A cikk részletes hatalomtechnikai és osztályelemzést nyújt a 2011 őszén az USA-ban megjelent Occupy Wall Street! mozgalomról. A spontaneitás anarchista filozófiáját valló mozgalom elutasított mindenféle rögzített döntéshozatali hierarchiát. E „tökéletes spontaneitás" azonban teret nyitott önkényes döntéseknek és különböző önjelölt „élcsoportok" a mozgalom egésze számára destruktív akcióinak is. A szocialista baloldal késve kapcsolódott be az eseményekbe, ám így is évtizedek óta nem látott lehetőség kínálkozik arra, hogy az Egyesült Államokban újraépüljön egy cselekvőképes, radikális baloldal.

Az Occupy mozgalom olyan esélyt teremtett egyrészt a szocialista és a munkásmozgalom újraegyesítésére, másrészt egy széles bázisú, élet­képes radikális párt megteremtésére, amilyen egy élet során egyszer adódik. Két olyan perspektíváról beszélünk, amelyek egyike sem léte­zett reális lehetőségként a késő 60-as, illetve a korai 70-es évek óta. A szocialista baloldalon belül még nem kezdődött el az Occupy mozgalom eme szélesebb távlatú implikációinak átgondolása, és e baloldal egy­előre taktikáját sem igazította azokhoz az új feladatokhoz, amelyeket a mozgalom kitörése teremtett a szocialisták számára. A szocialista bal­oldal gyakorlatilag az Occupy mozgalom farvizén evez, ahelyett, hogy az Occupy követné a szocialista baloldalt mint vezető erőt. Így aztán ahhoz is igyekeznünk kell, hogy lépést tudjunk tartani az Occupy gyors evolúciójával.

Az Occupy Wall Street (OWS) [Foglald el a Wall Streetet] négy hét alatt több munkást és elnyomottat mozgósított, mint amennyit a teljes szocialista baloldal négy évtized alatt. Hasznos lesz számunkra, ha meg­értjük, hogyan és miért történhetett, hogy más politikai erők (nevezetesen az anarchisták) hajtották végre ezt a történelmi fegyvertényt.

Az alábbi írás kísérlet az Occupy megértésére, a szocialisták által adott válaszok áttekintésére, valamint néhány olyan gyakorlati következtetés levonására, amely segítheti a szocialistákat abban, hogy az Occupy általános mozgásirányát befolyásolni képes központi szereplőkké vál­hassanak, kitörve a jelenlegi marginális pozícióból.

Az Occupy osztályjellege és vezetése

Az Occupy mozgalomnál több, forradalomnál kevesebb. Az Occupy-felkelés, a lakosság 99%-ának mélységeiben felgyülemlett harag és reménykedés előre megjósolhatatlan kiáradása. Radikálisan különbözik az amerikai politikai életet az elmúlt időszak során megrengető tömeg­mozgalmaktól: a bevándorlók jogaiért szerveződött mozgalomtól, amely 2006. május elsején – 1886 óta első ízben – nemzeti méretű politikai sztrájkban kulminálódott, vagy az iraki háború elleni 2002-2003-as moz­galomtól, illetve az 1999-es seattle-i csatával kezdődött és a „9/11”-gyel [2001. szeptember 11.] lezárult alterglobalista mozgalomtól. Mindhárom előbb említett mozgalmat liberális nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) vezették. E szervezetek szponzorálták a felvonulásokat, szerezték meg az engedélyeket, és rostálták meg, hogy ki lehet és ki nem szónok a nagygyűléseken. A militáns, illegális direkt akciók inkább a kalandor Black Bloc-hoz kötődő elemekre vagy néhány nagyon elkötelezett aktivistára korlátozódtak.

E három mozgalmat az Occupy mozgalommal összevetve több szembetűnő különbséget fedezhetünk fel: az utóbbinál szélesebb körből verbuválódott az aktív résztvevők és a nyilvános támogatók köre, és ami a legfontosabb, az Occupy sokkal militánsabb és daco­sabb. Tízezrek hajlandók vállalni a letartóztatás és a rendőri brutalitás kockázatát. A felkelést szándékosan úgy tervezték meg az anarchista kezdeményezők, hogy konkrét megfogalmazott végcél nélküli, mindent és mindenkit felölelő folyamat legyen; ilyen módon elkerülték a kudar­cot vallott konvencionális, egycélú tiltakozás modelljének buktatóit. Az „emberi mikrofon”-módszer, amelyet azért találtak ki, hogy megkerüljék a New York-i rendőrség (NYPD) kihangosításra vonatkozó tiltását, azt jelentette, hogy bárki bármikor nagyszámú hallgatóság előtt hallathatta hangját.¹

Az egyik tényező, amely az Occupy-t felkeléssé, és nem csupán tö­megmozgalommá teszi, a vezetőség állítólagos hiánya. Természetesen marxistaként jól tudjuk, hogy minden tömegharchoz szükséges a vezetés valamiféle formája, és ez alól az Occupy sem kivétel. Az Occupy-t azok vezetik, akik a táborokban a frontvonalba helyezik magukat, és mélyen belevonódnak a döntéshozatalnak abba a komplex, bizantikus folyama­tába, amelyet „módosított konszenzus”-nak hívnak (UnaSpenser 2011). Azok a személyek a vezetők, akik olyan javaslatokat tesznek a tervezői összejöveteleken, a munkacsoportban és az Általános Gyűlésben (ÁGY), amelyek elegendő támogatást kapnak ahhoz, hogy megszabják a felke­lés cselekvési irányát.

Azokból lesznek a vezetők, akik a legnagyobb áldozatot hajlandóak hozni a mozgalomért.

Mivel az Occupy jellegét tekintve önszervező és a legelkötelezettebb résztvevői által (ön)vezetett, kudarcot fognak vallani azok az erőfeszíté­sek, amelyek a döntéshozatali folyamat hozzáférhetőbbé tételét célozzák azok számára, akik nem hajlandók vagy képesek a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában a mozgalomnak szentelni magukat. A „Foglald el a Wall Streetet minden nap, minden héten!” nem csupán jelszó, ez az Occupy mozgalom de facto vezetésének létezési módja.

E realitás kihat a permanens táborozásban résztvevők osztálykarak­terére – ezek javarészt vagy a Karl Marx által lumpenproletariátusnak nevezett csoportból kerültek ki (tartós munkanélküliek, férfiprostituáltak, drogfüggők és mások, akik keresztülhullottak a tőkés építmény repedése­in), vagy pedig magasan képzett (fehér) egyetemisták, volt egyetemisták és posztgraduális hallgatók. Az előbbi csoporthoz tartozók nem csupán azért csatlakoztak a táborhoz, hogy viszonylagos biztonságban alud­hassanak és ehessenek, hanem azért is, mert remélték, hogy a felkelés valóságos, jelentékeny változást fog hozni számukra. Főleg az utóbbi csoportból kikerülők uralják az Occupy bonyodalmas döntéshozatali processzusát, és az ő motivációjuk lényegében megegyezik a lumpen­proletár elemekével: a remény, hogy az Occupy valóságos, jelentékeny változást hozhat. Sokukat hatalmas méretű adósság köt gúzsba, két vagy három részmunkaidős állásban dolgoznak, vagy képtelenek volt szakmájukban elhelyezkedni a drága, hosszú időn át tartó képzés el­lenére. Mielőtt a 2008-as gazdasági válság óta tartó vergődés ellopta jövőjüket, és falnak állította őket, biztonságos kispolgári vagy jól fizetett fehérgalléros egzisztencia várt rájuk. Ez az anyagi valóság fűti az Occupy résztvevőinek elszántságát, hogy az ismételt letartóztatások, verések és vereségek ellenére visszatérjenek. Ebből a fajta elszántságból születnek a forradalmárok.

Az Occupy mozgalom struktúrájának és formájának előnye, hogy a Demokrata Párt, a liberális NGO-k és szakszervezeti vezetők képtele­nek voltak kooptálni a felkelést, mielőtt az robbanásszerűen szétterjedt több mint 1.000 amerikai kis- és nagyvárosban, és mielőtt a mozgalom Obama elnököt is célkeresztbe állította (Joannaeleon 2011). Hátránya viszont, hogy az Occupy mozgalmat földrajzilag azokra a területekre szűkíti, ahol a hatóságok eltűrik a táborokat, szociológiailag pedig a lakosság legkevésbé és leginkább privilegizált rétegeire korlátozza, azokra, akiknek nincs hova menniük a táborokon kívül, és azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy egyhuzamban heteken át táboroz­zanak.

Az illegális bevándorló, aki hetente 60 órát robotol, és a bérrabszolga, aki heti 40 órát, nehéznek fogja találni, hogy az Occupy döntéshozatali processzusát formáló tényezővé váljon. Azok a kísérletek, amelyek az Occupy mozgalom létező struktúráinak és formáinak felváltását célozzák valamivel, ami a nem teljes idős Occupy-osok számára is hozzáférhetőbb, két inherens kockázatot hordoznak: (1) megnyílik az út azok előtt, akik semmit sem szeretnének jobban, mint hogy a felkelés harcosait Obama 2012-es kampányának talpasaivá lényegítsék át, és (2) csökkentik az Occupy legelkötelezettebb résztvevői által hordozott hatalmat. Azokon a helyeken, ahol az Occupy nem ölti permanens táborok formáját, a dön­téshozatali folyamat még diffúzabbá válhat, tovább nehezítve a benne való részvételt.

Az OWS megszületése és a szocialista reagálás

Az amerikai szocialista baloldal nem követte nyomon napi rendszeresség­gel az OWS-t egészen addig, amíg szeptember 24-ikén Anthony Bologna New York-i helyettes felügyelő gázspray-vel le nem fújt néhány sarokba szorított nőt az Union Square közelében. A SEP (Socialist Equality Party) szeptember 26-án kezdett folyamatosan tudósítani a wsws.org-on (Eng­lish 2011). A PSL (Party for Socialism and Liberation) lapja, a Liberation News szeptember 27-ikén (Cartier 2011), az ISO (International Socialist Organization) első cikke szeptember 28-ikán jelent meg a Socialist Worker-ben (Singsen – Russel 2011), és a Solidarity október 3-adikától kezdte tárgyalni az eseményeket (Occupy Wall Street! 2011).

Ez a hanyagság a szocialista baloldal mélyen meggyökerezett szkep­szisét tükrözte (Sustar 2011) a konkrét követelések nélküli tiltakozással, az engedély nélküli demonstrációval szemben – például, ahogyan az OWS egy szabadtéri sátortáborban Manhattan pénzügyi negyedének közepén egy jövőbeli nem-kapitalista társadalom megelőlegezéséről beszélt (Singsen 2011) -, illetve a „vezető nélküli”, „horizontális” processzussal szemben. Az anarchista elemek túlsúlya, párosulva a szocialista baloldal teoretikus kifinomultságával és politikai prekoncepcióival, ahhoz vezetett, hogy a szocialista baloldal a „várjuk ki, mi lesz belőle” típusú megközelítést választotta, ami az élcsapat helyett az utóvéd pozíciójára kárhoztatott minket.

A felkelés nem állítólagos hiányosságai ellenére, hanem épp e hiá­nyosságoknak köszönhetően vált sikeressé. A felülről jövő elnyomás az alulról jövő elszántsággal párosulva azt eredményezte, hogy az Occupy mozgalom a szeptember 24-ikét követő hetekben tömeges támogatott­ságra tett szert. A szocialista baloldal szemében az OWS prioritássá vált, és támogatásuk túlment azon, hogy – a szakszervezetekhez hasonlóan – október elejétől kezdve tagokat küldtek az OWS szervezőbizottsági összejöveteleire. A MoveOn.org és más balliberális csoportok mozgó­sítottak az október 5-i, több mint 20 ezer fős tiltakozó menetre, amely a New York-i rendőrség előző szombati akciója ellen tiltakozott – ez utóbbi során a tüntetőket a Brooklyn hídon csapdába csalták és letartóztatták (Binh 2011a).

Szocialisták anarchista terepen

Az Occupy mozgalom kétségtelenül kapcsolódik a „foglalj el mindent, s ne követelj semmit ” trendhez (Teoan 2011), amely a felsőoktatási megszorítások elleni, 2009-2010-es diákmegmozdulások során bukkant fel.

Amint arra David Graeber anarchista OWS-szervező – akitől a neveze­tes „mi vagyunk a 99%” jelszó származik (Graeber 2011a) – rámutatott, az anarchizmus hatása mutatkozik meg abban, ahogyan az Occupy elutasítja az állami és nagyvállalati tekintélyt; vagy abban, ahogyan a direkt akcióhoz, közvetlen demokráciához, nem-hierarchikus szervező­déshez, konszenzushoz és a jövő társadalmi modelljét megelőlegező politizáláshoz ragaszkodik (Graeber 2011b).

A szocialista baloldal feladata megérteni, hogy (1) hogyan is miért dominálják ezek a módszerek a felkelést, és (2) mi a teendő ezzel kap­csolatban.

Az anarchista megoldások azért terjedtek el széleskörűen, mert a siker utánzásra ösztönöz. Ahogy az 1917-es orosz forradalom egy évszázaddal ezelőtt kommunista munkáspártokat fialt, amelyek több tízezres tagsága abban reménykedett, hogy sikerül saját országukban követni a bolsevik példát, úgy most emberek ezrei igyekeztek az OWS-t imitálni saját kis-és nagyvárosaikban, lemásolva azt, amivel a gyakorlatban sikerült több tízezer munkást és elnyomottat mozgásba hozni, a szocialista baloldal kritikája (D'Amato 2011) ellenére. A szeptember 17-ét követő hetekben az Occupy Wall Street facilitációs munkacsoportja, amelynek feladata a New York Városi Általános Gyűlés működtetése volt, ország­szerte szervezőket képezett ki a módosított konszenzus elnevezésű döntéshozatali mechanizmusra, a livestream.com-on keresztül tucatjával sugárzott video-tananyagok révén – az OWS-résztvevők tucatjainak, talán százainak személyesen tartott tanfolyamokon felül. Az ily módon kiképzettek közül aztán sokan más városokba utaztak, vagy visszatértek saját városukba, hogy új foglalási akciókat indítsanak el.

Az Occupy mozgalom a 99% élcsapata, és ezen belül az OWS az „élcsapat élcsapata”, hogy Lev Trockij kifejezését kölcsönözzük (Trotsky 1939). Az OWS élcsapat-szerepe megmagyarázza, miért ennek módsze­rei lettek az uralkodók a tradicionálisabb szervezetek (szakszervezetek, liberális NGO-k és szocialista csoportok) által preferált szerveződési módok helyett.

A szocialista baloldalnak meg kell tanulnia navigálni az Occupy anar­chista terepén, ha formálni és vezetni szeretnénk a felkelést, ahelyett, hogy az formálna és vezetne minket. Ha az Általános Gyűlésen benyújtott javaslatokkal megpróbáljuk a jelenlegi gyakorlatot felváltani a Robert-féle ügyrend² szerinti többségi szavazással és formálisan megválasztott vezetőkkel, kudarcot fogunk vallani, mert az Occupy résztvevői nem tapasztalták meg gyakorlati példa alapján, hogy e módszerek magasabb rendűek.

Röviden, ami nincs elromolva, azt ne próbáljuk megjavítani, ha pedig elromlott, a gyakorlatban mutassuk be és bizonyítsuk, hogy hogyan fest a jobb modell.

A valóság az, hogy a „horizontális” módosított konszenzus módsze­re, az Általános Gyűlés és a Szóvivők Tanácsa mind nagymértékben diszfunkcionális (Binh 2011b), de nem végzetes mértékben (legalábbis a jelen fázisban). A tábor felszámolását megelőző időszak során³ az OWS sok munkacsoportja titokban elkezdte felhalmozni az utcai adományokat, amelyeket az Általános Gyűlés hivatalos pénzügyi munkacsoportjától (FWG) kapott, mivel, noha jelentős pénzeket adtak be az általános alap­ba, komoly nehézségekkel tudtak csak pénzt kivenni onnan az égetően szükséges kiadásokra az OWS elhúzódó, bürokratikus döntéshozatali procedúrája miatt. Továbbá, mivel az FWG több mint 500.000 dolláros internetadomány felett rendelkezik, sok munkacsoport nem látta be, miért kéne hozzájárulnia egy amúgy is jól eleresztett alaphoz, és nehezmé­nyezte a jóformán egyirányú pénzáramlást.

A pénzfelhalmozás részét képezte annak a szakadásnak, amely egy­felől azon teljesidős Occupy-sok (akik kirekesztettnek érezték magukat, és végül bojkottálták az Általános Gyűlést), másfelől pedig a mozgalmár típusok között keletkezett (az utóbbiak közül sokan nem aludtak a Liberty parkban), akik úgy hitték, hogy a módosított konszenzus folyamata a felkelés abszolúte legfontosabb eleme. E szakadás földrajzilag is meg­mutatkozott egy „gettó” és egy „dzsentrifikált” terület elkülönülésében (Shapiro, Lila 2011), amiről egy Daily Show-adás is tudósított (Occupy Wall Street Divided, 2011).

A New York-i Általános Gyűlés által jóváhagyott szóvivői struktúra, amely a frusztráló és nem demokratikus döntésképtelenség (Blissett 2008) problémájának megoldását célozta, egyszerűen áttolta e problémá­kat a Szóvivők Tanácsára, miközben nem javította érdemben az Általános Gyűlés döntéshozói procedúráját. Mindezen problémák súlyosabbá vál­tak, miután New York polgármestere, Michael Bloomberg felszámoltatta az OWS-tábort a Liberty parkban, és az OWS nem próbált meg szembe­szállni a kilakoltatással, megkísérelve a visszatérést⁴ . A kilakoltatás olyan csapást mért a felkelésre, amely máig próbálja kiheverni azt.

Habár a szocialista baloldal tekinthet úgy ezekre a problémákra, mint a módosított konszenzus eljárással – és általában az Occupy döntésho­zatali mechanizmusával – kapcsolatos lesújtó nézeteinek igazolására, a szocialistáknak nem az a dolguk, hogy igazolva legyenek, hanem hogy segítsék a felkelést az akadályok leküzdésében az Occupy résztvevőinek tapasztalataiból leszűrt gyakorlati megoldásokkal, amelyek hasznosítják a felkelés létező kereteit, infrastruktúráját és terminológiáját.

Ahelyett, hogy kapásból a módosított konszenzus eljárás elhagyását javasolnák az Általános Gyűlésben vagy a munkacsoportokban, gyümöl­csözőbb lenne csak azután kezdeményezni a procedurális reformokat, miután szoros kapcsolatokat sikerült kiépíteni az aktivistatársakkal a közös munka során. Amikor majd a többieket is frusztrálják a módo­sított konszenzus hiányosságai (Blissett 2008), akkor válhat vonzóvá a javaslatok elfogadásához szükséges támogatottság alsó határának 90%-ról kétharmadra, vagy 50% plusz egy szavazatra csökkentésének gondolata.

A próba és hiba nehéz, fájdalmas és elhúzódó folyamatát nem lehet átugorni. Még ha igazunk van is a módosított konszenzus eljárás hibáit il­letően, kizárólag a közvetlen tapasztalat fogja ezt véglegesen igazolni.

A szocialisták és az Occupy munkacsoportjai

Az Occupy mozgalom mindenütt feladatok széles skálája köré szerve­ződött munkacsoportokat hozott létre, illusztrálva Arun Gupta megfigye­lését (Gupta 2011), mely szerint „minden foglalás lokális”. Az Occupy Wall Street más kihívásokkal szembesül, mint az Occupy Philadelphia, Portland, Mobile vagy Nashville. Az OWS-nek több mint 40 munkacso­portja van – ezek némelyike átalakulásra kényszerült a kilakoltatás után (a köztisztasági csoport például a kilakoltatást követően a lakhatás kér­désére koncentrált). A helyi Occupy mozgalmak az OWS modelljét saját helyi szükségleteikhez igazították, és mintegy tucatnyi munkacsoportot hoztak létre (pl. munkaügyi csoport, követelések, direkt akciók, közbiz­tonság, egészségügy, élelmezés, komfort, internet, média és facilitációs munkacsoport).

A szocialista baloldal általában csak néhány munkacsoportra korlátozta részvételét, jobbára azokra, amelyeket Ross Wolfe a Platypus-csoportból (Wolfe 2011) helyesen szellemimunka-típusú csoportokként írt le – kö­vetelések, kapcsolatteremtés a munkásosztállyal, direkt akciók -, és távol tartotta magát azoktól a fizikai jellegű vagy „alantas” feladatoktól, amiket a közbiztonsági csoport, a komfort, egészségügyi vagy élelme­zési/konyhai munkacsoportok láttak el. Ez problematikus, mivel ezzel a szocialisták a munkacsoportok többségében átengedik a befolyást más politikai erőknek (anarchistáknak és liberálisoknak), akaratlanul „vörös gettókat” létesítve ezáltal.

A szellemi munkával fémjelzett munkacsoportoknak az előnyben része­sítése a fizikai munkát ellátókkal szemben azon a téves megfontoláson alapul, hogy a konyha működtetése vagy a sátrak felügyelete kevésbé politikai vagy kevésbé fontos feladat, mint a követelések vagy az ideo­lógiai kérdések megvitatása. Amikor Genora Dollinger a Flint üzemében az ülősztrájkot vezette 1936-ban, a sztrájkolók meleg étellel való ellátása éppolyan létfontosságú feltétel volt a General Motors legyőzéséhez, mint a sztrájkolók sorfala (Rosenthal 1995). Az egyik nélkül a másik nem lett volna lehetséges. A kilakoltatás utáni OWS példája is jól illusztrálja ezt.

A felkelés fejlődésének jelenlegi pontján a tömegmozgósításnak és a politikai vitáknak nincs bázisuk vagy szervezési központjuk fizikai foglalás nélkül, és egy tér fizikai elfoglalása rengeteg „kulimunkát” igényel.

A szocialista baloldalnak az Occupy mozgalom összes aspektusában részt kell vennie, és el kell nyernie a legelkötelezettebb, legkomolyabb, leghatékonyabb harcosok reputációját. Csak ezen a bázison leszünk képesek komoly befolyást gyakorolni az emberekre és a felkelés me­netére.

Anarchisták és a Black Bloc

Az Occupy mozgalom és az alterglobalista mozgalom közti egyik éles különbséget a Black Bloc (BB) szerepe, illetőleg a BB-re adott szélesebb anarchista reakció jelenti. A BB (nem mint szervezett csoport, hanem mint taktika) először november másodikán az oaklandi általános sztrájk idején jelent meg – a sztrájkot az a rendőrségi rajtaütés váltotta ki, amelynek nyomán Scott Olsen iraki veterán a kórházban kötött ki komoly agysérü­léssel (könnygázgránát találta el az arcát) (Cherkis 2011a).

Az első emlékezetes BB-esemény a Whole Foods és több nagyobb bank vandalizálása volt a november 2-dikai tüntetések idején (Winston 2011). A következő incidensre ugyanazon az estén, csak később került sor, amikor a BB eredménytelenül próbálta megszállni a Traveler's Aid Society (TAS) épületét, miután az általános sztrájk sikeresen megbéní­totta Oakland kikötőjét egy tízezer fős tömeggel (Hieronymous 2011). Habár ezek az incidensek nem voltak függetlenek egymástól, nem is vehetők egy kalap alá, miután eltérő kérdéseket vetnek fel, és eltérő volt a dinamikájuk.

A rombolás a Whole Foodsnál hasonlatos volt a Starbucks kiraka­tainak hírhedt szétveréséhez 1999-ben, amely aztán (igazságtalanul) az egész alterglobalista mozgalom szimbólumává vált. Ezúttal viszont másképpen alakultak a dolgok; miután a BB akciója dulakodást provokált a demonstrálók között, az emberek rákiabáltak a BB tagjaira, és végül különféle tárgyakat vágtak hozzájuk, miután azok nem voltak hajlandóak felhagyni a tiltakozó menet útjába eső Whole Foods és más óriásválla­latok tulajdonának rongálásával. A BB azért cselekedhetett büntetlenül az alterglobalista mozgalomban, mert ott felülkerekedett az „eltérő tak­tikák” mantrája, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy senkinek sincs joga megmondani bárki másnak, hogy mit tehet vagy nem tehet meg, még hogyha akcióik rombolóan hatnak is a mozgalomra mint egészre. E gyerekes attitűdöt felváltotta az Occupy-résztvevők komolyabb hozzá­állása, akik erősen sajátjukénak érzik a felkelést és nem engedik, hogy kalandorok zátonyra futtassák.

A Whole Foods incidens a BB-akcióknak az Occupy mozgalom egé­szének kontextusát szem előtt tartó, átgondolt bírálatához vezetett (Zerzan 2011) anarchista társaik részéről (Lynx 2011). Ez jelentős forduló­pont az amerikai anarchista mozgalom érési folyamatában. A szocialista baloldalnak figyelembe kell vennie e realitást az Occupy mozgalommal kapcsolatos stratégiájában.

Ugyanezen az estén, valamivel később, a BB vezetésével 150 ember elfoglalta a TAS-t – egy üres épületet, amely az utóbbi idők költségvetési megszorításai nyomán vált elhagyatottá. Miután kihúztak egy transz­parenst a könnyű épületfoglalás megünnepléseképpen, a házfoglalók száma nagyjából 700 fősre duzzadt (Ford 2011). Barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben, és meggyújtották őket, mikor megjelent az oaklandi rohamrendőrség több száz fős különítménye (a rendőrök a háttérben maradtak az egész nap folyamán). A tüzek és az utcákat eltorlaszoló kis barikádok nem tudták meggátolni, hogy a rend­őrök a TAS-hoz vonuljanak (Dave Id 2011), és letartóztassák azokat, akik ott maradtak, hogy megvédjék azt (a BB-ből sokan elmenekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást).

Az anarchista tábornak a TAS-nál történt fiaskóra adott reakciója még hevesebb volt, mint a Whole Foods incidens esetében. Egy helyi önkéntes ápoló  lehordta a BB-tagokat (An Open Letter to the Black Bloc… 2011), amiért elmenekültek a konfliktus elől, amelynek létrejötté­ben közreműködtek; a San Francisco Indymedia honlapján közölt poszt (Statement on… 2011), amely védelmébe vette az akciót, intenzív kritikai össztűz alá került. A kritikusok lesújtó bírálatnak vetették alá a rövid ideig tartó épületfoglalás során elkövetett politikai és taktikai hibákat. Kim Lehmkhul odáig ment, hogy a barikádok felgyújtóit álanarchistáknak, provokátoroknak titulálta (Lehmkuhl 2011).

Ezzel szemben a szocialista baloldalnak a TAS elfoglalásával kapcsola­tos kritikája inkább a procedúrára, mint a tartalomra összpontosult. Todd Chretien Socialist Worker-be írt cikkében azt írta, hogy az akció szervezői nemhogy elnyerték volna az oaklandi Általános Gyűlés támogatását, de még csak részt sem vettek azon, továbbá alábecsülték a rendőrséget, és „a tömeg egységének erejét egy elit állítólagos heroizmusával próbálták helyettesíteni” (Chretien 2011).

Ám a TAS elfoglalásának kudarcát illetően ezek a hibák irrelevánsak. Ez a fajta érvelés is csak azt jelzi, hogy talán a szocialista baloldal nem értette meg teljesen az Occupy mozgalom működési módját.

Az Occupy által elindított akciók, és különösen a direkt akciók döntő többségét nem az Általános Gyűlés hagyja jóvá. Autonóm csoportok (amelyeket hol hivatalosan elismert a helyi ÁGY, hol nem) kezdemé­nyezik az akciókat, és a mozgalom résztvevői döntenek arról, hogy csatlakoznak-e, vagy sem. Ha minden csoportnak, amelynek van egy akcióval kapcsolatos ötlete, meg kellene szerezni az ÁGY jóváhagyását, a szóban forgó akció sohasem valósulna meg a nagy létszámú gyűlések által alkalmazott módosított konszenzus eljárás bürokratikus jellege miatt. Teljesen irreális azt elvárni, hogy anarchisták, különösen pedig a BB, az Általános Gyűléshez folyamodjon hozzájárulásért – egy ilyen követelmény nem lenne életképes stratégia az Occupy mozgalmon belül fellelhető kalandor tendenciák amúgy nagyon is valós problémájának a kezelésére. Továbbá, a TAS elfoglalása – szemben a Whole Foods incidenssel – nem egy ultrabaloldali kisebbségnek a deklaráltan erő­szakmentes demonstráció kisajátítására vagy megzavarására irányuló kísérlete volt.

Maga az OWS is „az elit heroizmusával” vette kezdetét, azzal a száz-kétszáz emberrel, aki megkockáztatta a letartóztatást azzal, hogy állásfoglalásképpen szeptember 17-től kezdve a Liberty Parkban aludt. Az ő heroikus akciójuk nélkül az Occupy mozgalom „tömegegysége” sose jött volna létre.

A TAS elfoglalása azért fulladt kudarcba, mert

1. a házfoglalók nem surrantak be az épületbe, és kezdtek szép csendben barikádokat építeni az épületen belül annak érdekében, hogy meg is tarthassák. Ehelyett harsogó táncszenével ünnepelték meg a foglalást, kilógattak egy jókora transzparenst az épület oldalára, és az emeletről százával dobálták a szórólapot. Ez odavonzotta a helyi sajtót, és ráébresztette az oaklandi rendőrséget a kialakult helyzetre, ami időt adott nekik, hogy összpontosítsák erőiket egy általuk kiválasztott időpont­ban végrehajtott támadáshoz.

2. A siker nyilvános megünneplését követően a TAS elfoglalói hatásta­lan, apró (alig egy méter magas) barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben. E barikádok egyikéhez sem állítottak elegendő számú házfoglalót ahhoz, hogy e pozíciókat tartani lehessen.

3. E mini barikádokat felgyújtották, de nem védelmezték fizikailag a lassú, módszeres rendőri előrenyomulással szemben.

A Black Blocon kívül is százakat ragadt magával ez az izgalmas akció, amelyet rosszul gondoltak ki, csapnivalóan hajtottak végre, és amely elkerülhetetlenül kudarcra volt ítélve, sokkal inkább a szervezők tapasztalatlansága miatt (kétségtelenül ez volt az első kísérletük, hogy emberek százaival elfoglaljanak egy épületet), nem pedig valamiféle rettentő elitista ultrabalos politikai elhajlás miatt. A barikádok állítása szükséges volt, de ezeknek az épületen kívül, fél háztömbnyire helyezése pár tucat védővel (akik aztán felgyújtották azokat) egyáltalán nem segített abban, hogy a házfoglalók az épületet meg is tarthassák. Ha 150-700 ember feltűnés nélkül elbarikádozta volna magát az épületen belül, és kitartott volna a következő napig, a TAS nagy diadal lehetett volna, és új fejezetet nyithatott volna a felkelés történetében, hiszen a felkelés a tömeggyűlések szervezéséhez mindmáig nyitott területek elfoglalására és megtartására van utalva.

Az anarchistákkal kapcsolatos feladatunk kettős:

1. együtt kell működni velük a kalandorok és az ultrabalosok sem­legesítésében, mikor azok akciói az Occupy mozgalmat mint egészt fenyegetik; és

2. túl kell szárnyalni őket merészség, vakmerőség, kreativitás, impro­vizáció és forradalmi elán tekintetében a lehető leg­barátibb, legegyütt­működőbb és legelvtársibb módon.

Csak ha mindkét feladatot illetően sikeresek vagyunk, akkor leszünk ténylegesen versenyben az Occupy felkelés vezetéséért, és mint szoci­alisták csak akkor teljesítjük köteles­ségünket.

Vörösök és kékek

A szocialista baloldal egyik legállhatatosabban hangoztatott kritikája az Occupy mozgalomnak a rendőrséghez való viszonyulásával kap­csolatos. A PSL lapja, a Liberation News cikket közölt azzal a címmel, hogy „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1% eszközei?”. Az Internationalist Group a fehérek túlsúlyát az OWS-ben a mozgalom rendőrséggel kapcsolatos „irányvonalának” tulajdonítja (Occupy Wall Street: A Marxist Analysis 2011). „A fő ok, amely miatt viszonylag kevés a fekete és a latin résztvevő az Occupy Wall Street-ben, nem más, mint a rendőrség irányában tanúsított pozitív attitűd, amely pedig nap mint nap zaklatja, gyötri az elnyomottakat.” A Socialist Worker publicistája, Danny Lucia „A biztos úr kicsit sem barátságos” című cikkében (Lucia 2011a) a következőképpen vonja le a következtetést:

„Ugyanazt a kérdést teszem fel ezennel mindazoknak, akik azt skandálják és azt hirdetik blogjaikban, hogy a rendőrség a 99% része. Amikor azt skandáljátok és azt írjátok a blogokban, hogy támogatjátok a zsarukat, amikor nyilvánosan arról spekuláltok, hogy talán mélyen legbelül a zsaru igazából szeret titeket, milyen képet közvetít ez rólatok azon sötétebb bőrszínű társaitok felé, akiknek szemernyi kétségük sincs afelől, hogy a rendőrség milyen érzé­seket táplál az ő irányukban?”

Az ISO New York-i szervezete még nyilvános megbeszélést is szer­vezett a következő témakörben: „Kékbe öltözött ellenségeink: miért nem része a rendőrség a 99%-nak?” (Our Enemies… 2011)

A szocialisták kötelesek fellépni minden olyan politika, stratégia, taktika és jelszó ellen, amelyről úgy hiszik, hogy károsan vagy gátlóan hat az elnyomottak és kizsákmányoltak mozgalmára. Ebben nem lehet vita.

Ám a szocialista baloldalnak az ebben a kérdésben támasztott ellen­vetései nem a felkelés szükségleteiben gyökereznek, hanem abban a vágyban, hogy az Occupy mozgalmat marxista ortodoxiára „tanítsák”. A szocialista baloldal szerint az OWS folyamatosan túlzottan barátságos a rendőrséggel szemben, holott a valóságban az OWS az ellenkező problémától szenvedett: a rendőrséggel szembeni ellenségesség oly erős volt, hogy a szexuális zaklatás és erőszak eseteit heteken keresztül nem jelentették (Shapiro, Julie 2011). Ez csak akkor változott meg, amikor az incidensek eszkalálódtak, és az Occupy-sok ráébredtek, hogy nem képesek e problémát „házon belül” kezelni (Fasick – Giove 2011).

Mikor végül megtörténtek a bejelentések, a New York-i rendőrség rög­tön az áldozatokat hibáztatta (DiGioia 2011), amivel lehetőséget terem­tett az OWS számára, hogy rákapcsolódjon a SlutWalk -ra.⁵ (Pilkington 2011)

A szocialista kiadványok egyike sem ismerte el, vagy mutatta jelét, hogy egyáltalában tudomása lenne e fejleményekről, és nem is kínáltak semmilyen gyakorlati útmutatást a tekintetben, hogy mit is kezdjen a mozgalom a szexuális támadásokkal, amelyek országszerte komoly tehertételt jelentettek az Occupy-táborok számára (Newcomb 2011).

A szocialista baloldal ellenzi, hogy a rendőri állomány alsóbb szintjeit beleszámítsák abba, amit az Occupy mozgalom „a 99%”-nak hív – ezzel az elnevezéssel a felkelés mindenkire utal, aki kívül van a leggazdagabb 1%-on, amely lerombolta a gazdaságot, jól kifizette saját magát, és meg­cinkelte a politikai rendszert. A szocialista baloldalnak ez az ellenérzése egy olyan problematikus gondolati keretbe ágyazódik, amely több kérdést összemos, következésképpen az Occupy mozgalom rendőrséggel szem­ben tanúsított, a mindennapos elnyomás ellenére is „barátságos” attitűdjét a szocialista baloldal merő ostobaságnak, őrültségnek, vagy mindkettőnek érzékeli. Így például Lucia a következőt írta a már idézett cikkében:

„Talán a Scott Olsen iraki veterán – és az Occupy Oakland többi részt­vevője – elleni szörnyűséges [rendőri] támadás végre csattanósan lezárja a mozgalmon belüli vitát arról, hogy a rendőrség a mi oldalunkon áll-e, vagy sem. Mostanáig némely tüntetők eltökélten igyekeztek együtt­érzéssel viseltetni a zsarukkal szemben, sok táborhely szinte folyamatos zaklatása ellenére.”

Semmilyen rendőri erőszak nem fogja „végre csattanósan lezárni a vitát” arról, hogy a rendőrség a 99% része-e, vagy sem, mivel erről nincs is vita, legalábbis az Occupy mozgalmon belül. A közrendőri állomány része a 99%-nak. Mégpedig a 99% azon része, amely féken tartja a 99% többi részét az 1% érdekeinek megfelelően. A közrendőrök nem mások, mint hivatásos osztályárulók. Azt kiabálni, hogy „ti is a 99% vagytok” hamarabb megérteti ezt velük, mint az, ha „disznóknak” vagy „kékbe öltözött ellenségeinknek” titulálják őket. A PSL által felállított ellentétpár: „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1 % eszközei?” hamis, mivel mindkét állítás igaz. Ez nem a vagy-vagy esete.

Az az érv, hogy a rendőrök „nem részei a 99%-nak” azt implikálná, hogy valamiképpen az 1% részét képezik, ami radikálisan és kimutat­hatóan hamis elképzelés. Ez megmagyarázza, miért volt zéró hatása a szocialista baloldal idevágó érvelésének, minden verés, letartóztatás, túlkapás és brutalitás ellenére.

Az a kérdés, hogy a közrendőri állomány hogyan illik bele a 99% versus 1% dichotómiába, különbözik az olyasfajta kérdésektől, hogy vajon helyes-e, ha az Occupy mozgalom felvonul a rendőri nyugdíjak védelmében, vagy ha azt kiabálja a rendőrségnek, hogy „ti is a 99% vagytok!”, vagy hogy „csatlakozzatok hozzánk”. Ezek azok a valós,

az Occupy mozgalmat foglalkoztató kérdések, amelyeket a szocialista baloldalnak meg kellene vitatnia, és amelyekkel kapcsolatban politikai iránymutatással kellene szolgálnia, ahelyett, hogy azt kritizálná, kivel „szimpatizálnak” az Occupy-sok.

Az Occupy mozgalomnak teljesen igaza van abban, hogy nyitott a közállomány irányában az 1% ellen folytatott harcában. E döntés helyes volta több ízben a gyakorlatban is bebizonyosodott. Albanyban a rendőr­ség ellenállt a demokrata párti kormányzó, Anthony Cuomo nyomásának, hogy söpörjék el és tartoztassák le az Occupy-osokat (Lyons 2011). Ray Lewis nyugalmazott philadelphiai rendőrkapitány csatlakozott az OWS-hez, és teljes egyenruhában tartóztatták le a november 17-i akciónapon, kezében egy táblával, amelyen ez állt: „NYPD, ne légy a Wall Street fizetett pribékje” (An Open Letter to the Citizens 2011).

Épp mivel a felkelők azt mondják, hogy „biztos úr, ön is a 99% tagja”, ezért írt e-mailt Christopher Rorey, a DeKalb megyei rendőrség tagja az Occupy Atlantának, hogy segítsenek a családi otthonából való igazság­talan kilakoltatás elleni harcában (Jilani 2011). Az Occupy Atlanta egy tucat aktivistát küldött, átmenetileg feltartva ezzel a kilakoltatási procedúrát (Woodson 2011). Most a bank (az állami tulajdonú Fannie Mae) jogi eljárást kezdeményezett Rorey ellen, hogy rákényszerítse őt az Occupy Atlantával folytatott teljes levelezésének átadására (Cherkis 2011b), mintha a kilakoltatás nem lenne elég.

Ha a szocialista baloldal rendőrséggel kapcsolatos „irányvonala” felül­kerekedett volna az Occupy mozgalomban, és a felkelés „az ellenséget” látta volna a közállományú rendőrökben, a fentiek közül semmi sem valósult volna meg. Ha Rorey rendőr nem része a 99%-nak, akkor az Occupy Atlanta bűnös, ügyünk elárulásában, miután „kékbe öltözött ellen­ségeink” oldalára állt. Egyetlen szocialista kiadvány sem említette Rorey ügyét egyetlen olyan cikkében sem, amely az Occupy és a rendőrség viszonyáról szólt, mivel ha említették volna, szembe kellett volna nézniük a legalapvetőbb politikai kérdések egyikével: melyik oldalon is álltok ti?

Az Occupy Atlanta nem félt Rorey oldalára állni, és nekünk sem kéne félnünk ettől.

Mint szocialistáknak mindent meg kell tennünk az olyan akciók érdekében, amelyek az osztályhatárok mentén szakadást idéz­nek elő a rendőrség soraiban, és fegyelmi problémákhoz vezetnek. A Rorey-éhoz hasonló ügyek szolgáltatják erre a legideálisabb alkalmat. Megteremtik számunkra azt a rendkívül ritka lehetőséget, hogy konfliktust szítsunk a rendőri állományon belül, a közállomány és a főnökség között, a rendőrség és ama 1% között, amelynek dolgoznak.

A rendőrök és politikus főnökeik közti feszültség nyilvánvalóvá vált, miután az oaklandi rendőrszakszervezet élesen rendreutasította Oakland demokrata párti polgármesterét, Jean Quant, mivel az először az Occupy Oakland ki-söprésére utasította őket, majd pedig megpróbálta elhatárolni magát a rajtaütéstől, amelynek során kis híján megölték Scott Olsen iraki vete­ránt, és az akció általános sztrájkot provokált ki (An Open Letter to the Citizens… 2011). Képzeljük csak el, milyen nehézségek merültek volna fel az atlantai rendőrségen belül, ha arra utasították volna őket, hogy tisztítsák meg a házat rendőrtársuktól, annak családjától, és a „rendőr­párti” Occupy-soktól.

Ezek azok a stratégiai okok, amelyek miatt Malik Rhaasan, az Occupy the Hood⁶ alapítója pozitívan nyilatkozott annak lehetőségéről, hogy a NYPD központja elé vonuljanak a rendőrnyugdíjak védelmében. Egy ilyen akció abba a kényelmetlen helyzetbe hozná a NYPD-t, hogy esetleg „rendőrpárti” tüntetőket kell megszórniuk gázspray-vel és letartóztat­niuk. Rhaasan állásfoglalása egyben figyelmeztetésül is szolgálhatna a túlnyomórészt fehér szocialista csoportoknak, hogy ne használják a rendőri elnyomástól szenvedő népek sérelmeit arra, hogy az Occupy és a rendőrség viszonyával kapcsolatban álérveket faragjanak.

A szocialistáknak nem az a feladatuk, hogy „megtanítsák” az Occupy résztvevőit arra, hogy a rendőrök „a mi kékbe öltözött ellenségeink”. A mi feladatunk az, hogy legyőzzük a rendőrséget mint elnyomó erőt, hogy semlegesítsük azt, ahogy Shamar Thomas amerikai tengerész­gyalogos és iraki veterán tette , mikor egy masszív Times Square-i OWS-demonstráció során megállított harminc rendőrt, akik békés tüntetők letartóztatására készültek. Thomas rájuk pirított, mondván, hogy gyávák, és hogy „nincs bennük becsület”, hiszen épp azokat az embereket brutalizálják, akiket meg kellene védeniük. Kihasználta azt az ellentmondást, amely a rendőrség deklarált célja és tényleges célja között feszül, annak érdekében, hogy megakadályozza a valódi ellenségünk, az uralkodó osztály érdekében végrehajtott rendőri akciót.

A demokrata veszély

Miután a szocialista baloldal felismerte az Occupy mozgalom jelen­tőségét, és csatlakozott hozzá, elkezdett figyelmeztetni a Demokrata Párt általi kooptálás veszélyére. Tipikus példa erre Dan La Botz cikke: „Foglaljuk el a demokrata pártot? Még csak az kéne!”, amely friss és történelmi példákat egyaránt felhasznált arra, hogy nagyon erélyesen érveljen a demokraták ellen (Botz 2011), de ugyanakkor semmiféle gya­korlati iránymutatással nem szolgált arra nézve, hogy hogyan kerüljék el a demokraták általi megszállást (már azt leszámítva, hogy egyszerűen mondjunk nemet a Demokrata Párt nevű kábítószerre).

Ez az Occupy mozgalomnak adott negatív, „ne tedd a következőt”, vagy „hiba lenne, ha” típusú tanács közkeletű a szocialista kiadványok­ban. Danny Lucia cikke a Socialist Worker-ben (Lucia 2011b) részletesen beszámol arról, hogyan szegte meg a Szolgáltatóipari Dolgozók Nem­zetközi Szakszervezete (Service Employes International Union – SEIU) az OWS-szervezőknek a közös tanácskozásokon tett ígéreteit, amikor egyoldalúan magához ragadta a november 17-ei tüntetés irányítását a Brooklyn-hídnál annak érdekében, hogy a menet ne akadályozza a forgalmat, és hogy ne legyenek „emberi mikrofonok” által „kihangosított” beszédek a záró nagygyűlésen. (Tekintettel a SEIU szakszervezet-rom­boló tevékenységére a nyugati parti egészségiparban [Horowitz 2009], ez az árulás senkit sem kellene, hogy meglepjen.) Lucia amellett érvel, hogy a SEIU viselkedése szerves részét képezi annak a stratégiának, amely a demokrata szavazók számának maximalizálását, és az Occupy mozgalom militáns jellegének minimalizálását célozza.

Ám Lucia ebből azt a gyakorlati következtetést vonja le, hogy „nem sza­bad elfordulni a szervezett munkától, amelynek részvétele az OWS-ben, New York Cityben a mozgalom egyik legfőbb erőssége”. Így folytatja:

„Az OWS új életet lehelt a munkásmozgalomba, amely évtizedek óta vissza­vonulóban volt. Az egyszerű résztvevők szintjén az Occupy mozgalom világító fáklyaként szolgált sokaknak, akik a cselekvés módját keresték […] A munkásmozgalommal való kapcsolatteremtés folytatása fontos lesz az Occupy mozgalom jövőjét tekintve. És a szakszervezeteken belül ellen­súlyként fog szolgálni azokkal a szakszervezeti tisztségviselőkkel szem­ben, akik szeretnék, hogy a munkásszervezetek térjenek vissza ahhoz a gyakorlathoz, hogy csak a választások idejére mozgósítanak, ahelyett, hogy olyan tiltakozó megmozdulásokat szerveznek, amelyek országszerte az 1% elleni, rég esedékes harcra galvanizálják az embereket.”

Mindezek az érvek egy bizonyos pontig rendben is vannak, de nem mennek elég messzire. Ezek nem konkrét, gyakorlati következtetések. Természetes, hogy az Occupy mozgalomnak nem szabad félbehagyni a szakszervezetekkel való együttműködést (ilyet senki nem is mond az OWS-en belül) de általánosságban nem faképnél hagyni a szakszerve­zeteket nem jelent semmi specifikusat arra nézve, hogyan akadályozzuk meg a SEIU-t a jövőbeli demonstrációk kisajátításában. Szervezzen-e az OWS bármilyen jövőbeli akciót a SEIU-val közösen azután, hogy az bebizonyította magáról, hogy nem lehet megbízni benne – különös te­kintettel arra, hogy közelednek a 2012-es választások? Kell-e engedni a SEIU képviselőinek, hogy jelen legyenek az OWS logisztikai megbeszé­lésein? Ha a SEIU ismét megpróbál ellenőrzése alá vonni egy akciót, mit tegyen az OWS? Vonuljon valahol máshol? Tartson ad hoc közgyűlést a lehetséges válaszlépések megvitatására?

A cikk egyetlen szót sem szól ezekről az égető kérdésekről.

A szocialista baloldalnak nem egyszerűen az a feladata, hogy figyel­meztesse az Occupy mozgalmat a Demokrata Párt általi kooptáció veszélyeire (e veszélyt a résztvevők jelentős része a bőrén érzi, bele­értve a liberális résztvevőket is), hanem hogy javasoljon, szervezzen és vezessen Occupy akciókat egyes konkrét demokrata párti politikusok, valamint a párt mint egész ellen, ezáltal olyan kész helyzetet teremtve, amely a kooptációt megnehezíti vagy lehetetlenné teszi.

Így például, miután Charlie Wrangel kongresszusi képviselő ellátogatott az OWS-hez, hogy „jelezze támogatását”, az OWS Wrangel hivatala elé vonult (Haley 2011), mivel az a Dél-Koreával kötött szabadkereskedelmi egyezmény mellett szavazott. New Hampshire-ben (demokrata többségű állam) a közönség soraiból félbeszakították Obama beszédét, amiért az nem emelt szót az Occupy mozgalommal szembeni rendőri brutalitás ellen, és mert nem volt hajlandó tenni bármit azért, hogy a bankárok ne folytathassák az amerikai gazdaság tönkretételét. Jesse La Greca – aki arról híres, hogy egy adásba nem került (de az interneten villámgyorsan népszerűvé vált) interjú során leiskolázta a Fox News riporterét – felhívást intézett a „mi­haszna Blue Dog”⁷ demokraták, mint pl. Ben Nelson vagy Max Baucus szenátorok hivatalainak elfoglalására (Heather's blog 2011). Az OWS tüntetett Obama egyik pénzgyűjtő rendezvénye ellen (Malone 2011), és valószínűleg a 2012-es Demokrata Nemzeti Konvenció is az Occupy ke­reszttüzébe kerül majd; a konvenciónak otthont adó város máris igyekszik betiltani az Occupy-akciókat (Rothman 2011).

Ezek az akciók azt a tényt tükrözik, hogy az Occupy mozgalom a demokraták és a republikánusok által négy évtizede folytatólagosan űzött politika elleni lázadás, hogy az Occupy-táborok elleni rajtaütéseket többnyire demokrata polgármesterek rendelték el (Petersen-Smith 2011), és hogy a felkelés egy olyan demokrata elnök kormányzása idején tört ki, akire Occupy-résztvevők milliói szavaztak, annak a reményében, hogy másképp fog kormányozni, mint elődei. Ezért aztán a felkelés nem tesz éles különbséget a két párt között, szemben a 2002-2003-as háborúel­lenes mozgalommal.

Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy a kooptáció veszélye nem létezik, csak rámutatunk arra, hogy az Occupy önszerveződő, önmagát vezető jellege megnehezíti a mozgalomnak azt a fajta ellaposítását, amely Wisconsinban végbement⁸ (Lucker 2011). Wisconsinban a szocialista baloldal nem teremtett olyan népi testületeket, mint az Általános Gyűlés, amely autoritatív ellensúlyt képezett volna a szakszervezeti vezetőkkel szemben, és amely bázisul szolgált az oaklandi mintájú általános sztrájk­hoz. Ahogy az Occupy új és váratlan szervezeti formákat teremtett, úgy fog a Demokrata Párt felől érkező intervenció is új és váratlan formákat ölteni.

Mindent el kell követnünk azért, hogy e fenyegetés ne váljon valóra. A tettek, nem pedig a szavak, az agitáció, nem pedig a propaganda most a döntő.

Az Occupy mozgalom folyékony természetét tekintve a szocialista baloldalnak óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen cselekvési irányt eleve kizárjon. Egy arra tett kísérlet, hogy „foglaljuk el a Demokrata Pártot”, nem okvetlenül téríti el az aktivistákat a militáns küzdelemtől, és taszigálja a szavazófülke irányába. Például az Occupy aktivisták dönthet­nek úgy, hogy követik a Mississipi Freedom Democratic Party példáját, amely integrált előválasztást tartott (fehér és fekete résztvevőkkel), majd az így megválasztott delegáció a demokrata párt 1964-es konvencióján megpróbálta magának követelni a hivatalos (szegregált előválasztáson megválasztott, szegregációpárti) delegáció helyét. Ez arra tett kísérlet volt, hogy az emberjogi küzdelmeket bevigyék a Demokrata Pártba, nem pedig annak a kísérlete, hogy az emberjogi küzdelmet csapdába ejtsék és zsákutcába vezessék. Talán láthatunk majd az Occupy mozgalom részéről arra irányuló erőfeszítéseket, hogy megszervezzék „a 99% előválasztásait”, amelyek megtiltják a nagyvállalatok és lobbisták hoz­zájárulásait, és hogy ezeken olyan küldötteket válasszanak a 2012-es konvencióra, akik kihívást intéznek a demokrata párt hivatalos küldöttjei felé. Egy ilyen akció valószínűleg a Demokrata Pártból kifelé vezető utat jelentene, mivel ezrek számára bizonyítaná a gyakorlatban, hogy a Demokrata Párt tokkal-vonóval az 1% tulajdonát képezi.

Mindez csupán hipotézis, de az Occupy eddig is sok olyan kreatív és eredeti akcióval rukkolt elő, amelyet a szocialista baloldal nem látott előre, de utóbb lelkesen támogatott. Eleve a nyitott gondolkodás hiánya miatt kullogtunk az események mögött az Occupy felemelkedésének periódusában.

Néhány következtetés

A szocialisták előtt álló legalapvetőbb feladat, hogy egyesüljünk az Occupy mozgalommal, és belülről váljunk vezető erővé. Azokat a szo­cialista csoportokat, amelyek mindenáron szeretnének „beleavatkozni” a felkelésbe, kívülállóknak fogják tekinteni, akik a gyakorlatban kevéssé képesek hozzájárulni az Occupy valóságos gyakorlati problémáinak meg­oldásához, mivel arra koncentrálnak, hogy vitákban kerekedjenek felül, és ideológiai győzelmeket arassanak, ahelyett, hogy aktívan odafigyelnének, egyesülnének és váll-váll mellett együtt harcolnának a 99% élcsapatával a közös gyakorlati és politikai nehézségek leküzdése érdekében.

Ennek az elemi és fundamentális célnak a megvalósítását nehezíti a sorainkban mutatkozó megosztottság, amely a gyakorlatban gyengíti az Occupy mozgalmon belüli szocialista befolyást, következésképpen erősíti az anarchisták befolyását. Nekik van Black Blocjuk, de hol van a mi Red

Blocunk? Hol vannak a szocialista jelszavak, amelyek formálhatnák és irányíthatnák a felkelés politikai fejlődését?

A borsspray-felhők és a rohamrendőrök falanxai közepette forradal­márok új generációja nevelődik ki, és szégyenletes lenne, ha ennek a generációnak a Peter Camejói, Max Elbaumjai, Angela Davisei, Dave Cline-jai és Huey Newtonjai végül ugyanúgy elkülönült, „versengő” szocialista csoportokban kötnének ki, mint ahogy ez az 1960-as évek­ben történt. Eljött az idő, hogy komolyan megkezdődjenek a viták az újraegyesülés, a múltból örökölt, elavult választóvonalak lebontása esélyéről, hogy megtaláljuk a módját a közös célok érdekében történő szoros együttműködésnek.

Mindenekelőtt pedig itt az ideje, hogy gyakorlati lépéseket tegyünk egy széles bázisú radikális párt megteremtése irányába – egy ilyen pártnak a mai környezetben könnyedén több ezer aktív tagja és még több támoga­tója lehetne. A Socialist Viewpoint felhívása egy közös forradalmi szoci­alista szervezőbizottság felállítására a San Franciscó-i öböl térségében (Weinstein 2011) egy lépés a helyes irányba. Mihamarabb szükség van további hasonló lépésekre. Ezen múlik, hogy sikerül-e élnünk a lehető­séggel, hogy ismét olyan erővé tegyük a szocialista mozgalmat ebben az országban, amellyel számolni kell.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: Links – International Journal of Socialist Renewal, 2011. december 14. http://links.org.au/node/2657)

Szerkesztői jegyzetek

¹ Ennek lényege, hogy a szónok beszédét mondatonként több hullámban a körülötte állók, majd az őkörülöttük állók stb. hangosan elismétlik.

² A parlamenti vita legkidolgozottabb szabályrendszere. Az első változat 1876-ban keletkezett, szerzője Henry M. Robert amerikai tábornok volt.

³ Az OWS táborát november 15-én számolták fel.

⁴ A cikk megjelenése után, 2011. december 31-én történt egy sikertelen kísérlet a visszatérésre.

⁵ SlutWalk: tiltakozó menetek, amelyeket egy rendőri nyilatkozat váltott ki, amely implicit módon az áldozatokat hibáztatta a nemi erőszakért (ti. hogy „nem kel­lene úgy öltözködniük, mint a ribancoknak” [angolul: slut]).

⁶ Az Occupy-ból kiinduló autonóm mozgalom, amely a színesbőrűek problé­máinak és törekvéseinek a megjelenítésére és képviseletére összpontosít.

⁷ Konzervatív demokrata képviselők 1995-től létező koalíciója.

⁸ 2011 februárjában tömeges tiltakozás robbant ki Wisconsin államban a közszol­gálati dolgozók kollektív érdekvédelmi jogosítványait jelentősen szűkítő állami törvénytervezet ellen.

Hivatkozások

An Open Letter to the Black Bloc and Others Concerning Wednesday's Tactics in Oakland. 2011. Nov. 4.

An Open Letter to the Citizens of Oakland from the Oakland Police Officer's Association. 2011. Nov. 1.

Blissett, Luther 2008: „Consensus” and its Discontents. libcom.org,

Botz, Dan La 2011: United States: Occupy the Democratic Party? No way! New Politics, Nov. 22.

Cartier, Marcel 2011: NYC Troy Davis march: a little glimpse of revolution. Liberation, Sept. 27.

Cherkis, Jason 2011a: Oakland Police Critically Injure Iraq War Vet During Occupy March. Huffington Post, Oct. 26.

Cherkis, Jason 2011b: Occupy Y'all Street: Occupy Atlanta Fights Foreclosure, Fannie Mae Demands Protesters' Emails. Huffington Post, Dec. 2.

Chretien, Todd 2011: Debating our tactics in Oakland.

D'Amato, Paul 2011: The limits of consensus.

Dave Id 2011: Occupy Oakland General Strike – Occupation of Travelers Building. Indybay, Nov. 10.

DiGioia, Lauren 2011: Victim of Sexual Assault in Zuccotti Park, Criticizes NYPD's Handling of #OWS Crime. Huffington Post, Nov. 4.

English, Sandy 2011: New York City police arrest scores at anti-Wall Street protest. World Socialist Web Site, Sept. 26.

Fasick, Kevin – Giove, Candice M. 2011: Fiend attacks „Occupy” protester in her tent. New York Post, Oct. 30.

Ford, Adam 2011: Occupy Oakland – A Highpoint for Renewed Class Struggle. Infantile Disorder, Nov. 3.

Graeber, David 2011a: On Playing By The Rules – The Strange Success Of #OccupyWallStreet. Naked Capitalism, Oct. 19.

Graeber, David 2011b: Occupy Wall Street's Anarchist Roots. The Indypendent, Nov. 30.

Gupta, Arun 2011: All Occupations Are Local. The Indypendent, Nov. 1.

Haley, Frank 2011: Occupy Protesters Blast Rep. Rangel For Supporting Trade Agreements. New Mexico News and Views, Oct. 25.

Heather's blog 2011: Jesse LaGreca Discusses the #OWS Movement on the Ed Schultz Show. Crooks and Liars, Nov. 19.

Hieronymous 2011: Oakland's Third Attempt at a General Strike.

Horowitz, Karl 2009: SEIU Hires Union-Busting Security Firm to Aid in California Trusteeship; Company Sues for Back Payment. National Legal and Policy Center, May 13.

Jilani, Zaid 2011: Occupy Atlanta Encamps In Neighborhood To Save Police Officer's Home From Foreclosure. Think Progress, Nov 8.

Joanneleon 2011: President Obama Mic Checked at High School in New Hampshire (Updates). Daily Kos, Nov. 22.

Lehmkuhl, Kim 2011: Blowing up the faux-anarchist bullshit propaganda re: Travelers Aid Society/General Strike. Indybay, Nov. 4.

Lucker, Josh 2011: Report on the March 12th Mega Rally in Madison, WI. Socialist Appeal, March 15.

Lucia, Danny 2011a: Officer not-at-all-friendly. Socialist Worker, Nov. 2.

Lucia, Danny 2011b: Co-opt-upy Wall Street? Socialist Worker, Nov. 30.

Lynx, Emcee 2011: To my fellow Anarchists. Soundtrack for Insurrection, Nov. 3.

Lyons, Brendan J. 2011: Under pressure to make arrests, police and troopers push back. timesunion.com, Oct. 24.

Malone, Noreen 2011: Occupy Wall Street Demonstrates Against Obama Fund­raiser. New York, Dec. 1.

Newcomb, Alyssa 2011: Sexual Assaults Reported in „Occupy” Camps. abc News, Nov. 3.

Occupy Wall Street! Observations from a New York Public Sector Worker (2011). Solidarity, Oct. 3.

Occupy Wall Street Divided (2011). The Daily Show with Jon Stewart, Nov. 16.

Occupy Wall Street: A Marxist Analysis (2011). The Internationalist, Nov. 14.

Our Enemies in Blue: Why the Police Are Not Part of the 99% (2011). NYCsocialist.org, Nov. 16.

Petersen-Smith, Khury 2011: When Democrats call in the cops. Socialist Worker, Nov. 2.

Pham Binh 2011a: Arrests, Lies, and Videotape: the Truth About the Brooklyn Bridge Arrests. Dissident Voice, Oct. 4.

Pham Binh 2011b: The State of the Occupation of Wall Street. Dissident Voice, Oct. 14.

Pilkington, Ed 2011: SlutWalking gets rolling after cop's loose talk about provocative clothing. The Guardian, May. 6.

Rothman, Noah 2011: Occupy Wall Street Banned From Democratic National Convention. …ology, Dec. 9.

Rosenthal, Susan 1995: Sit Down! (Striking Flint: Genora [Johnson] Dollinger Remembers the 1936-37 General Motors Sit-Down Strike as told to Susan Rosenthal.)

Shapiro, Julie 2011: Occupy Wall Street Works With Cops to Keep Order in Zuccotti Park. DNAinfo

Shapiro, Lila 2011: Zuccotti Park's Burgeoning Micro-Neighborhoods May Indicate Deeper Divisions. Huffington Post, Nov. 9.

Singsen, Doug 2011: Autonomous Zone on Wall Street? The Indypendent, Oct. 15.

Singsen, Doug – Russel, Will 2011: A spotlight on Wall Street greed. Socialist Worker

Statement on the Occupation of the former Traveler's Aid Society at 520 16th Street (2011). Indybay, Nov. 3.

Sustar, Lee 2011: Raising the voice of protest. Socialist Worker, Sept. 30.

Teoan 2011: Open Letter to the Anarchists of Occupy Oakland. Applied Nonexistence, Oct. 9.

Trotsky, Leon (1939): Fighting Against the Stream. The Fourth International, 4.

UnaSpencer 2011: #occupywallstreet: a primer on consensus and the General As­sembly. Daily Kos, Oct. 08.

Weinstein, Nat 2011: What Must Be Done Next. Socialist Viewpoint, Nov. 7.

Winston, Ali 2011: Black Bloc attacks banks, Whole Foods near Lake Merritt. The Informant, Nov. 2.

Wolfe, Ross 2011: The Vision & Goals working group from #Occupy Wall Street: Its wretched prehistory, followed by an insider's harrowing account. The Charnel-House, Nov. 8.

Woodson, Joy L. 2011: Occupy Atlanta Regroups, Roreys Move. Snellville Patch, Nov. 10.

Zerzan, John 2011: The Black Block, a hopefully more interesting critique. Anarchist News, Nov. 3.

 

Pesszimista egyrészt Marx életműve legfőbb állításainak relevanciájá­val és helytállóságával kapcsolatban. A szerző úgy látja, Marx reményei egy antikapitalista tudatosság és „ellentársadalom” kialakulásával, majd ennek forradalmi átalakulásba történő átcsapásával kapcsolatban nem­csak nem váltak valósággá, de feltehetően nem is fognak soha azzá vál­ni, mivel ennek minimális előfeltételei sem léteznek. Hiszen nem alakult ki tömeges antikapitalista tudatosság vagy ellenkultúra, s az uralkodó ideológia primátusa sosem kérdőjeleződött meg igazán a kapitalizmus központjaiban. Minden válságjelenség és elégedetlenség ellenére az időnként fellángoló tiltakozások a rendszeren belüli érdekkonfliktusok, amik nem mutatnak egy posztkapitalista társadalom irányába. Ezen túl­menően a szerző szintén pesszimista az ezredforduló óta tapasztalható viszonylagos marxista elméletalkotási „reneszánsszal” kapcsolatban is. Ellentétben sokak reményeivel, Kiss szerint a marxi életmű már soha nem fog egy egységes, domináns világmagyarázattá összeállni napja­ink kapitalizmusáról, és a tőkés rendszert meghaladni kívánó radikális politikának sem adhatja bázisát.

Mindezek ellenére a szerző Marxot mégis fontosnak és sok tekintetben kiindulópontnak tartja. Az életmű legfontosabb elemének az „ideológiael­méletet” tekinti, amely időnként el-eltűnő, de mindig újra és újra felbuk­kanó szálként vonul végig a német filozófus által hátrahagyott, legtöbb ponton egyébként befejezetlen életművön. Kiss Viktor szerint az ortodox marxista és neomarxista irányzatok mindig azt kérdezték, hogy mi az, ami Marxban aktuális és érvényes ma is, s ennek a pragmatikus (az aktuális politikai célok által vezérelt) beállítottságnak megfelelően emeltek ki különböző elemeket Marx életművéből, de mindig azzal a céllal, hogy 1) totális elméletet nyújtsanak a kortárs kapitalizmus valóságáról, vagy akár a történelmi fejlődésről általában; 2) forradalmi programot alkossanak ezekből az elemekből. Kiss szerint azonban ez a két cél ma már nem tartható. A kapitalizmus annyira megváltozott, hogy a marxi életművel napjaink társadalmi valósága már nem írható le, másrészt pedig Marx reményei a forradalmi átalakulásról egyszerűen tévesek voltak.

A második állítás tényszerűen kétségkívül igaz a mai napig, és az is elég egyértelműnek látszik, hogy a társadalmi tudat egyértelmű antikapitalista fordulatára nem utal lényegében semmi. Az első állítás bizonyításával, érzésem szerint, a szerző többet is foglalkozhatott volna, ahelyett, hogy kiindulási pontként használja, ahonnan saját rekonstruk­ciója elindul. (Erre még visszatérek.) Az ortodox marxista/neomarxista „feldolgozások” eredményeképpen ma a Marx-interpretációk sokasága állt elő, amelyek lényegében – a szerző szerint – mind használhatatlanok, elavultak, az „igazhívők” voluntarista vágyait, illúzióit éltetik csak tovább. Ezzel szemben Kiss szerint először is illúziók nélkül be kell ismerni, hogy analitikus és politikai szempontból mi nem működik Marx elméleteiben, mi az, amiben a világ végérvényesen megváltozott. Az életművet le kell zárni, amennyiben az általa leírt világ is lezárult. Másodszor, az illúziókra épülő instrumentalista megközelítés helyett rekonstruálni kell Marx valódi fejlődési pályáját tényleges történeti kontextusában, azonosítani azokat a problémákat, amelyekbe Marx újra és újra beleütközött, és ennek alapján keresni a leginkább időtálló elemeit a marxi corpusnak, egy előre definiált radikális antikapitalista politikai program igényeitől akár függetlenül.

Kiss szerint Marx életművének „rejtett” központi motívuma az ideológia kérdése, az „ideológiaelmélet”, és ennek a fogalomnak a relációjában értelmezi (újra) az életmű fő elemeit, annak látszólag egészen más hangsúlyú műveit is, mint A tőke.

Miután az első fejezetben – magyar nyelven valószínűleg egye­dülálló – áttekintést ad a második világháború utáni fő neomarxista, „posztmarxista” és „posztmodern marxista” irányzatokról, definiálja re­konstrukciójának fő céljait és szerkezetét, amelyet azután a következő három fejezetben fejt ki.

Kiss szerint három fő fázis különíthető el a marxi életműben az ideoló­giaelmélet szempontjából, melyek közül mindegyiknek egy-egy fejezetet szentel. Az első az 1841 és 1845 közötti korai művek szakasza, amikor is az ideológia kérdése több hullámban is előkerül, és az elemzések kontextusa az ifjúhegeliánus mozgalom belső (politikai) vitái. A második fő „csomópont” A német ideológia által reprezentált időszak, amelyben az ideológia kérdésének elemzése egyfajta értelmiségi szerepkeresés része, a kontextus a radikális német emigráció vitái és Marx megismerkedése a kommunista eszmékkel és szervezetekkel. Végül a harmadik periódus az 1851 utáni időszak, amelyben az ideológia kérdésével kapcsolatban Marx korábbi reményeire és illúzióira reagál. A szerző minden fejezetben ismer­teti a „bevett” értelmezéseket és ezek tendenciózus voltát, majd megkísérli rekonstruálni a marxi gondolatmenet tényleges kortörténeti kontextusát.

A korai Marxnál (2. fejezet) az ideológia kérdése két értelemben jelenik meg. Egyrészt szűkebb értelemben Marx ideológiának a „rivális” filozófu­sok azon absztrakcióit, doktrínáit nevezi, amelyek elzárják őket a valósá­gos társadalmi folyamatoktól. Másrészt a Viták a falopási törvényről és a Zsidókérdésről c. cikkeiben egy nem-szisztematikus elméletet körvonalaz a „tudatszerkezetekről”, amely leírja, hogyan alakítja a társadalomban elfoglalt relatív pozíció az egyes társadalmi csoportok világészlelését és világnézetét (pl. a szegény rétegek feudális, premodern „tudatszerkezete” a rőzse gyűjtésével kapcsolatban, szemben a már kapitalizálódó rétegek magántulajdon-felfogásával). Ebben a korszakban születik meg 1844-ben a Gazdasági-filozófiai kéziratok, amelynek elidegenedés-elmélete szintén egy, a társadalomban élő egyének tudatformálódására vonatkozó teória.

A második nagy korszak az ideológiaelmélet szempontjából az 1845 és 1851 közötti időszak, amelynek legfontosabb ide vonatkozó műve A né­met ideológia. A Marxot mozgató elméleti háttér ekkor a radikális német emigránsok közti vita, és a filozófus találkozása a kommunista eszmékkel és az azokat sajátjukként képviselő munkásmozgalmi szervezetekkel. Kiss szerint Marx elsődleges célpontja itt a radikális értelmiség (kezdve a felvilágosodás francia radikálisaitól Feuerbachon át kora szocialistáiig) elhibázott megközelítése a politikai koncepció szerepével kapcsolatban. Marx természetesen nem tartja elhibázottnak a vágyat és törekvést arra, hogy a radikális értelmiséget a jövő alakítása inspirálja, de az értelmiség gondolatainak szervesen kell bekapcsolódnia, „belenőnie” a már zajló társadalmi változások folyamataiba.

A negyedik, beszédes című („Hová lettek a proletárok?…”) fejezetben végül Marx 1851 utáni írásait (és a Kommunista Kiáltványt) elemzi Kiss Viktor az ideológiaelmélet szempontjából. A szerző szerint a német filozófus ebben az időszakban született írásait a korábbi, nagyrészt be nem teljesült (hiszen az 1848-as forradalmi hullám elült), reményekre való folyamatos reflexió irányítja és strukturálja. Az elemzett művek itt elsősorban a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikába és A tőke. Kiss Viktor újabb kutatások és Marx levelezése alapján amellett érvel, hogy a Kommunista Kiáltványt nem Marx saját gondolatainak kifejtéseként kell tekinteni, hanem egy Marx által elvállalt feladatként, hogy összefoglalja az idealizált értelemben vett (nem egyszerűen az éppen empirikusan létező) kommunista mozgalom pillanatnyi programját. A Kiáltványban ugyanakkor megfogalmazódik az „ideológia osztályelmélete” is, amely az uralkodó osztályoknak megfelelő társadalomberendezkedés univerzális, ahistorikus igazsággá való „átalakulását” magyarázza meg, illetve azt, hogy ez a mechanizmus hogyan alkalmas arra, hogy a rendszerellenes nézetek elleni erkölcsi hisztéria bármikor könnyedén beindítható legyen. A „bonapartizmus” jelenségével való számvetés a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában arra is kényszerítette Marxot hogy felülbírálja korábbi naiv „antipolitikai” elképzeléseit, és szembenézzen azzal, hogy a mani-pulatív polgári politika, a modern demokratikus tömegpolitika akár tartó­san is felülírhatja az objektív osztályérdekekből „logikusan” levezethető társadalmi dinamikát. A lumpenproletariátusról szóló elemzés itt, illetve az árufetisizmus elemzése A tőkében antropológiai vagy pszichológiai elméletként is felfogható arról, mit tesz a kapitalista társadalom a benne élők személyiségével. A szerző – logikus módon – szintén ellentmond

A tőke (és a Grundrisse) „bevett” értelmezésének is. Szerinte annak tárgya a „látszat ellenére” nem a kapitalizmus objektív folyamatai, hanem inkább a bennük élő egyének szubjektivitása. A társadalmat irányító „automa­tikus szubjektum”, a pénz, ugyanis nem csak egy „objektív” gazdasági mechanizmus, hanem mindent átható ideológia és világészlelési keret is egyben. A kérdés ekkor pedig nem elsősorban a gazdasági trendek, hanem az, hogy megtörhető-e a mindent behálózó pénzideológia. A tőke tehát ebben az értelmezésben nemcsak a gazdasági formák elmélete, hanem a bennük élő egyének tudatformáinak is analízisét adja.

Nem kérdés, hogy Kiss Viktor könyve egy nem szokványos Marx-ér­telmezést mutat be, ami magyar nyelven talán teljesen előfutár nélküli, de nemzetközi viszonylatban is alighanem eredetinek mondható, bár a hivatkozásokból látható, hogy egy már létező érvelési fonalat visz tovább és rendszerez.

A könyv ugyanakkor önmagában inkább egy zászlóbontásnak, egy program meghirdetésének hat, mintsem a meghirdetett „program” kifej­tésének. Összességében meggyőzően érvel a szerző amellett, hogy az általa javasolt „ideológiaelméleti” értelmezési keret összeegyeztethető Marx személyes szellemi pályájával, és az is kézenfekvőnek tűnik, hogy ez az interpretáció kevésbé „sérült” a „marxológia” és a szovjet tapasztalat viszontagságai során. Ugyanakkor az, hogy pontosan ez az ideológiael­mélet milyen konkrét állításokat jelent a mai társadalomra vonatkozóan, illetve hogyan lehet „alkalmazni” akár esettanulmányi szinten, már kevésbé derül ki a könyvből, amit persze a szerző nyilván pótolhat a későbbiekben.

Felmerül az olvasóban – különösen talán akkor, ha nem hivatásszin­ten űzi a Marx-kutatást – egy további kérdés, amit csak érintőlegesen tárgyal a kötet, és ami triviálisan így hangzik: miért épp az „ideológia”? Miért ez az a fogalom, amit megpróbál a szerző megmenteni a filozófus által hátrahagyott írástömegből? Feltétlenül fontosabb és érvényesebb ez a fogalom az életműből, mint pl. az osztályelmélet (ami egy empi­rikus szociológiai elméletként lehetne kimenthető), vagy mondjuk egy „szcientista” (ahogy Kiss Viktor mondja) gazdasági elmélet, amit A tőkéből lehet rekonstruálni, és akár egy matematikai közgazdaságtani elméletként továbbéltetni?

A szerző szerint a marxizmusok és neomarxizmusok egyik fő hibája volt, hogy önkényesen szelektáltak a marxi életműből, miközben totális elméletet és még ráadásul politikai programot is próbáltak kovácsolni a kiragadott fragmentumokból. Ezek a hibák azonban talán szétválasztha-tók. Amellett is érvelhetnénk, hogy a probléma nem az instrumentalista hozzáállás volt, hanem épp az, hogy a mai napig megmaradt egyfajta vallásos, vagy személyi kultuszra emlékeztető viszonyulás a „nagy szakállas” iránt. Azaz: a marxisták tipikusan egyszerre próbálják meg­menteni Marx elemzéseit és politikai reményeit. Ezek azonban nyilván szétválaszthatók, főleg ha a terjedelmileg mégiscsak legjelentősebb „szcientista” gazdasági elemzésekre gondolunk.

A gond talán részben épp az (volt), hogy a marxisták nem jártak el elég tiszteletlenül: nem merték kizárólag analitikus szempontok alapján kira­gadni az érvényesnek tűnő elméleti struktúrákat az életműből, majd elég bátrak lenni ahhoz, hogy levonják a belőlük származó következtetéseket, „kegyetlenül” ignorálva akár a mester személyes intencióit. Ez érdekes módon az „érett” Marx gazdasági írásainál akár vissza is vezethet igen hasonló politikai következtetésekhez, mint ahonnan egy „hívő” marxista kiindulna. Kiss Viktor többször említi írásában, hogy a marxista közgazda­ságtan nem más, mint összeomláselmélet (és nyilván ezért is elvetendő). Ez azonban sem magáról A tőkéről, sem a mai marxista közgazdaságtani irodalomról nem mondható el. Ha analitikus, nem pedig „vágyvezérelt” módon tekintjük a marxi modellt a kapitalista termelési módról, akkor a modell predikciója nem az összeomlás, hanem „csak” a periodikusan jelentkező súlyos instabilitás, valamint az egyre növekvő strukturális munkanélküliség és kontrollálhatatlan erőforrás-felélés. Amely jelenségek mintha egyébként pontosan megfelelnének annak a valóságnak, amelyet ma magunk körül látunk. Ez az egybeesés a marxi kapitalizmusanalízis predikciói és a valóság között annyira szembetűnő, hogy minimum ér­demesnek tartanám az életmű e részének „megmenthetőségét” szintén megvizsgálni, már csak azért is mert mégiscsak a gazdasági (és ezzel összefüggő ökológiai) problémák tűnnek a legsúlyosabbnak egy olyan helyzetben, ahol a munkanélküliség lényegében többségi jelenséggé kezd válni a munkaerőpiacra belépő csoportok körében. Azt is hozzáten­ném, hogy szemben az eszmetörténeti jellegű levezetésekkel, ahol az előrelépés mindenesetre nem túl látványos az utóbbi 150 évben, a marxi elméletnek ez a része valószínűleg egészen egzakt formába is önthető és empirikusan ellenőrizhető is (lenne; de vannak szerzők, akik ezt meg is kísérlik, pl. Anwar Shaikh vagy Duncan Foley). Minimális előfeltétel lenne azonban az intellektuális tisztesség, azaz hogy konklúzióinkat (pl.: „a rendszer össze fog dőlni”) nem az elmélet vizsgálata előtt vonjuk le.

Ezzel összefüggően talán jobban meg lehetne vizsgálni a szerző ki­indulópontként használt állítását is, miszerint (leegyszerűsítve) „minden megváltozott”, ezért eredeti formájában a marxi elmélet a kapitalizmus működéséről, illetve annak lehetséges meghaladásáról már nem tartható. Mint már említettem, sem A tőkében olvasható analízisből, sem a kortárs marxista gazdaságelméletből nem következik a rendszer „összeomlásá­nak” állítása, tehát az erre való hivatkozás nem tűnik elégséges alapnak az elmélet elhajítására.

Nyilván rengeteg minden megváltozott, és – mint Kiss helyesen írja – a forradalmi tudatosság, az uralkodó prokapitalista ideológia rendíthetetlen­ségének szempontjából valóban úgy tűnik, Marx reményei és predikciói nem váltak be. Ugyanakkor kevésbé világos, hogy a kapitalizmus totális versenytársadalma által folyamatosan kitermelt anomáliák és válságje­lenségek is végérvényesen „megváltoztak” volna. Én inkább amellett ér­velnék, hogy nem annyira megváltoztak vagy eltűntek, hanem a korábban csak néhány hot­spotban megfigyelhető jelenségek (periodikus válságok, strukturális munkanélküliség, környezetrombolás) ma az egész bolygó szintjén érvényesülnek, és egyre félelmetesebbnek és kontrollál­hatatla­nabbnak tűnnek. Azaz: a kommunizmus mintha valóban eltűnt volna, de eközben érdekes módon a kapitalizmus mintha egyre inkább közelítene ahhoz a vegytiszta formához, amit Marx a Grundrissében és A tőkében felvázolt. Nyilván nem az „abszolút elnyomorodás” vagy egyéb, valóban korspecifikus tézisek értelmében. (Megjegyzem, hogy ez mintha megint csak Marx személyes „vágyaiból” és a konkrét társadalmi környezetből következő megfigyelés lett volna, mintsem az elméletből következett. A tőkék közti verseny által kikényszerített állandó produktivitás-növekedés helytálló megfigyeléséből nem következik az állandó életszínvonal-csökkenés, sőt, ez teljesen konzisztens azzal, hogy a bérmun­kások fogyasztási színvonala időnként, vagy akár hosszú időn át nőni fog.) Inkább abban az értelemben, hogy A tőké-t egy olyan társadalom modelljeként is olvashatjuk, amit teljesen a tőkelogika irányít, ami igen távol állt az akkori társadalmi újratermelés valóságától, főleg globális szinten, hiszen az nagyrészt nem-kapitalista szférákban folyt még (önellátó agrártermelés, családi gazdálkodás, há­zimunka stb.) – ugyanakkor mintha egyre inkább valósággá válna ma. Ahogy a globális társadalmi élet szinte minden területét elnyeli a tőkés termelés logikája, mindent áthat a termelési ciklusok ritmusa és az ez­zel járó megállíthatatlan, de egyben hullámzó és pusztító dinamizmus, úgy válik egyre inkább korszerűvé ez az absztrakt modell. Egyszerűen fogalmazva: lehet, hogy kommunista mozgalom nincs, de baj van, még­hozzá egyre nagyobb, és mintha a lényeget tekintve épp úgy fakadna a profittermelés és az univerzális verseny logikájából, ahogy azt először Marx teoretizálta. Ebben az értelemben tehát vitatnám azt a kiinduló állítását a szerzőnek, hogy az ideológiaelmélet az egyetlen (vagy legin­kább) menthető aspektusa az életműnek, és az sem egyértelmű, hogy ez lenne-e ma a legégetőbb kérdés. Főleg globális szinten, de még az európai periféria eseményeit szemlélve sem triviális, hogy a legfőbb kérdés ma a stabil kapitalista viszonyok közötti társadalmi tudatformák kifinomult elemzése.

Összességében elmondható, hogy Kiss Viktor könyve egy új, meglepő és eredeti megközelítést ajánl fel Marx életművével kapcsolatban. Épp a megközelítés szinte teljesen új jellege miatt a könyv inkább ennek a megközelítésnek a meghirdetését jelenti, mint teljes kifejtését, illetve az „ideológiaelmélet” alkalmazását valamilyen konkrét társadalmi szituáci­óra. Az olvasónak lehetnek kétségei afelől, hogy feltétlenül ez-e a marxi életmű egyetlen ma is érvényes eleme, illetve, hogy ez a kérdés-e a legfontosabb a mai globális kapitalizmus kontextusában. Ennek eldön­tésével azonban érdemes talán megvárni a szerző további írásait, hogy lássuk, mire is képes az itt körvonalozott elméleti keret.

Szidjon ez öntelt férfiú közveszélyes fickónak; Idétlen úszni nem tud, s ezt felrója a tónak. Nem bánt kiátkozása Csuhás ínyenckedőnek! S ki nem érti írásim olvasni tanuljon meg. (J. W. Goethe: Ch. F. Nicolainak, a berlini irodalmi pápának. Szigeti József fordítása, 1998)

Szigeti József a magyar filozófiai gondolkodás jelentős, eredeti képviselő­je volt. Már ifjúkorában kitűnt sokoldalú – zenei, rajzolói, irodalmi – tehet­ségével. Ennek is köszönhetően élhetett és tanulhatott 1939-1944 között a Klebelsberg Kunó által – a francia elitképzés mintájára – létrehozott, eleven szellemű Eötvös-kollégiumban. Felfedezője és mentora Országh László irodalmár, nyelvész volt. 1944-ben magyar-angol szakos bölcsész diplomát szerzett. A háború miatt nem hallgathatta Nicolai Hartmann ber­lini előadásait, így 1944 és 1945 között a bécsi Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa volt, 1948-ban pedig Londonban tanult ugyancsak ösztöndíjasként, a British Councilban. Filozófiából 1947-ben doktorált.

A marxista filozófusok azon köréhez tartozott, amelynek tagjai a polgári gondolkodás és a klasszikus kultúra gazdag elsajátítása után váltak mar­xistává. Micsoda különbséget jelent itt a „nélkül" és az „után". 1944-ben – az új Magyarország megteremtése érdekében – egyik kezdeményezője Lukács György hazahívásának, akinek aztán tanársegédje lett. A fordulat éve, a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való áttérés az Útban a valóság felé (1948) című tanulmánykötetének bezúzásához vezetett, majd az első Lukács-vitában (1949) a mester melletti kiállásaként önkri­tikára kényszerült. 1949-ben Baumgarten-díjban részesült.

1956 és értékelése nyomán (1957) Lukács kritikusaként lépett fel az úgynevezett revizionizmus-vitában. Ezt követően sok nemzedéktársától elszakadt az útja, mert nem osztotta a későbbi demokratikus ellenzék szerveződése felé mutató szellemi-filozófiai tendenciákat. Feladatának Szigeti József a szocialista világ filozófiai kultúrájának megteremtését, majd színvonalának emelését tartotta. Nem volt ebben nemzedéktársai között egyedül – sem itthon, sem külföldön. A marxizmus hatvanas-het­venes évekbeli reneszánszának sok színvonalas képviselője volt térsé­günkben, és nemcsak a filozófiában, hanem a történelem-, a jog- és a gazdaságtudományban is. A kapitalizmus meghaladására a viszonylagos elmaradottság talaján kísérletet tevő államszocializmus Közép-Kelet-Eu­rópában a múlt részévé vált. Az 1989/1991-es térségbeli fordulattal ettől az eredeti programtól – létalap hiányában – távolodott a szellemi világ. A gondolati alap, a ratio cognoscendi – eltérően minden kor uralkodó ideológiáitól – a filozófiai tudományok területén nem teljesen osztja a létalap, a ratio essendi sorsát. A filozófia korszakokon és rendszereken átívelő problémákkal is foglalkozhat, mint ezt Szigeti is tette: munkássága kiterjedt a materialista lételmélet és az általános dialektika problémáira, a racionalizmus és irracionalizmus viszonyára, a tudományosság-krité­riumok feltárására, a logika tudományára, az esztétikum mibenlétének elemzésére.

Szigeti pályafutása során végigjárta az egyetemi és a tudományos fokozatok grádicsait. Hosszú időn át volt az ELTE bölcsészkarán az esztétikai majd az egyik filozófiai tanszék vezetője. A filozófia művelése és megszerettetése érdekében végzett oktatói munkássága generációk sokaságát érintette meg. Lendületes, ugyanakkor fegyelmezett gondo­latvezetés, intellektuális stílus jellemezte előadásait, és kiváló debatter volt. Az MTA Filozófiai Intézete igazgatójává 1959-ben nevezték ki, és 1969-ig vezette azt. 1960 és 1975 között az Internationale Hegel-Gesellschaft tagja volt. Pályája derekán jelentős nemzetközi filozófiai kongresszusokon képviselte hazánkat, Nyugaton és Keleten egyaránt. 1961 és 1969 között a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője. Ra­cionalista indíttatása megnyilatkozott két nagy kulturális hatást kiváltó program kimunkálásában. Az egyik a mindmáig egyedülálló színvonalú Világirodalom Klasszikusai regénysorozat életre hívása: profiljának egyik megalkotója és szerkesztő bizottságának kialakítója volt. A másik – melynek újraélesztésében jól érzékelhető aufklérista elkötelezettsége munkált – a Filozófiai Írók Tára Új Folyamának életre keltése. Elsőként Hegel életművének magyar nyelvre való átültetésén, majd Diderot és Spinoza művei publikálása érdekében dolgozott.

Számtalan tanulmánya mellett 1948 és 2000 között tíz könyvet írt. Kan­didátusi disszertációját Sören Kierkegaard – a profán egzisztencializmus vallásos őse címmel írta és védte meg 1951-ben. A francia felvilágoso­dás harcos materialista filozófusának, Denis Diderot-nak a jelentőségét 1959-ben elemezte. A mű 1962-ben franciául is megjelent, és a francia filozófiai közegben is hatott. Akadémiai székfoglalója a racionalizmus és az irracionalizmus dialektikájáról szól. Ebben nagy ívű összefoglalását adja felfogásának, annak, hogy az elvont, korlátolt racionalizmus és formalizmusok helyén maradó űrt miért tölti ki szükségképpen valaminő lopakodó irracionalizmus, akkor, ha a gondolkodás nem jut el a konkrét azonosság dialektikus álláspontjához. Ilyenkor a fogalmilag és/vagy ta­pasztalatilag ellenőrizhetetlen intuíció vagy éppen mítoszképzés foglalja el a magyarázatlanul hagyott helyet, a valós problémákat. Mivel a létfo­lyamat teremtő gazdagsága sok tekintetben a megismerés előtt jár, ezért a pozicionális irracionalitás (a még megmagyarázatlan, de nem egyszer s mindenkorra megmagyarázhatatlan) elfogadható az objektum-­szubjek­tum-viszonyt és az abszolút-­relatív-­mozzanatokat felölelő megismerési folyamatban. Az azonosság és a nem-azonosság azonossága (1998) című szisztematikus munkája – amely Amerikában egy évvel később angolul is megjelent – Arisztotelész, Nicolaus Cusanus, Hegel és a marxi felfogás alapjain továbbmenve konkretizálta álláspontját. A dialektikus, a formális és a formalizált logika különbségeit, a tagadás különböző alak­zatait, a dialektikus azonosság („ahol az egység az ellentétes mozzana­tokat viszonylagos önállóságukban fönntartja, miért is maga az egység mozgásformává lesz") és ellentmondás elveit behatóan tárgyalta. Aligha vizsgálta valaki is olyan erudícióval az „azonosság – különbség – ellentét – ellentmondás – antagonizmus" (utóbbi nála nem szóismétlés, hanem kategoriális differenciálódás) klasszikus ontológiai és logikai problémáját, mint ezt munkáiban Szigeti József tette.

Munkássága széles körű, mert kiterjedt az irodalomkritikára, az esz­tétikára és a filozófia szisztematikailag megragadható belső területeire, az ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdésekre. Írt koncepciózus egyetemi filozófiatörténetet (A görögöktől Hegelig) és könyvet A magyar szellemtörténet bírálatához címmel (1964). Ifjúkori irodalomkritikusi munkássága a magyar líra 1947-es helyzetéről, tendenciáiról, Déry Tibor nagyrealista regényéről, A befejezetlen mondatról és az esszéíró nemzedék általa legtehetségesebbnek tekintett tagjáról, Szerb Antalról szólt, aki szerint „Minden reakció szükségképpen szellemellenes, mert a szellem kritikát jelent és kérlelhetetlen továbbot". Magyar és világirodalmi érdeklődése filozófiájában és esztétikai elemzéseiben is permanensen jelen van, mégis, a kilencvenes években és az ezredfordulón – túl a nyolcadik ikszen -, fél évszázad múltán folytatta kritikusi tevékenysé­gét. Hosszú esszét írt Shakespeare szonettjeiről, melyeket évtizedeken keresztül újratanulmányozott, hogy végül minden keletkezési forrást, adalékot hozzáolvasva hordhassa ki mondanivalóját. Ugyanígy eredeti módon értelmezte József Attila Eszmélet című versét, de írt mai magyar költőkről, Simor András Balga Prométheusz c. kötetéről és másokról is.

Esztétikum-felfogásában az érzéki megjelenítés törvényszerűségeivel, szerveződési módjaival foglalkozik, legyen szó bármely gondolatról, ér­zésről, társadalmi-emberi tartalomról, vagy éppen – mutatis mutandis – a természeti szép számunkra való, emberi átéléséről. Esztétikum ugyanis nemcsak a művészet szférájában keletkezhet, mutatta ki, hanem az érintetlen természetben is, ahol az esztétikai jelenségekben társadal­mi-emberi tartalmak fejeződnek ki, azokat akként éljük át. Továbbá a társadalmi élet nem művészeti esztétikai jelenségeinek szférájában is.

Mondjuk, a női szépség, a gyermeki báj vagy a heroikus férfihelytállás is ilyen. Az esztétikai minőségek keletkezésének ugyanis társadalmi alapjai vannak: ott, ahol életszituációk és magatartásformák lényeges szerkeze­tüket tekintve azonos módon, viszonylagos gyakorisággal ismétlődnek. Az esztétika minőségkategóriáinak – szép, fenséges, tragikus, rút, gro­teszk, komikus, elégikus, heroikus stb. – keletkezése és magyarázata a társadalmi életszituációk és magatartásformák váltakozásán keresztül történik. Így a szépség az emberi társadalom és a társadalmiasult egyén szabadságának érzéki megjelenése, míg a rútság a szabadság felbom­lása, az azt megsemmisítő erők esztétikai értékének kifejezője. Értő kritikusa joggal írhatta, hogy ha elfogadni nem is kötelező felfogását, az esztétikai minőségek meghatározásának és egymásba átcsapásának magyarázata, megoldásai bárki számára megkerülhetetlenek maradnak, aki a jövőben a témával foglalkozni kíván.

1971-ben bővítetten megjelent szisztematikus esztétikája az alapvető kérdések rendszertanilag is megalapozott, hatalmas tárgyi tudást és műveltséget mozgató bemutatásán túl igazi nóvumokat tartalmaz. Az allegória és a szimbólum szokványos magyarázataitól eltérő újító megol­dása, hogy kép és jelentés viszonyát a mű szerkezetében a normálforma, az adekvát viszony kidolgozásával és bevezetésével fejti fel, melyhez képest a szimbólum és az allegória inadekvát viszony. A kép és jelentés sejtelmes, szimbolikus és a képimmanens allegorikus ábrázolásmódjait az alkotás belső forma-meghatározottságaként tárgyalja – a típusalko­tás (atipikus, átlagtípus, lényegtípus) és a kompozíció mellett. Vegyük a szimbólum „sejtelmes" jelentését, amely a kép és jelentés inadekvát viszonyára épül. „Ám a szimbólumban az inadekvátság nem azon alapszik, hogy a képhez képest a jelentés külső, tehát nem a jelentés képtranszcendenciáján. A szimbólumban a jelentés éppúgy immanens eleme a képnek, mint a művészi ábrázolás és általánosítás normálformá­jában. Ellentétben azonban a normálformával, kép és jelentés viszonya itt sejtelmes és többértelmű marad, nem éri el a teljes egyértelműséget, legfeljebb konvergál felé. Ez a sejtelmes viszony a kép elemeinek vál­tozó konkretizálhatóságában mutatkozik meg, melynek alapján a végső összefoglaló jelentés is egy nem teljesen átértett, titokzatos valóság tükrözője lesz.

Ady A vár fehér asszonyában saját lelkét »ódon, babonás vár«-nak nevezi, s ebben a szimbólumban immanensen benne van az Én-re vonatkoztatott jelentés, amely a képek rákövetkező sorát nemcsak át­színezi, hanem kiteljesedik bennük. A lélek nem külső kulcsszó itt; sem nem elsődleges, sem nem – mint Baudelaire Albatroszában – utólagos, s ennyiben allegorikus jellegű önértelmezés, hanem éppen »ódon, ba­bonás vár« mivoltában szimbólum – a poéte maudit-é, azé az elszigetelt költői Én-é, akit a régi és az új nyomorúságok egyaránt nyomasztanak" – írta Esztétikájában, a feudális kísértetjárás és a modern magányosság jelentés-meghatározó egységét sejtető versről.

A filozófiának felfogásában a szaktudományokétól eltérő, sajátos tárgya van, mert nem az egész világot, annak részrendszereit tanulmányozza, tehát nem a szaktudományokat kell másképpen megragadnia, hanem a „világ-egészt": nem extenzív, hanem intenzív totalitásában. Ehhez encik­lopédikus tudás szükséges, és annak az igénynek a fenntartása, hogy a filozófia gondolatokban tudja kifejezni saját korát: az emberiség „honnan jött, hol áll és merre tart", mely igényt a posztmodern szkepszis elveti. (Viszont ezen az úton járva el is esik a filozófia önállósága, hiszen ekkor szintézis nélküli problématerületekre és ágakra bomlik.) Szigeti becsülte a descartes-i „de omnibus dubitandum" elvét, hozzátéve azonban, hogy Marx megszüntetve-megőrző, tehát magasabb szintre emelő dialektiká­jának (Aufheben) volt teljesebb igaza, amikor a módszeres kétely elvét a kételkedésre is kiterjesztette, éppen azért, hogy legalább cáfolható, világos álláspontokhoz juthassunk el. Aki tudniillik nem elég bátor az élet némiképp és gyakorta irracionális hömpölygésébe racionális erővo­nalakat húzni, annak nem érdemes tudománnyal foglalkoznia. Aki pedig megelégszik a kontemplatív magatartással, annak sem a filozófia való, mert ott „a fogalom kezdi meg munkáját" (Hegel), világnézetileg befolyá­solva az emberek gyakorlati céltételezéseit, életvezetését. E tekintetben mélyrehatóan igaza volt Max Webernek, aki azt mondotta filozófus barát­jának, Karl Jaspersnek, hogy „aki szemlélődni szeret, az járjon moziba". Módszerében ez az induktív és a deduktív megismerés útjait egyaránt létjogosultnak tekintő álláspont vezérlőelvében az elméleti és a történeti egységét vallotta. Tehát az elméletalkotásnak empirikus és történeti anyagra kell támaszkodnia. Egyazon műben azonban – megteremtve az elemzés egynemű közegét – nem lehet és nem is szükséges egyforma súllyal képviselni az elméleti és a történeti elemeket, összefüggéseket.

A tudományos gondolkodás forradalma (1984) című mű Szigeti nagy­szabású, de befejezetlen szisztematikus munkájának prolegomenája, problématörténeti felvezetője. Az objektív dialektikáról tervezett, a lételméletet tárgyaló kötetet már nem írta meg, azonban annak egyik centrális problémáját, a konkrét azonosság kérdését kifejtette (1998). A fogalmi gondolkodás természetével a szubjektív dialektikát tárgyaló, továbbá a valóság elméleti és gyakorlati elsajátítása összfolyamatának kifejtését megcélzó kötetek tervek maradtak. Ennek ellenére nagy érték a szokásos logikai és az ismeretelméleti tudományosság-kritériumoktól külön kezelt lényegi konstituenciák kidolgozása: az objektivitás köve­telményéé, azé, hogy a kutatásban „egyre inkább a vizsgált jelenségek azon egynemű körét, totalitását vegyék tekintetbe, amely önmagában és önmagából válik érthetővé", előrehaladva így a szubjektíve körülhatárolt tárgytól az objektíve lokalizáltig; a kívülről bevitt, fiktív magyarázó elvek vagy istenképzetek helyett az immanens jelenségmagyarázat „az adott anyagi totalitás saját belső törvényszerűségeiből való megértése"; az elméletalkotás belső történetiségének követelménye, tehát például a tár­sadalmi-gazdasági alakulatok felfedezett mozgási törvényszerűségeinek fejlődési törvénnyé való elmélyítése, amely anticipatív erővel bírhat; és a végső kritérium, a praxis szerepének bemutatása, lévén a tudomány a társadalmi tudat specifikus, gyakorlatból kinövő és azt – elvileg – megter­mékenyítő formája. Elvileg, ugyanis osztálytársadalmakban az osztályér­dek igen gyakran a megismerési folyamat gátjaként és korlátjaként léphet fel, igazolva az államelméletben kifejtett Hobbes-paradoxon igazát. Ti. azt a tételt, hogy ha „bármely háromszög szögeinek összege egyenlő egy négyzet két szögének összegével, bárkinek uralmi jogát vagy az uralmon lévők érdekét sértené, akkor ezt az igazságot, ha nem is vitatnák, de – mihelyt az érintetteknek erre lehetőségük volna – az összes geometriai könyvek elégetésével elnémítanák". Amihez Szigeti azt teszi hozzá, hogy a negatív ellenerők mellett a pozitív felhajtóerők figyelembevételével kell a Hobbes-paradoxon érvényességi körét behatárolni: egyrészt a társadalmi-történelmi tudományok nagy fellendülései többnyire a haladó korszakok, osztályok előretöréséhez kötődnek, másrészt a műszaki és természettudományok terén, ha a tudás gyakorlati haszonnal kecsegtet, akkor hatékony szerepe lehet a megismerésben.

Látni kell egy vonulatot: amíg N. Hartmann a naiv tudat teleologikus gondolkodásmódját tárta fel, Lukács György pedig a visszatükröződés antropomorfizáló tendenciáit bírálta a mindennapi életben, kiemelve a tudományban a dezantropomorfizáció szükségességét, addig Szigeti a fentiekkel a tudományosság pozitív kritériumrendszerét dolgozta ki.

A materializmusnak az objektív és szubjektív idealizmushoz való vi­szonya, a filozófia, a szaktudományok és az osztályviszonyok tárgyalása gazdagon artikulált ebben a munkájában. Egyes, különös és általános kategoriális formáit, a valóság olyan egzisztenciális meghatározottságait, melyek, mivel minden tárgyiasságon – szellemin és anyagin egyaránt

– érvényesek, átfogóbb törvényszerűségeknek tartja és mutatja be, mint a szaktudományok által feltárt, a részrendszerekben érvényesülő jellemzőket. Az egyes, a különös és az általános determinációs fokokat, az egyed, a nem és a faj vonásainak megoszlását egy relatív totalitáson ontológiailag és logikailag egyaránt kibontotta, hogy aztán továbblépve, a gondolkodás formai folyamata és a termelés összefüggéseit (munkatárgy – munkaeszköz – célképzet) írhassa le. Általánosítva: az alulról felfelé futó erősebb, fundáló összefüggés (I. Á – K – E) létmeghatározottsága nélkül nem létezik a felülről lefelé (II. E – K – Á) futó determinációs vi­szony, amely viszont differenciáló hatású. „A tartalom teremti és tartja fenn a formát. A forma differenciálja és fejleszti ki teljes gazdagságában a tartalmat, valamennyi szunnyadó lehetőségét kibontakoztatva" – a lét mássá levésének önmagára vonatkoztatásaként, hogy ezúttal a hegeli szubjektivitás fogalommal mutathassunk rá dialektikus elemzése praxisbeli jelentőségére. Ezen kategoriális szerkezetek elemzése és a következtetési formák kifejtése sok mindent megmutatnak komoly felkészültséget és kreativitást igénylő elgondolásaiból. Akárcsak Platón Parmenidész-dialógusának elemzése, amely a dialektikus gondolkodás szentélyeként a filozófia egyik legnehezebb problémáját, az Egy és a nem-egy, a Sok mibenlétének rejtélyét dekódolja, a kulcsfogalom, az ellentmondás elv kifejtésén keresztül. Az életmű eredetisége abban is kifejeződik, ahogy Szigeti utolsó nagy művében, Intellektuális önéletraj­zában (2000) úgy mutatja be szellemi ébredezését a társadalmi hivatásra ébredéséig 1921-1948 között, hogy egyben azon időszak korrajzában helyezi el magát. Számtalan önmagukban is értékes dokumentumot, forrást mozgat, leveleket idéz, nagyszerű portrékat rajzolva sok entel­lektüel kortársáról.

Ritka és őszinte önreflexió – olyan emberhez méltó, aki tudta, mi a filozófia, mint tudomány.