A kommunizmus vége óta a Nyugat új ellenséget fedezett fel: az iszlámizmust. Eszerint Algériától Pakisztánig, Egyip­tomban és az európai külvárosokban a vallási fundamenta­lizmus halálosan fenyegetné a demokráciát. Ez a leegysze­rűsítő nézet elfedi azoknak a rezsimeknek a diktatórikus jel­legét, melyek szembenállnak a vallási kihívással; az iszlám mozgalmak sokszínűségét is kiiktatja, melyeknek egy része integrálta a pluralizmus és a modernitás értékeit.

Ma már mindenki ismeri az algériai vagy egyiptomi „iszlám erőszakot". Minden tv-híradó közvetítette a Hamasz palesztin kitoloncoltjainak lázadást sugárzó, feszült arckifejezését. Ali Belhadzs, az algériai Iszlám Üdvfront (FIS) egyik vezetőjének rendszeres, rendíthetetlen megnyilatkozásai átjutnak a bör­tönfalakon, hogy gerjesszék a nyugati félelmeket.

De ki tudja azt, hogy a jordániai fundamentalista Leith Sbeliat, akit egykor „terroristaként" börtönöztek be, majd amnesz­tiát kapott, 1990-ben a keresztény közösség egy részének szavazataival és a vallástalan baloldal jelentős támogatásá­val jutott be az ammani parlamentbe? Tudjuk-e vajon, hogy a kis felső-egyiptomi kopt Burtubat falu majdnem teljes egé­szében egy iszlám fundamentalista jelöltre szavazott a leg­utóbbi helyhatósági választásokon?

Ki hallott arról, hogy az egyiptomi keresztények rend­szeresen részt vesznek a (fundamentalista) El Saab újság által szervezett vitákon, és rajta vannak a (fundamentalista) Munkapárt választási listáin? Ki tudja azt, hogy Kairóban a Gamat Iszlamíjja és az El Dzsihád¹ szimpatizánsai néhány muzulmán testvér vigyázó szeme előtt és a nem vallásos baloldal képviselőinek jelenlétében vitatkoznak Khodr atyával – aki libanoni püspök – a keresztény arab nacionalizmus tör­ténetéről?² Végül ki emlékszik arra, hogy az 1986-os válasz­tásokon a szudáni parlamentbe beválasztott első nő – csak­úgy, mint az egyiptomi orvosok szakszervezetének is egy hölgytagja – fundamentalista listáról jutott be?

Vagyis a nyugatiaknak a kettős torzulás miatti ellen­szenv-reflexre épülő leegyszerűsítő képük van az iszlám előretörésről.

Ez, mindent összevetve, abból az érthető tartózkodásból következik, amelyet a beszédmód vált ki, s aminek a haté­konysága azon alapul, hogy a nyugatiakat újra… külföldivé akarja tenni. A régi gyarmati periféria kultúrája meg akarja találni a politikai univerzalitás felé vezető utat, anélkül hogy átvenné a nyugati terminológia teljes készletét: ebből követ­kezik a reiszlamizáció szüksége, és ez az, ami zavaró.

A fundamentalisták politikai retorikája a helyi történelem példáiból meríti erejét. „Bármi is legyen mondandóm tárgya, húzza alá Mohamed Amara egykor baloldali aktivistaként be­börtönzött egyiptomi történész, ha a 'Marx azt mondta, hogy'-formulával kezdem beszédemet, csak a társadalom keve­sebb, mint egy százalékával kommunikálok. Ha úgy vezetem be, hogy 'mint Omar Ibn El Khattab³ is megmondta', közöl­nivalóm gyorsan célba ér."

A második akadály, ami elhomályosítja a nyugatiak felfo­gását, a védekezésbe szorított arab rendszerek propagandá­jának eredménye. De amíg arab földön az ellenzéki iszlám ördögének módszeres falrafestését, és azt, hogy bűnösnek kiáltják ki minden megmozdulásukat, részben enyhíti az a kép, amit a fundamentalista aktivisták önmagukról alakítanak ki a mecsetekben, az egyesületekben ós a szakszervezeti mozgalomban, Nyugaton a kétségbeesett helyzetben lévő re­zsimek szólamainak ismételgetése lassan az elemzés helyé­be lép.

A fundamentalisták sikerei miatt marginalizálódott arab bal­oldali pártok csak ritkán mernek eltérni ettől a retorikától. Mégis egyre több jelentős kivétel van. „Még ha nem értek is egyet a fundamentalistákkal, meg kell állapítanunk, ismeri el Hosszam Aisza, nasszeri irányzatú egyiptomi közgazdász, hogy ma ők ennek az országnak az első számú politikai párt­ja", és hogy „válaszolnak az Egyiptomban felvetődő három nagy történelmi problémára: nemzeti függetlenség, társa­dalmi igazságosság és fejlődés".⁴ Nem sokkal ezelőtt az iro­dalmi Nobel-díjas Nagib Mahfúz, aki aligha vádolható funda­mentalista-szimpátiával, azt jelentette ki, hogy „az iszlám irányzat az egyetlen, amelynek alkalmazható elvei és ötletei vannak", és hogy a hatalmon levő Nemzeti Demokrata párt „elszakadt a tömegektől" és „semmiképpen sincs jelen az egyiptomi utcán".⁵

Igaz, hogy az iszlamista bázis egy részének radikalizációja sem járul hozzá ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássuk a helyzetet. Az 1991. decemberi algériai választásokon elosz­latták a korlátozott aktivitású marginális csoportocskák míto­szát. Ez meggyőzte a kormánytényezőket, akik szerint a vá­lasztások során még nem lett volna lehetetlen kezelni iszlám ellenzékük kihívását. Többségük azóta különféle ürüggyel megelőző jellegű elnyomó kampányba kezdett, gyakran kín­zással egybekötve (Tunéziában és Egyiptomban, és egy ide­je Algériában). Ez az algériai szavazás győzteseinek fenn­tartott bánásmód, mint várható volt, leértékelte a demokrati­kus elveket és fellobbantotta az erőszak lángjait, mely kez­detben válasz volt az állami erőszakra. A vezető rétegek módszeres internálása Algírban vagy másutt, csak felerősíti az erőszakot. Általában, ha az ellenzék vezetőit rend­szeresen letartóztatják, sőt likvidálják, ez az állapotok vi­szonylagos enyhülésekor teret ad a spontaneitásnak, és az elkeseredett és a felelősségre fel nem készült egyének vá­ratlanul irányító helyre kerülhetnek.

Így az iszlám fundamentalista mozgalom egyik összetevő­jét alkotó radikalizált frakció előtérbe került, úgy, mintha a mozgalom egészét képviselné. Nem szükségszerűen azért bitorolják ezt a helyet, hogy bosszantsák az inkább a szava­zólapoktól, mint a szélsőségesek bombáitól félő rezsimeket. A legszélsőségesebb elemek médiumokban való megjelení­tése összezavarja a kártyákat, és azt hiteti el, hogy az „isz­lám kórus" minden egyes tagja, a bombák elhelyezőjétől „a parlamenti játék álszent hívéig" ugyanazoknak a titkos utasításoknak engedelmeskedik.

Ez a leegyszerűsítő látásmód összemossa az iszlám moz­galom sokszínűségét. Mégis a belső dinamizmusok, melyek átjárják ezt az áramlatot, megadják a kijutás lehetőségét ab­ból a zsákutcából, ahova az arab világ modernizációba tartó átmenete jutott. Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is fel kell idéznünk, hogy az iszlám-hívők és a világiak között zajló politikai vita sokkal kevésbé vezethető vissza ideo­lógiai okokra, mint hinnénk. Még prózaiabban fogalmazva, arról a hatalmi harcról van szó, amely a hatalomban meg­maradni akarók, és az őket elzavarni akarók közt zajlik.

Ebben az összeütközésben mindkét fél igyekszik kisajátí­tani az iszlám tématárat. Ebben a versenyben a helyükön ülő rezsimek, melyek elhasználódtak a hosszú hatalomgya­korlásban és a függetlenség kivívása után végrehajtott sze­kularizációs politikában, több hossz hátránnyal állnak. Ma csak az ellenzéki fundamentalizmusról tűnik úgy, hogy el­nyerhetné a szavazatok többségét. Az a vak visszautasítás, mellyel nem ismerik el a fundamentalisták politikai színtéren elfoglalt helyét, párhuzamba állítható azzal az igyekezettel, ahogy a hatalmon levők a társadalom azon része felé for­dulnak, melyről azt feltételezik, hogy az iszlámisták „ellensé­ges énje" szerepét töltik be: nők, berberek, szúfik, hadsereg stb. Szélesebb értelemben a civil társadalom egésze moz­gósítana egy „harmadik erőt", ami meglazíthatná a fundamen­talisták és a katonák között a satut. De ennek a megközelí­tésnek kevés a valóságalapja, mert pontosan az iszlám „moz­gósítás" szerzői készítették vagy hódították meg azt a sűrű társadalmi szövetet (ennek pl. nők is részesei), mely az állam hatókörén kívül jött létre.

1992. november végén, néhány héttel a földrengés után, akkor, amikor az egyiptomi kormány bebizonyította hanyag­ságát a segélyek megszervezésében, rendeletileg betiltotta a humanitárius célú adománygyűjtő egyleteket. 1993. február 17-e óta a szakszervezeti választások érvényessége, ahol hagyományosan gyengébb a részvétel, mint a parlamenti vagy elnökválasztásokon, az első fordulóban 55%-hoz, a má­sodik 30%-hoz van kötve; ennek hiányában a szervezeteket bírósági felügyelet alá helyezik. Ez a két példa jól megvilá­gítja az egyesületekben meglévő iszlám befolyást.

Másfajta hibába esnénk, ha az iszlám irányzatot teljesen homogénnek, meghatározott programú, akcióstratégiájú és társadalmi bázisú, kimunkált és érinthetetlen politikai prog­ramnak fognánk fel. Ez a mozgalom nem egy olyan politikai ideológia kifejlődéséből vagy újjászületéséből ered, amelynek körvonalai ugyanolyan érinthetetlenek és időtlenek, mint a Koráné. Itt az őshonos, gyarmatosítás előtti (vagy ennek te­kintett) kultúra szimbólumvilágához való visszatérésről van szó, ami így vagy úgy érinti az arab politikai paletta majdnem egészét. Mindez a politikai viselkedés széles skáláját adja.

Ezek szerint az iszlám mozgalom belső dinamikáját és azo­kat az erőviszonyokat kell tanulmányozni, amelyek összeko­vácsolják azt, figyelembe véve megnyilatkozásaik különböző voltát és tizenöt éves lassú kialakulásukat, különös tekintettel a pluralizmus követelményeivel (ha nem is a nyugati demok­rácia egész terminológiájával) való kiengesztelődésükre.

„Készek vagyunk bármilyen, akár kommunista, legálisan megválasztott többséget elismerni" – ezt ismételgeti tíz éve Rasid Gausi, a tunéziai újjászületési (Ennahda) párt vezetője, aki elsőnek fogadta el mozgalmának a demokratikus elvek­hez való csatlakozását.⁶

„Politikai síkon sok szempontból egyetértünk Omar Abder-rahmannal,⁷ – fejti ki Rifát Szajjed Ahmed, az egyiptomi mun­kapárt tisztségviselője, a Minbar El Shark című folyóirat fő­szerkesztője -, elítéljük a Gamat Iszlamijja tagjait ért ezernyi letartóztatást és kínzást. Rámutatunk országunk politikai éle­tének megfojtására, vagy a nyugati hozzáállás méltánytalan­ságára, ahogy az algériai választásokat kezelték… De amíg Omar Abderrahman egyedül Ibn Taimiattól (14. sz.-i iszlám teológus) meríti gondolatait, addig mi őrá is alapozzuk mon­dandónkat, de újabb követőire is. Ki akarunk engesztelődni a történelemmel, ő pedig inkább az attól való elvonatkozta­tásra hajlamos. A sárijáról (iszlám törvény) vallott álláspon­tunk is különbözik: mi globális elgondolásként értelmezzük, amelyet fokozatosan kell megvalósítanunk, ő meg valószínű­leg csak egy globálisan alkalmazandó büntetőszankció-kata­lógust lát benne."

A vallás betű szerinti értelmezésétől és a dogmatizmustól való elszakadás bizonyára részben az egyén szociológiai hátterétől, tanulmányaitól és a modern társadalomba való be­illeszkedési fokától függ. Meghatározó továbbá az egyes tár­sadalmak identitás-igénye és történelme. Tudjuk, hogy a leg­élesebb traumákat mindannak a módszeres elvetése követi, ami a nyugati jelképrendszerből következik. Másrészt egy, a történelemhez való ambivalensebb viszony egyre inkább beilleszti az iszlám lendületét a modernitás értékei kulturális újraelsajátításának logikájába.

Az Észak országaiban gyakran kellemetlen hallani a fun­damentalista követeléseket, mert ezek kétségbe vonják a nyugat kényelmes „legitim" politikagyártó monopóliumát. De a realizmust szem előtt tartva, sürgős lenne különbséget ten­ni a nyugati társadalmak értékei között, amelyeket védünk – bárcsak mindenhol azonos hevességgel tennénk ezt -, és a kifejtéséhez való terminológia között, ami bizonyos történelmi körülmények között tett szolgálatot. A másik kultúra képvise­lői is igyekeznek ezt részben utánozni. Ekképpen az lenne kívánatos, hogy szétválasszuk a helyi kultúra feltámadásának (reiszlamizáció) elemzését a demokratikus viselkedésmód lassú térnyerésének analízisétől, vagy legalább vessünk vé­get annak a felfogásnak, miszerint a reiszlamizáció és a demokratizálódás teljesen ellentétes jelenségek volná­nak.

Jegyzetek

1 A Gamát Iszlamijja és az El Dzsihád az egyiptomi fundamenta­lista áramlat „szélsőségesnek" nevezett alkotóelemei. A Gamát-ot, amely a 70-es évek elején tűnt föl az egyetemeken, egykor Anvar Szádat elnök bátorította a nasszeriánus és marxista ellenzék elleni harcra, mielőtt nyílt konfliktusba kerültek volna egymással a Camp David-i egyezmény 1978-as aláírásával. A Gamáttól eltérően titkos működési formájú El Dzsihád egyik híve a felelős Szádat 1981-es meggyilkolásáért.

2 A kairói Minbar El Shark c. folyóirat szerkesztőségében 1993. februárjában tartott konferencia.

3 Abu Bakr után a második „jól uralkodó" kalifa. (634-644)

4 AI Ahram Weekly, 1993. ápr. 1-7.

5 Beszélgetés Akir Szadá-val, idézi az El Szab, 1992. dec. 12.

6 Lásd különösen az Iszlám Irányultságú Mozgalom (ma: Ennahda) programját, 1981. június.

7 Gyakran őt tekintik az egyiptomi fundamentalista mozgalom leg­radikálisabb gondolkodójának. Omar Abderrahman az El Dzsihád-szervezet muftija volt, felelős Szadat meggyilkolásáért. New York-i száműzetésben él 1990 óta, és mind az El Dzsihád, mind pedig a Gamát Islamijja elismeri vezetőjének. Neve a New-York-i World Tra­de Center elleni 1993. február 26-i merénylet kapcsán merült föl.

Rövid jelentés a menedékjog korlátozása óta kialakult helyzetről, a kitoloncolás körülményeiről.

Amióta Németországban megváltoztatták az alkotmányt és korlátoz­ták a menedékjogot, megjelentek a speciális kitoloncolási börtönök is. Minden tartományban, beleértve Hessen és Niedersachsen vö­rös-zöld tartományokat is, felépültek vagy tervezés alatt állnak ezek az új intézmények. A foglyok, sokszor családjaiktól elválasztva, az elé a perspektíva elé néznek, hogy visszakerülnek kálváriájuk kiin­dulópontjához. Legjobb esetben is a teljes gazdasági ellehetetlenü­lés vár rájuk, rosszabb esetben azonban börtön, kínzás, sőt halál­büntetés.

A német kitoloncolási börtönökben nemcsak éhségsztrájk, ön­csonkítás, menekülési próbálkozások vannak napirenden, hanem öngyilkossági kísérletek és végrehajtott öngyilkosságok is. Hivatalos adat minderről persze igen ritkán szivárog ki.

A mindennapi lét ezekben az intézetekben szinte elviselhetetlen. Az egyik börtönben például négy embert helyeztek el egy 15 négy­zetméteres cellában, látogatás havonta egyszer lehetséges egy órá­ra, az is külön engedéllyel; telefon, orvos, tolmács stb. nincs. A felsőbb rendőrségi szervezeteknek problémát jelent, hogy egyáltalán őrszemélyzetet találjanak. Szemet hunynak viszont azok fölött az incidensek fölött, amelyeket az idegengyűlölettől áthatott önkéntes őrök sokasága követ el.

Idézet néhány fogoly kicsempészett leveléből egy tiltakozási akció után: „Ilyen verést Németországban még sohasem láttunk, és nem tudjuk, hogy most mit tegyünk. Ha valamit követelünk, akkor meg­vernek. És ez tény."

[Összefoglalás a Konkret c. folyóirat 1993. decemberi számából.]

1. Az adósságválság vége?

Újabban sok szó esik az adósságválság lezárulásáról. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank 1992-es évi közgyű­lésén Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap elnöke, zárszavában a következőket fejtette ki: „az adósságválságot sikerült megfékezni, még ha egyes eladósodott országoknak még mindig nagy erőfeszítésébe kerül is, hogy gazdasági és egyéb problémáit leküzdje". (Nachrichten für Außenhandel, 1992. 9. 28.) A Bretton Woods-i Intézmények 1992-es évi közgyűlésén – ellentétben a korábbi évekkel – a fejlődő or­szágok eladósodásának problémája napirendre sem került. Lewis Preston, a Világbank elnöke 1992. 9. 19-én, a Világ­bank latin-amerikai és karibi vezetői előtt úgy vélte, joggal állíthatja: „tíz évvel az adósságválság kitörése után végre a krízis végét ünnepelhetjük". (Vö. Entwicklungspolitik, 18/19, 1992. 9., p. 9.)

A hét vezető ipari ország (G-hetek) kormányfőinek találko­zóján, az 1992 júliusában Münchenben lezajlott gazdasági csúcstalálkozón alig szenteltek figyelmet a fejlődő országok adósságproblémáinak. A zárszóban üdvözlik „azokat a több fejlődő országban tervbe vett erőfeszítéseket, amelyek az adósságproblémák felszámolását és az országok hitelképes­ségének visszaállítását célozzák", valamint kijelentik jóváhagyólag" megállapítják), hogy „a nemzetközi adósságkeze­lési stratégiák továbbra is változatlanul érvényben marad­nak".

William Rhodes, a harmadik világ országaival kötött hitel­ügyekben különösen érdekelt Citybank (USA) alelnöke és a Nemzetközi Bankok Csődválasztmányának elnöke pedig 1992 februárjában bejelentette, hogy „a latin-amerikai adós­ságválság előreláthatólag augusztusra (ti. 1992-ben) megol­dódik". (Börsenzeitung, 1992. 8. 4.) Még a londoni Financial Times is indíttatva érzi magát, hogy – néhány elszigetelt or­szág visszanyert fizetőképességének láttán – kijelentse: leg­alább a legrosszabbján már túl vagyunk. (Vö. pl. Financial Times, 1992. 4. 6. „Nightmare begins to fade"; 1992. 7. 30. „Solution passes the test of time.")

Mit tartsunk az ilyen megnyilatkozásokról? Vajon tényleg a vége felé jár az adósságválság? Ha igen, kinek a szemszö­géből nézve – a hitelezőkéből, az adósokéból, esetleg mind­kettejükéből? Nem árt emlékeztetni rá, hogy a hitelezők (te­hát a nemzetközi pénzintézetek pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) valamint a nemzetközi bankrendszer az adósságválság kitörését 1982 augusztusától számítják, ami­kor Mexikó felfüggesztette adósságainak törlesztését. És va­lóban úgy tűnik, hogy most, tíz évvel kitörése után, az adós­ságválság a hitelezői oldal (különösen a nemzetközi bank­rendszer) szemében nem jelent többé veszélyt. Hiszen a nemzetközi pénzvilág eddig nem roppant össze, és a harma­dik világ eladósodása a belátható jövőben sem fenyeget ilyesmivel. Továbbá: a magánbankoknak az adós országok­kal szemben fennálló követeléseit számottevő veszteségek nélkül le lehetett építeni, részben az állami tulajdon terhére; a több adós országban végrehajtott szerkezeti kiigazítási és stabilizációs programok biztosítják, hogy a nemzetközi bank­rendszer fennmaradó követeléseit többé-kevésbé garantáltan tudják majd teljesíteni. így tehát az adóslevelekkel való ke­reskedelem és a fejlődő országokkal folytatott kölcsönügyle­tek jövedelmező vállalkozássá lettek.

Azonban egészen másként fest a helyzet az adósok szem­szögéből. Az adós országok távolról sem számíthatnak az adósságválság enyhülésére, nem is beszélve annak megol­dásáról. A fejlődő országok külső adósságállománya a válság felszínre törése óta eltelt tíz évben – 1982 és 1992 között – csaknem megkétszereződött, és még tovább növekszik; az adósságszolgálat a bruttó nemzeti termék egyre növekvő há­nyadát emészti fel, és azok a szerkezetátalakító és stabili­zációs intézkedések, melyek az adósságok törlesztését lehe­tővé teszik, ill. ezt célozzák, pusztító gazdasági és szociális következményekkel járnak.

Félő, hogy az adósságválság a kizárólag a hitelezői oldal számára kedvező intézkedések következtében az adós, tehát a fejlődő országokban tovább fog mélyülni. Amikor Rhodes, a Citybank alelnöke a már idézett véleménynek ad hangot, miszerint a latin-amerikai adósságválság 1992-ben megoldó­dik, ez valójában pusztán annyit jelent, hogy a túlnyomórészt amerikai bankok, melyeknek latin-amerikai hitelei évekig ve­szélyben forogtak, a maguk részéről immár biztosak benne, hogy ők (vagyis a bankok) a nagyrészt általuk előidézett válságból kilábalnak. Ám ezzel Latin-Amerika adósságvál­sága még távolról sincs megoldva.

Mindez kiderül a fejlődő országok külső adósságainak nö­vekvő számadataiból (I. 2. rész). A hitelező bankokba és or­szágokba állandóan áramlanak a törlesztési és kamatkifize­tések, míg az adós országok forrásai az adósságszolgálat teljesítése következtében szüntelenül csökkennek. Nem egy fejlődő országnak a financiális válságon túl a gazdasági és szociális krízis elmélyülésével is szembe kell néznie.

Ezért a legtöbb nemzetközi szervezet, így pl. az ENSZ Gazdasági Bizottságainak Titkársága és az OECD sem oszt­ja a Valutaalap és a Világbank vezetőinek optimista nyilatko­zatát, amely szerint az adósságválság véget ért. Inkább pesszimizmusra hajlanak, ami az adósságválság gyors meg­oldását és legpusztítóbb következményeinek megszüntetését illeti.

Az ENSZ 1991. december 3-i közgyűlésén tartott beszé­dében az akkor választott főtitkár, Butrosz Gáli nyugtalannak mutatkozott: „az adósságprobléma hitelezői a válságot többé nem tekintik fenyegető veszélynek, pedig sok szegény és még szegényebb ország lassan elvérzik a külső adósságok következtében, melyek mindennemű szociális és gazdasági előrelépést megakadályoznak." (Vö. Development Forum, 1991. nov., 1992. febr.) Az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottsága (CEPAL) 1991-es évi jelentésében megállapította: „a külső adósságok problémája még távolról sincs definitíve megoldva, még ha a robbanásveszély csökkent is valame­lyest. Latin-Amerika össz-adósságállománya növekszik. A fel­zárkózási folyamat minden országban többé-kevésbé reg­resszív formát ölt. A gazdagok és szegények közt húzódó szakadék tovább mélyül." (Vö. Nachrichten für Außenhandel, 1991. okt. 1.)

Az OECD 1992. szeptemberében benyújtott évi jelen­tésében félreérthetetlenül megállapítja, hogy „az adósságvál­ság továbbra is folytatódik a harmadik világban, bár a kor­mányok és bankok a helyzet urainak hiszik magukat. Az adósságprobléma nincs megoldva, és az enyhülésnek még csak kezdeti jelei sem tapasztalhatók". (Financial Times, 1992. 9. 14.)

Valószínűleg még a Világbank illetékes szakemberei sem osztják maradéktalanul elnökük optimizmusát. így nyilatkozik a Világbank és a Valutaalap 1992 szeptemberében kiadott negyedévi jelentésében Ahmed Masood, a Világbank nem­zetközi pénzügyi és adósságügyi osztályának vezetője és ve­zető közgazdásza, valamint Lawrence Summers, a Világbank fejlesztéspolitikai alelnöke: „Az adósságválság több mint negyven fejlődő ország számára korántsem ért még véget. Továbbra is nehézségekkel küszködnek, hogy az eredeti megállapodások szerint törlesszék adósságaikat." (Zehn Jahren Schuldenkrise – eine Bilanz in: Finanzierung und Entwicklung, 1992. szept., 5. o.) Találóan jegyezte meg a Neue Zürcher Zeitung 1992 augusztusában: „Az adósságválság iránti nemzetközi érdeklődés láthatólag … ellanyhult, noha a mögötte rejlő gazdasági válság mit sem vesztett aktualitásá­ból." (Neue Zürcher Zeitung, 1992. aug. 16-17.)

The more debtors pay, the more they owe.

(United Nations Development Programme, 1992)

2. A külső eladósodás növekedéséről

A Nemzetközi Valutaalap a fejlődő országok 1991. végi adós­ságállományát 1.348 milliárd USD-ban állapította meg (a kelet-európai fejlődő országokat és a Szovjetunió utódállamait nem számítva), illetve 1.513 milliárd USD-ban (a kelet-európai fejlődő országokkal és a Szovjetunió utódállamaival együtt). A Világ­bank számításai szerint az adósságállomány 1.351 milliárd USD-t tesz ki (a kelet-európai fejlődő országokkal együtt, de a Szov­jetunió utódállamai nélkül), az OECD pedig az összeget 1.478 milliárd USD-ban adta meg. A különbségek lényegében az adós­ságállomány kiszámításakor alkalmazott eltérő kritériumokból (figyelembe vett országcsoportok, országok száma, hitelfaj­ták) és a különböző módszerekből (közvetlen leírás, ül. leírá­sok a fizetési mérlegben) adódnak.

Ami a nagyságrendet illeti, lényeges különbséget nem mu­tatnak az adatok. A fejlődő országok külső adósságállománya az 1992-es év végére az IMF, a Világbank és az OECD egy­behangzó feltevései szerint meg fogja haladni az 1.500 milliárd USD-t. Ezzel az adósságállomány a válság kitörése óta gya­korlatilag megkétszereződött.

Latin-Amerikának, a harmadik világ 1982-ben abszolúte és viszonylagosan (a bruttó nemzeti termékhez képest) legin­kább eladósodott régiójának adósságállománya 1982 és 1991 között 331 milliárd USD-ról 433 milliárd USD-ra emelkedett. Afrika külső adósságállománya is drámai növekedést mutat: 122 milliárdról 235 milliárd USD-ra, Ázsia fejlődő országainak adósságai 187 milliárdról 398 milliárd USD-ra növekedett. Míg India 1982-ben nem rendelkezett számottevő adósságállománnyal, az 1992-es 74 milliárd USD-os adósságállományával a harmadik világ leginkább eladósodott országai közé került, és a Világ­bank számításai szerint a következő 5 évben még további növekedés (93 milliárd USD-ra) várható. (Vö. Financial Times, 1992. aug. 20.) Úgy tűnik, most már csak idő kérdése, mikor vezet ez a folyamat bizonyos, ma még intakt társadalmi struktúrák elkerülhetetlen összeomlásához ebben az ország­ban is. Valószínűleg csak ekkor fogja megmozgatni a (nyu­gati) közvéleményt India eladósodásának problémája.

A fejlődő országok adósságrátája – a külső adósságok az évi bruttó termelésre vonatkoztatva – és az adósságszolgá­lati ráták – az adósságszolgálat a szolgáltatás- és áruexport százalékában – nyilvánvalóvá teszik, hogy az adósságválság a régióban tovább élesedik. Az adósságráta a fejlődő orszá­gok egész tömbjében régóta meghaladja a még általában el­viselhetőnek tartott 25%-ot. Afrika adósságrátája az 1982-es 35%-ról írd és mondd 61 %-ra emelkedett, Ázsia fejlődő or­szágaiban 22%-ról éppen 25%-ra, Latin-Amerika adósságrá­tája pedig 1982-ben és 1991-ben is 43%-ot tett ki, de egy-két közbeeső évben meghaladta az 50%-ot is.

Azonban már 25%-os adósságráta is olyan adósságszol­gálati terhekkel jár, melyek gyakorlatilag minden népgazda­ság teljesítőképességét meghaladják, vagy, ami még rosszabb, romba is döntik azt. Mindezt néhány számadat illuszt­rálhatja:

100 milliárd USD-os bruttó nemzeti termék, 25%-os adósságráta, tehát 25 milliárd USD összegű külső adósságállomány esetén (amennyiben a hitelek szokásos 10 éves lefutását és átlagosan évi 10%-os ka­matterhet veszünk alapul) az éves adósságtörlesztés 2,5 milliárd USD-t, az évi kamatkötelezettség ugyancsak 2,5 milliárd USD-t, összesen tehát 5 milliárd USD-t tenne ki, vagyis a bruttó nemzeti termék nagyjából 5%-át. Amennyiben az ilyen mértékű adósságszolgálatot teljesítik, a belső megtakarításoknak nagyjából egy átlagos népgazdasági be­ruházási rátának megfelelő eszközállományról kellene lemondania, aminek következményei súlyosan megterhelnék mind a beruházá­sokat, mind a fejlesztést és a felhasználást. Amennyiben pedig az esedékes adósságszolgálatot nem, vagy csak részben teljesítik, úgy a külső adósságállomány növekszik, és állandósul az eladósodás problémája.

1991-ben a fejlődő országok adósságszolgálatai – a külső hitelek törlesztése és a kamatfizetések – összesen 152 milliárd USD-t tettek ki. Ezzel a fejlődő országok bruttó nemzeti ter­mékének 4%-a ment rá az adósságszolgálatra. Az összeha­sonlítás végett megjegyezzük, hogy az ipari országok bruttó nemzeti terméküknek csupán 0,35%-át fordították közvetlen fejlesztési támogatásokra, más szóval kevesebbet, mint egy tizedét a bruttó nemzeti termék azon hányadának, amelyet a fejlődő országoknak az adósságszolgálat céljára elő kellett teremtenie.

A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint a fejlődő országok 1982-től 1991-ig összesen 1.350 milliárd USD értékű adósság­szolgálatot teljesítettek; az 1992-es év végéig ez az összeg kb. 1.500 milliárd USD-ra növekedett, ami csaknem kétszer annyira rúg, mint amennyit a fejlődő országok külső adósság­állománya 1982-ben, az adósságválság kitörésének évében összesen kitett. Ennek ellenére, a külső adósságállomány 1991-ig 1.348 milliárd USD-ra emelkedett, és egybehangzó becs­lések szerint 1992 decemberéig meghaladja az 1.500 milliárd USD-t.

A Világbank által kimutatott számadatok alapján a fejlődő országok külső adósságait (I. 2, táblázat) a következőképpen összegezhetjük:

A Világbank adatai szerint az 1991-es külső adósságállo­mány valójában 1.280,8 milliárd USD volt, tehát a táblázatban megadottnál mintegy 116 milliárd USD-ral magasabb összeg. Emögött lényegében az húzódik meg, hogy a nem teljesített kamatkifizetések hozzácsapódnak a kötelezettségekhez, va­lamint hogy a kötelezettségek dollárértéke – mivel az adós­ságszolgálat kemény valutában, pl. német márkában, svájci frankban, jenben teljesítendő – a dollár árfolyamának csökkenése mi­att megnő, újabb súlyos terheket róva a fejlődő országokra.

Mint a 2. táblázat adataiból részletesen kiderül, a fejlődő országok külső hitelviszonyaikból kifolyólag 1984 óta folya­matos forráskiáramlást kénytelenek elviselni. Az elmúlt tíz év folyamán csak 1982-ben és 1983-ban folyt be alacsony összegű nettótranszfer a fejlődő országokba (25 milliárd USD értékben); a fejlődő országoknak az 1984-től 1991-ig terjedő időszakban egy kb. 243 milliárd USD mértékű nettó forráskiá­ramlással kellett szembenézniük.

A 2. táblázat adataiból könnyen kiszámítható, hogy a fej­lődő országok által teljesített kamatkifizetések összege 1982 óta egyik évben sem volt kevesebb, mint a külső adósságál­lomány 5%-a. A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 'a fej­lődő országok adósságszolgálati rátája 1982-től 1991-ig 19,6%-ról 14,2%-ra csökkent. Az adósságszolgálati ráta Af­rika fejlődő országaiban 20,3%-ról 26,7%-ra emelkedett, az ázsiai fejlődő országokban viszont 12,7%-ról 7,9%-ra süllyedt, Latin-Amerika és a karibi térség országaiban pedig 53,6%-ról 31,5%-ra.

Ezek az adatok (Afrikát nem számítva) látszólag örömteli fej­lődést mutatnak; valójában azonban az adósságszolgálati ráta csökkenő értékei, tekintve, hogy az adósságkvóták változatlanul magasak maradtak, csupán annyit jeleznek, hogy megnőtt az exporthányad (a bruttó nemzeti termék azon része, melyet az áru- és más exportra fordítanak), vagy, más szavakkal, az ex­portra fordított források összege emelkedett (gyakran a belső piacok, s ezzel együtt a hazai ellátás rovására).

Látszólag tehát javulást mutat az érintett országok fizető­képessége, mindez azonban semmivel sem csökkenti a pénzügyi terheket. Az afrikai 27%-os és a latin-amerikai 31,5%-os adósságszolgálati ráta különben annyit jelent, hogy az áru- és szolgáltatás jellegű exportból származó bevétel­nek több mint egy negyedét (Afrika), és pontosan egy har­madát (Latin-Amerika) emészti fel az adósságszolgálat, így ezeket a forrásokat nem fordíthatják áru-, ül. szolgáltatás jel­legű importra.

Hogy milyen méreteket ölthet az adósságszolgálat és az ennek megfelelő forrástranszfer, jól megmutatkozik annak az országnak a kirívó példáján, amely 1982. augusztusi bejelen­tésével, miszerint az adósságszolgálat teljesítését felfüggesz­ti, az adósságválságot kirobbantotta. 1982 és 1990 között Mexikónak adósságszolgálat céljára összesen 114 milliárd USD-t kellett előteremtenie, többet, mint 1982-es külső adós­ságállománya. Az adósságmoratórium kihirdetésének évében Mexikó 86,1 milliárd USD-os külső adósságállomány mellett 7,8 milliárd USD kamatot és 4,5 milliárd USD törlesztést fizetett. A kö­vetkező évben, 1983-ban, az adósságszolgálat keretében összesen 14,8 milliárd USD-t utaltak külföldre, 1984-ben pedig 16,9 milliárd USD-t…, és így tovább. 1990-ben 7,3 milliárd USD összegű kamatkifizetés, és 4,9 milliárd USD törlesztés áramlott külföldre.

Az adósságszolgálat ezekben az években minden esetben a bruttó nemzeti termék több mint 5%-át tette ki; 1988-ban érték el a csúcsot, amikor a bruttó nemzeti termék 7,8%-át foglalta le. A ténylegesen teljesített kamatkifizetések 1982-ben 9%-os kamatterhet mutatnak, 1983 és 1985 között több mint 10%-osat, 1986 és 1990 között pedig 7,5 és 9,7% között mozgott a kamatteher értéke. Összegezve tehát, 1982 és 1990 között Mexikónak külső pénzügyi helyzete következté­ben 52,8 milliárd USD-os külső nettótranszferrel kellett szembe­néznie.

Az utóbbi években Mexikó (és több más ország) adósság­szolgálatának nem elhanyagolható részét addig köztulajdon­ban levő vállalatok privatizációjából származó bevételek fel­használásával finanszírozta.

Gyakran tekintik az adósságcsökkentés igen hatékony módjának a köztulajdonban levő objektumok külföldi befek­tetőknek való eladásából befolyt devizabevételek felhaszná­lását. Ez rövid távon valóban lélegzethez juttatja az adós országokat. Azonban hosszú távon növekvő devizaszükség­let áll elő, a népgazdaságnak hosszú időre le kell mondania a korábban köztulajdonban levő objektumok jövedelméről, hogy fedezni tudják a profit transzferálását és a tőke visszaáramoltatását.

Az ENSZ Fejlesztési Program Titkárságának érdeme, hogy Keynes és Irwing Fisher 30-as évekbeli megállapításaira tá­maszkodva pontosan megfogalmazták az adós országok di­lemmáját: „The more debtors pay, the more they owe." Az adósok minél többet fizetnek, annál jobban eladósodnak. (United Nations Development Programme, Humán Development Fteport, 1992. New York, 1992. Oxford, 50-51. o.)

A fejlődő országok azon törekvése, hogy az áruk és szol­gáltatások exportjának növelésével kigazdálkodjak az adós­ságszolgálat teljesítéséhez szükséges bevételt (a gyakorlat­ban alkalmazott szinte összes adósságfizetési stratégia ezt célozza), még további eladósodáshoz vezet. A megnöveke­dett exportkínálat ugyanis elkerülhetetlenül a cserearányok („terms of trade") rosszabbodásához vezet az exportőr or­szág számára, ami mennyiségben növekvő exportigényt von maga után, ezáltal még beljebb vezetve a zsákutcába. A 80-as években azt tapasztalták az adós országok, hogy az ex­port növelésével per saldo nemhogy magasabb, de még ke­vesebb bevételhez jutnak. Az adósságokat nem, vagy nem teljesen tudják törleszteni, az eladósodás tovább fokozódik.

Is there life after debt?

(Financial Times, 1992. 7. 30.)

3. Az adósságszolgálat gazdasági és szociális kihatásai

A Financial Times maga is bizonytalan, vajon milyen választ lehet adni az általa feltett, s különösen a latin-amerikai or­szágokra koncentráló kérdésre: „mi jöhet még az adósságok után?". Ugyan már egypár igen eladósodott latin-amerikai or­szág esetében is láthatók bizonyos jelek a gazdaság, növe­kedésére, a Financial Times azonban korántsem látja garan­táltnak, hogy ez a folyamat tartós lesz. Igencsak szkeptikus annak tekintetében is, vajon a kormányok tudtak-e bármit is tenni az adósságválság eddigi katasztrofális következményei, elsősorban a határtalan szegénység és az infrastruktúra fo­kozódó leépülése ellen. Az újság továbbá óvatosságra int abban a tekintetben, vajon a gazdasági és szociális krízis nem von-e maga után politikai válságot is, pl. katonai puccsok formájában. Erre utaló jeleket egy sor országban szép számmal találhatunk: Brazíliában, Peruban, Venezuelá­ban stb.

A legkevésbé sem kétséges, hogy, amennyiben a fejlődő országok továbbra is az eddigi mértékű és formájú adósság­szolgálat teljesítésére kényszerülnek, ill. lesznek kényszerít­ve, úgy semmi esély sem marad egy ökonómiailag stabil, ökológiailag elfogadható és szociálisan is hatékony (a szo­ciális nyomort legalább mérséklő) fejlődés megindulására. Az adós országokból külföldre irányuló állandó, immár nyolc éve tartó nettó transzfer nemcsak tőkét, hanem más gazdasági forrásokat is elvon az adós országoktól (pl. természeti kin­cseket, mezőgazdaságilag hasznosítható területeket és inf­rastruktúrát stb.) oly mértékben, amennyiben az adósság­szolgálat céljára történő exporttermelésre kényszeríti őket.

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnál vagy csökken; nemcsak az új, hanem a szintentartó beruházások finanszí­rozása is lehetetlenné vált; a bevételeket improduktív módon használják fel. A fejlődő országok a belső piacok, illetve a belföldi ellátás rendelkezésére álló forrásokat kénytelenek – a szintentartáshoz szükséges mértéket lényegesen megha­ladva – más célra igénybe venni, a környezet rombolása pe­dig tovább folytatódik. A szociális következmények: munka­nélküliség, éhezés és hajléktalanság.

A fejlődő országokban megfigyelhető GDP-növekedés és tömeges elszegényedés mindezt nyomasztóan nyilvánvalóvá teszi. Latin-Amerikában a nyolcvanas éveket csak az „elve­szett évtized" néven emlegetik. 1980 és 1989 között a fejlődő országok bruttó nemzeti összterméke nominálisan 2.493 milliárd USD-ról 3.683 milliárd USD-ra emelkedett, míg a megelőző év­tizedben, 1970 és 1980 között, amikor a fejlődő országok feléjük irányuló nettótranszfert élveztek, ez az érték nominá­lisan 493 milliárd USD-ról 2.493 milliárd USD-ra növekedett. Afrika, a legnagyobb adóssághányaddal rendelkező régió bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években abszolút értékben csökkent, 347 milliárd USD-ról 318 milliárd USD-ra. Latin-Amerika bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években nominálisan 841 milliárd USD-ról 1.046 milliárd USD-ra emelkedett, tehát gya­korlatilag stagnál. Az ázsiai fejlődő országok bruttó nemzeti terméke 1980 és 1989 között nominálisan 1.305 milliárd USD-ról 2.319 milliárd USD-ra nőtt, szemben a megelőző tíz évvel, mikor 272 milliárd USD-ról 1.305 milliárd USD-ra emelkedett…

Összességében, a fejlődő országok bruttó nemzeti termé­kének növekedési rátája, mely a hetvenes években az évi 5,5%-ot is elérte, a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 2,9%-ra csökkent. A nyolcvanas évek második felére (1985-1989) átlagban évi 4,2%-ot állapítottak meg. Afrika bruttó nemzeti termékének növekedési rátája évi 4,1%-ról a hetvenes években átlagban évi 1,3%-ra csökkent, és a nyolc­vanas években is csak évi 2,1%-ot ért el; a latin-amerikai adatok szerint a hetvenes években regisztrált évi 5,4%-os átlagos növekedés a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 0,6%-ra, majd a nyolcvanas évek második felében 1,9%-ra esett vissza. Csak az ázsiai fejlődő országokban emelke­dett a bruttó nemzeti termék növekedési rátája: a hetvenes évek 5,7%-ot kitevő éves átlagértéke a nyolcvanas évek első, ill. második felében 7,2, majd 7,6%-ra emelkedett.

Az egy főre jutó nemzeti termék a nyolcvanas években egyedül Ázsia fejlődő országaiban mutatott növekedést, La­tin-Amerikában nominálisan változatlan maradt (tehát reáli­san csökkent), Afrikában pedig drasztikusan zuhant. A világ bruttó össztermékének a fejlődő országokra jutó hányada, mely 1970 és 1980 között 15,5%-ról 21,5%-ra növekedett, a nyolcvanas években ismét csökkent: 1990-ben már csak 18,6%-ot tett ki. A Világbank adatai szerint 1990-ben 4,1 milliárd embernek (ez a világ 5,2 milliárdos össznépességének 78,5%-a) a világ bruttó nemzeti termékének 15,7%-án kellett meg­osztoznia (3.479 milliárd USD-on), míg a fennmaradó 1,1 milliárd ember (a világ népességének csupán 21,5%-a) rendelkezett a világ bruttó társadalmi termékének 84,3%-a felett (18,694 milliárd USD). (Vö. World Bank, World Development Report, 1992. New York, 1992., 196. o.)

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnálását és csökkené­sét egyre növekvő elnyomorodás kíséri. A Világbank és az ENSZ Fejlesztési Programjának adatai szerint a fejlődő or­szágokban nőtt a szegények és a nyomorszint alatt élők szá­ma. Kb. 1.100 millióan élnek nyomorban, ezeknek egy főre jutó jövedelme nem éri el a 370 USD-t. 1300 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez, 2.300 millióan hajléktalanok, 600-800 millió ember pedig mennyiségileg és/vagy minőségileg alultáplált. A munkanélküliek száma állandóan emelkedik a fejlődő országokban, kb. 600 millió gazdaságilag aktív élet­korban lévő ember munkanélküli, tehát nem rendelkezik sem­miféle jövedelemmel.

A fejlődő országokban megfigyelhető növekvő szociá­lis elszegényedésért természetesen nem egyedül a külső eladósodás, az adósságszolgálat és az ezzel kapcsolatos nettó tőkekiáramlás felelős, azonban az adósságszolgálat és a nettótranszfer nagymértékben hozzájárul, hogy a bruttó nemzeti termék stagnál vagy csökken; hogy a be­ruházásokat nem tudják finanszírozni, és ezért elmaradnak, a közkiadásokat csökkentik, az infláció növekszik, a reálbé­rek süllyednek, és nő a munkanélküliség. Ezeknek a folya­matoknak természetesen megintcsak a már elszegényedet­tek az első áldozatai. Az adós országokban egyre nagyobb tömegek egzisztenciája válik bizonytalanná, olyanoké is, akik eddig nagyjából elviselhető jövedelemmel rendelkeztek, és elfogadható körülmények között éltek.

A legkevésbé sem kétséges, hogy az ipari és a fejlődő országok közötti hitelező-adós viszony olyan formája, aho­gyan az több mint tíz éve fennáll, az adós országokban, tehát a legtöbb fejlődő országban mindennemű fejlődés útját elzár­ja. Egyre több ember számára, akik a hitelező-adós viszony, az adósságszolgálat, az eladósodás és a kiáramló nettó transzfer mechanizmusának szociális áldozataivá válnak, ki-útként csak a migráció kísérlete marad. Eddig már 70 millióan vándoroltak ki a fejlődő országokból. Az ipari országoknak (melyek mindeddig könyörtelenül ragaszkodnak az adósság­szolgálat pontos teljesítéséhez) nem szabad csodálkozniuk azon, ha a bevándorlók nemsokára 700 millióan lesznek.

Ahogy közeledünk az évezred végéhez, úgy tűnik, egyre szé­lesebb körűvé válik a „véghangulat". Az ideológia, a társada­lom és a történelem vége után most elérkeztünk a politika végéhez. Valóban, a toryk legutóbbi konferenciájának ez is lehetett volna a mottója: a politika halott, éljen a moralitás!

Akkor hát mondjunk búcsút az államnak és a politikusok­nak, és felejtsük el a politikát? Hogyan kellene fölfognunk ezt a divatos „politika vége" hangulatot? E hangulat képvise­lői szerint a politika a kultúrában oldódott föl; ma már a civil társadalom ezernyi csoportjában zajlik, és az egyénekhez kapcsolódó ügyek sokaságának megszervezését érinti. Meg­érett az idő arra, hogy a politika kevésbé fontos szerepet játsszon a társadalom életében, és a politikai rendszernek igazodnia kell az új „turkáló-shoppingoló társadalomhoz". A pártok hanyatlása elkerülhetetlen. De a folyamat zökkenő­mentes lesz, ha a kudarcot vallott intézményeket olyan új technikák egészítik ki, mint a népszavazások, amelyek szé­lesebb részvételt tesznek lehetővé a demokratikus folyamat­ban.

Martin Jacques egy látomást előlegezett meg a nyáron egy, a Sunday Times-ban közölt cikkében (1993. július 18.), ahol a gazdaság egy hanyatló szektorához hasonlította a politikát, mely nem igazodik a társadalmi változásokhoz, és teljesen eltávolodott az emberek identitásaitól és prioritásaitól. Miköz­ben a társadalom túllépett a hierarchián, a bizonyosságon és a homogenitáson, hogy egy „hipermarket-társadalommá" váljék, amelyet az individualizmus és az egalitarianizmus ve­zérel, a politika nem követi ebben. Ráadásul a munkásosz­tály hanyatlása megfosztja a politikát annak szervezőelvétől. A politika képtelen végrehajtani a szükséges igazodásokat, és a politikai rendszer egész fejlődése a káosz irányába mu­tat. Adjuk hozzá ehhez az állam szerepének drámai hanyat­lását és a politikusok hatalmának és jelentőségének erózió­ját. Eredményként azt kapjuk, hogy a politikusok hagyomá­nyos világa egyre inkább képtelen a társadalom valós kér­déseihez hozzászólni.

Egy ilyen sötét diagnózis természetesen nem áll ellentmon­dásban az 1993-as őszi pártkonferenciákkal. És azt sem ta­gadja senki, hogy a baloldal és jobboldal kategóriái különös­képpen problematikussá váltak. Ez mindenképpen várható volt. Tekintettel arra, ahogy a baloldal képviselte a munkás­osztály érdekeinek védelmét és a szocializmust, nem marad­hatott érintetlen az utóbbi évtizedek szociológiai és politikai átalakulásaitól. Örüljünk-e a bal/jobb megosztottság elhomályosodásának, és úgy üdvözöljük-e azt, mint a demokrácia irányába vivő folyamatot, vagy pedig a demokráciát fenyege­tő veszélyt lássunk benne? Ez az igazi kérdés.

Azok, akik a politika végét ünneplik, úgy ábrázolják napja­ink demokratikus gondolkodásának fejlődését, mint amely ha­tározottan államellenes (antietatista), és amely a civil társa­dalom erényeit hirdeti. A civil társadalom keretein belül mű­ködő önszerveződő csoportok sokaságának megerősödését e gondolatok képviselői úgy tekintik, mint az új igények sza­porodásával megbirkózni képtelen politikai intézmények te­hetetlenségére adott választ. Ez egybecseng azzal az „anti­politikával", amelyet Kelet-Európa másként gondolkodói hir­dettek a kommunizmus összeomlása előtt. Végső soron ez világos rokonságot mutat azzal a filozófiai áramlattal, amelyet Franciaországban olyan szerzők fémjeleznek, mint Gilles Lipovetsky, és akik a „posztmodern individualizmust" és annak a politikával szembeni bizalmatlanságát ünneplik. Ezek az „újdemokratikus individualisták" úgy értelmezik a közügyektől való divatos visszavonulást, és a magáncélok fokozot­tabb előtérbe állítását, mint a pluralista éthosz pozitív hatá­sait. Úgy tekintik ezt, mint a demokratikus folyamat elmélyü­lésének kifejeződését.

Ezek a különböző megközelítések osztanak egy közkeletű felfogást, amely szerint az osztályidentitások megszűnése és az egymással szembehelyezkedő politikák bipoláris rend­szerének eltűnése fontos demokratikus fejlődési folyamatok­nak számítanak. A társadalom alapvető intézményeinek te­kintetében végső soron konszenzus uralkodik, és a legitim alternatívák hiánya garantálja, hogy a liberális demokrácia kihívások nélkül marad. Mivel a fennálló renddel szemben nincs hiteles alternatíva, a politika elavulttá válik. Mindössze az maradt, hogy döntsünk egy sor olyan pragmatikus kér­désben, melyek jobban megoldhatók az egyének közvetlen részvételével és a divatjamúlt ideológiák mellőzésével. Belé­pünk a „videodemokrácia" korába, ahol a modern média nö­vekvő mértékben helyettesíti a reprezentáció hagyományos formáit. Ez azonban egy velejéig hamis perspektíva, ha fi­gyelmünket a politikum összetett természetére fordítjuk. Az ugyanis távolról sem korlátozható pusztán az államra és a politikai rendszerre. A politikum olyan vonás, amely min­den társadalomban megtalálható, és soha nem lehet ki­pusztítani. Az emberi lények közötti viszálykodás jelenségé­vel és a konfliktus mindig jelenlévő lehetőségével van összefüggésben.

Ez a kérdés érthetőbbé válik, ha különbséget teszünk a politikum (the political) és a politika (politics) között. A politi­kum az emberi kapcsolatokban rejlő és számos társadalmi viszonyban megjelenő potenciális antagonizmust jelenti. A politika ezzel szemben különböző diskurzusok, intézmények és technikák olyan együttesét jelöli, amely egy rendszer meg­szilárdítását, az emberi együttélés megszervezését célozza meg egy olyan közegben, mely a politikum jelenléte miatt mindig konfliktusokkal terhelt.

Ebből a szemszögből a modern demokrácia sajátossága a konfliktus felismerésében és legitimációjában nyilvánul meg, valamint abban, hogy elutasítja a konfliktusnak egy tekintély­elvű rend általi elfojtását. Szakítva a társadalmat organikus testként bemutató szimbolikus ábrázolással – ami a társada­lomszervezés holisztikus módjának jellemzője -, a demokra­tikus társadalom a pluralizmust jogként fogja fel, és helyet biztosít az ellentétes érdekek és értékek kifejezésének. A mo­dern demokratikus politika számára a döntő probléma az, hogy hogyan változtassa át a kibékíthetetlen ellenséget el­lenféllé. Egy ilyen váltás feltételezi, hogy a szembenállót töb­bé már nem kibékíthetetlen és elpusztítandó ellenségként szemléljük, hanem olyan ellenfélként, akinek a létezését el­fogadjuk és toleráljuk. A demokratikus rend létrehozásának és fenntartásának ez a legfontosabb követelménye. Harcolni fogunk ellenfelünk eszméi ellen, de nem tesszük kérdésessé a jogát arra, hogy megvédje azokat. A „harcias pluralizmus­nak" ez a típusa a modern demokrácia alapvető része.

Ebből kifolyólag a pluralista demokrácia nemcsak a kon­szenzust követeli meg egy sor általános politikai alapelvben, hanem az eltérő vélemények jelenlétét, és azokat az intéz­ményeket, amelyeken keresztül az ilyen véleménykülönbsé­gek megnyilvánulhatnak. Ez megmagyarázza, hogy miért függ a plurális demokrácia életben maradása a világosan el­különült vélemények körül kialakuló kollektív identitásoktól, valamint a valódi alternatívák közötti választás lehetőségétől. Ahogyan Niklas Luhmann hangsúlyozta, a demokratikus po­litikai rendszer felépítésére „a csúcs meghasadása" jellemző, ami a kormány és az ellenzék közötti elkülönülésen keresztül jön létre. Azért, hogy megfelelően működjön, egy ilyen rend­szernek egy bináris ellentétpárra van szüksége ahhoz, hogy a politikai kurzus lehetséges irányzatai között választani le­hessen. Pontosan ez a funkciója a bal/jobb elkülönülésnek. A bal/jobb megosztottság teremt módot arra, hogy a legitim konfliktus formát öltsön és intézményesüljön.

Miközben a baloldal elismerte a pluralizmus és a libe­rális-demokratikus intézmények jelentőségét, ez szeren­csétlen módon azzal a hittel társult, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy fel kell hagyni minden próbálkozással, amely a fennálló rend alternatívájának létrehozását cé­lozza. Innen ered a konszenzus fetisizálása és számos szo­cialista párt jelenlegi törekvése, hogy elmozduljon a politikai spektrum centruma felé. De a politikai alapelvek körüli kon­szenzus nem zárja ki az azok értelmezését érintő nézetel­térések létét. Egyetérthetünk a mindenki számára biztosított szabadság és egyenlőség jelentőségével, miközben élesen vitatjuk, hogy hogyan alkalmazzuk ezeket az alapelveket. Pontosan ez a demokratikus politika tartalma, és a bal- és jobboldal közötti küzdelemnek erről kellene szólnia. Ezeket a kategóriákat természetesen újra kell definiálni, és még azt is el tudjuk képzelni, hogy más nevet kapnak. Amire minden­képpen szükségünk van, az a politikai értékek körüli valódi, demokratikus konfrontáció, a közös demokratikus hagyo­mány ellentétes értelmezéseiben megfogalmazva. Egy ilyen küzdelem létfontosságú, mert egy demokratikus, plurális tár­sadalom csak a konfliktuson keresztül képes megtalálni az integráció módját. Ez az, amiért a bal/jobb megosztottságot – bármi legyen is a neve és tartalma – úgy kell felfognunk, mint a modern demokrácia alapvető alkotóelemét.

Egy új, harcias pluralizmus főbb vonalainak újrarajzolásában nehézséget okoz az, hogy a társadalom központi konf­liktusa megváltozott, és többé már nem lehet kifejezni az osz­tályelnyomás terminológiájával. A „duális társadalom" kifejlő­désével és a késő kapitalizmusra jellemző krónikus munka­nélküliséggel azok kerülnek a leghátrányosabb helyzetbe, akik ki vannak zárva a termelőfolyamatból. Amint azt Alain Touraine hangsúlyozta, a fő probléma most a kirekesztés. Mindemellett egy növekvő faji és nemi öntudatosság és az alárendeltség sok más formája létrehozta a politikai terek plu­ralitását. Ez az új szituáció igazi kihívást jelent éppúgy a politikai rendszer, mint a bal/jobb alternatíva újrafogalmazása szempontjából.

Természetesen egyesek úgy érvelnének, hogy„ pontosan ezen okok miatt vált irrelevánssá a bal/jobb megosztottság, amelyen mindezek következtében túl kellene lépni. Például Martin Jacques az ideológiától a pragmatizmus felé történő, általa üdvözölt elmozdulást összekapcsolja azzal, hogy a bal/jobb szembenállás már nem számít a politika fő törésvo­nalának. Mindkét oldal elvesztette tájékozódó képességét, a régi megosztottság tartalmát vesztve kiüresedett, és csak egy letűnt kor puszta relikviájaként él tovább. Itt az ideje, hogy megszabaduljunk ezektől az elavult kifejezésektől.

Csakhogy ez nem más, mint figyelmen kívül hagyása an­nak, hogy a politika világába való belépéshez a társada­lomban fölmerült különböző igényeknek egy olyan hegemo­nikus programban kell artikulálódniuk, amely úgy jelenik meg, mint az általános érdek kifejeződése. A demokratikus politika nem nélkülözheti a „közjóra" történő utalást, még akkor sem, ha azt egy olyan horizontnak kell tekintenünk, mely örökre elérhetetlen marad. A politika mindig egységet akar teremteni a konfliktus és a különbözőség közegében, és a „mi-ők" szembenállás megformálásával foglalkozik. A demokratikus politika újdonsága nem ennek a mi-ők szembenállásnak a meghaladása, hanem az az eltérő mód, amelyen keresztül az megvalósul. Amint már jeleztem, ez tartalmazza a konf­liktus legitimálását és az ellenfél tiszteletét.

Amikor a politikai törésvonalak elmosódnak, akkor a poli­tika lendülete megtörik, ami megakadályozza a sajátos poli­tikai identitások kialakulását. Kialakul a politikai pártok iránti ellenszenv, amely csökkenti a politikai életben való részvételi kedvet. Sajnos az eredmény nem egy egészséges, nyugodt, éles megosztottságok nélküli társadalom, hanem a közösségi identitások más típusainak terjedése, mint az önmeghatáro­zás vallásos, nacionalista és etnikai formái. Más szavakkal, amikor a demokratikus politika hiányzik, a politika saját an­tagonisztikus dimenziójában jelenik meg más csatornákon keresztül. Kétségkívül igaza volt Carl Smithnek, amikor kimu­tatta, hogy a politikum képes energiát meríteni a legkülönbö­zőbb emberi motivációkból, amelyek lehetnek vallásiak, mo­rálisak, gazdaságiak, etnikaiak, stb. Az antagonizmusok sok formában megjelenhetnek, és illuzórikus azt gondolni, hogy örökre el lehetne őket tüntetni. Ez az, amiért kívánatosabb egy politikai szelepet kinyitni számukra egy plurális demok­ratikus rendszeren belül.

A modern plurális demokrácia nagy ereje az, hogy olyan intézményeket hoz létre, amelyek teljesen nyilvánvalóan úgy tudják megformálni a szembenállás mozzanatát, hogy. annak antagonisztikus potenciálja szétoszlik. Elias Canetti nagyon világosan látta ezt, amikor „Tömegek és hatalom" című mű­vében kimutatta, hogy a parlamentáris rendszer a harcoló hadseregek pszichológiai struktúráját használja fel, amit olyan küzdelemként kell elképzelni, amelyben az egymással harcoló pártok lemondanak egymás elpusztításáról, és elfo­gadják a többség ítéletét a tekintetben, hogy ki győzött.

A „politika végéről" folyó diskurzusoknak és a bal/jobb el­különülés irrelevanciájának nem az ünneplésre, hanem az aggodalomra kell okot adnia. A hagyományos fogalmi kere­tekre kétségkívül ráfér egy felülvizsgálat, és ez nem a régi szlogenek és dogmatikus bizonyosságok újrafogalmazásá­nak kérdése. De hiba lenne azt hinni, hogy az antagonizmusokat meghaladtuk, és hogy a politika feloldódott a kultúrá­ban. Napjainkban az a feladat, hogy politikaivá tegyük az összes demokratikus küzdelmet, amely a nagyszámú társa­dalmi kapcsolatból emelkedik ki. Hogy újra megszilárduljon a politika centralitása, szükség van egy olyan új politikai törésvonal felrajzolására, amely alkalmas arra, hogy va­lódi impulzusokat biztosítson a demokrácia számára. Egy ilyen törésvonal jelenlegi hiánya bizonyosan nem a haladás jele, hanem annak az űrnek a tünete, amelyik végzetes lehet a demokráciára. A valóságban számos országban ez az űr már teret adott a szélsőjobbnak, amely szorgalmasan kísér­letezik új politikai identitások gyártásával, amelyek – mivel az etnikai, nemzeti és vallási kérdések körül fogalmazódnak meg – veszélyeztetik a demokráciát. Ilyen körülmények kö­zött a szembenállót olyan módon határozzák meg, ahol az már nem egy tiszteletre méltó ellenfél, hanem egy elpusztí­tandó ellenség.

A szélsőjobb számos európai országban megfigyelhető fel­emelkedését a politikai identitás mély válságának abban az összefüggésében kell megértenünk, amellyel a liberális de­mokráciák néznek éppen szembe hagyományos tájékozódási pontjaik elvesztése miatt. A bal/jobb megosztottság elhomályosodása fontos mozzanat, de – paradox módon – a válság csak súlyosbodott, amikor a Nyugat győzelmet aratott régi ellensége felett. A II. világháború óta a demokratikus identi­tást főleg a kommunista „másokkal" való szembenállás hatá­rozta meg. Most, hogy a kommunizmus összeomlott, a poli­tikai törésvonal – mely lehetővé tette számunkra, hogy kü­lönbséget tegyünk barát és ellenség között – elpárolgott, és a demokrácia igazi jelentése kérdésessé vált. Egy új törés­vonalat kell létrehozni, és ez távolról sem könnyű. Kivéve azoknak a szélsőjobboldaliaknak, akik már megtalálták az el­lenségeiket: a bevándorlókat, akiket úgy tüntetnek föl, hogy ők azok, akik fenyegetik az „igazi" európaiak kulturális iden­titását és nemzeti szuverenitását. Sajnálatos módon jelenleg egyedül ezek a pártok képesek világos, bár elfogadhatatlan formáját nyújtani az önmeghatározásnak. Nem csoda, hogy ma már komoly torzulásokat tudnak okozni több ország po­litikai rendszerében.

Sürgősen fel kell ismerni, hogy a konszenzus túlhangsú­lyozása és a konfrontációk visszautasítása apátiához vezet, és könnyen visszaüthet. A politika ilyen visszavonulásának az eredménye a demokratikus keretek között kezelhetetlen antagonizmusok robbanása lehet.

Egy jól működő demokrácia a demokratikus politikai állás­pontok vibráló összeütközését és az érdekek nyílt konfliktu­sát igényli. Ha ez hiányzik, akkor ezt túl könnyen felválthatja a „megkérdőjelezhetetlen" morális értékek vagy az önmeg­határozás fundamentalista formái közötti összeütközés.

A nyilvánosságnak a moralizáló diskurzus által folytatott je­lenlegi kolonizációja egy antidemokratikus kísérlet jele, amely a politikát a moralitással pótolja. Ha ez sikerül, akkor drasz­tikusan szűkíteni fogja a demokratikus vita mozgásterét és hatókörét. Tudatában kell lennünk annak – és messze va­gyunk attól, hogy ezt természetesnek vegyük -, hogy a de­mokráciának védelemre van szüksége. Ma ez azt jelenti, hogy a politikának új életerőt kell adni. Az értékekről folyó vita valóban fontos, de azt olyan keretben kell folytatni, amely az értékek etikai-politikai dimenzióit hangsúlyozza.

A „politika végének" ma divatos felfogását tehát ne ün­nepeljük, hanem utasítsuk el, mert – ha valaha is meg­történne – az valószínűleg a demokrácia végét jelentené.

(Fordította: Huszár Gábor)