sz szilu84 összes bejegyzése

Üzenet a Föld rabjairól

A posztkommunista országok, sőt az egész emberiség számára égetően fontos tanulságokkal szolgálhat a nemzeti felszabadító küzdelmek során kikristályosodott politikai, ideológiai, ellenállási áramlatok kritikai elemzése. Az Eszmélet nemrég elhunyt tanácsadójának egyik utolsó írása azt vizsgálja, milyen korrelációk állapíthatók meg a nemzeti (antiimperialista) és a társadalmi (antikapitalista) mozgalmak fellendülése és visszaszorulása, bizonyosságai és illúziói között.

Ne taszítsuk a történelmi feledésbe a föld rabjainak harcait, reményeit, útkeresését!

Szinopszis

A posztkommunista országok, sőt az egész emberiség számára égetően fontos tanulságokkal szolgálhat a nemzeti felszabadító küzdelmek során kikristályosodott politikai, ideológiai, ellenállási áramlatok kritikai elemzése.

Milyen korrelációk állapíthatók meg a nemzeti (antiimperialista) és a társadalmi (antikapitalista) mozgalmak fellendülése és visszaszorulása, bizonyosságai és illúziói között? Az új világrend kialakításában milyen arányban játszik szerepet a hegemóniáért küzdő USA, Németország és Japán; az átalakuló, magasan kvalifikált középosztály, és a Dél és Észak városaiban koncentrálódó kitaszított, marginalizálódó tömeg? A fokozódó társadalmi és nemzeti egyenlőtlenségek közepette elkerülhető lesz-e a vallási, etnikai fanatizmus, a terrorizmussal való manipulálás, a burkolt és a nyílt agresszivitás hosszan tartó hulláma, nem utolsó sorban a Földközi-tenger térségében?

A felvetett kérdések megválaszolásához érdemes eltöprengeni azokon a felismeréseken és aggodalmakon, amelyeket az ötvenes években Frantz Fanon fogalmazott meg. Mit mond nekünk ma Fanon? Melyek azok a tézisei, amelyek a halála óta elmúlt több mint három évtizedben mind aktuálisabbá váltak? Három kérdéskörre utalnék: 1. Az erőszak történelmi fázisai; 2. Az erőszak társadalmi bázisai; 3. A harmadik világ új történelmi pályája, az emancipálódás új követelményei és az ezekhez kapcsolódó aggodalmak.

I. Az erőszak történelmi fázisai

1. A gyarmati hódítás szakaszában alkalmazott erőszak. Töprengés: hogyan módosította a világ felosztásáért és újraosztásáért folyó harc módozatait és hatásait

  • a jaltai és a potsdami egyezmény;
  • a hidegháború;
  • a szovjet birodalom összeomlása.

2. A gyarmati rendszer konszolidálódásának a szakasza. A gyarmatosítottak egy része megtagadja, feladja identitását. Ezáltal lealacsonyodik, abban a reményben, hogy fölemelkedhet, ha azonosul az uralkodók értékrendszerével, életvitelével. A gyarmatosítottak többsége azonban magába fojtja a vele szemben gyakorolt agresszivitást. Tehetetlensége következtében agresszivitását önmaga, környezete és közössége ellen fordítja; őrjöngésbe, fanatizmusba menekül.

Töprengés: Napjainkban mind erőteljesebben érvényesülnek az uniformizálódás tendenciái. Elsősorban az amerikai hegemóniát erősítő normák, a tolerancia, a modernitás válnak az egyes cselekvés bevett kritériumaivá. A fennálló egyenlőtlenségek eközben táplálják az etnikai és a vallási feszültségeket, felszínre hozzák az emberekben rejlő erőszakot, ezáltal elősegítik a szélsőjobboldali és a fundamentalista mozgalmak térnyerését.

A véglegesen letelepedni akaró bevándorlók kettős követelménnyel szembesülnek: szeretnék megtartani különbözőségüket, és szeretnének még inkább beolvadni a fogadó országba. Kettős igenlés és tagadás.

3. Az erőszak dialektikájának átirányulása a valóságos ellenség ellen: a gyarmatosítók legyőzése és kiűzése. A gyarmatosítottak ebben a szakaszban visszanyerik emberi mivoltukat. A függetlenségi háború közös céljai elősegítik az etnikai és a vallási fanatizmus visszaszorítását, oldhatóvá teszik a megcsontosodott hagyományokat, enyhítik a nagycsaládokon belül a kiszolgáltatottság viszonyait öregek és fiatalok, férfiak és nők között. (Lásd Fanon: Az algériai forradalom ötödik éve.) A harc a szolidaritás kovászává lesz.

Töprengés: Nélkülözhetetlen-e a forradalmi szakítás a nemzeti és társadalmi emancipációhoz, vagy a következő időszakban új módon merül föl a forradalmi és a reformista stratégiák összekapcsolása?

II. Az erőszak társadalmi alapjai és tartalékai

Fanon alapvető felismerése: a kirekesztett, marginalizált falusi és városi rétegek létszámuk és helyzetük következtében döntő szerepet játszhatnak a függetlenségi harcok radikalizálódásában. A falvak a harcosoknak élelmiszert, menedéket, emberi tartalékot biztosítanak. A parasztság kész csatlakozni a harchoz, hogy visszaszerezze a földet, amelyet a gyarmatosítók raboltak el tőle. A városokban a faluról jött létbizonytalanságba sodródottak, a bádogvárosokban tengődők, a hierarchikusan tagolt informális szektor hálózataihoz kapcsolódók, a prostituáltak, a bandákba verődött fiatalok, a fosztogatók ismerik a legjobban a terepet, ami megkönnyíti számukra a bujkálást és a menekülést. Fegyvereket, gyógyszert, információkat tudnak szerezni, terrorcselekményeket előkészíteni és végrehajtani. A kisemmizetteket semmilyen érdek nem köti a gyarmati világhoz, ők az utolsókból lehetnek az elsők.

A marginalizálódás problematikája. – Ez Fanon halála óta, az utóbbi harmincöt év során vált korunk válságának egyik fő problémájává, Délen és Északon egyaránt. Összefügg a világgazdaságban bekövetkezett ismert mutációkkal és a demográfiai robbanással, amely hozzájárult az urbanizáció és a nemzetközi munkaerővándorlás aggasztó fölgyorsulásához. 2015-re hét-nyolc milliárd földlakóra számítanak. A leglényegesebb változást a településszerkezet módosulása jelenti majd: négymilliárd fölé emelkedik a városlakók száma. A 19. század elején a világ lakosságának 3%-a élt városokban; a 20. század végére ez eléri az 50%-ot. 2000-ben a 25 tízmillió főt meghaladó városi agglomerációból 19 a legszegényebb országokban lesz. Nagyrészt ezekben összpontosul majd mind a világ anyagi és szellemi gazdagsága, mind pedig nyomora. Ricardo Petrella professzor a megapoliszokat a jövendő kriminalizált világ egyik fő forrásának tartja. Százmilliók foglalkoznak majd illegális kereskedelemmel, pl. fegyver- és kábítószer-kereskedéssel, avagy gyermekek és átültethető szervek csempészetével. Már napjainkban több mint 600 millió emberi lény zsúfolódik össze a bádogvárosokban, amelyek többnyire etnikai, vallási és rokoni kapcsolatok szerint tagolódnak. Tíz- és tízmillió ember vándorol városról városra, akik a legtöbbször már a bádogvárosokban sem tudnak letelepedni. Szétszakadnak a családok, egyedül maradnak az öregek, a szeméttelepeken való vegetálás és túlélés vagy a haldoklás alternatívájával.

A társadalmi és létbizonytalanság az önvédelem és a puszta létfenntartás különböző válfajaira kényszeríti a lakosság mind szélesebb tömegeit. (Apátia, illegális ügyeskedés, fekete munka, tolvajlás, kemény bűnözés, koldulás, más rétegekben a korrupció, a spekuláció, a mindenen keresztül gázoló érvényesülés, mindenfajta szolidaritás elutasítása.) A gazdasági és a politikai kalandorok ebben a közegben építik ki hálózataikat. A terrorizmus és a fanatizmus a tehetetlenség és a lázadás, a kilátástalanság és a reménykedés sajátos keveréke. Az önvédelem legelterjedtebb formái ennek az ellentmondásokkal telített közbülső állomásai.

A hagyományos jobboldali és baloldali pártok nincsenek felkészülve arra, hogy a marginalizáltaknak erre a tömegére kiterjesszék a befolyásukat. Félő, hogy a következő évtizedekben azok a mozgalmak és pártok tesznek szert tömegbázisra a lesüllyedt és az ezután lesüllyedő rétegekben, amelyek kaotikus lázadást, vélt ellenség elleni fölforgatást hirdetnek, amely ellenséget "meg kell semmisíteni", mert ez megoldást hoz. A terrorizmus nem csökkenti, hanem növeli majd a presztizsüket, mert a médiumok percre készen terjesztik a tetteikkel kapcsolatos szenzációkat. A terrorizmus a nyílt és a burkolt politikai és ideológiai manipuláció eszközévé válik, mégpedig mind azok részéről, akik szervezik és folytatják, mind azokéról, akik a terrorizmus elleni harcot hirdetik. (Az utóbbiak a demokrácia védelme ürügyén korlátozhatják a demokráciát, és gyakorolhatnak fegyveres vagy egyéb nyomást azokra az országokra, amelyek veszélyeztetik vagy sértik a világpolitika alakulását elsősorban befolyásoló hatalmak érdekeit.)

A Földközi-tenger térségének távlatilag napirendre került európai integrációja valószínűleg beleütközik ezekbe a jelenségekbe és érdekekbe. A térség gazdasági és geostratégiai jelentősége miatt nem valószínű, hogy a mediterrán térségben e problémák józan belátása, tartós harmónia és megbékélés következik be, hogy meghonosodna a sokak által hirdetett (keresztény, muzulmán, zsidó) pluricivilizáció és gazdagító kölcsönhatása. Ha pedig a földközi teger medencéjének húsz országa között a versengés és az ellenségeskedés kerül az előtérbe, az nem csak ezek integrációját futtathatja holtvágányra, hanem elkerülhetetlenül destabilizálja egész Európát, miközben a világhegemónia súlypontja Kelet- és Dél-Kelet-Ázsiára tevődik át.

III. A "harmadik világ" új történelmi pályája. Az emancipáció követelményei és a velük kapcsolatos aggodalmak

Fanon számára a felszabadító háború célja nem korlátozódik egy-egy ország önrendelkezési jogának az érvényesítésére, amely ország határát a gyarmatosítók az egymás közötti harc menetében önkényesen szabták meg. A gyarmatbirodalmak bomlása új történelmi pályát nyitott meg, az emancipáció új követelményeit írta elő, nemcsak a függetlenedő ázsiai és afrikai népek, hanem az egész emberiség számára.

A tényleges függetlenség kivívása Fanonnál feltételezi az elhatárolódást, az elszakadást azoktól a társadalmi csoportoktól, amelyek létfeltételei, életvitele, érvényesülése sok tekintetben a gyarmatosítók világához kötődött. A munkásság, a nemzeti vállalkozóréteg és a gyarmatosítók által otthon vagy a metropoliszban kiképzett értelmiség jobb feltételek között él, és igyekszik fenntartani kedvezményezett helyzetét a túlnyomó többséggel szemben, ezért a kompromisszum híve, a kiegyezést szorgalmazza.

A többség viszont szakításra vágyik azzal a társadalmi-civilizációs modellel, amelyet Európa alakított ki és akart az egész világra rákényszeríteni. Európa utánzása Fanon szemében az európai uralom visszaállítását jelentené. (Ne felejtsük, Aimé Césaire tanítványa volt, aki Discours sur le colonialisme című művében élesen tárja föl a gyarmatosítók barbarizmusát a gyarmati népekkel szemben!) Ám Fanon, miközben elveti a kapitalizmust, a kiutat nem a szovjet mintán alapuló "nem-kapitalista" útban keresi. Nem indokolja ugyan ennek az akkoriban kibontakozó változatnak a meg nem említését, de az ok sejthető: számára az emancipáció alanya a parasztság. Attól tart, hogy a függetlenedés a parasztok rovására fog végbemenni. A fővárost mesterséges képződménynek (a nyugati világ előretolt bástyájának) tekinti. Aggodalmai azóta bizonyítást nyertek: a város alárendeli a falvakat, a függetlenségi háború alatt hozott áldozatokat a vezető sajátítja ki, akiből despota lesz, az értelmiségiek pedig a párt és az államgépezet tisztségviselői. Attól tart, hogy olyan gazdasági, politikai, katonai és szellemi elit alakul ki, amely inkább a nyugati világhoz kapcsolódik, mint a saját népéhez.

Ez a parasztközpontú felfogás Fanonnál nem azonosítható egy archaikus társadalomhoz, a misztifikált ősmúlthoz való visszatérés óhajával. (Ô elveti, elítéli a négritude felfogását.) Nézetei inkább a maoizmus, a guevarizmus, az újbaloldal téziseivel rokoníthatók. Gyaníthatóan azt reméli, hogy ki lehet majd építeni valamiféle paraszti önigazgató rendszert, amely újjáéleszti és gazdagítja a szolidaritást az emberi közösségeken belül. Tudomásom szerint nem ismerte Polányi Károly írásait, amelyek közel állnak ezekhez az illuzórikus (?) törekvésekhez. (Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei helyett a társadalmi kötelékek fenntartása élvez elsőbbséget.) Érdemes ezzel kapcsolatban idézni Kemény Vagyim és Kiss Károly tanulmányát (A kaláka alakváltozatai. Reciprocitás nem archaikus társadalomban): "A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremoniális kapcsolatokból fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják… A szimmetria intézményesült struktúrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását… A reciprocitás a gazdaságot integráló formává válhat, képes más integrációs sémákat, mint a redisztribúciót, mint a piaci cserét alárendelt módszerként alkalmazni." (Eszmélet, 1996. 30. sz. 57.) Láthatjuk, hogy Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint primitív, civilizálatlan elődöket vagy téves útra futott átmeneti próbálkozásokat mutatja be. Mint mondja, az agresszív euro-amerikai civilizáció első hadteste "gazdasági mechanizmusainak a terjedése… a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva".

Fanon tehát nem állt egyedül elképzeléseivel, s ha emancipációs eszménye nem is, aggodalmai annál inkább igazolódtak. Ám a legutóbbi évtizedek tapasztalata azt bizonyítja, hogy Fanon, a marxisták is tévedtek, amikor egyvalamely társadalmi osztályt emeltek ki a forradalmi változás hordozójaként és az emancipáció fő letéteményeseként. A parasztság ugyanis (nem utolsó sorban éppen Észak-Afrikában) felbomlik, és a városokba és környékükre (vagy a metropoliszba) menekül, az európai munkásság pedig jórészt vagy középosztályosodik, vagy marginalizálódik.

Fölvetődik a kérdés: Mi lesz a kapitalizmussal, ha a klasszikus "harmadik világ" felbomlik "alóla"?

A baloldali, forradalmi gondolkodók igen gyakran megelégedtek azzal, hogy bírálják, "leleplezzék" a világkapitalizmus torzulásait, azt a vonását, hogy mindinkább fokozza az egyenlőtlenségeket, lealacsonyítja az emberi viszonyokat és a társadalom minden szféráját alárandeli a profitnak; hogy bemutassák az általa vezérelt globalizálódás visszásságait. Elmulasztják azonban alaposabban megvizsgálni azt, mi módon tudott alkalmazkodni a fejlett kapitalizmus azokhoz az ellentmondásokhoz, amelyeket kitermelt, és hogyan tudta felbomlasztani azokat az irányzatokat, amelyek veszélyeztették uralmát, sőt fennmaradását. Pedig a kapitalizmus túlélte az első világháborút, a tőkés berendezkedés meghaladásának első kísérleteit, de még a "szocialista világrendszer" kiterjedt kihívását, saját gyarmatrendszerének a szétesését is. Túlélte, bizonyos értelemben még a maga javára is fordította a munkás- és a felszabadító mozgalmak második világháború utáni nagy fellendülését is. De túlélheti-e a szovjet birodalom összeomlását is, amikor már önmagával áll szemben? Létezhet-e a centrum periféria nélkül? Újból meztelenné vált a király?

Az Egyesült Államok kivívta az elvitathatatlan világhegemóniát. A világ bármely részén képes katonailag megvédeni az érdekeit. Ám a jelek szerint nincs eszköze ahhoz, hogy kezelje az új állapotba került világrendszer feszültségeit. A periféria meddig viselheti el, hogy az alkalmazott megoldások a külső (és a belső) perifériák mind újabb változatait hozzák létre?

Sokak látják úgy, hogy a századvégen a politikai égboltról eltűntek a vezérlő csillagzatok, a jövő pedig sűrűsödni látszó köd. Ám "a történelem hosszú lélegzése" (Braudel) arra biztat, hogy ami a múltban értékes, az nem vész el. A forradalmak ebben a században elbuktak, de több vonatkozásban hozzájárultak a világban mégis végbement pozitív változásokhoz. A világkapitalizmus döntési központjai rákényszerültek, hogy rendszerükbe olyan reformokat építsenek be, amelyekért – az elitek kemény ellenállásával szemben – korábban a legkülönbözőbb haladó mozgalmak indultak harcba. Napirenden maradtak a társadalmi, a nemzeti, az emberi emancipáció kérdései. Ennyiben a hozott áldozatok nem voltak hiábavalók. A szörnyű torzulások, az összeomlások, a térvesztések ellenére a múlt józan kritikai elemzése hozzájárulhat a valódi vívmányok továbbéléséhez, a jövő útjainak a kitapogatásához. Ez kitapintható a régi és az új társadalmi mozgalmakban, még a volt gyarmati és az egykori szocialista országokban is, bár az önvédelem és a nosztalgiák jogos és "deviáns" változatai sok esetben összekeverednek.

Az én nemzedékem (több változatban) megélte a kapitalizmus meghaladásának kísérleteit, a spanyol köztársaság védelmében, a fasizmus és a német megszállás ellen vívott harcokat, részese volt a gyarmati népek függetlenségi harcának támogatásáért, a szocializmus torzulásainak a kiküszöböléséért folytatott küzdelmeknek. Most már a mai és a holnapi fiatalabb és fiatal nemzedék feladata lesz, hogy a XX. század sikereiből, tévedéseiből, illúzióiból és bűneiből levonja a következtetéseket.

Az emberiség emancipálódása a sokrétű múlthoz kapcsolódó újrakezdések sorozata. A történelem ma is munkálkodik a fennálló világrendszer túléléséért és egy új világrend kialakításáért. A "föld rabjai" – ha összetételük és előrevivő erőik átalakulóban vannak is – folytatják a harcukat és az útkeresésüket. A jelek szerint meg kell tanulniuk a forradalmi szakítást összehangolni a reformer jellegű előrehaladással.

Fanon, ha ma élne, bizonyára egyetértene Régis Debray nemrégiben tett megállapításával: "Az utópiák kimúlása nem a megadást jelenti, hanem a visszatérést a lényeghez, az ellenálláshoz."

Visz az ár

Kultúra és forradalom. Forradalom és kultúra. A 70-es évek végétol úgy tűnt, hogy ez a téma tudományosan és eszmeileg egyaránt kimerült, problematikáját már csak az ideológia rituális megnyilvánulásának tartottuk. Ma – egy teljesen más történelmi kontextusban – újból értelmezhető ez a két szó egymás mellett.

Sodródás a posztmodern Sargasso-tengere felé

Kultúra és forradalom. Forradalom és kultúra. Sokat írtak nálunk erről azelőtt, és a 70-es évek végétől úgy tűnt, hogy ez a téma tudományosan és eszmeileg egyaránt kimerült, problematikáját inkább már csak az ideológia rituális megnyilvánulásának tartottuk. Ma – egy már teljesen más történelmi kontextusban – újból értelmezhető ez a két szó egymás mellett.

Bármilyen keserves is, de be kell látni, hogy hazám szovjet korszaka, minden eredményével, büszkeségével és egyszersmind a szovjet nép tragédiájával, a XX. században véget ért. Ennek bizonyítéka, hogy mély válságba került a kultúra, amely még a közelmúltban is képes volt a végtelennek tűnő szovjet történelem legellentétesebb korszakainak is valamiféle egységes jelleget adni. Véleményem szerint éppen ennek a valamikori kulturális – igaz, ellentmondásos, de létező – egységnek a széthullása váltja ki ma sokakból azt az érzést, hogy emigránsok a saját hazájukban. Sőt, a "jelcinizmus"1 idején kialakult olyan közhangulat is, amely nem annyira az események nem kívánt, de fokozatos haladásának érzéséből adódott, mint inkább abból, hogy szétesett a történelmi idő folyamata, eltűnt a világtörténelem mint egyetemes elv. Vagy kisiklott "a történelem mozdonya", vagy a síneket nőtte be a gaz. Már a brezsnyevi rendszer bukása és a peresztrojka kezdete is kiváltott egy olyan érzést, hogy történelmünk hatalmas kontinense ugyan örökre elsüllyed, de mégis él tovább. A társadalom közérzetének akkori javulása mindenképpen ezt bizonyítja.

Nem kis mértékben hozzájárul ehhez az a körülmény is, hogy ma sokak számára szinte végérvényesen elszakadt az a köldökzsinór, ami összekötötte mostani életük értelmét az elmúlt szovjet történelemmel, ugyanakkor a többség számára perspektívát nyújtó jövőkép ma szintén nem létezik. Így aztán minden egyébhez hozzáadódik még az az érzés, hogy saját történelmünk emingránsai vagyunk.

Nyilvánvalóan mindennek megvannak a maga történelmi előfeltételei. Többek között a következőkról van szó: míg a 20-as években és a 30-as évek elején a történelem "idege" a tömegek társadalmi alkotótevékenysége, aminek energikus tempóját elég jellemzően fejezte ki G. Szviridov zenéje (Az idő halad), addig a pangás időszakában a történelmi idő "pulzusa" áttevődik a kultúra terére, pontosabban olyan kulturális-ideológiai formákba, amelyek megőrzik és fejlesztik a korábbi szovjet történelem szellemiségét. Más szavakkal: míg a pangás idején a történelem ugyan elvesztette a társadalmi időt (a fejlődést), de megvolt a gondolati tere (a kultúra), addig ma a mindkettőtől megfosztott történelem mintha időn és téren kívül rekedt volna. Nem ezért hallunk ma gyakran arról, hogy Oroszország megint az időtlen vegetálás korszakába lépett?

S mi a helyzet mindeközben "a történelem alkotójával"? Az oroszországi individuum ma elidegenült a történelem közvetlen alkotásától mint annak tudatos szubjektuma, ugyanakkor már közvetve – a kultúrán keresztül – sincs lehetősége, hogy "a történelem szövetét szője". Azaz az individuum mint társadalmi lény ma nem alakíthatja a történelmet, és nem vehet részt a korábbi eszmények társadalmi megőrzésében sem. Vagy – a frommi alternatívával élve – ma az egyén se nem élhet a történelemben, se nem birtokolhatja.

A sztálinizmus a felfüggesztett eszme szituációját teremtette meg (még az embereket fizikailag megsemmisítő Gulag sem volt képes felszámolni korábbi életük humánus tartalmának eszméjét, sőt gyakran ebbeli meggyőződésüket sem), a brezsnyevi pangást pedig a beteljesületlen eszme helyzete jellemezte. A mostani oroszországi liberalizmus azonban az emberi lét lényegét gyakorlatilag megfosztotta az értelmétől, mivel annak szinte minden formáját egy irányba tereli: minél több pénzt kell – nem munkával megkeresni, hanem: – "csinálni". Így a kultúra mostani válságának a lényege napjaink eszmei krízise, amely a legfőbb értékeket az emberi lét hajójából a posztmodernizmus Sargasso-tengerébe veti. Véleményem szerint a mély társadalmi depresszió is mindenekelőtt ebből ered.

Nem érthetjük meg azonban, mit jelent a mai ellenforradalom "kulturális eszméje", vagy hogy miért következett be a "forradalmi" váltás a korábbi szovjet kultúrától a posztmodernhez, ha előbb nem vizsgáljuk meg két kulcsfogalom, az Októberi Forradalom és a kultúra, viszonyának lényegét. Ráadásul e kapcsolatrendszerek egész dialektikájában tájékozódnunk kell, ha meg akarjuk érteni a szovjet kultúra szélsőséges ellentmondásosságát, első látásra érthetetlennek tűnő szárnyalásait és zuhanásait, virágzásait és válságait. Először is azonban lássuk a szovjet kultúra néhány paradoxonát.

Először. Miért van az, hogy a forradalomban a nép hol lerombolja a kultúrát, hol pedig vonzódik hozzá? Lehetséges, hogy a barbár nép annyira ostoba, hogy ne tudná, mit is kaphat ettől a kultúrától? Vagy a rombolás forrása a forradalom eszméjében eleve ott rejlő vandalizmus?

Második paradoxon. vajon miért kapcsolódtak be önkéntesen a 20-as évek alig megszületett szovjet köztársaságában a hidegtől, az éhségtől és a pusztulástól megfáradt emberek tízezrei, főleg a fiatalok, az amatőr művészi alkotótevékenységbe? a forradalom természetesen magában hordozza az ünnepélyesség eszméjét is, de nem olyan mértékben, hogy az éhes és a háború borzalmaitól meggyötört emberek ettől annyi erőt – és ami még csodálatosabb: kedvet – találtak volna magukban, hogy rajzoljanak, színdarabokat és verseket írjanak, előadásokban vegyenek részt.

A munkások, parasztok és katonák bevonása az amatőr művészeti mozgalomba a szovjet hatalom első éveiben annyira elterjedt, hogy a 20-as évek elejére már országos kongresszusokat kellett összehívni a tömeges művészeti mozgalom tapasztalatainak, problémáinak és kilátásainak megvitatására. 1919 novemberében például (a polgárháború viszonyai között!) összeült a munkás-paraszt színházak első összoroszországi kongresszusa, amelyen 243 küldött vett részt (kommunisták, eszerek, mensevikek és pártonkívüliek) 27 kormányzóságból.2 1921-ben zajlott le a munkás zenészek első összoroszországi kongresszusa, minthogy a Proletkultnak már 1920-ban 224 zenei stúdiója működött az országban.3 A fehérgárdistáktól felszabadított területeken rögtön megnyíltak képzőművészeti stúdiók is: 1918 és 1920 között 186 ilyen stúdió volt az országban, egyedül Petrográdban több, mint négyezren vettek részt a munkájukban.4 A proletárírók első összorosz kongresszusán pedig (1921) 36 jelentős szervezet vett részt a köztársaság különböző kerületeiből.

A harmadik paradoxont még V. G. Arszlanov vette észre. Művészek egész serege (Ejzenstein, Muhina, Bulgakov, Paszternak stb.) miért a 30-as években, a sztálini repressziók idején hozza létre legnagyobb alkotásait? Lehetséges, hogy nem értették, mi zajlik közben az országban, vagy talán az alkotó értelmiség ihlete számára nélkülözhetetlen egy Gulag?

Negyedszer. Minek köszönhető, hogy most, amikor már nincs sem SzKP, sem ideológiai nyomás, a nép "szabad", sőt, a legközelebbi kilátások szerint "demokráciára" van ítélve, az utóbbi tíz évben nem akadt egyetlen, még csak egy kicsit is jelentős kulturális esemény sem az országban? Sem a tudományban, sem a művészetben, sem a sportban nem tudunk felmutatni egyetlen olyan teljesítményt sem, amely a szó eredeti értelmében vált volna társadalmi eseménnyé, azaz egyesítette volna az embereket, amikor szellemileg és érzelmileg közös élményként éltek volna meg valamit, ahogy ez megtörtént például Gagarin űrrepülésekor, Tvardovszkij Novij Mirjével, a Szovremennyik színházzal, Viszockij dalaival stb. A kultúra és a jelcinizmus összeegyeztethetetlen dolgok lennének? Mert mindaz, ami azokban a "szférákban" zajlik, amit kultúrának szokás nevezni, még ha esemény is, többnyire legfeljebb csak az újságírók és a szakemberek számára az – értsd: ha történik is manapság valami a tudományban és a művészetben, nem válik kulturális eseménnyé, mivel nem találkozik a valóságos társadalmi érdeklődéssel.

Lehetne még sorolni ilyen paradoxonokat, de fontosabb az a kérdés, hogy mi van mögöttük, milyen logika épül fel ebből a paradoxon-láncolatból. Egyértelmű kapcsolatról itt nyilván nem beszélhetünk, és dialektika nélkül nem juthatunk messzire. E sorok szerzője mindenesetre igyekszik kifejteni saját – bár helyenként bizonyára vitatható – magyarázatát.

1917 októbere (ezúttal nem mint politikai esemény, hanem mint a társadalmi fejlődés logikájának fordulópontja) előidézte a legfontosabbat: a tömegek számára lehetővé vált, hogy ne pusztán adaptálódjanak a társadalmi viszonyokhoz, hanem alakítsák, formálják, egyszóval maguk hozzák létre a társadalmi viszonyokat a gazdaságban, a szociális szférában, a kultúrában. Ez volt a társadalmi alkotás lényege. Más kérdés, hogy a forradalmi tömegek ellentmondásosan és gyakran primitíven alakították ezeket a társadalmi viszonyokat, saját elképzeléseik és erejük függvényében, azaz éppenséggel abból a "gazdag kulturális kincsből" építkezve, amelyre a forradalom előtt szert tettek. De fontosabb itt valami más: a dolgozók végre a tudatos történelmi alkotás közvetlen szubjektumaivá lettek. És éppen ez a körülmény vált döntővé két fontos tendencia későbbi megjelenésében.

Az első ilyen tendencia: A társadalmi alkotófolyamat volt az a katalizátor, amelynek segítségével a szocialista ideál és a szocialista ideológia megtalálta saját lényegét. Ráadásul egymás felé vezető, szembe jövő útjaikon találták meg.

Mi ennek a tendenciának a lényege? Hogyan zajlott le ez az egymáshoz közelítő mozgás a szovjet történelem valóságában – elsősorban a szocialista ideológia esetében? Az 1917 októberét megelőző osztályharc, ahogy az azt követő népi forradalom (polgárháború) is, nagy hatású katalizátora lett annak a folyamatnak, amelynek során a felkelt tömegek felismerték reális érdekeiket. E korszak forradalmi eseményei egyszerű, de sok esetben az életben maradást veszélyeztető választás elé állítottak szinte mindenkit: a fehérek vagy vörösök oldalára álljunk. Az események mindenkit arra kényszerítettek, hogy megkeresse és kiválassza az érdekeit politikailag leginkább kifejező megnyilvánulási formát. Solohov Csendes Donja vagy Alekszej Tolsztoj Golgotája, Artyom Veszjolij Véráztatta Oroszország című regénye művészi eszközökkel mutatja be, milyen tragikus és fájdalmas volt ez a folyamat nemcsak az írástudatlan parasztok és katonák, hanem a művelt tisztek számára is.

A lázadó tömegek reális, a 17-es év eseményeitől "felforrósodott" (egyébként még távolról sem szocialista) érdekei, melyeket a bolsevik formulák lakonikusan fejeztek ki – "Békét a népeknek! A gyárat a munkásoknak! A földet a parasztoknak!" -, olyan hatalmas, feltartózhatatlan társadalmi energiává alakultak, amely a történelmi események színpadára vezényelte a tömegeket. S a proletariátus politikai hatalma – a tömegek meglévő ideológiáját a reális társadalmi átalakulás lehetőségével "beszorozva"- a dolgozók kirobbanó energiáját egyszersmind át is plántálta a társadalmi alkotótevékenység "rendszerébe". Ez különben a bolsevikok jelentős érdeme, amit bírálói képtelenek felfogni, tudniillik nem vetik alapos kritikai elemzés alá a bolsevik tapasztalatot.

A társadalmi alkotótevékenység (mint általában minden alkotás) megkövetelt szubjektumától egy mintát, azt az célképzetet, amelynek megfelelően a szubjektum igyekezett átalakítani a valóságot. Egy ilyen ideálért az embereknek nem kellett messzire menniük: a népi kultúra tárházában jelen volt ez az ideál – az igazságosság eszméje -, jobb esetben mint az erkölcsileg kívánatosnak a képe, mint egy etikai álom, gyakrabban pedig egyszerűen mint "Isten országának" vallásos reménye, de mindenesetre valamiféle humanisztikus absztrakció.

Természetesen nem a bolsevikok találták ki ezt az ideált, hanem az egész emberiség – nemcsak Oroszország népeinek – hősies és sokszor tragikus kísérletéből fakadt, hogy kitörjön "a szükségszerűség birodalmából". Ez a sok szenvedésen át megszerzett emocionális, lelki és erkölcsi tapasztalat – annak minden győzelmével, vereségével és művészi kifejezésével – alapozta meg az igazságosság eszméjének kialakulását és fejlődését, az egész világ kultúrájának termékeként.

Ennek az etikai népi ideálnak persze nem volt köze a marxizmushoz. Más fontos ebből számunkra: erkölcsi imperativuszában megjelenik az igazságosság elve, amely a másik emberben az önmagához hasonlót látja. ez az ideál már csak ennek az elidegenülés nélküli viszonyulásnak az okán is némi protoszocialista jelleget visel magán, még ha gyakran vallási formában fejeződik is ki.

az igazságosság korábbi eszméje ilyen módon – minthogy a tömegek átalakító tevékenységük részévé tették – leereszkedik az absztrakciók egéből, és "történelmi gyakorlattá" válik. Ezáltal emelkedik az absztrakt humanitárius eszme a társadalmi alkotófolyamat gyakorlatán keresztül – a maga konkrét történelmi formájában – a szocialista érték szintjére. szocialista, nem pedig kommunista eszme kialakulásáról van itt szó, hiszen ha a marxizmus tételeiből indulunk ki, feltétlenül emlékeztetnünk kell Marx és Engels oly sokszor idézett kijelentésére: "A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti."

Ugyanakkor a széles tömegek reális érdekei a társadalmi alkotótevékenységbe való bekapcsolódás logikáját követve végre felemelkednek a privát érdekek szintjéről (egyébként már a "privát" is egy meghatározott ideológia) egy még nem egyetemes, de már közösségi érdek, az osztályérdek szintjére.

1917 októbere tehát termékenyítőleg hatott a szocialista ideál és a szocialista ideológia egymás irányába tartó kiformálódására, mégpedig nem absztrakt, hanem konkrét, történelmi formában. Ez az ellenirányú mozgás a társadalmi alkotótevékenység függvényében gyorsult fel. Nem a fejlődés sebessége itt a kritérium, hanem az, hogy ez a társadalmi tevékenység milyen mértékben ivódott be a társadalmi viszonyok pórusaiba, mennyire vált általános érvényűvé.

Az eszmény és az ideológia közeledése kulturális robbanást váltott ki, amely a dolgozók számára reveláló módon a kultúra felfedezését jelentette. A kultúra azelőtt valami "magánvaló" dolgot jelentett a számukra. A forradalom előtt a kultúra a kizsákmányoltak számára valóban szinte csak elidegenedett formákban jelent meg: az urak céltalan semmittevéseként vagy az erőszak, a kizsákmányolás sajátos eszközeként. 17 októbere felfedezte a kultúra új, társadalmi értelmét, s az most új arcát mutatta a dolgozóknak – elsősorban "munkaeszközzé" vált számukra az új társadalmiság megteremtésének (néha primitív, de ettől még nagyszerű) munkájában. A "munkaeszköz" ugyanis nem tartalmatlan fogalom a dolgozók számára, innen ered az a féltő gond, amellyel a kultúrához viszonyulnak.

Igaz, ez a tendencia nem változtat azon a tényen, hogy a kultúrát rombolták is. De az esetek többségében ez nem pusztán a primitív vandalizmus megnyilvánulása volt: általában a kultúra azon részének lerombolásával függött össze, amely a tömegek nyílt kizsákmányolásának eszközeként jelent meg, vagy amely összenőtt a rezsim ideológiájának szimbólumaival. Ezen kívül nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a 17 októberét követő népi forradalom – amelyet az osztályellentétek izzítottak – a polgárháború körülményei között lángolt fel. A háborúkban pedig még akkor is elkerülhetetlenek a "kulturális veszteségek", ha valamilyen tekintetben a kultúra megmentésére irányulnak.

És végül el kell ismernünk, hogy ezekben az években is előfordult nyílt vandalizmus, bár ezt nem "felülről", az első szovjet kormány ideológusai irányították,5 ahogyan ezt ma hivatalosan nekik tulajdonítják, hanem tipikusan "lentről" indult ki. Ezt az ösztönös vandalizmust – bár nem öltött olyan tömegméreteket, mint ma gondolják – a "demokraták" bűnként aposztrofálják, de nem annyira a "tanácsrendszer" ideológusainak, mint inkább magának a szocialista eszmének a számlájára írják. Pedig nem szabad elfelejteni, hogy a "forradalmi" vandalizmus éppen a cári rendszer "kulturális örökségének"6 megjelenési formája volt; akkoriban a nép nemcsak a kultúra "testét" alkotta, hanem gyakran a "lelkét" is, de mégsem lehetett köze hozzá.

A társadalmi elidegenedés viszonyai között a tömegek fokozódó eltávolodása a "magas" kultúra világától, ha kifejezésre jutott is, értelemszerűen csakis elidegenedett formákban. Érthető, hiszen az elidegenedéshez való el nem idegenedett alkotói (azaz eredendően kritikai) viszony vagy a kultúrából születhet, vagy pedig a dolgozók érett ideológiájából. Ennek az ideológiának a szocialisztikus jellegét pedig éppen az októberi forradalom érlelte ki.

A forradalom előtti bürokratikus, rendőri viszonyok között a kizsákmányoltak rombolásra vagy tiltakozásra irányuló bármely kísérletét azonnal leverték, s ennek a rendszernek a felszámolásával ezek az indulatok feltartózhatatlanul törtek a felszínre. De hiszen ha nem létezik ez az időnként vandalizmus formájában kifejeződő elidegendett viszony a kultúrával szemben, akkor a kulturális forradalom szükségszerűsége is kétségbe vonható lett volna – kulturális reformokkal is meg lehetett volna oldani a kérdést. A bolsevikok történelmi érdeme éppen az, hogy az elidegenedett viszony minden dühét és agresszivitását a társadalmi átalakításhoz szükséges energiává tudták átalakítani, és a kulturális elidegenedés megszüntetését a forradalom egyik fő feladatává tették.

A kultúra társadalmi felfedezése ebben az időben nemcsak abban az értelemben történt meg, hogy az új élet megmunkálásához szükséges "munkaeszközzé" vált a tömegek kezében. A forradalmi események forgataga felkeltette a forradalmi tömegekben azt az elemi igényt, hogy megértsék a történtek lényegét, felismerjék benne saját érdeküket, és ezt a kettőt összhangba hozzák. A tömegek (mint a tudatos történelmi cselekvés most születő szubjektuma) számára a kultúra (elsősorban annak művészi összetevője) saját ideológiájuk, filozófiájuk, kulturális érdekeik átgondolására adott formát.

Éppen ennek köszönhető, hogy a fiatalok tízezrei által művelt amatőr művészeti ágak közül a színház volt a legaktuálisabb művészeti forma, mivel élő, közvetlen, másokkal is folytatott párbeszédeiben kimondhatta, megbeszélhette a lét legfontosabb kérdéseit és válaszait ebben az (ugyancsak) most születő új világban.7 Nem kis mértékben hozzájárult ehhez az a körülmény is, hogy ebben az időben bárki beléphetett egy ilyen színházi stúdióba.8

A szocialista forradalom tehát kiragadta a tömegeket tetves zugaikból, szánalmas viskóikból, a kultúrát pedig a gőgös szalonokból az utcára tessékelte, ezzel megteremtve ellenirányú mozgásuk vektorát. Ez volt a második tendencia, amelyet a 20-as évek társadalmi alkotótevékenysége hívott életre (az elsőről – a szocialista ideál és ideológia konvergáló mozgásáról – a korábbiakban már szót ejtettünk).

Az 1917-es forradalomnak köszönhetően a kultúra léte a műveletlen és tulajdonképpen kulturálatlan forradalmi tömegek – még nem ténylegesen kulturális indíttatású, de legalábbis társadalmi – követelésévé vált. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy 17 politikai októbere után a 20-as években és a 30-as évek elején egyre inkább erőre kapott a "kulturális október". Nézzünk meg akár csak egy rövid részletet 1920. nyári és őszi kulturális krónikájából: munkásklubok képviselőinek és résztvevőinek városi konferenciája (Petrográd, május),9 a művészeti dolgozók II. kongresszusa (Moszkva, június),10 a felvilágosító és kulturális munka zsidó résztvevőinek I. összorosz kongresszusa (Moszkva, július),11 felvilágosító és kulturális aktivisták II. összorosz kongresszusa (Moszkva, augusztus-szeptember),12 a proletárírók I. összorosz kongresszusa (Moszkva, október)13 stb.

Az új művészeti formák keresésének és fejlesztésének, mi több, radikális megújításának éppen ebben az időszakban viharos gyorsasággal meginduló folyamata hatotta át a hivatásos művészetet éppúgy, mint az amatőr mozgalmak tömegeit. E folyamat ellentmondásai nagy társadalmi viták hullámait váltották ki, amelyek nem csak a Proletkult folyóiratainak hasábjain hagytak nyomot.14

A kulturális robbanás, amely részben a sajátos "színházi októberben" talált magának formát, sok érdekes kísérletet eredményezett. például Kronstadtban, a Péter-dokkokon, már 1919. május 1-jén a proletár internacionalizmusnak szentelt előadás zajlik, húszezer nézővel; Petrográdban a Komintern 2. kongresszusának megnyitójára tömegméretű előadás készül négyezer résztvevővel; ugyanebben az időszakban Pityerben "A Téli Palota elfoglalása" címmel szintén egy tömegméretű előadásra kerül sor kb. tizenötezer emberrel. Lehetne még sorolni a hasonló példákat.

A forradalmi tömegek és a kultúra egymás felé haladó mozgása nemcsak azt eredményezte, hogy a dolgozók számára feltárultak a kultúra új és őket is érintő eszméi. Ezzel egyidőben maga a kultúra is kezdett megszabadulni korábbi szociális korlátaitól, mindenki számára elérhetővé, nyitottá vált. Ezt támasztják alá, egyebek között, egy szovjetellenes emigráns orosz, A. Terne 1922-es visszaemlékezései is: "A múzeumok gyorsan fejlődnek, ugyanis a bolsevikok ide hordják a polgári lakásokból elrabolt műtárgyakat, már amennyiben ezek nem ragadnak útközben a csekisták kezéhez… A múzeumok és képtárak minden nap kinyitnak, és általában tele vannak látogatóval."15 Ráadásul ebben az időben a kultúra egész rendszere nemcsak az állam, hanem a társadalmi szervezetek: a helyi szovjetek és végrehajtó bizottságaik támogatását is élvezi, támogatják többek között a helyi önkormányzatok (a falusi közösségek, a járási és a községi elöljáróságok), a társadalmi tanácsok, a gyári kollektívák is.

A nehéz gazdasági körülményeket is túlélte a társadalom megújításának forradalmi hangulata. Ez a láz láthatólag magukat a művészeket is elragadta, s nemcsak művészi, hanem talán még inkább társadalmi ihletet serkentve bennük, arra késztette őket, hogy maguk is részt vegyenek a társadalmi kultúrpolitika alakításában. Nyilván ez az új lehetőségek "felszította" vágy vezetett számos, már a forradalom előtt ismert művészt, hogy együttműködjék a szovjethatalommal: Csehov, Brjuszov, Szobinov, Kandinszkij, Grabar, Blok, Mejerhold és mások nevei említhetők.

Nem kis mértékben járult ehhez hozzá a szovjethatalom képviselőinek viszonyulása a Művészhez.16 Rosszindulattal, de őszintén ír erről a fentemlített A. Terne: "A bolsevikok számoltak a látványosságok hatalmas pszichológiai jelentőségével a nép számára, már az első időkben pártfogásukba vették a színházakat, Lunacsarszkij személyében egy közös dajkát is fogadtak nekik. Ennek köszönhetően a színészek mindig kedvezőbb körülmények között élnek, mint Szovjet-Oroszország többi lakója, és ez a tény ad választ arra, hogy miért maradt annyi színész a munkás-, katona- és parasztküldöttek országában egészen az legutolsó időkig."17 Ne felejtsük el, hogy most a művészek és a szovjethatalom viszonyának a 20-as éveket jellemző szakaszáról van szó, nem érintjük itt e viszony későbbi alakulásának dramaturgiáját, mivel az külön kérdés.

A Forradalom által kiváltott két konvergáló tendenciapár – a szocialista ideológia és ideál, illetve a forradalmi tömegek és a kultúra mozgása – keresztezte egymást. A tömegek társadalmi alkotótevékenysége olyan centripetális erőnek bizonyult, amely egyfajta egységes egészet tudott alkotni ezekből az elemekből. Kérdés persze, hogy milyenek voltak és hogyan bontakoztak ki az ebben az egységben rejlő ellentmondások. De most fontosabb, hogy létezett ez az egység, sőt, az új szovjet egyetemesség keletkezésének alapjává lett. Pontosan ennek az egyetemességnek a keletkezése, fejlődése és szétesése határozta meg a szovjet kultúra életének logikáját.

Az egység nem őrződött meg hosszú ideig: a sztálini bürokratizmus és totalitarizmus letérítette útjáról a társadalmi alkotófolyamatot. A 30-as évek elején a tömegméretű társadalmi és kulturális megmozdulások már formális módon intézményesülnek; a brezsnyevi korszakban pedig az ideológiai szertartások alkotóelemeivé lesznek.

Emögött persze egy jelentős probléma rejlik: egyfelől a fejlődés egy bizonyos társadalmi szintje megköveteli a hivatalok rendszerét, másfelől a hivataloknak úgy kell beépülniük az igazgatás mechanizmusába, hogy eközben ne gyűrjék maguk alá a valós társadalmi mozgalmakat. De van itt valami, ami még fontosabb: a társadalmi alkotófolyamat elferdülése a 20-as évek végén fokozatosan, de elkerülhetetlenül maga után vonta a szocialista ideológia és ideál, a forradalmi tömegek és a kultúra éppen kialakuló egységének széthullását. A széthullás kérlelhetetlenségét jelezte Majakovszkij öngyilkossága is.

Hogyan fejlődtek tovább a széthulló egység addigi alkotóelemei? A szocialista ideológia, amely a 20-as években még meggyőződés volt, a sztálini korszakban fokozatosan egy sajátos hit jellegét öltötte, hogy a brezsnyevi korszakban véglegesen rítussá, szertartássá csökevényesedjen. Az akkoriban meginduló széthullás utórezgései, ha csökkenő amplitudóval is, még ma is érezhetők.

Valóban, a 20-as években a dolgozók számára a szocialista ideológia igazságát minden pillanatban a személyes gyakorlat hitelesítette, a hibák, ellentmondások, drámák személyes megtapasztalása, ezért válhatott valóban meggyőződéssé. A bürokrácia és a totalitarizmus fejlődésével a társadalmi alkotóenergia kiszorult a közösségi és a kulturális szférából, és áttevődött az anyagi termelés területére (sztahanovista mozgalom, az első ötéves tervek építőinek lelkesedése). Ebben nem az a kritikus elem, hogy a társadalmi alkotótevékenység behatolt az anyagi termelés szférájába – ez éppen pozitívnak tekinthető. Máshol van a baj: a társadalmi alkotótevékenység, ahelyett, hogy az összes társadalmi viszonyt egyetemlegesen áthatott volna, már a 20-as évek végétől kiszorult a közéletből, és ezzel elidegenedett a dolgozóktól.

Az elidegenedést elősegítette az is, hogy a társadalmi élet működésére vonatkozó eszmék és döntések alkotó szellemű kidolgozásának feladata nemcsak hogy elszakadt a megvalósítástól, hanem önálló funkcióvá vált, amelyet azután jobb esetben a párt, rosszabb esetben, tudjuk, egy bürokrata vezetés sajátított ki. ennek megfelelően a dolgozókra pusztán az elfogadott döntések végrehajtásának funkciója hárult. Pedig a társadalmi alkotótevékenység természete – mint minden egyéb alkotótevékenységé is – éppen ezeknek a funkcióknak a szétválaszthatatlanságán alapul. Ellenkező esetben megindul a társadalmi alkotótevékenység belső egységének eróziója.

Mindezekből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy lám, ez a tendencia – a társadalmi alkotótevékenység funkcionális megközelítése – Lenin idején nem létezett, és Sztálin alatt tűnt fel. Létezett ez a tendencia már a 20-as években is, csak nem volt meghatározó; akkoriban az alulról jövő mozgalmak domináltak (ez jól bemutatható lenne a 20-as évek kultúrpolitikájának példáján). Különben a Közoktatásügyi Népbiztosság kultúrpolitikájának társadalmi mechanizmusa a 20-as években biztosította is ezeknek a funkcióknak az egységét. Az iskolai oktatáspolitikáról például társadalmi tanácsok döntöttek, amelyeknek testületéhez tartozott az iskolai vezetés, a pedagógustanács, a szülői munkaközösség, voltak benne gyerekközösségektől delegált diákok, a helyi munkás és paraszt szovjeteknek, a Közoktatásügyi Népbiztosság kerületi részlegének, a patronáló gyár munkás kollektívájának képviselői stb. Egy ilyen társadalmi tanács egyidejűleg határozathozó és végrehajtó szerv volt az iskola életének gyakorlatilag minden kérdésében: az anyagi eszközök biztosításának problémájától kezdve a tanulók esztétikai nevelésének kérdéséig. A kultúra egyéb területein ehhez hasonló volt a helyzet.

A sztálini bürokratizmus rendszere "rádolgozott" a társadalmi alkotótevékenység belső eróziójára, az egységét alkotó szubjektum tönkretételére. A meggyőződést (mint a szocialista ideológia szubsztancionális formáját a 20-as években) éppen ezért kezdi kiszorítani másik megnyilvánulási formája, a hit. A szocialista ideológiát felváltja a benne való hit. Ez a hit a a 20-as éveknek és a 30-as évek elejének kézzelfogható és meggyőző eredményeket felmutató társadalomátalakító gyakorlatából született, amelynek emlékképe még közvetlen módon élt az emberekben, de a vele való kapcsolat az idő előrehaladtával egyre áttételesebb lett. A társadalmi átalakulások pozitív tapasztalatának ideológiai kanonizálása oda vezetett, hogy a létező (a gyakorlat) kötelezővé (ideológiai imperatívusszá) vált. Az imperatívusz elve pedig már önmagában is ellehetetleníti a kritikai viszonyulást az általa szorgalmazott követelményekhez.

Jelen esetben az történt, hogy a szocialista ideológia, mint az átalakító gyakorlaton keresztül megformálódó, megnyilvánuló és megvalósuló érdekek rendszere, fokozatosan valamiféle társadalmi vallássá alakult. Ez a vallás nem a korai pogány hithez hasonlított, ahol az istent először is választják és leválthatják, másodszor is bírálhatják, harmadszor pedig tegeződnek vele, tehát nem egy horizontális és viszonylag demokratikus vallásra emlékeztetett. Kanonizálása következtében (különösen a sztálini verzió szerint) a szocialista ideológia inkább egyfajta szocialista kereszténységgé vált, ahol először is az Isten (Sztálin) egy és oszthatatlan, másodszor is az Istennel való kapcsolat vertikális, hierarchikus, magázódni kell vele, harmadszor pedig – és ez a legfontosabb – az Istent a kereszténységben nem bírálják. Egyszóval megtalálható ebben a vallásban a keresztény elidegenedettség minden eleme (akaratlanul is eszünkbe jut a szeminarista Sztálin, bár nem hiszem, hogy érdemes ebben mély szimbolikus tartalmat keresni).

A brezsnyevi korszakban a szocialista ideológia már eleinte őszinte, később egyre üresebb rítussá, szertartások rendszerévé alakul át. Az 1991. augusztusi események bemutatták, hogy ez az "evolúció" teljes mértékben befejeződött: a szocialista ideológia a 20-as évek gyakorlatából a 70-es, 80-as években átváltozott vallásos ideológiává, a 90-es évek elejére pedig "ideológiai nihilizmus" lett belőle, amely elvet egyáltalán bármiféle ideológiát.18

De az élet azt bizonyította, hogy az "ideológiai nihilizmus" olyan mint a rágógumi: jó illata van, de "megenni" nem lehet, ezért csak jóllakott gyomorral fogyasztható. A hullaszínű Fehér Ház (éjjel az ablakomból pontosan ilyennek látszik) "újorosz" konyhája kétfejű sárkányból készült fogást ajánl – az egyik feje a dollár (a mai ideológia), a másik pedig a "bomba nő" (a mai ideál). Ez az új és meglehetősen szilárd kapocs az ideál és az ideológia között nemcsak az "újoroszokat" jellemzi, hanem az átlagos orosz polgárt, így az úgynevezett "szolid értelmiségit" is.

A szovjet egyetemesség széthullása azonban nemcsak a szocialista ideológiára mért csapást, hanem a kultúrára is. "Evolúciójának" logikája nagyjából a következőkhöz vezetett: a kultúra az élet forradalmi átalakítását szolgáló "eszközből" fokozatosan egy sajátos "ikonná" vált – amely ezúttal nem annyira vallási, mint kulturális kánonként értendő. Ezt a kánont szem előtt tartva igyekeztek az emberek beleplántálni a lét mély eszméit és tökéletes formáit nemcsak a személyes, hanem a közösségi életbe is. Ez jellemezte a 60-as évek és a 70-es évek elejének szovjet társadalmát. De a 70-es évek második felétől a kultúra már egyre kevésbé volt valamiféle magasabb rendű viszonyítási pont az emberek tényleges mindennapjaiban, s végül is kiüresedett eszmék öncélú, elitista tárháza lett belőle.

A kultúra "istenítése", ikonná változtatása – már vallási összefüggésben – elkerülhetetlenül megváltoztatta a kultúra eszmei vektorát: most már nem ő folyt bele az életbe (amikor is a társadalmi viszonyok kulturális eszmeiséggel telítődnek, közvetlen nembeli kapcsolatot teremtve Ember és Ember között), hanem éppen ellenkezőleg – az élet "vonult vissza" a kultúrába az utcákról és a terekről. Első pillantásra úgy tűnt, hogy a kultúra társadalmi eszményének fenti változásában nincsen semmi rossz, sőt, így kialakulhat a mélyen művészi Egyéniség. De az ellenkezője történt: a 60-as évek társadalmi, s már egyáltalán nem kulturálatlan egyénéből a 70-es, 80-as években fokozatosan kialakult a kultúra lényegileg társadalomellenes (bár néha kifinomult) fogyasztója.

A sztálini bürokrácia és a sztálinizmus fejlődése tehát letérítette útjáról a szabad társadalmi alkotótevékenységet, ennek következtében széthullott a 20-as években és a 30-as évek elején kialakult szocialista ideál és ideológia, illetve a kultúra és a dolgozók egysége, az az egység, amely a szovjet egyetemesség kialakulásának és fejlődésének alapját képezte. Éppen ez az egyetemesség tette lehetővé az alkotó párbeszédet fejlődésének két alapelve – az egységes egészet alkotó szovjet kultúra és szovjet civilizáció – között.19 A 90-es években a szovjet egyetemesség végső széthullásának eredménye egy új kvázi-egyetemesség megjelenése lett, annak minden alkotóelemével – a kispolgári ideológiával, a konformista ideállal, a tömegkultúrával és a "szociális alkotótevékenységgel" (életveszélyes zsarolás, maffia, prostitúció stb.) – együtt. Pontosan ez az "újorosz" kvázi-egyetemesség alapozta meg nálunk a posztmodernizmus fejlődését is.

A posztmodern elvben egyenlő jogokat ad minden stílusnak és irányzatnak (nemcsak a művészetben). A gyakorlatban ezt az állítólagos szabadságot a közöny, a mindenkinek mindenkitől való eredendő elidegenedettsége helyettesíti. Ez érthető is: a posztmodernben nem léteznek viszonyok, mivel nem létezik ezeknek a viszonyoknak a szubjektuma, nincs ember. Pontosan az embernek (mint az emberi nem képviselőjének) hiánya az, ami ma a művészetből "kiszorította" a tulajdonképpeni emberi (erkölcsi) problémákat, létrehozva egy szubjektum- és problémamentes, technológiailag könnyen használható művészetet. Ezért a művészetre mint az önmagunkkal vagy másokkal folytatott kommunikáció sajátos "nyelvére" ma már nincs szükség. Ennek megfelelően a művészetre mint az elidegenedésmentes viszonyok szellemi energiájának őrzőjére sincs szükség. Úgyhogy az ember elvesztése a társadalomban a kultúrában is az ember elvesztéséhez vezetett. Leginkább ebből ered a művészet mostani krízise.

Másképpen fogalmazva, a posztmodern az embert mint szubjektumot megkísérli kivonni a történelemből és a kultúrából. Ezért teljes joggal mondhatjuk, hogy a posztmodern a mai – egyebek között az oroszországi – liberalizmus törvényszerű, sőt, megérdemelt kivetülése.

Az "új orosz posztmodern" konkrét megnyilvánulására lehet példa a következő. egyszer a Gorkij utcában láttam, amint munkások egy drága, következésképpen egyre kevésbé látogatott üzlet portálja fölé éppen a cégtábla "aranyozott" betűit szögezték ki. Mikor ezek a betűk összeálltak egy szóvá, nem tudtam hova lenni csodálkozásomban: nem orosz és nem is idegen szó volt, hanem transzkripció – az átírás volt a név. A transzkripció mint technológiai fogás a kultúra nyelveként gyökeresedett meg. Ha mindehhez hozzáadjuk az "orosz lélek" egész pátoszát, megérthetjük, hogy miért tekintik mindig alábbvalónak az újoroszokat (ahogy ideológusaikat is) bármely lelketlen nyugati fogyasztónál. De ez valójában a korainak vagy provinciálisnak nevezhető posztmodern megnyilvánulása. (Még ha védelmezne valamilyen kultúrát, akár nem is a nemzetit – de szó sincs ilyesmiről.)

Véleményem szerint (félek, hogy ez már közhely) ma a fejlett fogyasztói társadalmat, elsősorban a nyugati társadalmakat, valóban fenyegeti az a veszély, hogy a nyelv mint kulturális jelenség kihal a kommunikációból, ez utóbbi szükségtelensége miatt. A nyelv válsága nyilvánvalóan a globális kulturális válság "névjegye". Úgy gondolom azonban, hogy ezt a válságot nem az új szavak és szerkezetek fogják megoldani, hanem az új intonációk megtalálása, "első fecskékként" hirdetve egy alapvetően új, a posztmodernnel szemben alternatívát kínáló kulturális viszonyrendszer, következésképpen a közegében megjelenő új társadalmi ember megjelenését.

Térjünk vissza a mostani helyzetre. Nyilvánvalóan erősödik az az ellenszenves tendencia, hogy az emberi megnyilvánulások gazdagsága a fogyasztás technológiai fogásaira szűkül. Ez a folyamat a nyelvi kifejezés minden formáját elkerülhetetlenül a közlekedési táblákhoz hasonló jelek rendszerébe írja át, létrehozva ezzel a fogyasztók világának sajátos eszperantóját. Bármelyik McDonald’s jó példa erre.

Mindez a passzív posztmodernre volt példa; a harcos posztmodern már technológiai kapcsolatokat sem teremt a kultúrák között, sőt, abban a mértékben érvényesül, amilyen mértékben sikerül lerombolnia ezeket a korábban meglévő összeköttetéseket. Az ilyen posztmodernizmus "kulturális" krédója az agresszív egyediség elve; nem arról a nyughatatlan "részről" van itt tehát szó, amely valójában a maga biztonságot nyújtó "egészét" keresi, hanem amelynek uralma éppenséggel az egész, a teljesség lerombolásában teljesedik ki.

Első következtetésem tehát. Ha a kultúra szemszögéből nézzük a Forradalmat, kulturális eszméjét a következőkben fogjuk látni. A szocialista forradalom megteremtette egy olyan típusú kultúra megjelenésének előfeltételeit, amely nem csupán az elidegenedés vagy a belőle fakadó elidegenedett valóság kritikáját hordozta magában (különben a nyugati művészet legjobb alkotásai is ebből keletkeztek). A szovjet kultúra ezen kívül felmutatta az elidegenedés meghaladására irányuló tendenciát is, mi több, hol az elidegenedettség felszámolásának, hol már-már az elidegenedés leküzdöttségének szelleme hatotta át. A szovjet kultúrának ideális világképe volt, amelyben többek között a társadalmi elidegenedettség is megszűnik.

Nyilvánvaló, hogy nem ez volt a szovjet kultúra egyetlen tendenciája, de lényegét ez fejezte ki a leginkább. És ebben az értelemben a kommunizmusnak (mint az elidegenedés nélküli viszonyok világának) eszménye a szovjet kultúrából és különösen annak "lelkéből", a szovjet művészetből fogant. (Még a jelcini rendszer apologétái is ezért vonzódnak hozzá.) Éppen ez a körülmény idézte elő azt is, hogy a társadalom nagy része – amelynek számára a szovjet kultúra az elidegenedés nélküli kommunista társadalmi viszonyok előképét jelentette – a szovjet kultúra szellemiségének törvényszerűségei alapján értékelte a szocializmus helyzetét, ezen keresztül érzékelte annak ideológiai (és egyéb) zavarosságát.

Feltétlenül meg kell említeni még egy ellentmondást: társadalmunk, miután megalkotta a kommunizmus eszmei mintáját: a szovjet kultúrát, megelőzte a létező szocializmust, miközben a szocializmus anyagi viszonyai lemaradtak a kapitalizmus mögött. A kései "létező" szocializmusnak ez az "ollója" egyrészt valamelyest lehetőséget adott a Szovjetuniónak, hogy a Brezsnyev utáni időszakban egy áttörési kísérlettel feloldja ezt az ellentmondást. Másrészt azonban ez az "olló" elő is idézte a mai sajátos orosz válságot (amelyhez fogható nem volt a Nyugaton). De az 1991-es történelmi robbanás és annak következményei (társadalmi hatásukat tekintve az 1861-es év cári reformjaira emlékeztetnek, mikor II. Sándor az egész liberális Európa tapsvihara között kihirdette a jobbágyfelszabadítást) végül is a kapitalizmusba vagy még inkább valamiféle posztmodern feudalizmusba vetettek minket.

Második következtetésem. Ha a forradalom szemszögéből tekintünk a kultúrára, láthatjuk, hogy a forradalom hozta érvényre a kultúra leglényegesebb törvényeit. Ha úgy tetszik, a kultúra forradalmi lényege abban áll, hogy valójában, teljes értékűen, csak akkor tud fejlődni, ha bekapcsolódhat a szociális átalakulás, a társadalmi alkotófolyamat gyakorlatába. Bármely más esetben csupán a fogyasztás tárgya lesz (legyen az gazdasági, ideológiai vagy "kulturális" fogyasztás).

Harmadik következtetésem. A forradalom egy új egyetemességet szült, a szovjet kultúrát, amely legyőzte a kultúra nemzeti és állami formáinak korlátozottságát, s maga is a kultúra egyik ragyogó irányzata lett. Eladdig a világ kultúrája különböző népi, nemzetiségi kultúrák dialógusából állt össze. A szovjet kultúra például szolgál arra, hogy a világ kultúrája előállhat alapvetően más alapokon is (nevezhetjük akár internacionalista kultúrának):20 a kultúra megtestesítheti a különböző népek történelmi és – legfőképpen – közös tapasztalatát az elidegenedett viszonyok világának meghaladásában.

Negyedik következtetésem. Az igazságos és el nem idegenedett társadalom általános emberi ideálja, amely a forradalom előtt absztrakcióként létezett, nemcsak hogy összetevője lett a szovjet kultúrának (itt elsősorban a kultúra szocialista tendenciájáról van szó), hanem a nép mentalitásának (pszichológiájának, szellemi kultúrájának) is részévé lett. Ez idézte elő különben az egyik mostani ellentmondást: az emberek Jelcin alatt "lelkükben" szocialistáknak (nyíltaknak, szolidárisaknak), "fejükben" viszont antikommunistáknak bizonyultak. Ez az ellentmondás jelentős mértékben megmagyarázza azt is, miért olyan kényszeredettek a reformok: az emberek nem annyira szocialisták, hogy aktívan együttműködve tiltakozzanak ellenük, de nem is távolodtak el annyira a humanista eszméktől, hogy lelkesen fogadják ezeket a reformokat.

S végezetül: 1917 októbere a kultúrát mint kommunizmust hozta létre, a következő feladat – emlékezzünk Karl Liebknecht szavaira – most már a kommunizmus mint kultúra megteremtése.

(Fordította: Schiller Erzsébet)

Jegyzetek

1 Itt a Krausz Tamás által bevezetett terminust használom. L. Jelcin és a jelcinizmus. Szovjet Füzetek. Bp., 1993.

2 Vesztnyik tyeatra, 1919. 43. sz. 5.

3 CGALI, f. 1230, op. 1., 1541. sz., 28.

4 L. M. Klejnbort: Rabocsij klassz i kultura. Moszkva, 1925. 2. k., 154-156.

5 Az Izvesztyija CIK 1917. december 23-i számában megjelent "A köztársaság vagyona felett rendelkező népbiztosság határozata a kastélyok vagyonának kezeléséről", amelynek értelmében a vagyonkezeléskor felmerülő minden művészeti vagy történelmi jelentőségű kérdést különleges művészeti bizottságok részvételével kell eldönteni.

6 V. I. Lenin erről – többek között – ezt írta: "Ha ilyen kulturálatlanok maradunk, semmiféle támadással nem érhetjük el a kapitalizmus pusztulását." Lenin Összes Művei, 44. k. 168-169. Sok egyéb művében is találhatók ehhez hasonló megállapítások.

7 Csak egy példa: A petrográdi színházak felsorolásában szereplő, 1917/18 és 1920/21 között ténylegesen működő színházak közül huszonhét 1917 és 1920 között jött létre, annak ellenére, hogy a város lakosainak száma ugyanebben az időszakban 2 300 ezerről 740 ezerre csökkent. (Vö. Lenyingrad v cifrah. Ekonomiko-sztatyiyztyicseszkij szpravocsnyik. Leningrád, 1936. 4.)

8 "Elvetjük azt a burzsoá elvet, amely szerint az igazi művészet a dolgozószobák és próbatermek titkos mélyén, a beavatatlan tekintetektől elzárt szentélyekben születik" – írja a Proletkult színházi részlegének egyik tagja, P. M. Krezsencev. (Tvorcseszkij tyeatr. Moszkva-Pétervár, 1923. 90-91.)

9 Petrogradszkaja pravda, 1920. május 16. 2.

10 Izvesztyija BCIK, 1920. június 3. 2.

11 Zsizny nacionalnosztyej, 1920. augusztus 10. 4

12 Izvesztyija VCIK, 1920. szeptember 3. 2.

13 Pravda, 1920. október 19. 4.

14 L. Kultura i zsizny, 1922. 2-3. sz.; Vesztnyik rabotnyikov iszkussztv, 1920, 2-3. sz. 33. stb.

15 Terne, A.: V carsztve Lenyina: ocserki szovremennoj zsiznyi v RSZFSZR. Berlin, 1922, 138-39.

16 A Párizsi Kommün kultúrpolitikai gyakorlata is ennek a viszonynak a törvényszerűségét támasztja alá.

17 Terne, i. m. 133.

18 Természetesen a szocialista ideológia sohasem volt csak meggyőződés, hit vagy rituálé. Itt a szocialista ideológia uralkodó (de korántsem általános) formáinak változásáról, annak logikájáról van szó.

19 Egyébként a nyugati filozófiában és kulturológiában a kultúrát és a civilizációt hagyományosan egymás antitézisének tekintik.

20 Valóban, a szovjet kultúra egyetemességének alapja éppen egy közös értékrendszer volt (nem pusztán a társadalmi kapcsolatok általános technológiája), amelynek védelme alatt a kultúra minden nemzeti árnyalata fejlődésnek indult. A kultúra internacionalizmusa sok mindenben megnyilvánult, így a zsidókhoz való viszonyban is: a 20-as években például, a fiatal szovjet köztársaságban a litván, lengyel, belorusz, örmény színházak, iskolák mellett hasonló zsidó intézmények is nyíltak. Ezenkívül a szovjet kormányban és a helyi szovjet hatalmi szervekben is elég sok zsidó volt. azokban az években a Proletkult újságaiban is találkozhatunk az antiszemitizmus kritikájával. A tényleges internacionalista beállítottság nemcsak a hivatalos hatalom politikai irányvonala volt, hanem ezt diktálta a születő szovjet kultúra logikája is. A fasizmus ellen folytatott harc is teljes mértékben ezt demonstrálja. Teljesen más helyzet állt elő a sztálinizmus és a pangás időszakában, amikor egy sor antiszemita kampányt maga a hivatalos hatalom kezdeményezett.

A bársonyos forradalom

Dramatizált esszé egy drámaírótól. A szatirikus színdarab főszereplője kitaszított értelmiségiből államfővé válik, s közben elveszíti korábbi kritikai attitűdjét, s a gazdasági és politikai nagyhatalmak szolgálójának szerepében találja meg történelmi szerepét.Első felvonás, első szín

Kávézó Manhattan észak-nyugati részén, nem messze a Columbia Egyetemtől. Grovel Havel hétköznapi viseletben, a New York Review of Books folyóirat szerkesztőjével és az újbaloldallal szimpatizáló egyik professzorral üldögél, kávéját kavargatja, cigarettája Jean-Paul Belmondót idézve csüng a szájában.

G. H.: A kommunizmusban semmi nem működik, pedig mindenki végzi a dolgát. A munkások színlelik a munkát, a rendszer pedig úgy tesz, mintha fizetne érte. Ez az ellenállás egy formája – cseh módra.

Szerkesztő: Borzasztó nehéz lehet sztálinista rezsim uralma alatt dolgozni.

G. H.: Mindent ellenőriznek: a rádiót, a tévét, a könyvkiadókat. Egy pár kisstílű káder kezében vannak az írószövetségek és a nagyobb lapok is. De azért élünk, hála a nyugati szolidaritásnak.

Professzor: Nem az a spekuláns Soros pénzeli a cseh disszidenseket?

G. H.: Mégis mit vár? Amikor az ember egy totalitárius szörnyeteggel áll szemben, onnan fogad el támogatást, ahonnan tud. Az Egyesült Államokban megengedhetik maguknak a luxust, hogy megkérdőjelezzék egyik-másik alapítvány tisztaságát, nekünk viszont mindegyikük támogatása – létszükséglet.

Szerkesztő: A baloldal ebben az országban kettős mércével mér. Elítéli az USA indokínai politikáját, de rendre tartózkodik a szovjetek Kelet-Európában elkövetett visszaéléseinek bírálatától.

Professzor (ingerülten): Ez nem igaz.

G. H. (széles mosollyal): Ugyan már, ön is tudja, hogy van ez. Én persze rokonszenvezem a diáklázadással meg az amerikai polgárjogi mozgalommal. Ez ugyanaz a szabad szellem, mint annak idején, 68-ban Prágában. Azonosultunk Párizzsal, Berkeley-vel; mindnyájan az utált, régi tekintélyelvvel szemben harcoltunk. A szabadságjogok körül forgott minden. Csak hát Nyugaton könnyebb fegyvert fogni. Ez azért demokrácia, az atrocitások ellenére. Jól ismerem (biccent a professzor felé) a kapitalista demokráciákat.

Szerkesztő: A kommunisták alapvetően "burzsoák" a mi demokratikus értékeink nélkül.

G. H. (mosolyog): Imádják a régi palotákat, a csokornyakkendőket meg a szép ingeket, s kezüket-lábukat törik egy vidéki dácsáért. Miközben persze elítélik a másként gondolkodó értelmiségiek "burzsoá életmódját". Nyálukat csorgatják a jó öreg arisztokrácia nádszálkisasszonykái után… Bunkó kommunista majmok.

Szerkesztő: Mennyi ideig volt a Gulágban?

G. H. (fészkelődik a székén, hezitál): Hmm, börtönben, nem koncentrációs táborban… úgy négy hetet.

Professzor: Megkínozták?

G. H.: Inkább pszichológiai nyomást mondanék: faggatózás, folyton ugyanazok az unalmas kérdések. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem írhattam és olvashattam, s a barátaimmal sem beszélhettem.

Szerkesztő: Akár a chilei titkosrendőrség… Amelyet Washington juttatott hatalomra.

G. H. (töpreng a válaszon): Hát, van benne valami. A diktatúráknak megvan a maguk logikája.

Első felvonás, második szín

Prágai kávéház, 1989-ben. G. H. négy barátjával: egy zenésszel, egy újságíróval, egy filozófussal és egy szabadúszó, emberjogi aktivista íróval beszélget.

G. H.: Úgy buktak meg, ahogyan a fa dől ki, amelynek elrodhadtak a gyökerei: dicsőség és részvét nélkül. A nép csodálatos volt. Az utolsó pár hét eseményeire nem volt még példa a világtörténelemben. Milliók békés tüntetésének hatására a rezsim visszavonulót fúj… s végül elismeri bukását és átadja a hatalmat. Bársonyos forradalom. Salud! (Megemel egy pohár whisky-t, a többiek követik példáját.)

Zenész: Ünnepi koncertet adunk. Végre azt játszhatjuk, amit szeretnénk, s ott, ahol mi akarjuk. Szabadon utazhatunk, olvashatunk és beszélhetünk. Eddig azt gondolták rólunk, hogy csak azért, mert fizetést kapunk és van állásunk, nem gondolkodunk, csak játszuk, ami a kottában áll… De most végre meg lesz mindenünk…, szabadság, civilizált életkörülmények…, ugyanúgy, mint Nyugaton.

Újságíró: Aha, talán. De most majd a nagy amerikai, angol és német cégek által kiadott zenékkel, videó- és magnókazettákkal kell versenyre kelniük. Amúgy igaza van. Az ember inkább éhezzék, semmint hogy az állam vályújából kanalazzon, s tovább írja a hazugságokat a pártsajtóba.

Filozófus: Remek alkalom kínálkozik most a dolgok megváltoztatására; olyanná varázsolunk mindent, mint Svédországban vagy Németországban…, jóléti állam és szabadság. Mostanában egyik gyűlésről a másikra járok. Elképesztő, ahogy az emberek szomjaznak a beszélgetésekre, a dolgok megvitatására. Mindenféle nézet felbukkan: liberális, nacionalista, demokratikus szocialista… A szabad piac, a hajdani földbirtkosok vagy a háború előtti jobboldal hívei egyaránt hallatják hangjukat.

Szabadúszó író: Talán nekünk is lesz egy Margaret Thatcherünk vagy egy Ronald Reaganünk. ők a leghíresebb nyugati politikusok. (Némi rosszalló arckifejezés, nevetés.)

Filozófus: Magától értetődik. ők voltak a legkeményebb antikommunisták… "Ellenségeink ellenségei a barátaink." A legtöbb ember azonban semmit sem tud a Nyugatról, s ezért megint meglopják majd őket, ha nem ismerik ki magukat elég gyorsan.

G. H.: Mi az, csak nem nosztalgiát érzek a hangjában a bukott rezsim iránt? A saját kezünkben van végre a sorsunk – nem könnyelműsködhetünk! Ünnepelhetjük a függetlenségünket, de észre kell vegyük azt is, hogy része vagyunk – mármint a kultúránk, a szokásaink révén – a Nyugatnak. A kommunizmus előtt a nyugati civilizációhoz tartoztunk, nem a szlávhoz.

Szabadúszó író: Vagyis szakítsunk Szlovákiával?

G. H. (elutasítóan legyint): Szó sincs róla. Szlovákiával a kapcsolataink a történelemben gyökereznek. Mi majd irányítunk, ők pedig követnek bennünket.

Első felvonás, harmadik szín

Kávézó Washington D. C.-ben. G. H. kongresszusi tagok és tanácsadóik egy csoportjával ül egy asztalnál.

Képviselő délről: Csodálatos beszéd volt, Grovel! Megengedi, ugye, hogy a keresztnevén szólítsam?

G. H.: Persze, hisz’ így hívnak. (Kedélyes nevetés.)

Képviselő délről: Tudja, amit a marxizmus materializmusáról kifejtett, telitalálat volt. Emlékszem, amikor szegény gyerekként a papa farmján éltem, lelkesítettek a helyi lelkész hasonló leckéi arról, hogyan győzedelmeskedik a lélek a testi szükségletek felett. Mivel sokszor éheztünk, nagy hatással volt rám ez a tanítás.

G. H. (kissé kellemetlenül érzi magát, mozgolódik): Ki tudja… talán ha majd elnök leszek, a szónokolni fogok… (mindenki nevet)

Szenátor New Yorkból: Igazán remek fordulat volt a marxi dialektikát fejreállítani: "A tudat határozza meg a létet, s nem fordítva."

G. H. (mosolyog): Aha. Az ötvenes években egy orosz író "Nem csupán kenyérrel" címmel írt egy könyvet, amely érzékeny pontra tapintott. (Unottan bekap egy falat véres bélszínt.)

Képviselő nyugatról (egy szelet kenyér után nyúl): Hát, bizonyos fokig egyet értek. De azért fizikai táplálék nélkül sem mennénk messzire.

G. H.: Természetesen ez csak hasonlat volt…

Képviselő Texasból: Tudja, Grovel, nagyra tartjuk, hogy értékeli demokráciánk szépségeit. Vannak persze problémáink a nagyobb városokban, de ön ezt úgyis jól tudja. Mindenesetre valamennyi demokrácia közül a miénk a legtökéletesebb, s tudjuk, hogy mint kritikus értelmiségi, ön nem külföldi segélyek érdekében hízeleg.

G. H. (elkomolyodik, tekintete őszinte): Beszédem minden szavát komolyan gondoltam. Nem lehet az embereket csupán osztályhelyzetük vagy osztályérdekeik alapján megítélni. Vannak ennél alapvetőbb szellemi és kulturális jellemzőik is.

Mindenki egyszerre: Ahogy mondja.

Északnyugati képviselő: Fogadok, egy csomó mindent újjá kell építeniük. A kommunisták mindent porrá zúztak. Hallottam, hogy amikor valamelyik szovjet gyártmányú repülőgéppel utaztak, a jegyhez ejtőernyő is járt…

G. H. (nevet): Ha az nem is, de párnát azért ajánlatos vinni, hogy legyen mire leülni. (Mindenki nevet.)

Északnyugati képviselő: Ha kellemesebbé akarja tenni a repülőútjait, csak szóljon, s összehozom egy barátommal a Boeingnél.

Képviselőnő Közép-Nyugatról: Uraim, ez nem a megfelelő alkalom ilyesmihez.

G. H. (átveszi a képviselő névjegykártyáját): Nem felejtem el. Nagyra becsülök minden támogatást, amelyet az Egyesült Államok nyújt a kommunista iga levetéséhez. S ezen nemcsak az anyagi javakat értem…, egy működő demokrácia erkölcsi buzdítása legalább olyan fontos.

(Mindenki G. H.-ra emeli poharát, skandálni kezdenek: "Grovel, Grovel.")

Képviselő délről: "Az erkölcs határozza meg a létet." Így is lehet mondani, nemdebár?

(G. H. bólogat.)

Második felvonás, első szín

Elnöki palota. G. H. kigombolt nyakú pólóban, arannyal futtatott falak között, egy újságokkal teli íróasztalon ül, finoman metszett kristálycsillár alatt. Tanácsadói szintén pólót és divatos farmert viselnek, időnként viccelődnek.

G. H. (cigarettázik): És hol van az udvari bolond meg az ajtónálló? (Végigméri a pazar berendezést, ironikusan mosolyog.) Ez hát a bársonyos forradalom… (A tanácsadók nevetnek.)

Első tanácsadó: A jómódú, kapitalista életvitel mintapéldányai vagyunk.

Második tanácsadó: Nem a forma, hanem a tartalom az, ami számít.

Harmadik tanácsadó: A demokraták számára semmi sem lehet túl jó.

Negyedik tanácsadó: De mit fognak szólni ehhez a volt trockista barátaim Párizsban?

G. H. (rágyújt): Majd hozzászokunk. Az elnök lakjon csak az elnöki palotában – ezt várja el a közvélemény. Belenyugszunk. Legfeljebb estéről estére váltogatom a hálószobáimat, amíg meg nem szokom. (Felrakja a lábát az asztalra és pöfékel.) Mi a mai menetrend?

Első tanácsadó: Találkozás a Volkswagen cég egyik vezetőjével: Skoda-részvényeket akarnak venni.

Második tanácsadó: Földjeiket visszaigénylő hajdani földtulajdonosok delegációja kér bebocsátást.

Harmadik tanácsadó: A Vatikán képviselője is itt van: az egyházi ingatlanokat követeli vissza – felújítva…

Negyedik tanácsadó: Két munkanélküli nő jelentkezett be a Színészszövetségétől. Azt szeretnék, hogy újra vezessük be a színházak állami támogatását. Mellesleg nagyon csinosak.

G. H. (mosolyog): Kezdjük a színészekkel. Hozzájuk értünk a legjobban. (Két csinos nő lép be. G. H. az üdvözlésükhöz feláll, a tanácsadók is felállnak, néhányuk láthatóan ismeri őket.)

G. H. (kedélyes, de mosolya ironikus): Üdvözlöm önöket a nép elnökének palotájában. Foglaljanak helyet. (Hanyagul ül az asztal szélén.)

Első színésznő: Köszönjük, hogy ilyen gyorsan válaszolt a beadványunkra. Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zaklatjuk, de tudja, a színház világa haldoklik; az állami támogatás megvonása volt a kegyelemdöfés. A színésztársadalom több mint 80 százaléka munkanélküli.

Második színésznő: Amikor a Kulturális Minisztériumba mentünk, ott azt mondták, felejtsük el a régi sztálinista szisztémát. Szabadok vagyunk, keressük meg a saját pénzünket.

Első színésznő: Tudja, Grovel úr, mindannyian küzdöttünk a sztálinista cenzúra ellen. Miután aláírtam a Helsinki petíciót, hosszú ideig nem kaptam eljátszható szerepet…

G. H. (közbevág): Tudom, tudom. Volt egy barátnőm az önök társulatából. Mindent elmesélt. (Mosolyog.) Bár nehéz idők voltak, mégis sikerült egymásnak szép perceket szereznünk. Együtt ettünk…

Első színésznő: Nekünk még a Soros Alapítvány pénzéből se jutott. Valahogy mindig ismertebb ellenállók kapták…

G. H. (észreveszi a mondat élét, kissé bosszúsan): Nézzék. Változnak az idők. A szabadságnak ára van, s ha tényleg olyanok akarunk lenni, mint a Nyugat, nem lehet, hogy állam bácsi oldjon meg mindent. Régen persze az állam pénzelte mindazt, amit cenzúrázhatott.

Első színésznő: Nehezen követem. Az egy kommunista állam volt, ez viszont demokratikus állam. Cenzúra nélkül is lehet támogatni.

G. H. (közbevág): Persze, persze (zavartan mosolyog). Nézzék. Beszélek a minisztériummal, hátha lehetséges valamiféle konszolidálás. Azért mégis azt ajánlom, nézzenek valamilyen magánforrás után is. Tudják, az Egyesült Államokban a kulturális tevékenység nagy részét a vállalatok finanszírozzák. Beszéljenek a Volkswagennel. És Sorossal. Miért is ne?

Első színésznő: A kommunista rezsim bukása után lelépett.

G. H. (az órájára tekint): Adják meg a telefonszámukat az egyik tanácsadómnak, és összehozunk még egy találkozót a minisztériummal. Ígérem, minden rendben lesz. (Megkönnyebbülten sóhajt, amikor elmennek.)

Első tanácsadó: Az ilyen elvarázsolt művész-bűvész alakok még mindig a múltban élnek. Nem gondolja?

(A többi tanácsadó figyeli G. H. reakcióját.)

G. H.: Igaz, vannak problémáink, de mindannyian tudjuk, hogy az átmenet nagyon bonyolult. Ezek csupán apró nehézségek a fellendülés előtt. Sok víz folyik még le a Moldván, mire mindenen túl leszünk. (A tanácsadók egyetértően bólintanak.) Különösen a piacgazdaság kulturális ügyei…, azok felettébb kényes esetek.

G. H. (megint csak irónikusan): Hívja be azt a német elvtársat, aki a Volkswagentől jött. Vele könnyebb dolgunk lesz. Ha a német tőkét és technológiát ötvözzük a cseh szaktudással, csodákra leszünk képesek.

Első tanácsadó: És a kinti bérnek csupán egy ötödével kell számolni.

Második tanácsadó: Piacot is találnak majd.

Harmadik tanácsadó: Megvetjük a lábunkat a Közös Piacon.

Kórusban: A Nyugat részévé válunk!

Második felvonás, második szín

Kávéház Prágában. A két színésznő két író társaságában szürcsölgeti kávéját.

Első író (az apróhirdetéseket nézegeti az újságban): A Lakáshivatal visszajuttatta a bérházat, amiben lakom, egy volt náciszimpatizánsnak, akinek első dolga volt a négyszeresére felemelni a lakbért, s megpróbált kidobni néhány öreget, akik már vagy 30 éve laktak a házban.

Első színésznő (az újságot olvasgatja): Itt van egy lakás – csak neked: "műterem az óvárosban", csupán 500 $-ért havonta.

Első író: Egyhavi fizetésem!

Második színésznő: Ja, a szabadság ára, édes fiam. Grovel is megmondta.

Második író: Mit is mondott pontosan?

Első színésznő: Azt, hogy kopogtassunk a Volkswagennél vagy a McDonald’snál, hátha támogatnak.

Második író: Miért nem próbáltok meg bekerülni a pornóipar vérkeringésébe? Úgyis "széles látókörű, szakmailag fejlődni vágyó" színésznőket keresnek.

Első színésznő: Egyáltalán nem nevetséges. Az egyik balett-táncosnőnek is hakniznia kell, hogy az albérletét ki tudja fizetni.

Első író: Na és ki olvas még manapság könyvet? Az egyik könyvárus barátom mesélte, hogy raktárban kell tárolniuk Grovel legújabb könyvét, a Tudat és létet, hogy legyen hely a polcon az új Stallone- és Schwartzenegger-videóknak.

Második színésznő: Ennyit a tudat és a lét viszonáyáról…

Második író: Hát igen. Bárki, aki tud valamilyen tulajdonosi jogcímet kreálni s kap egy tanúvallomással alátámasztott igazolást arról, hogy ártatlan politikai menekült, visszajön és követeli valamilyen múltbéli ingatlanját.

Első színésznő: A McDonald’s tárgyalásokat folytat a püspökkel a katedrális részleges bérbevételéről.

Második író: Hamarosan jön a Pápa is, hogy misézzen és mozgósítsa a hívőket. Hosszú ingatlan-visszaigénylő listát is hoz magával, megelőzendő, hogy az amerikaiak és a németek mindent lenyúljanak.

Első színésznő: Még az is lehet, hogy a Disney megveszi a Nemzeti Színházat.

Második színésznő: Miért, nem hallottad még, hogy diszkó lesz belőle? Az orosz maffia és a New York-i ingatlankereskedők egyik csoportja vásárolja fel. A kábítószerpénzeket itt mossák majd tisztára.

Első író (gúnyosan): Szóbeszéd. A lényeg az, hogy alkalmazkodni kell az új idők új dalaihoz. Dezodorok reklámszlogenjeit fogom írni.

Első színésznő: Csupa émelyítő illat. (Turistacsoport halad el mellettük, az egyik túrista le szeretné fényképezni őket, de nem reagálnak.)

Második színésznő: Lehet hogy pénzt kéne szednünk a turistáktól a pózolásért: "maradvány munkanélküliek a kommunizmusból".

Első író: Á, nem jó, ezek amerikaiak. Legyen inkább: "vállalkozóvá lett hajdani szabadságharcosok".

Második színésznő: Vagy áruljuk gyermekek pornóképeit a jó öreg, erkölcsös briteknek.

Második író: Felhívod Grovel tanácsadóját? Talán elküld turnézni, feltéve, persze, ha befekszel az ágyába.

(Első színésznő füstöt fúj az író arcába.)

Második felvonás, harmadik szín

Elnöki palota.Grovel kigombolt, hajszálcsíkos inget, lazán kötött nyakkendőt és elegáns nadrágtartót visel. Tanácsadóin öltöny és nyakkendő van. Titkárnője, irodavezetője és hivatalsegédje fel-alá járkálnak az irodák és Grovel között. Mindenféle hivatali iratokat visznek aláírásra, ki-be kísérgetik a látogatókat.

Titkárnő: Olc asszony szeretné látni önt, elnök úr.

(Grovel feláll és int neki. Elegáns, ötvenes-hatvanas éveiben járó nő, ezüstös hajjal)

Olc asszony: Grovel, mennyire örülök hogy látom. Mikor is találkoztunk utoljára? Azon a felső East Side-i adománygyűjtő gyűlésen, ahol azok a Béke és Demokrácia-típusú emberek meg dúsgazdag zsidó befektetési ügynökök jöttek össze?

G. H. (hűvösen, üzletiesen): A memóriája jó, de kissé szelektív. Miben segíthetek?

Olc asszony (egyenesen Grovel szemébe néz): Ingatlanokra nyújtunk be igényt. A kommunisták elkobozták a földjeinket s minden más vagyonunkat, a prágai családi birtokainkkal együtt.

G. H.: Ezt már megvizsgálta a tulajdonjogok helyreállításával foglalkozó bizottságunk.

Olc asszony (mint tanár a diákhoz): De drága Grovelem, még csupán az elején vagyunk. Ön jól tudja, hogy még mindig milyen sok a hatalmon lévő régi, vonalas kommunista. A szokásos bírósági procedúra évekig is eltarthat. (Felemeli a hangját, felháborodottan.) És ez idő alatt azok az állami gazdák továbbra is a mi földjeinken élősködnek majd.

G. H. (kissé kötekedően): Azt akarja, hogy kihúzzam alóluk a földet?

O. A. (fagyosan néz Grovelre): Nézetem szerint, a Világbank és az Egyesült Államok kormányában tevékenykedő barátaink feltétlenül pozitív jelként értékelnék, ha a kormány valódi változásokat eszközölne a piacgazdaság visszafordíthatatlanná tétele érdekében.

G. H. (sóhajt egyet): Igaza van: fontos, hogy megfelelő jelzéseket adjunk az EGK-nak. Fontolóra veszem egy elnöki rendelet kibocsátását.

O. A.: Ön nagyon okos, elnök úr. A nép szeretni fogja. Ha kész lesz a kastélyunk, meghívjuk vacsorára.

G. H. (magában mormol): A "jó társaság" már szeret.

A nő kimegy. Közben Grovel behívatja a titkárnőt és diktálni kezdi a rendeletet "az egykori földtulajdonosok jogairól birtokaik visszaigénylésére, hogy előkészítsék a földeket a vetéshez". Az irodavezető bejelenti a pénzügyminisztert, Klaus Louce-t. A hivatalsegéd bevezeti az irodába.

K. L.: Jó reggelt, elnök úr. Itt van a privatizálásra váró vállalatok listája.

G. H. (a listára pillant): Minden benne van a vízen, a levegőn és talán az járdákon kívül. (Kissé gúnyosan.) Ezek hogy maradhattak ki?

K. L.: Azon vagyunk, hogy találjunk egy magántulajdonban lévő vízművet, de annak, amelyre Angliában bukkantunk, rekordmagasságú a kólibaktérium-szennyezettsége és csillagászatiak az árai….

G. H.: A hatékonyságot természetesen egyensúlyba kell hozni a közegészségügy szempontjaival.

K. L.: A vállalatokat hamarosan árverésre bocsátjuk: 50% lesz a külföldi vevőké, 50% pedig a munkavállalóké.

G. H.: Hogyan működik majd a rendszer?

K. L.: A dolgozók megkapják a részvényeket, de a cégeket a befektetők irányítják – felvétel, kirúgás stb.

G. H.: Rendeben. És mi a helyzet az árral?

K. L.: Az ár másodrangú kérdés, elnök úr. Ha a vállalatok bekerülnek a piacra, visszavonhatatlanul a kapitalizmus útjára lépünk. A jó irány az, ha olcsón adunk el, és fenntartjuk a jó viszonyt a németekkel és az amerikaiakkal.

G. H.: Ez egyúttal a NATO-ba és az Európai Közösségbe való bejutást is jelenti. Támogatom. (Kezet ráznak. Ahogy KL elhagyja a színt, Grovel magában motyog.) Mintha valamit is számítana. Már a tegnapi lapokban bejelentette a privatizációt.

A titkárnő egy cseh nacionalista csoport pártvezetőjét jelenti be, aki határozott léptekkel jön be; megölelik egymást.

Otto Bendic: Üdvözlöm, elnök úr.

G. H.: Hagyjuk a formaságokat. Mit ötlöttél ki?

O. B.: A szlovákok érzelgős nacionalizmusa és kisebbségi komplexusa tönkre fogja tenni az országot.

G. H. (elgondolkodva): Túl közel Oroszországhoz és túl messze a Nyugattól.

O. B.: Azt állítják, hogy minden kormánytámogatást elhappolunk, s hogy felszámoljuk a hadiiparukat.

G. H. (feláll székéből és nagy léptekkel fel-le jár a szobában nyakkendőjét simítgatva): Menjenek csak a saját fejük után. De ez egy tragédia! Hiába próbáltam elmagyarázni nekik, hogy az átmeneti időszak milyen fájdalmas lesz mindannyiunknak, s hogy ebből nekik is ki kell venni a részüket.

O. B.: Csak arról tudnak beszélni, hogy a gazdaságuk a hadiiparon alapszik. Meg hogy a munkanélküliség megkétszereződött.

G. H. (ásít, ábrázatán unalom jelei): Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk rávenni őket, hogy maradjanak velünk. Végtére úgyis ők döntenek, legfeljebb majd el kell viselniük a szétválás következményeit. Nekünk itt van Németország; nincs is rájuk szükségünk.

O. B.: De a különválás a mi területünket is kisebbítené.

G. H. (arckifejezése komoly, megfontolt): Igen, ez tragikus lesz… Leragadtak a régi, sztálinista modellnél: nehézipar, fegyverexport… Nem emberségesebb-e ennél még az is, ha több a munkanélküli, viszont kevesebb a gyilkos eszköz? A helyzet tragikus. (Megsimítja selyem nyakkendőjét, majd az asztalt megkerülve kivezeti Otto Bendic-t a szobából. Monológja közben körbe-körbe járkál az irodában.) Annyi minden megváltozott. Ki gondolta volna hogy pont mi, demokraták a NATO-ért fogjuk elhagyni a Varsói Szerződést, és inkább leszünk kisfiúk Németország mellett, mint hogy a szlovákokkal maradjunk. A téeszparasztokat kisemmizzük, hogy visszaadjuk a földet a nagybirtokosoknak. (Arca felvidul, hanghordozása ironikus.) A marxisták persze most mondanák a magukét, hogy a politikám, no meg a tudatom a burzsoá létemet tükrözi. De ki törődik velük többé…, nem léteznek. Bármekkora árat is fizet a társadalom, ez másodrendű kérdés. Újra civilizált, nyugati ország leszünk.

Harmadik felvonás – első szín

Prágai gyorsétkezde az egykori kávézó helyén. G. H. régi értelmiségi barátainak összejövetele. Itt van a zenész, az újságíró, a filozófus és a szabadúszó író. Műanyag székeken műanyag pohárból isszák kávéikat a neonlámpák fényénél.

Újságíró: Szóval, elmész Új-Zélandra. Talán a Volkswagen nem fizeti meg a prágai szimfonikusok másodhegedűsét?

Zenész: Valahogy így. De játszhatnék háttérzenét idelátogató olasz üzletembereknek egy nívós bordellóban.

Újságíró: Hát te, mindentudó filozófus barátom, sikerült-e anyádat kommunistából igazi izraeli zsidónak megtérítened?

Filozófus: Felajánlottak egy állást a Negev Egyetemen. Agymosott palesztin foglyokkal kell elsajátíttatnom az új jeruzsálemi zsidó települések erkölcsi normáit.

Újságíró: Igen környezetkímélő eljárás. Sőt, még a titkosrendőrség villanyszámláját is csökkented.

Filozófus: A munkával együtt jár egy rendes lakás is, gyönyörű kilátással a sivatagra.

Újságíró (gúnyosan): Én meg itthon maradok és megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt a bársonyos forradalom elveiért.Tegnap is majdnem meglincseltek a cikkem miatt, amit a könyvtárból eltávolított marxista könyvekről és az egyetemről kirúgott professzorokról írtam. Azt vágták a fejemhez, hogy visszasírom a sztálinizmust.

(A zenész a szomszéd asztalnál ülő tizenéves prostituáltra pillant. A lány ruhája a köldökéig ki van vágva, csizmája combközépig ér.)

Zenész: No lám, az új prágai tavasz. Minden nyílás szellőzik.

Szabadúszó író: Tudjátok, miből fizetem az albérletet? Lágypornó-filmek feliratozását csinálom. Litván serdülőlányok és munkanélküli román focisták szerepelnek bennük.

Újságíró: Micsoda kozmopolita kultúra. Mit gondoltok, mi erről Grovel véleménye?

Mind együtt: Ez a demokrácia ára. (Kissé hosszasan nevetnek.)

(A filozófus kinéz az ablakon, ahol éppen temetési menet halad el… Dudálás és káromkodás hallatszik.)

Szabadúszó író: Ahogy Grovel mondaná: "újra civilizált nép lettünk".

Filozófus: A privatizációt követő létszámcsökkentések és a téesztagok elbocsátása ellenére, a közvélemény-kutatások alapján Grovel még mindig nagyon népszerű.

Zenész: Miért is ne? Minél jobban gyötröd őket, annál jobban élvezik.

Szabadúszó író: Lám-lám, milyen bölcsességekre képes a birkapásztorok leendő hegedűse… Úgy látszik, emigránskám, savanyú a szőlő. Pedig elnökünk tényleg nagy elnök. Megmondta, hogy fel fogjuk támasztani a nemzeti kultúrát, s tessék, elárasztott bennünket a hollywoodi szemét, meg egy középkorú, pocakosodó, sortos angol urakból álló kvartett, amely 60-as évekbeli nótákat énekel fejhangon… Azt is megmondta elnökünk, hogy független politikát folytatunk majd, s íme, koldulni járunk Kohlhoz és össztesszük a kezünket a NATO-uralomért. Grovel tulajdonképpen csodálatraméltó dialektikus.

Újságíró: Ha az amerikai külügyminiszter asszony látogatására gomndolok, erotikus képek jelennek meg a szemem előtt. Albright meghágja Grovelt, míg emez váltig bizonygatja a világnak, hogy ez mennyire más érzés, mint amikor a Medve tette ugyanezt.

Filozófus (merengve, csak úgy maga elé): Hát…, kinek a pap, kinek a papné.

Zenész: És azelőtt?

Szabadúszó író: Megengedhetted magadnak, hogy lakásod legyen. Egy hónap nyaralás, biztos munka és a hatalommal szembeni összetartás jóleső érzése. Most meg? Nyaljuk a nyugatnémetek seggét, három különböző helyen gürizünk, és ráadásul ki is lakoltatnak, hogy jusson szoba amerikai befektetési ügynököknek, akik Prága óvárosában akarják egy letűnt világ kultúrájának levegőjét magukba szívni.

Zenész: Gyógyíthatatlan nosztalgiázó vagy. (Mímeli a hegedülést.) Idézd fel a régi szép időket!

Szabadúszó író: Ha 68-ban nyertünk volna Dubcek-kel, most minden más lenne.

Újságíró: Lenne…lehetne… Felejtsd el Dubceket, Grovelünk van, meg Klausunk és nem Sikünk. Szóval, tedd meg, ami tőled telik! Tanulj angolul és németül, és a megélhetésedért írj a hatalom új embereinek kedvében járó röplapokat! Tudniillik ezt csinálják manapság az értelmiségiek – a szabadpiacon.

Zenész (feláll): Nekem szimpatikusabbak az új-zélandi birkapásztorok.

Filozófus: Én inkább a negevi naplementét kedvelem.

Szabadúszó író: Én meg megkérdezem ott azt a tini prostit, szerezzek-e neki egy tiszta, kanadai diplomatát.

Író: Olyan ez, mintha glasszékesztyűben kéne vécét pucolnod.

Harmadik felvonás – második szín

Elnöki hivatal.Grovel idegesen jár le-fel a következő látogatóra várva. Madeleine Albright-ot jelenti be a titkárnő.

Grovel (Előremegy, hogy üdvözölje, közben megigazítja a nyakkendőjét és hízelgő mosolyt ölt. Kezét előrenyújtja a belépőnek.): Külügyminiszter asszony, mennyire örülök, hogy ellátogatott hozzánk. (Kezet ráznak.)

Albright: Boldog vagyok, hogy oly hosszú idő után megint itt lehetek, bár a város sokat változott. Az a rengeteg autó, a szmog…

Grovel: A jólét ára – már mindenkinek van autója.

Albright: Persze, persze. De térjünk inkább a tárgyra. Készen áll-e kormánya arra, hogy alávesse magát a NATO szabályainak?

Grovel (bölcselkedve): Elsőrendű lehetőség ez számunkra, hogy a Nyugat része lehessünk. A legjobb eszköz arra, hogy megszilárdítsuk demokráciánkat és elkergessük az oroszokat.

Albright (öt másodpercig mosolyog, majd megint mint komoly üzletasszony szólal meg): Biztosítani fogjuk a védelmüket, de ennek ára van: a kölcsönösség. Támaszpontokat létesíthetünk, továbbá rakétákat és nukleáris robbanófejeket telepíthetünk országukba bármikor, ha ezt hadászatilag szükségesnek ítéljük.

Grovel (egy pillanatra összehúzza szemöldökét): Ezt természetesen még meg kell vitatni az országgyűléssel, és…

Albright (a szavába vág): Ez nem irodalmi stílusgyakorlat, Grovel. Ön az elnök, döntse el: akar-e a Nyugat része lenni, vagy sem? A terhek jó részét maguknak kell viselniük.

Grovel (alázatosan): Természetesen. Ne értsen félre. Semmi ellenvetésem sincs, de mégiscsak demokráciában élünk. Össze kell hívnom a pártvezetőket. Biztosíthatom, nem lesz semmi probléma. Függetlenségünkhöz mindennél fontosabb, hogy amerikai vezetés alá kerüljünk a NATO-ban.

Albright (cinizmussal és enyhén leplezett megvetéssel a hangjában): Napjainkban csak egyetlen nagyhatalom létezik, Grovel. Jól döntött. Igaz, nem is volt más választása.

Grovel (halványan elmosolyodik): Szabad akaratunkból döntöttünk így, s a nép túlnyomó többségének támogatását élvezzük.

(Albright felkel, kezet ráznak, majd kimegy.)

Albright (monológ): Mikor hagyja már abba ezt a szent-szar szöveget és ezt a kenetteljes magatartást? Nekünk akarja elmagyarázni, hogy mi a NATO eredeti jelentése? Ha-ha. Mi szerveztük meg, mi irányítjuk, s európai szövetségeseinkkel nyalatjuk a talpunkat. (Megáll, töpreng.) Azt hiszem, Grovel annyit zagyvált már erről a szirupos marhaságról a liberálisoknak, hogy maga is elhiszi, hogy képes vizen járni… Hogyan is írta abban a cikkben: "finomítani a NATO céljának, küldetésének és hovatartozásának meghatározásán". Ide hallgass, Grovel, a NATO az Egyesült Államok hatalmáról szól, érted? Arról, hogy a világon mi vagyunk a "number one". (Arca elvörösödik, megáll, gondolkodik, majd felcsillan a szeme.) Azt hiszem, semmi bajunk nem lehet belőle, ha Grovel erkölcsi mázzal keni be menetelésünket az orosz határ felé. Néha azon tűnődöm, hogy vajon nem az én állásomra pályázik-e, amikor azt ecseteli, hogy az "új NATO" az "európai és amerikai civilizáció őre, és így az egész világra kiterjedő védelem főpillére". Mindenesetre nagyon élvezem. Jó érzéssel tölt el addig is, amíg az oroszokat döfködjük. Oh, Grovel, ha bármikor munkára lesz szükséged, beajánllak az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalához. Persze, akkor is csak egy dagályos seggfej marad. Ahányszor találkozunk, mindig az az érzésem, hogy annak a szövegnek a piszkozatát olvassa fel, amelyet másnap lead a New York Times publicisztikai rovatába, vagy nyílt levélként a New York Review of Books-ba. Mégis, ez a dicső szónok megkönnyíti nekünk, liberálisoknak a dolgunkat, hogy jóízűen lenyelethessük saját erőpolitikánkat. (Önelégülten mosolyog.) Egy ilyen szigorú erkölcsi normákkal bíró fickónak térdvédőt kellene hordania. (Vidáman felnevet.)

Grovel (monológ): Ez a nő sötétebb, mint gondoltam. Persze, ha egy nagyhatalom képviselője vagy, akkor is tisztelnek, ha a nevedet se tudod rendesen lebetűzni. Itt volt például Reagan. Elaludtaz üléseken, s mégis egész Európa zseninek hitte. Óh, mennyire megalkuvó ez a nő. Mit meg nem tesz azért, hogy behízelegje magát. Előbb a kongresszus neandervölgyi ősemberei előtt eljátssza, hogy ő kőbaltás harcos az ENSZ-ben, majd mert nő, bekerül a kormányba, azután csehként beszél az európaiakkal, miközben, hogy közép-európai politikájának hitelt szerezzen, zsidónak mutatja magát. (Teátrális mozdulattal széttárja a karját.) Mit meg nem kell még tennem ezért az országért… (Kopognak az ajtón.) Tessék!

Titkárnő (belép): Írók csoportja van itt. Azt állítják, be vannak jelentve.

Grovel: Látni se akarom őket. Biztosan munkát akarnak. Küldje őket a kulturális miniszterhez.

Titkárnő: Azt mondják, eszméik miatt üldözték őket.

Grovel (ingerülten): A sztálinista Írószövetség akciója lehetett a nómenklatúra egy részével szemben. (Megnyomja a csengőt, egyik tanácsadója besiet.) Vezesse ki azokat a munkanélküli sztálinistákat.

Tanácsadó: Mármint a középkorú irodalomprofesszorokat?

Grovel: Honnan tudja hogy irodalmat tanítanak?

Tanácsadó: Egyikük a tanárom volt. Dubceket támogatta, s ezért kirúgták a sztálinisták. Csöppnyi lakásában adott órákat.

Grovel: Jól van. Beszéljen vele. Esetleg kereshet munkát neki valamelyik középiskolában.

Harmadik felvonás – harmadik szín

Három év múlva a négy értelmiségi visszatér a kávézóba. Amerikai muzsikától zajos háttér, neonfények, műanyag asztalok, Starbuck kávé.

Szabadúszó író: Üdvözlök mindenkit osztálytalálkozónk alkalmából… Bár lehet, hogy nem kéne ilyen divatjamúlt kifejezést használnom…

Zenész: Éppen le voltak árazva az Államokból induló járatokra a jegyek, s így olcsón hazajöhettem. El kell adnom elhunyt anyám lakását.

Filozófus: Otthagytad Új-Zélandot?

Zenész: Ja. Az ottani munkáspárti kormány Grovel nyomdokaiba lépett, és megvonta az állami támogatást a zenekartól. Azt mondták, keressünk magunknak farmereket, akik támogatnának.

Filozófus: És Amerikában vannak még közpénzek?

Zenész: Valamennyi van, de leginkább van egy sereg hivatásos adománygyűjtő, aki mindannyiunk után sápot húz. A pénzeszsákok az alapítványba fektetett tőkét levonhatják az adójukból, s még nevük és a nejeik neve is bekerül a programfüzetbe. (Az asztalhoz fordul.) Hát te, drága Maimonides barátom? Még mindig a Negeven adsz órákat a feltételezett terroristák házai felrobbantásának jogosságáról?

Filozófus (keményen): Az antiszemitizmus megint fölütötte fejét Közép-Európában. Jelenleg a jeruzsálemi Zsidó Egyetemen tanítok. A székemet egy jónevű new york-i konfekciógyárostól és családjától szereztem. Egyszerűen csodálatos. Évente csupán egyetlen szemináriumot és egy előadássorozatot tartok "Mit jelent zsidónak lenni?", "Vegyes házasságok: veszély vagy lehetőség?" s hasonló témákról, olyan filantróp csoportoknak, mint például a Hadassah.

Újságíró: Ne izgass fel… Ez majdnem olyan izgalmas, mint régi amerikai szappanoperák kéziratait átírni a cseh tévénézők számára. A lényeg az, hogy jól fizetnek, és a gyerekeim nemzetközi cégek tejfelesszájú igazgatóinak kölykeivel járhatnak ugyanabba a magánsuliba. Csehül is német vagy angol akcentussal beszélnek. Mindenesetre többre viszik majd, mint én.

Szabadúszó író: Nekem nincs szerencsém. Nem vagyok körülmetélve. Nem sikerült egyetlen vezérigazgatót se megnyernem, hogy támogatást adjon a számítógépemhez…, annyit meg nem tudok inni, hogy megjöjjöm az étvágyam a felmelegített amerikai szappanoperákhoz.

Filozófus: Sértett antiszemita vagy.

Zenész: A múltban élsz.

Újságíró: És miből tartod el magad?

Szabadúszó író: Grovel könyveit árulom az utcán, 90%-os árengedménnyel.

Író: És hol van ebben haszon?

Szabadúszó író: Ingyen kapom őket a raktárból.

Zenész: Elég csupán Grovelt árulni? Ennyire sok fogy?

Szabadúszó író: A külföldi turisták veszik a lefordított Groveleket, különösen ha ráhamisítom az aláírását és az ajánlását. Érdekes, egy csomó furcsabeszédű amerikai keresi a Szellem a lét felett című könyvet, amit az egyik politikusuk ajánlott nekik. Rájuk sózom mindet, s a fordító hibájára fogom címbeli eltérést. Marx és Lenin összeseket is adok el régiségkereskedőknek. Az olcsó Tolsztoj-, Dosztojevszkij- és Gorkij-kiadásokért 50 centet kapok példányonként attól a kevés korosodó csehtől, aki még olvas. Szóval reggel írok, délután árulok.

Filozófus: És télen?

Szabadúszó író: A feleségem egy utazási irodánál dolgozik… Olyan tájakról írok útleírásokat, amelyeket sohasem láttam.

Újságíró: Gazdag fantáziát kívánó műfaj. S mi lett a bársonyos forradalomról írt regényeddel?

Szabadúszó író (Beszélni kezd, de észreveszi hogy a többiek nem figyelnek. A filozófus lengén öltözött turistákat néz. A zenész a Financial Times egy példányát lapozgatja, az újságíró pedig éppen egy ásítást nyom el.): Nagyjából a kétharmada van kész. A forradalom elárulásáról szól. Arról, hogy hogyan fordult a visszájára minden, amiért harcoltunk. (Megáll.)

Filozófus: Nos, uraim, nekem mennem kell. Az üzletemberek és filozófusok közös konferenciájára vagyok hivatalos, amelynek témája a vállalatfelvásárlások etikai aspektusa.

Szabadúszó író: Mivel mentegetőznél, ha rajta kapnának?

Zenész: Nekem is mennem kell. Díszelőadást próbálunk Grovel és nagybecsű vendége, Albright alkirály tiszteletére.

Szabadúszó író: Dugj egy cigarettát a szájába, és mondd, hogy semmit sem változott.

Újságíró (összeszoríjta ajkait, döbbenten bólogat): Önmagadat pusztítod. Tudod, élveztem kívülállóként szemlélődni, amikor te fiatalon a jó ügyért, a sztálinizmus ellen harcoltál, pláne mikor a Nyugat is mellétek állt. Soros szórta a millióit, az Amnesty jelentéseket írt, a Nemzeti Alap a Demokráciáért pedig fizetett. Bármit is írtál, zseniálisat vagy szart, ha kritikus volt, biztos lehettél benne, hogy a New York Times, a Le Monde, vagy a New York Review of Books vevő volt rá. (Megáll, mondandóját lassan, de határozottan folytatja.) Ez az idő azonban elmúlt. Megkapták, amit akartak. Az elnök-vezérigazgató urak befészkelték magukat a kormányhivatalokba, ahol Klaus-szal, Grovellel és a többiekkel üzletelgetnek. Nem érdekli őket többé a másként gondolkodó kritika. Ez a vállalkozók, az üzletemberek, az új idők ünnepeltjeinek kora. Öngyilkosság folytatni az írást az újonnan megjelent pornóiparról, az osztálykülönbségekről, a privatizációs visszaélésekről, az újgazdagokról. Kit érdekel mindez? A fiatalokat biztosan nem. Nézz körül! A gimis lányok német üzletembereket bűvölnek Calvin Klein farmerokért, diszkós éjszakákért, míg fiúik a székesegyház oldalába hugyoznak a sörparti után. A Pápa pedig Grovelt magasztalja, s 327 jól jövedelmező ingatlan visszaigénylő listáját lobogtatja az orra előtt.

Szabadúszó író: Nagyon ihletett vagy. Neked kellene megírnod a könyvem.

Újságíró: Nézd. Tudom mit gondolsz a múltbéli elvtársainkról. Mindent eladtak, ugyanúgy, mint én is. De én legalább tisztában vagyok vele.

Szabadúszó író: A jó öreg cseh módszer: a felszín alatt tombol a harc, míg kifelé összhang mutatkozik. Hát nem ez az, amit annyira gyűlöltünk a Dubcek utáni időkben?!

Újságíró: Igazad van, de te sem tudsz más kiutat. És a legrosszabb az, hogy manapság senki nem áll melléd, ha a globális kapitalizmussal akarsz szembeszállni. Inkább érdemes a felszín alatt, apróbb dolgokért küzdeni.

Szabadúszó író: Példának okáért, szappanoperáid hősei használjanak újrahasznosítható óvszert. Biztonságos szex, és még a zöldeknek is tetszik.

Újságíró: Eközben te egyik munkahelyről vándorolsz a másikra és legnagyobb ellenséged, Grovel Havel könyveit árulod.

Szabadúszó író: Hát nem érted? Úgy állok bosszút rajta, hogy 25 centért adom a Tudat és létet.

Újságíró: Azt hiszed érdekli? Nem is emlékszik a könyv címére. Új könyvet ír Zöld bársony címmel, melynek kezdő sora így hangzik: "Itt jönnek a brókerek: vesd szét a lábad és élvezz!"

Szabadúszó író (fanyarul vigyorog): Ennek is meglesz a böjtje. A cseh emberekből nem lehet hülyét csinálni. A munkások egy nap rá fognak ébredni arra, hogy többet dolgoznak mint a németek, de ötödannyi a fizetésük, mint azoknak.

Újságíró: Te tényleg álmodozó vagy. Az idősebbek még tudják, hogy elvesztettek valamit: a biztonságot, terveiket, szabadidejüket, de a nyugdíjig kitartanak. A fiatalabbak azért dolgoznak, hogy fogyaszthassanak. Eszük ágában sincs lázadozni. A munkakörülményekkel nem törődve, nekik minden áron hifitorony és saját kis Volkswagen kell. A kapitalista pedig azt kapja, amit a kommunista csak megpróbált elérni.

Szabadúszó író: Mindenhez idő kell. Sok idő… Addig is, ha szükséged van valakire, aki név nélkül besegít a szappanoperák fordításába, csak hívj fel.

Újságíró: Szó se lehet róla. Inkább mintázok rólad egy hőst, aki még a klozettpapírt is újrahasznosítja.

(Függöny.)

(Fordította: Szabó Veronika)

Emberi jogok – szociális jogok

Egy politológus, egy közgazdász és egy szociálpolitikus folytatott eszmecserét az Eszmélet Baráti Kör rendezvényén arról: mit jelentenek manapság a rendszerváltó országokban az emberi, és azon belül is a szociális jogok.

Az Eszmélet Baráti Kör 1998. szeptember 7-én kerekasztal-vitát rendezett az emberi jogok és a szociális jogok problémaköréről. A beszélgetés során a téma elméleti és gyakorlati vonatkozásai egyaránt terítékre kerültek. Az alábbiakban a vita legérdekesebb részleteibe tekinthetnek bele olvasóink. A résztvevők: Szigeti Péter politológus, Németh György közgazdász és Bánfalvi István szociálpolitikus. Szerkesztőségünket Krausz Tamás képviselte.

Krausz Tamás (történész, ELTE Ruszisztikai Központ): Az emberi jogok mégoly példás betartása sem vezeti ki az emberek millióit egy szegény országban az éhínség, a szűkösség körülményei közül. Mi a tartalma történetileg és politikailag az emberi jogokról szóló egész vitának? A 20-as, 30-as évek orosz-szovjet történeti tömegtudatát vizsgálva arra a végkonklúzióra juthatunk, hogy a Szovjetunióban nem egyszerűen politikai okokból nem lehetett felvetni az emberi jogokkal kapcsolatos vitákat. Ennek a hiánynak a hátterében az áll, hogy emberek milliói a világnak ebben a régiójában – miként ma az iszlám világában – az emberi jogok kérdését soha sem önmagukban vetették fel, hanem mindig úgy, hogy előbb – a "gondoskodó állam" történelmi tradíciójának is megfelelően – az államtól követelték a szociális problémák megoldását, a "kenyér-kérdést" helyezve az emberi jogok kérdése elé.

Napjainkban is szervesen összekapcsolódnak az emberi jogok és a szociális jogok, ám – ha másképpen is az egykori államszocializmus országaiban – legtöbbször ellentét feszül a kettő között. Ennek sok oka van, de a mai Magyarországon minden bizonnyal a legszembetűnőbb módon ez az ellentét a cigány-kérdés kapcsán jelenik meg. A legjobb szándékú liberális harcosok (az emberi jogok hivatásos élharcosaitól a liberális feministákig) megpróbálják e bonyolult szociális kérdéskört emberjogi kérdésre szűkíteni. Ezzel képmutató módon homályban marad, hogy a cigányok (más kisebbségek vagy a nők, a homoszexuálisok stb.) emberi jogai nem garantálhatók a szociális és gazdasági problémák megoldása nélkül. Vagyis: az emberi jogok és szociális jogok – ugyanazon problémakör két oldalát képezik.

Szigeti Péter (politológus, MTA Politikai Tudományok Intézet): Krausz Tamás a történeti oldal felől közelíti meg a kérdést. Abban, amit ő mond, az a fontos, hogy Oroszországban az orosz történelem különössége magyarázza, miért nem kerültek előtérbe az emberi jogok, tehát a nyugati fejlődéstől való eltérés különössége adja meg a dolog lényegét. A II. világháború után, az antifasiszta ellenállás nyomására is, van az emberi jogoknak egy fellendülő korszaka, ami progresszív mércével az emberi jogokat és a szociális jogokat valamilyen módon összekapcsolja. Napjainkban – egyelőre kevéssé definiált módon – a globális problematikákhoz kapcsolódik egy olyan beállítódás, amely az egészséges, biztonságos környezethez, a békéhez való jogot vagy a humanitárius segélyezéshez stb. való jogot alapvető emberi jognak tekinti. Ez az, ami újként köszöntött be, miközben az 1945-től a szervezett kapitalizmus jóléti állama támogatta az alapvető szociális jogok definícióját in praxi. 1979-től a Reagan-Thatcher-féle fordulat behoz egy olyan politikai gyakorlatot, ami széttördeli a jogok bővülő katalógusát és nemzetközileg egységes felfogását. A végbement neokonzervatív fordulat a 70-es évek végétől napjainkig a konzervatív erkölcs és a liberális gazdasági elmélet jegyében igyekszik a szociális jogokat visszavenni. Nem ismeri el a szociális jogokat, mert azokat a tulajdont korlátozó jogoknak tekinti és így szembeállítja őket az emberi jogokkal.

Németh György (közgazdász, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem): Számomra az alapvető emberi jogok fogalmilag és történetileg egyértelműen megragadhatók függetlenül attól, hogy ki milyen szakterületet művel, ám szociálpolitikával és közgazdaságtannal egyidejűleg foglalkozván nem vagyok fogékony a neoliberális érvelésre. Így a szociális jogok vonatkozásában fel kell tenni a kérdést, vajon az emberi társadalom újratermelése a piac uralma alá kerülhet-e, vagy a piac logikája alól feltétlenül ki kell vonnunk az emberi társadalmat. Ez a probléma a gyakorlatban világosan körvonalazódott a Bokros-csomag kapcsán. Hisz állampolgári jogokként jelentkeztek olyan szociálpolitikai "struktúrák", mint például a családi pótlék, aminek van egy jogelméleti magyarázata, de adható egy közgazdasági indoklás is. Az ember újratermelését nem szabad a piacra bízni, aki pedig gyereket vállal, az pozitív tevékenységet lát el a társadalom életében. A gyerekek a következő generációban közjavaknak tekinthetők, és ami közjószágnak tekinthető, az bizonyos szempontból a társadalom közös költségén nevelendő fel. Tehát adott esetben az állampolgári jog azt jelenti, hogy a jövedelmek egy bizonyos részét újraosztják az embereknek, valami jelentéktelen pénzt mindenki kap állampolgári jogon. A neoliberális érvelésben az állampolgári jog mint közgazdasági terminus technicus gyakorlatilag a költségek leszorítását szolgálja, mivel azt mondja ki, hogy itt gyakorlatilag az emberek magántevékenységéről van szó, és a többi embernek ehhez nem lehet köze. Valójában a jövedelmek újrafelosztásáról van szó. Ilyen értelemben nagy tragédiának tekinthető a szocializmus megszűnése, mert akármilyen volt is ez a kelet-európai szocializmus, olyan kihívást jelentett Nyugat-Európára és az USA-ra nézve, ami az ottani társadalmak "összecementezését", szociális integrálását szolgálta. 1989-90 óta ez a nyomás nem nehezedik többé a nyugati társadalmakra, bár már Thatcher és Reagan idején érezni lehetett, hogy ez a nyomás egyre csökken. Úgy tűnik, mintha mostanában merült volna ki ez a neoliberális politika, mintha mostanában kezdenének megfordulni a trendek mindenekelőtt a pénzpiacok szabályozása tekintetében.

A másik technikai kérdés, hogy létezik az állampolgári jogoknak egyfajta túlhajtása. Semmiképpen sem úgy kell támogatni egy következő generációt és az emberek újratermelését, hogy egyes emberek az így képződő jövedelmek reményében vállaljanak gyermekeket. A kormányoknak, az államoknak olyan gyermekek megszületését kell támogatniuk, akiket a szüleik egyébként is akarnak, csak bizonyos anyagi megfontolások miatt haboznak vállalni őket. Tehát ilyen szempontból technikai kérdésekről van szó és nem klasszikus jogi kérdésről.

Bánfalvi István (szociálpolitikus, a Fraternité RT elnök-vezérigazgatója): Nem ideológiai, hanem szociálpolitikai szempontból közelítek a témához, bár elismerem, hogy tele van a kérdés ideológikus momentumokkal és értékválasztásokkal. Ha a szociális kérdést mint szociális jogi problémát nézzük, jó pár éve létezik Magyarországon igen színvonalas, igényes szakirodalom és szakmai vita (például Takács Albert, Ferge Zsuzsa, Kardos, Gyulavári és mások munkásságára utalnék).

Néhány éles kérdést szeretnék felvetni, amelyeket magam sem tudok megoldani. Valami mozgásteret érdemes definiálni, melynek keretei között a szociálpolitikai gondolkodás egyáltalán mozogni képes. Nyilván senki nem vitatja itt, hogy az ember nem tud úgy szabad lenni, hogy a létezéséhez szükséges anyagi feltételek hiányoznak vagy korlátozottak. A másik alaptézis, hogy a szociális értelemben vett jogi deklarációk semmit nem jelentenek. Szélsőséges elnyomás idején, a radikálisan antiszociális politika mellett is lehetnek gyönyörűen cizellált szociális jogok az alkotmányban, ám akinek eszébe jut érvényesíteni őket, az ellen valamilyen formában eljárnak. Vajon értelmes dolog-e jogilag kikényszerítni, dekralálni olyan létfeltételeket, amelyeket az államnak kellene biztosítania közpénzből, s aminek megvalósítása úgyis gazdasági feltételtől, politikai akarattól függ? Utalnék itt Sajó András nagyon éles álláspontjára: sokan ezt az egész ügyet szkeptikusan nézik, és azt mondják, hogy ne nagyon deklaráljuk e jogokat, mert akkor az egész tematika lejáratódik. Ez a szélsőség is hozzájárult ahhoz, hogy eleddig nem született új alkotmányunk, tehát éppen a szociális jogok kérdésköre miatt történt így, ami nagyon figyelemre méltó. Szabad-e belevenni az alkotmányba e jogokat; ha igen, akkor mit?

Németh György: Aki azt mondja, hogy a cigánykérdés emberi jogi kérdés, az a dolog egyszerűbb oldalát fogja meg. Ha azt mondjuk, hogy szociális kérdés, akkor ennek igen komoly anyagi konzekvenciái vannak. Fel kell emelni, iskolázni kell, integrálni kell a cigányokat a társadalomba. Tehát az emberi jogi és a szociális felfogás kijátszható egymással szemben. A klasszikus közgazdaságtanban ezt úgy tárgyalják, hogy létezik a hatékonyság és a méltányosság, és a kettő csak egymás rovására tud érvényesülni. Ha azt mondom, hogy hatékony vagyok, akkor érvényesítem a piac logikáját, ami az emberi társadalom egy részét a perifériára szorítja, nyomorba dönti. Ha a neoliberális áramlatok ellen kívánunk érvelni, akkor a közgazdaságtanban kell többet és jobbat mondani. Hiszem, hogy a hatékonyság és a méltányosság nem feltétlenül kerül szembe egymással. Példának okáért a közgazdasági szakirodalom igen jelentős része foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy ha csökkentik az adókat, miképpen fokozódik a gazdasági növekedés. Még a kormányzati tévedéseknek és melléfogásoknak is van szakirodalma, de nincs olyan elmélet, amely kimondaná, hogy mi az a szint, amely alá a költségvetés kiadásait már nem lehet csökkenteni. Egy Magyarországon is – a Nemzeti Bank által – publikált IMF-kiadványban olvastam: egy spanyol származású, az IMF-alkalmazásában álló közgazdász szerint a költségvetés bizonyos szint alá nem csökkenthető, mert akkor az emberek az utcára vonulnak, gerillaháború kezdődik, a munkaerő nem lesz kellően kiképzett, nem tud kellő hatékonysággal részt venni a termelésben stb. Ahelyett, hogy e problémakör komoly elemzését adnák, Magyarországon azt ajánlják, bizonyos szempontból és bizonyos érdekeknek megfelelően persze gazdaságilag racionálisan, hogy exportoffenzívával kell a gazdasági növekedést elérni, nem a belső piac számít. A FIDESZ a járulékok csökkentésére készül, mert megígérte, hogy csökkenti a munkaadók járulékait. Azt gondolom, hogy ez semmiképpen sem a munkaadók terhe, hanem az élőmunka áráról van szó. Ezt a Horn-kormány sem merte megtenni, még a legkeményebb Bokros-csomag idején sem, hisz akkor is csak másfél százalékkal csökkentette ezeket a járulékokat. Ez valójában közgazdaságilag sem igazán racionális, fékezi a meghirdetett "modernizációt", hiszen olyan helyeken emeli a profitot, ahol modernizációval, technikai fejlesztéssel kellene növelni a hatékonyságot, termelékenységet.

Szigeti Péter: A helsinki folyamatban a brezsnyevi vezetés alkut kötött az emberi jogokkal és beengedett egy olyan ideológiát, amely delegitimálja a szocialista eszmerendszert. Ez számomra azt jelenti, hogy a szovjet típusú szocialista jogtudomány "elfelejtette" tanulmányozni az emberi jogok természetét, és nem látta, hogy a polgári társadalom alapjáról magyarázott emberi jogok nem azonosak például azokkal az emberijog-értelmezésekkel, amelyeket a magyar szocialista jogtudomány is megfogalmazott: a köztulajdon, a teljes foglalkoztatottság a lakosság szociális joga. A marxi elméletből egyáltalán nem következik, hogy az emberi jogokat mellőzzük, hanem be kell látni: az emberi jogok megítélése-értelmezése nem lehet azonos a liberalizmus különböző történeti formáinak interpretációival. Tehát az a kérdés, hogy az ember mitől produktív lény. A piac és a kényszerfenyegetés hatására jön-e létre a teljesítmény – ilyen emberkép ma a meghatározó -, vagy az alkotó erő és a szabadság motiválja teljesítményre az embert, nem pedig a külső kényszer.

A mai polgári társadalomban azok, akik a szociális jogokat meg akarják alapozni, annyit tudnak mondani, hogy természetesen a magántulajdon mellett ez csak egy kompenzáció, de szükséges valamilyen okból. A magyar alkotmánybírók közül négy a szociális jogok mint alanyi jogok mellett volt, a többi ellene. Ugyanígy az alkotmányozásban volt egy olyan álláspont, amelyik az elvek szintjén, programként elismerte e jogokat, de úgy látta: ne foglalkozzunk vele, mert úgysem teljesíthető. A másik álláspont hívei pusztán csak annyit mondanak: a mindenkori kormány az adott gazdasági körülmények között döntse el, mi a célszerű. Egy harmadik álláspont szerint legyen a tőkés társadalmon belül is egy alanyi jog, ami biztosít egy bizonyos minimális szintű megélhetést mindenki számára. Ez az adott körülmények között viszonylag progresszívebb álláspont. Ugyanakkor látni kell, hogy ha a magántulajdont emberi jogi státusba tesszük, akkor már semmiféle közösségi tulajdonhoz, berendezkedéshez nem juthatunk el. A szocialista, a marxista megközelítés a magántulajdont egyrészt nem helyezi az emberi jog státuszába, másrészt pedig a tulajdonnak a népességeltartó képessége érdekli, és nem az, hogy az egyes magántulajdonosnak mennyi hasznot hajt.

Az emberi jogok természetének megalapozása: egységesség – világnézettípusok és politikum

Se szeri, se száma napjainkban az emberi jogokra való hivatkozásnak. Mégis, nemcsak bírálói, hanem a fogalmat elfogadók között is kevesen vannak, akik jogtudományi egzaktsággal tudnák megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen "mi fán teremnek" emberi jogaink. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a jogelméletben, az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban egyaránt érintett probléma gyakran a jogtudomány ezen ágain belül sem egyformán értelmeződik, akkor érzékelhető, hogy az egyszerűnek látszó kérdés mögött nehéz problémák húzódnak meg.

I. Problémafelvetés

Se szeri, se száma napjainkban az emberi jogokra való hivatkozásnak. Átlagos médiafogyasztó napjában többször is hallja érvként használni e kifejezést a közbeszédekben. Gyakran, vitázó felek között, végső érvként szerepel az emberi jogokra történő hivatkozás. Mégis, nemcsak bírálói, hanem a fogalmat elfogadók között is kevesen vannak, akik jogtudományi egzaktsággal tudnák megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen "mi fán teremnek" emberi jogaink. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a jogelméletben, az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban egyaránt érintett probléma gyakran a jogtudomány ezen ágain belül sem egyformán értelmeződik, akkor érzékelhető, hogy az egyszerűnek látszó kérdés mögött nehéz problémák húzódnak meg. A dolog ugyanis azonos saját történetével ("Die Geschichte einer Sache ist selbst die Sache" – Hegel), s ezt az újkorban éppen 210 éves történetet itt még csak vázlatosan sem tekinthetjük át. Mégis nemcsak szükséges, de lehetséges is azt tisztázni, hogy filozófiai és jogelméleti értelemben hogyan alapozhatók meg az ember jogai. Tehát két oldalról fogunk a válaszhoz közelíteni: az ember és a jog oldaláról. Mi az ember, és hogy kapcsolódik hozzá a jog fogalma? Ezután térhetünk át azokra a kérdésekre, melyek az emberi jogok mai helyzetét és problematikáját jelentik.

II. Mi a jog szó jelentése? Milyen az ember természete?

Legegyszerűbben a jog valakinek valamire való igényét, jogosultságát jelenti. Úgy is mondhatnánk, hogy megérdemelt jussának az elismerését. Olyasmit, amit gyakran a jogszabályok mondanak ki, s ebben az esetben a jognak tárgyi jogi, tételes alapja van. De az emberi jogokkal kapcsolatban gyakran halljuk azt, hogy az éppen valami olyasmi, ami erősebb, mint a jogszabályok. Olyasmi, ami emberhez, alanyhoz fűződő jogon jár. Azért, mert az emberi lényegtől elválaszthatatlan, a hatalomtól független jogosultságként emberi jogaink erősebbek a tárgyi jognál. Tehát azoknál a jogszabályoknál, melyeket a mindenkori jogalkotó hatalom alkotott magatartásunk irányítására, összehangolására. Emberi jogaink hatalom, hatóságok, embertársaink tényleges viselkedése fölött állnak, sőt, egyenesen ezek elbírálásnak mércéjeként szolgálnak. Épp ezért az emberi jogok a jogok önálló, sajátos csoportját alkotják, ami túl van a jog, a jogosultság alanyi jogi vagy tárgyi jogi (jogszabályi) jellegének hagyományos jogtudományi kérdésén.

Emberi jogaink az ember emberi természetéhez kötődő jogosultságok.1 Olyanok, melyek minden körülmények között, még a jogszabályok ellenére is megilletnek, tehát támogatnak, s védenek minket. S mivel sebezhető lények vagyunk, véges élettel, szükségünk is lehet e támogatásra. Komolyan kell tehát vennünk emberi jogainkat.2

Az emberi jogok tehát természetes jogainkból erednek. Milyen azonban természetünk? Miből ered az ember természete? Teremtett lény-e, vagy ellenkezőleg, önteremtő? Szabad-e vagy elnyomott? Milyen az ember természete, jó-e vagy rossz, egoista, önző lény-e vagy éppen ellenkezőleg: közösségi, társaival szolidáris lény? Ahányféle válasz adható e kérdésekre, annyiféleképpen alapozhatók meg és vezethetők le az emberi jogok.

Míg a jog természetének jellemzése jogtudományi választ igényelt, addig ez utóbbi, a másik oldal megválaszolása filozófiai kérdésekhez vezet. Az ember lényege, helye a világban és sajátlagos emberi természetének jellemzése – olyan végső kérdések, melyekre nincs egyetlen válasz, hanem válaszok vannak: a nagy világnézetek különböző megoldásokat adnak ezekre a kérdésekre. Világnézet, ami nem más, mint a környező világ, a természet, a történelem és benne az ember helyének, szerepének elgondolása. Végső soron az emberi jogok megértése sem lehetséges másként, mint a ma létezők közül a három legrégebbi és legnagyobb – konzervatív, liberális és szocialista – világnézettípus szerint. Tekintsük át ezek felől az emberi jogok megalapozását. Azt, hogy honnan és hogyan vezetik le az emberi jogokat e világnézeti alaptípusok (melyeknek számtalan változata van).

III. Konzervativizmus, liberalizmus és szocializmus az emberi lényegről

Induljunk ki Hugo Grotius nézeteiből, mert ő a korai természetjogi felfogások képviselőjeként, klasszikus módon tudta felvetni az emberi jogok természetének kérdését. Megoldása azonban nem egy, hanem kétirányú: egyaránt felmutatja az emberi jogok vallásos, hívők számára való megalapozását és a világi, ateista gondolkodás számára való levezethetőségét. "A háború és a béke jogáról" (1625) című könyvében a következőképpen érvel:

A jog egyik természetes forrásaként az ember társas ösztöneit, közösségi érdekeit nevezi meg. A jog ezen szűkebb, társas-közösségi fogalmából alakult ki egy másik, tágabb fogalom, a természetjogé, melynek az emberi természet a forrása. A kettő viszonyában az a helyzet, hogy "a belső tételes jog szülőanyja pedig a megegyezésből fakadó kötelezettség, amely viszont a természetjogból meríti erejét, úgyhogy a természetet úgyszólván a tételesjog ősanyjának mondhatjuk". Egyértelmű, hogy a belső, tételes jog a természetjogtól veszi erejét.

Miután a tételes jog levezetését megoldotta, már csak az a kérdés maradt, hogy vajon a természetjog ereje honnan származik: azaz milyen a természet természete? Itt válik ellentmondásossá Grotius megoldása, mert egyfelől szerinte a természetjog "helytálló volna akkor is, ha feltennők – márpedig ezt a legnagyobb bűn elkövetése nélkül még feltételezni sem lehet -, hogy Isten nem létezik, vagy nem törődik az emberek dolgaival", mert a természetjog az ember belső lényegéből következik, másfelől ezt mégiscsak Istennek kell tulajdonítanunk, mert ő maga akarta, hogy ilyenek legyünk.

Tehát a természetjog mögötti emberi természet végeredményben vagy az isteni akaratból következő teremtésre megy vissza, tehát transzcendens (nem evilági, hanem túlvilági), vagy pedig az ember belső lényegéből fakad, földi tulajdonságként.

Grotius érvelésében egyaránt szerepet kapott az ember társas-közösségi mivolta, belső, individuális természete és tulajdonságainak külső teremtő általi meghatározottsága. Ezzel alapvető álláspontokat rögzített. Most már tőle eltávolodva foglalhatjuk össze a nagy világnézet-típusok álláspontjait.

 

708_40_szigeti.JPG

 

A konzervatív gondolkodás az embert éppúgy, mint a természet rendjét, transzcendens, túlvilági létezőtől eredezteti. Az ember természete és az anyagi természet közös nevezőre van hozva a teremtés aktusában, ami rajtuk kívülálló létező akaratára megy vissza. A teremtés eredményeként organikus kapcsolatok jöttek létre, melyeket a közösségi hagyományok éltetnek és erősítenek meg. Az egyes ember méltósággal rendelkező személyként a közösség tagja. Hogy melyik emberi viselkedés a természetes a társadalomban, annak megítéléséhez ezért a valláserkölcs adja a végső normákat. Az ember alkotta jogok, a tételes jogok (ius Humanum) nem sérthetik a természetjogot (ius Naturale), a természetjog nem sértheti az isteni jogot (ius Divinum). A teista világkép számára a gondviselésben van a végső bizonyosság.

A liberalizmus az embereket elsődlegesen individuális természetű lényeknek tekinti, akik versengenek egymással. Az értelmes önzésen alapuló verseny a cselekedetek mozgatórugója, ami motivál, szelektál és előre visz. A természetes jogoknak vagy az emberi jogoknak a politikai jogaiban szabad, jogilag egyenlő individuumok versenyét kell biztosítaniuk, akik nem állnak az anyagi természet rendjére jellemző organikus kapcsolatban egymással. A függetlenség értelmében vett individuális szabadság minden más érték felett áll. Ezért az azt biztosító emberi és állampolgári (politikai) szabadságjogaikban individuumok szerződéses jogközössége jött létre; e szabadságjogok megfelelnek az emberi természetnek, s ezért elidegeníthetetlenek. Az emberi jogok egyéni jogok.

A szocialista világnézet közösségi természetű, evilági lényekként fogja fel az embereket, akiket a munkamegosztás és az egyéni érdekek elválasztanak, de a közösségi lét kölcsönös egymásrautaltsága és a humanista szolidaritás összeköt. Az emberi szabadság csak a közösségi létben értelmezhető, s az emberi természet sem állandó, hanem a társadalom történetével együtt változó.3 Az emberi jogokat sem lehet a mindenkori közösség alakzatától és a történelemtől függetlenül, a fölött megalapozni. Az emberi jogok társadalmi-történelmi képződmények. A végső mérték így a történelemben van.

Végeredményben az emberi jogokat a természetes jogokra, a természetjogot az ember természetére vezettük vissza. Hogy mi az ember természete, erre nézve adnak különböző választ a nagy világnézet-típusok, aszerint, hogy az ember természetét – végső soron – individuálisnak, közösséginek vagy organikus természetűnek veszik-e. Rá kell mutatnunk arra is, hogy e magyarázatok egymással versengve jöttek létre. Ez nem zárja ki azt, hogy ezek a világnézetek és magyarázatok évszázados történetük során ne tanultak volna, ne vettek volna át magyarázó elemeket egymástól. Azonban teljes összeolvadásuk akkor sem lehetséges, ha az emberi jogok tekintetében a második világháború befejezésétől egészen a hetvenes évek végéig volt egy jelentős homogenizálódás, amely együtt járt az emberi jogok katalógusának bővülésével. Ez az ENSZ 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával indult, majd a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával (1966) folytatódott. Ezért ismerik el mindenütt az emberi méltóságot, az állampolgárok személyi szabadságjogainak csoportját (személyi sérthetetlenség, levéltitok, lakás sérthetetlensége) és a politikai szabadságjogokat (egyesülési, gyülekezési, szólás- és sajtószabadság, lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogok) akkor is, ha nem mindenki és nem mindenütt érti rajtuk ugyanazon tartalmakat.

Már nem egészen ez a helyzet a gazdasági és szociális jogokkal (melyeket a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya definiált 1976-ban), melyek jelentős bővülést és előrelépést jelentettek, a tulajdonjog megítélésével és az ún. harmadik generációs emberi jogokkal. Ezek egységes felfogása, elismerése lényegében napjainkban is hiányzik, s ez nem véletlen. Miért?

A válasz első síkját jelenthetik az ezen jogok mögött meghúzódó elvi, világnézeti álláspontok versengő tulajdonságai.

Láttuk, hogy a természetes, emberi jogok igazolása a konzervatív gondolkodási típusban az isteni transzcendencia síkján történik. A természetjogot (ius Naturale) eredendően az ember teremtéskori természetének való megfelelés, az isteni jognak (ius Divinum) megfelelés minősíti, mert a teremtő előzetes harmóniát és célszerűséget vitt be a teremtett természet rendjébe. Ez a végső, a keresztény valláserkölcsiségben megtestesülő, tehát abszolút mérték. A tulajdon rendies előjogokhoz, feudális státusokhoz és hierarchiákhoz kötődő felfogása pedig évszázadokon át nem ellentétben állt, hanem megerősítést kapott ettől az igazolásmódtól. Mannheim a tulajdon konzervatív felfogását jellemezve méltán hangsúlyozta annak személyhez, igazi, kitüntetett tulajdonosokhoz való kötöttségét. Tulajdonos és tulajdon ilyen összefonódottsága, amely lényegében nemesi előjogok – legyen az az eredeti szerzés erősebb jogcíme, az ősiség törvénye vagy a vadászati jogról való lemondás tilalma4 – fenntartását jelenti és korlátozza az árutulajdon szabad mozgását, nem lesz tartható a kapitalizmus viszonyai között. Az elszemélytelenedő polgári cseregazdasághoz (és társadalomhoz) való konzervatív igazodás (rallîment) több hullámban, kényszerűen, csak a francia forradalom nyomán következik be, előbb a konkordátummal, majd a munka és a tőke létének a híres 1891-es, ’Rerum novarum’ kezdetű pápai enciklikában történő elismerésével, még később a világnézeti pluralizmus tényhelyzetének az elismerésén keresztül. A tulajdon felfogásában a polgárság szükségletei és a kapitalista termelési mód követelményei szerint alakulnak ki a liberál-konzervatív felfogás közös minimumai. Relatív ellentétüket – a közjóra való törekvés követelményének konzervatív elfogadása, illetőleg ex ante jellegének liberális tagadása, továbbá a szolidaritás keresztényi elvének felfogása tekintetében – csak félreérteni lehet, ha nem értjük meg egységtörekvéseiket.

A felvilágosodás és nyomában a polgári liberális gondolkodás szakít a transzcendens igazolással, s a természeti jogot világi alapra helyezi. A tulajdon és a szerződés szabadságának emberi joga váltja fel a transzcendens kérdésfelvetést.5 A polgári természetjog a feudalizmus kötött tulajdoni formáival és hierarchikus rendiségével szemben fellépve a jogi és politikai egyenlőség alapjogával igazolja az ember természetének való megfelelést. Az individuálisan különböző képességek szabad versenyének szabadsága ezért politikai és jogi síkon mozgó kérdésfeltevéssé válik számára. A szerződési szabadság formálisan racionális természetjoga végső soron a termelőeszközök elsajátításában érdekelt és arra képes polgárság emberi joga, s nem azé a munkásságé, amelyik csak munkaereje áruba bocsátásának szabadságával rendelkezik.

A szocialista világnézettípus modern formájában a liberalizmussal szemben, de annak a szabadság és az egyenlőség viszonyára vonatkozó centrális problémáját átvéve jön létre (legfejlettebb formájában tagadhatatlanul a marxi nézetekkel). A politikai és jogi egyenlőség követelményét elfogadva, de azt kritikailag meghaladva a gazdasági és szociális egyenlőséget teszi meg gondolkodása aranyalapjává. A formális – politikai és jogi – egyenlőségen túli materiális egyenlőség követelményét teszi egy legitim berendezkedés mércéjévé, ami az életlehetőségek szociális egyenlősége alapzatán ad helyt az egyéni képességek és sokféleségek versengésének. Az osztályszintű ellentmondást, s nem az emberek közötti individuális különbségeket akarja kizárni a társadalmi érintkezési viszonyokból. Számára, végső soron, csak a munkával szerzett javak és értékek igazolhatók. ("Aki nem dolgozik, ne is egyék.") Ez a radikális, materiális természetjog bizonyos értelemben pedig szemben áll a szerzés formális igazoltságát jogszerűnek tekintő liberális állásponttal.6

Az egyik esetben a tulajdont természetes és elidegeníthetetlen emberi jognak fogják fel, és tulajdonon azt a magántulajdont értik, amelyet a közhatalom elvileg nem, csak más magántulajdonosok érdekeivel való összeütközés feloldása érdekében korlátozhat. Akkor, amikor a "neminem laedit qui suo iure utitur" (senkinek sem árt, aki a saját jogával él) autonómiáját kell összhangba hozni a "neminem laedere" (senkinek se ártsunk) követelményével. Ehhez a tulajdonosoknak is szükségük van konfliktusfeloldó és szabályozó államra, a közterheket is viselniük kell (adózás), mert a nincsteleneknek nincs miből fedezniük ezeket. A közjavak és a közterhek köre azonban csak alárendelt lehet a magánjavak és ezek szabadpiaci közvetítésű rendjéhez képest, a vállalkozások emberi, in concreto individuális természetéhez képest.

A másik esetben, a szocialista elgondolásban a tulajdon szociális rendeltetésű intézmény, amely az emberi szükségletek minél szélesebb körének minél nagyobb embercsoport számára való kielégítésére szolgál. A tulajdon egyéni és kollektív munka eredménye egyaránt lehet, ezért nemcsak a magántulajdont illeti meg a tulajdon védelme, hanem a köztulajdont is. Generális magánkisajátítása elvileg éppúgy tiltott, mint az egyéni teljesítményen, munkán nyugvó személyes (magán-) tulajdoné.

A magántulajdon emberi jogi státuszba emelése tehát eleve kizárja a közösségi, szocialista társadalmat, míg a köztulajdonnak a tulajdonviszonyokon belüli dominanciája annak előfeltételeként mutatkozik. Itt ezért nincs és nem is lehet homogenizálódás, akkor sem, ha bizonyos jogi ideológiák eltakarják (vagy éppen csak kifejtetlenül hagyják) a termelési eszközöknek a közösség egészéhez való viszonyát.

Azt, hogy a tulajdont az uralkodó ideológia ellenére sem igazán lehet az emberi jogok státuszába emelni, jól mutatja az, hogy egyfelől a magántulajdon nacionalizálása és/vagy köztulajdonba vétele igen gyakori jelenség, másfelől, hogy az állami és szövetkezeti tulajdont a megváltozott társadalmi és poltikai erőviszonyok következtében Kelet-Európában 1989 után gátlástalanul privatizálták.7

IV. Az emberi jogok egységessége hiányának mai, politikai okairól

Az emberi jogok bővülése és homogenizálódása irányával szemben lépett fel egy második sík, a politikai gyakorlat síkja, amely legmarkánsabban Reagan és Thatcher neokonzervatív fordulatával jutott kifejeződésre a hetvenes évek végétől. Amíg ugyanis a szervezett kapitalizmus keynesiánus gazdaságpolitikára, nemzetállami szabályozásokra építő jóléti államait a szociális, gazdasági és kulturális jogok gyarapodása fémjelezte, addig a globális szabadversenyes erőteret újra előállítani kívánó új liberalizmus és individualizmus nem vagy csak nagyon korlátozottan ismeri el az emberi jogok ezen, ún. második generációját. Ezek ugyanis a konzervatív morál nézőpontjából egyfelől nemkívánatos módon erőforrásokat vonnak el a vállalkozói, piacosító megoldásoktól, másfelől a kínálat és a verseny liberális ösztönzése helyére újraelosztó, a racionális igazgatás technikáit alkalmazó állami beavatkozást szorgalmaznak. Intézményi szabályozásaik korlátozzák a piaci versenyt és a vállalkozói szabadságot, és erőszakos beavatkozást jelentenek a közösségek organikus rendjébe. Ezért legalábbis totalitárius-gyanúsak. A szociális jogok a munkaerőpiaci spontaneitást, az igazi versenyt korlátozzák, azzal, hogy csökkentik a munkaerőáru munkaerőpiaci túlkínálatát. A munkástanácsok együttdöntési, részvételi, beleszólási jogai a magántulajdonos autonómiáját sértik. Az oktatási és kulturális jogokhoz és értékekhez való szélesebb körű, ingyenes (vagy támogatott) hozzáférés rosszabb esetben az elitek felhígulását, jobb esetben pedig – a konzervatív szociológia terminológiájával szólva – státusinkonzisztenciákat szül. Az esélyek és esélyegyenlőtlenségek, a dolgok természetes rendjébe jelentenek illetéktelen intervenciót az állam részéről pozitív magatartást, erőforrások feletti rendelkezést, cselekvést involváló gazdasági, szociális és kulturális jogok. A szociális problémák enyhítésének az egyházi, karitatív megoldások az adekvát formái, melyek egyben az egyház anyagi-szervezeti hatalmát növelik.

Tehát az állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon, alanyi jogon járó szociális jogok, továbbá a társadalmi mobilitásnak a második generációs szabadságjogok egészén keresztül történő intézményes elősegítése ha nem is azonos módon és mértékben, de egyaránt zavarják a liberális minimális államot és az organikus társadalomfelfogást képviselő konzervativizmust.

Az emberi jogok generációk szerinti osztályozása, egy hasznos toposz, Karel Vasaktól (1977) származik. A polgári forradalmakat követő szabadságjogokat tekintette első generációs,8 a szocialista forradalmakat a szociális jogok elismerésével járó, egyenlőséget zászlajára tűző második generációs,9 míg a gyarmati felszabadító forradalmakat a szolidaritási jogokat megszülő harmadik generációs emberi jogoknak (Szigeti-Takács, 1998. 252.). Utóbbiak ez ideig olyan mértékű elismerést sem kaptak, mint a második generációs jogok, noha fontos és újszerű problémákat takarnak. Relatíve egységesen is csak nehezen kezelhetőek, ma mindenesetre az ún. globális problémákhoz kapcsolódnak. Szemléletükben az közös, hogy a jövő generációiért való felelősségvállalás szempontjából nézik az olyan tárgyi kérdéseket, mint az egészséges és kiegyensúlyozott környezethez, a békéhez, az emberiség közös örökségét képező ’Res communis omnium usus’ javakhoz, a humanitárius segélyekhez, a gazdasági, társadalmi és politikai önrendelkezéshez, önmeghatározáshoz való jogot. Példának okáért: amíg a környzetvédelem egy bizonyos pontig szakjogág, mert a mai és közvetlen károsodások megfékezése a célja, addig egy ponton túl már a jövő generációkért való felelősségünket terheli, hogy megőrizzünk ilyen vagy olyan biocönotikus egyensúlyt, ahol az élővilág reprodukciója végbemehet. Progresszív eszményeket adó, de rengeteg problémát felvető törekvésekről van tehát itt szó.

Az emberi jogok, mint eszmény, sok esetben haladó szerepet tölthetnek és töltenek be valóságos társadalmi jelenségek megítélésében. De a társadalmi és politikai jelenségeknek egy mégoly helyes eszményhez való hozzámérése sem egyértelmű. A minősítő eredmény attól is függ, hogy milyen érdekek felől mérnek. Ezért az eszmei mérték "ott és akkor" funkciójával gyakran vissza lehet élni. Az ilyen visszaélések, melyekre a hegemonista politikák gyakorlatában használják fel az emberi jogokat, indították Jacques Derridát arra, hogy könyvében az emberi jogokról a "Nyűttségek (képek egy kortalan világból)" című fejezetében nyilatkozzon. Az elnyűtt dolgok között, amelyek nem számítanak többé, mert éppen a mérték mértéke hiányzik a posztmodern történelemnélküliség/felettiség szemléletmódjában. Ebben a korban az emberi jogok máskor és másutt akár helyesen alkalmazott mércéje is gyakran képmutatássá válhat. "…a liberális-demokrata vagy szociáldemokrata kapitalizmus eufóriáját alighanem legelvakultabb és legdelíriumosabb hallucinációkhoz, illetve, az emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikájával, egyre kiáltóbb képmutatáshoz teszi hasonlóvá." Az új világrend csapásai között említi azt, hogy "a társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy korszakába lépett. Egy másik politikát igényel. És egy másik fogalmat. Az ‘új munkanélküliség’, mind tapasztalata, mind kalkulusa formájában, éppoly kevéssé emlékeztet a munkanélküliségre, mint a Franciaországban ‘új szegénységnek’ nevezett valami a szegénységre.

A hajléktalan (homeless) állampolgárok tömeges kizárása az államok demokratikus életében való minden részvételből, a menekültek, hontalanok és bevándorlók kiutasítása és deportálása az úgynevezett nemzeti területről a határok és a – nemzeti vagy magán – identitás új tapasztalatát vetíti előre.

Az európai közösség államai között, a köztük és a kelet-európai államok között, az Európa és az Egyesült Államok között, a két utóbbi és Japán között folyó kíméletlen gazdasági háború. Ez a háború ural mindent, először is a másféle háborúkat, miután uralja a nemzetközi jog következetlen és egyenlőtlen gyakorlati értelmezését és érvényesítését. Bőven van erre példa több mint egy évtizede…

A külső adósságteher súlyosbodása és más ezzel kapcsolatos mechanizmusok éhségre és reménytelenségre kárhoztatják az emberiség nagy részét. Így mindinkább kizáródnak a piacról azok, akiket ugyanez a logika éppenséggel bekapcsolni akart. Éppen ez a fajta ellentmondás működteti a geopolitikai fluktuációkat, még ha az utóbbiakat látszólag az emberi jogokról vagy a demokratizálásról szóló beszély diktálja is." (Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 90-91.)

Egyrészt tehát az emberi jogok a nyűtt világ ilyen és ehhez hasonló nyűttségei közepette lépnek színre, ami sajnálatos, másrészt pedig az emberi jogok pozitív mércéi sem mindig segíthetnek ezen társadalmi folyamatok kiküszöbölésében, ami még sajnálatosabb.

Az ellentmondásos szerep a magyarországi folyamatokban is megnyilvánult. Az alkotmánybírák korábbi, már a kilencvenes évek elején meglévő különböző, sőt ellentétes értékítéletei10 mellett az állam szociális jellegét és a szociáis jogok helyzetét nagy viták kísérték. A gazdasági stabilizációs törvénycsomag kapcsán (1995) éppúgy, mint a zátonyra futott alkotmányozás előkészítése során. Az előbbi megítélésében kialakult a szociális jogok alanyi jellegét tagadó liberális álláspont.11 és ezzel ellentétben ezen jogok alanyi jogként való megalapozhatóságának álláspontja.12 Miközben az elméleti és politikai megközelítések tisztázódtak, a gyakorlat síkján a nyitott kérdések nem oldódtak és oldódnak meg. Alighanem nem is céljuk ez. Sem a kormány, sem a parlament nem törekedett a szociális jogok helyzetének újradefiniálására. Kényelmesebb volt ezen szolgáltatások körének A gazdasági stabilizációs törvényben való korlátozását olyan gyakorlattal megfejelni, amely a szolgáltatások körét és reálértékét csökkentette. Persze ez az állampolgárok zömének még mindig jobb, mintha a meglévő alkotmányos pilléreket iktatnák ki. Így állunk ez év végén.

Jegyzetek

1 Szerzőtársam, Takács Péter az emberi jogokról adott színvonalas és korszerű áttekintése közben arra ia rámutat, hogy a jogirodalomban sincs egyetértés e jogok általános jellegét illetően. Vannak, akik természetes jogokként, vannak, akik a jogok önálló csoportjaként és vannak, akik egyfajta egyetemes erkölcsi jelleggel próbálják levezetni őket. (Szigeti-Takács: A jogállamiság jogelmélete. Napvilág, 1998. 242-257.) Saját érvelésem többek mellett Max Weber jogszociológiájával módszertanilag azonosan, az első megoldástípushoz tartozik. Weber helyesen a ’lex naturae’ problémavonalába illeszti bele az emberi jogokat, mint a tételes jog fölött álló értékmérő problémáját és funkcióit. (Gazdaság és társadalom. 2/2. Jogszociológia. KJK, 1995. 172-175. Ford.: Erdélyi Ágnes.)

2 A jog és a társadalmi valóság közötti sohasem teljes megfelelés, a jog konfliktusfeloldó, regulatív és integratív alapvető funkcióiból már szükségképpen következő inadekváció egyeseket ’a jog nem számít’ nihilizmusa felé visznek. Súlyos tévedés ez, amely alkalmatlanná tesz mind az emberi gyakorlat ezen objektivációs formájának, mind pedig az emberi jogok természetének megértésére.

3 A konzervatív gondolkodás klasszikusával, Edmund Burke-kel szemben, aki valaminő örök emberi természetre hivatkozva kívánta megalapoznia a jogállamot, Tom Paine radikális demokrata érvelése módszertanilag is fontos, szemléletes és meggyőző. "Soha nem volt, soha nem lesz és soha nem is lehet olyan parlament, embercsoport vagy nemzedék egyetlen országban sem, amely az idők végeztéig rendelkeznék az utókor megkötésének és irányításának jogával és hatalmával, amely egyszer s mindenkorra elrendelheti, hogy hogyan kormányozzák a világot, vagy ki kormányozza; ezért úgy ahogy van, semmis és érvénytelen minden olyan cikkely, törvény vagy nyilatkozat, amellyel annak alkotói olyasmit próbálnak tenni, aminek megtételére nincsen sem joguk, sem hatalmuk, és végrehajtása sem áll módjukban. Minden kornak és minden nemzedéknek ugyanazzal a szabadsággal kell rendelkeznie saját törvényei megalkotására minden ügyben, mint a megelőző koroknak és nemzedékeknek. A síron túli kormányzás önző és öntelt igénye a legnevetségesebb és legarcátlanabb zsarnokság." (Az ember jogai. Osiris-Readers International, Budapest, 1995. Ford.: Pap Mária.)

4 Mannheim Károly: A konzervativizmus. Ford: Kiss Endre. Cserépfalvi, 1994. 70-72.

5 Weber az újkori természetjog racionális jellegét a történeti-jogi iskola német romantikába gyökerező irracionalizmusával szemben tárgyalja (i. m. 174.).

6 A közösségi és szolidaritási értékek tekintetében az általában vett szocializmus mutat hasonlóságokat a konzervatív felfogásokkal – gondoljunk csak a földet el nem idegeníthető, védett tulajdoni tárgyként kezelő kisparaszti, földközösségi ideológiákra -, de a szocialista gondolatkör ezen értékeket sem organikus módon, hanem a munkamegosztással alapozza meg. A marxi szocializmus pedig – szemben a feudális szocializmusokkal és a romantikus antikapitalizmusokkal – nem vissza, a feudális tulajdoni formák felé megy, hanem az önkormányzó közösségek köztulajdoniságával kívánja megszüntetve meghaladni a termelőerők fejlődését egy hosszú történelmi korszakon át hordozó polgári tulajdoni formákat.

7 A kisajátítás a magántulajdon szükségjoga, azaz szükséges rossz. Térségünkben – a köztulajdon vonatkozásában – a magánkisajátítás, erényjoggá vált. (Ha nem is a népesség, de a privatizációs folyamat haszonélvezői szemében.) A jog egyneműsítő tendenciáival (in abstracto tulajdonvédelem) szemben a tulajdon mint reális társadalmi viszony sem gazdaságilag, sem szociálisan nem függetleníthető attól a formációtól, ahol fellép. Ezért vezet ki szükségképpen a tulajdonjog kérdése az emberi jogi megközelítésből.

8 Példának okáért a magyar alkotmányjogban ezen jogok katalógusa a következő: az élethez és emberi méltósághoz való jog; a politikai (vagy kollektív) szabadságjogok: az egyesülési és gyülekezési jog, a szólás- és sajtószabadság, a lelkiismereti és vallásszabadság; míg a személyi szabadságjogok kategóriája a személyi sérthetetlenséget, a levéltitok és a lakás sérthetetlenségét fogja át. Közös tulajdonságuk, hogy egyfelől a közhatalom cselekvése elé jogi korlátokat állítanak, másfelől pedig, hogy ha valaki megsérti ezen szabadságjogokat, akkor az állam köteles megvédeni mindenkit a jogsértővel szemben. A közhatalom és az egyén közötti kapcsolatot negatív oldalról leíró fenti jogosultságokkal szemben a részvételi jogok (a közvetlen demokrácia gyakorlása, választójog és választhatóság, nemzeti és nyelvi kisebbségek részvételi joga) politikai értelemben kapcsolják össze az állampolgárokat a közhatalommal. Ugyanis államalkotó lényként vannak alanyi közjogaink.

9 Ezen második generációs szabadságjogok tartalmának és jogi természetének hozzávetőleges bemutatása nálunk a következőket jelenti. A munkához való jog a munka szabad megválasztását (de nem a teljes foglalkoztatottsághoz való jogot), a sztrájkhoz való jogot jelenti. A pihenéshez való jog a heti pihenőnapokat, a fizetett munkaszüneti napokat és az évi szabadsághoz való jogot fogja át. Az egészséghez és szociális biztonsághoz való jog bizonyos mértékű és körű ingyenes alapfokú orvosi ellátást, egézségyügyi intézményhálózat állami fenntartási kötelezettségét jelenti. A művelődéshez való jog a tanszabadságot, az ingyenes és kötelező alapfokú oktatást, a felsőbb oktatási intézmények állami fenntartását, támogatását és kulturális intézmények fenntartási kötelezettségét jelenti. A politikai tagoltság és a jogelmélet szempontjából tekintettük át a liberális és a szociális felfogás, jelzőtlen és jelzős jogállam eltérő megközelítését: Szigeti-Takács, 1998. 191-94.

10 A szociális biztonsághoz való jogot a bírák többségének pusztán programkénti – tehát alanyi jogon nem érvényesíthető, garanciákkal nem védett – álláspontjával szemben négy alkotmánybíránk, Vörös Imre, Kilényi Géza, Szabó András és Zlinszky János különvéleményt fogalmazott meg, melyben e jogot a jogállamiság fogalmából következő, alkotmányosan rögzített jogként értelmezik (24/1991. /V.18./ AB. hat.)

Zlinszky egyenesen alanyi jogként értelmezte az Alkotmány 70/E .§. (1) szóban forgó bekezdését (31/1993. /V.21./ AB.) – szemben Sólyommal, aki szerint ez nem ad senkinek jogot a szociális biztonságra, mert a jogi igények ilyen általánosságban nem definiálhatók. Másoknak nem jelentett megoldhatatlan feladatot e jog természetének jogászi, jogdogmatikai definiálása (lásd a 12. jegyzetben megadott forrásokat).

A szociálpolitika egészének alakulása, benne a jogok szerepe megértéséhez nélkülözhetetlen Ferge Zsuzsa munkásságának figyelembevétele.

11 A legszínvonalasabb érvelést ebből a pozicióból Sajó András: A materiális természetjog árvái, avagy hogyan védi Alkotmánybíróságunk az elesetteket (Magyar Jog, 1996/4.) című tanulmánya adta.

12 Ezt a pozíciót figyelemre méltó érveléssel képviseli Juhász Gábor: Az alkotmányeszme mostohagyermeke: néhány gondolat a szociális biztonsághoz való jog természetéről, illetőleg, A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé (Esély, 1996/3. és 1995/3.).

Saját elvi álláspontomat a szociális jogállam kontra jelzőtlen jogállam kérdésében kifejtettem: Szigeti-Takács, 1998. 191-194., illetőleg a magyar alkotmányozás folyamatában tárgyaltam az elitista és nem elitista (demokratikus) erők összecsapását, éppen az Eszmélet (1996/31. sz. 59-66.) oldalain.