Dramatizált esszé egy drámaírótól. A szatirikus színdarab főszereplője kitaszított értelmiségiből államfővé válik, s közben elveszíti korábbi kritikai attitűdjét, s a gazdasági és politikai nagyhatalmak szolgálójának szerepében találja meg történelmi szerepét.Első felvonás, első szín

G. H.: A kommunizmusban semmi nem működik, pedig mindenki végzi a dolgát. A munkások színlelik a munkát, a rendszer pedig úgy tesz, mintha fizetne érte. Ez az ellenállás egy formája – cseh módra.

Szerkesztő: Borzasztó nehéz lehet sztálinista rezsim uralma alatt dolgozni.

G. H.: Mindent ellenőriznek: a rádiót, a tévét, a könyvkiadókat. Egy pár kisstílű káder kezében vannak az írószövetségek és a nagyobb lapok is. De azért élünk, hála a nyugati szolidaritásnak.

Professzor: Nem az a spekuláns Soros pénzeli a cseh disszidenseket?

G. H.: Mégis mit vár? Amikor az ember egy totalitárius szörnyeteggel áll szemben, onnan fogad el támogatást, ahonnan tud. Az Egyesült Államokban megengedhetik maguknak a luxust, hogy megkérdőjelezzék egyik-másik alapítvány tisztaságát, nekünk viszont mindegyikük támogatása – létszükséglet.

Szerkesztő: A baloldal ebben az országban kettős mércével mér. Elítéli az USA indokínai politikáját, de rendre tartózkodik a szovjetek Kelet-Európában elkövetett visszaéléseinek bírálatától.

Professzor (ingerülten): Ez nem igaz.

G. H. (széles mosollyal): Ugyan már, ön is tudja, hogy van ez. Én persze rokonszenvezem a diáklázadással meg az amerikai polgárjogi mozgalommal. Ez ugyanaz a szabad szellem, mint annak idején, 68-ban Prágában. Azonosultunk Párizzsal, Berkeley-vel; mindnyájan az utált, régi tekintélyelvvel szemben harcoltunk. A szabadságjogok körül forgott minden. Csak hát Nyugaton könnyebb fegyvert fogni. Ez azért demokrácia, az atrocitások ellenére. Jól ismerem (biccent a professzor felé) a kapitalista demokráciákat.

Szerkesztő: A kommunisták alapvetően "burzsoák" a mi demokratikus értékeink nélkül.

G. H. (mosolyog): Imádják a régi palotákat, a csokornyakkendőket meg a szép ingeket, s kezüket-lábukat törik egy vidéki dácsáért. Miközben persze elítélik a másként gondolkodó értelmiségiek "burzsoá életmódját". Nyálukat csorgatják a jó öreg arisztokrácia nádszálkisasszonykái után… Bunkó kommunista majmok.

Szerkesztő: Mennyi ideig volt a Gulágban?

G. H. (fészkelődik a székén, hezitál): Hmm, börtönben, nem koncentrációs táborban… úgy négy hetet.

Professzor: Megkínozták?

G. H.: Inkább pszichológiai nyomást mondanék: faggatózás, folyton ugyanazok az unalmas kérdések. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem írhattam és olvashattam, s a barátaimmal sem beszélhettem.

Szerkesztő: Akár a chilei titkosrendőrség… Amelyet Washington juttatott hatalomra.

G. H. (töpreng a válaszon): Hát, van benne valami. A diktatúráknak megvan a maguk logikája.

G. H.: Úgy buktak meg, ahogyan a fa dől ki, amelynek elrodhadtak a gyökerei: dicsőség és részvét nélkül. A nép csodálatos volt. Az utolsó pár hét eseményeire nem volt még példa a világtörténelemben. Milliók békés tüntetésének hatására a rezsim visszavonulót fúj… s végül elismeri bukását és átadja a hatalmat. Bársonyos forradalom. Salud! (Megemel egy pohár whisky-t, a többiek követik példáját.)

Zenész: Ünnepi koncertet adunk. Végre azt játszhatjuk, amit szeretnénk, s ott, ahol mi akarjuk. Szabadon utazhatunk, olvashatunk és beszélhetünk. Eddig azt gondolták rólunk, hogy csak azért, mert fizetést kapunk és van állásunk, nem gondolkodunk, csak játszuk, ami a kottában áll… De most végre meg lesz mindenünk…, szabadság, civilizált életkörülmények…, ugyanúgy, mint Nyugaton.

Újságíró: Aha, talán. De most majd a nagy amerikai, angol és német cégek által kiadott zenékkel, videó- és magnókazettákkal kell versenyre kelniük. Amúgy igaza van. Az ember inkább éhezzék, semmint hogy az állam vályújából kanalazzon, s tovább írja a hazugságokat a pártsajtóba.

Filozófus: Remek alkalom kínálkozik most a dolgok megváltoztatására; olyanná varázsolunk mindent, mint Svédországban vagy Németországban…, jóléti állam és szabadság. Mostanában egyik gyűlésről a másikra járok. Elképesztő, ahogy az emberek szomjaznak a beszélgetésekre, a dolgok megvitatására. Mindenféle nézet felbukkan: liberális, nacionalista, demokratikus szocialista… A szabad piac, a hajdani földbirtkosok vagy a háború előtti jobboldal hívei egyaránt hallatják hangjukat.

Szabadúszó író: Talán nekünk is lesz egy Margaret Thatcherünk vagy egy Ronald Reaganünk. ők a leghíresebb nyugati politikusok. (Némi rosszalló arckifejezés, nevetés.)

Filozófus: Magától értetődik. ők voltak a legkeményebb antikommunisták… "Ellenségeink ellenségei a barátaink." A legtöbb ember azonban semmit sem tud a Nyugatról, s ezért megint meglopják majd őket, ha nem ismerik ki magukat elég gyorsan.

G. H.: Mi az, csak nem nosztalgiát érzek a hangjában a bukott rezsim iránt? A saját kezünkben van végre a sorsunk – nem könnyelműsködhetünk! Ünnepelhetjük a függetlenségünket, de észre kell vegyük azt is, hogy része vagyunk – mármint a kultúránk, a szokásaink révén – a Nyugatnak. A kommunizmus előtt a nyugati civilizációhoz tartoztunk, nem a szlávhoz.

Szabadúszó író: Vagyis szakítsunk Szlovákiával?

G. H. (elutasítóan legyint): Szó sincs róla. Szlovákiával a kapcsolataink a történelemben gyökereznek. Mi majd irányítunk, ők pedig követnek bennünket.

Képviselő délről: Csodálatos beszéd volt, Grovel! Megengedi, ugye, hogy a keresztnevén szólítsam?

G. H.: Persze, hisz’ így hívnak. (Kedélyes nevetés.)

Képviselő délről: Tudja, amit a marxizmus materializmusáról kifejtett, telitalálat volt. Emlékszem, amikor szegény gyerekként a papa farmján éltem, lelkesítettek a helyi lelkész hasonló leckéi arról, hogyan győzedelmeskedik a lélek a testi szükségletek felett. Mivel sokszor éheztünk, nagy hatással volt rám ez a tanítás.

G. H. (kissé kellemetlenül érzi magát, mozgolódik): Ki tudja… talán ha majd elnök leszek, a szónokolni fogok… (mindenki nevet)

Szenátor New Yorkból: Igazán remek fordulat volt a marxi dialektikát fejreállítani: "A tudat határozza meg a létet, s nem fordítva."

G. H. (mosolyog): Aha. Az ötvenes években egy orosz író "Nem csupán kenyérrel" címmel írt egy könyvet, amely érzékeny pontra tapintott. (Unottan bekap egy falat véres bélszínt.)

Képviselő nyugatról (egy szelet kenyér után nyúl): Hát, bizonyos fokig egyet értek. De azért fizikai táplálék nélkül sem mennénk messzire.

G. H.: Természetesen ez csak hasonlat volt…

Képviselő Texasból: Tudja, Grovel, nagyra tartjuk, hogy értékeli demokráciánk szépségeit. Vannak persze problémáink a nagyobb városokban, de ön ezt úgyis jól tudja. Mindenesetre valamennyi demokrácia közül a miénk a legtökéletesebb, s tudjuk, hogy mint kritikus értelmiségi, ön nem külföldi segélyek érdekében hízeleg.

G. H. (elkomolyodik, tekintete őszinte): Beszédem minden szavát komolyan gondoltam. Nem lehet az embereket csupán osztályhelyzetük vagy osztályérdekeik alapján megítélni. Vannak ennél alapvetőbb szellemi és kulturális jellemzőik is.

Mindenki egyszerre: Ahogy mondja.

Északnyugati képviselő: Fogadok, egy csomó mindent újjá kell építeniük. A kommunisták mindent porrá zúztak. Hallottam, hogy amikor valamelyik szovjet gyártmányú repülőgéppel utaztak, a jegyhez ejtőernyő is járt…

G. H. (nevet): Ha az nem is, de párnát azért ajánlatos vinni, hogy legyen mire leülni. (Mindenki nevet.)

Északnyugati képviselő: Ha kellemesebbé akarja tenni a repülőútjait, csak szóljon, s összehozom egy barátommal a Boeingnél.

Képviselőnő Közép-Nyugatról: Uraim, ez nem a megfelelő alkalom ilyesmihez.

G. H. (átveszi a képviselő névjegykártyáját): Nem felejtem el. Nagyra becsülök minden támogatást, amelyet az Egyesült Államok nyújt a kommunista iga levetéséhez. S ezen nemcsak az anyagi javakat értem…, egy működő demokrácia erkölcsi buzdítása legalább olyan fontos.

Képviselő délről: "Az erkölcs határozza meg a létet." Így is lehet mondani, nemdebár?

G. H. (cigarettázik): És hol van az udvari bolond meg az ajtónálló? (Végigméri a pazar berendezést, ironikusan mosolyog.) Ez hát a bársonyos forradalom… (A tanácsadók nevetnek.)

Első tanácsadó: A jómódú, kapitalista életvitel mintapéldányai vagyunk.

Második tanácsadó: Nem a forma, hanem a tartalom az, ami számít.

Harmadik tanácsadó: A demokraták számára semmi sem lehet túl jó.

Negyedik tanácsadó: De mit fognak szólni ehhez a volt trockista barátaim Párizsban?

G. H. (rágyújt): Majd hozzászokunk. Az elnök lakjon csak az elnöki palotában – ezt várja el a közvélemény. Belenyugszunk. Legfeljebb estéről estére váltogatom a hálószobáimat, amíg meg nem szokom. (Felrakja a lábát az asztalra és pöfékel.) Mi a mai menetrend?

Első tanácsadó: Találkozás a Volkswagen cég egyik vezetőjével: Skoda-részvényeket akarnak venni.

Második tanácsadó: Földjeiket visszaigénylő hajdani földtulajdonosok delegációja kér bebocsátást.

Harmadik tanácsadó: A Vatikán képviselője is itt van: az egyházi ingatlanokat követeli vissza – felújítva…

Negyedik tanácsadó: Két munkanélküli nő jelentkezett be a Színészszövetségétől. Azt szeretnék, hogy újra vezessük be a színházak állami támogatását. Mellesleg nagyon csinosak.

G. H. (mosolyog): Kezdjük a színészekkel. Hozzájuk értünk a legjobban. (Két csinos nő lép be. G. H. az üdvözlésükhöz feláll, a tanácsadók is felállnak, néhányuk láthatóan ismeri őket.)

G. H. (kedélyes, de mosolya ironikus): Üdvözlöm önöket a nép elnökének palotájában. Foglaljanak helyet. (Hanyagul ül az asztal szélén.)

Első színésznő: Köszönjük, hogy ilyen gyorsan válaszolt a beadványunkra. Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zaklatjuk, de tudja, a színház világa haldoklik; az állami támogatás megvonása volt a kegyelemdöfés. A színésztársadalom több mint 80 százaléka munkanélküli.

Második színésznő: Amikor a Kulturális Minisztériumba mentünk, ott azt mondták, felejtsük el a régi sztálinista szisztémát. Szabadok vagyunk, keressük meg a saját pénzünket.

Első színésznő: Tudja, Grovel úr, mindannyian küzdöttünk a sztálinista cenzúra ellen. Miután aláírtam a Helsinki petíciót, hosszú ideig nem kaptam eljátszható szerepet…

G. H. (közbevág): Tudom, tudom. Volt egy barátnőm az önök társulatából. Mindent elmesélt. (Mosolyog.) Bár nehéz idők voltak, mégis sikerült egymásnak szép perceket szereznünk. Együtt ettünk…

Első színésznő: Nekünk még a Soros Alapítvány pénzéből se jutott. Valahogy mindig ismertebb ellenállók kapták…

G. H. (észreveszi a mondat élét, kissé bosszúsan): Nézzék. Változnak az idők. A szabadságnak ára van, s ha tényleg olyanok akarunk lenni, mint a Nyugat, nem lehet, hogy állam bácsi oldjon meg mindent. Régen persze az állam pénzelte mindazt, amit cenzúrázhatott.

Első színésznő: Nehezen követem. Az egy kommunista állam volt, ez viszont demokratikus állam. Cenzúra nélkül is lehet támogatni.

G. H. (közbevág): Persze, persze (zavartan mosolyog). Nézzék. Beszélek a minisztériummal, hátha lehetséges valamiféle konszolidálás. Azért mégis azt ajánlom, nézzenek valamilyen magánforrás után is. Tudják, az Egyesült Államokban a kulturális tevékenység nagy részét a vállalatok finanszírozzák. Beszéljenek a Volkswagennel. És Sorossal. Miért is ne?

Első színésznő: A kommunista rezsim bukása után lelépett.

G. H. (az órájára tekint): Adják meg a telefonszámukat az egyik tanácsadómnak, és összehozunk még egy találkozót a minisztériummal. Ígérem, minden rendben lesz. (Megkönnyebbülten sóhajt, amikor elmennek.)

Első tanácsadó: Az ilyen elvarázsolt művész-bűvész alakok még mindig a múltban élnek. Nem gondolja?

G. H.: Igaz, vannak problémáink, de mindannyian tudjuk, hogy az átmenet nagyon bonyolult. Ezek csupán apró nehézségek a fellendülés előtt. Sok víz folyik még le a Moldván, mire mindenen túl leszünk. (A tanácsadók egyetértően bólintanak.) Különösen a piacgazdaság kulturális ügyei…, azok felettébb kényes esetek.

G. H. (megint csak irónikusan): Hívja be azt a német elvtársat, aki a Volkswagentől jött. Vele könnyebb dolgunk lesz. Ha a német tőkét és technológiát ötvözzük a cseh szaktudással, csodákra leszünk képesek.

Első tanácsadó: És a kinti bérnek csupán egy ötödével kell számolni.

Második tanácsadó: Piacot is találnak majd.

Harmadik tanácsadó: Megvetjük a lábunkat a Közös Piacon.

Kórusban: A Nyugat részévé válunk!

Első író (az apróhirdetéseket nézegeti az újságban): A Lakáshivatal visszajuttatta a bérházat, amiben lakom, egy volt náciszimpatizánsnak, akinek első dolga volt a négyszeresére felemelni a lakbért, s megpróbált kidobni néhány öreget, akik már vagy 30 éve laktak a házban.

Első színésznő (az újságot olvasgatja): Itt van egy lakás – csak neked: "műterem az óvárosban", csupán 500 $-ért havonta.

Első író: Egyhavi fizetésem!

Második színésznő: Ja, a szabadság ára, édes fiam. Grovel is megmondta.

Második író: Mit is mondott pontosan?

Első színésznő: Azt, hogy kopogtassunk a Volkswagennél vagy a McDonald’snál, hátha támogatnak.

Második író: Miért nem próbáltok meg bekerülni a pornóipar vérkeringésébe? Úgyis "széles látókörű, szakmailag fejlődni vágyó" színésznőket keresnek.

Első színésznő: Egyáltalán nem nevetséges. Az egyik balett-táncosnőnek is hakniznia kell, hogy az albérletét ki tudja fizetni.

Első író: Na és ki olvas még manapság könyvet? Az egyik könyvárus barátom mesélte, hogy raktárban kell tárolniuk Grovel legújabb könyvét, a Tudat és létet, hogy legyen hely a polcon az új Stallone- és Schwartzenegger-videóknak.

Második színésznő: Ennyit a tudat és a lét viszonáyáról…

Második író: Hát igen. Bárki, aki tud valamilyen tulajdonosi jogcímet kreálni s kap egy tanúvallomással alátámasztott igazolást arról, hogy ártatlan politikai menekült, visszajön és követeli valamilyen múltbéli ingatlanját.

Első színésznő: A McDonald’s tárgyalásokat folytat a püspökkel a katedrális részleges bérbevételéről.

Második író: Hamarosan jön a Pápa is, hogy misézzen és mozgósítsa a hívőket. Hosszú ingatlan-visszaigénylő listát is hoz magával, megelőzendő, hogy az amerikaiak és a németek mindent lenyúljanak.

Első színésznő: Még az is lehet, hogy a Disney megveszi a Nemzeti Színházat.

Második színésznő: Miért, nem hallottad még, hogy diszkó lesz belőle? Az orosz maffia és a New York-i ingatlankereskedők egyik csoportja vásárolja fel. A kábítószerpénzeket itt mossák majd tisztára.

Első író (gúnyosan): Szóbeszéd. A lényeg az, hogy alkalmazkodni kell az új idők új dalaihoz. Dezodorok reklámszlogenjeit fogom írni.

Első színésznő: Csupa émelyítő illat. (Turistacsoport halad el mellettük, az egyik túrista le szeretné fényképezni őket, de nem reagálnak.)

Második színésznő: Lehet hogy pénzt kéne szednünk a turistáktól a pózolásért: "maradvány munkanélküliek a kommunizmusból".

Első író: Á, nem jó, ezek amerikaiak. Legyen inkább: "vállalkozóvá lett hajdani szabadságharcosok".

Második színésznő: Vagy áruljuk gyermekek pornóképeit a jó öreg, erkölcsös briteknek.

Második író: Felhívod Grovel tanácsadóját? Talán elküld turnézni, feltéve, persze, ha befekszel az ágyába.

(Első színésznő füstöt fúj az író arcába.)

Titkárnő: Olc asszony szeretné látni önt, elnök úr.

Olc asszony: Grovel, mennyire örülök hogy látom. Mikor is találkoztunk utoljára? Azon a felső East Side-i adománygyűjtő gyűlésen, ahol azok a Béke és Demokrácia-típusú emberek meg dúsgazdag zsidó befektetési ügynökök jöttek össze?

G. H. (hűvösen, üzletiesen): A memóriája jó, de kissé szelektív. Miben segíthetek?

Olc asszony (egyenesen Grovel szemébe néz): Ingatlanokra nyújtunk be igényt. A kommunisták elkobozták a földjeinket s minden más vagyonunkat, a prágai családi birtokainkkal együtt.

G. H.: Ezt már megvizsgálta a tulajdonjogok helyreállításával foglalkozó bizottságunk.

Olc asszony (mint tanár a diákhoz): De drága Grovelem, még csupán az elején vagyunk. Ön jól tudja, hogy még mindig milyen sok a hatalmon lévő régi, vonalas kommunista. A szokásos bírósági procedúra évekig is eltarthat. (Felemeli a hangját, felháborodottan.) És ez idő alatt azok az állami gazdák továbbra is a mi földjeinken élősködnek majd.

G. H. (kissé kötekedően): Azt akarja, hogy kihúzzam alóluk a földet?

O. A. (fagyosan néz Grovelre): Nézetem szerint, a Világbank és az Egyesült Államok kormányában tevékenykedő barátaink feltétlenül pozitív jelként értékelnék, ha a kormány valódi változásokat eszközölne a piacgazdaság visszafordíthatatlanná tétele érdekében.

G. H. (sóhajt egyet): Igaza van: fontos, hogy megfelelő jelzéseket adjunk az EGK-nak. Fontolóra veszem egy elnöki rendelet kibocsátását.

O. A.: Ön nagyon okos, elnök úr. A nép szeretni fogja. Ha kész lesz a kastélyunk, meghívjuk vacsorára.

G. H. (magában mormol): A "jó társaság" már szeret.

K. L.: Jó reggelt, elnök úr. Itt van a privatizálásra váró vállalatok listája.

G. H. (a listára pillant): Minden benne van a vízen, a levegőn és talán az járdákon kívül. (Kissé gúnyosan.) Ezek hogy maradhattak ki?

K. L.: Azon vagyunk, hogy találjunk egy magántulajdonban lévő vízművet, de annak, amelyre Angliában bukkantunk, rekordmagasságú a kólibaktérium-szennyezettsége és csillagászatiak az árai….

G. H.: A hatékonyságot természetesen egyensúlyba kell hozni a közegészségügy szempontjaival.

K. L.: A vállalatokat hamarosan árverésre bocsátjuk: 50% lesz a külföldi vevőké, 50% pedig a munkavállalóké.

G. H.: Hogyan működik majd a rendszer?

K. L.: A dolgozók megkapják a részvényeket, de a cégeket a befektetők irányítják – felvétel, kirúgás stb.

G. H.: Rendeben. És mi a helyzet az árral?

K. L.: Az ár másodrangú kérdés, elnök úr. Ha a vállalatok bekerülnek a piacra, visszavonhatatlanul a kapitalizmus útjára lépünk. A jó irány az, ha olcsón adunk el, és fenntartjuk a jó viszonyt a németekkel és az amerikaiakkal.

G. H.: Ez egyúttal a NATO-ba és az Európai Közösségbe való bejutást is jelenti. Támogatom. (Kezet ráznak. Ahogy KL elhagyja a színt, Grovel magában motyog.) Mintha valamit is számítana. Már a tegnapi lapokban bejelentette a privatizációt.

A titkárnő egy cseh nacionalista csoport pártvezetőjét jelenti be, aki határozott léptekkel jön be; megölelik egymást.

Otto Bendic: Üdvözlöm, elnök úr.

G. H.: Hagyjuk a formaságokat. Mit ötlöttél ki?

O. B.: A szlovákok érzelgős nacionalizmusa és kisebbségi komplexusa tönkre fogja tenni az országot.

G. H. (elgondolkodva): Túl közel Oroszországhoz és túl messze a Nyugattól.

O. B.: Azt állítják, hogy minden kormánytámogatást elhappolunk, s hogy felszámoljuk a hadiiparukat.

G. H. (feláll székéből és nagy léptekkel fel-le jár a szobában nyakkendőjét simítgatva): Menjenek csak a saját fejük után. De ez egy tragédia! Hiába próbáltam elmagyarázni nekik, hogy az átmeneti időszak milyen fájdalmas lesz mindannyiunknak, s hogy ebből nekik is ki kell venni a részüket.

O. B.: Csak arról tudnak beszélni, hogy a gazdaságuk a hadiiparon alapszik. Meg hogy a munkanélküliség megkétszereződött.

G. H. (ásít, ábrázatán unalom jelei): Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk rávenni őket, hogy maradjanak velünk. Végtére úgyis ők döntenek, legfeljebb majd el kell viselniük a szétválás következményeit. Nekünk itt van Németország; nincs is rájuk szükségünk.

O. B.: De a különválás a mi területünket is kisebbítené.

G. H. (arckifejezése komoly, megfontolt): Igen, ez tragikus lesz… Leragadtak a régi, sztálinista modellnél: nehézipar, fegyverexport… Nem emberségesebb-e ennél még az is, ha több a munkanélküli, viszont kevesebb a gyilkos eszköz? A helyzet tragikus. (Megsimítja selyem nyakkendőjét, majd az asztalt megkerülve kivezeti Otto Bendic-t a szobából. Monológja közben körbe-körbe járkál az irodában.) Annyi minden megváltozott. Ki gondolta volna hogy pont mi, demokraták a NATO-ért fogjuk elhagyni a Varsói Szerződést, és inkább leszünk kisfiúk Németország mellett, mint hogy a szlovákokkal maradjunk. A téeszparasztokat kisemmizzük, hogy visszaadjuk a földet a nagybirtokosoknak. (Arca felvidul, hanghordozása ironikus.) A marxisták persze most mondanák a magukét, hogy a politikám, no meg a tudatom a burzsoá létemet tükrözi. De ki törődik velük többé…, nem léteznek. Bármekkora árat is fizet a társadalom, ez másodrendű kérdés. Újra civilizált, nyugati ország leszünk.

Újságíró: Szóval, elmész Új-Zélandra. Talán a Volkswagen nem fizeti meg a prágai szimfonikusok másodhegedűsét?

Zenész: Valahogy így. De játszhatnék háttérzenét idelátogató olasz üzletembereknek egy nívós bordellóban.

Újságíró: Hát te, mindentudó filozófus barátom, sikerült-e anyádat kommunistából igazi izraeli zsidónak megtérítened?

Filozófus: Felajánlottak egy állást a Negev Egyetemen. Agymosott palesztin foglyokkal kell elsajátíttatnom az új jeruzsálemi zsidó települések erkölcsi normáit.

Újságíró: Igen környezetkímélő eljárás. Sőt, még a titkosrendőrség villanyszámláját is csökkented.

Filozófus: A munkával együtt jár egy rendes lakás is, gyönyörű kilátással a sivatagra.

Újságíró (gúnyosan): Én meg itthon maradok és megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt a bársonyos forradalom elveiért.Tegnap is majdnem meglincseltek a cikkem miatt, amit a könyvtárból eltávolított marxista könyvekről és az egyetemről kirúgott professzorokról írtam. Azt vágták a fejemhez, hogy visszasírom a sztálinizmust.

Zenész: No lám, az új prágai tavasz. Minden nyílás szellőzik.

Szabadúszó író: Tudjátok, miből fizetem az albérletet? Lágypornó-filmek feliratozását csinálom. Litván serdülőlányok és munkanélküli román focisták szerepelnek bennük.

Újságíró: Micsoda kozmopolita kultúra. Mit gondoltok, mi erről Grovel véleménye?

Mind együtt: Ez a demokrácia ára. (Kissé hosszasan nevetnek.)

Szabadúszó író: Ahogy Grovel mondaná: "újra civilizált nép lettünk".

Filozófus: A privatizációt követő létszámcsökkentések és a téesztagok elbocsátása ellenére, a közvélemény-kutatások alapján Grovel még mindig nagyon népszerű.

Zenész: Miért is ne? Minél jobban gyötröd őket, annál jobban élvezik.

Szabadúszó író: Lám-lám, milyen bölcsességekre képes a birkapásztorok leendő hegedűse… Úgy látszik, emigránskám, savanyú a szőlő. Pedig elnökünk tényleg nagy elnök. Megmondta, hogy fel fogjuk támasztani a nemzeti kultúrát, s tessék, elárasztott bennünket a hollywoodi szemét, meg egy középkorú, pocakosodó, sortos angol urakból álló kvartett, amely 60-as évekbeli nótákat énekel fejhangon… Azt is megmondta elnökünk, hogy független politikát folytatunk majd, s íme, koldulni járunk Kohlhoz és össztesszük a kezünket a NATO-uralomért. Grovel tulajdonképpen csodálatraméltó dialektikus.

Újságíró: Ha az amerikai külügyminiszter asszony látogatására gomndolok, erotikus képek jelennek meg a szemem előtt. Albright meghágja Grovelt, míg emez váltig bizonygatja a világnak, hogy ez mennyire más érzés, mint amikor a Medve tette ugyanezt.

Filozófus (merengve, csak úgy maga elé): Hát…, kinek a pap, kinek a papné.

Zenész: És azelőtt?

Szabadúszó író: Megengedhetted magadnak, hogy lakásod legyen. Egy hónap nyaralás, biztos munka és a hatalommal szembeni összetartás jóleső érzése. Most meg? Nyaljuk a nyugatnémetek seggét, három különböző helyen gürizünk, és ráadásul ki is lakoltatnak, hogy jusson szoba amerikai befektetési ügynököknek, akik Prága óvárosában akarják egy letűnt világ kultúrájának levegőjét magukba szívni.

Zenész: Gyógyíthatatlan nosztalgiázó vagy. (Mímeli a hegedülést.) Idézd fel a régi szép időket!

Szabadúszó író: Ha 68-ban nyertünk volna Dubcek-kel, most minden más lenne.

Újságíró: Lenne…lehetne… Felejtsd el Dubceket, Grovelünk van, meg Klausunk és nem Sikünk. Szóval, tedd meg, ami tőled telik! Tanulj angolul és németül, és a megélhetésedért írj a hatalom új embereinek kedvében járó röplapokat! Tudniillik ezt csinálják manapság az értelmiségiek – a szabadpiacon.

Zenész (feláll): Nekem szimpatikusabbak az új-zélandi birkapásztorok.

Filozófus: Én inkább a negevi naplementét kedvelem.

Szabadúszó író: Én meg megkérdezem ott azt a tini prostit, szerezzek-e neki egy tiszta, kanadai diplomatát.

Író: Olyan ez, mintha glasszékesztyűben kéne vécét pucolnod.

Grovel (Előremegy, hogy üdvözölje, közben megigazítja a nyakkendőjét és hízelgő mosolyt ölt. Kezét előrenyújtja a belépőnek.): Külügyminiszter asszony, mennyire örülök, hogy ellátogatott hozzánk. (Kezet ráznak.)

Albright: Boldog vagyok, hogy oly hosszú idő után megint itt lehetek, bár a város sokat változott. Az a rengeteg autó, a szmog…

Grovel: A jólét ára – már mindenkinek van autója.

Albright: Persze, persze. De térjünk inkább a tárgyra. Készen áll-e kormánya arra, hogy alávesse magát a NATO szabályainak?

Grovel (bölcselkedve): Elsőrendű lehetőség ez számunkra, hogy a Nyugat része lehessünk. A legjobb eszköz arra, hogy megszilárdítsuk demokráciánkat és elkergessük az oroszokat.

Albright (öt másodpercig mosolyog, majd megint mint komoly üzletasszony szólal meg): Biztosítani fogjuk a védelmüket, de ennek ára van: a kölcsönösség. Támaszpontokat létesíthetünk, továbbá rakétákat és nukleáris robbanófejeket telepíthetünk országukba bármikor, ha ezt hadászatilag szükségesnek ítéljük.

Grovel (egy pillanatra összehúzza szemöldökét): Ezt természetesen még meg kell vitatni az országgyűléssel, és…

Albright (a szavába vág): Ez nem irodalmi stílusgyakorlat, Grovel. Ön az elnök, döntse el: akar-e a Nyugat része lenni, vagy sem? A terhek jó részét maguknak kell viselniük.

Grovel (alázatosan): Természetesen. Ne értsen félre. Semmi ellenvetésem sincs, de mégiscsak demokráciában élünk. Össze kell hívnom a pártvezetőket. Biztosíthatom, nem lesz semmi probléma. Függetlenségünkhöz mindennél fontosabb, hogy amerikai vezetés alá kerüljünk a NATO-ban.

Albright (cinizmussal és enyhén leplezett megvetéssel a hangjában): Napjainkban csak egyetlen nagyhatalom létezik, Grovel. Jól döntött. Igaz, nem is volt más választása.

Grovel (halványan elmosolyodik): Szabad akaratunkból döntöttünk így, s a nép túlnyomó többségének támogatását élvezzük.

(Albright felkel, kezet ráznak, majd kimegy.)

Albright (monológ): Mikor hagyja már abba ezt a szent-szar szöveget és ezt a kenetteljes magatartást? Nekünk akarja elmagyarázni, hogy mi a NATO eredeti jelentése? Ha-ha. Mi szerveztük meg, mi irányítjuk, s európai szövetségeseinkkel nyalatjuk a talpunkat. (Megáll, töpreng.) Azt hiszem, Grovel annyit zagyvált már erről a szirupos marhaságról a liberálisoknak, hogy maga is elhiszi, hogy képes vizen járni… Hogyan is írta abban a cikkben: "finomítani a NATO céljának, küldetésének és hovatartozásának meghatározásán". Ide hallgass, Grovel, a NATO az Egyesült Államok hatalmáról szól, érted? Arról, hogy a világon mi vagyunk a "number one". (Arca elvörösödik, megáll, gondolkodik, majd felcsillan a szeme.) Azt hiszem, semmi bajunk nem lehet belőle, ha Grovel erkölcsi mázzal keni be menetelésünket az orosz határ felé. Néha azon tűnődöm, hogy vajon nem az én állásomra pályázik-e, amikor azt ecseteli, hogy az "új NATO" az "európai és amerikai civilizáció őre, és így az egész világra kiterjedő védelem főpillére". Mindenesetre nagyon élvezem. Jó érzéssel tölt el addig is, amíg az oroszokat döfködjük. Oh, Grovel, ha bármikor munkára lesz szükséged, beajánllak az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalához. Persze, akkor is csak egy dagályos seggfej marad. Ahányszor találkozunk, mindig az az érzésem, hogy annak a szövegnek a piszkozatát olvassa fel, amelyet másnap lead a New York Times publicisztikai rovatába, vagy nyílt levélként a New York Review of Books-ba. Mégis, ez a dicső szónok megkönnyíti nekünk, liberálisoknak a dolgunkat, hogy jóízűen lenyelethessük saját erőpolitikánkat. (Önelégülten mosolyog.) Egy ilyen szigorú erkölcsi normákkal bíró fickónak térdvédőt kellene hordania. (Vidáman felnevet.)

Grovel (monológ): Ez a nő sötétebb, mint gondoltam. Persze, ha egy nagyhatalom képviselője vagy, akkor is tisztelnek, ha a nevedet se tudod rendesen lebetűzni. Itt volt például Reagan. Elaludtaz üléseken, s mégis egész Európa zseninek hitte. Óh, mennyire megalkuvó ez a nő. Mit meg nem tesz azért, hogy behízelegje magát. Előbb a kongresszus neandervölgyi ősemberei előtt eljátssza, hogy ő kőbaltás harcos az ENSZ-ben, majd mert nő, bekerül a kormányba, azután csehként beszél az európaiakkal, miközben, hogy közép-európai politikájának hitelt szerezzen, zsidónak mutatja magát. (Teátrális mozdulattal széttárja a karját.) Mit meg nem kell még tennem ezért az országért… (Kopognak az ajtón.) Tessék!

Titkárnő (belép): Írók csoportja van itt. Azt állítják, be vannak jelentve.

Grovel: Látni se akarom őket. Biztosan munkát akarnak. Küldje őket a kulturális miniszterhez.

Titkárnő: Azt mondják, eszméik miatt üldözték őket.

Grovel (ingerülten): A sztálinista Írószövetség akciója lehetett a nómenklatúra egy részével szemben. (Megnyomja a csengőt, egyik tanácsadója besiet.) Vezesse ki azokat a munkanélküli sztálinistákat.

Tanácsadó: Mármint a középkorú irodalomprofesszorokat?

Grovel: Honnan tudja hogy irodalmat tanítanak?

Tanácsadó: Egyikük a tanárom volt. Dubceket támogatta, s ezért kirúgták a sztálinisták. Csöppnyi lakásában adott órákat.

Grovel: Jól van. Beszéljen vele. Esetleg kereshet munkát neki valamelyik középiskolában.

Szabadúszó író: Üdvözlök mindenkit osztálytalálkozónk alkalmából… Bár lehet, hogy nem kéne ilyen divatjamúlt kifejezést használnom…

Zenész: Éppen le voltak árazva az Államokból induló járatokra a jegyek, s így olcsón hazajöhettem. El kell adnom elhunyt anyám lakását.

Filozófus: Otthagytad Új-Zélandot?

Zenész: Ja. Az ottani munkáspárti kormány Grovel nyomdokaiba lépett, és megvonta az állami támogatást a zenekartól. Azt mondták, keressünk magunknak farmereket, akik támogatnának.

Filozófus: És Amerikában vannak még közpénzek?

Zenész: Valamennyi van, de leginkább van egy sereg hivatásos adománygyűjtő, aki mindannyiunk után sápot húz. A pénzeszsákok az alapítványba fektetett tőkét levonhatják az adójukból, s még nevük és a nejeik neve is bekerül a programfüzetbe. (Az asztalhoz fordul.) Hát te, drága Maimonides barátom? Még mindig a Negeven adsz órákat a feltételezett terroristák házai felrobbantásának jogosságáról?

Filozófus (keményen): Az antiszemitizmus megint fölütötte fejét Közép-Európában. Jelenleg a jeruzsálemi Zsidó Egyetemen tanítok. A székemet egy jónevű new york-i konfekciógyárostól és családjától szereztem. Egyszerűen csodálatos. Évente csupán egyetlen szemináriumot és egy előadássorozatot tartok "Mit jelent zsidónak lenni?", "Vegyes házasságok: veszély vagy lehetőség?" s hasonló témákról, olyan filantróp csoportoknak, mint például a Hadassah.

Újságíró: Ne izgass fel… Ez majdnem olyan izgalmas, mint régi amerikai szappanoperák kéziratait átírni a cseh tévénézők számára. A lényeg az, hogy jól fizetnek, és a gyerekeim nemzetközi cégek tejfelesszájú igazgatóinak kölykeivel járhatnak ugyanabba a magánsuliba. Csehül is német vagy angol akcentussal beszélnek. Mindenesetre többre viszik majd, mint én.

Szabadúszó író: Nekem nincs szerencsém. Nem vagyok körülmetélve. Nem sikerült egyetlen vezérigazgatót se megnyernem, hogy támogatást adjon a számítógépemhez…, annyit meg nem tudok inni, hogy megjöjjöm az étvágyam a felmelegített amerikai szappanoperákhoz.

Filozófus: Sértett antiszemita vagy.

Zenész: A múltban élsz.

Újságíró: És miből tartod el magad?

Szabadúszó író: Grovel könyveit árulom az utcán, 90%-os árengedménnyel.

Író: És hol van ebben haszon?

Szabadúszó író: Ingyen kapom őket a raktárból.

Zenész: Elég csupán Grovelt árulni? Ennyire sok fogy?

Szabadúszó író: A külföldi turisták veszik a lefordított Groveleket, különösen ha ráhamisítom az aláírását és az ajánlását. Érdekes, egy csomó furcsabeszédű amerikai keresi a Szellem a lét felett című könyvet, amit az egyik politikusuk ajánlott nekik. Rájuk sózom mindet, s a fordító hibájára fogom címbeli eltérést. Marx és Lenin összeseket is adok el régiségkereskedőknek. Az olcsó Tolsztoj-, Dosztojevszkij- és Gorkij-kiadásokért 50 centet kapok példányonként attól a kevés korosodó csehtől, aki még olvas. Szóval reggel írok, délután árulok.

Filozófus: És télen?

Szabadúszó író: A feleségem egy utazási irodánál dolgozik… Olyan tájakról írok útleírásokat, amelyeket sohasem láttam.

Újságíró: Gazdag fantáziát kívánó műfaj. S mi lett a bársonyos forradalomról írt regényeddel?

Szabadúszó író (Beszélni kezd, de észreveszi hogy a többiek nem figyelnek. A filozófus lengén öltözött turistákat néz. A zenész a Financial Times egy példányát lapozgatja, az újságíró pedig éppen egy ásítást nyom el.): Nagyjából a kétharmada van kész. A forradalom elárulásáról szól. Arról, hogy hogyan fordult a visszájára minden, amiért harcoltunk. (Megáll.)

Filozófus: Nos, uraim, nekem mennem kell. Az üzletemberek és filozófusok közös konferenciájára vagyok hivatalos, amelynek témája a vállalatfelvásárlások etikai aspektusa.

Szabadúszó író: Mivel mentegetőznél, ha rajta kapnának?

Zenész: Nekem is mennem kell. Díszelőadást próbálunk Grovel és nagybecsű vendége, Albright alkirály tiszteletére.

Szabadúszó író: Dugj egy cigarettát a szájába, és mondd, hogy semmit sem változott.

Újságíró (összeszoríjta ajkait, döbbenten bólogat): Önmagadat pusztítod. Tudod, élveztem kívülállóként szemlélődni, amikor te fiatalon a jó ügyért, a sztálinizmus ellen harcoltál, pláne mikor a Nyugat is mellétek állt. Soros szórta a millióit, az Amnesty jelentéseket írt, a Nemzeti Alap a Demokráciáért pedig fizetett. Bármit is írtál, zseniálisat vagy szart, ha kritikus volt, biztos lehettél benne, hogy a New York Times, a Le Monde, vagy a New York Review of Books vevő volt rá. (Megáll, mondandóját lassan, de határozottan folytatja.) Ez az idő azonban elmúlt. Megkapták, amit akartak. Az elnök-vezérigazgató urak befészkelték magukat a kormányhivatalokba, ahol Klaus-szal, Grovellel és a többiekkel üzletelgetnek. Nem érdekli őket többé a másként gondolkodó kritika. Ez a vállalkozók, az üzletemberek, az új idők ünnepeltjeinek kora. Öngyilkosság folytatni az írást az újonnan megjelent pornóiparról, az osztálykülönbségekről, a privatizációs visszaélésekről, az újgazdagokról. Kit érdekel mindez? A fiatalokat biztosan nem. Nézz körül! A gimis lányok német üzletembereket bűvölnek Calvin Klein farmerokért, diszkós éjszakákért, míg fiúik a székesegyház oldalába hugyoznak a sörparti után. A Pápa pedig Grovelt magasztalja, s 327 jól jövedelmező ingatlan visszaigénylő listáját lobogtatja az orra előtt.

Szabadúszó író: Nagyon ihletett vagy. Neked kellene megírnod a könyvem.

Újságíró: Nézd. Tudom mit gondolsz a múltbéli elvtársainkról. Mindent eladtak, ugyanúgy, mint én is. De én legalább tisztában vagyok vele.

Szabadúszó író: A jó öreg cseh módszer: a felszín alatt tombol a harc, míg kifelé összhang mutatkozik. Hát nem ez az, amit annyira gyűlöltünk a Dubcek utáni időkben?!

Újságíró: Igazad van, de te sem tudsz más kiutat. És a legrosszabb az, hogy manapság senki nem áll melléd, ha a globális kapitalizmussal akarsz szembeszállni. Inkább érdemes a felszín alatt, apróbb dolgokért küzdeni.

Szabadúszó író: Példának okáért, szappanoperáid hősei használjanak újrahasznosítható óvszert. Biztonságos szex, és még a zöldeknek is tetszik.

Újságíró: Eközben te egyik munkahelyről vándorolsz a másikra és legnagyobb ellenséged, Grovel Havel könyveit árulod.

Szabadúszó író: Hát nem érted? Úgy állok bosszút rajta, hogy 25 centért adom a Tudat és létet.

Újságíró: Azt hiszed érdekli? Nem is emlékszik a könyv címére. Új könyvet ír Zöld bársony címmel, melynek kezdő sora így hangzik: "Itt jönnek a brókerek: vesd szét a lábad és élvezz!"

Szabadúszó író (fanyarul vigyorog): Ennek is meglesz a böjtje. A cseh emberekből nem lehet hülyét csinálni. A munkások egy nap rá fognak ébredni arra, hogy többet dolgoznak mint a németek, de ötödannyi a fizetésük, mint azoknak.

Újságíró: Te tényleg álmodozó vagy. Az idősebbek még tudják, hogy elvesztettek valamit: a biztonságot, terveiket, szabadidejüket, de a nyugdíjig kitartanak. A fiatalabbak azért dolgoznak, hogy fogyaszthassanak. Eszük ágában sincs lázadozni. A munkakörülményekkel nem törődve, nekik minden áron hifitorony és saját kis Volkswagen kell. A kapitalista pedig azt kapja, amit a kommunista csak megpróbált elérni.

Szabadúszó író: Mindenhez idő kell. Sok idő… Addig is, ha szükséged van valakire, aki név nélkül besegít a szappanoperák fordításába, csak hívj fel.

Újságíró: Szó se lehet róla. Inkább mintázok rólad egy hőst, aki még a klozettpapírt is újrahasznosítja.

(Függöny.)

(Fordította: Szabó Veronika)

Az Eszmélet Baráti Kör 1998. szeptember 7-én kerekasztal-vitát rendezett az emberi jogok és a szociális jogok problémaköréről. A beszélgetés során a téma elméleti és gyakorlati vonatkozásai egyaránt terítékre kerültek. Az alábbiakban a vita legérdekesebb részleteibe tekinthetnek bele olvasóink. A résztvevők: Szigeti Péter politológus, Németh György közgazdász és Bánfalvi István szociálpolitikus. Szerkesztőségünket Krausz Tamás képviselte.

Krausz Tamás (történész, ELTE Ruszisztikai Központ): Az emberi jogok mégoly példás betartása sem vezeti ki az emberek millióit egy szegény országban az éhínség, a szűkösség körülményei közül. Mi a tartalma történetileg és politikailag az emberi jogokról szóló egész vitának? A 20-as, 30-as évek orosz-szovjet történeti tömegtudatát vizsgálva arra a végkonklúzióra juthatunk, hogy a Szovjetunióban nem egyszerűen politikai okokból nem lehetett felvetni az emberi jogokkal kapcsolatos vitákat. Ennek a hiánynak a hátterében az áll, hogy emberek milliói a világnak ebben a régiójában – miként ma az iszlám világában – az emberi jogok kérdését soha sem önmagukban vetették fel, hanem mindig úgy, hogy előbb – a "gondoskodó állam" történelmi tradíciójának is megfelelően – az államtól követelték a szociális problémák megoldását, a "kenyér-kérdést" helyezve az emberi jogok kérdése elé.

Napjainkban is szervesen összekapcsolódnak az emberi jogok és a szociális jogok, ám – ha másképpen is az egykori államszocializmus országaiban – legtöbbször ellentét feszül a kettő között. Ennek sok oka van, de a mai Magyarországon minden bizonnyal a legszembetűnőbb módon ez az ellentét a cigány-kérdés kapcsán jelenik meg. A legjobb szándékú liberális harcosok (az emberi jogok hivatásos élharcosaitól a liberális feministákig) megpróbálják e bonyolult szociális kérdéskört emberjogi kérdésre szűkíteni. Ezzel képmutató módon homályban marad, hogy a cigányok (más kisebbségek vagy a nők, a homoszexuálisok stb.) emberi jogai nem garantálhatók a szociális és gazdasági problémák megoldása nélkül. Vagyis: az emberi jogok és szociális jogok – ugyanazon problémakör két oldalát képezik.

Szigeti Péter (politológus, MTA Politikai Tudományok Intézet): Krausz Tamás a történeti oldal felől közelíti meg a kérdést. Abban, amit ő mond, az a fontos, hogy Oroszországban az orosz történelem különössége magyarázza, miért nem kerültek előtérbe az emberi jogok, tehát a nyugati fejlődéstől való eltérés különössége adja meg a dolog lényegét. A II. világháború után, az antifasiszta ellenállás nyomására is, van az emberi jogoknak egy fellendülő korszaka, ami progresszív mércével az emberi jogokat és a szociális jogokat valamilyen módon összekapcsolja. Napjainkban – egyelőre kevéssé definiált módon – a globális problematikákhoz kapcsolódik egy olyan beállítódás, amely az egészséges, biztonságos környezethez, a békéhez való jogot vagy a humanitárius segélyezéshez stb. való jogot alapvető emberi jognak tekinti. Ez az, ami újként köszöntött be, miközben az 1945-től a szervezett kapitalizmus jóléti állama támogatta az alapvető szociális jogok definícióját in praxi. 1979-től a Reagan-Thatcher-féle fordulat behoz egy olyan politikai gyakorlatot, ami széttördeli a jogok bővülő katalógusát és nemzetközileg egységes felfogását. A végbement neokonzervatív fordulat a 70-es évek végétől napjainkig a konzervatív erkölcs és a liberális gazdasági elmélet jegyében igyekszik a szociális jogokat visszavenni. Nem ismeri el a szociális jogokat, mert azokat a tulajdont korlátozó jogoknak tekinti és így szembeállítja őket az emberi jogokkal.

Németh György (közgazdász, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem): Számomra az alapvető emberi jogok fogalmilag és történetileg egyértelműen megragadhatók függetlenül attól, hogy ki milyen szakterületet művel, ám szociálpolitikával és közgazdaságtannal egyidejűleg foglalkozván nem vagyok fogékony a neoliberális érvelésre. Így a szociális jogok vonatkozásában fel kell tenni a kérdést, vajon az emberi társadalom újratermelése a piac uralma alá kerülhet-e, vagy a piac logikája alól feltétlenül ki kell vonnunk az emberi társadalmat. Ez a probléma a gyakorlatban világosan körvonalazódott a Bokros-csomag kapcsán. Hisz állampolgári jogokként jelentkeztek olyan szociálpolitikai "struktúrák", mint például a családi pótlék, aminek van egy jogelméleti magyarázata, de adható egy közgazdasági indoklás is. Az ember újratermelését nem szabad a piacra bízni, aki pedig gyereket vállal, az pozitív tevékenységet lát el a társadalom életében. A gyerekek a következő generációban közjavaknak tekinthetők, és ami közjószágnak tekinthető, az bizonyos szempontból a társadalom közös költségén nevelendő fel. Tehát adott esetben az állampolgári jog azt jelenti, hogy a jövedelmek egy bizonyos részét újraosztják az embereknek, valami jelentéktelen pénzt mindenki kap állampolgári jogon. A neoliberális érvelésben az állampolgári jog mint közgazdasági terminus technicus gyakorlatilag a költségek leszorítását szolgálja, mivel azt mondja ki, hogy itt gyakorlatilag az emberek magántevékenységéről van szó, és a többi embernek ehhez nem lehet köze. Valójában a jövedelmek újrafelosztásáról van szó. Ilyen értelemben nagy tragédiának tekinthető a szocializmus megszűnése, mert akármilyen volt is ez a kelet-európai szocializmus, olyan kihívást jelentett Nyugat-Európára és az USA-ra nézve, ami az ottani társadalmak "összecementezését", szociális integrálását szolgálta. 1989-90 óta ez a nyomás nem nehezedik többé a nyugati társadalmakra, bár már Thatcher és Reagan idején érezni lehetett, hogy ez a nyomás egyre csökken. Úgy tűnik, mintha mostanában merült volna ki ez a neoliberális politika, mintha mostanában kezdenének megfordulni a trendek mindenekelőtt a pénzpiacok szabályozása tekintetében.

A másik technikai kérdés, hogy létezik az állampolgári jogoknak egyfajta túlhajtása. Semmiképpen sem úgy kell támogatni egy következő generációt és az emberek újratermelését, hogy egyes emberek az így képződő jövedelmek reményében vállaljanak gyermekeket. A kormányoknak, az államoknak olyan gyermekek megszületését kell támogatniuk, akiket a szüleik egyébként is akarnak, csak bizonyos anyagi megfontolások miatt haboznak vállalni őket. Tehát ilyen szempontból technikai kérdésekről van szó és nem klasszikus jogi kérdésről.

Bánfalvi István (szociálpolitikus, a Fraternité RT elnök-vezérigazgatója): Nem ideológiai, hanem szociálpolitikai szempontból közelítek a témához, bár elismerem, hogy tele van a kérdés ideológikus momentumokkal és értékválasztásokkal. Ha a szociális kérdést mint szociális jogi problémát nézzük, jó pár éve létezik Magyarországon igen színvonalas, igényes szakirodalom és szakmai vita (például Takács Albert, Ferge Zsuzsa, Kardos, Gyulavári és mások munkásságára utalnék).

Néhány éles kérdést szeretnék felvetni, amelyeket magam sem tudok megoldani. Valami mozgásteret érdemes definiálni, melynek keretei között a szociálpolitikai gondolkodás egyáltalán mozogni képes. Nyilván senki nem vitatja itt, hogy az ember nem tud úgy szabad lenni, hogy a létezéséhez szükséges anyagi feltételek hiányoznak vagy korlátozottak. A másik alaptézis, hogy a szociális értelemben vett jogi deklarációk semmit nem jelentenek. Szélsőséges elnyomás idején, a radikálisan antiszociális politika mellett is lehetnek gyönyörűen cizellált szociális jogok az alkotmányban, ám akinek eszébe jut érvényesíteni őket, az ellen valamilyen formában eljárnak. Vajon értelmes dolog-e jogilag kikényszerítni, dekralálni olyan létfeltételeket, amelyeket az államnak kellene biztosítania közpénzből, s aminek megvalósítása úgyis gazdasági feltételtől, politikai akarattól függ? Utalnék itt Sajó András nagyon éles álláspontjára: sokan ezt az egész ügyet szkeptikusan nézik, és azt mondják, hogy ne nagyon deklaráljuk e jogokat, mert akkor az egész tematika lejáratódik. Ez a szélsőség is hozzájárult ahhoz, hogy eleddig nem született új alkotmányunk, tehát éppen a szociális jogok kérdésköre miatt történt így, ami nagyon figyelemre méltó. Szabad-e belevenni az alkotmányba e jogokat; ha igen, akkor mit?

Németh György: Aki azt mondja, hogy a cigánykérdés emberi jogi kérdés, az a dolog egyszerűbb oldalát fogja meg. Ha azt mondjuk, hogy szociális kérdés, akkor ennek igen komoly anyagi konzekvenciái vannak. Fel kell emelni, iskolázni kell, integrálni kell a cigányokat a társadalomba. Tehát az emberi jogi és a szociális felfogás kijátszható egymással szemben. A klasszikus közgazdaságtanban ezt úgy tárgyalják, hogy létezik a hatékonyság és a méltányosság, és a kettő csak egymás rovására tud érvényesülni. Ha azt mondom, hogy hatékony vagyok, akkor érvényesítem a piac logikáját, ami az emberi társadalom egy részét a perifériára szorítja, nyomorba dönti. Ha a neoliberális áramlatok ellen kívánunk érvelni, akkor a közgazdaságtanban kell többet és jobbat mondani. Hiszem, hogy a hatékonyság és a méltányosság nem feltétlenül kerül szembe egymással. Példának okáért a közgazdasági szakirodalom igen jelentős része foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy ha csökkentik az adókat, miképpen fokozódik a gazdasági növekedés. Még a kormányzati tévedéseknek és melléfogásoknak is van szakirodalma, de nincs olyan elmélet, amely kimondaná, hogy mi az a szint, amely alá a költségvetés kiadásait már nem lehet csökkenteni. Egy Magyarországon is – a Nemzeti Bank által – publikált IMF-kiadványban olvastam: egy spanyol származású, az IMF-alkalmazásában álló közgazdász szerint a költségvetés bizonyos szint alá nem csökkenthető, mert akkor az emberek az utcára vonulnak, gerillaháború kezdődik, a munkaerő nem lesz kellően kiképzett, nem tud kellő hatékonysággal részt venni a termelésben stb. Ahelyett, hogy e problémakör komoly elemzését adnák, Magyarországon azt ajánlják, bizonyos szempontból és bizonyos érdekeknek megfelelően persze gazdaságilag racionálisan, hogy exportoffenzívával kell a gazdasági növekedést elérni, nem a belső piac számít. A FIDESZ a járulékok csökkentésére készül, mert megígérte, hogy csökkenti a munkaadók járulékait. Azt gondolom, hogy ez semmiképpen sem a munkaadók terhe, hanem az élőmunka áráról van szó. Ezt a Horn-kormány sem merte megtenni, még a legkeményebb Bokros-csomag idején sem, hisz akkor is csak másfél százalékkal csökkentette ezeket a járulékokat. Ez valójában közgazdaságilag sem igazán racionális, fékezi a meghirdetett "modernizációt", hiszen olyan helyeken emeli a profitot, ahol modernizációval, technikai fejlesztéssel kellene növelni a hatékonyságot, termelékenységet.

Szigeti Péter: A helsinki folyamatban a brezsnyevi vezetés alkut kötött az emberi jogokkal és beengedett egy olyan ideológiát, amely delegitimálja a szocialista eszmerendszert. Ez számomra azt jelenti, hogy a szovjet típusú szocialista jogtudomány "elfelejtette" tanulmányozni az emberi jogok természetét, és nem látta, hogy a polgári társadalom alapjáról magyarázott emberi jogok nem azonosak például azokkal az emberijog-értelmezésekkel, amelyeket a magyar szocialista jogtudomány is megfogalmazott: a köztulajdon, a teljes foglalkoztatottság a lakosság szociális joga. A marxi elméletből egyáltalán nem következik, hogy az emberi jogokat mellőzzük, hanem be kell látni: az emberi jogok megítélése-értelmezése nem lehet azonos a liberalizmus különböző történeti formáinak interpretációival. Tehát az a kérdés, hogy az ember mitől produktív lény. A piac és a kényszerfenyegetés hatására jön-e létre a teljesítmény – ilyen emberkép ma a meghatározó -, vagy az alkotó erő és a szabadság motiválja teljesítményre az embert, nem pedig a külső kényszer.

A mai polgári társadalomban azok, akik a szociális jogokat meg akarják alapozni, annyit tudnak mondani, hogy természetesen a magántulajdon mellett ez csak egy kompenzáció, de szükséges valamilyen okból. A magyar alkotmánybírók közül négy a szociális jogok mint alanyi jogok mellett volt, a többi ellene. Ugyanígy az alkotmányozásban volt egy olyan álláspont, amelyik az elvek szintjén, programként elismerte e jogokat, de úgy látta: ne foglalkozzunk vele, mert úgysem teljesíthető. A másik álláspont hívei pusztán csak annyit mondanak: a mindenkori kormány az adott gazdasági körülmények között döntse el, mi a célszerű. Egy harmadik álláspont szerint legyen a tőkés társadalmon belül is egy alanyi jog, ami biztosít egy bizonyos minimális szintű megélhetést mindenki számára. Ez az adott körülmények között viszonylag progresszívebb álláspont. Ugyanakkor látni kell, hogy ha a magántulajdont emberi jogi státusba tesszük, akkor már semmiféle közösségi tulajdonhoz, berendezkedéshez nem juthatunk el. A szocialista, a marxista megközelítés a magántulajdont egyrészt nem helyezi az emberi jog státuszába, másrészt pedig a tulajdonnak a népességeltartó képessége érdekli, és nem az, hogy az egyes magántulajdonosnak mennyi hasznot hajt.

Se szeri, se száma napjainkban az emberi jogokra való hivatkozásnak. Mégis, nemcsak bírálói, hanem a fogalmat elfogadók között is kevesen vannak, akik jogtudományi egzaktsággal tudnák megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen "mi fán teremnek" emberi jogaink. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a jogelméletben, az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban egyaránt érintett probléma gyakran a jogtudomány ezen ágain belül sem egyformán értelmeződik, akkor érzékelhető, hogy az egyszerűnek látszó kérdés mögött nehéz problémák húzódnak meg.

I. Problémafelvetés

Se szeri, se száma napjainkban az emberi jogokra való hivatkozásnak. Átlagos médiafogyasztó napjában többször is hallja érvként használni e kifejezést a közbeszédekben. Gyakran, vitázó felek között, végső érvként szerepel az emberi jogokra történő hivatkozás. Mégis, nemcsak bírálói, hanem a fogalmat elfogadók között is kevesen vannak, akik jogtudományi egzaktsággal tudnák megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen "mi fán teremnek" emberi jogaink. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a jogelméletben, az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban egyaránt érintett probléma gyakran a jogtudomány ezen ágain belül sem egyformán értelmeződik, akkor érzékelhető, hogy az egyszerűnek látszó kérdés mögött nehéz problémák húzódnak meg. A dolog ugyanis azonos saját történetével ("Die Geschichte einer Sache ist selbst die Sache" – Hegel), s ezt az újkorban éppen 210 éves történetet itt még csak vázlatosan sem tekinthetjük át. Mégis nemcsak szükséges, de lehetséges is azt tisztázni, hogy filozófiai és jogelméleti értelemben hogyan alapozhatók meg az ember jogai. Tehát két oldalról fogunk a válaszhoz közelíteni: az ember és a jog oldaláról. Mi az ember, és hogy kapcsolódik hozzá a jog fogalma? Ezután térhetünk át azokra a kérdésekre, melyek az emberi jogok mai helyzetét és problematikáját jelentik.

II. Mi a jog szó jelentése? Milyen az ember természete?

Legegyszerűbben a jog valakinek valamire való igényét, jogosultságát jelenti. Úgy is mondhatnánk, hogy megérdemelt jussának az elismerését. Olyasmit, amit gyakran a jogszabályok mondanak ki, s ebben az esetben a jognak tárgyi jogi, tételes alapja van. De az emberi jogokkal kapcsolatban gyakran halljuk azt, hogy az éppen valami olyasmi, ami erősebb, mint a jogszabályok. Olyasmi, ami emberhez, alanyhoz fűződő jogon jár. Azért, mert az emberi lényegtől elválaszthatatlan, a hatalomtól független jogosultságként emberi jogaink erősebbek a tárgyi jognál. Tehát azoknál a jogszabályoknál, melyeket a mindenkori jogalkotó hatalom alkotott magatartásunk irányítására, összehangolására. Emberi jogaink hatalom, hatóságok, embertársaink tényleges viselkedése fölött állnak, sőt, egyenesen ezek elbírálásnak mércéjeként szolgálnak. Épp ezért az emberi jogok a jogok önálló, sajátos csoportját alkotják, ami túl van a jog, a jogosultság alanyi jogi vagy tárgyi jogi (jogszabályi) jellegének hagyományos jogtudományi kérdésén.

Emberi jogaink az ember emberi természetéhez kötődő jogosultságok.¹ Olyanok, melyek minden körülmények között, még a jogszabályok ellenére is megilletnek, tehát támogatnak, s védenek minket. S mivel sebezhető lények vagyunk, véges élettel, szükségünk is lehet e támogatásra. Komolyan kell tehát vennünk emberi jogainkat.²

Az emberi jogok tehát természetes jogainkból erednek. Milyen azonban természetünk? Miből ered az ember természete? Teremtett lény-e, vagy ellenkezőleg, önteremtő? Szabad-e vagy elnyomott? Milyen az ember természete, jó-e vagy rossz, egoista, önző lény-e vagy éppen ellenkezőleg: közösségi, társaival szolidáris lény? Ahányféle válasz adható e kérdésekre, annyiféleképpen alapozhatók meg és vezethetők le az emberi jogok.

Míg a jog természetének jellemzése jogtudományi választ igényelt, addig ez utóbbi, a másik oldal megválaszolása filozófiai kérdésekhez vezet. Az ember lényege, helye a világban és sajátlagos emberi természetének jellemzése – olyan végső kérdések, melyekre nincs egyetlen válasz, hanem válaszok vannak: a nagy világnézetek különböző megoldásokat adnak ezekre a kérdésekre. Világnézet, ami nem más, mint a környező világ, a természet, a történelem és benne az ember helyének, szerepének elgondolása. Végső soron az emberi jogok megértése sem lehetséges másként, mint a ma létezők közül a három legrégebbi és legnagyobb – konzervatív, liberális és szocialista – világnézettípus szerint. Tekintsük át ezek felől az emberi jogok megalapozását. Azt, hogy honnan és hogyan vezetik le az emberi jogokat e világnézeti alaptípusok (melyeknek számtalan változata van).

III. Konzervativizmus, liberalizmus és szocializmus az emberi lényegről

Induljunk ki Hugo Grotius nézeteiből, mert ő a korai természetjogi felfogások képviselőjeként, klasszikus módon tudta felvetni az emberi jogok természetének kérdését. Megoldása azonban nem egy, hanem kétirányú: egyaránt felmutatja az emberi jogok vallásos, hívők számára való megalapozását és a világi, ateista gondolkodás számára való levezethetőségét. "A háború és a béke jogáról" (1625) című könyvében a következőképpen érvel:

A jog egyik természetes forrásaként az ember társas ösztöneit, közösségi érdekeit nevezi meg. A jog ezen szűkebb, társas-közösségi fogalmából alakult ki egy másik, tágabb fogalom, a természetjogé, melynek az emberi természet a forrása. A kettő viszonyában az a helyzet, hogy "a belső tételes jog szülőanyja pedig a megegyezésből fakadó kötelezettség, amely viszont a természetjogból meríti erejét, úgyhogy a természetet úgyszólván a tételesjog ősanyjának mondhatjuk". Egyértelmű, hogy a belső, tételes jog a természetjogtól veszi erejét.

Miután a tételes jog levezetését megoldotta, már csak az a kérdés maradt, hogy vajon a természetjog ereje honnan származik: azaz milyen a természet természete? Itt válik ellentmondásossá Grotius megoldása, mert egyfelől szerinte a természetjog "helytálló volna akkor is, ha feltennők – márpedig ezt a legnagyobb bűn elkövetése nélkül még feltételezni sem lehet -, hogy Isten nem létezik, vagy nem törődik az emberek dolgaival", mert a természetjog az ember belső lényegéből következik, másfelől ezt mégiscsak Istennek kell tulajdonítanunk, mert ő maga akarta, hogy ilyenek legyünk.

Tehát a természetjog mögötti emberi természet végeredményben vagy az isteni akaratból következő teremtésre megy vissza, tehát transzcendens (nem evilági, hanem túlvilági), vagy pedig az ember belső lényegéből fakad, földi tulajdonságként.

Grotius érvelésében egyaránt szerepet kapott az ember társas-közösségi mivolta, belső, individuális természete és tulajdonságainak külső teremtő általi meghatározottsága. Ezzel alapvető álláspontokat rögzített. Most már tőle eltávolodva foglalhatjuk össze a nagy világnézet-típusok álláspontjait.

A konzervatív gondolkodás az embert éppúgy, mint a természet rendjét, transzcendens, túlvilági létezőtől eredezteti. Az ember természete és az anyagi természet közös nevezőre van hozva a teremtés aktusában, ami rajtuk kívülálló létező akaratára megy vissza. A teremtés eredményeként organikus kapcsolatok jöttek létre, melyeket a közösségi hagyományok éltetnek és erősítenek meg. Az egyes ember méltósággal rendelkező személyként a közösség tagja. Hogy melyik emberi viselkedés a természetes a társadalomban, annak megítéléséhez ezért a valláserkölcs adja a végső normákat. Az ember alkotta jogok, a tételes jogok (ius Humanum) nem sérthetik a természetjogot (ius Naturale), a természetjog nem sértheti az isteni jogot (ius Divinum). A teista világkép számára a gondviselésben van a végső bizonyosság.

A liberalizmus az embereket elsődlegesen individuális természetű lényeknek tekinti, akik versengenek egymással. Az értelmes önzésen alapuló verseny a cselekedetek mozgatórugója, ami motivál, szelektál és előre visz. A természetes jogoknak vagy az emberi jogoknak a politikai jogaiban szabad, jogilag egyenlő individuumok versenyét kell biztosítaniuk, akik nem állnak az anyagi természet rendjére jellemző organikus kapcsolatban egymással. A függetlenség értelmében vett individuális szabadság minden más érték felett áll. Ezért az azt biztosító emberi és állampolgári (politikai) szabadságjogaikban individuumok szerződéses jogközössége jött létre; e szabadságjogok megfelelnek az emberi természetnek, s ezért elidegeníthetetlenek. Az emberi jogok egyéni jogok.

A szocialista világnézet közösségi természetű, evilági lényekként fogja fel az embereket, akiket a munkamegosztás és az egyéni érdekek elválasztanak, de a közösségi lét kölcsönös egymásrautaltsága és a humanista szolidaritás összeköt. Az emberi szabadság csak a közösségi létben értelmezhető, s az emberi természet sem állandó, hanem a társadalom történetével együtt változó.³ Az emberi jogokat sem lehet a mindenkori közösség alakzatától és a történelemtől függetlenül, a fölött megalapozni. Az emberi jogok társadalmi-történelmi képződmények. A végső mérték így a történelemben van.

Végeredményben az emberi jogokat a természetes jogokra, a természetjogot az ember természetére vezettük vissza. Hogy mi az ember természete, erre nézve adnak különböző választ a nagy világnézet-típusok, aszerint, hogy az ember természetét – végső soron – individuálisnak, közösséginek vagy organikus természetűnek veszik-e. Rá kell mutatnunk arra is, hogy e magyarázatok egymással versengve jöttek létre. Ez nem zárja ki azt, hogy ezek a világnézetek és magyarázatok évszázados történetük során ne tanultak volna, ne vettek volna át magyarázó elemeket egymástól. Azonban teljes összeolvadásuk akkor sem lehetséges, ha az emberi jogok tekintetében a második világháború befejezésétől egészen a hetvenes évek végéig volt egy jelentős homogenizálódás, amely együtt járt az emberi jogok katalógusának bővülésével. Ez az ENSZ 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával indult, majd a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával (1966) folytatódott. Ezért ismerik el mindenütt az emberi méltóságot, az állampolgárok személyi szabadságjogainak csoportját (személyi sérthetetlenség, levéltitok, lakás sérthetetlensége) és a politikai szabadságjogokat (egyesülési, gyülekezési, szólás- és sajtószabadság, lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogok) akkor is, ha nem mindenki és nem mindenütt érti rajtuk ugyanazon tartalmakat.

Már nem egészen ez a helyzet a gazdasági és szociális jogokkal (melyeket a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya definiált 1976-ban), melyek jelentős bővülést és előrelépést jelentettek, a tulajdonjog megítélésével és az ún. harmadik generációs emberi jogokkal. Ezek egységes felfogása, elismerése lényegében napjainkban is hiányzik, s ez nem véletlen. Miért?

A válasz első síkját jelenthetik az ezen jogok mögött meghúzódó elvi, világnézeti álláspontok versengő tulajdonságai.

Láttuk, hogy a természetes, emberi jogok igazolása a konzervatív gondolkodási típusban az isteni transzcendencia síkján történik. A természetjogot (ius Naturale) eredendően az ember teremtéskori természetének való megfelelés, az isteni jognak (ius Divinum) megfelelés minősíti, mert a teremtő előzetes harmóniát és célszerűséget vitt be a teremtett természet rendjébe. Ez a végső, a keresztény valláserkölcsiségben megtestesülő, tehát abszolút mérték. A tulajdon rendies előjogokhoz, feudális státusokhoz és hierarchiákhoz kötődő felfogása pedig évszázadokon át nem ellentétben állt, hanem megerősítést kapott ettől az igazolásmódtól. Mannheim a tulajdon konzervatív felfogását jellemezve méltán hangsúlyozta annak személyhez, igazi, kitüntetett tulajdonosokhoz való kötöttségét. Tulajdonos és tulajdon ilyen összefonódottsága, amely lényegében nemesi előjogok – legyen az az eredeti szerzés erősebb jogcíme, az ősiség törvénye vagy a vadászati jogról való lemondás tilalma⁴ – fenntartását jelenti és korlátozza az árutulajdon szabad mozgását, nem lesz tartható a kapitalizmus viszonyai között. Az elszemélytelenedő polgári cseregazdasághoz (és társadalomhoz) való konzervatív igazodás (rallîment) több hullámban, kényszerűen, csak a francia forradalom nyomán következik be, előbb a konkordátummal, majd a munka és a tőke létének a híres 1891-es, ’Rerum novarum’ kezdetű pápai enciklikában történő elismerésével, még később a világnézeti pluralizmus tényhelyzetének az elismerésén keresztül. A tulajdon felfogásában a polgárság szükségletei és a kapitalista termelési mód követelményei szerint alakulnak ki a liberál-konzervatív felfogás közös minimumai. Relatív ellentétüket – a közjóra való törekvés követelményének konzervatív elfogadása, illetőleg ex ante jellegének liberális tagadása, továbbá a szolidaritás keresztényi elvének felfogása tekintetében – csak félreérteni lehet, ha nem értjük meg egységtörekvéseiket.

A felvilágosodás és nyomában a polgári liberális gondolkodás szakít a transzcendens igazolással, s a természeti jogot világi alapra helyezi. A tulajdon és a szerződés szabadságának emberi joga váltja fel a transzcendens kérdésfelvetést.⁵ A polgári természetjog a feudalizmus kötött tulajdoni formáival és hierarchikus rendiségével szemben fellépve a jogi és politikai egyenlőség alapjogával igazolja az ember természetének való megfelelést. Az individuálisan különböző képességek szabad versenyének szabadsága ezért politikai és jogi síkon mozgó kérdésfeltevéssé válik számára. A szerződési szabadság formálisan racionális természetjoga végső soron a termelőeszközök elsajátításában érdekelt és arra képes polgárság emberi joga, s nem azé a munkásságé, amelyik csak munkaereje áruba bocsátásának szabadságával rendelkezik.

A szocialista világnézettípus modern formájában a liberalizmussal szemben, de annak a szabadság és az egyenlőség viszonyára vonatkozó centrális problémáját átvéve jön létre (legfejlettebb formájában tagadhatatlanul a marxi nézetekkel). A politikai és jogi egyenlőség követelményét elfogadva, de azt kritikailag meghaladva a gazdasági és szociális egyenlőséget teszi meg gondolkodása aranyalapjává. A formális – politikai és jogi – egyenlőségen túli materiális egyenlőség követelményét teszi egy legitim berendezkedés mércéjévé, ami az életlehetőségek szociális egyenlősége alapzatán ad helyt az egyéni képességek és sokféleségek versengésének. Az osztályszintű ellentmondást, s nem az emberek közötti individuális különbségeket akarja kizárni a társadalmi érintkezési viszonyokból. Számára, végső soron, csak a munkával szerzett javak és értékek igazolhatók. ("Aki nem dolgozik, ne is egyék.") Ez a radikális, materiális természetjog bizonyos értelemben pedig szemben áll a szerzés formális igazoltságát jogszerűnek tekintő liberális állásponttal.⁶

Az egyik esetben a tulajdont természetes és elidegeníthetetlen emberi jognak fogják fel, és tulajdonon azt a magántulajdont értik, amelyet a közhatalom elvileg nem, csak más magántulajdonosok érdekeivel való összeütközés feloldása érdekében korlátozhat. Akkor, amikor a "neminem laedit qui suo iure utitur" (senkinek sem árt, aki a saját jogával él) autonómiáját kell összhangba hozni a "neminem laedere" (senkinek se ártsunk) követelményével. Ehhez a tulajdonosoknak is szükségük van konfliktusfeloldó és szabályozó államra, a közterheket is viselniük kell (adózás), mert a nincsteleneknek nincs miből fedezniük ezeket. A közjavak és a közterhek köre azonban csak alárendelt lehet a magánjavak és ezek szabadpiaci közvetítésű rendjéhez képest, a vállalkozások emberi, in concreto individuális természetéhez képest.

A másik esetben, a szocialista elgondolásban a tulajdon szociális rendeltetésű intézmény, amely az emberi szükségletek minél szélesebb körének minél nagyobb embercsoport számára való kielégítésére szolgál. A tulajdon egyéni és kollektív munka eredménye egyaránt lehet, ezért nemcsak a magántulajdont illeti meg a tulajdon védelme, hanem a köztulajdont is. Generális magánkisajátítása elvileg éppúgy tiltott, mint az egyéni teljesítményen, munkán nyugvó személyes (magán-) tulajdoné.

A magántulajdon emberi jogi státuszba emelése tehát eleve kizárja a közösségi, szocialista társadalmat, míg a köztulajdonnak a tulajdonviszonyokon belüli dominanciája annak előfeltételeként mutatkozik. Itt ezért nincs és nem is lehet homogenizálódás, akkor sem, ha bizonyos jogi ideológiák eltakarják (vagy éppen csak kifejtetlenül hagyják) a termelési eszközöknek a közösség egészéhez való viszonyát.

Azt, hogy a tulajdont az uralkodó ideológia ellenére sem igazán lehet az emberi jogok státuszába emelni, jól mutatja az, hogy egyfelől a magántulajdon nacionalizálása és/vagy köztulajdonba vétele igen gyakori jelenség, másfelől, hogy az állami és szövetkezeti tulajdont a megváltozott társadalmi és poltikai erőviszonyok következtében Kelet-Európában 1989 után gátlástalanul privatizálták.⁷

IV. Az emberi jogok egységessége hiányának mai, politikai okairól

Az emberi jogok bővülése és homogenizálódása irányával szemben lépett fel egy második sík, a politikai gyakorlat síkja, amely legmarkánsabban Reagan és Thatcher neokonzervatív fordulatával jutott kifejeződésre a hetvenes évek végétől. Amíg ugyanis a szervezett kapitalizmus keynesiánus gazdaságpolitikára, nemzetállami szabályozásokra építő jóléti államait a szociális, gazdasági és kulturális jogok gyarapodása fémjelezte, addig a globális szabadversenyes erőteret újra előállítani kívánó új liberalizmus és individualizmus nem vagy csak nagyon korlátozottan ismeri el az emberi jogok ezen, ún. második generációját. Ezek ugyanis a konzervatív morál nézőpontjából egyfelől nemkívánatos módon erőforrásokat vonnak el a vállalkozói, piacosító megoldásoktól, másfelől a kínálat és a verseny liberális ösztönzése helyére újraelosztó, a racionális igazgatás technikáit alkalmazó állami beavatkozást szorgalmaznak. Intézményi szabályozásaik korlátozzák a piaci versenyt és a vállalkozói szabadságot, és erőszakos beavatkozást jelentenek a közösségek organikus rendjébe. Ezért legalábbis totalitárius-gyanúsak. A szociális jogok a munkaerőpiaci spontaneitást, az igazi versenyt korlátozzák, azzal, hogy csökkentik a munkaerőáru munkaerőpiaci túlkínálatát. A munkástanácsok együttdöntési, részvételi, beleszólási jogai a magántulajdonos autonómiáját sértik. Az oktatási és kulturális jogokhoz és értékekhez való szélesebb körű, ingyenes (vagy támogatott) hozzáférés rosszabb esetben az elitek felhígulását, jobb esetben pedig – a konzervatív szociológia terminológiájával szólva – státusinkonzisztenciákat szül. Az esélyek és esélyegyenlőtlenségek, a dolgok természetes rendjébe jelentenek illetéktelen intervenciót az állam részéről pozitív magatartást, erőforrások feletti rendelkezést, cselekvést involváló gazdasági, szociális és kulturális jogok. A szociális problémák enyhítésének az egyházi, karitatív megoldások az adekvát formái, melyek egyben az egyház anyagi-szervezeti hatalmát növelik.

Tehát az állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon, alanyi jogon járó szociális jogok, továbbá a társadalmi mobilitásnak a második generációs szabadságjogok egészén keresztül történő intézményes elősegítése ha nem is azonos módon és mértékben, de egyaránt zavarják a liberális minimális államot és az organikus társadalomfelfogást képviselő konzervativizmust.

Az emberi jogok generációk szerinti osztályozása, egy hasznos toposz, Karel Vasaktól (1977) származik. A polgári forradalmakat követő szabadságjogokat tekintette első generációs,⁸ a szocialista forradalmakat a szociális jogok elismerésével járó, egyenlőséget zászlajára tűző második generációs,⁹ míg a gyarmati felszabadító forradalmakat a szolidaritási jogokat megszülő harmadik generációs emberi jogoknak (Szigeti-Takács, 1998. 252.). Utóbbiak ez ideig olyan mértékű elismerést sem kaptak, mint a második generációs jogok, noha fontos és újszerű problémákat takarnak. Relatíve egységesen is csak nehezen kezelhetőek, ma mindenesetre az ún. globális problémákhoz kapcsolódnak. Szemléletükben az közös, hogy a jövő generációiért való felelősségvállalás szempontjából nézik az olyan tárgyi kérdéseket, mint az egészséges és kiegyensúlyozott környezethez, a békéhez, az emberiség közös örökségét képező ’Res communis omnium usus’ javakhoz, a humanitárius segélyekhez, a gazdasági, társadalmi és politikai önrendelkezéshez, önmeghatározáshoz való jogot. Példának okáért: amíg a környzetvédelem egy bizonyos pontig szakjogág, mert a mai és közvetlen károsodások megfékezése a célja, addig egy ponton túl már a jövő generációkért való felelősségünket terheli, hogy megőrizzünk ilyen vagy olyan biocönotikus egyensúlyt, ahol az élővilág reprodukciója végbemehet. Progresszív eszményeket adó, de rengeteg problémát felvető törekvésekről van tehát itt szó.

Az emberi jogok, mint eszmény, sok esetben haladó szerepet tölthetnek és töltenek be valóságos társadalmi jelenségek megítélésében. De a társadalmi és politikai jelenségeknek egy mégoly helyes eszményhez való hozzámérése sem egyértelmű. A minősítő eredmény attól is függ, hogy milyen érdekek felől mérnek. Ezért az eszmei mérték "ott és akkor" funkciójával gyakran vissza lehet élni. Az ilyen visszaélések, melyekre a hegemonista politikák gyakorlatában használják fel az emberi jogokat, indították Jacques Derridát arra, hogy könyvében az emberi jogokról a "Nyűttségek (képek egy kortalan világból)" című fejezetében nyilatkozzon. Az elnyűtt dolgok között, amelyek nem számítanak többé, mert éppen a mérték mértéke hiányzik a posztmodern történelemnélküliség/felettiség szemléletmódjában. Ebben a korban az emberi jogok máskor és másutt akár helyesen alkalmazott mércéje is gyakran képmutatássá válhat. "…a liberális-demokrata vagy szociáldemokrata kapitalizmus eufóriáját alighanem legelvakultabb és legdelíriumosabb hallucinációkhoz, illetve, az emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikájával, egyre kiáltóbb képmutatáshoz teszi hasonlóvá." Az új világrend csapásai között említi azt, hogy "a társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy korszakába lépett. Egy másik politikát igényel. És egy másik fogalmat. Az ‘új munkanélküliség’, mind tapasztalata, mind kalkulusa formájában, éppoly kevéssé emlékeztet a munkanélküliségre, mint a Franciaországban ‘új szegénységnek’ nevezett valami a szegénységre.

A hajléktalan (homeless) állampolgárok tömeges kizárása az államok demokratikus életében való minden részvételből, a menekültek, hontalanok és bevándorlók kiutasítása és deportálása az úgynevezett nemzeti területről a határok és a – nemzeti vagy magán – identitás új tapasztalatát vetíti előre.

Az európai közösség államai között, a köztük és a kelet-európai államok között, az Európa és az Egyesült Államok között, a két utóbbi és Japán között folyó kíméletlen gazdasági háború. Ez a háború ural mindent, először is a másféle háborúkat, miután uralja a nemzetközi jog következetlen és egyenlőtlen gyakorlati értelmezését és érvényesítését. Bőven van erre példa több mint egy évtizede…

A külső adósságteher súlyosbodása és más ezzel kapcsolatos mechanizmusok éhségre és reménytelenségre kárhoztatják az emberiség nagy részét. Így mindinkább kizáródnak a piacról azok, akiket ugyanez a logika éppenséggel bekapcsolni akart. Éppen ez a fajta ellentmondás működteti a geopolitikai fluktuációkat, még ha az utóbbiakat látszólag az emberi jogokról vagy a demokratizálásról szóló beszély diktálja is." (Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 90-91.)

Egyrészt tehát az emberi jogok a nyűtt világ ilyen és ehhez hasonló nyűttségei közepette lépnek színre, ami sajnálatos, másrészt pedig az emberi jogok pozitív mércéi sem mindig segíthetnek ezen társadalmi folyamatok kiküszöbölésében, ami még sajnálatosabb.

Az ellentmondásos szerep a magyarországi folyamatokban is megnyilvánult. Az alkotmánybírák korábbi, már a kilencvenes évek elején meglévő különböző, sőt ellentétes értékítéletei¹⁰ mellett az állam szociális jellegét és a szociáis jogok helyzetét nagy viták kísérték. A gazdasági stabilizációs törvénycsomag kapcsán (1995) éppúgy, mint a zátonyra futott alkotmányozás előkészítése során. Az előbbi megítélésében kialakult a szociális jogok alanyi jellegét tagadó liberális álláspont.¹¹ és ezzel ellentétben ezen jogok alanyi jogként való megalapozhatóságának álláspontja.¹² Miközben az elméleti és politikai megközelítések tisztázódtak, a gyakorlat síkján a nyitott kérdések nem oldódtak és oldódnak meg. Alighanem nem is céljuk ez. Sem a kormány, sem a parlament nem törekedett a szociális jogok helyzetének újradefiniálására. Kényelmesebb volt ezen szolgáltatások körének A gazdasági stabilizációs törvényben való korlátozását olyan gyakorlattal megfejelni, amely a szolgáltatások körét és reálértékét csökkentette. Persze ez az állampolgárok zömének még mindig jobb, mintha a meglévő alkotmányos pilléreket iktatnák ki. Így állunk ez év végén.

Jegyzetek

¹ Szerzőtársam, Takács Péter az emberi jogokról adott színvonalas és korszerű áttekintése közben arra ia rámutat, hogy a jogirodalomban sincs egyetértés e jogok általános jellegét illetően. Vannak, akik természetes jogokként, vannak, akik a jogok önálló csoportjaként és vannak, akik egyfajta egyetemes erkölcsi jelleggel próbálják levezetni őket. (Szigeti-Takács: A jogállamiság jogelmélete. Napvilág, 1998. 242-257.) Saját érvelésem többek mellett Max Weber jogszociológiájával módszertanilag azonosan, az első megoldástípushoz tartozik. Weber helyesen a ’lex naturae’ problémavonalába illeszti bele az emberi jogokat, mint a tételes jog fölött álló értékmérő problémáját és funkcióit. (Gazdaság és társadalom. 2/2. Jogszociológia. KJK, 1995. 172-175. Ford.: Erdélyi Ágnes.)

² A jog és a társadalmi valóság közötti sohasem teljes megfelelés, a jog konfliktusfeloldó, regulatív és integratív alapvető funkcióiból már szükségképpen következő inadekváció egyeseket ’a jog nem számít’ nihilizmusa felé visznek. Súlyos tévedés ez, amely alkalmatlanná tesz mind az emberi gyakorlat ezen objektivációs formájának, mind pedig az emberi jogok természetének megértésére.

³ A konzervatív gondolkodás klasszikusával, Edmund Burke-kel szemben, aki valaminő örök emberi természetre hivatkozva kívánta megalapoznia a jogállamot, Tom Paine radikális demokrata érvelése módszertanilag is fontos, szemléletes és meggyőző. "Soha nem volt, soha nem lesz és soha nem is lehet olyan parlament, embercsoport vagy nemzedék egyetlen országban sem, amely az idők végeztéig rendelkeznék az utókor megkötésének és irányításának jogával és hatalmával, amely egyszer s mindenkorra elrendelheti, hogy hogyan kormányozzák a világot, vagy ki kormányozza; ezért úgy ahogy van, semmis és érvénytelen minden olyan cikkely, törvény vagy nyilatkozat, amellyel annak alkotói olyasmit próbálnak tenni, aminek megtételére nincsen sem joguk, sem hatalmuk, és végrehajtása sem áll módjukban. Minden kornak és minden nemzedéknek ugyanazzal a szabadsággal kell rendelkeznie saját törvényei megalkotására minden ügyben, mint a megelőző koroknak és nemzedékeknek. A síron túli kormányzás önző és öntelt igénye a legnevetségesebb és legarcátlanabb zsarnokság." (Az ember jogai. Osiris-Readers International, Budapest, 1995. Ford.: Pap Mária.)

⁴ Mannheim Károly: A konzervativizmus. Ford: Kiss Endre. Cserépfalvi, 1994. 70-72.

⁵ Weber az újkori természetjog racionális jellegét a történeti-jogi iskola német romantikába gyökerező irracionalizmusával szemben tárgyalja (i. m. 174.).

⁶ A közösségi és szolidaritási értékek tekintetében az általában vett szocializmus mutat hasonlóságokat a konzervatív felfogásokkal – gondoljunk csak a földet el nem idegeníthető, védett tulajdoni tárgyként kezelő kisparaszti, földközösségi ideológiákra -, de a szocialista gondolatkör ezen értékeket sem organikus módon, hanem a munkamegosztással alapozza meg. A marxi szocializmus pedig – szemben a feudális szocializmusokkal és a romantikus antikapitalizmusokkal – nem vissza, a feudális tulajdoni formák felé megy, hanem az önkormányzó közösségek köztulajdoniságával kívánja megszüntetve meghaladni a termelőerők fejlődését egy hosszú történelmi korszakon át hordozó polgári tulajdoni formákat.

⁷ A kisajátítás a magántulajdon szükségjoga, azaz szükséges rossz. Térségünkben – a köztulajdon vonatkozásában – a magánkisajátítás, erényjoggá vált. (Ha nem is a népesség, de a privatizációs folyamat haszonélvezői szemében.) A jog egyneműsítő tendenciáival (in abstracto tulajdonvédelem) szemben a tulajdon mint reális társadalmi viszony sem gazdaságilag, sem szociálisan nem függetleníthető attól a formációtól, ahol fellép. Ezért vezet ki szükségképpen a tulajdonjog kérdése az emberi jogi megközelítésből.

⁸ Példának okáért a magyar alkotmányjogban ezen jogok katalógusa a következő: az élethez és emberi méltósághoz való jog; a politikai (vagy kollektív) szabadságjogok: az egyesülési és gyülekezési jog, a szólás- és sajtószabadság, a lelkiismereti és vallásszabadság; míg a személyi szabadságjogok kategóriája a személyi sérthetetlenséget, a levéltitok és a lakás sérthetetlenségét fogja át. Közös tulajdonságuk, hogy egyfelől a közhatalom cselekvése elé jogi korlátokat állítanak, másfelől pedig, hogy ha valaki megsérti ezen szabadságjogokat, akkor az állam köteles megvédeni mindenkit a jogsértővel szemben. A közhatalom és az egyén közötti kapcsolatot negatív oldalról leíró fenti jogosultságokkal szemben a részvételi jogok (a közvetlen demokrácia gyakorlása, választójog és választhatóság, nemzeti és nyelvi kisebbségek részvételi joga) politikai értelemben kapcsolják össze az állampolgárokat a közhatalommal. Ugyanis államalkotó lényként vannak alanyi közjogaink.

⁹ Ezen második generációs szabadságjogok tartalmának és jogi természetének hozzávetőleges bemutatása nálunk a következőket jelenti. A munkához való jog a munka szabad megválasztását (de nem a teljes foglalkoztatottsághoz való jogot), a sztrájkhoz való jogot jelenti. A pihenéshez való jog a heti pihenőnapokat, a fizetett munkaszüneti napokat és az évi szabadsághoz való jogot fogja át. Az egészséghez és szociális biztonsághoz való jog bizonyos mértékű és körű ingyenes alapfokú orvosi ellátást, egézségyügyi intézményhálózat állami fenntartási kötelezettségét jelenti. A művelődéshez való jog a tanszabadságot, az ingyenes és kötelező alapfokú oktatást, a felsőbb oktatási intézmények állami fenntartását, támogatását és kulturális intézmények fenntartási kötelezettségét jelenti. A politikai tagoltság és a jogelmélet szempontjából tekintettük át a liberális és a szociális felfogás, jelzőtlen és jelzős jogállam eltérő megközelítését: Szigeti-Takács, 1998. 191-94.

¹⁰ A szociális biztonsághoz való jogot a bírák többségének pusztán programkénti – tehát alanyi jogon nem érvényesíthető, garanciákkal nem védett – álláspontjával szemben négy alkotmánybíránk, Vörös Imre, Kilényi Géza, Szabó András és Zlinszky János különvéleményt fogalmazott meg, melyben e jogot a jogállamiság fogalmából következő, alkotmányosan rögzített jogként értelmezik (24/1991. /V.18./ AB. hat.)

Zlinszky egyenesen alanyi jogként értelmezte az Alkotmány 70/E .§. (1) szóban forgó bekezdését (31/1993. /V.21./ AB.) – szemben Sólyommal, aki szerint ez nem ad senkinek jogot a szociális biztonságra, mert a jogi igények ilyen általánosságban nem definiálhatók. Másoknak nem jelentett megoldhatatlan feladatot e jog természetének jogászi, jogdogmatikai definiálása (lásd a 12. jegyzetben megadott forrásokat).

A szociálpolitika egészének alakulása, benne a jogok szerepe megértéséhez nélkülözhetetlen Ferge Zsuzsa munkásságának figyelembevétele.

¹¹ A legszínvonalasabb érvelést ebből a pozicióból Sajó András: A materiális természetjog árvái, avagy hogyan védi Alkotmánybíróságunk az elesetteket (Magyar Jog, 1996/4.) című tanulmánya adta.

¹² Ezt a pozíciót figyelemre méltó érveléssel képviseli Juhász Gábor: Az alkotmányeszme mostohagyermeke: néhány gondolat a szociális biztonsághoz való jog természetéről, illetőleg, A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé (Esély, 1996/3. és 1995/3.).

Saját elvi álláspontomat a szociális jogállam kontra jelzőtlen jogállam kérdésében kifejtettem: Szigeti-Takács, 1998. 191-194., illetőleg a magyar alkotmányozás folyamatában tárgyaltam az elitista és nem elitista (demokratikus) erők összecsapását, éppen az Eszmélet (1996/31. sz. 59-66.) oldalain.

A nyolcvanas évek eleje óta a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötött feltételekkel nyújtottak hitelt az eladósodott államoknak. Ezek a feltételek gyakran nyíltan is magukba foglalták az emberi jogok érvényesítése terén való előrelépést. Valójában azonban éppen az elvárt gazdasági programok teszik lehetetlenné a politikai, gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülését.

A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő társadalmi-politikai rendben.

Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni lehetett a vitát.

A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi jogok – és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok – alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését, aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.

Atlanti koncepció

Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye – azt a háborúban kialakult erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének, domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó európai országoktól is.

1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték – ahogy akkor már nevezték: – az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik") birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót állíthasson szembe.

Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei – bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére – nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire állam).

Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor – a háború alatt nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében – már egyébként is igen erős volt.

Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30) elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez, amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár- és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).

Az emberi jogok fejlődése

A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.), a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz, jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX. század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága – hasonlóképp a jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez – a háború utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás fogalmi keretét.

Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette, hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan: ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.

A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve (utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg – változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.

A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán – Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig – minden aktív liberális politikus támogatását élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.

Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták, a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított, mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan kiterjedhetett, lehetővé téve számukra – legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.

A feltételesség

A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez. Az elmúlt három évtizedben – az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében – a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő" országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális, környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük helyreállítása érdekében.

Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.

Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani a gazdaságpolitikákat, hanem – ennek következményeként – arról is, hogy bármely kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által – sőt néha még saját maga által is – ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.

Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből való kiközösítés vár.

Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény – szabad versenyt hirdető ideológiájával ellentétben – monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem, vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)

A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség" kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás" (good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor: a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország, Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak, amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat nagyon komolyan felelősségre vonnák.

Az átmenet és az emberi jogok

Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.

Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való viszonyát nézzük.

1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági megállapodás, röviden TGM).

Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség – egy mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva – arra kényszerítette a törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi rendezését, így például – korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére – meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének létrehozása.

Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani. Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták ki.

A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta – részben a Bokros-csomag, részben más okok miatt – valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén – akár mérsékelt, akár militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra – olyan politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is lehetne).

A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a "stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra. Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.

Elhúzódó vita

A hitelek feltételességének romboló hatásait – közgazdasági, szociológiai, jogi és más szempontokból – számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.

A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.

Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz; ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.

A II. világháború után született meg az a felismerés, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni.

Minden ünnepség, évforduló rengeteg hamis megközelítésre, jelszószerű, felszínes kinyilatkoztatásra ad alkalmat. Az emberi jogok lényegétől, természetétől ez különösen idegen. Így az apropó – az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évfordulója (1998. december 10-én esedékes) – sem méltatásra inspirál. Nem megemlékezni kívánok, hanem a hazai jogalkotás, az emberi jogok védelmére rendelt nemzetközi egyezményekhez, így különösen a Szociális Kartához való csatlakozásunk néhány kérdését vizsgálni.

Az emberi jogok érvényesítésének, védelmi mechanizmusainak szabályozása – a nemzetközi jogban és a nemzeti jogrendszerekben is – a XX. század kulturális fejlődésének nagy eredménye. Míg a XX. század első felében – a fasizmus, a II. világháború, az önkényuralmi rendszerek rémségeinek hatására – az emberi jogok biztosításának igénye a múlt eseményeivel összefüggésben került nemzetközi síkon az érdeklődés előterébe, addig a XX. század végén a jövő igényei szabják meg az emberi jogok érvényesülésének jelentőségét. Pontosabban fogalmazva: a II. világháború után a felismerésnek az volt a lényege, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb felismerés társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni. Így az emberi tényező jelentősége – mindenekelőtt az iparilag fejlett államokban – felértékelődött: az emberi jogok biztosítása az állami politika szintjére került.

Ezzel párhuzamosan, vagy erre a folyamatra hatást is gyakorolva, az emberi jogok biztosítása, amely hagyományosan az államok belső joghatóságának körébe tartozott, a nemzetközi közösség érdeklődésének középpontjába került: nemzetközi szabályozás tárgyává vált.

Az emberi jogok nemzetközi védelmének fejlődése során kialakult az emberi jogok katalógusa: a hagyományos (polgári és politikai jogok, az emberi jogok ún. első generációja) jogok köre kibővült a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal (az emberi jogok ún. második generációja). Az univerzális és regionális nemzetközi szervezetek számos állásfoglalása ugyanakkor kifejezésre juttatja az első és a második generációba tartozó jogok szétválaszthatatlan egységét. (Így 1993-ban az Emberi Jogok második Világkonferenciája is.) Nyilvánvaló például az élethez való jognak az egészséghez való joggal vagy politikai jogoknak a művelődéshez való joggal meglévő szoros összefüggése.

Az emberi jogok katalógusának egysége nem jelenti azonban azt, hogy az államok a második generációba tartozó jogok tekintetében a polgári és politikai jogokhoz hasonló természetű kötelezettségeket vállaltak volna. A gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány 2. cikke (1) bekezdése szerint e jogok tekintetében valamennyi szerződő állam csak arra kötelezi magát, hogy a rendelkezésére álló valamennyi erőforrás igénybevételével "fokozatosan" biztosítja e jogok élvezetét. A kötelezettségvállalásnak ez a flexibilis jellege a jogok természetéből, helyesebben abból a realitásból fakad, hogy megvalósításuk bizonyos materiális előfeltételek megteremtését igényli. Ugyanakkor világosan kifejezésre jutó kívánalom: a kötelezettségvállalásnak e kevésbé rigorózus jellege ne adjon alkalmat a joggal való visszaélésre. Így e jogokból folyó kötelezettségek terjedelmét vizsgálva a nemzetközi szakértő bizottság az ún. limburgi elvek 16. cikkében kifejtette: a gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosítását szolgáló lépéseket az államoknak "azonnal meg kell kezdeniük", hogy a jogok biztosítását a lehetőségekhez képest a leggyorsabban érjék el. A 21. cikk szerint pedig a fokozatos megvalósítás lehetősége "semmilyen körülmények között sem értelmezhető oly módon, hogy az államoknak jogukban áll a tejes biztosítást szolgáló erőfeszítéseket bizonytalan időre elhalasztani".

Ennek ellenére – történelmi, társadalmi, politikai, gazdasági és sok egyéb tényező hatására – még Európában is az egyes korszakokban s az egyes államcsoportokon belül különböző hangsúlyt kaptak az első, illetve a második generációba tartozó jogok. Az iparilag fejlett államok a század elején elsősorban a polgári és politikai jogokra koncentráltak.

A legáltalánosabb kötelezettségeket az ENSZ égisze alatt létrejött Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány tartalmazza. A kötelezettségvállalás jellegére utal az Egyezségokmánynak az a fordulata is, amely szerint az államok – minden diszkrimináció kizárásával – "elismerik" a jogokat.

Az Egyezségokmányban foglalt jogok:

• a munkához és megfelelő munkafeltételekhez való jog (6-7. cikkek);
• a szociális biztonsághoz való jog (9. cikk);
• a család, az anyák, a gyermek védelme (10. cikk);
• a megfelelő életszínvonal biztosítása (11. cikk);
• az egészséghez való jog (15. cikk);
• a kultúrához való jog (15. cikk).

Néhány vonatkozásban vállaltak az államok konkrét kötelezettségeket. Mindenekelőtt a szakszervezeti jogok biztosítására (8. cikk), amely jogot a Polgári és Politikai jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmánynak az egyesülési jogról szóló rendelkezése is magában foglalja. A művelődéshez való jog területén vállalták a kötelező és ingyenes alapfokú iskoláztatás megvalósítását (13-14. cikkek). Kötelezték továbbá magukat a szülők iskolaválasztási jogának a gyermekek vallási és erkölcsi nevelésével összhangban való biztosítására (13. cikk 3. pontja). Végül vállalták a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen szabadság tiszteletben tartását (15. cikk 3. pontja).

Az Egyezségokmányban foglalt jogok közül a gyermek jogairól szóló egyezmény e jogokat a gyermek jogállására vonatkozóan tovább részletezi; a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló egyezmény pedig a nők helyzetének szempontjából tartalmaz az Egyezségokmányban foglalt jogokhoz képest kimerítőbb szabályokat.

Külön figyelmet érdemelnek a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet égisze alatt létrejött nemzetközi munkaügyi egyezmények, amelyek a gazdasági és szociális jogok körében a legmesszebbmenő konkrét kötelezettségvállalásokat tartalmaznak.

Magyarország az Európa Tanácsba való felvételét követően 1991. december 13-án írta alá az Európai Szociális Kartát. Azóta több mint hat év eltelt, de a megerősítésre még nem került sor. Pedig a nemzetközi szerződések jóhiszemű teljesítésének nemzetközi jogi elve alapján elvárható lenne, hogy a szerződések aláírását mihamarabb kövesse a megerősítés, a kötelező erő elismerése. Az Európai Szociális Charta történetében azonban ez a 6-7 éves "késedelem" nem túl szokatlan jelenség. A Kartában részes 21 állam esetében az aláírás és a ratifikálás között eltelt idő átlaga 7,6 év. Ezt az átlagot azonban kissé torzítja néhány kiugró érték: Luxemburg 30, Belgium 29, Törökország 28, Görögország 23, Hollandia 19, Franciaország 12 évet várt a Charta 1961. október 18-án történt aláírása után; a később aláíró államok közül Portugáliának tartott legtovább (9 év) a megerősítés; a többi részes állam közül nyolc 2 éven belül, hat pedig 3-6 év alatt erősítette meg (köztük Ausztria és Lengyelország is).

Mindez elsősorban a nemzetközi presztízs szempontjából számíthat. A nemzetközi nyomás azonban igazából más okokból nehezedik Magyarországra: ez pedig az Európai Unióhoz való csatlakozásunk szándéka. Politikai nyilatkozatokban számtalanszor hangoztatták az Európai Unió nevében, hogy a csatlakozni kívánó országoknak meg kell erősíteniük az Európai Szociális Kartát, és ezt a követelményt ma már jogilag is indokolja az Amszterdami Szerződés, amely az alapító szerződések szociálpolitikai fejezetét módosítva az Európai Szociális Kartában foglalt jogokat a közösségi jog az acquis részévé teszi.

A Charta lényege a következőkben foglalható össze:

A Chartában felsorolt 19 jog (a munkához való jog, az igazságos munkafeltételekhez való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jog, a tisztességes díjazáshoz való jog, a szakszervezeti jogok, a kollektív tárgyalásokhoz való jog, a gyermekek és fiatalkorúak védelemhez való joga, a dolgozó nők védelemhez való joga, a pályaválasztáshoz szükséges tájékozódáshoz való jog, a szakmai képzéshez való jog, az egészség védelméhez való jog, a társadalombiztosításhoz való jog, a szociális és egészségügyi segítségre való jog, a szociális jóléti szolgáltatásokban való részesülés joga, a fizikailag vagy szellemileg fogyatékos személyek joga a szakmai képzésre, a társadalmi és szakmai rehabilitációra, a család joga a szociális, jogi és gazdasági védelemre, az anyák és gyermekek joga a szociális és gazdasági védelemre, a külföldi munkavállalás joga, a bevándorló munkások védelme) közül az államoknak a megerősítéskor legalább tíz jog alkalmazását kell vállalniuk. E tíz jog közül ötnek az alábbi hét jog (az ún. "kötelező kör") közül kell kikerülnie: munkához való jog, társadalombiztosításhoz való jog, szociális és egészségügyi segítségre való jog, a család szociális védelme, a bevándorló munkások védelme. Az ún. kötelező kör meghatározása az e körbe eső jogoknak kimagasló jelentőséget biztosít és orientálhatja az áIlamok gazdasági és szociális politikáját.

A Charta 1988-ban elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve további négy jogot tartalmaz. Ezek: a diszkrimináció tilalma az alkalmaztatás és foglalkoztatás terén; a munkavállalók joga a munkahelyük helyzetével kapcsolatos tájékoztatásra; a munkafeltételek meghatározásában való részvétel joga; az idős személyek joga a szociális védelemre. Az államoknak a jegyzőkönyv megerősítésekor e négy jog közül legalább egy jog alkalmazására kell konkrét kötelezettséget vállalniuk.

Magyarországon különös ellenérzés övezi a Charta 18. és19. cikkeit. Az első esetben valóban olyan kötelezettségről van szó, amely egyenlőre nehezen vállalható, mert tulajdonképpen a külföldiek magyarországi munkavállalásának előmozdítását, megkönnyítését írja elő, így esetleg kedvezőtlen hatással lehetne a hazai munkaerőpiac alakulására. Azon túl, hogy érdemes alaposabban megvizsgálni ennek a rendelkezésnek a lehetséges hatásait – hiszen az Európai Unióban alapvető fontosságú jogról, a munkaerő szabad áramlásáról van szó -, a 4. bekezdés könnyebben elfogadható lenne ma is, mivel az a magyar állampolgárok külföldi munkavállalásának és vállalkozásának megengedését írja elő, amelyet a hozzánk hasonló helyzetben lévő lengyelek is megerősíthetőnek találtak. A lengyelek megerősítették a 19. cikket is; ettől Magyarországnak sem kellene félnie, mert ez a cikk nem jelenti a külföldiek munkavállalásának előmozdításának kötelezettségét, csak a már munkavállalási, letelepedési engedéllyel rendelkező vendégmunkásoknak biztosítja lényegében azokat a jogokat, amelyek a diszkrimináció tilalmának elve (esetleg más emberi jogok, mint a családi élet tiszteletben tartásához való jog) alapján megilletik őket.

A magyar ratifikáció előkészítésének egyik legfontosabb tanulsága a szociális partnerek, érdekképviseleti szervek szerepének jelentősége a gazdasági és a szociális jogok előmozdításában. Jelentőségüket mutatja, hogy az optimális minimum szabálya alapján megerősítésre előterjesztett cikkek körét az Érdekegyeztető Tanács állásfoglalása alapján kiegészítették két olyan cikkel, amelyek a teljesíthető minimumba beleférnek, de a számszerű minimumból kimaradtak. A gazdasági-szociális jogok szabályozásának kialakítása terén a szociális párbeszéd az Európai Unióban is nagy jelentőséget kap, és a Szociális Charta ellenőrzése hatékonyságának növelésében is számíthatnak a szakszervezetekre és munkaadói szervezetekre, valamint egyéb nem kormányzati szervezetekre is. Erre épül a Charta 1995-ben elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve a kollektív panaszok lehetőségéről, amely még nem lépett hatályba, de biztosan érdekes tapasztalatokkal fog szolgálni a gazdasági és szociális jogok érvényesítése terén. Annak ellenére, hogy a Charta rendelkezései nem sokkal szélesebb körűek, mint Magyarország jelenlegi nemzetközi kötelezettségei, mégis emberi jogi szempontból is fontos lenne a Charta megerősítése, mivel továbblépést jelenthet nemcsak a még hatékonyabb, kollektív panaszokra épülő nemzetközi jogvédelem lehetőségének irányába, hanem a jogok kiterjesztését jelentő első kiegészítő jegyzőkönyv, valamint végső soron az 1996-ban elfogadott Módosított Európai Szociális Charta aláírása és megerősítése irányába.

Meggyőződésünk: ha ez a gondolkodás az alkotmányozás elmúlt esztendőkben tapasztalt kényszerét-zűrzavarát is inspirálta volna, talán elkerülhető lett volna a Bokros-csomag alkotmánybírósági vesszőfutása, a populista ígéretek és a jogalkotás legújabb kori sajátos elegyét is.

Az emberi jogokról való gondolkodás – érvényesülésük, védelmük szabályozása – a hazai jogban számos fogódzót kap az egyetemes kulturális örökségből. Így azoktól a nagy egyezményektől is, amelyeket ünneplünk, s amelyektől még hűvös tartózkodással ódzkodunk.