Az Eszmélet Baráti Kör 1998. szeptember 7-én kerekasztal-vitát rendezett az emberi jogok és a szociális jogok problémaköréről. A beszélgetés során a téma elméleti és gyakorlati vonatkozásai egyaránt terítékre kerültek. Az alábbiakban a vita legérdekesebb részleteibe tekinthetnek bele olvasóink. A résztvevők: Szigeti Péter politológus, Németh György közgazdász és Bánfalvi István szociálpolitikus. Szerkesztőségünket Krausz Tamás képviselte.

Krausz Tamás (történész, ELTE Ruszisztikai Központ): Az emberi jogok mégoly példás betartása sem vezeti ki az emberek millióit egy szegény országban az éhínség, a szűkösség körülményei közül. Mi a tartalma történetileg és politikailag az emberi jogokról szóló egész vitának? A 20-as, 30-as évek orosz-szovjet történeti tömegtudatát vizsgálva arra a végkonklúzióra juthatunk, hogy a Szovjetunióban nem egyszerűen politikai okokból nem lehetett felvetni az emberi jogokkal kapcsolatos vitákat. Ennek a hiánynak a hátterében az áll, hogy emberek milliói a világnak ebben a régiójában – miként ma az iszlám világában – az emberi jogok kérdését soha sem önmagukban vetették fel, hanem mindig úgy, hogy előbb – a "gondoskodó állam" történelmi tradíciójának is megfelelően – az államtól követelték a szociális problémák megoldását, a "kenyér-kérdést" helyezve az emberi jogok kérdése elé.

Napjainkban is szervesen összekapcsolódnak az emberi jogok és a szociális jogok, ám – ha másképpen is az egykori államszocializmus országaiban – legtöbbször ellentét feszül a kettő között. Ennek sok oka van, de a mai Magyarországon minden bizonnyal a legszembetűnőbb módon ez az ellentét a cigány-kérdés kapcsán jelenik meg. A legjobb szándékú liberális harcosok (az emberi jogok hivatásos élharcosaitól a liberális feministákig) megpróbálják e bonyolult szociális kérdéskört emberjogi kérdésre szűkíteni. Ezzel képmutató módon homályban marad, hogy a cigányok (más kisebbségek vagy a nők, a homoszexuálisok stb.) emberi jogai nem garantálhatók a szociális és gazdasági problémák megoldása nélkül. Vagyis: az emberi jogok és szociális jogok – ugyanazon problémakör két oldalát képezik.

Szigeti Péter (politológus, MTA Politikai Tudományok Intézet): Krausz Tamás a történeti oldal felől közelíti meg a kérdést. Abban, amit ő mond, az a fontos, hogy Oroszországban az orosz történelem különössége magyarázza, miért nem kerültek előtérbe az emberi jogok, tehát a nyugati fejlődéstől való eltérés különössége adja meg a dolog lényegét. A II. világháború után, az antifasiszta ellenállás nyomására is, van az emberi jogoknak egy fellendülő korszaka, ami progresszív mércével az emberi jogokat és a szociális jogokat valamilyen módon összekapcsolja. Napjainkban – egyelőre kevéssé definiált módon – a globális problematikákhoz kapcsolódik egy olyan beállítódás, amely az egészséges, biztonságos környezethez, a békéhez való jogot vagy a humanitárius segélyezéshez stb. való jogot alapvető emberi jognak tekinti. Ez az, ami újként köszöntött be, miközben az 1945-től a szervezett kapitalizmus jóléti állama támogatta az alapvető szociális jogok definícióját in praxi. 1979-től a Reagan-Thatcher-féle fordulat behoz egy olyan politikai gyakorlatot, ami széttördeli a jogok bővülő katalógusát és nemzetközileg egységes felfogását. A végbement neokonzervatív fordulat a 70-es évek végétől napjainkig a konzervatív erkölcs és a liberális gazdasági elmélet jegyében igyekszik a szociális jogokat visszavenni. Nem ismeri el a szociális jogokat, mert azokat a tulajdont korlátozó jogoknak tekinti és így szembeállítja őket az emberi jogokkal.

Németh György (közgazdász, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem): Számomra az alapvető emberi jogok fogalmilag és történetileg egyértelműen megragadhatók függetlenül attól, hogy ki milyen szakterületet művel, ám szociálpolitikával és közgazdaságtannal egyidejűleg foglalkozván nem vagyok fogékony a neoliberális érvelésre. Így a szociális jogok vonatkozásában fel kell tenni a kérdést, vajon az emberi társadalom újratermelése a piac uralma alá kerülhet-e, vagy a piac logikája alól feltétlenül ki kell vonnunk az emberi társadalmat. Ez a probléma a gyakorlatban világosan körvonalazódott a Bokros-csomag kapcsán. Hisz állampolgári jogokként jelentkeztek olyan szociálpolitikai "struktúrák", mint például a családi pótlék, aminek van egy jogelméleti magyarázata, de adható egy közgazdasági indoklás is. Az ember újratermelését nem szabad a piacra bízni, aki pedig gyereket vállal, az pozitív tevékenységet lát el a társadalom életében. A gyerekek a következő generációban közjavaknak tekinthetők, és ami közjószágnak tekinthető, az bizonyos szempontból a társadalom közös költségén nevelendő fel. Tehát adott esetben az állampolgári jog azt jelenti, hogy a jövedelmek egy bizonyos részét újraosztják az embereknek, valami jelentéktelen pénzt mindenki kap állampolgári jogon. A neoliberális érvelésben az állampolgári jog mint közgazdasági terminus technicus gyakorlatilag a költségek leszorítását szolgálja, mivel azt mondja ki, hogy itt gyakorlatilag az emberek magántevékenységéről van szó, és a többi embernek ehhez nem lehet köze. Valójában a jövedelmek újrafelosztásáról van szó. Ilyen értelemben nagy tragédiának tekinthető a szocializmus megszűnése, mert akármilyen volt is ez a kelet-európai szocializmus, olyan kihívást jelentett Nyugat-Európára és az USA-ra nézve, ami az ottani társadalmak "összecementezését", szociális integrálását szolgálta. 1989-90 óta ez a nyomás nem nehezedik többé a nyugati társadalmakra, bár már Thatcher és Reagan idején érezni lehetett, hogy ez a nyomás egyre csökken. Úgy tűnik, mintha mostanában merült volna ki ez a neoliberális politika, mintha mostanában kezdenének megfordulni a trendek mindenekelőtt a pénzpiacok szabályozása tekintetében.

A másik technikai kérdés, hogy létezik az állampolgári jogoknak egyfajta túlhajtása. Semmiképpen sem úgy kell támogatni egy következő generációt és az emberek újratermelését, hogy egyes emberek az így képződő jövedelmek reményében vállaljanak gyermekeket. A kormányoknak, az államoknak olyan gyermekek megszületését kell támogatniuk, akiket a szüleik egyébként is akarnak, csak bizonyos anyagi megfontolások miatt haboznak vállalni őket. Tehát ilyen szempontból technikai kérdésekről van szó és nem klasszikus jogi kérdésről.

Bánfalvi István (szociálpolitikus, a Fraternité RT elnök-vezérigazgatója): Nem ideológiai, hanem szociálpolitikai szempontból közelítek a témához, bár elismerem, hogy tele van a kérdés ideológikus momentumokkal és értékválasztásokkal. Ha a szociális kérdést mint szociális jogi problémát nézzük, jó pár éve létezik Magyarországon igen színvonalas, igényes szakirodalom és szakmai vita (például Takács Albert, Ferge Zsuzsa, Kardos, Gyulavári és mások munkásságára utalnék).

Néhány éles kérdést szeretnék felvetni, amelyeket magam sem tudok megoldani. Valami mozgásteret érdemes definiálni, melynek keretei között a szociálpolitikai gondolkodás egyáltalán mozogni képes. Nyilván senki nem vitatja itt, hogy az ember nem tud úgy szabad lenni, hogy a létezéséhez szükséges anyagi feltételek hiányoznak vagy korlátozottak. A másik alaptézis, hogy a szociális értelemben vett jogi deklarációk semmit nem jelentenek. Szélsőséges elnyomás idején, a radikálisan antiszociális politika mellett is lehetnek gyönyörűen cizellált szociális jogok az alkotmányban, ám akinek eszébe jut érvényesíteni őket, az ellen valamilyen formában eljárnak. Vajon értelmes dolog-e jogilag kikényszerítni, dekralálni olyan létfeltételeket, amelyeket az államnak kellene biztosítania közpénzből, s aminek megvalósítása úgyis gazdasági feltételtől, politikai akarattól függ? Utalnék itt Sajó András nagyon éles álláspontjára: sokan ezt az egész ügyet szkeptikusan nézik, és azt mondják, hogy ne nagyon deklaráljuk e jogokat, mert akkor az egész tematika lejáratódik. Ez a szélsőség is hozzájárult ahhoz, hogy eleddig nem született új alkotmányunk, tehát éppen a szociális jogok kérdésköre miatt történt így, ami nagyon figyelemre méltó. Szabad-e belevenni az alkotmányba e jogokat; ha igen, akkor mit?

Németh György: Aki azt mondja, hogy a cigánykérdés emberi jogi kérdés, az a dolog egyszerűbb oldalát fogja meg. Ha azt mondjuk, hogy szociális kérdés, akkor ennek igen komoly anyagi konzekvenciái vannak. Fel kell emelni, iskolázni kell, integrálni kell a cigányokat a társadalomba. Tehát az emberi jogi és a szociális felfogás kijátszható egymással szemben. A klasszikus közgazdaságtanban ezt úgy tárgyalják, hogy létezik a hatékonyság és a méltányosság, és a kettő csak egymás rovására tud érvényesülni. Ha azt mondom, hogy hatékony vagyok, akkor érvényesítem a piac logikáját, ami az emberi társadalom egy részét a perifériára szorítja, nyomorba dönti. Ha a neoliberális áramlatok ellen kívánunk érvelni, akkor a közgazdaságtanban kell többet és jobbat mondani. Hiszem, hogy a hatékonyság és a méltányosság nem feltétlenül kerül szembe egymással. Példának okáért a közgazdasági szakirodalom igen jelentős része foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy ha csökkentik az adókat, miképpen fokozódik a gazdasági növekedés. Még a kormányzati tévedéseknek és melléfogásoknak is van szakirodalma, de nincs olyan elmélet, amely kimondaná, hogy mi az a szint, amely alá a költségvetés kiadásait már nem lehet csökkenteni. Egy Magyarországon is – a Nemzeti Bank által – publikált IMF-kiadványban olvastam: egy spanyol származású, az IMF-alkalmazásában álló közgazdász szerint a költségvetés bizonyos szint alá nem csökkenthető, mert akkor az emberek az utcára vonulnak, gerillaháború kezdődik, a munkaerő nem lesz kellően kiképzett, nem tud kellő hatékonysággal részt venni a termelésben stb. Ahelyett, hogy e problémakör komoly elemzését adnák, Magyarországon azt ajánlják, bizonyos szempontból és bizonyos érdekeknek megfelelően persze gazdaságilag racionálisan, hogy exportoffenzívával kell a gazdasági növekedést elérni, nem a belső piac számít. A FIDESZ a járulékok csökkentésére készül, mert megígérte, hogy csökkenti a munkaadók járulékait. Azt gondolom, hogy ez semmiképpen sem a munkaadók terhe, hanem az élőmunka áráról van szó. Ezt a Horn-kormány sem merte megtenni, még a legkeményebb Bokros-csomag idején sem, hisz akkor is csak másfél százalékkal csökkentette ezeket a járulékokat. Ez valójában közgazdaságilag sem igazán racionális, fékezi a meghirdetett "modernizációt", hiszen olyan helyeken emeli a profitot, ahol modernizációval, technikai fejlesztéssel kellene növelni a hatékonyságot, termelékenységet.

Szigeti Péter: A helsinki folyamatban a brezsnyevi vezetés alkut kötött az emberi jogokkal és beengedett egy olyan ideológiát, amely delegitimálja a szocialista eszmerendszert. Ez számomra azt jelenti, hogy a szovjet típusú szocialista jogtudomány "elfelejtette" tanulmányozni az emberi jogok természetét, és nem látta, hogy a polgári társadalom alapjáról magyarázott emberi jogok nem azonosak például azokkal az emberijog-értelmezésekkel, amelyeket a magyar szocialista jogtudomány is megfogalmazott: a köztulajdon, a teljes foglalkoztatottság a lakosság szociális joga. A marxi elméletből egyáltalán nem következik, hogy az emberi jogokat mellőzzük, hanem be kell látni: az emberi jogok megítélése-értelmezése nem lehet azonos a liberalizmus különböző történeti formáinak interpretációival. Tehát az a kérdés, hogy az ember mitől produktív lény. A piac és a kényszerfenyegetés hatására jön-e létre a teljesítmény – ilyen emberkép ma a meghatározó -, vagy az alkotó erő és a szabadság motiválja teljesítményre az embert, nem pedig a külső kényszer.

A mai polgári társadalomban azok, akik a szociális jogokat meg akarják alapozni, annyit tudnak mondani, hogy természetesen a magántulajdon mellett ez csak egy kompenzáció, de szükséges valamilyen okból. A magyar alkotmánybírók közül négy a szociális jogok mint alanyi jogok mellett volt, a többi ellene. Ugyanígy az alkotmányozásban volt egy olyan álláspont, amelyik az elvek szintjén, programként elismerte e jogokat, de úgy látta: ne foglalkozzunk vele, mert úgysem teljesíthető. A másik álláspont hívei pusztán csak annyit mondanak: a mindenkori kormány az adott gazdasági körülmények között döntse el, mi a célszerű. Egy harmadik álláspont szerint legyen a tőkés társadalmon belül is egy alanyi jog, ami biztosít egy bizonyos minimális szintű megélhetést mindenki számára. Ez az adott körülmények között viszonylag progresszívebb álláspont. Ugyanakkor látni kell, hogy ha a magántulajdont emberi jogi státusba tesszük, akkor már semmiféle közösségi tulajdonhoz, berendezkedéshez nem juthatunk el. A szocialista, a marxista megközelítés a magántulajdont egyrészt nem helyezi az emberi jog státuszába, másrészt pedig a tulajdonnak a népességeltartó képessége érdekli, és nem az, hogy az egyes magántulajdonosnak mennyi hasznot hajt.