A bajoknak több azonosítható forrása van. Valószínűleg első helyre kí­vánkozik az a tény, hogy már kibontakozott a globalizálódott világgazda­ságban az a mélyreható és történelmileg példa nélkül álló pozíciócsere, ami a nyugati félteke, az angolszász dominancia és vele együtt egész Európa meghatározó befolyásának a gyorsuló leépülésében manifesz­tálódik. Egy angol betűszó, a BRIC, pontosabban az, amit kifejez, tehát Brazília, Oroszország, India és Kína lett és még inkább lesz (kiegészülve már ma is néhány más „fejlődő” országgal) a felváltója annak, ami Ame­rika felfedezése óta euro-atlanti térség néven, évszázadokon keresztül az emberiség sorsának alakulását irányító erőcentrum volt. Tehát Euró­pában globális léptékben az is lemaradóban van, aki egyébként továbbra is szolidnak mondható növekedési pályán mozog.

A bajok másik, beazonosítható gyökere azoknak a változásoknak az irányában és minőségében található, amik az európai szocialista rend­szerek összeomlását követően, de immár húsz éve, egy egészen saját­ságos belső ellentmondást termeltek ki; hatalompolitikai megfontolásból és akkor még amerikai dominancia jegyében egy olyan 27 tagú Európai Uniót hoztak létre, amelyen belül a különbségek nem hogy fokozatosan csökkennének, hanem kezelhetetlen gyorsasággal növekszenek. Rész­leteibe ennek a jelenségnek éppen ezekben a hetekben bizonyára nem kell belemennünk.

A válsághoz vezető út harmadik tényezőjeként arról kell megemlékez­nünk, hogy az a neoliberális gazdaságpolitika, amit akkori erejével és befolyásával a Thatcher-Reagan kettős zúdított a világra, úgy bontotta meg a kapitalizmus korábbi működési rendjét, hogy a materiális javak és szolgáltatások előállításából keletkeztethető profitot felváltotta a pénzpi­aci manipulációkból származó, elképesztő méretű és régen fedezetlen jövedelemszerzés. Ennek illusztrálására álljon itt két adat: a Világbank kimutatása szerint a világ országainak bruttó társadalmi terméke 2008-ban 45 billió (negyvenötezer milliárd) dollárt tett ki. Az Egyesült Államok pénzügyi felügyeletének (Controller of the Currency) kimutatása sze­rint 2010 első negyedében csak az USA-ban 216.000 milliárdnyi volt a különböző értékpapír-­derivátumok forgalma.

Ezeket a globális összefüggéseket azért említettük a német Die Linke, [a Balpárt] első programjának a bemutatását megelőzően, mert érzékel­nünk kell azokat a viszonyokat és feltételeket, amelyek közepette egy radikális szocialista pártnak ma válaszokat kell keresnie és találnia az adott helyzet kezelésére, és távlatilag a globális kapitalizmus meghala­dására. A Balpárt létrejöttének történetével az Eszmélet olvasói már a 67. számban megismerkedhettek. Most csak felidézzük, hogy 2005-ben, amikor Schröder szociáldemokratái elveszítették a választásokat és kezdetét vette Angela Merkel konzervatív kormányzása, e folyamat „mel­lékhajtásaként” többé nem elhanyagolható parlamenti erőként bejelent­kezett egy Európában mindmáig egyedülálló szocialista formáció, mely ötvözni próbálja mindazt, ami elvitathatatlanul pozitív eredménye a XX. század szociáldemokrata és kommunista pártjainak. A párt folyamatosan szembesíti önmagát a közvélemény előtt is mindazzal, amit meghalad, elvet, vagy éppenséggel megtagad. A közeg – Németország -, melyben ez a munka folyik, ismétlődő válságoktól nem mentes, de a fejlett tőkés országok körében összességében sikeres. Őrzi a változó világgazdaság feltételei között is az egyik meghatározó erejű ország pozícióját, de belül több törésvonal mentén is állandó feszültségben él. Húsz év múltával sem sikerült az egységes államon belül eggyé olvasztani az egykori NDK-t a hajdani Nyugat-Németországgal. Keleten a bérek és a jövedel­mek ma is törvényileg „szabályozottan” alacsonyabbak, mint Nyugaton. De a Nyugaton belül is szakadék keletkezett a szegények és a gazdagok között, részben a változó méretű strukturális munkanélküliség, részben a neoliberális jövedelemelosztási rend felülkerekedése nyomán. Az NDK-ban a nálunk is megvolt szerény, de biztos egzisztenciális körülmények, a régi NSZK-ban pedig a nagyon sikeres szociális piacgazdaság évtize­deken át garantált, szélesen terített jóléti rendszere adta át a helyét egy roppantul hullámzó berendezkedésnek, amelyben a proletariátus helyébe a prekariátus lépett, magyarul: minden, a nem kizsákmányoló osztályhoz tartozó réteg viszonylagos elszegényedése, létbizonytalansága. Nem mellesleg: ezt a tényt a polgári politikai elemzők sem tagadják, és a mai Németország alapvető gondjaként definiálják.

Tipikusnak nem mondható politikai menetrend – ami viszont a fentebb vázoltakból következett -, hogy a Balpárt, megalakulását követően, 2005­ben azonnal bejutott a szövetségi parlamentbe, azóta ugyan hullámzó sikerrel, de mind több tartományi törvényhozásba is bekerült, ám alakuló kongresszusát csak két évvel később, 2007-ben tartotta Berlinben, és további négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2011 őszén a párt vég­leges, ideológiai pozícióit is megfogalmazó programot fogadjon el. Az első mozzanat magyarázata, hogy Schröder neoliberális gazdaság- és szociálpolitikája nyomán a szociáldemokrata párt széles törzsválasztói körben elveszítette támogatóit; s ebben a történelmi pillanatban a szoci­áldemokrata pártelnökségéről tiltakozása kifejezéseképp már korábban lemondott Oskar Lafontaine, a nyugati német baloldal évtizedek óta karizmatikus személyisége megbízható partnerre talált Gregor Gysiben, aki ekkor a keleti „utódpárt”, a PDS első embere volt. Nem kétséges, hogy e két személyiség tekintélye, hitele és szerepe kulcstényező volt és maradt mindmáig. Gysi a demokratikus szabadságjogoknak elköte­lezett kommunista ügyvéd volt az NDK-ban, tehát ilyen értelemben sem Ulbrichtnak, sem Honeckernek nem tanítványa, Lafontaine viszont Willy Brandt egyik legkedvesebb embere, a kapitalizmust nem a történelem kiteljesedéseként látó szocialista.

Ötmillió munkanélküli volt 2005-ben az ára annak, hogy a választók nem egészen 10 százaléka úgy artikulálja politikai véleményét a viszo­nyokról és saját helyzetéről, hogy egy ilyen pártot a parlamentbe küldjön. Ez volt az első, valóban baloldali, szocialista áttörés azt követően, hogy Európában összeomlottak a szovjet érdekszféra országai.

A párt már két éve nem csak működött, hanem Németország egyik politikai tényezője is lett, amikor megtartotta alakuló kongresszusát. Ennek a bizonyos értelemben fordított sorrendnek a magyarázata, hogy az akut társadalmi igény egy antikapitalista pártra előbb vált ténnyé, mintsem, hogy a formáció létre tudott volna jönni. Ne feledjük, hogy az újraegyesítés Németországban úgy ment végbe, hogy a győztes oldal magába olvasztotta a vesztest, és eközben mindent elkövetett azért, hogy az NDK tényleges szocialista vívmányait is megtagadja, és össztűz alatt tartsa nemcsak a bukott Német Szocialista Egységpártot, hanem annak tagjait és a társadalom minden olyan tagját, aki nem volt hajlandó csak és kizárólag hibának, bűnök végtelen sorozatának látni a kudarcba fulladt kísérletet. Miután a Német Szocialista Egységpárt kinyilvánított utódaként azonnal létrejött PDS, a Demokratikus Szocializmus Pártja egyetlen pillanatig sem viselkedett és politizált úgy, mint például az MSZP, időbe telt, amíg az emberek előbb Keleten, később Nyugaton is felismerték benne a prekariátus lehetséges érdekvédőjét.

Másfelől, Nyugaton nem történhetett meg egyik napról a másikra an­nak felismerése, hogy az SPD hátat fordított nemcsak régmúlt marxista hagyományainak és osztálypárt jellegének, mert hisz ez már 1959-ben megtörtént a godesbergi program elfogadásával, hanem feladta a létező kapitalista rendet belülről bíráló, és ily módon jó irányba korrigálni próbá­ló, és ezzel korábban nem lebecsülendő eredményeket elérő irányvonalát is; és 1998-ban, tehát már az újraegyesített országban megszerezvén a kormányhatalmat, a legkeményebb neoliberális gazdaság- és szociálpo­litikát valósította meg. Az SPD baloldalán belül alakult ki az a kezdetben igen szerény létszámú formáció, amely aztán Lafontaine drámai erejű fellépése és útkeresése nyomán vállalta a közösséget a volt kommu­nistákkal.

Különböző élet- és politikai tapasztalatokkal érkezett emberek új politi­kai közösségét kellett megteremteni és ezért döntött úgy mind a két oldal, hogy időt kell adni a homogén és teherbíró tartalom és arculat kialakítá­sához. A „keletiek” – érthető módon – határozottan és gyorsan akarnak olyan irányban haladni, hogy legalább részben, koalíciós partnerként ismét részeivé váljanak a végrehajtó hatalomnak. E törekvésüket csak erősíti az a körülmény, hogy az egykori NDK helyén a legtöbb tartomány­ban a Balpárt sorozatosan a második helyen végez emitt a CDU, amott az SPD mögött. Több tartományban, a fővárosban (Berlinben) hosszabb-rövidebb ideig junior partnerként kormányon is voltak már, illetve vannak ma is. A „nyugatiak” között többeknek a türelmetlensége sokkal inkább a rendszert radikálisan elutasító, szektás, és emiatt reálpolitikailag nem értelmezhető. Állandó, nem is egyszer mérhető politikai veszteséget okozó vitákban, konfliktusokon keresztül jutott el a Balpárt odáig, hogy 2007-ben imponálóan egységes arculatú kongresszusukon ki tudták mondani, hogy a párttá válás procedúrája sikeresen lezárult.

2008-ban természetesen Németországot is utolérték az Egyesült Államokból kiinduló pénzügyi válság negatív következményei, s ez a körülmény felerősítette a Balpárt elfogadottságát nyugaton is. Az eredmény: a 2005-ös választásokon elért 8,7%-nyi szavazat 2009-re 11,2%-nyira duzzadt. Nem mellékes mutatója ennek a folyamatnak, hogy a szociáldemokraták ekkor már a nagykoalícióból is kiestek, a baloldalon belül tovább folytatódott a Balpárt erősödésének tendenciája. A párt – képviselőjelöltjeinek körültekintő kiválasztásával – kezdettől elérte azt, hogy a Bundestagban, a szövetségi törvényho­zásban képviselői minden bizottságban és természetesen a plénumon is magas szakmai színvonalon jelenítik meg és képviselik nézeteiket. Nincs frázispufogtatás, nincsenek hatásvadász, demagóg szónoklatok, s ez a körülmény a polgári médiavilágból is kikényszeríti az informálást a Balpárt politikájáról.

De ez a párt tevékenységének és építésének csak az egyik oldala. A másik a 2011. október 23-án elfogadott pártprogram kidolgozását szol­gáló munka a tagság és a szimpatizánsok folyamatos bevonásával. A polgári oldalról érkező és hosszú időn át gúnyolódó kritika rendszeresen nevetség tárgyává tette azt a tényt, hogy a pártnak nem volt elfogadott programja. De bő négy évi munka, és számtalan, olykor késhegyig menő vita volt az ára annak, hogy amit a két politikai égtáj felől érkezett szocialista meggyőződésű delegátusok Erfurtban végül is elfogadtak, teherbírónak ígérkezik.

A program öt fejezetre oszlik. Az első arról szól, hogy „honnan jöttünk”. A második a jelenkori kapitalizmus, a civilizáció válságtüneteit írja le és elemzi. A harmadik fejezet címe: Demokratikus szocializmus a XXI. században. A negyedik fejezet a baloldali reformprojektekről szól, hat témacsoportra bontva. Ezek közül az első címe: Hogyan akarunk élni? Jó munkát, szociális biztonságot és igazságosságot. A második témacsoport a társadalom demokratikus berendezkedésére vonatkozó téziseket és követeléseket tartalmazza. Ezt a művelődésre és a kutatásra vonatkozó programpontok követik, majd a „zöld” tézisek következnek, tehát a párt törekvései egy szociális-ökológiai rend megteremtésére. A hatodik téma­csoportban tárgyalja a program a béke, a leszerelés, a kollektív biztonság és az emberiség közös fejlődésének a problematikáját.

Az ötödik fejezetben a párt baloldali szövetségi politikája, a neoliberális ideológiával folytatott küzdelem és ezek fórumai, a különböző népképvi­seletek arculatáról és funkcióiról vallott nézetek szerepelnek.

A program kapitalizmuskritikai része nem ismétli meg azokat a XX. század elején megfogalmazott, akkor hiteles, később sematikus dog­mákká merevedett megállapításokat, amelyek mára részben érvényüket vesztették, részben nem is bizonyultak helytállónak. Tehát nem szólít fel a kapitalizmus megdöntésére, mert ez irreális célkitűzés lenne, de bonckés alá veszi mindazokat a jelenségeket – osztályviszonyok, a nemek közötti viszony, magának a rendszernek a belső változásai, különös tekintettel a finánctőke dominanciájára, és az ennek nyomán kirobbant pénzügyi válságokra, a polgári demokratikus rend kiüresedése -, amelyek ma a német viszonyokat és (tegyük hozzá) nem csak azokat jellemzik. Külön kitér az elemzés az új évszázadot kezdettől jellemző világgazdasági válságjelenségekre és azok okaira.

Minthogy a Linke természetesen (!) határozottan és érvekkel alátá­masztva tekint önmaga részben kommunista előéletére, a programnak ez a kapitalizmust elemző része nagyon is szembeötlő módon tér el azoktól a sematikus tételektől, melyek a szovjet kommunista ideológusok szűklá­tókörű, propagandisztikus megközelítése nyomán évtizedekig rányomták bélyegüket a forradalmi szocializmus pártjainak majdnem totális kudarcba torkolló működésére. A program – miközben távlati célként a kapitalizmus meghaladását tűzi ki baloldali feladatként – a rendszer ma érvényes ismérvein belül is radikális változtatásokat ajánl. Tehát nem arra játszik, hogy ma bármilyen realitása is lenne a kapitalizmus megdöntésének.

Példa erre a Linke egyik legmarkánsabb személyiségének, a korábban a párton belüli kommunista platformot vezető Sahra Wagenknecht asszonynak minap, már a program elfogadását követően megjelent könyvé­ből az a követelés, hogy a piacgazdaságot meg kell szabadítani a kapita­lizmustól, miként a tervgazdaságtól a szocializmust kell megszabadítani ahhoz, hogy valóban a versenyre és a teljesítményre épüljön a társadalmi berendezkedés. A magyar olvasónak ezt olvasva természetesen eszébe jutnak azok az 1956-ot követően először teljesen félretett, majd 1968-ban mégis elővett kísérletek a szocialista piacgazdaság megteremtésére, amelyekhez sokban hasonlító megoldások juttatták el a modern Kínát és Vietnamot a gazdasági növekedés immár évtizedek óta tartó példátlan folyamatosságához, úgy, hogy közben a társadalom többsége – minden megmutatkozó feszültség ellenére – állandóan emelkedő pályán tudhatja magát. Ismerve a német társadalom nagyobbik részének mindmáig alap­vetően konzervatív beállítottságát, fölöttébb találó és egyben provokatív is a háború utáni nyugatnémet gazdasági felemelkedés atyjaként tisztelt konzervatív Ludwig Erhard híres követelésének baloldali feltámasztása: Jólétet mindenkinek!

A Balpárt annak tudatában adott önmagának programot, hogy a ma élő németek többségének meghatározó történelmi élménye az a szociális piacgazdaság nyugaton, melynek sikere Európában először szolgált bizonyítékul arra, hogy a kapitalizmus rendszerébe be lehet építeni olyan fékeket és egyensúlyokat, amelyek hosszú időn át alkalmasak a ciklikus válságok negatív következményeinek tompítására. Éppen ez a berendezkedés ment tönkre az angolszász világból kiinduló, de az egész világgazdaságot súlyosan megfertőző neoliberális irányzat felül-kerekedésével, ami Németországban ráadásul párhuzamosan hatott az újraegyesítés önmagában véve is hatalmas terheivel.

A XXI. század demokratikus szocializmusáról vallott felfogása a párt­nak erős szociáldemokrata gyökerekből táplálkozik. Ennek magyará­zata a II. Világháborút követő nyugatnémet berendezkedésben játszott szerepben leli magyarázatát. Mert az SPD, még mielőtt osztálypártból 1959-ben, godesbergi programjával, átértelmezte önmagát néppárttá, tehát olyan politikai formációvá, amely a munkásosztályon túlmenően széles kispolgári rétegek és sok értelmiségi számára is választhatóvá tette a pártot, igen jelentős vívmányokat harcolt ki. Ezek közül a legfon­tosabbak közé tartozik, hogy a régi NSZK-ban szociáldemokrata vezetés mellett egységes volt és maradt mindmáig a szakszervezeti mozgalom. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy a szakmai bontásban zajló, minden­kori bértarifa-tárgyalások során a szakszervezeti érdekvédelem nem volt megosztható, hanem ezen túlmenően az üzemi tanácsok intézménye­sülésével a munka feltételeit, a munkakörülményeket is eredményeket hozó erővel tudta befolyásolni.

Annak már gazdaságpolitikai jelentősége is volt és van, hogy a nehézipar legfontosabb ágazataiban létrejött az úgynevezett paritá­sos beleszólás joga a munkavállalóknak. A nagy részvénytársaságok felügyelőbizottságaiban helye van a munkavállalói oldal képviselőinek is, az operatív cégirányításban pedig jelen van a „munkaigazgató”, akinek beleszólása van az üzleti döntésekbe is. Igaz ugyan, hogy a menedzs­menteken belül ez csak kisebbségi pozíció, de a tulajdonosi érdekeket képviselő többségnek mégis számolnia kell azzal, hogy az Arbeitsdirektor javaslatai, vagy kifogásai mögött rendszerint fenntartások nélkül állnak a munkavállalók.

Noha a régi NSZK-ban soha sem voltak olyan tömegsztrájkok, mint például Franciaországban vagy Olaszországban, kiélezett konfliktushely­zetek ott is előfordultak. A szociáldemokrata politizálás egyik kulcssikere volt az ún. koncentrált akció, ami azt jelentette, hogy országos válsággal fenyegető helyzetekben a mindenkori szövetségi kancellár tárgyalóasz­talhoz kérte a munkaadók és a munkavállalók képviselőjét és addig nem álltak fel az asztal mellől, amíg kompromisszumot nem tudtak elérni.

Ez a roppant hatékony politikai kultúra azért tudott kialakulni, a tőke azért ment bele hatalmának folyamatos politikai ellenőrzésébe és bi­zonyos mértékű korlátozásába, mert a megosztott Németországban a Vörös Hadsereg az Elbánál állt, Nyugat-Európa sok országában erős kommunista pártok működtek, és felismert, a nyugati nagyhatalmak által nyomatékosan támogatott érdek fűződött mindenféle radikálisan szocialista politikai irányzat távoltartásához. A hidegháborús európai szembenállásnak a nyugatnémet társadalom ilyen értelemben a ha­szonélvezője volt.

Ezt a jól bevált, szociális piacgazdaságnak nevezett rendet a tőke abban a pillanatban felborította, amint Európából eltűnt az úgynevezett kommunista veszély. Minthogy a neoliberális profitmaximalizáló gazda­ságpolitika már jelen volt a kontinentális Európában is, amikor 1989-ben a még létező Szovjetunió által sorsára hagyott NDK összeomlott, és az újraegyesítés valójában a szétesett Kelet-Németország gazdasági, politikai és jogi bekebelezéseként ment végbe, a társadalomszerkezeti térkép radikálisan megváltozott egész Németországban.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy programjában a Balpárt sok tekintetben ma nem akar többet, mint helyreállítva korszerűsíteni az egyszer már volt nyugatnémet viszonyokat. Tehát azt, hogy a politikai felépítményhez tartozó intézményrendszer visszanyerje legalább korábbi befolyását, és ne folytatódjék a politikai hatalom térvesztése a globalizá­lódó kapitalizmussal szemben.

A viszonyok mára annyira megváltoztak, hogy e célt néhány radikális, a tulajdonviszonyokat komolyan érintő változtatás követelése nélkül nem lehet elérni. A párt elfogadott programja ebben a vonatkozásban továbbra is egyedülálló a német politikai palettán, holott a nemzetközi pénzügyi, uniós, az eurót és mindezek nyomán a gazdaságot is sújtó válság még Merkel kancellárasszony konzervatív-liberális koalícióját is rákényszerítette olyan lépésekre, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna.

Bankok államosítása, illetve a pénzpiacok szigorú állami ellenőrzése. A Balpárt ezt intézményesíteni akarja, mert programja szerint a nemzetközi pénzügyi válságot kiváltó globális spekulációt csak így lehet ellenőrzés alá vonni. 2011-ben a berlini kormány sorozatosan kényszerült nagy pénzintézetek megmentésére közpénzekből, mert – érthetően – elejét akarták venni az egész pénzügyi rendszer összeomlásának. De hang­súlyozták, hogy ez csak ideiglenes megoldás, és a válság elmúltával ismét privatizálják az állami tulajdonba került pénzintézeteket. A Balpárt programja ezzel szemben azt a követelményt állítja fel, hogy a pénzinté­zeteknek ismét a reálgazdaságot kell szolgálniuk, és nem a materiálisan értelmezhető gazdasági teljesítményt messze meghaladó fináncspeku­lációval sodorni újabb és újabb válságba a világot.

A program szerint ismét napirendre kell tűzni a köz-, a közösségi, a kommunális és a magántulajdon különböző formáinak kialakításával a gazdasági folyamatok demokratikus ellenőrzését a munkavállalói érdekek hatékonyabb védelmének szolgálatában. A program szembe­helyezkedik azzal a neoliberális offenzívával, ami szerint csak a magán­tulajdonban lévő termelőeszközöket lehet hatékonyan működtetni. A régi NSZK-ban a gazdaságnak majdnem minden ágazatában voltak állami vagy kommunális tulajdonban lévő vállalatok és azok éppúgy helytálltak a versenyben, mint a magántulajdonban lévő konkurencia. Vagy kellő motiváció hiányában éppúgy tönkrementek, mint privát vetélytársaik. Másfelől, a közösségi tulajdon bármely formája tönkretehető, ha nem versenyhelyzetben, irreális központi tervek kényszerzubbonyában kell a vállalatoknak működniük, ahogyan arra az egykori NDK-ban bőven volt példa.

A párt határozottan kiáll a kis és a közepes méretű magánvállalatok fennmaradása mellett, mert a német gazdaságnak ezek továbbra is a leghatékonyabban működő, leginnovatívabb pillérei, és ezek adják a GDP nagyobb részét.

A program ezen a ponton érkezik el a német – és tegyük hozzá, a leg­több európai – társadalom központi problémájának kezeléséhez, ez pedig a munka világának a szabályozása, a szociális háló sűrűsége, tehát a társadalom létbiztonsága. Azt, hogy Németország exportteljesítménye 2011-ben a történelemben először meghaladta az ezer milliárd (egy billió) eurót, a gazdaság nemcsak gépipara innovatív teljesítményeinek, hanem elsősorban annak köszönheti, hogy a fejlett EU-országok közül az elmúlt tíz évben Németországban növekedtek a legkevésbé a bérek. Az út ehhez az eredményhez a 2005-ben majdnem ötmillió munkanélküli közül valamivel több, mint kétmilliónak az újbóli munkába állításának árán vált járhatóvá. Azon az áron, hogy Németországban ma 25 millió munkavállaló dolgozik minimálbérért. De még a minimálbér szakmánkénti különbségét is talán a közeljövőben sikerül majd megszüntetni – köszön­hetően nem utolsósorban a Linke állandó parlamenti követelésének és a szakszervezetek ezt támogató kampányainak. Hivatalos statisztikák sze­rint a továbbra is gazdag országnak minősülő szövetségi köztársaságban tizenkét millió ember tengődik a létminimum alatti jövedelemből. És nem utolsósorban: a folyamatosan három millió körül ingadozó munkanélküli tartaléksereg nagyobbik fele csak a szociális segélynek megfelelő mun­kanélküli ellátást kapja, ami különösen durván sújtja az idősebb korú, elhelyezkedni többé már nem tudó embereket. A középosztály jelentős tömegei pedig azáltal jutottak a prekariátus soraiba, hogy tömeges a határidőhöz kötött munkaszerződések aránya, amikor is hosszabbításra csak bérlefaragás tudomásulvételével lehet számítani.

Természetes, hogy a Linke ezekre a témákra programjában is kiemel­kedően nagy súlyt helyez, hiszen a közvélemény-kutatások is kimutatják, hogy az emberek legnagyobb félelme – a megkérdezettek több, mint 70 százaléka szerint – a munkahely elvesztése. A párt, programját követve, nap mint nap azt igyekszik megértetni az emberekkel, hogy egy ember­séges gazdasági, tehát nem globálkapitalista rendben az elsődleges cél nem a minél nagyobb profit, hanem az emberek jóléte és biztonsága.

A mai német valóság egyik jellemzője, hogy ebben a ma is gazdag országban vannak a mi Szabolcs megyénkre hasonlító régiók. Elsősor­ban a volt NDK északkeleti része ilyen, de ugyancsak a keleti országrész egykori külszíni barnaszénfejtő vidékei is folyamatosan néptelenednek el, mert a megszűnt munkahelyek pótlására újak nem létesültek, és a fiatalok helyzete emiatt reménytelen. A pártprogram e feladatnak külön fejezetet szentel, hasonlóképpen egy olyan agrárpolitika kialakításának, ami tartós, megbízható választ adna azoknak a vidéki embereknek a problémáira, akik alól kihúzták a termelőszövetkezeti talajt és emiatt vagy krónikusan munkanélküliek, vagy minimálbéren foglalkoztatott mezőgaz­dasági munkások az 1945 előtti nagybirtokosoknak visszaadott földeken. (Ide toboroznak fiatal magyar orvosokat, akiket az állam ugyan megfizet, de lepusztuló vidékekre kerülnek, ahonnan német kollégáik tömegesen menekülnek nyugatra.)

Szembeötlő, hogy a párt programja milyen határozottan és részletekbe menően áll ki a parlamentáris rendszer, az emberi- és polgári jogok, a nemek közötti egyenlőség, a szexuális önrendelkezési jog, a sokmillió­nyi végleg letelepült, máshonnan jött embert megillető azonos elbánás mellett. E tekintetben a program részben természetes folytatása annak a nemzetközi szocialista tradíciónak, ami – elvileg – soha, sehol nem szűnt meg létezni és hatni, másfelől markáns elhatárolódás attól a tragikusan represszív államfelfogástól és hatalomgyakorlástól, ami az egykori NDK-ra letagadhatatlanul és elfelejthetetlenül jellemző volt. A pártprogram nagyon határozottan kimondja, hogy a Linke a plurális, parlamentáris rendszer fenntartásával kívánja elérni szocialista céljait.

A napjainkban Európában magukat valamilyen formában és valamilyen mértékben szocialistának valló pártok közül a német Die Linke az egyet­len, amely programjában fenntartások és mellébeszélés nélkül kimondja és követeli a nagy vagyonok érezhető megadóztatását, a személyi jö­vedelmeket terhelő adók és járadékok átrendezését a szegény rétegek javára, a gazdagok rovására, a nyugdíjrendszer olyan átalakítását, ami az idős embereket megóvja az öregkori elnyomorodástól.

A források felhasználásának átrendezésével fedezhetők egy olyan oktatási és képzési rendszer hozzáférhetőségének a költségei, amihez mindenkinek a képességei szerint hozzá kell jutnia ahhoz, hogy a munka világából felkészültség hiányában ne maradjon ki. Mert Németország e tekintetben – a hivatalos beismerések szerint is – rosszul áll. Az egykori NDK jórészt lerombolt bölcsődei és óvodai hálózatát most próbálják az egész országra kiterjedően újjáépíteni, ami nemcsak a gyermekek jó időben elkezdődő felkészítését szolgálja, hanem a fiatal nők esélyegyen­lőségét is a munka világában. Ennek várható következménye lehet a Németországban is a miénkre emlékeztető, súlyosan negatív demográ­fiai trend megváltozása. A Balpárt az elérhető források újraelosztásával akarja rendbe tenni a felsőfokú képzés széles körben ismert ellentmon­dásait: túlzsúfolt, roppant egyenetlen színvonalú egyetemek és főiskolák emitt, méregdrága elitképző magánintézmények amott, állandósítva az osztálykülönbségeket az értelmiségi táboron belül is.

Németország nemzetközi helyzete, európai gazdasági túlsúlya, a glo­bális gazdasági viszonyok alakításában játszott szerepe és tényleges, vagy lehetséges befolyása révén a Föld sok válság- vagy veszélyzóná­jában olyan tény, ami már ma is, és kiszámíthatóan a jövőben is a nem­zetközi erőviszonyok alakításának egyik fontos szereplőjévé teszi. Egy következetes és radikális szocialista pártnak Németországban történelmi okokból különösen nagy a felelőssége. Ennek megfelelően a Balpárt kö­vetkezetesen és folyamatosan szembehelyezkedik minden olyan politikai vagy katonai intervenciós döntéssel, amit az ország kormányai NATO-kötelezettségükre hivatkozva meghoztak. Sem Afganisztánban, sem a Balkánon nincs helye német katonának. A Balpárt szerint az ország iparának le kell mondania a fegyverexportról, jóllehet ma Németország ebben is az elsők között van a világon.

A Balpárt határozottan kiáll az európai integráció mellett és a szo­lidaritás erősítését követeli a fejlett és a kevésbé fejlett tagok között, hozzátéve ehhez, hogy Brüsszel évek óta folytatott neoliberális gazda­ságpolitikája elfogadhatatlan, és az eurózóna stabilizálása is csak akkor sikerülhet, ha az eladósodott országokat nem a magánbankok és a minősítő ügynökségek kényszerítik megszorító intézkedésekre, hanem állami-politikai irányítású pénzintézetek kezelik az adósságokat – spe­kulációs manőverek és kamatmaximalizálási trükkök nélkül.

A Linke tavaly októberben elfogadott első pártprogramjának azokat az elemeit foglaltuk össze – nem térve ki a német belső viszonyok rész­elemeire vonatkozó, megannyi jellemző és fontos rész bemutatására -, amelyeknek üzenetértéke van az olyan európai országok szocialista meggyőződésű polgárai számára, akik a németországira többé vagy kevésbé hasonlító viszonyok között keresnek érvényes válaszokat. A II. Világháborút követően Nyugat-Németországban kiépült politikai rendszer az első időszak mélyen reakciós, de gazdaságilag sikeres évei után, a hatvanas évek második felétől, egy igen mélyreható önvizsgálati, és ennek eredményeképp demokratizálódási folyamaton ment keresztül. A szociáldemokrata Willy Brandt miniszterelnök és liberális partnerei – akik akkoriban jelenítettek meg egy nem a totális piaci liberalizmust erőltető politikát – igen nagy szolgálatot tettek a német népnek, egész Euró­pának. Engedtessék meg annak kimondása, hogy más minőségű volt az akkori, ottani antikommunista krédó, mint az a bárgyú, nacionalista, kleptokratikus berendezkedés, ami felénk teljesedett ki a szovjet típusú szocialista kísérlet összeomlását követően.

Sem a kereszténydemokrata jobboldal, sem a szociáldemokrácia nem üdvözölte a Balpárt megjelenését a politikai arénában, ma is folyama­tosak a parlamenti és azon kívüli diszkriminációs kísérletek. Egy-egy jobboldali pártkorifeus kirohanásán ott is tetten érhető a politikai gyerek­szoba hiánya, ott is vannak neonácik, de nem ülnek 17 százalékkal a parlamentben, ahol pedig tartományi szinten vannak képviselőik, azokat módszeresen kirekesztik a demokratikus pártok közösségéből.

Abban, hogy ez így alakult az ottani rendszerváltást, tehát az újra­egyesítést követően, nem kis szerepe volt és van azoknak a nőknek és férfiaknak, akik bátran szembenéztek az eszméiket botrányosan kompromittáló múlttal, anélkül, hogy feladták volna eszméik lényegét, és annak világtörténelmi, ma és a jövőben is érvényes üzenetét. Ez nem az önátmentés magatartása és politikája, hanem az újrakezdésé.

Mindig is voltak olyan történelmi helyzetek, melyekben tízegynéhány százalék többet ért 30, 40, akár 50%-nál is. Csak ehhez vízió és tartás szükségeltetik.

Valójában az, ami az egykori Keleti Blokk területén történt, korántsem volt restauráció. Helyesebb volna „a kapitalizmus második eljövetelének”, vagy még inkább „a kapitalizmus második kiadásának” nevezni, Engels híres kifejezésének analógiájára („második jobbágyság”). Éppen úgy, ahogy a második jobbágyság, azaz a jobbágyrendszer „második kiadása” sem volt az első restaurációja, a hozzá való visszatérés, hanem radiká­lisan különbözött tőle, „a kapitalizmus második kiadása” sem az elsőhöz való visszatérés, nem annak restaurációja.

A továbbiakban ezt a megközelítést szeretném érvekkel alátámasztani.

Első lépésként tegyük fel magunknak a kérdést: mennyiben elfogadha­tó egyáltalán a „restauráció” terminus használata? Ha a politikatudomány területén maradunk, (s ahogyan jómagam annak idején rámutattam „A forradalmi folyamat szakaszai” (Taraszov 1995a, 58-67) és „A nemzeti forradalmi folyamat: belső törvényszerűségek és szakaszok” (Taraszov 1995b) című műveimben, a restauráció olyan politikai rezsim, amely a szokásos forradalmi ciklus utolsó szakaszát követi – vagyis a nyílt el­lenforradalom szakaszát, a brumaire-t, a bonapartizmust. A restauráció rendszere újragyártja a forradalom előtti díszleteket, de a forradalom alapvető gazdasági vívmányait megőrzi. (Amennyiben eltörli azokat, az ismét forradalomhoz vezet, mint az 1830-as forradalom Franciaország­ban, vagy a „dicsőséges forradalom” Angliában, amelyek a restaurációs rezsim szélsőségeinek korrekcióját célozták.) A körbeért forradalmi ciklus után, egy másik forgatókönyv szerint, a nyílt ellenforradalmi diktatúra (a bonapartista rezsim) átalakulhat az ellenforradalmi demokrácia rend­szerévé (ahogyan az Franciaországban a Thiers-MacMahon rezsimmel történt, amely – amikor az ismert definíció szerint a „köztársaságpártiak nélküli köztársaság” „polgári republikánusok köztársaságává” fejlődött-­átnőtt a „szokásos” Harmadik Köztársaságba.

Oroszország esetében csak akkor lesz indokolt restaurációról beszél­nünk, ha a monarchia helyreállításával szembesülünk (természetesen alkotmányos monarchiáról lenne szó, mely inkább tartalmatlan külsőség) a kapitalista termelési viszonyok mellett. A másik elengedhetetlen körül­mény a restitúció lenne – vagy, mint ennek egy változata, az elveszett vagyonokért járó legalább részleges kárpótlás. Amíg e két jelenség hiányzik, nem beszélhetünk restaurációról.

Igen, természetesen Oroszországban vannak olyan erők, amelyek a monarchia helyreállítására törekszenek, de ezek vagy marginális szere­pet játszanak a politikában, vagy legalábbis nyilvánvaló kisebbségben vannak még az uralkodó osztályon belül is. Igen, a politika befolyásos szereplőjének számító pravoszláv egyház 2007-ben csaknem keresz­tülvitte a törvényhozási folyamaton az egyházi vagyon visszaszolgálta­tásáról szóló törvényt – de végül is nem járt sikerrel. (S egyáltalán nem azon bukott meg a dolog, hogy a törvénytervezet azt a szélhámosság­nak beillő tételt tartalmazta, hogy az „istentelen forradalmárok” által elkobzott vagyont az egyháznak kell visszaszolgáltatni, miközben a cári Oroszországban az egyház állami intézmény volt, vagyona pedig az állam tulajdona, hanem azon, hogy az elnöki vezetés ráébredt: egy ilyen törvény elfogadása törvényszerűen maga után vonná a teljes restitúciót, különben a forradalom előtti vagyonok összes többi örököse törvénytelen diszkriminációt szenvedne el.)

Tehát, ha a putyini-medvegyevi „puha bonapartizmus” rendszere mellett (melyben a törvényhozás, mint hatalmi ág szerepe szimbolikus, a parlamenti ellenzék elhanyagolható, a „nagy médiumokat” kontroll alatt tartják, a parlamenten kívüli ellenzéket rövid pórázon, a munkajogi törvények elnyomóak, az állami bürokrácia pedig teljes egészében össze­nőtt az üzleti elittel) figyelemmel kísérhetnénk azt is, hogy a cári család örökösei őseik rehabilitációját és kanonizációját követően azok vagyonát is visszakapnák, ezután pedig szélesebb körű restitúció következne, valamiféle kompromisszumos megállapodással a régi (forradalom előtti) és új (posztszovjet) tulajdonosok között, teljességgel helytálló volna a „restauráció” kifejezés.

Ugyanakkor persze nagy a kísértés, hogy a forradalom előtti és a mai orosz kapitalizmus között hasonlóságokat keressünk. Ilyenek minden bizonnyal szép számmal kínálkoznak. A köznapi tudat pedig természete szerint nem dialektikus, s az ismétlődő jelenségeket és folyamatokat haj­lamos egy típusba sorolni, ami tudománytalan. De ha nem a hétköznapi ember, hanem a tudós szemével tekintünk e nevezetes hasonlóságokra, észrevesszük, hogy valójában különbségekről van szó.

Először is: nyilvánvalónak tűnik, hogy Oroszország a „szovjet kitérő” után ismét visszatért a kapitalista világrendszerbe, kapitalista elvi alapon.² Mi több, Oroszország a kapitalista világrendszerben jelenleg a periférián foglal helyet, de a félperifériás ország szerepére pályázik.

Ugyanakkor a cári időkben ez az igény megalapozottabb volt. A mai értelemben vett kapitalista világrendszer éppen akkoriban alakult ki, és semmiképpen nem volt globális. Hasonlóképpen formálódófélben voltak a „centrum-periféria” viszonyok. Oroszország számára az, hogy a kapitalista államok élcsapatából kimaradt, nem jelentette, hogy nem igényelhet egy szeletet a tortából, hogy nem lehet az övé az egyik szólam a nagyhatalmak koncertjén (nem beszélve arról, hogy a „nagyhatalom” meghatározásának kritériumai is mások voltak akkoriban). Az oroszor­szági imperializmus sajátosságai (egyrészt a Nyugattól való függősége, másrészt a Keleten kialakult, Oroszországtól függő államok megléte) sokkal inkább megfelelt a „félperiféria”, mint a „periféria” fogalmának. Ráadásul akkoriban még szó sem volt „egypólusú világról”, vagyis egy­séges imperialista világrendszerről, világimperializmusról az USA-val az élen. A világban a különböző – erősebb és gyengébb – imperializmusok versenye folyt, s az oroszországi csak egy volt közülük, nem a legerő­sebb, de nem is a leggyengébb.

Mára azonban az egységes kapitalista világrendszer már kialakult (mi­után a keleti blokk széthullott, és Kína is a pályára lépett, persze sajátos feltételek mellet; a lehetséges kivételek – ha ugyan valóban azok -, mint Észak-Korea és Kuba, nem számítanak), ezért teljesen indokolt globa­lizációról beszélni. Természetesen az „első oroszországi kapitalizmus” idején még semmiféle „globalizációról” nem lehetett szó. Amikor Orosz­ország az 1990-es években, vagyis az orosz gazdaság irányított csődje idején csatlakozott a kapitalista világrendszerhez, ezzel azt alapozta meg önmaga számára, hogy a harmadik világ tipikus „óriásállamává” váljon, mint amilyen India, Brazília, Indonézia vagy a Dél-Afrikai Köztársaság. A forradalomig maga a „harmadik világ” kifejezés sem létezett, éppen azért, mivel nem lett volna kire használni. Egy harmadik világbeli országnak – még akkor is, ha „óriásállamról” van szó – kevés az esélye arra, hogy felkapaszkodjon a kapitalista félperifériára, illetve, ami még fontosabb, hogy ott tartósan meg is tudjon maradni.

Mi több, Oroszország határozottan rosszabb feltételek mellett tért vissza a kapitalista világrendszerbe, mint ahogyan kilépett belőle (s ter­mészetesen összehasonlíthatatlanul rosszabbak mellett, mint amikor a „második világ” része volt): a megváltozott viszonyok által diktált mérték szerint sokkal gyengébb gazdasággal, kevesebb nyersanyagforrással, ki­sebb területtel és lakossággal, rosszabb geopolitikai helyzetben (amelyet nem tudott kompenzálni nukleáris fegyverek birtoklásával, hiszen semmi­lyen rakéta nem pótolhatja sem a balti és a fekete-tengeri kikötőket, sem az ukrajnai termőtalajt, sem a közép-ázsiai gyapotot stb.).

A helyzet általános jellemzői közül, melyek többsége, bár nem mind­egyike, a gazdaságot érinti, csak arra a tényre szeretnék rámutatni, hogy a kapitalista cári Oroszország fejlődő ország volt. Igaz, ezt a fejlődést visszafogta az uralkodó rezsim és az uralkodó osztályok, igaz, a kapita­lizmus az akkori Oroszországban félfeudális volt, s Lenin ismert mondása szerint az ország nem is annyira a túl sok, mint inkább a túl kevés kapita­lizmustól szenvedett. De a reformok előtti Oroszországhoz képest mégis megfigyelhető volt az állandó és egyértelmű fejlődés (még akkor is, ha ennek gyümölcseit csak a kisebbség élvezhette, s ha maga ez a fejlődés – mint minden polgári fejlődés – szörnyű társadalmi aránytalanságokhoz vezetett). A modernizációs elméletek bizonytalan terminológiájával élve azt mondhatjuk, hogy a cári Oroszország – bár túl lassan ahhoz, hogy a kor világában helytálljon, túl bátortalanul és nehézkesen, megállókkal és kitérőkkel – a modernizáció útján haladt. „A kapitalizmus második kiadása” Oroszországban Steven Cohen közismert meghatározása szerint (2001, 173)³ demodernizációval kezdődött. A Szovjetunóban jelen lévő fejlett technológiák jelentős része (a robottechnika, a számítástechnika, stb.) a modern kapitalista Oroszországban egyszerűen megsemmisült. Ez történt a tudományos bázis nagy részével is (Horev 2001, 11-12),⁴ más fejlett technológiai ágazatokat (például az űrkutatást) a minimumra redukálták. Még az ipar nem különösebben jelentős, progresszív és fejlett ágazatai is jelentős károkat szenvedtek. A kiemelt helyzetben lévő haditechnika és -ipar is „összezsugorodott”, arra kényszerült, hogy elsősorban exportra gyártson, s ma alapvetően a késő-szovjet időszak hagyatékát igyekszik ki­aknázni. Ismeretes, milyen katasztrofális helyzetbe kerültek a könnyűipari termékek gyártói, például a textilipar. Ezzel ellentétben, a cári Oroszor­szágban a reformokat követő 20 évben megduplázódott a vászon egy főre jutó felhasználása (Isztorija Rosszii 1998, 400). A nagyipari textilgyártás akkor az egyik legjelentősebb, legprogresszívabb, a legfejlettebb tech­nológiákat használó termelési ágazat volt. Általában véve, ha eltekintünk az uráli bányászattól, mely elavult felszereléssel dolgozott és elsősorban jobbágymunkán alapult (mivel itt a technológiai megújhodás húsz évet vett igénybe), a forradalom előtti Oroszországban a nagyipar a korabeli „high tech”-felhasználás valódi példája volt. A nagyipar termelékenysége pedig 1893 és 1900 között majdnem megkétszereződött (Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija 1965, 6. kötet, 995).

Másképpen fogalmazva, a forradalom előtti kapitalista Oroszország elmaradott, de fejlődésben lévő ország volt. A mai kapitalista Oroszor­szág pedig ezzel ellentétben visszaesésben lévő ország, ahol a fejlett technológiát és tudományos bázist igénylő ágazatok helyére az össze­szerelő üzemek világa lép, ahol a 30-40 évvel ezelőtt progresszívnek számító gazdasági szektorok „konzerválódnak”, ahol a XXI. század első éveitől beáramló olajdollár-tömegek ellenére a valódi technikai­technológiai fejlődést és átalakítást felváltották a hangzatos szólamok, a „nanotechnológiáról” és a „nemzeti projektek” költségvetéséről szóló párbeszédek.

A másodikként említhető általános körülmény: a cári Oroszország a feudalizmusból lépett át a kapitalizmusba, a mezőgazdasági társadalom­ból a mezőgazdasági-ipariba, az abszolutizmusból a polgári képviseleti demokráciába. A „második kiadás” viszont a szuperetatizmusból lépett a kapitalizmusba, a szovjet típusú politikai rendszerből a polgári (bur­zsoá) rendszerbe egy ipari társadalmon belül. S bár az ilyen átmenetek törvényszerűségeit még nem mutatták ki és nem tanulmányozták (s úgy tűnik, a burzsoá akadémiai tudományt ez nem is érdekli, s teljességgel megelégszik a „tranzitológia” nyilvánvalóan tudománytalan ideológiai-propagandisztikus koncepcióival), nem kétséges, hogy ez egészen más eset, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet. Már csak azért is, mert a kapitalizmus olyan feladatait, mint az ipari forradalom, az indusztrializáció, a kulturális forradalom, az urbanizáció, a Szovjetunió már régen megoldotta. Ugyanakkor a kapitalizmus a maga klasszikus formáiban csak azért tudott megmaradni és fejlődni, mert a falvak lakos­ságából verbuválódó szabad és képzetlen munkaerő légiójára támaszko­dott, amely gazdasági kényszer hatására állt be a kapitalista termelésbe, számára végtelenül előnytelen feltételek mellett.

Egy dolog a cári Oroszország, ahol a városi lakosság aránya 13 száza­lék, és parasztok tömegei áramlanak a városokba, akik engedelmesek, igénytelenek, s marxista szóhasználattal élve készek a kétkezi munká­ra, s egészen más a mai urbanizált Oroszország, melynek lakossága hozzászokott a kényelem egy bizonyos szintjéhez, és szakmailag már specializált.

Természetesen elképzelhető, hogy országunk vezetőinek folyamatos sopánkodása, miszerint az országban túl sok a felsőfokú végzettségű szakember, míg a gazdaságnak kétkezi munkásokra volna szüksége, és a soron következő „közoktatási reform” ezen a tarthatatlan helyzeten talán valamelyest változtatna; de ez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a „kapitalizmus első kiadása” radikálisan különbözött a „másodiktól”: az első esetben a kapitalizmus progresszív, fejlődéspárti szerepben lépett fel, a másodikban regresszív, degradáló erőként.

Van még egy tényező, amely összefügg az előbbivel: a demográfiai helyzet. A háború előtti kapitalista Oroszországban a népesség száma folyamatosan növekedett. Ez egyrészt a hagyományos sokgyermekes családmodellel függött össze, másrész a lassan, de mégiscsak javuló egészségügyi és higiéniai feltételekkel, amely természetesen csökken­tette a halálozási arányt, elsősorban a gyermekek körében. Még falun is, ahol a halandóság jóval magasabb volt, mint a városban, a népesség száma a reformok utáni években, a XX. század elejére csak az európai országrészben 48,9 millióról 80 millióra növekedett (Isztorija Rosszii 1998, 435), az ország egész területén pedig (nem számítva Finnországot és Oroszországot) 1858 és 1913 között 63 millióról 140 millióra (Brook 1980). Ha tekintetbe vesszük az akkori alacsony átlagéletkort, mindez azt jelenti, hogy Oroszország fiatal lakossággal rendelkező ország volt. Az európai országrészre jellemző mezőgazdasági túlnépesedés tényét is figyelembe véve, mindez garantálta az erős munkáskezek beáramlását a kapitalista (s konkrétan az ipari) fejlődésbe. S valóban, az 1897-es adatok szerint még a fővárosokban is (Moszkvában és Pétervárott) 67 és 69 százalék volt a parasztok aránya (Rasin 1956, 324-327). Persze, ők már csak formálisan, származásuk szerint „parasztok”, valójában legin­kább munkások voltak (kivéve egy elenyésző részüket, akik cselédként, fuvarosként, kereskedőként stb. dolgoztak).

A mai Oroszországra azonban a népesség fogyása jellemző (amelyet a neoliberális szerzők, elkerülve a „kihalás” kifejezést, a jobban hangzó „depopuláció” szóval jelölnek), s ennek oka elsősorban a valószínűtle­nül emelkedő halálozás. Amikor Gajdart és Csubajszt a különlegesen magas halálozási arányról kérdezték, ők megpróbálták az alacsony születési arány felé terelni a beszélgetés menetét. De ez a taktika nem vált be: a társadalom nem hitt nekik, különösen hogy idővel a születések száma nőni kezdett, ám a depopulácó mégsem állt meg (Powell 2002, 344-348).⁵ A halálozási arány erőteljes növekedése pedig, ahogyan már ezt többször is kimutatták, egyenes következménye azoknak a társadal­mi-gazdasági viszonyoknak, melyeket „a kapitalizmus második kiadása” teremtett Oroszországban.

Ám a népességfogyással egyidejűleg a népesség rohamos öregedése is megfigyelhető a mai Oroszországban. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjas korú lakosság döntő többségére mint munkaerőre nem lehet számítani, s az sem várható tőlük, hogy új szakképesítéseket szerezzenek. Ezen­kívül objektív okok (így pl. egészségi állapotuk) miatt sem egyezhetnek ki, és nem is akarnak kiegyezni azokkal az „ideiglenes” nehézségekkel és nélkülözéssel, melyeket a fiatalok (a fiatal, képzetlen munkaerő) elviselnek. Mivel semmiféle kapitalizmus nemhogy nem fejlődhet, de nem is létezhet munkaerő híján, ez azt jelenti, hogy egy nagyon fontos tényező, a termelőerők tekintetében „a kapitalizmus második kiadása” Oroszországban alapvetően másképpen működik.

Most tekintsünk át néhány tisztán gazdasági körülményt.

Először is nézzük a tulajdonviszonyokat. A kapitalizmus definíciója szerint a termelőeszközök magántulajdonán alapul. „Első kiadásának” megjelenése idejére a magántulajdonon alapuló viszonyok Oroszor­szágban már hosszú ideje széles körben elterjedtek, ezek domináltak a gazdaságban. Oroszország gazdasága a kapitalizmus előtt a mező­gazdasági termelésen alapult, amely a nemesi földbirtok rendszerére (vagyis magántulajdoni viszonyokra) támaszkodott. A kapitalizmus fejlő­désével a falvakban a magántulajdoni viszonyok gyakorlatilag mindenre kiterjedtek (a sztolipini agrárreform már az utolsó lépést jelentette). Az iparban hasonlóképpen fejlett volt a magánszektor, nem is beszélve a kereskedelemről. Kétségtelenül létezett (bár nem mindenhol) az obscsina és az (egy bizonyos időszaktól kezdve hátrányba szoruló) állami ipar, de az adott árupiaci viszonyok közepette kénytelenek voltak ezek is a magántulajdoni termelés játékszabályai szerint működni. Az állam, mint ipari szereplő ugyanúgy viselkedett, és ugyanazokhoz a szabályokhoz tartotta magát, mint a többi tulajdonos. Az állami és az állami manufak­túrákba rendelt jobbágyokhoz való viszonyában az állam tulajdonosként lépett fel (bár persze leginkább földbirtokosként).

Egészen más volt a kiinduló helyzet a tulajdonviszonyok tekintetében „a kapitalizmus második kiadásánál”. A kapitalizmus ez esetben egy olyan országban vált uralkodóvá, ahol korábban a termelőeszközök gyakorlati­lag teljes egészében állami tulajdonban voltak, ahol jóformán hiányoztak a magántulajdoni viszonyok, és nem működtek a piaci keretek. Ez már önmagában olyan alapvető eltérés a kapitalista viszonyok bevezetésének kísérletében, melynek alapján kijelenthető, hogy „a kapitalizmus második kiadása” nem lehet az első „restaurációja”.

Másodszor, nem helyes a gyakori hivatkozás az államkapitalizmus akkori és mai jelentős (mi több, „különleges”) szerepére. A formális egyezés és bizonyos közös jelenségek (mint például az óriási korrupció) ellenére az államkapitalizmus két különböző modelljével állunk szemben. A cári Oroszországban az államkapitalizmus csak a reform előtti kincs­tári tulajdon örököse volt (melyet gyakran nehéz volt elkülöníteni a cári tulajdontól). Az oroszországi kapitalizmus további fejlődését elsősorban a cárizmus háborús stratégiai tervei határozták meg (ez indokolja a vas­útépítés, a hadiipar és az ezzel összefüggő fémipar kiemelt szerepét). Hiába a szektorra jellemző kolosszális sikkasztások, az államkapitalizmus a cári Oroszországban mégiscsak az államkasszát és az állami érdekeket szolgálta (már ahogyan ezt akkor értelmezték, ebben a sorrendben: a cári családot, a bürokratikus elitet, az uralkodó osztályt). Végül is a kapitalista cári Oroszország költségvetési bevételeinek jelentős tétele származott a kincstári tulajdonból (a másik hasonlóan nagy összeg a bormonopólium volt, melyhez hozzáadódtak más, kisebb „kormányzati regálék”).

Ezzel szemben a mai Oroszországban az államkapitalizmus neolibe­rális modellre épül. Ennek megfelelően az állami vállalatok részvénytár­saságok, melyek ugyanúgy adót fizetnek az államkincstárnak, mint bár­melyik más részvénytársaság. A proflton azonban a csúcsmenedzserek szűk köre osztozik ügyesen, akiknek többsége magas rangú állami hiva­talnok. Ők azonban nem mint hivatalnokok, hanem mint magánemberek részesülnek ebből a haszonból (vagyis nem a tisztség viselője, hanem a személy kapja a profltot). Ennek a sémának a különös cinizmusa abban rejlik, hogy nem foglalja magában a veszteségek fedezését a csúcsmenedzserek zsebéből; vagyis amikor a cég nem profitot, hanem veszteséget termel, e veszteségeket az államkincstár fedezi, tehát az adófizetők pénze megy rá!

Más szóval, a kapitalista cári Oroszországban az államkapitalizmus valóban államkapitalizmus volt, míg a mai Oroszországban ez nem más, mint szélhámosok üzleteit eltakaró paraván, mely mögött a bürokratikus elit formálisan törvényesen, valójában azonban bűnös módon (épp ezért csendben) gazdagodhat.

Harmadszor, helytelen az a hozzáállás is, mely a forradalom előtti és a modern kapitalista Oroszországot mint „nyersanyag-birodalmakat” hasonlítja egymáshoz. Valóban, mindkét Oroszország „nyersanyag-­birodalom”. De a mai „nyersanyag-birodalom” korántsem a forradalom előttinek „restaurációja”. Kezdjük azzal, hogy különböznek az exportra kerülő nyersanyagok. A forradalom előtti Oroszországban ez elsősorban gabona volt, ezenkívül fa, len, kender, bőr, prém stb. A mai Oroszország­ban kőolaj, földgáz, alumínium, fa. Vagyis a mai „nyersanyag-birodalom” a már iparosodott Szovjetunió örököse, hiszen, bár nyersanyagokat exportál (vagy elsődleges feldolgozottságú termékeket), ezek olyan anyagok, amelyek ipari kitermelést, feldolgozást, szállítást igényelnek, és eltérnek a preindusztriális időszak nyersanyagaitól.

A cári Oroszországot, amelynek nem sikerült felugrania a kapita­lizmus első kocsijára, eközben azért több olyan elmaradott, feudális, tőle részben vagy egészében függő ország határolta, amelyeknek úgy adhatta el ipari termékeit, hogy nem kellett a fejlettebb nyugati országok konkurenciájától tartania, cserébe felvásárolta nyersanyagaikat. Végered­ményben ez vezetett a „nyersanyag-birodalom” konfliktusához Japánnal Mandzsúriában és Koreában, s ez volt az egyik oka annak, hogy az első világháborúban Oroszország és az Oszmán Birodalom szembekerültek egymással. Ezért a forradalom előtti Oroszország fokozatosan növelte az ipari termékek exportját.

Lényegében a kapitalista cári Oroszország, a feudális cári Oroszország örököse, nem is lehetett más, mint „nyersanyag-birodalom”: ahhoz, hogy ettől a státusztól megszabaduljon, először el kellett volna érnie az ipari fej­lettség olyan fokát, hogy az ipari termelés kielégítse a belső piaci igényeket.

„A kapitalizmus második kiadása” azonban a szovjet szuperetatizmus örököse volt, amely az ipari termelés (legalábbis a haditechnika) tekinte­tében a kapitalista világ legnagyobb országával, az USA-val is fel tudta venni a versenyt. A posztsztálinista Szovjetunió nem volt „nyersanyag-­birodalom”, és Jegor Gajdar véleményével ellentétben nem „az olajra volt kihegyezve”. A peresztrojka hajnalán az energiahordozók és az elektro­mos energia aránya a szovjet exportban 52% volt (Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 1991, 659), s meg kell jegyeznünk, hogy az elektromos energia nem nyersanyag.⁶

A fennmaradó szovjet exporttermékek kétharmada késztermék volt (igaz, anyagi értékét tekintve a legjelentősebb tételt ezek között a fegy­verek képviselték – ám a fegyver sem nyersanyag).

A mai kapitalista Oroszország visszatérése a „nyersanyag-birodalom” státuszához szorosan összefügg „a kapitalizmus második kiadásával”.

Ez a „kiadás” egy olyan gazdasági krízis formájában jelent meg, amely, ahogyan már említettük, az ipari termelés 50%-át a lehető legbarbárabb módom megsemmisítette, az üzemeket egyszerűen bezárták, felszere­lésüket lebontották és fémhulladékként külföldre értékesítették. Mellé­kesen, csak az 1994-es évben 6201 ipari vállalatot szüntettek meg és hordtak szét! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 277)

Igen, totális háború nélkül természetesen lehetetlen maradéktalanul visszatérni a preindusztriális korszakba. S a Szovjetunió azon vívmányai, melyek lehetővé tették a „nyersanyag-birodalom” állapotából való kilé­pést, valamelyest még ma is hatnak. Az orosz exportra szánt termékek jelentős része még mindig fegyver, elektromos energia (melyet főképpen a FÁK-országokba szállítunk), és elsődleges feldolgozású termék (fémek, nem pedig ércek). De világosan kirajzolódik egy folyamat, mely ellentétes „a kapitalizmus első kiadásában” megfigyelhetővel. A cári Oroszország, bár soha nem törekedett nyíltan a „nyersanyag-birodalom” átalakítására és a fejlett technológiák exportjának bevezetésére (hiszen akkor még ezek a terminusok sem léteztek), mégis, lassan, de folyamatosan ebben az irányban haladt. A mai Oroszország pedig, ellentétben a hivatalosan hangoztatott céllal (a nyersanyagexportot a fejlett technológiák export­jával váltani ki), az ellenkező irányba tart.

Ami a kapitalizmus két „kiadásában” ebben a vonatkozásban közös, az az ország értékeinek barbár kifosztása, és a népének szükségleteihez való cinikus hozzáállás. A cári Oroszország növelte a gabonaexportot, eközben nem vette figyelembe sem a lakossági szükségleteket (az is­mert mondás szerint „koplalunk, de eladjuk!”), sem a gabona világpiaci árának változásait (Pokrovszkij 1902, 105).⁷ Mindannyian megfigyelhet­jük, hogy most ugyanez történik az olajjal. De ez nem a „restauráció” jellegzetessége, hanem minden kapitalista szokásos piaci viselkedése: haszonszerzés itt és most.

Negyedszer, teljesen indokolatlan párhuzamot vonni az akkori és a mai privatizáció között. Mindenki tisztában van azzal, hogy „a kapitaliz­mus első kiadása” idején a privatizáció mértéke meglehetősen alacsony volt, és III. Sándor uralkodása idején gyakorlatilag meg is szűnt. Az is ismeretes, miért szűnt meg – először is a kincstári cégek privatizációja nem hozta meg a várt nyereséget, emellett a privatizált cégek jó része veszteségessé vált. Ráadásul a stratégiailag fontosak, mint a vasúti társaságok, komoly terheket róttak az állami hitelrendszerre, s mindez, mint tudjuk, azzal végződött, hogy a kincstár kénytelen volt visszavásá­rolni a tulajdonosok által csődbe vitt vasúti cégeket. Anekdotaszámba bent, milyen vadorzó módon zsákmányolták ki a magántulajdonosok a vasutakat.⁸ Gyakran ugyanez történt a magánkézbe került bankokkal is, melyeket szintén a kincstárnak kellett megmentenie (igen jellemző az Orosz Ipari-­Kereskedelmi Bank története). Ez ismét azt a jól ismert tételt támasztja alá, hogy a rentabilitás nem a tulajdoni formától, hanem a hozzáértő vezetéstől függ.

Egészen más képet mutat a posztszovjet Oroszországban végbement privatizáció. A privatizáció a neoliberalizmus szent tehene, és Pjotr Filippov egykor nagy port felvert nyilatkozatából tudjuk, hogy Csubajsz és a többi kormányzati privatizátor meg voltak győződve arról, hogy mindent privatizálni kell, kivéve talán – még ebben sem voltak biztosak – a parlamentet és a bíróságokat (Kuranti, 1992). Ezért a mai Oroszor­szágban a privatizáció hullámokban folyik, s elsősorban a legsikeresebb és legnyereségesebb cégeket privatizálják.⁹ A neoliberálisok újra és újra felhangzó sopánkodásának a „putyini államosításról” nem sok köze van a valósághoz, mivel ténylegesen vagy nyilvánvaló reprivatizációról van szó (ami azt jelenti: elvenni a bizniszt az „idegenektől” és odaadni a „mi­einknek”), vagy olyan pszeudo-állami részvénytársaságok alapításáról, melyekről már szó esett.

Az egyetlen hasonlóság, amely a kétféle privatizáció között megfigyel­hető, nem más, mint hogy mind a posztszovjet, mind a cári Oroszország­ban az állam sokkal kisebb nyereséget zsebelt be a privatizációból, mint amilyenre számított. Az iparvállalatok privatizációjából 1993 és 1999 között csupán a beütemezett nyereség 17,2% százaléka folyt be a költ­ségvetésbe! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 292) S tegyük hozzá, hogy ezek a cégek nevetséges áron, gyakran a szovjet periódusban felbecsült értékükön keltek el, „megfeledkezve” a száguldó inflációról. Emlékszem, hogy e grandiózus ügylet egyik résztvevője – aki egykor a VCSZPSZ (Szakmai Szakszervezetek Össz-­szovjet Központi Tanácsa) köreihez tartozott – egy magánbeszélgetésben elmondta, gyakran milyen „tudományos” módszerrel számították ki a vállalatok vételárát: a havi béralap háromszorosát kerekítették valamelyik irányba (s nem is mindig fölfelé).

Ötödször, abszurditás arra hivatkozni, hogy a cári és a mai kapitalista Oroszországot egyaránt a külföldi tőkétől való függőség jellemzi. Két­ségtelen, hogy a kapitalizmus perifériájának minden országa elkerülhe­tetlenül függésbe kerül a centrum tőkéjétől, nem lehet független. De az adott esetben felmerül egy lényegi különbség. A XIX. század végén, XX. század elején a globális neoliberális diktátumnak nem voltak olyan eszkö­zei, mint az IMF és a Világbank, melyek a hitelek folyósításáért cserébe az adott országokra kényszerítették volna politikai és gazdasági elveiket. A cári Oroszország lehet, hogy függött a német vagy a francia tőkétől, s ez értelemszerűen hatott a külföld irányában tanúsított viselkedésére, de mindez igen komolytalan dolog volt az IMF kényszerítő erejéhez képest.

Ezenkívül „a kapitalizmus első kiadásának” idején Oroszországban megfigyelhető az átállás a termékbehozatalról a tőkebehozatalra (mi több, a protekcionista politika, amelynek Visnyegradszkij pénzügyminisz­ter mintegy a szimbólumává vált, egyenesen arra ösztönözte a külföldi tőkét, hogy elsődlegesen az orosz tulajdonú vállalatokban szerezzen részesedést, melynek eredményeképpen az orosz iparvállalatokba fektetett tőke összege lassacskán, észrevétlenül meghaladta a külföldi tulajdonú cégek vagyonát (Taburno, 1903) ). Persze, M. N. Pokrovszkij nyomán megjegyezhetjük, hogy ez a protekcionizmus az orosz átlagfo­gyasztó zsebére ment, de mi mást várhatnánk az osztályhatalomtól egy osztálytársadalomban?

Ma viszont a termékbehozatal és a tőkebehozatal egyaránt megfigyel­hető. Ráadásul annak ellenére, hogy a kormányhivatalnokok bőszen emlegetik „a termelés védettségét” stb., a rezsim nem folyamodik valós protekcionista intézkedésekhez. Ezeket inkább az aktuális propaganda­kampányokkal próbálja helyettesíteni (harc a grúz bor és a borzsomi víz, a lengyel tőkehús és a „Bush-lábacská”-nak becézett amerikai fagyasztott csirkecomb ellen – nem úgy általában, hanem mindig konkrét cégekre kihegyezve, és mindig csak időlegesen!), mivel az ilyen intézkedések szemben állnak a neoliberalizmus dogmáival.

Az egyetlen szféra, amelyben a posztszovjet Oroszországban még sokáig megmaradt a protekcionizmus, a bankok világa volt: az újdonsült bankárok féltek, hogy a) a nyugati „óriások” úgy zabálják fel őket, hogy azoknak fel sem tűnik, b) nyilvánvalóvá válik az oroszországi bankbiznisz kriminális jellege (mindenesetre a nyugati bankok vezetői biztosan nem látják szívesen soraikban az alvilágban nagy tekintélyt szerzett figurákat).

Tehát, ha egyáltalán küzdöttek valami ellen „a kapitalizmus második kiadásában”, az a szabad tőkebehozatal volt. Ugyanakkor Oroszország­ból legálisan és illegálisan ki is vittek tőkét. S még azt sem tudja senki, mennyi került ki pontosan (az elemzések 800 milliárd és 1200 milliárd dollár között ingadoznak).¹⁰

Természetesen kijelenthetjük, hogy ha Visnyegradszkij „nem adta volna el Oroszországot a nyugati tőkének”, a cári Oroszország gazdasági rend­szere összeomlott volna. De „a kapitalizmus második kiadása” Oroszor­szágban már egy ilyen összeomlással kezdődött. Gondolom, egyetérte­nek velem abban, hogy így már egészen más a leányzó fekvése.

Végezetül, a forradalom előtti kapitalizmusban a külföldi tőke csaknem teljes egészében a gazdaság legfejlettebb, legprogresszívebb ágazataiba áramlott – a banki szférába, a fémfeldolgozásba, az olajkitermelésbe, a vegyiparba, az autógyártásba stb. Új technológiákhoz és új termelési lehetőségekhez juttatta Oroszországot, progresszív erőként lépett fel. Ma a külföldi tőke a nyersanyag-ágazatok, az élelmiszeripar, a kozmetikumok és higiéniai cikkek gyártása felé irányul, s ha be is telepíti a gyártási folyamatokat, legfeljebb az összeszerelő üzemek szintjén. Vagyis úgy viselkedik, mint az első világ képviselője a harmadik világban, amely ily módon konzerválja a kapitalista periféria országaiban a technológiai elmaradottságot, sőt, a rivális cégek likvidálásának érdekében egyene­sen lerombolja a fejlett gyártási technológiákat (sok esetben ez történt a repüléstechnika és az elektronika területén, vagy például a permi finommechanikai művekben).

Hatodszor, a kapitalizmus két „kiadásában” az egyik legfontosabb gazdasági ágazat, a mezőgazdaság helyzete nem csupán gyökeresen eltérő, hanem határozottan ellentétes tendenciákat mutat. A cári Orosz­országban a XX. század első évtizedének közepére (vagyis a sztolipini felülről szervezett gazdasági forradalom kísérlete előtt) a mezőgazda­ság helyzetét a kortársak alaposan kielemezték. Bármennyit is vitáztak egymással a bolsevikok (Lenin), a mensevikek (Maszlov), a kadetek (Kaufmann), az eszerek (Csernov) és a jobboldaliak, ezek a viták főkép­pen részletekről, értelmezésekről és prognózisokról folytak. (Lenin 1971; Maszlov 1905; 1908; Kaufmann 1908; Csernov 1906; Jermolov 1906) A kirajzolódó képet mindenki világosan láthatta. Bár a falvakban a jobbágy­felszabadítás óta komoly lépések történtek a kapitalizmus bevezetésére, az oroszországi mezőgazdaság még mindig különösen elmaradott, fejletlen és nyíltan félfeudális volt. Ezt mutatja az a fontos tény is, hogy a falusi gazdaságok döntő többsége semmit sem termelt a piacra, ami a kapitalizmus szempontjából abszurd. Nyemcsinov akadémikus mára már klasszikussá vált számításai szerint még a sztolipini reformok után, az 1909-1913-as években az eladásra szánt kenyér 21,6 százalékát a földesurak, 50 százalékát a kulákok termelték, s a többi paraszt – a falusi lakosság döntő többsége – csak a 28,4 százalékát (Nyemcsinov 1945, 34). Ez azt jelenti, hogy a forradalom előtti Oroszországban a parasztok többsége csak saját családja élelmiszerszükségletét termelte meg. Ez pedig nem más, mint naturális gazdálkodás, feudalizmus, de semmiképpen sem kapitalizmus. Ugyanezt, konkrét számokra lebont­va, megtalálhatjuk Leninnek „A szociáldemokrácia agrárprogramja az 1905-1907-es első orosz forradalom idején” című munkájában. Lenin kiszámolta (1973, 203), hogy Oroszország európai részében 10,5 millió szegényparaszti, 1 millió középbirtokosi, 1,5 millió kulák- és tőkésbirtok volt, és 30 ezer nagybirtok.

A nagybirtok, mint egyértelműen feudális jelenség fennállása garan­táltan ahhoz vezetett, hogy a parasztok birtoka Oroszország európai részében minimális volt (vagy, ha úgy tetszik, a parasztság volt túl nagy­számú a birtokolt földhöz képest). 1905-ben a 28 ezer leggazdagabb földbirtokos 62 millió gyeszjatyina földdel rendelkezett (amely a magán­tulajdonban lévő földterület háromnegyede), eközben a 619 ezer közép-és kisbirtokos 6,2 millió gyeszjatyinával. (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 176) Lenin azt is kiszámolta (1973, 64, 67), ahhoz, hogy egy parasztcsalád ne haljon éhen és ne is adósodjon el a következő aratásig, s még adót is tudjon fizetni, legalább – persze átlagosan – 15 gyeszjatyina földön kell gazdálkodnia. 1905-ben a paraszti gazdaságok 82,3 százaléka kisebb volt, mint 15 gyeszjatyina.

Ezek a számítások értelemszerűen az akkori, különösen alacsony termőképességen alapulnak: az európai országrészben egy gyeszjatyina földön 41,4 pud gabona termett (Lenin 1973, 79-80 alapján), de a ter­mőképesség, ha lassan is, növekedett. Az első világháború kezdetéig a gabonafajták átlagos termőképessége elérte a 45 pudot, a búzáé külön 55 pud volt egy gyeszjatyinán (amit ugyanakkor össze sem lehet hasonlí­tani az európai adatokkal: pl. Franciaországban 90 pud, Németországban 152 pud, ezen belül búzából 157 pud, az Osztrák-Magyar Monarchiában 89 pud, Belgiumban 168 pud termett). (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 178; Isztorija SZSZSZR 1968, 303)¹¹ Épp ez a meg­növekedett termőképesség tette lehetővé a bolsevikok számára, hogy 1921-ben ne 15 gyeszjatyinánál, hanem a feketeföldes területeken 8,5, a többin pedig 9,5 gyeszjatyinánál húzzák meg a középparaszti birtok alsó határát. (Hrjascseva 1921, 60)

Ahogyan azt L. V. Milov akadémikus A nagyorosz szántóvető című (2001), már megjelenésekor korszakosnak számító munkájában kétséget kizáróan bizonyította, értelmetlen lett volna a nyugati mezőgazdasági tapasztalatokat orosz talajra átültetni. Az orosz mezőgazdasági termelés ingadozó hozamú volt, az ország környezeti és időjárási viszonyai – Dél-Oroszországot és Dél-Szibériát kivéve – olyan különösen kedvezőtlenek voltak, hogy az orosz parasztnak lehetősége sem volt arra, hogy maga is jóllakjon, és a földesúr igényeit is kiszolgálja (illetve az államét, mint legfőbb földesúrét).

Az egyetlen kiút ebből a zsákutcából a nagyipari mezőgazdasági ter­melésre való átállás lehetett volna. Ez azonban lehetetlen a nagybirtok­rendszer s egyben a paraszti kistermelés felszámolása nélkül. Épp ez a körülmény ítélte kudarcra a sztolipini agrárreformot és korántsem az, amit az ideológiai megrendelésre dolgozó szovjet szerzők később felhoztak, vagyis hogy csak a parasztok 26 százaléka lépett ki az obscsinából, és még közülük is később sokan visszaléptek, valamint az áttelepítési kampány nem érte el célját, az agrár-túlnépesedés megszüntetését, vagy hogy az 1911-es éhínség azt bizonyította, hogy a mezőgazda­ság fejlődése egyenetlen, stb. Még ennél is szánalmasabb, amikor a sztolipini reformok mai apologétái arra hivatkoznak, hogy az átkozott szabadkőművesek miatt Pjotr Arkagyijevicsnek nem adatott meg az a húsz nyugodt év, amit a reformok kibontakoztatásához kért: először őt magát lőtték le, aztán kirobbantották az első világháborút, azután pedig a forradalmat. A sztolipini reform nem tudta megteremteni a kapitaliz­mus sikeres fejlődéséhez szükséges feltételeket, mivel ahelyett, hogy elköteleződött volna vagy a porosz, vagy az amerikai modell mellett, (Lenin szerint) egyszerre próbálta mindkettőt megvalósítani: fejleszteni próbálta a falvakban a paraszti (kulák-) kapitalizmust, egyszersmind megőrizte a feudalizmusból maradt nagybirtokrendszert. Érthető módon az utóbbi az uralkodó osztály nyomására alakult így (a kormányzósági nemesi testületek meghatalmazottainak első kongresszusa a nemesi nagybirtokrendszer elleni támadást „a szocialista rendszer felé vezető lépésnek” titulálta). (Hresztomatyija po isztorii Rosszii 2001, 364). Mind­eközben az az elhúzódó polgárháború, a parasztok földesuraik elleni harca, mely 1902-ben kezdődött az orosz falvakban, s csúcspontját az 1905-ös forradalomban érte el, amikor a földesúri kastélyok egyhatodát felégették, világossá tette, hogy a nagybirtokosoknak és a parasztoknak (illetve a falusi burzsoázia alsó, középső, sőt felső rétegének) az érdekei kibékíthetetlenül szemben állnak egymással. A parasztok nem is akartak mást, mint egymás között felosztani a nagybirtokosok földjeit. Ez nem a szegények harca volt a gazdagok ellen, itt osztályok álltak szemben egymással. Helyesen értelmezte ezt Teodor Sanyin (1997, 277-278), aki az 1905-ös évről úgy ír, mint a falusi obscsina harcáról a sok évszázados elnyomás ellen, melyben az obscsina élén nem a szegényparasztok, hanem a középparasztok álltak.

Ezt az elhúzódó polgárháborút a sztolipini reform kibővítette egy má­sikkal: hozzáadta a parasztság többségének, az obscsinának harcát a „világfalóval”, vagyis a kulákkal, aki „bekebelezte” az obscsinát (vagyis, miután az obscsina által nyújtott minden lehetséges előnyt kihasznált, kivásárlás nélkül kilépett az obscsinából, s magával vitte a legjobb föl­deket). 1917-re ez már különösen élesen kirajzolódott. (Sanyin 1997, 278-279) De hisz a társadalmi reformok nem azért születnek, hogy társadalmi forradalmat provokáljanak ki (ebben az esetben elhúzó­dó polgárháborút a kulákok ellen), hanem azért, hogy a forradalmat megakadályozzák! Sztolipin reformja sem volt ebben kivétel, s ezt a kortársak is világosan látták. De ez a reform már a kezdet kezdetén megbukott, mivel „húsz év békét” követelt a sikerhez – ehelyett polgár­háborút gerjesztett.

Igazat adhatunk tehát a Richard Pipes (1993: 19) által idézett Slicher van Bath-nak abban, hogy az orosz mezőgazdaság az általános fejlődési törvényszerűségekből kiindulva sem a sztolipini reform előtt, sem pedig utána nem tudott lehetőséget teremteni „a fejlett ipar, kereskedelem és közlekedés” létrejöttére. S mivel a sztolipini reform csak generalizálta a nemesség és a burzsoázia közötti konfliktust (amelyet az 1905-ös események tisztán láthatóvá tettek, rávilágítva az orosz burzsoázia gyengeségére és gyávaságára), ráadásul kiderült, hogy a falusi kis-és középtulajdonosok nem polgári, hanem kispolgári beállítottságúak (egyenlőségpárti szocialisták), ezzel a forradalom előtti Oroszországban a kapitalizmus elvesztette perspektíváját. Hogy pontosak legyünk, a bolsevikoknak illett volna szobrot állítani Sztolipinnek, mivel az 1917-es forradalom előfeltételeit a falvakban az ő reformja teremtette meg.

Ma egészen más kép tárul elénk. Először is azért, mert a kérdést még nem elemezték tudományosan. A statisztikák zavarosak, és nyíltan hami­sítják őket, főképp az állami hitelek elnyerésének (és zsebre vágásának) érdekében, no meg a földtulajdon tömeges illegális kisajátítása miatt.

A falvakban „a kapitalizmus második kiadása” abból a helyzetből indult, hogy a termelőeszközök, köztük a föld is, teljesen állami tulaj­donban voltak (melyet a kolhozokban „kollektív” tulajdonnak álcáztak). S bár a „magánszektor” és a „farmergazdálkodás” vezérszónokai (pl. Csernyicsenko), akik később a hozzáértés teljes hiányáról tettek tanú­bizonyságot, az egekig magasztalták a magángazdaságok létrejöttét, hamar kiderült, hogy az alapvető termékek döntő többsége – mint a kenyér, tej, hús, tojás, baromfi, és még inkább a hal – nem a magángaz­daságokból származik, hanem a nagyipari mezőgazdasági termelésből, amely a Szovjetunió végnapjaiból maradt ránk.

Ennek a rendszernek az alapjait az erőszakos kollektivizálás idején fektették le, s bár az akkor választott út teljességgel ellenforradalminak bizonyult (nem olyan volt, mint az amerikai vagy a porosz, hanem még reakciósabb – mint az angol, csak a landlord szerepét az állam játszotta el), a stratégia Oroszország természeti és klimatikus viszonyai között az egyetlen helyes megoldásra irányult, mely nem volt más, mint a nagyipari gazdálkodás.

„A kapitalizmus második kiadásában” ezt a rendszert lerombolták, formálisan azért, mert nem felelt meg a lakosság megnövekedett fo­gyasztási igényeinek. Mára a fogyasztás radikálisan csökkent, a ma létező mezőgazdaság azonban még ezt sem képes kielégíteni, mivel az agrártermelés jelentős része egyszerűen megszűnt. S míg a Szovjetunió mezőgazdaságilag önálló volt (emlékezzünk: a pangás idején nem volt gabonaimport, kivéve a takarmánygabonát, ami elkerülhetetlen volt olyan patologikus körülmények között, amikor a parasztok igen találékonyan kész pékáruval etették a jószágot!), a mai Oroszország képtelen ellátni magát élelmiszerrel, és importra szorul. A farmergazdaságok, akárcsak „a kapitalizmus első kiadásában”, megint csak Délen bizonyultak rentá­bilisnak, a többi térségben lassan haldokolnak.

S épp ilyen lassan, de biztosan erősödnek Oroszország mezőgaz­daságában az új latifundiumok, csak épp a tulajdonosaik most a pénz­ügyi-ipari csoportok, amelyek felvásárolják a szántóföldeket és más mezőgazdasági területeket (melyeket néha meg sem művelnek, csak „tartaléknak” szánják).

Mindazonáltal ezek az új típusú nagybirtokosok olyan helyzettel találják szembe magukat, amely még a XIX. század végéhez vagy a XX. század elejéhez képest is kedvezőtlen a kapitalizmus fejlődése szempontjából. A legtöbb térségben (elsősorban a nem feketeföldes területeken) ugyanaz a látvány fogadna minket: elhagyott, gazos szántóföldek, romos, kifosz­tott tanyák, mezőgazdasági gépek rozsdatemetője, kihaló falvak. Vagyis, míg „a kapitalizmus első kiadásának” feladata a mezőgazdaság meg­reformálása volt, a „másodiké” a mezőgazdaság újrateremtése. Régen agrár-túlnépesedés volt, túl sok volt a munkaerő, ma elnéptelenednek a falvak, komoly hiány van munkaerőből. Azelőtt Oroszország európai részére a sokat emlegetett földhiány volt jellemző, most pedig túl sok a föld. Azelőtt a termelőeszközök tulajdonosának tanulatlan, igénytelen, az alacsony jövedelembe belenyugvó, a nélkülözést is tűrő dolgozók álltak a rendelkezésére, most pedig a „pangáshoz” szokott „elzüllött” vidékiekkel kénytelen beérni, akik nem rohannak „fillérekért görnyedezni”.

Tehát „a kapitalizmus első kiadása” a fejlődő, de hihetetlenül lassan fejlődő vidékkel találta szembe magát. A mai orosz kapitalizmus azonban a részben stagnáló, részben pedig degradálódó és kihalófélben lévő vidékkel kénytelen szembenézni, amely nem képes élelmiszerrel ellátni az ország lakosságát.

Két szempontból mégis kedvezőbb ma a helyzet a kapitalizmus fejlő­déséhez a falvakban. Nem olyan hosszú a kapitalista nagyipari terme­léshez vezető út, hiszen a nagybani gazdálkodás már a szuperetatizmus idején kialakult. Persze, felmerül a kérdés, lesz-e elég dolgozó, képzett szakszemélyzet és infrastruktúra. Eddig még senki nem számolta ki, lesz-e elég belföldi vásárlóerő a mezőgazdaság ilyen totális átalakításá­nak finanszírozásához, s ha nem lesz, lehet-e külföldi piacot és külföldi befektetőket találni.

A mai kapitalizmus második előnye, hogy jelenleg nem folynak a vidé­ken társadalmi harcok. A kapitalista, vagy akár a földesúr ellen csak a tömegbázissal rendelkező, saját igazába vetett hitében biztos obscsina volt képes küzdeni. A szétzilált, individualista és csökkenő számú falusi lakosság érthető módon nem alkalmas tömeges ellenállásra. Annál gyakoribb manapság az individuális és passzív ellenállás (vagyis az alkoholizmusba menekülés). Még nem lehet tudni, melyik a rosszabb.

Most pedig tekintsünk át néhány társadalompolitikai és kulturális szempontot.

Először is, a forradalom előtti Oroszország nem egyszerűen osztálytár­sadalom volt, hanem rendi osztálytársadalom, s ez lényegében határozta meg a társadalmi életet (például nem vitatható, hogy az 1861-es reform után a – rendi – orosz állam kizárólag azzal foglalatoskodott, hogy meg­mentse a nemesi földtulajdont, s ott és akkor, amikor ez lehetetlennek bizonyult, különböző privilégiumok osztogatásával könnyített a nemesek helyzetén). A társadalom rendi felosztása kitartott egészen az 1917-es esztendőig, annak ellenére, hogy 1861 után ez egyre inkább ellentétbe került a kapitalizmus alapelveivel. (A nemzetközi tapasztalatokból le­szűrhető, hogy a rendi felosztás normális esetben a kapitalizmus előtti állapotot jellemzi, s a polgári forradalom általában megszünteti.)

Ugyanakkor a rendi felosztás természetesen erőteljesen korlátozta a társadalmi szabadság mértékét, csökkentette a társadalmi aktivitást, gátat vetett a fejlődésnek, és lezárta a függőleges társadalmi mobilitás sok csatornáját. Oroszországban az, hogy léteztek adófizető és nem adófizető rétegek (ami önmagában egyenlőtlen gazdasági helyzetet ered­ményezett), elkényelmesítette az első csoportba tartozókat, a másodikba tartozókat pedig frusztrálta. De a mindennapi élet tekintetében annak a puszta ténynek volt még nagyobb jelentősége, hogy léteztek kiváltságos és nem kiváltságos rétegek (s még félig-meddig kiváltságosak is, mint az első és második gildébe tartozó kereskedők – ez a félig privilegizált helyzet mindazonáltal törvényesen lehetővé tette számukra, hogy men­tességet szerezzenek a sorkötelesség, a természetbeni kötelezettségek és a fejadó alól). A kiváltságos és nem kiváltságos rétegek élete élesen különbözött. Amikor kihallgatták őket, a nem kiváltságosokat verhették és kínozhatták, míg egy kiváltságost soha (ezért rettentette el a közvé­leményt olyannyira a nemesi származású Dmitrij Karakozov kínvallatá­sáról terjengő szóbeszéd, s ezért titkolta annyira a kormányzat az ezzel kapcsolatos információkat). A nem kiváltságosokat alávethették testi fenyítésnek (s a parasztokat még akkor is deresre húzták, amikor hivata­losan már nem létezett testi fenyítés), a kiváltságos rétegek fiai – 1906-ig – előnyöket élveztek, ha állami szolgálatba léptek, s gyorsabban haladtak előre a ranglétrán, s a legnagyobb nem kiváltságos réteg, a parasztság (amelyhez a lakosság döntő többsége tartozott!) még az 1860-as évek reformjait követően sem jutott hozzá a polgári igazságszolgáltatáshoz.

Ráadásul a hatalom minden módon igyekezett megakadályozni, hogy az „alsóbb” rendekhez tartozók bebocsáttatást nyerjenek a nemesség soraiba (bár nyilvánvaló volt, hogy ilyen előrelépést csupán a rendszer iránt leginkább elkötelezettek, vagy a legtehetségesebbek tehetnek). Az az egy-másfél ezer ember, aki elért rangja vagy kitüntetése miatt nemesi címet kapott, egy száznegyven-százötvenmilliós országban csak csepp volt a tengerben. Annál is inkább, mivel nemességhez jutni egyre nehezebb volt. I. Miklós és II. Sándor felemelték a szerzett nemesség rangbéli követelményeit mind a polgári, mind a katonai szolgálatban, III. Sándor szigorította a kitüntetéssel szerezhető nemességről szóló ren­delkezéseket, II. Miklós pedig – még közvetlenül az 1905-ös forradalom előtt is – élesen ellenezte, hogy a nemesség sorait az „alsóbb” rétegekből származó nagybirtokosokkal töltsék fel, bár ennek az ellenállásnak az osztálypolitikai ostobasága teljesen nyilvánvaló volt. (Korelin 1979, 98, 100, 152)

Az osztályok kialakulása a forradalom előtti Oroszországban már be­fejeződött – a XX. században már nem jöttek létre új osztályok -, de a rendek és az osztályok keretei egész egyszerűen nem estek egybe, sőt, egyre jobban elkülönültek. A XIX. század végén a parasztsághoz sorolt munkás számított átlagosnak, aki nem vesztette el teljesen kapcsolatát a faluval (hiszen ott élhetett a családja, oda térhetett vissza, ha elveszítette a munkáját, s a korai kapitalizmusban az is elterjedt volt, hogy a gyári munkások visszajártak a faluba aratás idején). A XX. században már a született proletár számított tömegjelenségnek, s nem csak a Lengyel Királyságban és az Ural mentén, hanem mindenhol – de őt még szintén parasztként tartották nyilván.

A parasztság mint rend rohamos széthullása nem változtatott az ország lakosságának osztályösszetételén. A többség osztálya szerint paraszt, vagyis falusi kistulajdonos maradt, jelentős hányaduk pauperizálódott, és így proletár (egy részük lumpenproletár) lett, egy jelentéktelen kisebbség meggazdagodott, és a burzsoázia soraiba lépett (ők általában a falusi burzsoáziához csatlakoztak, de nem mindegyikük; volt, akinek még az is sikerült, hogy kereskedővé váljon).

Ezzel párhuzamosan a polgárság, sőt, a nemesség átalakulása is végbement. Ugyanakkor épp a rendi felosztás biztosított a nemeseknek különösen kedvező feltételeket ahhoz, hogy társadalmi státuszukat és perspektíváikat megőrizzék – tehát például tisztséget kapjanak az állam­apparátusban – még akkor is, ha elszegényedtek vagy tönkrementek.

Másképpen fogalmazva, mivel a rendi felosztást a jogrend sérthetet­lenné tette, a kapitalizmus a függőleges társadalmi mobilitás egyetlen lehetséges csatornáját nyitotta meg, s ez nem volt más, mint az egyéni meggazdagodás. (Az 1905-ös forradalom, ahogyan az egy polgári de­mokratikus forradalomtól el is várható, megnyitott egy másik csatornát is, de ez korántsem vált tömegjelenséggé: ez a politikai – társadalmi -karrier révén való felemelkedés, mivel az Állami Duma már nem rendi intézmény volt.)

A mai Oroszország e tekintetben egészen más képet mutat. Először is, a kapitalista osztálytársadalomba vezető átmenet kiindulópontja nem egy kapitalizmus előtti osztálytársadalom volt, hanem egy olyan, a szuperetatizmus idején megszilárdult társadalomszerkezet, melyben a társadalom formálisan osztálytársadalom maradt, de az osztálykü­lönbségeket a felépítmény szintjére szorították, mivel gazdaságilag az összes szovjet osztály képviselői azonos helyzetben voltak: mindenki az állam bérmunkásának számított. (Erről részletesebben: Taraszov 1996; Taraszov 1994.) Másodsorban, éppen annak köszönhetően, hogy e fel­építménybeli (nem gazdasági) osztályoktól kellett a „normális” gazdasági-­társadalmi osztályokig eljutni, ez az átalakulási folyamat Oroszországban különösen elhúzódott, s még ma, több mint tizenöt év elmúltával sem fejeződött be. Ott, ahol az osztályalakulás már végbement, az osztályok határai tartósak és viszonylag stabilak, s az átmenet az egyik osztály­ból a másikba nem tömeges és lavinaszerű, s még kevésbé jellemző a tömeges „ingázás”. A posztszovjet Oroszországban 1992 és 1994 között munkások és közszolgálati dolgozók tömegei váltak kisvállalko­zóvá (vagyis kispolgárrá), elsősorban ügynökké, vagy elszegényedett lumpen-proletárrá, 1998-ban pedig, épp ellenkezőleg, a kisvállalkozók tömegei mentek tönkre és váltak bérmunkássá a szolgáltatási szférá­ban. (Sokszor az említett ügynökök elvesztették a saját üzletüket, és elkezdtek a sikeresebb ügynököknek dolgozni.) A kétezres években a legtöbb ügynökhálózatot elsöpörték a nagy kereskedelmi hálózatok vagy lehetetlenné tette a helyi hatalom, s e cégek alkalmazottai kénytelenek voltak ismét tevékenységet váltani.

Tény, hogy az itt leírt jelenségnek semmi köze sincs ahhoz, amit Marx a munka jellegének megváltozásáról ír (hiszen nem függ a nagyipari ter­melés technológiai változásaitól), sem pedig ennek speciális változatáról, amelyről oly sokat írtak az 1960-as, 70-es években Nyugaton, amikor a technológiai fejlődés olyan mértéket öltött, hogy egy dolgozó kénytelen volt életében többször is átképezni magát, vagy minimum új képesítése­ket szerezni. A munkaerő fent leírt átcsoportosulása (és az osztályváltás) általában nem teszi szükségessé jelentős új ismeretek elsajátítását (mi több, a régi ismeretek is feleslegessé válnak), és nem jár a társadalmi státusz emelkedésével sem. Továbbá, nem érinti az uralkodó osztályokat és jellegében leginkább a bedolgozói foglalkoztatás vagy alkalmi munka elterjedéséhez áll közel.

A kilencvenes évek folyamán Oroszország lakosságának nem ke­vesebb, mint 60 százaléka többször is megváltoztatta foglalkozását, s formálisan társadalmi osztályt is váltott. Én például ismerek olyan embert, aki a tudomány területén dolgozott, hegesztő lett, ezután biztonsági őr, majd kereskedő, ezután vezető állásba került, de később ismét bizton­sági őr lett (ez 1994 és 2001 között történt). Ismerek egy építészt is, aki munkás lett, azután biztonsági őr, munkanélküli, és végül ügynök (1994 és 1998 között). S egy tanárnőt is, aki ügynök lett, később piaci kofa, színházi menedzser, később prostituált, ezután ékszerész, végül hajlék­talan munkanélküli (1994-1999).

Az osztályok kialakulása Oroszországban még nem zárult le, hiszen az osztályváltás tartós trendjei helyett ma azt figyelhetjük meg, hogy a munkahelyek betöltése kaotikusan, meglehetősen véletlenszerűen zajlik, s a munkaerőpiacot a kereslet és a kínálat aránytalansága jellemzi.

A stabil osztályszerkezet azt feltételezi, hogy az osztálystátusz szár­mazás útján öröklődik (vagy legalábbis elvben fennáll ilyen öröklődés lehetősége). Az ilyen öröklött státusszal rendelkezők még épphogy megjelentek Oroszországban, s kizárólag a társadalmi elit körében (nem tekintve az olyan gazdálkodási enklávékat, mint az iparművészek stb., ahol a foglalkozás és a munkahely nemzedékről nemzedékre száll), a la­kosság többsége azonban a periodikus deklasszálódás állapotában van.

A tegnapi kolhozok és szovhozok dolgozói ki tudja, mivé váltak mára: lehetnek falusi proletárok, félproletárok, farmerek, szakemberek, mun­kanélküliek, betanított vagy szakmunkások a városban, biztonsági őrök, eladók stb.

Ellentétben a forradalom előtti kapitalista Oroszországgal, ahol a feudalizmusból a polgári társadalomba való tipikus átmenet zajlott, a mai Oroszországban az osztályok kialakulása torz jelleget öltött, mivel különböző történelmi periódusokhoz tartozó osztályok és társadalmi csoportok jönnek létre egyidőben. Ez a folyamat speciális megközelítést igényel – tisztán tudományos alapon, részrehajlás és propagandacélok nélkül kell tanulmányozni. Hová sorolhatjuk például az úgynevezett „irodaplanktonok” rétegét: az „új típusú proletariátushoz”, ahogyan egyesek állítják, vagy „kollektív vezetőknek” tartsuk őket, ahogyan má­sok mondják, esetleg „ideiglenesen fennálló rétegnek, mely a virtuális gazdaságon élősködik”, egy harmadik vélemény alapján?

Eközben nemcsak hogy nem történnek lépések a mai orosz társada­lom osztályszerkezetének tisztázására, hanem éppen azon igyekeznek az akadémikus és az alkalmazott tudománynak az állam és a nagytőke irányában kiszolgáltatott képviselői, hogy a képet lehetőség szerint minél jobban elhomályosítsák. (Részben tudatosan, a társadalmi elvárásoknak megfelelve, részben akaratlanul, módszertani bizonytalanságuk eredmé­nyeképpen – a tudományosság kritériumai komoly támadásnak voltak kitéve a posztmodernizmus ideológiája részéről.) Ugyanakkor ezekben a folyamatokban is az osztályszerkezet kialakulatlansága nyilvánul meg.

Felidéznék egy példát: a Szociális és Nemzeti Kérdések Független Oroszországi Kutatóintézete (SZNKFOK) 1997-ben közvélemény-kuta­tást végzett, mely az orosz társadalom osztályszerkezetének vizsgálatára irányult (önmeghatározás alapján). A válaszadók csupán három választá­si lehetőséget kaptak: „felsőbb osztály”, „középosztály”, „alsóbb osztály”. Több osztály nincs is Oroszországban! A kutatók konstatálták, hogy az „alsóbb osztályhoz” alapvetően „az idősebb nemzedék képviselői”, a munkanélküliek, a nyugdíjasok (ők vajon miben különböznek az „idősebb nemzedék képviselőitől”?), a munkások és a falusiak sorolják magukat. A „felsőbbhöz” sorolják magukat „az ifjúság képviselői”, a vállalkozók, az egyetemisták (akik, mint látható, nem az „ifjúsághoz” tartoznak), és a humán értelmiség (nocsak!). A kérdőíves vizsgálat leírását a következő pontosítás követi: „Természetesen nem a társadalom klasszikus osztá­lyokra tagolódásáról van itt szó” (Gorskov 2000, 234-235). Valójában miért is nem?

Mellesleg, mi mást várhatnánk attól az orosz szociológiától, amely a társadalmi realitásnak a hatalom számára mindenkor kedvező képét megteremtő szovjet kutatásokon iskolázódott.

Ez nem cáfolja azt a tényt, hogy a mai Oroszország társadalomszer­kezetét még nem kutatták és elemezték eleget, bár nyilvánvaló, hogy élesen eltér a forradalom előtti kapitalista Oroszország társadalomszer­kezetétől.

Itt van például az a tény, hogy a munkavállalók nagyon nagy száma, senki sem tudja, pontosan mennyi, alkalmi munkából él. Az ő alkalmi foglalkoztatásuk eltér a forradalom előtti Oroszországban jellemző alkalmi munkavállalástól, mivel akkor a parasztok váltak alkalmi (szezonális) munkássá, akik ezáltal plusz jövedelemhez jutottak. Ma Oroszországban alkalmi munkavállalóként bárki dolgozhat, függetlenül a foglalkozásától, a mezőgazdasági dolgozóktól kezdve a művészi alkotómunkát végzőkig. Az előbbiek olyan helyzetben vannak, mint Kubában a forradalom előtt a szezonális mezőgazdasági munkások (vagyis sajátos társadalmi réteget képeznek, melynek tagjai tömegesen, összehangoltan és rendszeresen váltogatják a proletár és a lumpenproletár osztályhelyzetét), míg az utóbbiak helyzete az Henri Murger könyvében ábrázolt bohémekére emlékeztet. Ám ezek pusztán analógiák, s nem világítanak rá a jelenség lényegére.

A bérmunkások alkalmi munkában történő foglalkoztatása világten­dencia, egyúttal része a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának, mely a szolidaritás és a kollektivizmus hagyományos mechanizmusainak le­rombolását célozza az elnyomott és kizsákmányolt osztályokban és réte­gekben, egy olyannyira atomizált társadalom megteremtését, amely már nem tud ellenállást kifejteni a neoliberális rablógazdálkodással szemben.

Ám az oroszországi alkalmi munka rendszerének specifikuma még nincs kimutatva, szociális jelentése nem megállapított, nem tisztázott.

A mai Oroszországban hihetetlenül elterjedt a rabszolgamunka, s nem csupán az építőiparban. Ráadásul, a köztudattól eltérően, nem csak a vendégmunkások válhatnak ilyen új rabszolgává. Ezen új jelen­ség elterjedésének mértéke pontosan nem ismert – nem utolsósorban azért, mert illegális, ebből kifolyólag a vizsgálódók saját életüket teszik kockára. A hivatalos adatok nyilvánvalóan nem tükrözik a valóságot, mivel azoktól az igazságügyi szervektől származnak, akik fedezik ezt az illegális üzletágat. Értelemszerűen a rabszolgamunka nagymértékű felhasználása is világjelenség, egy újabb eleme a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának. (Bales 2006) De mindemellett tény, hogy az új rabszolgaság témáját Oroszországban még nem kutatták, s az új rabszolgák helye a társadalom szerkezetében még nem tisztázott. Kik is ők? Nincstelenségük, a termelőeszközökhöz való viszonyuk és a társadalmi munkaszervezésben elfoglalt helyük alapján proletárok. De hát a proletár munkáját megfizetik – a piac által szabályozott áron. S a proletár gazdasági kényszer hatása alatt dolgozik, az új rabszolgák többsége pedig gazdasági és nem gazdasági kényszer bonyolult kom­binációjának van alávetve. Az új rabszolgák kategóriájába mellesleg az utcán vagy bordélyban dolgozó prostituáltak jelentős – nem tudhatjuk, valójában mekkora – része is beletartozik.

Az, hogy a hivatalos társadalomtudomány nem teljesíti közvetlen kö­telességét, és nem tanulmányozza a társadalmi realitást, ahhoz vezet, hogy a baloldali ellenzék körében is irreális elképzelések születnek a mai orosz társadalom szerkezetéről. Többek között ismét elterjedtté vált a „proletariátus” mint terminus. A mi baloldalijaink egyszerűen gondolkod­nak: ha egyszer újra kapitalizmus van, van proletariátus is.

Azonban, ahogyan a szó elsődleges jelentése is mutatja, proletár az, akinek nincs semmilyen tulajdona, kivéve a gyermekeit. Éppen ezért kénytelen áruba bocsátani a munkaerejét, ha nem akar éhen halni. Va­jon hány olyan „proletár” van ma Oroszországban, akire az előbbi leírás ráillik? Korántsem véletlen, hogy a szovjet propaganda nem nevezte proletariátusnak a szovjet munkásosztályt. Nem is volt az. A mai orosz munkásosztály, amely közvetlenül a szovjet korszakból eredeztethető, en masse szintén nem tekinthető proletariátusnak. Talán barakkokban élnek, vagy sötét vackokban húzzák meg magukat? Talán nincs sem­milyen szakképzettségük? Egy bizonyos részüknek – még akkor is, ha ez kisebb, mint a peresztrojka idején elhíresült 27 százalék – felsőfokú végzettsége van, ami a piacgazdasági viszonyok között már önmagá­ban tőkének számít. Talán a mai orosz munkások jelentős hányadának nincs kiegészítő jövedelemforrása (mint például a csempészet vagy az ingatlankiadás)? Marcuse ismert kijelentését (1969, 16) parafrazálva, nem mondhatjuk-e el róluk: „Az olyan munkáscsaládot, amelynek nem­csak hogy van autója, de két autója van, s nemcsak hogy van lakása, de két lakása van, talán nevezhetjük proletárnak, de nemigen lesz belőle forradalmi proletariátus”?

Épp ez az utóbbi körülmény különösen fel kellene, hogy keltse az orosz baloldaliak figyelmét, hiszen az orosz történelem során már talál­kozhattunk hasonló jelenséggel. A híres izsevszki-votkinszki antibolse-vista felkelésre gondolok, melyet az izsevszki-votkinszki munkásezredek megalakulása követett (eredetileg a Népi Felkelősereg égisze alatt, akik később vörös zászlóval harcoltak Kolcsak hadseregében). Az iszevszki-votkinszki munkások többségének már az apja is képzett szakmunkás volt, iskolázottak voltak, jómódúak, akiknek – a nőtlen fiatalokat kivéve – saját háza és háztáji gazdasága volt, gyakran kiadó szobája is, mint kiegészítő jövedelemforrás, emellett apolitikusak voltak. Éppen elég műveltek voltak ahhoz, hogy helyesen határozzák meg saját közös érdekeiket, mint olyan emberek érdekeit, akik egyszerre bérmunkások és kispolgárok, vagyis támogatni a februári forradalmat, de elutasítani a bolsevikokat. A februári polgári forradalom (s még az alkotmányos monarchia is) számukra tökéletesen megfelelt, annál is inkább, mivel az nem csupán politikai egyenlőségüket garantálta, hanem az ő sajátos érdekeik képviseletét is a szovjeteken keresztül. Éppen ez volt az, ami az iszevszkiek és votkinszkiak ellenforradalmi szocialista (eszer-mensevik) pozícióját meghatározta.

S éppen ez az életforma az, ami tökéletesen emlékeztet a mai orosz munkások életmódjára.

Mindezek után, vajon tekinthető-e a mai orosz munkásosztály haladó osztálynak? Kiemelkedik-e iskolázottságával a szinte teljesen tanulatlan lakosság köréből? Ők dolgoznak-e a gazdaság technológiailag és tudo­mányosan legösszetettebb területein?

Végül pedig, rendelkezik-e ez az osztály (legalább spontán, nem verbalizált) osztályszellemiséggel? Hiszen éppenséggel ez a spontán osztályszellemiség volt az oka annak, hogy a szociáldemokrata eszmék ilyen sikeresen beépültek a munkások tudatába.

Hazánkban, ahogyan a FOM (Közvélemény Alapítvány) közvéle­mény-kutató intézet 2001-es felmérései mutatják, csak a válaszolók 6 százaléka – s nem feltétlenül a dolgozók – határozta meg magát osztálykategóriákkal (Gyeszjaty let... 2003, 45). S csak a megkérdezett bérmunkások 3 százaléka tett tanúságot osztálytudatról, azáltal, hogy önmagát és a munkaadót a „mi-ők” oppozícióban helyezte el (Gyeszjaty let... 2003, 51). Ráadásul a „bérmunkás” fogalma még semmiképpen nem azonos a „munkással”.

Ebből is látszik, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszország tár­sadalmi struktúráját jól ismerjük, a jelenlegiét azonban nem. De nem kétséges, hogy az eltérés igen nagy.

Másodszor, a forradalom előtti kapitalista Oroszország uralkodó osz­tályai lényegesen különböznek a mai Oroszország uralkodó osztályaitól.

A forradalom előtti Oroszország uralkodó osztálya a nemesség volt, vagyis alapjában véve a földesurak, a feudális osztály, s az is maradt még az 1860-as évek reformjai, sőt, az 1905-ös forradalom után is, amikor az orosz monarchia gyorsan kezdett el haladni egy tipikus polgári monarchia kialakulása felé.

Természetesen létezik egy régi, még a nemesi-polgári historiográ­fia által megalkotott elmélet az államhatalom (s következésképpen a bürokrácia) osztályok feletti jellegéről; ezt az elméletet még Plehanov is sokra tartotta. De ezt az elméletet elegendően cáfolják a cárizmus nyilvánvalóan osztálypolitikus (nemespárti) viselkedéséről birtokunkban lévő konkrét ismereteink, s az a tény, hogy a nemesség volt a termelő­eszközök legfőbb birtokosa, és kiváltságos helyzetben volt a bürokratikus apparátusban is. Ebből kifolyólag a bürokrácia felső és középső rétege nemesekből állt, s ahogyan ez ismeretes, ezek osztályösszetételét biztosította az is, hogy a Rangtábla bizonyos szintjei automatikusan nemességhez juttatták a hivatalnokokat. Ezenkívül a cári Oroszország tisztikarának nagy többségét is a nemesek tették ki, annak ellenére, hogy az alacsony rangúaknak – főleg háború idején – azért megvolt a lehető­ségük emelkedni a katonai ranglétrán. P. A. Zajoncskovszkij számításai szerint a hét fegyvernem közül egyetlen egyben nem voltak túlsúlyban a tisztek között a nemesek, s ez a reguláris gyalogság volt. De mivel azoknak a tiszteknek a 46 százaléka, akik nem voltak született nemesek, szerzett nemességgel rendelkező apa gyermeke volt, a nemesek szám szerinti túlsúlya az egész tisztikarban megingathatatlan maradt (Isztorija SZSZSZR 1973, 149). Peter Kenez adatai szerint az első világháború előtt a tisztek körében a született nemesek aránya kifejezetten emelke­dett. (California Slavic Studies 1973)

Az új uralkodó osztály szerepére természetesen egyedül a burzsoázia pályázott, amely vegyes rendűekből állott – de még a burzsoázia köré­ben is nagy százalékban voltak jelen a született nemesek. Ám az orosz burzsoázia, még a nagypolgárság is, amint azt 1905-ben is bizonyította, rendkívül gyáva volt, és többségében hajlamos arra, hogy alkalmaz­kodjon a nemesség érdekeihez (és uralmához). Az a kisebbség pedig, amely nyílt ellenállást tanúsított, pusztán csak azt próbálta elérni, hogy a nemesség másodrendű partnereként részt vehessen a kormányzás­ban (s ez az ellenzékiségnek éppen eléggé mérsékelt formája). Persze a burzsoázia, mint afféle kollektív pénzeszsák, képes volt befolyásolni, és befolyásolta is a bürokrácia egészét, vesztegetésekkel rá tudta venni érdekei érvényesítésére, de ez nem állt közvetlenül szemben az uralkodó osztály (vagyis a nemesség) érdekeivel, s nem is öltött olyan méreteket, hogy a bürokrácia a kereskedőtőke ügynökévé váljon, ahogyan ezt Pokrovszkij (1967, 570-579) állította.

A mai Oroszországban egészen más a helyzet. A mai uralkodó osztály – a bürokrata-burzsoázia – valószínűtlenül gyorsan alakult ki, ráadásul olyan körülmények között, amikor az uralkodó osztály szerepének el­éréséhez nem támaszkodhatott a termelőeszközök birtoklására, hiszen a termelőeszközök a Szovjetunióban állami tulajdonban voltak. A tulaj­donviszonyok helyett kizárólag hatalmat és erőt tudtak felmutatni. Ezért az új uralkodó osztály magját a szovjet pártállami-gazdasági bürokrácia (a nómenklatúra) képezte, amely a hatalmat ki tudta egészíteni a tulaj­donnal (vagyis a számára előnyös módon privatizálta az állami tulajdont, hiszen ő maga szabta meg a privatizáció szabályait, és ezek betartását is ő felügyelte). Ebben különbözik a bürokrata-burzsoázia a szokásos burzsoáziától, amely először hosszú időn – gyakran évszázadokon -keresztül csak felhalmozza a tulajdont, a kereskedőtőkével kezdve, s csak azután nyilvánítja ki igényeit a hatalomra. (Erről bővebben: Taraszov 2007; Taraszov 1994, 86-88)

A bürokrata-burzsoázia nem kizárólag posztszovjet jelenség. Ez jellem­ző a posztkoloniális országokra, melyekben az uralkodó osztály a helyi (gyarmati) bürokráciából nőt ki, akik a gyarmatosítók távozása után meg­kaparintották az állami tulajdont (néha a gyarmatosítók magántulajdonát képező vagyont is).¹² Különösen jól példázza a bürokrata-burzsoázia kialakulását és viselkedését a gyarmati országokban Indonézia esete, ahol még használatban is volt a „kabir” (azaz kapitalista bürokrata) kife­jezés. Magam már többször is írtam erről a témáról.

Az új uralkodó osztály különböző társadalmi csoportokból alakult ki. A legjelentősebb persze a nómenklatúra, de kezdetben a második legna­gyobb számú csoport (majdnem 40 százalék) a köztörvényes bűnözőké volt, elsősorban azoké, akik a fekete gazdaságban működtek (Taraszov 1994, 87). Ebből arra következtethetünk, hogy a peresztrojka idején csak ők készültek tudatosan a kapitalizmusra való átállásra, csak ők remél­ték, hogy az új rendszer új elitjévé válhatnak, s csak ők tettek gyakorlati lépéseket ennek érdekében. Amikor aztán ezek a csoportok egymásra találtak, és szerteágazó üzleti kapcsolatokat építettek ki, pontosan ugyan­azokat a sémákat hívták újra életre, amelyeket az alvilág és a bürokrácia egy része a NEP alatt már bejáratott (Larin 1927).

Ugyanakkor az egykori nómenklatúra történelmi távlatban rövid idő – tíz év – alatt kiszorította a köztörvényes bűnözőket (az úgynevezett banditákat) az uralkodó osztály perifériájára, gyakran oly módon, hogy elkobozta a vagyonukat, őket magukat pedig az ország elhagyására kényszerítette. A nómenklatúra e győzelme nemcsak a bűnözők jogi támadhatóságának köszönhető, hanem annak is, hogy a bürokraták társadalmi súlya sokkal nagyobb volt, annak, hogy ők minden más társadalmi csoportnál hamarabb kezdték magukat „önmagáért való osz­tálynak” tekinteni, és annak, hogy éppen a nómenklatúra rendelkezett a legnagyobb gazdálkodási gyakorlattal, ők tudták irányítani a tényleges gazdasági folyamatokat, függetlenül attól, hogy a szovjet időszakban formálisan milyen tisztséget láttak el.¹³

Más társadalmi csoportok, akik igyekeztek beférkőzni az új uralkodó osztály soraiba, szervezetlenségük és kis létszámuk miatt semmiféle konkurenciát nem jelentettek a bürokrácia számára, és vagy feloldódtak benne, vagy pedig az „új burzsoázia” létszámát gyarapították, amely bár anyagilag privilegizált réteget képvisel, de a bürokrata-burzsoáziától függ, s állandóan ki van téve az előbbi nyomásának; leginkább a folya­matosan kreált újabb adók, díjak és bírságok formájában kivetett állami sarc révén.¹⁴

Volt még egy olyan csoport, amely részt vett az új uralkodó osztály ki­alakulásában, s a kezdetekkor a figyelem középpontjában állt – ez pedig a tudományos dolgozók csoportja (elsősorban a közgazdászoké, de nem kizárólag). E csoport legismertebb képviselői Burbulisz, Berezovszkij, Gajdar, Csubajsz és Aven. A nómenklatúrát képviselő Csernomirgyinnek a „laborvezetők kormányáról” tett indulatos megjegyzése azt eredmé­nyezte, hogy a köztudat túlértékelte e csoport jelentőségét az új eliten belül. Ez annál is inkább így volt, mivel ez az elképzelés még hízelgett is az orosz „demokratikus értelmiség” hiúságának. Korai cikkeiben még Olga Kristanovszkaja, az új orosz elit legismertebb kutatója is engedett ennek az illúziónak.

Természetes, hogy így alakult. A tudomány köreihez tartozó emberek, akiknek sikerült beférkőznie a hatalmi és üzleti elitbe, a „kapitalizmus első kiadásának” idején is szemet szúrtak a kortársaknak. Erről Nyekraszov is említést tesz „Kortársak” című poémájában:

Plutokraták – honfitársak,
Zsidók, avagy németek –
Köreiben renegátok –
Néhány professzorgyerek.
Történetük nem újdonság:
Szorgosan dolgozgatott,
Művelte a tudományt, és
Szidott minden gazdagot.
Professzor volt, tudós, míg csak
Harminc évet meg nem ért,
S úgy látszott, a hivatását
Fel nem adná semmiért.
Elmúlt harminc éves –
S a távcsövek mögül
Kiugrott hát hősünk,
És most részvényeken ül.

Mellesleg, a már emlegetett I. A. Visnyegradszkij a mechanika professzora volt – egészen addig, míg nem lett tag számos részvénytársaság igazgatóságában, majd pénzügyminiszter.

Azonban a „kapitalizmus első kiadásában” hamar kiderült, hogy a „professzorok” inkább kivételt képeznek, mint szabályt. A mai Orosz­országban ugyancsak gyorsan megbizonyosodhattunk arról, hogy a „tudományos dolgozók” nem képeznek sajátos érdekekkel rendelkező különálló csoportot a bürokrata-burzsoázián belül, s egyáltalán, az új elitben játszott szerepüket alaposan túlértékelik. Nem véletlen, hogy Olga Kristanovszkaja új könyvében semmit sem ír erről a csoportról. Ugyanakkor a szerző ismét hangsúlyozza a nómenklatúra túlsúlyát az „új elit” összetételében, különös tekintettel arra a tényre, hogy az üzleti elit azon képviselőinek körében is, akiknek nincsen a nómenklatúrával összefüggő előélete, 39 százalék azok aránya, akik származásuk révén mégis az elithez kötődtek: 36,8 százalékuknak az apja, 18 százalékuknak pedig az anyja dolgozott a nómenklatúrában (Kristanovszkaja 2004, 342).

Ez éppenséggel többek között azt bizonyítja, hogy Oroszországban már kialakult az uralkodó osztály, és a sikeres függőleges társadalmi mobilitás csatornái, melyeket igénybe véve be lehet jutni ebbe az osz­tályba, a szemünk előtt zárulnak be, ha már be nem zárultak. Ezt állapítja meg L. B. Koszova is, a „Vertikális mobilitás – egyenlőtlen lehetőségek” című tanulmány szerzője (2003, 432-448): a „társadalmi lift” most már leginkább csak a társadalmi elitet szállítja.

Az a tény, hogy az új uralkodó osztály a bürokráciából származik, többek között magának a bürokráciának a megállíthatatlan növekedését vonja maga után Oroszországban: a hivatalnokok száma (ha össze­adjuk a bürokrácia felső és középső szintjén elhelyezkedők számát, amit valamiért nem szoktak megtenni, mintha az apparátus középső szintje nem is létezne) 2000-re elérte a 6 millió 203 ezret! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 116) Ezért aztán az új uralkodó osztály, amely szorosan kötődik a tényleges bürokráciához, mintegy elegyet képez vele, még veszélyesebb parazita lesz, mint a feudális osztály volt (amazok legalább profi fegyverforgatók voltak, vagyis annak illett lenniük).¹⁵

Nem vitás, hogy a forradalom előtti Oroszország ugyancsak a bürokrá­cia birodalmaként híresült el. Széles körben ismert, hogy I. Miklós miként fortyant fel a negyvenezer főírnok miatt, akik az országot valójában kor­mányozzák. De a bürokrácia akkori és mostani uralkodása két különböző dolog. A forradalom előtti Oroszországban az uralkodó osztály azon az elven konstruálódott, hogy a későbbi bürokraták először földesurak voltak (vagyis a termelőeszközök birtokosai), s csak azután váltak bürokratává. A mai Oroszországban ez fordítva van: először bürokrata valaki, azután válik a termelőeszközök tulajdonosává (kapitalistává). Ez két szükségsze­rű, ellentétes kiindulási pont mind az uralkodó osztály, mind a bürokrácia kialakulása szempontjából. Ezen felül minden egyes nemes személyesen öröklés útján jutott a vagyonához, a bürokrata-kapitalista viszont valaki mástól (általában az államtól) orozta el azt, ami ma az övé. Ez a két körül­mény merőben más gazdasági, politikai és társadalmi viselkedést indukál a forradalom előtti és a mai orosz uralkodó osztály számára. (Példa erre többek között a Stabilizációs Alap nyugati részvényekbe fektetése, vagy az, hogy A. Uszmanov éppen az izlandi bankban helyezte el a pénzét, vagy ahogyan R. Abramovics megvásárolta a Chelsea-t.)

Harmadszor, teljesen eltérő a két kapitalista Oroszországban a közok­tatás, a tudomány és a kultúra állapota és tendenciái.

A forradalom előtti Oroszországban a közoktatás – igaz, megbo­csáthatatlanul lassan – éppen elkezdett kiterjedni a társadalom egé­szére, újabb és újabb sikereket ért el. Mi több, a valódi előrelépést ezen a területen a kapitalizmus hozta el. A feudális Oroszországban analfabetizmus és civilizálatlanság uralkodott. A kultúra „oszlopai” túl­ságosan gyengék voltak, s vagy rendi, vagy éppen – mint az óhitűek esetében – rendiségellenes jellegük volt. A cári Oroszország tizenkét állami („imperátori”) egyeteme közül, amelyek a forradalom küszöbén fennálltak – beleértve a helsingforsit is, ahol svéd nyelven folyt az oktatás -, négy már a reform utáni időszakban nyitotta meg kapuit. Az 1905-ös forradalom után nyílt meg mind a három népi egyetem. A női főiskolák, a politechnikai és technológiai főiskolák ugyancsak a kapitalista Oroszországban jöttek létre. II. Sándor uralkodásának végén Oroszországban még 84 százalék volt az analfabéták aránya, de II. Miklós uralkodásának végére már csak a kilenc éven felüliek 73 százaléka nem tudott írni-olvasni. Nem valami látványos, de határozott fejlődés, hiszen emberek millióiról van szó.¹⁶

A közoktatás elterjedése és fejlődése Oroszországban közvetlenül nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a kapitalizmus (technikailag is) egyre bonyolultabbá és szerteágazóvá váló gazdasági gépezete folyamatosan egyre több írástudó és iskolázott munkaerőt igényelt. Per­sze, a kulturális forradalmat Oroszországban csak a bolsevikok tudták megvalósítani, s Oroszország elmaradottsága érthető módon egyenesen összefüggött a hatalmon lévők reakciós, konzervatív hozzáállásával, mégis, a fejlődés tendenciája vitathatatlan.

„A kapitalizmus második kiadása” nem pusztán egy olyan országot örökölt a szovjethatalomtól, amelyben mindenki írástudó, hanem egy olyan országot, ahol mindenkire kiterjed a középszintű oktatás, s ahol rengeteg oktatási intézmény van, köztük számos főiskola és egyetem, melyek jelentős része világszínvonalú oktatást biztosított.

Ez az új, kapitalista hatalom azonnal hozzálátott a közoktatás rendsze­rének tönkretételéhez, természetesen „reformoknak” titulálva a pusztítást. Ennek oka egyszerű: az új uralkodó osztály nem látta át, hogyan segíti elő a létező közoktatási rendszer a bürokrata-burzsoázia meggazdago­dását, más szempontjai pedig akkoriban nem voltak. Ám a „reformoknak” (több is volt, köztük olyanok is, amelyeket nem sikerült megvalósítani) volt stratégiai célja is: egy kétcsatornás közoktatási rendszert akartak létrehozni – drága és minőségi oktatást az elit, gyengét (de lehetőleg szintén drágát) a többiek számára. Ezeknek az intézkedéseknek a lé­nyege, hogy megerősítsék a társadalmi differenciálódást azáltal, hogy az „alsóbb rétegeket” – vagyis a lakosság döntő többségét – kizárják a minőségi oktatásból, tehát megfosszák azoktól az ismeretektől, melyek révén azok (mind szakmai, mind társadalmi téren, így a politikában is) versenyre kelhetnének az elittel (vagyis a bürokrata-burzsoáziával s az azt kiszolgáló értelmiségi érdekcsoportokkal). (Erről bővebben: Taraszov 1999, ill. http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

A szovjet közoktatási rendszer persze nem volt ideális. Az 1980-as évekre már nyilvánvalóan nem felelt meg a Szovjetunió társadalmi és gazdasági fejlődése által támasztott követelményeknek, és radikális átalakításra szorult. Ezt még a gerontokratikus szovjet kormányzat is felfogta, ezért került bevezetésre az 1984-es „alijevi” reform. De a mai kapitalista Oroszországban a közoktatási rendszer nem pusztán a ren­deltetésének nem felel meg (bármilyen alacsony színvonalon), hanem az elnevezésének sem.¹⁷

Tehát, míg a forradalom előtti Oroszországban a közoktatás fejlődött (egy nagyon rossz kiindulópontból startolva az akkoriban progresszívnek számító külföldi minták irányában haladt), a mai Oroszországban visszafejlődik (egy viszonylag előnyös kezdeti helyzetből kezd a harmadik világ legrosszabb rendszereinek szintjére süllyedni).

Hasonló helyzetben van a tudomány is. Oroszország éppen a forra­dalom előtti kapitalista időszakban foglalta el méltó helyét a tudomány világában. Ez annak köszönhető, hogy ekkor lépett színre (elsősorban a természettudomány területén) a materialista és demokratikus beállított­ságú közrendűek már említett nemzedéke, amelynek politikailag radikális tagjai azokban az években a forradalmi mozgalom magját képezték. A kapitalista fejlődés objektív követelményei lehetővé tették az oroszországi tudomány, így az elméleti alapkutatások anyagi feltételeinek javítását is, bár nem túl nagy mértékben.

Természetesen igaz, hogy a Nyugathoz viszonyítva az oroszországi tudomány provinciális szinten maradt, de azért igen nagy és megbecsült provinciának számított. Éppen ebben az időszakban alakultak ki Orosz­országban az a jelenség, amit tudományos iskolának nevezünk, és a szovjet korszakban ezek végig fenn is maradtak. Ebben a korszakban folytatták tanulmányaikat és/vagy kezdték el tudományos pályájukat azok a későbbi szovjet tudósok, akik aztán elérték, hogy a tudomány az akadémiai és egyetemi világ rezervátumából a XX. század húszas-­harmincas, majd ötvenes-hatvanas éveinek tudományos komplexumává fejlődjön (az utóbbi időszakban értelemszerűen csak azok vehettek részt, akiket elkerült a sztálini terror thermidori kaszája).

Nem kérdés, hogy a forradalom előtti Oroszországban a tudomány nem a politikai rezsimnek köszönhetően, hanem annak ellenére fejlődött. A haladó tudósok zaklatása, „politikai megbízhatatlanság” miatti üldözte­tése akkoriban megszokott jelenség volt.

Ma azonban mindez másképp van. Az elvileg ellenzékinek számító orosz kommunista párt prominensét, Zs. I. Alfjorovot nem üldözte senki, akkor sem, amikor még nem volt Nobel-díjas. A tudósok a nyilvánvaló sületlenségtől kezdve a nyílt rendszerkritikáig bármit publikálhatnak (a folyóiratok kis példányszáma miatt ez a kritika amúgy is erőtlen). Ám a humántudományok művelőinek nagy részét könnyen megvásárolhatóvá tette az államnak, a nagytőkének, vagy éppen a külföldi ösztöndíjakat osztogató intézményeknek való kiszolgáltatottság. Az, hogy az Orosz Tudományos Akadémia akadémikusnak választotta A. N. Jakovlevet, akinek tudományos teljesítménye valóban a nullával egyenlő, és A. I. Szolzsenyicint, aki – filológus-akadémikus létére – nem tudja megkülön­böztetni az igét a melléknévtől,¹⁸ ékes bizonyítéka a patologikus helyzet­nek. A disszertáció tudományos kritériumai megszűntek, a hivatalnokok számára presztízs lett ledoktorálni, disszertációikat „négerekkel” íratják nyakra-főre.¹⁹ D. J. Ajackov disszertációjának botrányos ügye csaknem a vesztét okozta a nemzetközi hírű szaratovi történésznek, N. A. Troickijnak. A Vlagyimir Putyin plagizált disszertációja körül kialakult botrányt a VAK (a tudományos fokozatok odaítélését szabályozó minisztériumi szakbizottság – a ford.) és a hasonló fórumok egyszerűen igyekeztek nem észrevenni.

Az ország tudományos életének siralmas helyzetéről szó szerint sok ezer cikk született. Ezek jól vázolják és megfelelően elemzik a helyzetet – szerzőik általában maguk is tudósok, akiket még megtanítottak gon­dolkodni és elemezni. Először is, az elmúlt időszakban a tudományos iskolák többsége elhalt, mert a tudósok jó része külföldre távozott, a tudományos szféra nagyon elöregedett, „demográfiai szakadék” alakult ki – a szovjet tudományos iskolák utolsó képviselőinek már nem volt kinek továbbadniuk tudásukat és tapasztalataikat (mivel a fiatalok ma nem választanak tudományos pályát a szélsőségesen alacsony fizetések miatt, vagy ha igen, villámgyorsan emigrálnak). Másodszor, az állandó forráshiány miatt a leginkább perspektivikus irányzatok fejlődése meg­szűnt. Harmadszor, az alapkutatások nagy részét vagy befagyasztották, vagy megszüntették, vagy külföldre telepítették, hiszen a hivatalnokok és a tőke csak a gyorsan megtérülő befektetéseket tudják értékelni, és egyszerűen nem értik, mi hasznuk lehet az elméleti és alapkutatásokból. Negyedszer, a tudományt elkezdte aktívan kiszorítani az áltudomány, az afféle sarlatán vállalkozások, mint a „torziós mezők akadémiája”, „az érzékek feletti érzékelés akadémiája” stb., ami részben a tudományos, materialista megközelítésre zúduló (többek között egyházi) támadások­nak köszönhető. Ezek a támadások egyrészt a „kommunizmus elleni harc” jegyében folytak, másrészt a posztszovjet hivatalnokréteg agresszív műveletlenségére támaszkodtak, s a divatba jött posztmodernizmus is ebbe az irányba hatott. Az utóbbi hatását jól illusztrálja az a botrány, amely egy, a VAK folyóiratában megjelent cikk körül tört ki, melyet szerző­je az áltudományos szövegeket generáló SCIgen program segítségével alkotott (Troickij variant 2008)

Tehát a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az egyházi és a politikai cenzúra igájában sínylődő, mégis fejlődő tudományunk volt, most azonban stagnáló és visszafejlődő van, s fennáll a lehetőség, hogy a „kapitalizmus első kiadásának” kulturális szintje alá fogunk süllyedni.

Ugyanez elmondható a kultúráról is. Itt nem is fontos belemennünk a részletekbe. Elég, ha az irodalomra tekintünk, s feltesszük a kérdést: hol van a mai Lev Tolsztoj? A mai Dosztojevszkij? Szaltikov-Scsedrin? Turgenyev? Csernisevszkij? Nyekraszov? A. N. Osztrovszkij? Leszkov? Tyutcsev? Kuprin? Csehov? Gleb Uszpenszkij? Korolenko? Garsin? Gorkij? Vereszajev? Stb., stb., stb.

Szándékosan nem soroltam fel az imént az „ezüstkor” alkotóit (mint ismeretes, legtöbbjük költő volt), mivel azok, akik látták műveik eredeti kiadását, tudják, hogy ezek a könyvek mikroszkopikusan kicsi példány­számban jelentek meg (200-500 példányban), s ahogyan az utolsó oldalakon és a borítókon elhelyezett reklámokból megtudhatjuk, öt-tíz évig a kiadók polcain vesztegeltek, mielőtt elkeltek volna. Pedig ezek az „ezüstkor” későbbi büszkeségeinek könyvei voltak – Andrej Belijé, Marina Cvetajeváé, Borisz Paszternáké, Oszip Mandelstamé… Csak a szimbolisták első nemzedéke – Brjuszov, Blok, Balmont és Szologub -kerülte el ezt a sanyarú sorsot. Vagyis a híres „ezüstkori” költészet nagy részére nem volt kereslet és igény még „művelt társasági körökben” sem. Erre a fajta költészetre csak a bolsevikok által végrehajtott kulturális forradalom tette fogékonnyá a társadalmat, mivel akkor szoktatták rá az embereket a komolyabb olvasmányokra, és szorították rá őket arra, hogy az irodalmat, többek között a költészetet komolyan vegyék (melynek jó táptalajt adott a forradalom és a polgárháború alatt felgyülemlett hatalmas emocionális feszültség).²⁰

A vastag irodalmi folyóiratok akkori helyzetét össze sem lehet hason­lítani a maival. Mint ismeretes, akkoriban az irodalmi folyóiratok voltak „az eszmék urai”. S szerepüket nemcsak a szépirodalom minőségének köszönhették. Az irodalmi folyóiratok befolyása akkortájt, mint tudjuk, az irodalom- és művészetkritika és publicisztika színvonalától és minőségé­től függött. Bármennyit is beszélünk arról, hogy a cári Oroszországban a cenzúra által meghatározott speciális feltételek olyan filozófiai, szoci­ológiai és politikai funkciókat róttak az irodalomkritikára és az irodalmi publicisztikára, melyeket normális esetben nem kellett volna ellátnia, tény, hogy a vastag irodalmi folyóiratok 1905 után sem veszítették el szerepü­ket, amikor a filozófiai, szociológiai és politikai irodalom nem kényszerült a cenzúra miatt irodalomkritikának vagy publicisztikának álcáznia magát. Emellett valljuk be őszintén: a mai irodalmi folyóiratok nem szépíró szerzői között nem találunk olyan személyiségeket, akik tehetségben, bátorságban, virtuozitásban és a közvéleményre tett hatásában felvennék a versenyt Belinszkijjel, Dobroljubovval, Csernisevszkijjel, Nyekraszovval, Herzennel, vagy legalább Mihajlovszkijjal, Sztrahovval, Varfolomejevvel, Zajcevvel vagy Ivanov-Razumnyikkal.

A vastag irodalmi folyóiratok a mai Oroszországban csak vegetálnak, belterjessé váltak, s leggyakrabban csak a szerzők, a szerzők barátai és ellenségei, rokonai és a szakmabeli bölcsészek kísérik őket figye­lemmel. Erőltetettek, végtelenül unalmasak és riasztó tehetségtelen-ségről árulkodnak. Tegyük hozzá, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az irodalmi folyóiratokat üldözte és gyakran betiltotta a hatalom, miközben anyagilag csak magukra támaszkodtak, ma pedig semmilyen cenzúrának és zaklatásnak nincsenek kitéve, s jelentős részüket vagy az állam, vagy a nagytőke támogatja (mint például a Znamja folyóiratot). S nem is ejtettünk szót a szatirikus irodalmi folyó­iratok teljes hiányáról.

Ugyanígy áll a dolog a színházzal. Mindazon problémák ellenére, ame­lyekkel a forradalom előtti Oroszországban a színház küzdött, nyugodtan mondhatjuk, hogy akkoriban a színházművészet demokratizálódott, egyre kifinomultabbá vált, szociális érzékenysége és ennek függvényében társadalmi szerepe is növekedett. Ismeretes és kétségbevonhatatlan, milyen sokat adott az orosz és a nemzetközi színházművészetnek a 60-as évek „új színháza”, Osztrovszkij, Csehov, Szadovszkij, Sztrepetova, a Moszkvai Művész Színház, Jermolova, Komisszarzsevszkaja, Tairov, Meyerhold vagy Jevreinov. A mai Oroszországban a legtöbb színház olyan intézménnyé vált, amely az újgazdagok kulturális igényeit igyekszik kielégíteni, és a színházművészet olyan tempóban hanyatlik, hogy nem­sokára művészetről már nem is beszélhetünk. Tudjuk, hogy a színészek általában buták (az okos színész akadályozza a rendezői koncepció megvalósítását), de amióta nincsen „szovjet cenzúra”, az is kiderült, hogy a színházi rendezők is szinte kivétel nélkül mind ostobák. Mindenesetre az a makacs igyekezetük, hogy az élet teljes gazdagságát alantassággá, trágársággá és primitív szexualitássá redukálják, eléggé árulkodik mind az orosz színházi rendezők szellemi színvonaláról, mind azokéról, akiket ez a „művészet” el tud kápráztatni.²¹ Mindemellett az előadóművészet is hanyatlik: míg azelőtt a valóban zseniális Szoktunovszkij volt a sztár a színészek között, napjaink sztárja Bezrukov, aki minden egyes darabban (és persze filmben) ugyanazt játssza.

Ha pedig a zene felé fordulunk, akárcsak az irodalom esetében, itt is rákérdezhetünk: hol van a mai Csajkovszkij? Rimszkij-Korszakov? Muszorgszkij? Balakirev? Borogyin? Anton Rubinstein? Glazunov? Szkrjabin? Rahmanyinov? A zenészekről már ne is beszéljünk. Az orosz zeneművészeti előadói iskolák a XX. század elején jöttek létre, és az egész szovjet időszakban megőrizték működésüket. Szándékos tönk­retételük már az új, kapitalista időszakra esik. A legjobb előadók, akik még a szovjet iskolákban szerezték tudásukat, ezután külföldre távoztak.

A képzőművészet áttekintése még ennél is tréfásabb képet mutat. A forradalom előtti Oroszország megmutatta a világnak, hogyan lehet meghaladni a megalkuvó akadémizmust, és tehetségek egész garma­dáját vonultatta fel, a vándorkiállítóktól a „Mir iszkussztva” és a „Bubnovij valet” csoportig és a szuprematizmusig. A mai Oroszország „aktuális” képzőművészete szánalmas (bár hivalkodó), a társadalom szempontjából felesleges és érdektelen (s ezért nem is hat a társadalom életére).

Úgy tűnik, a kultúrának egyetlen olyan területe van, amely manapság hasonló helyzetben van, mint a forradalom előtti kapitalista Oroszország­ban, ez pedig a balett. „A kapitalizmus első kiadása” idején az orosz balett szinte végig válságos állapotban vegetált, az volt a dolga, hogy szóra­koztassa az udvart, és ágyasokat biztosítson a cári család tagjai és a „nagyvilági” társaság számára. A művészet azon fellobbanásai, amelyek a szimfonikus balett megszületéséhez, Gorszkij és Fokin tevékenységé­hez köthetők (mely utóbbihoz a Gyagilev nevével fémjelzett párizsi orosz évadok zajos sikere szolgáltatott alapot), ritka és szerencsés kivételnek számítottak.

Persze, hivatkozhatnánk arra, hogy a régi, forradalom előtti idők óta sok új művészeti ág is kifejlődött, ilyenek a filmművészet, a televíziózás vagy a rockzene, ám ez demagógia lenne. Az „orosz rock” a szemünk előtt vált a késő-szovjet időszak „lázadó zenéjéből” közönséges poppá, az pedig per definitionem nem művészet. (Az igazi rockzene csak a gettók ellenkulturális-szubkulturális világában maradt meg.) Az orosz televíziózás pedig az 1960-as, 1970-es évekre épphogy felemelkedett a művészet szintjére, de az ilyen irányú kísérletezésnek Szergej Lapin véget is vetett, a kapitalista Oroszországban pedig, ahol a televízió rögtön a tömegszórakoztatás és tömegbutítás eszközévé vált, végleg búcsút mondhattunk nekik.

A mozival már bonyolultabb a helyzet. Az a kezdetleges stádium, amelyben a filmművészet a forradalom előtti Oroszországban volt, nem is tette másra alkalmassá, mint hogy a tömegkultúrát szolgálja. Ezt Neja Zorkaja (1976) a maga idejében világosan kimutatta. De azóta hosszú idő telt el, és a mozi mind a Szovjetunióban, mind a többi filmes nagy­hatalomban valódi művészetté fejlődött, amely esztétikai nyelvének (nyelveinek) segítségével alkalmas bonyolult filozófiai, társadalmi és politikai, sőt, ismeretelméleti kérdések feldolgozására. A posztszovjet Oroszországban a filmművészet totálisan visszahanyatlott a tömegkul­túra szintjére, s ez a hanyatlás hamarosan különösen rossz irányt vett, mivel az orosz mozinak a tömegkultúra szokásos funkciója – a tömegek szórakoztatása, figyelmük elterelése a társadalmi-politikai problémákról – mellett még egy másik feladatot is szántak (akárcsak Sztálin idejében), ez pedig az agymosás, az uralkodó osztály és rendszer által üdvösnek ítélt ideológia terjesztése.²²

Az orosz kultúra ilyen totális hanyatlása szorosan összefügg az új orosz uralkodó osztály kulturális primitivizmusával. A nemesekkel el­lentétben, akik általában klasszikus műveltséget szereztek, s akikbe belenevelték a feudális mintákon nyugvó jó ízlést, az új elit még nem tanulta meg, hogyan illik az elitnek viselkednie, és hogyan nem, s fesz­telenül demonstrálja fejletlen ízlését vagy az ízlés teljes hiányát. Ezt a társadalmi elvárást mind nyíltan, mint burkoltan közvetítik a „kultúra mestereinek”, akik, mint afféle profi prostituáltak, jó érzékkel pontosan azt valósítják meg, amit várnak tőlük. A hatalom csúcsán állók sem ki­vételek. II. Miklós, aki Sz. Ljubos találó megjegyzése szerint maga volt a „koronás gyarlóság”,²³ nyilván kicsit sem konyított sem az operához, sem a baletthez. (A balett számára elsősorban az a terep volt, ahol „hivatalos” szeretője, Matilda Kseszinszkaja aratta sikereit. Azt, hogy Kseszinszkaja korának egyik legremekebb táncosnője volt, Miklós való­színűleg fel sem fogta. A lánnyal családja kívánságára folytatott viszonyt, akik azt remélték, a fiatal trónörökös így majd leszokik az onanizálásról /Ljubos 1924, 189/.) De, mint jól nevelt ember (s hogy az volt, azt minden életrajzírója megerősítette), II. Miklós tudta, hogy operába és balettre járni illendő dolog, zenés kávéházba viszont nem illendő. S mivel tud­ta, hogy nincs kifinomult esztétikai érzéke, ebben (általában, bár nem mindig) a szakértők tanácsaira hagyatkozott. Ezzel szemben a mai Oroszországban minden Luzskov-féle szakértőnek tartja magát, legyen szó festészetről, építészetről vagy akár színházról. Ennek köszönhetjük az olyan szégyenletes eseményeket, mint a május 9-i Győzelem Napján a Kremlben tartott hivatalos ünnepi koncertet, ahol – olyan díszlet előtt, amit mintha egy isten háta mögötti laktanya kiskatonái dobtak volna seb­tében össze – teljesen fahangú és botfülű „énekesek” adták elő a Nagy Honvédő Háború dalait „orosz chanson” stílusban, az Orosz Föderáció elnöke és családja, az egész kormány és az Orosz Pravoszláv Egyház pátriárkája pedig az első sorból nézték – és csodálták – ezt a produkciót!

Ma az uralkodó osztály képviselői, hiába vásárolnak grófi címet valamelyik „nemesi társaság” önjelölt vezetőitől, s hiába tudják, hogy helyzetükből kifolyólag nekik támogatniuk kell a művészetet, rá nem jönnének, hogy azokban a kérdésekben, amelyekhez nem értenek, nem ártana szakértőkkel konzultálni. Tipikus példaként álljon itt a Moszkvai Konzervatórium nagytermében 2005. október 6-án rendezett koncert, melyen Ivan Numerov alt lépett fel. A koncertet az „Egyesült Cukrászok” nevű holding szponzorálta, s ezek az „egyesült cukrászok” nem kevés pénzt költöttek még arra is, hogy a jeles Numerov koncertjét a Rosszijszkaja gazetában, a Trudban, a Vremja novosztyejben s további orgánumokban reklámozzák. És egyik cukrásznak sem jutott eszébe, hogy szakértőkhöz forduljon, akiktől megtudhatta volna, hogy bizony nem minden zeneiskola növendékei tudnának olyan sikeresen csúfot űzni az alt hangból, ahogyan ezt Numerov tette. Érthető módon minden normális ember szörnyülködve hagyta ott a koncertet (elsőként a konzervatórium növendékei távoztak). Ám a cukrászok elégedettnek látszottak. Csupa-csupa Jourdain úr.

Ez a kultúrpolitika (a neoliberális gazdaságpolitikával egyetemben) ahhoz vezetett, hogy ma a lakosság nagy többségének részvétele a kulturális életben éppen ellenkező irányban változik, mint a forradalom előtt. A forradalom előtt magánszemélyek, illegális (hivatalosan inkább féllegális) diákszervezetek, 1905 után pedig már szakszervezetek és társadalmi szervezetek is könyvtárakat és olvasótermeket, népszín­házakat, dalárdákat stb. hoztak létre. A nagyvárosokban „népházakat” építettek (persze, azzal a céllal, hogy a munkások „hőzöngés” helyett mással legyenek elfoglalva, de mégis!). Mindez annyira kinőtte magát, hogy a legnagyobb üzemekben színházakat létesítettek, ahol a mun­kások, a kortársak megfigyelései szerint meglepően magas művészi színvonalon, drámákat, sőt, operákat adtak elő, melyekben a Bolsoj, a Malij és a Művész Színház színészei vendégszerepeltek – ilyen volt például a Nyikolszkij gyár színháza Orehovban (Orehovo-Zuevszkaja pravda 2002).

Ma, ahogyan ezt a RAGSZ (Oroszországi Közszolgálati Akadémia) Szociológiai Központja által 2004 decemberében 25 régióban végzett „A mai Oroszország szellemi kultúrája – a jelenlegi állapot és a tendenciák” című speciális kutatási projekt következtetéseiben leírták (Szvobodnaja miszl 2005, 130-145), Oroszországban azt figyelhetjük meg, hogy a szovjet időszakban hagyományosnak tekintett (kollektív) kulturális tevé­kenység eltűnik, azt a szabadidőnek az atomizált társadalmakra jellemző passzív, individuális, otthoni szabadidős tevékenysége váltja fel: televízió és videónézés, alvás, magányos italozás és az egyszerű semmittevés, „a szabadidő elütése”.

Ugyanakkor az olvasási kultúra szerkezete is változik: a komolyabb olvasmányokat kiszorítja a ponyva, a primitív, szenzációhajhász, botrány-és szórakoztató irodalom, szélsőséges esetben pedig az olvasás csak a keresztrejtvényekre és a tévéműsorra korlátozódik. Érdekes, hogy mind a lakosság, mind a szakértők jelentős része úgy véli, hogy a kulturális élet elszegényedése szorosan összefügg egyrészt a lakosság életszín­vonalának csökkenésével, másrészt azzal, hogy a hatalom rákényszeríti a lakosságot bizonyos kulturális termékek fogyasztására és bizonyos kulturális minták követésére.

Jól látható, hogy a lakosság nem elhanyagolható része alternatíva híján állt át az olcsó termékek és „alacsony műfajok” „élvezetére”. Nem csak azért, mert nincs másra pénze, de legalább ennyire a „felülről” (részben reklámok útján) jövő propaganda hatására. A kutatás többek között megállapította, hogy a fitnesz-centerek és bowling-termek töb­bé-kevésbé rendszeres látogatása a megkérdezettek között az első helyen állt, messze megelőzve ezzel a színházat, a koncerteket, a kiál­lítótermeket és még a diszkót is (körülbelül olyan gyakori, mint a mozi látogatás). Ugyanakkor az olvasás a hetedik helyre szorult a szabadidős tevékenységek, kikapcsolódási lehetőségek között. A szerzők így vonták le a következtetést: „A szellemi és tömegkommunikációs szférában az új feltételekhez való alkalmazkodás általában negatív irányba mutat. Ez megnyilvánul a kulturális minták minőségcsökkenésében, az írott és elektronikus sajtóban megjelenő elemző műfajt képviselő cikkek, írások és műsorok színvonalának csökkenésében, a tömegkommunikációs eszközök többségének deintellektualizációjában, bulvárosodásában, az emberek kulturális sokszínűség iránti igényeinek csökkenésében, kulturális látóterük általános beszűkülésében. A szellemi javak piacának nézettségi adatok, népszerűségi ráták, brandek kategóriáiban gondol­kodó szereplői a saját maguk által gerjesztett kereslet kielégítésére törekednek, amelyben nincs helye sem a magasabb követelményeknek, sem az önálló, aktív és igényes személyiségnek, a piac ma afféle kvázi-civilizációs folyamatként működik. Nem a művészet, a kulturális alkotás igénye működteti, hanem a már megszokott, bevált, és mellesleg jól jövedelmező termékek eladása.” (Szvobodnaja miszl 2005, 139-140)

Negyedszer, a ma divatos összehasonlítások ellenére lényegi különb­ségek vannak a forradalom előtti és a jelenlegi orosz imperializmus kö­zött. A forradalom előtti kapitalista Oroszország elsővonalbeli imperialista nagyhatalom volt. Imperialista befolyása az uralmi blokkokon át kiterjedt egész Európára, amely akkoriban az imperialista harcok legfőbb színtere volt, közvetlen érdekeltségi szférája pedig magába foglalta Közép- és Ke­let-Európát, és a mediterrán térséget. Az európai határokon túl az orosz imperializmus aktív volt az egész Közel-, Közép- és Távol-Keleten, s még Burmában is igyekezett megvetni a lábát. A mai Oroszország uralkodó osztálya az egykori Oroszország határain túl nem pályázik befolyási övezetekre, vagyis szigorúan véve kisebb területben gondolkozik, mint az egykori Orosz Birodalom. A sok jelképes gesztus, repülőgépek és hajók szállítása Venezuelának egy-két „baráti látogatással” összekötve, való­ban csak szimbolikus lépés és reklámfogás – ahogyan Osztap Bender mondaná, az orosz hatalom képviselői „a tekintélyes külső érdekében felfújt pofával” fontoskodnak. Ily módon Oroszország mint imperialista hatalom Ausztrália, India, a maoista Kína, a rasszista Dél-Afrikai Köz­társaság vagy a katonai diktatúrák korát élő Brazília szintjére „süllyedt”, vagyis átkerült a „másodvonalbeli” imperialista hatalmak táborába. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy Moszkva és Washington között, a köl­csönös harcias retorika ellenére, ebben a kérdésben létezik valamilyen hallgatólagos megállapodás (bár lehet, hogy ezt mindkét érintett fél a maga módján értelmezi).

A példák számát még lehetne szaporítani, de ezt már nem tartom szükségesnek. Ahogyan azt Lenin mondotta volna hasonló esetben, qui prouve trop, ne prouve rien. Most már levonhatunk néhány következtetést.

1. A mai orosz kapitalizmusnak semmi köze sincsen a XIX. század végi, XX. század eleji orosz kapitalizmushoz, nem lehet az utóbbihoz való visszatérésként (annak „restaurációjaként”) értelmezni. A mai kapitaliz­mus a szovjet rendszer (a szuperetatizmus) fejlődésének (vagy, ha úgy tetszik, visszafejlődésének) eredményeképpen jött létre. Ezért aztán a forradalom előtti kapitalizmusra vonatkozó ismereteink csak közvetetten nyújthatnak e témában segítséget, és semmiképpen sem pótolhatják a mai orosz kapitalizmus tanulmányozását, elemzését és elméleti fel­dolgozását. Mi több, számos esetben inkább negatív hatással vannak munkánkra, félrevezetően hatnak, mivel hamis analógiákat kínálnak. Annál inkább segítségünkre lehet a „harmadik világhoz”, a kapitalizmus perifériájához tartozó országok tanulmányozása, tapasztalatainak érté­kelése, akárcsak a globalizációs folyamat általános vizsgálata.

2. Egyáltalán nem állják meg a helyüket azok az ideológiai konjunktú­rához kötődő, jelenleg divatos értékelések, melyekkel az orosz értelmiség jelentős része azonosul, amelyek szerint a mai Oroszország visszatérni készül forradalom előtti állapotához (vagyis elvben a patriarchális pravo­szláv imperialista monarchiához). Ez elsősorban azért lehetetlen, mert a mai oroszországi kapitalizmus a szuperetatizmusban gyökerezik (amely már megoldotta a kapitalizmus minden alapvető feladatát – az iparosí­tást, az urbanizációt és a kulturális forradalmat), vagyis Oroszországban már véglegesen rögzült az ipari termelési mód, és kialakult az ipari társadalmakra jellemző társadalomszerkezet. Ez az objektív körülmény. Másodsorban, ebben az uralkodó osztály döntő többsége sem érdekelt, mivel egy ilyen fordulat anyagi státuszukat (a tulajdonhoz való jogukat) elkerülhetetlenül kérdésessé tenné. A mai Oroszország többi társadalmi osztálya és rétege még kevésbé érdekelt egy ilyen visszatérésben. Ez a szubjektív körülmény.

3. Még ennél is alaptalanabbak a hagyományos baloldali ellenzék azon reményei, hogy a „kapitalizmus második kiadása” elkerülhetetlenül olyan társadalmi-politikai változásokat idéz elő az országban, amelyek végül egy új „1917. októberhez” vezetnek, melynek eredményeképpen a

társadalomnak hirtelen nagy szüksége lesz erre a bizonyos ellenzékre, amely a spontán politikai folyamatok hullámát meglovagolva ekkor a csúcsra törhet. Még akkor sem, ha hagyományos baloldali ellenzékünk mai vezérei számára oly kecsegtetőnek tűnik a lehetőség, hogy egy harckocsi lövegtornyában találja magát a Finn pályaudvar előtt, vagy a Kseszinszkaja-palota erkélyén, azután pedig a Szmolnijban és/vagy a Kremlben. A lényegi különbség a mai kapitalista és a forradalom előtti Oroszország között (mint objektív körülmény), valamint a való élettől száz évre lemaradó hagyományos baloldali ellenzék teljes korszerűtlensége (mint szubjektív körülmény) gondoskodnak arról, hogy ez a feltételezés ne legyen más, mint színtiszta illúzió.

4. A mai orosz kapitalizmus, mint olyan egyedi jelenség, melynek nincs analógiája a történelemben, kitartó és szigorú tudományos tanul­mányozás után kiált. Ezt a tanulmányozást nem helyettesíthetjük sem (szocialista, liberális vagy konzervatív) kész sémák bemagolásával és felmondásával, sem valamilyen külföldi történelmi és gazdasági-társa­dalmi példa elemzéséből levont tanulság Oroszországra vetítésével, még kevésbé a múlt politikai jelszavainak értelmetlen ismételgetésével (függetlenül attól, honnan származnak ezek a jelszavak – ma a sztolipini „Nekünk nagy Oroszország kell!”, a feketeszázas „Üsd a zsidót!” és a bolsevik „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” egyformán inadekvát).

A „kapitalizmus második kiadása” Oroszországban éppen annyira sajátos, mint amennyire érdekes és tanulmányozásra váró társadalmi­gazdasági jelenség, amely nem pusztán lelkiismeretes, abszolút komoly és abszolút tudományos hozzáállást igényel, hanem, úgy sejtem, több­nyire egészen más kutatókat is, nem azokat, akikkel ma rendelkezünk.

Fordította: Iván Ildikó

2008. május 16 – 2008. december 4. Megjelent a Levaja Polityika [Baloldali politika] c. folyóirat 7-8. számában. A cikk a „Két kapitalizmus Oroszországban” című nemzetközi konferencián elhangzott előadás alapján készült, Moszkva, 2008. május 17-18.

Jegyzetek

¹ Érdekes, hogy Kagarlickij Periferijnaja imperija… című könyvében (2003, 489, 519-521) újfent megerősítette az oroszországi „restaurációs időszakról” vallott tézisét.

² Azt, hogy Oroszország – számára előnytelen módon – már a sztálinizmus idején bevonódott ebbe a rendszerbe, Kagarlickij tények alapján bizonyítja (2003, 429­450, 459-471). Ebben az esetben Kagarlickij Wallerstein nézeteihez csatlakozik (többször is az ő követőjének nevezve magát), aki, bár különböző korszakaiban a Szovjetuniót hol a kapitalista világrendszer részének, hol pedig „kivételnek” tekintette, de soha nem tartotta önálló világrendszernek, s ez igen sokatmondó.

³ Cohen nem indulatból használja a „valódi demodernizáció” kifejezést, hanem be is bizonyítja azt, hogy a „kapitalizmus második kiadásának” eredményei egyenesen ellentmondanak a „modernizációs elmélet” által ígérteknek: a GDP csökkent (50, de az is lehet, hogy 83 százalékkal), a tőkebefektetés aránya 80 százalékkal, az egy főre jutó hús és tejtermék 75 százalékkal kevesebb, a termelés, az infrastruktúra, a közellátás hanyatlik, tönkremegy, a lakosság a szegénységi küszöb környékén, vagy az alatt tengődik, a felsőfokú végzettsé­gűek nagy része képesítést nem igénylő munkából tarja fenn magát stb. (Cohen 2001, 172-173) Cohen ugyanott a „katasztrófa” kifejezést is használja, amely igen találóan jellemzi a jelenlegi helyzetet, főleg, ha tekintetbe vesszük a német kutató, V. Falin által közölt adatokat, miszerint a „kapitalizmus második kiadása” által okozott gazdasági károk már 1998-ra két és félszer felülmúlták a második világháborúban elszenvedetteket. (NG 1998)

⁴ B. Sz. Horev ismert adatai szerint 2001-re a tudományos és tudományos ku­tatói szervezetek egyharmadát teljesen megszüntették, a tudomány területén foglalkoztatottak száma a felére csökkent, 150 tudományos folyóirat szűnt meg, és az orosz tudósok 15 százaléka emigrált.

⁵ Mindez azzal végződött, hogy már a nyugati tudomány ruszistái sem hisznek nekik, akik pedig általában kritika nélkül ismételgetik az orosz neoliberálisok minden sületlenségét. Lásd például Powell (2002).

⁶ Valójában a helyzet ennél érdekesebb volt. A szovjet elektromos energia fő fogyasztói a KGST országai voltak, akik a világpiaci áraknál jóval olcsóbban jutottak ehhez hozzá. Ha világpiaci áron vásárolták volna, a nyersanyag és a késztermény aránya a szovjet exporton belül egészen másképp festett volna (ám az elektromos energia esetében ez technikai korlátoktól, konkrétan a háló­zatok kiépítettségétől függött). Mindazonáltal 1980 és 1985 között a Szovjetunió 19,9-ről 29,3 milliárd kW/órára növelte az elektromos áram exportját, amely másfélszeres emelkedést jelent!

⁷ 1880 és 1894 között Oroszország gabonaexportja több mint háromszorosára nőtt – 201 millió pudról 639,5 millió pudra, eközben a gabona ára látványosan csökkent (1880: 231,8 millió rubel, 1894: 381,4 millió rubel).

⁸ Ma hasonló módon viselkednek az olajágazat privatizálói: a privatizált lelőhelyek elkerülhetetlenül kiapadnak, az új lelőhelyek utáni kutatási hajlandóság azonban a magántulajdonban lévő cégeknél évről évre csökken.

⁹ Épp ezért a privatizáció legnagyobb része rövid idő alatt, fantasztikus tempóban lezajlott, hogy a konkurensek számát minimalizálják, s a vagyon oda kerüljön, ahová kell; 1995 végére a fő állami alapok 91 százaléka már magánkézbe került (Rosszijszkij Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2001, 305).

¹⁰ Ez semmiképpen nem volt sem véletlenszerű, még kevésbé irracionális folya­mat. Ellenkezőleg, a tőke kivitelét egyenesen az állam pénzügyi-gazdasági politikája provokálta. (Lásd például: Polityicseszkij zsurnal 2004, 36-38.)

¹¹ Ugyanez derül ki a tengerentúli országokkal való összehasonlításból, akik ebben az időben a gabonapiacon Oroszország fő riválisai voltak: a termőképesség az USA-ban kétszer, Argentínában két és félszer, Kanadában háromszor ilyen magas volt. (Ljasenko 1950, 280)

¹² Egyébként a bürokrata-burzsoázia egyes helyeken – ott, ahol volt erős riválisa: a földesúri osztály – kénytelen volt megőrizni az állami érdekeltség jelentős részét a gazdasági szektorban, amellyel, mint kollektív tulajdonnal de facto – de nem de jure – ő maga rendelkezett. (Lásd: Bardham 1984, 102.)

¹³ A peresztrojka időszakában érdekes adatok jelentek meg a városi és kerületi pártbizottságok első- és másodtitkárainak (a párt, illetve az ideológia irányí­tóinak) backgroundjáról Belorussziában. Kiderült, hogy az első titkárok 95,6 százaléka, és a másodtitkárok 75,2 százaléka, mielőtt tisztségét elfoglalta volna, gazdasági vezető volt. (Szovjetszkaja kultúra, 1989) Feltételezem, hogy a helyzet az ország más régióiban hasonló lehetett.

¹⁴ Ezt jól megvilágítja Radajev könyve (1998) első fejezetében.

¹⁵ A bürokrácia létszámának ilyen exponenciális növekedése a bürokrata-burzso­ázia uralma alatt szintén analóg a posztkoloniális országokban megfigyelhető jelenséggel. A maga idején Cserkov a következő adatokat közölte: Zairében 1966 és 1980 között 24,8 ezerről 400 ezerre (vagyis tizenhatszorosára) növe­kedett a hivatalnokok száma, Tanzániában 1963 és 1980 között 34 ezerről 160 ezerre (majdnem ötszörösére), Kamerunban 1960 és 1979 között 7 ezerről 79 ezerre (tizenegyszeresére), Nigériában 1960 és 1980 között 90 ezerről 520 ezerre (majdnem hatszorosára). (Narodi Azii i Afriki 1984, 52)

¹⁶ Ma – antibolsevista túlbuzgóságból – divatnak számít a forradalom előtti Orosz­országot minden tekintetben idealizálni, többek között túlértékelni kulturális fejlettségét és műveltségét. Például azt állítani, hogy az 1917-es forradalom előtt az írástudók aránya 45 százalék volt. Ez a mítosz olyan megbízhatatlan forrástól származik, mint Nyikolaj Rjazanovszkij (Riasanovsky 1963, 486). Rjazanovszkij úgy kapta meg ezt az számot, hogy egészen egyszerűen írástudónak számí­tott minden olyan gyereket, akik az 1908-ban elfogadott kötelező négyéves elemi iskoláról szóló törvény hatálya alá estek, „megfeledkezve” arról, hogy e törvénynek a tervek szerint 1909-től 1922-ig (!) kellett volna a gyakorlatban megvalósulnia, és az oktatásban részt vevő gyerekek száma 1917-ig 4,5 millió­ról csupán 6,5 millióra emelkedett (25 millió gyerekből ennyien jártak iskolába). Ismerjük II. Miklós rendeletét is, amelyben azt közli, a nép oktatásának ügyében „egyáltalán nem ajánlatos a túlzott sietség”. (Ljubos 1924, 201) Magam is írtam már arról néhányszor, milyen volt a helyzet a valóságban. (Alternatyivi 2001, 158-159; vagy http://www.scepsis.ru/library/id_96.html)

¹⁷ A http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html oldalon hatásos összeállítást olvasha­tunk az oroszországi „közoktatási reformról” és annak következményeiről.

¹⁸ A. V. Florja még Szolzsenyicin életében igen bátran leamortizálta utóbbi filológiai munkásságát cikkeiben: (Florja 2001a; Florja 2001b).

¹⁹ A helyzet találó leírását olvashatjuk E. V. Balackij cikkeiben (2005a; 2005b).

²⁰ Érdemes beleolvasni a kortársak feljegyzéseibe, akik megörökítették a költészet iránti különösen megnövekedett érdeklődést a forradalom utáni első évtizedben: a felfokozott érzelmi feszültségben, teltház előtt zajló felolvasásokat, a néha konkrét tömeghisztériába torkolló hangulatot, s ez nem csak az olyan „nyilvános” költők szerepléseire vonatkozott, mint Majakovszkij, Jeszenyin vagy a „proletár költők”, hanem a „szalonköltőkre” is, mint Cvetajeva, vagy a Schmidt hadnagyot felolvasó Paszternak.

²¹ Érdekes, hogy a színikritikusok többsége normálisnak tekinti a kialakult helyze­tet. Csak egy abszolút kisebbség harcol az orosz színház méltóságáért. Lásd például Marina Tyimaseva és Ilja Szmirnov írásait a „Szkepszisz c. folyóiratban.

²² Ezt a témát egy munkámban (Taraszov: Anti-matrica…) bővebben elemeztem.

²³ „Miklós mindenekelőtt kispolgár volt, kicsinyes és aprólékos, kisszerű lélek. Maga volt a megtestesült kispolgári romlottság […] Magánlakrészének beren­dezése egy gazdag bankár lakására emlékeztetett, aki nem különösen művelt, és híján van a művészi ízlésnek [.] II. Miklós szobáiban drága kispolgári bú­torok voltak, jelentéktelen vagy rossz képek a falon, vulgáris ikonok, ízléstelen nyomatok.” (Ljubos 1924, 188-189, 247)

Irodalomjegyzék

Alternatyivi 2001. № 1.

Balackij, E. V. 2005a: Formirovanyije gyisszertacionnoj lovuski. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 11.

Balackij, E. V. 2005b: Gyisszertacionna lovuska. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 2.

Bales, K. 2006: Odnorazovie ljugyi. Novoje Rabsztvo v globalnoj ekonomike. Moszkva

Bardham, P. 1984: The Political Economy of Development in India. Oxford

Beljajev, L. Sz. 2007: Poszledsztvija resztavracii kapitalizma v Rosszii. Irkutszk

Brook, Sz. I. 1980: Dinamika i etnicseszkij szosztav naszelenyija Rosszii v epohu imperializma. In: Isztorija SZSZSZR. 1980. 3.

California Slavic Studies. (1973) Vol. 7.

Cliff, T. 1991: Goszudarsztvennij kapitalizm v Rosszii. B. m

Cohen, S. F. 2001: Proval kresztovogo pohoda. SZSA i tragegyija poszt-kommuniszticseszkoj Rosszii. Moszkva

Csernov, V. M. 1906: Marxizm i agrarnij voprosz. Szentpétervár

Dickout, V. 2004: Resztavracija kapitalizma v SZSZSZR. Moszkva

Dolenko, A. N. 1996: Klasszovaja borba i SZSZSZR v 1970-80 godiiresztavracija kapitalizma. Moszkva

Florja, A. V. 2001a: Nyeobhogyimoli russzkomu jaziku „raszsirenyije” po A. I. Szolzsenyicinu. In: II. Izmajlovszkie Cstyenyija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 25-26 oktjabrja 2001. Orenburg

Florja, A. V. 2001b: Vlagyimir Dal i szovremennaja filologija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 22-23 nojabrja 2001. Nyizsnyij Novgorod

Gorskov, M. K. 2000: Rosszijszkoje obscsesztvo v uszlovijah transzformacii. Moszkva

Gyeszjaty let szociologicseszkih nabljugyenyij. 2003. Moszkva

Horev, B. Sz. 2001: Progressz SZSZSZR i regressz burzsuaznoj Rosszii. Moszkva

Hresztomatyija po isztorii Rosszii. 2001. Moszkva

Hrjascseva, A. I. 1921: Gruppi i klasszi vkresztyjansztve. Moszkva

Isztorija Rosszii. Sz nacsala XVIII do konca XIX veka. 1998. Moszkva

Isztorija SZSZSZR. 1973. 1.

Isztorija SZSZSZR. Sz drevnyejsih vremjon do nasih dnyej. 1968. 6. kötet. Moszkva

Jermolov, A. Sz. 1906: Nas zemelnij voprosz. Szentpétervár

Kagarlickij, B. J. 2000: Resztavracija v Rosszii. Moszkva

Kagarlickij, B. J. 2003: Periferijnaja imperija. Rosszija i miroszisztema. Moszkva

Kaufmann, A. A. 1908: Agrarnij Voprosz v Rosszii. 1-2. kötet. Moszkva

Kirszanov, V. N. 1993: „Resztavracija” kapitalizma v Rosszii. Isztoki i pricsini. Moszkva

Korelin, A. P. 1979: Dvorjansztvo v poreformennoj Rosszii. Moszva

Koszova, L. B. 2003: Vertyikalnaja mobilnoszty: nyeravensztvo vozmizsnosztyej. In: Szpravedlivie i nyeszpravedlivie szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii, 432-448.

Kristanovszkaja, O. 2004: Anatomija rosszijszkoj eliti. Moszkva

Kuranti, 1992. 10. 1.

Larin, J. 1927: Csasztnij kapital v SZSZSZR. Moszkva

Lenin, V. I. 1961: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 1. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1971: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 3. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973a: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 16. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973b: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 17. kötet. Moszkva

Ljascsenko, L. L. 1950: Isztorija narodnogo hozjajsztva SZSZSZR. 2. kötet. Moszkva

Ljubos, S. 1924: Poszlednyije Romanovi. Leningrád – Moszkva

Marcuse, H. 1969: An Essay on Liberation. Boston

Martinov, J. M. – Csinguzov, O. M. 2005: Otyecsesztvennaja isztorija. Moszkva

Maszlov, P. P. 1905: Agrarnij voprosz v Rosszii. 1. kötet. Szentpétervár

Maszlov, P. P. 1908: Agrarnij voprosz v Rosszii. 2. kötet. Szentpétervár

Milov, L. V. 2001: Velikorusszkij pahar i oszobennosztyi rosszijszkogo isztoricseszkogo processza. Moszkva

Narodi Azii i Afriki. 1984. № 2.

Narodnoje hozjajsztvo SZSZSZR v 1990 g. Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991. Moszkva

NG – figure i lica, 1998. № 16.

Nyemcsinov, V. Sz. 1945: Szelszkohozjajsztvennaja sztatyisztyika c osznovami tyeorii. Moszkva

Orehovo-Zujevszkaja pravda, 2002. 08. 27.

Pipes, R. 1993: Rosszija pri sztarom rezsime. Moszkva

Pokrovszkij, M. N. 1967: Izbrannije proizvegyenyija. V csetüreh knyigah. 3. könyv. Moszkva

Pokrovszkij, V. I. 1902: Szbornyikszvegyenyijpo isztoriiisztatyisztyike vnyesnyej torgovli Rosszii. T. 1. Szentpétervár

Polityicseszkij zsurnal, 2004. № 34.

Powell, D. E. 2002: Death as a Way of Life. Russia's Demographic Decline. Cur­rent History, Oct. 2002. Vol. 101. № 657. 344-348.

Radajev, V. V. 1998: Formirovanyije novih rosszijszkih rinkov: transzakcionnije izgyerzski, formi kontrolja i gyelovaja etika. 1. rész. Moszkva

Rasin, A. G. 1956: Naszelenyije Rosszii za 100 let (1811-1911). Moszkva

Riasanovsky, N. 1963: A History of Russia. N.Y.

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2000. Moszkva

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2001. Moszkva

Sanyin, T. 1997: Revoljucija kakmomentisztyini. 1905-1907, 1917-1922. Moszkva Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 1. kötet. Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 6. kötet. Szovjetszkaja kultúra, 1989. 10. 17.

Szpravedlivije i nyeszpravedlivije szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii. 2003. Moszkva

Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991

Szvobodnaja miszl XXI, 2005. № 10.

Taburno, I. P. 1903: Prilozsenyije k eszkiznomu obzoru finanszovo-ekonomicsesz-kogo szosztojanyija Rosszii za poszlednyije 20 let. Grafiki i sztatyisztyicseszkije tablici. Tabl. 6. Szentpétervár

Taraszov, A. N. 1994: Provokacija. – Postcriptum iz 1994-go.

Taraszov, A. N. 1995a: Rosszija XXI. 1995. № 11. 58-67.

Taraszov, A. N. 1995b: http://www.scepsis.ru/library/id_101.html

Taraszov, A. N. 1996: Szuperetetizm i szocializm. Szvobodnaja miszl, 1996. 12.

Taraszov, A. N. 1999: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 1. cikk. Klasszovij podhod k obrazovanyiju: znanyija – tolko bogatim. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 10.

Taraszov, A. N. 1999-2000: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 2. cikk. Obnovlenyije gumanyitarnogo obrazovanyija. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 11. és 2000. 2. (http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

Taraszov, A. N. 2007: Bjurokratyija kak szocialnij parazit. Szvobodnaja miszl XXI, 2007. 2.

Taraszov, A. N.: Anti-matrica ili borba babla sz oszlom. http://www.scepsis.ru/library/id_1895.html.

Troickij variant, 2008. 13. Troick (http://www.grani.ru/Society/Science/rn.142082.html)

Truskov, V. V. 2003: Resztavracija kapitalizma v Rosszii. Moszkva

Zorkaja, N. M. 1976: Na rubezse sztoletyij. Uisztokovmasszovogo iszkussztva v Rosszii 1900-1910 godov. Moszkva

http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html

http://www.polit.ru/science/2008/09/30/erunda.html

http://www.scepsis.ru/authors/id_209.html;

http://www.scepsis.ru/authors/id_6.html

http://www.scepsis.ru/library/id_96.html

http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html

A Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. egyik vezető állású tisztviselője, Purpriger Ernő, a könyvelés és a pénzügyek korábbi felelőse 1946-ban három év börtönbüntetést kapott, és politikai jogainak gyakorlásától további tíz évre eltiltották. A népbíróság így indokolta ítéletét: „A rádió volt a háborús erőfeszítés egyik legfontosabb fenntartója, a háborús uszítás, a faji gyűlölet fokozásának leghatékonyabb, […] elsőrendű hatalmi eszköze. A rádió volt a bűnös tömegszenvedélyek felkeltésének legelsőrendűbb tényezője. Aki egy ilyen intézménynél a nyilasuralom alatt is mindvégig vezető állásában megmaradt, ezáltal hozzájárult mindazon háborús és népellenes bűnök elkövetéséhez, amelynek a rádió messze­menő tömeghatásával okozója lett."¹

A rádió és a sajtó ugyanúgy a lejáratódott és megbukott (akkoriban sokan így mondták: rothadt) rendszer része volt, mint a kormány, a had­sereg, a csendőrség és a helyi közigazgatás. Senki nem vitatta, hogy mindegyiket meg kell tisztítani.

A korszak leghatékonyabb tömegközlési eszköze, a Magyar Rádió a háború időszakában fokozatosan elveszítette korábbi szellemi integritá­sát. A rádió a húszas évektől – Kozma Miklós irányításával – természe­tesen az uralkodó rendszert kívánta szolgálni, magát a Kárpát-medencei magyar szupremácia egyik eszközének tartotta, ám műsorait mindig igyekezett szakmailag elfogadható, művészileg értékes minőségben készíteni és sugározni. A rádió vezetősége ennek érdekében esetenként, nem is ritkán, más hatalmi-kormányzati vagy befolyásos közéleti körökkel és személyekkel is szembekerült, vitázott. 1944. március 19-én a Ma­gyar Rádió is a német megszállók felügyelete alá került, a szélsőséges háborúpártiak szócsöve lett – a nyilas hatalomátvételt követően pedig egyértelműen a magyar náciké.

A felszabadulás után a háborútól sokat szenvedett emberek szemében mindenki bűnös volt, aki a korábbi években közéleti tisztséget viselt, feladatot vállalt. Különösen vétkesnek látszottak azok, akik előtérben voltak: például a sokak által ismert rádióműsorok szereplői, szerkesztői. A rossz megítélés – jogosan, de nem egyforma mértékben – kiterjedt az intézmény vezetőire és a műsorok elkészítésének feltételeit megteremtő műszaki, hivatali és kisegítő munkatársaikra. Az említett tisztviselőnek például azt rótták fel, hogy a nyilas kormánybiztos időszakában is meg­maradt tisztségében, noha 1944 végén szinte automatikusan lett második ember a hierarchiában, mivel a többi vezető elhagyta az intézményt. El­marasztalásának okai között konkrét bűncselekményt nem is állapítottak meg, hiszen nem készített és nem is felügyelt műsorokat.

A korabeli hangulatra jellemző, hogy a Rádió egyik társvállalatánál Cserépy László rendezőt azért ítélték állásvesztésre, mert meghitt viszonyban volt Páger Antallal. „A Páger Antallal való együttműködés beszédes bizonyítéka Cserépy magatartásának. Az Igazoló Bizottság ezt a tényt további bizonyítás elrendelése nélkül elegendőnek találta az állásvesztést kimondó határozat meghozatalához."²

A számonkérés kezdete, az igazolási eljárás

A szövetségesek győzelme, a Harmadik Birodalom felszámolása után mindenütt igyekeztek megtisztítani a közéletet a nácizmustól. Szigorú­nak minősíthető a felelősségre vonás Nyugat Európában: Belgiumban háromezer, Dániában négyszáz, Franciaországban négyezer személyt végeztek ki. Nürnbergben 658 halálos ítéletet hoztak. A különböző né­met megszállási övezetekben több millió fő ellen folytattak eljárást.³ A vétkes politikusok, katonák, rendőrtisztviselők és hivatalnokok mellett a kollaboráns újságírók, művészek, rádiósok is sorra kerültek. William Joyce, a berlini rádió angol bemondója (az „ugató" Lord How-How) és egy másik náci, Jean Herold Paquis, a párizsi rádió francia bemondója hazaárulónak minősült, kivégezték őket. (Képes Figyelő, 1945. október 27.) Magyar bíróságok hét újságírót ítéltek halálra, közülük ketten kegyel­met (életfogytiglant) kaptak. A kivégzetteket a sajtón túli politikai szerepük vagy egyéb cselekményeik miatt is elmarasztalták.⁴

Magyarországon a közélet megtisztítását az Ideiglenes Nemzetgyűlés kezdeményezte. Felhatalmazása alapján az Ideiglenes Nemzeti Kor­mány a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk 141. paragrafusát, a kivételes hatalom köréről szóló háborús rendelkezést alkalmazta, amikor előírta a közalkalmazottak igazolását. Az igazolási eljárás nem volt teljesen ismeretlen próbálkozás, új kitaláció. Korábban, 1939-ben alkalmaztak hasonlót, amikor a visszacsatolt területeken munkára jelent­kező közalkalmazottakat „magyar nemzethűség szempontjából" vonták igazolási eljárás alá. (MTI 1939. február 27.) A sok visszaélés és a rossz tapasztalatok miatt az újabb területfoglalások után a nemzethűséget firtató eljárás már elmaradt. (Szabó 2002) Teleki Pál miniszterelnök sze­rint: „bár bizonyos haszna volt az igazolási eljárásnak, tízszer annyi kárt okoz a denunciálási hajlam felélesztésével". (MTI 1940. szeptember 23.)

A háború utáni igazolást megkövetelő 15/1945. ME. számú rendelet a Magyar Közlöny első, új, 1945. január 4-i számában jelent meg. A ren­deletnek az volt a célja, hogy tisztázzák: 1939. szeptember 1. (vagyis a világháború kitörése) óta az egyenként igazoló eljárás alá vont közalkal­mazottak magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit. (1. §)

Noha első pillantásra kézenfekvőnek látszik, miben áll az érdeksérelem, szükségessé vált a fogalom részletezése, mert számos értelmezési vita keletkezett. Május elején módosították a rendeletet. A tisztázást célzó első paragrafus így fogalmazott: „A magyar nép érdekeit sértő cselekedetnek kell tekinteni különösen: ha a közalkalmazott nyilas vagy más fasiszta jellegű párt (mozgalom) tagja volt, ilyen pártot, mozgalmat támogatott vagy azok célkitűzését, működését, helyeselte; ha a háborúba való belépés, a háborúban való további részvétel vagy a tengelyhatalmak érdekében vagy pedig a szövetséges hatalmak érdekei ellen propagandát fejtett ki; ha akár közvetlenül, akár tetteivel, közhangulatot kialakító magatartásával közvet­ve, az ország lakossága egy részének érdekeit sértő, a magyar alkotmány szellemével ellenkező jogszabályok hozatalát mozdította elő, vagy ilyen jogszabályok végrehajtásában olyan módon vett részt, hogy ezáltal az érintett személyek helyzetét súlyosbította, ha az ország lakosságának egy része ellen gyűlöletre izgatott." (1080/1945. ME. számú rendelet)

A rendelet még így is elég tág teret hagyott a szubjektív vélekedésnek, hiszen ki tudja pontosan, miként nyilvánulhat meg egy párt vagy mozga­lom célkitűzésének vagy működésének helyeslése, vagy a „közhangu­latot kialakító magatartás".

Időközben, február elején létrehozták a népbíróságok és népügyész­ségek rendszerét, hogy „mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésü­ket". (81/1945. ME. számú rendelet)

Ez az új jogszabály körülírta a háborús bűn fogalmát. A felsorolás (13. § 1. bekezdés) háborús bűnösnek minősítette azt is, „aki nyomtatványban vagy gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján [kiemelés -V. Gy.] a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott". A 6. szakasz a minősítést a „háború szolgálatában jelentős szellemi munkát végzett" személyekre is kiterjesztette. A 17. § 3. pontja szerint „népel­lenes bűnös az, aki nyomtatványban, gyülekezet előtt vagy egyébként nyilvánosan nép- vagy demokráciaellenes intézkedés hozatalát sürgette, vagy meghozatalát dicsérte". A 4. bekezdés ugyanígy minősíti azt is, „aki kényszerű szükség nélkül a nép- vagy demokráciaellenes hírverés szolgálatába szegődött". A felsorolt bűncselekmények hivatalból üldözen­dőknek minősültek (19. §), és a kiróható büntetés mértéke: 1 évi fogság vagy internálás volt (18. §).

Májustól kiegészítették ezt a rendelkezést is. A módosítás szerint nép­ellenes bűntettben bűnös az is, „aki nyomtatványban (bármilyen módon sokszorosított iratban), gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján [kiemelés – V. Gy.] huzamosabb időn át olyan állandó jellegű és folyamatos tevékenységet fejtett ki, amely alkalmas volt arra, hogy a fa­siszta és a demokráciaellenes irányzatok elterjesztése és megerősítése végett vagy a faji és felekezeti gyűlölet felkeltése, illetőleg ébrentartása céljára a közfelfogást jelentős mértékben befolyásolja, és az országra káros irányba terelje". (1440/1945. ME. számú rendelet)

A jogszabályokban nem található az izgatás fogalmának meghatá­rozása, pedig az a tárgyalásokon rendre előkerült. A definíció a NOT (Népbíróságok Országos Tanácsa) közlönyében több hónap múlva bukkant fel: „nyomtatványban, gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján különleges, a hallgatóság, illetve az olvasó lelkének erős indulatát kiváltani szándékozó behatás, amely azt célozza, hogy a hallgató (olvasó) lelkében az ellenállás csökkenjék az elérni kívánt hatással szemben, és eredményeként a hallgató (olvasó) gondolkodása a tettessel azonos indulati elemekkel telítődjék". (Népbírósági Közlöny, 1945. november 24. 12.)

A látszólag nagyon elvont kategóriákat a kortársak életközeli tapaszta­latai töltötték meg a gyakorlatban alkalmazható tartalommal. A rendőrségi kihallgatások valamint a bírósági tárgyalások és ítéletek szövegéből minden fogalmi és jogi bizonytalanság ellenére kirajzolódik az alkal­mazott kifejezések nagyjából egységes felfogása. A felelősségre vont értelmiségiek egy része, a fenyegető szigorú büntetés nyomása alatt, esetenként másfajta pressziónak is kitéve, de hasonlóképpen használta a fogalmakat. Igaz: valamennyi vádoló hatóság, sőt időnként a bíróság is utat engedett az indulatoknak. A jegyzőkönyvek megfogalmazása pedig a kihallgató, és nem a gyanúsított vagy a vádlott sajátja. A szorult helyzetű ember aláírása legfeljebb a szöveg jóváhagyását jelenti, és nem az azzal való azonosulását. A sajtó szintén fűtötte az érzelmek hevességét. A lapok a vallomásokat nem szó szerint, hanem rövidítve, következésképp sokkal élesebb fogalmazással, jelzős szerkezetekben tették közzé. Olva­sóikat igyekeztek „megkímélni" az árnyalt, de körülményes fogalmazástól.

Egy példa: Dövényi Nagy Lajost, a Tarnopolból indult el című regény íróját, a rádió hírhedt kommentátorát is felelősségre vonták. A rendőr­ségen készült kihallgatási jegyzőkönyve szerint így vallott: „A regényem megírásakor tudatában voltam annak, sőt célom is az volt, hogy a zsidók elleni faji, illetőleg felekezeti gyűlöletet felkeltsem, és azt ébren tartsam […] Tudatában voltam annak, hogy Hitler több ízben kijelentette, hogy többek között célja az is, hogy az európai zsidóságot teljesen kiirtsa. Eb­ből kifolyólag tisztában kellett lennem azzal, hogy a zsidóellenes uszítás, mely regényemben kifejezésre jutott, milyen messzeható következménye [sic!] lehet a magyarországi zsidóság tragédiájának előidézésében. Ta­gadom azt, hogy a Rádió hírszolgálati tisztviselőjének egy alkalommal, amidőn azt kérdezte tőlem, hogy nem-e [sic!] unom ezeket az uszító hírmagyarázatokat, azt válaszoltam volna: »nekem ki van osztva minden napra kb. 1000 zsidó, akiket meg kell semmisítenem, de ha elfáradok, akkor egy párat életbe [sic!] hagyok«. Ellenben nem tagadom, hogy ilyen értelemben s erről a kérdésről volt szó közöttünk, azonban emlékezetem szerint én ezt nem magamra vonatkozólag mondottam, hanem más újságíró társamnak »humoros« megjegyzését továbbítottam." (ÁBTL V-129749. Dövényi Nagy Lajos vizsgálati dosszié. Kihallgatási jegyző­könyv 1945. szeptember 7.) Aki az előző szöveget olvassa, szinte hallhat­ja, amint a kihallgató rendőrtiszt diktálja a mondatokat. A kihallgatásról a másnap reggeli újságban a következő jelent meg: „Amikor megkérdezték tőle: tisztában van-e azzal, hogy az együgyű és évtizedeken keresztül politikailag tendenciózusan félrevezetett közönségben micsoda hatást váltott ki cikkeivel, Dövényi arcátlanul azt válaszolta, hogy nem is sejti." (Szabadság, 1945. augusztus 9.)

A jogszabályok felsorolt részleteinek alaposabb fogalmi körülírása és az eltelt évek, a háborús hónapok sok-sok tapasztalata sem segített egyszerűvé, átláthatóvá tenni az igazolás folyamatát. Az igazolás alá vont személyek sorsát az alakuló politikai rendőrség gyakran öntörvé­nyű (elsősorban a kommunista párt vezetői által irányított) működése, a több azonos jogú hatóság párhuzamos hatásköre, egyes esetekben a politikai pártok érdekeinek az érvényesítése, alkalmasint a bizottsági tagok személyes ellenszenve vagy szimpátiája elég bizonytalanná tette. Tekintélyes körök a laikus bírák szerepét és a népbíráskodás visszaható erejét is megkérdőjelezték. Mindszenty József hercegprímás elvi és a formális joggyakorlatra hivatkozó aggodalmát a miniszterelnöknek küldött levélben fogalmazta meg. „A büntető jog terén a törvények ezen vissza­ható erejét soha egyetlen egy jogrendszer sem ismerte el. A klasszikus római jognak sarkalatos parancsa a »nullum crimen sine lege poenali« [nincs bűntett büntető törvény nélkül], továbbá, hogy »lex posterior nequit trahi ad facta praeterita« [a későbbi törvénynek nincs visszaható ereje]. Werbőczy is azt írja Hármaskönyvében: »constitutiones non pro praeterito, sed pro futuro scripta sunt« – a törvényeket nem a múltnak, de a jövőnek szerkesztik." (Iratok… 1992, 153) Utóbbi megjegyzést mintha megfogadták volna, az idézett kormányrendeletet az Ideiglenes Nemzetgyűlés két másik rendelettel összegyúrva törvényerőre emelte, és az így elfogadott 1945. évi VII. törvény a továbbiakban a koncepciós perek egyik jogi hivatkozásává vált.⁵

Az igazolás folyamata sokáig elhúzódott, gyakorlatilag soha nem került nyugvópontra. 1947 tavaszán a Minisztertanács felfüggesztette az igazo­ló bizottságok működését, nem sokkal később az igazságügyi miniszter felügyelete alá helyezte a 16.000 befejezetlen ügyért felelős, újjáalakított bizottságokat. (10 000/1947. Korm. sz. rendelet) Az igazolások ügyét a következő években a minisztertanács – még 1948-ban is – kénytelen volt napirendre tűzni. (A Minisztertanácsi… 2003; Dinnyés 2000)

Az igazolásra kötelezettek

Az igazolási kötelezettség a közalkalmazottakra, tehát az állam, a tör­vényhatóság, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a közoktatás dolgozóira terjedt ki, de közéjük sorolták az állami támogatásban ré­szesülő magánvállalatok alkalmazottait is. Utóbbiak körébe tartozott a Rádió és társvállalatai.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány tagjait, politikai államtitkárait és a honvédség vezérkari főnökét, vala­mint a kormány által kinevezett főispánokat megkímélték az igazolási procedúrától, őket eleve igazoltaknak tekintették. A többi közalkalmazott köteles volt nyilatkozatot tenni arról, mit tett a megelőző években. A nyi­latkozatokat az igazoló bizottságokhoz kellett benyújtani. E testületek öt tagját a rendelet alapján a főispán sorsolta ki a Magyar Függetlenségi Front pártjainak (pontosabban a helyi szervezeteknek) öt-öt jelöltje közül. A fővárosban, nem lévén főispán, a Budapesti Nemzeti Bizottság vonta hatáskörébe e feladatot. A bizottság ezek után behívta annak az intézménynek egy képviselőjét, amelyben az igazolási eljárásokat lefoly­tatták. A Rádió ügyeiben Szilágyi Ödön, a rádióújság felelős szerkesztője volt a vállalati képviselő.⁶

Az eljárás a következő volt: az érintett munkahelyén nyolc nappal a tárgyalás előtt az elnök közhírré tette, hogy a bizottság kinek a nyilat­kozatáról fog tárgyalni. Aki akart, a tárgyalásig bejelentést tehetett, akár szóban, akár írásban. (A szóbelit jegyzőkönyvezni kellett.) Később a felhívást az érintett lakóházában is kifüggesztették, ennek tényét a ház­bizalmi igazolta. A tárgyalás kezdetben nem volt nyilvános.

A Rádió vállalati bizottsága elé kerülő alkalmazottak mindenekelőtt kitöltöttek egy kétoldalas kérdőívet. A rovatokban a személyes ada­tokon túl a közeli múltra vonatkozó kérdések szerepeltek elsősorban: teljesített-e katonai szolgálatot; a legutóbbi (1941-es) népszámlálás alkalmával milyen nemzetiségűnek vallotta magát; volt-e tagja (tiszt­ségviselője) a Volksbundnak, az SS-nek, bármelyik 1920 után működött pártnak, kamarának, érdekképviseleti szervezetnek; kapott-e kitüntetést 1930 után; járt-e hivatalos úton Németországban; kinevezték-e vállalati igazgatótanácsba vagy más vezető testületbe? Az utóbbi kérdés már nyilvánvalóan utalt a legutóbbi hónapok történéseire. Voltak részletezőbb, a zsidótörvényekre vonatkozó kérdések is: az illetőnek volt-e szerepe a zsidótörvények végrehajtásával kapcsolatban, árjásított-e zsidó üzletet, vásárolt-e zárolt, majd eltulajdonított készletből kiárusított terméket, szerzett-e zsidótól eredő rádiót, beköltözött-e zsidó lakásba (ha igen, mi okból)? Viselt-e nyilas formaruhát, jelvényt vagy karszalagot? Vé­gül, de nem utolsósorban a rádiósnak arra is válaszolnia kellett, hogy szerepelt-e előadóként a műsorban, hogy 1930 után milyen újságba, folyóiratba írt cikket, jelent-e meg könyve az adott időszakban, tartott-e nyilvános beszédet népgyűlésen vagy akár szakmai egyesületben. A háborús időszakot követő tisztázás során az is minősítő körülménynek számított, hogy korábban ki melyik lapot fizette elő. Az oldal alján sze­repelt az a kérdés, hogy bírói ítélet felfüggesztette-e politikai jogait, ha igen, milyen cselekmény miatt, mennyi időre. Az elítélés ténye nem volt magától értetődő, mivel a korábbi eljárások során baloldaliakat és nyilas mozgalmi aktivistákat is értek retorziók. Az a tény tehát, hogy valakitől megvonták a politikai jogokat, önmagában nem minősítette az érintettet. (Jegyzőkönyv.   1945)

A kitöltött kérdőív áttekintése, az érintett és a tanúk személyes meg­hallgatása alapján a bizottság általában gyorsan döntött, igazolt vagy elmarasztalt. A büntetés a vezető állásból vagy az előléptetésből (meg­határozott időre) történő kizárás, de akár az azonnali elbocsátás vagy soron kívüli nyugdíjazás kezdeményezése volt. A bizottságnak mun­kaügyi hatásköre nem volt, de határozatát mindig végre kellett hajtani. Súlyosabbnak ítélt esetekben a rendőrséghez vagy a népügyészséghez továbbították az iratokat, ott szinte minden esetben vádat emeltek. Ha valakit nem igazoltak, vagy a rá vonatkozó határozatot igazságtalannak tartotta, jogorvoslatért a népbírósághoz, végső soron a Népbíróságok Országos Tanácsához fordulhatott. Az igazoló bizottság tagjaival szem­ben nem lehetett elfogultsági kifogást emelni. (Népbírósági Közlöny, 1946. február 23. 2.)

Az igazolás alá vont személyek számát és a vizsgálatok számszerű adatait ma már nem lehet pontosan megállapítani. A bizonytalanság oka a több őrzőhelyen⁷ lévő, hiányos iratanyag, a korabeli sajtóközlemények eltérő adatai, a változó felelősségű és személyi összetételű bizottságok (volt ideiglenes, majd hivatalos, illetve a nyugatról hazatért alkalmazottak átvilágítását végző testület) dokumentációja, a fellebbezések és népbíró­sági büntetőügyek elhúzódása, valamint a háború előtti és az 1945 után felvett alkalmazottak fluktuációja.

A felszabadulás után Központi Híradó Rt. néven újjászerveződött hol­ding egységes igazoló bizottsága 1945 decemberéig a Rádió, az MTI és a Filmiroda dolgozói közül 722 személyt igazolt. Akkor még 105 „fontos" személy igazolása váratott magára. Az alkalmazottak 14 százalékát a bizottság nem igazolta: 21 főt állásvesztésre ítélt, további 8 személyt vezető állásra alkalmatlannak minősített, 8 fő kényszernyugdíjazását kezdeményezte, 2 embert eltiltott a nyilvános szerepléstől, és 13 főt feddéssel bocsátott el. (Világ, 1945. december 15.)

A Fővárosi Levéltárban őrzött iratok alapján készített összesítés szerint a nem hivatalos igazolási eljárás 385 személyt minősített. A régi munkatársak közül alkalmazhatónak tartottak 120 tisztviselőt, továbbá 35 főt a postaműszaktól, 115 főt a munkások közül, illetve 15 új embert, vagyis összesen 285 főt. Politikai szerepük és magatartásuk, valamint a vállalatnál betöltött szerepük miatt a többiek, közöttük 8 postaműszaki alkalmazott szolgálati viszonyát felfüggesztették. A népügyészséghez 46 személy ügye került.⁸

Az igazolás rendje a Rádióban az újjáépítés kezdetén

Mivel a politikai szűrés rendszere elég sokára, 1945 nyarára állt össze, és a rádióműsor megindításával addig nem lehetett várni, az igazo­lásokat önállóan kezdték meg az intézményben. Januárban a Rádió és az MTI gyakorlati vezetőjévé az Ideiglenes Nemzeti Kormány – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet megbízottaival egyetértésben – Ortutay Gyulát nevezte ki, akinek más tevékenysége mellett tekinté­lyes rádiós gyakorlata is volt.⁹ A vállalat magánszemélyek tulajdona volt, formailag részvénytársaság, de a részvényesek véleményét Ortutay megbízásáról nem kérdezték meg. A furcsa, ellentmondásos helyzetet februárban Havel Béla alelnök azzal akarta feloldani, hogy a tulajdo­nosok nevében ő is megbízást adott Ortutaynak a vállalatvezetésre. A lépést a későbbi események nem igazolták, mert amint a kormányzó pártok és a tulajdonosok között konfliktus keletkezett, Ortutay vissza­adta ezt a megbízást.

Az új vezető kinevezésekor a magyarországi rádiózás személyi és technikai állapotát tekintve romokban hevert. 1945 májusáig csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) adott engedélyt vevőkészülék tartására, és természetesen csak politikailag megbízhatónak tartott személyeknek. A rádióhallgatás szabadsága csak néhány héttel az adás megkezdése (május 1.) után valósulhatott meg. (Kelen…)

A romeltakarítás és a műszaki berendezések helyreállítása szinte áttekinthetetlenül nagy feladatnak látszott, mégsem okozott annyi gon­dot, mint a személyi körülmények tisztázása. Február 10-én a Sándor utcában ideiglenes igazoló bizottság alakult az MTI, két nap múlva a Rádió alkalmazottainak minősítésére. Deklarálták, hogy ennek döntései nem véglegesek, a Budapesti Nemzeti Bizottság által kijelölt majdani végleges bizottság felülbírálhatja azokat, de a határozatok természetesen azonnal életbe léptek. Elhatározták, hogy akit a bizottság elmarasztal, azt a munkájából felfüggesztik, noha járandóságairól, esetleges nyugdí­járól a bizottság nem jogosult dönteni. A bizottság a mérlegelés három fő szempontját fogalmazta meg: az illető volt-e fasiszta politikai párt vagy szervezet (pl. a Volksbund) tagja, másra át nem ruházható módon felelős-e a fasiszta elnyomás alatt végzett munkájáért, és az elmúlt évek folyamán tett-e tanúságot következetes fasiszta érzületről.

A Rádiót érintő igazolási, rendőrségi és ügyészségi (összefoglaló elnevezéssel: adminisztratív), illetve bírósági eljárások főként két irány­ban folytattak vizsgálatot: az egyik a rádió hangját meghatározó (akkor még nem így nevezett) gyűlöletbeszédet gyakorló szerzők és előadók tevékenységét, a másik a nekik teret adó intézmény működését irányító vezetők felelősségét kutatta.

Az alkalmazottakat, viselkedésük ismeretében négy csoportba sorolták: elismerték a baloldali ellenállás résztvevőit, illetve azokat, akik határo­zottan nyilas-ellenes magatartást tanúsítottak, nem bántották a politika­mentes felfogásúakat, és elmarasztalták azokat, akik nyilasok, illetve németbarátok voltak. Kialakult még egy kategória: a bizottság a vállalat volt vezetőit sem igazolta. „Aki az elmúlt esztendőkben a felelősséget másra át nem hárítható módon a vállalat vezetésében részt vett, az nem igazolható, a vállalatnak tagja nem lehet." (Ortutay… 1945)

Az igazoló bizottság Ortutay Gyula elnök kezdeményezésére két el­hunyt, illetve eltűnt munkatársat, Örley Istvánt és Rákóczi Pétert – mivel „hervadhatatlan érdemeket szereztek a Magyar Rádió ellenállási mozgal­mában, ezzel minden időkre példát mutattak" – egyhangúlag igazoltnak nyilvánított. (Tárgyalási jegyzőkönyv, 1945. július 20.)

1945. április végére, a műsor megindításának idejére az alkalmazottak létszáma – a felszabadulás után felvett új munkatársakkal együtt – a háború előtti felét érte el: 77 munkatárs és tisztviselő, 47 zenekari tag és 60 munkás feladata volt a műsorszolgáltatás május elsejei megindítása.

A rádió munkatársait az elmúlt év eseményei alaposan megrostálták. Akit érintettek a zsidóellenes törvények, azt már a német megszállás előtt eltávolították, kivéve Radó Árpádot, az ismert és közkedvelt bemondót.¹⁰ A német megszállás, március 19-e után Náray Antal rádióelnök vissza­vonult.¹¹ Az intézmény irányítását német katonai megbízott vette át, de Frigyesy János ügyvezető igazgató formálisan a Rádió élén maradt. Az MTI ügyvezetője változatlanul Havel Béla volt, és csak néhány vezető beosztású munkatársat távolítottak el.¹² Egy korabeli jelentés, amelyet a Rádió és az MTI vezetői írtak alá, részletesen beszámol a megszállásról. (BFL XVII. 789. 3. doboz, Havel Béla iratai)

A német követség sajtóattaséja, Niebelschütz báró március 19-én az intézmény felügyeletével Franz Schaub (eredeti nevén: Rothen Ferenc) újságírót bízta meg, aki egy német alakulattal el is foglalta a Sándor utcai épületet.¹³ A Sztójay kormány új államtitkára, Kolosváry-­Borcsa Mihály április végére elérte Cs. Szabó László irodalmi osztályvezető és helyettese, Ortutay Gyula, valamint Németh Antal főrendező, dramaturg eltávolítását. Nekik a Rádió végkielégítéssel, az ismert bemondónak, Gecső Sándornénak nyugdíjazással mondott fel. (MR Irattár. Kivonat az 1944. április 26-i vb. ülés jegyzőkönyvéből.)

Somogyváry Gyula, aki már csak névlegesen volt a rádió alkalmazottja, koncentrációs táborba került. A többiek – a nyilas érzelműek kivételével – nagyrészt visszahúzódtak, ha tehették, elhallgattak. A régiek nagy ré­szének félrehúzódásával, illetve félreállításával egyidejűleg új, a Sztójay kormány számára megbízható személyeket szerződtettek a Rádióhoz. A politikailag legfontosabbnak tartott hírosztály vezetését Béry Lászlóra bízták.¹⁴ Bosin Endre, aki addig a híreket szerkesztette, beosztottként maradt.¹⁵ A kulcspozíciókba új emberek kerültek.¹⁶ Az irodalmi jellegű műsorok irányítását Liszt Nándorra, a Nemzeti Színház főtitkárára bíz-ták.¹⁷ A drámai osztályt Laurisin Lajos, az Operaház tagja vette át.¹⁸ A kormánybiztos és az új kinevezettek nem a Rádiótól kapták a fizetésüket. „Szerencsére az új vezetők nem szívesen dolgoztak, így a régi munkatár­sak – amennyire csak lehetett – a régi szellemben dolgoztak" – állította Frigyesy (1974, 42).

A következő év a magyar rádiózás történetének mélypontjára vezetett, egészen az átmeneti megsemmisülésig. A hazug hadijelentések közlését, akár a hírlapokban, a rádión keresztül is közreadták. Ezt később nem is kérték számon a rádiósokon. Az uszító, gyűlölködő kommentárok szerzőit és gondozóit azonban – elsőként az igazoló bizottságok – megpróbálták felelősségre vonni. Csakhogy az 1944 márciusával kezdődő időszakban a rádió hangját meghatározó szerzők közül csupán néhányan voltak az intézmény alkalmazottai.

Dövényi Nagy Lajost, az esti hírek rendszeres kommentátorát például 1938-tól foglalkoztatta külső munkatársként a Rádió, de hangjával igazán gyakran 1944 áprilisától találkozott a rendszeres rádióhallgató. Az Új Magyarság című újság korábbi munkatársát (1934-38), majd a szélső­jobboldali Esti Újság segédszerkesztőjét (1936-44) a külügyminisztérium sajtófőnöke „a politikai szolgálat megszervezése" érdekében delegálta a Rádióba. A „politikai szolgálat" kifejezés a napi híradásokat, kommentáro­kat és rövidebb politikai jellegű előadások átalakítását, a „támadó jellegű" háborús propagandát jelentette. Dövényi ezért a külügyminisztériumtól fizetést kapott, felolvasott írásaiért pedig a Rádió a szokásos honorári­umot utalta.¹⁹ Hírmagyarázataihoz – az 1945. szeptember 7-én felvett rendőrségi jegyzőkönyv szerint – az anyagot a külügyminisztériumból kapta, és a Rádióban diktálta gépbe.²⁰ A Szabad Szó, amikor hírt adott perének kezdetéről (1945. szeptember 28.) „a hazugságok bajnokának" nevezte, és „nemzetünk leggyászosabb korszakának legelvetemültebb gonosztevője" minősítéssel illette. Népbírósági tárgyalását Major Ákos, a NOT elnöke vezette, a népügyész mellett a (politikai) közvádat Losonczy Géza, a Szabad Nép főmunkatársa képviselte. 1945-ben, a kihirdetett halálos ítélete után Szirmai Rezső és segítője, dr. Gartner Pál beszélt Dö-vényivel a börtönben. „Először a hangját figyeljük – írja Szirmai (1993, 38) -, ezt a jól hangsúlyozó tömör, mély, vidékies hangot, amely a németek bevonulása után sokszor okozott megdöbbentő perceket azoknak, akik a rádiót hallgatták. […] még most is fülünkbe cseng az a hang […] azok a mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék, amelyeket az a hang terjesztett!" A népbíróság halálos ítéletét 1946-ban a NOT kegyelemmel életfogytig tartó kényszermunkára változtatta.

A Sztójay-kormány időszakában más újságírók és politikusok szavai is terjesztették a kormány propagandáját. Harminc alkalommal tartott előadást Bosnyák Zoltán, a Magyar Zsidókérdés Kutató Intézet igaz­gatója, több szélsőséges, fajelméletet népszerűsítő lap (a Harc, az Egyedül vagyunk, a Függetlenség) munkatársa, szerkesztője. Október 15-ig Stitz János nyolc, Marschalko Lajos és Váró Andor három-három, Megyeri Ella, Somody István, Oláh György két-két előadást tartott. Rajtuk kívül egy-egy alkalommal szerepelt még: Görgey Vince, Rajniss Ferenc, Kolosváry-­Borcsa Mihály, Esterhás István, Nyírő József, Milotay István,

Orsós Ferenc, Szigeti Endre, Endre László, Jaross Antal, Tasnády-Nagy András, Máté-­Törék Gyula, Levatich László.²¹ Az ő szereplésük utólag, a romba döntött országban, az elkeseredettség és a felfokozott érzelmek hangulatában az egész intézményre rávetült, és szerencsétlenül érintette a rádiózás ismert személyiségeit.

A háborús propaganda évei, az elhangzott uszító műsorok tömege után a közönség joggal kereste a felelősöket. A laikus igazságszolgálta­tás intézménye, az igazolási eljárás alkalmasnak – és a népügyészség, valamint a népbíróság büntető eljárásaival együtt – kezdetben elegen­dőnek látszott ugyan a gyűlöletbeszéd megbüntetéséhez, de nem érte el a célját. A rádióműsorokban elhangzottakért felelősségre vont embe­rek országszerte ismert személyiségek voltak, akiknek többsége évek munkájával, új kommunikációs terepen nyújtott, önálló teljesítménnyel szerzett ismertséget és népszerűséget magának. A rádiósok esetében ellentmondásos helyzet alakult ki. A mából visszatekintve egyszerűen minősíthető, ám a maga korában valójában nagyon is bonyolult viszonyok között előfordult, hogy ugyanazon személy nyilvánosság előtti hivatalos szereplései elfedték a magánember humánus cselekedeteit.

Budinszky Sándor például rádiószereplésekkel megszerzett ismertsé­gét titokban mások segítésére is használta. Ő volt az egyik legismertebb rádiószereplő, a sportközvetítések korabeli nagymesterével, Pluhár Istvánnal ő teremtette meg a magyar nyelvű riporteri stílust. 1933-ban elhangzott első megszólalása után mintegy 1600 helyszíni közvetítést ké­szített. Igazolási eljárását 1945. július 31-ére tűzték ki. A tárgyaláson nem tudott megjelenni, mert éppen internáló táborban volt. Budapest elfogla­lása után néhány nappal az NKVD, a szovjet állambiztonsági szolgálat elfogta, egy gödöllői, majd a ceglédi fogolytáborban többször kihallgatták, végül 1945 júniusában elengedték. Mire azonban igazoló bizottság elé kerülhetett volna, a magyar rendőrség újra internálta. Népbírósági tár­gyalásra is a toloncházból vezették 1946. január 25-én. A Gálfalvy-­tanács előtt a vád tárgya több politikai témájú és tartalmú rádiós szereplése volt. Felrótták neki, hogy 1937 januárjában Horthy ausztriai és németországi látogatásáról tudósított, többek között közvetítette, amint Kielben a kormányzó felesége „megkeresztelt" egy ünnepélyesen vízre bocsátott cirkálót. A közvetítéseiről azt mondta a bíróság előtt: „nem állott másból, mint az elém táruló kép vázlatszerű lefestése". A háború első heteiben a katonai vezérkar propagandaosztálya Budinszkyt a frontra küldte, onnan hét rádiós közvetítést mondott mikrofonba és filmhang-felvételre. „Ezek a tudósítások kétségtelenül azt a hitet kelthették a magyarországi rádióhallgatókban, hogy hadseregünk és repülőink korszerűen, jól vannak felszerelve, és helyesen cselekszünk, okkal veszünk részt a németek oldalán a Szovjet elleni háborúban."²² A bíróság belátó volt, Budinszkyt sem a riportért, sem a tudósításokért nem büntette meg. Elmarasztalta viszont az 1944-ben, Kassán rendezett antibolsevista kiállításról adott tudósítása, és arról a rádióújságban május 19-én megjelent írása miatt, valamint azért, mert a rádióban és a rádióújságban „mentőmunkának" minősítette, helyeselte a Hain Péter vezette politikai rendőrség akcióját, az „eldugott zsidó műkincsek" összegyűjtését. Budinszky a rendőrségi kihallgatása során is előkerült vádakat azzal utasította vissza, hogy gyakorlatilag kényszerítették a közvetítésekre, és a kritikus pontokon előre elkészített szövegeket kellett felolvasnia. Elmondta továbbá, hogy a nyilas korszakban több felkérést elutasított, többek között Szálasi be­iktatásának közvetítését. A vádirat e részleteit a sajtóban is közzétették. (Népbírósági Közlöny, 1945. december 22. 15.)

A tárgyaláson számos kollégája és barátja szólt mellette. Szerintük Budinszky nem volt szélsőségesen németbarát, sőt, amikor kellett, igyekezett zsidó ismerősein segíteni. Mentesítést szerzett Szilágyi Ödön feleségének a zsidóellenes törvények egyes előírásai alól, noha a rádióújság szerkesztőjével rossz viszonyban volt.²³ Egy lakásszom­szédja arról beszélt, hogy a riporter rendszeresen élelmiszerrel látta el Dr. Berend József zsidó orvost, és őt sem jelentette fel, noha tudta, hogy hamis – keresztény személyazonosságot tartalmazó – személyi iratokat használ. Az érseki helynök emlékezett rá, hogy egy házaspárt felvétetett egy katolikus kórházba. Egy vak munkaszolgálatos nőtestvére elmondta, hogy miként segített a bátyja helyzetén. Egy kereskedő számára szintén mentesítést szerzett, noha nem voltak közeli barátok.

Jávor Pál, az ismert színész, Budinszky több évtizedes barátja szerint „vérbeli szpíker volt, aki hivatását szentnek tartotta, és csak annak élt […] nem érdekelte semmilyen politikai mozgalom". Jávor arról is beszélt, hogy amikor a Svábhegyen fogva tartották, Budinszky volt az egyetlen, aki fel merte őt keresni, eljárt az érdekében két nyilas miniszternél, táviratot kül­dött neki a sopronkőhidai börtönbe, értesítette zsidó felesége hogylétéről. Landesmann Olga, Jávor Pál felesége, aki 1944-ben bujkálni kényszerült, maga jelentkezett a népbírósági tárgyalásra, és mindezt megerősítette. Uray Tivadar színművész húsz éve ismerte Budinszkyt, jó barátságban voltak. „Meggyőződése – mondta – hogyha a vádlott hivatásától [akkor, 1944-ben] visszavonul, olyan szélsőséges bitangok jönnek, akiknek va­lóban sikerült volna az, amivel Budinszky Sándort vádolják." Budinszky mellett állt ki Szőnyi István festőművész és Pátzay Pál szobrász is.

Szabó Katalin a rádió műsorszerkesztési osztályán dolgozott. Tanúsí­totta, hogy a katonai vagy politikai jellegű műsorszámokat a propaganda­minisztérium, a belügyminisztérium vagy a vezérkari főnökség utasítására kellett beiktatniuk, Budinszkyt pedig személy szerint kérték a közvetítésre. A hölgy szemtanúja volt annak, hogy Budinszky a nyilas kormánybiztos­nak megtagadta, hogy közvetítse Szálasi beiktatását. Barsi Ödön, a Rádió főrendezője úgy vélte: Budinszky a volt kormányzóhoz ragaszkodott, tőle várta, hogy megfékezi a zsidóüldözést, és félreállítja Szálasiékat. Ha a terhére rótt közvetítéseket megtagadja, abból baja származhatott volna. Barsi hozzátette: látta azokat a leiratokat, amelyeket a hivatalok a közve­títő riporternek előre elkészítettek, és fel kellett olvasnia.

A népbíróság a majdnem két éve internált Budinszkyt 1946. december 28-án, 3665/1945 számú ítéletével félévi börtönbüntetésre és állampol­gári jogainak ötévi felfüggesztésére ítélte. A fellebbezést, egyben az igazolást (a korabeli terminológiával: igazolófellebbezést) az ügyész elutasítani javasolta, illetve a bizottság határozatának a jóváhagyását kérte. (BFL XXV. 1. a 4518 – 1945) Mire az ítéletet kihirdették, öt hónap és 15 nap eltelt, a bíró a börtönbüntetést kitöltöttnek vette. Nagyobb súlyú mellékbüntetésnek látszik, hogy, tájékoztatni rendelte a budapesti főpolgármesteri hivatalt és a lakáshivatalt. A tárgyalásról és az ítéletről a sajtó is beszámolt. (Kis Újság, 1946. január 26.; Magyar Nemzet, 1946. augusztus 29.) A Szabad Nép így: „Budinszky Sándort, a rádió volt nyilas helyszíni közvetítőjét több súlyos terhelő vallomás ellenére mindössze hat hónapi börtönbüntetésre ítélte a népbíróság, mert az ítélet indokolása szerint csak a Rádióéletben megjelent két cikkéért találták bűnösnek. (Szabad Nép, 1946. augusztus 29.)

A Somogyváry Gyula (ismert írói nevén: Gyula diák) ellen lefolytatott eljárás tragédiával végződött.²⁴ Az ő nyilvános és titkos cselekedetei között elképesztően nagy, ezért egyértelműen nem is bizonyítható el­lentét feszül. Két regényét (a Virágzik a mandula, valamint És Mihály harcolt címűeket) 1945-ben fasiszta szelleműnek minősítették, és a betiltott, megsemmisítésre ítélt könyvek listájára vették.²⁵ Történt ez annak ellenére, hogy náciellenes (akkoriban inkább a „németellenes" kifejezést használták) állásfoglalása és szereplése miatt 1944 márci­usában a németek letartóztatták, majd Mauthausenben koncentrációs táborba zárták. A háború utáni helyzetét nehezítette, hogy korábban országgyűlési képviselő is volt, így számon kérhették rajta több olyan törvény támogatását (megszavazását), amely a népbírósági rendeletben megfogalmazott háborús bűn, illetve nép- és demokráciaellenes bűn­cselekmény kritériumát kielégítette.²⁶ Védekezésében arra hivatkozott, hogy szerinte az első zsidó(ellenes) törvény nem volt embertelen, de már akkor is tépelődött a kormánypártból való kilépésen, a másik két törvényt pedig nem szavazta meg, mert katona volt, nem járt be a parlamentbe. Egyébként választókerületében mindig nyilas ellenfele volt, a parlamenti szélsőbal (ott helyezkedtek el a nyilasok) hangosan demonstrált ellene. Pedig ellenfelei nem is tudták, hogy Somogyváry a háború alatt egy náciellenes rádióállomásnak volt az egyik irányítója.

A titkos rádióról a fellebbezésben Somogyváry a következőket írta: „1940 kora tavaszától kezdve, Teleki Pál miniszterelnök parancsára és a külügyminisztériummal való szakadatlan kapcsolatban, Magyarország külpolitikai helyzetére, és főként a magam személyére nézve felette veszedelmes, titkos rádiószolgálatot végeztem, a vezérkari főnökség részéről rendelkezésemre bocsátott, mozgó, katonai leadóállomással. Ez a szolgálat, Magyarországnak a háborúba való szerencsétlen bele­sodortatása után, immár az úgynevezett »szövetségesi hűség« elleni, folyamatos és rendszeresen végrehajtott, katonai deliktum-sorozatot jelentett, amelynek a németek részéről való felderítése és rábizonyítása esetén Magyarország nem térhetett volna ki a kiadatásom és rögtönítélő német hadbíróság elé való állíttatásom elől; másfelől pedig azonnali legsúlyosabb megtorlásokra vezethetett volna az ország ellen." (BFL XVII. 789. igazoló bizottság 5. doboz, Somogyváry népbírósági anyaga 754-755) A beadványban az olvasható, hogy Somogyváry minderről a bizottságot zárt tárgyaláson részletesen tájékoztatta, ám arról az ülésről nem készült vagy nem maradt fenn jegyzőkönyv.²⁷

Somogyváry igazolásáról 1945. november 13-án tárgyalt a bizottság. A tárgyalásról készült jegyzőkönyvből az olvasható ki, hogy a bizottság tagjai jól felkészültek (vagy valaki felkészítette őket), mert számos korábbi beszédéből idéztek, visszanyúltak az őszirózsás forradalom korszakába is, felolvasták parlamenti beszédeinek részleteit, néhány kérdésről poli­tikai vitát folytattak vele. A megkérdezett tanúk, kollégák valamennyien szimpátiával nyilatkoztak róla. Bosin Endre 25 éve ismerte, sokáig együtt dolgozott vele a Rádióban. Állította, hogy Somogyváry nem volt zsidóelle­nes. Tanúnak hívták mauthauseni rabtársait. Szentiványi Lajos, a Nemzeti

Bank alelnöke Bajcsy-Zsilinszky Endrét idézte, aki annak idején elmond­ta neki, hogy ha valamit meg akart tudni a valóságos hadi helyzetről, Somogyváryhoz fordult tájékoztatásért. Malasits Géza, az új nemzetgyűlés szociáldemokrata képviselője azt mondta el, hogy Somogyváry „nagyon mérsékelt, jó keresztény ember" volt. A baloldali képviselők szerették, mert mindig őszintén tájékoztatta őket a való helyzetről, nem volt németbarát és nyilas. Megerősítették, hogy a gyűlölködő törvények megszavazásánál nem volt jelen a parlamentben, mert már katona volt. Lajos Iván minisz­tériumi tanácsos tudott a titkos rádióban végzett munkájáról. Ismertették Szakasits Árpád szociáldemokrata főtitkár írásbeli nyilatkozatát is arról, hogy Somogyváry mint a vezérkari főnökség 6. (propaganda) osztályához beosztott tiszt, segített a katonai, illetve a munkaszolgálat alól mentesíteni Kállai Gyulát (a Népszava szerkesztőjét, a későbbi kommunista külügy­minisztert és miniszterelnököt) és két munkatársát.

Somogyváry elmondta például, hogy a német fogságban a kihallgatója vádpontként idézte fel Kállaiék mentesítését, szapulta őt, mert elvállalta egy katolikus hitre térő zsidó keresztapaságát, szemére vetette, hogy könyveit a zsidó Singer és Wolfner Kiadónál jelentette meg, és hogy beszédeiben náci- és nyilasellenes kitételeket használt. Az igazoló bi­zottság mindennek ellenére négy évre eltiltotta a nyilvános szerepléstől (rádió, sajtó stb.), így kenyérkereset nélkül maradt. A korabeli sajtó is beszámolt a határozatról. (Magyar Nemzet, 1945. december 1.) Fel­lebbezésében Somogyváry „az igazsággal szemben homlokegyenest ellenkező" határozatot igen keserűen jellemezte: „eltilt minden nyilvános szerepléstől [.] sőt, egy mindenre ráhúzható »stb.«-vel olyan esetleges életlehetőségektől is, amelyekre utóbb bármely haragosom vagy rossz­akaróm, mint elvitatható »nyilvános szereplésre« rámutat. Ez a »stb.« egyébiránt nyilvánvalóan egyedül áll a szabatos judikatura történetében." (BFL XVII. 789. igazoló bizottság 5. doboz, Somogyváry népbírósági anyaga 751-757)

A népbíróság a fellebbezési eljárásban az eltiltást három évre csökken­tette. Határozatában mérlegelt: képviselőként és a rádióban elmondott újévi köszöntőivel, valamint a kívánság-hangversenyek szereplőjeként a jobboldali rendszert messzemenően kiszolgálta, továbbá két könyvét in­dexre tették, ezzel szemben javára írta, hogy nem tartozott a legtúlzóbbak közé, antiszemita tevékenységet nem fejtett ki, a németek a megszállás után rabságba hurcolták. A népbírósági határozaton a dátum: 1948. február 6. A tárgyalás, illetve a fellebbezés benyújtása óta több mint két év eltelt, s ha hozzávesszük a felszabadulástól a tárgyalásig eltelt hóna­pokat, ki is telik a három esztendő. Somogyváry meghurcolása azonban nem fejeződött be. 1950. november 6-án a lakásán újra letartóztatták, és internálták. A rendőrségi jegyzőkönyvek és a táborban keletkezett besúgói jelentések csupa általánosságot tartalmaznak, semmilyen konkrét váddal nem szembesítették. Három év múlva, 1953. február 12-én, rabkórházban halt meg. (Orvosi jelentés: ÁBTL 3.1.9. V-17608, 50.)

Fedák Sári, a korszak ünnepelt művésze magyar nyelvű, de nem ma­gyar rádióban volt közreműködő a háború végén. Az Új Magyar Színház vezető színésznője a front közeledtével (1944. október 14-én) elhagyta Budapestet. Kerék Margit nevű szobalányával Sopronba utazott, ott fel­lépett a Vén diófa és a Tokaji aszú című darabokban. December közepén a nyilas külügyminisztérium nevében bemondónak kérték a bécsi, német tulajdonú Donausender rádió magyar nyelvű adásához. A rádióban he­tenként háromszor szerepelt fél öttől ötig. Elszavalta többek között Liszt Nándor Aranyvonat című, a Szent Jobb ereklyét szállító vonatról szóló, illetve Boldogasszony anyánk című versét, utóbbit orgonakísérettel. Saját írásai közül Társaságban sorozatcím alatt a német-magyar történelmet felidéző gondolatait, egy meg nem jelent könyvének négy részletét ol­vasta fel. „Volt még egy előadásom a bécsi magyar rádióban, [amelyet] emlékezetem szerint akkor tartottam, amikor Budapest végképp elesett. Ezt az előadásomat a rádió vezetőségének felkérésére tartottam, mint olyan személy, aki 46 esztendőn keresztül Budapest közönségével a legszorosabb érintkezésben voltam mint művésznő. Az előadásomban arról volt szó, hogy Budapestet összebombázhatják, összedűlhet a világ, de az ibolyák a Hűvösvölgyben mégis kivirítanak, és mi még sírva fogunk egymás nyakába borulni Budapesten." (ÁBTL V-101545) Szerepléseiért kétszer kapott 1000-1000 Birodalmi Márkát. A rádió munkatársai április 2-án elmenekültek Bécsből. Fedák Sárit otthagyták. Őt egy dunai uszály vitte fel Németországba. Az amerikai csapatokkal Obernzell helységben találkozott.

A művésznőt – hazatérte után – népbíróság elé állították, mondván: aki a Donausender műsorában közreműködött, az a nép- és demokráciael­lenes hírverés szolgálatába szegődött. Az ítélet: két év börtönbüntetés, teljes vagyonelkobzás és a politikai jogok 10 évi felfüggesztése. Az indokok között „a népbíróság enyhítő körülményként értékelte vádlott büntetlen előéletét, idős korát és azt a körülményt, hogy a felmerült ada­tok szerint az üldözések alatt több zsidó származású embert, valamint baloldali politikai felfogásuk miatt üldözöttet támogatott; azt a körülményt, hogy csaknem fél évszázados, sikerekben gazdag színészi pályája alatt a magyar színházi kultúrát gazdagította és külföldön is sikert és elismerést szerzett a magyar névnek; végül azt a körülményt, hogy mint kiöregedett színésznő, nem tudván belenyugodni abba, hogy tovább nem szerepelhet, bármilyen politikai küzdelmek és körülmények között is színpadra és szereplési lehetőségre volt szüksége, mely indító oknak nagy szerepe volt abban, hogy ő a nyilasokhoz csatlakozott". (ÁBTL V-101545) (Megjegyezzük: a bíróság nem említette, hogy 1919. után meg azért támadták Fedák „Zsazsát", mert részt vett a Vörös Hadsereg toborzóján az Opera előtt.)

A rádiózáson túl más cselekményeket – antiszemita kijelentéseket – is tulajdonítottak Fedáknak, ám ezeket a Népbíróságok Országos Tanácsa, a másodfokú fórum nem találta kellően bizonyítottnak. A NOT a Fedákra kiszabott két év elzárást jogerősen nyolc hónap börtönbüntetésre változ­tatta, mivel „a törvényi tényállásban foglalt huzamosabb idő és a maga­tartás állandósága nem állapítható meg". A büntetés letöltése után Nyár­egyházán élt teljes visszavonultságban. Mivel mellékbüntetésként három évre eltiltották a budapesti fellépéstől, többé nem tért vissza a színpadra.

Története jóval később, halála után felülvizsgálattal folytatódott. 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság – a legfőbb ügyész indítványára – újraértel­mezte a „hírverés" fogalmát, s ennek alapján törvénysértőnek ítélte meg mind a Budapesti Népbíróság, mind a Népbíróságok Országos Tanácsa által kiszabott büntetéseket. Az ítélet azt tartalmazza, hogy „a terhelt a Donausender rádiónál lényegében bemondói feladatot vállalt, vagyis a mások által összeállított híreknek, anyagoknak és egyéb írásműveknek a felolvasására vállalkozott. A hírverés fogalma azt jelenti, hogy az elkö­vető politikai jellegű és önálló szellemi tevékenységet fejt ki, ezért nem tekinthető ilyennek a más által összeállított rádióközlemények puszta felolvasása, ismertetése." (Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Bfv. X. 2081/1994/4. szám) Igaz, hogy a legfőbb ügyész felülvizsgálati indítványában az szerepel, hogy a terhelt „a háború idején néhányszor [saját maga által írott] jegyzeteiben németországi útleírásokat, a mun­kásviszonyokról és a szociális kérdésekről felolvasott", de azok tartalma „politikailag nem volt kifogásolható". Miután a peranyagban ezek a jegy­zetek nem találhatók, nem tudni, hogy az indítványozó mire alapozta a minősítésüket. Az 1994-es ítélet tehát egyfelől azt tartalmazza, hogy a rádióban Fedák Sári saját írásait olvasta fel, amelyek – noha nem ismerjük a tartalmukat – politikailag nem kifogásolhatóak, másfelől azt, hogy bemondóként nem felelős az általa felolvasott szövegek tartalmáért. Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a terheltet a népellenes bűntett miatt ellene emelt vád alól felmentette.

Nincs módunk kételkedni a felmentés megalapozottságában. Még­is nehéz elfogadni, hogy évtizedekkel később, egy másik történelmi korszakban az ítéletet egy újabb bíróság felülvizsgálati eljárása úgy semmisíti meg, hogy már nincsenek élő tanúk vagy később előkerült, újabb bizonyítékok, és nem látszik nyoma történeti kutatásnak, újabb elemzésnek. Ha hatvan évvel a háború után egymást követik a gyors felmentések és rehabilitációk, és ha az utókor bírósága éppoly siet­séggel kívánta lezárni az ügyeket, mint egykor az igazoló bizottságok és a népbírósági tanácsok, akkor az a benyomás keletkezhet, hogy az igazságszolgáltatást a törvényeken és a megismert tényeken kívül más szempontok is befolyásolják.

Mire vezetett a számonkérés?

A felsorolt példák azt bizonyítják, hogy a laikus igazságszolgáltatás in­tézménye, az igazolási eljárás, bár kezdetben szükségesnek látszott a közélet megtisztításához, nem érte el a célját, felemás eredményt hozott. A tömeges felülvizsgálat lehetőséget, noha túl korai alkalmat kínált a közelmúlttal való szembesülésre. A Rádióban sem teljesült a kezdeti cél: a személyenkénti vizsgálat nem tette mindenki számára egyértelművé, hogy a gyűlölet szavai miként segítették elő azokat a cselekményeket, amelyek elvezettek a soha nem látott nemzeti tragédiához.

A számonkérés éveiben, 1945-46-ban a magyar társadalomban a háborúban szétrombolt ország, a milliós emberveszteség és a szétzi­lálódott családok ellenére még erős volt a korábbi rendszerből eredő gondolati folyamatosság. Túl sokan voltak olyanok, akiknek alapos lelkiismeret-vizsgálatra lett volna szükségük. Amint a rádiós példa is bi­zonyítja, az igazoló bizottság egyes tagjainak is volt felelőssége, ők sem voltak hibátlanok. (Kilián Zoltán például joggal nehezményezte, hogy az őt ún. honvédműsoráért elmarasztaló bizottság elnöke, Dr. Bóday Jenő közreműködő szerzője volt ugyanannak a sorozatnak.) A bizottságok általában jól ismert személyek huzamos ideig megfigyelt, sokszorosan megtapasztalt magatartását minősítették. A tanúk vallomása és az egyes cselekedetek megítélése azonban sok szubjektív és igazságtalan elemet is tartalmazott. Ellensúlyként a bizottság működésének viszonylagos nyi­tottsága és a sajtó figyelme jöhetett számításba. Ami az utóbbit, a lapokat illeti: a jelzős szerkezetekkel tűzdelt hírek és rövid tudósítások inkább indulatokat keltettek, mintsem alaposan tájékoztattak. A lapok részben a nyilvános szereplést megítélő (és a részleteket kevésbé ismerő) közvé­leményt jelenítették meg, részben (nagyrészt?) politikai kívánalmaknak igyekeztek megfelelni, példatárat akartak prezentálni. Ez magyarázhatja a rádiós igazolásokról szóló hírek gyakran éles minősítéseit, a cikkek durvább hangvételét. A Rádió belső viszonyait jobban ismerő bizottsági tagok – döntéseikben megjelenő – véleménye, illetve elsősorban a tanú­ként meghallgatott kollégák tapasztalata ezeknél árnyaltabb.

A háborús közelmúltban, amelyet mind a bizottság, mind a hatóság az igazolások szempontjából elsőrendűen vett figyelembe, a Rádió mű­ködését is meghatározta a kivételes hatalom, a rendeleti úton történő kormányzás. A Teleki-kormány által 1939. szeptember 1-jén bevezetett rendkívüli intézkedések, az 1939. évi II. törvénycikk alapján életbe léptet­te a kivételes állapotot. Korlátozták az egyesülési és gyülekezési jogot, átalakították a közellátás rendjét, bevezették a rendőri felügyeletet, az iparban felfüggeszthették a fizetett szabadságot, felállították a légoltal­mi szervezetet és bevezették a sajtó, a postai és távíró közlemények ellenőrzését, valamint a telefonok lehallgatását és a rádióközlemények cenzúrázását, továbbá a külföldről érkező sajtótermékek vizsgálatát. A cenzúra alávetett helyzetbe hozta a sajtót és a rádiót. Egyharmadával csökkentették a napilapok terjedelmét, a közlésre szánt szövegek kézira­tát vagy kefelevonatát a területileg illetékes ügyészség sajtóellenőrzéssel megbízott tagjának be kellett mutatni, s csak az ő engedélyével volt szabad közölni. A sajtócenzúra nem csupán ellenőrzésre szorítkozott. A miniszterelnökség és a Külügyminisztérium sajtóosztályai általános irány­elvekkel és szinte naponta részletes utasításokkal, kötelező vezércikk-és kommentár-átadásokkal igyekeztek elérni, hogy a sajtó hangvétele összecsengjen a kormányzat külpolitikai szándékaival. (Lásd például: „… a háború szolgálatában"2007.)

A rádióban a híreket és a külpolitikát is érintő előadásokat – ellenőrzés címén – lényegében a Külügyminisztérium beosztottjai szerkesztették; a Honvédelmi Minisztérium megkapta a hadüggyel kapcsolatos, katonai tárgyú kéziratokat, s valamennyit cenzúrázta, a hírmagyarázatok egy részének a VKF (Vezérkari Főnökség) volt a megrendelője, sőt gyakorta előállítója is. A mindenkori kormányzatnak a rádióra fordított fokozott figyelmét bizonyítja, hogy a húszas évek óta hetenként ülésezett egy mi­nisztérium-közi műsorellenőrző bizottság, amelynek szerepe, befolyása most megnövekedett.

Az előzmények és a felidézett (valamint számos további bizonyítékkal szolgáló, de ebből az írásból terjedelmi ok miatt kimaradt) esetek azt mutatják, hogy a Rádióban felelősségre vont emberek – különösen az országszerte ismert személyiségek – rádióbeli és közéleti szereplése ürügye lehetett későbbi koncepciós, jogilag és emberileg megengedhe­tetlen, megalázó procedúráknak.

A rádiós műsorkészítőket sújtó népbírósági ítéletekről utólag gyakran kiderül: a bizonyítási eljárás nélkülözte a kellő körültekintést, a felsorakoz­tatott bizonyítékok nem mindig voltak elegendőek, és utólag hiányolható az alapos elemzésük. Másfelől az is igaz, hogy az érintettek védekezése – a megmaradt iratok alapján – elég ellentmondásos.

Kétségtelen, hogy a háborús propaganda évei, az elhangzott uszító műsorok tömege után joggal keresték a felelősöket. Megfontolandó tapasztalat a jogi felkészültség nélküli, politikai érdekeket képviselő lai­kusok szereplése mind az igazolási és fellebbezési eljárásokban, mind a büntetőügyekben. Ezek a testületek eredeti feladatuk ellátása közben nem csak az ország és a lakosság elszenvedett bántalmait torolták meg, hanem igazságtalanságukkal sok új sérelmet is okoztak. Mégis nehezen fogadható el, ha évtizedekkel később, egy másik történelmi korszakban az ítéleteiket egy újabb bíróság sorozatos felülvizsgálat keretében, for­mai, alaki okokra hivatkozva semmisíti meg.

A Rádió vezetőinek háború utáni megítélése vitatható. Egyfelől jogos az elmarasztalásuk (nem feltétlenül annak a mértéke, de a ténye), hi­szen ők üzemeltették, irányították azt az intézményt, amelynek hangja jelentős hatással volt a háborús hangulat és a rasszista indulatok, a gyűlölet felkeltésére. A Rádió vezetői és tulajdonosai elleni eljárásokat azonban erősen befolyásolta, hogy a politikai pártok először birtokukba, majd tulajdonukba akarták venni az intézményt. Ez hamarosan be is következett.

(A tanulmány az OTKA támogatásával készült. Szám: T/F 043599)

Jegyzetek

¹ (BFL XXV. 1. a. Népbíróság 3036/45, 136.) A Világ című lap 1945. szeptember 27-i cikke úgy tudta, hogy a népügyész Purpriger Ernőt azzal is megvádolta, hogy 15 000 hanglemezt és a rádió felbecsülhetetlen értékű műszereit a kiürí­tés során nyugatra „mentette át". A cikk állítására a peranyag nem tartalmaz bizonyítékot.

² (BFL XVII. 789. 1. doboz) Cserépy László (1907-1957): színész, filmrendező, a harmincas évek fordulóján a Nemzeti Színház tagja volt. Később filmrendező lett. 1945-ben elhagyta az országot.

³ (Zinner 1982, 22-23) Újabb, részletes áttekintést ad Papp (2009, 162).

⁴ Fiala Ferenc és Dövényi Nagy Lajos kegyelmet kapott, Rajniss Ferenc, Szálasi kormányának minisztere, Hubai Kálmán a radikális szélsőjobboldali pártok meghatározó politikusa, Kolosváry-Borcsa Mihály a Sztójay kormányban állam­titkár, Omelka Ferenc a nyilas Számonkérő Szék vezetője, Görgey Vince pedig bűnsegéd volt egy politikai merényletben.

⁵ Az 5900/1945. ME. számú rendelet a népbírósági eljárásra vonatkozó szabá­lyokat részletezte, a 6750/1945. ME. számút névlegesen a közhivatalnokok munkafegyelmének fokozottabb biztosítása tárgyában bocsátották ki.

⁶ Szilágyi Ödön (1902-1951) újságíró, a Délibáb, a Színházi Élet és a Színházi Világ munkatársa, 1932-ben lépett be a Rádióba. Több mint ötven rádiószerep­lése volt. 1943-tól a Rádióélet című hetilap felelős szerkesztője. Szépirodalmi és művészeti tárgyú cikkei jelentek meg a Magyar Nemzetben és az Újságban. 1945-től a Magyar Rádió című lapot szerkesztette, illetve a műsorszerkesztő­ségben dolgozott.

⁷ Budapest Fővárosi Levéltár, Magyar Rádió Zrt. irattára, Állambiztonsági Szol­gálatok Történelmi Levéltára, Magyar Országos Levéltár, Legfelsőbb Bíróság irattára, Politikatörténeti Levéltár.

⁸ Az igazoló bizottságok működését, eljárásuk szabályait, az általuk megfogal­mazható minősítéseket és lehetséges intézkedéseket, a fellebbezés módját, továbbá az itt idézett adatokat részletesen ismerteti Fehér (2006, 61-124). Adattárában 60 elmarasztalt személy adatai szerepelnek.

⁹ Ortutay Gyula (1910-1978) néprajztudós, politikus. A harmincas évek elején Kozma Miklós rádióelnök gyermekének házi tanítója. 1935-től a Rádió munka­társa, Cs. Szabó László helyetteseként az irodalmi műsorok lektora. Egyetemi oktató (magántanár), a Magyarságtudomány című folyóirat szerkesztője. A harmincas évektől részt vett a baloldali értelmiségi akciókban. 1945-ben a Budapesti Nemzeti Bizottság tagja.

¹⁰ Radó Árpád sorsáról bővebben ír Szalóczy (2005).

¹¹ Részletesebben: Náray (2006, 252).

¹² Frigyesy János és Havel Béla sorsával részletesebben e tanulmány A Rádió ve­zetőinek felelősségre vonása című [itt nem publikált – a szerk.] része foglalkozik.

¹³ Franz Schaub, eredeti neve: Rothen Ferenc, a magyarországi német kisebbségi mozgalom aktivistája, a Magyarországi Németek Népművelődési Egyesületé­nek (Ungarnlandisch Deutscher Volksbildungsverein – UDV) korábbi titkára. 1936-ban a Győri Ítélőtábla hathavi fogsággal sújtotta, de amnesztiát kapott. 1937-1939 között a nemzetiszocialista mozgalom, Szálasi külügyeinek irányí­tója volt. Internálása elől 1939-ben Németországba menekült, ahol a külügy­minisztérium délkelet-európai sajtócsoportjának referense lett. A megszállókkal tért vissza Magyarországra.

¹⁴ Béry László (1898-1971) újságíró. A Nemzeti Újság és az Új Nemzedék belső munkatársa, 1939-től az Esti Újság szerkesztője. 1948-ban emigrált. A SZER magyar osztályán 1951-1967 között dolgozott. Ottani álneve: Balogh Balázs.

¹⁵ Bosin Endre (1894-?) 1933-tól hírszerkesztő, a német megszállásig a hírosz­tály vezetője, majd szerkesztő. 1945-től az ötvenes évekig más beosztásban dolgozott a Rádióban.

¹⁶ 1944. április 22-24. között több újság közölte a rádió vezetésében elrendelt változtatásokat (Magyarország, Új Nemzedék, Reggel, Esti Újság, Összetartás, Friss Újság).

¹⁷ Liszt Nándor (1899-1946) jogász, hírlapíró. Az MTI debreceni kirendeltségén, majd különböző újságoknál dolgozott (Fehér Újság, A Nép, Magyarság, Szózat, Új Vetés). 1934-1936 között a Katholikus Figyelő szerkesztője, 1937-től a Füg­getlenség irodalmi rovatvezetője. A Nemzeti Színház főtitkára, 1945 tavaszán a bécsi Donausender munkatársa. Háborús bűnösnek nyilvánították.

¹⁸ Laurisin Lajos (1897-1977) operaénekes (tenor). Előbb teológiai tanulmányokat folytatott, majd jogot hallgatott, végül Rákosi Szidi színiiskolájában szerzett diplomát és a Zeneakadémia opera tanszakán tanult. 1926-tól 1945-ig volt az Operaház tagja. 1945-ben az USA-ban telepedett le.

¹⁹ Zilahy Sebess Jenő külügyi sajtófőnök Frigyesy János vezérigazgatónak 1944. április 5-én küldött levele. (Frigyesy 1974, 43-44)

²⁰ A kommentált hírek eredeti példányainak egy kötege Dövényi rendőrségi dosz-sziéjában van (ÁBTL V-129749).

²¹ (Major 1945. augusztus 27.) Majort 1945. február 5-én a Budapesti Nemzeti Bizottság a népügyészség, ill. a népbíróság sajtó- és intellektuális szakreferen­sévé nevezte ki.

²² Budinszky Sándor rendőrségi kihallgatása, 1945. június 27. (BFL XXV. 1. a 4891 – 1945. 33)

²³ Budinszky népbírósági iratai között található Szilágyi Ödönnek a népbíróság­hoz eljuttatott sorszám nélküli, hivatalos, fejléces levélpapírra írott beadványa: „Hosszú idő óta kutatok a régi Rádióélet lappéldányok után, hogy Budinszky Sándornak olyan cikkeit is megtaláljam, amellyel kapcsolatban nem hivatkozhatik arra, hogy az valamilyen hatóság parancsára íródott. A lappéldá­nyok az ostrom alatt elpusztultak, de most, a mai tárgyalás után végre mégis a kezembe került a Rádióélet 1941. december 19-i és 1943. június 16-i száma, amelyekben minden kétséget kizáró módon jószántából írt, visszaemlékezései közben. Ezt a két lappéldányt a ma délelőtt elhangzott tanúvallomás alátámasz­tása végett betekintésre idemellékelten megküldöm."

²⁴ Somogyváry (eredeti családneve: Freissberger) Gyula 1895-ben született. Az első világháborúban katona volt. Kozma Miklós a többszörösen kitüntetett, tehetséges fiatalembert 1920-ban parlamenti tudósítónak és szerkesztőnek alkalmazta az MTI-nél, majd a Rádiónál. 1928-tól főként a műsorra kerülő iro­dalmi művek lektorálását végezte. Magyaros nevét 1929-ben vette fel, mikor vitézi címet kapott. 1934-ben Kozma kérésére átvette a prózai osztály vezetését. Később, igazgatói rangban a rövidhullámú adások megszervezője és irányítója volt. 1935-ben, a csornai körzetben kormánypárti országgyűlési képviselő lett. 1938. március 1-jétől nem teljesített szolgálatot a Rádiónál, mivel tartalékos századosként a vezérkarnál katonai beosztást kapott. Ismertségét a közéleti tevékenysége és rádióműsorai mellett elsősorban Gyula vitéz néven publikált népszerű regényei és gyakran előadott hazafias versei keltették.

²⁵ Az Ideiglenes Nemzeti kormány 530/1945. ME. számú rendelete a fasiszta szel­lemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről. Ennek kiegészítése a belügyminiszter 20.178/1945/1. BM. számú körrendelete a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek és filmek megsemmisítéséről. (Magyar Közlöny, 1945. július 25.)

²⁶ A 81/1945. ME. sz. rendelet 11. § szerint háborús bűnös az is, aki „az 1939. évi háborúnak Magyarországra való kiterjedését vagy Magyarországnak a háború­ba mind fokozottabb mértékben történt belesodródását vezető állásban kifejtett tevékenységével vagy magatartásával elősegítette, vagy azt megakadályozni nem törekedett" illetve „aki mint a kormány, országgyűlés tagja […] részese volt olyan határozat hozatalának, amely a magyar népet az 1939. évben kitört világháborúba sodorta".

²⁷ Titkos, kormányzati rádióról ír, de Somogyváry nevét nem említi Gábor (1998, 42). Az általa ismert, illegális Magyar Szabadság Rádió 1942 augusztusában kezdte meg adásait. „1942 nyarán Kádár Gyula és Ullein-Reviczky Antal, Kállay Miklós beleegyezésével, tárgyalásokat kezdett Peyer Károllyal és Szeder Fe­renccel egy titkos rádióadó felállításáról. A megegyezés értelmében néhány, a VKF 6 által szerkesztett próbaadás után Kállay Miklós kinevezte Makkai János kormánypárti, németellenes képviselőt főszerkesztőnek. Helyettese a Pesti Hírlap munkatársa, Pisky-Schmidt Frigyes szociáldemokrata újságíró lett. A külső munkatársak között volt a szociáldemokrata Faragó György és Gábor Róbert. Bemondóként Pisky-Schmidt mellett Székely Beáta működött. A titkos rádió haditudósító osztálya a budaörsi repülőtér melletti Lanáriai-telepen kezdte meg működését, Magyar Szabadság Rádió néven." További kutatást igényel annak tisztázása, hogy a két titkos rádió azonos-e. A titkos rádió létét memoár­jában megerősíti Kádár Gyula (1978, 494-495), a VKF 6. osztályának egykori parancsnoka is.

Hivatkozott irodalom

„… a háború szolgálatában" Főszerkesztői értekezletek 1942. szeptember 22.-1943. augusztus 25. (2007) Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette: Joó András. Budapest, Napvilág Kiadó – Magyar Távirati Iroda

Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára (továbbiakban: ÁBTL) V-101545

ÁBTL V-129749

ÁBTL 3.1.9. V-17608

A Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei. 1944. december 23.-1947. május 31. (2003) Budapest

Budapest Fővárosi Levéltár (továbbiakban: BFL) XVII. 789. 1. doboz BFL XVII. 789. 3. doboz

BFL XVII. 789. 5. doboz

BFL XXV. 1. a. Népbíróság 3036/45

BFL XXV. 1. a. 4518 – 1945

BFL XXV. 1. a. 4891 – 1945.

Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei. 1947. június 2. – szeptember 19. (2000) Budapest, Magyar Országos Levéltár

Fehér Csaba 2006: A demokrácia hullámhosszán. Rádiósok felelősségre vonása a második világháború után. In: FONS XIII. 2006. 1. sz. 61-124.

Frigyesy János emlékirata, 1974. Gépirat. Magyar Rádió Archívum, Szabó Miklós gyűjtemény

Gábor Róbert 1998: Az igazi szociáldemokrácia – Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen 1944-1948. Budapest, Századvég Kiadó

Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. 1. (1992) Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Jegyzőkönyv az MTI alkalmazottainak igazoló bizottsági vizsgálatáról, 1945. február 10. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PTL) 721 f 1/205 ő. e.

Kádár Gyula 1978: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Budapest, Magvető

Kelen Péter Pál tájékoztatója Ortutaynak, illetve levele Balogh István államtitkár­nak. PTL 721 f. 210. ő. e.

Képes Figyelő, 1945. október 27.

Kis Újság, 1946. január 26.

Magyar Közlöny, 1945. július 25.

Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Bfv. X. 2081/1994/4. szám

Magyar Nemzet, 1945. december 1.

Magyar Nemzet, 1946. augusztus 29.

Major Róbert jelentése, 1945. augusztus 27. In: A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei. Szerk.: Gáspár Ferenc és Halasi László. Budapest Főváros Levéltára, 1975.

Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei (2003). 1944. december 23. – 1947. május 31. Budapest, 2003.

MR Irattár. Kivonat az 1944. április 26-i vb. ülés jegyzőkönyvéből. (jelzet nélkül)

MTI 1939. február 27. Tudósítás a visszacsatolt felvidéki területen a közszolgálat ellátása céljából szükséges állások szervezéséről szóló kormányrendeletről

MTI 1940. szeptember 23. Teleki Pál beszéde Marosvásárhelyen. http://archiv1920-1944.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?Pmd=1 (Letöltés: 2012. május 20.)

Náray Antal vallomása. Múltunk 2006/3.

Népbírósági Közlöny, 1945. november 24.

Népbírósági Közlöny, 1945. december 22.

Népbírósági Közlöny, 1946.február 23.

Ortutay Gyula levele Pagani Frigyeshez, 1945. március 25. In: Frigyesy János emlékirata, 1974. Gépirat 59. oldal. Magyar Rádió Archívum, Szabó Miklós gyűjtemény

Papp Gyula 2009: Az igazoló eljárások és a háborús bűnök megtorlása 1945 után Magyarországon. AETAS, 2009/2.

Szabad Nép, 1946. augusztus 29.

Szabadság, 1945. augusztus 9.

Szabad Szó, 1945. szeptember 28.

Szabó Helga 2002: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beillesz­kedése 1938-1941. Társadalomtudományi Szemle, 2002/2.

Szalóczy Pál 2005: A leírt szöveg felolvasandó. Mikrofontörténetek a Magyar Rádió hőskorából. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó

Szirmai Rezső 1993: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Budapest, Pelikán Kiadó

Tárgyalási jegyzőkönyv, 1945. július 20.

Világ, 1945. szeptember 27.

Világ, 1945. december 15.

Zinner Tibor 1982: Háborús bűnösök, népbíróságok. História, 1982/2.

81/1945. ME. számú rendelet

1080/1945. ME. számú rendelet

1440/1945. ME. számú rendelet

5900/1945. ME. számú rendelet

6750/1945. ME. számú rendelet

10 000/1947. Korm. sz. rendelet

Az „államszocializmus” időszaka kétségtelenül drámai változásokat hozott a társadalmi-nemi politikában és a társadalmi-nemi viszonylatok­ban a társadalom, a politika, a gazdaság és a kultúra kulcsfontosságú területein. Ám jelentős egyet nem értés és vita van e változások tény­leges hatásáról, nevezetesen arról, milyen kapcsolat volt folytonosság és változás között a társadalmi-nemi politikában és a társadalmi-nemi viszonyokban az államszocializmus alatt; milyen kapcsolat volt a szo­cialista/kommunista emancipációeszmény és az államszocializmus valósága között, tehát egyúttal a szocialista társadalmi-nemi rezsim jellegéről; az államszocialista társadalmi-nemi politika mögöttes indí­tékáról; végül pedig arról, miként vethetők össze az államszocialista társadalmi-nemi politika eredményei és a nemek közti kapcsolatokban az államszocializmus alatt lezajlott változások a Nyugat-Európában vagy más nyugati országokban ugyanabban az időszakban végbement fejlődéssel.¹

Ez a tanulmány historicizáló és kontextualizáló (vagyis történeti-­visszatekintő és korabeli összefüggéseket vizsgáló) megközelítést kínál az államszocializmus társadalmi-nemi történetéhez avégett, hogy megvilá­gítson néhány szóban forgó kérdést a fönti vitákból. Közelebbről meg­jelölve, úgy fogom föl és vizsgálom a magyar államszocializmust, mint a mezőgazdálkodó társadalomból egyfajta „utolérő fejlődés” tervezete révén az ipari társadalomba való átmenet egyik történelmi változatát. Valamint olyan rendszernek tekintem az államszocializmust, mint ame­lyiknek történetileg férfidominanciájú társadalmakat kellett továbbépítenie és átdolgoznia. Kimutatom, hogy a változó kapcsolat a megfizetett és meg nem fizetett munka között s az emiatt folyó küzdelem, miközben maga is változott az „utolérő fejlődés” kontextusában, kulcstényezőt jelentett az államszocialista társadalmi-nemi rezsim alakításában. Továb­bá, e rezsim fejlődése szoros kölcsönös kapcsolatban állt tágabb téren a nemi egyenlőtlenség és hierarchia körül folytatott csatározásokkal, s mindehhez a „női emancipáció” államszocialista fölfogása, politikája és realitásai szolgáltak háttérként.

A tanulmány három metszetben vázolja föl némely kulcsfontosságú vetületeit a magyar államszocializmus társadalmi-nemi politikájának és viszonylatainak. Az első részben foglalkozom a fizetett és a meg nem fizetett női munka fejlődésének kulcsfontosságú elemeivel és a férfimunkához meg az „utolérő fejlődés” általános projektumához való viszonyukkal. A második részben azt firtatom, hogy a politikai irányelvek milyen mértékben és milyen módon járultak hozzá az idők folyamán a szociálpolitika és a társadalmi-nemi politika terén a megcélzott fejlődés logikájának kialakításához és így a társadalmi-nemi viszonylatok befolyá­solásához és változásához. A harmadik rész tárgyalja a konfliktusokat és hatalmi viszonyokat, amelyek a munka világában, a társadalmi életben és magánéletben létrehozott társadalmi-nemi viszonyok folytonosságából és változásából adódtak.

Megfizetett és meg nem fizetett munka

Magyarország a második világháború végén gyengén fejlett mezőgaz­dasági ország volt, némileg számottevő iparral. 1949-ben a dolgozó népesség ötvennégy százalékát foglalkoztatta a mező- és erdőgazdaság. Ez az arányszám a következő két évtizedben tizenöt-tizenöt százalékkal csökkent, majd 1990-ben már csupán tizenöt százalékra rúgott (Magyar­ország népessége… 1996, 88). Ugyanakkor a gazdaság aktív résztve­vőinek teljes száma az 1949-es 4,1 millióról 4,8 millióra nőtt 1960-ban, előbb gyorsan, majd lassabban. A nők a gyújtópontjába kerültek annak a politikának, amely arra irányult, hogy fölgyorsítsa a népesség eladdig „nem dolgozó” csoportjai bevonását a formálisan is alkalmazottak körébe. A nők százalékaránya a munkaerőben az 1949-es huszonhétről 1970-ben negyvenre, 1990-ben negyvennégyre emelkedett. 1949-ben a női lakosság harmincöt százaléka számított a munkaerő részének, ez az arány hatvannégy százalékra nőtt 1970-re, végül hatvankilenc százalékra szökött föl 1990-ben (Magyarország Statisztikai… 1991; Magyarország Statisztikai… 2008). A hátrányos helyzetű roma kisebbségben² azonban (a következőkben e néven a Magyarországon élő cigányokat emlege­tem), ez a szám sokkal alatta maradt a nőket összességben jellemző átlagszámoknak. 1970-ben csupán a dolgozó életkorban levő romnja (roma nők) harminc százaléka volt formálisan alkalmazásban, s e szám még 1987-ben sem haladta meg a negyvenkilenc százalékot (viszont 1993-ra megint meredeken lecsökkent tizenhat százalékra). (Janky 2005, 136-148, különösen 139) Viszont az 1970-es évekre markánsan megnövekedett a nem Budapesten élő gazdaságilag aktív (ez volt a hi­vatalos szóhasználat) nők százalékaránya az összes gazdaságilag aktív nőkhöz viszonyítva. Ez részben a regionális iparfejlesztés elhatározott politikájának volt köszönhető, amely a női munkakínálat „elszórtan mara­dó tartalékából” származott előny kihasználására irányult (Zimmermann 1993, 234-249, különösen 243). Ennek dacára az alacsony képzettségű és kis településeken élő nők mégis csupán korlátozottan léphettek fizetett alkalmazásba. A roma nők szembeszökőn alacsony foglalkoztatási szintje szorosan összefüggött avval a ténnyel, hogy a roma népesség arányait tekintve túlzottan nagyszámú volt Magyarországnak azokban a falvai­ban és vidéki térségeiben, „ahol a szakképzetlen nők számára akkor is nagyon kevés tartós munkalehetőség adódott” (Havas – Kemény 1999, 430-441, különösen 435). 1979-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi bizottsága ebben a jelenségben jelölte meg a roma nők alacsony foglalkoztatási szintjének okát (Mezey 1986, 266). Szabolcs-­Szatmár-­Bereg megyében már 1973-ban is azt állapították meg, hogy a megközelítőleg 7500 munkaképes életkorú romából 1900-an (1300 nő és 600 férfi) készek volnának munkát vállalni. Ugyanakkor azt is számításba kellett venniük a hatóságoknak, hogy mind a roma férfiak, mind a roma nők kiterjedten foglalkoztak megfizetetlen munkával – a férfiak esetében például ilyen volt a tüzelőnek való fa gyűjtögetése a téli hónapokban – , ami akadályozta szabályszerű foglalkoztatásukat (Gaál 1997, 1: 122, 132).

Az a politikai irányelv, amelyik megteremtője és hajtóereje volt a törek­vésnek, hogy a nők többségével munkaerőként számoljanak, szorosan kapcsolódott az „utolérő iparosítás” politikájához, amely az államszo­cializmus első évtizedeit jellemezte Magyarországon. A szomszédos nyugati országokkal való összehasonlításban mutatkozó gazdasági szakadék szűkítését kezdetben olyan politika folytatásával végezték, amely – különösen a korai években – a nemzeti jövedelem maximális hányadát forgatta vissza a magas munkaintenzitást igénylő fölhalmozási folyamat beruházásaiba, s később is annyit fordított ilyen célra, amennyi csak lehetséges volt a viszonylagos társadalmi béke fönntartása mellett (Delapina – Komlosy 1991, 93-129, különösen 101-103 és 112-114). E politika megvalósításához tetemes munkaerőt kellett mozgósítani a foglalkoztatás biztosítására a gazdaságilag döntő térségekben. Ezek a munkások és alkalmazottak kezdetben a munkájukkal előállított termék teljes értékének csak nagyon kicsiny részéhez jutottak hozzá saját fo­gyasztásuk és „újratermelésük” céljára. A női munkaerő mozgósítását egyfelől az állami „munkaerő-irányítás” rendszere révén érték el, ezt azonban különösen az 1950-es évek elején munkás-”toborzó” kam­pányokkal és egyéb intézkedésekkel is megtámogatták (Zimmermann 1993, 237-238; Palasik 2005, 78-100). Ám a nagyon alacsonyan tartott bérszínvonal miatt számos családban férjnek és feleségnek egyaránt fizetős állást kellett vállalnia.

A nők fizetett munkába állítására irányuló mozgalom semmiképp sem járt együtt a társadalmi-nemi szegregáció és rétegeződés csökkenésé­vel a munkaerőpiacon (Zimmermann 1993, 237-238). Pest-megyében – vagyis a főváros körüli régióban, magának Budapestnek a kivételével – reprezentatív fölmérést végeztek az 1970-es évek elején a munka­erő (amelynek hatvan százaléka budapesti munkahelyre „ingázott”) átlagos munkahelyi és életkörülményeivel kapcsolatosan; ez a kutatás megállapította, hogy például míg a férfi munkaerő negyven százaléka szakképzett volt, addig a nőknek csupán tizenöt százaléka rendelkezett olyan képzettséggel, amelynek hasznát vehette. „Súlyosbítja a helyzetet, hogy a női szakmunkások egytől-egyig a textiliparban, a ruházati iparban, a cipőiparban és az élelmiszeriparban helyezkednek el, vagyis olyan területeteken, ahol a szakmunkások keresete az átlagnál jóval alacso­nyabb.” (Pest megye… 1971, 9, 21) 1960 és 1990 között a szakképzett kétkezi munkaerőnek csupán tíz százaléka volt nő a mezőgazdasági szövetkezetekben, miközben a betanított és a szakképzetlen munka­erő arányszáma a negyvenhez közelített. A nők munkája itt főleg a női munka hagyományos területeire összpontosult, nevezetesen leginkább a veteményezésre, ahol is a munkaerő kétharmadát nők adták 1980-ban (Asztalos Morell 1999, 403, 410). A férfiak és a nők jövedelme között is tág szakadék tátongott évtizedeken át az iparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltató szektorban. A nők a férfiak fizetésének hetven százalé­kát vagy még kevesebbet keresték meg (Zimmermann 1993, 237-238). Egy pillantás a jövedelemmegoszlásra roppant világosan leleplezi a nők rovására fönntartott társadalmi-nemi diszkriminációt. 1980-ban a nők hetvenöt százaléka, a férfiaknak pedig harmincöt százaléka keresett az országos átlag alatt. Viszont a férfiaknak tizennyolc százaléka, a nőknek pedig mindössze három százaléka keresett az átlagosnál 150 vagy még nagyobb százalékkal többet (Ferge kézirat, 21). A nőket sújtó diszkrimi­náció egyik formája volt az, hogy továbbra is nemkívánatos szexuális közeledéssel és olyan ajánlatokkal kellett szembenézniük, amelyek ese­tében a különleges álláslehetőségekért szexuális szolgálatokkal kellett fizetniük (Horváth S. 2005, 288-299, különösen 296-297).

Sok nő, aki a mezőgazdasági szövetkezetekben talált alkalmazást – ezek tevékenységét is magukban foglalják a fönti statisztikák – külö­nösen nehéz helyzetbe került. A mezőgazdaság kollektivizálásának az államszocializmus korai időszakában erőltetett és részben erőszakos kezdetei után 1956-tól a szövetkezetek állandó növekedésének szaka­sza következett. A magán- és a kollektív termelés szimbiózisa, amelyet kezdetben átmeneti modellnek szántak, s amelyik a dolgozókat formailag szövetkezeti tagokra és „kisegítő családtagokra” osztotta, a szövetkeze­tek alapvető szerkezetévé intézményesült, s több évtizedig fönnmaradt (Asztalos Morell 1999, 3). 1970-ben és 1980-ban a nők aránya a mező­gazdasági munkaerő negyven százalékára rúgott a mezőgazdaság ún. szocialista szektorában, vagyis a szövetkezeti és állami gazdaságokban. Mind a termelőszövetkezetek gazdaságilag aktív tagjai, mind pedig a szö­vetkezeti alkalmazottak között ugyanebben az időszakban a nők szám­aránya csupán mintegy harminc százalékot ért el, és sokukat alacsony színvonalú munkára alkalmazták a szövetkezeti adminisztrációban. Az aktív „kisegítő családtagoknak” azonban kilencvennégy százaléka nő volt 1970-ben és kilencvennyolc százaléka 1980-ban. Tudjuk, hogy 1962-ben ezek a nők csupán átlagos munkanapjuk nagyon kicsiny részét töltötték fizetett munkával, miközben megközelítőleg a munkanap harmadát fordí­tották mezőgazdasági (háztáji) magán-termelésre. (Asztalos Morell 1999, 395-401, 422-443, 444-445; Kovácsné Orolin Zsuzsa 1976, 205-224, különösen 218) Tehát a szövetkezetek belső szerkezete évtizedeken át, továbbra is, ellentmondott a nők és a férfiak számára formálisan egyenlő bánásmód biztosítása felé haladó, uralkodó trendnek.

Egyáltalában, a „valóságosan létező” szocializmus alatt a (jövedelme­ző állás értelmében vett) munka világában a „két kereső – egy családi jövedelem” (valójában: „egy kereső férfi és egy kereső nő – egy családi jövedelem”) gazdasági modellje volt uralkodó. Így lehetett mérsékelt költséggel két munkást hozni a piacra – ami nagyon is fontos volt a munkaintenzív „utolérő fejlődés” terve számára. Ezek a két keresővel számoló családok meglehetősen szerény – ámbár a lakosság nagy része számára biztos – megélhetést élveztek. Az 1960-as évektől fogva elviselhető és fokozatosan javuló életföltételeket biztosítottak a lakosság nagy többségének. Ugyanakkor a foglalkoztatás világának, amelynek részét alkotta ez a családonkénti két kereső személy, a meghatározó jegye volt a folytatódó, társadalmi-nemi egyenlőtlenség. A fizetett munkára – mégpedig a társadalmi részesedéshez kulcsfontosságú követelményt jelentő fizetett állásban végzett munkára – való egyen­lőtlen esély változatlanul fönnállt a nők között, különösen a vidéken vagy kis községekben élők és a városiak között, valamint a lakosság többségének nőtagjai és a roma nők között. Ténylegesen a két csoport közti távolság a valóságban még tovább növekedett, legalábbis a szo­cializmus első évtizedeiben.

Tehát a fizetett munkába való bevonás sok változást hozott a nők életében, de kevés társadalmi-nemi egyenjogúságot. Még sivárabb a kép, ha a meg nem fizetett munka terén bekövetkezett fejleményeket nézzük, beleértve egyik-másik efféle munka átalakulási folyamatát fizetett gondozási munkává. Az államszocialista Magyarországon feszült volt a viszony e fejlemények, valamint mind a társadalmi-nemi viszonylatok, mind a nők fizetett munkája között. A következők tárgyalása során a „meg nem fizetett munka” kifejezést használom minden háztartásbeli tevékenységre és minden olyan mezőgazdasági munkára, amelyet a háztartásokban magánfogyasztás vagy kispiaci árucsere céljára végeztek a szocialista mezőgazdasági szektoron kívül. Ezeket a munkaféleségeket nem tüntették föl a nemzeti termék szabványos kimutatásaiban. A „fize­tett munka” kifejezés magában foglalja azt a fizetős gondozói munkát, amelyik tartalmazza az olyankor előálló tevékenységeket, amikor az úgy­nevezett „reprodukciós munka” részben átnyúlik a látható gazdaságra, vagyis részévé lesz az állam, a kollektívák és a vállalatok égisze alatt folyó munkának; és/vagy amikor közvetlenül a piacon adnak-vesznek fizetett gondozói munkát.

Az államszocialista Magyarországon, ahogyan más államszocialista országokban is, a folytonosságnak két szorosan összefüggő aspektusa játszott fontos szerepet a meg nem fizetett munkával kapcsolatos politika alakulásában. Az első volt a foglalkoztatásra alkalmas népesség e meg nem fizetett tevékenységekből való kiváltásának fokozatos folyamata. Csakhogy ennek a meg nem fizetett munkának fizetett foglalkoztatássá való átalakítására tett erőfeszítések – akár bölcsődék, üzemi étkez­dék vagy a szociális ellátás hasonló formáiban, akár munkatakarékos háztartási eszközök gyártása és árusítása révén – nem tudtak lépést tartani a fizetett alkalmazásra lépő nők áradatával úgy, hogy csakugyan megszabadítsák őket a meg nem fizetett munka terhétől, amiként ezt a totyogó és az iskolás kor előtti gyerekek számára kiépített gyermek­gondozói létesítmények elterjedésének számai mutatják. 1950-ben az óvodás korú gyerekek huszonhat százaléka járt valóságosan óvodába. A következő évtizedben ez a szám tíz százalékkal nőtt, az 1960-as és 1970-es években pedig évtizedenként további huszonkét százalékkal, s 1980-ra nyolcvanhét százalékot ért el. A három­évesnél kisebb gyere­keknél a kezdőpont rendkívül alacsony volt, alig több, mint egy százalék, s azután 1980-ra is csupán hatvan százalékig emelkedett (Lampland 1989, 306-322, főként 313). Különösen föltűnő volt a gyermekgondozási létesítmények hiánya a kisközségekben és falvakban, amelyek, lévén hogy a roma népesség aránytalan százaléka él az ilyen községekben és a gyerekeik száma átlagon fölüli, jelentősen hozzájárult a foglalkoztatás alacsony színvonalához a roma nők között (Mezey 1986, 266). 1962-ben a „kisegítő családtagok” gyanánt osztályozott nők a mezőgazda­sági szövetkezetekben munkaidejük több mint kétharmadát fordították háztartásbeli föladataikra, beleértve a gyermekgondozást. Ezeknek a tevékenységeknek a beszámításával munkanapjuk átlagban 11,2 órára emelkedett, s ők ezeknek a háztartásbeli kötelességeknek az aránylag széleskörű elfogadásáért társadalmi-nembeli egyenlőtlenséggel fizettek a fent említett szövetkezetekben.³ A gyermekgondozási létesítmények szűke az 1960-as években a bölcsődéknél olyan drámai túljelentke­zéshez vezetett, hogy számos anya, miután anyaságának ideje lejárt, kénytelen volt beletörődni, hogy fizetés nélkül marad gyakran hónapokon át. A hatvanas évek derekán az anyák átlagosan csupán a szülés utáni év negyven százalékát töltötték hivatalosan fizetett alkalmazásban az üzemben vagy a hivatalban (Zimmermann 1993, 239). Egyáltalában, a lassú haladást a nők tehermentesítésében a gyermekgondozási és egyéb háztartási munkák alól tekinthetjük úgy, hogy tudatos gazdaságpolitikai döntések okozták, amelyek a gyors utolérő iparosítást célozták. Ennek a prioritásnak két fontos következménye volt: először is, a lemaradás a fogyasztási javak gyártását serkentő beruházásokban, illetve olyan szol­gáltatások és munkaféleségek megteremtésének halogatása, amelyek arra irányultak volna, hogy megkönnyítsék a meg nem fizetett tevékeny­ség bevonását a látható gazdaságba.

Másodszor pedig, hogy mindenekelőtt a nők fizették meg e késlekedés árát. A háztartásbeli kötelességek újraosztása a tisztességesebb munka­mérleg kedvéért legföljebb csak homeopatikus dózisokban történt meg. Az 1960-as évek derekára a nők a kék- és fehérgalléros alkalmazottak háztartásaiban átlagosan 3,8 óra házimunkát végeztek naponta, míg a férfiak 1,4 órát. Még ha számításba vesszük is, hogy a nők kevesebb időt töltöttek fizetett állásban, akkor is jelentős különbség maradt fönn az átlagos munkaterhelésben. A fehérgallérosak háztartásaiban a férfiak 3,7 óra szabadidőt élveztek naponta, a nők evvel szemben három órát, míg a kékgallérosak háztartásaiban ez az arány 3,2 óra volt a 2,2 órá­val szemben (Zimmermann 1993, 240). Ez a kiegyensúlyozatlanság a háztartásokban a két nem között évtizedeken át tág körben változatlan maradt. 1977-ben, munkaórákban számolva és a népesség tizennyolc évestől a hatvankilenc évesig terjedő életkori sávjára vetítve, a házimun­ka hetvennégy, míg 1985-ben hetvenöt százalékát végezték a nők (Frey 1996, 9-85, különösen 23).

A „két kereső – egy családi jövedelem” szocialista családmodellje a valóságban „egy férfi kereső – egy női kereső és egyben meg nem fizetett házvezetőnő – egy családi jövedelem” modelljének bizonyult. Ez azt is jelentette, hogy az egyedülálló anyákra, akiknek száma egyre nőtt, különös nyomás nehezedett (Az MSZMP Központi… 1974, 533). Fodor Éva leírja, hogy ebből a politikából következőleg a nők irányában támasztott túlzott mindennapos követelmények miként vezettek a Párt ideológiájában a nők „elmaradottságáról” és „menthetetlen mivoltukról” szóló sirámokhoz (Fodor 2003, 141-145).

Jóléti és társadalompolitikai intézkedések

A magyar államszocializmus társadalmi nemekkel kapcsolatos szoci­ális és társadalompolitikája egyesítve a következőkre összpontosított: a nemek jogi egyenlősége, rugalmasan alkalmazott, de kategorikus családközpontúság, valamint a jóléti politika prioritása az állást betöltő munkavállalók számára. Ezek az elvek egybetartozón maradtak fönn egészen az 1980-as évekig, tekintet nélkül a szociális és jóléti politika törekvéseinek a népesség úgynevezett „improduktív szektoraira” való fokozatos kiterjesztésére és bizonyos változásokra abban a társadalmi nemet illető szokásrendben, amelyik engedte a nemek eltérő elbírálását (Zimmermann 2001, 211-237).

Az 1952-ben a házasságról, a családról és a gyámügy átszervezé­séről hozott új törvény mérföldkövet jelentett a társadalmi nemekkel kapcsolatos szociálpolitikában. A törvény célkitűzései közé tartozott, az 1. bekezdés szerint, hogy „biztosítsa a házasságban és a családi életben a nők egyenjogúságát”, valamint „a dolgozó anyák védelm[ét], a család intézményének további megszilárdítás[át]” (1952/4 törvény

1953, 52-69, különösen 52). A törvény valamennyi szakasza szorosan ezeket az elveket követte, és ültette át konkrét szabályokba. A különbö­ző cikkelyek, amelyek nemcsak a gyerekekről, hanem az idős szülőkről történő gondoskodás kötelezettségeit is számba vették, nagymértékben azon az eszmén alapultak, hogy az ellátás dolga elsősorban az elemi és a tágabb családé. Az állam csakis minden egyéb kapcsolat hiánya vagy kudarca esetén vállalta a felelősséget. Ugyanakkor az úgynevezett „gyámhatóság” – vagyis az árvák, elhagyott gyerekek stb. fölött őrködő és a szülői gondoskodást fölügyelő állami testület – messzemenő be­avatkozási és döntési jogokat szerzett bizonyos területeken. Végül, de nem utolsósorban, a házasságban vagy azon kívül született gyerekek végre egyenlő jogokhoz jutottak.⁴

A gyorsan növekvő Budapest kerületi gyámhatóságainak képviselői, legalábbis az államszocialista hatalom első két évtizedében, valóban éltek tekintélyükkel. Az 1952-ben elfogadott törvényben szándékoltak szerint a családnak több szinten kellett kötelezettséget vállalnia. A jóléti szervek magasan díjazták a család mint a társadalomszervezet alap­egysége egyben tartását vagy azoknak a funkcióinak a fönntartását, amelyeknek válás után is tovább kellett működniük. A hatóságok rendít­hetetlenül a családot, s ha kellett, a tágabb családot tették elsődlegesen felelőssé a szociális problémák intézéséért. A jóléti szervek alkalmazottai kitartó erőfeszítéssel, fáradhatatlanul vadásztak azokra az apákra, akik­nek a gyerekei egyedülálló anyjukkal éltek, hogy rákényszerítsék őket, vállalják hivatalos társadalmi és pénzügyi felelősségüket félrelépésükért. Minden követ megmozgattak azért is, hogy a meglevő rokonsági háló át­menetileg a segítségére legyen az anyáknak és a gyerekeknek. Másfelől nem vettek tudomást a nők arra irányuló próbálkozásairól, hogy titokban tartsák az apa kilétét, vagy hogy távol tartsák és függetlenedjenek tőle, valamint rövid úton elutasították azt is, ha a lehetséges apák, a felelős­séget elkerülendő, „promiszkuitással” vádolták a szóban forgó nőket (Haney 2000, 109-122, különösen 110-117).

A segélyezés elve évtizedeken át központi szerepet játszott a szociál­politikában, túl a szűk értelemben vett családpolitikán, ahogyan kitűnik a Magyarország dél-keleti szélén fekvő egyik faluról az 1980-as években készült empirikus tanulmányból. Nemcsak szabályozatlan és gyakran nem elégséges helybeli jóléti támogatást osztogattak rendkívüli szükség eseteiben, hanem rendszerint szigorú vizsgálódás előzte meg – család­szerkezetről, családi összjövedelemről és más család alapú kritériumok­ról – a juttatási díj megállapítását (Horváth Á. 1999, 409-429).

A fizetett alkalmazásban állók szociálpolitikai privilegizálása jelle­mezte a szocialista jóléti politikát egészében véve is, meg a nemek vonatkozásában különböző területeken is. Példa erre az 1953-as első szocialista óvodai törvény, amely éppúgy szorosan a családban törté­nő gondoskodás kötelezettségének eszméjére támaszkodott, mint az 1952-es családtörvény. Az óvodai törvény leszögezte, hogy a gyerekek két és fél éves koruktól csak akkor jogosultak óvodai helyre, ha mind­két szülőjük (vagy a gondozásukért felelős személyek, különösen az egyedülálló anyák) fizetett állást töltenek be, és „a gyermek gondozását egyéb módon biztosítani nem tudják” (1953/3 törvény 1953, 4-5; Bicskei 2006, 151-188, különösen 165). Gyakran a vállalati vagy szakszerve­zetei bizottságok voltak felelősek a jóléti kifizetések elosztásáért, és a jóléti szolgáltatásokat magukon a munkahelyeken nyújtották. Az 1950-es években a helyi tanácsok mellett számos vállalat is saját óvodát tartott fönn (Bicskei 2006, 170). A jóléti rendszer kiterjesztésével s e rendszer irányváltásának köszönhetőn, az állam mint jóléti gondoskodó fontossága évtizedeken át nőttön-nőtt.

A jóléti juttatások összekapcsolása fizetett alkalmaztatással különböző formákat öltött, és fontos politikai funkciókat töltött be az államszocializ­musban. Ebben a rendszerben a népesség munkára való hajlandóságát nem a munkanélküliség rémével és az ebből fakadó kétségbeeséssel tartották fönn. Még a „közveszélyes munkakerülés” hírhedt paragrafusát is csak akkor szándékoztak alkalmazni, ha a munkát kerülő személy valamilyen büntetendő tevékenységből próbált megélni, mint amilyen a lopás, a prostitúció vagy a tiltott szerencsejátékok ilyen-olyan formája (jóllehet a szóban forgó törvénycikket a politikailag nemkívánatos szemé­lyek zaklatására is föl lehetett használni). (1978/4 törvény 1979, 34-239, különösen 67 és 203; Horváth S. 2005, 290-292, 298) Ilyen körülmények között a jóléti juttatások és a munkáltatás közötti kapcsolat kulcsfontos­ságú elemmé lépett elő a munkára való hajlandóság mint a szocialista állam központi értéke fönntartásában és előmozdításában. A bölcsődék és óvodák pénzügyi és igazgatási decentralizálása, például, ami ennek a politikának a következménye volt, tekintélyes teret adott olyan sze­replők manővereihez, akiknek súlyuk volt e téren a helyi politizálásban. Az 1950-es években, például, a nehézipar területén működő vállalatok, tehát azon a területen, amelyikre a legnagyobb súlyt fektették az utolérő iparosítás lendületében, jelentősen több jóléti alap fölött rendelkeztek, mint a könnyűipariak. Mégis, a vállalatok általában a náluk alkalmazott munkaerő társadalmi-nemi megoszlásához s a gyermekgondozás terén tapasztalható nem szerinti munkamegosztáshoz rendelték ezeknek az alapoknak a fölhasználását. Így aztán a könnyűipari üzemek, amelyekben nagyszámú gyermekes asszonyt alkalmaztak, jóval könnyebben tudtak magas minőségű gyermekgondozói előnyöket nyújtani, mint ahogy a nehéziparban lehetett volna, ahol föltehetőleg inkább férfiakat alkal­maztak (sok esetben ezeknek az asszonyoknak a férjeit) (Bicskei 2006, 173-174). Ez és a hasonló trendek a jóléti és a szociálpolitikai területeken fölerősítették helyi szinten az egyenlőtlen társadalmi-nemi viszonyokat, amilyenekként azok öröklődtek a múltból, és csak imitt-amott vette föl velük szemben a kesztyűt az államszocialista politika.

Fontos elmozdulások jelezték a munkás- és jóléti politikában már az 1960-as években, hogy elindult, főleg a társadalmi nemek problémái mi­att, a korábban föltétlen alkalmaztatás-orientált államszocialista politikai irányzat fölpuhulása. Ezek az elmozdulások egy új szociálpolitikai irány ellenáramában zajlottak le, amely kezdte számításba venni a társada­lomnak azokat a különös érdekeit és csoportjait, amelyek nem kapcso­lódtak szorosan a fizetett munka államszocialista világához. Ezek a más irányba mutató változások már a társadalmi nem tekintetben releváns szociálpolitika újabb szakaszát jelölték, s nyilvánvalóan hozzátartoztak egy részben megváltozott társadalmi-nemi rezsim felé vezető irányváltás­hoz. Egy központi pártutasítás 1970-ben összefoglalta a létező egyenlő bánásmód politikájának eredményeit, és irányt szabott egy rákövetkező kormányhatározatnak, amely részletezte a jövő feladatait. A kormány pontról pontra előírta, hogyan lépjenek föl a különféle felelős testületek különböző szinteken és záros határidőn belül a nőket sújtó fizetésbeli diszkrimináció ellen, s hogyan növeljék a nők részvételét a folytatólagos képzési programokban és döntéshozási folyamatokban. Ugyanakkor azonban annak szükségét is hangsúlyozta, hogy tudatosabban kell törőd­ni „a nők kettős elfoglaltságával, régebbi és újabb keletű problémáikkal”, és gondosabban kell számításba venni a nők „sajátos problémáit”, mint a múltban. Az éjjeli műszakban dolgozó nők helyzetét „fokozatosan” javítani kell, és „csökkenteni” kell az egyedülálló anyák, valamint a többgyerme­kes asszonyok éjjeli műszakját („Az MSZMP Központi…” 1974, 525-526; 1970/1013 kormányhatározat 1971, 266-268).

Az első politikai lépéseket ebben az irányban, beleértve a társadalmi nem szerinti differenciálást a munkába állításban és a jóléti politikában, már az 1960-as években megtették. Az irányváltás központi része a gyer­mekgondozási segély (GYES) bevezetése volt 1967-ben, ami lehetővé tette az anyáknak, akik teljes munkaidejű állásban voltak legalább egy éve, vagy dolgoztak tizenkét hónapot a megelőző tizennyolc hónapos időszakban, hogy otthon maradjanak a gyermek születését követő két és fél évben. Ez elérhető volt a mezőgazdasági szövetkezetek nőtagjainak és alkalmazottainak is, akik a megelőző két évben a szövetkezetben teljes idejű munkában vettek részt legalább 120 napon át (a családilag háztájiban előállított és a szocialista agrárszektorban eladott terméken végzett munka szintén ide számított, viszont a háztartásban végzett mun­ka nem). „Kisegítő családtagoknak” nem járt juttatás. Később a GYES-en tölthető maximális gondozási idő meghosszabbodott, és fokozatosan rugalmasabbá váltak igénybe vehetőségének követelményei. Azon fölül 1982-től alternatív módon az apák is igényelhették a segélyt a gyermek első születésnapjától kezdve. A megállapított segély értéke, amely kezdetben egy fiatal dolgozó nő átlagkeresetének negyven százalékára rúgott, a következő évtizedekben fokozatosan csökkent; a fizetéshez vi­szonyított juttatások bevezetését is elvetették a pénzügyi források hiánya miatt. Akik segélyt húztak, nem voltak jogosultak bölcsődei vagy óvodai helyre a gyerek számára, idősebb gyermekek csak nagy nehézségek árán voltak elhelyezhetők óvodákban vagy iskolai napközikben. 1968-tól a nők jogosultak lettek egy sor jóléti juttatásra, beleértve a GYES-t is, ha mezőgazdasági szövetkezetekben a szövetkezeten belüli és saját me­zőgazdasági termelésükben több mint száz munkanappal rendelkeztek egy évben (tízórás munkanappal számolva). Férfiak számára a minimális követelmény 150 nap maradt (1967/3 kormányrendelet 1968, valamint 1967/1 mezőgazdasági. 1968, 289 és 505; 1982/10 minisztertanács. 1983, 309-310; Adamik 1991, 115-145, különösen 120-126; Asztalos Morell 1999, 71, 396).

Az 1967-es GYES előtt nem létezett semmilyen fizetett szabadság semmilyen szociális helyzetű anya számára, eltekintve a rövidlejáratú fizetett szülési szabadságtól.⁵ Az új intézkedés azonban a valóságban nem kapcsolt be minden nőt a kiterjesztett juttatások körébe. Sőt, jelentős hátránnyal sújtotta a roma és más nőket, akik csekély iskolá­zottsággal bírtak, és falusi térségekben laktak. Minthogy a forma szerint állásban levő nők a romák között szám szerint sokkal kevesebben voltak a többiekhez viszonyítva, jóval kevesebben voltak jogosultak az új juttatásokra. Ez teljesen összhangban volt a pártvezetés fölvázolta távlattal és a roma népességre vonatkozó hivatalos politikával, amelyről heves viták folytak a vezető intézményekben és testületekben az 1960-as évek óta. Közhelyes vitatéma volt, hogy miért halad olyan lassan a romák bekapcsolódása a szocialista modernizációs tervekbe és ebből következő asszimilációjuk; a szorgalmazott megoldás most az volt, hogy elsőbbséget kell adni e népesség szabályos munkába állításának. Az 1970-es évek második felében a kormányzat hivatalosan hangsúlyozta, hogy ezek a politikai intézkedések nemcsak a fiatal romákra, hanem a roma nőkre is vonatkoznak. A vita másik aspektusa vitát gerjesztett a roma népességről a demográfiai politika viszonylatában, s avval kapcsolatosan, hogy meredeken csökkent a születési arányszám az 1960-as években. Általános egyetértés volt abban, hogy a roma csalá­dokban a népesség többi részéhez képest szembetűnő módon magas születésszám negatívan befolyásolja életszínvonalukat. A különböző intézkedések a roma népességgel kapcsolatosan és az ide kapcsolódó politikai viták világossá tették, hogy a roma nőknek a munkaerőpiaci becsatlakoztatására irányuló politikai célkitűzés prioritást élvez az anyák arra bátorításával szemben, hogy otthon gondozzák kisbabáikat és kisgyermekeiket (Varsa 2005, 197-217., különösen 206-214.). A munkaerőpiac részének lenni követelmény volt – és a GYES 1967-ben történt bevezetése után is az maradt – ahhoz, hogy a nők profitálhas­sanak „sajátos” érdekeik állami elismeréséből. Az újszülöttek és a kisgyermekek otthoni gondozásának velejárója volt, hogy időlegesen kilépnek az álláspiacról, és bizonyos, hogy ezt nem a fizetett alkalmaz­tatás alternatívájának szánták.

A gyermekgondozási segélyre jogosultak hamarosan nem várt ma­gas és egyre növekvő számban kezdték ezt igénybe venni, különösen a kevésbé iskolázott, kevésbé szakképzett és alacsony keresetű nők

(Zimmermann 1993, 242-243; Haney 2002, 107). 1985-ben egy má­sodik fajta gyermekgondozási segély, a gyermekgondozási díj (GYED) bevezetésére is sor került. A jogosultságot megint csak a gyermek születése előtti fizetett állás betöltéséhez kötötték, de a jogosultság időszaka rövidebb volt, és a segély kapcsolódott a keresethez, azoknak a szakembereknek a nézeteihez igazodva, akik a szociális juttatások differenciálása mellett kardoskodtak (1953/25 törvényerejű., valamint 1985/1 minisztertanács… 1986, 101, 224-228, különösen 224-225; Adamik 1991, 120-126). Apák a gyermekük első születésnapja után váltak jogosulttá erre a segélyre.

A munkához kötött szociálpolitikában a nők „sajátos problémái” kap­csán – ezt a megfogalmazást használta az 1970-es kormányhatározat – sem előtte, sem utána nem szerepelt napirenden komoly megfontolás tárgyaként sem az állami, sem a pártvezetés, sem pedig akármely más szociálpolitikáért felelős testület előtt a házimunka újraelosztása, ami kiterjedt volna a férjre vagy a partnerre. Ellenkezőleg, 1953-ban egy házimunkanapot vezettek be a „dolgozó nők” számára. Állásban levő asszonyok, akiknek két vagy több tizennégy éven aluli gyermekük volt, most jogosultak lettek „a háztartás ellátása érdekében” egy fizetetlen szabadnapra havonta, amennyiben igényt tartottak rá (1953/25 1953, 30-37, különösen 34). Ez az intézkedés erősítette a megfizetetlen házi­munka női kötelességként megrögzült eszméjét. A Központi Statisztikai Hivatal 1962-ben közzétett egyik jelentése nem meglepő módon úgy fogta föl a házimunkát, mint ami a legközvetlenebb értelemben vett női munka, amennyiben a férfiak ebben való közreműködését csak mint lehetséges „segítséget” vette számításba (Zimmermann 1993, 240, idézet is). Még a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége is (a továbbiakban MNDSZ), a nők központi szervezete az államszocializ­mus korai éveiben, csak merőben mellékes témaként foglalkozott a házimunka újraosztásával a két nem között (Goven 1993, 46). Csak 1970-ben történt meg, hogy a fent említett központi pártdokumentum a nőpolitika jövőjéről – jóllehet még a családtagok „nagyobb segítségére” utalt – kereken úgy fogalmazott, hogy „a fiatalabb nemzedékhez tartozó férfiak jobban bekapcsolódnak a családi munkamegosztásba.” Ámde „a családi munkamegosztást” tekintve, a különböző igazgatási és döntés­hozó testületeknek szóló instrukciókból elmaradt a világos eligazítás a probléma kezelésére, éles ellentétben egyéb területekkel, amelyekkel a pártutasítás és az idevágó kormányhatározatok foglalkoztak. Még ahol a dokumentumok említést tettek is a szükséges intézkedésekről avégett, hogy változás történjék a tudatban, kifejezetten a háztartásbeli munka egyenlőtlen elosztásának problémájáról a továbbiakban sem esett szó („Az MSZMP Központi…” 1974, kiváltképp 535; 1970/1013 kormányhatározat 1971, 266-268).

Ennek megfelelőn a hivatalos szociálpolitika a gyermekgondozás terén a nők végezte házimunka ésszerű elrendezésére, a házimunka különböző eszközökkel történő egyszerűsítésére és fizetett gondozási munkává való átalakítására figyelmezett (Goven 1993, 50-51). 1951-ben a női foglalkoztatottság kiterjesztésére irányuló kampány részeként fokozottan fontos feladatává nyilvánították a szociálpolitikának a „nők fölmentését a házimunka alól”. A föntebb említett 1970-es kormányha­tározat „a nők gazdasági és szociális helyzetének javításáról” szintén ezt célozta meg. Lényeges rendszabályok és hivatalos beszédek bur­koltan mindig azt föltételezték, hogy a házimunka, amennyiben ezeket a rendszabályokat betartják, valami könnyű és következményekkel nem járó dologgá változik majd át, s ez elég volt hozzá, hogy a téren marginalizálják a vitát a nemek közti drámai egyenlőtlenségről. A házi­munkára vonatkozó 1951-es és 1970-es rendelkezések nagymértékben azonosak voltak. Az élelmiszer-áruházak és egyéb szolgáltatóhelyek nyitva tartását és berendezését úgy kellett kialakítani, hogy megfe­leljenek a munkanapnak és a nők „szükségleteinek”, s az olyan javak termelésére és olyan szolgáltatások elérhetőségére kellett helyezni a hangsúlyt, amelyek a nők házimunka-terheinek könnyítését szán­dékolták. Az 1951-es dokumentum a vidéki mosodák kapacitásának növelését, valamint a ruhajavítók hálózatának fejlesztését irányozta elő. 1970-ben fölkérték a „kereskedelmi és piackutató szerveket”, hogy „végezzenek vizsgálatokat a dolgozó nők háztartási munkáját könnyítő, vagy helyzetét egyébként megjavító árucikkek körének a bővítése ér­dekében.” (Palasik 2005, 95, 97-99, benne idézet 1951-ből; 1970/1003 kormányhatározat 1971, 266-268). Ámbár ezeknek és az utánuk kö­vetkező határozatoknak a végrehajtása nagyon lassan és egyenlőtlenül haladt, az 1970-es és 1980-as évek Magyarországa olyan országgá vált, amelyben a korábban meg nem fizetett munka részei meghökkentő mértékben átkerültek a látható gazdaságba. Szemléletes példa erre a föntebb említett gyermekgondozási intézmények nagy száma, a házon kívüli étkezés terjedő szokása, különösen az olyan háztartásokban, ahol a felnőttek fizető munkahelyeken dolgoztak. Az 1980-as évek derekán országszerte minden négyszemélyes háztartás mintegy negyedének valamennyi tagja házon kívül étkezett a munkanapokon; ez a szám mindössze tíz százalékra csökkent le 1993-ra (Frey 1996, 26). A fent említett 1967-es szociálpolitikai irányváltás azok terheinek enyhítésére a munkaerőn belül, akik kisgyermekekről gondoskodtak, úgyszin­tén mintegy intézményes áldást jelentett a meg nem fizetett munka egyenlőtlen elosztására. Hogy a kisgyermekes nőket a családon belüli munkára lehetett és kellett korlátozni, ez reális választási lehetőséggé vált számos (több) család számára; ez akkor sem változott, amikor az apai gyermekgondozási szabadságolást bevezették a gyermek első születésnapja utánra az 1980-as években. Ugyanakkor az 1970-es pártutasítás és kormányhatározat megkísérelte összekapcsolni a nők „sajátos” szükségletei elismerésének ezeket és más elemeit a nemek munkahelyi egyenjogúsítására tett erősödő erőfeszítésekkel.

Társadalmi nemek viszonyai és konfliktusai

Hogy a „valóságosan létező” szocializmus politikája Magyarországon nagy mértékben folytatta az „egy férfi kereső – egy női kereső és meg nem fizetett háztartásbeli dolgozó – egy családi jövedelem” modelljének kiépítését, eredménye is, és egyben kiindulópontja is volt a társadalmi nemek konfliktusának. A nőknek az ipari és szolgáltató szektor munkaere­jébe való bekebelezésére, valamint polgári és családi jogaik egyenlősége biztosítására tett erőfeszítések látványos beavatkozást jelentettek a nemek közti hagyományos kapcsolatba és a hierarchikus családszer­kezetekbe. Ekképpen kétségbe vonták a nők hagyományos függését a férfiaktól és a családtól. Másfelől az alacsony bérek politikája kétségkívül szolgálta azt a célt – az alkalmaztatáshoz kapcsolódó funkciók s a fent említett gazdaságpolitika mellett -, hogy gazdaságilag egybekapcsolja a párokat vagy a családokat. A házimunka terhe enyhítésének elképzelése és politikája mellesleg még azt a célt is szolgálta, hogy csökkenjenek a potenciális konfliktusok az otthoni munkamegosztás miatt. Ez – a nép­szerű és magas kultúra, a hivatalos és félhivatalos beszédek üzenete szerint – ráhagyta volna a férfiakra és a nőkre a gyerekek és a családi élet örömét és a velük kapcsolatos felelősséget. Ez az öröm és felelős­ség minden társadalom természetes alapzataként jelent meg, minden velejáró társadalmi-nemi vetület nélkül; ugyanakkor a nőket megint csak főszereplőkként ábrázolta az életnek ebben a körében. Együttvéve úgy is lehetett tekinteni ezeket a stratégiákat, mint kísérleteket arra, hogy elűz­zék a férfinem félelmeit és lehetséges ellenkezését azzal kapcsolatosan, hogy az államszocializmus részrehajló a nők egyenjogúsága ügyében.

A hatóságok által különböző utakon-módokon megrögzíteni szándé­kozott új társadalmi-nemi rend (Goven 2002, 3-28) számos aspektusa mégsem működött vitamentesen. A fizetett munkavállalás világában két tényező fontos szerepet játszott a társadalmi-nemi egyenlőtlenségek és a nők számára hátrányt jelentő körülmények maradandóvá tételében s olykor létrehozásában és intézményesítésében is. Az első azokkal a prak­tikákkal és magatartásokkal függött össze, amelyek közvetlenül össze­ütközésbe kerültek az egyenjogúság megteremtésére tett kísérletekkel és hivatalos politikával, vagy olyan tevékenységekkel volt kapcsolatos, amelyek „láthatatlan”, mellőzött vagy nehezen befolyásolható szinteken ásták alá a hivatalos politikát. A másik tényező a társadalmi-nemi egyen­lőtlenség és a nőket sújtó hátrányok szívós továbbéléséből, rendszeres jelenlétéből következett a hivatalos politizálásban, ami támogatást élve­zett – nyíltan vagy burkoltan – a legmagasabb szinteken.

Az 1950-es évek elején például pénzügyi szakértők azt jósolták, hogy a női munkások fölvétele az átlagbérek csökkenéséhez vezet a vállala­toknál, tekintettel a nőknek fizetendő alacsonyabb bérekre (egy példát taglal Palasik 2005, 90). A kormány persze sosem ismerte el nyilvánosan a női dolgozók alacsonyabb bérezésének gyakorlatát, ellentétben en­nek következményeivel, vagyis a szemet szúró társadalmi-nem szerinti jövedelemkülönbségekkel, amelyekről a kormányzat minden fönntartás nélkül tett közzé statisztikákat. Az egyenlőtlen fizetéseknek ez a valósága éles ellentétben állt a munka világában való egyenlőség elvének ismé­telt jogi kinyilatkoztatásaival.⁶ Ugyanakkor jelentős ellenállás nyilvánult meg a vállalatoknál és a munkaerő tervezésének és igazgatásának alsóbb szintjein a munkásnők szakképesítését továbbképzéssel növelő politika és a nők „beözönlése” ellen a férfiak uralta iparba. Ez utal arra a második mechanizmusra, amelynek révén a fizetett munka világában megőrződtek a társadalmi-nemi egyenlőtlenségek a mindennapos társa­dalmi-nemi küzdelem eredményeként. Még a párt legmagasabb szintjein is annak rendje-módja szerint beismerték, hogy a nők az üzemekben és hivatalokban hátrányt szenvedtek a férfiakkal szemben az előléptetés és szakmai továbbképzés mindennapi gyakorlatában, és hogy a nőket szigorúbban ítélték meg, mint a férfiakat. A merev konzervativizmus és egy bizonyos leereszkedő magatartás a dolgozó nők iránt a gyakran megvitatott függő kérdések között szerepelt ezeken a szinteken. Az egyik kínálkozó magyarázat a férfiak és a nők keresete közti eltérésre az a „magát erősen tartó” nézet volt, hogy „a nő nem családfenntartó”. „Sőt előfordul[t], hogy a leányoknak már a felvételkor kisebb fizetést adnak, mint a fiúknak.” (az MSZMP Központi… 1974, 528, 533, benne idézetek is; Palasik 2005, 81, 87, 90-94) Az egyik budapesti párttitkár még arra sem volt hajlandó, hogy találkozzék a nők hivatalos képviselőivel, és beosztottjaira ruházta ezt a föladatot. A „saját kényelmük biztosításának” vágya odáig vitt máskülönben hithű párt-tisztségviselőket, hogy akadá­lyozzák saját feleségük pályafutását (Fodor 2003, 137-138, benne idézet is). 1985-ben két pszichológusnő a nagy tekintélyű társadalomtudományi folyóiratban, a Valóságban sokatmondó magyarázattal szolgált azokra a csatározásokra, amelyeket a nőknek kellett megvívniuk a munkahelyeken az „alacsonyabb megbecsülés” ellen, amivel férfikollégáikkal összevetve részesültek: „A munkatársnőjét lefelé szorító férfikolléga tulajdonképpen feleségének szóló indulatok középpontjába állítja kolléganőjét. üzenete mintha így szólna: »Menj haza!« És amit valójában ért ezen: »Gyere haza!«„ (B. Gáspár – F. Várkonyi 1985, 67-76, különösen 69-70)

Mégis, az ilyen magatartás eluralkodása más és más módon nyilvánult meg társadalmi helyzet és osztály szerint. Egy empirikus kutatás, amelyet 1974-ben végeztek el tizenhat különböző kisebb-nagyobb városban a Magyar Nők Országos Tanácsa (az MNDSZ utóda) nevében, megmu­tatta, hogy azoknak a nős férfiaknak, akiknek a feleségei segéd- vagy betanított munkásnőkként voltak alkalmazásban, negyvenhat, illetve negyvenhárom százaléka problémásnak látta vagy tejes mértékben helytelenítette a feleségek munkavállalását. Evvel szemben azoknak a férfiaknak, akiknek a feleségei vezető állásban voltak és szellemi mun­kát végeztek, vagy alacsonyabb szintű vezetői beosztásban dolgoztak, nyolcvannégy, illetve hetvennyolc százaléka teljes mértékben helyeselte nejük munkavállalását. A tanulmány azt a fölismerést sugallta, hogy „a jobb életfeltételek nagy vonzerővel bírnak. Ha ennek eléréséhez a nők munkája is jelentősen hozzájárul, ez olyan elismerést biztosíthat számukra, ami módosíthatja ezt a tevékenységszerkezetet, amit eddig a többiek, illetve a nők maguktól elvártak. [Mármint amelyeket helyes­nek vélnek a nők számára. S. Z.]” Ebből a távlati pontból tekintve, a hagyományos családmodell, amelyben a férfiaknak gyakran magasabb volt a képzettségük, vagy jobb lehetőségük nyílott jobb állásba előlépni, mint a feleségeiknek, állandósította a nők munkavállalásával szembeni ellenkezést. Mi több, a hagyományos családmodell fölerősítette az egyes családokban a jövedelmi különbséget, amely már megvolt a nemek közt minden foglalkozási ágban s az álláspiac minden szektorában. A vizsgált városi családok közt egy 1000 forint alattitól 5000 forint fölöttiig terjedő skálán a férfiak hatvanöt százaléka bő nyolcszáz forinttal többet keresett, mint a felesége, s további huszonhárom százalékuknak 100-tól 800 forin­tig terjedő összeggel magasabb volt a fizetése, mint a feleségüknek (H. Sas 1984, 94, 99-104, 111-112, az idézet eredetiben dőltbetűs). Másfelől meg az az állítólagos „divat”, hogy magasan képzett és sikeres nők, akik nem óhajtották tovább alárendelni magukat egy férjnek, és tudatosan választották a saját erőből való gyerekvállalást és gyereknevelést, élénk és viszályt kavaró nyilvános vitatémává lettek (Tóth 2008a, 338-357).

Nem csupán a nők munkába állítását előmozdító hivatalos politika, hanem az államszocializmus aszimmetrikus családi és partneri viszony­rendje is a társadalmi és politikai küzdelem tárgyává lett.⁷ Az 1950-es években a nem létező otthoni munkamegosztás és a nők fizetett mun­kavállalásra történt mozgósítása okozta nehézség állandó feszültség és veszekedés forrása volt. Egy visszavonult tanítónő így emlékezett a korai államszocialista napokra:

„Akkoriban egészen természetes volt, hogy csak és kizárólag az anya cipelje a gyereket a bölcsödébe, a férjek elvárták a meleg vacsorát, mosógépről álmodni sem lehetett, a padlót lábbal keféltük… Minden nap ötkor keltem. Hétkor nyitott a bölcsőde, a gyereket levetkőztetve és hőmérőzve kellett beadnom… [megbizonyosodva róla, hogy nincs láza, S. Z.].” (Tóth 2008b, 101-123, különösen 108)

Egyik-másik esetben a nők fizetett munkavállalásra való mozgósítása okozta nehézség a szülői vagy anyai gondviselés lényeges elemeitől is megfoszthatta a gyerekeket. Egy roma nő fölidézte az egyik észak-­magyarországi városban töltött gyermekkorának emlékeiből azt, hogy a 70-es évek elején neki és fiútestvérének minden reggel hat óra előtt kellett elindulnia az óvodába a szülők kísérete nélkül, akik mindketten „munkásemberek” voltak (Kovai 2008, 175-230, különösen 196, benne idézet). Sok magyar nő emlékezete, dacára a munkapiacra való erőlte­tett bevonásuk okozta szorításnak, mégis őriz egy bizonyos új, pozitív tapasztalatot: a nők bajtársiasságát a munka világában. Egy vidékről Budapestre fölkerült nő elmondta, hogy ő és más hajadon építőmun­kásnők, amikor „kommunista” (vagyis nem fizetett) műszakban vettek részt, úgy tekintettek erre, mint a kölcsönös szociális felelősségvállalás társadalmának egyik építőkockájára: „Mink segítünk, akkor a vállalat is segít.” (Kovai 2008, 213., benne idézet). A munka világa, a nők foglal­koztatásának lebecsülése ellenére is számos nő számára a kölcsönös elköteleződés meg a szociális és gazdasági biztonság új körét kínálta, s a fizetett munkavégzésben való részvétel az önbecsülésnek olyan forrása volt, amely nem a hagyományos női szerepekre alapozódott a családban. (H. Sas 1984, 120 utal a női munka jelképes leértékelésére.)

Az 1970-es és az 1980-as években az irodán és az üzemen kívüli élet számos nehézségén könnyítettek, ámbár nem mindenütt, s nem is min­den társadalmi csoportban és osztályban azonos mértékben. Könnyebb lett a házimunka a műszaki haladásnak köszönhetőn, javult az árucikkek kínálata, bővült a szociális infrastruktúra (Frey 1996, 22-30, 77-80). A közbeszéd azonban, még ha részben új és más módon is, továbbra is problematikusnak ítélte a nők megélhetési lehetőségeit és a férfiak s a nők közti viszonyt. Sok nő most egy többrétű szerep roppant megerőltető nyomása alá került, s ennélfogva állandó túlterheltségtől szenvedett. A föntebb idézett két pszichológusnő szerint a férfiak „nagyjában-egé­szében” elutasították, hogy átvállaljanak „családanyai kötelességeket”, ahogy a nők igényelték volna. Véleményük szerint az otthon ülő és újságot olvasó férj lett a feleség neheztelésének céltáblája. Továbbá úgy vélte a két pszichológus, hogy ennek a nemek közti háború és a válások növekvő aránya lett az eredménye. A korlátozott pénzjuttatások miatt ezek a válások többnyire azon az elven működtek: „Vagy én teszlek tönkre téged, vagy te teszel tönkre engem.” (B. Gáspár – F. Várkonyi 1985, 68, 70-75; Kende – Neményi 1999, 147-185, különösen 163-164)

Általánosan elterjedt ideiglenes alternatíva volt ehhez a feszültséggel teli kettős szerephez képest sok nő számára a két gyermekgondozási segély, a GYES vagy a GYED valamelyikének igénylése, olyannyira, hogy a „GYES-depresszió” vagy „GYES-betegség” kifejezés közhelyként volt használatos a nyilvános megbeszéléseken. A GYES évei tehát úgy jelentek meg a közbeszédben, mint az egyhangúság, a csapdába szorulás és sú­lyos válságba került házasság évei, kiváltképp a nagyvárosok sokemeletes lakótelepi lakásaiban otthon üldögélő nők – a kilátásoktól függően kifacsart vagy kielégítetlen asszonyok – és a nehéz napi munkából hazajáró (vagy már nem hazajáró) férfiak számára. Ugyanakkor a „GYES-es anyák” ré­széről ettől eltérő reagálások kevés rokonszenvvel találkoztak. Egy riporter iszonyattal írta le a fiatal anyákat, akikkel egy magas tömbház parányi lépcsőházi kitérőjében találkozott, tréningruhában vagy fürdőruhában ütötték ott agyon az időt, körülöttük négy visító, csúszó-mászó kisgyerekkel meg három alvó, „krumpliszsák” módjára heverő csecsemővel egy kana­pén. A népszerű vezető női hetilap, a Nők lapja csatlakozott azoknak az olvasóknak a kórusához, akik továbbképzést követeltek a GYES-en levők részére és egyéb alkalmazható utat-módot az unalom és egyhangúság leküzdésére. A Nők lapja főszerkesztője, az idősebb olvasói nemzedékek levelein fölindulva, akik irigykedve beszéltek a GYES-t élvezőkről, elismerte a gondozói munka fontosságát az „utolérő fejlődés” államszocialista terve számára. Tisztelegnünk kell azonban, bizonygatta, azok előtt az asszonyok előtt is, akik a nehéz időkben, még a gyermekgondozási segély bevezetése előtt, fölnevelték a gyerekeket, olyan teljesítmény ez, amely hozzájárult, hogy Magyarország „közepesen fejlett ipari ország” szintjére emelkedhes­sen (Tóth 2008b, 104-112, benne idézet).

A család társadalmi-nemi viszonylatait befolyásoló államszocialista ren­delkezésekhez kapcsolódó sokféle stratégiának, amit csak kigondoltak a nők meg az állam, egy közös célja volt: csökkenteni vagy egyengetni a feszültségeket és konfliktusokat a társadalmi viszonyoknak ezen a terén. Ezek a stratégiák általában kerültek minden lényegbevágó vagy közvetlen támadást a férfiak előjogai ellen otthon vagy bárhol, vagy adott­ságként fogadták el a férfiak jelentős ellenállását az ilyen változtatásokkal szemben, legalábbis egyelőre.

A nők egyik ilyen stratégiája volt például az egymás közti kölcsönös önsegélyezés kultúrája a szomszédságokban, a vállalatoknál és a csa­ládban, s ez az idő múlásával egyre fontosabbá lett (Tóth 2008a, 108). A nők a tágabb család nőtagjait is bevonták a gyermekgondozás és a háztartás hálózatába, vagy, kiváltképp a magasabb képzettségű réteg­ben, „háztartási alkalmazottakat” (ez volt a hivatalos megnevezésük) fogadtak föl, akik közül sokan a családdal együtt költözködtek. A nagy iparvárosokban a nagyszámú elsőgenerációs beköltözőknek, akik java­részt vidéken hagyták hátra családi hálózatukat, ezek az opciók kevésbé voltak elérhetők, mint a rég letelepedett városlakóknak.

Egy tanulmány, amelyet az 1990-es években olyan nőkkel folytatott interjúkra alapoztak, akik középiskolát vagy technikumot végeztek, föltárta, hogy csupán ezek egyik csoportja fogta föl általában harmoni­kusként a maga hármas identitását: mint anya, feleség és mint kereső dolgozó. Ezek főként olyan nők voltak, akik felsőfokú végzettséggel bíró szakemberekként vagy értelmiségiekként csináltak karriert, néha többre is vitték, mint férjeik, és akiknek a családja tekintélyes tartalékokkal rendelkezett, ami lehetővé tette számukra, hogy más nőkre hárítsák át a házimunkát. E tanulmány szerint ezeknek a – szociálisan, foglalkozásuk révén s más nőkhöz viszonyítva előjogokat élvező – nőknek a pozitív hármas identitása egyidejűleg mind a hagyományos családi szerepek, mind a társadalmi-nemi egyenlőség igenlésével kapcsolódott össze (Kende – Neményi 1999, 151-161). A meginterjúvoltak és maga a tanul­mány is „továbbra is nőneműnek konstruálja az otthon életterét” (Barát 1999, 163-168., különösen 166-168.), s ebből fakad, hogy harmonikus, jó érzéssel emlékeznek meg róla. A férjeikkel kötött társadalmi-nemi megállapodásokkal velejáró egyenlőtlenség, beleértve a számos férfi által élvezett szexuális előjogokat, nem tárult föl ezeknek a nőknek az önképében. Ezek az előjogok akkor bukkantak elő, például, ha az ak­koriban közszájon forgó témáról, az egyedülálló értelmiségi anyák fent említett, elharapózó „divatjáról” esett szó: ezek szeretői és betervezett törvénytelen gyerekeinek biológiai apái nemritkán más asszonyok férjei voltak (Tóth 2008a, 350-354). A férfiak szexuális előjogait más példák is dokumentálják. Azoknak a prostituáltaknak a szexuális tevékenységét, akiket a hatóságok Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) „úri frankáknak” [osztályon fölüli konzumnőknek] címkéztek, nem vetették alá (iratolt) üldözésnek, ahogy más nőkét, akiket prostituáltaknak minősítettek (Hor­váth S. 2005, 294-295, benne idézet).⁷

A nemek közti viszonyokban levő ilyen elemek eltávolítása mind a köztudatból, mind a kutatásból hozzájárult és továbbra is hozzájárul a hivatalos és nyilvános államszocialista társadalmi-nemi közbeszéd kulcselemeinek objektivizálásához. Tekintet nélkül az elmozdulásokra stílusban és hangnemben, az ilyen beszédek mind arra összpontosítot­tak, hogy teljesíthetővé és kézben tarthatóvá tegyék a nők számára a házimunkát és a gyereknevelést. Nem csak arról van szó, hogy a fent említett, arra irányuló politikai tervek és intézkedések velejárója volt az 1950-es és 1970-es években, hogy könnyítsenek a házimunka terhein. Valósággal elárasztották a nőket jó tanácsokkal arról, hogyan irányít­hatják hatékonyabban a „háztartási tervgazdálkodást”, ahogy egy korai MNDSZ-brosúra fogalmazott. Mindinkább fölerősödött az az eszme, hogy a megmaradt és immár „trivializált” házimunkáért a nőké a felelősség. A következtetés, amit levontak a társadalmi-nemi politika számára és többé-kevésbé a hivatalos beszédben is, két dologra futott ki. Egyrészt a modern férjnek és apának még föl kellett készülnie rá, hogy osztozzon a házimunkán, és szerepet vállaljon az emancipált családban és házas­sági kapcsolatokban. A Központi Statisztikai Hivataltól 1962-ben föntebb idézett közlemény szerint ez a modern férj és apa „új és terjedőfélben levő – bár még nem általános – jelenség” volt.⁸ Másrészt pedig a férjek „bekapcsolására” mindig csak meggondoltan és helyes formában volt ta­nácsos erőfeszítéseket tenni (Goven 1993, 50; Tóth 2008b, 111). Minden­nemű „arrogancia és kellemetlen agresszivitás” a nők részéről, minden kimondott lázadás a szerető feleség és anya szerepe ellen, mindenféle csúnya viselkedés, amit a feminizmussal azonosítottak, kerülendő volt (Tóth 2008a, 355, benne idézet). Ellenkezőleg, a nőknek a házimunka társadalmasításából nyert szabadságát ama szerepük jobb eljátszására kellett fordítaniuk, hogy ők a család lelke (Goven 1993, 48).

Az ilyen megfogalmazások tükrözték, legitimálták és erősítették a mindennapos konzervativizmust a társadalmi nemhez kapcsolódó kérdésekben. A fent említett, 1974-ből való fölmérés tizenhat kisebb-na­gyobb városban, valamint egy hasonló fölmérés a falvakban 1972-ből, rávilágított a férfiak és nők legfontosabb erényeiről vallott, mélységesen sztereotip nézetekre. Hozzáértés a gyerekneveléshez, hajlandóság a háztartási pénzügyek vitelére, valamint a türelem volt az a három tulaj­donság, amelyet a megkérdezettek fontosabbnak tartottak a nőkben, mint a férfiakban. Amazokban viszont a bátorságot, a határozottságot, a talpraesettséget és a politikai tudatosságot sorolták föl a leggyakrabban. Az olyan megkérdezettek száma, akik sztereotip nézeteket vallottak a nőkről és a férfiakról egyaránt, kiváltképp a falvakban volt magas, míg a városlakók csakis a nőkre tekintettek nagyobb sztereotip várakozással (H. Sas 1984, 130-134, 146). A „közgondolkodás konzervativizmusát”, amelyet a párt is elismert, élesen bírálta a központi bizottságnak a nők helyzetével foglalkozó határozata (1970). A határozat nyíltan helytele­nítette, hogy „követelmény azonban a dolgozó nőkkel szemben még”, hogy egyedül felelősek a háztartásért. (Az MSZMP Központi… 1974, 528, 535).

Persze, a pártvezetés egyfelől ilyen következtetések levonásával hatá­rolta el magát a létező társadalmi-nemi hierarchiáért viselt felelősségtől. Másfelől a dokumentum fönti állásfoglalása félreismerhetetlen hatását mutatta a nők és a nőszervezetek szóvivőinek, akik a társadalmi-nemi viszonylatok messzebbre ható és haladóbb problémafölvetésével fog­lakoztak. Adamik Mária szociológus olyan időszakként tekint a korai 1960-as évekre, mint amikor tetőzött az olyan közbeszéd, amelyikben „Még megértik az individuum aspirációit, még nem szorítják be őket a nemi szerepeikbe” (Adamik 2000).

A szakszervezeti szószólók még a későbbi években is nyíltan bírálták az arra irányuló tendenciát, hogy úgy beszéljenek, például, a gyermek­gondozási intézményekről, mint „a nők helyzete megjavításának esz­közeiről”, és összekapcsolták ezt a női munkaerő szegregációjának és lebecsülésének messze ható bírálatával.

„A nők nagyobb arányú foglalkoztatásának gyakorlatában sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a személyiség kibontakoztatására… [mert] csak a gyors eredményeket hozó gazdasági szempontok kerültek előtérbe.” (Turgonyi – Garainé 1971, 71, 74-75).

Mások szembehelyezkedtek avval, amit ők a biologizmussal és tradícionalizmussal azonosítottak abban az időszakban, amelyet Adamik utólagos rálátással 1967 utáni „GYES-diskurzusnak” nevezett. Azt is hangsúlyozták, hogy osztályspecifikus módon differenciáltabbá kell tenni a nők mint csoport tartósan tömeges társadalmi-gazdasági hátrányainak elemzését ahhoz, hogy kiderüljenek a női munkások által tapasztalt különleges hátrányok (Ferge é. n., 5, 15-23).

Tág körű egyezés volt a kritikus hangok között – akár a pártvezetésnek szóltak ezek, akár többé-kevésbé nyílt szembenállást fejeztek a „rend­szerrel” – abban, hogy az egyenlő esélyek nem jelenthetik azt, hogy a nők a férfiak normáihoz és a férfias életmódhoz igazodjanak (Ferge é. n., 29; B. Gáspár – F. Várkonyi 1985).

A nemek kérdésének kritikus tárgyalása Magyarországon az 1960-as, 1970-es és 1980-as években messzemenően összecsengett a „való­ságosan létező” szocializmus határain túli kritikus-feminista Zeitgeist hangjával. Általában hiányzott, vagy csak zárójelesen vagy burkoltan nyilvánult meg a férfias életmódok bírálata, miközben a nők peremre szorulása a férfiak világában – akik felelősek voltak ezért a peremre szorításért – és a férfi normákhoz való lehetetlen idomulás csakugyan a bírálat gyújtópontjába került.

Következtetések

A társadalmi nem szerinti viszonylatok változása egyfelől a fizetett munka (beleértve a fizetett gondozási munkát is), másfelől a meg nem fizetett gondozási munka között központi jelentőségű volt az „utolérő fejlődés” államszocialista projektuma és az ebben a társadalmi rendszerben folyó társadalmi nemek harca számára. Az államszocializmus korai éveiben nagyszámú munkással és alkalmazottal gyarapodott a termelési szféra. Ez óriási feszültséghez vezetett az úgynevezett „reprodukciós szférában”, különösen annak köszönhetőn, hogy elodázódott a meg nem fizetett munka fizetett munkává átalakítása. Miközben a munkaerő kibővülése le­hetővé tette az erőforrások maximális tömegének az irányítását és átirá­nyítását az állami befektetési alapba az „utolérő fejlődés” szolgálatában, ugyanakkor az úgynevezett reprodukciós szférára nehezedő nyomás újabb terhet jelentett különösen a nők számára, mert a hagyományos társadalmi nem szerinti munkamegosztás e téren változatlan maradt.

A „valóságosan létező” szocializmus realitásai és politikai irányelvei tehát bizonyos fokig meglepő módon egybeestek a marxista-szocialista hagyomány klasszikus teoretikusainak alapföltevéseivel. Raluca Maria Popa szavaival: „Akármennyire érzékenyeknek bizonyultak is írásaik a társadalmi nemek kérdései iránt, […] a szocialista szerzők mégsem néztek szembe a patriarkális előfeltételekből következő kihívásokkal, amelyek meghatározták a termelés és az újratermelés köre közti di­chotómiát, s a nők és a férfiak különböző részvételét e két szférában. A munkát magát úgy fogták föl, hogy az elsődlegesen a termeléshez kapcsolódik, s következésképp a reproduktív munkának sohasem adták meg a termelőmunkával egyenlő státust.” (Popa 2003, 49-72, 50-51).

Az államszocializmuson belül az „újratermelő” tevékenységek kollek­tivizálásának eszményét és halogatva fönntartott politikai elképzelését beárnyékolta a fizetett munka és a meg nem fizetett gondozási munka közötti tartós feszültség és hierarchia, ami oly jellemző minden ipari társadalomra. A társadalmi-nemi hierarchiának azokat az elemeit, ame­lyek „a nőknek és a férfiaknak a két szférában való eltérő részvételével” voltak kapcsolatosak, ennek következtében túlnyomórészt letagadták. A nemek tág körű, idejekorán elfogadott törvény előtti egyenlőségét és az alkalmazásban levő nők növekvő számát tekintették időről időre elégséges bizonyítéknak a „másik nem” emancipálódására. Valójában azonban a nemi hierarchia kulcsfontosságú elemei érintetlenül maradtak a kultúrában és a társadalomban. A nők szenvedtek a kettős munkateher nyomásától, és meg kellett birkózniuk tekintélyes strukturális hátrányok­kal és napi diszkriminálással a termelői szférában is.

Ez még akkor is igaz, ha a dolgozó nők Magyarországon akként is megtapasztalták a fizetett munkavállalást, mint a pozitív csoportspecifikus azonosulás egyik tartományát, mint újfajta életmódot és bizonyos mér­tékig mint a társadalmi haladásnak – jóllehet csupán korlátozott – elő­feltételét.

Tanulmányom három további következtetés levonását teszi lehetővé. Először, a meglevő irodalom nem szentel kellő figyelmet annak a tény­nek, hogy nem minden nőt érintettek ugyanúgy és ugyanolyan mértékben a társadalmi-nemi hierarchiának azok az oldalai, amelyek a fizetett és meg nem fizetett munka közti viszonyra vonatkoztak.

Nevezetesen, az értelmiséghez és a politikai elithez tartozó nők a leg­több lehetőséget képesek voltak kihasználni a munkavállalás terén, és a fizetett vagy meg nem fizetett munka nagyját más nőknek tudták kiadni. Másodszor, a mezőgazdasági szektorban maradt és a roma nők közt a meg nem fizetett munkához (gondozás és kisegítés) való változatlan kö­tődés sokszor odavezetett, hogy külön diszkriminációt és kiszorítottságot kellett elszenvedniük.

Harmadszor, a férfiak – mint egyes egyének, valamint férfihálózatok, férfikultúra és férfiak által kollektíven fölállított bizonyos mechanizmu­sok értelmében vett – világa éppúgy, mint más ipari társadalmakban, védelmezte a maga előnyeit a fizetett munka és a meg nem fizetett gon­dozói munka szféráiban, valamint a szexuális előjogait is, és korántsem pusztán kárpótlásként ragaszkodott ezekhez az örökölt társadalmi-nemi hierarchia jogi és részben gazdasági alapjaiban elszenvedett általános veszteségéért. Az állami és pártvezetés, valamint számos alacsonyabb beosztású hivatalnok kétértelmű szerepet játszott ebben a különböző érdekcsoportosulásoktól függő változásnak kitett küzdelemben.

Végső, általánosabb következtetés, hogy az általunk itt sugalmazott historizáló és kontextualizáló közelítés az államszocializmus történetének bizonyos vetületeihez segítségre lehet a Kelet-Európában a huszadik században tág körben elterjedt társadalmi-nemi történeti sztereotípiák elvetésében. Kelet-Európa vagy az államszocializmus történetéről még gyakran oly módon alkotnak fogalmat, hogy csupán felületes magyará­zatát nyújtják e történet bizonyos jellemző jelenségeinek. Igaz ez min­denekelőtt a kelet-európai történelemnek azokra a fölfogásaira, amelyek ezt a sikeres fejlődéshez hiányzó tényezők történeteként festik le, más szóval olyan történelemként, amelyről – úgy mondanám – a „hiányszem­le” gyanánt alkottak fogalmat.⁹ Az egyik gyakran idézett példa e hiányzó alkotóelemekre a gyéren fejlett civil társadalom. A hiányzó valami – jelen esetben a civil társadalom – szolgál a szintén hiányzó másvalami (a nor­maként elfogadott nyugati mintával mért sikeres fejlődés) magyarázatául. Egy másik, éppennyire tarthatatlan fogalom a kulturális különbségé. Amikor például az elemzés semmilyen elfogadható magyarázattal nem képes szolgálni patriarkális társadalmi struktúrák konok továbbélésére vagy újra-fölbukkanására, akkor a „patriarkális kelet-európai kultúrát” javasolják magyarázatul, amely megközelítést Uma Narayan más ösz-szefüggésben „kulturális esszencializmusnak” nevezett.¹⁰

Az itt bemutatott ténymegállapítások ellenben lehetővé teszik, hogy új megvilágításban vegyük szemügyre, például, számos kelet-európai nő hírhedt „családi irányultságát”. Számos nyugati országgal összehason­lítva, az államszocializmusban előrébb haladt a nők bekapcsolódása a fizetett munka világába. Számos kelet-európai nő úgy tapasztalta meg ezt a bekapcsolódást – egyrészt – mint önbecsülésük kollektív javulását a munka világában, amely számos piacgazdasághoz képest kevésbé jellemzett a versengés, másrészt ugyanakkor halmozottan terhelő és túlterhelő jellegű volt, különösen tekintettel a családban uralkodó társa­dalmi-nemi viszonyokra. Az államszocialista társadalmak – ellentétben számos nyugati társadalommal és hasonlóan számos nem-nyugati tár­sadalomhoz – kevés teret hagytak a gazdasági egyéniesedésnek. Ezek a különbségek nagymértékben az egyenlőtlen globális és Európán belüli kölcsönhatások és viszonyok korabeli történetének termékei voltak.

Következésképpen a (családi) közösségbe való beilleszkedés és az erőforrások megosztása a legtöbb, bár nem az összes nő számára elengedhetetlen eleme volt és maradt létezésüknek, ez volt az a való­ság, amelyik alakította és alakítja életstílusukat és döntéshozatalukat. A kelet-európai nő családi irányultsága ennélfogva nem a „kulturális elmaradottságnak” vagy „kulturális másságnak” volt betudható, hanem a szegénység leküzdésére és a Nyugat utolérésére irányuló terv kénysze­reinek és mellékhatásainak, ami befolyással volt életfeltételeikre. A nők nagy többsége bizonyosan nem fogta föl a magánéletet és a családot akként – miként egy másik társadalmi-nemi sztereotípia az államszoci­alizmus történetéről láttatni szeretné -, hogy ez lett volna számára az egyedül fönnmaradó hely a (politikai) ellenállásra a „kommunista rend­szerrel” szemben. Hanem bizony a magas fokú szuverenitás volt az, amit sokan élveztek a munka világában – ez adott teret egyéb érdekek kifejlődésének -, meg az a mindennapi tapasztalat, hogy volt egy csekély vagy lassú haladás, amit azért mégis csak elértek a körülbástyázott férfi előjogokkal szemben, s ez része lett a (tágabb) család és sok esetben a tágabb közösség felé igazodásuknak.

Egy bimbózó új kutatási kultúra, amiből e tanulmány sokat profitált, mostanság erőteljesen ízekre szedi a népszerű föltevéseket az állam­szocializmus társadalmi-nemi történetéről, beleértve például azokat, amelyek a „nőmozgalom hiányára” vagy arra a hiedelemre vonatkoznak, hogy a nőszervezetek kizárólag csak a „rendszert” képviselték (Nowak 2005, 488-518; Popa 2009, 59-74). Ám még jóval több munkára van szükségünk ahhoz, hogy eredményesen szembeszállhassunk a nőkkel és a társadalmi nemmel kapcsolatban uralkodó sztereotípiákkal Közép-és Kelet-Európában.

Fordította: Csala Károly

Jegyzetek

¹ Klasszikus nemzetközi hozzájárulás ezekhez a vitákhoz angolul: Wolchik et al. 1985. Jó példa rá, hogyan tükrözi a vitát, és hogyan viszonyul hozzá a tematikus történelmi-empirikus tudományosság: Hagemann – Michel 2006. Némely szóbanforgó tárgy inkább fogalmi-politikai taglalását lásd: Forum… 2007, 197-246.

² Egy 1971-ben végzett reprezentatív fölmérés szerint ez a kisebbség szám­szerűleg megközelítően 320.000 egyént jelentett, vagyis 3,2 százalékát tette ki a magyar népességnek, miközben a három keleti megyében arányuk az 5 százalékot súrolta. 1993-ban a kisebbség 468.000 főt számlált, ami a lakosság 4,5 százalékának felel meg. Mindkét fölmérés „azokkal az egyénekkel számolt, akiket a nem-cigány környezetük cigánynak tekintett”. (Kemény 1976, 9, 13 idézet is innen; Kemény é. n. 3.; Magyarország Statisztikai… 1995)

³ E számítást illetőn lásd: Asztalos Morell 1999, 422.

⁴ Ez utóbbi rendelkezés a Népköztársaság első napjaiban kezdődött törvényho­zási reformfolyamat betetőzése volt. (1952/4 törvény 1953, 52-69; Mikos 1986, 433-444)

⁵ A társadalombiztosítással rendelkező anyákat tizenkét heti bér, valamint anya­sági segély illette meg 1953-ban. A fizetett bér időtartamát a későbbiekben meghosszabbították. (1951/7 törvényerejű rendelet é. n., 56-68, különösen 64; 1952/2 SZOT-szabályzat 1953, 462-481, különösen 472-473)

⁶ Már az 1949-es Alkotmány is utalt rá, hogy „a nők egyenjogúságát szolgálják: munkafeltételeiknek a férfiakéval azonos módon való biztosítása”. (1949/20 törvény 1949, 3-9, különösen 8; lásd még „Az MSZMP Központi…” 1974, 533; Palasik 2005, 80, 90-94)

⁷ Ezeknek a nőknek a története még megíratlan.

⁸ A „trivializált” házimunka P. Goven kifejezése (Goven 1993, 50; Zimmermann 1993, 240, benne idézet).

⁹ Egy klasszikus szöveg, amely 1981-ben jelent meg először, s még ma is nagy hatással van Kelet-Európa társadalomtörténetének ily módon való fölfogására: Szűcs 1983.

¹⁰ Példák a fönti bekezdésben vázolt nézőpontok tudományosan tarthatatlan és politikailag burkoltan megfogalmazott sugalmazásai és következtetései mögött megbúvó problematikus föltevések gondos fölfejtésére, valamint kritikus tárgya­lásukra egyebek közt: Coronol 1996, 51-87; Narayan 1997.

Hivatkozott irodalom

1951/7 törvényerejű rendelet é. n.: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Köz­gazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1952/2 SZOT-szabályzat 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjtemé­nye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1952/4. törvény 1953: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1953/3 törvény 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Buda­pest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1953/25 törvényerejű rendelet 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűj­teménye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1967/1 mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter rendelete 1968: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1967/3 kormányrendelet 1968: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgaz­dasági és Jogi Könyvkiadó.

1970/1013 kormányhatározat 1971: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Köz­gazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1978/4 törvény 1979: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1982/10 minisztertanács rendelete 1983: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1985/1 törvényerejű rendelet és 1985/1 minisztertanács rendelete 1968: In: Tör­vények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Adamik, Mária 1991: Supporting Parenting and Child Rearing: Policy Innovation in Eastern Europe – Hungarian Case Study. In: Kamermann, Sheila B. – Kahn, Alf­red J. (szerk.): Child Care, Parental Leave and the Under 3s. Policy Innovation in Europe. New York and London, Auburn House.

Adamik Mária 2000: Az államszocializmus és a „nőkérdés”. „A legnagyobb ígéret – a legnagyobb megaláztatás”. Kiadatlan PhD-dolgozat, Budapesti Közgazda­ságtudományi Egyetem.

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 1949/20 törvény 1949: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Állami Lapkiadó.

Asztalos Morell, Ildikó 1999: Emancipation's Dead-end Roads? Studies in the Formation and Development of the Hungarian Model for Agriculture and Gender (1956-1989). Uppsala, Acta Universitatis Upsaliensis.

Az MSZMP Központi Bizottságának állásfoglalása és határozata a nők politikai, gazdasági, szociális helyzetéről és a további feladatokról (1970. február 18.) 1974: In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967-1970. h. n., Kossuth Könyvkiadó.

Barát Erzsébet 1999: A nők érdekében folytatott kutatás és korlátai. Replika, 37. sz..

B. Gáspár Judit – F. Várkonyi Zsuzsa 1985: Két második nem. Valóság, 38. évf., 7. sz.

Bicskei, Éva 2006: „Our Greatest Treasure, the Child”: The Politics of Child Care in Hungary, 1945-1956.” In: Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 13, no. 2.

Coronil, Fernando 1996: Beyond Occidentalism: Toward Nonimperial Geohistorical Categories. Cultural Anthropology. Vol. 11, no. 1.

Delapina, Franz – Komlosy, Andrea 1991: Ungarn 1945 bis 1982. Zwischen Abkoppelung und Weltmarktintegration. In: Delapina, Franz et al. (szerk.): Ungarn im Umbruch. Wien, Verlag für Gesellschaftskritik.

Ferge Zsuzsa é. n.: The varying rhythm of change of women's situation in Hungary. (Publikálatlan gépirat a szerző tulajdonában.)

Fodor, Éva 2003: Working Difference. Women's Working Lives in Hungary and Austria, 1945-1995. Durham, North Carolina and London, Duke University Press.

Forum: Is „Communist Feminism” a Contradictio In Terminis? 2007: Aspasia. The International Yearbook of Central, Eastern, and Southern European Women's and Gender History. Vol. 2.

Frey Mária 1996: A nők helyzete a munkahelyen és a háztartásban. In: Foglalkoz­tatás, jövedelmi viszonyok, munkatörvények. Munkatudományi tanulmányok. h. n., Struktúra-Munkaügy Kiadó.

Gaál Ibolya 1997: A szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika története Szabolcs-Szatmár megyében 1867-1989. I-II. Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, I. k.

Goven, Joanna 1993: The Gendered Foundations of Hungarian Socialism: State, Society and the Anti-politics of Anti-feminism. Publikálatlan PhD-dolgozat, University of California.

Goven, Joanna 2002: Gender and Modernism in a Stalinist State. Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 9, no. 2.

Hageman, Karen – Michel, Sonya (vendégszerk.) 2006: Special Issue: Perspectives on Child Care and Education in Eastern and Western Europe. In Social Politics, International Studies in Gender, State & Society. Vol. 13, no. 2.

Haney, Lynne 2000: Familial Welfare, Building the Hungarian Welfare Society, 1948-1968. In: Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 7., no. 2.

Haney, Linne 2002: Inventing the Needy, Gender and the Politics of Welfare in Hungary. Berkeley and London, University of California Press.

Havas Gábor – Kemény István 1999: A magyarországi romákról. In: Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk,): Magyarország társadalomtörténete 1945-1989. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Horváth Ágota 1999: Segélyekről, szegényekről. In: Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk,): Magyarország társadalomtörténete 1945-1989. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Horváth Sándor 2005: Titkos kéjnők és úrifrankák. Prostitúció Sztálinvárosban. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatrs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó.

H. Sas Judit 1984: Nőies nők és férfias férfiak. A nőkkel és a férfiakkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák élete, eredete és szocializációja. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Janky Béla 2005: A cigány nők társadalmi helyzete és tevékenysége. In: Nagy Ildi­kó, Pongrácz Tiborné, Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről. h. n., Tárki.

Kemény István 1976: A magyarországi cigányok helyzete. In: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Budapest, MTA.

Kemény István (szerk.) é. n.: A magyarországi romák. Útmutató Kiadó.

Kende, Anna – Neményi, Mária 1999: Two Generations's Perceptions of Feminility in Post-Socialist Hungary. In: Pető, Andrea – Rásky, Béla (szerk.): Construction. Reconstruction. Women, Family, and Politics in Central Europe 1945-1998. Budapest and New York, Open Society Institute, Österreichisches Ost- und Südosteuropa Institut.

Kovai Cecília 2008: „Élhető volt az a világ, de sok mindenben leredukált min­ket – tehát valamit kaptunk, valamit meg elvettek.” In: Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Budapest, MTA.

Kovácsné Orolin Zsuzsa 1976: A mezőgazdaságban dolgozó nők élet- és munka­körülményei. In: Nők, gazdaság, társadalom. Tanulmányok a nők helyzetéről. Budapest, Szikra Nyomda.

Lampland, Martha 1989: Biographies of Liberation. Testimonials to Labour in Socialist Hungary. In: Kruks, Sonia – Rapp, Rayna – Young B., Marilyn (szerk.): Promissory Notes. Women in the Transition to Socialism. New York, Monthly Review Press.

Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen 1996: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve 1990 1991: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve/Statistical Yearbook of Hungary 2007 2008: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve 1994 1995: Budapest, KSH.

Mezey Barna (szerk.) 1986: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Mikos Ferenc 1986: Az új családjogi törvény. In: Balogh Sándor (szerk.): Nehéz idők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. Budapest, Gondolat.

Narayan, Uma 1997: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, And Third World Feminism. New York, Routledge.

Nowak, Basia A. 2005: Constant Conversations: Agitators in the League of Women in Poland during the Stalinist Period. Feminist Studies. Vol. 31, no. 3.

Palasik Mária 2005: A nők tömeges munkábaállítása az iparban az 1950-es évek elején. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Ve­télytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó.

Pest megye munkásai 1971: h. n., Az MSZMP Központi Bizottsága.

Popa, Raluca Maria 2003: The Socialist Project for Gender (In)Equality. A Critical Discussion. Journal for the Study of Religious and Ideologies, no. 6.. (Lásd: http://www.jsri.ro/old/html%20version/index/no_6/ralucapopa-articol.htm )

Popa, Raluca Maria 2009: Translating Equality between Women and Men across Cold War Dicvides: Women Activists from Hungary and Romania and the Creation of International Women's Year. In: Penn, Shana – Massino, Jill (szerk.): Gender Politics and Everyday Life in State Socialist East and Central Europe. New York and London, Palgrave Macmillan.

Szűcs, Jenő 1983: The Three Historical Regions of Europe: an Outline. Budapest, Hungarian Academy of Sciences.

Tóth Zsófia Eszter 2008a: „Gábor, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykere­ket!” A megesett lánytól az egyedülálló anyáig – a leányanyák megítélésének változása a szocialista időszakban. In: Bakó Boglárka – Tóth Zsófia Eszter (szerk.): Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Buda­pest, Nyitott Könyvműhely.

Tóth Zsófia Eszter 2008b: „Az volt a jelszó, hogy hány cukorral kéri a feketét. A gyeses csajok csinálták.” A gyesen levő nők mindennapjai a lakótelepeken az 1980-as években. In: Kovács Tímea (szerk.): Lakótelepek. A modernitás labo­ratóriumai. Budapest, Kijárat Kiadó.

Turgonyi Zsuzsa – Garai Sándorné 1971: Összefoglaló tanulmány a SZOT állásfoglalása és határozata (1970. július 2.) alapján végzett szakszervezeti munkánkról. Sokszorosított (stencilezett) másolat.

Varsa, Eszter 2005: Class, Ethnicity and Gender, Structures of Differentiation in State Socialist Employment and Welfare Politics, 1960-1980. The Issue of Women' Employment and the Introduction of the First Maternity Leave Regulation in Hungary. In: Schilde, Kurt – Schulte, Dagmar (szerk.): Need and Care, Glimpses into the Beginnings of Eatern Europe's Professional Welfare. Opladen and Bloomfield Hills, Barbara Budrich Publishers.

Wolchik, Sharon L. – Meyer, Alfred G. (szerk.) 1985: Women, State and Party in Eastern Europe. Durham, North Carolina, Duke University Press.

Zimmermann, Susan 1993: Die „Suche nach freier Arbeitskraft”: Nachholende Entwicklung und Frauenarbeit in Ungarn. In: Hasenjürgen, Brigitte – Preuß Sabine (szerk.): Frauenarbeit, Frauenpolitik in Afrika, Asien, Lateinamerika és Osteuropa. Internationale Diskussionen. Münster, Westfälisches Dampfboot.

Zimmermann, Susan 2001: Wohlfahrtspolitik und die staatssozialistische Entwicklungsstrategie in der »anderen« Hälfte Europas im 20. Jahrhundert. In: Jäger, Johannes – Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan (szerk.): Sozialpolitik in der Peripherie. Entwicklungsmuster und Wandel in Lateinamerika, Afrika, Asien und Osteuropa. Frankfurt/M. und Wien, Brandes & Aspel und Südwind.