A kommunizmusról

A „kommunizmus" szó jelentése távolról sem egyértelmű és határozott. A definíciós zavar és bármely értelmetlen termino­lógiai vita elkerülése végett leszögezem, hogy a „kommuniz­mus" szóval (vagy a „kommunista rendszer" kifejezéssel) itt azt a társadalmi berendezkedést jelölöm, amely 1985 előtt a Szovjetunióban uralkodott, nemkülönben a szovjet tömb or­szágaiban Kelet-Európában, Kínában, Vietnamban, Észak-Ko­reában és egyebütt. Ami azoknak az ellenvetéseit illeti, akik szerint a szovjet társadalom nem volt tényleges kommuniz­mus – nos, egy feltétellel hajlandó vagyok elfogadni a véle­ményüket, nevezetesen ha a valóságban is, s nem csupán az elképzelések szintjén, felépítik ezt a „valódi kommuniz­must".

Nem fogadom el azt a marxista tanítást, miszerint a kom­munizmusnak alsó és felső foka létezne, ahol is az utóbbi képezné a „kiteljesedett kommunizmust". Tudományos szem­pontból ez a tanítás meglehetősen sántít. Aminek a sztálini és különösen a brezsnyevi időszakban tanúi voltunk, valójá­ban tényleges és kiteljesedett kommunizmus volt. És az ob­jektív társadalmi törvények értelmében egyszerűen lehetetlen, hogy létezzen a természetben valamilyen másfajta is. Mutat­kozhat a különböző országokban ilyen vagy olyan vonatko­zásban jobbnak vagy rosszabbnak, de ami a lényegét illeti, a kommunizmus nem lehet másmilyen.

Elutasítom azt a széles körben elterjedt véleményt, misze­rint a kommunizmus Oroszországban idegen volt az itteni tör­ténelem szellemétől és az orosz néptől, hogy pusztán egy maroknyi ideológus kényszerítette rá a jóhiszemű és jámbor lakosságra erőszak és megtévesztés útján, a tömegek tény­leges akarata, vágyai és érdekei ellenére. A kommunizmus ugyanis nem pusztán politikai rezsim, hanem számottevő em­bertömegek társadalmi szerveződése. Oroszországban nem a marxista terv szerint alakult ki – ilyen terv egyáltalán nem létezett -, hanem a nagy embertömegek egységes társadalmi renddé szerveződésének objektív törvényszerűségei alapján, mégpedig egyszerűen a puszta megélhetésért folytatott harc kereteiben. Embermilliók történelmi cselekvésének eredmé­nye volt a kommunizmus, olyanoké, akiknek vagy egyáltalán nem is volt fogalmuk a marxizmus mibenlétéről, vagy csak merőben zavaros képzeteik voltak róla, és a maguk feje sze­rint értelmezték.

Ami végeredményben létrejött, az csak bizonyos vonásai­ban emlékeztet a marxista eszmékre. Semmiképpen sem vo­nom kétségbe, hogy a marxista eszmék szerepet játszanak az embereknek a kommunista társadalomért folytatott harcá­ban. De a történelmi mozgalmakat lelkesítő eszmék ritkán es­nek egybe ténylegesen ezeknek a mozgalmaknak a lényegé­vel. Hiszen az oroszországi társadalom jelenlegi reformátorait is olyan eszmék lelkesítik, amelyeknek vajmi kevés közük van ahhoz, amit ténylegesen tesznek. Hervadhatatlanul érvénye­sül az ősi bölcsesség igazsága: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A kommunizmus Oroszországban nem a semmiből állt elő. Voltak történelmi előzményei, gyökerei. A kommunizmus gyö­kerei (előfeltételei, csírái, elemei) ugyanis a legkülönbözőbb társadalmakban léteznek. Léteztek a forradalom előtti Orosz­országban is. Megvannak a nyugati országokban is. Nélkülük egyáltalában nem létezhet semmiféle elegendően kiterjedt és fejlett társadalom. Úgyhogy a marxistáknak az az állítása, mi­szerint a kommunista társadalmi viszonyok nem érlelődnek a nem-kommunista társadalmakban, egyszerűen ellentmond a tényeknek. A kommunizmus gyökerei (csírái, elemei) nem egyebek, mint azok a társadalmi megnyilvánulások, amelyeket a közösségiség jelenségeinek neveztem el. Mindig előállnak, ha nagyszámú ember nemzedékeinek sora egész- élete folya­mán együtt, egy egységes egész keretében kényszerül élni. Olyan jelenségek tartoznak ide, mint például a csoportosulás, a vezető és vezetett viszonyának kialakulása, az állami intéz­mények, szakszervezetek, pártok, a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálatok stb. Adott körülmények között ezek a kö­zösségi jelenségek dominánssá és mindent átfogóvá válhat­nak a társadalomban, és létrehozhatják a társadalmi beren­dezkedés sajátosan kommunista típusát, ahogyan ez Orosz­országban történt 1917 után.

A kommunista társadalom nem kevésbé természetes szo­ciális képződmény, mint bármely más társadalom, a nyugatit is ideértve. Megvan a maga specifikus társadalmi szerkezete, és működésében sajátlagos objektív törvényszerűségek érvé­nyesülnek. Ez a szerkezet és ezek a törvényszerűségek azon­ban abszolúte eltérnek azoktól az interpretációktól, ahogyan a szovjet és még inkább a nyugati ideológia ábrázolta őket. Ezeknek az ideológiáknak – még ha a társadalomtudomány rangjára tartottak is igényt – valójában semmi közük nem volt a tudományossághoz.

A nyugati ideológiában és propagandában – s nyomában az 1985 utáni Oroszország nyugatbarát propagandájában is – az orosz történelem kommunista (szovjet) periódusát sötét szakadéknak tekintik. Oroszországot még „a Gonosz birodal­mának" is kikiáltották. Megítélésem szerint ez nem egyszerű­en félreértés, hanem a valóság szándékos és az emberiség történelmében példa nélkül álló meghamisítása. A kommunista társadalomnak éppúgy, mint bármelyiknek, megvannak a ma­ga hiányosságai – ideális társadalom egyáltalán nem létezik. De vannak pozitívumai is. Megjegyzem, annak idején Nyuga­ton éppen a kommunizmus előnyös oldalának vonzó példá­jától rettentek meg a leginkább. A volt kommunista országok polgárainak nem kis hányada máris nosztalgiával emlegeti, mit is vesztett a kommunizmus felszámolásával. És az orosz történelem szovjet időszaka egyáltalán nem szakadék volt, hanem – éppen ellenkezőleg – nagyon is jelentős periódus. Egyszerűen cinikusnak vagy ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki tagadja mindazt, amit ebben az időszakban éppen a kommunizmusnak köszönhetően értek el és hoztak létre. Utó­dainkat, akik igazságosabban fogják megítélni a mi korunkat, lenyűgözi majd, hogy milyen nagy teljesítményeket hozott, méghozzá a legnehezebb történelmi körülmények között.

A kommunizmus elemzése és leírása során jól meg kell Kü­lönböztetni azt, ami belső törvényszerűségeiből fakad, attól, amit létrejöttének és önreprodukciójának konkrét körülményei tesznek érthetővé, nem is beszélve azokról a kényszerekről, amelyek a rendszernek a környező világban való fennmara­dásáért folyó harc velejárói. A kommunizmus Oroszországban a monarchikus rendszer összeomlásának körülményei között keletkezett, miközben az első világháború folyományaként az országot a teljes megsemmisülés perspektívája fenyegette. Azután következett a polgárháború és az intervenció. A forra­dalom előtti rend visszaállásának réme, meg a külső támadá­sé. Nyomorgó és tudatlan lakosság oszlott meg óriási terüle­ten. Mintegy száz különböző nemzetiség és népcsoport; feu­dális, sőt törzsi társadalmi viszonyok között. Felkészülés a háborúra a hitleri Németországgal, és maga a háború, amely hallatlan áldozatokat követelt a Szovjetuniótól. Lélegzetvétel­nyi szünet után felkészülés az újabb háborúra és a „hideghá­borúra". Ha az ország belső viszonyait és a szovjet vezetés politikáját kiragadjuk ebből a történelmi kontextusból, akkor persze mindez ostobaságok és bűnök sorozatának tűnik. De ez alapjában mégsem volt ostobaság és bűn, még ha légió volt is a száma az ostobaságoknak, nem is beszélve a való­ságos bűnökről. Egy tragikus és soha nem látott nehézségek­kel terhelt történelmi útról volt itt szó. Ha az országban más társadalmi rendszer uralkodik, darabokra hullt volna, és az utolsó szögig kifosztják. Mindenekelőtt az új társadalmi rend-szernek, a kommunizmusnak köszönhető, hogy az ország egyáltalán fennmaradt. És nem írható a kommunizmus rová­sára a szovjet valóság minden defektusa. Egy sor ilyen jelen­ség a mostoha történelem következménye.

A kommunizmus válsága

A szovjet ideológia, miközben fennen hirdette, hogy a kapita­lizmusban a rendszeres válság elkerülhetetlen, a kommunista társadalmat válságmentesnek tekintette. Ebben a meggyőző­désben még a kommunizmus bírálói is osztoztak. Egyetlen olyan elemzést sem ismerünk, amely végeredményben prog­nosztizálta volna a kommunizmus válságát, vagy akár csak megengedte volna ezt a lehetőséget. Volt ugyan egy nagy halom „jóslat", amely a kommunizmus végét várta a Szovjet­unióban és más országokban, de ezeknek semmi közük sem volt magának a válságnak az előrejelzéséhez. A krízis mind a politikusok, mind az elemzők, mind a lakosság tömegei szá­mára váratlanul következett be. Mint tényleges válságot csak akkor kezdték felismerni, amikor már széleskörűen kibontako­zott, de még ekkor sem adekvát módon tudatosították.

Noha a válság már a brezsnyevi években megérett, még Gorbacsovnak sem volt róla fogalma. Mániákus reformjait ab­ban a felhőtlen meggyőződésben kezdeményezte, hogy a szovjet társadalom engedelmesen aláveti magát akaratának és felszólításainak. Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, mindenkinél inkább éppen ő járult hozzá a válság kibontako­zásához.

A válság váratlan bekövetkezésének sok oka volt, ezek kö­zé tartozott a kommunista társadalom tudományos elméleté­nek hiánya. Felesleges részleteznem, miféle közkeletű tan uralkodott a kommunizmusról a szovjet ideológiában. Ezt a doktrínát megvetés övezte, egyébként teljes joggal. A valós feltárás szerepét a kritikai, leleplező jellegű irodalom és pub­licisztika igyekezett magára vállalni, de ez sem lépte túl az ideologikus gondolkodás korlátait. A kritikusság tényét össze­tévesztették az igazság felmutatásával. Minél inkább befeke­títettek mindent, ami szovjet, annál valósághűbbnek tűnt a kri­tika, vagy annál inkább ilyennek láttatták.

Nyugaton sem volt jobb a helyzet. Jóllehet a nyugati szer­zők fogalmazványai formálisan tudományosabbnak mutatkoztak, a lényeget tekintve még messzebb álltak az igazságtól, mint a szovjetekéi. Míg a szovjet ideológia azt igyekezett el­kerülni, hogy lelepleződjenek a kommunizmus defektusainak törvényszerűségei, addig a nyugati ideológia a kommunizmus érdemeit vonakodott elismerni. Kétféle hamis kép rajzolódott ki tehát a kommunizmusról: egyfelől egy apologetikus, más­felől egy kritikai indíttatású. Például a szovjet ideológia azt hangoztatta, hogy a szovjet társadalom a marxi-lenini „tudo­mányos kommunizmus" zseniális elgondolásainak megfelelő­en épül fel; miközben a nyugati variáns állítása szerint a szov­jet társadalom alapját az ostoba Marx és a vérszomjas Lenin zagyva utópiája képezi. A szovjet ideológia deklarációja sze­rint a kommunisztikus társadalmi viszonyok csak a forradalom után kezdtek kiépülni. A nyugati ideológia ugyanezt úgy in­terpretálta, hogy ezeket a viszonyokat a forradalom után kény­szerítették rá a szovjet lakosság tömegeire, erőszakos és csa­lárd eszközökkel. Ez a párhuzamosság a szovjet társadalom és egyáltalában a kommunizmus felfogásának minden igazán lényeges pontján kimutatható. A tudományosság kritériumai felől tekintve a szovjet és a nyugati ideológia állításai egyívásúak. Hasonló a tudatbefolyásoló erejük is. Ha például a kom­munista rendnek a Szovjetunióban nincsenek összemberi gyökerei és előzményei az ország korábbi történelmében, ha először az elméletben gondolták ki, s csak azután erőltették rá valahogy a népre, akkor kívánság szerint ugyanúgy meg is változtatható, vagy egyszerűen megszüntethető a törvény­hozás útján vagy a hatóságok rendelkezéseivel. Pontosan ez az ideológiai idiotizmus munkált a leendő reformerek tudat­alattijában vagy tudatában is. A peresztrojka kalandjába bo­csátkozó reformerek és ideológiai kiszolgálóik teljes mérték­ben figyelmen kívül hagyták nemcsak a Nyugat, hanem a saját tulajdon társadalmuk realitásait is. Amikor pedig elhatárolód­tak korábbi ideológiájuktól, ez nem jelentette automatikusan, hogy áttértek a valóság tudományos elemzésére, hanem in­kább csak az ellenkezőjére fordították ideologikusan terhelt gondolkodásmódjuk irányát, amennyiben egyszerűen átpártol­tak a nyugati ideológia pozícióihoz.

Amikor már képtelenség volt nem észrevenni a válság ki­alakulását, torz formában kezdték felfogni, nevezetesen mint valamiféle megújulást, a társadalom gyógyulási folyamatát, „átépülést" (peresztrojkát), ahogyan nevezték. A szovjet veze­tés és szellemi szolgálattevői körében egyetlenegy ember sem akadt, aki a reformmániát éppen a válság tüneteként ér­telmezte volna. A válság lényegének és valódi okainak tisz­tázása helyett mindenki a növekvő nehézségek felelőseit kezdte kutatni, és bűnbakok után vizslatott. És azokban találta meg, akikre nyugati mesterei mutogattak: Sztálinban, Brezsnyevben, a konzervatívokban, a bürokratákban, az állambiz­tonsági szervekben, a pártapparátusban és, persze, az ideoló­giában.

A válság közönséges jelenség bármely társadalomban. Az antik, a feudális és a kapitalista társadalmak is megértek vál­ságokat. A nyugati országok jelen állapotát is sok szakember válságfolyamatnak tartja. Ha válság van, az még nem jelenti a társadalom teljes csődjét. A válság: eltérés a társadalom bizonyos normáitól. De még csak nem is minden ilyen eltérés tekinthető válságnak. A normális létmód megrendülhet termé­szeti katasztrófa, tömeges járvány vagy külső támadás követ­kezményeképpen is. 1941-42-ben a Szovjetunió a pusztulás küszöbén állt, de ez nem a kommunizmus mint társadalmi rend válsága volt. Ellenkezőleg, a kommunizmus ezekben a nehéz években bizonyította be életrevalóságát. A válság ugyanis valójában olyan abnormális állapot, amely az adott rendszer éppenséggel normális, sőt, sikeres élettevékenysé­gének körülményei között, e társadalom belső törvényszerű­ségei működésének következményeképpen áll elő.

Minden társadalmi formációra különös, sajátos típusú vál­ság jellemző. A kapitalista társadalomban úgynevezett gazda­sági válságok lépnek fel, amelyek túltermelésben, tőkefelesleg felhalmozódásában és ennek befektetési nehézségeiben nyil­vánulnak meg. A kommunizmus válsága szembetűnő módon különbözik ettől. Az utóbbinak lényege ugyanis, röviden szól­va, a társadalmi szervezet egészének dezorganizációja, amely végül is a teljes hatalmi és irányítási rendszer ellehe­tetlenülésében kulminál. Ez a krízis áthatja a társadalom min­den ízét és szféráját, ideértve az ideológiát, a gazdaságot, a kultúrát, a közhangulatot, a lakosság morális állapotát. De a magva mégiscsak a hatalmi-irányítási rendszer válsága.

Ha a válság okait keressük, legalábbis a következő ténye­zőket érdemes megkülönböztetnünk: 1) a válság potenciális kialakulásának mechanizmusa, 2) azok a körülmények, ame­lyek között a válság lehetőségből realitássá válik, 3) a válság kitörésének közvetlen indítéka.

A válság potenciális kialakulásának mechanizmusát ponto­san ugyanazok a tényezők működtetik, mint a társadalom nor­mális létfenntartó tevékenységét. Szervesen hozzátartoznak a kommunista társadalmi berendezkedéshez. Szakadatlan mű­ködésükkel maguk hozzák létre a társadalom normáitól való eltérés tendenciáját. Miután fokozatosan felhalmozódtak és összegeződtek, ezek az eltérések kialakítják a válság előfeltéte­leit. Ezért ha konkrétan kívánjuk leírni a válság mechanizmu­sát, akkor mindenekelőtt a társadalom normális („egészséges", ideális) állapotát kell elemezni, de úgy, hogy e leírás minden pontjában rámutatunk, miben áll a normától való eltérés, és mi okozza ezt, tehát fel kell tárni magának a normasértésnek a törvényszerű voltát. Például a tervgazdálkodás elkerülhetetle­nül teremti meg a káosz és a tervezetlenség elemeit, ugyanis ezek nélkül egyszerűen lehetetlenné válna a tervek teljesíté­se. A hatalmi-irányítási rendszert éppen monolit jellege ítéli ar­ra, hogy ellenségeskedő, gyakran maffia-módszerektől sem visszariadó csoportosulásokra essék szét. A gazdaság, a kul­túra és a társadalom egy sor más vonatkozású fejlődése sza­kadékot hoz létre a vezetés igényei és kielégítésük lehetőségei között. A totális ideológiai megdolgozás ideológiai cinizmushoz és az ellenséges ideológia hatásával szembeni védekező ké­pesség meggyengüléséhez vezet. A társadalom újra és újra arra kényszerül, hogy tevékenyen korlátozza ezeknek a nor­masértéseknek a mértékét, hogy elviselhető határok közé szo­rítsa őket. De ez rendszerint csak részben és csak ideig-óráig sikerül. Ami a válság körülményeit illeti, ezek külsődleges té­nyezőknek tekinthetők a kommunizmus mint olyan lényege szempontjából. Hozzájárulnak a válság érlelődéséhez és be­következéséhez, de önmagukban nem okai annak. A válság éppúgy kitörhetett volna más, esetleg éppen ellentétes körül­mények között is, másfelől ugyanezen körülmények fennállása ellenére akár el is maradhatott volna.

A válság körülményei nem feltétlenül kedvezőtlenek vagy jelentenek kudarcokat a társadalom számára. Lehet, hogy ép­pen sikerek és pozitív jelenségek. A szóban forgó válság kö­rülményei között például ki kell emelni, hogy a sztálini perió­dushoz képest a háborút követő években, és különösen a brezsnyevi érában, az országban hatalmas fellendülés ment végbe. Ez egyáltalán nem a „sötét szakadék" és a „pangás" időszaka volt. A válság körülményei között kell számon tarta­nunk a demográfiai robbanást is. A lakosság több mint száz­millió fővel gyarapodott. Pusztán ez a tehertétel – bármely nyu­gati országot önmagában is válságba sodort volna. A népes­ség felduzzadását egyszersmind nem-termelő hányadának növekedése kísérte, nem is beszélve az anyagi javak iránti igény még ennél is nagyobb fokozódásáról.

A legfontosabb szerepet a válság megérésében az a tény játszotta, hogy az emberiség ezúttal elkerülte a soros világ­háborút. A szokatlanul meghosszabbodott békés időszak le­hetővé tette a kommunista társadalmi rend belső törvénysze­rűségei számára, hogy megállíthatatlanul kifejtsék lehetséges hatásaikat. Ám ez az elnyúló békeperiódus távolról sem az általános szeretet és barátság Időszaka volt. Egy olyan hideg­háborút is magában foglalt, amely hatóereje és kiélezettsége tekintetében felveszi a versenyt a „meleg" háborúkkal. A Szov­jetunió erején felüli pénzügyi ráfordításokra kényszerült, és a környező világhoz való olyan viszonyulásmódokra, amelyek kimerítették erejét, és meghozták neki „a Gonosz birodalma" reputációját. A Szovjetunió behatolása a nyugati szférába két­élű fegyvernek bizonyult: mértéktelenül felerősítette a nyugati befolyást a Szovjetunióban és a tömbjéhez tartozó országok­ban. A Nyugat elidegeníthetetlen részévé vált az ország belső életének, és ez óriási mértékben hozzájárult a szovjet rend­szer mint kommunista társadalom védekező mechanizmusai­nak meggyengüléséhez.

Meg kell különböztetnünk, továbbá, azt az időszakot, amely­ben a válság még csak lehetőségként van jelen – és ideig-óráig rejtve marad, még ha az évek során fokozatosan erő­södik is -, attól a pillanattól, amelyben ez a lehetőség való­sággá válik. Az utóbbi ugyanis robbanásszerűen következik be, a válság felhalmozódási periódusával ellentétben: egy csapásra. Azok a tényezők, amelyek a krízis eme kirobbaná­sához vezetnek, képezik a válság kitörésének közvetlen indí­tékát. A brezsnyevi évek során felhalmozódtak a válság elő­feltételei, mondhatnánk, érett a válság lehetősége. De való­sággá csak Gorbacsov hatalomra kerülésével, a „peresztroj­ka" megindulásakor vált. Gorbacsov a maga politikájával „ki­biztosította" a válság bombáját, és az fel is robbant. Még az is lehet, hogy a gorbacsovisták őszintén törekedtek az ország helyzetének javítására, de e szándékuk olyan intézkedések­ben nyilvánult meg, amelyek csak felgyorsították és elmélyí­tették a válságot. A hatalom elvesztette az események feletti ellenőrzést, sőt a folyamat marionettfigurájává vált, olyan lé­pésekre kényszerülve, amelyeket korábban egyáltalán nem tervezett megtenni.

Nem arról volt szó ugyanis, hogy a társadalomban válság­jelenségek mutatkoznak, amelyek rákényszerítik a hatalmat, hogy valamiféle reformpolitikával álljon elő. Éppen ellenkező­leg: ez a hatalom fogott bele egy sajátos politikába, méghozzá olyan elképzelések foglyaként, amelyeknek semmi közük nem volt a fenyegető válság elhárításának motivációjához (ez va­lójában eszükbe sem jutott), miközben meg volt róla győződ­ve, hogy a társadalom továbbra is az ellenőrzése alatt áll, és követi útmutatásait. De elszámította magát. A krízisre hango­lódott társadalom váratlan és a hatalom számára nem kívá­natos módon reagált erre a politikára. A legfelsőbb hatalom kétbalkezes és felelőtlen reformjaival végül is kiengedte a pa­lackból a szellemet. És hogy jó képet vágjon a rossz játékhoz, a társadalom tudatos megreformálójának szerepében kezdett tetszelegni, holott már csak bábja volt az irányíthatatlan fo­lyamatnak.

A történelmi folyamat lényege és formája

A nagyszabású történelmi folyamatoknál ritkán fordul elő, hogy lényegük az adekvát formában, a résztvevők és megfigyelők számára átláthatóan jelenjék meg. Rendszerint rejtve marad ez a lényeg, belevész a heterogén jelenségek tumultusába, és torz formában tudatosul. Ráadásul ilyenkor a politika, az ideológia és a propaganda is elkeseredett erőfeszítéseket tesz, hogy el­leplezze a folyamatok lényegét, és a történetekről hamis képzeteket verjen bele az emberek fejébe. A mi korunkban pedig, amikor a tömegkommunikáció fejlődése és befolyása, ponto­sabban a tömegek manipulációjának eszközrendszere kolosszális méreteket öltött, a közösség idealisztikus-propagandisztikus megdolgozása általában is döntő hatóerővé vált a történel­mi események menetében és tudatosulási módja tekintetében.

Ez teljes egészében vonatkozik annak megértésére is, hogy mit is jelentett az 1956-os hruscsovi „fordulat", az ország desztalinizációja és átmenete a brezsnyevizmushoz.

Nemegyszer rámutattam már, hogy a brezsnyevi periódus­nak az az értékelése, miszerint a sztálinizmus meghosszab­bítása lett volna, alapvetően hibás, mi több: a szovjetellenes és antikommunista propaganda tudatos ideológiai hazugsága. A brezsnyevizmus nem folytatása volt a sztálinizmusnak, hanem éppen az adott körülmények közötti egyetlen le­hetséges alternatívája. Az ország desztalinizációja átmenetet jelentett a sztálini voluntarizmustól, a párt- és állami apparátus felett álló szuperhatalom rendszerétől, az irányítás vezérelvű megszervezettségétől az alkalmazkodó jellegű" rezsimhez, ahol a főhatalom az apparátus keretein belül maradt, az irá­nyítást pedig maguk a párt- és állami szervek végezték. Hruscsovnak az egyszemélyi diktatúra rendszerének fenntartására irányuló kísérlete kudarcot vallott. A brezsnyevi szisztéma a sztálini típusú „totalitarizmus" ellenlábasaként lépett fel, mint­egy demokratizálva azt. De a konkrét történelmi körülmények elfedték ennek az áttörésnek a lényegét, az ideológia és a propaganda pedig (a Szovjetunióban is, Nyugaton is) mindent megtett, hogy összezavarja az enélkül is bonyolult szituációt.

A gorbacsovi vezetés történelmi színre lépésének első nap­jaitól kezdve számos cikkben és interjúban kifejtettem, és mind a mai napig állítom, hogy a gorbacsovizmus kísérlet volt az áttérésre a demokratikus brezsnyevizmusról a sztálini tí­pusú diktátori berendezkedésre. A gorbacsovizmus eme lé­nyege nyilvánult meg abban a törekvésben, hogy erőszakkal, felülről rákényszerítsenek az országra egy olyan életformát és fejlődési irányt, amelyet a felső vezetés akar, és létrehozzák a pártapparátuson kívüli és felette álló főhatalom rendszerét. Innen a huzakodás a véget nem érő reformokkal, melyek gya­korlatilag szétverték az országot: gazdaságát, államiságát és ideológiáját; innen a különleges felhatalmazások követelése személyesen Gorbacsov számára; innen az elnöki hatalmi rendszer felállítása, amely gyakorlatilag a sztálini vezérelvű diktátori rendszer analógiájára épített.

A gorbacsovizmus lényegét homály fedte. A propaganda mindent kiforgatott és eltorzított. Noha éppen az úgynevezett konzervatívok léptek fel objektíve a kommunista demokrácia védelmezőiként (bár ezt ők maguk sem fogták fel), a gorbacsovisták a „totalitarizmus" elleni, a „valódi demokráciáért", az országnak a „modern civilizációba" való becsatlakozásáért stb. folytatott harc hőseinek mezét öltötték magukra. Az or­szág megerőszakolására irányuló gorbacsovi tevékenységet továbbá sajátosan befolyásolta az a tényező, amelyet egy szóval „Nyugatnak" nevezhetünk. Ennek a tényezőnek egyre döntőbb szerepe lett abban, ami az országban végbement, a saját képére alakítva a folyamat alakulását és irányát.

A gorbacsovi reformok politikájának eredménye nem a tár­sadalom új, megállapodott elrendeződése lett, hanem éppen a további, minden elképzelhető határon túllépő destabilizáció. A társadalmi mechanizmus mindeddig jól-rosszul, de mégis­csak működött. Alkatrészei valamennyire összhangban funk­cionáltak. A reformisták hőzöngése viszont teljességgel szét­zilálta ezt a mechanizmust. A gorbacsovisták úgy viselkedtek, mint valamiféle technikailag dilettáns kalandorok, akik az el­avult gép elöregedett alkatrészeit szíre-szóra újakra cserélik, anélkül, hogy figyelembe vennék a gépezet, mint egész, mű­ködési elvét. Vagy, más képpel élve, a gorbacsovi vezetés őrült kapitánynak bizonyult, aki vészhelyzetben pusztító zá­tonyra futtatja hajóját.

Ismétlem, ha válságba kerül egy társadalom, az még nem jelenti az összeomlását. Válságok keletkeznek, és így vagy úgy túljutnak rajtuk. A Szovjetunióban kibontakozott válságot is le lehetett volna küzdeni e társadalomnak mint kommunista társadalomnak a saját erejével. A társadalom alapjai tekinte­tében nem volt szükség semmiféle átépítésre. Abszolút fölös­leges volt. De a legfelsőbb vezetés bűnéből kiteljesedett vál­ság csődbe vitte a szovjet társadalmat. S döntő szerepe volt ebben, hogy a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút a Nyu­gattal szemben. Az országot elgyengítette a válság. Az ország vezetői pedig, bőrüket és reputációjukat mentendő, a nyugati erők engedelmes bábjaivá és saját országuk érdekeinek áru­lóivá váltak. Megnyitották a szovjet erőd kapuit az ellenség előtt. Aligha találni a történelemben ezzel összehasonlítható fokú árulást.

A hidegháború

A kommunizmus a kezdet kezdetétől antikapitalista jelenség­ként lépett a történelem színpadára. Természetesen nem vált­hatott ki túlzott rokonszenvet a kapitalizmus képviselőiből és apologétáiból. Az 1917-es oroszországi forradalom után pedig a kommunizmus félelemmel átitatott gyűlölete a nyugati élet elidegeníthetetlen részévé vált. A Szovjetunió ragályos példá­vá lett a világ egy sor népe számára. Magukban a nyugati országokban is fenyegetően erőre kapott a kommunista moz­galom. Ennek reakciójaként állt elő a nemzetiszocializmus Né­metországban és a fasizmus Olaszországban és Spanyolor­szágban, egy időre eltorlaszolva az utat a kommunizmus be­vezetésének réme előtt.

A Nyugat első támadása az oroszországi kommunizmus ellen már 1918-20-ban megtörtént, de kudarcot vallott. A nyu­gati államok vezetőinek a második világháborúban sikerült a Szovjetunió ellen fordítani Németország agresszióját. De a kí­sérlet, hogy Németország segítségével katonailag szétverjék, ismét sikertelennek bizonyult. A Németország felett aratott győzelem eredményeképpen a Szovjetunió rákényszerítette rendszerét Kelet-Európa országaira, és óriási mértékben kitá­gította befolyását a világban. Nyugat-Európában megerősöd­tek a kommunista pártok. A Szovjetunió a maga hatalmas és egyre növekvő hadipotenciáljával egyre inkább a földkerek­ség második nagyhatalmává nőtte ki magát. A világkommu­nizmus fenyegetése egyre valószerűbbé vált.

Ám tévedés lenne kizárólag a társadalmi rendszerek szem­benállására korlátozni a Nyugat és a kommunista világ egy­máshoz való viszonyát. Az 1917-es forradalom előtti Orosz­ország jó ideje gyarmatosítható régió számba ment a nyugati országok számára. A forradalom azt is jelentette, hogy a Nyu­gat elvesztette ezt a területet. Még Hitler számára sem annyira öncél volt a kommunizmus („bolsevizmus") elleni harc, mint inkább ürügy az „élettér" bekebelezésére és az ott élők újfajta rabszolgává tételére. A Szovjetunió Németország feletti győzelme és hatókörének kitágulása a világban igen nagy mértékben korlátozta a Nyugat lehetőségeit a földkerekség gyarmatosítására. Távlatilag pedig a Nyugatot végeredmény­ben az fenyegette, hogy visszaszorítják nemzeti határai közé, ami egyenértékű lett volna hanyatlásának, sőt történelmi bu­kásának perspektívájával.

Ebben a helyzetben a támadásban lévő kommunizmus el­leni sajátos háború, a „hidegháború" gondolata végképp ma­gától értetődő volt. A „hidegháború" kifejezést általában annak a konfliktusnak a megnevezésére használják, amely a kom­munista és a nyugati világ, közelebbről pedig a Szovjetunió és az USA között alakult ki, méghozzá rögtön a második vi­lágháború befejezése után. „Hidegnek" azért nevezték, mert a szemben álló felek közötti viszonyba nem vonták bele köz­vetlenül és teljes ütőerejükkel a katonai erőket. A Nyugat po­litikai és ideológiai vezetőinek egybehangzó elismerése sze­rint a modern fegyverekkel végrehajtott „meleg" háború esz­telenség lenne, mert mindkét harcoló fél pusztulásával járna, és, egyáltalán, lakhatatlanná tenné a Földet. Ráadásul arra a meggyőződésre jutottak, hogy a kommunista rezsimeket kép­telenség katonai úton megsemmisíteni. így hát a „meleg" há­borúk „kis", helyi háborúkra ós más országok háborúiban való részvételre korlátozódtak.

A gyakorlatban a hidegháború messze túllépett azon, hogy pusztán az USA és a Szovjetunió háború utáni konfliktusát jelentse. Folytatását képezte annak a szovjetellenes politiká­nak, amelyet a Nyugat vezetői a két világháború között, meg a Németország és szövetségesei által a Szovjetunió ellen ví­vott háború idején, 1941 és 45 között folytattak. Hatókörét tekintve átfogta az egész világot és az emberi élet minden szféráját: a gazdaságot, a politikát, a diplomáciát, az ideoló­giát, a propagandát, a kultúrát, a sportot, az idegenforgalmat. Felhasználták az emberek befolyásolásának minden eszkö­zét: a rádiót, a televíziót, a titkosszolgálatokat, a kongresszu­sokat, vitákat, a kulturális cseréket, a megvesztegetéseket, a nyilvánosságot. Kihasználtak mindent, amit lehetett, az ellen­fél sebezhető pontjait, bármely emberi gyengeséget – a nem­zetiségi viszályokat, a vallási előítéleteket, a kíváncsiságot, a hiúságot, a kapzsiságot, az irigységet, a kritikus beállítottsá­got, a félelmet, a kalandvágyat, az önzést, a szerelmet stb. stb. Egyszóval talán ez volt az első új típusú globális és totális háború az emberiség történetében.

A hidegháború nem korlátozódott az Európába való szovjet behatolás megfékezésére. Olyan harccá vált, amely az egész világon útját kívánta állni a kommunizmus elterjedésének. Cél­ja végső soron a Szovjetuniónak és a kommunista országok egész tömbjének teljes szétzúzása volt. Magától értetődik, hogy mindez ideológiai frazeológiába csomagolva: a cél a né­pek felszabadítása a kommunizmus járma alól, segítésük a nyugati (elsősorban amerikai) értékek elsajátításában, harc a népek közötti békéért és barátságért, a demokratikus szabad­ságjogokért és az emberi jogokért.

A hidegháború különös jellegű háború volt, az emberiség történetének első „békés" háborúja. Noha az ellenfelek olyan fegyverzettel rendelkeztek, amihez mérhetőt korábban egyet­len hadsereg sem mondhatott magáénak, nem vetették be közvetlenül egymás ellen. A közkeletű magyarázat szerint ezt a tény az teszi érthetővé, hogy a modern fegyverzetek alkal­mazása mindkét fél pusztulásával járna, és világkatasztrófát idézne elő. De hát ugyan mikor fordult elő, hogy az életha­lálharcban a következményektől való aggodalom visszatartot­ta volna az ellenfeleket? Annak idején az amerikaiak sem ha­boztak két atombombát is ledobni Japánra. Persze azért lé­tezett a következményektől való félelem, sőt tudatosan is szí­tották. Ez is részét képezte a hidegháborúnak. A fegyverke­zési hajsza és a „meleg" háborúval fenyegető politika a Nyu­gat részéről az ellenfél kimerítésére irányuló hadviselés volt. A Szovjetunió és szövetségesei erejüket meghaladó kiadások­ra kényszerültek.

A hidegháború leglényegesebb fegyverei az ideológiai, pro­pagandisztikus és lélektani eszközök voltak. A Nyugat kolosszális méretű anyagi és személyi kapacitást fordított a Szov­jetunió és szatellitállamai lakosságának ideológiai és pszicho­lógiai meggyúrására, mégpedig távolról sem jó szándékkal, sokkal inkább azért, hogy elkábítsa, demoralizálja az embe­reket, kiváltsa és felgerjessze bennük a legalantasabb indu­latokat és hajlamokat.

A hidegháború szervezői és végrehajtói azt tekintették fel­adatuknak, hogy eszmeileg, erkölcsileg és politikailag atomi­zálják a szovjet társadalmat. Szétzilálják a szociális és politi­kai struktúrákat. Megtörjék az ellenállóképességet, megrendít­sék az ellenfél lakosságtömegeinek eszmei és pszichikus im­munitását. Eszközük a dömpingerejű propaganda volt, amellyel az emberek figyelmét a valóságos szociális problé­mákról olyan szférák felé terelték, mint a szex, a filmcsillagok és gengszterek magánélete, a bűnözés, a deviáns élvezetek világa. Felkeltették és szították a nacionalista és vallási buz­galmakat, hamis mítoszokat és fétiseket kreáltak és gyöke­reztettek meg a lelkekben.

Ebbe a tevékenységbe több tíz- (ha nem száz-) ezernyi szakembert és önkéntest vontak bele, köztük titkosszolgálati ügynököket, egyetemi professzorokat, újságírókat, turistákat. A munkában felhasználták a múlt tapasztalatait, elsősorban a goebbelsi propagandagépezet modelljét, nemkülönben a mo­dern pszichológia és orvostudomány tanításait, leginkább a pszichoanalízisét. Egy nyugati szociológus megállapítását adaptálva azt mondhatnánk, hogy a hidegháborút nem a ka­pitalizmus nyerte meg, hanem az emberek megdolgozá­sára kifejlesztett legkorszerűbb eszközök, melyeket a ka­pitalizmus oldalán vetettek be.

A hidegháború tanulságai leromboltak egy egész sor több évszázados előítéletet. Ilyen volt például, hogy a népet nem lehet félrevezetni. A hidegháború egyértelműen bebizonyította, hogy az emberek befolyásolásának és a tömegek manipulá­lásának korszerű eszközeivel a népet még könnyebb is be­csapni, mint az egyes embert, méghozzá huzamosan, tetszés szerinti ideig, amíg csak fennáll ez az érdek, és rendelkezésre állnak ezek az eszközök.

Miután negyven évig képes volt következetesen és ko­losszális ráfordításoktól sem visszariadva kihasználni ezeket az ideológiai-pszichikai és gazdasági eszközöket, a Nyugat (és elsősorban az USA) gyakorlatilag teljességgel demorali­zálta a szovjet társadalmat, mégpedig mindenekelőtt annak vezető és privilegizált rétegeit, nemkülönben ideológiai elitjét és értelmiségét. Az eredmény: a világ második szuperhatalma döbbenetesen rövid idő alatt kapitulált.

Közkeletű az a felfogás, miszerint a Szovjetuniónak és sza­tellitállamainak veresége a hidegháborúban bebizonyította a kommunista társadalmi rend csődjét és a kapitalista rendszer fölényét. A magam részéről ezt a vélemény tévesnek tartom. A kommunista államok vereségét a legkülönbözőbb okok bo­nyolult komplexuma váltotta ki, köztük természetesen a kom­munista mechanizmus elégtelenségei is. Mindazonáltal ez még mindig nem bizonyítéka annak, hogy a társadalmi beren­dezkedés kommunista típusa életképtelen és tarthatatlan. Ugyanígy, a kapitalista Nyugat győzelmét is igen sok körül­mény szövevényes összhatása alapozta meg, köztük a kapi­talizmus előnyös vonásai is. De ez még nem bizonyítja a ka­pitalista rendszer fölényét.

A Nyugat kihasználta a Szovjetunió gyengeségeit, köztük a kommunizmus defektusait is. Kihasználta saját pozitív adott­ságait is, köztük a kapitalizmus teljesítményeit. De a Nyugat győzelme a Szovjetunió felett nem a kapitalizmus diadalát je­lentette a kommunizmus felett. A hidegháború meghatározott népek és országok közötti háború volt, nem elvont társadalmi rendszerek közötti. Elvégre ellenkező jellegű példákat is fel lehet hozni, amelyeket éppúgy bizonyítéknak tekinthetünk a kommunizmus fölényére a kapitalizmussal szemben. Itt van például a Szovjetunió villámgyors iparosítása, az ipar újjászer­vezése a Németországgal vívott háború közepette és Német­ország legyőzése ebben a háborúban, vagy akár a kommu­nista Kína helyzete a kapitalista Indiáéhoz képest. De önma­gukban ezek a példák sem bizonyítanak semmit.

A ténylegesen létező kommunista társadalom túlságosan rö­vid ideig – s ráadásul végképp kedvezőtlen körülmények kö­zött – létezett ahhoz, hogy kategorikus következtetésekre le­hessen jutni életképtelenségére nézve. A hidegháború távolról sem felel meg egy laboratóriumi kísérlet követelményeinek. Ahhoz, hogy levonhassuk a konklúziót, miszerint itt a kapita­lizmus győzte le a kommunizmust, az kellene, hogy az ellen­felek minden egyéb téren egyenlőek legyenek, kivéve társa­dalmi berendezkedésüket. Itt ez szóba sem jöhet. Egyszerűen az történt, hogy a Nyugat felülmúlta a Szovjetuniót azokban a vonatkozásokban, amelyek döntő szerepet játszottak a hi­degháborúban.

Az események további menete világossá tette, hogy a hi­degháborús folyamat olyatén felfogása, mintha itt két társa­dalmi rendszer harcáról lett volna szó, felületes és végső so­ron hibás. Nem szabad összekeverni a történelmi folyamat lényegét a formájával. A lényeget tekintve itt a Nyugat túl­élési harcáról volt szó, közelebbről pedig a globális fölény megszerzésére irányuló törekvéséről, lévén ez utóbbi a túlélés feltétele. A kommunista rendszer más országokban éppen ar­ra szolgált, hogy megvédje őket a Nyugat ezen aspirációjával szemben. A kommunista országok maguk is támadásba len­dültek, de a történelmi kezdeményezés nem tőlük származott, hanem a Nyugattól, amelynek törekvése ott rejtőzött a törté­nelmi folyamat mélyén, időnként tudatosan is leplezett módon. A történelmi kezdeményezés nem párt- vagy kormányprog­ram. Ritkán tudatosul adekvát formában. A kommunizmus azért vált a Nyugat támadási célpontjává, mert a Nyugattal szembeszegülő, sőt részben rátámadó világ kommunista for­mát öltött, ugyanis csak ebben az alakban volt képes ellenáll­ni, sőt időnként felülkerekedni. Éppen ezért összpontosult a figyelem a kommunizmusra. Ezen kívül a kommunizmus elleni harc ebben az időszakban igazolást is nyújtott a Nyugatnak minden manőverre a világ egészén. A kommunista országok veresége a hidegháborúban egyszersmind meg is fosztotta a Nyugatot valódi törekvéseinek eme palástoló jogcímétől.

A nyugatosítás

A Nyugat nem egyéb, mint specifikus társadalmi képződmény, melynek megvan a maga meghatározott szociogeográfiai tere, különös struktúrája, s a nagy emberi közösségek sajátos együttélési törvényszerűségei alapján létezik. Ennek a társa­dalmi kolosszusnak, hogy egzisztálni tudjon, további léttérre van szüksége, létezésének biztosításához elengedhetetlen számára a földkerekség egész maradék szférájának felhasz­nálása. Ez pedig egyre nehezebb lesz. Először is a kommu­nizmus drasztikusan lehatárolta a vadászterületet. Másodsor­ban folyvást új vadászok bukkannak elő, például Japán. Har­madjára, a többi ország is vonakodik elfogadni az alárendelt szerepet, maga is hasznot akar húzni a dologból, „makrancoskodni" kezd. Negyedszer, a korábbi katonai módszerek veszélyessé váltak még a Nyugat számára is. Egyszóval eljött az ideje a politikai stratégiaváltásnak. Úgy gondolom, a Nyu­gat új politikai stratégiájának megnevezésére megfelelő lesz a nyugatosítás (vagy a westernizáció) terminus. Az alábbiak­ban nagy vonalaiban felvázolom, mit is értek ezen.

A nyugatosítás alapjában a Nyugat azon törekvése, hogy a többi országot magához hasonlóvá tegye a társadalmi beren­dezkedés, a gazdaság, a politikai rendszer, az ideológia, a pszichológiai mechanizmusok és a kultúra tekintetében. Ideo­lógiailag ez úgy jelenik meg, mint a Nyugat humánus, önzet­len és felszabadító jellegű küldetése, amely a civilizáció csú­csát jelenti, és összesít magában minden elképzelhető erényt. „Mi szabadok vagyunk, gazdagok és boldogak – sugallja a Nyugat a westernizálandó népeknek -, és benneteket is hoz­zá akarunk segíteni a szabadsághoz, gazdagsághoz és bol­dogsághoz." A nyugatosítás lényegének persze mindehhez az égvilágon semmi köze.

A nyugatosítás valódi célja a többi ország bevonása a Nyugat befolyásolási, hatalmi és kizsákmányolási szférá­jába. Természetesen nem egyenrangú és egyenjogú partne­rekként – ez már csak a tényleges erők egyenlőtlensége miatt is lehetetlen -, hanem olyan szerepben, amelyet a Nyugat lát jónak kiosztani rájuk. Ez a szerep ideig-óráig a nyugatosított országok polgárainak egy részét is kielégítheti. De egészében véve másodrangú és kiszolgáló jellegű. A Nyugatnak megvan az ereje ahhoz, hogy ne engedje meg tőle független nyugati típusú országok létrejöttét, amelyek veszélyeztetnék hatalmát a Föld általa már meghódított részén, illetve perspektivikusan, az egész világon.

Egy meghatározott ország nyugatosítása nem egyszerűen annyit tesz, hogy a Nyugat hatást gyakorol erre az országra, nem pusztán a nyugati életforma egyes elemeinek átvételét jelenti, nem merül ki a Nyugaton kialakult értékek elfogadá­sában, nem korlátozódik a nyugati turistautakra és effélékre. Sokkal mélyebb és fontosabb változást jelent a szóban forgó ország sorsában. Magának az életnek alapvető átstrukturáló­dását jelenti, az ország társadalmi szerveződésének, irányí­tási rendszerének, ideológiájának, az emberek mentalitásának kicserélődését. Ezek a metamorfózisok persze nem öncélként hajtatnak végre, hanem a fent jellemzett célok elérésének esz­közei.

A nyugatosítás nem zárja ki a westernizálódó ország ön­kéntes részvételét ebben a folyamatban, sőt egyenesen ez irányú felajánlkozását. A Nyugatnak éppen az kell, hogy a kiszemelt áldozat maga dugja a fejét a torkába, miközben még hálás is ezért. Erre szolgál a hatékony csábítási mechanizmus és a tömegek ideológiai megszédítésének gépezete. De a nyugatosítás mindenképpen aktív beavatkozást jelent a Nyu­gat részéről, amely magában foglalhatja az erőszakot is. A nyugatosítást felvállaló ország önkéntessége még nem jelenti azt, hogy népességének egésze egyöntetűen elfogadja sorsa ilyen fajta alakulását. Az országon belül harc folyik a polgárok különböző kategóriái között a nyugatosodás mellett, illetve ellen. Van olyan is, hogy a nyugatosítás kudarcot vall, mint például Irán és Vietnam esetében.

A Nyugat egész eddigi civilizatorikus és felszabadító tevé­kenységének egyetlen célja volt, hogy magának szerezze meg a világot és ne engedje át másoknak, hogy a másokéi helyett a saját érdekeihez igazítsa. Környezetét mindig úgy alakította, hogy az ő országai minél kényelmesebben élhes­senek benne. Ha ebben akadályozták, semmilyen eszköztől sem riadt vissza. A nyugati országok történelmi útját erőszak, csalás és megtorlás szegélyezte. Mikor azonban megváltoztak a körülmények a világban, váltania kellett a Nyugatnak is. Má­ra más a stratégiája és taktikája, de a dolog lényege az ma­radt, ami volt.

Manapság a Nyugat a problémák békés megoldását propa­gálja, minthogy a katonai megoldás önmaga számára is ve­szélyes, a békés módszerek pedig egyfajta felsőbb, igazságos bíró reputációját kölcsönzik neki. De van ezeknek a békés megoldásoknak egy sajátossága: kényszerítő jellegűek. A Nyugatnak megvan a maga hatalmas gazdasági, propagan­disztikus és politikai ereje ahhoz, hogy a makacskodókat bé­kés úton is rákényszerítse az ő érdekeit szolgáló viselkedésre. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy a békés módsze­reket szükség esetén katonaiakkal is ki lehet egészíteni. Úgyhogy bárhogyan kezdődjék is valamely ország nyugatosítási folyamata, elkerülhetetlenül kikényszerített westernizációba torkollik.

Kidolgozták a nyugatosítás taktikáját is. Milyen lépésekről van szó? Először is diszkreditáld a nyugatosítandó ország tár­sadalmi berendezkedésének összes alapvető attribútumát. Destabilizáld az országot. Járulj hozzá a gazdaság, az állam­apparátus és az ideológia válságához. Atomizáld az országot, hogy a nép egymással vetélkedő csoportosulásokra essék szét, támogass minden ellenzékiséget, korrumpáld az értelmiségi elitet és a privilegizált rétegeket. Mindeközben propagáld a nyugati életforma előnyeit. Támassz az emberekben irigysé­get a nyugati bőség iránt. Keltsd fel azt az illúziót, hogy ez a bőség számukra is hamarosan elérhető, mihelyt az ország nyugati mintájú átalakítás útjára lép. Fertőzd meg a társa­dalmat a nyugati életforma devianciáival, úgy állítva be őket, mint az egyén valóságos szabadságának kifejeződését. Csak abban a mértékben nyújts gazdasági segítséget a nyugatosítandó országnak, amennyire ez hozzájárul gazdasága szétzi­lálásához, függővé teszi azt a Nyugattól. Mindez egyszer­smind a Nyugatot az önzetlen megmentő dicsfényével övezi, aki megszabadítja a szóban forgó országot korábbi életformá­jának nyűgeitől.

A langyos háború

A hidegháború befejezésével nem szűnt meg a nyugat harca a Szovjetunió, illetve Oroszország ellen. A harc ezen új sza­kaszát „langyos háborúnak" nevezem. Ezt a háborút szigo­rúan a nyugatosítás által megkövetelt stratégia és taktika sza­bályainak megfelelően vívják. Mindenekelőtt az ideológia szfé­ráját érinti. Szovjet ideológián itt nem a marxizmus-leninizmus értendő, hanem az ország népességének általában vett ideo­lógiai beállítottsága, amelyben az említett marxizmus-leniniz­mus csak egy részt képezett, s ha egyáltalán a legjellegze­tesebbet, akkor is csak formálisan.

A szovjet emberekben az állami ideológia igyekezett ellen­szenves képet kialakítani a Nyugatról. Ebben nem látok sem­mi bűnt vagy erkölcstelenséget, lévén ez a reális történelem­ben normális, megszokott jelenség. Hiszen Nyugaton – noha ott nem létezik egységes állami ideológia – a tömegekben korábban is, most meg azután kettőzött erővel, ugyancsak ideológiailag tendenciózus és hamis elképzeléseket ültettek el a Szovjetunióról és a kommunista társadalomról. A nyugati emberek ideológiai megdolgozása semmivel sem marad el a kommunista országokéitól, sőt, sok tekintetben még felül is múlja azt.

A Szovjetunió lakosainak tömegében mindig is élt a Nyugat bámulata. Az állami ideológia harcolt ez ellen, és, legalábbis formálisan, igyekezett elfojtani. A válság kezdetekor (tehát a „peresztrojka" indulásakor) azonban még a hivatalos ideoló­giában is meghökkentő fordulat következett be a Nyugathoz való viszony tekintetében. Átestek a ló másik oldalára, még­hozzá a hatalmi szervek tudtával, példájára, sőt sugallatára. A Nyugat előtti tisztelgés nem volt többé tiltott dolog. A szovjet embereket hallatlan intenzitással kezdték beoltani a Nyugat pozitív imázsával, nyugatbarát érzelmekkel. A lakosság ilyen szellemű ideológiai meggyúrásában aktív részt vállalt egy nagy csomó köpönyegforgató is – korábban zömmel a nyugatellenesség rendíthetetlen propagátorai -, nevezetesen az ideológiai és agitációs apparátus munkatársai, a szovjet mé­dia, a nyugati szovjet emigráció, a szovjet kultúra Nyugaton népszerűvé vált személyiségei, olyan szovjet polgárok, akik­nek sikerült Nyugatról hiánycikkeket behozniuk, sőt, a legfel­sőbb szovjet vezetés képviselői is. Persze nem maradt tétlen a nyugati propaganda sem. Nemcsak hogy felhagytak az aka­dályozásával, de éppenséggel elő is segítették. Sokan, akik korábban aktív részesei voltak a szovjet- és kommunizmusel­lenes propagandának, most díszvendégekké lettek a Szovjet­unióban. Elkezdték őket publikálni a szovjet sajtóban. Egyre többen hivatkoztak rájuk mint tekintélyekre, hovatovább a leg­felsőbb vezetők körében is. Tanácsokért fordultak hozzájuk: milyen intézkedésekre van szükség, hogy minél előbb felszá­moljanak mindent, ami szovjet, és hasonulhassanak a Nyu­gathoz.

A szovjet hivatalos ideológia tökéletesen képtelennek bizo­nyult arra, hogy megvédje saját társadalmi rendjének pozitív eredményeit és bírálja a Nyugat hiányosságait; felkészületle­nül állt a nyugati ideológia frontális támadása előtt. Az ország­ban ideológiai pánik bontakozott ki. Megjelentek az eszmei disszidensek, köpönyegforgatók, árulók. Az ideológia táborno­kai sorra álltak át az ellenséghez. Egymást túllicitálva élvezkedtek a szovjet történelem, társadalmi rend és általában a kommunizmus befeketítésében.

Az ideológiai fordulat nem korlátozódott a tudati szférára. Az új ideológia („új gondokozás") egyre mélyebben hatolt a gyakorlatba is. Miután belekapott egy sor értelmetlen, erősza­kos reformba, s csődbe jutott velük, a szovjet vezetés végül is az ország erőszakos nyugatosításának útjára lépett, nyugati politikai formákat és társadalmi viszonyokat oktrojált a társadalomra. A propaganda nyelvén mindezt piacgazdaság­nak és demokráciának nevezték. Hangsúlyozom: ezek az át­alakítások határozottan mesterkéltek és erőszakosak voltak. A Szovjetunióban korábban nem jöttek és elvileg nem is jö­hettek létre a kapitalista társadalmi viszonyok és a nekik meg­felelő politikai formák bevezetésének előfeltételei. A nép tö­megeiben egyáltalán nem merült fel a kapitalizmusra való át­térés igénye. Erről csak az „árnyékgazdaság" bűnözői álmo­doztak, egyes disszidensek, rejtőzködő ellenségek, meg a pri­vilegizált rétegek egyes képviselői, akik jelentős vagyonra tet­tek szert, és szerették volna legalizálni azt. Az a szenvedélyes rombolókedv, melynek áldozatává válhatott bármi, ami szov­jetnek minősült, az új szovjetellenes és kommunistaellenes propaganda, más szóval a tömeges népbutítás hozadéka volt, a hatalom legfelsőbb szféráiban meg egyszerűen azé a vá­gyé, hogy megfeleljenek a nyugati főnökök elvárásainak, hi­szen az ő támogatásuk nélkül már régen a történelem sze­métdombjára kerültek volna.

A Szovjetunió erőszakos nyugatosításának eredményei ha­marosan meg is mutatkoztak. Megkezdődött a szovjet társa­dalom összes tartópillérének rohamos eróziója. A gazdaság szétzilálódott, a kultúra leépült, a lakosság széles tömegeinek morális és pszichikai állapota mélyre süllyedt. Az állítólagos bűnös kommunizmus és SZKP elleni harc ürügyén a szó szo­ros értelmében lerombolták az államiság egész rendszerét. A Szovjetunió széthullott. Az ország egész területén véres konf­liktusok támadtak. Elburjánzott a bűnözés. Szinte kivétel nél­kül megsemmisítették a szovjet történelem legjelentősebb vív­mányait, amelyekben embermilliók sok évtizeden át alkotott, bámulatra méltó teljesítményei testesültek meg. Megkezdődött az ország javainak olyan szemérmetlen mértékű szétrablása, amilyet korábban még egy háborús győztes sem engedett meg magának az alulmaradt ellenféllel szemben. A langyos háború befejező szakaszához érkezett: Oroszország gyarmati demokráciává tételéhez.

A gyarmati demokrácia

A nyugatosítás a gyarmatosítás egy sajátos formája, amelynek eredményeképpen a kolonizált országban – ezt a terminust javaslom – a gyarmati demokrácia berendezkedése jön létre. Ez, egy sor jellemzője alapján, lényegében a korábbi nyu­gat-európai, különösen pedig brit gyarmatosítási stratégia foly­tatását képezi. Mindazonáltal egészében véve új jelenség, a modern idők sajátja. Feltalálójának teljes joggal az Egyesült Államok tartható.

A gyarmati demokrácia nem a kolonizált ország természetes fejlődésének eredménye, nem belső körülményeinek, forra­dalmi-politikai rendje törvényszerűségeinek eredőjeként áll elő. Ez egy mesterséges, kívülről rákényszerített formáció, amely ellentmond fejlődése történelmileg kialakult tendenciáinak. Ezt a rendet a gyarmatosítás módszereivel szilárdítják meg. A gyarmatosítandó országot eközben kiszakítják korábbi nemzetközi kapcsolatrendszeréből, amit részben az országok között korábban fennálló tömbösödés felbomlasztásával, rész­ben a nagy országok lerombolásával érnek el – lásd a szovjet blokk, a Szovjetunió és Jugoszlávia esetét.

A korábbi viszonyrendszeréből kiszakadt ország látszólag fenntarthatja szuverenitását. Úgy lépnek vele új kapcsolatok­ra, mintha egyenrangú partnernek tekintenék. A lakosság je­lentős része megőrizheti a korábbi életforma bizonyos elemeit. Létrehozzák az állítólag nyugati típusú gazdaság új fókusz­pontjait, mégpedig vagy nyugati bankok és konszernek el­lenőrzése alatt, vagy, nyíltabban, közvetlenül nyugati tulajdo­nú, illetve vegyes vállalatok formájában. Persze ezek a gaz­dasági fókuszpontok valójában csak imitációi a modern nyu­gati gazdaságnak.

Az országra ráerőltetik a nyugati politikai szisztéma külsőd­leges jegyeit: a többpártrendszert, a parlamentet, a szabad választásokat, az elnököt és így tovább. De itt mindezek csu­pán egy végképp nem demokratikus, sokkal inkább diktatóri­kus („autoritárius") rezsim szemfényvesztései. Az országnak a Nyugat érdekében történő kizsákmányolását a lakosság egy jelentéktelen hányada vezényli le, amely éppen ennek a funk­ciónak a haszonélvezője. Ezeknek az embereknek magas életszínvonal jár ki, amely összevethető a Nyugat gazdagabb rétegeiével.

A gyarmatosított országot olyan helyzetbe hozzák, hogy képtelen legyen az önálló létezésre. Hadi tekintetben oly­annyira demilitarizálják, hogy az ellenállás gondolata fel se merülhessen. A fegyveres erőkre csak azért van szükség, hogy féken tartsa a lakosság tiltakozó akcióit és az ellenzék kísérleteit a helyzet megváltoztatására. A nemzeti kultúrát szá­nalmasan alacsony szintre degradálják. A nyugati kultúra – pontosabban kulturálatlanság – legprimitívebb mintái lépnek a helyébe. A népnek a demokrácia pótlékaként marad az el-züllés szabadsága, a hatalom általi ellenőrzés meglazulása, a szórakozási lehetőségek, általában egy olyan értékrend, amely felmenti az embert az öntudat és az erkölcsi korlátok követelményei alól.

Vaknak kellene lennünk, hogy ne vegyük észre: Oroszor­szágra mai vezetői a gyarmati demokrácia sorsát akarják rá­erőszakolni. És saját népünk ellenségei és hazaárulók len­nénk, ha ezt a folyamatot úgy fognánk fel, mint ami á*"nép javát szolgálja. Oroszország soha és semmilyen körülmények között nem lesz nyugati típusú és az ilyenekkel e tekintetben egyenértékű ország, nem lesz a Nyugat részévé. Ezt kizárják földrajzi, történelmi és aktuális nemzetközi viszonyai, nemkü­lönben az őt alkotó népek jellege.

Amikor e meggyőződésemnek hangot adok, távolról sem ál­lok be az Oroszország kivételes sorsát hirdetők táborába. Vé­leményem szerint, ha valakinek itt kivételesnek tekinthető a sorsa, az a Nyugat, nem Oroszország. A nyugati típusú társa­dalmi berendezkedés (a kapitalizmus és a demokrácia) csak a világ egy néhány államában vezetett pozitív eredményekre, nevezetesen a Nyugat meghatározott humán potenciállal ren­delkező országaiban. A világ népeinek döntő többsége számá­ra vagy végzetesnek bizonyult, vagy a Nyugat függelékének és gyarmatosítási szférájának sorsát jelentette. Oroszország már játszott rendkívüli szerepet az emberiség történetében, amikor megteremtette a kommunista társadalmi rendszert, amely átmenetileg lehetővé tette számára, hogy megőrizze függetlenségét a Nyugattól, és ugyanerre ösztönzött más né­peket is. Most elvesztette ezt a szerepét, az is lehet, hogy mindörökre. A Nyugat ezúttal egyszerűen lehetetlenné fogja tenni, hogy Oroszország személyében hathatós nyugati típusú konkurens jelenjék meg a világpiacon. Oroszország nem part­nerként kell neki a világon való osztozkodásban, hanem csak mint az osztozkodás tárgya. A Nyugat terveiben az oroszoknak hasonló a rendeltetése, mint a nem-nyugati népeknek: má­sodrangú és egy valamikori nagy ország és a világ második szuperhatalma számára szégyenletes szerepet szánnak neki.

Megmenekülhet-e Oroszország attól, hogy ilyen sors jusson osztályrészéül? Sok esélye nincs rá, de teljességgel azért ki sem zárható. Ennek legfontosabb feltétele – véleményem sze­rint – mindenesetre az, hogy teljes egészében és kíméletlen őszinteséggel belássa, milyen helyzetbe is került, és milyen okokból. Oroszországban ugyanis félnek ettől a felismeréstől. A megfékezhetetlen szómágia megszállta a társadalom egész intellektuális szféráját. Az emberek félnek bevallani maguk­nak, hogy a történelem legnagyobb ostobaságát követték el, amikor önként alárendelték magukat a reformereknek és ezek nyugati felbujtóinak; s ha erre rádöbbennének is, óvakodnak hangosan kimondani. Azt gondolom, éppen ez a félelem a legnagyobb akadálya a jelzett alternatíva megvaló­sulásának.

1993. június

(Fordította: Havas Ferenc)

A történelmi szakaszolás kérdéséhez

A modern társadalomtudományoknak a '90-es években az az egyik alapproblémája, hogy magyarázatot adjanak a rend­szerváltással lezáruló folyamatra, hiszen ebben egyetértenek a társadalomkutatók, vita csak arról van, hogy mikor kezdődik: 1917-ben vagy 1945-ben. Ez a határvonal a különböző elmé­leti iskolák között is.

A lezáródott folyamat lényege, hogy eldőlt a világhatalo­mért folytatott harc. Éppen ezért 1989-1990 több különböző hosszúságú korszak határát egyesíti. A legközvetlenebbül megragadható fejlődési szakasz (ahogy a hasznos középis­kolás történelemkönyv címlapja is bemutatja) 1944(45) és 1990 közé esik és Jaltával kezdődik. De kezdhető egy másik folyamat 1917-től is (a NOSZF) vagy 1914-től is. Még egy olyan hosszabb szakaszt is fel lehet állítani, amely a 19. szá­zadi polgári demokratikus forradalmak befejeződésével és az ezekre történt reakcióval kezdődik el. (Sőt, tekintettel a világ­hatalomért folytatott harcban beállt fordulatra egészen, a Ró­mai Birodalom bukásáig vissza lehetne menni, de ezt már nincs értelme külön önálló fejlődési szakasznak tekinteni.) Itt részletesebben csak a 1944-1990 közé eső szakasszal foglalkozunk, de jól megragadható a másik kettő sajátossága is. A 1917(14)-1990 közé eső folyamat pl. mint a szocialista tapasztalat megjelenése, a 19. század közepétől a 20. század végéig tartó periódus pedig az „államkapitalizmus" (Lenin) korszakaként jellemezhető, amely tartalmazza a klasszikus gyáripar fellendülését, virágkorát, többszöri megújulását és meghatározó szerepének megszűnését. Ez az utóbbi abból a szempontból is érdekes, hogy a most kezdődő szakaszt a hagyományos gyáripar termelésmeghatározó formája alapján nem lehet magyarázni.

Az 1944-1990 közé eső periódus az atomkor, ami a két világrendszer egymáshoz való viszonyának meghatározása: az atomfegyver által kialakult világpolitikai szerkezet. – Itt el­sősorban nem az atomenergia, illetve az atomfegyverek ter­melésének módja adja a szerkezetet, hanem az atomelretten­tés, az atomfegyver megléte. E korszak előrejelzése megta­lálható Leninnél, amikor azt mondta, hogy meg fognak jelenni olyan új, tömegpusztító fegyverek, amelyek lehetetlenné te­szik a háború kitörését. – Az atomkorszak lényege, hogy le­hetővé tette a világpusztító háború elkerülését és aminek a vége az atomfenyegetés megszűnése.

„A politika elsődlegessége" új megközelítésben és a nemzetközi politikai gazdaságtan módszere

A társadalomtudományi elemzésnek fel kell dolgoznia azt, hogy itt nem pusztán a technológiai folyamat a szerkezetmeg­határozó tényező, hanem az atomfenyegetettségen keresztül egy tudati elem. Közvetlenül ekkor is megmarad az „anyagi" tényező meghatározó szerepe, csak nem a vulgárisan értel­mezett technológiai folyamaté, hanem a fegyver sajátos „anyagi" jellegű természete válik meghatározóvá. A választha­tó alternatíva a földi élet megszűnése, illetve a világháború elkerülése. Az atomfenyegetésnek mint „anyagi" tényezőnek ugyanakkor valóban megfelel a két világrendszer, a két kato­nai tömb szembenállása, egymás mellett élése, vagyis a hi­degháború. Az atomfenyegetés árnyékában a tudatosság azt jelenti, hogy a döntéshozókban megvan a felelősség a háború elkerülésére. (De hogy mennyire nem pusztán tudati kérdésről van szó, és hogy a tudatosságon rések is találhatók, azt a csernobili atomerőmű katasztrófája is jól példázza, amelynél feltételezhető – noha erről eddig nyíltan senki sem beszélt -, hogy nem pusztán hanyagságból adódó véletlen baleset tör­tént, hanem a politikai felelősség gyanúja is felvetődik.)

Abban az értelemben beszélhetünk a politika elsődlegessé­ge tételének továbbfejlesztéséről, hogy már nem elegendőek a folyamatok ábrázolásához a politikai gazdaságtan hagyo­mányos kategóriái, a vállalat, gazdasági egység, monopóli­um, állami beavatkozás stb., hanem olyan nagy átfogó szer­vezetekről kell beszélnünk, mint a katonai tömbök, a frakci­ók, és ezek egymáshoz való viszonya, amelyek a szűkeb­ben vett gazdasági folyamatok valóságos (és nem csak „eszmei") szervezeti keretét alkotják, még pontosabban, ezek a nagy terjedelmű szervezeti kategóriák jelentik a termelés meg­határozó, kiinduló feltételt alkotó szervezeti alapformáit, ame­lyekből a többi, ezekhez képest kisebb terjedelmű – korábban meghatározó szerepet játszó – kategóriák működését le lehet és le kell vezetni (és nem fordítva!). A katonai tömb, a frakció, az osztálypárt, világrendszer stb. konkrét gazdasági, termelési szervezeti alapkategóriává vált – válik, és maga alá rendeli a korábban meghatározó kategóriákat. A korábbi „felépítmé­nyi" kategóriák „alappá" válnak.

A Jalta utáni korszak nemzetközi politikai rendszeréről

Az antifasiszta koalíció felbomlása olyan szembenállást hozott létre, amely nem szüntette meg végérvényesen az összekap­csolódás bizonyos formáinak lehetőségét. Szemben áll a két világrendszer, amely a második világháború megvívásá­nak eredményeként jött létre. Egymást meg akarják semmisí­teni, egymás ellenségei, de ugyanakkor az atomkorszakban nem tudják legyőzni egymást, egymás mellett kell élniük, ez az ún. „békés egymás mellett élés". Ez egy sajátos együtt­működés, aminek különböző fokozatai vannak (pl. az enyhü­lés korszaka), bár az együttműködés szó részben félrevezető lehet, ha erkölcsi jelentésére gondolunk, mert a szembenál­lás nem együttműködés. A lényeg, hogy az egyes világrend­szereken belüli állapotokat nem pusztán az adott tömb vagy rendszer belső logikájából, hanem a két tömb, a két rend­szer egymással való kölcsönhatásának a logikájából lehet csak ténylegesen megérteni. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a tömbök belső életére gyakorolt következményeiből lehet a bel­ső, finomabb szakaszolását elvégezni. A tömbök „saját", belső politikai rendszerei fontos elemei a róluk alkotott képben, de a „szabad világ" és a „rab nemzetek", demokrácia az egyik oldalon, önkényuralom a másikon kettősségében nem lehet megérteni a rendszerek fejlődését. – Egyebek között a kelet-európai rendszerváltás sem érthető meg enélkül.

Az atomfegyverek mellett azonban jelen van a hagyomá­nyos fegyverzetnek a fejlesztése is, ami miatt a második vi­lágháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el fegyverek dörgése nélkül. Ez a korszak lényegéhez tartozik. Gramsci, aki az I. világháború katonai helyzetével jellemezte a korszak nemzetközi és belső politikai szerkezetét, kifejezését használ­va és kiterjesztve, az „állóháború" a hagyományos fegyverek szintjén folyamatosan jelen van. Természetesen nem katonai értelemben, hanem úgy, hogy a két világrendszer regionálisan folyamatosan háborúban áll egymással.

Az ún. egyensúly vagy status quo egyszerre jelenti az atom­elrettentés és a hagyományos fegyverekkel vívott háború je­lenlétét. Emiatt mindig választani lehet és kell is, a regionális konfliktusok és a világháború között. Ez embertelen választás, de végig így jelenik meg az alternatíva.

Azok az erők, amelyek azt mondják, hogy most már nem lehet világháborút vívni, akik elutasítják a másik fél totális le­győzését, a józanabbak, ha így fogalmazunk, képviselik azt, ami megszünteti ezt. Ebből nő ki az új világrend, amely már egy új fejlődési szakasz. Ez az új periódus az új technológiai szintre épülő új világrend az űrkorszak.

Ez az ellentmondás, aminek technikai alapjáról beszéltünk, a politikai szerkezetben következőképpen mutatkozik meg: A kiindulópont természetesen a világrend két pólusossága. De a status quo-ból azonnal következik egy árnyaltabb polarizá­lódás is. Ennek a leírásához jól használható az ún. dominó­elv, ill. ennek konkretizálása. így a két pólus tovább tagolható négy-öt pólussá. Ennek a finomított dominó-elméletnek lé­nyege, hogy mindkét világrendszeren belül (az egymás mel­lett élés szükségszerűsége miatt) kifejeződik a másik fő pólus képviselete is. Mind a két táboron belül jelen van az ellenfél érdekével egybeeső irányban mozgó intézmény. Ez az ere­deti két pólust már négyre növeli, de ezek a pólusok még különböző módon összekapcsolhatók és egymással kombinál­hatók, ami tovább növeli a figyelembe veendő tényezők szá­mát. A politikai szerkezet finomabb elemzését ebben a kor­szakban ezeknek a pólusoknak mozgásával, összekapcsoló­dásaikkal és szétválásaikkal lehet leírni.

A „dominó"-ban az egyik pólus a fejlett tőkés országok meg­határozó katonai ereje, amellyel szemben saját, belső ellen­zéke áll. Ez bizonyos értelemben egybeesik a szocialista vi­lágrendszer által kifejezett érdekmozgással. Ugyanez a szo­cialista világrendszeren belül is megismétlődik: a fő katonai erő és az ezzel szemben álló viszonylagos ellenzék, amely a másik tábor fő mozgási irányához illeszkedik. Továbbá többek között a két „ellenzékinek" nevezett tényező mozgása is összehangolódhat.

Mindkét ellenzéki tényező szociáldemokrácia, ami a nyugati világban ténylegesen a „hagyományos" szociáldemokrácia, amely a fő erőhöz képest balra van, a szocialista táborban a szociáldemokrácia vagy a revizionisták) a fő erőhöz képest (a kommunista párt hegemóniájához képest) jobbra van. A két szociáldemokrata tényező ellentétes irányba mozog, miköz­ben egyúttal közös gyökerük is van. Ha a két irányban kifejtett mozgásukat koordinálják, ez például egy ötödik tényező. Azonban a két szélsőnek nevezett pólus is összekapcsolódhat és össze is kapcsolódott – tulajdonképpen a két belső pólus ellen (pl. ilyen jelenség a „forró drót"), ez egy újabb tényező. Sőt a szélső pólusok is tagolódnak szélsőséges és nem-szél­sőséges frakciókra. Ez utóbbiaknak a két tábor közötti összefogása vezet az egypólusú világrendszer kialakulásához.

A fenti képet tovább árnyalja az egyes tömbök saját belső logikája, politikai rendszere is. A szocialista táboron belül pl. a demokratikus ellenzék, amely nem azonos a szociáldemok­rata frakcióval, és amely meglehetősen bonyolult közvetítő funkciót tölt be a különböző vezető politikai pólusok között. Ilyen sajátos demokratikus ellenzékre Nyugaton nincs szük­ség. De a bűnözés is rendelkezik bizonyos közvetítő szerep­pel mind a két táboron belül. A felsorolást még folytathatnánk.

Érdekes közelítés található Thompsonnál a hidegháború nemzetközi politikai rendszerére: „A két tábor ideológiailag csak egyetlen dologban azonos: kölcsönösen gyűlölnek min­den elnemkötelezettséget, neutralizmust vagy harmadik utat. Ha egy ilyen út lehetséges volna, az közvetlen csapást jelen­tene az exterminizmus legitimitására. Dubčeket és Allendét el kellett távolítani, mivel az ideológia legérzékenyebb területé­hez érkeztek: sikerük kihívást jelentett volna a kölcsönös ideo­lógiai erőtérrel szemben." Thompson modelljével egyetértek, csak az értékelésével nem. A harmadikutasság elutasítása ugyanis nem pusztán ideológiai öncél, hanem egy sajátos együttműködés a második világháborúban legyőzött harmadik pólus újrakeletkezésének megakadályozására, ezáltal ez a béke ügyének szolgálata az adott viszonyok között.

Majd így ír Thompson: „… a törésvonalon átnyúló nemzet­közi szövetségek nélkül nem képzelhető el siker… az el­lennyomás nem származhat a másik féltől, csupán az egyes blokkokon belül élő népek ellenállásából… Mindaddig, amíg az egyik tömb ellenállási mozgalma a másik szövetségese­ként kategorizálható, az exterminizmus (a fegyverrendszer és kiszolgáló alrendszerei által alkotott komplexum) képes lesz a tömb saját területén rendet tartani, megerősíteni az ideoló­giai kontrollt és végső soron visszanyerni erejét. Így csupán a nemzetköziség újrateremtése révén lehetséges a feladat nagyságához szükséges erők felvonultatása. Ennek az inter­nacionalizmusnak tudatosan antiexterministának kell lennie: szembe kell helyezkednie mindkét tömb ideológiai imperatívu­szaival…" (Hosszú béke, Fejlődéstanulmányok 10., Megjegy­zések az exterminizmusról, a civilizáció utolsó ..szakaszáról, 93-97. o.)

Ezzel szemben szerintem viszont az egyik tömb ideológiá­jának feltétlenül győznie kell a másik felett, csak ez az ideo­lógia nem azonos azzal, ami belőle ténylegesen látható a hi­degháború idején. Az új világrend kibontakozása magával fog­ja hozni a „népek" számára azt, amit a korábbi két tömb leg­jobb ideológiai hagyományainak az egyesítése képvisel. Ugyanis a hidegháború idején a legmodernebb nyugati tech­nikai és társadalomszervezési elveknek megfelelő ideológiát a keleti tömbben juttatták kifejezésre.

A Jalta utáni korszak nemzetközi politikai rendszerét Gyar­mati György J. Smith: A hidegháború c. könyvéhez írt utósza­vában így foglalja össze: „A hidegháború alapképlete a század közepén létrejött szovjet-amerikai szembenállással, illetve a

Föld számos országának ellenlábas rendszerekbe, stratégiai-politikai tömbökbe szervezésével írható le. … Tudjuk, hogy a többnyire helyi háborúként megvívott konfliktusok szinte szakadatlan láncolata mögött – hol nyilvánvalóan, hol közve­tettebb módon – az Egyesült Államok és a Szovjetunió szu­perhatalmi rivalizálása húzódott meg… Ez egy olyan frontkor­látos küzdelem volt, ahol szembenálló fegyverrendszerek éles erőpróbája már nem lett volna értelmezhető győzelem-vere­ség dimenziókban, hiszen a hadviselők mindegyikét – és a civilizáció döntő hányadát – fenyegette pusztítás. Ebből ere­dően a hidegháborút a hátországban, a katonai ütőerőt (is) előállító gazdaságban vívták meg. …Hogyan vált a Kelet egyre inkább nem csupán utolérés – hanem követésképtelenné is ebben a világversenyben, amelynek meghatározó tényezőjévé vált, hogy Nyugaton a technológiai modernizáció több gene­rációja váltotta egymást, és a csúcstechnológiák néhány év alatt háztartási cikként szervesültek a társadalom hétköznap­jaiba. Miként növelte a fejlettségbeli aszimmetriát, hogy mi­közben a Nyugat az informatikai társadalom kiépítésén mun­kálkodott, Keleten alig jutottak túl az iparosítás hagyományos stádiumán."

Ez utóbbi kérdésekre nem lehet akkor válaszolni, ha a hi­degháború szerkezetét a lenini imperializmus-elmélet meg­hosszabbításaként, egyszerűen a két szuperhatalom közötti területi felosztás mintájára értelmezzük. A magyarázathoz összefüggést kell keresnünk a nyugati fejlődés és a keleti ideo­lógia között: a keleti szocialista ideológiát nyugati „lerakatként" fogjuk fel. Csak a keleti tömb propagandája őrizte meg a ha­gyományos imperializmuselméletet: a „feltartóztatás-elretten­tés" fogalmai dinamikát tükröznek. A Jalta utáni korszak po­litikai szerkezetét az is jellemzi (ami egyébként visszavezet­hető az I. világháború, sőt a marxizmus kialakulásának az időszakára), hogy a nyugati fejlődésnek megfelelő ideológia a tömbhatáron kívül jelenik meg, és a nyugati ideológiának megfelelő fejlődés valósul meg Keleten. így tartalom és forma egymás ellentéteiként kerülnek szembe egymással. Ezért sem lehet a kétpólusú világrendszert egyszerűen a világnak két eltérő ideológiájú tömb közötti felosztásaként értelmezni: az egypólusú világrendszer a nyugati gyakorlat és a keleti – ter­mészetesen megtisztított – ideológia szintéziseként fog látha­tóvá válni.

A konzervativizmusról – első közelítésben

Itt mindenképpen ki kell térni a nyugati konzervativizmus kér­désére. Ez a tőkés világrendszer szociáldemokráciájának fő ellenfele. A hazai szákirodalomban ezen eszmerendszer meg­ítélése elég ellentmondásos. Vannak, akik ezt tartják üdvözí­tőnek, mások a mételyt látják benne.

Ez azonban jól illusztrálja a dominó-elvet. A tömbökön belüli frakcióharcokban a szociáldemokrácia Nyugaton baloldali, Ke­leten jobboldali irányultsággal feszítő hatást gyakorol a két szélső pólusra. Ennek következtében potenciálisan ez a fo­lyamat eljuthat addig a pontig, hogy veszélybe sodorhatja ma­gát a kétpólusú világrendet – felidézve annak a veszélyét, hogy visszaáll a II. világháborút megelőző hárompólusú világ­rend, amikor is a Szovjetunió és a nyugati szövetségi rend­szer között még jelen voltak a központi hatalmak is. (Nyilván­való, hogy a hárompólusú világrendhez képest a kétpólusú világrend haladást képvisel.)

A nyugati konzervativizmus fő funkciója, hogy megakadá­lyozza e két (szélső) irányba (közbülső hatalomként) feszítő, közös gyökerű szociáldemokrácia újra(!) történő tényleges egyesülését, elválassza egymástól a két tömb két „belső" ha­talmi tényezőjét. (Ehhez képest csak másodlagos, hogy a kon­zervativizmus beépíti programjába a szociáldemokrácia főbb célkitűzéseit.) A konzervativizmus a II. világháborúban kivívott eredményt védi meg a visszafelé mutató törekvéssel szem­ben. Ezzel persze saját katonai tömbjének belső politikai rend­szerét is kiigazítja, mert a tömblogikának a frakcióharc logi­káját alárendeli. Ezáltal a konzervativizmus eléri, hogy a ka­tonai tömb osztálypárttá is válik, amelynek már nemcsak a fenyegető volt központi hatalmakat potenciálisan képviselő politikai képződmény, hanem a korábbi szövetséges keleti tömb a fő ellenfele (mint egy legyőzendő másik osztálypárt). Igy az is kimondható, hogy a nyugati konzervativizmus a nyu­gati világrendszer osztálypártjának kifejeződése, láthatóvá té­tele olyan körülmények között, amikor az osztálypárt létét nyíl­tan nem mondhatják ki. (Szemben a keleti tömbbel, ahol nyíl­tan kimondják az osztálypárt létezését, csak valóságban ez kevésbé jut érvényre, mert a frakcióharc szélsőséges módja gyakorlatilag a keleti tömbön belül is két osztálypárt létezését eredményezi.)

Így kerül összefüggésbe a feltartóztatás és a dominó-elv. Ezek egymást kiegészítő fogalmak, ugyanannak a jelenség­nek különböző aspektusai. Miután a két világrendszer konflik­tusa fegyveresen nem oldható meg, a saját és a másik fél táborán belüli ellenzék befolyásolásával is kísérleteznek. A nyugati tábor a saját területén belüli ellenzékkel kezdte. Meg akarta akadályozni, hogy ennek mozgása egybeessen a szemben álló tábor stratégiai érdekével, azaz ki akarta fogni a szelet a keleti tömb vitorlájából. Enélkül a szempont nélkül nem érthető meg maradéktalanul a jóléti állam politikája sem.

De a „feltartóztatás" működött a másik oldalon is. A szélső­séges magatartás fékentartását azonban nem egyszerűen a Nyugat beavatkozása biztosítja, hanem a Nyugat leghaladóbb frakciójával szövetséges, de a keleti tömbön belüli leghala­dóbb frakció beavatkozása! Ezen keresztül lehetett az emberi jogok bizonyos szintjét fenntartani, és ezen keresztül érthető meg a rendszerváltás is, amely legmélyebb tartalmát tekintve az európai háború kirobbantásában érdekelt, álforradalmi ideológiát képviselő, keleti tömbön belüli erő „feltartóztatása"!

Ebben a logikában minden párhuzamos, minden megkettő­ződik a nyugati és a keleti táborban. Mind a két táboron belül megjelenik egy amerikai és egy szovjet frakció, csak Nyuga­ton az amerikai, Keleten a szovjet politikai rendszernek van alárendelve. A már meglévő, de még nem uralkodó űrtechnika biztosítja a keleti tömbben az amerikai frakció megmaradását. (És a korábban említett szociáldemokrata frakciók, mind a két tömbön belül e két fő frakciónak alárendelten jelennek meg.) A keleti tömbön belül is az amerikai frakció válik uralkodóvá – ez a rendszerváltás „technikai", „módszertani" szempontból. Az egyik tábor csakis azáltal győzheti le a másikat, hogy (a feltartóztatás és a dominó-elv logikája szerint) az ellenfél tá­borán belül győzelemre juttatja a saját érdekét kifejező frak­ciót, és nem a két tábor között frontális összeütközés kirobbantásával. Emiatt a rendszerváltás formailag a keleti táboron belüli folyamatként zajlik le.

Továbbá: a kétpólusú világrendszer haladás a hárompólu­súhoz képest, ahogy az egypólusú világrend is előrelépés a kétpólusúval szemben. A konzervativizmus elmélete azonban ezt nem fejezi ki helyesen, még ha szolgálja is. Többek között azért sem, mert egyoldalúan a polgárság érdekét állítja a fi­gyelem középpontjába, holott a konzervatív ideológia egy sa­játos érdekegybeesés folytán a (megszűnő) munkásosztály érdekét is érvényesíti – a polgárságon keresztül, még az adott esetben a munkásság érdekeit névlegesen képviselő szociál­demokrácia ellenében is. (Ezt a gondolatot fejezi ki Gramsci szerves értelmiségi elmélete is, amely az „öntudatos" polgár­ság számára a munkásosztály érdekét is szolgáló magatartást ír elő.)

A vasfüggöny, amely a két világrendszer között állt, befelé is védett, a saját ellenzékkel szemben is – és nem is csak kimondatlanul, a berlini fallal kapcsolatban sem nagyon titkol­ták el. Amennyiben a vasfüggöny a két tábor közötti közvetlen konfliktusoktól belülről is védett, annyiban funkciója önmagá­ban nem volt negatív, az más kérdés, hogy miért érvényesül­hettek tartósan olyan társadalmi erők a keleti tömbön belül, amelyek ilyen védekezési módot is szükségessé tettek. A de­mokrácia erői előtti választás börtön vagy háború volt. Először a háborús erőket kell (kellett) közömbösíteni ahhoz, hogy a belső politikai rendszer megváltozhasson. (A Népszabadság '93. 7. 17. számában Gorbacsov is beszél arról egy interjú­ban, hogy a tábornokok már egy korlátozott nukleáris háború megvívásának lehetségéről vitatkoztak.) A háborús késztetés abból is táplálkozott, hogy a Nyugat vonzerejét a Kelet saját tekintélyével nem tudta ellensúlyozni, és csak az ellenfél meg­támadásával biztosíthatta volna befolyásának megőrzését. A vasfüggöny adja az egyik keretét a keleti tömbön belüli frak­cióharcnak.

Ismételten le kell szögezni, hogy a táboron belüli uniformi-tás csak látszólagos. A jaltai világrend finomszerkezete csak a két katonai tömb egymással való szembenállása és a töm­bökön belüli frakcióharcokból származó ellentétek együttese­ként ragadható meg. A keleti táboron belüli frakcióharc – mert ez a leghelyesebb elnevezés – annyira szélsőséges és kulturálatlan formában zajlik, hogy alig lehet szinte egységes tömbnek tekinteni. Emiatt is jönnek létre olyan jelenségek, mint a vasfüggöny, amelyek a világrendszert egy tömb formá­jában egyben tartják, és is titkolják a nyilvánosság"elől a frak­cióharc tényét. A keleti tömbön belüli szocializmusellenes frak­ció (ami nem azonos az amerikai frakcióval) okolható a keleti tábor fejlődési lemaradásáért. Frakcióharc természetesen folyt (és folyik) a nyugati táborban is, de nem olyan szélsőséges formában, úgy látszik a pluralizmus kisebb ellentmondást, el­lentétet fejez ki, mint az ún. egypártrendszer. Persze a plu­ralizmus, illetve a többpártrendszer csak kifejezési forma, technika, színpad a tényleges frakcióharcnak (és ezt Nyuga­ton sem fejezték ki hitelesen). Elméletileg frakcióharcról ott és akkor beszélhetünk, ahol az osztálypárt (állampárt) betölti a szerepét.

Párt, frakció, osztálypárt – néhány fogalom körülírása

Ez a dolgozat alapproblémája, és ezen keresztül közelebb jutunk a liberális konzervativizmus titkához is. Mindenekelőtt meg kell különböztetni az osztálypárt és a többpártrendsze­ren, pontosabban a pluralizmuson belüli pártok, platformpártok vagy választási pártok fogalmát. Az osztálypárt a másik vagy harmadik osztálypárttal kapcsolatban végső soron nem törek­szik a hatalom megosztására, osztálypárt csak egy lehet, az egyik osztálynak le kell győznie a másikat (a többi osztályt). Ezáltal az osztály érdeke általános társadalmi érdek lesz. Ez azért is szükséges, mert csak így lehet a forradalmak feltéte­leinek újrakialakulását elkerülni (Platón). Persze platformok az osztálypárton belül szükségesek. Az osztályharc megszűntet­ve megőrződik az osztályon belüli ellentétekben, amelyek a pluralizmusban platformpártokban fejeződnek ki. Ezen keresz­tül az osztálypárt is megszűnteti saját magát, de megmarad mint a társadalom szervezeti kerete, nem „oldódik fel".

Paradoxon, hogy a keleti tömbben megvan az osztálypárt ideológiája, de nincs meg a valósága. Az egypártrendszer, vagy állampárt álarca mögött valójában két osztálypárt vagy két állampárt húzódik meg a nyilvánosság előtt letagadva; itt a frakcióharc alig haladja meg az osztályharc színvonalat. Nyugaton viszont nincs jelen az ideológia, mumusként van lefestve, csak többpártrendszerről beszélnek, demokráciáról, szabad világról, miközben ezek a pártok a valóban egységes­nek tekinthető (tehát ténylegesen működő) osztálypárt plat­formjai, frakcióinak leágazásai.

Itt visszautalhatunk a bevezetőben említett államkapitaliz­mus jelenségére, amely a 19. század második felétől, a pol­gári demokratikus forradalmak lecsengésétől ölt tényleges po­litikai formát. A fogalom tartalma, hogy a korábban ideológia­ilag antagonisztikus platformok között ideológiai egység kezd el kialakulni; közös, egységesülő szervezetet hoznak létre magukból. Az államkapitalizmus átnő osztálypárttá. Eddig csak az osztálypárt kifejezést használtam, de ez a logikai kö­vetkezetességhez ragaszkodva, csak a munkásosztály osz­tálypártjaként ragadható meg. A liberális konzervativizmus mégis azt állítja magáról, hogy az összpolgári osztály érde­kének kifejezése – holott az összpolgárság összérdekei összehangolásának szervezeti feltétele túlmutat a polgársá­gon mint osztályon.

Ezzel azt is mondom, hogy a fejlett tőkés országokban sem az osztályharc, hanem az osztályon belüli ellentét meghatá­rozó. A pluralizmus az osztályon belüli ellentétek mozgás­formája (az osztályharc megszűnő folytatása).

Itt érdemes pontosabban elhatárolni a fogalmakat. Újra tisz­tázni kell a pluralizmus, többpártrendszer, egypártrendszer és osztálypárt jelentését. A pluralizmus az osztályon belüli ellen­tétek, platformok mozgásformája. A többpártrendszer képléke­nyebb, pontatlanabb meghatározás, mert összemossa az osz­tályon belül működő platformpártokat és az antagonisztikus ellentétben álló osztálypártokat (amíg több osztálypárt van). A többpártrendszer fogalma a pluralizmus politikai mechanizmu­sát, a demokrácia játékszabályait fejezi ki; de nem tartal­mazza az osztályharc „mechanizmusát", amennyiben osztály­pártok összeütközéséről van szó. Ebben az esetben is ver­sengenek a pártok, de ez (az osztályharc) túllép a demokra­tikus kereteken. Pedig a „többpártrendszer"-hez a demokrácia képzete tapad. A pluralizmusnak egy osztálypárt felel meg, a többpártrendszernek nem szükségképpen csak egy.

Az osztálypárt a különböző platformok és frakciók közös (együttes) szervezete; a különböző platformokat központilag irányítják – egy osztálypárt mellett egy központból. Az osz­tálypártnak működés szempontjából semmi köze sincs az egy­pártrendszer politikai mechanizmusához, jobban megfelel szá­mára a pluralizmus értelmében vett többpártrendszer. Az egy­pártrendszer nem bizonyította működképességét. Az osztály­pártok egymáshoz való viszonya szempontjából azonban ér­vényes az „egypártrendszer" gondolata, mert az osztálypárt­ból kizárólagosan csak egy maradhat fenn. A különböző plat­formok a volt osztályok megszűnő továbblétezésének formái az osztályon belül (ezt világosan megértette pl. Camus a „Lá­zadó ember"-ben), ezért a platformok között hierarchiát alakít ki az uralomra jutott osztály saját logikája szerint. Azonban amíg a platformok között hierarchia van, addig az egyént nem csak az emberi jogok egyenlősége, hanem a hierarchiában, a platformok közötti mozgás lehetősége is megilleti. Ez a hie­rarchia nem kasztszerű intézmény. A frakció és a platform fogalma nem teljesen esik egybe, de nem különbözik végle­tesen. A platform egy irányzatot fejez ki, a frakció pedig (az osztálypárton belül megosztott) hatalmi funkciót.

Sztálin az 1936-os szovjet alkotmánnyal kapcsolatban kije­lentette: a munkásosztálynak csak egy pártja lehet. Nem ér­tette meg az osztálypárt és a választási párt különbségét, hi­szen az előbbiből csak egy lehet, míg az utóbbiból több is. Az egypártrendszert egyetlen platform kizárólagos uralma­ként értelmezte. Nem ismerte fel, hogy meg lehet teremteni a platformok finom, átjárható hierarchiáját. Ennek elméleti gyökere is megtalálható Sztálinnál. Az iparosítás körüli viták­ban csak az osztályharc éleződéséről beszélt, nem vette ész­re, hogy valójában az osztályon belüli platformok, illetve frak­ciók közötti harc éleződött ki, amely a gazdasági verseny erő­södésére vezethető vissza, nem az osztályharcéra.

A forradalom elméletének és gyakorlatának eltorzulását lát­va Bibó István egy másfajta forradalomfelfogást vezet be „Az európai társadalomfejlődés értelme" c. munkájában. Szerinte a modern történelemben a forradalom szerepe a társadalom megtisztítása, megújítása, megélénkítése. Ha pedig már egy­szer győzött, akkor üljön el, képződményét bontsa le. Bibó a hivatásos forradalmárt és hivatásos reakcióst egyaránt funkciótlan képződménynek tekinti. Bibónak teljesen igaza van, hogy a forradalom lényegéhez tartozik elhalása a cél elérése után, és lényegével ellentétes, ha öncéllá válik (mint a francia vagy orosz esetében történt). Bibó azonban nem veszi figye­lembe a forradalom alkotó természetét. Miközben ugyanis megszünteti a haszontalanná vált képződményeket új, mara­dandó intézményt is létrehoz. Ez az intézmény éppen az osz­tálypárt. (Hannah Arendt egy részben befejezetlen kísérletet végzett a francia és amerikai forradalom összehasonlítására A forradalom c. könyvében. Szerintem a különbség lényege­ge, hogy amíg a francia forradalomban nem, az amerikaiban meg tudták őrizni a forradalmat végrehajtó frakciók közös szervezetét. Ez azt is jelenti, hogy a forradalomban együtte­sen résztvevő frakciók meg tudták védeni magukat egymástól is, egymás potenciálisan igazságtalan fenyegetésétől, azaz egy olyan sajátos hatalmi egyensúly alakult ki közöttük, amelynek következtében mindegyik frakció a közösség érde­kének képviselőjévé is vált.) Bibó a kereszténység kialakulá­sát és szerepét is összefüggésbe hozza a forradalom fejlő­désével, de épp az előbbiek miatt nem tudja megmagyarázni a vallás maradandó természetét, hiszen a vallás egy ókori osztálypárt.

Bayer József-Hardi Péter: Pluralizmus c. könyvükben rész­letesen foglalkoznak a pluralizmus-elmélet különböző formái­val. Ezekkel szemben arra van szükség, hogy a hangsúlyt az osztályon belüli és osztályok közötti többpártrendszer megkü­lönböztetésére helyezzük. A könyvben megjelenik az a gon­dolat is, hogy a pluralizmus „az osztályok eltűnésének és egy másodlagos ismérvek szerint tagolt – rétegződött – társada­lom kialakulásának terméke, adekvát kifejeződése…" (39. o.) Ez, véleményem szerint, helyes irányú gondolat, a kérdés csak az, hogy az osztálynélküli társadalmat szervezett vagy diffúz formában képzeljük el, mint ahogy külön probléma, hogy a kétpólusú világrendet az egypólusú és nem széteső világ­rend követi.

Az osztálypárt fogalmának fenti leírása egyébként azt is megköveteli, hogy Tamás Gáspár Miklósnak a Cenzúra c. írá­sában (Kritika 1994. 1-2.) kifejtettekkel szemben, feltételez­hető a biztos tudással való rendelkezés is, a puszta véleke­dések mellett, a szabadság eszméjének csorbulása nélkül, mi­vel a vélekedések „rossz végtelenje" felfűzhető a biztos tu­dásra mint annak részigazságai, láncszemei. Ez a gondolat pedig arra utal vissza, hogy egy adott helyzetben tudhatjuk, mi a jó és mi a rossz.

Az osztálypárt láthatóvá válása

Miközben a keleti tömbben nem vártuk, hogy győzzön a vi­lágforradalom, eközben mégis győzött, illetve győzni fog. A minőségi ugrás tulajdonképpen már bekövetkezett, csak még nem vallották be (teljesen). Korábban már beszéltünk az osz­tálypárt ideológiájának és megvalósulásának ellentmondásos­ságáról. Ebből következően a fejlett tőkés országokban is ki fogják mondani, hogy létezik a parlamentáris demokrácia fölött az osztálypárt szerveződési formája. Az osztálypártnak a tájékoztatás és propaganda szintjón is egyszer győznie kell. Eszerint pedig a parlamentáris demokrácia eszméje fölött lát­hatóvá fog válni az osztálypárt eszméje is. (Ez szolgáltatja az érvet az egyoldalúan értelmezett kapitalista jövő tételével szemben – vö. Kornai János: Reformálhatatlan rendszer, Élet és Tudomány, 1993. 41. sz. 1286. o.)

Bernstein és a modern politikai rendszer

A továbbiakban a szocializmus reformista és forradalmi elmé­leti örökségének viszonyát is meg kell vizsgálnunk. Ez az osz­tálypárt és a parlamentáris demokrácia dialektikájának kérdé­se. Bernstein szerint a legfőbb államhatalmi szerv a parla­ment, és ennek alárendelten versengenek és működnek együtt a (főleg a polgári és munkás érdeket kifejező) osztály­pártok, a parlament adja a szervezeti formáját az osztályharc­nak és a viszonylagos együttműködésnek. A szocializmus for­radalmi elmélete szerint viszont a főhatalom az osztálypárté, (és amíg két osztálypárt volt, addig mindkettőé) és ennek (il­letve ezeknek) alárendelten működik a parlamentáris demok­rácia. Bernstein megáll a polgári forradalom célkitűzésénél, amely a parlamentet teszi a főhatalommá a királysággal szem­ben. Ezzel szemben a munkásforradalom célkitűzése a „párt vezető szerepe". (Kádár beszédeiben képmutató módon sze­repelt, hogy a legfőbb államhatalmi szerv az országgyűlés, mert ilyenkor arra gondolt, hogy a parlament fölötti párturalom nem jelent „állami" hatalmat, holott az osztálypárt – állampárt.)

Az orosz forradalom idején a parlamentáris demokráciát és a párt vezető szerepét egymást kizáró módon fogták fel (I. a Lenin-Kautsky- és a Lenin-R. Luxemburg-vitát). Az ún. népi demokratikus korszakban már megjelent olyan elmélet is, amely a polgári demokratikus és a szocialista forradalmak eszméinek nem az ellentmondásosságát, hanem kibékíthetőségét, egymásra épülését hangsúlyozta, a szocialista forradal­mak végeredményben következetesen végigvitt polgári de­mokratikus átalakulások. Ez a gondolat akkor azonban ele­nyészett. A 70-es években az eurokommunizmus is kísérlete­zett a parlament osztálypártkénti értelmezésével, de nem von­ta le a következtetést, hogy a parlament legfeljebb csak a polgárság osztálypártja, a polgárság közössége lehet. Bernstein megtévesztette magát, amikor azt hitte, hogy a par­lamenti demokrácia keretei között megfér a két osztálypárt; valójában a polgárság osztályszerkezetét írta le, amely lénye­génél fogva képtelen a tőle elvárt integrációs funkciót betölteni – mert szétesik.

A Weimari Köztársaság példája, amelynek Bernstein mun­kája elméleti előzménye, jól mutatja a parlamentáris demok­rácia elméletének korlátját. A hatalom megosztása, amennyi­ben az egymással a hatalomért harcoló osztálypártok között történik, a demokratikus parlamentáris állam kettészakadásá­hoz, széteséséhez vezet, és a parlamentáris demokrácia előtti feudalisztikus rendszerre emlékeztető formák visszaállításával jár (ahogy a sztálini Szovjetunióban is). A hatalmat meg kell osztani, de csak olyan frakciók között, amelyek nem törek­szenek egymás megsemmisítésére és kiszorítására. Emiatt van szükség egy olyan hatalmi tényezőre, amely az eszmét, az ideológiát szankcionálja, a valóban békés hatalmi ver­senyt felügyeli, és éppen ez az osztálypárt. A törvényhozói és a végrehajtó hatalom egységének szocialista forradalmi jel­szava elvileg nem zárja ki a hatalom megosztásának törté­nelmi érvényét, csak arra helyezi a hangsúlyt, hogy a meg­osztott hatalmi egységeket össze is kell fogni egy ideológiai egység keretében.

Bernstein elmélete nem bukott meg véglegesen a Weimari Köztársaság kudarcával. A 60-as, 70-es években a német és az osztrák szociáldemokrácia felelevenítette az osztálybéke, az osztályegyüttműködés tételét. Sőt, a szovjet oldalról han­goztatott „békés egymás mellett élés" is ezt a tételt fejezi ki. Ezek cáfolatát a rendszerváltás tapasztalata adja meg, amely szerint a szétesés, az apokalipszis elkerülése végül is lehe­tetlenné teszi az osztálybékét, és az egyik osztály szükség­képpen legyőzi a másikat. Összefoglalva: Bernstein nem tud túllépni az osztályok versengésének, harcuk bizonyos lesimításának, a kilengések lecsillapításának ideológiáján.

Még nem beszéltünk az angol, illetve az angolszász terü­letről. Hiszen ott is a hatalom megosztására helyezték és he­lyezik még most is a hangsúlyt, és mégsem estek szét az államaik, sőt! Igaz, hogy ez nem törtónt meg, de azért eddig jellemző volt rájuk egy „rejtélyes következetlenség" (ahogy Ta­más Gáspár Miklós is erre többször helyesen rámutatott). Az angol gyarmati múlt nem elhanyagolható örökség, és az ame­rikai rabszolgatartás, a vadnyugati mentalitás és a nagyvárosi bűnözés tradíciója sem sorolható a haladó hagyományok kö­zé. Ami a fontosabb, hogy az angolszász területen is régóta összekapcsolták a megosztott hatalmi ágakat. Az államkapi­talizmus fogalma pontosan ezt takarja. Csak ezt az össze­kapcsolást a nyilvánosság elől eddig lényegében eltitkolták, és különböző középtávú ideológiákkal helyettesítették (modernitás, posztmodern, információs társadalom stb.). Vagyis arról van szó, hogy amíg szovjet területen évtizedeken keresztül azt hazudtak, hogy szocializmus van, addig az angolszász területen azt hazudtak, hogy kapitalizmus van. A neokonzervatív forradalomról mégis tisztelettel kell beszélni, mert az összhatás előrehaladó. (Egyébként a következetes gondolko­dás szinte automatikusan túlmutat a liberalizmuson. Tamás Gáspár Miklós így ír: „Az emberi jogi univerzalizmus … elfödte azt a tényt, hogy a nyugat-európai civilizáció nemcsak a libe­rális-demokratikus alkotmányos berendezkedésen alapul, és nem is csak a liberális kapitalizmusra jellemző piaci törvényeken. A kohéziós erőt, melyet leginkább a klasszikus re­publikánus hagyomány, az állampolgári hazaszeretet, a bibliai vallás és az eleven intézményesített politikai tradíció képvisel, szükségszerűen mellőzték. Az állam nemigen tudná megvé­deni az egyének és kisebbségi csoportok emberi jogait, ha az államot nem tisztelik az engedelmes polgárok, akik meg vannak győződve államközösségük természetes tisztességé­ről, amelyet készek szolgálni és meghalni érte." Világosság 1993. 8-9. sz. 147-148. o. Ez gyakorlatilag az osztálypárt körülírása.)

A katonai tömb: osztálypárt

Hogyan lehet igazolni a hatalmi ágak összekapcsolásának té­nyét, illetve az osztálypárt létezését. A végső bizonyíték a nyílt beszéd lesz róla, de már most is lehet logikai és tapasztalati bizonyítékokat találni. Az osztálypárt és parlamentáris demok­rácia (már tárgyalt) dialektikájából elég nagy biztonsággal elő­re jelezhető, hogy az osztálypárt eszméje nem szűnik meg, hanem éppenhogy (újra?!) láthatóvá válik. Amikor a Föld egé­széről kell felelősséggel gondoskodni, ott a helyi parlamentá­ris rendszer önmagában már nem elég. Világméretekben ha­tékonyan csak az osztálypárt tud szerveződni.

A másik érv: a két katonai tömb szembenállása, és ennek megszűnése, egy tömb fennmaradása. Ezeket az egységeket ugyanis teljesen jogosan lehet az osztálypártok nemzetközi megtestesüléseinek tekinteni. Az egyik fennmaradása és a másik megszűnése politikai-társadalomtudományi értelemben az osztályszembenállás megszűnése és az egyik osztály győ­zelme a másik fölött nemzetközi méretekben. A megmaradt katonai tömb, miután az új világrendben elvégzi integráló fel­adatát, megszűnik mint katonai tömbnek, mint osztálypárt, egyszerűen a magasan szervezett társadalom kifejeződési formájává válik. Végbement egy „választás" a két világrend­szer között, de nem parlamenti pártok között, és nem a par­lamentáris demokrácia eszköztárával. Az osztálypárt fogalma kezelhetővé teszi a társadalomtudomány számára a katonai tömb, vagy a világrendszer kategóriáit.

A liberális eszmekör hibája, hogy az olyan nagy koncentrá­ciójú (politikai gazdaságtani) fogalmakkal, mint a katonai tömb, világrendszer, dominó-elv, frakció stb. nem tud mit kez­deni. Kari Popper pl. A historizmus nyomorúsága c. könyvé­ben a historizmussal, illetve a „hólizmussal" szemben azt ál­lítja, hogy a történelemnek és a politikai rendszernek nincs fejlődési iránya. Ez következetlenség, mert maga a historicizmussal szembeni állásfoglalás is egyfajta politikai és szellemi irány. A historicizmussal szemben csak egy másik – szélesebb látókörű, de mégiscsak – historicizmus állhat. A neokonzervatív ideológia megfelelő fogalmi apparátus nélkül, de mégis közvetítette az osztálypárt történelmi funkcióját. Ez a feladat az újra és újra kialakuló forradalmak feltételeinek megszünte­tése. Az osztálypárt természete emiatt jobbközép irányzatú. Az átmenet lényege a balközép osztálypárttól jobbközép osz­tálypártig való mozgás. Ezt támasztja alá az is, hogy Tamás Gáspár Miklós „Búcsú a baloldaltól" c. cikkében a baloldaliság föladását összekapcsolja a polgárság fölötti képződmény megjelenésével.

A konzervativizmusról – második közelítésben

A fentiekből az következik, hogy a fejlett tőkés országokban győz a munkásosztály, megszűnik vagy megszűnőben van a tőke-munka viszony. Ennek a kérdésnek részletes feldolgo­zása minden bizonnyal a politikai gazdaságtan (vagy „institucionalista" közgazdaságtan) újbóli fellendüléséhez vezethet. A neokonzervatív forradalomnak ugyanis három fő jelszava volt: 1) piac, monetarizmus, az állami beavatkozás visszaszorítása; 2) számítástechnika, mikroelektronika; 3) „csillagháború" – űr­fegyverkezés-űrtechnika. A liberális ideológia a társadalmi összefüggések és következmények szempontjából viszont csak a „piacot" hallotta meg, a másik két elemmel nem tudott mit kezdeni.

1) A piaci modellnek az általános hatékonyság szemponton túlmenően is van politikai gazdaságtani jelentősége. (M. Thatchernél ha nem is túl nagy hangsúllyal, de ez a gondolat meg­jelent.) A piac-modell nemcsak a fölösleges központi beavat­kozások megszüntetésére alkalmas, hanem arra is, hogy a korábban a gyáriparban és a kitermelésben koncentrálódott fizikai munkásságot önálló termelővé változtassa, felemelje. A piac-modell a gazdasági felszabadulás, a gazdasági mobi­litás szabályozási, működési mechanizmusának egyik formá­ja. Szakítani kell a Marx Tőké-jében leírt modellel, mely szerint akkor a kapitalizmus örökké proletársorban akarta és tudta tartani a fizikai munkásokat. Az önállósulás valódi perspektí­vává (termelési viszonnyá) válik. A piac munkafelszabadításra is alkalmas szerepe, erről a szintről visszagondolva, megta­lálható a klasszikus társadalomelméleti örökségben. A mun­kamegosztásra – így az árucserére – épülő társadalmi beren­dezkedés a zsarnoksággal és a rabszolgatartó renddel szembeni igazságos társadalmi rendként jelent meg (pl. Pla­tón Államában és a Törvényekben). Az Ó- és Újszövetség tör­vényei és e törvényeket kísérő közösségi individualizmus és individualista közösségiség szintén az igazságos forradalom a nemzetségi társadalom, és az egyiptomi és a római rab­szolgatartó rend ellen. Mai fejünkkel nézve meglepő, hogy Marxnál miért nem jelenik meg explicit formában az erkölcsi­leg korrigált piac forradalmi gazdasági etikája, hiszen a rab­szolgatartó rend elleni mozgalom tapasztalata hasznosítható a bérrabszolgaság ellen is.

2) A számítástechnika és a mikroelektronika kifejlesztése azoknak a közvetlen technikai feltételeknek megteremtését célozza, amelyek lehetővé teszik a fizikai munka általános ki­váltását, és a már a 19. században is előrelátott automatizálás megvalósulását. A számítástechnika a tőke-munka viszony megszüntetésének és ezzel együtt a gazdasági önállóság megújult formájának technikai alapja is. Azaz az „egyszerű munkának" „bonyolult munkával" történő felváltása, a munka­megosztásnak való „alávetettség", a munkamegosztás gazda­sági kényszerítő jellegének megszüntetése. (Toffler szinte evi­denciának tekinti, hogy a hagyományos gyáripar és ezzel együtt a tradicionális munkásság visszaszorul és átadja a he­lyét az ún. „szuperszimbolikus" gazdaságnak, meghaladva ez­zel a megszokott piacmodell látókörét.)

3) Az űrtechnika kifejlesztésének gazdasági-intézményi kö­vetkezménye a különböző munkamegosztási ágak vertikuma­inak az önállóság megtartása melletti egységbe foglalása^ az egész gazdaság koncentrálása. Ezáltal az egyes gazdasági egységeket már a termelési folyamatban lehet ellenőrizni, nem csak a piacon. Ezzel a viszonylagos „elkülönültség", „el­szigeteltség" megszűnik, anélkül, hogy helyébe újra szolgaság kerülne. Ebből az összefüggésből az is kiderül, hogy a szo­cializmus politikai gazdaságtanának az egyik legprimitívebb leegyszerűsítése volt, hogy a központi gazdaságirányítási mo­dellnek a „monopólium", vagy az összevont, centralizált „nagy­vállalat" felel meg legjobban. A központi irányítás egyáltalán nem zárja ki a hasonló profilú versenytársak egyidejű műkö­dését, ez mind gazdasági, mind erkölcsi szempontból a ma­gasan szervezett társadalmi termelési rendben is előnyösnek Ígérkezik.

Ha e három gazdasági jelszót együttesen azt mutatja, hogy a piacnak jogaiba való visszahelyezése, a piaci modell elfoga­dása nem teszi szükségessé az igazságtalanságnak, elidege­nedésnek és kizsákmányolásnak az elfogadását is. Hayek pl. arra a veszélyes útra lép, hogy a piac szükségszerűségének elismerése mellett helyt ad az igazságtalanság erkölcsi eltű­résének is, illetve elkerülhetetlennek tartja az igazságtalanság érvényre jutását is. (Hayek: „A végzetes önhittség") A neokonzervatív forradalom komplex jellege és ennek demokrata foly­tatása befejezése elkerülhetővé teszi a piaci voluntarizmust.

Jellemző Hayekra, hogy nosztalgiának nevezi, amikor a fel­világosodás gondolkodói koruk modern körülményeinek bírá­lata közben az ókori közösségi eszményekhez nyúlnak vissza, mert mint (Hayek) mondja, ez a közösségiség csak nagyon szűk területen érvényesülhet, a munkamegosztás („bővített rend"), amennyiben nagy területen működik, közös­ségileg átfoghatatlan, csak a személytelen fegyelem működ­tetheti. A modern technikai programok összeköthetik a piacot a közösségiséggel nagy méretekben is (vö. nyilvánosság), és újra megszüntethetik a fegyelem személytelen jellegét. Na­gyon tanulságos a budapesti Lukács-iskolának a 60-as, 70-es évek fordulóján kifejtett szellemi tevékenysége, amelyben ki­mondták a gazdasági hatékonyság és humanizmus össze­egyeztethetőségét. Ezzel megelőlegezték a 70-es években ki­bontakozó nyugati technikai-gazdasági programok eszméit. Amikor az MSZMP 73-ban elítéli tevékenységüket, lehetetlen­nek tartva ezt, akkor közelebb állt Hayek piaci voluntarizmusához, mint a Lukács-iskola. Arra az újbaloldali kritikára, hogy a termelésben megmaradt az elidegenedés, a meghirdetett technológiai program a válasz.

Az állam szerepe – és a szocializmus, amely nem sérti meg a szabadság eszméjét

A liberalizmus elméletén belül is van persze fejlődés, amely azonban nem magyarázható meg az elméletből. Nem tudta (nem tudja) saját logikáján belül a földtulajdon kérdését meg­oldani. A legmesszebbmenőbb eredményt Tocqueville elem­zése fejezi ki legjobban az amerikai politikai rendszer alapjá­ról, amelynek az egyik leglényegesebb eleme a túl nagy, arisztokrata nagybirtok létrejöttének megakadályozása. Ezt az öröklési törvény biztosítja, létrehozva ezáltal nagyjából egyen­lően (és nem túlzottan nagy mértékben) vagyonos emberek nagy létszámú csoportját. Ezzel a földtulajdon kérdése még nincs maradéktalanul megoldva, mert az egyenlően elosztott földek fölött meghatározott mértékig rendelkezik a szélesebb lakókörzet képviselete és az állam központi szervezete is, nem beszélve most a nemzetközi képződményekről. A földtu­lajdon hierarchikus szerkezetét nem lehet teljesen felszámolni a feudalizmus megdöntésével, ez csak a hierarchia ésszerűt­len természetét szüntetheti meg. A piac fölött jelen van – jo­gosan – a hivatal. (Egyben kiegészítendő Leninnek az „Állam és forradalom"-ban kifejtett nézete az állam és a formális osz­tálytársadalom összefüggéséről; a piaci modellben kifejezés­re jutó ellentétek maguk is szükségessé teszik a hivatal mű­ködését. (Ez a gondolat egyébként Locke-nál is megtalálható.) Ki uralkodik: a polgár vagy a hivatal? Képmutatás, ha egyol­dalúan a polgárra helyezzük a hangsúlyt. A földtulajdon prob­lémája a szocializmushoz vezet. El kell ismerni, hogy nem egyszerűen a piac (és ezzel együtt a parlament) a legmaga­sabb szerveződési forma. Marxnál is megjelenik társadalmi szervezettség szempontjából a feudalizmus és szocializmus közötti analógia, bár a magas szervezettségnek szerinte sincs semmi köze a feudalizmushoz.

Az államnak nem kell külön „beavatkoznia" a gazdaságba ahhoz, hogy gazdasági szerepet töltsön be. Az államigazga­tási tevékenység maga is gazdasági funkció. Ha feltételezzük, hogy az állam semmiféle gazdasági döntésbe sem avatkozik bele, akkor is marad olyan feladatköre, amelyet semmiféle más szervezetre sem lehet átruházni. Ez a törvényhozás és betartatás. Ezt nem szokták általában – a dogmatikus marxis­ta és liberális közgazdaságtan hatására – gazdasági jellegű tevékenységnek tekinteni, de beláthatjuk, hogy a tolvajok tá­voltartása, a szerződések betartatása hozzátartozik az újra­termelési folyamathoz, enélkül nincs rend, rend nélkül nincs újratermelés. Persze a törvények betartásának is vannak köz­vetve és közvetlenül is gazdasági, technikai stb. feltételei, és ennyiben gazdasági döntés újra az állam hatáskörébe kerül­het. A hangsúlyt csak arra kell helyezni, hogy nem kell az országot „egy gyár – egy iroda" mintájára elképzelni ahhoz, hogy az állam gazdasági szerepét elismerjük. Ennek a klasszikus szocialista örökségnek a maga idejében volt létjo­gosultsága, csak éppen a jelenkorban maga a „gyár" szűnik meg. Elképzelhetjük úgy a szocializmust, hogy egy hajszál­nyira sem sértjük a szabadság eszméjét. Ez egyúttal válasz a kereszténydemokrácia kérdésére: „szabadság vagy szocia­lizmus?" Szabadság és szocializmus összeegyeztethetőségé­hez a szabadság spinozai-hegeli-engelsi és nem locke-i, milli felfogása szükséges.

Ma a nyugati szakirodalomban megint előkerül a középkor eszméje Umberto Eco „új középkor"-ról beszél, Bergyajev már az orosz forradalom kifejlődésével majdnem egy időben fel­vetette az „új középkor" eszméjét. Ez hibás, illetve pontatlan kifejezése egy szükségszerű folyamatnak. A feudalizmus ugyanis a föld magántulajdonához vezet, itt viszont a föld kö­zösségi tulajdonáról van (lesz) szó. Nem a közvetlen termelők szintjén, hanem magasabb igazgatási szinten. Ezt a közös­ségi tulajdont annak az analógiájaként tudjuk felfogni, ahogy az atomfegyverek fölötti ellenőrzés biztonsági rendszerét megszervezték, vagyis 5-6-10 döntési tényező együttes, kö­zös akaratával lehet csak a fegyvert működésbe hozni. Ha­sonlíthatjuk a rendszert a banki széf kezelhetőségi rendjéhez is: több embernek van egy-egy kulcsa, de a széf csak az összes kulcs egyidejű használatával nyílik stb. Ennek a kö­zösségitulajdon-felfogásnak semmi köze az egyszemélyi dön­tésre alapozott központi irányítás tulajdonképéhez. A valóban komolyan vett közösségi felfogás nem kerülhet szembe a pol­gári demokratikus forradalom maradandó értékeivel: „A racio­nális közösség … nem csupán megszünteti, hanem meg is őrzi a klasszikus liberalizmus magánértékeit, itt a közösségi ideálok nem követelik meg az individuális racionalitásról való lemondást." – veti fel Ludassy Mária Wolff könyve kapcsán (Világosság, 1993. 8-9. sz. 105. o.).

A modern polgári filozófia és a marxizmus szintézise

Most kell elhelyezni saját tevékenységünket is. A mi feladatunk a rendszerváltástól nem egyszerűen alárendelődés a konzer­vatív társadalomtudománynak, bár ez közkeletű nézet, hanem a magyar társadalomtudomány, elméleti hagyomány, eszme­rendszer át is adható a Nyugatnak. Paradoxon, hogy ez ere­detileg nyugati is volt. Ez a filozófiatörténeti fejlődés, illetve fejlődések problémája. Munkahipotézisünk, hogy a filozófiatör­ténetben a fő hatalmi irányok kapnak elméleti formát; a filozó­fus a hatalom fejlődési irányát kutató és kifejező hivatalnok.

A filozófiatörténeti fejlődés klasszikus fő vonala Európában a görög klasszikus gondolkodóktól a keresztény filozófián, a reneszánszon és felvilágosodáson keresztül a klasszikus né­met filozófiáig azon belül is Marxig húzódik. Közismert, hogy a kommunista eszme már Platónnál megtalálható. Emiatt is kiegészítésre szorul Leninnek „A marxizmus három forrása és három alkotórésze" c. munkájában kifejtett gondolat, ami sze­rint a marxi eszmevilág a klasszikus német filozófiából, az angol politikai gazdaságtanból és a francia utópikus szocia­lizmusból állt össze. Hozzá kell tenni, hogy közvetve és köz­vetlenül a marxizmus visszavezethető a görög filozófiai ha­gyományra. A szakirodalomban külön is említik a Biblia világ­nézeti hagyományát a marxizmusban, de ebben az összefüg­gésben is a görög világnézeti szűrő meghatározó szerepét emeljük ki. Ebből a szempontból is igen szerencsés Tamás Gáspár Miklós gondolata, a „Biblia hellenizálása".

Innen válik izgalmassá a kérdés. Körülbelül a 19. század közepétől, a polgári demokratikus forradalmak befejeződése, és bizonyos nagyhatalmi mozgások (napóleoni háborúk és Szent Szövetség) után a filozófiai fejlődés fő vonala kettéválik. Egyik oldalon a marxizmus, a szociáldemokrácia és az orosz forradalom szellemi előkészítése, másik oldalon az ún. mo­dern polgári filozófia, amit joggal nevezhetünk az államkapi­talizmus filozófiájának is. Ez az összes olyan irányzatot tar­talmazza, amelynek kiindulópontja a forradalmi fellendülés ál­tal felszínre hozott eszmékkel való vita. Emiatt a modern pol­gári filozófia jelentős mértékben válaszsorozat a marxizmusra. A vulgáris marxista filozófiatörténet ezt a marxista hatástól független, a Marx előtti polgári filozófia mechanikus, öntörvé­nyű folytatásának tekintette csak. Értékelését ezért egyszerű­en helyettesítette a marxi tételekkel anélkül, hogy az új érve­ket a marxizmus önkritikájára és így továbbfejlesztésére^ fel­használta volna.

Létezik még egy szétválás, a századforduló környékén vég­bement szakítás a szociáldemokrácia és a bolsevizmus kö­zött. (Ezzel született meg a hárompólusú világhatalmi szerke­zet szellemtörténeti tükre, ami a II. világháború végéig tartott.) A vulgármarxista filozófiatörténet csak ezt a szétválást érzé­kelte, de ezzel sem tudta dogmatizmusa miatt saját eszme­rendszerét érdemben gazdagítani. A II. világháború után kí­sérleteztek szociáldemokrácia és bolsevizmus egyesítésével, de ez mindkét táborban akkor csak eklektikához vezetett.

A világhatalmi szerkezet megváltozásából, az egypólusú vi­lágrendből következik a fő filozófiatörténeti vonal szétvált szá­lainak összekapcsolása. Emiatt filozófiatörténeti szinten egye­sülni fog a marxi-lenini hagyomány és a modern polgári filo­zófiatörténeti örökség. Mégpedig úgy, hogy a marxi-lenini megfordított historicizmus fonalára felhalmozott részigazsá­gokként felfűződik a modern polgári filozófia marxizmuskriti­kája. (A központi irányítás elvére mint tartalomra fölfűződik a bölcsességet nélkülöző önkényuralmi diktatúra felhalmozott pozitív kritikái mint forma. Ennek egyik jellegzetes eredménye lehet piac és etika egyesítése.) Ennek a szintézisnek elvég­zésében lehet nekünk, magyaroknak vagy közép-európaiak­nak „komparatív előnyünk", mert a társadalomfilozófia kivéte­lesen olyan terület, ahol nem az egyébként legfejlettebb or­szágok képviselik a világszínvonalat. Ennek a hidegháború politikai struktúrája az oka.

Ami a kelet-európai országokban megbukott

Ha nem az elmélet bukott meg végérvényesen, akkor viszont mi? Az osztálytársadalom, és az ennek megfelelő politikai be­rendezkedés bukott meg. Már említettük, hogy az egységet közvetítő ideológia mögött szélsőséges frakcióharc zajlott. (Ez időnként nagyobb nyilvánosság elé is került, mint pl. 1953-56 között vagy 1986 után.) Természetesen megbukott egyfajta ideológia, de nem a munkásmozgalom klasszikus öröksége, hanem egy olyan, amely a marxi-lenini elméleti hagyományt részben tudatosan a bizánci, illetve a nyugati kereszténység szerkezetének lefedésére használta. (Vö. P. Gábor Mózes elemzése a „Sztálinizmus és desztalinizáció Magyarországon" c. könyvben.) Sztálinnál logikai eszközökkel is jól megmutatható az elméleti torzulás. Az a folyamat bukott meg, amikor egyszerre akarták a munkásosztályt munkásosztály pozíciójá­ban tartani, és felszabadítottnak is tekinteni.

Sztálin (az 1936-os Alkotmány magyarázatánál) azt állította, hogy legyőztük a burzsoáziát, de megmaradt a munkásosz­tály. Csak annyi módosítást tudott elképzelni, hogy a munkás­osztály proletár jellege szűnik meg, mivel az életkörülményei javulnak. Nem értette meg, hogy nem elég a burzsoáziát meg­szüntetni, mert a marxizmus az osztálytársadalmat akarja megszüntetni, a munkásosztályt is. Úgy akart egységet terem­teni a politikai berendezkedésben, hogy konzerválta az ellent­mondást a gazdaságban. A politikai „egység" így a gazdaság területén a rablás, kisajátítás „egysége" lehetett csak. Ehhez jól illett az az ideológiai tévedés is, amiről korábban is már említést tettünk, hogy összetévesztette az osztályharcot a frakcióharccal. Ezzel történelmileg mulasztotta el az áttérést az osztálytársadalom és az osztálynélküli társadalom közötti átmenetnek megfelelő politikai berendezkedésre. Ez logikai hi­ba is, mert fel kell ismerni a munkásosztály gazdasági meg­szüntetésének lehetőségét, hogy az osztályharc logikai köré­ből ki lehessen lépni. Az elképesztően mély tudatlanságot jól illusztrálja, hogy a kibernetikát is elvetendő polgári tudo­mánynak tekintették, amelyen valójában a fizikai munka fel­szabadításának technikai feltételei nyugszanak. Működött az ördögi kör: ha megmaradt a munkásosztály, akkor megmarad az osztályharc is; ha megmaradt az osztályharc, akkor ebből visszakövetkeztethetünk a munkásosztály megmaradására. A munkásosztály győzelme fogalmilag is az, hogy elkezdik a munkásosztály megszüntetését.

Az említett elméleti hibákból további fogalmi és filozófiai hi­bák következtek. (Itt kell megjegyezni, hogy Kornai János „A szocialista rendszer" c. könyvében szintén megemlíti a frak­ciók szerepét, mint amelyek az alapvetően egységes szerve­zeti képet színesítik. A mi gondolatmenetünk szerint ez a po­litikai rendszer meghatározó tényezője. Kornai könyvének po­zitívuma, hogy határozott elmozdulás a politikai gazdaságtan fejlődésének új irányába, szemben a marxizmus leegyszerű­sített és a liberalizmus ezzel rokon felfogásával, amely csak az elkülönült gazdasági egységeket és ezek kapcsolatait te­kinti gazdasági kategóriáknak. Az új irány a hatalmi szerke­zetet is gazdasági termelési szervezeti formának tekinti, olyan szervezeti-intézményi koncentrációt kifejező újraterme­lési formának, amely meghatározó szerepet tölt be, kiinduló­pontként szolgál az egyéb gazdasági, társadalmi folyamatok levezetéséhez. Mi is ezen az úton járunk, csak ezt a szem­léletet kiterjesztjük nemzetközi szintre, a nyugati országoknál feltételezzük az osztálypárt létét, a keleti országok múltjában pedig az osztálypárt kettős jellegét hangsúlyozzuk.)

Meghatározó jelentőségű elméleti-logikai hiba Sztálinnál (ez tételesen a „Dialektikus és történelmi materializmusról" és a „Szovjetunió közgazdasági problémái" c. munkáiban jelenik meg), hogy a párt vezető szerepének hangsúlyozása mellett a pártot továbbra is „felépítménynek" tekinti, „gazdasági alap­ként" csak az állami tulajdont képviselő államot fogja fel (mi­közben az állam felépítmény jellegét sem adta fel). Itt ragad­ható meg a bürokrácia irracionálissá torzulásának filozófiai gyökere. Sztálin éppen azt a „minőségi ugrást" nem értette meg, hogy az állammá szerveződött párt, a párttá szervező­dött állam maga is gazdasági szervezeti egységgé, megha­tározó gazdasági egységgé, „alappá" válik, amire a modern politikai gazdaságtan felépíthető. („A politika a gazdaság kon­centrált kifejezése" lenini tétele ennek a gondolatnak a csírája. Nem véletlen, hogy a modern polgári társadalomfilozófia a tudat meghatározó szerepének kifejtésére alapozza kritikáját. Azonban a tudat a fent említett esetben megszűnik az „alap­tól" elkülönült „felépítmény" lenni. Max Weber a vallást lénye­gében szintén gazdasági szervezeti formaként kezelte.) Ha­sonló elméleti probléma Sztálinnál a demokrácia felfogása. Szintén az Alkotmánnyal összefüggésben látszik, hogy meg­marad a fél évszázaddal korábbi marxista álláspontnál, amely a parlamentáris demokráciát formálisnak tartja. Ezt a tételt dogmává merevíti, a szocializmusban is érvényesnek véli, ahelyett, hogy a parlamentáris demokráciát tartalommal tölte­né meg, ami a párt vezető szerepének egyáltalán nem mon­dana ellent. A demokrácia intézményeit továbbra is funkciótlan, üres szervezetekként akarja fönntartani, elmulasztva ez­zel a frakciók, a megszűnő osztályok békés gazdasági érdek­csoportokká válásának lehetőséget. Nem érti, hogy a parla­mentáris demokrácia szervezetrendszere a szűken vett gaz­dasági egységekkel együttesen (egy magasabb) gazdasági szerveződési forma. A parlamentáris demokrácia az eredetileg elkülönült gazdasági egységek nagyobb és szerves intézmé­nyi koncentrációjának szervezeti formája, azaz ez is „alappá" válik.

Továbbá: a parlamentáris demokrácia tartalommal való ki­töltése még az állami tulajdon eszméjének sem mond ellent, hiszen a törvényhozó hatalom is része az államnak, nem csak a végrehajtó. Ezen keresztül a parlamentáris demokrácia a politikai gazdaságtani értelemben vett tervezés szervezete, az „állandóan és tudatosan fenntartott arányosság" intézménye lehet, a bürokratikus tervhivatalok létrehozása helyett. Nem lehet egyidejűleg a kizsákmányolást valóban megszüntetni és a demokráciát formálisan kezelni. Igaz, hogy a piacnak a parlamentáris demokrácia nem mond ellent, de a klasszikus ka­pitalizmusnak ellentmond, mivel éppen a ténylegesen működő demokrácia biztosíthatja a „dolgozók" részvételét az érték­többlet fölötti rendelkezésben, amíg egyáltalán létezik érték­többlet az adott technikai fejlettségi szinten. Sztálin nem érzi az összefüggést a kizsákmányolás megszüntetése és a de­mokrácia megvalósítása között, de a liberalizmus sem érzékeli az ellentmondást, hiszen a fejlett ipari országokkal kapcsolat­ban egyidejűleg beszél demokráciáról és kapitalizmusról. Ezek azonban fordított arányban állnak egymással.

így érkezünk el az erőszakszervezet, közelebbről a rendőr­ség kérdéséhez. (Azt a problémát Bibó „A magyar demokrácia válságá"-ban vetette fel, hogy mennyiben politikai vagy nem politikai tényező a rendőrség.) A dogmatikus felfogás szerint a rendőrség szerepe az elkülönült értelemben vett „állam" vé­delme. Ezzel szemben a viszonylag elkülönülten élő állam­polgárok védelme, egyszerűen a törvények alkalmazása, ga­rantálja főként az állam biztonságát.

Az a sokat hangoztatott jelszó, hogy folyamatosan biztosí­tani kell a „párt és a tömegek közötti kapcsolatot", a vezetők és a vezetettek közötti bizalmat stb., csak akkor nem marad üres frázis, ha az egymás mellett élést biztosító törvényeket érvényesítik, betartják, alkalmazzák, vagyis ha megvalósul a törvényesség. Maga az érvényesülő törvény fogalmilag a ve­zetők és vezetettek közötti kapcsolat. Abból a forradalmi er­kölcsi maximából, hogy az osztályellenséggel szemben sza­bad erőszakot alkalmazni, nem következik, hogy minden erő­szak alkalmazás osztályellenség ellen irányul. Erőszakot osz­tályon belül is lehet alkalmazni, adott esetben a többség ellen is, amennyiben ez jelenti a törvény betartását. (Ebből a szem­pontból semmi többet nem mondunk ahhoz képest, mint amit a liberalizmus elmélete már megoldott.) így jutunk el ahhoz, hogyan lehet biztosítani, hogy a forradalom vezető ereje ne váljon szükségképpen árulóvá a hatalomra kerülés után. Gramsci válasza, hogy mindenkinek, a munkásoknak is értel­miségivé kell válnia – ez rokon a „mindenki bürokratává fog válni" lenini megfogalmazásával -, szemben a mindenkit mun­kássá, „dolgozóvá" kell tenni sztálini tételével. (Kétségtelen, hogy az utópikus szocialista hagyományban ez a gondolat jelen van, de a dolgozó fogalma rugalmasan kezelhető.) Ebből egyéb feltételek mellett már a munkatábor politikai gazdaság­tana következik. Az állami tulajdon fogalma persze nem azo­nosítható a kormány által közvetlenül irányított vállalattal. Az állam fogalmába beletartozik a végrehajtó hatalom mellett a törvényhozó hatalom és az igazságszolgáltatás is. Követke­zésképpen a demokratikus érdekegyeztetés is az állami tulaj­don működésének tekinthető. így az állami tulajdon nem szük­ségképpen bürokratikus, a magántulajdonhoz nem csak „piaci koordináció" rendelhető. Piaci és bürokratikus koordináción kí­vül létezik egy harmadik típus is, amelyet jobb híján informa­tikai koordinációnak is nevezhetünk.

A kommunista és a szociáldemokrata elmélet dilemmája

Hogyan magyarázható, hogy jelen pillanatban nincs érvényes kommunista elmélet, vagy legalábbis nem kap nyilvánosságot, de van (a kereszténydemokrácia mellett) szociáldemokrata ál­láspont? Ez a jelenlegi helyzetet legjobban kifejező ellentmon­dás. Ennek az oka a biztonságpolitikában rejlik: a párt vezető szerepének elvét mint uralkodó ideológiát átmenetileg meg kellett szüntetni ahhoz, hogy a világháborút el lehessen ke­rülni. Mint ahogy ellenkező politikai előjellel, de megjelenik az osztálypárt vezető szerepének eszméje, hogy elkerüljük a vi­lágháborút és a forradalmat az államkapitalizmuson keresztül és ezt ideológiailag is tisztázzuk. Szükséges (volt) egy átme­neti, szociálisa propaganda nélküli időszak ahhoz, hogy a bal­közép irányzatú szocializmus jobbközéppé váljon. A polgári politikai versengés szempontjából ennek az átmeneti szakasz­nak nincs különösebb jelentősége, mert az osztálypárt ideo­lógiájának érvényesülése nem parlamenti választás kérdése.

Más kérdés, hogy az osztálypárt meghatározott fejlődési szakaszát melyik platformpárt közvetíti, katalizálja. Ebből a szempontból egyáltalán nem közömbös a parlamenti válasz­tás eredménye. Amennyire az elmúlt középtávú időszak a konzervatív irányzaté volt (a nyugati osztálypárt adott fejlődési szakaszának kifejezése), annyira feltételezhető, hogy a követ­kező középtávú időszak szociáldemokrata vagy szociálliberális irányzatú lesz, anélkül, hogy egy szociáldemokrata típusú platformpárt osztálypárttá válna, mint ahogy egy konzervatív választási párt sem válik (vált) osztálypárttá. (Elméletileg lé­tezhet kommunista platformpárt is, de az is megkülönböztetendő a kommunista osztálypárttól.) Ez természetesen olyan szociáldemokrata irányzat lesz, amelyik folytatja a neokonzervatív „forradalom" által megkezdett folyamatot, beépíti a rend­szerébe a jogos konzervatív-liberális kritikát, amelyet ez az irányzat gyakorolt a korábbi szociáldemokrata időszak fölött, így leveti magáról az elavult munkásmozgalmi elemeket (pl. az egyoldalú jóléti politikát), egyúttal nem hódol be a liberális konzervativizmus dogmatizmusának. A korszerűsödő (korsze­rűsödött) szociáldemokrata elmélet elfogadja a piacmodellt, csak erkölcsileg és anyagilag ki akarja egészíteni: elismeri, hogy kritikát lehet balról gyakorolni, de kormányozni jobbkö­zépről kell. Tudja, hogy jobbközép kormányzás egyáltalán nem zárja ki a „baloldalon" kialakult demokratikus és szociális értékek érvényesítését; a közösségi tulajdont nem a magán­tulajdon kizárásaként, hanem a gazdasági egységek maga­sabb szintű szervezeti keretekbe történő egyesüléseként fogja fel, meghaladva ezzel a leegyszerűsített értelemben vett ún. „vegyesgazdasági" modellt és így tovább. (A konzervatív kri­tika jogos elemeit a szociáldemokrata értékekbe történő beil­lesztésére jó példa „Az angol Munkáspárt politikai filozófia"-ját taglaló műhelytanulmány, amelyben Crick így fogalmazza meg a pártprogramot: „a szocialista értékek beépítése a gazdasági fejlődés, az egyéni versengés etikájába".)

El lehet játszani a gondolattal, hogy nemcsak azt tekintjük osztálypártnak, amit annak nevezünk, a politikai platformok központi irányítását, hanem a parlamentáris demokrácia intéz­ményrendszerét is: a polgárság osztálypártjának, vagy a piac-modellt is: a munka osztálypártjának. így az osztálypártok­nak egy szigorú, de átjárható hierarchiája rajzolódik ki: a föld, a tőke és a munka hierarchiája. Számunkra egyrészt az a fontos, hogy a parlamentáris demokrácia intézménye fölött is létezik egy képződmény, másrészt, hogy a parlamentáris de­mokrácia intézményrendszere nem keverendő össze a piac-modell intézményrendszerével, mert ez parlamentáris demok­rácia nélkül a termelés szervezetének egy alacsonyabb fej­lettségi foka. A Kádár-rendszer, hasonlóan a Horthy-rend­szerhez, felismerte, hogy a piacot ki lehet játszani (Marx és Hegel nyomán) nemcsak a párt vezető szerepe, hanem a par­lamentáris demokrácia ellen is, emiatt tekinthető ez feudálkapitalizmusnak. A párt vezető szerepe és a piac a parlamen­táris demokrácia közbülső láncszeme nélkül csak a kispolgári szocializmus szintjéhez elég, a tudományos szocializmus alapján állók ezért joggal nevezték a Kádár-rendszert kispol­gári szocializmusnak. Azonban ők sem tudtak mit kezdeni a parlamentáris demokráciával a szocializmus szempontjából, mint a termelési szervezet magasabb fokú integrálódásának szükségszerű lépcsőjéről. (Ez a 68-as gazdasági reform kor­látja is!)

Forradalomelmélet a jelenkorban

A szocializmus jobbközép irányzatúvá válása analóg a dicső­séges forradalommal, az angol polgári forradalom lezárásával. Csak az ellenforradalmi elemek elválasztására kell odafigyel­ni. Hiszen a forradalomnak nemcsak olyan szakasza van, ami­kor a tömeg lázad fel a hatalom zsarnoksága ellen, hanem olyan is, amikor a hatalom lázad fel a tömeg zsarnoksága ellen. (Emiatt használhatjuk a neokonzervatív fordulatra is jo­gosan a forradalom kifejezést.) Ha zsarnoki a hatalom, amely a tömeg ellen lázad, akkor ellenforradalomról beszélhetünk, ha nem az, akkor a forradalom fejlődésének szükségszerű szakaszáról van szó. (Érvényes Bibó bölcsessége a fasizmus és a reakció megkülönböztetésével kapcsolatban.) Van azon­ban forradalomnak egy következő szakasza is, amikor a ha­talom maga ellen lázad fel, megszűnik a hatalom és a töme­get képviselő hatalom kettőssége. Kialakul az osztálypártok, imént is tárgyalt, szigorú, de átjárható hierarchiája. A korábbi forradalmi vezető erő szervesen ráépülhet a legyőzött, a fej­lődés egy korábbi fokát képviselő, de meg nem szüntetett osz­tálypárt-képződményre. Ezzel a meghaladott erő emeli maga fölé a korábbi forradalom vezető erejét, mint saját céljának is a megvalósulását. Napóleon is képvisel valami hasonlót. (A forradalomnak azt a szakaszát, amelyben a hatalom lázad fel a tömeg zsarnoksága ellen, Nietzsche fejezi ki a leghiteleseb­ben, amikor a tragédia hősének a bukását esztétikai minő­ségként mutatja fel. Nietzsche következetes értelmezése, ha az ember feletti emberben a korábbi szakaszban elbukott hőst – és nem mást – ismerjük újra fel. A forradalmár hősre szük­ség van. Az „ember feletti ember" a parlamentáris demokrácia feletti szocialista képződmény előérzete, ezért sem azonosít­ható Nietzsche a fasizmussal.)

A forradalom célkitűzését meg kell valósítani ahhoz, hogy a forradalom feltételeinek az újratermelődését el lehessen ke­rülni. A korábbi szocialista elmélet csak addig jutott, hogy az ellenforradalom ismételt kitörését hogyan lehet elkerülni – en­nek legszebb eredménye a lenini NEP. De a forradalom cél­kitűzéseinek megvalósításával egyúttal át kell térni a fent em­lített szakaszra is – ahogy ez már Platónnál is megjelent. Ez az, ami miatt kormányozni jobbközépről kell.

Ha mindez ilyen világos, akkor mi indokolja a rendszer­váltás nehézkes előrehaladását? Itt egy pszichológiai „optikai csalódásról" is szó van. A fejlődésnek meghatározott, át nem ugorható szakaszai vannak. Az elmúlt időszakban a két világ­rendszer harcában keveredtek a szabadság és a szolgaság ígéretei, amiket a tájékoztatásból nem tudhattunk mindig pon­tosan szétválasztani, ezért éreztük keservesnek a fejlődést. Elérkezett az ideje, hogy szembenézzünk a marxizmus alap­tételének dogmatikus leegyszerűsítésével is, amely pedig ed­dig majdnem kikezdetlenül tartotta magát. Abból a tételből ugyanis, hogy „a lét határozza meg a tudatot" nem következik egyoldalúan az az erkölcsi alapelv, hogy az élet értelme pusz­tán a lét fenntartása, az emberi lét újratermelése lenne. A „lét határozza meg a tudatot" tételnek az ellentéte filozófiatörté-netileg nemcsak „a tudat határozza meg a létet" tétel, hanem „a tudatot a „boldogság", a „jó" keresése határozza meg" elve is. Erről tanúskodik mind a görög filozófiai hagyomány, mind az amerikai forradalom elméleti háttere. Descartes is kiegé­szítésre szorul, mert a „gondolkodom, tehát vagyok" nem for­dítható meg a „vagyok, tehát gondolkodom"-mal. A marxizmus leegyszerűsített értelmezése éppen ilyen felfogást próbál köz­vetíteni. A filozófiatörténeti hagyomány tagadásának tagadá­saként a munkásmozgalom befejező szakaszának számára is kimondható az az erkölcsi alapelv, hogy az élet értelme a boldogság és a jó keresése, nem pusztán a lét fenntartása, újratermelése. Ennek filozófiai alapja az, hogy gondolkodás csak gondolkodásból vezethető le. Miközben a boldogság és a jó a lét és a tudat egybeesésével ragadható meg. Továbbra is igaz marad, hogy a gyakorlat határozza meg a tudat for­máját, de a gyakorlat nem azonos a közvetlen termeléssel; az előbbi tartalmazza a törvények betartásának, az állam igaz­gatásának gyakorlatát is, és a tudatforma meghatározásánál a gyakorlatnak ez a mozzanata számít.

Az elmúlt 40-45 év fejlődésének fő állomásai

Mindezek után be lehet mutatni, hogy amíg két világrendszer létezett, mennyire nem csak saját belső logikájuk határozta meg a folyamatot, hanem az „együttélés" is, és a dominó-elv révén, hogyan jöttek létre különböző osztálypárt jelenségek (pl. a két fő pólus mellett, alárendelt módon, a második világ­háborúban megszűnt harmadik osztálypárt körvonalait is még látszani engedi).

Az első jellegzetes szakasz a közvetlen hidegháborús pe­riódus, a 40-es évek második felétől az 50-es évek elejéig-közepéig. Ennek fő sajátossága, hogy mind a két térfélen megpróbáljak saját területükön elnyomni a másik oldal poten­ciális szövetségeseit. Az egyik oldalon koncepciós perek so­rozata zajlik le, a másik oldalon a McCarthy-izmus. Termé­szetesen fontos a stílusbeli különbség, de nem szabad a kon­cepciós pereket úgy elítélni, hogy ne illessük kritikával a McCarthy-izmust, hiszen a két osztálypárt szembenállásának, a második világháborús szövetségi rendszer felszámolásának következtében itt is karrierek estek áldozatul. így viszont lét­rejött a két tábor elnyomott csoportjainak sorsközössége, amelyet mindkét oldal szociáldemokráciája gyűjt egybe. Ez középről a két szélső pólus irányába – és nem pusztán egy­más ellen is – mozoghat anélkül, hogy közöttük közigazgatási egység jönne létre. Ennek a tényezőnek beszámítása, 1953 utáni részleges „elengedése" színezi, az olvadás majd az eny­hülés, a hidegháborús periódust.

A következő állomás: 56. Azt hiszem, nincs különösebb ér­telme, hogy a jelenlegi hivatalos propagandával ellentétben álló értékelést itt kimondjam. De szeretnék ezzel kapcsolatban négy megjegyzést tenni:

a) Miközben természetesen jogosan harcoltak a parlamen­táris demokrácia eszméjéért, egyúttal az osztálypárt eszméje ellen is lázadtak (holott a kettő nem kizárja, hanem kiegészíti egymást) ahelyett, hogy az osztálypárt hibás, sztálinista értel­mezése ellen léptek volna fel. Ezzel nemcsak a keleti tömb ideológiája ellen, hanem a Nyugat leghaladóbb államkapitalista modellje ellen is támadtak, felidézve ezzel a II. világháborúban legyőzött harmadik pólus újjákeletkezésének veszélyét.

b) Magát az 56-os mozgalmat egyoldalúan – csak magyar nemzeti ügyként szokták felfogni, ahol is a magyar nemzet lázadt volna fel a Szovjetunió ellen, figyelmen kívül hagyva azt az összefüggést, hogy a mozgalom kialakításában is része volt a szovjet vezetés megfelelő frakciójának, nem csak a mozgalom leverésében. Ez nem is lehetett volna másként, hiszen a magyar pártfrakciók csak a megfelelő szovjet párt­frakciók függelékeként működhettek. Ez akkor is így van, ha a mostanában megjelengető történelmi dokumentumok az összefüggéseknek ezt az oldalát nemigen sietnek kimutatni. (A „Hiányzó lapok 1956 történetéből" c. dokumentumgyűjte­mény pl. nem ilyen, mert szerkesztői így fogalmaznak: „Nagy Imre és társai végül is a Szovjetunió és az egész szovjet tömb hatalmi harcában Hruscsov kijátszható és visszavehető adujaként szerepeltek.")

c) Az 56-os válság teljes mértékben érthetetlen marad az ún. Szuezi-háromszög összefüggése nélkül. Ahogyan ugyanis a nyugati térfélen a Szuezi-csatornát államosító Nasszer Egyiptomját mint szovjet érdekeltséget „túszul ejtik" Anglia és Franciaország segítségével, úgy válik fogollyá a keleti térfélen az a magyarországi pártfrakció, amely helyzeténél fogva nyu­gati érdekeltséget is képvisel. Magyarán a dogmatikus szocializmus felfogásból kimondatlanul újra zsidókérdést is csinál­tak, ahelyett, hogy a dogmatizmus szerves meghaladását tűz­ték volna ki célul.

d) 56-ban nemcsak a parlamentáris demokrácia eszméjével lázadtak az osztálypárt eszméje ellen, hanem a piac eszmé­jével is felléptek a parlamentáris demokrácia eszméje ellen, és ha ez nem is látszott közvetlenül, az igen, hogy a mun­kástanácsokkal lázadtak a modern parlamentáris rendszer modellje ellen, vagyis egy fejletlenebb formával küzdöttek egy fejlettebb ellen.

Az 56-os magyar válság megint tükör, a szuezi válság tükre. Amíg a hidegháború első szakaszában a saját tömbön belül az ellenfelet akarták feltartóztatni, addig a következő perió­dusban szintén a tömbön belül, de a saját tömblogika szél­sőségeit, mert ezt követelte meg akkor a világ alapvető biz­tonsága.

Külön állomásnak tekinthető a Kennedy-gyilkosság körüli időszak. Amíg Nagy Imre esetében politikai pert rendeztek, addig a Kennedyvel kapcsolatos politikai döntést köztörvé­nyes bűncselekmény formájába öltöztették. így Nagy Imrével kapcsolatban széles körű erkölcsi mozgalmat lehet indítani, Kennedynél napirendre lehet térni az események fölött. A Ken­nedy-gyilkosság azt mutatja, hogy a forradalom eljátszását nemcsak a keleti tömbben nem kívánták tolerálni, hanem Nyugaton sem (ez felelt meg akkor a feltartóztatás és elrettentés egyensúlyának). Kennedy politikájának az a tanulsága, hogy nem lehet a szociális problémát egyoldalúan balközépről meg­oldani, a szerves felemelés, beépítés a jobbközép irányzat közvetítésével mehet csak végbe, mert csak ezen keresztül valósítható meg bűnözés és politika szétválasztása (vö. a Népszabadság, 93. 9. 29-i, a Kennedy-gyilkossággal kapcso­latos elemzését).

A következő kilométerkő: 1968. A keleti oldalon a gazdasági mechanizmus reformjai, Nyugaton az újbaloldali mozgalmak felfutása. Itt rajzolódik ki legvilágosabban, hogy a két katonai tömb két belső, alárendelt pólusa – a hidegháború kiegészü­léseként az enyhüléssel – nem egymás ellen irányul, hanem mozgásuk összehangolt anélkül, hogy közigazgatási egység­gé válnának, harmadik pólusként saját táboruk meghatározó szélső központjai ellen. Ezt jogosan nevezhetjük enyhülés­nek, mert az adott viszonyok között a két szélső pólus köz­vetlen szembenállásának ellensúlyozását szolgáló ütközőt ké­peznek. (A gazdasági mechanizmus reformjainak és az újbaloldali mozgalmak felfutásának belső egységét jól érzékeli pl. Karinthy Ferenc Naplójában, és Bence-Kis-Márkus a „Ho­gyan lehetséges kritikai gazdaságtan?" c. könyvében is.)

Mostanában divat lebecsülni a 68-as szellemi örökséget. Pedig itt fogalmazzák meg határozottan azt, hogy kapitaliz­mus és szocializmus eszméi nem szükségképpen csak kizár­ják, hanem ki is egészíthetik egymást. Persze a gondolatme­netet akkor sem vitték teljesen végig, hiszen csak a konver­gencia elméletig jutottak el, nem az egypólusú világrend el­méletéig.

Ide kapcsolódik a vietnami háború problematikája. A vietna­mi háború a Jalta utáni korszaknak a hagyományos fegyve­rekkel vívott háborúk sorába illeszkedik, amiről már beszél­tünk. Visszatérve, ennek az az oka, hogy az adott térségben (térségekben) a két tábor szélső pólusai úgy tudják megaka­dályozni, hogy saját tömegeik középről önálló hatalmat alkot­va összefogjanak ellenük, hogy háborúba küldik őket. Nem­zetközi szinten ennek többek között az a megfelelője, hogy így akarják megakadályozni Kína harmadik pólussá, központi hatalommá válását. A két katonai tömb olyan formában köt szövetséget, úgy működik együtt, hogy háborút visel egymás ellen a harmadik fél kirekesztése érdekében. A háborúban ál­lás mint együttműködési forma ugyan egyensúly, de ember­telen. A gazdasági reformok és az újbaloldali lázadás együt­tesében kifejeződő polgárjogi mozgalmaknak történetileg ép­pen az a jelentősége, abban érik el csúcspontjukat, hogy meg­teremtik a vietnami háború befejezésének politikai keretfelté­teleit, a cinikus értelemben felfogott egyensúlyt humánus egyensúllyá tudják változtatni. Az ilyen tartalmú polgárjogi mozgalomnak állít maradandó emléket a „Hair" c. alkotás.

Visszatérve a fejlettebb országok területére: a 68-as csúcs után lényegében elkezdődik a Jaltából kivezető folyamatokra való közvetlen áttérés. A csehszlovákiai megszállás az egyik oldalon és az olajárrobbanás feltételeinek megteremtése a másikon, ez utóbbi alapozza meg a világgazdasági szerke­zetváltást. Itt megint csak nem szükséges a csehszlovákiai bevonulást egyoldalúan elítélni, mert az a később kibontakozó neokonzervatív forradalom irányultságával egybeesőnek mi­nősíthető, amennyiben megakadályozta azt, hogy az európai harmadik pólus – adminisztratív formában – újraéledésének feltételei kialakuljanak. Sokkal inkább az a probléma, hogy a keleti tömbben csak a szűken vett nemzetközi viszonyokhoz alkalmazkodtak, de teljes mértékben elmaradt a nemzetközi viszonyokból is következő belső szerkezeti átalakítás, amíg Nyugaton az olajsokk közvetítésével rátértek arra a gazdasági és politikai szerkezetátalakításra, amely a neokonzervatív for­radalomban fejeződött ki (amiről már részletesebben beszél­tünk), és amely a rendszerváltás előcsarnoka. A keleti tábor esetében joggal beszélhetünk egy újabb modern kori elkanyarodásról, amennyiben lemondtak a belső szerkezetátalakítás feltételeinek megteremtéséről. Ez legfeljebb azzal magyaráz­ható, hogy a szerkezetváltás végigvitele a kétpólusú világ­rendszer megszűnése is egyben.

Ilyen értelemben elfogadható Fukuyamának a „történelem végére" vonatkozó nézete. Fukuyamának a lényegét tekintve igaza van. Csak a „történelem vége" nem egyoldalúan a libe­ralizmus győzelmét jelenti. Mert ahogy A. Toffler a Hatalom­váltás c. könyvében fogalmaz: „Az az igazság, hogy bármeny­nyi párt küzd egymással a választásokon, és bármelyikük szerzi meg a legtöbb szavazatot, van egy, amelyik mindig győz. Ez a párt a bürokrácia Láthatatlan Pártja." Ehhez még csak annyit lehet hozzátenni, hogy már lehallgató készülékre sincs szükség, mert megvalósítható az, amit az emberek évezredeken át úgy fejeztek ki, hogy Isten mindent lát.

(Köszönetemet fejezem ki Trautmann Lászlónak a tanulmány létrejöttében való közreműködéséért, és Sugár Andrásnak az anyag gondozásában való részvételéért. G. P.)

Jeles történészeket kértünk fel, hogy mondják el véleményüket arról: miért alakult ki az államszocializmus. Természetesen vita lett abból is, hogy egyáltalán használható-e ez a kifejezés az úgynevezett „negyven év" társadalmi berendezkedésének leírására. Ezt a korszakot – amelyre egyre jobb történelmi rálátásunk kezd kialakulni – jellemzik különböző szempontokból a hidegháborúról, a „hetven év" történetírásáról, a női munkaerő sajátos helyzetéről, valamint a rendszer felbomlásáról szóló írások. Visszatérünk egy korábbi (20-as) számunkban felvetett kérdésre is: milyen utat járt be, és milyen alternatívát kínál napjainkban a szociáldemokrácia?

Tartalomjegyzék

1. Jemnitz János, Balogh Sándor, Niederhauser Emil, Berend T. Iván, Krausz Tamás, Romsics Ignác, Hanák Péter, Borhi László, Pach Zsigmond Pál, Kende Tamás, Szokolay Katalin, Z. Karvalics László, Tőkéczki László, Harsányi Iván : Miért alakult ki az államszocializmus?
2. Paul M. Sweezy : Szocializmus: örökség és megújulás
3. Monthly Review
4. Ernest Mandel : Egyenlőtlen fejlődés
5. Tom Bottomore : Haladás
6. Szabolcs Ottó : Iskolai tankönyvek az 1918-1919-es magyar forradalmakról (1920-1984)
7. Görög Tibor : Alekszandr Zinovjev
8. Alekszandr Zinovjev : A kommunizmustól a gyarmati demokráciáig
9. Gervai Pál : A hidegháborútól a történelem végéig – A kétpólusú világrendről és a szocializmus jövőjéről
10. Krausz Tamás : Baloldali fordulat Kelet-Európában – de miért és milyen?
11. Susan Zimmermann : A szabad munkaerő nyomában – „Utolérő” fejlődés és női munka Magyarországon
12. Havas Péter : A szociáldemokrácia „marad”

Tézisek arról, hogy mit jelent térségünkben az úgynevezett utódpártok megerősödése. Úgy tűnik, valójában csak igen csekély remények fűzhetők ahhoz a jelenséghez, hogy több országban kormányra került a ..baloldal".

Tézisek

1. Litvánia, Lengyelország és részben Ukrajna után a magyar­országi választások is arról tanúskodnak, hogy Kelet-Európa népei kezdik megérteni az 1989-90-es rendszerváltozás igazi értelmét. Azok az állampárti erők, akik a rendszerváltás elké­szítésében aktívan részt vettek, de kellő bölcsességgel ren­delkeznek, ma már maguk is hajlanak az önkritikára. A több­pártrendszer, a piacgazdaság és a nacionalizmus zászlaja alatt véghezvitt 1989-es politikai fordulatok csak azt jelezték, hogy Kelet-Európa lakosságának többsége nem látott alterna­tívát az államszocialista rendszerek összeomlásával szem­ben. A különböző szociológiai felmérések is arra utalnak, hogy az 1990-es választások során Kelet-Európa népei nem látták világosan, hogy mire mondanak „igent"; szubjektíve a többség nem a kapitalizmusra szavazott. Csak annyit tudtak, hogy a régi rendszerből elegük van.

Közben kiderült, hogy az „Európához való csatlakozás", amivel a munkavállalók tízmillióit bolondították, nem több mé­zesmadzagnál. Miközben az európai integrációs folyamatok előrehaladtak, és a nyugat-európai centrum-országok pozíciói a világgazdaságban megerősödtek, Kelet-Európában dezin­tegráció ment végbe. Az ex-Szovjetunió és Jugoszlávia és ál­talában az egész térségünk integrálódása a világgazdaságba olyan egyenlőtlenségek árán valósul meg, amely a régió egé­szét kedvezőtlenebb pozícióba juttatja, mint amilyenben a ko­rábbi évtizedekben leledzett. Ugyanis a gazdagabb köztár­saságok, esetleg csak kisebb körzetek, kerületek tagozódhat­nak be valójában a munkamegosztás centrum-régiójába, míg a szegényebb területek, Jugoszlávia déli részei, Albánia, az ex-Szovjetunió csaknem teljes régiója (kivéve egy-két várost, feldolgozóipari és nyersanyag kitermelői központot), Kelet-Ma­gyarország, lényegében Bulgária, Szlovákia, Románia és Len­gyelország tulajdonképpen esélytelenek. Sachs, az IMF hír­hedt amerikai közgazdásza, már hónapokkal ezelőtt becso­magolt Moszkvában, és hazatért, alkalmatlannak nyilvánítva az oroszokat a „jó" rendszerváltásra.

2. Litvániában, Magyarországon és Lengyelországban az „új" hatalmi elitek – a második világháborút megelőző rezsimek szellemiségében – konzervatívok és nacionalisták voltak. A nemzeti sajátosságoknak megfelelően mindhárom országban egyfajta „keresztény-nacionalista" kurzus valósult meg, amely rehabilitálta a jobboldali és szélsőjobboldali politikai tradíciót is. Oroszországban a régi kommunista elit meghatározó cso­portosulásai csak színt váltottak, és a demokrácia zászlaja alatt játszották el a politikai rendszerváltást. Eközben azonban olyan gazdaságpolitikai kurzust valósítottak meg, hogy még a jelcinista coup d'état nyomán szétlőtt parlament újjáválasz­tása sem gyengítette meg a kommunisták pozícióját a dumá­ban.

Walesa fordulata a legérdekesebb, aki az önigazgatói mun­kásellenzéki vezér szerepéből jutott el a konzervatív katolikus-autoritarianizmusig. Litvániában és Magyarországon a ti­pikus régi konzervatív nacionalista értelmiség jutott be az első számú politikus szerepébe a maga dilettáns érzelmi beállított­ságával, míg az ex-szovjet utódállamokban mindenütt a kom­munista párt helyi első titkárai maradtak a hatalomban (Jelcin, Nazarbajev, Sevarnadze, Alijev stb.) a nacionalista-vallási ideológia valamely variánsának jegyében. A „piacgazdasági modernizációt" – Csehországot kivéve – mindenütt antimodernista, nacionalista ideológiákkal próbálták megvalósítani.

3. Az államszocializmus hagyományos létbiztonsága – még a bürokrácia paternalisztikus, autokratikus stílusa és antidemok­ratikus rezsimje ellenére is – nosztalgikus érzéseket támasz­tott sok emberben Litvániában, Lengyelországban és Magyar­országon is, mert nem tudták elfogadni az antiszociális és feudális eredetű úri gőg és fennhéjázás jelenségeit, ami az elszegényedés és a félperifériás kapitalizmus olyan jelensé­geivel párosult, amit egész nemzedékek csak tankönyvekből ismertek.

4. A privatizációnak nevezett eredeti tőkefelhalmozás, amely négy generáció csaknem fél évszázados munkájának ered­ményeit sajátította ki (expropriálta) a nemzetközi pénzszerve­zetek támogatta új és régi politikai és gazdasági elitek által, nem járt sem a gazdasági hatékonyság, sem a termelés nö­vekedésével, sem a jólét emelkedésével, sőt még az állami bürokrácia szerepének csökkenésével sem. Ugyanis az állam a privatizáció ellenére jelentős szerepet őrzött meg minden nagyobb privatizációs projektben. Ugyanakkor egy szűk elit, az új gazdagok kis csoportjai óriási vagyonokra tettek szert a régi állami tulajdonból. Eközben Lengyelországban és Ma­gyarországon megsemmisült az állami ipar több mint 40 %-a, a valódi munkanélküliség alighanem elérte a 15-17 %-ot. Az európai élvonalhoz tartozó magyar szövetkezeti mezőgazda­ságot feláldozták a kistulajdonosi ideológia és a nyugat-euró­pai integrációhoz való csatlakozás illúziójának az oltárán.

5. A szociális háló „szétszakadt". Már az államszocializmus gazdasági teljesítményének csökkenése is jelezte, hogy a jó­léti állam gazdasági alapja megrendült. A rendszerváltás után azonban jelentős társadalmi csoportok egészségügyi és kul­turális ellátása radikálisan megromlott. Megjelent a modern szegénység és koldulás az egész térségben. A munkaerőpiac átalakult. A munkaerő hagyományos szerkezete felbomlott, megindult az „individulizálódás": a munkavállalók „szétszóró­dása" következtében sokan elhagyták hagyományos érdekvé­delmi és politikai szervezeteiket. A munkanélküliek szakszer­vezete sehol sem működik hatékonyan.

6. A tömegek tiltakozási potenciálját az ún. utódpártok, vagyis a régi állampártok szociáldemokratizálódott „utódpártjai" rész­ben képesek voltak kanalizálni. Más tömegtámogatást élvező baloldal nem lévén, a lakosság – csakhogy megszabaduljon az „új" konzervatív nacionalista elitektől – a „régi-új" szocia­lista-szociáldemokrata pártokra szavazott. Átlagosan a sza­vazók kb. egyharmada a baloldal bázisát képezi.

Oroszországban és Ukrajnában a rendszerváltás ellenére sem sikerült a tőkés viszonyokat oly mértékben meggyöke­reztetni, hogy az utódpártok a kapitalizmust menedzselő szo­ciáldemokrata pártokká transzformálódjanak. Olyan létviszo­nyok alakultak ki és olyan hagyományok szilárdultak meg, amelyek jelentős tömegek számára egy „kommunista nacio-nál-populizmus", egy radikálisabb antikapitalista beállítódás iránti fogékonyságot „írtak elő". Komoly tömegmozgalom ott csak kommunista zászló alatt formálódhat meg, míg Közép-Kelet-Európa sajátossága, hogy itt a szocialista-szociálde­mokrata értékrend felel meg jobban a kialakult hagyományok­nak és főleg a mai társadalmi erőviszonyoknak. Az elégedet­len munkavállalói rétegek nem a rendszer ellen lázadnak, ha­nem csak a hatalmi elit minőségének átalakítását követelik.

7. A lakosság jelentős tömegeinek balrafordulásában a fen­tebbiek következtében keletkezett nosztalgikus érzések ját­szották a döntő szerepet. Ez a fordulat azonban a lakosság tudatában nem valamiféle tudatos világnézeti választás alap­ján ment végbe, hanem azért, mert az emberek saját bőrükön érezték, hogy az új rendszer minden többletdemokráciája el­lenére gazdasági, szociális és kulturális téren is rosszabb élet­feltételeket kínált, mint a régi államszocialista rendszer.

8. Oroszország tapasztalatai mutatták meg elsőként, hogy nincs „liberális alternatíva". A sokkterápia hiába bénítja meg a régi szisztémát és a régi struktúrákat, demokratikus polgár­ság hiányában nem jön létre polgári demokrácia. A privatizá­ción felhízott új burzsoázia állam- és politikafüggő, nincsen önálló társadalmi egzisztenciája, ezért sehol a térségben nem tudja magát társadalmilag legitimáltatni. Nemzeti polgárság hi­ányában a régi hatalmi elit szerepe felértékelődik a nemzet­közi pénzszervezetek és multinacionális társaságok szemé­ben, hiszen a privatizált új tulajdonosok társadalmi-kulturális legitimációja és társadalmi súlya igen gyenge.

9. A kelet-európai történelmi fejlődés regionális sajátosságai nyilvánulnak meg abban, hogy a liberális alternatíva objektív hiánya miatt két alapvető politikai tömb és egy kisebb cso­portosulás kezd kirajzolódni a térség politikai térképén. Ezek a következők: a) egy nacionalista konzervatív politikai tömb, amely természetesen különböző politikai pártokból áll, melyek a tradicionális és az új szélsőjobboldal erőit is magukban fog­lalják; b) egy szocialista-szociáldemokrata tömb a régi kom­munista és az újbaloldal csoportjaival kiegészítve; és c) egy kisebb liberális politikai erőcsoport, amely a három ország kö­zül jelenleg Magyarországon a legerősebb. Ugyanakkor Ma­gyarországon a legerősebb a szocialista párt is, amely szinte történelmileg példátlan módon a parlamenti mandátumok 54 %-át tudhatja magáénak. Talán csak a svéd szociáldemokrata párt ért el hasonló eredményt. A szélsőjobboldali populista erők ma még gyengék a térségben.

10. E három ország sorsa azonban nagymértékben a nem­zetközi feltételektől függ, s a szocialista pártok vezetése ettől függően enged majd a tagság és a támogatók követeléseinek. Magyarországon a szocialisták a liberálisokkal való koalíció útját kívánják járni, de kérdés, hogy a szavazók, akik a neo­liberális gazdaságpolitika ellenében szavaztak a szocialista pártra, meddig tolerálják a neoliberális monetarista gazdaság­politika folytatását.

Annyi bizonyos, hogy az államszocialista múlt – bárhogyan viszonyuljunk is hozzá – ezekben az országokban a társa­dalmi igazságosság és esélyegyenlőség olyan tradícióját ala­kította ki az emberek fejében, amivel minden politikai erőnek a jövőben számolnia kell. Különösképpen a hatalomra került mérsékelt baloldali pártoknak kell ezt emlékezetében tartani, ha nem kívánnak a kelleténél hamarabb megbukni. Nincsen arra szükségük – kérdés, felismerik-e -, hogy a tőkés szer­vezeteknél is jobban akarják menedzselni a kapitalizmust.

11. Amennyiben a baloldali pártok a már korábban megbukott neoliberális gazdaságpolitikai kurzus követése mellett dönte­nek, megteremtik azokat a feltételeket, amelyek alapján egy új, most már modern jobboldali, szélsőjobboldali populizmus emelkedhet fel, amint azt az olaszországi események előre jelzik. Csak távolabbi perspektívában van egy olyan valóban új baloldalnak történelmi esélye, amely az új világrend tör­vényszerűségeit megismerve képes egy új antikapitalista el­méletet, politikát és szervezetet felépíteni. Kelet-Európának nem egy-két évre van szüksége… Addig marad számukra a kritikai együttműködés a prokapitalista baloldali pártokkal, amelyeknek, úgy tűnik, az lett a történelmi hivatása, hogy be­fejezzék a rendszerváltást, a magántulajdon uralmának visszaállítását. Szomorú szerep, de a jelen történelmi feltéte­lek között még nem látszik másik, most realizálható történelmi lehetőség. Ilyen körülmények között az értelmiségi alapfela­data nem lehet más, mint a védtelenek, vagyis a kultúra po­zícióinak védelme.

12. Nem lehet kétséges azonban az, hogy a nemzetközi bal­oldal számára elkerülhetetlen lesz új elgondolások kidolgozá­sa. Erre ösztönöz az is, hogy a szociáldemokrácia hosszú évek óta nem tud bekerülni a hatalomba olyan fontos orszá­gokban, mint Németország vagy Nagy-Britannia. Súlyos ve­reséget szenvedett Franciaországban és Olaszországban, és pozíciókat vesztett Ausztriában és Spanyolországban is. Tisz­tán kell látni, hogy e mögött a hanyatlás mögött nem egysze­rűen az államszocializmus történelmi összeomlása áll, hanem az a tény, hogy a szociáldemokrácia már jó ideje nem ren­delkezik még a kapitalista világrendszeren belül sem önálló alternatívával a neoliberális-neokonzervatív gazdasági és po­litikai világrenddel szemben. Nem is beszélve arról, hogy a demokratikus szocializmus puszta ideológiai doktrína maradt.

Szerkesztőségünk az alábbi levelet küldte – különböző egyetemeken és ku­tatóintézetekben dolgozó – hazai történészekhez.

Tisztelt Professzor Úr! Tisztelt Kolléga!

Folyóiratunk 25-ös, a közeli jövőben megjelenő számában körkérdést intézünk vezető hazai történészekhez. A kérdés így szól:

Milyen okok következtében alakult ki az államszocializmus Európa keleti fe­lében a 20. században?

A kérdésre egyenként 4-5 oldal terjedelemben kérünk választ. A kérdésfel­vetést részünkről elsősorban az indokolja, hogy az államszocializmusról és annak kialakulásáról az utóbbi négy-öt évben leggyakrabban hallott nézetek nagy részét felszínesnek és egyoldalúnak tartjuk. Miközben pedig ebben az időszakban e rendszer bomlását figyelhettük meg világméretekben, többen elhamarkodott következtetéseket vontak le a baloldali utódpártok regionális jellegű előretöréséből. A vitatható vagy vitatandónak tartott mozzanatok elem­zésénél – úgy gondoljuk – különös figyelmet kell fordítani a nemzeti, regi­onális és globális folyamatok összefüggéseinek feltárására, amivel a hazai történettudomány részben vagy egészben még mindig adós.

A kérdésre adott válaszok közreadásával megpróbáljuk feltérképezni, hogy milyen problémák kutatását és vizsgálatát tartja szükségesnek a szakma e továbbra is igen fontos kérdést illetően. Ezen túl áttekintést kívánunk nyújtani olvasóink számára a szakmai álláspontok sokféleségéről, a történelmi változás és fejlődés körül megfogalmazódó érvekről, véleményekről.

A felhívásra beküldött hosszabb-rövidebb írásokat az alábbiakban névsor sze­rint közöljük.

***

Balogh Sándor

Milyen történelmi okok következtében győzött az államszocia­lizmus Kelet-Európában?

Nem akarom a kérdésre adandó érdemi válaszomat meg­kerülni azzal, hogy vitatom az államszocializmus-fogalom tu­dományos értékét és pontosságát, valamint Magyarország tör­ténelmi és földrajzi kelet-európaiságát. Az érintett régió, pon­tosabban régiók országainak viszonylatában én több és na­gyobb különbségeket látok, mint ahogyan ezek a történeti és politikai irodalomban, illetőleg a publicisztikában tükröződnek. De ez nem jelenti részemről a közös történelmi okok és jel­lemzők meglétének tagadását vagy lebecsülését, bár a konk­rétan megközelíthető kétségtelenül közelebb áll hozzám, mint a leegyszerűsítésektől sem mentes általánosítás. Ezért meg­próbálom válaszomat legnagyobbrészt Magyarországra korlá­tozni.

A szövetséges nagyhatalmak Németország és csatlósai fe­lett aratott győzelme volt a legfőbb történelmi ok, amely a második világháború után döntően befolyásolta a nemzetközi politikát és az erőviszonyokat. A szélsőjobboldali, konzervatív politikai irányzatok szinte mindenütt átmenetileg elszigetelőd­tek vagy háttérbe szorultak.

Ugyanakkor megerősödtek a burzsoázia liberális és radiká­lis irányzatai mellett a szociáldemokrata és a kommunista pár­tok. Hasonló folyamat játszódott le Közép- és Délkelet-Euró­pában is, azzal a különbséggel, hogy itt a Szovjetunió közel­sége és katonai jelenléte miatt sokkal kedvezőbbek voltak a nemzetközi feltételek a kommunista pártok szempontjából.

A szövetséges nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA és a Szovjetunió egymáshoz való viszonya, együttműködésük, ille­tőleg szembekerülésük vitathatatlanul igen fontos tényezője volt a magyarországi belpolitikai helyzet alakulásának is. De bármennyire elismerjük és hangsúlyozzuk a nemzetközi té­nyező, közelebbről a szövetséges nagyhatalmak szerepét és jelentőségét, a Magyarországon végbement fejlődést nem le­het és nem is szabad a változó nemzetközi helyzet egyszerű függvényének tekinteni. A különböző politikai irányzatok és erők összefogásának ugyanis megvoltak a szükséges belső okai és feltételei, mégpedig azok a célok és érdekek, ame­lyeket csak közösen lehetett megvalósítani, érvényesíteni. Az együttműködés, igaz, az egymással kötött kompromisszumok sorozatában realizálódott, amelyeknek a mértékét és jellegét mindenkor a kormánykoalíción belüli tényleges erőviszonyok szabták meg. Az így elért eredményeket a nemzetközi ténye­zők természetesen módosíthatták, sőt nemegyszer módosítot­ták is, de állandóan és alapvetően nem változtathatták meg azokat.

Az 1944. december 21-22-én Debrecenben megalakult Ide­iglenes Nemzetgyűlés és Ideiglenes Nemzeti Kormány létre­jöttének nemzetközi feltétele a szövetséges nagyhatalmak egyetértése volt ebben a kérdésben. Az Ideiglenes Nemzet­gyűlésben a baloldal volt abszolút többségben. A törvényho­zás ilyen politikai összetétele megfelelt a kormánybeli erővi­szonyoknak. Még túlságosan elevenek voltak ugyanis azok a veszteségek és sebek, amelyek az embereket a múlt rendszer bűneire és háborús felelősségére emlékeztették. Termé­szetesen azt sem lehet a választási eredmények kialakulásá­nál és értékelésénél figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzeti bizottságoknak nemcsak a választási gyűlések megszervezé­sében, hanem a képviselőjelöltek kiválogatásában is döntő szavuk volt, szinte mindenütt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány politikai összetételében polgáribb színezetű volt, mint a tör­vényhozás, ami a szövetséges nagyhatalmak politikájával ma­gyarázható. Ez utóbbival függött össze az is, hogy sem a parlament elnöke és alelnökei, sem pedig a miniszterelnök nem tartoztak baloldali pártokhoz. Ugyanakkor a szövetséges nagyhatalmak által egyöntetűen támogatott és a hazai pártok részéről elfogadott két kiemelkedő jelentőségű törvényalkotás (a választójogról és a demokratikus földreformról) nem csupán a belpolitikai viszonyokat alakította-formálta inkább a baloldal javára, de magát a társadalmat is.

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások – a par­lamentáris demokrácia szabályai szerint – újra tisztázták a politikai erőviszonyokat. A Független Kisgazdapárt szerezte meg a szavazatok abszolút többségét (57,03 %), míg a kom­munisták-szociáldemokraták-parasztpártiak együttes szava­zati aránya (41,2 %) arról tanúskodott, hogy a baloldal az új nemzetgyűlésben is komoly erőt képvisel. A baloldal súlyát az is növelte, hogy a kisgazdapárton belül olyan balszárny he­lyezkedett el, amely ezután is vállalta a baloldali pártokkal megvalósított együttműködést.

A nemzetgyűlési választások után folytatódott a koalíciós kormányzás Magyarországon. Ezt sokan külföldön és itthon is – a polgári oldalon – nehezen vették tudomásul. Sőt, az FKGP parlamenti képviselőinek egy része egyenesen köve­telte a „tiszta" kisgazdapárti kormány megalakítását. De a centrum vezetői (Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla) megmaradtak a koalíció további fenntartása mellett. Ebbeli el­határozásukban minden bizonnyal az játszott szerepet, hogy tisztában voltak az ország rendkívül súlyos helyzetével. A há­borús anyagi veszteségek ugyanis 4,4 milliárd korabeli USA dollárt tettek ki, ami a nemzeti vagyon 40 %-nak felelt meg. Ehhez járult a 300 millió dolláros jóvátétel kötelezettsége ipari és mezőgazdasági termékekben, valamint a SZEB és az itt tartózkodó nagy létszámú szovjet hadsereg ellátásához való hozzájárulás. A 700-750 ezer fős emberveszteség mellett a magyar hadifoglyok létszáma meghaladta a félmilliót. 1945 vé­gén a bérből és fizetésből élők átlagos havi keresete nem érte el a 2 USA dollárt. A fővárosi felnőtt lakosság napi fo­gyasztása alig 500 kalória volt, szemben az 1938. évi 2700 kalóriával.

Ilyen körülmények között aligha lehetett kétséges, hogy a szervezett dolgozók – a munkáspártok és a szakszervezetek hívó szavára – országos méretű tiltakozással válaszoltak vol­na a baloldalnak a hatalomból történő kiszorítására, ami az újjáépítés és a „tiszta" kisgazdapárti kormány létét kérdőjelez­te volna meg, különösen azért, mert ennek a kormányzatnak sem külföldi kölcsön, sem egyéb eszköz nem állt volna a ren­delkezésére. Magyarország 1945 decemberében jutott 4 millió dolláros UNRRA segélyhez és 1946 februárban kapott ígéretet 10 millió dollár amerikai kölcsönre vonatkozólag. A hadsereget – nemzetközi kívánalmakra – úgyszólván teljesen le kellett építeni, a tényleges fegyveres erőt jelentő rendőrség felett pedig a munkáspártoknak szinte kizárólagos befolyásuk volt.

A Tildy-kormányban a kisgazdapárt, illetőleg a baloldali pár­tok 7-7 tárcát kaptak. Dobi István, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád államminiszterként került be a kormányba. Ezenkí­vül a kommunista párt szerezte meg a Gazdasági Főtanács főtitkári posztját is, ezzel jelentősen növelte befolyását a gaz­dasági életben.

A koalíciós együttműködésnek köszönhetően szavazta meg a nemzetgyűlés 1946. január végén a köztársasági államfor­ma megteremtéséről, valamint később az állampolgári alapjo­gok védelméről, a földreform befejezéséről, a költségvetésről, a 3 éves tervről és más kérdésekről szóló törvényjavaslatokat. Ezek a jogalkotások túlnyomó többségükben megfeleltek a baloldali pártok érdekeinek és egyben az újjáépítés céljait is hasznosan szolgálták.

Az 1946. augusztus 1-jei pénzügyi stabilizáció megterem­tésével és a magyar békeszerződés kilátásainak az ismere­tében érezhetően gyengült a koalíción belüli együttműködés. De a koalíciós partnerek külön érdekei érvényesítésének ek­kor még nem voltak meg sem a nemzetközi, sem a belső feltételei.

A békeszerződések 1947. február 10-i aláírásával és a Truman-elv márciusi meghirdetésével tulajdonképpen véget ért a szövetséges nagyhatalmak korábbi együttműködése, és foko­zatosan a hidegháborús politika előidézte viszonyoknak adta át a helyét, vagyis megszűnt hatni az a nemzetközi tényező, amely a koalíciós együttműködés irányában befolyásolta a pártokat. 1947 tavaszára-nyarára a szovjet politika támoga­tásával és a Kommunista Párt akciói nyomán gyakorlatilag széthullott a kisgazdapárt és annak centruma is. Ezzel lénye­gében szabaddá vált az út a politikai erőviszonyok gyökeres átalakítása szempontjából. A KOMINFORM 1947 őszén – és az SZKP dominanciájával – történt életre hívásával pedig lét­rejön az a nemzetközi szerv is, amely gyakorlatilag megszabja majd az átalakulás irányát és jellegét is.

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon a há­rom baloldali párt (MKP, NPP, SZDP) és a velük választási szövetségre lépett Dobi István vezette kisgazdapárt megsze­rezte a szavazatok több, mint 60 %-át. A választások után újjáalakult Dinnyés-kormányban az MKP 5. az SZDP és az FKGP 4-4, az NPP pedig 2 helyet kapott.

A kormány helyzetét lényegesen megkönnyítette az a kö­rülmény, hogy az ellenzéki pártok közül valójában csupán a Magyar Függetlenségi Párt és a Keresztény Női Tábor ígér­kezett „kemény" ellenzéknek. A Magyar Radikális Párt, a Pol­gári Demokrata Párt és részben a Független Magyar Demok­rata Párt általában támogatta vagy tudomásul vette a nagy­tőke kisajátítását és nem emelt kifogást a kétoldalú barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésekkel kapcsolatban sem. Ugyanakkor az állam és az egyház viszo­nyát illetően az FMDP már nem „társult" az MRP-vel és a PDP-vel, hanem képviselőire bízta az állásfoglalást. A Demok­rata Néppárt, a legnagyobb ellenzéki párt elvileg elutasította a nagytőke kisajátítását, de Barankovics István 11 képviselő­társával egyetemben megszavazta a nagybankok államosítá­sát. A DNP képviselői a magyar-szovjet és a magyar-lengyel barátsági szerződést megszavazták, a többieket viszont nem.

1948 derekára Magyarországon a Kommunista Párt koalí­ciós partnereivel együttműködésben – és lényegében parla­mentáris úton – megvalósította a nagy- és középtőke kisajá­títását, valamint a polgári erőknek a hatalomból való kiszorí­tását, így, többek között, az országgyűlés szentesítette a Ma­gyar Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítését, a nagybankok államosítását, a „bevett" és az „elismert" egyhá­zak jogállása közötti különbségek megszüntetését, a címek és rangok eltörlését, valamint a velük járó előjogok megsem­misítését, a 100 munkavállalónál többet foglalkoztató gyárak és üzemek kisajátítását és az egyházi iskolák államosítását.

Mindezek után valójában már nem volt és nem is lehetett igazi akadálya annak, hogy az SZDP-vel időközben „egyesült" MKP vezetői 1948-tól a politikai intézményrendszert is Moszk­va példájára alakítsák át.

---

Berend T. Iván

A fenti kérdésre adott válaszokban gyakori a véletlen, a külső tényezők és az erőszak szerepének hangsúlyozása. Az I. vi­lágháborús kimerülés és tömeges emberi tragédia talaján egy maroknyi bolsevik ügyesen végrehajtott puccsal – mint példá­ul Richard Pipes professzor, vezető amerikai történész értel­mezi – megszerezte a hatalmat, amit kíméletlen terrorral meg is tartott, sőt exportált a II. világháború után a Szovjetunió által megszállt közép- és kelet-európai országokba is. Ezek­ben az országokban a kiépített államszocialista rendszer soha nem nyert legitimitást a lakosság körében, legfeljebb – mint Fehér Ferenc és Heller Ágnes is hangsúlyozták – „egy nemzet kollektív megvesztegetésével" sikerült konszolidálni a rezsi­met. Mások – mint Lovas István és Ken Anderson – a „passzív terrorról", a „terrorhoz való visszatérés intézményesen meg­őrzött lehetőségéről" és a terror emlékével kikényszerített „konszenzusról" beszélnek. Mi sem természetesebb, mint hogy a néptől idegen, soha legitimként el nem fogadott rezsim látványosan összeomlott, amint a Szovjetunió képtelen volt betölteni többé zsandár szerepét a térségben.

Távol áll tőlem, hogy a véletlen, a külső tényezők és az erőszak szerepét tagadjam a történelemben általában, s az adott történelmi jelenség konkrét esetében. Hogyan lehetne azonban kizárólag, vagy akár elsődlegesen ezen tényezőkből magyarázni az államszocializmus háromnegyed, illetve fél év­százados fennállását Közép- és Kelet-Európa országaiban, il­letve elterjedését a világ egyharmadát kitevő térségben, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kontinenseken, ahol számos, főként elmaradott ország eredeti forradalma juttatta diadalra a rendszert századunk második felében. Hogyan lehetne en­nek alapján történeti értelmezést adni az első világháborút követő, bár mindenhol levert, szocialista, proletárforradalmi hullámnak, amely 1919 és 1923 között magával ragadta Né­metországot, Ausztriát, Magyarországot és Bulgáriát?

Az okok tehát mélyebben fekvőek, szervesebben gyökerez­nek az érintett országok történelmében, mint sokan beállítani igyekeznek. Mi is tehát a válasz? A 20. század – mint Eric Hobsbawm legújabb könyvének címe is fogalmazza – a „szél­sőségek", a politikai extremitások százada. Vajon miért? Mert a világrendszer elmaradott perifériái, jellegzetes módon elő­ször a viszonylag „legsikeresebb" sikertelenek, a felemás, fé­lig sikeres-félig kudarcos, modernizációjukba belekezdett, de végigjárni képtelen országok szembefordultak saját kudarca­ikkal, s az uralkodó laissez-fair piaci kapitalizmussal. A láza­dás az I. világháború körül, leginkább végén, vagy után kez­dődött, s nyilván összefüggésben a háborús körülmények „vé­letlenével", amint a Nagy Válság „véletlenje" különlegesen fel­erősítette, és sok helyen diadalra is vitte e lázadásokat.

Sokféle, sokszínű lázadás volt ez, melyből leginkább három, néha összekapcsolódó, néha egymást vadul tagadó vonulat emelkedik ki. Első helyen – mint leggyakoribbat és látszólag legsikeresebbet – a nacionalista lázadásokat említeném, me­lyek az uralkodó birodalmak összeomlását, vagy meggyengü­lését kihasználva, a háborút folytatva és diplomáciával kiegé­szítve független nemzeti államok megkésett létrehozásával is igyekeztek megváltoztatni addigi alávetett, perifériális helyze­tüket. Ezek a lázadások, a Baltikumtól, Lengyelországon át, Csehszlovákia és Jugoszlávia népeit és az Osztrák-Magyar Monarchia számos más kisebbségi sorban élő népeit ideso­rolva, az európai rendbe való egyenrangú beilleszkedést szol­gálták. Az új önálló nemzeti keretektől a megfelelő protekcio­nista, importpótló fejlesztési politika, vagyis a sikeres felzár­kózás lehetőségét várták. A nemzeti lázadás tehát a nemzeti újjászületéstől, s az ellenséges nemzetek elleni folytatólagos küzdelemtől várta a gyógyírt minden gazdasági és társadalmi betegségre.

A kommunista, baloldali populista lázadások, melyek a leg­elkeseredettebb, főként a háborúban vesztes, vagy különös veszteségeket szenvedett országokat jellemezte, mint Orosz­ország, Magyarország, Ausztria, Bulgária, vagy akár Német­ország, már messzebb mentek. Ezek magát a tőkés rendszert és világrendet ostromolták. Tervezésre alapozott modernizá­ciót, állami elosztás útján megvalósított egyenlősítő társadalmi igazságosságot vágytak.

A harmadik fő vonulat, amely ugyancsak több országba ütötte fel fejét, s szenvedett eleinte többnyire átmeneti vere­séget, a populista-fasizmus vagy nemzetiszocializmus volt. Ez is lázadt a tőkés világrend ellen, főként – ahogy az olasz fasizmus ideológusai fogalmaztak – a „burzsoá nemzeteknek" a „proletár nemzetek" feletti uralma, vagy – mint a náci ideo­lógusok hirdették – a „zsidó uzsorakapitalizmus" ellen. Belül társadalmi békét, a nemzet (esetenként faji alapra helyezett nép) egységét, „nemzeti szocializmust" hirdettek, korporatív intézményeket hoztak létre, az „individualista kapitalizmust" felváltó „kollektív fasiszta" rendet, az önszabályozó piacot fel­váltó erőteljes állami beavatkozást, szabályozást, sőt terve­zést kívántak megvalósítani.

A lázadások és forradalmak valóban elöntötték az európai perifériát, azt a térséget, mely a 19. században megkísérelte, hogy az iparosodott nyugati demokráciák „farvizén" hajózva, hozzájuk kapcsolódva, piacaikra és tőkebefektetéseikre építve kövesse a sikeres példát és zárkózzon fel a Nyugathoz. Ezek a lázadások nagyon különböztek egymástól, vagy nagyon is hasonlítottak egymásra? Könyvtárnyi irodalom vitázik ezen. Hannah Arendt a „totalitárius" rendszerek gyökereit vizsgálva ugyanúgy közös nevezőre kívánja vonni a nácizmust és kom­munizmust, amint a „zárt társadalom" koncepciója is egy ka­lapba teszi a kettőt. Sokan, több kommunista forradalomról mutatták ki, nem utolsósorban Kun Béla magyar Tanácsköz­társasága példáján, vagy Sztálin későbbi korszakának képle­tén, hogy kommunizmus és nacionalizmus, a látszólag ellen­tétes ideológiák ellenére, nagyon is könnyen kapcsolódhat össze. Említeni sem érdemes a nemzeti és a fasiszta láza­dások összekapcsolódását, hiszen az közhelynek számít. Úgyszólván minden fasizmust jellemezte ez, s egynéhány egyenesen a szélsőséges nacionalista-szeparatista úton el­indulva jutott el a fasizmusig, mint legvilágosabban a horvát vagy szlovák példák bizonyíthatják. Talán éppen ez vezette Eugene Webert, amikor történeti vizsgálódása során kérdé­sessé tette magát a forradalom-ellenforradalom ellentétpár megkülönböztetését is, a kommunista forradalom és a fasiszta ellenforradalom egymással – mint Németországban vagy Spanyolországban is – véresen harcoló, brutálisan leszámoló, s így joggal szembeállított képletét, s úgy tette fel a kérdést, hogy „milyen irányú forradalomról" van szó.

Az Eszmélet által feltett kérdés szempontjából most feles­leges, s a terjedelmi korlátok miatt nyilván lehetetlen is lenne az összegabalyodott történelmi képlet boncolgatásába merül­ni. Ami lejátszódott, összekapcsolódásokkal és véres különb­ségekkel, az mind a fennálló világrendet ostromolta, akarta benne – mint a nacionalista forradalmak – saját szerepét ra­dikálisan megváltoztatni, kívánta azt – mint a fasiszta-náci lázadások – saját uralma alá vonni, vagy – mint a kommunista forradalom – végletesen tagadni, megsemmisíteni. Valamilyen formában „egyenlőségükért" küzdöttek egy dominanciára és függőségre alapozott világrendben. Kari Polányi ennek kap­csán az önszabályozó piaci kapitalizmus csődjét konstatálta, a valóságban csődről, a szó valódi értelmében, a gazdag „centrum" országaiban nem beszélhetünk. Ezek az országok végül is kilábaltak mély és komplex válságukból, s a II. világ­háború után az önszabályozó piaci kapitalizmus soha nem látott reneszánszát és virágzását teremtették meg, sőt, „hátsó udvaraik" egy részének bevonásával, ki is terjesztették. Ahol valódi válságba került a rendszer, ahol a lázadások feltörtek és diadalmaskodtak a 20. században, az a világrendszer pe­rifériája volt. (Ide értve olyan országokat is, melyek egy adott történelmi helyzetben a perifériára való visszavetésük veszé­lye ellen keltek fel.) Európán belül a kontinens elmaradottabb déli és keleti zónái. A két világháború közötti évtizedekben a történelem mintha „jobbfelé" sodort volna. Hitler náci rezsimje és „európai új rendje", Mussolini fasiszta rendszere, Salazar, Franco, Metexas, Horthy, Pilsudski és főként utódai, vagy Dollfuss és a balkáni „királyi diktatúrák", a Baltikum „elnöki diktatúrái", autokratív, fasiszta elemekkel is átszőtt kormány­zatai, mind ez irányba mutattak. E rendszerek nagyobb része nemcsak megőrizni, de reformálni, modernizálni is akarta a tőkés rendszert, valamelyest kiegyenlíteni vagy enyhíteni a perifériás társadalom jellegzetes polarizáltságát, s importpótló iparosítással egyengetni a felzárkózás útját. Miután a külön­böző árnyalatú autokratív-fasiszta rendszerek többsége összekötötte szekerét Hitlerrel, náci-Németország katonai vere­sége egyben e rezsimek véres összeomlását is maga után vonta.

A II. világháborút követően mintha minden „balra" sodort volna a perifériákon, s a közép- és kelet-európai térségben. Belülről feltört, polgárháborúban kiharcolt – mint Jugoszlávia vagy Albánia esetében – vagy nagyon is külső közreműkö­déssel, de ez esetben sem belső bázis nélkül, létrejött és fenntartott rendszerek követték az elmaradott, nem iparoso­dott országok számára sikeres kiutat ígérő szovjet moderni­zációs példát. Gyors iparosítást hajtottak végre, és megtörték az évszázados megmerevedettségekbe rögződött kasztos társadalmi hierarchiát. Sok millió koldus országaiban az úgy­szólván a harmadik világra jellemző bérek és a legfejlettebb világra utaló szociális jóléti intézmények sajátos kombinációjával az alacsony fogyasztási színvonal és a maximális szo­ciális biztonság kiegyenlítő rendjét alapozták meg.

A gazdasági modernizáció és iparosítás elavult modellje, a piacot és vállalkozói érdekeltséget „megsemmisítő" merev ál­lamosított tervgazdasági rendje azonban csak átmenetileg ho­zott gazdasági sikert és felzárkózást, s egyben csak átmene­tileg legitimálta az államszocialista rendszert. Hosszú távon, főként az 1973-at követő strukturális válság nyomán, alkal­matlannak bizonyult az alkalmazkodásra, átmeneti előnyei szétfoszlottak, s a kitörési kísérlet kudarcba fulladt. Közép- és Kelet-Európa országai gyakorlatilag a 20. század nagyobbik hányadát jellemző, különböző előjelű lázadásai után tértek vissza a fejlett Nyugat értékrendjéhez, a laissez-faire piachoz, és az Európai Unió ajtaján való kopogtatás politikájához. Ha buzogánnyal nem sikerült betörni azt, ha a fejlett Nyugat ér­tékeit tagadó utak nem hoztak történelmi sikert, akkor talán egy másfajta „új európai rend" sikerrel kecsegtet, s az európai periféria levetheti „perifériális" állapotát és elhagyhatja törté­nelmi helyét, hogy elfoglalja az újat, s egyenlő tagja lehessen egy egységesülő Európának. Ez az út logikusan következik a megelőző kudarcból, s korántsem ismeretlen. Végül is ezzel kísérletezett nagy hittel a Széchenyi Istvánok Magyarországa, a Witték és Sztolipinek Oroszországa a 19. század kezdetétől, a reformok század végi évtizedein át az I. világháborúig. Az akkori világkörnyezet nem kedvezett ezeknek a kitörési kísér­leteknek. Ma, különösen a térség egyes országaiban, talán több erre az esély.

Az államszocializmus jelensége és története aligha értel­mezhető a 19. és 20. század nagy modernizációs áttörései és kudarcai, a világrend átalakítási kísérletei, a 20. század nagy lázadásai és azok nagy bukásai nélkül.

---

Borhi László

Az európai úgynevezett népi demokráciák politikai-gazdasá­gi-társadalmi berendezkedései már az első ránézésre is szembetűnő azonosságokat mutattak olyan egymástól eltérő történelmi-politikai-kulturális hagyományokkal rendelkező or­szágokban, mint pl. Lengyelország vagy Románia.

A (kommunista) egypártrendszer, a személyi kultusz, a ha­talmi ágak elkülönítésének megszüntetése ugyanúgy közös jellemző volt, mint a gazdasági szféra totális alárendelése a politikának és a tervutasításos gazdasági rendszer bevezeté­se, a „szocialista felhalmozás" gazdaságpolitikai célként tör­ténő megjelenítése. Az érintett országok mindegyikében fel­számolták a liberális szabadságjogokat, egyikben sem érvé­nyesült a jogok törvényében megfogalmazott „habeas corpus" elve. Szétverték az önszervező, civil társadalmakat, illetve an­nak kifejlődését megakadályozták. A társadalmi-kulturális élet minden területét áthatotta a politika, az uralkodó kommunista ideológiával szembeni megnyilvánulásokat üldözték, az egyént igyekeztek megfosztani autonómiájától és a kollektív arctalan részévé degradálni. A rendszer fenntartásának esz­köze az állami terror volt. Az állami vezetés tagjai hatalmukat a kommunista pártban betöltött funkciójukból nyerték.

Feltűnő hasonlatosságot mutatott a népi demokráciáknak a politikai-gazdasági-társadalmi rendszere a Szovjetunióéhoz. Olyannyira, hogy a modern biológiából átvett kifejezéssel élve a szovjet rendszer „klónozott" változatai épültek ki, bár a tör­téneti fejlődés során bizonyos differenciálódás zajlott le ezek között az országok között, bizonyos fokig tükrözve a nemzeti különbözőségeket.

A fentiek arra utalnak, hogy a népi demokráciák kialakulása nem elsősorban belső eredetű történelmi folyamat, hanem kí­vülről eredő kényszer eredménye volt. Hiszen, mint említettük már, a történelem folyamán még sohasem került sor ilyen rö­vid időn belül, olyan nagyszámú, sokféle ország között ilyen párhuzamos fejlődésre.

Külső beavatkozásra utal nemcsak a rendszerek egynemű­sége, hanem azok genezise is. A kommunista diktatúrák ke­let-közép-európai kialakulásának körülményei az egyes or­szágokban olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy józan ésszel nem írhatók a történelmi véletlen számlájára. Lengyel­ország, Románia és Bulgária esetében már a kezdet kezdetén a Szovjetunió állította össze a kormányokat, ezekben az or­szágokban szabad választásokra sohasem került sor.

Magyarországon, Romániában, Bulgáriában 1947 nyarán szinte azonos időben távolították el a parasztpárti vezetőket. Szovjet ellenőrzés alá került szinte hónapokon belül ezen or­szágoknak a gazdasága, amely a teljes politikai ellenőrzés átvételét készítette elő.

Mindegyik országban hasonló módszerekkel – letartóztatá­sokkal, megfélemlítéssel, száműzetéssel, fizikai megsemmisí­téssel – számolták föl a politikai ellenzéket, különbség csak az időzítésben és a tempóban volt. Nagyjából egy időben, szovjet mintájú koncepciós perek keretein belül számoltak le a polgári gazdasági vezető garnitúrával és az egyházi veze­tőkkel. Az ellenzék likvidálását szovjet utasításra, szovjet ta­nácsadók segítségével az egyes országok kommunista pártjai hajtották végre. A kommunista rendszerek egy külső erő, ne­vezetesen a Szovjetunió révén épültek ki.

Ezzel nem állítjuk azt, hogy az érintett országokban ne lett volna kisebb-nagyobb belső bázisa a szélsőbaloldali jellegű átalakulásnak. Nem zárja ki állításunk azt sem, hogy a totális diktatúra egyes elemeinek – pl. gazdasági centralizáció, jog­államiság hiánya – ne lettek volna belső hagyományai egyes országokban. Ám a belső bázis – amely általában csekély volt – és a diktatórikus történelmi hagyományok önmagukban aligha lettek volna elégségesek arra, hogy fél tucat ország­ban, azonos történelmi pillanatban, azonos folyamat eredmé­nyeként azonos politikai-gazdasági-társadalmi rendszerek jöjjenek létre.

A kérdés tehát: miért alakultak ki a sztálini típusú diktatúrák, azaz miért és hogyan került-kerülhetett sor arra, hogy a Szov­jetunió rákényszerítette politikai rendszerét a kelet-közép-eu­rópai régió országaira?

1939-ben döntő változás következett be a szovjet külpoliti­kában. Sztálin Hitlerrel közösen felosztotta Lengyelországot, egy évvel később megtámadta Finnországot, majd bekebelez­te a balti államokat. Megválaszolandó kérdés, hogy ez egy szisztematikus expanzió kezdete volt-e, amelyet a második világháború után teljesített ki a szovjet külpolitika, avagy az 1945 utáni terjeszkedés nem tekinthető a korábbi expanzió folytatásának. Úgy gondoljuk, hogy ugyan az expanziós hul­lám közös motívuma a biztonsági zóna kiterjesztése volt, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Moszkva már 1939-ben el­döntötte volna fél Európa bekebelezését.

Annyi azonban bizonyos, hogy Sztálin a háború alatt is tö­rekedett rá, hogy megtartva az 1939-1941-es területi szerze­ményeket, 1944-ben pedig világossá vált, hogy Lengyelor­szág, Románia és Bulgária későbbi politikai berendezkedése a szovjet mintát követi majd.

A nyugati hatalmak, amelyek 1940-ben még szívesen be­avatkoztak volna fegyveresen Finnország érdekében, nem ál­lították meg a szovjet térnyerést Kelet-Európában. Ennek szá­mos oka van.

1. A háború megnyerése a Szovjetunió részvétele nélkül elképzelhetetlen volt, hiszen Németország szárazföldi hadse­regének a zömét a Vörös Hadsereg kötötte le. Emellett az Egyesült Államok Japán legyőzésében is számított a szovjet részvételre. Hiába állítják egyes történészek, hogy a háború alatt kellett volna engedményeket kicsikarni Moszkvától Ke­let-Európa sorsát illetően. Az adott körülmények között erre politikailag a fentiek miatt nem volt lehetőség.

Ehelyett inkább Moszkva részére kellett engedni a szovjet biztonsági igények elismerésével a Szovjetunióval szomszé­dos területeken. Ráadásul a háború alatt még mind a brit, mind az amerikai vezetés komolyan elhitte Sztálinnak, hogy nem szovjetizálja majd a hadserege által megszállt területe­ket.

2. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok politikai vezetése is komolyan hitte, hogy a szovjet rendszer metamorfózison megy keresztül, demokratizálódóban van a szovjet belpolitika, és egyéb külpolitikája is összhangban lesz a liberális demok­ráciákkal. Ennek jegyében születtek elképzelések Moszkva gazdasági megsegítésére és részvételére a Roosevelt által kigondolt Egyesült Nemzetek Szervezetébe. A fenti tévhitnek köszönhetően hitelt adtak Sztálin ígéreteinek annak ellenére, hogy Moszkva vészjósló módon csak azzal a kitétellel írta alá az Atlanti Chartát, hogy a megszállandó területek politikai berendezkedését a megszálló hatalom igényeihez kell igazí­tani.

3. Hiányzott az angol-amerikai politikai összhang, ezért London és Washington sohasem lépett fel együttes erővel Moszkva ellen. Amerika a háború utánra akarta halasztani az európai rendezés kérdését, míg Anglia nem idegenkedett attól, hogy ideiglenes megoldásokat találjon. Ennek tudható be a „százalékos" megállapodás, amelyet Churchill ideiglenesnek tekintett, Sztálin viszont véglegesnek.

4. A teheráni megállapodás értelmében Kelet-Európa szov­jet katonai megszállás alá kerülhetett.

Hiányzott a kellő politikai elhatározás ahhoz, hogy a Szov­jetuniót katonai eszközökkel kényszerítsék Kelet-Európa fel­adására, hiszen pl. az amerikai közvélemény már 1944-től követelte az amerikai hadsereg leszerelését a háború után. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy olyan térség érdekében üzenjen hadat Amerika egy volt szövetségesnek, amelyhez szinte alig fűztek kulturális érzelmi szálak vagy gazdasági stratégiai érdekek. Egy esetleges politikai szándék sem vál­toztatott volna viszont azon, hogy 1945 és 1949 között a nyu­gati hatalmak nem rendelkeztek kellő katonai erővel ahhoz, hogy a siker reményében szembeszálljanak a Szovjetunióval.

5. 1945-től a Foreign Office-ban úgy képzelték, hogy ha engedményeket tesznek Moszkvának (pl. elismerik a bolgár és a román kormányt, holott azok ellentmondtak a demokra­tikus elveknek), akkor mérsékelni lehet a Szovjetunió kelet-európai aspirációit.

Viszont a washingtoni kormányzat Truman vezetésével lé­pésről lépésre szakított a konszenzus politikájával, és diplo­máciai offenzívát indított a szovjet terjeszkedés feltartóztatá­sára. Washington azzal fenyegette Moszkvát, hogy nem vehet részt az új, Amerika által kiépített gazdasági rendszerben, ám nem számoltak vele, hogy Moszkvának sokkal fontosabb volt Kelet-Európa integrálása a szovjet szférába, mint a nyugattal való együttműködés fenntartása. Így Amerikának nem voltak kellő eszközei arra, hogy a szovjet politikát befolyásolja. Hi­ányzott tehát a Szovjetunión kívül egy olyan nagyhatalom, amely képes, vagy hajlandó lett volna rá, hogy a kelet-európai hatalmi vákuumot kitöltse.

Sztálin 1944-ben már biztosan eldöntötte, hogy Kelet-Euró­pát a Szovjetunió képére formálja, a kivitelezést csak ezen országok belső ellenállása – amely általában a magárahagya­tottság tudatában és a szovjet hadsereg vészjósló jelenléte vagy közelsége miatt csekély volt – és a Nyugattal való nyílt konfrontáció elkerülésének az igénye befolyásolta. Paradox módon azonban a nyugati ellenlépések – Truman-doktrína, Marshall-terv – csak siettették a bolsevizálás befejezését.

A szovjetek motivációiról nehéz biztosat mondani. Nyilván­valóan szerepel ezek között a kemény biztonsági garanciákra való törekedés, melyet egy „biztonsági övezet" létrehozásával vélhettek megvalósíthatónak más nagyhatalmakkal való együttműködés helyett.

Ez egy tradicionális külpolitikai gondolkodás terméke volt, amely szerint a biztonság és a nagyhatalmi státus, a gazda­sági potenciál növelése területi nyereséggel valósítható meg.

Ennek az elképzelésnek esett áldozatul Kelet-Európa egy olyan történelmi folyamat eredményeként, melynek gyökerei legalább 1939-ig nyúlnak vissza, amelynek folyamán a Szov­jetunió vált az egyetlen európai katonai nagyhatalommá.

---

Hanák Péter

Milyen okok következtében alkuit ki az államszocializmus Eu­rópa keleti felében a 20. században?

A kérdés fogalmazása nem teljesen egyértelmű. Azt hiszem, helyesen értelmezem, ha először a Miért Európa keleti felében alakult ki az államszocializmus? szórendet veszem alapul. Eb­ben az értelmezésben a kérdés nem új, nem eredeti, s az addigi válaszok nem szorulnak gyökeres revízióra, legfeljebb kiegészítésre.

Az első válasz Lenintől és követőitől származik: Európa ke­leti része, elsősorban Oroszország volt a „kapitalizmus leggyengébb láncszeme", tehát az első világháború roppant szakítópróbáján szükségképpen itt szakadt meg a lánc. Egy elmaradott, szegény államnak, egy ellenségektől ostromolt rendszernek szigorúan centralizált elitpártra és hasonlókép­pen centralizált államszervezetre volt szüksége. Lényegében alig különbözött ettől az orosz forradalommal foglalkozó tör­ténetírás álláspontja: az orosz autokrácia anaktronisztikus uralma, a kirívó társadalmi ellentétek és a forradalmasító fe­szültségek, a kapitalizmus árnyoldalait realizáló csenevész kapitalizmus, röviden: Oroszország sajátos struktúrája és fej­lődése volt a szocializmus, az erősen centralizált szocializmus fundamentuma. Ugyancsak egylényegű ezzel a magyarázattal a modernizálás-elméletre épülő mai gazdaságtörténet-írás számos munkája, például Berend T. Iván és Ránki György összehasonlító könyve az európai gazdaság tipológiájáról: a gazdaság modernizálásában elmaradók, a sikertelen felzárkó­zók régiójában – a tulajdonképpeni Kelet-Európában – alakul­tak ki azok a feszültségek, amelyek forradalomhoz vezettek, és azok a koncepciók, amelyek egy államszocialista gazda­sági és politikai rendszert ajánlották a létveszéllyel fenyegető elmaradottság sikeres leküzdésére. Ebben az értelmezésben az államszocializmus a megkésett modernizáció felülről, eről­tetett tempóban és módszerekkel való végrehajtásának esz­közéül szolgált. A rendszer létrejöttének körülményeit és mű­ködésének fő vonásait legutóbb Kornai János írta le A szo­cialista rendszer című munkájában.

Ezekhez a magyarázatokhoz két nem vadonatúj, de kevés­bé hangsúlyozott tényezőt tettünk hozzá. Az egyik a fiatal szovjet állam csaknem teljes elszigeteltsége és állandó ve­szélyeztetettsége, amely a dogmatikus koponyák számára is nyilvánvalóvá tette az állam elhalásáról szóló marxi elmélet illuzórikusságát, legalábbis időszerűtlenségét, és sziklaszilárd gyakorlati érvekkel támasztotta alá a lenini-sztálini centralizá­ció szükségességét.

A másik nagy hatású tényező az orosz birodalmi gondolat volt. A szovjet kommunista vezető réteg szeme láttára zajlott le két régi államalakulat, az ottomán birodalom és az orosszal párhuzamos Habsburg-monarchia felbomlása. Az októberi for­radalom után hasonló sors fenyegette Szovjet-Oroszországot is, hacsak erős, centralizált államszervezettel, hadsereggel, egyetlen párt diktatórikus uralmával nem tudja megállítani a bomlást.

Az 1920-as években kiépült diktatórikus államszocializmus ezt a feladatot hosszú ideig, a második világháború roppant nehézségei közepette is sikerrel betöltötte, még ha a végze­tet, a nemzeti, etnikai és regionális egységekre való szétbom­lást végül is nem volt képes feltartóztatni.

A járulékos és esetleges okokat lehetne még sorolni. De úgy vélem, az eddigiek eléggé érthetővé teszik, miért Európa keleti részén, elsősorban a Szovjetunióként újjávarázsolt orosz birodalom területén épült fel az államszocializmus.

Ámde az eredetileg feltett kérdés úgy is értelmezhető: miért államszocializmus épült ki Európa keleti részében, a szocia­lista Szovjetunióban és az általa megszállt kelet-közép-euró­pai országokban? Tömören fogalmazva azért, mert a Marx által koncipiált, a Lenin által kivívott és a Sztálin által kiépített szocializmus megvalósítható, működtethető formája az állam­szocializmus volt.

Igaz, Marx a szocializmus győzelmét a legfejlettebb nyugati országokban várta, ahol a tőke nagymérvű koncentrációja megkönnyíti a társadalmi tulajdonba vételt és a szövetkezeti formában való igazgatást, amely fokozatosan felváltja az el­haló állam funkcióit. Az ausztromarxisták éppen a társadalmi tulajdon elvét hirdetve szálltak szembe az állami tulajdon kom­munista tervével. Az orosz forradalom után, a szovjet kísérlet ismeretében azonban a II. Internacionálé pártjai, mint ismere­tes, lemondtak a forradalmi hatalomátvételről a társadalmi tu­lajdonról is, megelégedtek a dolgozók szociális biztonságát garantáló törvényekkel, intézményekkel, és elfogadták a jóléti állam keretében való fokozatos kiegyenlítődés és esélyegyen­lőség perspektíváját.

A szovjet modelltől való eltéréssel az 1950-es években elő­ször Jugoszlávia kísérletezett a munkás önigazgatás és Kína a népi kommunák formájában. Ismeretes, hogy egyik forma sem vált be. Részben azért, mert az önigazgatás valóságos piacgazdaság és politikai önigazgatás híján tervszerűtlenségre, gyakran káoszra vezetett, részben pedig azért, mert a párt­állami rendszerben a helyi önigazgatás sem működhetett sza­badon és hatékonyan. Kínában a népi kommunák rendszere az antimodernizációs törekvések és a primitív szinten megre­kedt technológia miatt is megbukott. A gazdaság tervezésé­nek, a termelés irányításának, a megtermelt javak elosztásá­nak, egyfajta szociális biztonság fenntartásának, tehát a „lé­tező szocializmus" járható útjának az államszocializmus bizo­nyult. Tegyük hozzá: időlegesen, mert, amint Paul Virilio rá­mutatott: nemcsak a törzsi vagy mezőgazdasági társadalmak önirányító közösségei hullottak szét, hanem a nyugati multi­nacionális nagyvállalatok s a keleti „szocialista államkapitaliz­mus" is megfojtják az önigazgatást.

A szovjet típusú pártállami, illetve államszocialista rendszer viszonylag sima kiépülése egy kelet-európai történeti sajátos­ságnak is tulajdonítható. Ez nem más, mint a societas civilis gyengesége, következésképpen az alulról felfele haladó tár­sadalomszerveződés satnyasága vagy hiánya. Erre a régióra – és mindinkább keletre haladunk benne, annál erősebben – a „felülről" kiinduló társadalomformálás, a központi hatalom roppant ereje és befolyása volt jellemző, ami ugyan a szabad vállalkozásra és versenyre épülő kapitalizmusban is megmu­tatkozott, de uralkodó tendenciaként az individuális érdekpri­oritást és a piaci versenyt kizáró szocializmus „tervszerű" épít­kezésében érvényesült. Ha Marx a nyugati, elsősorban az an­gol kapitalizmus termelőerőinek magas színvonalából és kon­centrációjából kiindulva, a társadalmi tulajdonra és irányításra való átmenetet könnyűnek, csaknem spontánnak tekintette, akkor Lenin éppen a termelőerők alacsony színvonalának, az orosz társadalom önszervezési inerciájának ismeretében szállt síkra a totalitárius államszocializmus mellett.

Hogy aztán a civil társadalom gyengeségére épített állam­szocializmus a társadalom civilizációját lerombolta, bárminő önszerveződését megbénította – az végül megújulási képte­lenségre, a reformok kudarcára és – más gazdasági és poli­tikai tényezőkkel együtt – a szovjet típusú államszocializmus bukására vezetett.

---

Harsányi Iván

Miért győzött az államszocializmus a 20. században?

Ha jól értem a nem kifogástalanul megfogalmazott, de kel­lően provokatív kérdést, a szerkesztőség annak szeretne utá­najárni, hogy az évszázad antikapitalista kísérletei (kevés, nem alapvető jelentőségű kivétellel) miért léptek, kénysze­rültek vagy sodródtak a szocializmus ismert, a 80-as évek végén összeomlott „államos" modelljének az útjára.

Egyetértek a szerkesztőségi felhívásnak azzal a megállapí­tásával, hogy az eddigi válaszok felületesek. Valóban: leg­többször politikailag motivált gondolati sztereotípiákkal van dolgunk, amelyekben a kétségtelen igazságok ugyanolyan kétségtelen felületességgel, tévedésekkel keverednek.

Ha a legközkeletűbb – ugyancsak nem kevés valóságele­met is tartalmazó – sémát vesszük szemügyre, ez igen tiszta (gyanúsan tiszta) logikai láncot alkot. Kezdetben vala az a lenini bűnbeesés, hogy elégtelen társadalmi-gazdasági felté­telek közepette megkíséreljék fenntartani a létrejött antikapi­talista hatalmat, s ezt felhasználni olyan, egyensúlyban tart­ható gazdasági szerkezet működtetésére, amelynek a kereté­ben – mint parkolópályán – be lehet várni néhány fejlett or­szág szükségszerűen bekövetkező szocialista fordulatát, majd – immár „szocialista értelemben elmaradott" országként – kap­csolódni hozzájuk. Minél távolabbra tolódtak utóbb a fejlettek forradalmai, annál inkább csak két változat maradt: visszaadni a hatalmat – ami bolsevik felfogás szerint nonszensz – vagy nekilátni a „szocializmus építésének egy országban", ellensé­ges környezetben. És persze végletes állami hatalomkoncent­rációval, mivel a szovjetekre épülő önigazgatási szerkezet kezdeti kísérleteit a polgárháborús erőfeszítés igénye és az elégtelen hordozó közeg kilökte magából. 1944-től azután, amikor a sztálinizált Szovjetuniónak módja nyílt arra, hogy erővel kényszerítse rá befolyását az országok újabb csoport­jára, mi más modellt erőltethetett volna rájuk, mint saját, egye­dül üdvözítőnek hitt államos modelljét? Ez ugyan – állítólag – teljesen idegen volt a törekvéseiktől, de viszonylag fejletlen civil társadalmaikban azért elég sok hagyománnyal össze­csengett. Ez a modell azután addig járt a kútra, amíg elő nem állt egy történelmi szituáció – a hetvenes-nyolcvanas évek világgazdasági korszakváltása -, amelyben bekövetkezett jó előre beprogramozott bukása.

Számos, józan ésszel meg sem kerülhető kérdés ebben a megvilágításban meg sem fogalmazódik. Például: milyen né­zőpontból tekintendő a rendszer „államszocialista" jellege tor­zulásnak? A hatékonyság, az ütőképesség gátja, a bukás köz­vetlen oka volt? Vagy „csak" szocialista arculatát nem engedte kibontakozni és ebből a szempontból ítélhető negatívumnak? Esetleg éppen etatista jellege tette lehetővé, hogy hosszú év­tizedeken át fennmaradjon? Ha ez az összeomlás oka, miért nem akkor bukott el, amikor etatista jellege a legkiélezettebb, a centrumtól való lemaradás fényévekben mérhető volt? Miért akkor, amikor jelentős ipari előrehaladás után, szélsőségesen centralizált szerkezeteit itt-ott már enyhítették? Mennyire ve­zethetők le a modell gyengeségei egészen más adottságokból – regionális sajátságokból, túlfeszített „utolérő" fejlesztésből, a társadalomlélektani tényezők mellőzéséből, mit tudom én, miből? És a fő a nagy kérdés: mitől lett ez az egész 20. század minden földrajzi térségben olyan irgalmatlanul „álla­mos"? No meg: mennyire hajtotta a szocialista munkásmoz­galmat ebbe az irányba addigi tapasztalata?

Az októberi forradalom előtti fél évszázadban a munkásság egyik legmélyebbre beivódott tapasztalata az volt, hogy érde­keinek az érvényesítése során saját maga és közvetlen mun­káltatói ellenfelei közé számtalanszor odatolakodott az iránta barátságtalan állam. És ez az állam, korabeli primitív féken­tartási technikáival nemcsak a társadalom nagy döntési köz­pontjaitól tartotta távol, hanem legelemibb politikai és gazda­sági érdekei érvényesítésének is igyekezett gátat vetni. Ez a sok vérrel megvásárolt tapasztalat azt látszott megerősíteni, hogy a társadalompolitikai célok elérésének a kulcsa éppen az államhatalom birtoklása.

Az ipari forradalom harmadik hullámában érkező országok­ban – Oroszországban, a Monarchiában, Olaszországban, amelyek a munkásmozgalmi tapasztalatok felhalmozódása szempontjából utóbb igen lényegeseknek bizonyultak – a laissez-faire sohasem teljesedett úgy ki, mint Angliában. A szá­zadelő egyébként általánosságban is a liberalizmus válságá­nak, a nemzetállami neoprotekcionizmusnak és a háborús elő­készületeknek a jegyében állt. Egész évszázadunknak is mindössze talán két évtizede volt, amikor az állam valamilyen értelemben visszahúzódni látszott: a 20-as évek és a reaganomics nyolcvanas évekbeli korszaka. Az állam húszas évek­beli visszavonulását (főleg az USA-ban) ma széles körben tévedésnek tekintik, úgy vélve, hogy részben ezért kellett fi­zetni a New York-i tőzsde fekete napjaival. Lehet-e véletlen, hogy a válság tapasztalata minden szférában a nagyobb ál­lami beavatkozás irányában mozdította el a legerősebb hatal­makat? A fejlett országok sem tudták ezt a fordulatot minde­nütt demokratikus intézményrendszerük károsodása nélkül végrehajtani. Nem is csak a fejlettség itt a döntő: miért volt képes rá a fejlett Anglia és miért nem az ugyancsak fejlett Németország? Mit tudott Masaryk, amit Dollfuss nem tudott (két, nagyjából egyforma fejlettségű országban)?

Kiegészítésre szorul a magyarázatban az államszocialista társadalmak gyenge civiltársadalmi előzménye is. Végül is a sztálini politikai építmény az érdekkifejezés szabadsága tekin­tetében a zemsztvókhoz és a Dumához képest is visszalépés volt!

Ami a 80-as évek tapasztalatát illeti, itt is megvizsgálandó, mennyire szorult vissza az állam a valóságban. S ha a GDP költségvetésbe bevont hányada a privatizációs kurzus kellős közepén alig csökkent, hová csoportosultak át az állami be­avatkozás továbbra is hatalmas eszközei?

Az államot előtérbe állító egyéb tényezők közül az évszá­zadból legalább 35 évet számolhatunk világháborús felkészü­lésre, magukra a nagy háborúkra és az újjáépítés periódusa­ira, amelyek vonzották az állam nagyon aktív közbelépését. Hasonló hatása volt a hidegháborús éveknek.

Külön probléma az államszocializmus 1945 utáni földrajzi expanziója. Legalábbis egyoldalúság, ha ezt elintézettnek vél­jük a kétségtelen szovjet kényszerrel. Aki ezt állítja, soha nem olvasott 1944-45-ös kereszténydemokrata programokat. „El­engedhetetlen, már csak azért is, hogy egyszer s mindenkorra megóvjuk az államhatalmat a gazdasági hatalmi összefonó­dások törvénytelen befolyásától, hogy a természeti kincsek állami tulajdonba kerüljenek – írta a német Keresztény­demokrata Unió a német néphez intézett 1945 júniusi felhívá­sában. – A bányászatnak és gazdasági életünk más monopol-jellegű kulcsvállalatainak egyaránt állami kezelésbe kell kerülniük." A szörnyű pusztulás, a monopóliumok bűnlajstro­ma, sokmilliós népcsoportok elűzése és letelepítésük feladata, a legelemibb szükségletek egyenlősítő kielégítése erős állami beavatkozást feltételezett. És ha egy-két év múlva bizonyos fölfelé vivő gazdasági mozgásokat éppen a szociális szem­pontokat félresöprő liberális-piacos programok indítottak is el, mint az olasz Einaudi-vonal, a Marshall-terv, hamarosan – már az ötvenes években – ismét diadalmasan nyomul előre a sza­bályozó állam.

Nagyon különös lett volna, ha ilyen körülmények között ép­pen a szovjet és a hatása alatt álló más antikapitalista kísér­letek indultak volna meg az állami központosítás leépítése irá­nyába, akár a polgári dezetatizálást, akár valamilyen önigaz­gató anarcho-szocializmust téve magukévá. Hiszen a korszak legjelentősebb polgári szocializmus-értelmezései is (Rostow, Aron, a konvergencia-elméletek) a keleti felzárkózás kulcsát éppen az állami kényszerfelhalmozásban látták. Sőt, az utób­biak a „létező szocializmus" sajátságai közül éppen az állami tervezést tekintették a rendszer olyan erősségének, amelynek az elemeit (mutatis mutandis) a nyugati társadalmaknak is ér­demes átvenni. Miközben a szocializmus kilábalásának útját (értelmezésükben inkább visszaútját) a korlátozott piacosítás­ban jelölték meg.

Emellett a nagy munkásmozgalmi áramlatoknak alig volt antietatista hagyománya. Nemhogy a kommunisták esetében nem volt ennek komoly intézményesült előzménye; a szociál­demokrácia múltjában is (a „vörös Bécs" önkormányzati ta­pasztalata mellett) ott voltak a belga De Man, a francia CGT erős állami közreműködést feltételező 30-as évekbeli Munka­tervei. A francia népfront sem pártolta (nem is pártolhatta) az üzemek munkás kézbevételét és igazgatását, amikor a cél a polgárság megnyerése volt az antifasizmus ügyének.

De valóban az etatizmus és az antietatizmus ellentétpárja fejezné ki a század alapproblémáját?

A szocializmus aligha választhatta a fejlődésnek a kis kö­zösségekre épülő, mutualista-kantonális önigazgató útját. Amilyen sok korabeli tényező szorította az állami centralizáció irányába, olyan csekély volt az objektív késztetés ebbe a má­sik irányba. Arra, hogy itt a komoly szándék is kevés volt, jó példa a jugoszláv önigazgatásé. A vég komor: ez a rendszer több mint negyvenéves pályáján (a nemzetiségi feszültségek terhével a hátán) nem jutott el odáig, hogy a társadalmi-po­litikai széthullással maguk a vállalati és területi önigazgató egységek és közösségek szálljanak szembe, mint legsajátabb érdekeiket sértő fejleménnyel. Ez bizonyítja, hogy nem váltak szerves hálózattá, amely a felső láncszemek megingása da­cára képes eljátszani a hajó ólomnehezékének a szerepét. Ehhez képest elgondolkodtató az önigazgató elemeket is tar­talmazó magyar agrárszövetkezetek népének makacs ellenál­lása közösségei védelmében. Itt valóban némi szerves fejlő­dés is munkált. De ki beszélt valaha is erről témánk össze­függésében?

A századvégen továbbra is halmozódni látszanak az állami beavatkozást vonzó tényezők. A környezetvédelem, a felső­oktatás stratégiai fejlesztése, az integrációra való felkészülés előfeltételeinek a megteremtése – csupa olyan feladat, amely­nek a finanszírozása az egyes termelő és szolgáltató egysé­geknek csak lassan és közvetetten térül meg. Ha ellátásukat az állam nem veszi a kezébe (= nem gyűjti be a társadalomtól az erre szolgáló pénzt), mindez megoldhatatlannak bizonyul­hat.

A kérdés másik vonatkozása azonban, hogy az állam túl­súlyos kelet-közép-európai jelenlétét orvosolni hivatott priva­tizáció olyan folyamatokat indított el, amelyek közepette még azok a reális önigazgató mozzanatok is háttérbe szorultak, amelyeket pedig kevesen tagadtak kereken (vállalatok dolgo­zói tulajdonlása, munkavállalói és állampolgári részvény­programok stb.). Ezeknek az elemeknek a védelme, kiterjesz­tése – ami nyugaton sok helyütt már nem is számít szocialista követelésnek, inkább szélesebb értelemben vett munkáltatói konszenzusteremtő lépés – a mi térségünk sajátos körülmé­nyei között szocialista tartalommal telítődhet, ha a baloldal, politikai manőverezési kényszerhelyzetében nem áldozza fel más, kevésbé tartós érdekek és értékek oltárán.

---

Jemnitz János

Miért alakult ki az államszocializmus Kelet-Európában?

Az okok nagyon messzire vezetnek vissza, s gondosan ele­mezni kellene a régió történet-, gazdasági, politikai fejlődését. Itt csak annyit jeleznék, hogy Kelet-Európában sem a felvilá­gosodás, sem a francia forradalom eszméi nem hatottak olyan szélesen és olyan mélyen, mint Nyugaton, és az 1914-1918 előtti korszakban az elsőrendűen érintett két birodalom (a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia) egyikében sem alakultak ki demokratikus viszonyok. Hatott viszont a vilmosi Németország (a lengyel területek egy része révén és erős kisugárzása okán), továbbá a Balkánon még az Ottomán Birodalom is jelen volt; ezt a rossz örökséget nem szabad lebecsülni. Mindehhez járulnak társadalmi vonatkozásban az erős feudális maradványok, a porosz utas fejlődés – s min­denütt a klasszikusok által méltán hangsúlyozott junker, mili­tarista, bürokrata uralom.

A munkásmozgalom kibontakozásakor Németországban és részben a Monarchiában (így nálunk is) nem véletlenül volt igen erős a lassalleánus befolyás. Ezt ugyanúgy számba kell venni, mint a jozefinista és a bismarcki örökséget, a felülről kiinduló szociálpolitikai szemléletet és gyakorlatot, melynek célja, hogy „kifogják a szelet a vitorlákból".

Végül fontosak a kulturális adottságok. A térségben széles körű volt az írástudatlanság, nagy az egyházi befolyás, ami azután párosult a „jó cár", avagy nálunk Ferenc József kul­tuszával. Vagyis a feltételek kedvezőtlenebbek voltak, a de­mokratikus tradíciók sok esetben szegényesebbek, mint Eu­rópa egyéb részein.

Történetileg jellegzetesnek vélem, hogy amikor az első vi­lágháború idején, a „háborús szocializmus" képében ezekben az országokban még a munkásmozgalomban is felerősödtek az államszocialista elméletek, sőt „gyakorlati kísérletek", amit a baloldali szocialisták bíráltak.

A két világháború között azután Oroszországban úgy alakult a forradalom sorsa, hogy ott ez az államszocialista gyakorlat (és elmélet) vált uralkodóvá, sőt egyedül uralkodóvá. Minden más elképzelést szociáldemokrataként, anarchistaként vagy anarcho-szindikalistaként bélyegeztek meg. Ennek jegyében az önálló szakszervezeti tevékenység ugyanúgy elcsenevé­szesedett, mint ahogy elhaltak a fontos és érdekes kísérlet­ként kezdődő üzemi bizottságok is.

A munkásellenőrzés ugyanúgy eltűnt, mint a különféle „plu­rális szocialista" politikai szervezetek, majd egy idő után a sokféle kulturális kezdeményezés is. Megvalósult az a sztálini szovjet rendszer, amely a diktatúra és a megbocsáthatatlan önkényesség mellett is olyan gazdasági megerősödést, fel­emelkedést eredményezett, amit Nyugaton a szocializmus eszméjével egyáltalán nem rokonszenvezők mostanában egy­fajta „modernizációs variánsnak" szoktak nevezni. Ebbe per­sze beletartozik az is, amit régebben „kulturális forrada­lomnak" neveztek, és sok vonatkozásban az is volt, hiszen leküzdötték az írástudatlanságot, megteremtették a tanulás feltételeit a gyorsabb ütemet széles köröknek. S ez áll az öt­éves tervekre, a kollektivizálásra is – annak minden pozitív és szörnyű negatív velejárójával. Mindehhez persze társult „az ázsiai formáció" vonásainak feltűnése is – nem véletlenül foly­tak erről hosszú ideig elkeseredett viták a történettudo­mányban.

Megemlítendő még, hogy mind a Szovjetunióban, mind az ország határain túl sokan reménykedtek egy belső jobbrafor­dulásban, a fokozatos demokratizálódásban. Ezek a remé­nyek periódusonként és személyenként, áramlatonként más­ként és másként jelentkeztek, de végig hatottak. Csakhogy, mint ismeretes, a lényegi átfordulás nem következett be.

Oroszországnál maradva: nem véletlen, hogy a rendszer belső modernizálására, megreformálására irányuló kísérletek még Hruscsov esetében is felülről jöttek, nagyon kevéssé cé­lozták meg a demokratizálást, és nem támaszkodtak ilyen „külső" erőkre. Így könnyű is volt „lefejezni" őket. Ugyanez a gyengeség jellemezte később az Andropov-, majd a Gorbacsov-féle kísérletet. Mindkettőre jellemző volt a „felülről nyi­tás". A Gorbacsov-féle peresztrojkához eleinte sokféle illúzió kapcsolódott, de a kísérletet mindvégig beárnyékolta nemcsak a gazdasági hanyatlás és a kapcsolatok szétmállása, hanem a bonapartizmus, a tömegektől való elszakítottság is (bár ezt az összefüggést nem kívánnám leegyszerűsíteni), a fokozatos eszmei, ideológiai leépülés, amikor az „államszocializmust" éppen felül váltották át a „vegyes gazdaság", a „szociális pi­acgazdaság", majd a tiszta „szabad piacgazdaság" irányába. Mindezt a tömegek kiábrándulása, passzivitása, közömbössé­ge kísérte, és így Jelcin idején bekövetkezhetett a végső, nyílt „thermidori" fordulat. Az államszocialista rendszert látványo­san és viharos gyorsasággal felszámolták, s e folyamatot számtalan szörnyű fejlemény kísérte.

1945 után a kelet-európai országokban több-kevesebb el­téréssel ez a „minta" vált jellemzővé. Az egész térségben egyedül Csehszlovákiában alakult ki korábban polgári demok­ratikus rend, Jugoszlávia pedig kezdettől fogva más utat járt.

Ám a sok lényeges sajátos vonás ellenére szinte valamennyi országban a fenti szovjet modell vált jellemzővé – nem utol­sósorban egyenes szovjet befolyásolásra. Ám történetileg ér­dekes a napjainkra már nagyon elhomályosodott kezdeti idő­szak, amikor még többnyire a „népi demokratikus", a „nem szovjet modell" magvalósulását tartották lehetségesnek veze­tő kommunista körökben (és persze Moszkvában is).

Itt felvetődik a „gombnyomás-elmélet". Történetileg gyors egymásutánban két ízben „nyomták meg a gombot". A hitleri „gombnyomás" következtében végbement ezen országok bel­ső lebomlása. Megtörtént ez a második esetben is. Tudtom­mal nem világos, hogy a moszkvai „gombnyomás" mikor tör­tént, hogyan érvényesült, s milyen ellenállásba ütközhetett. Ám az alapkérdés megválaszolásánál külön nagy kérdés, hogy a szovjet „államszocialista" minta milyen más szocialista alternatívákkal találkozott, illetve konfrontálódott 1945 és 1949 között. Ezek az egyes országokban lehettek nagyon ígérete­sek, de a nagyon sokféle kezdeményezés (akkori terminoló­giával: a szocializmus csírái) mind elhaltak, és alapjában külső nyomásra haltak el. (Igaz, a kezdeteknél is, az 1945-ös indu­lásnál is perdöntő volt ez a külső tényező. A demokratikus, majd a szocialista irányú átváltás sem egyszerűen belső szer­ves fejlődés terméke volt.)

Tudjuk, hogy a történelemben nem nyílik lehetőség a lezaj­lott folyamat „újrajátszására", de mégis illő az alternatívákat megvizsgálni. Ez szerintem nem történt meg igazán alaposan, szovjet vonatkozásban a kulcsszereplők, például a volt mi­niszterelnök, Rizskov állásfoglalásai alig ismertek. Ugyanígy fontos lenne elemezni az államszocialista országok ideológiai életének kiürülését, a hosszú évek alatt beállt egyszerű elő­jelváltást a nem szocialista piacgazdaság irányában. Nem vi­lágosak a szociológiai mozgások sem. Csakis érdemi, sokol­dalú vizsgálat eredményeképpen adhatunk választ arra, hogy ez az államszocialista kísérlet miként bukhatott meg ilyen gyorsan és látványosan.

---

Kende Tamás

Miért alakult ki az államszocializmus Kelet-Európában?

A kérdésre adandó választ ketté kell választani – ahogy az 1945 utáni Kelet-Európát is. Mások az okai a fenti folyamat­nak Szovjet-Oroszország, valamint Közép- és Délkelet-Európa esetében. Ez utóbbi térség 1945 utáni fejlődését alapvetően határozta meg a 2. világháború utolsó szakaszában kialakult nagyhatalmi egyensúly: a befolyási övezetek elosztása Jaltá­ban. Ennek ellenére durva és történelmietlen leegyszerűsítés volna a „népi demokráciák" létrejöttét a szovjet hadseregnek a térségben való tartózkodására, egyes esetekben a megszál­lásra leszűkíteni. Az elmúlt években ezt a körülményt hang­súlyozták leginkább – annak ellenére, hogy ez már két évti­zede a helyi történetírások által is elismert, meghatározó fak­tora volt a történeti fejlődésnek, és nem volt egy eltagadott tabu. Tagadhatatlan a szovjet hadsereg és a Szovjetunióból hazatért kommunista politikusok meghatározó szerepe, ám a folyamat, a szocializmusba való – ilyen-olyan – átmenet sike­réhez hozzájárult az a körülmény is, hogy a 2. világháború után, ami a kortársak számára egyenes következménye volt a két háború közötti közép-európai politikának, a közép-ke­let-európai társadalmakban konszenzus volt a tekintetben, hogy valami gyökeresen másnak, újnak kell eljönnie a térség országaiban. Ezt az általános érzést dokumentálta Magyaror­szágon Bibó István, de az egyes politikai pártok között is kon­szenzus volt e tekintetben – kisgazdáktól kommunistákig. Ez a gyökeresen új, más társadalmi, politikai rend pedig a szo­cializmus volt, még ha nem is nevezték néven a gyermeket. Államosítás és földreform alapvető tételei voltak a pártprog­ramoknak, kisgazdáktól kommunistákig.

Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a radikális irányváltás társadalmi elfogadottságának egyik, bár nem feltétlenül meg­határozó faktorai lehettek a 2. világháború borzalmainak és főképp a Holocaustnak a feldolgozatlansága és feldolgozhatatlansága. Finoman szólva is csúsztatás az a nézet, hogy a kommunistákhoz leginkább a Holocaust utáni zsidóság csat­lakozott tömegesen. Nemcsak számukra nyújtott egy új iden­titást és megváltást, hanem azok számára is azt jelentett a szocializmus, a kommunista párt, akik nem elszenvedői, ha­nem, mondjuk, csendes és esetenként egyetértői szemlélői voltak a század legnagyobb tragédiájának. Az események ku­tatásának ez egy lehetséges, új aspektusa, amit itt csak kétely és kérdés formájában fogalmazhatok meg.

Bárhogy is volt, a térség társadalmaiban kialakult egy olyan szociálpszichológiai helyzet, amely a fenti radikális másra vá­rással kedvezett a szocializmus tömeges elfogadásának. Mert, még egyszer: nem az NKVD, a Vörös Hadsereg, a moszkoviták terrorja, a politikai rendőrség alakította ki a szo­cializmus elfogadásának többségi konszenzusát, hanem a két háború közti rendszerek csődje és a 2. világháború szörnyű élménye.

Mindez természetesen csak részben válaszolja meg a szer­kesztőség kérdését, hisz, ha jól értem, a kérdés arra is vo­natkozik, hogy miért éppen ez a fajta – az Önök megfogal­mazásában: államszocializmus alakult ki a térségben. Itt már meghatározóak a szovjet-orosz történelem mélyebb, társa­dalmi folyamatai. A kérdésnek erre a felére a megközelítő vá­laszt az orosz történelem tanulmányozásából kaphatjuk meg. Az orosz-szovjet, a térség államai által készen kapott szocia­lizmuson kívül, másfajta szocializmusnak sem számottevő, reális történeti előképei, sem reális alternatívája nem volt. (Ez is persze durva leegyszerűsítés, de a jelen írás műfaja és terjedelme megengedi ezt.) Ennek a szocializmusnak a beve­zetésére pedig egy szakszerű apparátus állt készen minden országban, akik ismerték a hatalom megragadásának és a szocialistának nevezett államnak a technológiáját. Ez a szo­cializmus pedig az Orosz Szocializmus volt. Számomra a kér­dés második felének megválaszolásának kulcsa tehát az orosz történelemben és különösképpen a társadalomtörté­netben rejlik. Az Orosz Szocializmus, a sztálinizmus eredeté­vel foglalkozó, leginkább csak történeti közhelyekben kimerülő könyvek az orosz hagyományból (T. Szamuely: The Russian Tradition. 1974) vezetik le az általunk vizsgálandó kérdést. Hazai politológusaink is a fenti hagyományt követve jut­nak el a bizánci, tatár, moszkvai, péteri stb. tradíciókig. Imí­gyen az államszocializmus valamiféle félig bizánci, félig felvi­lágosult abszolutisztikus orosz dolog lenne, hol Nagy Péter-i, hol Iván a rettenetesre hajaz, hol meg II. Sándorra. Ez a hazai ruszisztika, szovjetológia felszínes és közhelyes – ezért könnyen emészthető – divatos főcsapása máig.

Történészként és hangsúlyozottan: társadalomtörténészként a sztálinizmus társadalomtörténeti gyökereivel kapcsolatban egy eleddig teljesen elhanyagolt aspektusára szeretnék az új­kori orosz társadalomfejlődésnek utalni. Jelesül az orosz fa­luközösség csodálatos, politikai támadásokkal, rendszervál­tásokkal dacoló életképességére. Az orosz faluközösség a mir vagy obscsina egy olyan ezeréves orosz nemzeti intézmény, amely az ún. jobbágyfelszabadítás, a sztolipini agrárreformok és a szocialista forradalom beindította földindulás ellenére életképesnek bizonyult, mi több a 17-es forradalom után új erőre kapott. Számomra ez az obscsina-hagyomány tűnik a legfontosabbnak, olyannak, amely sok mindent magyarázhat a 17 utáni orosz történelemben, a sajátságosan orosz szocia­lizmusban.

Az emigráns orosz történészek által kezdett történeti ha­gyomány szerint az orosz történelem véget ért 1917-ben. En­nek az állításnak a célja egyértelműen az, hogy a szovjet tör­ténelmet mint egy az orosz történeti hagyományoktól idegen, gyakran par excellence idegenek által az orosz társadalomra erőltetett folyamatként mutassák be. A társadalomtörténész számára ez az állítás igencsak kétségesnek tűnik. Maradva saját kutatásaimnál, a múlt századi szlavofil és a századfor­duló hivatalos orosz politikai irodalma (K. Pobedonoszcev és mások nézete) szerint az orosz állam és társadalom „kőszik­lája" az istenített faluközösség. Közismert, hogy Lenin, az orosz kapitalizmus fejlődéséről szólva, a narodnyikokkal vitáz­va „leírt", mintegy eltemette az obscsina intézményét, amely a századforduló fejlett kapitalista viszonyai között inadekvát jelenség kellett hogy legyen Lenin konstrukciójában. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy a győztes forradalom után a „nyugatos" marxista bolsevikok jelentős mértékben köl­csönöztek a narodnyik-eszer agrárpolitikából. Azonnal visszahelyezték az obscsinát teljes – a sztolipini reformok előtti – jogaiba. Ennek oka az volt, hogy szembesültek az orosz társadalom valós helyzetével, azzal, hogy az obscsina nem hogy nem pusztult ki a kapitalizmus fejlődésével Oroszország­ban, hanem szinte teljesen változatlan formában túlélte azt. Ez a túlélés egyebek mellett az orosz kapitalizmus valódi fej­lettségére is rávilágít, arra, hogy a társadalom négyötödét ki­tevő parasztságot csak igen csekély mértékben érintette az.

Ez a faluközösség biztosított egy igen alacsony életszínvo­nalat a benne élőknek – megvédve a gazdaság, a politika és az időjárás kihívásaitól. Ugyanakkor ez a „világ – mir" egy olyan szokásjogon alapult, amelytől a formális – „római" – jog teljesen idegen volt. Az orosz faluközösség, mint létezési for­ma alapelvei a következők voltak: 1) Demokratikus centraliz­mus – a „közvélemény" elsőbbsége a magánérdek felett, az élet minden területén; 2) Kollektív felelősség; 3) Individualiz­mus kizárólag a szokásjog keretein belül; 4) Jogok és köte­lezettségek teljes egyenlősége; 5) Tulajdonhoz és munkához való jog; 6) A közösség ügyeiben való részvétel joga; 7) Az egyes családok joga a közösség segítségére; 8) A tradicionalizmus mint szocializációs példa.

Ezek a magyar olvasónak nem az orosz társadalomtörté­netből ismert jelenségek, hanem egyes elemeiben a közelmúlt történetéből…

Az obscsinát 1929-30-ban kormányrendelet szüntette meg, de ez a megszüntetés igencsak dialektikus volt: megőrizték is egyszerre. Sem a jobbágyfelszabadítás, sem a sztolipini reformok, sem az októberi forradalom nem vonták be a pa­rasztságot a „formális" társadalomba. A törvények helyett a szokásjog – a falusi élet idiotizmusa – szabta meg életét. En­nek az „informális" társadalomnak az értékrendje, szabály­rendszere – lásd fenn 1-8. pontig – vált a formális társada­lom, az írott jog alapjává Szovjet-Oroszországban egyebek mellett a forradalom után az obscsinával kötött kompro­misszum eredményeként. Ezek az elvek számomra nem a 19. századi szocialista doktrínákból erednek, hanem az ezeréves orosz nemzeti intézményből: az obscsinából.

---

Krausz Tamás

A feltett kérdésre a válasz – aforisztikusan szólva – egyetlen mondatban is összegezhető: az államszocializmus 1929-33-ban azért jött létre, amiért hat évtizeddel később, 1989-93-ban megbukott. Az alapkérdések – mutatis mutandis – akkor is, s most is ugyanazok voltak… De menjünk sorjában.

Amikor 1917 februárjában a háború és az éhínség ellen tüntető embertömegek Péterváron a cári rendszer lerombolá­sát követelték, egyidejűleg fordultak szembe a kapitalista rendszerrel is. Az orosz forradalomnak sem a februári, sem az októberi szakaszában nem volt olyan tömegmegmozdulás, amely a kapitalizmus bármilyen válfaját a zászlajára írta volna. Voltak szocialista pártok is, amelyek – persze a kapitalizmus korlátozásával és meghaladásának igényével – a polgári de­mokratikus köztársaság megvalósulását kívánták, de ezek a pártok hamarosan elveszítették tömegbefolyásukat. (Az új ha­talom „szívóhatása" a politikai többpártrendszer gyökértelensége következtében olyan erős volt, hogy például 1919-ben a bolsevik párt VII. kongresszusán a kongresszusi küldöttek kb. 25 %-a más pártból jött a kommunista pártba.)

Látni kell, hogy az I. világháború és általában az oroszor­szági társadalmi viszonyok tökéletesen diszkreditálták a kapi­talizmust (értsd – a „Nyugatot") Oroszország népei szemében. Nem jöttek létre a polgári demokratikus („liberális") alternatíva feltételei sem Oroszországban, sem az egész kelet-európai régióban (az egy Csehországot kivéve).

E politikai természetű tények társadalmi-gazdasági alapjait a történeti kutatás Nyugaton is és Keleten is lényegében fel­tárta. Erről legfeljebb a rendszerváltó történetírás a maga szubjektivista történetmagyarázatával szeret megfeledkezni, miszerint a liberális alternatíva elvetélésének okait, mindenek­előtt a bolsevikok természetében, hataloméhségében stb. kell keresni. Úgy tüntetik fel a dolgot, mintha nem a forradalom produkálta volna a bolsevikokat, hanem a bolsevikok a forra­dalmat. Felcserélik az okot az okozattal. Valójában a sajátos oroszországi kapitalizálódás hívta életre a különböző gazdál­kodási formák és kultúrák összeütközését, az archaikus és a modern ismert kollízióját.

A századfordulón gyors ipari fejlődést produkáló oroszor­szági kapitalizmus az önkényuralom és a külföldi tőke törté­nelmi együttműködésének terméke. Ám a kapitalizmus nyu­gat-európai formái csak „szigetekben" honosodtak meg, és a nyugati európai formák pedig az orosz talajon „eloroszosod­tak". A külföldi tőke óriási szerepével párhuzamosan a hitelek törlesztése és a rendkívül olcsó munkaerő kizsákmányolása útján jelentős tőkekiáramlás volt jellemző az egész periódus­ban.

Nem volt reális lehetőség, hogy Oroszország a világgazda­ságon belül periferális pozíciójából kiemelkedhetett volna, mert ennek sem nemzetközi, sem belső feltételei nem voltak adottak. Az orosz kapitalizáció sajátosságaitól, azaz önkény­uralmi eredetétől, az orosz városfejlődés hagyományától, az obscsina-tradíciótól stb. sem elválasztható, hogy valamelyest is befolyásos „modern" nemzeti (polgári) uralkodóosztály nem tudott létrejönni. A polgárosodó nemesség és az orosz bur­zsoázia valódi jelentőségét igazán jól mutatja, hogy sem a jobbágyfelszabadítás, sem a sztolipini reformok – az eredeti tőkefelhalmozás organikus hiánya következtében – nem ve­zettek egy erős új, polgári uralkodóosztály megszilárdulásá­hoz az orosz falun. Az orosz kapitalizmus – a maga ismert katasztrofális szociális következményeivel, amelyek az ipari forradalom hajnalára emlékeztettek – úgy verte szét a tradi­cionális viszonyokat, hogy még az önkényuralom védelmére szerveződött feketeszázas – modern kifejezéssel, populista – mozgalom is, igaz, konzervatív és romantikus rasszista szel­lemben, antikapitalista követelésekkel állt elő. A kapitalizmus oroszországi meghonosodása, a kapitalista „modernizáció" ­a középkorias mezőgazdaság tengerében – csak konzervatív eszközökkel és ideológiákkal legitimálódhatott. Az önkényura­lom valósította meg – a saját képmására formálva – a liberális gazdaságpolitikai kurzust, a világpiacra való nyitást, ami rövid távon ugyan meghosszabbította az önkényuralom létét, hosszabb távon azonban összeomlásának feltételeit készítette elő. Oroszország valóban Európa szegény embere volt, a Nyugat számára legfeljebb olcsó munkaerőként, „emberi nyersanyagként" jött számításba, ami majd a háború idősza­kában milliók számára válik tragikus tapasztalattá. Mindez a Nyugatból való kiábrándulásban, a szlavofil és szocialista ere­detű indulatok egyidejű fellobbanásában kulminált.

Az már az 1905-ös forradalom bukása után a szociálde­mokraták bolsevik irányzata számára evidenciaszámba ment, hogy az orosz burzsoázia az önkényuralommal szemben nem képvisel önálló történelmi erőt. 1917-ben csak az 1905-ös for­radalmi hagyományok bizonyultak életképesnek: szovjetek, il­legálisan szervezett szociáldemokrata párt, a finalitások iránt fogékony spontán tömegmozgalmak, fegyveres népfelkelés, szocialista ideológiák stb. (Még a polgári köztársaságot kívánó politikai erők is „szocialista" elnevezés alatt jelentkeztek.)

A polgárság a forradalmi hatalommal szemben sem tudott önálló politikai erőként és alternatívaként megjelenni, 1917-ben nyíltan csatlakozott az ellenforradalmi-monarchista res­taurációhoz (Sztruve, Miljukov, Usztrjalov), s ezzel siettette a politikai erők – ma már szinte tökéletesen ismert – polarizálódását. A parasztság a maga egalitariánus, „államel­lenes" földújraosztó tradíciójával a szovjethatalom mellé állt a maga tömegeiben, s rákényszerítette a bolsevikokat a földosz­tásra, s ezzel együtt a hagyományos nagybirtokos arisztokrá­cia elveszítette gazdasági alapját. A lakosság 75 %-át kitevő vidéki népesség uralkodó osztály nélkül maradt.

Az októberi forradalom a maga „populista" lényegével elzár­ta az utat a „feudálkapitalizmus" restaurációjához, de a maga antietatista és antikapitalista természetével – úgy tűnhetett egy ideig – lehetetlenné tesz bármiféle állambürokratikus res­taurációt, beleértve az államszocializmust is (amely nem Marxból, hanem inkább Fichtéből és az orosz jakobinizmusból, és persze általában az orosz történelemből eredt).

A vörösök polgárháborús győzelme és a hadikommunizmus válsága után az új hatalom számára a történelmi alternatíva tulajdonképpen az volt, hogy elvileg antikapitalista célok ér­dekében lehetséges-e a NEP, vagyis a „kapitalizmus részle­ges visszaállítása" (Lenin), amíg a nemzetközi munkásmoz­galom támogatásával létre nem jönnek a feltételei a szocia­lizmus („társult termelők szabad szövetsége") megvalósításá­nak. A szovjet államkapitalizmus („kapitalizmus kapitalisták nélkül") azonban hosszabb időszakra nem bizonyult életké­pesnek éppen a külső feltételek kedvezőtlen alakulása miatt. (Az a feltételezés, hogy a demokratikus kapitalista perspektíva Oroszországban objektív realitás volt a 20-as évek végén, a történeti látásmód teljes feladását jelentené. Egy ilyen felté­telezés szubjektíve abból az abszurditásból indul ki, hogy a szovjet kommunista vezetés és sokmilliós társadalmi támasza feladhatta volna antikapitalista érdekeit, világlátását és pszi­chológiáját!? Az államszocializmus későbbi, felbomlási folya­matainak visszavetítéséből következhetnek ilyen abszurd fel­tételezések.)

A Nyugat nem kívánta a forradalmi Oroszország szocialista kísérletét finanszírozni, éppen ellenkezőleg, még Lenin kon­cessziós javaslatait sem vette komolyan. Oroszországot tuda­tosan elszigetelte, „bezárta" a történelmi fejlődés ismert saját­szerűségei közé. A „szocializmus egy országban" sztálini té­tele (1924. december), amely Trockij vagy később J.-P. Sartre elméleti nézőpontjából okkal lehetett abszurd képtelenség, az itt említett történelmi állapotok tükörképe volt; az „önerőre való támaszkodás", vagyis az államszocializmus korábban nem kalkulált alternatívájának politikai jelszavává vált. Sőt, a Nyu­gat magatartása ezeket a „sajátszerűségeket" (erős államha­talmi koncentráció, bürokratikus kollektivizmus, „birodalmi" vi­lágfelszabadító elhivatottság és ugyanakkor bezárkózás, pa­rancsuralmi, katonai pszichózis, a hatalom félelmi reflexe stb.) csak felerősítette. A hatalomgyakorlás hagyományos formái gyors ütemben rehabilitálódtak. A „ki kit győz le" polgárhábo­rús logika nem kedvezett egy többpártrendszeres parlamentarizmus intézményrendszere számára, ráadásul egy ilyen al­ternatíva a győztes oldalon elvileg sem igen merült fel lehe­tőségként. A szovjet alapon kifejlődő többpártrendszert pedig a hatalmi koncentráció morzsolta fel még a polgárháború idő­szakában. Helyreállításának társadalmi bázisa gyenge és szervezetlen volt. De a forradalmi tradíció antietatista szociá­lis, politikai és ideológiai célkitűzései is a társadalmi és kul­turális felhajtóerők hiányában fokozatosan az állami hatalom­gyakorlás eszközeivé, puszta „technikáivá" váltak. A forrada­lom elkerülhetetlenül bürokratizálódott.

Amikor 1927 decemberében, a párt XV. kongresszusán ki­zárták és száműzték az ellenzéket, minden kétértelműségtől mentesen megkezdődött a sztálini rendszerváltás, a személyi diktatúra bevezetése, amely az 1929-33-as államszocialista fordulat (erőltetett iparosítás és erőszakos kollektivizálás) po­litikai előfeltétele volt.

Ahogyan nem volt lehetséges polgári demokrácia demokra­tikus polgárság nélkül, úgy a forradalmi demokrácia sem sta­bilizálódhatott demokratikus szocialista tömegmozgalmak nél­kül. A baloldali ellenzékiek a maguk önigazgatói, forradalmi szocializmusával fokozatosan elszigetelődtek, hiszen ők ma­guk állították Sztálinnal szemben, hogy a szocializmus meg­valósításának nemzetközi feltételei hiányoznak. Sőt, az ellen­zék az államszocializmus bevezetésének opponálásával a tör­ténelmi bűnbak szerepének pozíciójában jutott.

A szervezet államhatalom és a forradalom szervezeti koncentrátumaként fennmaradt kommunista párt felülről vezérelt történelmi kísérlete lehetett az „ipari modernizáció", amely egyúttal a „nemzeti forradalom" egyik dimenzióját is alkotta. A forradalom periódusában felvetődött alapkérdéseket végül is az ún. sztálini fordulat döntötte el, zárta le mintegy hat évtizedre.

A sztálini államszocialista fordulat a 20-as évek három – egymással szoros összefüggésben álló – alapkérdésére adott „végső" választ, amelyeket lényegében a „szocializmus egye­dül maradásának", a nemzetközi izolálódásnak a következmé­nyei határoztak meg:

1. az állami berendezkedés jellege, az államhatalmi kon­centráció és a „birodalmi" centralizáció;
2. a „szocialista eredeti felhalmozás" (vagyis az „egyenlőt­len csere" révén honnan hová halmozódik fel a tőke, amint azt Preobrazsenszkij 1924-ben kifejtette);
3. a tulajdonáthelyezés problematikája.

Ezek a kérdések állottak a különböző pártviták és ellenzéki csoportosulások küzdelmeinek középpontjában, mely vitákban a baloldali ellenzékiek szükségképpen felmorzsolódtak, mert az oroszországi fejlődés adta lehetőségek és az önigazgatói szocializmus célkitűzései között áthidalhatatlan szakadék tá­tongott. A forradalmi eszmények elbuktak az orosz valóság fényein. A NEP államkapitalizmusa a sztálini államszocializ­mussá transzformálódott. Robert V. Daniels helyesen fogal­mazta meg a hatalmi-politikai harcok végső tapasztalatát: „Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a hatalmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi eszközöket a modernizá­ciós válságot átélő társadalom igényeivel."

Az államszocialista fordulat mind a magántulajdon, mind a közösségi tulajdonformák egyidejű felszámolását jelentettek. Az államszocialista fordulatnak 1929-ben – strukturális érte­lemben – nem volt alternatívája, ami nem jelenti azt, hogy mindennek csakis úgy kellett történnie, ahogyan az megtör­tént. De az államszocializmus alapszerkezete mind a belső, mind a külső fejlődés tekintetében oly mértékben determinált volt, hogy még a II. világháború után is, a bipoláris világ fel­tételei között kelet-európai méretekben is kiterjedhetett, az ál­lamszocializmus a világrendszer egyik működési módjává vált. A regionális történelmi sajátszerűségek, az öröklött mun­kamegosztási struktúrák határozták meg azt a módot, aho­gyan a kelet-európai államszocialista rendszerek a világrend­szerbe beilleszkedhettek. Ennek a problémakörnek a része­ként érthető meg az ún. jaltai békerendszer is.

1945-ben Kelet-Európában a Vörös Hadseregen (beleértve a Tito vezette hadsereget is) és antifasiszta szövetségesein kívül nem volt más releváns erő, amely képes lett volna a feudál-kapitalista társadalmi és gazdasági struktúrákat szét­verni, illetve egy ilyen típusú restaurációt megelőzni. A „szo­cialista állam" maga lett az a démiurgosz, amely mind a „de­mokrácia" letéteményesévé, mind a tőke fölötti ellenőrzés, sőt a tőke működtetésének, a tőkés helyettesítőjének, a kapitalis­ta centrum „utolérésének" szerepébe jutott. Ennek az állam­nak a legitimációs forrását azonban a forradalom adta, amely­nek azonban alapvető küldetésével került szembe. Az egész államszocialista térségnek születése pillanatában azzal az alapvető ellentmondással kellett szembenéznie, amit Lev Trockij már 1936-ban igen pontosan elemzett. Ez az állam vagy saját legitimációs ideológiájával azoknak rendelődik alá, akiknek a nevében „modernizál", „szociális vívmányokkal bol­dogít" stb., vagy megpróbálja a gazdasági és politikai struk­túráihoz kapcsolódó társadalmi csoportokat, rétegeket a meg­szerzett privilégiumok megőrzésére alkalmas helyzetbe hozni. A szovjet és általában a kelet-európai uralkodó elitek a világ­rendszer lehetőségeinek megfelelően a második utat válasz­tották, vagyis éppen napjainkban gazdasági, politikai és szo­ciális privilégiumaikat a „parlamentarizmus" és a „privatizáció" jegyében örökletessé kívánják tenni, kisajátítva mindazokat a termelési eszközöket és javakat, amelyeket több évtized alatt a „szocialista állam" alattvalói állítottak elő. A történelem nagy kérdése, hogy vajon életképes-e egy ilyen „államburzsoázia" a 20. század végén vagy sem. Az államszocializmus létrejöt­tének időszakában „a dolgozók megbízottja" leválthatatlan bü­rokráciává vált, s ezért is „bukott meg". Kérdés: lehetséges-e, hogy mint magán „államburzsoá" komprádorként életképesnek bizonyul? Az államszocializmus létrejöttében kolosszális sze­repe volt annak, hogy a világkapitalizmus egy meghatározott történelmi formája az I. világháború idején véglegesen összeomlott, az államszocializmus bukása is elválaszthatatlan a világkapitalizmus belső formaváltásától, amit a keynesi állam­kapitalizmustól a multinacionális kapitalizmushoz való átme­netként lehet a legáltalánosabban leírni…

---

Niederhauser Emil

A válasz a nem a Szovjetunióhoz tartozó országok esetében nem nehéz: a szovjet birodalmi gondolat jegyében és a biz­tonság érdekében ezekre az országokra rákényszerítették az államszocializmust. Bizonytalan ebben a vonatkozásban Ju­goszlávia esete, de itt úgy tűnik, Tito egyértelműen a szovjet példát kezdte követni, a szakítás után is, tehát nem elvi-ideo­lógiai különbségek voltak a két ország között, hanem hagyo­mányosan hatalmi ellentétek. Albánia megint egyszerűbb kép­let, előbb jugoszláv, majd szovjet csatlós, vagy finomabban fogalmazva, azok befolyási övezetébe tartozott. A későbbi irányváltások már nem módosítottak az eleve elfogadott ál­lamszocialista modellen.

Nem ilyen könnyű a magyarázat Oroszország, illetve a ké­sőbbi Szovjetunió esetében. Itt először is egy általánosabb okra kell utalni, az egész régió periférikus jellegére az európai fejlődésben, elmaradottságára az északnyugat-európai mag­hoz képest. Ez az elmaradottság a középkorig visszavezet­hető jelenség, markánsabbá a 16. századtól vált. Ez nemcsak gazdasági lemaradást jelentett, hanem a politikai szervezet­ben való elmaradottságot is, a rendi-képviseleti intézmények teljes hiányát az orosz és a balkáni fejlődésben. A 19. század során az új balkáni államok modern politikai-intézményi struk­túrája nem szerves fejlődés eredménye volt, hanem nyugati minták átültetése, azok társadalmi megalapozottsága nélkül, „forma alap nélkül", ahogy a századforduló éles szemű meg­figyelője, a román Titu Maiorescu szellemesen megfogalmaz­ta. Egyedül az általam legszívesebben Nyugat-Kelet-Európá­nak nevezett alrégióban (ma szeretik Kelet-Közép-Európának nevezni) alakultak ki a rendi-képviseleti intézmények már a késő-középkortól kezdve. Azon a területen, amely a keresz­ténység felvételekor végül is a nyugati egyházhoz csatlako­zott, ahol a hatalom és a társadalom valamiféle kettőssége már régóta kibontakozott.

Az általános gazdasági-politikai elmaradottsághoz csatlako­zott ennek kiéleződése Oroszországban a századfordulón. Nem szabad elfeledkezni itt az abszolutizmus vagy akár despotizmus mély gyökereiről, ezeket a Balkánon addigra már elvágták. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt az uralko­dó személyének a szerepe, az egész társadalom számára ő jelentette az államot, a hatalmat. Ha nem volna történetietlen, azt is mondhatnánk, hogy már régóta bizonyos személyi kul­tusz övezte. Nem is beszélve az orosz birodalmi gondolat olyan megnyilvánulásáról, hogy ez a világ egyhatoda (ami majd a szovjet korszakban is alapvetővé válik).

Oroszországban tehát a későbbi rendszer bizonyos jegyei már kialakulóban voltak, többek között egy irányító szűk felső réteggel, széles, elmaradott tömegekkel, és köztük önmaga keserű levében forgó értelmiséggel. A hatalom ingatag volt legfelül, könnyen cserélhető, ahogy azt a 18. század változá­sai mutatták, de úgy cserélhető, hogy ebbe egy szűk rétegen kívül senkinek sem volt beleszólása.

A politikai közélet teljes hiánya az 1905-14 közti rövid kor­szakkal nem volt pótolható. A társadalmi-politikai képlet hár­massága változatlanul megvolt. Ehhez jött az első világháború minden viszontagsága. Nem szoktunk felfigyelni arra a tény­re, hogy forradalmi mozgalmak, szociális tartalmúak elsősor­ban, csak a legyőzött államokban törtek ki. Oroszországban elemien szociális volt a forradalom. A politikai intézményrend­szer megváltoztatásának a kérdése a tömegek számára ér­dektelen volt, a másik két tényező számára persze fontos, a köztársasági intézmények bevezetése.

Ebben a helyzetben vált fontossá a bolsevik párt tevékeny­sége. A bolsevikok örökösei voltak az akkor már igen tekin­télyes marxista szocialista hagyománynak. Sőt úgy látták, hogy ők ennek a hagyománynak egyedüli képviselői, a tan eredeti tisztaságában. Ma már világos, hogy a tan ebben az eredeti formájában számos utópikus elemet is tartalmazott. Az elvek gyakorlati megvalósítására addig még sehol sem ke­rült sor, tehát az elmélet igazolása a gyakorlat által még nyitott kérdés volt. A bolsevik vezetők maguk is úgy látták, hogy a világforradalom – legalább is európai – győzelme után a ki­alakult tabula rasán teljes szabadságuk van elméletük átvál­tására a gyakorlatba. Óriási nehézségek közepette ezt meg is kezdték. A gazdasági elmaradottsággal maguk is tisztában voltak, az idővel, a húszas évek végére kialakult elvek és gyakorlat, mai szemmel nézve, egyfajta kései modernizáció­nak tekinthető, ahogy 1945 után sok országban is erről volt szó.

Ez persze önmagában nem magyarázza az államszocializ­mus kialakulását. Modernizálni más úton is lehet, ahogy azt a gyakorlat már régóta bebizonyította. A háborús vereség, az oroszországi tömegek receptivitása a bolsevik jelszavakra megmagyarázza a hatalom átvételét és megtartását. A tartós­sághoz persze még egyebek is kellettek. A tan megadta az általános direktívákat, Ezekben benne volt a gazdaság köz­ponti irányítása, egységes terv szerint, amely a társadalmi szükségletekből indul ki. Hogy a gyakorlatban azután ez ho­gyan valósult meg, arra itt nem kell kitérni. Mindenesetre ab­ból a tényből, hogy egyedül a bolsevik párt tudja, mi a teendő, következett logikusan az, hogy aki mást mond, annak nincs igaza, nem ismeri az elméletet, s ha ragaszkodik más néze­teihez, nem lehet más, mint ellenség.

Mindez talán megmagyarázható abból az előbb említett marxista szocialista hagyományból. Véleményem szerint azonban a rendszer létrejöttében nagyobb szerepet játszottak az orosz hagyományok. Itt gondolni kell arra, hogy már Bi­záncban alapvető szerepet játszott a tan tisztaságának a meg­őrzése, s ez átkerült az orosz hagyományok közé. Az uralko­dó fontos szerepe és kultusza tovább élt a főtitkár személyé­nek a kultuszában. (Kádár példája mutatja, hogy ez nem volt teljesen kötelező.) Az ortodox egyház hagyományaiból is sok átkerült (körmenetek helyett május 1-jei felvonulások, ikonok helyett a pártvezetők képeinek a tisztelete a munkahelyeken, köztereken stb.) Persze azt is lehet erre mondani, hogy ezek csak külsőségek. Nem kétséges azonban, hogy jelentős sze­repük volt az egész rendszer interiorizálásában.

És nem szabad megfeledkezni az orosz nagyhatalmi ha­gyományokról, amelyek az első másfél évtized múltán egyre inkább az előtérbe kerültek, az orosz hadvezérek kultusza, a nagy orosz testvér kultusza, a Szovjetunió minden egyes né­pe történetének az orosz történelem menetéhez történő ido­mítása, a nemzetiségi kérdés formai megoldása és lényegi megoldatlansága, az állam pozitív szerepének a bizonyítása minden külpolitikai kérdésben, az idők kezdetétől – sorolni le­hetne még hosszasan.

Hogy az egész rendszer területi kialakulásában milyen sze­repe volt a hatalmi tényezőknek, azt mutatja Görögország esete, amely egyszerűen külpolitikai okokból maradt ki a rend­szerből.

Összegezve tehát úgy látom, hogy a rendszer létrejöttének voltak távolabbi történelmi előzményei, szerepet játszott a marxista szocialista elmélet konkretizálásának igénye, de leg­alább ilyen súlyú tényezőként esik a latba az orosz politikai hagyomány. Nyilván mindezekről a kérdésekből könyveket le­hetne írni, ezt sokan meg is tették, de az adott terjedelemben nyilván csak néhány mozzanatra lehetett utalni. Ezt kíséreltem meg a három összevető felvillantásával.

---

Pach Zsigmond Pál

Köszönöm a szíves felkérést. Jeleznem kell azonban: mint a 20. századnál jóval korábbi történeti korok kutatója, a feltett kérdésre (Milyen okok következtében alakult ki az államszo­cializmus Európa keleti felében a 20. században?) nem tudok szakszerű és kompetens választ adni. S könnyen lehet, hogy alábbi megjegyzéseim is azokhoz a felszínes nézetekhez so­rolhatók, amelyekről levelében említést tett.

1. Marx írta Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában (1852): A franciaországi „végrehajtó hatalom, roppant bürok­ratikus és katonai szervezetével, szerteágazó és mesterséges államgépezetével, félmilliós hivatalnoksereggel másik félmilli­ós hadsereg mellett, ez a rettenetes élősdi test, mely hálóként fonja be a francia társadalom testét és minden pórusát eltömi – az abszolút monarchia idején keletkezett, a feudalizmus bomlásakor, amelynek meggyorsulását elősegítette." Azóta „ezt a gépezetet minden forradalmi átalakulás tökéletesítette, ahelyett, hogy szétzúzta volna. Az uralomért egymást felváltva küzdő pártok ennek a roppant államépületnek birtokba vételét tekintették a győztes legfőbb zsákmányának."¹ A gondolatme­netet Kugelmannhoz intézett levelében (1871) így folytatta: „szerintem a legközelebbi francia forradalomnak nem azt kell megkísérelnie, amit eddig cselekedett, hogy a bürokratikus katonai gépezetet egyik kézből a másikba adja át, hanem hogy azt összetörje".²

Ám a legközelebbi európai forradalom-sorozat nem Fran­ciaországban tört ki, az egyik fejlett nyugati tőkés államban, hanem a kapitalista fejlődésben elmaradott kelet-európai (-ázsiai) birodalomban: Oroszországban. Itt a cári abszolutiz­mus félfeudális-bürokratikus államgépezete még jobban szer­teágazott, és még sokkal nyomasztóbb súllyal nehezedett a társadalom testére.

Oroszország e sajátos helyzetének Lenin persze mélyen tu­datában volt, s ezt számos művében alaposan elemezte, Hogy nem tért ki rá az Állam és forradalomban (1917. au­gusztus-szeptember), annak tulajdonítható, hogy e munkájá­ban az államról szóló marxi elmélet elvi alapjainak rekonstru­álását tűzte ki feladatául (no meg annak, hogy az 1905. évi és 1917 februári orosz forradalom tapasztalatairól szóló feje­zet megírására, Október „közbejötte" miatt, már nem volt ide­je). Itt levont következtetéseinek egyik legfontosabbja az volt, amely összhangba hozta Marxnak az állam szétzúzásáról szóló, előbb idézett posztulátumát Engelsnek az állam elha­lásáról szóló közismert nézetével.³ Lenin értelmezésében „az elhalásról szóló szavak… a szocialista forradalom után kelet­kezett proletárállam maradványaira vonatkoznak. A burzsoá állam Engels szerint nem hal el, hanem a proletariátus a for­radalomban megszünteti. Ami e forradalom után elhal, ez a proletárállam vagy félállam".⁴ Ebben az okfejtésben az a leg­lényegesebb, hogy az októberi forradalom közvetlen küszöbén Lenin fenntartotta az állam – a forradalom által létrehozandó állam „vagy félállam" – elhalásának perspektíváját.

2. Hogy az októberi forradalmat közvetlenül követő viharos hónapokban, majd az intervenció és a polgárháború éveiben erről a perspektíváról nem esett szó, egészen természetes. Ekkor éppen a forradalom után keletkezett „proletárállam" (vagy „félállam"?) kiépítése volt napirenden. S ez meg is in­dult, és haladt előre – méghozzá eleinte Lenin teljes megelé­gedésére. A szovjethatalom két évének teljesítményét 1919 novemberi írásában úgy értékelte, hogy a harctéren elért si­kerek mellett „a legfontosabb munkát a régi államapparátus átépítése terén végeztük: két év alatt olyan gyakorlati tapasz­talatra tettünk szert a munkásigazgatás minden terén való al­kalmazásában, hogy itt bátran mondhatjuk: most csak folytatni kell, amit megkezdtünk".⁵ Szembetűnő itt a párthuzamosság a szovjethatalom addigi – utóbb „hadikommunizmusnak" ne­vezett – gazdaságpolitikájának egyidejű pozitív megítélésével. Az állami gabonabegyűjtés egyre növekvő számadatai „vilá­gosan mutatják – vélte levonhatni a következtetést Lenin 1919 őszén -, hogy a dolgok lassan, de szakadatlanul javulnak".⁶ „Gyűjtöttük pedig (a növekvő gabonamennyiségeket)… nem a szabad piacon való vásárlással, hanem a parasztok minden gabonafölöslegének kötelező beszolgáltatásával. Vagyis meg­találtuk az utat"⁷ – jelentette ki még nyomatékosabban 1920 februárjában.

Az államapparátus, kivált a gazdasági csúcsszervek mun­kájának visszásságai azonban egyre nyilvánvalóbbá váltak, s ez mindinkább érződött Lenin beszédeinek hangsúlyain. Sőt már 1920 derekán fordulathoz vezették őt az államapparátus működésének megítélésében – jó fél évvel a gazdaságpolitika megítélésében tett fordulat előtt. „Óriási államapparátusunk van, amely még rosszul dolgozik" (1920. június);⁸ a gazda­sági munka „nagyobb rendszerességet, … több szervezőké­pességet követel, márpedig az orosz ember a szervezőképes­ség tekintetében talán a leggyengébb". Az állami és pártin­tézményekben fölelevenedett bürokrácia betegsége „nemcsak Moszkvában van meg, hanem kiterjed az egész köztár­saságra" (1920. november).⁹ A szakszervezetek szerepéről kezdődött vitán pedig – amely a VIII. szovjet kongresszuson, 1920. december végén bontakozott ki -, és a „munkás­ellenzékkel" folytatott polémián – ami az 1921. márciusi X. pártkongresszuson tetőződött – úgyszólván vörös fonalként vonult végig a „bürokratizmus térhódításának" és „a demok­ratizmus elégtelen megvalósításának" témája és az „államunk munkásállam bürokratikus kinövésekkel" formulájának emle­getése. „Mostani államunk olyan – hangzott el ekkor Lenin éles kijelentése -, hogy a … szervezett proletariátusnak vé­dekeznie kell; nekünk pedig fel kell használnunk… (a szak­szervezeteket arra), hogy megvédjük a munkásokat államunk­kal szemben, és hogy a munkások megvédjék államukat."¹⁰

Időközben pedig bekövetkezett Lenin fordulata a gazdaság­politika megítélésében is – méghozzá, mondhatni, drámai gyorsasággal. 1920. december 22-én még a beszolgáltatási rendszer továbbfolytatásában látta „annak az alapnak előké­szítését…, amelynek birtokában igazában nekikezdhetünk épí­tésünknek".¹¹ 1921. február 8-án viszont már olyan téziseket fogalmazott, amelyek első pontja szerint „a kötelező beszol­gáltatást … gabonaadóval helyettesítjük."¹² A gazdaságpolitika megítélésének fordulatát tehát közvetlenül követte Lenin ré­széről a gyakorlati konzekvenciák levonása, az „új gazdaság­politika" (NEP) meghirdetése.

Vajon elmondhatjuk-e ugyanezt az államapparátus megíté­lésének – korábban megtörtént – fordulatáról? Vajon ezt is nyomban követték-e radikálisan levont gyakorlati következte­tések? Nem, ezt nem mondhatjuk el. „Ismerjük az apparátus óriási fogyatékosságait" – mondta Lenin 1920. december 22-én a VIII. szovjetkongresszuson. „De… nem forgathatunk fel egy apparátust, amelyet három év alatt teremtettünk meg."¹³ „Vannak hivatalok, amelyeknek csak Moszkvában harminc­ezer alkalmazottjuk van… Ezt a dolgot nehéz orvosolni, ezen a falon nehéz áttörni" (1921. január).¹⁴ A régi rend „megújho­dik… a szovjet-bürokrácia formájában". Végezzünk kitartó és rendszeres munkát annak érdekében, hogy „a szovjetköztár­saság dédelgetett méltóságainak kezére üssünk,… lankadat­lanul csökkentsük maguknak a szovjet-bürokratáknak a szá­mát. Sajnos nincs módunkban máról holnapra tizedrészére, századrészére csökkenteni ezt a számot" (1921. február).¹⁵ A gazdasági reformot elindító X. pártkongresszuson, 1921 már­ciusában pedig tovább mélyítette ugyan a „bürokratizmus" kri­tikáját is, de a már nemcsak „kinövésnek", hanem „rákfené­nek" diagnosztizált betegség műtéti úton történő gyógyítására nem látott lehetőséget. „Nem küzdhetünk teljes sikerrel a bü­rokratizmus ellen, nem valósíthatjuk meg következetesen a demokratizmust, mert gyengék vagyunk, nincs erőnk."¹⁶ Vívó­dását, hányattatását Szkülla és Kharübdisz között, fájdalma­san érzékeltetik azok a mondatok, amelyeket pár hónappal később, a terményadóról Írandó brosúrán gondolkodva jegy­zett fel magának: „Apparátus nélkül régen elpusztultunk volna. Ha nem folytatunk rendszeres és kitartó harcot az apparátus megjavításáért, elpusztulunk, mielőtt a szocializmus bázisát megteremthetnénk." Maga-megnyugtatására még hozzáfűzte: „Az állam elhalásának gazdasági alapjait (Állam és forrada­lom)" éppen a parasztsággal való árucsere, az új gazdaság­politika teremtheti meg.¹⁷ A brosúra kidolgozott szövegéből azonban ez már kimaradt…

Az újkori európai történelem öntörvényűnek tűnő folyamata tehát – szemben a klasszikus előrejelzéssel és az 1917 nyár­utóján is felvázolt perspektívával – az októberi forradalom után, az októberi forradalom országában is folytatódott -, méghozzá olyan nyomasztó formákban, amelyeket az orosz történelem hagyományai, a cári autokráciának a társadalom minden rétegébe beidegzett reflexei úgyszólván folyamatossá tettek. „Mi a legrosszabbat vettük át a cári Oroszországtól, a bürokratizmust és a tunyaságot" – az „oblomovizmust".¹⁸

„Oroszország három forradalmat vitt véghez, de még mindig maradtak Oblomovok, minthogy nemcsak földbirtokos Oblomov létezett, hanem paraszt is, és nemcsak paraszt, hanem értelmiségi is, és nemcsak értelmiségi, hanem munkás és kommunista is."¹⁹

3. Lenin halála után pedig nem sok időbe tellett, hogy az autokrata utód véget vessen minden töprengésnek a gazda­ságpolitika és az államszervezet kérdései körül. 1929 decem­berében már nyíltan is kimondta: „Ha a NEP már nem fogja a szocializmus ügyét szolgálni, akkor menesztjük a pokol fe­nekére."²⁰ Egy évtized múltán, a XVIII. pártkongresszuson (1939. március) sort kerített a marxizmus államelméletében való apolitikus állásfoglalásra is. Annak kinyilvánításában, hogy az adott nemzetközi viszonyok között, a „kapitalista kör­nyezetben" nem lehetett szó a szovjet állam elhalásáról, hogy szüksége volt hadseregre és hadiflottára a kívülről fenyegető támadások ellen, Sztálinnak persze igaza volt. Evidens tény volt ez – és nem az államelmélet „zseniális továbbfejlesztése" -, ahogy utóbb dicsőítették. Sztálin rideg cinizmusa abban nyilvánult, amikor kijelentette: „elhalt a katonai elnyomás funk­ciója az országon belül, mert… nincsenek többé kizsákmányo­lók és nincs kit elnyomni… Ami hadseregünket, a büntető szerveket és a földerítő szolgálatot illeti, azok már nem befelé, hanem kifelé, a külső ellenségek ellen fordítják élüket… a kül­földi kémszervezetek által országunkba küldött kémek, gyilko­sok, kártevők kinyomozására és megbüntetésére".²¹ Hogy mit jelentett ez az 1939-es Szovjetunióban, arról a megelőző hó­napok és évek eseményei ékesen szólottak: koholt vádak koncipiálását, a rettegés intézményesítését és állandósítását.

Az egyidejűleg tett kijelentése pedig, amely szerint „most államunk fő feladata az országon belül a békés gazdasági-szervező és kulturális-nevelő munkában rejlik", a gyakorlat­ban nem jelentett egyebet, mint a gazdaság és kultúra egé­szének állami (illetve párt-) irányítását és ellenőrzését, egyben az apparátus tovább-burjánzását.

Készen állt, íme, az „államszocializmus" sztálini modellje.

4. Ez a modell érvényesült a Szovjetunióban 1944-1945-ben, amikor a szovjet hadsereg felszabadította Közép-Kelet-Európa országait a fasizmus igája alól. S az adott nemzetközi politikai és stratégiai körülmények között aztán ez a modell vált irányadóvá néhány év leforgása után az érintett orszá­gokban is.

Persze jó adag egyszerűsítés lenne a közép-kelet-európai régió országainak 1945 utáni fejleményeit erre az egyetlen -bár kétségtelenül legnyomósabb – tényezőre visszavezetni. Számba kell venni azokat a történelmi-nemzeti feltételeket is, melyek az államszocializmus rendszerét az egyes országok­ban, az alapvető hasonlóság mellett, bizonyos vonatkozások­ban mégis megkülönböztették. S főleg meg kell vizsgálni azo­kat a lényeges különbségeket is, amelyek az egyes történelmi szakaszok között mutatkoztak a rendszer működésében. Ha­zánkban nyilván 1956 és 1968 tekinthető ilyen szakaszhatár­nak – annyira, hogy az 1970-1980-as évek folyamán a ma­gyarországi államszocializmus már jócskán „elrugaszkodott" korábbi modelljétől.

5. A fentiekben csupán egyetlen szálat próbáltam felfejteni az államszocializmus kialakulásának szövedékéből. A szá­mos többi közül csak egyet említek, talán a leglényegesebbet: az államszocializmus kialakulása és a modernizáció feszítő követelménye közötti összefüggést Közép-Kelet- és Kelet-Eu­rópában. Abban a tőkés fejlődés szempontjából elmaradott ré­gióban, ahol a Nyugathoz való felzárkózás kísérletei, a mo­dernizációs törekvések rendszerint „felülről", az államhatalom részéről indultak.

Ám biztos vagyok benne, hogy ezt a lényeges összefüggést más válaszadók – a legújabb kori történelem kutatói – kellő figyelemben részesítik.

Jegyzetek

1 K. Marx és F. Engels művei (= MEM), 8.k., Bp., 1962, 185-186.

2 MEM, 33. k., Bp., 1975, 198.

3 MEM, 20. k., Bp., 1963, 276.

4 V. I. Lenin művei (= LM), 25. k., Bp., 1952, 425.

5 LM, 30. k., Bp., 1953, 117, 119.

6 LM, 30. k., 96.

7 LM, 30. k.. 331.

8 LM, 31. k„ Bp., 1951, 173

9 LM, 31. k„ 435, 438

10 LM, 32. k., Bp., 1953, 7, 201, 219.

11 LM, 31. k., 523.

12 LM, 32. k., 131.

13 LM, 31. k., 529.

14 LM, 32. k., 44.

15 LM, 32. k., 127-129.

16 LM, 32. k., 201-202.

17 LM, 32. k., 344, 348.

18 V. I. Lenin összes művei (= LÖM), 44. k., Bp., 1975, 391.

19 LÖM, 45. k., Bp., 1975, 12.

20 I.V. Sztálin művei, 12. k., Bp., 1950, 185.

21 Sztálin, A leninizmus kérdései, Bp., 1945, 661.

---

Romsics Ignác

Az „államszocializmus" „Európa keleti felében" két szakasz­ban alakult ki. Először az I. világháború végén csak Oroszor­szágban, majd a II. világháborút követően Kelet-Közép-Euró­pa és a Balkán országaiban is. E folyamat okaival és hogyan­jával kapcsolatban számos vitakérdés vethető fel, amelyek kö­zül – részben kompetencia hiányában, részben a szigorú ter­jedelmi korlátok miatt – csak a második fázissal, tehát „Köz­tes-Európa" II. világháború utáni szocialista kísérletével fog­lalkozunk.

Kelet-Közép-Európa és a Balkán 1945 utáni forradalmainak legfontosabb alapkérdése az átalakulás külső és belső meg­határozottságának mértéke és egymáshoz való viszonyunk, azaz a Szovjetunió mint külső tényező és a régió belső pre-diszponáltságának szerepe a történtekben.

Hugh Seton-Watson, aki az első átfogó elemzést írta a tér­ség 1945 utáni forradalmairól, a Vörös Hadsereg domináns, már-már kizárólagos szerepét hangsúlyozta először 1951-ben megjelent munkájában. „A kelet-európai forradalmakat – írta – kívülről és felülről diktálták, amelyeket így nem lehet összehasonlítani 1688, 1789 és 1917 forradalmaival." Seton-Watson és követőinek interpretációja szerint, amely a hideg­háború kezdeti fázisában az Elbától nyugatra általánosan el­fogadott és a hivatalosság rangjára emelt véleménynek szá­mított, a Szovjetunió drasztikus beavatkozásai nélkül az általa összefoglalóan Kelet-Európának nevezett övezetben nem jöt­tek volna létre szocialista rendszerek. A szovjet behatolás elő­re elhatározott és kétszeresen, a cári időkig visszanyúló bi­rodalmi expanzió és biztonsági politika, valamint a forradalom exportja (proletár internacionalizmus) által is motivált volt. A Moszkvából vezényelt szovjetizáció az angol történész szerint három fázisban ment végbe. Az elsőben, az „igazi koalíció" időszakában a kommunisták még csak választási eredménye­ikkel arányosan részesültek a hatalomból, és a pluralizmus ­eltekintve a társadalom túlnyomó többségének szemében kompromittálódott szélsőjobboldaltól – akadálytalanul érvé­nyesülhetett. A másodikban viszont már „álkoalíciók" kormá­nyoztak, a kommunisták – függetlenül társadalmi támogatott­ságuk mértékétől – dominálták a kormányzati hatalmat és ez­által a politikai közéletet is; a többpártrendszer már csak fü­gefalevélként szolgált. A harmadik fázis az összes nem-kom­munista politikai erő felszámolásának befejezésével vette kez­detét, és egy monolit politikai rendszer felépítésébe torkollott.

Seton-Watson és a hidegháború más nyugati historikusai­nak (Arthur M. Schlesinger, Herbert Feis, Vojtech Mastny) in­terpretációja lényegében egytényezős magyarázat és mint ilyen több szempontból leegyszerűsíti a történelem ebben a konkrét esetben is megmutatkozó összetettségét. Leggyen­gébb pontja, hogy feltűnően elhanyagolja a régió számos or­szágának igen mély társadalmi problémáit és éles konfliktu­sait, továbbá a kommunista pártok erejét, amelyek minden külső behatástól függetlenül is a radikális megoldásoknak kedveztek. Arról a tényről például, hogy Jugoszláviában és Albániában a Vörös Hadsereg semmilyen konkrét szerepet sem játszott az átalakulásban, sőt jelen sem volt, Finnország­ban és Ausztriában viszont, ahol éveken át jelentős szovjet erők állomásoztak, „nem győzött a proletárdiktatúra", egysze­rűen nem vesz tudomást. A megszálló Vörös Hadsereg sze­repe tehát a 45 utáni forradalmakban nem abszolutizálható. Jugoszláviában és Albániában lényegében a belső erőviszo­nyok döntötték el a harc kimenetelét. Nagy szükségük külső segítségre a bolgár kommunistáknak sem volt, hiszen már 1946-ban 50 % körüli támogatottságot élveztek. így tehát a Balkán forradalmai számottevő külső segítség nélkül mentek végbe. Valószínűsíthető, hogy brit-amerikai beavatkozás nél­kül Görögországban is ez történt volna.

A régió középső és északi felében, amely többé-kevésbé Kelet-Közép-Európával azonos, a Vörös Hadsereg sokkal meghatározóbb szerepet játszott. Lengyelországban és Magyar­országon demokratikus úton a kommunisták sohasem jutottak volna hatalomra, s a román Nemzeti Demokratikus Front 80 %-os választási sikere sem következett volna be 1946-ban a szovjet hadsereg jelenléte (és persze a Balkánon különöskép­pen nagy hagyományokkal rendelkező választási manipuláci­ók) nélkül. Elgondolkodtató ellenpélda azonban még ebből az övezetből is hozható: a csehszlovák kommunisták többé-ke­vésbé demokratikus körülmények között is 38 %-os választási eredmény értek el (1946) és a szocialistákkal együtt a sza­vazatok 51 %-át szerezték meg.

A Szovjetunió politikai szerepvállalása, katonai jelenléte és helyenként erőszakos beavatkozásai tehát kétségkívül hozzá­járultak az „államszocializmus" kelet-európai győzelméhez. Vi­tán fölül áll azonban, hogy ennek mértéke országonként kü­lönbözött, s hogy a helyi kommunisták nem elhanyagolható, sőt néhol igen jelentős belső támogatottsággal is rendelkez­tek. A kommunista befolyást több körülményre lehetett visszavezetni. A Balkánon – Bulgáriában, Jugoszláviában és Al­bániában – a kommunisták adták a németekkel szembeni el­lenállás meghatározó erejét, s így közvetlenül a háború után elég széles körű nemzeti megbecsülésnek örvendtek. Sokan támogatták a radikális baloldalt azért is, mert – még ha nem is voltak kommunisták – egyetértettek a háború előtti konzervatív-autoriter „úri" rend felszámolásával, s egy gyors és ra­dikális gazdasági-társadalmi modernizáció megindításával. A gazdasági fejlődés dinamizmusának két háború közötti meg­törése, sőt helyenként stagnálása a nem-kommunista intellektuelek számára is hihetővé tette, hogy a kapitalizmus válság­ban van, s hogy az államosított tulajdon és a központi terve­zés szovjet modellje lehet az a varázsszer, amely az itteni nemzetgazdaságokat majd új növekedési pályákra állítja. S végül sokan voltak olyanok is, akik a német megszállás, gaz­dasági kizsákmányolás és politikai elnyomás borzalmai után a Szovjetunióban látták a térség kisállamainak egyetlen lehetséges védelmezőjét.

A Szovjetunió szerepével kapcsolatos másik vitakérdés a behatolás tudatossága, előre eltervezettsége. Seton-Watson, George Kennan és mások szerint a Balkán és Kelet-Közép-Európa szovjetizálása egy előre, már a háború alatt megírt forgatókönyv szerint zajlott le: az oroszokat Európában csak feltartóztatni lehetett, megállapodni és békésen együttműköd­ni velük nem. A 60-as és 70-es évek ún. revizionista vagy új baloldali történészei viszont egy sor érvet sorakoztattak fel amellett, hogy a térség totális alávetése és szovjetizálása nem oka, hanem következménye volt a hidegháborúnak. A Kominform létrehozása 1947 szeptemberében, majd ezt követően a nemzeti különbözőségek, valamint a politikai pluralizmus ma­radékának gyors felszámolása és a régió szoros hozzákap­csolása a birodalomhoz minden téren eszerint Sztálin jogos válasza volt a Truman-doktrína és a Marshall-segély 1947. feb­ruári, illetve júliusi meghirdetésére, továbbá a francia és az olasz kommunisták kiszorítására a kormányzati pozíciókból 1947 májusában. Ha ezek nem következnek be – így a revi­zionisták -, a Szovjetunió valószínűleg kevesebbel is beérte volna. A felelősség Európa kettéosztásáért tehát legalább annyira terheli a Nyugatot, mint Moszkvát.

A szovjet rendszerek kialakulásával kapcsolatban felvethető harmadik vitakérdés a háromfázisú periodizáció. A régió hét országa közül tényszerűen ez ugyanis csak háromra, Romá­niára, Bulgáriára és Magyarországra alkalmazható. Jugoszlá­via és Albánia lényegében közvetlenül a harmadik fázissal kezdte, Lengyelország pedig a másodikkal. Csehszlovákia vi­szont „sokáig" az első szakaszban maradt, 1948-ban közvet­lenül tért át a harmadikra.

A kommunista hatalomátvételhez hasonlóan maga a kiala­kult rendszer és annak 40 esztendős története is számos vita forrása lehet. Az alapkérdés ebből a szempontból az, hogy fékezte vagy elősegítette-e a gazdasági modernizációt és a társadalmi haladást, azaz minél több ember minél nagyobb mérvű boldogulását a szovjet rendszer? A „tábor" önmagáról kialakított idealizált képével (üdvtörténet) szemben a „Nyugat" mértékadó körei sokáig még a rendszer működőképességét is kétségbe vonták, és fennállását a belső és külső terrorral magyarázták. A 60-as évektől viszont – az ún. revizionista történetírói iskolához kapcsolódva – megjelentek olyan mun­kák is, amelyek az ellenkező végletbe esve egyenesen azt állították, hogy a kelet-európai társadalmak, amelyekben ős­honos, nemzeti kapitalizmus sohasem létezett és amelyekben a feudális eredetű meghatározottságok még mindig igen erő­sek voltak, csakis nagyfokú államosítások révén és .széles körű újraelosztási rendszerek működtetésével voltak moderni­zálhatok (Gabriel Kolko). A két nyilvánvalóan leegyszerűsítő álláspont közötti elfogadható kompromisszum valószínűleg az, hogy az államosított és centralizált termelési rendszer jelentős eredményeket produkált a fejlődés egy viszonylag elmaradott szintjén, amíg mobilizálható nagy emberi és anyagi források álltak rendelkezésre és a gazdaság extenzív fejlesztése volt napirenden. Nagymértékben alkalmatlannak bizonyult azon­ban arra, hogy a gazdaság bonyolultabb ágazataiban és az intenzív szakaszban is hasonló arányú növekedést eredmé­nyezzen.

A konkrét mutatókkal, azok megbízhatóságával kapcsolat­ban a nemzetközi irodalomban már eddig is sok vita zajlott, és még több várható. Valószínű azonban – hacsak a kínai fejlődés mindent meg nem cáfol -, hogy ezek az eszmecserék csak árnyalni, pontosítani fogják a fenti tézist, de alapvetően megváltoztatni nem.

Kolko tézisével összefüggésben, amely szerint tehát a szov­jet típusú gazdasági rendszer a térség adekvát modernizációs modellje volt, a politikai felépítmény szokásos minősítése (rab nemzetek, totalitarianizmus, diktatúra) is megkérdőjeleződött. A liberális-demokratikus típusú nyugati politikai modellnek eszerint van egy parallel és alternatív megfelelője: az autoriter. A történészek és politikusok egy csoportja szerint az autoriter modell egyik legjobb példája: Kelet-Európa. A demokráciát – mondják – itt nem egyszerűen a szovjetizáció fojtotta el; valódi demokrácia itt sohasem létezett. A városok, egyházak, egye­temek stb. autonómiája vagy nem alakult ki, vagy csak csö­kevényesen. Az állami hatalom centralizálódott és túltengett; az uralkodók itt többé-kevésbé mindig despoták voltak. Mo­dern értelemben vett széles középosztály nem tudott kifejlőd­ni, az elosztható javak szűkösek voltak, a társadalom pedig végletesen fragmentált – szociális és etnikai szempontból egyaránt. A 19. század második felében az autokrácia ereje csökkent, ám az első világháború után ismét megerősödött. A demokratikus rendszerek – az egy Csehszlovákia kivételé­vel – néhány éve után sorra-rendre csődöt mondtak, s ami felváltotta őket, az mindenütt egy nem fasiszta, de karaktere­sen antidemokratikus autoritarianizmus volt. Hamisítatlan fa­siszta programmal Kelet-Európában csak ketten jutottak ha­talomra: Octavian Goga Romániában 1937 decembere és 1938 februárja között és Szálasi Ferenc 1944 októberében. Az összes többi – Pilsudski, Horthy, Antonescu, Dolffuss és a balkáni királyok – autokrata államvezetők és nem fasiszta népvezérek voltak. Az 1948 és 1953 közötti időszaktól elte­kintve, amikor kétségkívül totalitariánus diktatúráké-álltak fenn, az államszocialista rendszer tipikus politikai felépítménye Ke­let-Európában – érvel például a magyar Sugár F. Péter is – nem totalitariánus, hanem autoriter jellegű volt. („A szín, az ideológiai mitológia változott, de az uralom természete ugyan­az maradt. Bizonyos értelemben csak kis különbség volt az 1939-es és az 1953-as kormányok között.") A kommunista re­zsimek egy új ideológia alapján álltak, de a kormányok a régi kelet-európai módszerek szerint működtek: minden állam ren­delkezett egy erős vezető személyiséggel, az államigazgatást és ezen keresztül a politikai életet is a régi helyébe lépő új bürokrácia dominálta, megmaradt a külső, az idegen befolyás, a hatalom koncentrálódott, a társadalomtól nem részvételt és aktivitást, hanem engedelmességet, konformizmust és passzivitást vártak el.

A fenti kérdések egy részére nincs egyértelmű válasz. Ezek valószínűleg örökre viták tárgyai maradnak, mint ahogyan pél­dául a Török Birodalom kelet-közép-európai terjeszkedésének tervezettsége vagy esetlegessége is az maradt. Más kérdések a szovjet levéltárak megnyitása után lesznek majd megvála­szolhatók. S végül sok mindent eldönthet és visszamenőleg minősíthet az 1990 óta zajló nagy kísérlet: a nyugat-európai modernizációs modell, a magántulajdon, piac és politikai plu­ralizmus demokratikus hármasságának hosszú távú sikere vagy csődje is itt, Közép- és Kelet-Európában.

---

Szokolay Katalin

Kolakowski ismert lengyel filozófus írja valahol, hogy a kom­munizmus az értelmiség bűntudata. Többé-kevésbé egyetértve vele, tenném hozzá, hogy türelmetlensége és tehetetlensége is. Az utópiákba fulladt javító szándék fordult saját ellentétébe.

Az elmúlt ötven, illetve 78 év sokoldalú elemzése nélkül, azt hiszem, nem sokat érthetünk meg a 20. századból. A tér­ségünkben megindult számtalan kísérlet és változtatási szán­dék kerül torz tükörbe, és megvan a veszélye, hogy a meg­változtatandó válik változtathatatlanná.

Az első kérdésem rögtön az, beszélhetünk-e egyáltalán ál­lamszocializmusról, illetve az államszocializmus kialakulásáról térségünk egészében? Feltehetően igen, Oroszország, ill. Szovjetunió vonatkozásában (bár a szocializmus fogalma összeférhetetlennek tűnik szememben a személyi diktatúrá­val, Intézményesített terrorral, a személyi szabadság korlátozásával és a szociális származás fajelméleti szintre emelésé­vel). Kételyeim vannak tehát, hogy a sztálinizmusa torzult szovjet rendszer esetében használhatjuk-e a szocializmus fo­galmát egyáltalán (inkább a szóösszetétel második részével van gondom).

Ma már sokak által vizsgált probléma, hogy az oroszországi forradalmaknak ebben az eltorzulásában milyen szerepet kap­tak a társadalmi fejletlenség, civilizációs elmaradottság, nem­zeti és gazdasági feszültségek. Azt hiszem további kutatások szükségesek annak tisztázására, hogy a lenini utópia hogyan vált – szinte védekezésképpen is – a világforradalmi köntös­ben jelentkező nagyhatalmi törekvések táplálójává.

A 21. század küszöbén, számot kell vetnünk azzal a ténnyel is, hogy a térségünkben felgyülemlett társadalmi és nemzeti konfliktusok megoldására irányuló tendenciák, majd minden esetben, tragikus irányt vesztettek és súlyos diktatúrákba tor­kolltak. És ez egyaránt vonatkozik a polgári demokratikus és szocialista kísérletekre.

Nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy mindebben milyen szerepet játszott az a békerendszer, amely az első világháborút követően újrarajzolta térségünk országainak ha­tárait. Ezek a döntések nem megoldották, hanem kiélezték, konzerválták az itt élő népek ellentéteit, szorongásait, indula­tait. Ugyanakkor bizonyos csoportok számára vonzóbbá tették a radikális megoldásokat.

Az itt élő népek szempontjából szinte nincs is jelentősége, hogy az adott ország annak idején nyertese vagy vesztese volt ennek a békének. Alig két évtized, és bebizonyosodott, hogy ezek az egymás ellen uszított országok milyen kiszol­gáltatottak a nagyhatalmi agressziókkal szemben.

A hitlerizmus jelentkezése még fokozta és alapvetően át­hangolta az itt élő népek félelmeit, szorongásait, magatartását és az egyes politikai csoportok viszonyát Németországhoz, il­letve a Szovjetunióhoz. A 29-33-as gazdasági válság, illetve a német nemzetiszocializmus felülkerekedése vonzóvá tette, járható útként tüntette fel a szovjet tervgazdaság, az első öté­ves tervek gigantikus eredményeit. S ha sokakat nyugtalaní­tottak is a Szovjetunióból érkező hírek, a fasizmus árnyéká­ban, mindez bocsánatos bűnnek tűnt fel.

Nagyon fontosnak tartanám tehát olyan alapkutatások meg­indítását, a levelükben jelzett sorrend szerint; nemzeti, regio­nális, globális, amelyekben a fő figyelem arra irányulna, hogy a globális, illetve regionális problémák hogyan hatottak vissza az egyes nemzetek sorsára, hogy módosították azt. Térsé­günk lakossága hogyan dolgozta fel a nagyobb térség, illetve a nagyhatalmak oldaláról ért hatásokat, csalódásokat, pressziókat és agressziókat.

Kérdésem második része, beszélhetünk-e az államszocia­lizmus kialakulásáról (és itt a kialakulás szóra helyezném a hangsúlyt Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Ro­mánia stb. esetében?)

Ezekre az országokra valójában ráépítettek, rákényszerítet­tek egy, a Szovjetunióban kialakult struktúrát.

Pontosabb lenne talán, ha úgy fogalmaznánk: hogyan al­kalmazkodtak az itt élő társadalmak ezekhez a rájuk épülő struktúrákhoz, hogyan próbálták azokat emészthetővé tenni, nemzetibbé, adaptálhatóbbá alakítani és valamennyire hozzá igazítani a szocializmusról kialakított eredeti elképzeléseikhez.

Ilyen kísérletekkel már 20-as évek elején is találkozunk. A fennmaradt viszonylag kis létszámú kommunista csoportok­ban mindig voltak olyanok, akik függetleníteni próbálták ma­gukat a bolsevik dogmatizmustól, szocialista elképzeléseiket az adott ország társadalmi, gazdasági esélyeit számba véve igyekeztek kialakítani.

Lengyelországban például a kommunista párt több vezetője, így pl. Wera Kustrzewa úgy vélték, hogy Lengyelország pol­gári demokratikus fejlődés előtt áll. Más lapra tartozik, hogy ezek az elképzelések többnyire kiforratlanok voltak, s kacér­kodtak a tervgazdálkodás, államszocializmus lehetőségeivel stb. Kidolgozásukra nem is kerülhetett sor, hiszen a Komintern és a szovjet elhárítás hamarosan elsöpörte őket. Lengyelor­szág esetében a kommunista párt is áldozatul esett a kon­cepciós pereknek.

Nem is véletlen, hogy a lengyel kommunista mozgalom ki­emelkedőbb egyéniségei, a II. világháború alatt, pl. Albert Lampe is milyen óvatosan nyúlt hozzá a Lengyelországra vo­natkozó szocialista perspektívák megfogalmazásához. Wladyslaw Gomulka, aki tisztában volt azzal, hogy a lengyel társadalom nem támogat egy szovjet típusú szocializmust, szintén kacérkodott azzal a gondolattal, (természetesen orto­dox marxista alapból) hogy a hatalom birtokában a szovjet nagyhatalmi hátteret igénybe véve, lehetőség nyílik egy ún. lengyel szocializmus kiépítésére. Először a sztálinizmus sö­pörte el az útból, majd 1970-ben a belevetett bizalom követte társadalmi csalódás.

Az azt hiszem, mindnyájunk számára világos, hogy térsé­günk országai képtelenek voltak megszabadulni a szovjet nagyhatalmi politika nyomása, kényszerei alól. Bár reformpo­litikusaik kísérletei nyomán, nagy megrázkódtatások következ­tében, a 70-es, 80-as évekre kialakult gazdasági struktúrák már több vonatkozásban eltértek a szovjet rendszertől. Töb­bé-kevésbé biztosítottak az itt élőknek egy viszonylagos élet­minőséget, és esélyegyenlőséget. S ha ez a struktúra nem is ösztönzött igazán mindenki számára hozzáférhető új alkotá­sokra, hozott látványos eredményeket, stabilitást mutatott, kü­lönösen a háború után előtérbe került új elit részére. A háború utáni évek szélesebbre tárták a társadalmi felemelkedés ka­puit olyan rétegek előtt, akik korábban ettől el voltak zárva. Ez az új népi értelmiség beépült az új államhatalmi struktú­rába. Egy részük ugyan a reformpolitika élharcosává vált, so­kuk azonban kerékkötőjévé, ellendrukkerré (lásd Lengyelor­szág, Csehszlovákia 1968, 1980.). Amennyiben egyetértek az­zal, hogy ez a szocializmus nem volt reformálható, akkor ebbe ez a tény is belejátszott. És ez vonatkozik olyan országra is, mint Lengyelország, ahol, mint az köztudott, mindannak a küz­delemnek a tagadásaként került sor az államszocializmus ki­építésére, amit a lengyel nép a II. világháború alatt folytatott.

Végezetül még egy, számomra szubjektíve is rendkívül fáj­dalmas problémát szeretnék fokozottabban a kutatások kö­zéppontjába állítani: a szociáldemokrácia magatartását. Tér­ségünk szociáldemokrata pártjainak a balratolódása a 30-as években világosan nyomon követhető. Tükröződik ez az ál­lamalkotó szerepét tekintve egyik legjelentősebb szociálde­mokrata párt, a Lengyel Szocialista Párt 1937-es, ún. radomi programjában is. De ez a program sem mondott le a demok­ratizmus, az alkotmányosság és a humanizmus eszméiről. A gazdasági és politikai pluralizmus a szociáldemokrácia hitval­lásához tartozott. Ezek a törekvések szerepeltek a szociálde­mokrata pártok háború utáni programjaiban is, és jelentős tár­sadalmi támogatást élveztek.

Miért volt mégis olyan erőtlen a szociáldemokrácia ellenál­lása a centralizációs törekvésekkel szemben? Miért mentek bele olyan könnyen az önfeladásba, és dobták oda a szoci­áldemokrata párttagok nagy tömegét a súlyos megaláztatás­nak? Milyen szerepet játszott ebben a „reálpolitikai" meggon­dolás, illetve Közép-Európa II. világháború utáni újrafelosztá­sába való belenyugvás? Vagy a későbbi demokratizálódás il­lúziójának önmegnyugtatása?

Vajon azok az elképzelések és programok, amelyeket ezek a pártok hirdettek, amelyekben a politikai pluralizmus mellett a gazdaságban az állami, szövetkezeti és magánszektor együttélése és versenye fogalmazódott meg, nem szolgálhat­tak volna kedvezőbb kiinduló pontul országaink gazdasági és társadalmi felemelkedése számára?

Biztos igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy nincs har­madik út. Nem is ezt keresem. Attól félek csupán, hogy a térségünk számára járható utak egyike számára sem nyílt meg eddig igazán a szabad fejlődés lehetősége.

Ha jól értettem, a hozzánk intézett kérdésüknek egyik célja éppen az volt, hogy magyarázatot találjunk a közelmúlt válasz­tási eredményeiben jelentkező politikai magatartás okaira. Én valahol a fentiekben keresném az okokat.

Hozzájárult ehhez a nehéz gazdasági helyzet, az illúzió­vesztés, amit a nyugati gyors segítség és a gazdasági fellen­dülés látványos elmaradása okozott. Szerepet kaphatott ebben azoknak a szorongásoknak az újjáéledése, amelyek térségünk országainak Lengyelország, Magyarország stb. földrajzi elhe­lyezkedéséből fakadnak és számtalan más, vizsgálandó ok is.

Azt hiszem azonban súlyos tévedés, ha a baloldal iránti megnövekedett érdeklődést bolsevik nosztalgiákká egyszerű­sítjük. Lengyelország esetében pl. ennek sokkal kisebbek az esélyei, mint bárhol. 1981-et itt internálótáborok, politikai és gazdasági vegetáció, s rövid lélegzetvételnyi szüneteket újabb politikai gyilkosságok követték. A szegénység és munkanélkü­liség tömegesebb volt, mint másutt. De az 1981-et megelőző évek sem nosztalgiaébresztőek, bizonyítják ezt az 5-10 éven­kénti megrázó válságok.

A lengyel társadalom, vonatkozik ez hazánkra is, számottevő részében igenli a piacgazdaság kiépülését, s egyelőre talán meg is érti az azzal járó nehézségeket. Félti viszont korábban nagyon nehezen kivívott eredményeit, az esélyegyenlőséget, a társadalmi érzékenységet és szociális gondoskodást. Hogy ez mennyiben egyeztethető össze a szociális piacgazdaság­gal, más kérdés. Mindenesetre a nyugati jóléti államokhoz fű­ződő korábbi illúzióik ezt a látszatot keltették, Úgy tűnik, hogy ezekben a nosztalgiákban szerepet kapott bizonyos útkeresés is. Olyan társadalmi mozgalmak, illetve pártok felé való orien­tálódás, amelyekben vélhetően a szociális érzékenység, a tár­sadalmi humanitárius gondolkodás és a nemzeti értékek egy­forma prioritást élveznek (Lengyelországban ez utóbbi**igen nagy jelentőséggel bír). A lengyel társadalom pl. joggal tiltako­zik a nemzeti értékek egyesek általi kisajátítása ellen.

Kérdés persze, hogy miért nem a háború előtti pártok kön­tösében jelentkezett erők nyerték el a tömegek bizalmát? Eh­hez azt hiszem hozzájárultak a fent már említett csalódások is, az ismeretség, a politikai tapasztalatok és feltehetően bizo­nyos újabb illúziók is. Ennek a rendkívül kényes társadalmi egyensúlynak a fenntartásában igen nagy ezeknek az új for­málódó pártoknak a felelőssége, nehogy a politikai inga ellen­kező, veszedelmes irányba lengjen ki a jövőben.

---

Tőkéczki László

Azt hiszem, hogy válaszom – sokak számára – csak az újabb felszínességet jelenti majd. Az államszocializmusok létrejötté­nek közvetlen okait én ugyanis nagyon egyszerűnek tartom. Volt ugyanis egy, a régióban szabad kezet kapott, mindent eldöntő nagyhatalom, és annak ez volt az ideológiája.

Sokkal bonyolultabb kérdés az, hogy a többi nagyhatalom – s ezen belül különösen az Amerikai Egyesült Államok – miért hagyta ennek a számára is veszélyes ellenfélnek ilyen nagyméretű terjeszkedését. Most szeretném leszögezni, hogy abszolút lényegtelennek tartom a belső körülmények magya­rázó célzatú mérlegelését. A háborús győztesekhez számítha­tó Lengyelország vagy Csehszlovákia végül is ugyanolyan sorsra jutott, mint a vesztes Magyarország vagy Kelet-Német­ország. Az ellen pedig egyenesen tiltakozom, hogy valamiféle „modernizációs szükségességként" vesse fel valaki a problé­mát. Elég talán a cseh területeknek vagy a német szovjet zónának a termelési színvonalára utalni. De a balkáni térség zömétől eltekintve milyen „korszerűsítés" volt várható a szov­jet modelltől? Az állam például nálunk 1945 előtt mintaszerűen teljesítette kapitalizálási feladatát – diktatúra nélkül is!

Az egész rendszer utópista, hamis emberképen alapult, amelyhez társult a politikai hatalom „mindent megoldó" hasz­nálata. A humanista jelszavak értelmiségi mákony szerepe ré­gi keletű, s a 20. században ennek sok végzetes következ­ménye lett. Az I. világháborút megelőző propagandaháború­ban meggyökeresedett képmutató jelszavak önző érdekű fel­használásával hozták létre azt a békediktátumot, amely szük­ségszerűen szülte meg a második világháborút. Ebben a ha­zugságáradatban befolyásos értelmiségi csoportok menedéke lett a szovjet szocializmusnak a polgári társadalmat leleplező és „meghaladó" hazugsága. Ennek a későbbi szocializmus te­rületén is voltak persze hívei.

A primitív körülmények között élő és peremvidékre szorított Szovjetunió imperializmusa veszélytelenebbnek látszott, mint a nácizmus magas technikai színvonalú világhatalmi ag­ressziója. Az egyébként reálpolitikai II. világháborús katonai szövetséget – amelyet sok rövidtávú érdek ütközése terhelt – az amerikai gondolkodás erős „progresszivizmusának" Rooseveltben megtestesülő naivitása a háború utáni „rende­zésre" is életben tartotta. Amerika jóindulata nélkül nincs ál­lamszocializmus „Keleten". Az atomtitok elárulásának rettegési egyensúlyt teremtő következményei nélkül nem tudott volna egy semmire nem tekintő rendszer megszilárdulni.

Nagyon veszedelmes legitimációs gondolatnak tartom azt, ha valaki az „Elbától keletre" – marxista sémájával operál. Egyes térségek kifelé egységesnek látszó, viszont belül nagy eltéréseket mutatnak, s a „modern" közlekedési és informáci­ós rendszer nélkül polgári potenciáljuk felmérhetetlen. Az egy­kori felvilágosult abszolutizmusok korszerűsítő akarata is csak eltérő mozgásokat motivált. A német közép-európai befolyási szféra oroszoknak/szovjeteknek adása csak amerikai érdek­telenséget, angol és francia teljes legyengülést mutat s nem ezen térségek népeinek „szocializmus-vágyát". Ezt utólag az 1994-es választások sem támasztják alá, mert azokban egy évtizedek alatt teremtett társadalmi önmozgási lehetetlenség és éppen, hogy más – azonnal Nyugatot akaró – türelmetlen­ség nyilvánult meg. Az államszocializmus egyébként is azt tette szörnyű tapasztalatok és óriási szenvedés árán nyilván­valóvá, amit mindenki tudhatott előre is: a mindenhatónak gondolt „helyes" ideológia és a totális politikai hatalom nem oldhat meg gazdasági és társadalmi bajokat, mert végső so­ron csak erősen befolyásolhatja, de teljesen meg nem változ­tathatja az emberi természetet. A kényszer sok mindenre al­kalmas, csak éppen a teljes ember és az egész társadalom saját motiváltságát nem helyettesítheti.

Az önmagát az olcsó energia és nyersanyag bázisán 1945 után sikeresen megszervező Nyugatnak, amely – néhány te­rületet és egy-két országot (Finnország, Ausztria) leszámítva – veszélytelen, nem függőségi szintekre redukálta vagy fel­számolta a szocialista Kelettel való gazdasági kapcsolatait, a Szovjetunió és csatlósai a belső együttműködésre ösztönző fontos ellenségképet jelentették. Ezen lényegileg az sem vál­toztatott, hogy idővel nem rossz üzletek – állami garanciákkal biztosított – egyéni lehetősége is megszaporodott. Az állig fel­fegyverzett, tehát veszélyes, de ugyanakkor állandóan éhes és primitív „medve birodalmának" és csatlósainak persze a világgazdasági jelentősége egyre csökkent, s majd így a vele kapcsolatos általános tudatlanság, sőt közöny is tartósodott. Néhány évtized után a Nyugat jól „elvolt" a Kelet nélkül egy semmire sem kötelező, a „lazulásokat" kísérő rokonszenv mel­lett.

Egy zárt ideológia és zárt gazdasági rend, amelyet a kato­nai egyensúlyon, sőt túlsúlyon kívül szinte semmi sem érde­kelt, persze eltéréseket is felmutatott, s ez nem az aktuális kádervilágról, hanem az egyes országok politikai-civilizációs-gazdasági múltjának hatásairól beszélt. Elég itt arra utalni, hogy a gazdaságilag erős, de engedelmes politikai múlttal ren­delkező csehek és kelet-németek szocializmusa más lett, mint a gazdaságilag gyengébb, de rebellis politikai hagyományú lengyeleké és magyaroké. Mindezek azonban csak színezték az azonos „lényeget", azt, hogy az államszocializmus meg­semmisített minden szervesen kialakult magasabb polgári élet-, termelési és szervezési minőséget, s azok hordozóit visszaprimitivizálta. Az új vezető rétegek összetétele orszá­gonként eltéréseket mutatott, de az uralkodó tendenciát a gyorsan, származási, megbízhatósági alapra felemelkedett műveletlenség és alacsony civilizáltság diktálta. Az elemi szükséglet-kielégítést egy mechanikus kultúrforradalom akarta „megemelni", de annak lapos ideologizmusa semmit sem pó­tolt a leromboltakból. Később, amikor egy másodlagos műve­lődési és szellemi „kifinomodás" bekövetkezett, annak nagyon szűk területen volt módja (független) anyagi bázisokat kiala­kítani.

Tehát: véleményem szerint az államszocializmus létrejötte – ahogy atyja az 1917-es bolsevista puccs is – kevés ténye­zős folyamat volt. Bizonyos értelemben egy pusztító követ­kezményű világtörténelmi véletlenről is beszélhetünk – embe­ri, evilági szempontból.

---

Z. Karvalics László:

Tegyük fel a kérdést így: Milyen tényező(k) hatására vált ál­lamszocialista berendezkedésűvé 1946/48 folyamán Lengyel­ország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, Al­bánia és Jugoszlávia?

Az óvatos körülményességgel megfogalmazott első szintű válasz általában így hangzik: Azért, mert a Szovjetunió straté­giai-biztonságpolitikai érdekeinek az felelt meg, hogy katonai jelenlétének bázisán saját vezetése alatt uniformizált gazdasá­gi-politikai tömbbé formálja a régió országait. E tételszerű ki­jelentés magába foglalja a szovjet modell „kívülről történő rá-kényszerítésének" implicit állítását is, s evvel „társadalom- és hagyományidegenként", a szerves fejlődést megerőszakoló mozzanatként fogja fel és írja le a modell-váltást. S evvel már ezen az egészen alacsony magyarázatszinten is tarthatatlanná válik a kiinduló állítás, mivel az államszocializmust a maga au­tochton formájában, külső kényszer nélkül megteremtő Jugo­szláviára és Albániára – mint kakukktojásra – egyáltalán nem érvényes. Nosza, hagyjuk ki Jugoszláviát és Albániát az or­szágok felsorolásából! Csakhogy ezzel a feszültségforrást nem szüntettük meg: megmarad ugyanis a „Milyen tényező(k) ha­tására vált államszocialista berendezkedésűvé Jugoszlávia és Albánia?" kérdése, s körülötte a módszertani kétség-felhő. Ha ugyanis e két ország a maga társadalom- és gazdaságszer­kezeti mutatóival, ill. közvetlen 20.sz.-i előtörténetével szerves úton jutott el az államszocialista modellhez, akkor például a hozzájuk leginkább hasonló román és bolgár társadalomnál is másképpen festhet a „rákényszerítési együttható". Másrészt hogyan tehetjük „hagyományidegenné" mondjuk Magyarország és Szlovákia alig negyed századdal korábbi autochton prole­tárdiktatúráit? A további elemzés messze vezetne, ezért térjünk vissza a kiinduló kérdéshez, immár Jugoszlávia és Albánia nél­kül. A válasz azonban így sem kielégítő, hiszen csak bevezeti a megértéshez, a tényleges magyarázathoz szükséges valódi kérdéseket:

Miért vált a Szovjetuniónak érdekévé az uniformizált tömb kiformálása? Sőt: Miért éppen 1946/47 fordulójától válik érde­kévé ennek a lépéssorozatnak a megtétele?

Ezekre a kérdésekre már sokkal nehezebb a válasz, s rá­adásul a köztudat tele van talmi szellemességgel lefegyverző teóriákkal, amelyek mögött nem lehet nem észrevenni az egy­kori ideológiai „front" két oldalán állók hajdan kizárólagosan képviselt egyoldalú álláspontjának modern, zsurnaliszta szintű alakváltozatait. A pozitív kifejtéshez éppen ezért a legelterjed­tebb és ennélfogva legfélrevezetőbb nézetek megsemmisítő­nek szánt kritikáján át vezet az út.

Egy geopolitikai status quo kialakításában nem feltétlenül ugyanazoknak az érdekmotívumoknak kell munkálniuk, mint fenntartásukban. A többtényezős nagyhatalmi erőtérben kény­szerként vagy kompromisszumként megteremtett realitást el­fogadva gyors úton formálható olyan stratégia, amely a fenn­álló helyzethez igazítja az érdekeket és az ideológiát. Ha ez­után ebből a pozícióból próbáljuk visszamenőleg levezetni a status quo megteremtését megelőző helyzet értelmezését, az optikai csalódások egyik legveszedelmesebbikéhez jutunk. Ahhoz ti., amely a megvalósult forgatókönyvek ismeretében alternatívamentessé szegényíti a status quo ante állapotokat. (Magyarországon például ezért tűnhet a Demény-letartóztatással kezdődő belügyi természetű visszaélés sorozat a maj­dani ávósvilághoz egyenes úton vezető „előzménynek", mi­közben kétség sem férhet hozzá, hogy – miként másutt kissé túlozva megfogalmaztuk – ha kétszer annyit vernek, tartóztat­nak, internálnak is 1945-46 folyamán a proto-ávós verőle­gény-kakasok, ők maguk a szovjet stratégia radikális megvál­tozása nélkül sohasem kukorékolhatták volna elő az állam­szocialista hajnalt.)

Ennek a szemléleti csapdának köszönhetően fogalmazód­hatnak meg egyáltalán olyan képtelen megközelítések, ame­lyek a „Sztálin már 1943-ban (1941-ben, 1939-ben stb.) azt gondolta/tervezte" -típusú badarságokból vezetik le a szovjet diplomácia kelet-közép-európai lépéseit. Emögött végső so­ron a Szovjetunió diabolizálásának különböző fokozatai áll­nak. Az „ideológiai imperializmus" képviselői számára minden taktikai lépés a „világhatalom-végcélnak" alárendelt: a „kom­munizmus" elterjesztésének „genetikusan" programozott szán­déka vezérli a terjeszkedést, amelynek csak ütemét befolyá­solja a külső környezet. Ennek enyhébb változata az „ideoló­giai alapon politizáló nagyhatalom" koncepciója, amely a ka­tonai-politikai mezben megtett lépések magyarázataként nem a nagyhatalmi mivoltot, hanem a „valamilyen (esetünkben „kommunista") nagyhatalmi mivoltot" tartja meghatározónak. (Szomorú, hogy az erre építő okfejtések kizárólagos hivatko­zása még mindig a legendás, de forráskritikailag szinte érté­kelhetetlen Gyilasz-locus, miszerint Sztálin szerint (1945. áp­rilis 11.) „ha valaki területeket foglal el, … rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét". Meg kellene kérdezni az osztrák ka­kukkokat is…)

Mindkét megközelítés ráadásul domináns pozíciót tulajdonít a Szovjetuniónak, amellyel a nagyhatalmi színpad szerep­osztójaként tünteti fel. Ilyen kiinduló állításokból csak torz és abszurd következtetésekhez lehet eljutni. Létének első pilla­natától fogva a hatalmi mozzanat rendelte maga alá az ideo­lógiait, s ez fokozottan érvényes a világháborús válságidő­szakra (Kornyejev tábornokkal szólva „még az ortodoxiát is bevetettük volna, hogy megmentsük Oroszországot"), és még inkább a nemzetközi politikára. Gyengeségének, kivérzettségének, elszigeteltségének tudatában a szovjet külpolitika kö­vető jellegű, a biztonsági megfontolások magasan előtte van­nak bármifajta ideológiai szempontnak. A „szovjet blokk", negy­ven évének története többszörösen is igazolja, hogy a „nagy­hatalmi öntudat" és a többi nagyhatalom kvázi-egyenrangúságot sugárzó gesztusai még nem tették valódi nagyhatalommá az ingatag „birodalmat". Mindez fényesen igazolódott a nyolc­vanas évek közepén, amikor Margaret Thatcher „beintésére" a „fejlettek" kórusa elkezdte fitymálni a Szovjetuniót: a korábbi világhatalomból egy pillanat alatt a szingapúri nehézipar mö­gött kullogó elmaradott ország lett. De modernizációs rész-si­kerei és a saját lakosainak sugallt „utolérési" fantazmagóriák ellenére az volt mindig is: a szovjet politika mindenkori ala­kítói számára nem létezett terjeszkedési „ősérdek", amely ak­tualizálásra várt, hanem a terjeszkedési szakaszok mindig vá­laszt és választást jeleztek egy adott világpolitikai konstelláció reakciókényszeréhez igazodva. A mindenkori status quók a mindenkori nagyhatalmi erőtérben formálódtak – kizárólag a szovjet lépésekre figyelni egy hihetetlenül kifinomult egyensú­lyi játszmában, amely a nagyhatalmi érdekek eredőjeként ala­kított határokat, befolyási övezeteket és nemzetközi „szabá­lyokat", több, mint hiba. A kérdést tehát pontosítsuk így:

Minek a következtében mozdult el a nagyhatalmi tér finom­szerkezete a háború után, ami stratégiaváltásra késztette a Szovjetuniót?

Az asztal körül három játékos, a három győztes nagyhata­lom. Kezükben a lapok: a legyőzött nagyhatalmak és az ide vagy oda tartozó kisállamok sora – valamennyien eszközök a játékosok kizárólagos érdekeire épülő játszmában. S miköz­ben a pénzek forognak, bemondások szállnak a levegőben, a háttérben minden játékos felkészül más játszmákra, más lapokkal, más játszótársakkal, más szabályokkal. A Bismarck­féle hírhedt egyensúlyi tétel öt nagyhatalmából három maradt – ez elbillenés (2:1) esetén matematikailag sokkal rosszabb képletet eredményez, mint a hagyományos 3:2 arány. A koc­kázat tehát sokkal nagyobb, a legkisebb hiba is végzetes le­het, minden apróságnak nagyobb a jelentősége, mint egyéb­ként. Csak nem egyedül maradni! Ha lehet, minél tovább el­húzni a játszmát, vagy kihasználva a partnerek nézetel­téréseit, a „kettőben" lenni – mindenesetre több vasat tartani a tűzben. A játékosok összehúzott szemekkel méregetik egy­mást: ki mit lép? Ki lép először?

Ki tudná megmondani, hogy a gyérülő hajzat mikor megy át kezdődő kopaszságba? Van-e olyan pillanat, ami két részre osztja az időkontinuumot – előtte még nem, utána már igen? A Szovjetunió eminens érdeke a háromfős szövetségi rend­szer egybetartása, miközben a pillanatnyi előnyöket kihasz­nálva mind jobb pozíciókat igyekszik kiharcolni egy esetleges felbomlásra készülve. Hiába viselkednek ugyanígy a többiek, mindez mégis kölcsönös bizalomcsökkenést gerjeszt. A közös teendők mégis összetartják a nagy hármast: mitől változik meg a helyzet? Járjunk el egyszerűen, és végtére fogalmaz­zuk meg eképpen a kérdést:

Cui prodest? Kinek állt elsősorban érdekében a „finomszer­kezet" felbillentése?

Néhány évvel ezelőtt módomban állt végigolvasni az 1945 közepén már nagy lendülettel üzemelő Magyar Távirati Iroda többezer oldalas hírdokumentációját 1947-ig. Az ömlesztett hí­reknek csak kisebb része került a lapokba, s a „vezető" hírek és szenzációk fecsegő felszíne mögött nemigen nyílott rálátás a hallgató mélységre. Pedig a hírszolgáltatás és a sajtóter­mékek közlemény-óceánjának révén kirajzolhatónak tűnik a hangsúlyok és szempontok megváltozásának iránya. A bizo­nyos értelemben közömbösnek tekinthető amerikai sajtó mel­lett a szovjet média legalább 1947 közepéig konszenzuspárti, és még védekezésre kényszerített helyzetben is azt emeli ki, ami összeköti a szövetségesekkel. Ezzel szemben az angolok által reprezentált nyugat-európai sajtóban és az azokkal kü­lönböző utakon-módokon összekapcsolt „peremvidékeken" (különös módon elsősorban Törökországban és Mexikóban) jelennek meg legelőször – már 1946 közepén – konfrontáció­érdekelt írások. Ezek feltűnő jellemzője az, hogy már jóval a status quo felbillenése előtt – abszolúte tudatos hazugságok­kal és sajtókacsákkal – megformálták a Szovjetunió hideghá­borús arcképét. És valóban: az egyensúlyi patthelyzetben a leghatározottabb döntés kétségkívül Nyugat-Európáé – sza­nálás és a baloldal visszaszorításához szükséges eszközök fejében ideiglenes beletörődés az USA hegemón szerepébe. A nyugat-európai szirénhangokra azonban nem feltétlenül kel­lett volna rezonálnia Amerikának – csakhogy amióta a Wallace-fémjelezte szövetségpártiak (akik még horribile dictu az atomtitok átadásától sem rettentek volna vissza a szovjetekkel való kapcsolat megőrzése érdekében) kiszorultak a vezetés­ből, nem maradt árboc, amihez az eleve tompább érzékszer­vekkel rendelkező politikairányítók kiköthették volna magukat. Kapóra jött, hogy ugyanaz az eszköz, amely Nyugat-Európa számára megfelelőnek tűnt a stratégiai döntés alátámasztá­sára, egyúttal az amerikai választókat is meggyőzhette az eu­rópai dollárintervenció jogosultságáról: és lett világosság, és lett szovjet rém és lett kettéosztott világ. És valóban lett szov­jet rém, mert a szárazföldi erőinek nagyságára és megszerzett atombombájára büszke szövetségesből újra fenyegetett (és ezért fenyegető), gazdasági sebeit hirtelen jobban érző kon­tinentális hatalom lett, amelynek számára elmaradottsága okán csak az extenzív terjeszkedés eredményezhetett erőnö­vekedést. Ne feledjük: a blokkba tömörített és az NDK-val együtt hatfős országcsoport lélekszámát és területét tekintve nagyjából éppen a Németországgal is kiegészített Nyugat-Eu­rópa nagyságrendjét fedte le… És valóban lett kettéosztott vi­lág, mert a szövetség-ideált elvesztő Szovjetunió és az atompatt miatt érdekérvényesítésében mind több ponton akadá­lyozott USA számára gyorsan kiderültek a kétosztatú szerke­zet előnyei. Az előző legitimációt nyert befelé, az utóbbi pa­cifikáló erő fennhatósága alatt tudhatott ingatag térségeket (a spontán együttműködésre lásd 1956 és 1968 kétoldalú status quo-érdekeltségről beszélő tanulságait). Nyugat-Európa is dörzsölhette a markát: a szélárnyékban a nyolcvanas évek végére a háromközpontú világ egyik erőgócává növekedett. Ezzel azonban két oldalról is megszűntek a negyvenéves szerkezet valamikori létrehozását szükségessé tevő, fenntar­tását biztosító s a tőkés centrumpólusok belviszonyaiból le­vezethető érdekek – és egyik napról a másikra megszűnt a kettéosztott világ és megszűnt az államszocializmus és lett újra világosság. Tisztán látjuk, hogy hol van az erő és hol van a hatalom – ne legyenek kétségeink afelől, hogy negyven év­vel ezelőtt hol volt. Mellesleg újra hárman ülnek,az asztalnál, úgyhogy nem árt a józan visszafogottság.