Világszerte elméleti és politikai viták folynak a hazai tőke és a külföldi tőke szerepéről, megítéléséről, viszonyáról. Különösen élénkek ezek a viták a világgazdaság félperifériáján és perifériáján levő országokban. Melyek a hazai és a külföldi tőke viszonya, rangsora, hierarchiája értelmezésének és értékelésének legtipikusabb változatai? (Megjegyzendő, hogy a felsorolásra kerülő változatok képviselőit igen eltérő motivációk, intellektuális és indulati elemek vezérlik. Elméleti meggyőződés, politikusi–ideológusi pozíció, újságírói hatásvadászat, az “utca emberének” hangulatai stb. egyaránt tükröződnek és keverednek bennük.)

A. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Nem eredete, származási helye, hanem nagysága és gazdasági teljesítménye alapján kell minden egyes tőkét minősíteni. Bármiféle további megfontolás és megszorítás nélkül annak a tőkének az alkalmazása előnyös, amelyet a gazdasági teljesítmény, a piaci siker igazol. Akármilyen más szempont figyelembevétele hátráltatja a fő cél, a maximálisan elérhető gazdasági növekedés megvalósulását.

B. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Valamennyi tőke az emberekkel, a vele bérmunkás viszonyba kerülő dolgozókkal szembenálló ellenséges hatalom. Bárminemű differenciálás a hazai és a külföldi tőke között káros, mert a közös tartalmi lényegről tereli el a figyelmet. Minden tőke végső soron azáltal növekszik, hogy meg nem fizetett többletmunkát sajtol ki: emberi erőt alakít át gazdasági erővé, dologi hatalommá. A tőke minden formája az ember ellensége.

C. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben. A hazai tőke a nemzet gazdagodását, gyarapodását segíti, a külföldi tőke viszont több szempontól is nemzetellenes. Nemzetellenes, mert rátelepszik a piacra: hagyományos hazai termékeket, fogyasztási cikkeket, fogyasztói szokásokat szorít ki külföldi fogyasztási cikkek behozatalával, illetve meghonosításával, idegen fogyasztási szokások, divatok elterjesztésével. Ennyiben káros gazdaságilag. Nemzetellenes továbbá, mert egyrészt kulturálisan, másrészt lélektanilag gyengíti a nemzeti közösség integritását.

Miben áll a kulturális vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági hatalomként, hanem kulturális hatalomként is megjelenik az országban, és behatol az emberek mindennapi életébe. A helyi hagyományoktól különböző munkakultúrát képvisel, importálja a hazai szokásoktól eltérő reklámtechnikákat. A nemzeti hagyományoktól idegen értékrendet közvetít. A nemzeti nyelvvel ellentétes úton jár: idegen szavakat, kifejezéseket honosít meg, visz át a közhasználatba. Ezzel pusztítóan hat a nemzeti nyelvre és kultúrára.

Miben áll a lélektani vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági erőforrásokat hoz be az országba, hanem új életideálokat, illetve életformákat is. A nemzettudatra, a nemzeti közösséghez való tartozás érzésére rombolóan hat a hagyományostól eltérő, vele szemben konkurrenciát jelentő idegen eszmények, törekvések, fogyasztási szokások, divatok, nyelvi kifejezések terjeszkedése. A korábban többé-kevésbé egy irányba mutató nemzetgazdaság és nemzettudat külön, sőt ellentétes pályára áll. A nemzetgazdaság sikerei a nemzettudat ellenében fejtik ki hatásukat. Mindez sokak szemében és életvitelében lefokozza a nemzethez való tartozás jelentőségét. Bomlasztóan hat széles rétegek nemzeti érzésére, nemzeti azonosság-tudatára, ezáltal individualizálja, elszigeteli egymástól a társadalom tagjait.

D. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben – taktikai megfontolásból. Minden tőke – közvetlenül vagy közvetve – emberek kifosztása, emberi erők kizsákmányolása révén működik és gyarapodik. Az emberek védelme, az aktív humanizmus megköveteli a tőke hatalmának korlátozását, illetve felszámolását. Az ellenségként kezelt tőke gyengítésének, illetve kisajátításának törekvése számára a hazai tőke kisebb ellenfél, mint a külföldi tőke. A hazai tőke védelmében közvetlenül csak hazai politikai erők ellenállására kell számítani, míg a külföldi tőke védelmében az egész világkapitalizmus mozdul meg.

E. A külföldi tőkét előnyben kell részesíteni a hazai tőkével szemben – politikai megfontolásból. A gyenge hazai tőke nem képes a politikai rendszer legitimálását biztosítani: nem alapoz meg olyan általános jólétet, amelynek révén a civil társadalmat politikai passzivitásban (vagyis a képviseleti rendszer keretei között) lehet tartani. Ezért privatizáció stb. segítségével kell növelni a külföldi tőke jelenlétét és gazdasági befolyását. A külföldi tulajdon védelmét idegen államok és nemzetközi szervezetek minden körülmények között garantálják. Az idegen fegyverek árnyéka a hazai politikai erők számára is biztonságot jelent.

Nyilvánvaló, hogy a külföldi és a hazai tőke viszonyának megítélése (egyenértékűségük hangoztatása vagy valamelyikük preferálása) minden esetben csupán eszköz. Azon cél megvalósításának eszköze, amelyet a preferáló előnyben részesít, el kíván érni. Az egyes célok mögött pedig többé-kevésbé jól felismerhető álláspontok, világképek mutathatók ki. Vegyük sorra azokat a legtipikusabb álláspontokat, világképeket, amelyek a hazai és a külföldi tőkéhez való viszonyulásokat meghatározzák.

1. Az emberiség története egységesülési, globalizálódási folyamat. A kapitalista rendszer kialakulása elindította a helyi társadalmak széttagoltságának megszűnését, egymástól való elszigeteltségük felszámolódását, a különböző helyi kultúrák integrálódását. A korábban izolált társadalmak világpiaci érintkezése olyan mércét teremtett, amelyen történelmi súlyuk, jelentőségük összemérhetővé válik: gazdasági teljesítményük egyértelműen kijelöli helyüket, értéküket a világgazdaságban. A világpiaci verseny egyúttal ambícióikat, alapvető társadalmi céljaikat, eszményeiket is megadja: modernizáció, technikai fejlődés, gazdasági növekedés.

A liberális, valamint a szociáldemokrata felfogás szerint a világtörténelem unilineáris: az egyirányú gazdasági növekedési folyamat során az egész emberiségre kiterjedő egységes technikai civilizáció fog születni, amely végső eredményként feloldja a helyi közösségeket, helyi kultúrákat, és magába olvasztja a ma még különböző régiókat. Ebben a perspektívában – minden további differenciálástól függetlenül – az a pozitívabb, ami jobban szolgálja a gazdasági–technikai felzárkózást, ezáltal az emberiség egységesülési, integrálódási, globalizálódási folyamatát.

2. Az emberiség multikulturális felfogása szembehelyezkedik az unilineáris felfogással és a globalizálódási tendenciával. Mivel önértéknek tekinti a nemzetet, kulturális önállóságra törekszik és ápolja a helyi hagyományokat. Állami beavatkozással igyekszik bizonyos fokú létbiztonságot nyújtani azoknak, akiket a nemzet tagjaihoz sorol. Ebben a nemzetközpontú szemléletben a nemzeti közösség, a nemzeti állam, a nemzeti kultúra előbbre való az emberiségénél, illetve az emberiséget éppen a különböző kultúrák sokféleségének egymásmellettisége gazdagítja.

3. Bizonyos emberközpontú felfogások sem az emberiség, sem a nemzet preferálását nem tekintik mérvadónak. Különböző emberi szempontok nevében elutasítják mind a világgazdaság (világpiac, modernizáció, globalizáció), mind az államhatalom követelményrendszerét. Az egyediség, az egyéniség védelme, a személyes autonómia biztosítása érdekében az egyének közötti kapcsolatoknak, társadalmi vonatkozásoknak a hagyományos (bürokratikus, illetve eldologiasult) intézményektől független szerveződésére (vagyis a civil társadalom önszerveződésére) koncentrálnak. Olyan önmagukat kormányzó kisközösségek, helyi közösségek létfeltételeinek megteremtésére törekszenek, amelyek a világgazdaság és a világpolitika rendszerébe való betagozódás nélkül, saját erejükre támaszkodva működnek.

Ami a globalizációs ideológiában progresszív gazdasági növekedésként jelenik meg, az humanista nézőpontból az egyének fölötti idegen erők növekedése. Amit a nemzeti ideológia a társadalom tagjait segítő, védelmező államnak tüntet fel, a humanista felfogásban az emberek autonómiáját korlátozó, a civil társadalommal szemben ellenséges hatalom. Ebből következően mind a globalizálódással, mind a nemzetállammal szemben elkerülhetetlen a közösségi önvédelem, a hagyományos gazdasági és politikai hatalmakkal szemben védekező civil társadalom megszerveződése. Elkerülhetetlen egyfajta kettős hatalom kiépülése: a parlamentáris, képviseleti politikával párhuzamosan működő önálló társadalmi politizálás, a piacgazdasági szélsőséggel szemben alternatív, államilag nem befolyásolható, nem ellenőrizhető gazdálkodási formák meghonosodása. Ebben a felfogásban a történelmi progresszivitás mércéje a civil társadalom önállósulása, az államhatalomtól és az államilag szabályozott piactól való függetlenedés.

Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!

Az Aula Kiadó gondozásában jelent meg az a tanulmánykötet, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának jegyzőkönyveit, illetve vitaindító írásait tartalmazza. A szakosztály legfőbb célkitűzése egy alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozása.

A jelenlegi magyar gazdaságpolitikának létezik alternatívája mind a gyakorlat, mind pedig – ennek megalapozásaként – az elmélet terén, és elkerülhetetlenül szükséges, hogy felváltsa azt. Ez a legfőbb üzenete annak az Aula Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötetnek, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának anyagait tartalmazza. Már a kötet címe – Gazdaságpolitika más megközelítésben – is jelzi a szakosztály legfőbb célkitűzését: olyan alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozását, amely megállja a helyét a mindennapi és a tudományos élet vitáiban is.

A vitasorozat foglalkozik a hazai gazdaságpolitika átfogó bírálatával és erre alapozva egy alternatív gazdaságpolitika felvázolásával, illetve ezen belül kiemelten is bizonyos részterületekkel – az inflációval és egy lehetséges antiinflációs politikával, a privatizációval, az állam gazdasági szerepvállalásával, a stabilizációval. A viták amellett, hogy tükröt tartanak a jelenlegi magyar gazdaságpolitika elé, egy olyan lehetséges jövőbeli gazdaságpolitika képét is elénk tárják, amely megfelelő kihívást jelenthet a jelenleg uralkodó közgazdasági gyakorlatnak, a neoliberális–monetarista iskolának.

A jelenlegi gazdaságpolitika bírálata

A jelenlegi, Csikós-Nagy Béla szavaival élve a monetarista illúzió csapdájába esett magyar gazdaságpolitika a fenntartható, sőt mi több, az önnfenntartó gazdasági növekedés beindulását egyre inkább kitolja és ezzel az ország felzárkózását, modernizációját is késlelteti. Nyugodtan nevezhetjük ezt a gyakorlatot, Hoós Jánossal szólva, sodródásosnak, illetve – a már idézett Csikós-Nagy Béla után – a visszavonulás gazdaságpolitikájának. Ez a gazdaságpolitika ugyanis csak követi az eseményeket, nem próbál meg kitörni a már szinte közhelyszerűnek számító szűk mozgásteréből, hanem csak ‘sodródik’ az eseményekkel. Mindeközben pedig egyre inkább elmarad a világátlagtól (GDP), és világgazdasági térvesztése is folytatódik. Mindez a gazdasági környezet téves diagnózisának eredménye, aminek következményei a téves célok és az oly gyakran hibás gazdaságpolitikai lépések. Ahhoz tehát, hogy a gazdaságpolitika mozgásterét tágíthassuk, autonómiáját növelhessük, az eddigi téves diagnózis és az ezen alapuló gazdaságpolitika megváltoztatására van szükség.

A magyar gazdaságpolitika legfontosabb elemeit (intézményi rendszer, törvények, valuta, szakmai felkészültség) tekintve megfelel a piacgazdaság követelményeinek. Fennálló adósságát minden áron és pontosan törleszti, bármiféle könnyítés nélkül. Az állam szerepét lehetőleg minimálisra korlátozza, a mainstream közgazdasági elméletnek megfelelően hisz a piac mindenhatóságában. Eszköztárának legfontosabb eleme a liberalizáció és a dereguláció. A magyar gazdaság talán legsúlyosabb problémáját, a forráshiányt a belső fogyasztás korlátozásával és ezzel egyidejűleg a külföldi tőke becsábításával igyekszik enyhíteni. Széles körű, piaci alapú, gyorsított privatizációs politikát folytat. Közvetlenebb állami akciókat csak a legrosszabb helyzetű térségekben vesz igénybe, iparpolitikája sematikus és meglehetősen általános.

Elméleti hátterét tekintve elmondható, hogy egy monetarista alapokon álló gazdaságpolitikáról van szó, amely azonban belsőleg inkonzisztens, továbbá a gyakorlat gyakran ellentmond a kitűzött céloknak és az azok mögött álló elméletnek. Ráadásul ezeket az elveket mindenki másnál jobban és pontosabban próbálja meg érvényesíteni, amiből következően nem számol a magyar realitásokkal: az IMF és a Világbank elvárásait kritika nélkül elfogadja és teljesíti.

Mocsáry József a jelenlegi magyar gazdasági rendszert ‘parazita’ kapitalizmusnak nevezi: a gazdaságban a spekulációs tőke szerepe domináns, a gazdaságpolitikát az elit különérdekei és dilettantizmusa határozzák meg. Részben ezek következménye az, hogy ma az országban egy igen mély és hosszantartó strukturális és gazdasági válság játszódik le.

Az előbbiekben jellemzett gazdaságpolitika számos hibát követett el a múltban és követ el jelenleg is. Időrendi sorrendben haladva ide tartozik – mint a múlt terhes öröksége – az ország súlyos eladósodása, a szerkezeti változások elmaradása, a nyolcvanas évek közepén lezajlott sikertelen gyorsítási kísérlet, valamint a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben a dollárelszámolásra való áttérés. A rendszerváltás óta ide sorolhatjuk a privatizáció és a kárpótlás területén elkövetett hibákat, de ide tartozik az Antall-kormány termelőszövetkezet-ellenessége is. Ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor jelentős felfogásbeli hibákat, téveszméket találhatunk, amelyeket Kopátsy Sándor öt pontban összegzett. A rendszerváltás kezdetén sokan hitték, hogy egy rövid átmeneti időszak után felzárkózunk Nyugat-Európához. Mindehhez elegendő a régit lebontani és a romokból spontán módon valami jobb és korszerűbb születik majd meg. A gyakran cél nélküli rombolás azonban súlyos munkanélküliséget és jelentős kereslethiányt eredményezett. Ehhez a ‘gyakorlathoz’ külgazdasági téren is ragaszkodtunk, amit jól mutat részvételünk a szocialista országok közötti árucsere (KGST) felszámolásában, amelynek során külpiacaink jelentős részét elvesztettük. Ehhez járult még a belső piac már említett szűkülése, valamint a túl gyors liberalizáció, amely ugyan bizonyos értelemben fontos és hasznos volt, de elkapkodott bevezetése olyan vállalatokat is tönkretett, amelyek némi állami segítséggel még talpra állhattak volna. A monetarista elméletnek megfelelően a gazdaságirányítás mindkét kormányzati ciklusban mindenek elé helyezte az – amúgy joggal fontosnak tartott – pénzügyi egyensúlyt. Azonban nem vette figyelembe, hogy a gazdaságpolitika központjába a monetáris politikát helyező megközelítés csak olyan országban lehet sikeres, ahol adottak a piacgazdaság társadalmi és kulturális feltételei és ezekre alapozva már megindult egy egészséges gazdasági növekedés. Ugyanennek a poltikának a másik oldala az, hogy az ország mindig pontosan teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, ami azonban ugyancsak jelentős mértékben csökkenti a belföldi fizetőképes keresletet. Elismerve, hogy adósságaink elengedésének nincs sok esélye, meg kell jegyezni: ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme ilyen irányú tárgyalásokat kezdeményezni, alternatív terveket kidolgozni vagy legalábbis kevésbé becsületbeli kérdésként kezelni az adósságszolgálatot. Ráadásul adósságunk legalább egy részének elengedése a rendszerváltás idején sokkal valószínűbb volt, de ezt a lehetőséget az akkori kormányzat nem használta ki (gondoljunk pl. a Soros-tervre).

És mindezekkel párhuzamosan a lakosság közérzete másodlagos kérdéssé vált. A gazdaságpolitika magától értetődőnek tekintette, hogy a lakosság elviseli életkörülményeinek romlását – mivel nincs más választása.

Hoós János négy pontban foglalta össze a gazdaságpolitika által elkövetett hibákat. Az eddig érvényesülő gazdaságpolitikai gyakorlat nem volt képes megszüntetni vagy legalábbis csökkenteni a költségvetés jelentős deficitjét, amelynek egyrészt jelentős növekedést visszafogó, dekonjunkturális hatása van, másrészt az inflációt is gerjeszti. A hiány egyenes következménye a gazdasági növekedés elmaradásának, az adósságszolgálati kötelezettségeknek és a kormányzat más jellegű kiadási kötelezettségeinek (pl. szociális kiadások). A hazai gazdaságpolitika másik fontos részterülete az erősen restriktív jellegű monetáris politika, amely azonban reflexszerű restriktivitásával nem tudta kezelni a megoldásra váró problémákat (a költségvetési deficit kiszorító hatása, a gyorsan meglóduló infláció, a hatalmas behajthatatlan vállalati hitelállomány stb.). Ugyancsak súlyos elmaradások, hibák és tévedések találhatók a liberalizáció és a privatizáció terén. Az előbbi, azáltal, hogy hatékonyabb gazdálkodásra ösztönöz és az erőforrások hatékonyabb allokációját eredményezi, kétségtelenül növeli a gazdasági racionalitást is. Elhamarkodott bevezetése ugyanakkor a már említett veszélyekkel jár, ráadásul gyakran fölösleges, a termelőkapacitásokat nem növelő importot (pl. személygépkocsi) eredményez. Szintén káros hatása lehet az idejekorán végrehajtott bérliberalizálásnak is. A privatizációs politika legfőbb problémája, hogy túl gyors végrehajtása túlkínálathoz és így leértékelődéshez vezetett. Ezenkívül a külföldi befektetők számos alkalommal csak piacot vettek, rövid távú érdekeik és szemléletük nem használt az ország gazdaságának. A privatizációs bevételeknek a költségvetési deficit csökkentésére történő felhasználása pedig a privatizáció további felgyorsítására, és így a tőke felélésére ösztönöz. Mindent egybevéve az ilyen privatizációs politika nem eredményez megfelelő mértékű hatékonyságjavulást.

Mivel a piacgazdaságra való áttérés talán legfontosabb eleme a magántulajdon dominanciájának kialakítása, a privatizáció mindig is központi szerepet töltött és tölt be a magyar gazdaságpolitikában. 1990-ben a vége felé közeledett a mára elhíresült spontán privatizáció. A privatizáció ezen sajátos magyar formája ma már minden bizonnyal törvénytelennek számítana, Matolcsy György szerint viszont akkor bizonyos értelemben hozzájárult a rendszerváltás felgyorsulásához és befejeződéséhez. Ebben az évben azonban megalakult az Állami Vagyonügynökség, a hivatalos privatizációs szervezet, amely véget vetett ennek a folyamatnak. A privatizáció kapcsán három koncepció kristályosodott ki. Az első elképzelés központi eleme a reprivatizáció volt, azaz a vagyon ingyenes visszaadása az eredeti tulajdonosoknak. A második koncepció hívei egy hosszabb-rövidebb átalakulási folyamatot javasoltak, amely során a vagyon értékesebbé tehető, majd annak befejeződése után magasabb áron értékesíthető. A harmadik tervezet lényege az volt, hogy egy gyorsan végrehajtott privatizáció után a beérkezett tetemes (kb. 10 Mrd USA-dollár) bevételt adósságcsökkentésre kell felhasználni, megteremtve ezzel a lehetőséget a gazdasági növekedés minél gyorsabb beindulásához. A koncepciók harcából végül is – tipikusan magyar megoldásként – egy negyedik, vegyes megoldás került ki győztesként, amely azonban rosszabb megoldásnak bizonyult bármelyiknél – egyetlen kitűzött célját sem érte el. A vagyonveszteséget Matolcsy György hatalmasra, mintegy 45–50%-ra becsüli. Nemzetközi összehasonlításban mind a külföldi szektor (45–50%) mind pedig a magánszektor aránya (kb. 85%) kirívóan magas és túl nagy a multinacionális cégek aránya is. A jövőben ez a szerkezet nem változik számottevően. Mivel a kialakult magánszektor nem lesz képes befelé terjeszkedni, a szereplők egymásnak esnek a belföldi piac minél nagyobb szeletének birtoklásáért, majd – jobb esetben – a változtatás érdekében nyomást gyakorolnak a gazdaságpolitikára.

A magyar gazdaságpolitika legfőbb dilemmája a jövőben is a növekedés és az egyensúly egymásnak látszólag ellentmondó célkitűzése lesz. A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában, annak ellenére, hogy most beindulni látszik valamiféle gazdasági növekedés, továbbra is az egyensúly fenntartása áll. Elismerve az egyensúly biztosításának jelentőségét, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy csak a két cél együttes biztosításával lehet létrehozni fejlett piacgazdaságot. Ehhez azonban fordulatra van szükség. Fel kell ismerni, hogy téves az a diagnózis, miszerint az egyensúlytalanság oka a belföldi túlfogyasztás, a “rossz” növekedés. A viták során kikristályosodott diagnózis, nem a restrikció elkerülhetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy inkább gazdasági növekedésre van szükség, de úgy, hogy lehetőleg az egyensúly se sérüljön súlyosan.

Az intézkedések meghozatalakor figyelembe kell venni azok társadalmi, gazdasági következményeit, s nem kell minden áron az IMF által kitűzött célokat teljesíteni. Mindezt figyelembe véve kijelenthetjük – és erre a következtetésre jutottak a vitasorozat résztvevői is –, hogy a gazdaságpolitika válaszút előtt áll: vagy létrehozunk egy önnfenntartó gazdasági növekedést, vagy pedig stagnálás, a modernizáció és a felzárkózás elmaradása vár az országra. A növekedés eléréséhez alapvető feladat volna a jelenlegi forráshiány megszüntetése, az adósságszolgálat mérséklése és a nemzetközi integráció. Mivel azonban az utóbbi kettőre nem sok esélyünk van, a legvalószínűbb forgatókönyv – legalábbis Hoós János szerint – az alábbi: lassú, 2-3%-os gazdasági növekedés, és stop–go-politika, tele állami és piaci kudarcokkal. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, fordulatra, alternatív gazdaságpolitikai programokra van szükség.

Gazdaságpolitikai alternatívák

A belgazdasággal kapcsolatban Köves András szerint három fő ponton szükséges változtatásokat végrehajtani a gazdaságpolitikán. Ezek az egyensúly és a növekedés viszonya, a költségvetési deficit problémája és az állam szerepének meghatározása.

A legfontosabb a makrogazdasági egyensúly helyreállítása (vegyük figyelembe, hogy az írás 1995 elején készült), amely során azonban a növekedés beindulását is biztosítani kell. Tehát az egyensúlyt és a növekedést – ahogy arról már szó volt – párhuzamosan kell létrehozni és biztosítani. Az egyensúly elérésében a szerző a sokkterápiánál előnyösebbnek tartja a fokozatos megoldásokat. A folyó fizetési mérleg egyensúlyát preferálni kell a költségvetési egyensúllyal szemben. Ennek oka az, hogy egyrészt az egyensúlyhiány a két esetben különböző okokra vezethető vissza (fizetési mérleg esetén ez az export és az import alakulásának kedvezőtlen tendenciája, a költségvetési hiány esetében pedig a magas kamatlábak), másrészt a költségvetés az adósságszolgálat miatt merevebb, kevésbé alakítható, harmadrészt pedig a folyó fizetési mérleg hiányának következményei súlyosabbak. Ilyen a fizetésképtelenség, amely az ország adósságai miatt egyoldalú külföldi függéshez vezethet.

A folyó fizetési mérleg mint cél prioritása természetesen csak relatív fontosságot jelent, hiszen a költségvetési deficit csökkentéséről sem szabad lemondani. A költségvetési deficit mérséklése két úton valósulhat meg a legkönnyebben: a gazdasági növekedés beindítása és/vagy a kamatterhek csökkentése révén.

A Köves által szorgalmazott alternatív gazdaságpolitika elemét képezi a feketegazdaság visszaszorítása és az államháztartási reform is. Az utóbbival kapcsolatban a szerző leszögezi: nem igaz az, hogy valamiféle túlfejlett, koraszülött jóléti államról lenne szó. A szociálpolitika kérdése mellett tisztázni kell az állam gazdaságban betöltött szerepét is. Itt a jelenlegi gyakorlattal szemben nem további kivonulásra van szükség, hanem éppen ellenkezőleg, az állam szerepének növelését kell elérni, ami azonban nem feltétlenül jelent közvetlen, tulajdonosi szerepvállalást. Sokkal inkább összefogott, részletes iparpolitikai elképzelésekre van szükség, amelyek segítséget nyújthatnának egyrészt a kínálati oldal erősítésében, másrészt a növekedés irányának meghatározásában. Miközben azonban a gazdaságpolitika ezen intézkedések végrehajtásán fáradozik, ügyelnie kell arra, hogy ne akadályozza az autonóm fejlődést, viszont biztosítani kell, hogy szelektív, diszkrecionális intézkedéseket is megtehessen.

A külgazdaság terén is változtatásokra van szükség, beleértve az ország keleti politikáját, az EU-csatlakozást, valamint az adósságproblémát is. A folyó fizetési mérleg javítása során az export növelésének egyértelmű prioritást kell élveznie az import visszafogásával szemben. Ehhez két fő eszköz áll a mindenkori magyar gazdaságpolitika rendelkezésére: az exportkínálat erősítése, vagyis a versenyképesség és a piacrajutás biztosítása minden rendelkezésre álló eszközzel (pl. iparpolitika), valamint az árfolyampolitika, azaz a leértékelés. Elismerve az utóbbi hátrányait is, be kell látni, hogy teljes helyettesítésére nincs lehetőség. A vázolt folyamat lassú: a deficit nehezen tűnik el – ám bizonyos értelemben szükség is van rá. Mint arról már volt szó, az export növelése mellett, korlátozott mértékben ugyan, de az import csökkentésére is szükség van, mivel a túl nagy mértékű import kiszorítja a belföldi termelést, és így késlelteti a növekedést. Ugyanakkor figyelembe kell venni az import kettős természetét, vagyis hogy az import egyszerre épít és rombol, hiszen például a termelékenységet növelő gépimportra szükség van a gazdaságban. Nincs szükség viszont a használt nyugati gépkocsik és a luxuscikkek behozatalára, legalábbis addig, amíg a növekedés be nem indul. Ezeken a területeken tehát ipar- és agrárvédelmi intézkedéseke szükségeltetnek. A magyar importliberalizáció ennek fényében elhamarkodott volt: nem vette figyelembe a belső és külső körülményeket, és nem az export megerősítése után vezették be.

Az országnak a hetvenes évektől kezdve súlyos adósságszolgálati kötelezettségei vannak, ami – főképpen a költségvetési deficit képében – ma is rányomja bélyegét a gazdaságra. Ezzel kapcsolatban két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik az országban. Az egyik, amely a mainstream közgazdasági tanítás és egyben a hivatalos vélemény is, az, hogy adósságszolgálati kötelezettségeinknek mindig eleget kell tennünk. A másik vélemény az, hogy szükség van az adósság könnyítésére akár egyoldalúan, a fizetés megtagadásán avagy a fizetésképtelenség deklarálásán keresztül is. A realitásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy külső segítség (elengedés, átütemezés) nem várható, mivel válsághelyzetről nem beszélhetünk (mint pl. a nyolcvanas évek elején), és az ország stratégiailag sem jelentős (mint pl. Lengyelország). A fizetésképtelenség deklarálása súlyos gazdasági destabilizációt eredményezne, így semmiképpen sem ajánlatos. Az egyetlen esélyt a gazdasági növekedés beindulása és a működőtőke-beruházás növekedése jelenthetné, bár az is igaz – ahogy azt Artner Annamária megjegyzi –, hogy már az is sokat segíthet, ha nem tekintjük olyannyira be­csületbeli ügynek az adósságszolgálatot, mint ahogy nem tekinti annak rajtunk kívül több mint 100 ország. Így például ma már csak költői kérdésnek tekinthető annak megvizsgálása, hogy mi lett volna akkor, ha az 1996-ban beérkezett hatalmas privatizációs bevételt nem a kamatok visszafizetésére és adósságunk csökkentésére, hanem állami beruházások finanszírozására használjuk fel. Egy biztos: több ilyen lehetősége már nem lesz egyik jövőbeni magyar kormánynak sem.

Az EU-csatlakozás ideje bizonytalan: időpontja egyre inkább kitolódik, ami érthető, hiszen a csatlakozás számunkra előnyös, a tagok számára azonban többnyire hátrányos. Ebből az is következik, hogy csatlakozásunk csakis politikai döntés eredménye lehet. Amellett, hogy a csatlakozás számunkra fontos (hiszen nincs más út, mint a világgazdasági integráció), elkapkodása veszélyes lehet, ezért a feltételeit még a csatlakozás előtt tisztázni kell.

A keleti piacok visszahódítása – tekintve a politikai és a fizetési nehézségeket – irreális és veszélyes, véli a szerző. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy most, tehát 1997 közepén, ennek egyre több esélye van, a helyzet és így kapcsolataink is normalizálódni látszanak.)

A Mocsáry József által javasolt alternatív gazdaságpolitika első számú célkitűzése a stabilizáció lenne, amelynek elemei a fizetőképesség megőrzése, az arányos közteherviselés biztosítása, az állami kiadások, valamint kötelezettségvállalások felülvizsgálata, és az államháztartás oly sokszor emlegetett reformja.

Hazánkban a stabilizációnak, a megszorításoknak, a különféle stabilizációs politikáknak hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak. Andor László három stabilizációs szakaszt különböztet meg a magyar gazdaságtörténetben. 1978 és 1984 között kedvezőtlen körülmények között (a hidegháború felerősödése, az exportlehetőségek beszűkülése, a kamatok emelkedése) ugyan, de igen jelentős külföldi (IMF és BIS) segítséggel ment végbe a stabilizáció. A konszolidációt – a növekedés visszafogásán keresztül – végül is éppen ez a külföldi segítség tette lehetővé. A rendszerváltás idején, 1987 és 1990 között ismét egyensúlyjavító intézkedésekre volt szükség. Ekkor a kedvezőbb körülmények (enyhülés és konjunktúra) ellenére ismét a növekedés visszafogásán keresztül hajtották végre a stabilizációt. Az utolsó stabilizációs szakasz a jelenlegi kormány nevéhez fűződik: a körülmények ismét rosszabodtak (mexikói válság, a HungarHotels privatizációs botránya, a volt kommunista politikusokkal szembeni bizalmatlanság), viszont a fontosabb piacainkon exportnövekedés ment végbe. Mindhárom stabilizációs szakaszból az az egyszerű következtetés vonható le, hogy a stabilizáció sikere legnagyobb mértékben a külső feltételeken múlik.

Mocsáry József javaslata szerint a lehetőleg minél rövidebb stabilizációs szakasz után – illetve ha lehetséges, akkor már alatta is – a növekedés megindítása kerülne a gazdaságpolitika fókuszába. A cél eléréséhez szükséges lépéseket öt pontban foglalja össze a szerző, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a már ismertetett Köves-féle program ajánlásaihoz. Így például központi eleme az egyszerre biztosítandó stabilizáció és növekedés. A növekedés biztosításán a szerző a kínálati oldal élénkítését érti, a beruházási források biztosítása érdekében többek között javaslatot tesz a spekulációs tőke, illetve a luxusfogyasztás megadóztatására. Meg kell reformálni – például adók segítségével – az újraelosztás rendszerét is, csökkentve ezáltal a társadalmi egyenlőtlenségeket. További eszközökként a fogyasztási cikkek importjának korlátozásán keresztül a belső piac védelmét, a monopolellenes, decentralizáló politikát, a szektorsemleges gazdaságpolitikát valamint az iparpolitikát ajánlja a szerző.

Mocsáry szerint a belső és a külső gazdasági egyensúly javulása is kedvezően befolyásolja a gazdasági növekedést. Ebbe az irányba hat ugyanis a költségvetési hiány csökkenésével a kiszorítási hatás enyhülése, az infláció mérséklődése következtében a kalkulálhatóság növekedése, valamint a folyó fizetési mérleg javítása érdekében gyakorolt exportösztönző gazdaságpolitika is.

Mocsáry dolgozatában külön kitér a privatizációra és az agrárpolitikára. A privatizációs politikával kapcsolatos diagnózisa és elképzelései megegyeznek az előző dolgozatban leírtakkal: azaz egy tőkeemelő (és nem osztogató) privatizációs politikára van szükség, amely biztosítja a hatékony és gazdaságos működést. Az agrárpolitikával kapcsolatban leszögezi, hogy a működőképes és gazdaságos mezőgazdaság kialakításához a felgyülemlett adósság rendezésére (hitelkonszolidáció), illetve megfelelő üzemviszonyokra van szükség. Az utóbbi az elaprózódottság megszüntetését és a helyi kezdeményezések támogatását jelenti. Jelen esetben is fontos, hogy a gazdaságpolitika szektor­sem­le­ges legyen, azaz szükség van a termelőszövetkezetek diszkriminációjának megszüntetésére. Az ajánlott gazdaságpolitikai lépések között szerepel továbbá a spekulációellenes (pl. telekspekuláció, erdőspekuláció) politika és végül a mezőgazdasági infrastruktúra helyreállítása.

Hoós János szerint a magyar gazdaság legfontosabb jellemzője a piacvesztés, az integráció hiánya és az ország rendkívüli eladósodottsága eredményeként fellépő krónikus forráshiány. Megszüntetésére három lehetséges megoldás kínálkozik: a gazdasági növekedés beindítása, újabb hitelek felvétele, valamint a fogyasztás korlátozása. Mivel ezek egyoldalú alkalmazása mindhárom esetben súlyos társadalmi és gazdasági problémákat okozna (többek között szegénységet, a szellemi tőke erodálódását, a növekedés késleltetését, az integráció elhúzódását), a szerző hármójuk kombinációjának használatát javasolja. Mindent egybevéve az új magyar gazdaságpolitikának három új jellemzővel, eszközzel kell rendelkeznie – ezek valamilyen formában már mind szerepeltek az eddigiekben –: az első a fogyasztás ésszerű korlátozása, a második az adósságkönnyítés (viszont az ebből származó kamatmegtakarításokat nem szabadna fogyasztásra felhasználni), a harmadik pedig a nemzetközi piacra való kijutás. Az intézkedések különböző hatással lennének a fiskális és monetáris politikára, de mindkettő esetében megegyeznének abban, hogy növelnék a gazdaságpolitika mozgásterét. A fiskális oldalon lehetővé tennék az adócsökkentést (bevételi oldal), az adósságcsökkentést és nagyobb támogatások megadását (kiadási oldal). A monetáris politika esetében megteremtenék a teret egy hatékonyabb antiinflációs politika bevezetésére, megszüntetnék vagy legalábbis csökkentenék a kiszorító hatás negatív következményeit, lehetővé tennék a kamatcsökkentést, valamint a rossz hitelek elengedését. Az intézkedések megtételének jótékony hatásai közé tartozna a racionálisabb, az árfolyamspirálokat elkerülni képes árfolyampolitika kialakításának lehetősége is. Mindehhez az eddig elmondottakon kívül szükség van az állam szerepének újragondolására: erős államra van szükség, amely többek között képes biztosítani a nagyobb jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot. A liberalizáció terén ez tudatosabb piacvédelmet, importkorlátozást, ár- és bérmegállapodásokat jelentene. A privatizáció esetében pedig lassabb, megfontoltabb magánosítási politikát eredményezne, amely a bevételeket korszerűsítésre és munkahelyek teremtésére használná fel. Természetesen azonnal felvetődik a megvalósíthatóság kérdése. Hoós János szerint az általa ajánlott gazdaságpolitikának rövid távon valószínűleg számos ellenzője lenne, de hosszabb távon a külföld is belátná, hogy ez megfelel az érdekeinek. E koncepció célja ugyanis az ország modernizációja és felzárkóztatása, és az a külföldnek sem érdeke, hogy egy társadalmilag és gazdaságilag destabilizált Magyarország legyen Európa közepén.

A világgazdasági környezet

A külföld, gazdasági értelemben a világgazdaság kulcsszerepet játszik a magyar gazdaságpolitika alakításában. Így a vitáknak is az egyik legfontosabb részét képezte a világgazdaság folyamatainak tárgyalása.

Farkas Péternek a világgazdaság jelenlegi állapotáról és a várható folyamatokról szóló tanulmánya szerint a világgazdasági növekedés üteme csökken (Kelet–Közép-Európában az elmúlt években mintegy 20–50%-kal csökkent a nemzeti össztermék). A makroegyensúlyi mutatók (folyó fizetési mérleg, költségvetési deficit) romlása nem áll meg, és a GDP szerkezetében is változás figyelhető meg: a szolgáltatások részaránya növekszik, a beruházások részesedése pedig csökken. Mindeközben szűkül a foglalkoztatottság, gyengül a fejlett országok külkereskedelmi teljesítménye, ezzel párhuzamosan növekszik a protekcionizmus, és folytatódik a nemzetgazdaságok differenciálódása. Megállapítható, hogy az infrastruktúra fejlettsége az adott ország fejlettségi fokának függvénye: a fejletlen országok nem rendelkeznek ezzel a lehetőséggel, és a jövőben sem várható ennek megváltozása. A környezetvédelem szerepe az elmúlt években a gazdaságpolitikai döntések meghozatala során – a látszattal ellentétben – marginális volt. A globalizáció és a regionalizáció folytatódik, miközben a bipolaritás igen jelentős destabilizáló tényezőnek bizonyult.

Mindezen itt ismertetett tendenciák legfőbb oka az ún. csomópontválságban keresendő, melynek lényege, hogy a világgazdaság egy mind ez ideig végre nem hajtott modellváltást görget maga előtt. A strukturális válság okozói a szerző szerint a keynesi gazdaságpolitika, az állami újraelosztás, a monopóliumok, az adósságválság és az időközben hatalmas méretűre nőtt alternatív (pénzügyi) befektetési lehetőségek. Az ún. csomópontválság mellett hozzájárult a világgazdaság jelenlegi feszültségeihez az amúgy lehetséges technikai ugrás elmaradása, valamint az országok közötti különbségek növekedése, amelyek természetesen szoros kapcsolatban állnak a csomópontválsággal: részben okozói, részben következményei annak. Mindazonáltal bizonyos reményekre ad okot az, hogy mind az IMF szigorú monetáris politikájában, mind pedig az EU munkanélküliséggel kapcsolatos terveiben pozitív változás figyelhető meg: az IMF egyre inkább elfogadja a heterodox jellegű stabilizációs programok létjogosultságát, az EU pedig a munkanélküliség elleni harcot tekinti egyre fontosabbnak.

A világgazdaságban várható legfontosabb folyamatokkal kapcsolatban a szerző megállapítja, hogy 1. a nemzetközi biztonság egyre fontosabb lesz; 2. Kelet–Közép-Európa nem lesz képes a kedvező folyamatokat (pl. integráció) kihasználni; 3. a globalizáció és regionalizáció folytatódik; 4. bár a növekedés beindul, annak mértéke alacsony (2–3%) lesz, miközben az egyensúlyi problémák nem oldódnak meg; 5. az infláció mértéke ugyan kedvező lesz, de az államadósság aránya a GDP-ben növekszik; 6. a magas állami kamatok mellett a pénzügyi szféra előretörése folytatódik, egy igen veszélyes pénzügyi luftballon alakul ki.

Ez utóbbi megállapítás megegyezik Szabó-Pelsőczi Miklós véleményével. Szerinte a pénzügyi szféra egyre inkább önállósul, jelenleg “nincsen gazdája”, s mindez igen veszélyes folyamatok beindulását eredményezheti a jövőben. Szabó-Pelsőczi három lehetséges forgatókönyvet lát a közeljövő világgazdasági folyamataival kapcsolatban. A három alternatíva a valószínű, a katasztrófa- és a megújulási szcenárió. A legvalószínűbb alternatíva egy alacsony, kb. 2–3%-os növekedési ütem. A szerző szerint azonban az is lehetséges, hogy a pénzügyi buborék kipukkan, ez láncreakciót indít be, ami végeredményben súlyos gazdasági válságot eredményez. A legkevésbé valószínű a harmadik, a “megújulási” forgatókönyv megvalósulása. Lényege ugyanis az összefogás, az együttműködés, többek között a növekedés érdekében, de ugyancsak tartalmazza a nemzetközi gazdasági kapcsolatok intézményi reformját, valamint a válságjelenségek közös kezelését.

Farkas Péter előzőekben ismertetett írásával szemben a vita során számos ellenvélemény, illetve kiegészítés hangzott el. Egyesek szerint ugyanis a dolgozat túlságosan monetarista alapállású, elhanyagolja a hosszú távú elemzést, valamint a régió helyzetének részletesebb vizsgálatát, jövőképe pedig túlságosan pesszimista.

Inflációellenes gazdaságpolitika

Az infláció témáját több okból is érdemes elkülönítetten tárgyalni. A jelenlegi magyar gazdaság egyik legjelentősebb és a stabilizáció során meg nem szüntetett problémája ez, és így a gazdaságpolitika deklarált célja egy határozott antiinflációs politika folytatása. Szintén a probléma kiemelt tárgyalása mellett szól az, hogy a viták során számos, egymásnak gyakran ellentmondó vélemény hangzott el. Mindezekből következően érdemes megvizsgálni, hogy a magyar gazdaság mennyire súlyos problémája a relatíve magas infláció, mi áll mögötte, és mekkorák az esélyei egy konzekvensen végrehajtott antiinflációs politikának. Végül még egy megjegyzés fűzhető az infláció kérdéséhez: eredetileg a stabilizációs politikák célja az infláció leküzdése volt, ma azonban már, mint Magyarországon is, a folyó fizetési mérleg egyensúlya került a középpontba.

Balázsy Sándor kötetben megjelent írásában az új gazdaságpolitikának (az írás 1995-ben készült, amikor a kormány az előzőekben elmondottaknak megfelelően a stabilizáció során nem az inflációra, hanem a fizetési mérlegre koncentrált) két tévhitét különbözteti meg: az inflációt és az árfolyampolitikát. A hosszú távon tartó, magas inflációnak ugyanis egyrészt súlyos, egyensúlyrontó következményei lehetnek, másrészt deformálja és bénítja a gazdasági folyamatokat. Így például nehezíti a hitelek felvételét, fokozza a költségvetési hiányt, nehezíti a tőkebeáramlást. Éppen ezért – vonja le a következtetést a szerző – határozott antiinflációs politikára van szükség. Balázsy szerint a kormányzat egyik legnagyobb tévedése éppen az volt, amikor a rövid távú stabilizációs politika érdekében felvállalta az infláció növekedését, sőt ő maga is hozzájárult gerjesztéséhez. A legfontosabb az infláció minél hamarabbi megállítása, illetve egyszámjegyűre való csökkentése. Ehhez határozott antiinflációs politikára és a leértékelési várakozások csökkentésére van szükség.

Ezzel szemben, illetve ezt kiegészítendő, a vita résztvevői közül sokan, így Nagy Pongrác, Szegő Andrea, Mandel Miklós sem tartották elegendőnek a Balázsy által kifejtetteket. Szerintük ugyanis nem beszélhetünk sem bérinflációról, sem pedig a költségvetési hiányon keresztüli inflációról, vagyis az inflációt nem a kormányzati (sem a fiskális, sem a monetáris) intézkedések eredményezték. Az infláció csak kísérőjelenség, azonban a monetáris érvelés azt az állami cselekvés következményének tünteti fel, ezáltal is megalapozva a reálbércsökkentéseket, növelve a társadalmi feszültségeket. Mutatja ezt az is, hogy a monetáris politika mind ez ideig nem volt képes sem a pénzmennyiség, sem a hitelmennyiség szabályozásával megállítani az inflációt. Ennek oka a helytelen diagnózis: a jelenlegi magyarországi infláció ugyanis kínálati oldali s nem bérinfláció. Megállítani ezért nem restrikcióval, hanem épp ellenkezőleg, a termelés ösztönzésével lehet.

Balázsy szerint a gazdaságpolitika másik tévhite az árfolyam­poli­ti­kával kapcsolatos, hogy tudniillik a forint leértékelésével érdemben lehetne javítani a fizetési mérleget. Ez ugyanis inflációs áremelkedést okoz, ami elolvasztja a leértékelésből származó előnyöket, vagyis újra visszajutunk az antiinflációs politika szükségességéhez.

***

Most, amikor 1997 augusztusát írjuk, úgy tűnik, sok minden megváltozott a gazdaságban azóta, hogy az itt ismertetett vitasorozat kezdetét vette. A növekedés beindulni látszik, a tőzsde szárnyal, az export növekedése jelentős, a csúszó leértékelés mértéke folyamatosan csökken, a munkanélküliség ugyan továbbra is magas, de legalább nem emelkedik, és csatlakozhatunk a NATO-hoz. A kérdések azonban nem tűntek el: beszélhetünk-e önfenntartó növekedésről? Mi áll a gazdasági élénkülés mögött? Mennyire törékeny a meginduló növekedés? Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az országban továbbra is tömegek vannak munka nélkül, a társadalmi és a regionális egyenlőtlenségek szembetűnőek. Az országnak határozott jövőképre, célokra, irányra van szüksége. Ezek azok a kérdések, amelyeket meg kell válaszolnunk, és ezek azok a kihívások amelyeknek meg kell felelnünk. Véleményem szerint mindebben hasznos segítséget nyújthat ez a könyv.

„Milyen munkát tartasz megalázónak?" – tette fel a kérdést nemrég a belépni szándékozóknak egy diákközösség. A leg­szellemesebb válasz így hangzott: „Amit egy nő vagy egy né­ger is el tud végezni." Ennél frappánsabban talán nem is le­hetne rávilágítani arra, hogy a társadalom privilegizált cso­portjai a világ legtermészetesebb dolgának tartják a nemek és fajok szerinti munkamegosztást, az alacsonyabb státuszú csoportok marginalizálódását, a mindennapos diszkrimináci­ót. A jelenség nem újkeletű, a társadalomtudományi kutatá­sokban azonban a közelmúltban következett be egyfajta for­dulat, amely a társadalmi és politikai erőtér sokdimenzióssá válásával foglalkozó tanulmányok robbanásszerű bővülését hozta, és új utakra tereli a progresszív társadalomelméletet is.

Tartalomjegyzék

1. rosa : Osztály, nem, etnikum
2. Adamik Mária, Baráth Erzsébet, Lugosi Győző, Ferge Zsuzsa, Joó Mária : A nők 1996 Magyarországán
3. Haug Frigga : Feminizmus és marxizmus – Egy kapcsolat viharos története
4. Helga Heiden-Sommer : Háziasszonyok a makroökonómiában
5. Susan Zimmermann : Hogyan lettek feministák?
6. Robin Blackburn, Tariq Ali : A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onoval
7. Carter Bob : Osztályokról a 90-es években
8. Makai Mária : Ambivalens identitások
9. Bánki Erika : Szemben a démonnal
10. Magi István : Egy igaz rémregény – Jelentés a magyarországi romákról
11. Martin Kovats : A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon
12. Chris Tilly, Randy Albelda : Etnikumok és nemek szerinti tagozódás a munkaerőpiacon – Az Amerikai Egyesült Államok példája 1945 után
13. Politikai korrektség
14. Polgári ellenőrzés
15. Csapody Tamás : Jogszabálysártő harckocsibeszerzés
16. Andor László : Az euroatlanti csomag – Adalékok a fejlődés és a biztonság politikai gazdaságtanához

Derrida, az ünnepelt francia filozófus, igazat akar mondani: hirdetni kívánja, amit ő igaznak tart. Beszélni kíván a tőkés vi­lágrend embertelenségéről, és egy humanista társadalom meg­teremtésének szükségességéről.

Derrida igazat akar mondani, de – posztmodernnek is nevezett – korunkban a tudományos igazságot többnyire érdektelennek, a tudományos, racionális érvelést szürkének, sőt gyanúsnak tekin­tik, illetve ha esetleg mégsem, akkor sem lehet vele különösebb feltűnést kelteni. Ha egy filozófus népszerűségre, vagy akár csak komolyabb meghallgatásra tart igényt, akkor meg kell találnia azt a kifejezésmódot, amely felhívja magára a figyelmet. Szokatlansága, talányossága vagy egyéb kuriozitása, extrasága képes „el­adni" a filozófust, vagy legalább néhány gondolatát. Derrida új szavak kitalálásával, nyelvi leleményekkel, szójátékokkal, logikai ellentmondásokkal teszi magát érdekessé (szokatlanná, újszerű­vé, nehezen érthetővé) – ezáltal „piacképessé".

1993 tavaszán nemzetközi kollokviumot szerveztek a Univer­sity of Californián. A kollokvium meghirdetett címe („Merre tart a marxizmus?") egyúttal sugallta is a választ, hogy semerre. A rész­vételre felkért Derrida „Marx kísértetei" címmel tartott két elő­adást. Provokatív tartalmú elemzései és manapság nem nép­szerű következtetései feltehetően kevés örömet okoztak a szer­vezőknek. A szalonképessé redukált, tudóssá szelídített, politi­kailag semlegesített Marx helyett a politikailag aktív marxizmus megalapítóját ünnepli. A liberális kapitalizmus igazolása helyett annak „elnyűttségét", túléltségét hangoztatja. A „kommunizmus" halála helyett egy kommunista jövő szükségességéről beszél. A „törvényes" jog helyett egy magasabb rendű történelmi igaz­ságossághoz fordul.

A nyelvi játékokban, a – többnyire – a közlés érthetőségét meg­nehezítő – nyelvi sziporkákban, egyéni szófűzésekben és szó­alkotásokban, „posztmodern" öncélúságokban tobzódó filozófus az elején kezdi: azoknál a filozófiai, etikai és politikai problémák­nál, amelyek a „merre tart?" kérdés elemzéséből adódnak. A „merre tart?", „merre tartunk?" kérdés valójában a jövőre vonat­kozik: arra, hogy milyen jövőt szánunk a jelennek. Arra, hogy milyen irányba kívánjuk elmozdítani, milyen irányban kívánjuk élővé tenni a jelenünket,

A „merre tart?" kérdést a jövő lehetősége, a jövő befolyásolá­sának lehetősége élteti. Ez a kérdés valójában a jövőből szár­mazik. Azt fejezi ki, hogy a jövő alakítható. De amennyiben ala­kítható, annyiban felelősség is. A „merre tart?" kérdés végső so­ron etikai kérdés: a jövőért való felelősség kérdése. Derrida le­szögezi: minden etika és politika felelőtlen, amely nincs tekin­tettel a múltra és a jövőre (így az élők mellett azokra is, akik még nincsenek, még meg sem születtek).

Az elutasított jelen: a neoliberális kapitalizmus

„A világ rosszul megy" – szögezi le a filozófus. Nem akarja azt mondani, hogy válságban van, ezért – némiképp posztmoder­nül – inkább képet fest róla. Mint fogalmaz: fekete képet egy fe­kete lapra. Címet is ad festményének: „Ami rosszul megy ma a világban". Különböző bűntettek éltetik ezt a rossz világot, amely­ben „egy új világrendetlenség próbál berendezkedni a maga neokapitalizmusával és neoliberalizmusával".

A festegető filozófus hamarosan műfajt vált, és tíz tézisből álló táviratot küld az olvasónak, összegezve a tőkés világrend – úgy­mond – „csapásait". Melyik ez a tíz kapitalista csapás?

1. Az új munkanélküliség „jól kiszámított rendellenessége". Abban különbözik a régi munkanélküliségtől, hogy a rendszer szerves része, éltető eleme, amellyel előre kalkulálnak, amelyet kézben tartanak és „szocializálnak". „A társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy,új korszak­ba lépett."

2. A hajléktalanok tömeges kizárása az állampolgári létből. A menekültek és bevándorlók kiutasítása vagy deportálása. De a választópolgárok sem járnak sokkal jobban. A parlamentáris demokrácia „soha nem volt olyan működésképtelen, mint a nyu­gati demokráciáknak nevezett rendszerekben". A létező parla­menti struktúrák nem felelnek meg a demokráciának. A válasz­tott képviselet „egyre kevésbé érvényesül abban a nyilvánosság­ban, amelyet egyre mélyebben felforgatnak a techno-telemediatikus apparátusok, … az általuk képviselt erők gépezetei".

3. Az Európa, Egyesült Államok és Japán közötti kíméletlen gazdasági háború uralja a nemzetközi jogot, ezáltal a különbö­ző fegyveres háborúkat. A jog nem az igazságszolgáltatás, ha­nem az erőszak önkényének eszköze.

4. A liberális piac ellentmondásai. A tőkés államok protekcio­nizmusa, intervenciói a hasonló védettséggel nem rendelkezők­kel szemben. A semlegesnek hirdetett piac valójában nem a sza­bad verseny, hanem az egyenlőtlenség intézménye: az ún. vi­lágpiac a gazdagok erőfölényét hivatott „törvényesíteni".

5. „A külső adósságteher éhségre és reménytelenségre kár­hoztatja az emberiség nagy részét." Miközben emberi jogokról és demokratizálásról beszélnek, mindinkább kizárják a piacról az eladósodott régiókat. A liberális-demokrata vagy szociálde­mokrata kapitalizmus „emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikája egyre kiáltóbb képmutatás". Az emberi jogokról szóló beszéd mindaddig képmutató és formális marad, „amíg a piac törvénye, a 'külső adósság', a technikai-tudományos, a katonai és a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége egy olyan szörnyű tény­leges egyenlőtlenséget fog fenntartani, mint amilyen ma, inkább, mint bármikor, az emberiség történelmét jellemzi". A külső adós­ság rendszere „az általában vett tőke érdeke, mély a mai világ­rendben, vagyis a világpiacon az emberiség nagy tömegét tart­ja igája alatt, egy új rabszolgaságban. Mindig egy állami vagy nemzetközi szervezet formája teszi lehetővé vagy hitelesíti. Kö­vetkezésképpen a külső adósság problémáját – és mindazt, ami ennek metonímiája – nem tárgyalhatjuk… a piac kritikája, a tőke logikájának kritikája, és annak kritikája nélkül, ami az államot és a nemzetközi jogot ehhez a piachoz köti."

6. A fegyveripar a nyugati demokráciák tudományos kutatá­sának és gazdaságának meghatározó részét képezi. Visszafo­gása – vagy akár fejlesztésének lassítása – a rendszerre nézve hatalmas kockázattal járna.

7. „Az atomfegyverek elterjedése ugyanazon országok jóvol­tából, amelyek szavakban meg kívánják akadályozni." Új fejle­mény, hogy az atomfegyverek már nem állnak az állami szervek ellenőrzése alatt.

8. Az etnikumok közötti háborúk elszaporodása. Nemzetálla­mok meggyökeresedése népek, lakosok elüldözése árán.

9. Világkonzorciumok, maffiák alakjában „kapitalista fantom­államok" keletkeztek, melyek világméretű, minden földrészre ki­terjedő hatalma – a fennálló körülmények között – korlátozhatatlan.

10. A nemzetközi jog néhány nemzetállam uralmának van alá­vetve. Változásait ezek gazdasági, technikai, katonai szükség­letei irányítják. A világban zajló erőszak (apartheid stb.) szerves része, pusztán átfordított tünete a nyugati demokráciák diktálta EGÉSZ-nek, a világkapitalizmust jellemző erőszaknak.

A neokapitalizmus „obszcénül eufóriás" ünneplése

A marxizmusra hivatkozó kelet-európai rendszerek – fogalmaz Derrida – az ötvenes évektől déjá vu jelleget öltöttek. Ekkorra lepleződött le egyértelműen, hogy szerveződésüket, működésü­ket nem a humánum, hanem a politikum, nem az emberi eman­cipáció célja, hanem a hatalom természete uralja. Történetük leginkább egy humanista kommunizmustól való félelem történe­teként értelmezhető. A kilencvenes évekre bekövetkezett buká­suk kettős következménnyel járt. Egyrészt a korábbinál egyér­telműbben ráirányította a figyelmet a parlamentarizmus jelenle­gi formájának túléltségére, „nyűttségére". Másrészt felerősítette ennek az elnyűtt, kivénhedt, de most külső ellenfél nélkül ma­radt rendszernek az önigazolási rohamait. „A győztes kapitaliz­mus legszebb ideológiai kirakataként mutogatott" Fukuyama ki­mondja: a liberális demokrácia eszményét elvi értelemben nem lehet meghaladni.

Az uralkodó ideológia a hatalom nézőpontját jeleníti meg. Ma „a marxizmus végének dogmája" az uralkodó beszéd. „Ez az ural­kodó beszély gyakran abban a mániákus, diadalmaskodó és rá­olvasó formában jelentkezik, amelyet Freud a gyász munkájá­nak úgynevezett triumfáns szakaszához rendelt. A ráolvasás ismétlődik és ritualizálódik, formulákra tesz szert és ragaszko­dik hozzájuk, mint minden mágikus animizmus. Visszatér a szó­lamhoz és a refrénhez. Ütemes lépés ritmusára skandálja: a kom­munizmus halott, igenis halott, reményeivel, beszélyével, elmé­leteivel és gyakorlatával együtt, éljen a kapitalizmus, éljen a piac, éljen soká a gazdasági és politikai liberalizmus!" (Ez a beszéd, jegyzi meg Derrida, különösen azért gyanús, mert azt igyekszik elleplezni, hogy még soha „nem volt ennyire gyászos, fenyege­tő és fenyegetett annak horizontja, aminek túlélését ünnepli – vagyis a kapitalista és liberális világ valamennyi régi modelljéé.")

A neoliberális kapitalizmus apológiája három különböző terü­leten hódít, amely területek egyetlen közös gépezet részei.

1. A „politikai osztály" retorikájában. A hegemón helyzetben levő pártok és politikusok hivatalos beszédmódja uralja az úgy­nevezett politikai kultúrát.
2. A tömegkommunikációban, amelynek hatalma, befolyása látványosan megnövekedett, és a „kommunista" rezsimek buká­sához is hathatósan hozzájárult. A nyilvánosság, közvélemény befolyásolásának ez a monopolhelyzetben levő eszköze végzi a „közlemények" és értelmezéseik szétsugárzását, az „informá­ciók" szelektív és hierarchizált termelését.
3. A tudományos vagy akadémiai kultúrában. A történészek, szociológusok, politológusok stb. elvégzik a rendszer igazolá­sának nehéz munkáját, és az általuk gyártott apológia azután minden csatornán, „akadémiai, kereskedelmi és általában véve tömegközlési változatban is terjed".

A kultúra említett három szintjének apparátusai „minden pilla­natban a legnagyobb erő irányában kommunikálnak és konver­gálnak az említett hegemónia vagy imperializmus biztosítása érdekében… A politikai-gazdasági hegemónia, akárcsak az in­tellektuális és diszkurzív dominancia, soha nem látott mérték­ben és formákban érvényesül a technikai-mediatikus hatalmon keresztül – azaz egy olyan hatalmon keresztül, mely differenci­ált és ellentétes módon egyszerre tesz lehetővé és veszélyeztet minden demokráciát."

Az egyén haldoklása és felelőssége

A modern kapitalizmus fő kárvallottja az egyén, pontosabban annak személyes ÉN-je. „Hogy megvédje életét, hogy egyszeri élő énként létesüljön, hogy mint ugyanaz viszonyuljon önmagá­hoz", immúnissá kell tennie magát minden nem-énnel, mint el­lenséggel, mint „a halál megannyi alakzatával" szemben.

Az egyén számára a legfőbb etikai feladat: „megtanulni élni". Nem kényelmesebben, gazdagabban, hanem igazabban, igaz­ságosabban. Nem azoktól, akik iskolamesterként meg akarnak tanítani, hanem önmagunktól, egyedül megtanulni, „magunktól tanulni meg élni".

Az egyén kettősen létezik: mint véges lény, és mint a végességen eszmeileg túllépni képes értelmes lény. Mint véges lény realista. Jobban akar élni, azaz ki akarja elégíteni véges szük­ségleteit. Másrészt azonban az egyén vágyakkal rendelkezik, amelyek túlmutatnak a szükségletein. A vágyak túlvezetik az egyént véges egyediségén. Akinél a vágyak egybeesnek a szük­ségletekkel, akinél megsemmisül a vágy és a szükséglet közötti eltérés, arról megállapítható, hogy benne elsorvadt a személyes én, és nem működik a lelkiismeret.

Az embert az értelem, a szellem, a lelkiismeret (összefoglaló­an: az egyén nem véges oldala) teszi képessé a mások iránti, a véges lények iránti, a jövő iránti felelősségre. Az egyén mint ér­telem, szellem, lelkiismeret (mint gondolkodó és erkölcsi lény) – tudjuk meg Derridától – igazságosságra van kötelezve. De az igazságosság nincs jelen. A jelen az igazságosság hiányát mu­tatja: szenved az igazságosság távollététől, hiányától. Az igaz­ságosság túl van a jelenen, túllép a jelenleg érvényben levő jog­renden. Mi következik mindebből? Ha él bennünk az igazsá­gosság iránti vágy, ha lelkiismeretünk igazságosságra kötelez, akkor él bennünk annak a vágya, hogy a jövőért is éljünk, a jövőben is éljünk. (A jelen jövőjében. A jelen igazságosabb jö­vőjében. A jövőben mint kívánt jelenben. A jelenben vágyott jövő jelenében. A jelen feladataként felfogott igazságosabb jö­vőben.)

Az értelem, a lelkiismeret, a vágyak kiemelik, kiszabadítják az egyént a kielégíthető Véges szükségletek fogságából. Ugyanakkor a vágyak, a magasabb rendű vágyak az adott vi­lágban többnyire időszerűtleneknek mutatkoznak: túlmutatnak a fennálló valóságon, mivel annak keretei között nem elégíthe­tők ki. De az értelem, a szellem, a lelkiismeret vállalja az időszerűtlenséget. „És ha egy időszerűtlenségnek nincs többé-kevésbé kiszámított esélye arra, hogy éppen időben érkezzék, tehát egy (politikai vagy más) stratégiához alkalmatlan, attól még tanúskodhat az igazságosságról, igaz tanúságot tehet leg­alább a kívánatos igazságosságról." Az időszerűtlennek is le­het politikai erénye. Valami jobbnak a bejelentése, meghirde­tése – időszerűtlensége esetén is – kihívást, fenyegetést je­lent a rosszabbnak.

Az igazságos társadalom eszményének időszerűtlen időszerűsége

Derrida nem avatja be az olvasót az általa oly sűrűn használt „igazságosság" jelentésébe. Nem mondja meg pontosan, hogy mi ez a sokat emlegetett igazságosság. Ebben azonban nincs semmi meglepő, hiszen Derrida soha nem mondja meg ponto­san, hogy mire gondol. Feltehetőleg – céljai elérésére – alkal­matlannak tartja a pontos beszédet. Vagy ami szintén nem tel­jesen kizárható: nem gondol semmire pontosan, óvakodik attól, hogy bármiről pontosan gondolkodjon, hiszen:

1. A rend, a pontosság, a tudományosság újkori, polgári for­mája nem ártatlan a természeti környezet pusztításában, a pi­acgazdaság antihumánus irracionalitásaiban, a hitleri és a kon­zervatív, a sztálini és a liberális állami diktatúrák rendszeretet­ében, az emberek közötti társadalmi kapcsolatok elszemélytelenítésében, a magukat szakembereknek nevező paraziták erő­szakos diktátumaiban, a személyes én elsorvasztásában.
2. A gondolkodás pontossága, a pontos gondolat tudományos kifejezése egyáltalán nem újszerű, és a jelenkori tapasztalatok szerint nem méltó a figyelemre, nem figyelmet felkeltő. Olyan „déjá vu"- ahogy Derrida szereti megfogalmazni (különböző je­lenségekkel kapcsolatban) a minősítését. Márpedig ő aligha en­gedheti meg magának, hogy a „déjá vu" gyanújába keveredjen.

Derrida tehát nem mondja meg, hogy milyen az általa vágyott, a jelen kapitalizmusának ellenpontjaként kitűzött igazságos tár­sadalom, így az olvasó arra kénytelen hagyatkozni, amit szöve­gei sejteni engednek. Nála az „igazságosság" leginkább bizo­nyos negatívumok hiányaként érhető utol.

Ha a negatívumokról szóló állításokat átfordítjuk pozitívba, lé­nyegében a következő képet kapjuk az igazságosságról: olyan társadalom, amelyben mesterséges kényszerek nem korlátoz­zák az egyediséget, az egyéni én, személyes én mozgását, meg­valósulását. A Derrida-féle igazságos társadalomban a szemé­lyes én szabadsága az az általános forma (az ÉN formája), amely egyénenként, személyiségenként különböző tartalommal, egyedi tartalommal töltődik meg. Ebből következően az igazságos tár­sadalom működése kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan – min­den utópiától eltérően nem képzelhető el zárt rendszerként. („Az egyediség és a másik végtelen mássága végtelen tiszteletét épp­úgy megköveteli, mint a névtelen egyediségek alanyi egyenlő­ségét.")

Kísért a szellem: az emberi SZELLEM kísértete

Derrida számára a „merre tart?" kérdés elemzésének fg tanul­sága az, hogy a mindenkori jelen nem egyidejű, nem azonos idejű önmagával: egyszerre lüktet benne a jelenvaló jelen és az eljövő, igazságosabbnak minősített jelen. A jövő: esély – az igazságosság esélye. Egy igazságos jövő megteremtésének esélye. Mivel a felelősség, a lelkiismeret, az etika megtöri a jelenek li­neáris rendjét, ezért elkerülhetetlen, hogy „az igazságosság az életet túlvigye a jelenlévő életen". Az igazságosság vágya, kö­telezettsége, jelen-nem-lévő jelenléte (azaz jelenlévő jelen-nem­léte) megbontja az élő jelen önmagával való azonosságát. („Te­hát van szellem. Szellemek. És számolni kell velük.")

Némely korok azonban önmagukban megálló, befejezett, ön­magukat igazoló jelenként próbálják feltüntetni magukat (ezáltal védve ki a velük szembeni kritikát), és igyekeznek megállítani minden történelmi haladást: eltorlaszolni az igazságosabb jövő felé mutató utat. Az ilyen korok ideje (Derrida Shakespeare-től kölcsönzött kifejezése szerint): kizökkent idő. A folyamat kizök­kent, eltörött, megbomlott. A kizökkent jelen nem engedi meg jövő és jelen összekapcsolását, kizár minden közvetlenül a jö­vőért való cselekvést. Csak az erkölcsi felháborodás, a lelkiis­meret, a filozófiai szellem virraszt a jövőért.

A nem-egyidejűség (az egymással összefüggő dolgok szét­válása) lehet termékeny: egy új, magasabb összhang kialakulá­sának előfoka. De korunk kapitalista világrendjének „szétváltságai", „megbontottságai" nem ilyenek. Ezek öncélú „szétváltságok", „megbontottságok" – egy rendellenessé vált rendszer tü­netei. A modern kapitalizmus – vallja Derrida – törvénnyé tette a rendellenességet: megbontotta az idő összhangját, „kizökken­tette az időt", hogy saját létét megvédhesse és dicsőíthesse, működését igazolhassa. Megszakította a történelmi haladást: keresztbe fordította az időt, hogy eltorlaszolja az emberiség jö­vője felé vezető utat.

Ám amikor megbontottságról, kizökkentségről tanúskodik a TA­PASZTALAT, akkor az egység, az összhang, a jövő nevében fel­lázad, tiltakozásba kezd a SZELLEM, az erkölcs, vagyis az em­bernek az a része, amely ki tud emelkedni a puszta empíriából, el tud rugaszkodni a megtapasztalt világ szimpla adottságaitól. És a tiltakozó, lázadó szellem megtestesüléseiként jönnek a fan­tomok, a kísértetek, hogy egyenesbe fordítsák a kizökkent, ke­resztben álló időt. Shakespeare, Marx, Heidegger az összefüggéstelenségek, rendellenességek megtapasztalt világában arra törekszik, hogy tudatosítsa az összhangnak, jelen és jövő egy­idejűségének, az igazságosságnak a lehetőségét, ezáltal együtt tartsa az adott kor tapasztalatai szerint össze nem függőt.

A múlt század közepén testet öltött, megtapasztalható erővé vált a kommunizmus kísértete. A kapitalista valóság miatt – min­den ideológiai tagadás ellenére – korunknak lehetetlen megsza­badulnia ettől a kísértettől. A kommunista kísértet – különböző formákban – ma is ijesztgeti a kapitalista világrend híveit, hiszen „az erőszak, az egyenlőtlenség, a kizárás, az éhség, azaz a gaz­dasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán" (vagy egy másik megfogalmazásban: „soha még ennyi embert, asszonyt és gye­reket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön"), mint napjainkban. A kísértetek – Derrida szerint – Hamlet apjának szelleme óta a kizökkent világ elleni összees­küvésre szólítanak fel. Ez a dolguk, ennyit tehetnek az élő és a még meg sem született emberekért.

Miért tiszteleg Derrida Marxnak?

A kelet-európai „kommunizmus" bukása után felelőtlenség nem komolyan venni Marxot, véli Derrida, és ő maga három síkon tartja fontosnak Marx tanulmányozását: tudományfelfogásának, politikai koncepciójának és történetfilozófiájának síkján. A mar­xi filozófia következő sajátosságait emeli ki.

Marx a tapasztalati tények között – igazságértékük szempont­jából – különbségeket állapít meg, hierarchiákat vesz észre. Szembehelyezkedik az empirikus szétváltsággal, megbontottsággal: a látszatok és a valóságos tények különválasztása, a ré­szeknek az egészeken belüli értelmezése révén eljut a filozófiai tudás összhangjáig. Ezzel a jelenleg uralkodó szcientista ideo­lógia pozitív alternatíváját képezi.

Marx érdeme – állítja Derrida -, hogy nem alkot filozófiai rend­szert. Tanítása nyelvileg is heterogén marad. Sőt, mivel a tudo­mányt a gyakorlat egyfajta mutációjának tekinti, maga szólít fel tanainak aktualizálására, történelmi átalakítására. (Ha Derridát nem kötnék a posztmodern szabályok, akkor felismerné, hogy a – gondolati, illetve nyelvi heterogenitás – nem feltétlenül a rend­szeralkotás tagadása. Felismerné továbbá, hogy egyes tézisek hozzáigazítása az újabb tapasztalati tényekhez és tudományos meglátásokhoz önmagában még nem mond ellent egy egysé­ges bölcseleti rendszer meglétének. A „posztmodern előtti" szak­irodalom az említett jelenségeket Derridától eltérően értelmezi. Amit Derrida Marx önaktualizálásaként ír le, az a rendszeralko­tás egy specifikus változatára utal: az önkorrekciós, önszabá­lyozó rendszerre. Marxnál ez a törekvés formailag-strukturálisan zárt, ugyanakkor az új impulzusokra érzékeny, ezért tartal­milag nyitott bölcseleti rendszert eredményez. Hasonló a hely­zet a Derrida által megfigyelt és ünnepelt heterogenitással. Erre a marxi nézetrendszer általános filozófiai és középszintű eme­leti rétegének megkülönböztetése ad magyarázatot. Tehát a ma­guknak abszolút ésszerűséget vindikáló nézetrendszerekkel szembeni – a posztmodernre is jellemző – elutasításból egyál­talán nem következik minden szisztematikus, rendszerszerű gon­dolkodásnak – a posztmodernre jellemző – tagadása.)

Marx filozófiája – mutat rá Derrida – életfilozófia, az élő, való­ságos individuum filozófiája. Ebből adódó specifikuma, hogy eti­kai és politikai következtetései nem választhatók le róla. E filo­zófia célja és értelme a gyakorlati alkalmazás. A tudományos elemzés mint kritikai elemzés egyúttal felszólítás politikai cse­lekvésre: a kizökkent, keresztbe fordult társadalmi rendszer egye­nesbe tételére. Ezért tartja Derrida hamisításnak azt a divatot, amely megpróbálja leválasztani Marx politikus beszédét filozófi­ai beszédéről, illetve kijátszani a tudós Marxot a cselekvő mar­xizmus ellen. „Akarjuk vagy sem, ez a viszonylag újsütetű szte­reotípia arra szolgál, hogy mélységében depolitizálja a marxista hivatkozást, a tolerancia színét mutatva mindent megtegyen azért, hogy semlegesítsen egy potenciális erőt, mindenekelőtt azáltal, hogy elzsibbasztja a corpust, elnémítja benne a láza­dást (elfogadják a visszatérést, feltéve, hogy nem jön vissza vele a lázadás, mely mindenekelőtt a felkelést, az elégedetlenséget, a népmozgalmat, a forradalmi lendületet ösztönözte). Készek volnának elfogadni Marx visszatérését vagy a visszatérést Marx­hoz, azzal a feltétellel, hogy hallgatás övezi mindazt, ami benne nemcsak megfejtésre kötelez, hanem tettre, vagyis arra, hogy a megfejtésből (értelmezésből) egy olyan transzformáció legyen, mely 'megváltoztatja a világot'. Az olvasat régi fogalma nevében ez a mai semlegesítés egy veszedelmet próbál megbűvölni: most, hogy Marx halott, s különösen, hogy a marxizmus, mint némelyek mondják, teljesen felbomlani látszik, lehetséges lesz Marxszal foglalkozni anélkül, hogy zavarnák az embert a mar­xisták, vagy miért ne, maga Marx, vagyis egy fantom, aki tovább­ra is beszél. Derűsen, tárgyilagosan, pártatlanul fogják taglalni: az akadémiai szabályok szerint, egyetemen, könyvtárban, kol­lokviumokon! Módszeresen fognak eljárni, tiszteletben tartva a hermeneutikai, filológiai és filozófiai szövegmagyarázat szabá­lyait. Csak egy kicsit kell hegyeznünk a fülünket, s máris halljuk a mormogást: Marx, mint látjuk, mindennek ellenére éppen olyan filozófus volt, mint a többi, sőt, ma már, hogy a sok marxista hall­gat, azt is kimondhatjuk, hogy nagy filozófus volt, méltó arra, hogy a tananyagban szerepeljen, ahonnan túl sokáig volt kitiltva. Nem a kommunistáké, a marxistáké, a pártoké, ott kell szerepelnie a nyugati politikai filozófia nagy kánonjában."

Marx nem alkot – zárt, befejezett – rendszert, így nem ad ab­szolút válaszokat. Sőt – hangsúlyozza Derrida -, nem is kérdé­sekre válaszol, hanem felszólít: az életünket feszítő problémák gyakorlati megoldására ösztönöz. Marxnál nem található állan­dó, mérték nélküli követelmény, hanem csupán a politikai lehe­tőségek kihasználásának mindig jelenlevő követelménye. „Eti­kai és politikai imperatívuszról van itt szó, egy… feltétlen felszó­lításról."

A politikai felszólítás, parancsolat nem alkalmazkodik semmi­lyen előzetes konvencióhoz: maga teremt törvényt, alkotmányt, intézményt. A kizökkent világ jogrendjével egy jogrenden túli, magasabb jogra hivatkozó igazságosságot helyez szembe. Az összhangteremtés követelménye, parancsa felette áll minden tételes jognak. A szétváltság, megbontottság jogrendje megbu­kik, érvényét veszti az újraegyesítés, az összhang igazságos­sága előtt.

A történelmi igazságtétel: a szétváltság megszüntetése, az összhang megteremtése. A kommunizmus a teljes ember, az emberi szükségletek elsőbbsége, az elidegenedéstől való men­tesség gondja és feladata. Marx kommunizmusa az újraegyesítők mozgalma: egy „kötelék, szervezet, párt, nemzet, állam, tu­lajdon nélküli újraegyesítés szövetsége".

Az áru kísértete

Az egyén vágyai, eszményei, lelkiismerete, az ember értelme, szelleme pozitív, segítő kísérteteket teremtenek, amelyek a fenn­álló világ megváltoztatására ösztönöznek. De vannak negatív, ártó kísértetek is, amelyek a személyes én, a személyiség tel­jessége, illetve ennek külső feltétele, az igazságos társadalom megvalósulása ellen hatnak. Derrida szerint Marxnál ilyen sze­repet játszik a munkatermék áruként való kísértetiesülése. Ahogy a kommunizmus kísértetének létrejötte az emberi szellem hiány­érzetéről tanúskodik, úgy fejez ki egyfajta hiányérzetet az áru (a pénz, a tőke) társadalmi fetisizálódása.

Mivel az emberek, az egyének mint személyiségek saját ma­guk nem alakítják ki társadalmi együttműködésüket, nem szer­vezik meg társadalmi viszonyrendszerüket, ezért ezt a szerepet átveheti tőlük a termékük. Az emberek terméke áru formájában emancipálja magát létrehozója alól. Az emberekkel szemben önálló életre tesz szert, és ebben a tekintetben autonóm lesz. Sőt, a termelők társadalmi kapcsolatait valamint mozgásait meghatározóvá, és ennyiben az emberek fölötti hatalommá, rajtuk uralkodó szubjektummá válik.

Ugyanakkor – értelmezi Derrida Marxot – a megelevenedni látszó, és az emberekkel szemben tényleges elevenségre szert tevő áru „egyfajta automata, szereplő, bábu marad, melynek mozgása egy program technikai rigiditásaihoz igazodik". Az áru szabadsága mechanikus szabadság, autonómiája csak az au­tomatizmus álarca: automatikus autonómia (végső soron az au­tomatizmus autonómiája). Az áru tehát egyszerre eleven és holt, találékony és gépies, szubjektum és dolog. Ebből következik az árutermelő társadalom tagjának kettős alávetettsége. Egyrészt fennhatósága alatt tartja a terméke mint áru, másrészt uralko­dik rajta az árut irányító piaci mechanizmus.

Az áru testi mivolta közömbös: nem bír társadalmi jelentőség­gel. Tényleges tartalma nem érzékelhető, független a testi meg­jelenésétől. Az áru tartalma testetlen: érzékileg érzékfeletti. Moz­gása teszi az érzékelhetetlent érzékelhetővé, hatalommal ren­delkezővé, kísértetszerűvé.

Az áru hatalma relációból születik: abból, hogy az embereket összeköti, piaci kapcsolatrendszerbe állítja, társadalmi viszonyok­ba szervezi. Az árukapcsolat felfüggeszti, társadalmi vonatko­zásaikban eltörli az egyének, egyedi személyiségek közötti kü­lönbségeket. Az áruk lépnek egymással társadalmi kapcsolat­ra, a piacon alakítják ki mindenoldalú viszonyrendszerüket, és az áruknak mint dolgoknak ez a rendszere működik az egyének társadalmi viszonyrendszereként.

A piaci kapcsolatokban az egyének egyetlen értéke: termé­keik árukként való értéke. Mind az emberi szellem, mind az em­beri élet foglya marad ennek a dologiságnak. A piacon – írja Derrida – minden önmaga protéziséhez hasonlít.

Az áruk kísértetekként irányítják az emberek gazdasági-tár­sadalmi viselkedését. „Az 'emberek'-nek nevezettek – fogalmaz Derrida – …alá vannak vetve társadalmi viszonyaikban ezeknek a kísérteteknek." Az egyének társadalmivá válása kísérte­tiesülésen keresztül zajlik.

Az áru – vonja le a következtetést Derrida – kizökkent forma, az emberek társadalmi jellegének természetellenes formája. Szubjektum és objektum, emberi hatalom és dologi hatalom fel­cserélése, visszájára fordulása megkergült állapot – de véges megkergültség. Megérett arra, hogy véget érjen.

Derrida meghirdeti az új Internacionálét

A marxizmus – fogalmaz Derrida – egyszerre elégtelen és nél­külözhetetlen. A hagyományos marxizmus elégtelen, amennyi­ben – Marx tanításának és szellemének megfelelően – átalakí­tásra szorul: alkalmazást, nyitottá tételt igényel ott, ahol új felté­telek keletkeztek. Ugyanakkor nélkülözhetetlen a marxista típu­sú elemzés: az igazságos társadalom vágya és ígérete. Az „igaz­ságosság eszméjéé – amelyet mindig megkülönböztetünk a jog­tól, sőt az emberi jogoktól -, és a demokrácia eszméjéé – ame­lyet megkülönböztetünk aktuális fogalmától." A marxizmus örök­sége e feladat vállalása és végrehajtása.

Derrida új Internacionálét hirdet. Az „új 'marxizmus' nem ab­ban az alakban fog megjelenni, amelyben azonosítani és szét­verni szokták. Talán már nem félnek a marxistáktól, de még fél­nek egyes nem-marxistáktól, akik nem mondtak le Marx örök­ségéről…, akik készek volnának olyan alakban vagy idézőjelben feltámasztani, amelynek leleplezésére az antikommunizmus ag­godalmas szakértői nincsenek kiképezve."

A Derrida által meghirdetett új internacionálé a marxizmus, il­letve a marxi kommunizmus örökösének tekinti magát. Felada­tának tartja a nemzetközi jog, az állam, a nemzet jelenlegi for­májának radikális elméleti és gyakorlati kritikáját. Leleplezi a „pénzügyi, állami és magánjellegű tőkekoncentráció által besuly­kolt nemzetközi tekintélyeket". Olyan új nemzetközi jogrendet és országhatárokon túlnyúló szuperállampt akar, amely erőszakkal is megfékezi a magánjellegű gazdasági-társadalmi hatalmak által gyakorolt kisajátítást.

A meghirdetett új Internacionálé nem csupán egy új nemzet­közi jog keresése, hanem egyúttal a remény köteléke. Intézmény nélküli baráti szövetkezésre szólítja fel mindazokat, akik „ihletet merítenek Marx vagy a marxizmus legalább egyik szelleméből", és hisznek egy igazságos társadalom létrehozásának, a tényle­ges demokrácia és humanizmus megvalósulásaként felfogott kommunizmus megteremtésének lehetőségében.

*** 

Jacques Derrida: Marx kísértetei (Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé) című, eredetileg 1993-as könyve magyarul 1996-ban jelent meg a Jelenkor Kiadónál. (A szerk.)