1976 volt az az év, amikor a magyar értelmiség fokozottabban kezdett felfigyelni Bibó személyére és munkásságára. A megelőző 1972–75. évek a kurzus megmerevedésének, az új gazdasági mechanizmus részleges “visszacsinálásának” évei voltak: a rendszer és az értelmiség között kötött láthatatlan kiegyezés lazulni kezdett (maga Aczél György, e kiegyezés fő “mestere” elvesztette KB-titkári funkcióját). Érdekessé kezdett válni az a gondolkodó, aki a börtönben sem tört meg, aki a “kiegyezés” bizonytalan játékszabályait nem fogadta el. Az a Bibó István tanúsította ezt a magatartást, aki 1945–48 között nagyon is aktívan kapcsolódott be a kezdődő, majd megtöretett magyar demokrácia közéletébe, támogatva annak valóban forradalmi jelenségeit. 1962-től a Kádár-rezsim olyan irányvonalként igyekezett magát feltüntetni, mely visszatért a Rákosiék által 1948 végén megszakított helyes útra. Ennek Bibó nem adott hitelt: egyáltalán nem hitte azt, hogy az egypártrendszert egy demokratikus korszak folytatásának lehetne tekinteni. De ezen túlmenően: ő az 1956-os felkelést tartotta az 1945-ös demokrácia folytatásának, az 1956-ot követő terrort és konszolidációt pedig a magyar társadalom ama “megmerevedési” folyamatai egyikének tekintette, melyeket ő a magyar történelem végzetes zsákutcáinak tekintett.

Három évnyi idő sem adatott meg Bibó Istvánnak a növekvő érdeklődés és az értelmiségi öntudat feltámadásának halvány előjelei közepette. Ezalatt néhány jegyzetet készített “Az 1956 utáni helyzetről” cím alatt. A magyar helyzet elemzése után felújítja bennük az európai társadalomfejlődésről szóló tanulmányának gondolatait. Nagyon különös: hol szakad meg a gondolatmenet, mely túlnyomó részben a “létező szocializmust” bírálja, ám az abbahagyott rész másról szól: “…jól tudjuk, hogy a nagytőke, vagy annak legalább egy része adott esetben a legsötétebb reakcióval vagy a fasizmussal is képes kooperálni…”.

Olyan szavak voltak ezek, melyek jelentősége akkor nem tűnt nagynak, hiszen – környezetükből kiemelve – szinte a kommunisták propagandaszólamaival tűntek egyneműnek. De bőségesen van mondanivalójuk az 1989 utáni korszak számára. Melynek reprezentánsai, lett légyenek liberálisok, vagy ami rosszabb, “keresztény nemzetiek”, bizony nem kívánnak Bibóról tudni. Nem kívánhatnak: Bibó szocialista volt és ezen semmiféle csűrés-csavarás nem segít. Az őszintébbek ki is mondták: Bibó nem kell. Az első Tamás Gáspár Miklós volt: a hírhedt “Búcsú a baloldaltól” című dolgozatában már 89 januárjában kimondta, hogy a “magyar ellenzék bibói korszaka véget ért”. Ebben a mondatban az volt a megdöbbentő, hogy a valóban kiváló filozófus–közíró a maga “gondolkodói fordulatát” mintegy kötelezően előírta az akkor még úgy-ahogy kompakt demokratikus ellenzék tagjainak. Távolról sem eredménytelenül: a két hónappal később elfogadott SZDSZ-program már a (demokratikus) szocializmus egyetlen elemét sem tartalmazta egy nehezen definiálható “szociális háló” prognosztizálásán kívül, melyből azóta sem lett szinte semmi – ahogy arra napjaink sivár társadalmi valósága ad tanúbizonyságot. A másik oldalon, a “nemzeti táborban” egyedül Pozsgay ragaszkodott egy darabig a Lakitelken meghirdetett demokratikus szocialista elvekhez, a többiek elég gyorsan feudális keresztény-nemzetiek vagy fasiszták lettek. Itt is gyorsan “meghalt” Bibó. Tőkéczki László, a felvilágosodásellenes hisztéria képviselője meg is kezdte Bibó szidalmazását, méltó helyen: az úri reakció szócsövévé züllesztett Magyar Nemzetben. Követte őt – valamivel civilizáltabb hangon – Zábori László is. Mindez természetes. A gondolkodónak, aki azt vallotta, hogy “1945–48 között élt”, 1948-tól haláláig nem volt helye hazájában, mely egy olyan diktatúra nyomása alá került, melytől éppen ő 3 éven keresztül óvta; de hontalan szellemének nincs helye azok között sem, akik mindent elátkoznak, ami 1945–48 között történt: a fasizmussal való leszámolást, a magyar feudalizmus megsemmisülését, a társadalom alá szorított rétegek felemelkedését.

Bibó szocialista volt. 1948–88 között Magyarországon egy államszocialista diktatúra kisajátította a szocializmus fogalmát, 1990 óta ugyanott a szocializmus fogalma bárgyú átkozódás és köpködés tárgya. Bibó 1945-ben a földosztást tartotta az egyetlen valóban forradalmi (bár még nem szocialisztikus) lépésnek, mert megingatta a kevesek magántulajdonának “szentségét”, és ezt a folyamatot tovább akarta vinni. 1956-ban egy újfajta demokratikus szocializmus lehetőségét pillantotta meg. Ámde ehhez – ugyebár – bizonyára jobban értenek a FIDESZ és a Magyar Polgári Demokraták Társasága “ideológusai”. Szerintük 1956 nem volt szocialista. Tőkéczki úr ki is mondta, hogy “értékkonzervatív” ellenforradalom volt és ez volt benne a jó. 1945-re pedig most már csak átkokat illik szórni (megint csak Tőkéczkié az elévülhetetlen érdem, hogy most már az egyházi nagybirtokokat is vissza meri követelni). Tehát Bibó nem kell a FIDESZ-től a MIÉP-ig húzódó jobboldali frontnak. De mint szocialista, nem kell a “szociálliberális” koalíciónak sem.

De nemcsak a szocialista Bibó nem kell az 1989 utáni Magyarországnak. Bibó egyfajta politikai kultúrát képviselt, mely a mai Magyarországon ismeretlen. Ebben a tekintetben a “kommunizmus” 1962 utáni szakaszának – távolról sem magas – színvonala alá süllyedtünk. A Kádár-rezsim politikai köznyelve vulgáris, primitív és zavaros volt. De értelmiségi szinten a marxizmus – még a “marxizmus–leninizmus” is – kb. 1962-től kezdve mégiscsak tágítható volt, és lehetővé tett értelmes vitákat is (igaz, hogy ezek 1968. VIII. 21. után gyakorlatilag értelmetlenekké váltak). Később nem-marxista nézetek is nyilvánosságot kaptak (nem utolsósorban Bibó nézetei is). Az 1989 utáni Magyarországot a vitakultúra teljes hiánya jellemzi. A jobboldal olyan hangot használ, mely XX. századi történelmünk legsötétebb pontjain, 1939–44-ben és 1949–53-ban volt használatos. Viták Magyarországon gyakorlatilag nem folynak.

Ha valaki tudott vitatkozni, az Bibó volt. Megértve az ellenfél álláspontját, határozottan képviselve a magáét, minden fogalmat és fogalmi összefüggést a végsőkig elemezett. Mármost: fel kell tennünk a kérdést: van-e összefüggés a bibói szocializmuskép teljes elvetése, másrészt a magyarországi vitakultúra teljes szétzüllése között.

Álláspontom szerint van: a szocialista perspektíva elvetése demoralizálja a társadalmat. A szabadság a társadalom életének csupán egyik, bár legfontosabb aspektusa. A társadalmi szolidaritás, a társadalmi igazságosságra való törekvés a társadalom életének nélkülözhetetlen eleme. Ha a gazdaságot odadobjuk a gátlástalan szabad verseny fétisének, a társadalomban a legnagyobb igazságtalanságok jönnek létre. Ha ezeknek baloldali, a társadalmi igazságosságot megcélzó bírálata elől elzárják az utat, megjelenik a jobboldali bírálat: a szocializmus és a liberalizmus elleni támadás a nemzet és az intézményes vallásosság “értékei” nevében. Ezek azonban nem valós értékek: nem a társadalom valóságos reformjára irányulnak, hanem csupán valami ködös és agresszív “életérzés” elterjesztésére. Ez kizárja a tisztességes vitát.

Próbáljuk ezt szociológialilag konkretizálni. A kapitalizmus restaurációja – ez az állítólagos gyógyír bajainkra – felveti a kérdést: kik legyenek a tulajdonosok? Két tábor alakul ki. Az egyik oldalon a külföldi tőke reprezentásai állnak, szövetségben a múlt rendszer állami tulajdonának “féltulajdonosi”–menedzseri rétegével. A másik oldalon az a középosztály, mely “kinevezéses” alapon kíván magából tulajdonosi osztályt “gyártani”. A két réteg között tisztességes vita aligha folyhat. A “külföldiek” és “posztkommunista menedzserek” rétege viszonylag előnyösebb helyzetben van, így civilizáltabb stílust engedhet meg magának (és gyökereiben is toleránsabb: a 60-as, 70-es évek “enyhülés”-légköréből származtatja magát); az új, “helyet foglalni” kivánó réteg pedig a legocsmányabb, már-már 1944-re emlékeztető hangon a felülkerekedő réteget támadja. E hangvételt még visszataszítóbbá teszi az a képmutatás, hogy képviselői azt állítják: a kereszténység nevében beszélnek.

Sokan látják ebben a helyzetben a népi–urbánus vita továbbélését, de valójában egészen másról van szó. Az a vita a demokratikus szocializmus felé vezető utakról szólt: a kapitalizmust megkerülve, a paraszti életforma megőrzésével valósítsuk-e meg, vagy pedig a kapitalizmuson keresztül. Minderről persze ma szó sincs. Sokkal inkább a hagyományos, 1514 utáni Magyarország feltámadását csodálhatjuk meg: “köznemesi” és “főnemesi” pártjával. Mindkét párt gyökeresen népidegen, legfeljebb “kikacsintgat” a népre. A “főnemesi párt” előnye abban van, hogy legalább valahogy kapcsolódik az európai kultúrához (még az európai politikai kultúrához is), míg a “köznemesi párt” tökéletesen kulturálatlan, sőt: kultúraellenes. A “főnemesi pártnak” nincsenek eszményei a gazdasági egyensúlyon túl, a “köznemesi párt” eszményei tökéletesen reakciósak és a felvilágosodás “elé” próbálnak visszaráncigálni. Népies és humanista mozgalomnak nincs nyoma Magyarországon.

Mármost Bibó módszereit azért nehéz erre a helyzetre alkalmazni, mert ő ezzel egyáltalán nem számolt. Mind az 1956-ban készült tervezetekben, mind az “Európai társadalomfejlődés”-ben azt a véleményt fejti ki, hogy az ún. “szocialista” országokban lehetséges és kívánatos a diktatúra felszámolása, a kapitalizmus – vagy különösen a prekapitalista formációk – visszaállítása viszont nemcsak nem kívánatos, de lehetetlen is. Századunk új hisztériája (hanyadik már?), a privatizáció, körülbelül akkor indult el világméretekben, amikor Bibó meghalt. A “kommunizmus” bukását végső soron ez a reakciós antiegalitariánus irányzat, és a vele szembenálló, nem kevésbé reakciós, sőt: reakciósabb vallási–nemzeti fundamentalizmusok vívták ki. Korunk újra elsötétült, mert elvetette a szocialista perspektívát. Erre Bibó nem számíthatott, bár a veszélyt – mint idéztem – megérezte (alighanem az 1973. szeptemberi chilei államcsíny hatására).

Bibó ugyanis az általános emberi emancipáció egy mozzanataként fogta fel a szocializmust: olyan mozgalomként, melynek célja, hogy a társadalomban ne csak az erőszakhatalmi, de a vagyoni központokat is felszámolja. Tehát a szocializmusba való átmenetek útját keresi, és kerüli azt, hogy a liberalizmust a szocializmussal szembeállítsa, vagy akár csak elválassza őket egymástól. Ilyen elválasztást nála a történelem sem indokol: a liberális forradalmakat sokszor nagyon rövid idő alatt követik a szocialista forradalmak. Itt 1917 Oroszországára utal, amit én vitatok, mert 17 novemberében – megítélésem szerint – csak politikai fordulat történt. Viszont sokkal inkább megáll a lábán az 1870–71-es Franciaországra való utalás, ahol az 1870. IX. 4-i liberális–demokratikus forradalmat alig több mint fél év múlva követte a Párisi Kommün. Egyáltalán: Bibónál nyitva marad a kérdés: forradalom eredménye legyen-e a szocializmus? Az “Európai társadalomfejlődés”-ben a szocialista gondolkodók szemére veti, hogy inkább a szocializmushoz vezető utakkal foglalkoznak, mintsem azzal: milyen is legyen a szocialista társadalom. Mintha azonban ez valamennyire az ő fejtegetéseire is állna. Itt erősen jelentkezik az az – egyébként általam is osztott – ambivalencia, melyet Bibó a forradalom jelenségével kapcsolatban táplál. 1971/72-ben a bizonyos esetben kikerülhetetlen rossz dolgok közé sorolja, és óv a forradalom misztikus túldicsérésétől (ez ebben az időben elsősorban az “újbaloldalon” dívott).

1945-ben viszont hangsúlyozta – és ezt a véleményét, úgy tudom, nem változtatta meg – hogy a demokratikus társadalmak kiindulópontjánál mindig egy forradalom áll, melynek során valamely közösség megszabadul az “Istentől elrendelt” vagy “természeti” hatalmasságok uralma alól és megtapasztalja saját erejét: ez az emberi méltóság forradalma. A liberális társadalmakon belül már végbement: a szocializmus itt e társadadalmak bizonyos értékeinek továbbépítése lenne. Természetesnek látja viszont, hogy a tekintélyelvű–feudális országokban végbemenő liberális–demokratikus változások szocialista értékeket hordoznak, sőt: tulajdonképpen itt mennek végbe szocialista forradalmak. A probléma éppen az, hogy az így létrejövő szocializmus ne hasonlítson az abszolutista, tekintélyelvű feudális elődre. Ennek azonban éppen nem az az útja, hogy a forradalmat liberális korlátok között tartjuk. Mert éppen ezekben az országokban legalábbis a gazdasági liberalizmus fokozottan alkalmazhatatlan. Ugyanis az igazságtalan egyenlőtlenségeket, melyeket a klasszikusan liberális társadalmak is megtermelnek, itt a gazdaságilag érintetlenül hagyott feudális–tekintélyelvű egyenlőtlenségek meghatványozzák. Az a nagyon szűk ösvény, azonban, amely így megmarad számunkra, nagyon termékeny lehet: talán éppen itt és így jöhet létre a demokratikus szocializmus ideáltípusa. Lényegében ezt a programot állította Bibó 1945-ben a magyar demokrácia elé, bízva még abban is, hogy az ország így a liberális és a totalitariánus módon “szocialista” világ kiegyenlítődési terepévé válhat.

Bibó középponti ideológusa volt a totalitariánus “szocializmussal” szemben kirobbant reformmozgalmaknak és forradalmaknak, mert ezek nemcsak a totalitariánus módon “szocialista”, de a kapitalista restaurációtól is elzárkóztak. Dokumentumok tömege bizonyítja ezt 1956-tal kapcsolatban is, de ez 1968 és 1980/81 vonatkozásában is egészen nyilvánvaló. Mármost: 1956-ban Bibó – Németh László nyomán – egy politikai modellt is kidolgozott: legyen többpártrendszer, de a szocialista alapok megváltoztathatatlanságát, a kizsákmányolás tilalmát foglalják az alkotmányba, és a pártok csak ezek között a keretek között működhessenek.

Ezen a ponton nehéz problémához érkeztünk, mert itt az derül ki, hogy Bibó nemcsak a gazdaság területén volt “harmadik utas”, de a politikum területén is. Természetesen több szabadságot kívánt, mint amennyi a totalitariánus “szocializmusban” volt, de – ne tagadjuk le – kevesebbet a liberális demokráciák szabadsági fokánál, hiszen ott minden párt – a fasisztáktól a kommunistákig – szabadon működhet. Bibó leszögezte (és személyesen nekem is elmondta), hogy ezt a platformot nem szükségmegoldásnak, hanem egy új társadalmi rend megalapozásának tekintette. Nincs új ebben a szabadságkorlátozásban – mondta –, hiszen a polgári forradalmak is kizárták a politikai életből a királyi abszolutizmus híveit.

Kétségeim támadtak: a királyi abszolutizmus hívei a szabadságot korlátozni akarták. Rájuk a szabadság csakugyan nem vonatkozhatott. Ma sem kell (kellene) a szabadságot kiterjeszteni fasisztákra és orthodox sztálinistákra, hiszen ezek diktatúrát akarnak. De az antiszocialista liberálisokra? Nem szeretem őket, de hogy ne is szólalhassanak meg? Különben is, hol a határ? A kapitalizmus melletti propaganda is legyen tiltva?

Sokat töprengtem a Bibó-terven, és ma sem tudom megnyugtatóan tisztázni az álláspontomat (később majd megpróbálom mégis kifejteni). De: nem igazolja-e vissza mégis a terv korlátozásait mindaz, ami Kelet–Európában 1989 óta történik? Vajh’ miféle toleranciát láttunk és látunk itt a kapitalizmus vagy a jobboldali tekintélyállam hívei részéről? Nem dolgoztak és dolgoznak-e tudatosan ezek mindenfajta autentikus szocializmus elpusztításán? Igaz: nem vetettek be tankokat, géppisztolyokat (mint ahogy Közép- és Dél-Amerikában bizony többször is megtették). De tisztességes vitatkozást hol láttunk részükről? Nem áldoztak rá minden pénzt és propagandát, hogy ebben az országban gyarmati típusú, szakszervezetmentes kapitalizmus legyen? Létezhet akár egyetlen szocialista tv-csatorna? Most a “jobbközép” (mi benne a “közép”, én bizony nem látom) gátlástalanul követeli magának a koncot, de vajon hol voltak 1989-ben a liberálisok gátlásai? Nem ők kezdték felkorbácsolni azokat a beteges indulatokat, melyekről minden higgadtan gondolkodó ember tudhatta, hogy rövidesen ellenük fordulnak majd?

Ami 1989 óta Kelet-Európában folyik, az nagyon sokban alkalmas arra, hogy a tisztességes, humanista embereknek a szabadságba vetett hitét megingassa. A kommunisták állítása, mely szerint a polgári szabadságjogok nem szabadítanak meg a pénzhatalmasságok diktátumaitól – bevált; és az is bevált, hogy ugyanakkor szabaddá válik a reakció és a fasizmus legalpáribb, legembertelenebb formáinak megjelenése. Mint “kritikai elmélet”, a “marxizmus–leninizmus” sok tekintetben igazolódni látszik – mint konstruktív elmélet azonban nem sok jót hozott. Az utóbbit nem szabad kiverni a fejünkből. Amiatt, hogy a polgári szabadságjogok világa felett gyakorolt államszocialista bírálat sok tekintetben igazolódni látszik, nem szabad újra szabadságellenes elméletekbe és gyakorlatokba menekülnünk. Hiszen a szabadság mindenfajta korlátozásának fel kell vetnie a kérdést: ki korlátozza a szabadságot, milyen jogon és milyen céllal? Azok az emberek, akik valaminő magasabb célok jegyében korlátozzák a szabadságot, mennyiben letéteményesei magasabb céloknak, és milyen garanciát tudnak nyújtani arra, hogy csakugyan azokat képviselik?

Nem: nem tudunk jobbat kitalálni a polgári szabadságjogok rendszerénél, és lehetséges, hogy ebbe a legalantasabb ocsmányságok kimondásának lehetősége is beletartozik. hiszen utólag beperelhetik ezek kimondóit, ha viszont előzetes cenzúrát alkalmazunk, akkor ugyan hol lesznek a határok? Az ocsmányság, alantasság, antihumanizmus morális kategóriák, melyek jogi kategóriákká nem emelhetők. Csak azt nem szabad képzelnünk; valami jó van abban, hogy a Tőkéczki Lászlók, Lovas Istvánok és Schmidt Máriák szabadon hirdethetik antihumanista frázisaikat. Lehet, hogy ez kikerülhetetlen: a rossz lehetőségét is biztosítani kell; inkább, mintsem a jót el lehessen fojtani. És hát mi a rossz és mi a jó? Ez szubjektív… Teljesen? Hm… Talán azért teljesen mégsem. És attól, hogy a rosszat megengedjük, még nem vált emberivé: a gonoszságára állandóan rá kell mutatni.

Egy bizonyos: Bibó korlátozottabb szabadságfogalommal operált, és tervezetét a liberális demokráciákban nem lehetne alkalmazni még egy demokratikus szocialista átalakulás esetében sem. Az ő élménye egyfajta “megegyezés” volt, melynek (akkori cikkei adják a tanúbizonyságot rá) már 1945-ben létre kellett volna jönnie, és szerinte 1956-ban létre is jött. Ez az állapot bizonyosan demokrácia, de nem a pártoknak a hatalomért folytatott éles küzdelme jellemzi, hanem inkább olyan megegyezésük, mely lehetővé teszi a mindennapok konkrétabb problémáinak – pl. az önkormányzatok és a központ viszonyának – szinte permanens megvitatását. Vita és mozgás, de a társadalom harmóniájának légkörében. Különböző irányok, de nem az “elitek” gátlástalan hatalmi harca: tehát valami egészen más, mint a mai Magyarország. A társadalmi harmóniát megalapozó gondolat Bibónál a szocializmus.

Ez a szocializmus távolról sem a totális állami gazdálkodás rendszere, melyet a klasszikus szociáldemokrácia a demokrácia keretei között, a kommunista mozgalom (következetesebben, de pusztítóan) a diktatúra viszonyai között hiposztazált; sem a kissé sivár, bár nem egészen eredménytelen harc, melyet a “modern” szociáldemokrácia folytatott (folytat?) a munkavállalói rétegeknek a nemzeti jövedelmekből való nagyobb részesedéséért. E harc eredményeit igyekszik most a thatcherista–friedmannista ellenforradalom minél nagyobb “hatékonysággal” visszavenni. Bibónál a szocializmus a munkástanácsok és a munkásrészvények rendszerével azonos. A kapitalista polgári demokráciákban lehetségesnek látja a gyárak tulajdonjogának munkástulajdonba való fokozatos átadását (kártérítés mellett). Kelet-Európában “egyszerűbb” a helyzet: a kommunisták tabula rasát: állami, álközösségi tulajdont teremtettek, ezt kell valóságos közösségi tulajdonná átalakítani. Bár Bibó nem használja ezt a hasonlatot, de ebben az értelemben az államszocializmus olyasfajta átmenet volna a kapitalizmusból (vagy prekapitalizmusból) a valóságos szocializmus felé, mint amilyen az abszolút monarchia volt a feudalizmusból a polgári demokratikus társadalom felé. Így a kelet-európai forradalmak és reformmozgalmak a polgári demokratikus forradalmakkal volnának analógok, hiszen azok megdöntötték az abszolutizmust, de éppen nem a feudális anarchia helyreállítása céljából.

A mai neokapitalizmus-apológiák azonban nem elsősorban a munkásoknak a vállalatok vezetésében való részvételét támadják (bár azt sem kedvelik), hanem a tervgazdaságot. Ezek szerint a tapasztalatok egyértelműen a piaci módszerek mellett döntöttek, mindenfajta gazdasági tervezést el kell vetni. Két ok szólna emellett: egyrészt a piacgazdaság a hatékonyabb, másrészt – állítólag – kizárólag a piacgazdaság biztosítja a demokratikus politikai megoldásokat.

Az érvelés második felével kapcsolatban mi, szocialisták azt mondjuk: a piacgazdaság éppen nem biztosítja a demokratikus megoldásokat. Mert az öntörvényűvé vált gazdaság, kikerülvén mindenfajta – demokratikus vagy nem-demokratikus – ellenőrzés alól, óriási egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat hoz létre. Ezek az “1 ember – 1 szavazat” demokratikus világát meglehetősen illuzórikussá teszik. Ki hihetné, hogy a nagyobb pénzösszegek birtokában lévő csoportok ne tudnának a közvéleményre nyomást gyakorolni a maguk javára? Hogy más csoportok is szerezzenek nagyobb pénzösszegeket? Honnan? Hogy képviseljék a tulajdonnal nem bíró munkavállalók érdekeit? Azoknak nincs pénzük! Így például a mai Magyarországon egyáltalán nincs munkavállalói párt. Igaz: a fejlett liberális–kapitalista országokban végül is a szociáldemokrata pártok ki tudtak fejlődni, és bizonyos eredményeket ki tudtak harcolni a munkavállalók számára. De egy alternatív gazdaságot, mely a kooperáción alapulna, mégsem tudtak kialakítani (legfeljebb szigetszerűen). És tulajdonképpen nem volt-e már az első világháború is a szociáldemokrácia erkölcsi bukása? Nem volt-e érthető (ha nem is helyeselhető) egy ilyen katasztrófa után a bolsevizmus kifejlődése: a bolsevizmus végül is békét ígért és ezt egy ideig be is tartotta, még saját területi veszteségei árán is.

Másrészről azonban a tervezés demokratikus módszerekkel – legalábbis részletezően – szinte megvalósíthatatlan. Még az információs eszközök rohamos fejlődése mellett sem tudnak az egyes személyek annyi információt elraktározni, hogy a gazdaság fejlődéséhez termékenyen hozzá tudjanak szólni. Honnan is tájékozódnának részletesen mások szükségleteiről, hogyan is lehetne ezek sorrendjét szavazásra bocsátani? A tervezés szinte elkerülhetetlenül egy tervező bürokrácia kialakulásához vezet, mely maga akarja megszabni a szükségleteket – és ennek léte nehezen fér össze a demokráciával. Hiszen a bürokráciát nem befolyásolhatja az, hogy melyik párt van többségben a parlamentben – nem változtathatja össze-vissza a terveket. E bürokrácia léte szinte kikerülhetetlenül uralommá válik. És akkor nemcsak a szabadság vész el, de az egyenlőség sem valósulhat meg.

Láthatjuk tehát a “totális piac” és a “totális tervezés” bajait, és nehezen találunk kiutat. Sokak szerint a baj mélyebben van: a gazdasági növekedés, mint elv, vált totálissá, és ezt kellene valahogy meghaladni. Bizonyos, hogy a gazdaságot az ember szolgálatába kellene állítani, de nem tudjuk: hogyan történjen ez. Ami a divatos környezetvédő mozgalmakat illeti, némi aggodalommal látom bennük új hisztériák kialakulását. Tartok új diktatúráktól, melyek a környezet tisztántartása ürügyén rendeznek koncepciós pereket, neveznek bizonyos népcsoportokat “piszkosnak” stb. Ez nem az a pont, ahol a korszak problematikáját tevékenyen meg lehetne fogni.

Lehet a modern társadalmat – mindenekelőtt annak gazdaságközpontúságát – valamely vallás (elsősorban a kereszténység) nézőpontjából bírálni. Azonban a vallást másnak, mint magánügynek, nem tekinthetjük, hiszen ki tudna hitvitákat racionálisan eldönteni? Ez minden vallásos “modernitás-bírálat” gyenge pontja.

Bizonyos, hogy a liberális gazdaságpolitika a gazdasági spontaneitás területének túl nagy szabadságot ad, a totalitariánus “szocializmus” túl keveset: a kettő között kell megtalálnunk az optimumot, mely biztosítja az emberek (termelők és fogyasztók) beleszólását a gazdasági folyamatokba, ugyanakkor a gazdaság hatékonyságát is biztosítja.

Bibó a magántulajdon méreteit kívánta alkotmányjogilag korlátozni. Én nem a méretekre helyezném a súlyt, hanem arra, hogy alkotmányjogilag írják elő: minden termelő üzemben legyen munkástanács. E munkástanácsok jogköre aztán változhasson üzemről-üzemre, legyen “helyi alkotmányozás” tárgya. A pártokon felépülő parlament “mellé” pedig válasszanak az egyes szakmák képviselőiből második házat, mely elsősorban a gazdaság problémáival foglalkozik. Bizonyos termelési ágak (fegyvergyártás, környezetveszélyes anyagok gyártása, energiatermelés) pedig igenis maradjanak az állam kezében, és legyenek ellenőrizhetők.

Mindettől ma nagyon messzire vagyunk. Egy embertelen vadliberalizmus és egy, a fasizmusig elnyúló “keresztény-nemzeti” gengszterizmus küzdelmének vagyunk tanúi. Ez a Magyarország száműzte a szocialista perspektívát, szellemileg száműzte Bibót, és ne adja Isten, hogy megint csak valami súlyos megrázkódtatás tudja a züllésből kirángatni. De lehetséges, sőt: valószínű, hogy az Egyesült Európa fog szembekerülni a szocializmus problematikájával. Szembe kell kerülnie, hiszen az egyes európai államok közötti fejlettségi szintet ki kell egyenlíteni. Bízom benne, hogy Bibó szelíd, határozott és mértéktartó szelleme vissza fog térni.

"A kommunizmus fekete kőnyve" propaganda céljából íródott – így méltán futott be szép karriert. A recenzió a könyv állításait a történelmi tényekkel szembesíti. (Stephane Courtois: Le livre noir du communisme. Robert Laffont, Párizs, 1997.)

Hosszú idő elteltével a számok már csak megközelítő pontosságúak, és csak a nagyságrendre vonatkozóan adnak információt. A sétifi megtorlás (1945) áldozatainak számát a becslések hatezer és 45 ezer közé teszik. Madagaszkáron (1947) állítólag 80 ezer áldozat volt. Az Indokínára (1945–54) vonatkozó számok a források szerint 800 ezer és 2 millió között váltakoznak, Algériában (1954–62) pedig 300 ezer és 1 millió között. Ha Tunéziát és Marokkót figyelembe sem vesszük, és eltekintünk attól is, hogy megemlítsük a franciák felelősségét a közelmúlt olyan katasztrófáival kapcsolatban, mint a ruandai népirtás, ezek a gyászos adatok akkor is azt mutatják, hogy – ha az áldozatok számával összevetjük Franciaország népességének nagyságát – Franciaország a század második felének tömeggyilkos országainak élmezőnyébe tartozik.

Oly megátalkodott makacssággal folytatta a gyilkolást, hogy azt is mondhatnánk: e bűn bele volt kódolva az akkori politikai rendszerbe. Mert hiszen bűnről van szó. A két évtizeden keresztül, két kontinensen is folytatott megtorlás jellegében olyan volt, amilyennek az új francia büntetőtörvénykönyv az emberiség elleni bűnöket definiálja: “Rendszeresen ismétlődő tömeges kivégzések, emberek elrablása és eltűnése, emberek megkínzása és más embertelen cselekedetek.”

A Francia Kommunista Párt volt az egyetlen jelentős politikai szervezet, mely fellépett ez ellen az egyszerre kegyetlen és őrült gyakorlat ellen. A párt veteránjai jól emlékeznek erre a nehéz harcra, melyet szinte teljesen magukra hagyatva kellett megvívniuk. A túloldalon ez a múlt semmi gondot nem okoz, és François Bayrout, aki annak a kereszténydemokráciának a politikai örököse, amely bármely más politikai szervezetnél mélyebben kötődött a gyarmati elnyomáshoz, nemigen zavarták a múlt emlékei, amikor a képviselőházban a széksorok alkotta félkör másik oldalán ülőknek felmutatta A kommunizmus fekete könyvét. Úgy tűnik, a memória is képes érdekes változásokra.

A tények eltorzítása

Egyetlen könyv? Inkább könyvek. Egy rendhagyó gyűjteményes kötet, melyhez a mű szerkesztője, Stéphane Courtois írt bevezetést és utószót, megpróbálván megadni az egész mű irányultságát. A kiadótól megtudjuk, hogy az előszót eredetileg az időközben elhunyt François Furet írta volna. Ez esetben bizonyára egy okos előszót olvashattunk volna. Stéphane Courtois más eszközökkel élt: az általa írt szöveg a történetírásban fel-felbukkanó publicisztikai technikákat látszik szentesíteni. (Így aztán, miközben a “fotók okozta sokkhatásról” értekezik, hosszasan panaszkodik is a könyvbeli illusztrációs anyag szegényessége kapcsán.) Posztulátumai a jelszavak hatékonyságával vetekednek. A kommunizmus úgy hordja magában a terrort, mint felhő a vihart. Ez öröktől fogva és mindörökre bele van írva genetikus–politikai kódjába.

Vajon nincs-e a VIII. Henrik által 1535-ben lefejeztetett Morus Tamásnak, az Utópia írójának emlékműve a Kreml tövében? Ahelyett, hogy minden kommentár nélkül, egyszerűen felvesszük a kommunizmus bűneinek listájára a volgai németek 1941-es deportálását, nem lett volna-e méltányosabb megemlíteni azt, hogy nyilvánvaló stratégiai megfontolások legalább részben igazolják ezt a tettet egy olyan órában, amikor az ország a túlélésért harcolt? Meg azután az Amerikai Egyesült Államok is minden formaság nélkül az egész háború időtartamára internálta az esetenként már igen régóta az országban élő japán bevándorlók ezreit, akik pedig biztosan nem jelentettek hasonló potenciális veszélyt.

Az ennyire megszállott acsarkodás már szinte lehangoló. Nincs-e így is elég okunk az elborzadásra? Az áldozatoknak a propaganda eszközeiként való felhasználása mintha már a szenvedéseik iránti közönyről tanúskodna.

Csakhogy Stéphane Courtois ambiciózus célt tűzött maga elé: tudván, hogy a nácik bűnei, nevezetesen az európai zsidóság kiirtásának kísérlete úgy vésődött be az emberiség kollektív emlékezetébe, mint a legnagyobb szörnyűségek egyike, analógiát kíván felállítani a nácizmus és a kommunizmus között. A nácizmus 25 millió áldozata egyfelől, másfelől a kommunizmus áldozatainak 100 millióra becsült száma, és máris itt lenne a bizonyíték, hogy a második rendszer négyszer olyan bűnös, mint az első. Annyi bizonyos, hogy az áldozatokat nem lehet összehasonlítani. A zsidókat és a cigányokat zsidó, illetve cigány voltuk miatt gyilkolták meg. Bár a forradalmi retorika követelményei miatt a bolsevikok kijelentései távolról sem voltak tekintettel a nüanszokra, ezeket idézve Stéphane Courtois-nak mégis el kell ismernie, hogy a bolsevikok, amikor a burzsoá, kulák stb. ellenség likvidálását követelték, ezekkel mint “osztállyal” szemben léptek fel. Bevezeti tehát az “osztályirtás” fogalmát, amely szerinte pontosan azonos a “népirtással”. Csak ámulhatunk ezen a merész gondolati csúsztatáson. A nácik szemében egy zsidó fogantatásától a haláláig pusztán zsidósága által definiáltatott. Egy, a javaitól megfosztott burzsoá azonban nem burzsoá többé. A francia forradalom meg akarta semmisíteni az arisztokráciát mint osztályt vagy mint kasztot (ez részben sikerült is). Azonban a hajdani arisztokratákat, miután megfosztották őket címeiktől és privilégiumaiktól, nem küldték automatikusan vérpadra, vagy legalábbis közülük kevesebben végezték ott, mint a munkások vagy a parasztok közül.

Stéphane Courtois ezt írja: “A sztálini rezsim által szándékosan előidézett éhínségnek kitett ukrajnai kulákcsalád gyermekének éhhalála ugyanannyit ‘ér’, mint a nácik által a varsói gettóban halálra éheztetett zsidó gyermek halála.” Ez az összehasonlítás azonban semmit sem ér, hiszen amennyiben az az ukrajnai gyermek túlélte az átmeneti éhínséget, a továbbiakban lehetősége volt az életre, míg az éhínséget túlélő gettóbeli zsidó gyermekre Treblinka gázkamrája várt.

A tények eltorzításában Stéphane Courtois egészen odáig elmegy, hogy megemlíti az SS-főnök, Rudolf Hess nevét is, mégpedig egy, a szovjet táborokról szóló dokumentációval kapcsolatban, melyet állítólag alárendeltjei állítottak össze számára. Ennek alapján hozta aztán létre Rudolf Hess Auschwitz-ot, mely tábort azonban egyetlen gondolkodó lény sem hasonlíthat össze még a Gulág legszörnyűbb létesítményeivel sem. Stéphane Courtois és a hozzá hasonlók mindig is belebotlanak a Shoah letagadhatatlan egyediségébe.

A megszüntetett tér és idő

Nicolas Werth-nek köszönhetően, aki több mint 250 oldalt – könyvet a könyvben – szentel a Szovjetunióbeli erőszak, megtorlás, terror témájának, végre elbúcsúzhatunk ettől a 30-as évek legrosszabb agit-propját idéző előszótól, és megkönnyebbülten merülünk el ismét a történelemben. De miért kellett ennek a figyelemreméltó munkának egy ilyen kétes környezetben megjelennie? És főleg, miért kellett ennyire redukálni a témát? A szerkesztő, Stéphane Courtois, aki kedveli a fellengzős kijelentéseket, Sztálinnal kapcsolatban a következőt jósolja: “Kétségtelen, hogy a Történelem a XX. század legnagyobb politikusaként tekint majd Sztálinra, amiért sikerült neki az 1922-es kis Szovjetuniót egy szuperhatalom rangjára emelnie.”

A legkevesebb, amit mondhatunk az az, hogy Nicolas Werth tanulmánya nem adja meg a kulcsot ehhez a vitathatatlan felemelkedéshez. Senki sem kételkedik abban, hogy a szovjet társadalom olyan erőszakos és olyan megkínzott volt, mint amilyennek ő aprólékos pontossággal leírja. De ez a társadalom nemcsak ilyen volt, hiszen sem a Gulágon végzett kényszermunka (a maga közepesnél is gyengébb gazdasági teljesítményével), sem az általános lelki kényszer nem biztosíthatta azt a dinamizmust, mely valóban képes lett volna az ország átalakítására. A Szovjetunió történetét pusztán az ottani terror történetére redukálni éppen olyan téves, mintha a francia IV. Köztársaság történetéből csak a gyarmatokon elkövetett gyalázatos tetteket emelnénk ki, s figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy ez a rezsim mellesleg új lendületet tudott adni az országnak, a háború és a megszállás miatt meggyengült Franciaországot újra a prosperitás útjára vezette.

Egy ilyen témaválasztás távolról sem segíti elő a múlt megértését, sőt a jelent is enigmatikussá teszi. A nyugatiak – elsősorban az értelmiségiek – vak felelőtlenségét mélyen elítélő Stéphane Courtois felháborodása odáig terjed, hogy nagyon elcsodálkozik azon, hogy napjainkban “nyíltan forradalmi csoportok még tevékenykedhetnek, és teljes legalitást élvezve [a szerző kiemelése] terjeszthetik nézeteiket, és megvetően utasíthatják vissza az elődeik bűneire vonatkozó legkisebb kritikai észrevételt is.”

Keleten, a közvetlenül érintett népek sokkal tisztábban látnak e kérdésben. Ha az a rezsim, melyet elszenvedtek, nem lett volna más, mint véres megtorlások gyászos sorozata, mivel lenne magyarázható, hogy a kommunizmus eszméjének még mindig ennyi híve van ezekben az országokban? Mivel magyarázható, hogy Lengyelország, a Szovjetunió “ellenség-nemzete”, melynek kemény megpróbáltatásait Andrzej Poczkowski idézi fel a könyvben, alig néhány évvel a szovjet blokkból való kiszakadás után teljesen demokratikus módon neokommunista elnököt és neokommunista parlamenti többséget juttatott hatalomra?

Mit mondjunk végül a mű azon törekvéséről, mellyel megszüntetni kívánja az időt és a teret? A szerkesztő számára mindig és mindenhol egyedül a kommunista ideológia a felelős az állandó terrorért. A sommás ítélkezést elutasító Jean-Louis Margolin kitér a konfuciuszi hagyomány jelentőségére az ázsiai kommunista országokban (kivéve Kambodzsát), és hangsúlyozza e hagyomány különleges szerepét ezen országok közelmúltbeli történetében, beleértve annak legtragikusabb aspektusait is.

Kubáról értekezve Pascal Fontaine is megemlékezhetett volna a helyi caudillista tradícióról, melyet François Maspero oly részletesen elemzett Fidel Castróról írva. És végül miféle aberráció kell ahhoz, hogy ugyanúgy ítéljük el a nicaraguai sandinistákat (akik vállalták a demokratikus megmérettetést), mint a Fényes Ösvény dühödt őrültjeit?

Egy nagy hiány: az ellenfél. A könyvben minden kommunista kísérletet úgy írnak le, mintha üvegbúra alatt zajlott volna le, a külvilágtól teljesen elvágva. Miért nem tesz említést Nicolas Werth a külföldi intervenciós erőkről, melyek elkeseredetten igyekeztek megfojtani a fiatal bolsevik forradalmat? Ha van Kuba történelmében központi jelentőségű esemény, az minden bizonnyal annak az inváziós seregnek az 1961-es partraszállási kísérlete, melyet a világ legerősebb hatalma látott el fegyverekkel. Ezzel kapcsolatban megtudhatjuk, hogy a sziget katonai körzetekre volt osztva, s az egyes körzetek védelmét a forradalmi védelmi bizottságok látták el. De a disznó-öbölbeli eseményekről a szerző csak annyit közöl, hogy Fidel Castro ezt használta fel “ürügyként” arra, hogy betiltsa a La Quincena magazint!

Az amerikaiaknak arról a szándékáról, hogy bármi áron – többek között a kikötők elaknásításával – végezzenek a sandinistákkal, még csak említés sem történik. Tudjuk pedig, hogy a bekerítettség érzete, a külföldi intervenció és a blokád fenyegetése milyen termékeny talajt jelent a paranoiás megtorláshoz. E momentumok elhallgatása kétségkívül lehetővé teszi a szerzőknek, hogy úgy írják le a gonosz erőit, hogy azok lényegi, belső perverzitása világosan megmutatkozzék, szemben egy, a szigorúan a passzív és borzadó néző szerepére kárhoztatott világgal. Ez a szemfényvesztés azonban annulálja a dialektikát, amely pedig a történelem vázát adja, s amely nélkül az nem más, mint “egy idióta által elmesélt, zajos, dühös, és semmit sem jelentő történelem”.

A másik hiányosság: az emberi tényező. Kell-e még ismételni, hogy a kommunizmus hívei egy olyan eszméhez csatlakoztak, amely univerzálisnak és felszabadító jellegűnek határozta meg magát? Az, hogy ez az ideál eltorzult, semmit nem von le motivációjuk őszinteségéből. És pusztán ennyi elég ahhoz, hogy megkülönböztessük őket náci ellenfeleiktől, akiknek nyíltan vallott programja az volt, hogy egy magasabbrendűnek mondott “faj” uralma alá hajtsák az alacsonyabbrendűnek bélyegzett népeket, és azokat, ha nem is mindig kiirtásra, de mindenképpen szolgasorsra szánták. Az emberiség számára elfogadható nácizmus elképzelhetetlen: magában a fogalomban ott van az ellentmondás.

Még a kommunista ideál eltorzulásából következő döbbenetesen nagy számú áldozatot figyelembe véve sem tagadható, hogy ez az eszme a remény hordozója volt az egész világon. Kétségtelen, hogy a Kommunista Internacionálé történetének vannak sötét fejezetei, de működését oly sommásan elítélni, ahogy azt Stéphane Courtois és Jean-Louis Panné teszik, az már a karikatúra határát súrolja. Több az igazság a “forradalom utazó ügynökeivel” kapcsolatban Malraux, Koestler vagy akár Jan Valtin műveiben, mint ezeken az oldalakon, ahol a szerzők egyszerűen gyilkológépekként írják le őket, akik még sokáig megmaradnak az emberiség emlékezetében.

A nácizmus történelmi szankciója végleges, veresége tette azzá: az állítólagos felsőbbrendű embereket lefegyverezték és hazaküldték. A kommunizmus becsülete és jövője az Artur Londonhoz hasonló militánsokban ölt testet, aki életét egy nemes ügynek áldozva végigszenvedte azt, hogy először az ellenség deportálja és kínozza meg, majd megélte azt a tragédiát is, hogy azok kínozzák meg, akiket az övéinek hitt: megőrölte őt ez a kegyetlen gépezet, és mégis hű maradt ifjúkora ideáljához.

A jelen súlya

Ami pedig a kapitalizmus fekete könyvét illeti, nos az mindennap itt íródik szemünk előtt, a saját életünkben. A pénzpiacok diktatúrájának uralma alá hajtott népek; a pusztító munkanélküliség; a terület feletti ellenőrzés megszerzése érdekében cinikusan kirobbantott törzsi háborúk; a nemzetközi intézmények által kikényszerített gazdasági diktátumok, melyek az egészségügyi költségek radikális korlátozásával tovább rontják az emberek életesélyét; a megszámlálhatatlanul sok kivándorló, aki azért kényszerül elhagyni hazáját, mert helyzete reménytelen… És ha minden rendszert ártatlan áldozatainak száma alapján kell megítélni, vajon milyen súllyal esik latba az a napi 10 000 gyermek, aki éhen hal a harmadik világban?

Az emberek tragédiája többet érdemel egy szenzációhajhász könyvnél. A helyzet javításához propaganda-műveleteknél többre van szükség.

(Fordította: Takács M. József)

1917-ben Oroszországban valami elkezdődött. Egyrészt különböző régi törekvések öltöttek új formát, másrészt új gyakorlati törekvések is kezdődtek. Körvonalazódott a polgári átalakulásokból ismert célok aktualizálása: az ipari–technikai elmaradottság felszámolásának, a gazdasági nemzettéválásnak stb. szándéka. Egyidejűleg megfogalmazódott egy humánus társadalom megvalósításának programja, illetve gyakorlati próbálkozás indult egy humánus társadalom kikísérletezésére. Ez utóbbi elképzelés és szándék szerint a politikai hatalom megragadása, az ipari civilizáció megteremtése, egységes nemzetgazdaság létrehozása csupán eszköze annak, hogy végső eredményként a társadalom valamennyi tagja emancipálódhasson minden intézményes kényszer, minden külső hatalom uralma, befolyása alól. Eszerint stratégiai cél olyan önmagát szervező társadalom (társadalmi önkormányzás) feltételeinek kialakítása, amely átveszi, magába integrálja mind a politikai állam, mind a hagyományos gazdasági intézmények (pénz, önszabályozó piac) társadalmi szerepét.

Az októberi forradalom kitörésekor Oroszországban kettős hatalom létezett: a politikai hatalom megoszlott az Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a helyi szovjetek között. Az előbbi a bürokratikus elitdemokráciát (a demokrácia képviseleti, polgári változatát), az utóbbi a tömegdemokráciát (a demokrácia szocialisztikus, humánus formáját) testesítette meg.

Az októberi forradalmat követően Oroszországban megszűnt a korábbi, politikai értelemben vett kettős hatalom: a bolsevikok fokozatosan magukhoz ragadták az államhatalmat. Ez nem a szovjethatalom kiteljesítését jelentette, mivel a bolsevikok nemcsak hagyományos politikai ellenfeleiket iktatták ki, hanem a helyi szovjeteket is bekebelezték: pártirányítás alá helyezték, és az úgymond közvetlen demokrácia szerveit kívülről, fölülről szervezték. (Hasonló folyamat játszódott le az 1945 utáni Magyarországon, ahol a Kisgazda Párt és a Kommunista Párt egyesült erővel számolta fel a közvetlen demokrácia – az állami nagypolitikával szemben társadalmi ellenhatalmat is képező – intézményeit.)

Ugyanakkor a társadalom életének különböző területein – a politikai értelemben vett kettős hatalom megszűnése után is – kettős hatalom létezett. “Bár az ‘arányok’ eltérőek, mindhárom orosz forradalomban a ‘polgári’ és a ‘szocialista’ mozzanatok ab ovo egyidejűleg voltak jelen.” E kettős jelenlét egyrészt szükségképpeni; másrészt együttélésük hosszabb távon nem lehetséges: ellentétük a feloldás irányába mozog. Végső fokon a polgári és a szocialista (humánus) mozzanatok küzdelme dönti el a kísérlet kudarcát vagy sikerességét. Elméletileg tekintve szocialista mozzanatoknak számítanak a társadalmi önszerveződés, a közvetlen, részvételi demokrácia, a közvetlenül társadalmi gazdálkodás (közösségi önellátásra termelés) különböző formái. Polgárinak minősülő, ezért távlatilag elenyészésre ítélt mozzanat maga a szovjetállam (amelynek Lenin elképzelése szerint már születésekor meg kell kezdenie elhalását), az egész pénzgazdálkodás, sőt maga a bolsevik párt is, amely történelmileg csak a szocialista mozzanatok megvalósításának puszta eszközeként igazolja létét.

A történelmi valóság persze ennél lényegesen összetettebb: nem tisztán elhatározás kérdése, hogy a polgári vagy a humánus elemek működését részesítik előnyben. Oroszország elmaradott viszonyai, a belső polgárháború és a külső fenyegetettség stb. sok szempontból magyarázza, hogy ellentmondás alakult ki a deklarált cél és a gyakorlati politika között. Ebból azonban nem következik, hogy a mindenkori reálpolitika, gyakorlati politika számára ne lennének alternatívák, ne mutatkoznának a stratégiai célhoz közelítő, illetve attól eltávolító választási lehetőségek.

Az 1917-es világtörténelmi kísérlet nem sikerült. Egyesek szerint nem is sikerülhetett (hagyományos szocdemek, mensevikek, az úgynevezett rendszerváltás utáni tisztánlátók). Mások szerint a sikert valamilyen thermidoriánus, a polgári rendszert restauráló konzervatív fordulat hiúsította meg. Némelyek ünneplik a thermidori fordulatot, némelyek kárhoztatják azt. De igencsak megoszlanak a vélemények abban, hogy mikor következett be a humánus társadalom történelmi kísérletét megbuktató thermidoriánus váltás.

A kérdést bonyolítja, hogy az 1917 utáni gazdálkodás története és politika története nem párhuzamosan fut. Ezért gazdasági thermidorról és politikai thermidorról egymástól függetlenül is szó esik.

Szociáldemokrata–mensevik nézőpontból az egész októberi kísérlet elhibázott: a szigorú történelmi menetrendtől eltérve nem lehet túllépni a kapitalizmuson. Innen tekintve a NEP rekapitalizációs tendenciái valójában történelmi igazságszolgáltatást, a történelmi folyamatok helyrezökkentését, az erőszakos beavatkozás korrigálását jelentik. A bolsevikok a NEP-pel – úgymond – antikommunista fordulatot hajtottak végre. A NEP-ben megnyilvánuló gazdasági thermidort politikai thermidor fogja követni, amely elmozdulást jelenthet a parlamenti demokrácia irányába, de lehet bonapartista jellegű uralom (egyszemélyi diktatúra) bevezetése is. Martov pesszimista prognózisa szerint a bolsevikok “a gazdasági thermidoron keresztül masíroznak a politikai Brumaire 18-ához”. A mensevikek számára beigazolódott, hogy az októberi forradalmat – minden ideológiai értelmezés ellenére – annak kell tekinteni, ami valójában: a polgári forradalom egy fajtájának.

A mensevikek azért üdvözölték a gazdasági thermidort, mert egy általános kapitalizálódási folyamat részeként értelmezték, és – optimista változat szerint – a parlamenti demokrácia visszaállítását előkészítő lépésnek tekintették. A szmenovehisták viszont nemzeti küldetést tulajdonítottak a bolsevikoknak, és a bonapartista alternatíva megvalósulásában bizakodtak.

Usztrjalov, a szmenovehista irányzat későbbi vezéralakja – ameddig reménye volt rá – Kolcsaktól várta az egységes Oroszország megteremtését, később beérte a bolsevik párttal. A szmenovehisták az orosz nemzet nagyságát (erős állam, birodalmi centralizáció, egységes nemzeti piac, világhatalmi szerep) cézári hatalom kiépítéséhez kötötték. Úgy ítélték meg, hogy a NEP bevezetése is ebbe a folyamatba illeszkedik. A bolsevizmus – úgymond – kénytelen megszabadulni a kommunizmustól, hogy politikai hatalmát megőrizhesse. “Hogy Moszkva megmentse a szovjeteket, feláldozta a kommunizmust” – értékelte Usztyalov a NEP fordulatát. Ettől kezdve a bolsevizmus pozitív nemzeti minősítést kap: sajátosan orosz jelenségként szervesen illeszkedik az orosz történelembe. A szmenovehisták nacionálbolsevik elmélete hangsúlyozza: a szovjet burzsoázia létrejöttéhez és erős kapitalizmus kiépítéséhez centralizált államhatalomra van szükség.

A mensevikektől és a szmenovehistáktól eltérően Lenin az orosz elmaradottság és a kedvezőtlen nemzetközi helyzet ellenére is lát lehetőséget a társadalmi önkormányzás (humánus szocializmus) megvalósulására. A NEP bevezetését pusztán taktikának, reálpolitikai kényszerintézkedésnek tekinti, és taktikai visszavonulásnak minősíti. Mi a feltétele annak, hogy a visszavonulás ne torkolljon kapitulációba, a polgári mozzanatok győzelmébe? Egyrészt – úgymond – “meg kell őrizni a perspektívát”: a hátrálás idején is tudatossá kell tenni a végső célt, amihez képest a visszavonulás történik, ami végső fokon megadja a kompromisszum irányát, értelmét és határait. Másrészt a visszavonulás alatt meg kell védeni azokat a “szigeteket”, amelyek már a jelen kényszerhelyzetében is túlmutatnak a puszta jelenen: a szándékolt jövő csíráit képezik (szövetkezeti vállalatok, kommunák, tanácsdemokrácia). Lenin tisztában volt azzal, hogy az egész világtörténelmi kísérlet sikere a visszavonulás befejezésén és a stratégiai célként jelzett alternatíva gyakorlati kiteljesedésén múlik.

Krausz Tamás megfogalmazása szerint “a bolsevizmus egész története egy etatista taktika és egy antietatista stratégia szorításában fejlődött”. Ennél pontosabb lenne azt mondani, hogy taktika és stratégia összeolvadása, az etatista taktikának a stratégia rangjára emelkedése jellemzi a bolsevik párt történetét. A hivatalos pártideológia egészen a kísérlet intézményes megbuktatásáig (az ország felszámolásáig) reálpolitikai győzelmek sorozataként értelmezi a Szovjetunió történetét. A taktika és a stratégia egybemosódása azonban az egész thermidor-problémát értelmezhetetlenné teszi: így a különböző thermidorok nem kompromisszumokként, taktikai engedményekként, kényszerű “visszavonulásokként”, hanem egy a végső célhoz egyenesen vezető folyamat szerves elemeiként jelennek meg. Bármilyen aktuálpolitikai lépés, minden “reáltaktikai” intézkedés közvetlen igazolására sor kerül.

Az oroszországi kísérlet története nem igazolta a hozzá fűzött reményeket. Ugyanakkor gyakorlati kudarca nem cáfolta meg a stratégiai célként megfogalmazott humánus társadalom megvalósíthatóságát.

El lehet gondolkodni azon, hogy melyik “thermidor” futtatta zátonyra a kísérletet. Mikor vált a restaurációs folyamat visszafordíthatatlanná? Amikor Sztálin meghirdeti az árutermelő szocializmust? Amikor a párt végrehajtja az államhatalom monopolizálását, annak társadalmi hatalommá való lebontása helyett? Amikor a szovjet állam felszámolja Mahno parasztdemokráciáját? Amikor leverik a kronstadti matrózokat? Amikor a helyi szovjeteket államosítják? Vagy – az egyes konkrét eseményekben közvetlenül nem lehorgonyozhatóan – akkor, amikor bekövetkezik egyfajta kulturális thermidor: a “reálpolitikai” intézkedések megrongálják az emberek lelki vagyonát, azaz elveszik tőlük a humánus, önszervező társadalom perspektívájának reményét?

Az ismertetett kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek: a türingiai Elgersburgban 1997. március 6-9. közt tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte.

(Bergmann, Theodor – Hedeler, Wladislaw – Keßler, Mario – Schäfer, Gert (Hrsg.): Der Widerschein der Russischen Revolution. Ein kritischer Rückblick auf 1917 und die Folgen. [Az orosz forradalom visszfénye. Kritikus visszapillantás 1917-re és következményeire.] Hamburg, VSA Verlag, 260.)

A címadáskor a bőség zavarával küszködtem. Többek közt a Nyugalmazott professzorok – nyugalmazott forradalom címváltozat ötlött föl bennem, tekintettel egyrészt a szerzők listáján többször felbukkanó Prof. Emeritus címre, másrészt – főként – a kötetet megkoronázó záró tanulmányokra.

Iróniát (egyelőre) félretéve: az itt ismertetendő kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek, nevezetesen a türingiai Elgersburgban 1997. március 6–9. között tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte, és 31 előadója, valamint 20 további résztvevője volt az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból, Kínából, Magyarországból, Nagy-Britanniából, Oroszországból, Svájcból, Svédországból és magából Németországból.

Az októberi forradalmat illetően a “nem kellett volna” és a “nem így kellett volna” az előadások többségének refrénje. E közelítések persze csöppet sem újak, hiszen már a tárgyév óta ismételten körüljárják őket Október jobboldali, félbaloldali vagy akár baloldali bírálói. A Szovjetunió látványos fölrobbanása mindenesetre lehetővé teszi, hogy az ilyen fejtegetések a quod erat demonstrandum diadalmas kadenciájába torkolljanak.

Igazából nem újak a hivatkozott források sem, hiszen többségüket már évtizedekkel ezelőtt publikálták. (Horribile dictu: Rosa Luxemburg Összes Műveinek, illetve Összes Leveleinek gyakran hivatkozott IV., illetve V. kötete éppen az NDK-ban jelent meg 1974-ben, illetve 1984-ben.) Az újat elsősorban a csak most hozzáférhetővé vált szovjet források jelentik.

Az első kérdés persze az, hogy lehet-e elmaradott országban proletárforradalmat csinálni. Fölvetéséhez nem kellett Plehanov vagy Kautsky. Lenin számára éppoly világos volt, hogy a fejlettebb kapitalizmus országaiban a forradalom egészen más arculatot ölt majd. Valamilyen forradalom viszont, akkor és ott, az akkori Oroszország lakóinak hatalmas többsége számára elemi létszükséglet volt. Milyen forradalom? A konferencia előadói (főleg Monty Johnstone, London; Matitiahu Mayzel, Tel Aviv; Sonja Striegnitz, Berlin; Jutta Petersdorf, Berlin; Vladislav Goldin, Arhangelszk; Wladislav Hedeler, Berlin) nagy teret szenteltek annak a kérdésnek, hogy a februártól októberig tartó bolsevizálódásnak volt-e alternatívája. Fenntartható lett volna-e a többpártrendszer és a koalíció? A szerzők fejtegetéseiből közvetve vagy közvetlenül az következik, hogy az Októbert követő polgárháború és külföldi intervenció során a bármily mérsékelt vagy középutas irányzatok is kénytelen-kelletlen a fehérgárdistákhoz sodródtak, s ez utóbbiak azután még el is bánhattak velük (mint a Lenintől eltávolodó zsidó munkásmozgalom képviselőivel Kolcsakék, a potsdami Mario Keßler adatai szerint).

Érdekes tényanyagot mutat be Michael Wegner (Jena), Gorkij versus Lenin témakörben. Gorkij fő ellenvetése az volt, hogy Lenin túlságosan is a szinte ázsiai elmaradottságú tömegekre támaszkodik, elhanyagolva az értelmiséget. Ez az érv mindenesetre a lenini út eléggé széles tömegbázisáról tanúskodnék, szemben a “maroknyi bolsevik vezető puccsa” kedvelt elméletével.

A kötet több előadást is szentel a baloldali Október-kritika egyik pièce de résistance-ának: Rosa Luxemburg publikációinak és levelezésének (Alexander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; Narihiko Ito, Tokió). Luxemburg bírálatának három fő pontja: elítéli a földosztást, helyteleníti a nemzetiségeknek fölajánlott elszakadási lehetőséget, végül a legnevezetesebb pont: elutasítja a “másként gondolkodókkal” szembeni rendszabályokat.

Az első két probléma lenini megoldásmódja éppen az ország elmaradott–paraszti–soknemzetiségű jellegéből fakadt. Elméletileg olyan közvetítést dolgozott ki, amely fokozatosan és az emberek saját tapasztalata alapján vihet közelebb a szocializmushoz. Ez a keleties verzió persze a nyugatias iskolázottságú Rosa Luxemburg számára nehezen volt követhető; annál nagyobb jelentősége lehetett és lehet az elmaradott országok forradalmai szempontjából.

Keményebb dió a “másként gondolkodók” problémája. A marxizmus legszembeötlőbb vonása ugyanis a bátor kritikai szellem, az “emancipatorikus” attitűd, legyen szó akár az ember, akár a gondolat fölszabadításáról. De mit tegyünk olyan történelmi helyzetben, ahol a másként gondolkodók pillanatok alatt másként lövöldözőkké válhatnak? (Allende ragaszkodott a polgári demokrácia játékszabályaihoz, és őt lőtték le.)

Egy polgárin túli forradalmi folyamatban a demokrácia valódi kérdése nem az, hogy mennyiben valósul meg vagy marad fenn a parlamentáris demokrácia, hanem az, hogy mennyiben sikerül meghaladni, több ember számára valódibb lehetőségeket nyújtani a maga és közössége sorsának formálására. Ilyen szempontból a Lenin kidolgozta közvetlen demokrácia nemcsak elméleti jelentőséggel bír, hanem gyakorlatként is megjelent már a forradalom első hónapjaiban, mint azt Krausz Tamás tanulmánya kimutatja. Krausz fontos tétele, hogy ez nem egyszerűen a bolsevik vezetés elképzelése volt, hanem egyidejűleg “lentről” jövő spontán folyamat is. “A bolsevikok szerepét – írja – még konzervatív és liberális történészek is túlbecsülték ezekben a forradalmi eseményekben… A vezető körök szerepének túlhangsúlyozása valójában későbbi eseményeket vetít vissza a történelembe.”

A “későbbi események” módosították–korlátozták Lenin eredeti elképzeléseit a nemzetiségi politika terén is (Ronald Lötsch, Berlin; Karl-Heinz Gräfe, Drezda).

A fejletlen, elszigetelt, sőt fenyegetett országban szükségszerűen merült föl a központi gazdasági tervezés, és vele persze a gyorsított fejlődés igénye. Ezzel kapcsolatban fontos adatokat közöl Francis King (Norwich, Kelet-Anglia).

Mihail Vojejkov (Moszkva) kissé leegyszerűsítő módon közelít ahhoz a problémához, hogy manapság szokás a “sztálinizmus” gyökereit magában a bolsevizmusban keresni. “Ha lemondunk az októberi forradalom szocialistakénti értelmezéséről – írja –, s azt egy polgári demokratikus forradalom zárószakaszának tekintjük, akkor az orosz történelem és jelen sok fontos kérdése megmagyarázhatóvá lesz” – pl. az, hogy újabban egyes szerzők szerint “a Szovjetunióban nem volt a szó szűkebb értelmében vett szocializmus”. Ilyen szempontból Alexander Kan (Uppsala) záró tanulmánya, noha különben nyugdíjba küldi az orosz forradalmat, mint kezdetet s egyben véget, mégis tárgyilagosabb, amikor elismeri, quand même, még a sztálini korszak kétségkívül szocialisztikus elemeit is.

A könyv értéke, hogy foglalkozik az októberi forradalom Európára (Alaxander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; William A. Pelz, Chicago), továbbá a gyarmati világra (Hans Piazza, Lipcse) tett hatásával. De ez az érték erősen korlátozott: Európa itt elsősorban Németországot jelenti, s ezen belül is főként a szociáldemokráciát, alapvetően a forradalom utáni első években. Még szűkebb és vázlatosabb az Európán kívüli hatással foglalkozó egyetlen, mindössze nyolc oldalnyi referátum.

A szerény (ezúttal 3 és fél oldalnyi) terjedelem viszont az egyetlen előnye Jehuda L. Wallach (Tel Aviv) közhelyeket ismétlő szövegének (Októberi forradalom: a marxizmus “üzemi balesete”); Robert Vincent Daniels (Burlington) az ennél kissé nagyobb terjedelem jó részét önhivatkozásokra használja, egy olyan séma kapcsán, amely a “mérsékelt felkelés – extrémizmus – thermidori reakció – forradalom utáni diktatúra” ciklusát a francia forradalomban és az orosz fejlődésben 1917-től napjainkig, mintegy retour éternel-ként, egyaránt kimutatni véli. Végül Wolfgang Ruge (Potsdam) szalad végig ugyanezen a távon, a forradalom győzelmének és bukásának okát egyaránt az “Elkopott eszmék – megszilárdult hatalom” kettősségében látva – de közben azért adózva a kényszerhelyzeteknek, amelyek az egyensúlyt végleg az utóbbi felé billentették.

És itt mutatkozik meg a legvilágosabban annak a szemléletnek a korlátja, amely a problémát leszűkíti a szovjet fejlődésre da capo al fine, a nemzetközi színteret pedig csak ennek halvány reflexiójaként tekinti. így lesz a fényből visszfény, vagy akár lidércfény.

Hasonló gondolatmenet szerint, Wolfgang Ruge (Prof. Dr. Dr., Emeritus) ötletét kiterjesztve, hiábavalónak tarthatnánk a nagy francia forradalmat, mert 1789-re a jakobinus diktatúra, majd Napóleon császársága, utána a Bourbon restauráció, aztán Lajos Fülöp “juste milieu”-je, erre pedig a Második Császárság következett – nem is beszélve a kapitalizmus olyan gyönyöreiről, amelyek kapcsán G. B. Shaw megkérdezte, hogy vajon ha Robespierre előre látta volna, mi lesz száz év múlva, vérpadra küldött volna-e akár egy egeret is. Mégis: a polgári demokrácia előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de diadalmaskodott, s az ilyen értelemben vett emberi jogok apostolai ma aligha papolhatnának, ha a forradalom nem rombolta volna le a feudál-abszolutizmus Bastille-jait.

Ilyen értelemben pedig Október hatása térben is, időben is egyetemes és dinamikus. “Nyitott forma”, mint Umberto Eco mondaná, szemben Dr. Ruge rövidre zárt ciklusával. Pétervárnak a Vörös Wedding, majd a francia, spanyol, chilei népfrontok, s ezeken is túl, az ázsiai, afrikai, latin-amerikai forradalmak s az 1968 körüli európai és észak-amerikai mozgalmak felelnek, gyakorlatukkal és eközben fölvetődött új elméleti megoldásaikkal, az Új Baloldaltól az OSPAAAL-ig (nem beszélve arról a közvetett pozitív hatásról, amelyet Október és következményei a fejlett tőkés országok munkásainak helyzetére gyakoroltak). Nem kör, hanem szinuszoid görbe, időnkénti mélypontjait követő új meg új csúcsokkal. S ahányszor a mélypontokon sírba teszik Októbert (akárcsak már régebb óta nem egyszer Marxot is), annyiszor fedezik föl újra a csúcspontokon.

Ezeknek az újrafölfedezéseknek része az Októberrel kapcsolatos kultúra is, amely sajnálatos módon ismét kiesik a Widerschein szerzőinek látóköréből. Kár: az Októberrel kapcsolatos avantgarde mozgalmak az egész modern művészetet megtermékenyítették. Tatlin kostrukciói, Rodcsenko ipari formatervei, Eizenstejn filmjei nem pusztán eredetiségükkel hatottak, hanem a forradalmiság olyan értelmezésével, amely – mint a polgári fogyasztói kultúra alternatívája – közvetlen hatóerőként, interaktív szándékkal kívánt megjelenni az emberek mindennapjaiban, beleértve a művészeti életből addig kirekesztetteket. Ezért aratott világsikert az 1925-ös párizsi iparművészeti világkiállítás Rodcsenko tervezte szovjet pavilonja, vagy Prokofjev Gyagilevéknak komponált “bolsevik balettje”, az Acéllépés (Le pas d’acier); ezért folytatódtak a forradalmat követő orosz évtized művészetének gyakori újrafölfedezései az 50-es és 60-as években. Tatlin III. Internacionálénak szentelt emlékműterve a nemzetközi avantgarde művészeti kiállítások parádés darabja lett. Sosztakovics Orr c. operája a 60-as és 70-es években többször is diadallal járta be a világot.

Persze szinuszoid görbénk mostani mélypontja alighanem a legmélyebb valamennyi eddigi közül. A “létező szocializmus” legbaljóslatúbb kihatása alighanem az, hogy elhitette az emberekkel: a kapitalizmus jobb – miközben a szokás szerint kommunistának nevezett főnökök maguk sem a kommunizmus megvalósításán, hanem föladásán fáradoztak. A fejlett tőkés országokból jövő szirénhangok még Gorbacsov formátumú kulturált urakban is vérmes reményeket ébresztettek, míg most – hic Rhodus, hic salta! – a vezető kapitalisták, jelenlegi érdekeiknek megfelelően, félperifériás létbe taszítják a volt szocialista országokat. A tüdővész ismét morbus Hungaricus…

Naivitás lenne azt hinni, hogy a perifériák és félperifériák nyomora csak a centrum hasznára válik. Visszacsap. A centrumban is lenyomja a munkabéreket, fokozza a munkanélküliséget, csökkenti a szociális ráfordításokat – nem szólva a fenyegető betegségekről, a már elfelejtett, de most kiújuló járványokról, amelyeket a volt szocialista országok katasztrofális egészségügyi helyzete immár Európa közepén is lendületesen termel.

Így lehet, hogy a mostani mélypontra minden eddigit túlszárnyaló új forradalmi csúcspont következik.

Modellként szolgálhatott-e 1917 októbere a nyugati marxisták számára? A bolsevik modell nem kisebb támogatója, mint Lenin is kénytelen volt elismerni, hogy ennek a megközelítésnek megvannak a nehézségei. A szovjet vezető elismerte, hogy ésszerű feltételezni, miszerint “az elmaradott Oroszország és a fejlett nyugat-európai országok közötti óriási különbségek következtében a proletariátus forradalma ez utóbbi országokban igen kevéssé fog hasonlítani a miénkre”.¹ Még ha elfogadjuk is az októberi forradalom tanulságainak alapvető voltát, “igen nagy hiba volna, ha túloznánk ezt az igazságot”, mondja Lenin, “és nemcsak forradalmunk egyes alapvető vonásaikra terjesztenők ki érvényességét”.²

Nyilvánvaló forradalompártisága ellenére Lenin túlságosan felkészült marxista volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a fejlett ipari gazdaságok és a saját félfeudális országa közötti döntő különbségeket. Végül is az oroszországi népes parasztság, csekély létszámú proletariátus, alacsony gazdasági fejlettség, tradicionális monarchia és erősen centralizált bürokrácia kevés hasonlóságot mutatott a jól képzett munkásosztály, nagy hagyományokkal bíró munkás önszerveződés és osztályharc, fejlett technológia és széles iskolázottság nyugati világával.³ A forradalom előtti Oroszországnak még a naptára is más volt, így az “októberi forradalom” nyugati szemmel novemberben zajlott le.

reformizmus erHa megvizsgáljuk az 1917 utáni időszak radikális marxista – általában kommunistának nevezett – mozgalmainak eredetét, látható, hogy ezek semmilyen szempontból sem a bolsevik forradalom vagy az ezután alapított Kommunista Internacionálé kreálmányai voltak. Néhány kisebb kivételtől eltekintve ezek a pártok a már meglévő szocialista mozgalmak balszárnyából jöttek létre, a háború elutasítása és a munkásmozgalmon belül egyre inkább megerősödőősítette meg őket. Németországban például a forradalmi mozgalom olyan kaliberű személyekből állt, mint Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Franz Mehring és Clara Zetkin, akik mindannyian a német szociáldemokrácia jelentős vezetői voltak.⁴ Nemcsak nincs bizonyíték a csoportra vagy a német forradalomra gyakorolt direkt orosz befolyásra,⁵ de maga a Spartakusbund tagjai is a bolsevikokkal egyenrangúnak tartották magukat, és előszeretettel kritizálták orosz elvtársaikat. Erre bizonyítékul szolgálhat az, ahogyan a breszt-litovszki békét fogadta a német baloldal. Franz Mehring a békeszerződés bolsevik aláírását “bűnnek” nevezte, míg Rosa Luxemburg szerint a megállapodás a német forradalmárok elárulása, amelynek eredménye “az orosz forradalom minden oldalról való bekerítése, kiéheztetése és elfojtása” lesz.⁶

Weimar alatt a Német Kommunista Párt (KPD) a radikális proletariátus fontos hangadója. Mi több, a Német Köztársaság rövid történelme alatt a KPD-nek nemcsak szándékában állt a társadalmi rend megváltoztatása, de talán esélye is volt erre. Az egész Nyugatra jellemző módon az értelmiségiek által vezetett radikális marxista mozgalmak nem igazán építettek a fiatalokra, képzetlenekre és munkanélküliekre. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezeknek a pártoknak mindig volt számos olyan tagjuk, akiknek a marxista képzettsége csekély volt, vagy akik nem illettek ebbe a szociológiai profilba.⁷ Például a Francia Kommunista Párt alapító tagjainak egy jelentős kisebbsége kisparaszt és mezőgazdasági munkás volt.⁸ Szerte az ipari országokban számos új tag vehette át ezeknek a szindikalista, anarchoszindikalista és egyéb nem-bolsevik irányultságát. Néhány helyen egy időben több rivális “kommunista” párt is létezett: 1921-ben Nagy Britanniában négy csoport versengett ezért a címért.⁹ Így hát a nyugati radikális mozgalmaknak mély társadalmi bázisa és változatos ideológiája volt. Mégis, gyakorlatilag valamennyi kommunista párttag forradalmárnak tartotta magát, ami a bevallottan internacionalista nézőponttal együtt egyre nagyobb mértékben jelentette a Szovjetunió támogatását. A fokozatosság elvét valló, így passzivitásra hajló szociáldemokráciával szemben¹⁰ az új kommunista pártok születésüktől fogva a forradalmi cselekvés pártjai kívántak lenni. Ez a stratégia a háború előtti konkrét fejleményekből nőtt ki.¹¹ A harcos proletárpolitika iránti elkötelezettség a radikális marxista mozgalmak egyik legdöntőbb jellemzője a két világháború közötti időszakban.

Végül is ezen pártok nem vitték véghez, amit terveztek. Természetesen felmerül a kérdés: miért? Erre nem adható egyszerű válasz, de egy pár dolog szembeötlik. Először is, ezek a szervezetek meglehetősen eltávolodtak eredeti marxista vagy egyéb forradalmi gyökereiktől a sztálinizmus irányába, amely folyamat során antidemokratikussá és bürokratikussá váltak. Ez azt jelenti, hogy a leghasznosabb dolgokat a kommunista munkásoknak gyakran vezetőik ellenében kellett megtenniük. A legsúlyosabb vádakat felhozva szociáldemokrata riválisaikkal szemben, a kommunista élet bürokratikus jellege elidegenítette a lehetséges támogatókat és megbénította a hűséges párttagokat.¹²

A munkásmozgalom két kölcsönösen ellenséges és egymással háborúzó táborra bomlásának nagy jelentősége van. Ahhoz, hogy a forradalmi pártok győzedelmeskedjenek, először meg kellett volna nyerniük maguknak a hajdani szociáldemokrata munkásokat. Bár egy-két párt ért el korlátozott sikereket ezen a téren,¹³ az a gyűlölet, amit a kommunisták többsége a szociáldemokraták iránt érzett, gyakran megnehezítette ezt. Nehéz olyanok közül toborozni, akiket inkább leköpne az ember, semmint hogy tárgyaljon velük.¹⁴ Első ránézésre a “szociálfasizmus” elmélete, amelyet a kommunista vezetés moszkvai utasításra fogadott el, abszurdum – egyenlőségjelet tesz a mérsékelt munkások és a fasiszta verőlegények közé. Mégis, az átlagos kommunista párttag hajlott elfogadni ezt az elméletet, hiszen láthatta, hogy kormánypártként a szociáldemokraták nagyon is készek bevetni a rendőri gumibotokat.¹⁵ Ezért aztán amikor a Komintern előállt a népfrontprogrammal, ez számos párton belül ellenállásba ütközött, különösen Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban.¹⁶

Bár jogos az az érvelés, mely szerint a nyugati marxisták kudarca belső okokra vezethető vissza, nem lehet eltekinteni a szovjet modell hatásától sem. A nyugati kommunizmusnak a tőke elleni élethalálharcában nagyon nagy segítséget jelentett volna egy valóban forradalmi kormány keleten. Ehelyett az egyre inkább sztálinista Komintern tettei és utasításai arra szolgálnak iskolapéldaként, hogyan lehet mindent elrontani. Enélkül a legalábbis gyanús befolyás nélkül nem lenne nehéz, és különösebben merész dolog sem a kommunista történetnek más befejezést elképzelni. Ahogy a dolgok valójában álltak, a forradalmároknak egyszerre kellett megküzdeniük saját gondjaikkal és a Kominternnel. Nem meglepő módon ez túl nagy feladatnak bizonyult.

Tanulságos megvizsgálni, mely erők vezették a nyugatiakat oda, hogy vakon kövessék Moszkvát, különösen, mivel 1925 után a Komintern befolyása csöppet sem volt megkérdőjelezetlen.¹⁷ Ezen komplex viszony tisztázása felfedi, milyen okokból hódoltak be a nyugati pártok a szovjet modellnek, és ez a lojalitás hogyan bénította meg őket. Azon tényezők miriádjai között, amelyek a forradalmárokat rávették, hogy a Kominternre hallgassanak, négyet tekinthetünk kritikusnak.¹⁸ Ezek: az októberi forradalom és a Szovjetunió pszichológiai felmagasztalása, a közös ideológiai képzés, a Komintern apparátusának befolyása és a Moszkvától való pénzügyi függőség.

Az első világháborút követő közép-európai forradalmak veresége után a bolsevik kísérlet maradt az egyetlen példa a sikeres forradalmi átalakulásra. Ezért nagyon is természetes volt, hogy a kommunisták tisztelettel és rajongással tekintettek az egyetlen létező munkásállamra. Ez a spontán lelkesedés idővel engedelmességgé vált, ahogyan az internacionalizmus egyre inkább a Szovjetunió kötelességszerű megvédésére korlátozódott.¹⁹ A politika minden komplexitását és finom árnyalatát lenyesték, hogy illeszkedjék a Szovjetunió tévedhetetlenségének öntőformájába. Nem akarván szembenézni a forradalmi mozgalom előtt tornyosuló nehézségekkel, sokan a Szovjetunióba vetett hittel helyettesítették a marxista érvelést.

Amellett, hogy a Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország, a Komintern mindent megtett, hogy egy közös, orosz gyártmányú ideológiát erőltessen a tagpártokra. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a brit Daily Worker, a német Die Rote Fahne és a francia L’Humanité lapjait teletömték olyan cikkekkel, amelyek alig voltak többek, mint egyszerű fordítások oroszból. Minden pártnak le kellett közölnie a határozatokat, és a Komintern döntései kötelezőek voltak. Ez, kombinálva a szabvány Komintern-publikációkkal, mint pl. a Communist International, egyfajta információs monopóliumot eredményezett a mozgalmon belül. Ennélfogva a Komintern által irányított pártvezetők utasításokat bocsátottak ki, ahelyett, hogy meghallgatták volna a párttagokat vagy különösen a párton kívüli munkásokat.²⁰ Ezen közös ideológia meggyökereztetésének eszköze volt a kiválasztott párttagok Szovjetunióbeli képzése is, elsősorban a Lenin Iskolában.

Tovább bonyolította a helyzetet a Komintern-funkcionáriusok szerepe, akiknek a tevékenysége többet ártott, mint használt. A legtöbb esetben a Szovjet-Oroszországon kívüli politikájuknak több köze volt a Kominternen belüli viszonyokhoz, mint a helyi realitáshoz. Már 1923-ban Zinovjev durván beavatkozik a külföldi kommunisták ügyeibe. Például megdorgálja a KPD-t, hogy értsék meg: “A nemzetközi szociáldemokrácia ma a fasizmus egyik szárnya. Ezt világossá kell tenni minden német munkás előtt.”²¹ Az a kijelentés, hogy a Komintern beavatkozása pusztán ostoba és ügyetlen volt, erős alulbecslésnek tűnik.

Végül a Kominterntől kapott pénzügyi támogatás is káros hatást fejtett ki a mozgalom fejlődésére. A Moszkvából folyó pénzek egyre függőbbé tették a pártvezetést Moszkvától, és ugyanakkor egyre kevésbé fogékonnyá saját bázisuk iránt. Ha a nyugati kommunizmus kénytelen lett volna saját forrásokra (tagdíjakra, a kiadványokból befolyó pénzre és adományokra) támaszkodni, sokkal szorosabb lett volna kapcsolata azokkal, akiket vezetni kívánt. A valóságban a vezetők megtehették, hogy irrealisztikus, katasztrofális és rosszul kigondolt kampányokat hajtsanak végre anélkül, hogy megélhetésükre gondolniuk kellett volna. Mi több, a pártok nemzetközi forrásokból fizetett teljes munkaidejű apparátust tartottak fenn, akiknek a fizetése külföldről jött. Ennélfogva a Komintern kedvében járni fontosabbá vált sok funkcionárius számára, mint a munkásokat meggyőzni.

Annak a veszélye, hogy egy külső modellhez kötjük magunkat, felhívhatja a figyelmünket a forradalmi mozgalmakat fenyegető számos csapdára. A nemzetközi szolidaritás elismerésre méltó attitűdje könnyen átfordulhat abba, hogy egy külső hatáshoz igazodunk a történelmileg meghatározott valóság figyelembe vétele helyett. Az a tény, hogy szükség van egy hatékony politikai szervezetre, elkendőzheti a forradalmárok előtt az antidemokratikus bürokrácia veszélyeit. Az elméletet, amely mindig átformálható az új fejlemények tükrében, könnyen felválthatja a dogma, az érvelés helyébe az engedelmesség léphet. Meg kell érteni, hogy “a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia”,²² és fent kell tartani a dialektikus (és demokratikus) kapcsolatot azokkal, akiket a mozgalom meg kíván győzni.

[Az előadás a németországi Elgersburgban 1997. III. 7-9-én lezajlott, The Revolution in 1917 in Russia: Their Results, Impacts and Reevaluations After 80 Years c. konferencián hangzott el.]

Jegyzetek

¹ V. I. Lenin: A “baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége. (1920) In: Lenin válogatott művei. III., Kossuth Könyvkiadó, 1980. 167.

² Uo.

³ Lenin maga is beszél az “Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeiről”, szembeállítva ezt a nyugat “nagy műveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeivel”. Uo. 223.

⁴ Ezen csoport mélyebb történelmi elemzése megtalálható a szerző The Spartakusbund and the German Working Class Movement, 1914–1919 c. könyvében. (Lewiston, The Edwin Mellen Press, 1988.).

⁵ Az orosz példa erejének érdekes tárgyalása megtalálható: Robert F. Wheeler: “Ex oriente lux?” The Soviet example and the German Revolution, 1917–1923. In: Charles L. Bertrand (szerk.): Revolutionary situations in Europe, 1917–1922: Germany, Italy, Austria–Hungary. Montréal, Interuniversity Centre for European Studies, 1977. 39–55.

⁶ Rosa Luxemburg, Gesammelte Werke, Vol. 4., Berlin (DDR), Dietz Verlag, 1979. 386–387.

⁷ A KDP szociológiájának mélyebb elemzése: Ben Fowkes: Communism in Germany under the Weimar Republic. New York, St. Martins’s Press, 1984. 172–183. Fowkes idéz egy cikket, amely 1928-ban jelent meg a Die Kommunistische Internationale-ban, amely szerint a párttagok 68 százaléka ipari munkás volt, túlnyomó részük képzett. Még a nagy válság alatt is a munkanélküli KPD-tagok jól képzett munkások voltak. Mi több, a KPD jobb eredményeket ért el a viszonylag jobban fizetett építőipari munkások, bányászok és kohászok között, mint a textiliparban, a mezőgazdaságban és egyebütt dolgozó kis fizetésű proletárok között, akik inkább a szociáldemokráciát támogatták.

⁸ Kevin McDermott – Jeremy Agnew: The Comintern: A History of International Communism from Lenin to Stalin. New York, St. Martins’s Press, 1997. 21.

⁹ Willie Thompson: The Good Old Cause: British Communism. 1920–1991. London, Pluto Press, 1993. 21.

¹⁰ Még egy friss, a SPD-vel szimpatizáló mű és kénytelen ezt a passzivitást elismerni, különösen a fasizmus elleni harccal kapcsolatban. A szerző végkövetkeztetése szerint: “Ahelyett, hogy a maga kezébe vette volna sorsának irányítását, a weimari szociáldemokrácia hagyta, hogy az ‘események kényszere’ diktálja történetét.” Donna Harsch: German Social Democracy and the Rise of Nacism. Chapel Hill, NC, University of North Carolina Press, 1993. 246.

¹¹ Mint egy Németországról szóló, éleslátó cikkben szerepel: “A kommunista politika különös hasonlóságot mutatott a német politikai–gazdasági helyzettel, mivel a birodalmi és weimari időkben alakult ki.” Eric D. Weitz: State Power, Class Fregmentetion and the Shaping of German Communist Politics, 1890–1933. Journal of Modern History, 62. (June 1990), 257.

¹² Bár nyilván nem tekinthető elfogulatlan megfigyelőnek, Trockij nagyon világosan felismerte, hogy “lehetőségük volt élni, gondolkodni és fejlődni, képesek lettek volna kiválasztani saját vezető kádereiket. Ehelyett a bürokrácia olyan rendszert eredményezett, amelyben a kijelölt káderek megválasztása mesterséges szócséplés… A káderek, akiknek a fejlődése megbénult, gyöngítik a pártot. Alkalmatlanságukat elnyomással kendőzik el. A párt habozása és bizonytalansága feltartóztathatatlanul átterjed az egész munkásosztályra. A tömegeket nem lehet cselekvésre bírni, ha magának a pártnak sincs forradalmi elkötelezettsége.” Leon Trotsky: Germany 1931–1932. London, New Park Publications, 1970. 292–293.

¹³ Németországban a KPD 1927-es tagságának 30 százaléka volt korábban SPD-tag (lásd Fowkes, 174). Más országokban ennél sokkal szerényebb volt a siker, különösen az angolszász országokban.

¹⁴ A KPD-tagok szociáldemokraták iránti gyűlöletének átérzéséhez elég, ha átolvassuk ezen időszak irodalmát. Például, egy KPD-regény a késői weimari korszakból kijelenti: “Noske és a Fekete Reichswehr vérbe fojtotta a munkásfelkelést, majd ugyanez az SPD a német ipar újjáépítésének időszakában átvette a rendőrök munkáját a munkástömegek elnyomásában, mivel csak az ő segítségükkel válhatott lehetségessé a tőkések helyzetének stabilizálása… Ebert többet tett a német kapitalizmusért, mint akármelyik császár a háború előtt. Megmentette a létezését! És utána – megválasztottak egy Hindenburgot!” Klaus Neukranz: Barricades in Berlin. Chicago, Banner Press, 1979. 37.

¹⁵ Arról, hogy miért találhatta az átlagkommunista elfogadhatónak a szociálfasizmus elméletét, lásd James Wickham: Social Fascism and the Division of the Working Class Movement: Workers and Political Parties in the Frankfurt Area, 1929/30. Capital and Class, 7. (Spring, 1979) 1–34.

¹⁶ McDermott and Agnew, 32.

¹⁷ Fowkes, 133–134.

¹⁸ Ebben a tekintetben általában egyetértek a korábbi Komintern-diák és későbbi NDK tisztviselő Wolfgang Leonharddal. Lásd W. L.: Eurocommunism: The Challenge for East and West. New York, Holt, Rinehart and Winston, 1978. 31–36.

¹⁹ Vessük ezt össze Lenin 1922. november 13-i megjegyzésével, amellyel a Kominternnek a kommunista pártok szervezeti struktúrájáról szóló határozatát kritizálja: “majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki… Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen küföldi sem képes elolvasni… másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz… teljesen orosz szellem hatja át… ezzel a határozattal nagy hibát követünk el, mert magunk vágtuk el a további siker útját.” V.I.Lenin: Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. In: Lenin összes művei. 45. kötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 293.

²⁰ Ahogyan Trockij megfogalmazta: “A párt feladata nem lenne más, mint megtanulni az osztályharc tapasztalataiból, hogyan mutassuk meg a proletariátusnak, hogy joga van a vezetéshez. Ehelyett a sztálinista bürokrácia azt tartja, hogy joga van engedelmességet követelni a proletariátustól, pusztán a párttagkönyvön keresztül, amelyben a Komintern pecsétje van.” Trockij, 78.

²¹ Zinovjev elvtárs beszéde a KPD helyzetéről. Die Internationale, VII. (2/3), 1923. III. 28. In: Helmut Gruber (szerk.): International Communism in the Era of Lenin: A Documentary History. New York, Anchor Books, 1972. 396. Ezen beszédet olvasva jól látható, mennyire “el volt tévedve” a Komintern már 1923-ban is. Megfigyelhető továbbá, milyen sok időt szán Zinovjev beszédében arra, hogy pártbéli riválisait (pl. Radek) támadja. Végül, könnyen védhető az az állítás, hogy ez a beszéd ésszerűen tekinthető leereszkedőnek és fennhéjazónak a német elvtársakkal szemben.

²² Karl Marx és Friedrich Engels: A Nemzetközi Munkásszövetség általános szervezeti szabályzata és ügyviteli szabályzata. (1871) In: MEM 17. k., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 406.