt tehát, hanem békeidőben példátlan hanyatlás, amelynek okait és következményeit már évek óta elemzik a konferencia résztvevői. Kate Hudson, a brit Munkáspárt baloldalának képviselője és a konferencia társszervezője azt hangsúlyozta, hogy ma a baloldal talán legfontosabb feladata egy új nemzetközi kooperáció felépítése a neoliberalizmussal szembeni alternatíva megformálása érdekében: a kelet- és nyugat-európai baloldal párbeszéde. A neoliberális kurzus “új termékei” az Európai Monetáris Unió és a NATO keleti kiterjesztése annak érdekében, hogy a szociális és munkavállalói jogokat, lehetőségeket tovább szűkítse. Ami rendszerkritikai erő a baloldali szociáldemokráciából és a kommunista pártokból megmaradt, napjainkban a társadalmi és gazdasági újrastrukturálódás keretei között egy új baloldallá transzformálódik mind Nyugaton, mind Keleten.

Az elméleti jellegű előadások többnyire a kelet-európai rendszereknek, illetve magának a világrendszernek az elfogadhatatlanságából indultak ki, és ugyanezt fogalmazták meg végkövetkeztetéseikben is; a politikusok a neoliberális világrenddel szemben, de a rendszeren belül határozták meg a neoliberális kurzussal szemben követendő alternatívát.

Ezt legplasztikusabban Ken Livingstone, a Brit Munkáspárt balszárnyának vezéralakja fogalmazta meg. Ő a fennálló neoliberális szabadpiaci kapitalizmussal szemben a társadalom többsége érdekében a piac állami korlátozását állította, mint a baloldali politika egyik centrális követelését, ami egyértelmű polémia a Blaire által dominált neoliberalizálódott hivatalos politikával, egy baloldali keynesianus hagyomány jegyében. Álláspontja szerint nincs visszatérés sem a “szocializmus egy országban”, sem a “kapitalizmus egy országban” praxisához, hanem a nemzetközi gazdaságot és annak pénzügyi központjait a politikai demokrácia intézményeinek kellene ellenőriznie. A “szabadpiaci modellel” szemben egy “demokratikus modellt” kell a nemzetközi gazdaságban felépíteni. A Maastrichti Egyezmény éppen a demokratikus modellel szembenálló fejlemény. A szabadpiaci modell az egykori szocialista országokban is megbukott, ám az Európai Unióhoz való csatlakozásuk egész problémaköre megoldatlan. Livingstone főbb gazdasági tézisei bekerültek a konferencián elfogadott dokumentumba is.

A világgazdasági globalizálódás két újnak tekinthető nemzetközi szervezetét, a GATT és a Világkereskedelmi Szervezet tevékenységét mutatta be Alain Freeman, a neves brit közgazdász. Felvázolta e szervezetek neoliberális funkcióját, működési módját, szinte korlátlan hatalmát. Mérhetetlen mennyiségű emberi munka, kultúra és képesség ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása bonyolódik e szervezetek segítségével. A gazdag és szegény nemzetek közötti viszony klasszikus módon tükröződik ebben a struktúrában. A Világkereskedelmi Szervezetet Freeman úgy jellemezte mint a tőkének “az IMF és a Világbank melletti harmadik kezét”, mint institucionális rendőrt, amely a multinacionális társaságok érdekeit védelmezi.

Többen is rámutattak, hogy Kelet-Európa a nemzetközi gazdasági és pénzcentrumok számára perifériális régióként jön csak számításba, amely a nemzetközi munkamegosztás alárendelt területévé válik a neoliberális szellemnek megfelelően. Az Európai Unió igényeivel hozta összefüggésbe Arndt Hopfmann, az Utopie kreativ szerkesztője a specifikusan kelet-európai kapitalizmus kialakulását. Szigeti Péter politológus és az Európa-parlamenti tag, Jonas Sjöstedt (a Svéd Baloldali Párt képviselője) a munkavállalók egyéni és kollektív jogainak korlátozását, a jóléti állam leépítésének okait és következményeit vázolta fel, és másokkal együtt a perspektívát a monetáris Európa vagy szociális Európa alternatívájában határozta meg. Szigeti egyebek között azt húzta alá, hogy egykoron jól összefért a Welfare State a tőkés gazdasággal és a pluralista demokráciával, s ennek mai radikális visszavétele már nem az univerzális szociális ellátás, hanem a rászorultság elvében jelenik meg.

A szociális Európa, illetve a globális világgazdasági integráció következményeit vizsgálta Judith Dellheim, a PDS elnökségének tagja is, akinek a gyakorlati politikáról is volt érdemi mondanivalója. A baloldali szervezetek nemzetközi akcióit és helyi–nemzeti tiltakozási mozgalmainak eredményeit tekintve az előadó mindenekelőtt az Agenda 21 jelentőségét domborította ki. Az ismert francia trockista teoretikus, Cathrine Samary az Európai Unió kelet-európai kiszélesítésének problémáival foglalkozott. Álláspontja szerint meg kellene fordítani az eszközök és célok eddigi viszonyát. Előbb azt a kérdést kell feltenni, hogy milyen európai társadalomban akarunk élni, és a megfogalmazott célhoz kell az eszközöket keresni, amelyek természetesen akár monetáris eszközök is lehetnek. Az előadás szerint Kelet és Nyugat ugyanazon csónakban evez, hiszen a liberális logikák mindenütt kétségbe vonták a szerzett szociális jogokat, a közszektor létét.

Márkus Péter közgazdász 20 tézist tartalmazó referátuma abból indult ki, hogy az új baloldal erős a rendszerkritikában, de gyengébb a radikális gyakorlati–politikai programok megfogalmazásában és megvalósításában. Olyan megfogalmazást javasolt, amely túllép a neoliberalizmus és a neokeynesianizmus régi vitáján, mert már mindkettő jelentős mértékben a történelmi múlthoz tartozik. Márkus gyakorlati javaslatai arra intik a baloldalt, hogy a pártcentrikus megközelítések helyett a civil társadalom önszerveződéseit, a közvetett demokráciával szemben a közvetlen demokrácia elemeit részesítse előnyben mind a helyi, mind a nemzetközi küzdőtéren, a politika és a gazdaság szférájában egyaránt.

A neoliberális politikával szemben a gyakorlati politika síkján Eduard Hesser a Francia Kommunista Párt tapasztalatairól beszélt, s ennek részeként említette a 35 órás munkahét bevezetésének követelését, és olyan szociális jogokét, amelyek újra garantálnák a munkavállaló létbiztonságát.

A konferencián a politikai és az elméleti érvelések hatása egymásra minimális volt. Érdekes vita inkább elméleti téren alakult ki Hofbauer–Komlósy, illetve A. Buzgalin között. A polémia középpontjában az “utolérés”, a “felzárkózás”, egyszerűbben szólva, a fejlődés fogalma állt. Itt egyidejűleg több kérdés is felmerült: a félperiféria, a bukott államszocializmus régiójának viszonya a centrumhoz és a magának a fejlődés fogalmának az értelmezése. Míg az osztrák szerzőpáros az új baloldal stratégiájának lényegi vonását az utolérés mint alapvető koncepció elutasításában határozta meg, Buzgalin a félperiférián a baloldali gondolkodásából nem tekintette kitörölhetőnek az utolérés “projectjét”. Arra az elméleti kérdésre, vajon lehetséges-e humanista irányú fejlődés a tőkés technikai fejlesztés keretein belül, nem egy hozzászóló szerint, főként a harmadik világ és általában a szegénység problematikája szempontjából már nem adható pozitív válasz.

A konferencia végén az Ausztrál Demokratikus Szocialista Párt elnöke, John Percy a baloldali szocializmus politikai erőinek, szervezeteinek új nemzetközi kooperációjának és szorosabb együttműködésének lehetőségeit latolgatta, s az ilyen kooperáció fejlesztésére szólított fel. Tiny Kox, a Holland Szocialista Párt és Eva Dragheim, a Dán Szocialista Párt, Oliver Meier Francia Kommunista Párt nevében fogalmazott meg hasonló gondolatokat.

Krausz Tamás zárszavában arra utalt, hogy az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva ezeket a konferenciákat igyekszik évente–kétévente Budapesten továbbra is megszervezni. A Budapesti Fórum önmagát a hasonló nemzetközi konferenciák, fórumok és más rendszerkritikai mozgalmak részeként tekinti, melyek előbb-utóbb a nemzetközi baloldal stabil intézményévé válhatnak.

Az 1997. november 1-jén és 2-án lezajlott Budapesti Vitafórum tanácskozásán szocialisták, kommunisták, zöldek és egyéb társadalmi és civil mozgalmak több mint 200 aktivistája gyűlt össze 35 szervezet, újság és folyóirat képviseletében Közép-, Kelet- és Nyugat-Európából, valamint Oroszországból, Ausztráliából és az Egyesült Államokból.

A konferencia megállapította, hogy a nemzetközi kapitalizmus jelen fázisa, amelyben a kormányzatokra Európának mind keleti, mind nyugati régiójában, éppúgy, mint a világ más részein, a neoliberális gazdaságpolitika változatainak általános alkalmazása jellemző, a világ népessége többségének rovására fejti ki hatását, az egyenlőtlenség, a szegénység és a szociális diszkrimináció hatalmas növekedéséhez vezet mind az egyes országokon belül, mind nemzetközi vonatkozásban; továbbá hogy éppen ezek a neoliberális politikák felelősek azért, hogy Európában és a világ más részein a huszadik század végén lábra kapott a rasszizmus, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet.

Minthogy e neoliberális politikák támogatására és érvényesítésére a tőke nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt kialakította a maga általános szervezeteit, a résztvevők egyetértettek abban, hogy Közép-, Kelet- és Nyugat-Európa, valamint a világ más részei különböző, sokszínű baloldali és társadalmi mozgalmainak is együtt kell működniük, hogy szembenézzenek közös problémáikkal, beleértve a következő feladatokat:

1. Nemzetközi együttműködés a szociális ellátásnak, a foglalkoztatottságnak, a nők és a férfiak, a bevándorlók és a nemzeti kisebbségek demokratikus jogainak védelmében.
2. Fellépés a NATO elkerülhetetlenül gazdasági terheket okozó és új konfliktusok kockázatát előidéző bővítése ellen – egy olyan korszakban, amikor az az ellenség, amelynek elrettentésére létrehozták, már nem is létezik.
3. A Maastrichti Szerződés által előirányzott Európai Monetáris Unió neoliberális feltételrendszerének és az EU Kelet- és Közép-Európa országaival szembeni diszkriminatív magatartásának elutasítása, és ehelyett munkálkodás a kontinens minden népének azon jogáért, hogy egy szociálisan progresszív Európa jöjjön létre, amelyben nincsenek másodosztályú állampolgárok vagy országok.
4. Fellépés annak érdekében, hogy radikálisan csökkentsék, vagy még inkább: töröljék el az úgynevezett harmadik és második világ országainak a nyugati bankokkal és kormányokkal szemben fennálló adósságkötelezettségeit.
5. Saját országaikban: kiállás a munkahelyeket, a szociális ellátást és a munkavállalói jogokat védelmező, a rasszizmust, a diszkriminációt és a környezetrombolást ellenző szakszervezetek, feminista, ökológiai és más társadalmi mozgalmak mellett.

A résztvevők megállapították, hogy ahhoz, hogy a kapitalizmus jelenlegi neoliberális fázisának tendenciáival szemben életképes szocialista, humanista és demokratikus alternatívákat lehessen kidolgozni, döntő szerepet szánva az alulról jövő kezdeményezéseknek és a demokráciának, vitákra és gyakorlati tevékenységre van szükség nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Európán belül dialógust kell teremteni a kontinens két felének szocialista, kommunista, zöld és más civil mozgalmai között.

Konferenciánk ehhez a párbeszédhez járult hozzá a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európát, valamint a világ más részeit képviselő baloldali aktivisták között. Örömmel üdvözöljük azt a kezdeményezést, hogy más nemzetközi vitafórumok tapasztalataira is támaszkodva ezt a találkozót is kövessék további hasonló összejövetelek, amelyek elősegítik, hogy a neoliberalizmus baloldali alternatívájának megteremtését célzó mozgalmak felhasználhassák annak az eszmecserének a tanulságait, amelyben minden európai nép és a kontinens határain kívül élő népek is hallatják hangjukat.

Alexandr Buzgalin, egyetemi tanár, Oroszország

Stephen Day, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Judith Delheim, Szociáldemokrata Párt, Németország

Eva Dragheim, Dán Szocialista Néppárt

Alan Freeman, közgazdász, Nagy-Britannia

Peter Gowan, New Left Review, Labour Focus on Eastern Europe, Nagy-Britannia

Havas Ferenc, Eszmélet, Magyarország

Hannes Hofbauer, egyetemi tanár, Ausztria

Arndt Hopfmann, Utopie Kreativ, Németország

Kate Hudson, Labour Focus on Eastern Europe, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Andrea Komlosy, egyetemi tanár, Ausztria

Tiny Kox, Holland Szocialista Párt

Krausz Tamás, MSZP Baloldali Tömörülés, Magyarország

Jenny Lindahl, Yang Left, Svédország

Ken Livingstone, parlamenti képviselő, Munkáspárt, Nagy-Britannia

Márkus Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Olivier Meier, Kommunista Párt, Franciaország

John Percy, Ausztrália Demokratikus Szocialista Pártja

William A. Petz, Munkásosztály-történeti Intézet, Chicago

Catherine Samary, egyetemi tanár, IV. Internacionálé, Franciaország

Sebestyén György, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Jonas Sjöstedt, parlamenti képviselő, Svéd Baloldali Párt

Curn Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Lene Bøgh Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Szigeti Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Roman Viorel, egyetemi tanár, Németország

Napjainkban kulcskérdés, hogy az európai baloldal szembenézzen azzal, hogyan erősíthetjük meg a nemzetközi együttműködést a neoliberális irányzattal szemben, amely akaratunk ellenére afelé sodor bennünket, hogy csatlakozzunk az Európai Monetáris Unió és a Nato kelet-európai terjeszkedési szándékához. Tudjuk, hogy a tőke célja ebben a folyamatban a szociális támogatási rendszer s ezen belül a munkavállalói jogok lebontása. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ilyen monetarista politikának milyen végzetes hatása lesz mind Kelet-, mind Nyugat-Európában. Ezért a baloldal számára döntő fontosságú egy egységes megközelítés kialakítása. De mi is ez a “baloldal”, amelyre mi olyannyira könnyedén szoktunk hivatkozni? Milyen bázison lehetséges számunkra egységessé kovácsolódni, szem előtt tartva a múltban bennünket elválasztó különbségeket?

Ebben az írásban megkísérlem feltárni mind a múltbéli, mind a jelenkori nyugat-európai baloldal néhány mozgatórugóját, fölmutatva egy közös alapot és irányvonalat, amelyben együtt dolgozhatunk: hozzájárulva az európai – a nyugati és keleti – baloldal fejlődésének elkerülhetetlen elemzéséhez.

Az első világháború után az európai történelmet két hatalmas külső erő szembenállása határozta meg: az Egyesült Államoké és az orosz forradalomé. Ennek mélyreható befolyása volt a munkásmozgalomra, kialakítva alapvető politikai körvonalait. 1918-tól a 70-es évek végéig az európai szociáldemokrata irányt egy túlsúlyban levő nyugatiság, illetve amerikai orientáció jellemezte, és gyakran a leginkább amerikabarát trend érvényesült a nyugat-európai társadalmakban. A szociáldemokráciát szembeállították az orosz forradalommal és annak kiterjesztésével. Az amerikai irányvonalnak ez a támogatása materiális alapokon nyugodott – a húszas években a nyugat-európai kapitalista fellendülést az amerikai tőke erősítette meg, s ez megismétlődött az ötvenes és a hatvanas években.

A Szovjetunió befolyása Európára hasonlóképpen mélyreható volt, és a Németország és a Szovjetunió közötti nagy háborús konfliktus idején kulminált. A második világháború után Európa két táborra szakadt, mivel sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem volt elég erős ahhoz, hogy túlsúlyát biztosítsa a másik felett. Európa és a nyugat-európai munkásmozgalom politikai megosztottsága tartóssá vált.

Az európai szociáldemokrácia Amerika-barát orientációja a hetvenes években az Európai Közösség felgyorsult integrálódásának hatására megváltozott. Egy új politikai jelenség jött létre Nyugat-Európában: az euroszocializmus, mely fölényt szerzett a nyugati munkásmozgalmon belül, hatást gyakorolva nemcsak a szociáldemokráciára, hanem a kommunista pártokra is, sőt még az új baloldal jelentős részére is. Az euroszocializmus álláspontja az volt, hogy a további európai gazdasági integráció majd biztosítja a prosperálás és a szociáldemokrata reform gazdasági feltételeit. Olyan vezetők képviselik, illetve képviselték ezt, mint Mitterand Franciaországban, Craxi Olaszországban és Gonzales Spanyolországban. Az euroszocializmus meghatározó tényezővé vált a nyugat-európai szociáldemokráciában.

Ráadásul az is az erősödő integráció hatására történt – s ehhez még a kelet-európai rendszerek legitimitásának gyors ütemű hanyatlása is hozzájárult –, hogy a nyugat-európai kommunista pártokon belül egyidejű váltás következett be. Ez fejeződött ki az eurokommunizmus olaszországi, spanyolországi és egy ideig franciaországi előtérbe kerülésével. Bár a szovjet vezetés politikájától való függetlenség hangsúlyozása az eurokommunizmust részben némileg jobboldalra, a klasszikus szociáldemokrata politika irányába juttatta.

A szocializmus összeomlása 1989-ben azonban teljesen megváltoztatta az egész irányvonalat. Kelet-Európában azok az emberek, akik reménykedtek a fejlődésben és a demokráciában, a neoliberalizmussal találták magukat szemben. De 1989–91 Nyugat-Európában is fordulatot hozott. A tőke megerősödött, és a Maastrichti Egyezmény révén Nyugat-Európában elérte a szociális ellátási rendszer lebontását, a munkavállalási jogok megnyirbálását. Ennek következtében a rendszerváltozás az egykori Szovjetunióban és Kelet-Európában Nyugaton is vízválasztó volt a baloldal számára.

Az első kérdés, amellyel a baloldal valamennyi pártja szembekerült 1989-ben, nem annyira az volt, hogy a kelet-európai társadalmak demokratizálódása kívánatos-e – ez ugyanis nyilvánvaló volt –, inkább az, hogy a korábbi rendszer helyettesítése kapitalizmussal ezeket a társadalmakat előbbre avagy hátrább viszi-e. Ez a kérdés megosztotta a nyugat-európai baloldal korábbi tradícióit, létrehozva a munkásmozgalom balszárnyának újbóli politikai átrendeződését, mely mélyrehatóbb volt, mint bármelyik a második világháború után, vagy talán még az is lehet, hogy 1917 óta ez volt a legmélyebb. Ezt aztán csak megerősítette a neoliberalizmus előretörése, ami 1989 után következett be a kontinens mindkét felén.

Mindenekelőtt vegyük szemügyre ezen események hatását a szociáldemokráciára. Kezdetben a kapitalizmus restaurációja nem jelentett komoly problémát a szociáldemokrácia vezető körei számára. A szociáldemokrácia számára a demokrácia és a kapitalizmus újbóli megjelenése Kelet-Európában az érem két oldala, mely egymástól elválaszthatatlan. A Szocialista Internacionálé teljes támogatást nyújtott a rendszerváltozáshoz, és kevés sikerrel ugyan, de megpróbálta létrehozni az új, nyugat-európai stílusú szociáldemokrata pártokat Kelet-Európában.

De hamarosan fölbukkant egy ellentmondás. 1945 után a választási támogatottság alapjául a jóléti állam kiterjesztése, az állami beavatkozás és munkaalkalmat teremtő köztulajdon szolgált. 1989 után Kelet-Európában a privatizáció “jóvoltából”, mely lebontotta a jóléti társadalom gondoskodását – és deregulációt, valamint munkanélküliséget hozott magával, a politikai folyamatok ellentmondásba kerültek a hivatalos szociáldemokrata ideológiával. Különösen akkor, amikor világossá vált, hogy nem csak az átmenetért rövid távon fizetett költségekről van szó. Ugyanis a kelet-európai kapitalizmus helyzete a nemzetközi tőkés gazdaságban nem tenné lehetővé a reálbérek vagy a jóléti ellátások nyugati szintjét. Sőt, a kelet-európai gazdaságok és emberi erőforrások nyitása Nyugat felé lenyomná a fizetéseket és a jóléti intézményeket Nyugat-Európában is.

A Maastrichti Egyezmény a szociális ellátások és a foglalkoztatottsági szabályok elleni támadások új periódusát kezdeményezte Nyugat-Európában, munkanélküliséget hozva magával, mely napjainkban átlagosan a munkaerő 11%-át érinti az Európai Unió országaiban. Ebben az új helyzetben a szociáldemokrácia jobbszárnyú többsége, mint például Blair, amellett érvelt, hogy a hivatalos szociáldemokrata ideológiának úgy kellene megváltoznia, hogy mondjon le elkötelezettségéről a köztulajdon és a jóléti állam iránt. Ezek a problémák azonban kezdtek meghatározni egy új baloldalt mind a szociáldemokrata pártokon belül, mind – itt még inkább – azokon kívül. Az új irányzat szembehelyezkedett a Kelet-Európára és a Maastrichti Egyezményt követően Nyugat-Európára alkalmazott pénzügyi “gyógymóddal”. Ez felhívta a figyelmet arra, hogy ha a kelet-európai életszínvonal nem emelkedne a nyugati szint fölé, akkor az utóbbit nyomnák alacsonyabbra.

Így a 89–91-es események – azután az Öböl-háború, majd pedig a Maastrichti Egyezmény – új baloldali átrendeződéshez vezettek. Maastricht teljesen aláaknázta azt az elvet, amely korábban a nyugat-európai szociáldemokrácia alapvető programja volt: nevezetesen, hogy a haladás a gazdasági és politikai egyesülés felé az Unió minden részében a szociális ellátások magasabb színvonalát tegye lehetővé. A szociáldemokrácia jobbszárnyú vezetése támogatta a jóléti állam erózióját és lebontását, így hitelét vesztette. Ennek elkerülhetetlen következményeként a politikai szövetségeknek és szerveződéseknek új formái születtek – hiszen abszolút szükségszerűség a neoliberalizmus ellen harcolni. Ezek a felbukkanó új politikai szövetségek semmibe vették a korábbi politikai tradíciókat, és egyesítették nemcsak a baloldali szociáldemokratákat, de másokat is, akik ugyanannak a célnak az elérésére törekedtek. Az irányzatok – mint ahogy majd később kifejtem – a kommunista pártokban és egyéb, új baloldalból jövő erőkben gyökereztek, beleértve például néhány olyan pártot is, melyet Trockij hívei befolyásoltak. Az 1990-es évek közepére ilyen típusú szövetségeket láthattunk együttműködni az SDP-ben Németországban, az Egységes Baloldalban Spanyolországban, az olasz Kommunista Újjászerveződésben, a Brit Baloldali Munkáspártban stb.

Ez az új baloldal időről időre nemzetközi szinten is találkozott, elindulva egy közös álláspont kialakítása felé, főleg a Maastrichti Egyezmény monetáris feltételeiről.

A kommunista pártokat hasonló megosztottság jellemezte. A rendszerváltás hatása ezeken a pártokon is elkerülhetetlenül megmutatkozott. A különböző eurokommunista erők többségükben 1989-től kezdve, majd 1991-ben még többen, arra a megállapításra jutottak, hogy az orosz forradalom és valamennyi következménye tévedésnek bizonyult. Általánosan szólva ez vezetett az eurokommunista pártok felbomlásához vagy radikális átalakulásához szociáldemokrata csoportokká. Következésképpen az eurokommunizmus csupán jelzésszerűen van jelen Európában. Általában véve a jobboldali szociáldemokrácia egyik részévé vált.

A nyugat-európai kommunizmus kríziséből felbukkanó erők egy másik csoportja az ellenkező irányba fejlődött, inkább a bal-, mintsem a jobboldal felé. Elterjedt nézet az, hogy bármilyenek voltak is a kelet-európai társadalmak problémái, a rendszerváltás még alacsonyabb szociális és gazdasági szintet eredményezett. Ennek következménye lett például a Kommunista Újjászerveződés Olaszországban, nem is szólva olyanokról, mint a PCF, melyek kitartottak antikapitalista állásfoglalásuk mellett. Ezek most azzal a kérdéssel állnak szemben, hogy milyen kapcsolatot alakítsanak ki a tőlük jobbra álló, náluk sokkal nagyobb szociáldemokrata pártokkal. Főleg akkor, amikor a Maastrichti Egyezmény nyomásának hatására a választók átpártoltak a baloldalhoz, ami a baloldal hatalmi egyensúlyához vezetett egyes országokban. Ezek a baloldali kommunista erők manapság gyakran abban a helyzetben találják magukat, hogy messzemenően több közük van a baloldali szociáldemokráciához, amely szembeszegül a kapitalista restaurációval, a NATO-tagsággal vagy a neoliberális gazdaságpolitikával, mintsem azokhoz a korábbi kommunista pártbéli elvtársakhoz, akik ma már lényegében kapitalisták.

Az 1989–91-es rendszerváltás és ennek elkerülhetetlen következményei megváltoztatták az európai baloldal térképét. A korábbi egyességek szétbomlottak, újabbak bukkantak fel, újfajta politikai arculattal.

az 1989-es összeomlás után bizonyos újfajta nyitottság tanúi vagyunk a különböző baloldali ideák irányában. A német SDP, a kormányon levő utódpárt, a Keletnémet Szocialista Egységpárt saját választási jelölőlistájára befogadja más pártok képviselőit is, mint például Trockij híveit. Más jellegzetes példák is léteznek Nyugat-Európában, például Spanyolországban vagy Olaszországban. Spanyolországban a Kommunista Párt, amelyet most Izquierda Unida – az Egyesült Baloldali Szövetség – vezet, föladva a közeledést az eurokommunizmus felé, Felipe Gonzales szociáldemokrata kormányzásának baloldali ellenzéke lett. Ez magában foglalja a baloldali szociáldemokratákat, a szovjetbarát kommunistákat és a trockistákat.

Olaszországban a Kommunista Újjászerveződés Pártja, az Olasz Kommunista Pártból balra nyitva, csatlakozott a legfőbb baloldali csoportosuláshoz, a Proletárdemokráciához, és megerősödésük, valamint támogatottságuk növekedésével tovább erősítették a hatalmi egyensúlyt a Prodi-kormányban.

Angliában – bár sokkal kisebb arányban – egy hasonló kezdeményezés létezik a Szocialista Fórum körül, mely összekapcsolja a Munkáspárt balszárnyát a Brit Kommunista Párttal.

Ha 1989 elkezdte ezt az újrarendeződést, az folytatódott az Öböl-háború elleni tiltakozással, valamint a neoliberális gazdaságpolitikának, a Nato bővítésének és a fajgyűlölet növekedésének az ellenzésével. Ezeken az alapokon – különösen az általánosan növekvő elégedetlenség fontos itt, meg a szociális harc a jóléti ellátásoknak a Maastrichti Egyezmény sugallta megnyirbálása ellen – a baloldal képes volt a választási mezőnyben komoly előretörést elérni. A munkásosztály ellenállásának e hulláma lehetővé tette az antikapitalista erőknek, hogy komoly kisebbségi pozícióra tegyenek szert a nyugat-európai politika főáramán belül. Folytatnunk kell ezeknek a szövetségeknek a kiépítését. Ami most igazán szükséges, az az, hogy ezeknek az egymástól elszigetelt országokban fellépő különálló baloldali pártoknak és áramlatoknak az erőfeszítései együttesen jelenjenek meg az egész kontinensen. Egy nagy, közös osztályharc lehetőségét kell fontolóra vennünk.

(Ford.: Gimes Katalin)

1848 a forradalmak éve volt, és egyben az újkori egyetemes és magyar történelem egyik legjelentősebb sorsfordulója. A százötvenedik évforduló alkalmából olyan írásokat közlünk, amelyek kevésbé ismert oldalairól világítják meg a 48-as eseményeket és azok utóéletét. A megemlékezés kereteit kitágítva választ keresünk arra is, hogy milyen átalakuláson ment ke­resztül a forradalmiság jelentése a XX. században, és mennyiben tekinthető aktuálisnak mindez a mai, forradalmak nélküli világban. E kérdésekre következő számunkban is visszatérünk, különös tekintettel a forradalmak szociológiájára.

Tartalomjegyzék

1. alfa : A forradalom – és akiknek nem kell
2. Magyar Jenő : A Kommunista Kiáltvány néhány tanulsága a XXI. századra
3. Szigeti Péter : A polgári nemzetállamon innen és túl
4. Diószegi István : A magyar negyvennyolc nemzetközi helye
5. Erényi Tibor : 1848 és a magyar baloldal 1948-ban
6. Henri Maler : A múltat végképp eltörölni? A kommunizmus felboncolása
7. Szalai Pál : Bibó szocializmusképe ürügyén
8. Gilles Perrault : A kommunizmus: egy „fekete könyv” hamisításai
9. Vastag Margó : A szovjet thermidor margójára
10. Maróthy János : Október – fény, visszfény, lidércfény?
11. William A. Pelz : 1917 október – modell a nyugati marxisták számára?
12. Konok Péter : Baloldali stratégiák – Franciaország, 1968
13. Kenneth McRobbie : Duczynska Ilona – veszteségek és remények
14. Eszmélet , BAL : Vitafórum Budapesten
15. Kate Hudson : Baloldaliság Európában
16. Mihail I. Vojekov : Altyernatyivü
17. Guy Debord : A látvány társadalma
18. Geneviéve Fraisse, Barbara Schaeffer-Hegel : Az elmaradt forradalom? A francia forradalom és a nők
19. Susan Zimmermann : „Ne így, hazám hölgyei!” A magyar negyvennyolc és a nők

Az orosz embernek van egy furcsa sajátossága: szeret olyan lenni, mint a többiek, egybemosódni a közösséggel, szinte semmivel ki nem tűnni. Pontosabban kitűnni valamivel, az persze nem rossz, de csakis jó irányban, és azért azt se vigyük túlzásba. Node: honnan tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz? Nos, erre való az orosz ember számára a főnökség. Ha a főnök (osztályvezető, igazgató, miniszter, államelnök) jóváhagyta, akkor jó, ha nem hagyta jóvá, akkor rossz. Ezért hát az orosz ember tiszteli a főnökséget, és nagyon sokáig el tudja viselni, még akkor is, ha maga a főnökség sem tudja, hogy mi jó és mi rossz – ami persze csak bizonyos történelmi tapasztalat révén válik világossá.

A “szocializmus” szó

Hát így állt a dolog a szocializmussal is. Az 1991 augusztusában bekövetkezett közismert események előtt minden orosz ember hagyományosan és vita nélkül egyetértett abban, hogy a szocializmus jó dolog. A “szocialista” jelzőt odaillesztették majdnem minden főnév elé, akár kellett, akár nem. Például teljesen megszokottak voltak az olyan kifejezések, mint szocialista termelési alapok, szocialista ipar, szocialista pénz, szocialista financiális rendszer stb., habár nehéz volt felfogni, hogy például miben is különbözik a Szovjetunió “szocialista” ipara az USA “kapitalista” iparától. Hacsak alacsonyabb hatékonyságában és elavultabb technikájában nem – de a “szocialista” jelzőt aligha ennek kifejezésére szánták.

Mindazonáltal 1991 után a “szocializmus” szó éppoly egyetértés mellett és éppoly általánosan kihullott a szókészletből, méghozzá nemcsak az “oroszországiak” vezető rétegének szókincséből, ami nem csoda, hanem a társadalom értelmiségi elitjének nyelvezetéből is. A kivételt csak az orosz értelmiség bizonyos töredékcsoportjai képezték, amelyek majdhogynem illegálisan, titokban össze-összejártak megvitatni: hogy is állunk a szocialista eszmékkel. Természetesen nem a kommunista pártokról vagy a néptömegekről beszélek, amelyek per definitionem, természetüknél fogva szocialisztikusak. Arról az értelmiségi rétegről van szó, amelynek képviselői a szocializmus jövőjéről vitatkoztak, vitatkoznak, és láthatólag mindig is fognak vitatkozni. Tehát olyan emberekről, akik, hogy úgy mondjam, a szocializmus létrehozóiként és nem haszonélvezőiként formálják a szocializmus elméletét.

Nos tehát, az 1991-et követő időszak kezdetekor ezeket a szocializmus koncepcióján dolgozó embereket gyakorlatilag megfosztották a különböző szocializmuselméletek kifejtésének és megvitatásának hagyományos és biztonságos fórumaitól (az intézetektől, kiadóktól, folyóiratoktól, tudományos konferenciáktól, szimpóziumoktól). A “szalonképes” értelmiségi közegben szinte illetlenséggé lett a szocializmus, a szocialista eszme, a szocialista alternatíva emlegetése. Még széles körben elismert és tisztelt emberek is hirdetni kezdték, mennyire haszontalan az olyan kifejezések használata, mint “szocializmus” és “kapitalizmus”, és olyasmikben kezdték keresni az esedékes “boldog jövőt”, mint a vegyes gazdaság vagy a globális civilizációs értékek.

Senkit sem kívánunk elítélni szocialista vagy antiszocialista nézeteiért, csak rá szeretnénk mutatni arra a jelenségre, ahogyan az orosz értelmiségi elit képviselői 1991 után csaknem kivétel nélkül és szinte pillanatok alatt elfordultak a szocializmustól. Ebben is az orosz lélek tekintélytisztelő kollektivizmusa mutatkozott meg: mindenki sietett magát ugyanolyan antiszocialistának nyilvánítani, mint amilyenek a többiek, és főleg mint amilyen a főnökség.

Az utóbbi időkben azonban a társadalomfejlődés szocialisztikus koncepcióinak megvitatására szolgáló fórumok mintha kezdenének feléledni. Társadalmi kezdeményezések nyomán szemináriumok, vitaklubok jönnek létre, folyóiratok kezdenek megjelenni. Az Altyernatyivü ez utóbbiak egyike.

A folyóirat

Az Altyernatyivü 1991-ben jött létre, abból a célból, hogy nemzetközi társadalmi–politikai és elemző folyóiratként teret nyújtson a szocializmus aktuális elméleti és politikai kérdéseit, a szocialista és munkásmozgalmak problémáit kifejtő írásoknak, kibontakoztassa a párbeszédet a szocialista eszmeiségű tudósok és a világ különböző országainak szocialisztikus mozgalmaiban tevékenykedő aktivisták között. A folyóirat évente négyszer jelenik meg, oroszul és angolul. Az orosz kiadás főszerkesztője Alekszandr Buzgalin, a Moszkvai Állami Egyetem professzora, az orosz és angol változat koordinátora pedig David Mandel, a Montreali Egyetem professzora (Kanada).

Az Altyernatyivü-t olyan fórumnak szánták, mely ideológiai ellenállást tanúsít a társadalom megszervezésének bármely rigid és egyoldalú modelljével szemben, legyen az a totalitárius “szocializmus” vagy a vadkapitalizmus. A folyóirat első száma még a Szovjetunió létezésének utolsó hónapjaiban látott napvilágot, amikor divatossá vált a jelszó, miszerint “nincs más út”, mint a kapitalizmusba való átmenet. Az első számnak “Az olvasóhoz” intézett bevezetőjében a szerkesztőség a következőket fejtette ki: “Folyóiratunk arra törekszik, hogy alternatív megközelítéseket keressen a társadalom jelen válságának elemzéséhez, és megvitassa e válság leküzdésének lehetséges módjait. Ellene vagyunk mindenfajta szektarianizmusnak és ideológiai kényszernek. A megoldások keresésében azok oldalán állunk, akik úgy gondolják, hogy a hatékony gazdaságnak nemcsak egy privilegizált kisebbség, hanem mindenki számára bővülő szabadságot és jólétet kell biztosítania.” Ebből már világos, hogy a folyóiratban nem egymást kizáró koncepciók ütköznek meg, hanem alternatívák kerestetnek az Oroszországban eluralkodott vadkapitalizmussal, gazdasági káosszal, határtalan kriminalitással, a központi hatalom ellenőrizetlenségével, az esztelen nemzetiségi politikával szemben.

A folyóirat pozíciója határozottan demokratikus és szocialista, és mindenfajta pártelkötelezettségektől, politikai nézetektől és hajlamoktól mentesen teret nyújt a legkülönbözőbb szerzőknek. Az orosz szerzők közül olyan közismert filozófusokat, történészeket, közgazdászokat és politológusokat nevezhetünk meg, mint Pjotr Abovin-Jegigyesz, Vagyim Belocerkovszkij, Alekszandr Buzgalin, Anatolij Butyenko, Borisz Kagarlickij, Vladlen Loginov, Roj Medvegyev, Vagyim Mezsujev, Borisz Szlavin és sokan mások. A külföldi szocialisták között találjuk Ernst Mandelt (Belgium), Adam Schaffot (Ausztria), David Kotzot (USA), George Lestert (Nagy-Britannia), Pablót (Michel Raptist) és Catherine Samaryt (Franciaország), Krausz Tamást Magyarországról és másokat. Így hát a szerzőgárda sokszínű, változatos. Vannak itt ortodox marxisták és revizionisták, trockisták és buharinisták, a forradalmi átalakulások hívei és evolúciópártiak, baloldali radikálisok és centristák – nincsenek viszont sztálinisták, fasiszták és neoliberális személyiségek. És ez meg is határozza a folyóirat arculatát: a szerzők arra törekednek, hogy harmonikusan egyesítsék a demokratikus és a szocialista értékeket, minthogy a demokratikus szocializmusban látják a legvonzóbb alternatívát mind Oroszország, mind a világ számára.

A szovjet szocializmus jó és rossz vonásai

Ma nincsen szocializmus Oroszországban. De volt-e valaha is? – teszi fel a kérdést egy sor szerző a témával kapcsolatban. A választ Buzgalin “Szocializmus: a válság tanulságai” című írásában találhatjuk meg (1994. 2. sz.), amely az Altyernatyivü programadó cikkének bizonyult. A szerző tüzetesen megvizsgálja a szovjet szocializmusnak azokat a vonásait, amelyek mind a mai napig vonzóak az emberek számára, másfelől pedig azokat a negatívumait, amelyek bukását predesztinálták. Az első csoportba tartozó jegyek közé sorolja a gazdasági élet tudatos szabályozását, a kollektivizmust, a kölcsönös segítségnyújtást és a piaci elidegenedés feloldásának egyéb formáit, a társadalmi igazság, az egyenlőség és a tisztesség egy bizonyos szintjét, az elfogadható szintű jólétet a lakosság döntő többsége számára, az oktatás, egészségvédelem, lakhatás, az alapvető élelmiszerek és egyéb fogyasztási javak elérhetőségét. És valóban: a gazdasági élet tudatos (pontosabban tervszerű) szabályozása, ahogyan ma mindannyian meggyőződhetünk róla, nélkülözhetetlen követelménye a civilizált társadalomnak; ha ugyanis engedünk a monetarista “chicagói fiúk” jelszavainak, miszerint a kormánynak ki kell vonulnia a gazdaságból, akkor azon nyomban helyébe lép a tőke kriminalitása. Ilyen az élet logikája. Napjainkból visszatekintve fogjuk fel, hogy egykori szovjet szocializmusunk képes volt ellenállni a gazdaság kriminalizációjának.

Mindazonáltal – miért omlott össze ez a szocializmus, és tényleg az volt-e? Buzgalin válasza: a “szocializmus” globális válsága megmutatta, hogy ez a rendszer a szó marxista értelmében valójában nem szocializmus volt, hanem egy olyan bürokratikus szisztéma, amely a társadalmilag kibontakozó alkotótevékenység csíráin élősködött. Ez a rendszer államkapitalista bérmunkát és kizsákmányolást hozott létre, kicsikart kvázipiacot, gazdaságon kívüli kényszert. Végül is – konkludál Buzgalin – “ez a szervetlen elegy, amelyet csak a totalitarizmus cementje tartott össze, bukásra volt ítélve” (9.). A szerző végső következtetése, hogy a Szovjetunióban egy “mutáns” szocializmussal volt dolgunk, más szóval rendszerünk az össztörténelmi, globális szocializációs tendencia egy mutációja volt.

A folyóirat egy másik szerzője, M. Greckij professzor, “Szocializmus volt-e?” című cikkében (1994. 2. sz.) a szovjet szocializmus meghatározására a “kváziszocializmus” terminust javasolja. Sőt, azt állítja, hogy a Szovjetunióban nem létezett és nem is létezhetett semmiféle “szocialista termelési mód”, hiszen a szocializmus mindössze “átmenet a kapitalizmus és a kommunizmus között” (40.). Az Altyernatyivü-ben a szocializmus egyéb meghatározásaival is találkozhatunk: feudális szocializmus, bürokratikus kollektivizmus, államszocializmus stb. Elemzőmunka folyik tehát a legpontosabb meghatározások kimunkálása céljából. Abban azonban a folyóirat minden szerzője egyetérteni látszik, hogy az, ami a Szovjetunióban volt, semmiképpen nem illeszkedik a klasszikus marxizmus kereteibe.

De: mi volt akkor, ami volt, és hogyan lehet meghatározni?

Végül is mi volt nálunk?

A Szovjetunióban évtizedeken keresztül uralkodó társadalmi–gazdasági rendszer természetére vonatkozó kérdés érdekes és bonyolult. Nyugaton már régen vitatkoznak róla, és a Szovjetunió széthullása után ezek a tudományos vizsgálódások érzékelhetően meg is élénkültek. Csak Oroszországra jellemző, hogy sokan belenyugvással vették tudomásul, amit a jelenlegi orosz hatalom korifeusai is hirdetnek, hogy tudniillik nálunk teljes mértékben marxista jellegű szocializmus volt. A különbség csak az, hogy egyeseknek ez a szocializmus már nem tetszik, és valamiféle “civilizált kapitalizmus” iránt kutakodnak, míg mások úgy vélik, hogy a régi szocializmus mégiscsak jobb volt, mint a jelenlegi helyzet.

Az Altyernatyivü szerzői általában távol állnak mind a két változattól. G. Baum professzor, a Torontói Egyetem teológusa például azt írta a folyóirat hasábjain, hogy a katolicizmus szociális tanítása “egy sor ok következtében” elítélte a szovjet kommunizmust, és elutasította a liberális kapitalizmust is (1992. 2. sz.). Más szerzők is osztják ezt a véleményt, holott nem hívei a katolikus szociális tanításnak. A társadalmi fejlődés “harmadik útját” keresik. “Ezért állnak az autentikus szocializmus hívei azon az állásponton – írja az Abovin-Jegigyesz–Szlavin filozófus szerzőpáros –, hogy pokolba mindkettőtök házával: egészen új házat kell építeni, új ösvényt kell kitaposni” (1995. 1. sz. 54.). “Meg vagyunk róla győződve – írja Catherine Samary, a Párizsi Egyetem közgazdászprofesszora –, hogy más utat kell találnunk, ami se nem bürokratikus, se nem liberális.” (1992. 2. sz. 81.)

Nyugaton bizonyos népszerűségnek örvend az a teória, mely szerint a Szovjetunióban olyasfajta államkapitalizmus volt, mint amilyen az első világháború idején Németországban létezett, és akkoriban Leninnek tetszett is. De e felfogás ellen súlyos ellenérvek merülnek fel. Így például Greckij professzor joggal mutat rá, hogy “aligha nevezhető kapitalizmusnak egy olyan berendezkedés, ahol senki sem a tőke arányában részesedik a javakból” (1994. 2. sz. 11.). Kotz amerikai egyetemi tanár (Massachusettsi Állami Egyetem) úgy látja, hogy a szovjet rendszert nem alaptalan szocialistának értékelni, hiszen gazdasági tervezésen és a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapult, és jelentős gazdasági jogokat és szociális garanciákat jelentett a munkások számára. Mindazonáltal ez egy torz formájú szocializmus volt, hiszen egy “párt- és állami elit” igazgatta, és a rendszert represszív jelleg, a demokrácia hiánya és hierarchikus berendezkedés jellemezte (1995. 4. sz. 26.). De volt ilyen rendszer, és – ezt már mi tesszük hozzá – képes volt a gazdaságilag elmaradott cári Oroszországot a világ második szuperhatalmává alakítani. Más kérdés persze, milyen áron.

A folyóirat megvitatta azt a kérdést is, vajon milyen lehetőségeket “mulasztott el” a szovjet szocializmus, hogy marxista és egyetemes civilizációs szempontból elfogadhatóbbá váljon. Az első ilyen “elmulasztott lehetőséget” általában abban látják, amikor 1923–24-ben a “baloldali ellenzék” vereséget szenvedett, és Sztálin hatalomra kerülhetett. “A demokratikus fordulat híveinek utolsó esélye a ‘46-ok levele’ körüli közismert vitában enyészett el – írja A. Kolganov –. A megbénult Lenin Gorkiban feküdt, a bürokratikus apparátus pedig az általános küzdelemben felülkerekedett a párt demokratikus szárnyán.” (1991. 1. sz. 90.)

Vita folyik arról, hogy ki jelentett reális alternatívát a sztálinizmussal szemben. Egyes szerzők Buharint látják a sztálini politika ellenpólusának, mások Trockijt (1995. 1. sz. 172.). Rogovin orosz professzor megjegyzi, hogy a NEP eszméit, az irányító párt működési mechanizmusainak demokratizálását, a nemzetiségi kérdés megoldását – ezek a momentumok képezték Lenin utolsó munkáinak lényegét – az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt “baloldali ellenzéke” szorgalmazta és fejtette ki. Éppen ez magyarázza “a sztálini elnyomó gépezet hallatlan bőszültségét az úgynevezett »trockistákkal« kapcsolatban” (1991. 1. sz. 153.). Még élesebben mutat erre rá Pablo (Michel Raptis): “Ha Oroszország élén a 30-as években Lenin vagy Trockij áll, nem lett volna fasizmus Németországban, és elkerülhető lett volna az a világtragédia, amelyet magával hozott.” (1994. 1. sz. 40.)

Voltak más “elmulasztott lehetőségek” is. A legutóbbiakat időben a 70-es, 80-as évek fordulójára tehetjük. Két fiatal közgazdász, A. Belouszov és A. Klepacs – mindkettő az OTA Népgazdasági Prognosztikai Intézetének munkatársa – ennek az időszaknak a gazdasági stratégiáját tárgyalja alapos és jól argumentált cikkében (A szovjet típusú ipari modell válsága. 1994. 1. sz. és 1995. 1. sz.). Többek között azt írják, hogy a 70-es évek végén, amikor a kedvező külgazdasági konjunktúra lehetővé tette a minőségi források mobilizálását a gazdaság új “strukturális magvának” kialakítására, fejlődési potenciáljának megújítására, lehetséges lett volna egy fokozatos átmenet egy olyan iparfejlesztési modellhez, amely az új fogyasztói elvárásokra orientálódik. Ám ez a fordulat nem következett be.

Úgy fest tehát, hogy a szovjet szocializmus modernizálásának lényegében minden lehetőségét elmulasztották. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy az ország élén alkalmatlan, szűklátókörű vezetők álltak, vagy valami mást?

A folyóirat szerzői nem osztják azt a lakosság radikális köreiben bizonyos mértékben elterjedt verziót, miszerint a szovjet “szocializmus” összeomlásának legfőbb oka egyes SzKP-vezetők árulása lett volna. Gorbacsovot angol–amerikai vagy japán kémnek beállítani egyszerűen képtelenség. A Szovjetunió és a szovjet “szocializmus” kudarcának okai sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy naiv módon valamely konkrét személy végzetes tetteinek tulajdonítsuk a történteket.

A szocializmus egyes burzsoá–liberális bírálói a bajok gyökerét a marxizmusban látják, mint olyan nézetrendszerben, amely sok tekintetben predesztinálta a szocializmus megjelenését és sorsát Oroszországban. A kérdést az Altyernatyivü szerzői is szemügyre veszik.

Szóval: a marxizmus

Miben ragadható meg tehát napjainkban a marxizmus haszna, hogy ne mondjuk: vonzereje? A híres orosz származású francia író, Victor Serge, egy nagyszerű cikkében – melyet az Altyernatyivü most újból közzétett – még a 30-as évek végén megállapította, hogy a marxizmus megváltoztatta az emberek gondolkozásmódját. “Marx után senki nem kérdőjelezheti meg komolyan a gazdaság szerepét a történelemben. Ma még a marxizmus ellenfelei számára is nyilvánvaló a gazdaság, a pszichikum, a szociális helyzet és az etikum összefüggése, méghozzá egészen más szempontból, mint Marx előtt feltételezték. Ugyanez érvényes a személyiség szerepére a történelemben, a személyiség és a tömegek, a társadalom viszonyára. Végül pedig a marxizmus egy olyan érzületet sajátíttatott el velünk, amit történelmi beállítottságnak neveznék; tudatosította bennünk, hogy változó világban élünk, megvilágította lehetőségeinket és korlátainkat a harcban és a szakadatlan alkotótevékenységben, megtanított arra, hogy megtaláljuk akaratunk és képességeink érvényesítésének lehetőségét az objektív folyamatok alakulásában.” (1995. 4. sz. 138.) A mai politológus, B. Szlavin véleménye szerint a marxizmus “szigorú tudomány, amely megmutatja, hogy hogyan függ a társadalmi viszonyok formája a társadalom technológiai fejlettségétől” (1995. 4. sz. 123.).

Így hát a marxizmus hatékony elmélet, amely lényegileg mozdította tovább, illetve tágította ki világmegértésünk határait. Mindazonáltal nem oly szokásos értelemben vett tudomány, mint, teszem azt, a biológia, a matematika, a történelem vagy a közgazdaságtan. A marxizmus nem tanulmányozza a természet vagy a társadalom valamely különálló szegmentumát, pusztán része a társadalomtudománynak, egyike a nagyszámú elméletnek, tanításnak, még ha a többinél esetleg mélyebb és teljesebb magyarázatot nyújt is számunkra a természetről és az emberi társadalom történetéről. Ezért nem érdemes isteníteni a marxizmust, szent tehénnek tekinteni minden darabkáját és idézetét, és térden csúszva imádkozni minden egyes dogmájához.

Annál is kevésbé, minthogy a marxizmus az Altyernatyivü szerzőinek meglátása szerint nem kevés ellentmondást is rejt magában. Erről ír Buzgalin, Medvegyev, Szlavin és mások is. Buzgalin például ilyen belső ellentmondást lát a marxizmus forradalmi és evolúciós alkotóelemei között. Végső soron épen ez a dialektikus ellentmondás ágaztatta el a marxizmust a XIX. század végén két alapvető áramlatra: a forradalmi marxizmusra, amely Oroszországban leninizmussá lett, és a reformista marxizmusra, amely Nyugat-Európában a szociáldemokrata mozgalomban öltött testet. Ha a forradalmi marxizmus Sztálin kezében végül is új dogmatizált vallássá lett, a szociáldemokrata változat viszont helyenként és bizonyos tekintetben olyannyira kiüresítette a marxizmust, hogy a legbuzgóbb szociálisan orientált demokraták már nem ritkán kezdték teljesen elfelejteni.

A folyóiratban ettől alapelveiben eltérő álláspont bontakozik ki a marxizmussal és ennek korszerű értelmezésével kapcsolatban. A vizsgálódás alapvető tendenciája: lemondva arról az axiómáról, mely szerint az emberiség történelmében és ugyanígy a modern társadalomban az osztályharc és a gazdasági körülmények megfellebbezhetetlenül determinálnak minden egyes jelenséget, igyekezni kell mélyebben megérteni és árnyaltabban interpretálni a történelem szubjektív tényezőjét, a személyiség alkotó potenciálját. N. Zlobin professzor ezzel kapcsolatban a következő – történelmünk egynémely részletének magyarázatára akár közvetlenül is alkalmazható – tézist fogalmazza meg: “Egyfelől fennáll, hogy a társadalom fejlődése olyan objektív törvényeknek megfelelően zajlik, amelyek természeti–történeti szükségszerűség módjára funkcionálnak, másfelől azonban ezek a törvények nem egyebütt keletkeznek és nyilvánulnak meg, mint az emberek tevékenységének folyamatában és eredményeképpen (ez a tevékenység pedig természeténél fogva tudatos és célirányos jellegű); hiszen e tevékenységen kívül egyáltalán nem létezik sem társadalom, sem történelem. Más szóval, ha az emberek objektív törvényszerűségeknek megfelelően alakítják történelmüket, akkor, következésképpen, ezeket a törvényszerűségeket is ők hozzák létre.” (1995. 4. sz. 13.) Ez magyarázza meg például, miért is képtelenség a marxizmus rovására írni Sztálin tevékenységét és bűneit: az alkotó marxizmus nem menti fel az egyes személyiségeket a tetteikkel kapcsolatos történelmi felelősség alól. “Vajon miért akarják leválasztani az összemberi értékeket a szocialista eszményekről? – kérdezi L. Isztyagin történész. – Hiszen ez csak a szűk osztályszempontú megközelítés szempontjából tűnik igazolhatónak, és ebben a nézetben szemernyi alkotó marxizmus sem lelhető fel.” (1995. 4. sz. 178.)

A marxistákról

A szovjet szocialista rendszer összeomlásának egyik, sőt, esetleg fő oka abban rejlik, hogy a Szovjetunióban a marxizmus a 20-as évek óta gyakorlatilag nem fejlődött. Nem történt meg a végbemenő folyamatok mélyreható szellemi feldolgozása, nem voltak széles körű viták a társadalom fejlődésének kérdéseiről, háttérbe szorult a szociális és társadalmi problémák tudományos megközelítése. A szocialista gondolat Sztálin részletekbe menő irányításával megkövült és dogmatizálódott. “A baloldali paradigma szférájában a legutóbbi évtizedek során nem tűntek fel olyan tehetségű teoretikusok, akik Marxhoz és legjelentősebb követőihez méltó kiemelkedő tudósokká válhattak volna” – állapítja meg V. Mezsujev (1994. 2. sz. 143.). Még hogy Marxhoz méltó tudósok… – teszem hozzá a magam nevében. Magának Sztálinnak a korszakalkotó művein kívül senki és semmi nem jelenhetett meg. Sztálin után pedig még “korszakalkotó” művek sem voltak. Ezért kell ma a múlthoz fordulnunk, ha igazán jelentős marxistát akarunk megnevezni.

A folyóiratnak van egy “Arcképek” című rovata, amely a közelmúlt valamilyen szempontból figyelemre méltó marxistáiról közöl cikkeket és dokumentumokat. Olyan személyiségekről jelentek meg itt már anyagok, mint Lev Mecsnyikov, Antonio Gramsci, Lev Trockij, Mihail Lifsic, Victor Serge. És valóban: nincs marxizmus marxisták nélkül, akik értelmezik, fejlesztik és korszerűsítik ezt az elméletet. Napjaink történelmében megmutatkozik, hogy a dogmatizmustól távol álló, alkotó marxisták munkáiban nagyon sok olyan elképzelés és gondolat bukkan fel, amely segítségünkre lehet korunk és önmagunk megértésében.

Sajnos úgy áll a helyzet, hogy egynémely régi szerzőt helytelenül olvastunk, munkáikban sok mindenre nem figyeltünk fel, a marxizmus egyes teoretikusait egyszerűen nem is ismertük, mások be voltak tiltva, vagy a hivatalos propaganda oly mértékben eltorzította őket, hogy számunkra is nevetségesnek vagy elfogadhatatlannak tűntek. De tudnunk kell, hogy mit javasoltak és mit kívántak tenni a XX. század kiemelkedő marxistái.

A szocializmus új értelmezése

Mit értettünk korábban szocializmuson? Értelmezésünk, mondhatni, gyakorlatilag pusztán két egyszerű kritériumra korlátozódott: a termelőeszközök állami tulajdonára (ezt össznépinek is nevezték) és a népgazdaság tervezett voltára. Az elméletben persze voltak kifinomultabb és fellengzősebb meghatározások is, de gyakorlatilag csak ezt a két momentumot követelték meg. Ahol megvolt az állami tulajdon és a tervezés, ott szocializmusról beszéltek. Az ettől eltérő elméleti konstrukciókat, amelyek még bonyolultabban körmönfont és még kevésbé érthető megfogalmazásokra futottak ki, az egyszerűség kedvéért revizionizmusnak nyilvánították, és volt kérdés, nincs kérdés. Mára azonban nem kérdés nincs, hanem szovjet szocializmus.

Milyen új eszméket kínálnak ezzel a problémával kapcsolatban az Altyernatyivü tanulmányai? Buzgalin professzor például a “mutáns szocializmus” alternatívájaként egy olyan reális, objektív, globális és összcivilizációs folyamat lehetőségét fejti ki, amelyik magasabb szintre emelve szünteti meg, azaz dialektikusan tagadja az emberiség egész megelőző történelmi fejlődését, nem csupán a kapitalizmust. “Ez egy olyan minőség, amely nem annyira a kizsákmányolástól, az elidegenedéstől való szabadságot jelenti, mint inkább szabadságot a társult szociális alkotótevékenységre, arra, hogy az emberek anyagi és szellemi tevékenységük révén együttesen alkossák történelmüket.” (1994. 2. sz. 12–13.) Ez persze helyes, de talán kissé tudálékos megfogalmazás. Adam Schaff, a közismert lengyel neoortodox marxista, ha hosszabban is, ennél egyszerűbben fejezi ki magát: “A szocializmus a kizsákmányolás minden formájának megszüntetését hirdeti meg. »Tudományosabb« nyelven kifejezve arról van szó, hogy meg kell szabadulni az ember mint társadalmi individuum objektív vagy szubjektív elidegenedésének minden formájától. Ha így fogjuk fel, egyenlőségjelet tehetünk a szocializmus és a humanizmus közé, ez utóbbit specifikusan értelmezve: szocializmus = humanizmus vagy humanizmus = szocializmus. Ebben áll a szocializmus lényege, még ha az történelmileg különböző formákat ölthet is. Minden változatában olyan folyamat lesz, amely a csúcsok felé törekszik, bár soha el nem érheti őket.” (1995. 2. sz. 50.) A szocializmus tehát a humanizmus, az alkotófolyamatok, a magasrendű kultúra, a társadalmi igazságosság, a jólét társadalma. A lényeget ugyanígy értelmezi a fiatal moszkvai történész, Vagyim Damje is: “Számomra a szocializmus az emberi személyiség szabadsága, az embernek a kényszertől és az erőszaktól való szabadsága, az önkormányzatiság elve, tehát az embernek az a lehetősége, hogy más emberekkel együtt, kölcsönös megegyezés alapján határozza meg tulajdon sorsát” (1997. 2. sz. 77.).

Erről az alapról persze nehéz vagy éppen lehetetlen szocialistának nevezni a volt szovjet társadalmat. De ezek az imént felsorolt elvek inkább a mozgás kívánatos irányát jelölik ki, mintsem egzakt kritériumokat szolgáltatnának a laboratóriumi elemzés számára. Természetesen egyszerűbb ennél a sztálini megoldás: miután magad alá gyűrted a hatalmi apparátust, jelentsd ki, hogy ez a szocializmus, és ha valaki ebben kételkednék, vesd alá erőteljes “megdolgozásnak”. Ám a történelem arra tanít, hogy az egyszerű megoldások nem a legjobbak szoktak lenni.

Mindez nem változtat azon, hogy a szocializmus eléréséhez vagy megközelítéséhez valamiféle gyakorlati utaknak, irányoknak, lépéseknek kell vezetniük. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, elkötelezetten várva a humanizmus eljöttét. A humanizmus nem a mennyek országa, és magától nem száll le a földre. Gyakorlati cselekvésre van szükség. A folyóirat szerzői ezt a kérdést is szemügyre veszik.

A szocializmus két modellje: piaci szocializmus versus önkormányzati szocializmus

A szocializmusnak sok modellje volt, van, és valószínűleg még lesz is. De ha csak azokat tekintjük, amelyeket ma a világban (a miénkben és a nyugatiban) a leginkább mérlegelnek, amelyeknek, hogy úgy mondjuk, nagyobb az esélyük a gyakorlati megközelíthetőségre, akkor csak kettőt emelhetünk ki: a piaci szocializmus és az önigazgató szocializmus modelljét. Éppen ezek azok, amelyeket az Altyernatyivü lapjain a legtöbbször taglalnak.

Kezdjük a piaci szocializmussal. A piaci szocialistáknak nálunk permanensen nincs szerencséje. Korábban, a szovjet szocializmus idején, azért óvakodtak tőlük, mert piacpártiak voltak, s így valamiképpen a revizionistákra emlékeztettek. Ma, a piaci liberalizmus korában (vagy nem tudom, hogy lehetne másként nevezni ezt a berendezkedést) megintcsak nem becsülik őket, mert a szocializmus mellett kardoskodnak, és így valamiképpen a konzervatívokat juttatják az eszükbe. A végletek persze egyszerűbbek és érthetőbbek, de az igazság rendszerint valahol középen van.

Nos tehát, a piacot a piaci szocializmusban mindig a modern társadalom szükségszerű attribútumának nyilvánították. G. Rakitszkaja és B. Rakitszkij például azt írja, hogy piac nemcsak a magánkapitalista tulajdonforma függvényeként létezhet, hanem a tulajdon más formái közepette is, a kollektív munkatulajdon, a személyi tulajdon körülményei között. “Normális piaci viszonyok állhatnak fenn az állami szektorban is, ha a vállalatok gazdasági önállóságot kapnak, ha joguk van kereskedelmi szerződéseket kötni, ármegállapodásokra jutni partnereikkel stb.” (1991. 1. sz. 132.). A lényeg, hogy a modern társadalomban, az anyagi termelés korunkra jellemző fejlettségi szintjén egyszerűen nem lehet lemondani az árutermelésről és a piaci viszonyokról. “Árutermelés akkor és ott lehetséges – véli A. Butyenko –, amikor és ahol fennáll annak a szükségessége, hogy a felhasznált, társadalmilag szükséges absztrakt (élő és holt) munka mennyiségét az adott munka által létrehozott társadalmi gazdagság mértékéhez viszonyítsák.” (1995. 2. sz. 9.)

A szocialisták között vannak bírálói is a piaci szocializmusnak. D. Kotz amerikai professzor például egy egész sor ellenvetéssel él. A legfőbb szerinte az, hogy a piaci szocializmus “újratermeli a kapitalizmus betegségeinek jó részét, többek között a szociális egyenlőtlenséget, a makroszintű instabilitást, a környezet rombolását” (1995. 4. sz. 29.). A piaci szocializmus hívei erre azt válaszolják, hogy az állam aktív közreműködése és ésszerű népgazdasági tervezés mellett a piac negatív megnyilvánulásai megszüntethetők, vagy legalábbis minimalizálhatók.

Mindazonáltal úgy tűnik, a mai piac a végletekig fokozta minden negatív sajátosságát, miközben teljes mértékig hiányzik a tervezés, és minimalizálódott az állam szerepe. Mindebben feltehetőleg legfőképpen a hallatlanul átgondolatlan privatizáció üt vissza.

A piaci szocializmus problémája a maga egészében a tervezés és a piac összeegyeztethetőségének kérdésében gyökerezik, amely nálunk valamelyest már a 60-as években vitatéma volt, de több okból lezáratlanul maradt. Ma ismét lehetőség nyílik a mérlegelésére, a dolog csak a kutatók és szakemberek készségén múlik. Az Altyernatyivü küszöbön álló számaiban vitát kíván nyitni ebben a kérdéskörben.

Másképp áll a dolog az önigazgató (önkormányzó) szocializmussal, amely körül viszonylag régen folyik a vita. Napjaink oroszországi marxistái szinte kivétel nélkül vitathatatlannak tartják, hogy az önigazgatás mind a termelésben, mind a társadalomban a szocialista jelleg elengedhetetlen, sőt, legfőbb kritériuma. Így például A. Buzgalin a szocialista társadalom létrehozásáról szólva rámutat: ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy “fejlődjenek a polgárok szabad önszerveződésének formái, az össznépi elszámolás és ellenőrzés rendszerétől az önigazgatásig és a demokratikus tervezésig” (1994. 2. sz. 25.). Kifejtettebb formában ezt a gondolatot P. Abovin-Jegigyesz és B. Szlavin a következőképpen fogalmazza meg: “Ariadné-fonalként, amely a dolgozó embereket kivezetheti minden hamis út labirintusából, csakis az olyan állami hatalom megteremtéséért folyó harc szolgálhat, amely mindenekfölött a dolgozói önigazgatás feltételeinek megteremtésén munkálkodik, azon, hogy a dolgozó kollektívák kezükbe vehessék vállalataik teljes körű vezetését, és teljes mértékben tulajdonosaivá válhassanak az általuk létrehozott termékeknek. Csak ekkor haladható meg a termelők elidegenedettsége a termelési eszközöktől és saját tevékenységük produktumaitól, csak ekkor jön létre a valóságos társadalmi igazságosság… Az ilyen társadalom nevezhető valódi szocializmusnak.” (1995. 1. sz. 57.)

A termelési önigazgatás ellenfelei és szkeptikus megítélői általában azt állítják, hogy az önigazgatás a termelékenység csökkenéséhez vezet, a termelés hozadékának azonnali “elfogyasztására” való hajlandósághoz, ahelyett, hogy annak egy részét a termelés bővítésére fordítanák. Ezek az aggodalmak bizonyos mértékig megalapozottak. Ám a termelési önigazgatás meglévő tapasztalatai, különösen a dolgozói állomány részvételével működtetett cégeké az Egyesült Államokban, az ellenkezőjét bizonyítják. Erre a tapasztalatra hivatkozva E. Rudik és J. Keremeckij oroszországi közgazdászok amerikai adatok alapján rámutatnak: azok a vállalatok, amelyekben a dolgozók csak a tőkéből és a nyereségből részesednek, de nem vesznek részt a vállalat irányításában, a legfőbb gazdasági mutatók tekintetében nemigen térnek el az átlagos magántulajdonú cégek teljesítményeitől. Más vállalatok viszont, ahol a dolgozók a tőke tulajdonlásán és a nyereségen túl a termelés igazgatásában is részt vesznek, lényeges szociális és gazdasági többletet mutatnak fel. Az ilyen cégeknél, amerikai adatok szerint, a munka termelékenysége 15%-kal, az egységnyi tőkebefektetésre eső nyereség 33%-kal emelkedett az átlag fölé (1995. 1. sz. 83.).

Az önigazgatás hívei alapállásuknak megfelelően azt javasolják, hogy fordítsák vissza a privatizációt. Az, hogy a privatizáció szinte senkinek sem megfelelő módon folyik, ma már mindenki számára egyértelmű. Igaz, a szocialisták már e diadalmenet kezdetekor óvtak a felesleges illúzióktól. K. Samary már 1992 elején azt írta, hogy “a privatizáció figyelmen kívül hagyja a jelen történelmi szituációt, és nem vezethet sem nagyobb hatékonysághoz, sem szociális igazságossághoz” (1992. 2. sz. 81.). Ami igaz, az igaz – az ország sem hatékonysághoz, sem igazságossághoz nem jutott a privatizáció révén. De hogyan tovább?

A “harmadik út” propagátorai és az Altyernatyivü szerzői (ami ugyanazt jelenti, ahogyan az olvasó már valószínűleg felismerte) azt javasolják, hogy utasítsuk el a tulajdonreformot (a privatizációt), amely jelenlegi formájában csak egy olyan archaikus gazdaság kiépítéséhez vezet, amely a leghagyományosabb bérmunkarendszeren és a termelés irányításának autoritárius módszerein alapul. Ehelyett a tulajdon demokratizálásának folyamatát szorgalmazzák, amelynek bázisa a dolgozók valóságos részesedése a termelésirányításban, a vagyonban, a vállalat nyereségében, illetve adott esetben veszteségében. A piacgazdaságnak ez a típusa – véli E. Rudik – lényeges előnyöket mutat fel: nő a munkakedv, javul a munka termelékenysége és minősége, látványosan csökken a termelési konfliktusok száma (1995. 3. sz. 57.). Mint látható, az önigazgató szocializmus egyes híveinek konkrét javaslatai rövid és középtávon nem vetik el a piacgazdaságot, hanem lehetségesnek tartják a két elv összehangolását.

Emellett fontos megjegyezni, hogy az önigazgató szocializmus elkötelezettjei nem gondolnak ennek valamilyen egyidejű, mondhatnánk, egy csapásra és mindenütt való “bevezetésére”. Ez ismét csak ostobaság és illúzió lenne. A termelési önigazgatás különféle formáinak fokozatos kifejlesztéséről van szó, ezek társadalmi és állami támogatásáról, a többi legális tulajdonformával való szabad versenyről. A szocializmus “oázisainak” megteremtésére gondolnak, hogy Abovin-Jegigyesz és Szlavin kifejezését használjuk. A kollektív gazdálkodás ilyen “oázisai” vagy “szigetei” – véli A. Kolganov – képesek arra, hogy létrehozzák az elidegenedés világától a jövő szabad világához vezető út reális átmeneti formáit, gyakorlatilag bizonyítják a szocializmus “ültetvényeinek” termékenységét (1995. 4. sz. 120.). Persze, ahogy mondani szokás, majd meglátjuk. Bár a realitás szintjén a baloldaliak ma semmi mást nem javasolnak. Igaz, más “erők” meg az égvilágon semmit sem kínálnak, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a még szét nem rabolt állami vagyon darabkáit megkaparintsák.

Meg kell jegyezni, hogy vannak szerzők, akik lehetőséget látnak e két modell, a piaci szocializmus és az önigazgatói szocializmus összeegyeztetésére. Borisz Szlavin például hangsúlyozza, hogy “Oroszország számára a harmadik út, a nemzeti vagy piaci szocializmus a legmegfelelőbb. Ez alapozza meg a valódi szabadságot a társadalom többsége számára, …csak ez juttatja érvényre a világ tudományának és technikájának vívmányait és a társadalmi fejlődés leghaladóbb tendenciáit és értékeit, mint amilyen a termelés hatékonysága, a társadalmi igazságosság, a demokrácia és az önigazgatás.” (1996. 3. sz. 124.)

A baloldal erői ma

A szocializmus, ha nemcsak elméletként, hanem gyakorlatként is tekintjük, elképzelhetetlen hordozói, azaz olyan emberek nélkül, akik készen állnak e gyakorlat megvalósítására. Ezek az emberek alkotják a baloldal erőit. Az Altyernatyivü élénk figyelmet szentel sorsuknak, létszámuknak, minőségüknek, törekvéseiknek és lehetőségeiknek.

Mindenekelőtt, a “harmadik út” koncepciójának megfelelően, a folyóirat leszögezi, hogy “az új mozgalomnak új emberekre van szüksége”. Igaz, ezzel kapcsolatban Buzgalin megengedi, hogy ezek közül a “régi” szocializmus képviselői se legyenek kizárva, ám akkor rá kell szánniuk magukat, hogy “minőségileg más munkába fogjanak” (1994. 2. sz. 19.). Az új típusú baloldalról ír Adam Schaff is. Úgy véli, hogy a megújult baloldalnak a hagyományos mozgalmakon és a szocialista irányultságú pártokon túl új társadalmi erőket is fel kell ölelnie, mint például az ökológiai, ifjúsági és nőmozgalmak. “Elképzelésem szerint nem valamilyen egységes, új pártról lenne szó – írja Schaff –, hiszen ez valószínűleg nem is lenne lehetséges, hanem valamiféle koalícióról vagy föderációról, mindig a szóban forgó ország történelmi sajátosságainak és hagyományainak függvényében.” (1995. 2. sz. 54.) Egyelőre persze még minden csak érik, alakul, szerveződik, a valóságos végeredmény láthatólag még messze előttünk áll. És, ahogy David Mandel látja, a mai oroszországi baloldalnak az a legnagyobb baja, hogy “minden problémát a vezetőségi kombinációk szintjén akarnak megoldani” (1966. 2. sz. 17.). Akárhogy is, jegyzi meg O. Szmolin, “a viselkedési taktika megválasztásakor a legjobb mindig a politika legközönségesebb fogásához, nevezetesen a kisebbik rossz elvéhez fordulni. Tevékenykedni pedig a belátható jövőben alighanem ellenzékben leszünk kénytelenek.” (1995. 3. sz. 6.) “De már a legközelebbi jövőben is – hívja fel a figyelmet Buzgalin –, ha segítjük a dolgozókat, az állampolgárokat abban, hogy erős, nagy létszámú, demokratikus szervezeteket hozzanak létre (valódi szakszervezeteket és sztrájkbizottságokat, termelési és területi önkormányzatokat, ökológiai és nőszervezeteket), amelyek képesek rendszeresen fellépni tagjaik érdekeiért, létrejöhet a reális esélye egy kompromisszumnak e szervezetek és a hatalomra jutott elit korporatív klánjai között.” (1997. 1. sz. 104.) Lehet, hogy igaza is van a “friss baloldaliakkal” kapcsolatban; a “régiek” viszont, vagyis a kommunisták, máris meglehetősen közel kerültek a hatalomhoz. De hát mit kezdenének vele?

***

Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az Altyernatyivü folyóirat a szocialista elmélet és gyakorlat legaktuálisabb és leginkább vitára késztető problémáit elemzi. Szerzői nem osztják a “régi” államszocializmus iránti nosztalgiát, mely hosszú ideig általános volt Oroszországban. A társadalom szocializációjának új formáit és útjait keresik. Ám a baloldali erők és teoretikusaik még csak az út elején tartanak; a társadalomban még erősek a hagyományos elképzelések és beidegződések; egyelőre nem rendelkezünk megfelelően fejlett korszerű szocialista elmélettel és jól szervezett baloldali társadalmi erővel. Mindezt a jövőnek kell meghoznia. Akinek pedig van jövője, az optimista lehet, és tevékenységét meggyőződéssel végezheti. Az Altyernatyivü, minthogy van jövője, így is tesz.

[Az ismertetés az Eszmélet felkérésére készült.]

1. Forradalom és korszellem

1989-ben a francia forradalom 200. évfordulóján konferenciák tucatjain fogalmazták meg az “új diskurzust”, amely – ideológiailag előkészítve a kelet-európai rendszerváltást – a forradalmat a terror és a rendkívüli állapot tematikájára redukálta. Innen már csak egy lépés volt a szocializmus egész történetének kriminalizálása, ami a kapitalizmusnak a világrendszer kelet-európai félperiféráján való totális visszaállítása után végbe is ment. Ez az új “hagyomány” 1997-ben az orosz forradalom 80. évfordulójának tudományos megemlékezéseit is jelentős részben jellemezte: a forradalom csak véletlen, a hatalmi elitek “hibáinak” reakciója – a forradalmak mélyebben fekvő gazdaság- és társadalomtörténeti okairól úgyszólván csak a “taccsvonalon” kívülre tett marxista történészek beszélnek és írnak. Mindennek megfelelően egyes magyar iskolákban már nem is igen tanítják a forradalmak történetét, hacsak nem a magyar forradalmakról van szó. Sok helyen csupán úgy emlegetik a forradalmat, mint a modern történelem valamilyen lényegtelen eseményét vagy tematikáját. Petőfi “királyokat akasztó” verseit kiszorították a szerelmes versek, József Attila “tőkét döntögető” költeményei helyett is az új “demokratikus és piacgazdasági” tematika került előtérbe. A hazai állapotokat jól jellemzi, hogy az ország első egyetemén már évek óta nem szerepel az orosz irodalmi államvizsga anyagában sem Gorkij, sem Solohov… De így van ez sokfelé Oroszországban is. S mindennek okai jól ismertek azok számára, akik egyáltalán tudomásul kívánják venni e jelenséget.

Az egész jelenségkör természetéhez tartozik, hogy a modern kapitalizmusnak általában már nincsen szüksége semmiféle forradalmi retorikára, hacsak nem a reklám részeként, ahol mondjuk az arckrémek, a bankkártyák és a számítógépek “forradalmi” megújításáról szólnak korábban jobb sorsra érdemes színészek. A kelet-európai neokapitalizmusoknak pedig végképpen nincsen szükségük semmiféle forradalmi legitimációra, mivel maga a rendszer a forradalmak tagadásaként szilárdította meg magát az elmúlt években. Ez még Magyaroszágon is igaz, ahol az 1956-os felkelést az új parlament – mindjárt rendszerváltás után – törvényileg forradalommá nyilvánította. A valóságban azonban az új rendszer a maga előtörténeteként a Horthy-rendszertől az amerikai demokráciáig sok mindenre hivatkozott, de azt, hogy forradalmi eredetű lett volna, a régió vezető politikusai és ideológusai sem igen hangsúlyozták. A magyar kultúra “nemzeti hivatalosai” nem tudtak mit kezdeni sem az 1848-as forradalom Petőfijével, sem annak “világszabadságával”, amely a “bőség kosarát” mindenki számára “egyaránt” kínálta fel. De az új hatalmi elit 1956 munkástanácsainak antikapitalista hagyományával sem tudott zöldágra vergődni. Olyannyira, hogy a munkástanács-örökséget saját, 1956-ra épülő legitimációs (liberális és nemzeti) ideológiájából is száműzte mint utópiát vagy eltévelyedést. Tehát csak a látszat szerint van arról szó, hogy kizárólag az orosz forradalmat akarják kidobni a progresszív társadalmi mozgások és mozgalmak történetéből. A tét a forradalom maga, hiszen a forradalom tétje maga a tőkés magántulajdonra és magánkisajátításra épülő rendszer. Kelet-Európában még a “polgári” forradalmak is antikapitalista követelésekkel készítették elő a talajt a még radikálisabb, valóban antikapitalista forradalmak számára. Gondoljunk például 1918–1919 Magyarországára, 1917 februárjára és októberére Oroszországban, 1945–1948 Kelet-Európájára, a munkás- és nemzeti tanácsokra, a közösségi–állami kisajátításokra stb.

Az orosz forradalom valóban nem egyeztethető össze az egyetemes profit-logikával, még a februári, ún. polgári demokratikus szakasz sem, mert demokratikus burzsoázia hiányában ennek hajtóereje is a munkásság, illetve a földet erőszakos úton kisajátító parasztság volt. Mit lehet ma kezdeni azzal a forradalmi hagyománnyal, amely már 1917 tavaszán az üzemek munkásellenőrzését hirdette, a hatalmat pedig a munkás- és katonaszovjetek kezébe kívánta átadni? A forradalmat befejezettnek tekintő Ideiglenes Kormány két össze nem békíthető törekvést, az emberi szabadságjogokat és a háború folytatását kínálta alternatívaként, amit a háborús szenvedés és mérhetetlen pusztulás az emberek többsége számára elfogadhatatlanná tett.

A forradalom végső soron nem kevesebbet hagyott az utókorra, mint a tőke és a bürokrácia nélküli fejlődés lehetőségét. Egyebek között ezzel függ össze, hogy a mai orosz és magyar, lengyel, illetve cseh ideológusok a forradalom “utópiáját” minden módon diszkreditálják. Ha kell Sztálinból és a sztálinizmusból, ha kell Hitlerből vezetik le a forradalmat, vagy éppenséggel fordítva, a forradalomból Sztálint és Hitlert. Bármilyen történelemhamisításra készek, csakhogy az “utópiától” megszabaduljanak. Az új rendszer legitimációja azonban a többi forradalommal is szembekerül.

Már a francia forradalom is integrálhatatlan a modern polgári gondolkodás számára, mert a népek, nemzetek és egyének egyenlőségének puszta kimondásával is ellentmond a tőkés világrendszer működésének, legyen szó bármely történelmi korszakról. Az orosz forradalom pedig meg is fogalmazta, sőt, elméletileg megalapozott célként tűzte ki a tőkés világrendszer egyetemes átalakításának igényét, amelynek során “szabad egyének, szabad társulásai” rendelkeznének a világ anyagi és szellemi gazdagsága fölött. A forradalmi “utópia” a magán- és az állami tulajdonnal szemben a társadalmi közösségek tulajdonát tételezte fel, amelytől – ha más okok miatt is – éppen úgy rettegtek Sztálin vaskalapos hivatalnokai, mint a tőkés nagyhatalmak kormányzatai.

Az államszocializmus kelet-európai bukása után a kapitalista berendezkedéseknek tehát nincs többé szükségük semmiféle forradalmi legitimációra. A forradalom, amely sérti az üzleti érdekeket, nem jelenthet semmiféle haladást az emberi történelemben. Habermasnak a kelet-európai rendszerváltásról megfogalmazott tézisét, a “korrekciós forradalmat” lényegét tekintve jól cáfolta néhai Antall József miniszterelnök, amikor a társadalmi igazságosságot követelő hangokra reagálva kioktatólag megjegyezte: “tetszettek volna forradalmat csinálni”. Minden típusú forradalmi tradíció és legitimáció idegen magától a korszellemtől. Maga a forradalomtalanítás, ahogyan egy magyar kurzuslovag megfogalmazta, alkotja a neoliberális–neokonzervatív kánon kiinduló- és végpontját.

2. Forradalom a félperiférián

A mai vitákról szólva a rendszerváltás periódusának egyik tipikus “baloldali” dogmájára utalunk, amely a visszájára fordította a régi sztálinista érvelést “a szociáldemokrata revizionizmus történelmi árulásáról”. Most – olykor régi vágású marxisták is – Kautsky vagy az orosz mensevikek elgondolásainak felmelegítésével Lenint nevezik “revizionistának”, mint aki “revideálta” Marx arra vonatkozó elgondolását, hogy szocialista forradalom csak a legfejlettebb országokban győzhet. Eltekintve attól, hogy Marx és különösen Engels e tárgyban mondott mást is, a konkrét történeti anyag tükrében sem célszerű a forradalmat, a forradalom sorsát, kirobbanását és életben maradásáért folytatott harcát egy ember teljesítményéből, elméleti nézeteiből vagy politikai törekvéseiből levezetni. Ugyanis Lenin a maga alapvető téziseit az orosz forradalom specifikumairól jóval később fogalmazta meg annál, hogy a forradalom maga győzött volna. Nem Lenin, hanem a történelem volt revizionista: a szocialisták nem adhatták át a hatalmat a feketeszázaknak, már csak önvédelemből sem.

A mai kritikák szerint (nyugati szovjetológusoktól Gorbacsovig–Jakovlevig, tőlük a magyar neofita Lenin-kritikusokig) Leninnek – úgymond – nem kellett volna átvennie 1917 októberében a hatalmat és akkor … polgári demokrácia lett volna Oroszországban. Meg kis nyúl, mondhatnánk, hiszen az első világháborúból megörökölt történelmi szituáció a hatalomkoncentráció és a rendkívüli intézkedések egész rendszerét zúdította Oroszországra. A konkrét történelmi anyagokat elemző újabb munkák bemutatják, hogy a “csrezvicsajscsina”, a rendkívüli állapot és a neki megfelelő intézkedések szisztémája megvalósult mind a bolsevikok, mind a fehérgárdisták kiterjedt uralma, mind az alkotmányozó gyűlés urainak hatalma idején. Miután Oroszországban, miként a félperiférián akkoriban mindenütt, hiányoztak a polgári-demokratikus fejlődés alapjai (“még” Magyarországon is), nincs történelmietlenebb dolog, mint egy nem létező, nem reális perspektíva nézőpontjából tekinteni a történelemre. Alapvető metodológiai megfontolás, hogy a történelmet csak olyan nézőpontból “szabad” értelmezni, amely a forradalmi folyamatban benne rejlő autentikus alternatívákat tükrözi vissza. Csak nagyon naiv vagy nagyon is tudatos ideológusok (a hamis tudat manipulatív felhasználói) bírálhatják Lenint azért, hogy nem állította vissza a polgári demokráciát és a kapitalista piacgazdaságot a maga “normális”, valójában “usztrjalovista–kolcsakista” formájában.

Lenintől Gramscin és Rosa Luxemburgon át Lukácsig “mindenki” tudta, hogy a “félperifériába” beleragadó forradalom sorsa nem határozhatja meg a világfolyamatok döntő tendenciáit. Ám e “kísérletek” nélkül nem lehetséges a “tőke zsarnokságának” meghaladása. Ma már annak tapasztalatait kellene vitatnunk, hogy az államszocializmus bukása után az újabb forradalmi fellendülésnek milyen tévutakat kellene elkerülnie.

Természetesen a mai kor Lenin-bírálata, azaz revizionizmus-bírálata sem ok nélkül született meg. A rendszerváltást “levezénylő” reformkommunista hatalmi elit “szociáldemokratizálódásnak” volt mindez az ideológiai burka. Az ex-marxista hatalmi és/vagy ideológiai elit számos képviselője szerte Kelet-Európában “megtért” a rickerti–kanti értékelmélethez,¹ amely a történelmi folyamatot “véletlen” események és folyamatok halmazaként vizsgálja. A “forradalomtalanítás” azonban terméketlen gondolati és politikai erőfeszítés, mert valójában semmi sem utal arra, hogy a történelemből a forradalmak kiiktathatók lennének, sőt éppen ellenkezőleg, korábban soha nem tapasztalt – a félperifériát és a centrumot egyaránt megragadó – tömegmozgások gazdasági és társadalmi feltételei érlelődnek. A kifejlődő mozgalmak konkrét formáit ma még korai lenne találgatnunk. Ám akik e folyamatban tudatosan részt vesznek, valószínűleg hamarabb érzékelik majd a közeledő mozgások moraját…

Jegyzet

¹ Magyarországon l. erről Pach Zsigmond Pál kritikai megjegyzéseit, Magyar Tudomány,1996. 7. sz.