I. A történet

Ismert, hogy Rosa Luxemburgot, a marxizmus egyik legfőbb teoretikusát és a nemzetközi munkásmozgalom egyik kiemelkedő vezetőjét Németország kormányának karhatalmistái 1919. január 15-én Karl Liebknechttel együtt letartóztatták és brutálisan meggyilkolták. Hulláját csak hónapokkal később a berlini Landwehr csatornából fogták ki. A két forradalmár gyilkosait felmentették.

Az alább közölt dokumentumunk Otto Rungéről, arról a jelentéktelen altisztről szól, aki az első csapást mérte puskatussal Rosa Luxemburg koponyájára. A régi kérdéssel szembesülünk ismét: vajon történik-e bármi lényeges a történelemben az úgynevezett kisember nélkül? S ha nem, mennyiben alakítja maga a sorsát, s mennyiben felel érte? A gyilkosok közül többen évtizedeken keresztül háborítatlanul éltek. Berlin feszabadítása után, 1945. július 13-án a szovjet belügyi népbiztosság emberei tartóztatták le Rungét, majd a kihallgatási jegyzőkönyv alapján jelentést készítettek.

A dokumentum eredeti orosz forráspublikációjának (Isztocsnyik, 1995. 1. sz. 133-137.) alapját a jelentésnek az a másolata képezi, amelyet Berlinből küldtek el a Szovjetunió második emberének, Vjacseszlav Mihajlovics Molotovnak 1945 októberében. A dokumentum közreadásának négy évtizedes késedelméről, e hosszú "lappangás" okáról csak találgani lehetne.

II. Életrajzi áttekintés

Rosa Luxemburg 1871-ben Orosz-Lengyelországban született. Miután Svájcban – a felsőfokú végzettséggel rendelkező első nőgeneráció tagjaként – elvégezte az egyetemet, 1896-tól Németországban élt, ahol névházasságot kötött, hogy ne toloncolják ki. Élettársa először Leo Jogiches, a neves lengyel forradalmár volt, később egy nála fiatalabb férfival, Clara Zetkin fiával élt együtt.

A politikai gyilkosság tényében életpályájának utolsó szakasza, a német történelem karakteres vonulata és a munkásmozgalom fejlődésének fordulópontja – szimbolikus értelemben is – összefonódott. Luxemburg már évekkel a háború előtt ösztönözte a munkásság antimilitarista harcát. A Németországi Szociáldemokrata Párt háborús politikáját szörnyű személyes sorscsapásként élte meg. Karl Liebknechttel együtt összefogta a háborút ellenzők kis csoportját, először Gruppe Internationale, azután Spartakusbund (Spartakista Szövetség) néven. 1916 júliusában "védőőrizetbe" vették, s csak 1918 novemberében nyíltak meg előtte a börtönkapuk, utoljára. Akkor a KPD (Spartakusbund) megalapításával az új köztársaság szociáldemokrata kormánya elleni foradalmi harc került előtérbe. Utolsó cikke egy nappal halála előtt, január 14-én jelent meg a Rote Fahne-ban "Ordnung herrscht in Berlin" (Berlinben rend van) címen. Ebben elismerte az 1919. januári, kormányellenes munkásfelkelés kudarcát. De fenntartotta, hogy a forradalmi harcok a parlamentáris harcok egyenes ellentétét képezik. Azt írta, hogy "Németországban négy évtizeden keresztül csupa parlamentáris ‘győzelmünk’ volt, éppenséggel győzelemről győzelemre haladtunk." Az eredmény viszont egy "megsemmisítő politikai és erkölcsi kudarc, …egy példátlan csőd" volt. Ezzel szemben a forradalom győzelméhez vezető út "elkerülhetetlenül" kudarcokkal van kikövezve.

Rosa Luxemburg a szociáldemokrata kormány leváltását tekintette a forradalom továbbvitelében az első lépésnek. Sőt, a kommunista párt alapító kongresszusán (1918. dec. 31.-1919. jan. 1.) mondott beszédében abból indult ki, hogy az Ebert-Scheidemann-kormány, ha nem folytatódik a forradalom, kénytelen lesz majd átadni a helyét a katonai diktatúrának. Amikor január 15-én a szociáldemokrata vezetésű köztársaság karhatalmistái elvették Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg életét, nem kevesen sejtették meg a kortársak közül a német történelem fenyegető perspektíváját.

III. A dokumentum

1. Sz. példány
1945. október 4.
No. 205. ss.

MOLOTOV V. M. elvtársnak, A SZOVJETUNIÓ NÉPBIZTOSOK TANÁCSA ELNÖKHELYETTESÉNEK ¹

Elküldöm Önnek a Berlini Helyőrség katonai ügyészének a Rosa Luxemburg letartóztatásáról és meggyilkolása egyik részvevőjének tanúvallomásáról szóló jelentése másolatát.

Gorsenyin K.

A BERLINI HELYőRSÉG KATONAI ÜGYÉSZE

1945. szeptember 13.

No. 0972

TITKOS

Afanaszjev N. P. igazságügyi altábornagy elvtársnak, a Vörös Hadsereg katonai főügyészének

1945. július 13-án az NKVD Berlini Operatív Részlege letartóztatta Rosa Luxemburg meggyilkolásának részvevőjét, Otto Rungét (Rudolf Wilhelm névre kiállított iratokkal élt). 1875-ben Hestebiseben született (az Odera mellett), nemzetisége szerint német, paraszti származású, nyolcosztályos végzettségű, 1933 óta az NSDAP tagja, Berlinben élt, Greifenhagenerstraße 22., 1941 óta nyugdíjas volt, és sehol sem dolgozott.

Az üggyel kapcsolatban végzett nyomozás a következőket állapította meg:

Otto Runge lovashadosztályi tiszthelyettest, alegységparancsnokának utasítására, 1919. január 13-án 15 katonával az Eden szállodába vezényelték (Berlin, Nürnbergerstraße 30.), hogy védjék az ezred főhadiszállását.

Január 15-én Pabst százados, az ezred főhadiszállásának tisztje azt parancsolta Rungénak, hogy személyesen álljon őrséget Dreger közlegénnyel 18 órától (berlini idő szerint) az Eden szálló főbejáratánál. 20 órakor nem váltották le őrhelyükről Rungét és Dregert, és Hofmann tábornok utasítására, aki ekkor az ezred főhadiszállásán tartózkodott, bizonytalan ideig kellett posztjukon maradniuk.

20.45-kor az Eden szálló főbejáratához egy autó érkezett négy tiszttel és Rosa Luxemburggal, az utóbbit a tisztek elkísérték az ezred főhadiszállására. Körülbelül 10 perc múlva egy másik autó érkezett három tiszttel és Karl Liebknechttel, akit a tisztek szintén az ezred főhadiszállására vittek.

Ekkor, értesülve Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg letartóztatásáról, az Éden szálló körül különböző emberek kezdtek gyülekezni.

Miután Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot az ezred főhadiszállására vezették, Rungéhoz odament Pflughartung százados, és megkérdezte tőle: ismeri-e a főhadiszállásra vitt nőt és férfit. Amikor Runge tagadó választ adott, Pflughartung elmondta, hogy ez Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg, és hogy ők veszélyes forradalmárok, banditák, meg akarták dönteni a hatalmat, és maguk akartak hatalomra kerülni. Ugyanekkor Pflughartung megparancsolta Rungénak, amikor K. Liebknecht és R. Luxemburg kijönnek a szállodából, lője le őket. Ezt Runge állítólag visszautasította, amit azzal magyarázott, hogy a szálloda előtt sok ember van, és véletlenül mást is agyonlőhet. Ezután Pflughartung bement az ezred főhadiszállására, és vele együtt kijött Pabst százados, aki azt parancsolta, hogy K. Liebknechtet és R. Luxemburgot puskatus-ütéssel öljék meg, amibe Runge beleegyezett. Pabst százados távozása után kijött a törzsből Canaris hadnagy, és kijelentette Rungénak, ha nem teljesíti a parancsot, vagyis nem öli meg K. Liebknechtet és R. Luxemburgot, akkor őt magát lövik agyon. Canaris is bement a főhadiszállásra.

Amikor Runge és Dreger kettesben maradtak őrhelyükön, az utóbbi kijelentette Rungénak, ha az nem teljesíti a parancsot, akkor ő, Dreger, saját maga teljesíti azt, és beleszúrja szuronyát K. Liebknechtbe és R. Luxemburgba, amire Runge ezt válaszolta: "A parancsot nekem adták, és én fogom teljesíteni."

Néhány perc múlva a főbejáraton kijött a szálloda igazgatója (vezetéknevét nem állapították meg), ő jobbra volt, középen ment R. Luxemburg, balra pedig Vogel hadnagy, akik Luxemburgot a szállodából egyenesen Runge őrhöz lökték. Ebben a pillanatban Runge készen állt a gyilkosság végrehajtására, és egy lendülettel a puskatussal Luxemburg arcának jobb oldalára és a vállára csapott, amitől az utóbbi a földre esett, de életben maradt, és megpróbált felkelni. Ekkor négy katona jött ki a szállodából, akik Vogel hadnaggyal együtt becipelték R. Luxemburgot az autóba, amellyel a szállodába hozták, és maguk is beültek. Ekkor Vogel elővette a pisztolyát, és Luxemburgot fejbe lőtte, holttestét elszállították.

Ezután a szállodából kijöttek: a századosi rangban lévő Pflughartung tengerésztiszt, testvére Pflughartung százados, Rietchin főhadnagy, …² főhadnagy, Schulz hadnagy, Liepmann hadnagy, Friedrich közlegény, és közöttük volt K. Liebknecht, akit beültettek az utca túloldalán álló autóba, és elmentek.

Egy idő múlva Runge őrhelyére ment Krull hadnagy, aki megparancsolta Rungénak, hogy menjen a szálloda első emeletére, és ott ölje meg Wilhelm Pieck-et, a Rote Fahne című kommunista újság szerkesztőjét.

Krull felvezette Rungét az első emeletre, ahol a folyosón Wilhelm Pieck állt, és azt mondta Rungénak, hogy ha Wilhelm Pieck egy mozdulatot tesz, akkor lője le, amivel őrizet alól való szökés miatt elkövetett emberölés látszatát akarták kelteni.

Amikor Runge és Pieck egyedül maradtak a folyosón, az utóbbi a következő szavakkal fordult Rungéhoz: "Katona, ne lőj le engem, még szeretnék valamit mondani a parancsnokodnak." Ezután Runge bevezette Wilhelm Pieck-et Pabst százados szobájába. Néhány perc múlva Pabst kivezette V. Pieck-et a folyosóra, és megparancsolta Rungénak, hogy vigye a parancsnokságra. Állítólag Runge útközben elengedte Wilhelm Pieck-et, visszatért a főhadiszállásra, és jelentette Herwitz hadnagynak, hogy ő, Runge megbetegedett, tehát nem tudta Pieck-et elkísérni.

Körülbelül 22.30-kor a főhadiszállásra megérkezett Vogel hadnagy, aki elmesélte, hogy R. Luxemburg testét a Spree folyóba dobták.

23 órakor megérkezett a második autó, és a tisztek, akik elvitték a szállodából K. Liebknechtet, elmesélték, hogy utóbbit körülbelül az állatkert mellett lévő útig vitték, ott autóhiba látszatát keltették, leállították azt, és mindnyájan kiszálltak. Azután Schulz hadnagy, kihúzva Liebknecht zakójából egy zsebkést, megvágta a saját kezét, és ezután lelőtte Karl Liebknechtet, amivel azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy Liebknechtet szökés közben ölték meg, amelynek során megsebesítette Schulzot.

Január 16-án Rungét behívatták az ezred főhadiszállására, ahol Pabst századostól a következő utasítást kapta: tartózkodjon Liepmann lakásán mindaddig, amíg meg nem kapja az elutazásához szükséges iratokat.

Nyolc nap múlva Canaris és Liepmann hadnagy Dienwald ápoló névre szóló hamis iratokat adtak át Rungénak, és azt ajánlották, hogy Flensburgba utazzon, és 1000 márkát adtak Rungénak.

Flensburgban Runge 1919. április 11-ig élt, akkor a bűnügyi rendőrség két munkatársa jelent meg Runge lakásán, és azt mondták, hogy utazzon velük Berlinbe.

A Berlinbe vezető úton, a vonaton a bűnügyi rendőrség ezen munkatársai elmagyarázták Rungénak, hogy K. Liebknecht és R. Luxemburg meggyilkolásával kapcsolatos bírósági eljárásra viszik, ahol tagadnia kell a gyilkosságban való részvételét, kijelentve, hogy ő, Runge akkor Flensburgban tartózkodott.

Berlinbe való érkezéskor, április 13-án Rungét börtönbe zárták, május 8-án pedig elkezdődött a per, amely május 14-ig tartott.

Az 1945. június 9-i kihallgatáson Runge a következőket mondta:

"A börtönben való tartózkodásom alatt, a per előtt, bejött a cellámba Grienzbach ügyvéd és Henz bíró, és megadták nekem az utasítást, hogyan kell viselkednem a bírósági tárgyaláson. Azt mondták, hogy vállaljam magamra a teljes bűnt, és ne keverjem bele a tiszteket ebbe az ügybe. Ki kellett jelentenem a bíróságon, hogy Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolása a személyes kezdeményezésemre történt, beszámíthatatlan állapotban."

Az 1945. IX. 14-i kihallgatáson³ Otto Runge a következőket mondta:

"Azután, hogy azt válaszoltam Henz bíró kérdésére, hogy én öltem meg Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot saját kezdeményezésre, és beszámíthatatlan állapotban, más kérdést már nem tettek fel."

És továbbá:

"Valójában egyáltalán nem voltam beszámíthatatlan, teljesen normális ember voltam, felelhetek tetteimért, mint egy egészséges ember.

A bírósági eljárás előtt háromszor küldtek igazságügyi orvosi vizsgálatra, és Liepmann és Straßmann igazságügyi orvosszakértők beszámíthatatlannak nyilvánítottak."

Azután, hogy a tisztek, akik valóban részt vettek Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásában, a bíróság kérdésére azt válaszolták, hogy Otto Rungenak nem adtak parancsot gyilkosság végrehajtására, a teremben a közönség soraiból elégedetlenség hangjai és olyan kijelentések hangzottak, hogy a tisztek valótlant állítanak, mivel a közvetlen gyilkosok ők voltak, Runge pedig csak eszköz volt a kezükben. Henz bíró félbeszakította a bírósági eljárást, kiüríttette a termet, és az ülés zárt ajtók mögött folytatódott.

Ez a bíróság Rungét 25 hónapos börtönre ítélte, a tiszteket pedig mind felmentette.

Miközben a börtönbüntetését töltötte, kb. 1919 novemberében megjelent egy bizonyos Apstädt ezredes, akinek Runge elmesélte a teljes igazságot Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásáról. Eközben Apstädt ezredes Runge kihallgatásáról jegyzőkönyvet készített, és az utóbbinak kijelentette, hogy ezt a jegyzőkönyvet benyújtja a Legfelső Katonai Bíróság Elnökének abból a célból, hogy ismételten vizsgálják meg az ügyet, és tisztázzák Rungét.

1920. január 31-én, a Legfelső Katonai Bíróság döntése alapján Rungét kiengedték a börtönből, aki otthon maradt, hogy várta az ismételt bírósági eljárás eredményét.

1920. február 5-én Runge lakásán megjelent három rendőrségi alkalmazott és a büntetésvégrehajtási intézet igazgatója, Hippert. Az utóbbi azt mondta Rungénak, hogy Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht gyilkosságának ügyében új bírósági eljárást kezdeményeznek, ahol Runge tanúként, a gyilkosságban részt vevő tisztek pedig vádlottakként fognak szerepelni. Állítólag azonban Rungét – politikai nézetei miatt – ismét börtönbe csukták. Ekkor Hippert Rungétól a Legfelső Bíróságnak átnyújtandó kérvényt vett át szabadon bocsátásáról és a büntetéstől való eltekintésről, és Rungét a rendőrök börtönbe vitték, ahol 1921. május 24-éig ült, nem várva meg a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásának ügyével kapcsolatos bírósági eljárás felújítását.

Azzal kapcsolatban, hogy bizonyos Bornstein, az egyik újság szerkesztője cikket jelentetett meg lapjában a Henz bíró által 1919-ben Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásának ügyében hozott helytelen ítéletről, per indult, amelyen Runge tanúként szerepelt.

Az ugyanazon év augusztus 8-án történt meghallgatáson Otto Runge ezt mondta: "A Henz bíró elleni per kezdete előtt kb. nyolc nappal két ismeretlen keresett fel engem, akik 10 ezer márkát ajánlottak fel azért, hogy ezen az eljáráson Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásáról ugyanazt a vallomást tegyem, mint 1919-ben. Ezek az ismeretlenek nem mondták meg a vezetéknevüket, de elmondták, hogy Henz kérésére jöttek. Javaslatukat visszautasítottam."

Ugyanezen a kihallgatáson Runge elmondta: "A Henz bíró ügyével kapcsolatos bírósági eljáráson elmeséltem a teljes igazságot, ahogy valóban lezajlott Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása, valamint a Wilhelm Pieck ellen irányuló gyilkossági kísérlet."

Henz bíró ügyében tanúként megjelent Wilhelm Pieck is.

Állítólag Henz bírót 1929-ben, a per után leváltották Németország Legfelső Ügyészi beosztásából, mivel helytelen ítéletet hozott 1919-ben Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásának ügyében.

A jelen ügyben bemutatott írásos beadványaim ellenére nem volt lehetséges, hogy gondosabban megvizsgálják Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásának körülményeit, mivel a gyilkosság többi közvetlen bűnösét és tanúját a nyomozás során nem sikerült megtalálni, valamint Runge egészségi állapota augusztus második felében jelentősen megromlott, és szeptember 1-én – élesen kifejeződött életkori változások miatt – meghalt. (Runge 1875-ben született.)

A Berlini Helyőrség Katonai Ügyésze

Kotljar

Jegyzetek:

¹ Az űrlapon "A Szovjetunió ügyészének" névbélyegzőjével.

² A vezetéknév kivehetetlen.

³ A hónap megnevezése (IX.) valószínűleg elírás. (A szerk.)

1997. február 17-én, a parlamentnél rendezett tiltakozási akcióval lezárult egy szakasz a szekszárdi húsipari dolgozók több mint fél éve tartó önvédelmi mozgalmának történetében. Ideje megvonni a mérleget (…)

1. A mozgalom országos jelentőségű tapasztalatokat eredményezett, amennyiben a kapitalizmus magyarországi visszaállításának szinte minden fontos sajátosságát felszínre hozta. Másfelől az is kiderült, hogy a magyar munkásság az elmúlt években sokat tanult: felismerte az állandó vereségek és visszavonulások nyomása alatt, hogy a szakszervezetek támogatásával vagy az önszerveződés útján végrehajtott tiltakozási akciók szükségesek és nem feltétlenül reménytelenek a kapitalizmus félperifériális viszonyai között sem. A szekszárdi munkások nemzeti méretekben adtak példát arra, hogy a "rablókapitalizmus" kelet-európai viszonyai között sem reménytelen a munkásszolidaritás meggyökeresítése.

2. Az események megmutatták, hogy az állami tulajdon, a nemzeti vagyon kiárusítása továbbra sem rendelkezik társadalmi támogatottsággal. A szekszárdi üzem sorsa is megmutatta, hogy a létező piacgazdaság a magyarországi munkavállalók óriási többsége számára semmiféle társadalmi-gazdasági és szociális-kulturális felemelkedést nem jelentett. Éppen ellenkezőleg, a most munkában álló generációk életében soha nem tapasztalt hanyatlást eredményezett.

3. (…) Az eladósodott üzemek olyan privatizálása, amely a munkások érdekeit venné számításba, nem több illúziónál. Ugyanis mind a külföldi, mind a hazai tőke, mind az ÁPV Rt. abban érdekelt, hogy ezt a vagyont elkótyavetyélje, minden úton-módon megszabaduljon az adósságoktól, és álcsődökkel és más módon megfossza a feleslegessé vált munkásokat munkahelyeiktől. Ez az "új" kapitalizmus a bérrabszolgaság 19. századi formáit felidéző viszonyokat teremt. (A Szélesgáborok és a Schlegelek néhány millió forinttal milliárdos vagyonhoz jutnak a piacgazdaság legnagyobb dicsőségére. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy bármit megtehetnek.)

4. Az "Állítsátok meg Günther Schlegelt" akciósorozat azt is megmutatta, hogy a külföldi tőke nem elégszik meg a magyar munkaerő árának drasztikus letörésével, a munkások megfélemlítésével, hanem kihasználva a munkások kiszolgáltatottságát, megkísérli szembeállítani a munkást a munkással, a munkásokat a szakszervezeti megbízottaikkal, saját képviselőikkel. Az új tulajdonos a törvények nyílt megszegésétől sem retten vissza: megveretik a szakszervezeti tisztségviselőt, kitiltják a szakszervezeti vezetőket és a tiltakozó munkásokat az üzemből stb. A gyakorlatban nincs jog és törvényesség. A jog és törvényesség papíron marad.

5. A munkások kitartó ellenállása során és a tüntetésen elhangzott szolidaritási nyilatkozatokból egyértelműen kiderült, hogy a legöntudatosabb munkások megértették: a kelet-európai félperiférián (akárcsak Oroszországban vagy Latin-Amerikában) a kapitalizmus normális formája a "rablókapitalizmus" (a tőke állami segédlettel megvalósuló szinte korlátlan uralma, a munkavállalók megalázása, az örökös munkanélküliség, a gazdasági bűnözés, a prostitúció és a korrupció viharos gyorsaságú kiterjedése és újratermelődése, egyszóval a külföldi tőke gyarmatosításra jellemző jelenléte stb.).

6. A munkástüntetés jelszavai alapján egyértelművé vált az is, hogy a szélsőjobboldal és a rasszizmus együttes befolyása a munkásság körében nem jellemző. Az egyik munkásvezető pontosan fogalmazott a Parlamentnél, amikor azt mondta: "a magyar tulajdonos sem jobb a külföldinél". A külföldi és a hazai tőke az egész magyar munkásságot alázza meg nap mint nap. A mostani ellenállás során világos volt annak tudata, hogy szociális és osztályjellegű ellentétekről van szó: "Mi dolgozunk a hússal, ők zsírosodnak!" Ennek megértése az akciósorozat talán legfontosabb tapasztalata.

7. A munkások a mai Magyarországon gyakorlatilag egyetlen parlamenti erő vagy politikai párt támogatására sem számíthatnak, legfeljebb egyes baloldali értelmiségi csoportosulásokra, amelyeknek azonban szervezeti és politikai ereje gyenge. A szekszárdi munkások a politikai és osztályerőviszonyok számukra rendkívül kedvezőtlen alakulását felismerve nem kezdeményeztek semmiféle kalandorakciót, de az érvényben lévő alkotmány keretei között mindent megtesznek, hogy munkástársaik helyzetén javítsanak (…)

8. Az ún. baloldali pártok a szekszárdi munkástiltakozás során ismét leszerepeltek. Kiderült, hogy az önös politikai érdekeiken kívül eső munkavállalói érdekek iránt közömbösek. A baloldali értelmiség azon csoportjai, amelyek kezdettől támogatták a munkások önvédelmi akcióit, sokáig értetlenkedtek a magyar munkásság – úgymond – "ellenállásra való képtelensége" miatt. Most felülvizsgálhatják álláspontjukat. Látni kell, hogy a magyar munkásság legjobbjai hihetetlen morális és anyagi elnyomás ellenére is most már megszervezik önvédelmi harcaikat. A meglepő nem az ellenállás gyengesége, hanem az, hogy az ellenállás egyre tudatosabban szerveződik.

9. A munkásmozgalom fejlődésének új eleme, hogy a hivatalos húsipari szakszervezet vezetőségének képviselői – az MSZOSZ-vezetés hezitáló, kétértelmű magatartása ellenére – a piacgazdaságra jellemző keretek között (hagyományos szociáldemokrata módon) vállalták a dolgozók érdekvédelmi harcának támogatását.

10. Pozitív tapasztalat az is, hogy a munkások és szakszervezeti tisztségviselőik a munkás-szolidaritás nemzetközi méretű kiszélesítésének szükségességét is felvetették. A munkások ezen a téren rendelkeznek a legkevesebb tapasztalattal (…)

11. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a munkásmozgalom nemzeti méretekben – a kedvezőtlen körülmények között – még nem szerveződött meg, de az elszigetelt akciók között már megnyilatkoznak a szolidaritás elemei. Ez a tendencia a tüntetésen elhangzott beszédekben, jelszavakban határozottan kirajzolódott. Az akció során kiderült, hogy a munkások a legkevésbé a privatizáció lehetőségeit értik. Ha azt értik is, hogy egy adósságba döntött gyárban nem szabad a dolgozói tulajdont és a munkástulajdon kiterjesztését követelni, azt még sokan nem értik, hogy a privatizáció támogatása saját érdekeik ellen való (…) A félreértés e tendenciáját tükrözi a tüntetés egyik jelszava, a "Privatizáció igen, gyarmatosítás nem!" jelszó. Az ellenállás további fejlődésében fontos momentum annak megértése, hogy a helyi problémák és a különböző tulajdonformák (állami, magán-, dolgozói) megítélése nem függetleníthető a makrogazdasági folyamatok átalakításától (pl. a pénzpiac szabályozása, a dolgozói tulajdon esetében az adósság visszafizetésének könnyítése vagy elengedése, a regionális és belső piacok védelme stb.).

12. Itt az ideje, hogy a szakszervezetek is kezdeményezzenek egy valóban baloldali fordulatot Magyarországon. Ha ugyanis a válságba jutott neoliberális gazdaságpolitikának nem lesz baloldali alternatívája, lesz jobboldali. Csak a munkásságra, a bérből és fizetésből élőkre, a kistermelőkre támaszkodó baloldali politika reteszelheti el a jobboldali populizmus, a rasszizmus hatalomra jutását Magyarországon.

Budapest, 1997. február 24.

[A Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottságának dokumentumából]

Hatodszor került megrendezésre a Polányi Károly Nemzetközi Konferencia 1996 novemberében, ezúttal Montrealban, Reciprocity, Redistribution and Exchange: Re-embedding the Economy in Culture and Nature (Reciprocitás, redisztribúció és csere. A gazdaság visszaágyazódása a kultúrába és a természetbe) címmel. A mintegy száz résztvevő három napon át folytatott eszmecserét a gazdaság, a kultúra, az ökológia, az etika és a politika kapcsolatáról. A konferencia helyszíne a négy montreáli egyetem egyike, a Concordia volt. (Ennek égisze alatt működik a rendező intézmény, a Karl Polanyi Institute of Political Economy.)

A Polányi-konferenciákra alapvetően négyféle tudóskör jár több-kevesebb rendszerességgel. Az első és számban legkisebb az, amely közvetlenül kötődik a Polányi-családhoz, Polányi Károly vagy Kari Polanyi-Levitt tanítványa volt. A második az, amely a piacgazdaság egyfajta morális kritikájától indíttatva keres elméleti fogódzókat, és találta azt meg Polányi The Great Transformation című művében vagy valamely más írásában. A harmadik csoportot a többé-kevésbé következetes marxisták alkotják, akik e fórumon is a más progresszív gondolkodókkal való összefogás lehetőségét keresik. Végül pedig, mintegy negyedik csoportként fel-felbukkannak az olyan "nagymenők" (Claus Offe, Bob Jessop stb.), akik kellően rugalmas nézetekkel tudnak megjelenni különböző rendezvényeken, fürdőzve a baloldali értelmiség áhítatában, és talán egy kicsit reklámozandó legutóbbi vagy éppen megjelenés előtt álló könyvüket is.

A hatodik konferencián résztvevők összetétele nem hozott meglepetést, újdonságot inkább a vita középpontjába állított témák jelentettek. A korábbi Polányi-konferenciákhoz képest új témaként jelent meg az ökológia és a gazdaság kapcsolatának elemzése Polányi munkáira és szellemiségére támaszkodva (kiindulva a földnek "fiktív áruként" való értelmezéséből). Az előadók kapcsolatot kerestek a korlátozatlan piacgazdaság által okozott szociális és környezeti károk között, és bírálták azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a természeti javak piaci értékkel való felruházása gátat vethetne azok pazarló felhasználásának. Amint arra például John Ferguson (York University) rámutatott: a közgazdaságtan főáramának kísérletei olajat öntenek a tűzre azzal, hogy monetizálni próbálják a környezeti problémákat, hiszen – a piacgazdaság korlátlan kiterjedésével – éppen ez tekinthető az eredeti probléma okozójának.

Különösen érdekesek voltak a pénzelmélettel és -történettel kapcsolatos előadások. Itt több előadó – például Jean-Yves Moisseron (DIAI/ORSTOM, Franciaország) – is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mennyiben egyeztethető össze Polányi és Marx pénzelmélete, illetve mennyiben más a Polányi-művekből kihámozható pénzfogalom (elszámolási és fizetési eszköz) annál a közkeletű meghatározásnál, amely a pénzt döntően forgalmi eszköznek tekinti (illetve Marxnál értékmérőnek és forgalmi eszköznek, amely ily módon alkalmas a kincsképző, fizetési és világpénz-funkciók ellátására). Japán monetáris fejlődésének "polányiánus" áttekintését (Takesi Murota, Dosisa Egyetem, Japán) megkülönböztetett figyelem kísérte, hiszen olyan ország előtörténetéről volt szó, amely ma igen fontos szerepet játszik a világgazdaságban, bár ennek előzményeiről – mint például a trimetallizmus működési módjáról vagy az aranystandardhoz való csatlakozás kétszeri kísérletéről – a Japán-szakértők szűk körén kívül kevesen tudnak.

A pénz eltérő fogalmi meghatározása Marx és Polányi elméleti rendszerében megérthető abból a különbségből, ahogyan a két, egymást egyébként sok tekintetben átfedő nézetrendszerben a "beágyazottság" kategóriája értelmezhető. Marxnál a gazdaság társadalmi beágyazottsága egyszerűen annyit jelenthet, hogy a gazdasági intézményeket nem személytelen mechanizmusoknak tekintjük, hanem olyan viszonyrendszer elemeinek, amely a társadalmi munkamegosztás által kialakított csoportok erőterében érvényesül. Marxnál tehát a különböző gazdasági formák egyben különböző társadalmi formák is. Polányinál más a helyzet; nála létezik vagy legalábbis feltételezhető egyfajta "normálállapota" a társadalomnak, amelyben a gazdaság működése "a társadalom" normáiba illeszkedik, azoknak megfelelően működik. Ehhez képest abnormális állapotnak tekinthető, ha a gazdaság "kiágyazódik" a társadalomból, a társadalom szociális, kulturális és etikai normáival szembehelyezkedve önálló életet kezd élni, mégpedig az ember valóságos lényegétől idegen piaci törvények alapján. (E fejtegetésben a "csereérték uralma a használati érték fölött" marxi kategóriája ismerhető fel.)

Ezért állíthatjuk szembe a két rendszert az alapfogalmak tekintetében is: Marxnál az osztályok viszonya a fő kérdés, Polányinál a koordinációs mechanizmusoké. Marxnál végső soron a filozófiai gazdaságtan tekinthető az alapvető tudománynak, Polányinál a gazdaságantropológia. Az újkori európai történelmi fejlődés vizsgálatánál Marx alapján az eredeti felhalmozás megindulását (16-17. század) tekinthetjük döntő fordulópontnak, míg Polányinál az alapvető fordulatot az ipari forradalom (18-19. század) jelenti. Marxnál a progresszió újabb társadalmi formaváltást feltételez egy új gazdasági forradalom bázisán, míg Polányinál kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán progresszióról; nála a feladat a gazdaság visszaintegrálása ("visszaágyazódása") a társadalomba, mégpedig decentralizáció útján, a reciprocitásra épülő kapcsolatok megerősítésével.

A pénzviszonyokkal kapcsolatos fejtegetések a nemzetközi pénzügyek jelenkori tendenciáinak elemzésén keresztül kapcsolódtak a konferencia egy további nagy témaköréhez, a globalizáció problémájához, amelyről mások mellett Kari Polanyi-Levitt, Polányi Károly leánya tartott előadást (a programfüzetben meghirdetett cím "Globalizáció: ideológia vagy valóság?" volt, amely az előadás napján már így fogalmazódott meg: "A piacok globalizációja vagy a globalizáció piaca?"). Az uralkodó ideológia a globalizációt elkerülhetetlen, természetes folyamatnak tünteti fel, ami a McGill Egyetem professzora szerint durva túlzás, és inkább a társadalmi erőviszonyok eltolódásának, mint valamiféle technikai korszakváltásnak tulajdonítható. Az értelmező szótárakban a kilencvenes években jelent meg a globalizáció kifejezés, leginkább a kereskedelmi és átváltási korlátok lebontásához kapcsolva. Ezt a korszakot a globális tőke szupranacionális szuverenitásához vezető időszaknak tekinthetjük; nem kellően tiszázott azonban, hogy mi is e folyamat legfőbb hajtóereje (az információs technológia, a pénzügyi innováció, a transznacionális vállalatok, az USA, a szocializmus meghátrálása, a multilaterális pénzügyi szervezetek bürokratái vagy egy új transznacionális szakértői elit). Ami azonban biztos: ez a folyamat sem stabilitást, sem fenntartható gazdasági növekedést nem eredményezett. A gyors növekedést felmutató kelet-ázsiai országok éppen hogy a globalizáció nyitottságot hirdető ideológiájával ellentétes módszerekkel lettek sikeresek; a világpiaci árak korlátlan érvényesülése mellett egy gazdaság sem volt képes leküzdeni az alulfejlettség állapotát. Sok ideológus elfelejti, hogy az önszabályozó piac 19. századi rendszere – amelyhez Polányi nem tartotta lehetségesnek a visszatérést – az imperializmus klasszikus korszakával esett egybe. A jelenkori globalizáció is az alá-fölé-rendeltség struktúráit erősíti, ezúttal a pénzügyi mechanizmusokon keresztül. A nemzetek szuverenitását felváltotta a tőkepiacok szuverenitása; a hírműsorok már-már úgy jelentik be a részvény- és valutaárfolyamok alakulását, mint valamiféle közvélemény-kutatási eredményt. A pénzfolyamatok privatizációja, amely a Bretton Woodsi pénzrendszer 1971-es összeomlása óta bekövetkezett, az eredeti tőkefelhalmozás új fordulójának tekinthető, amely sem a munkahelyteremtéshez, sem a gazdasági fejlődéshez általában nem járul hozzá abban a mértékben, ahogy azt ideológusai állítják (a harmadik világban a munkahelyeknek mindössze két százalékát adják a transznacionális vállalatok). Polanyi-Levitt konklúziója: a globalizáció jelszavával lebonyolított hatalomátrendezéssel szembeni ellenmozgalom az ideológia és a valóságos folyamat megkülönböztetésével kezdődhet.

A volt szocialista országokat egy lengyel, egy bolgár és egy magyar résztvevő képviselte. A lengyel Tadeusz Kowalik adatokkal teletűzdelt előadásban mutatta be a reálbérek és az életszínvonal romlásának folyamatát, rámutatva, hogy a megindult gazdasági fellendülés (GDP-növekedés) ellenére térségünket jelentős instabilitás, valamint nem kevés aggasztó gazdasági és szociális trend jellemzi. A bolgár Krisztina Sztojanova a 90-es évek kelet-európai filmkultúrájáról beszélt. Ezt az időszakot az üzleti szempontok előtérbe kerülése miatt egyrészt mennyiségi fogyatkozás (a hazai gyártású filmek számának csökkenése, a vetítőhelyek jelentős részének megszüntetése stb.), másrészt pedig újszerű zsánerek középpontba állítása (gengsztervállalkozó, lecsúszó figurák stb.) jellemzi. A magyarországi rendszerváltással foglalkozó előadás párhuzamot vont a laissez faire rendszer – Polányi által tanulmányozott – angliai kialakítása és a kelet-közép-európai gazdasági rendszerváltás között, sorra véve az intézményi átalakítás lépéseit, valamint az átalakulás szociális következményeit. A Kelet-Európával foglalkozó szekcióban elnöklő David Mandel (UQAM, Montreal) a legutóbbi évek oroszországi folyamatait elemezve azt a meglepő következtetést vonta le, hogy talán még a Brezsnyev-időkben is erősebb civil társadalomról lehetett beszélni, mint manapság, amikor a gazdasági és szociális szétzilálódás határai még csak ki sem rajzolódtak.

A konferencia – immár hatodszor – megmutatta, hogy Polányi életműve végül is olyan egységes anyagot jelent, amelyből kiindulva az élet különböző szférái, a világ különböző régiói és történelmi korszakai konzisztens módon tanulmányozhatók. A közös elemzési alapot egyrészt a "beágyazottság" (embeddedness) kategóriája jelenti, másrészt pedig a történelmi fejlődés "kettős mozgása" (double-movement), amely a legutóbbi két évtized neoliberális tendenciájával szemben is egyfajta "ellenmozgás" (counter-movement) megjelenését vetíti előre.

Marx aktuális gondolatai.

A “rendszerváltozás" kérdéséhez

Egy-egy ország gazdasági fejlettségét Marx és Engels szerint az illető ország gazdaságának a világpiachoz való viszonya határozza meg. A múlt század világpiacáról már 1848-ban ezt írták: “…az az ország, amely egész nemzeteket változtat a maga proletárjaivá, amely óriáskarjaival az egész világot körülfogja, amely pénzével egyszer már fedezte a restauráció költségeit, az az ország, amelynek tulajdon ölében az osztályellentétek a legkifejezettebb, a legszemérmetlenebb formáig hajtották magukat – Anglia látszik ama sziklának, amelyen a forradalmi hullámok megtörnek, amely az új társadalmat már az anyaméhben kiéhezteti. Anglia uralkodik a világpiac fölött." (Marx-Engels: A forradalmi mozgalom. MEM, 1962. 6. k. 141.) És a – mutatis mutandis – máig érvényes általánosítás: “A nemzetgazdasági viszonyok átalakítása az európai kontinens bármely országában, az egész európai kontinensen Anglia nélkül – vihar egy pohár vízben. Egy-egy nemzeten belül az ipar és kereskedelem viszonyai fölött más nemzetekkel való érintkezése uralkodik, e viszonyokat a nemzetnek a világpiachoz való viszonya szabja meg…" (Uo.)

Ma is érdekes és találó, ahogyan Marx a világpiac kiterjeszkedésének folyamatát a gyarmatokkal összefüggésben jellemzi. Az indiai brit uralom várható eredményei című írásában 1853-ban először is megállapítja, hogy a brit gyarmatosításnak egész sereg progresszív hatása van Indiára, így például a politikai egység megteremtése, az ázsiai tespedtség megtörése, a modern közlekedés kiépítése, a szabad sajtó elterjesztése stb., majd az országnak szabad prédából újratermelő országgá való átváltoztatása. Csakhogy: “Mindaz, amit az angol burzsoázia netán tenni kényszerül, nem fogja felszabadítani a nép tömegeit, s anyagilag sem fogja szociális helyzetüket megjavítani, mert ez nemcsak a termelőerők fejlettségétől függ, hanem attól is, hogy a nép kisajátítsa őket. De az anyagi feltételeket mindkettőhöz kétségtelenül meg fogja teremteni az angol burzsoázia. S tett-e a burzsoázia valaha ennél többet? Hozott-e létre valaha haladást anélkül, hogy egyéneket és népeket ne vonszolt volna véren és szennyen, nyomoron és megaláztatáson keresztül?" (MEM, 1964. 9. k. 209-212.) Mert: “A burzsoá civilizáció mélységes képmutatása és veleszületett barbársága leplezetlenül szemünk elé tárul, ha anyaországától, ahol tiszteletreméltó formákat ölt, a gyarmatok felé fordulunk, ahol mezítelenül lép fel." (Uo. 213.)

A cikk befejező fejtegetésében Marx jóformán előre vetíti a tőke világméretű centralizációjának mai folyamatát is. “Az angol ipar pusztító hatása Indiára, egy olyan óriási országra, amelynek területe… akkora, mint Európa, nyilvánvaló és megdöbbentő. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csupán szerves következménye a termelés ma fennálló egész rendszerének. Ez a termelés a tőke korlátlan uralmán nyugszik. A tőkének mint független hatalomnak létezéséhez elengedhetetlen a tőkecentralizáció. Ennek a centralizációnak romboló hatása a világ piacaira csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon belső organikus törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak."(Uo. 213-214.) S végül összefoglalóan: “A történelem burzsoá szakaszának meg kell teremtenie az új világ anyagi bázisát – egyrészt az emberiség kölcsönös függőségén alapuló egyetemes érintkezést és ennek az érintkezésnek az eszközeit, másrészt az ember termelőerőinek fejlődését és az anyagi termelés átalakítását természeti erők fölötti tudományos uralommá. A burzsoá ipar és kereskedelem megteremti egy új világnak ezeket az anyagi feltételeit, ugyanúgy, ahogy a geológiai forradalmak megteremtették a föld felszínét. Ha majd egy nagy szociális forradalom úrrá lesz a polgári korszak eredményein, a világpiacon és a korszerű termelőerőkön, és aláveti ezeket a leghaladottabb népek közös ellenőrzésének, csak akkor nem lesz többé az emberi haladás ahhoz az irtózatos pogány bálványhoz hasonlatos, aki csak megöltek koponyájából issza a nektárt." (Uo. 214.)

Nos, aki nem érti, hogy ezek a sorok a XX. századi világpiacról is szólnak, az ne kínlódjék azzal, hogy klasszikus gondolkodók műveit olvassa. Marx “tévedése" itt legfeljebb annyi, hogy a kapitalizmus piaci terjeszkedését és ezáltal fennmaradását sokkal korlátozottabbnak, sőt határoltabbnak látta. Ennek ellenére rövid fejtegetése a tőke centralizációjának mai, multi- vagy transznacionális alakzatait is mintegy előre jelzi. A gyarmatok példája nagyon jó, mert a múlt században a tőke számára – az akkor iparosodó európai országokon kívül – az Európán túli hatalmas térségek ígérték a legnagyobb piaci lehetőségeket.

Marx és Engels ideje óta a tőkés világpiac több nagy hullámban, földrengésszerű megrázkódtatással hajtotta még hatékonyabban uralma alá a világot, átrajzolva annak politikai térképét is. E földrengésekből a legutóbbi kettőt közvetlen közelből szemlélhettük és bőrünkön érezhettük. A huszadik század közepén, nyomban a II. világháború után rohamosan végbement a dekolonializálás: a volt gyarmatok “függetlenné" váltak, nagyobbrészt megmaradván a gazdasági függésben. Minden tisztelet megilleti a gyarmati függetlenségi küzdelmek és szabadságharcok hőseit, de tudnunk kell, hogy csak azért győzhettek, mert a nemzetközi tőke további globalizálódása számára viszonylag zárt, az anyaországok szárnyai alatt megbúvó helyi piacok tömegét tárták fel. Ez a világméretű átalakulás még megtűrte vagy inkább megkívánta a legkülönfélébb diktatúrák kiépülését. A második nagy földrengés alighanem a hetvenes években kezdődött, s megintcsak átrajzolta a világ politikai térképét. Gazdasági alapját tekintve arról volt és van szó, hogy a különféle diktatúrák a tőkés világpiactól kisebb vagy nagyobb mértékben továbbra is megóvták országaikat, most azonban a világkapitalizmus rászorult ezekre a piacokra is. A legnagyobb falat természetesen a Szovjetunió és a többi államszocialista ország nagyon is védett piacai voltak. Az államszocializmust “végső soron" nem a saját tökéletlensége, nem vezetőinek árulása, nem az antikommunista politika, nem is a tudatos “agyonfegyverkezés", még kevésbé az ellenzéki társaságok vágyakozása döntötte meg, hanem a multinacionális nagytőke, amelynek szabadabb mozgásához a világpiac további bővítésére volt szüksége, s amely mozgásnak adekvát formája most a polgári (Lukács György híres szavával: a formális) demokrácia lett. Minden más csak kísérőjelenség.

Azt mondják, a marxisták meg voltak győződve arról, hogy a politikai szocializmus a történelem visszafordíthatatlan vívmánya. Hát, marxistája válogatja. És maga Marx? “Nem tagadhatjuk – írta Marx Engelsnek szóló 1858. október 8-i levelében -, hogy a polgári társadalom másodszor élte át a maga XVI. századát, olyan XVI. századot, amelytől remélem, hogy éppúgy megkondítja fölötte a lélekharangot, ahogyan az első annak idején életre hívta. A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést. Minthogy a föld kerek, Kalifornia és Ausztrália gyarmatosításával és Kína meg Japán feltárásával ez a feladat nyilván befejeződik. A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerűen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedő irányú?" (MEM, 1972. 29. k. 339.)

Az államszocializmus bukásán nem érdemes siránkozni. A világpiac kíméletlenül elpusztít mindent, ami terjeszkedésének útjában áll, de egyben új távlatokat is nyit, amelyek ma még beláthatatlanok ugyan, ám előbb vagy utóbb megjelennek a látóhatárunkon. Az idős Engels, amikor Danyielszon az orosz obscsina pusztulásáról panaszkodott, neki címzett levelében, 1892. június 18-án azt írta, hogy “…ténylegesen nincsen a történelemben egyetlen olyan tény sem, amely ilyen vagy olyan módon ne szolgálná az emberi haladást, de gyakran roppant kerülő úton". (MEM, 1977. 38. k. 361.) S ugyanabban az összefüggésben ugyancsak Danyileszonnak írja 1893 október 17-én: “Nincs olyan történelmi szerencsétlenség, amely ne járna együtt kiegyenlítő történelmi haladással. Csak a modus operandi változik. Que les destinées s’accoműűplissent!" (MEM, 1979. 39. k. 147.)

[Az írás egy korábbi változata megjelent a Népszabadság 1995. november 24-i számában.]

Másodszor került sor egésznapos találkozó megrendezésére az Eszmélet szerkesztői, tanácsadói, olvasói és más barátai között, ezúttal a Kossuth Klubban.

Az első plenáris vita címe Banánköztársaságok Kelet-Európában volt. Bevezető előadást tartott Peter Gowan (London), a New Left Review és a Labour Focus on Eastern Europe szerkesztőbizottságának tagja, Alain Lipietz (Párizs), a francia baloldali zöldek vezető teoretikusa (mindketten a BKE Társadalomelméleti Kollégiuma jóvoltából tartózkodtak Budapesten), valamint Csáki György, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgató-helyettese. Az érvek és vélemények a nemzeti kormányok mozgásterének megítélése körül összpontosultak; Gowan és Csáki elsősorban a korlátokról beszélt, míg Lipietz inkább amellett foglalt állást, hogy a legszorultabb helyzetben is vannak választási lehetőségek, a legrosszabb viszonyok között is az ország uralmi elitjének felelőssége, hogy "banánköztársaság" leszünk-e vagy sem. Mindamellett Lipietz és Csáki adottnak vette, hogy legalább egy generáció időtartamára a rossz és a kevésbé rossz kapitalizmusok közötti választással kell törődnünk; Gowan volt az, aki szerint ha a baloldal az egész világra kiterjedő és az életviszonyok megjavítását célzó programmal akar előállni, akkor így vagy úgy mindenképpen szembe kell helyezkednie a kapitalizmus rendszerével.

Kora délután három szekcióban folyt a vita. A társadalmi esélyegyenlőtlenségekkel foglalkozó csoport Szalai Erzsébet és Sipos Lajos érveit hallgathatta. A magyarországi romapolitika három arcáról Martin Kovats (London) tartott előadást, s az ezt követő vitában részt vett Daróczi Ágnes, Osztojkán Béla, Horváth Aladár és Zsigó Jenő is. A nemek közötti egyenlőtlenségek rendszerváltás utáni alakulásáról Ilonszki Gabriella és Susan Zimmermann beszélt.

A következő plenáris vita a futball és a rasszizmus kapcsolatát járta körül. Tíz-tíz perces bevezetőt mondott Michael John történész (Linzi Egyetem), Gyurácz István főrendész (MLSZ), Krausz Tamás történész (Politikatörténeti Intézet), Hadas Miklós szociológus (BKE), valamint Szekeres Tamás labdarúgó (MTK). A szerteágazó és nem kevés hozzászólást inspiráló beszélgetés mindenki számára érzékelhetővé tette a stadionokba szorított rasszista magatartásformák sokféleségét és nagyságrendjét, ennek társadalmi veszélyességéről és kezelhetőségéről azonban megoszlottak a vélemények.

Az egésznapos programot zenés műsor zárta. Először Maróthy János tartott sok dalbetéttel kísért előadást – Batári Márta (ének) közreműködésével – Brecht és Eisler szellemi megidézésével. A zsúfolásig telt teremben megtartott bevezető előadást kötetlen vita követte a különféle zenei stílusirányzatok társadalmi beágyazottságáról. Akik még ezután is maradtak, Szatmári György és barátai előadásában hallgathattak megzenésített verseket.

Az eseményről a Népszabadság 1996. december 10-i száma tudósított.