Az írás a hazai cigányságot kíséri végig történelmi útján, annak magyarországi megjelenésétől kezdve egészen napjainkig. Röviden bemutatja a cigányság életmódját, kultúráját, belső rétegzettségét, illetve a többségi társadalom, az állami társadalompolitika és a cigányság kapcsolatának alakulását.

Amikor a cigányok megjelentek Magyarország területén, akkorra – az állami és egyházi hatalom összefogásával, a “szent” királyok törvényei révén – az országban megszilárdult a feudális társadalmi rend. Messze volt már a kalandozások kora, rejtve élt csak az ősi hitvilág. A lázadókat kivégezték, a tolvajoknak rendre levágták a kezét, ekként szentséggé vált a magántulajdon. A kiváltságosok őrizték jogaikat, a kiszolgáltatottak lerótták kötelezettségeiket: robotot, dézsmát, tizedet. Megtanulták, hogy “aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”. Magyarország csatlakozott Európához.

A cigányok sohasem voltak fegyveres hódítók, nem raboltak ki más népeket, miként a kalandozó magyarok. Családok szövetségéből álló törzsi közösségekben vándoroltak, és csak egyféle tulajdont ismertek: a köztulajdont. Az őshaza, India századokkal volt már mögöttük, nyelvük a vándorlás során iráni, perzsa, örmény, görög jövevényszavakkal bővült. (Ahogyan később szerb, román, orosz, magyar stb. jövevényszavakkal. Ennek ellenére nyelvük alapszókincse tette világossá indiai származásukat a múlt században.) Életüket szigorú belső törvények szabályozták – a maradványaiban még most is élő romanni krisz. Kézműves mesterségeiket szabad vállalkozókként folytatták. Céhek tagjaivá sehol sem válhattak, s ahol kezdetleges iparűzésük konkurrenciát jelentett, onnan elűzték őket. Vándorlásuk üldöztetésük története is volt egyben.

Magyarországi jelenlétük első írásos dokumentuma, Zsigmond király oltalomlevele, majd a későbbi uralkodók – Izabella királyné, I. és II. Rákóczi Ferenc – pátensei azt jelzik, hogy iparűzésük az iparilag fejletlen térségben hasznos lehetett. Társadalmon kívüliségük tehát inkább előnyös, mint hátrányos lehetett számukra ebben az időben. De talán innen erednek első konfliktusaik is a magyar néppel. Hiszen őket még Werbőczy törvényei sem kötötték röghöz, s a végvári harcok idején fegyverkovácsokként szegődhettek a nemzet szolgálatába.

Életmódjuk, szokásaik, nyelvük – vagyis kultúrájuk – élesen megkülönböztette őket a magyar néptől, jellegzetes rasszjegyeik szintén. De életszínvonaluk, századokon keresztül, valószínűleg egyáltalán nem. Habár az is valószínű, hogy a cigányság sohasem volt egységes: a mesterségbeli tagozódás anyagi különbségeket is jelenthetett, és számon tartottak az indiai kasztrendszerre emlékeztető származásbeli megkülönböztetéseket is. (Ennek nyomai ma is élnek. Ha cigányok ismerkednek, az az első, hogy a származást tudakolják: kinek a fia vagy, mi a nemzetséged?)

Marginális helyzetük az erőszakos letelepítési, asszimilálási kísérletek nyomán vált egyértelműen hátrányossá. Elsőként Mária Terézia bocsátott ki erre irányuló rendeleteket, s ezeket más törekvések is követték az évszázadok során, mindig azonos követelményeket testesítve meg. Ilyenek voltak: a lótartás betiltása (mivel a ló nélkülözhetetlen volt a vándor kézművességhez, a törvényhozók úgy vélték, hogy a lótól való megfosztás a vándorlás megszűnését fogja eredményezni; ez az intézkedés ilyenképpen a hagyományos mesterségeket s az azokban élvezett viszonylagos szabadságot is célba vette), valamely robotmunkára való kényszerítés (földesúr szolgálatában, Duna-csatorna építésénél stb.), az anyanyelv használatának betiltása és a gyermekek elszakítása a szülőktől, állami “javító” nevelésük, illetve elhelyezésük magyar nevelőcsaládoknál. Mária Terézia azt is elrendelte, hogy a “cigány” helyett az “újmagyar” elnevezés legyen használatos. Ezzel világossá vált a cél: a cigányok szűnjenek meg cigányok lenni, és akkor jogfosztott jobbágyokként, kényszermunkásokként befogadást nyernek a társadalomba. A cigányok nem találták túl vonzónak ezt az alternatívát. Egy részük továbbvándorolt, más részük igyekezett megtalálni a beilleszkedésnek valamely testre szabott módját. Mária Terézia rendeletei a magyarok körében sem voltak népszerűek, nem siettek a végrehajtásukkal. S a cigányok zenei tehetsége lehetővé tette szórakoztató iparosokként való integrálódásukat. Sajátos, népzenéjükben gyökerező előadóművészetükkel zseniálisan szolgálták a ki a megrendelők, a muzsikáltató urak és parasztok igényeit, kialakítva azt a műfajt, amely egyedül a magyar cigányokra jellemző. Ettől kezdve a kovácsmesterség helyett a zenélés lett a legelőkelőbb cigány foglalkozás. Újabb kasztosodás, egymás kölcsönös lenézése lett a következmény. Bartos Tibor századunk ötvenes éveiben gyűjtött olyan szövegeket Nógrád megyei szegkovácsok körében, amelyek arra utalnak, hogy a szegkovácsok mindig is mélyen megvetették az uraknak muzsikáló–gazsuláló cigányokat, akiknek bankót lehetett ragasztani a homlokára. Saját munkájuk hivalkodás nélküli méltóságát meg így jellemezte az öreg adatközlő: “Ki csinálja nekik a sínszeget? A rabicszeget? Az iszkábát? A roma. És ki tudja, hogy mindezt a roma csinálja nekik? A roma.” A muzsikusok meg nyilván nem helyzetük megalázó motívumait, hanem sikereit, dicsőségét élték át jogos büszkeséggel, és lesajnálták a gödörben gürcölő szegkovácsokat. Az állandó kontaktus a magyarokkal nyelvi asszimilációt eredményezett: a muzsikusok lassan felhagytak az anyanyelvvel, és magyarul kezdtek beszélni. Napjainkra magyar anyanyelvűek lettek. A szegkovácsok körében ma is él a cigány nyelv, a gyerekek azonban inkább magyar vagy kettős anyanyelvűek. A szegkovácsok nyelvjárását beszélik azok a muzsikusok is, akik még őriznek valamit az egykori anyanyelvből. A nyelvi asszimiláció folytán ezt a nyelvjárást és a cigányoknak ezt a csoportját is romungrónak nevezik, és ők is annak tartják magukat.

Természetesen a muzsikustársadalom sem egységes. Az előkelő helyeken muzsikáló, külföldre járó, akadémiát végzett zenészek és a kis falusi muzsikusok között, akik a kottát sem ismerik, óriási a különbség. A muzsikusok mindig arra törekedtek, hogy megéljenek a zenélésből, de ez nem mindegyiknek sikerült. Gyakran a vályogvetés, a napszámos munka volt a főfoglalkozás, és a hétvégi kocsmai vagy lakodalmi zenélés, ünnepköszöntés a kiegészítő jövedelem. Az idők folyamán számos esetben a muzsikálás el is sorvadt, s a romungró cigányság legnyomorultabb rétege képződött az egykori szegény falusi, zenélésből megélni nem tudó cigányok utódaiból.

A múlt század végén és századunk elején újabb vándorló csoportok érkeztek Szerbia felől. A cigány anyanyelvű, de foglalkozás szerint rétegződő, s ennek függvényében más-más dialektust beszélő, ám a magyar társadalom szemében egységes “kóbor” cigányok megjelenése óriási riadalmat keltett. Újra megfogalmazódtak a Mária Terézia rendeleteire emlékeztető, ha lehet, még azoknál is keményebb, egyes javaslatokban kiirtásukat kezdeményező rendszabályok. Senkinek sem jutott azonban eszébe, hogy az újonnan érkezetteket egy kalap alá vegye a muzsikusokkal, akik közel férkőztek a magyar nemzet szívéhez, s akikről Blaha Lujza is elragadtatással nyilatkozott. Ám ez a réteg, az 1893-as népszámlálás adatai szerint, az akkor 220 ezer fővel számon tartott cigány népességnek a tizedét sem tette ki, s a többiek ki voltak téve a jogtipró törvénykezésnek, a helyi hatalmasságok önkényének. Még a XVIII. században is a kemencei bűnperben “emberevő” cigányokat ítéltek kínhalálra. 1905-ben Dánoson egy rablás miatt ezerszám tereltek cigányokat – asszonyokat, gyerekeket is – egy pusztára, ahol hónapokig vallatták őket. Az 1944-ben bekövetkezett genocídiumnak tehát – ahogyan a zsidók, úgy a cigányok vonatkozásában is – megvoltak a történelmi előzményei.

Ezek mellett és ellenére, a cigány anyanyelvű, oláhcigányként számontartott csoportok kiügyeskedték a maguk helyét a társadalom peremén. Legmódosabbak a lovakkal kereskedő lovárok lettek; elnevezésük nem a lóra, hanem a pénzre (love) utal. Jól megéltek a szőnyegkészítő és -kereskedő colárok is. Letelepedtek a falvak szélén a fémműves (fúró-, gereben- stb. készítő) khelderások. A colári (sátoros) nyelvjárást beszélő, Rézműves vezetéknevű hodásziak még emlékeznek az ősökre, akik a falu szélén sátrakban laktak és csengőket, harangokat készítettek. A gurvári nyírvasváriak tudják, hogy felmenőik “fódozóvok” voltak; a drótostótokhoz hasonlóan vándorolva gyakorolták edényfoltozó mesterségüket. Megvoltak az alantas munkákat végző csoportok is, s a végzett munka jövedelme, tekintélye alakította ki a hierarchiát. Romániából is érkeztek olyan csoportok, amelyek az ottani rabszolgaság idején a román nyelvet vették fel, ma is ez az archaikus román az anyanyelvük. ők a teknősök (beások). Erdőkben vándoroltak, évenként más-más földbirtokossal kötöttek szerződést, hogy elkészítsék a mezőgazdasági munkákhoz, háztartáshoz szükséges faedényeket, kanalakat. ősi törvényeik szerint éltek józan, mértéktartó életet, hogy az állami törvénykezés kezére ne jussanak. Sajátos technikáik voltak a katonaság “megúszására”, s messze elkerültek mindent – például az iskolát –, ami közösségük rendjét, szokásait megbonthatta volna. Orsós Jakab – író, fafaragó népművész – mesélte, mekkora kétségbeesést keltett a közösségben, amikor 1937-ben egy Zala megyei községben beiskolázták a gyerekeket. Megfigyelhető volt ezekben a közösségekben még a nyolcvanas években is, hogy az asszonyok “koldulásnak” nevezték azt is, amikor termékeikkel házalva azokat némi élelmiszerre cserélték.

A kifejezés jól jellemzi a cigány munka ellenértékét a magyar paraszti társadalomban: az valóban csak alamizsna volt. Félreérthetetlenül kijelölte a cigányok helyét a falu hierarchiájában. Asszonyok naphosszat végezték a legnehezebb háztartási munkákat, és egybehangzóan állították bárhol, hogy ezért mit kaptak: “egy marék paszulyt, egy pár szem krumplit, egy darab avas szalonnát”. Nagy szó volt, ha egy darab kenyeret is. Persze kiszolgáltatottak voltak a szegényparasztok, a zsellérek is. Számukra vigaszul szolgált, hogy vannak náluk lejjebblévők is.

Nem csoda, ha tényleges koldulással, lopással és sajátos szolgáltatásokkal voltak kénytelenek jövedelmeiket kiegészíteni. Mindezeknek kialakult a módszere, technikája, szövegkönyve. A kuruzslás tudományát falusi javasasszonyoktól tanulták; a jóslást saját találékonyságukkal, pszichológiai érzékükkel fejlesztették művészetté. Felismerték, hogy ezekre a hazugságokra, csalásokra van fizetőképes kereslet. Arany János a tanúnk, hogy a bajusztalan ember elhiszi: bizonyos eljárások alkalmazásával ki fog nőni a bajusza. Ki a hibás, ha ellopják a sonkáját, kolbászát, míg ő a dézsában csücsül?

Saját törvényeik helybenhagyták, sőt értékelték ezeket a cselekményeket. Minél sikeresebben túljártak a birtokon belül levők eszén, annál inkább. Ne feledjük: az ő kezüket nem vágatta le István király, őket nem kötötte röghöz Werbőczy. Tudatukat nem törte be a feudális osztálytársadalom és a “keresztény értékrend”. Hiszen a kereszténység sem fogadta be őket! Hiába kereszteltették meg gyermekeiket (hogy távozzék tőlük a rossz szellem), templomba a lábukat se tehették be. Csak a búcsújáró helyeket látogatták és Szűz Máriához fohászkodtak árvaságukban.

Nem fogadták tehát be őket, de nem is akartak beilleszkedni. Hiszen tudták: azzal csak veszítenének. Azért a kiszolgáltatottságért, amit elvállalnának, fel kéne áldozniuk minden értéküket: nyelvüket, kultúrájukat, törvényeiket, összetartozásukat. Amikor az asszimilálódott zsidóság törvényen kívülre került, a cigányokat nem érte meglepetés, hisz ők addig is ott voltak. Nem is tudtak igazán különbséget tenni az ellenséges hatalmak között, hiszen velük mindig is megtörténhetett bármikor bármi. Értük soha senki sem tartozott felelősséggel.

A magyar hatóságok nemzetmentő feladatként vállalták a partnerséget deportálásukban. Ha kevésbé voltak benne érdekeltek, mint a zsidók összegyűjtésében, csak azért, mert tőlük nem volt mit elvenni. S a túlélőknek nem volt elég tudásuk, gyakorlatuk ahhoz, hogy veszteségeiket – halottaik számát – híven dokumentálják.

***

Az új társadalmi rend spontán módon hagyta helyben társadalmonkívüliségüket. Miközben fennen hirdették, hogy “nálunk minden hatalom a dolgozó népé”, őket senki sem sorolta a dolgozó nép soraiba. Így maradtak ki a földosztásból, a korábban elnyomott osztályok tanulását, értelmiséggé válását, politikai karrierjét felkaroló mozgalmakból – a tagadhatatlan társadalmi mobilitásból. 1957-ig még személyi igazolványuk is megkülönböztette őket a többi magyar állampolgártól. A régóta fennálló távolság így egyre nőtt. Kirekesztettségükre, a cigánytelepek emberalatti állapotára először 1961-ben figyelt fel a “Párt”, és hozott határozatot a helyzet javítására. Az új törekvés félelmetesen hasonlított a régebbiekhez, Mária Teréziáig visszamenőleg. A lótartás betiltásáról ekkor már nem esett ugyan szó, de arról igen, hogy a beilleszkedés egyetlen biztos eszköze az állandó munkaviszony. Ezen, a kor politikájának megfelelően, kizárólag állami szektorban végzett munka volt értendő, amely a tanulatlan, szakképzetlen cigány tömegek számára a legalacsonyabb presztízsű, egészségtelen, nehéz fizikai munkákat jelentette az üzemekben, főleg az építőiparban. Ezekre a segédmunkákra az extenzív iparosítás korában még volt igény, vállalkozó viszont rajtuk kívül kevés akadt. Nekik nem volt más választásuk. Másik funkciója az olcsó munkaerő alkalmazásának a bérgazdálkodásban mutatkozott: ez tette lehetővé mások magasabb bérezését. Az amúgy is sorvadó hagyományos cigány mesterségek végképp ellehetetlenültek. Megjelentek a munkástoborzók a cigánytelepeken, és megteltek a rosszul táplált, gyenge egészségű emberekkel a “fekete vonatok” és a nagyipar kaszárnyái: a munkásszállók. A legkiválóbbakat kivéve, a rendszer a muzsikusokat sem kímélte: egykori munkáltatóikkal együtt építették ők is a szocializmust. A vállalatok régi gárdája nem ismerte el őket egyenrangú munkatársaknak, kihasználta tájékozatlanságukat. Számos kedvezményben, amit a szociálpolitika, a szakszervezet biztosított a dolgozóknak, ők nem részesültek. Hozzájuk nem jutottak el azok a dotációk sem, amelyekkel az állami költségvetés például a kultúrát támogatta (mivel nem jártak színházba, nem vásároltak könyvet stb.). Előnyt jelentett viszont, hogy hozzátartozókból álló brigádokként helyezkedhettek el, s a csoport legügyesebb tagja mint brigádvezető képviselte érdekeiket, amennyire tudta, és közvetítette a követelményeket.

A cigányok tömeges munkába állításának gyakorlata egyértelműen jelezte azt a ki nem mondott közmegegyezést, amely a cigányságot a társadalmi munkamegosztás hierarchájának legalsó fokán kívánta asszimilálni, minél messzebb a “dolgozó nép” elfogadott életszínvonalától.

Kitért a párthatározat a nyelvhasználatra, a cigány kultúra kérdésére is. A korábbi törekvésekkel egybevágóan ezeket károsaknak ítélte. Megszüntette az 1957-ben alakult, a cigányság nemzetiséggé válásának gondolatát hordozó Cigányok Kulturális Szövetségét. A cigánysággal kapcsolatos problémák megoldását állami feladattá tette, a tanácsok hatáskörébe utalta. Ennek nyomán jöttek létre a megyei, városi, kerületi tanácsoknál a koordinációs bizottságok, amelyek az állami akarat kifejezői lettek.

Háromféle cigányt különböztetett meg a határozat: aki már beilleszkedett, aki útban van a beilleszkedés felé, és aki még mindig “cigány módon él”. Feladatul jelölte meg, hogy “rá kell őket szoktatni a rendszeres munkavézésre”, noha elismerte, hogy az előítéletek ezt a folyamatot megnehezítik.

A párthatározat nyomán vált kötelezővé a tankötelezettségi törvény kiterjesztése a cigány gyerekekre is. Végrehajtása sokáig húzódott. Előfordult még a hetvenes években is, hogy cigánytelepről nem jártak a gyerekek iskolába; ahol pedig megjelentek, általános riadalmat keltettek. Gyakori volt, hogy az iskola javasolta állami gondozásba vételüket, s el is vitték őket az iskolából, a szülők tudta és megkérdezése nélkül. Vagy kórházban nyalábolta fel őket a hatóság úgy, hogy a szülők csak utólag értesültek. Az sem volt ritka eset, hogy karhatalmi erőszakkal otthonról vitték el őket a “cigány módon élő” családokból. Emiatt azután a monstre állami nevelőotthonokban felülreprezentáltak lettek a cigány gyerekek.

Az oktatási rendszer nem volt felkészülve a cigány gyerekek fogadására – a diktatúrákra nem jellemző a sajátosságok figyelembevétele. A pedagógusok nem részesültek ilyen irányú felkészítésben, következésképpen csak az előítéletek és indulatok szintjén vélték tudni, hogy milyenek a cigányok. Ahol nem értettek magyarul, ott azt sem tudták, ezek a gyerekek milyen nyelven beszélnek. Egyedül a tantárgyi követelményekkel minősítették őket, így véletlenül sem derülhettek ki a cigány gyerekek sajátos értékei; az iskola csupán elképesztő hátrányaikat demonstrálta. A többséggel való együtt-taníthatóságuknak nem voltak kialakult módszerei, hiányzott a szükséges szemlélet is. A közhangulat is az elkülönítésükre ösztönzött mindenütt. Cigány osztályok alakultak: leminősített tárgyi feltételekkel és követelményekkel, büntetésből odahelyezett pedagógusokkal; a “felzárkóztatás” jelszavával, miközben a társadalmi konszenzus félreérthetetlenül arról szólt, hogy ez ne sikerülhessen, a cigány gyerekek csak szüleik kijelölt státusát reprodukálhassák. Ilyenképp az a néhány megszállott pedagógus, aki eredményesen tanított cigány gyerekeket, magára maradt a tantestületben és a társadalomban. Bevett formája lett az elkülönítésnek az értelmi fogyatékossá nyilvánítás és kisegítő iskolába helyezés. Szegregáció valósult meg azokban az esetekben is, amikor a cigány gyerekek, bár a többiekkel együtt, de utolsó padban, külön padsorban tanultak: már a gyerektársadalom is kijelölte a helyüket. S ha megkülönböztetésük netán agresszív magatartást váltott ki belőlük, azzal csak igazolták az előítéleteket és az ellenük irányuló indulatokat.

Foglalkozott a párthatározat a cigánytelepek felszámolásával. Kamatmentes kölcsönből “CS”-házak építéséről szóló kormányrendelet jelent meg a határozat nyomán. Egyéves folyamatos munkaviszony volt a kölcsön feltétele, amit viszont a helyi hatóság sehol sem adott a cigány emberek kezébe. Az újonnan felépült telepek némileg magasabb szinten, a többséghez képest azonban “csökkentett” színvonalon reprodukálták a régieket.

1971-ben valósult meg az első, a hatalom szempontjaitól független, tudományosan megalapozott szociológiai kutatás, amely feltárta azokat a visszaéléseket is, amelyek a cigányok beilleszkedését meggátolták. A kutatás vezetőjét és munkatársait ezután hosszú évekre szóló súlyos szankciók sújtották.

Ez a kutatás szolgált első ízben megbízható számadatokkal a cigányság létszámát, nyelvi megoszlásának arányait illetően. Vitatható persze a munkahipotézis, amely szerint cigány az, akit a környezete annak tart, de pontosabb adatokra más munkahipotézis sem vezetett volna. Eszerint a cigányság lélekszáma Magyarországon 320 000 fő, ebből 71% magyar anyanyelvű, 21% cigány anyanyelvű és mintegy 8% beszéli a beás cigányok archaikus román nyelvét.

A korszak hivatalos “cigánypolitikája” egybecsengett a hallgatólagos társadalmi konszenzussal; a párt nem vállalta azt a népszerűtlen feladatot, hogy szembehelyezkedjék a népakarattal. Az egyik szemlélet, amely ezzel szembehelyezkedett, a Kemény István által vezetett vizsgálatra támaszkodó szociológiai szemlélet volt, a másik pedig az etnikai szemlélet, amelyet a Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Péli Tamás, Daróczi Ágnes, Kovács József szellemi irányításával fémjelzett cigány értelmiségi csoport képviselt.

A kettő között nem volt összhang. A cigány értelmiség azért marasztalta el a szociológusokat, mert a cigányság szegénységét, hátrányos helyzetét helyezik a figyelem homlokterébe, és figyelmen kívül hagyják a cigányság etnikai értékeit. A szociológusok azt nehezményezték, hogy a cigány értelmiséget túlfűtött érzelmi szempontok vezérlik, és elvadítják maguktól azokat az embereket, akiket partnereiknek kéne tekinteniük.

Ahogyan a szociológusokat szankcionálta, a cigány értelmiséget soviniszta, szeparatista törekvésekkel vádolta a hatalom. Mindkét csoport fölvette a kesztyűt.

Kemény István emigrációba kényszerült, de nem szakította meg a kapcsolatot munkatársaival. A kutatás résztvevői – Csalog Zsolt, Solt Ottilia, Havas Gábor, Lengyel Gabriella és mások – a demokratikus ellenzék soraiban vállalták a további konfrontációt a hatalommal.

Choli Daróczi József magyar költők verseit és a Kommunista kiáltványt fordította cigány nyelvre, bizonyítva, hogy ez a nyelv is alkalmas kultúra közvetítésére. Daróczi Ágnes a televízió nyilvánossága előtt szavalta József Attila Ars poeticáját cigányul. Népművelői, klubvezetői munkaköröket vállaltak a cigány értelmiségiek a munkásszállókon: együtteseket szerveztek, nyilvánosság elé vitték a cigányság dalait, táncait. Az azóta világhírű Kalyi Jag együttes a Csavargyár utcai munkásszállón alakult meg.

Ám mialatt a progresszív értelmiség küzdött a cigány kultúra elismertetéséért, a cigányság vállalhatóságáért, a cigány tömegek szerte az országban öntudatuktól, méltóságukól megfosztva elhitték, hogy a “cigány módon” való élet csak a lehető legrosszabbat jelentheti. Az elesetteken a tehetetlenség lett úrrá, a feltörekvőkön pedig ádáz bizonyítási kényszer: ők is el tudják érni azt, amit a magyarok.

Differenciálódott a cigány munkásosztály. Akik megőrizték készségeiket a hagyományos foglalkozások idejéből, azok esetleg szakmát szereztek a vállalatoknál, illetve megtalálták lehetőségeiket a második gazdaságban. Megfigyelhető volt, hogy a hagyomány megerősíti az embereket. Azok bizonyultak a leggyengébbeknek a nagyipar szorításában, akik már semmilyen hagyományt nem őriztek. Az “állandó munkaviszony” éppúgy jelenthetett egzisztenciateremtést, előrejutást egyeseknek, mint teljes fizikai és lelki leépülést mások esetében. Tény: talpon maradtak annyian, hogy az 1979-es párthatározat már nem hátrányos helyzetű társadalmi rétegnek, hanem etnikai csoportnak minősítette a cigányságot.

A kisvállalkozások konjunktúrájában, ügyes profilváltásokkal, újjáéledtek a hagyományos cigány foglalkozások. Lókereskedők utódaiból régiségkereskedők, szőnyegesekből pulóverekkel piacozók váltak, és ipart váltott mindenki, akinek egy csepp érzéke volt a kereskedelemhez. Visszanyerték presztízsüket a muzsikusok, illetve – vendéglátóipari kapcsolataik révén – vendéglátó munkakörökben helyezkedtek el.

A hatalom, nem akarván kiengedni kezéből a gyeplőt, felülről vezényelt cigány szervezeteket kezdeményezett. Újra megalakult a Cigányok Kulturális Szövetsége a Kulturális Minisztérium, a Cigány Tanács pedig a Hazafias Népfront “védőszárnyai” alatt. A Népfrontba “cigányfelelőst” épített be a párt. A helyzet nemcsak a cigány értelmiséget osztotta meg, hanem az egyes emberekben is skizofrén állapotot idézett elő. Fel kellett tenniük maguknak a kérdést: hogyan használnak többet? Ha nyíltan ellenzékbe vonulnak, vagy ha megkötik kompromisszumaikat a hatalommal? Ha igazolják, hogy ez a társadalom mindent megtesz a cigányokért, vagy ha azt bizonyítják, hogy ami a felszínen zajlik, csak blöff, mialatt a mélyben időzített bombaként súlyosodik az az össztársadalmi kérdés, amit a cigányság helyzete fölvet?

A gazdasági válság első kárvallottjai a szakképzetlen cigányok lettek.

Megalakult, majd néhány hónap után meg is szűnt az első Cigány Családsegítő Központ. A XV. kerületi tanácsot megbotránkoztatta a potyautasok és egyéb szabálysértők – utcai árusok, illegális módon élni akarók – támogatása. A munkanélkülivé váló és elhelyezkedni nem tudó cigányok hatósági minősítése úgy hangzott, hogy ezek nem is akarnak dolgozni, ingyen élősködnek a társadalom nyakán. Hosszas vita indult a XV. kerületi hatóság és a Fővárosi Tanács között. Eredményeként egy hosszú nevű fővárosi cigány intézmény jött létre; első pillanatra úgy tetszett, porhintésre lesz csak jó. Nem így lett. Az intézmény élére egy “szociológiailag” és “etnikailag” egyaránt jól fölkészült cigány értelmiségi, Zsigó Jenő került. Erénye volt az is, hogy maga mellé tudott állítani a feladat iránt elkötelezett nem cigány értelmiségieket – közülük egy nevet okvetlen kőbe kell vésni: Mester Zsuzsáét. A szakembergárda megcsinálta az intézményt. Megszervezte a gyerekek táboroztatását, a továbbtanulókkal való hatékony törődést, a cigányokkal foglalkozók képzését; felkarolta a cigány képzőművészeket, néprajzi gyűjtéseket finanszírozott, s teszi mindezt a mai napig. Kezdeményezésére és Zsigó Jenő vezetésével alakult meg és lett világhírű az Ando Drom együttes. Szellemisége hozta létre az első alulról kezdeményezett cigány szervezetet. A Phralipe – a szó testvériséget jelent – nevéhez híven egyesítette azokat a cigány és nem cigány progresszív gondolkodókat és cselekedni akarókat, akik átlátták a mélyreható változás szükségességét.

A cigányság korábbi, majdnem teljes körűnek mondható foglalkoztatottsága rohamos gyorsasággal apadt. Megszűntek a nagy vállalatok, a munkásszállók. Minden addiginál nagyobb mértékű felvándorlás indult meg vidékről a fővárosba – most már családostól – valamiféle munkalehetőség reményében. Szaporodtak az önkényes lakásfoglalások, benépesült a belvárosi slum. Megromlott a közbiztonság, növekedtek az indulatok és szaporodtak a szankciók. A középrétegek romló életszínvonaláért, a létbiztonság megingásáért is a cigányság lett a bűnbak. A fővárosi iskolákban egyre nagyobb problémát okozott a tizenévesen is alsó tagozatos, felső tagozatosként is félanalfabéta cigány gyerekek növekvő száma. Miközben fújt már a fordulat szele, világosan látszott, hogy a cigányság ellen elkövetett bűnök és mulasztások következményei visszafordíthatatlanok.

A miskolci városi tanács telep felépítését tervezte a városból kitelepítendő cigányok számára a városon kívül, közművesítetlen területen. Horváth Aladár miskolci cigány tanító vezetésével gettóellenes bizottság alakult, amely visszalépésre kényszerítette a hatóságot.

***

A rendszerváltás során a hatalomért egymással viaskodó pártok között ismét magára maradt a cigányság. Ahogy azelőtt az egy párt, ezúttal a több párt közül egyik sem vállalta a közhangulattal való szembehelyezkedés népszerűtlenségét. Egyik sem kockáztatta, hogy szavazókat veszítsen a cigányság tényleges érdekképviseletének felvállalásáért. Szomorú jellemzője a helyzetnek, hogy még a demokratikus ellenzék által alapított SzDSz is elhárította magától a feladatot; így azok az emberek, akik párttagként is folytatni kívánták, amit ellenzékiként elkezdtek, hamarosan elszigetelődtek.

A munkanélküliség, különösen a válságövezetekben, katasztrofális méreteket öltött. A megszűnő munkásszállók, a korábban börtönnel (tehát szállással, ellátással) büntethető “közveszélyes munkakerülés” anakronisztikussá válása látványosan megnövelte a hajléktalanok számát. Megoldhatatlan problémákkal küszködtek az állami gondozásból kikerülő fiatalok. Születő gyermekeik ellátására személyiségükben és körülményeik folytán egyaránt alkalmatlanok lévén, gyermekeik is intézetbe kerültek. A családi pótlékból tengődő, az állami juttatást lopással kiegészítő családok ellen az önbíráskodásig fajultak az indulatok a községekben. Indulatok feszültek az állammal szemben is, amely “ingyenélőket” támogat; ekképp a megalakuló önkormányzatok még szűkmarkúbban bántak a cigányoknak nyújtható segélyekkel, mint a korábbi tanácsok.

Az az éles polarizálódás, amely a magyar társadalomban megindult, a cigány népesség körében is fölerősítette a szociális rétegződés tendenciáit; ahogyan a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek. S a romló gazdasági helyzetben is keményen tartotta magát egy polgárosodó – az egykori kemény “állami” munkából egzisztenciát teremtett, jelenleg is dolgozó, vállalkozó, üzletelő – réteg. Megállapítható, hogy a romló gazdasági helyzetben a kereskedelemben otthonos cigányság sokkal sikeresebben küzd meg a nehézségekkel, mint a bérmunkára szocializált magyar munkás- és alkalmazotti réteg. A máról holnapra élésben szerzett talpraesettség napjainkban hasznosabb a fix fizetést beosztani tudók gyakorlatánál.

A háromjegyű számok tartományában növekszenek az alulról kezdeményezett cigány szerveződések. Néhol csak azért jegyeztetnek be valamit, hogy legyen pályázóképes “jogi személy” különböző pénzekért, különböző alapítványokhoz. Legismertebb forrás az Autonómia Alapítvány mezőgazdasági kezdeményezéseket támogató projektje. A politikai küzdőtéren is számos cigány szervezet és vezető acsarkodik egymással, hasonlóan a pártokhoz, parlamenti frakciókhoz, kormánykoalícióhoz, ellenzékhez, pártokon belüli viszályokhoz. Az egységesítő szándékkal létrejött Roma Parlament is hatalmi harcok színtere.

1993 júliusában fogadta el az Országgyűlés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól rendelkező törvényt. Ennek értelmében alakultak meg 1994-ben a kisebbségi önkormányzatok; a hazánkban élő “nemzeti” kisebbségek mellett az egyetlen “etnikai” kisebbség, a cigányság önkormányzatai is mindenütt a települési önkormányzatokon belül és ezektől függő helyzetben. S mivel az önkormányzatoknak sehol sem érdekük a cigányság “túltámogatása”, a cigányok kisebbségi önkormányzatai semmi másra nem jók, csak arra, hogy a Magyar Köztársaság ezzel is bizonyítsa európaiságát a nyugati hatalmak előtt. Pozitívumként mégis elkönyvelhető, hogy a visszás körülmények közepette és ellenére, a cigány emberek megtanulják kifejezni magukat, artikulálni érdekeiket a politika porondján.

1993-ban Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor megismételték az 1971-es kutatást, hogy regisztrálni lehessen az azóta eltelt idő változásait. Az alábbiak derültek ki. Először is: a környezet által cigánynak tartott személyek 97,7 százaléka önmagát cigánynak tartja. Az 1971-es 320 000-hez képest 1993-ban a cigány népesség létszáma 457 000 fő. A növekedés 43%. Az ország teljes népessége viszont 10 277 000-ről 10 155 000-re csökkent.

Az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1971-ben a cigányoknál 32 volt, a teljes lakosságnál 15. Jelenleg az ezer lakosra jutó élveszületések száma a cigányoknál 28,7 s a következő években hasonló mértékű csökkenés várható. A teljes lakosságnál az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1993-ban 11,3 volt, csökkenő tendenciát mutat. A halálozások száma viszont növekszik, ezért a népesség további csökkenése várható. Számítások szerint húsz év múlva az ország lakóinak száma 9 millió 600–700 ezer lesz. A cigányok száma akkor valószínűleg 650 ezer körül jár majd, ami 6,5 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. A probléma természetesen nem az, hogy milyen mértékben “cigányosodik el” az ország, hanem hogy milyen mértékű lesz az elesettek, a támogatásra szorulók, a marginális helyzetűek aránya. A gyerekszám magasabb a cigányoknál, de a halálozások száma is. A 15 éven aluli gyerekek aránya kétszer akkora náluk, mint a teljes népességben, az 59 éven felülieké viszont négyszer kisebb. Mindez rossz élet- és munkakörülményekre, nagyon rossz egészségügyi és mentális helyzetre, halmozottan hátrányos, társadalmon kívüli állapotokra utal. Hogy a cigányság mekkora hányada érintett ebben, azt a kutatás többi része világítja meg.

Ami a településviszonyokat illeti: a cigányok 61 százaléka lakik községekben és 40 százalékuk ezer fő alatti kisközségekben, míg a teljes népességnek 30%-a lakik községekben és 17%-a ezer fő alatti kisközségekben. Másik mutató: az ország északi és keleti részén, a válságövezetekben lakik a cigányok 56 százaléka, míg a nem cigányok 73 százaléka a Budapest környéki és nyugati országrészen él.

Lakásviszonyaik javultak. 1971-ben 65, ma 13,7 százalékuk él elkülönült telepeken. A földes padlójú lakások aránya 1971-ben 61% volt, ma 10%. Száz méternél messzebbről kellett a vizet hozni a lakások 39 százalékában, míg ma 5 százalékában.

A hetvenes évek foglalkoztatottságához képest – amely a teljes munkaképes korú népességben 87, a cigányok körében 85 százalékos volt – óriási a zuhanás. A nem cigányoknál regisztrált munkanélküliségi ráta 1993 végén 12,84% volt, ugyanez a cigányok körében 49,68%. Budapesten kedvezőbb a helyzet, a községekben viszont rosszabb: 16,9% és 51,8%. A budapesti iparvidéken 9,9% és 36,5%, a Dunántúlon 11,6% és 42,6%, a keleti régióban 17,1% és 58,9%, az északiban 16,6% és 59%.

A cigányság jóval magasabb munkanélküliségi rátájának egyik oka az iskolázottságban való elmaradás. Másik ok a lakóhely. A fentiekből kiderült, hogy a cigányok nagyobb része a munkanélküliséggel leginkább sújtott településeken lakik. A harmadik ok: a cigányok leginkább azokban az iparágakban találtak munkát azelőtt, amelyek a rendszerváltás során hamar tönkrementek. Például: 1993-ban az építőiparban a munkanélküliségi ráta az országos átlagnak csaknem a kétszerese volt, s 1971-ben a foglalkoztatott cigányoknak 26 százaléka az építőiparban, illetve útépítésnél dolgozott. Negyedik ok a – nem mérhető, de létező – diszkrimináció.

Jellemző jelenség a cigányok körében a munkanélküliből inaktívvá válás. Ha ugyanis egy negyven év körüli cigány ember munkanélkülivé válik, annak elég egészségügyi oka van arra, hogy leszázalékoltassa magát. A rokkantnyugdíj biztosabb jövedelem a munkanélküli segélynél, és a rokkantnyugdíjasok bekapcsolódása a láthatatlan gazdaságba regisztrálhatatlan. Nem tudjuk tehát, hogy ez mennyivel enyhíti a helyzet súlyosságát, de hogy enyhíti, az tapasztalható.

Ami hathatósan kivezetné a cigányságot a gazdasági ellehetetlenülés, a társadalmon kívüliség kátyújából, az az oktatás. 1945 előtt a cigány gyerekek fele járt néhány évig iskolába. Az 1930 és 1958 között születettek körében a nyolc osztályt végzettek aránya korcsoportról korcsoportra haladva 9 százalékról fokozatosan 55 százalékra nőtt. Ez az arány az 1959 és 1963 között születetteknél elérte a 70, az 1964 és 1968 között születetteknél a 75 és az 1968 után születetteknél a 77 százalékot.

Más kérdés, hogy ez az iskolai végzettség milyen tényleges tudást jelent, milyen perspektívákat nyit a cigány fiatalok számára. A nehezen tetten érhető, ám nagyon is működő diszkrimináció a jó tanulók esetében is kemény akadályokat gördít a továbbtanulás elé. A korábbiakhoz képest mégsem rossz arány, hogy 1993–94-ben a nyolcadik osztályos teljes népesség 97,7 százalékához képest 51,2% volt a továbbtanuló cigány gyerekek aránya. Hogy milyen arányban fejezik be a szakiskolát, a szakmunkásképzőt, a szakközépiskolát, esetleg a gimnáziumot, arról nincs adat. Egyéb nehézségek mellett a szülők anyagi helyzete is komoly akadálya lehet a továbbtanulásnak. Ha rendelkezésre állanának részletes adatok, bizonyára kimutatható lenne a munkanélküliség és az iskolaelhagyás közötti összefüggés. Fokozottan érvényesülnek a nehézségek a felsőfokú oktatásnál. Vagyis: nagyon nehéz kitörni abból az ördögi körből, amit a szülők iskolázatlansága, alacsony presztízsű munkája, majd munkanélkülisége képez. Heroikus erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy az utódok ne az elődök sorsát reprodukálják.

Mindezekből következően, ha kiszámítani nem is lehet, biztosra vehető, hogy tekintélyes a cigányság leszakadó hányada, a társadalmon – kulturális és civilizációs fejlődésen – kívül rekedtek tábora. Az is biztos, noha erre végképp nincs semmiféle adat, hogy akik keservesen megszereztek valamilyen diplomát vagy egyéb belépési jogosítványt, erősen hajlanak az asszimilációra, ami teljes beolvadást, etnikai identitásuk feladását jelenti. (Ne firtassuk, hogy sikerülhet-e ez egyáltalán, és megéri-e az árát – legyen ez az érintettek személyes problémája.) Integrációnak nevezhető annak a polgárosodó rétegnek a beilleszkedése, amely nem adja fel identitását, cigányságában értéket ismer fel.

Létezik a társadalommal való együttélésnek olyan koegzisztens formája, amely a “cigány módon” élő családokra jellemző. Azt jelenti, hogy a hagyományos mesterség valamilyen sikeres profilváltása révén jó anyagi körülémények között, nem normasértően, zárt közösségben, a cigány nyelv, kultúra, szokások, hagyományok közegében élnek, és biztosak abban, hogy boldogulásukat a társadalomban csak ez az életforma biztosítja. Az iskoláztatást annyiban preferálják, amennyiben az lehetővé teszi a “cigány módon” való élet magasabb szintű folytatását.

Ez utóbbi két réteget célozza meg az a program, amely hivatásos nevelőszülőket képez a leszakadó réteg állami gondozott gyerekeinek fölnevelésére. Legyen az övék a jövő!

Megjegyzés: Napjainkban a “cigány” helyett inkább a “roma” kifejezés használatos, az érintettek kívánságára, akik úgy érzik, hogy a “cigány” szóhoz lekicsinylő képzetek társulnak. Mivel én sosem használtam ezt a szót sértő, lekicsinylő szándékkal, pejoratív értelemben, nem látok okot arra, hogy ezen változtassak.

 

Irodalom

Bartos Tibor: Sosemvolt Cigányország. Móra Könyvkiadó, 1958.

Diósi Ágnes: Hetedíziglen. Móra Könyvkiadó, 1984.

Diósi Ágnes: Cigányút. Szépirodalmi Kiadó, 1988.

Diósi Ágnes: Szűz Mária zsebkendője. Móra Könyvkiadó, 1990.

Diósi Ágnes: Cigány hivatásos nevelőszülők. Család, Gyermek, Ifjúság, 1994–95.

Kemény István: A magyarországi roma (cigány) népességről két felmérés tükrében. Magyar Tudomány, 1997/6. sz.

Noszkai Gábor: Cigányok/romák: a kollektív jogok küszöbén kétszáz évre az emberi jogoktól. Magyar Tudomány, 1997/6. sz.