A 70-es és 80-as évtized fordulóján a nyugat-európai országok­ban mélyreható változás ment végbe a szociálpolitika területén. Amit először még pusztán a társadalombiztosítás és munkanél­küli-segélyezés pénzügyi válságának tekintettek és a „jóléti tár­sadalom" kiépítése közbeni nemkívánatos lélegzetvételnyi szü­netként aposztrofáltak, gyors ütemben torkollott a jóléti állam jajongások kísérte leépüléséhez. Sok juttatást megrövidítettek, át­csoportosítottak, átrendeztek, és ami a fal túlsó oldalán mind­ezekből megmaradt, ahhoz egyre nehezebben és mind keve­sebb ember jutott hozzá. Kis késéssel a helyi önkormányzatok­nál is megkezdődött az irtóhadjárat a „robbanásszerűen megnö­vekedett" szociális kiadások leépítéséért. S a látóhatáron körvo­nalaiban feltűnt az ún. kétharmados társadalom, az a szociális képződmény, amelyben a lakosság egyharmada ki van zárva a megfelelő szociális ellátottság köréből.

Mégis, tovább éltek azok a fejlődésközpontú elképzelések, amelyek szerint itt – meglehet mélyreható, de csak – konjunktu­rális gondokról van szó, s ezek leküzdéséhez és gyors megha­ladásához az állami szociálpolitika bevételfokozó intézkedéseire és erőfeszítéseire lenne szükség. Első lendülettel legelőször is a pénzügyi források problémái felett akartak úrrá lenni: Azonban a szociálpolitikai változások ezeket az elképzeléseket már rég írott malaszttá tették, és a megbékülés az „elkerülhetetlen nadrág­szíj összehúzással" végül is csak a legelesettebbek számára ha­gyott valami védelmet, vagy ahogy a nyílt vitákban megfogalma­zódott: „voltaképpen még lenne elegendő pénz a szociális prob­lémák kezelésére, ha nem költenének oly sokat a bürokráciára, a fellengzős modernizációs projektekre vagy a fegyverkezésre".

Minden érvelés és elképzelés sikertelen volt a leépüléssel szemben, mivel a gondok gyökerei nem objektív pénzhiányból, s nem is a társadalombiztosítás számszaki félretervezéséből ered­tek: a jóléti állam épült le, mert megváltoztak a működéséhez szükséges peremfeltételek. Leépült, mert ez a képződmény nem más, mint a tőke világszerte elterjedt, ám földrajzilag behatároltan s csak bizonyos társadalmi csoportok számára működő, kor­szakfüggő felhalmozási formája. S végül leépült, mivel a 60-as évek végén gyökeresen átalakult a világgazdaság, amely addig maga után húzta azokat az alárendelt társadalmi rendszerele­meket is, amelyek nyomán Nyugat-Európában egy-egy országot a jóléti állam névvel illettek.

A „szociális biztonság" alapjai 1945 után

A II. világháborús pusztítások utáni újjáépítéssel Nyugat-Eu­rópára gazdasági fellendülés köszöntött, amely mintegy a 60-as évek végéig tartott, s csak időnként szakította meg egy-egy rövid hanyatlási szakasz. Mindemellett 1945 után is léteztek olyan társadalmi erők, amelyeket végül is kizártak a po­litikai folyamatokból, hogy ne sértsék a háború utáni nyugat-eu­rópai társadalom alapvető tabuját, azaz a döntően privát vállal­kozók termelési és beruházási döntéseibe való állami vagy tár­sadalmi beavatkozás érinthetetlenségét. Ezen a talajon fejlődött ki lépésről lépésre az a növekedési modell, amely egy soha fel nem tételezett hosszú időszakon keresztül ismételten képes volt (gyakorta már csírájában) elfojtani a tőke szabad mozgásával összekapcsolódott ciklikus tőkeértékesülési és -realizálási válsá­gokat.

Lényeges meghatározó mozzanatot jelentett az új akkumulá­ciós modell számára a bruttó társadalmi termék elosztási rend­szerének meghatározott típusú változása. Mindez a tőke, az ál­lam, továbbá az integrációra kész „munkavállalói szervezetek" együttműködésében valósult meg, országonként eltérő gyakorlat szerint. Az ipari országokban fokozatosan emelkedni kezdett a bérből és fizetésből élők tekintélyes részének jövedelme, még­pedig a termelékenység növekedésével együtt és azzal egyfor­ma mértékben. (Csak mellékesen jegyezzük meg itt, hogy mind­emellett a rendszer működéséhez folyvást újabb csoportok járul­tak hozzá – mint például a vendégmunkások hada vagy a házi­asszonyok – mégpedig minden fizetség nélkül vagy lényegesen alacsonyabb bérrel.) A jövedelemnövekedés egy részét a munka­vállalók közvetlenül kapták kézhez, másik részének újraelosztását az állam vállalta magára egy második körben. Az állami beavatko­zás részben közvetlenül történt, az adók differenciálásával és a kü­lönböző szociális juttatásokkal (amivel közvetlen hatással voltak az egyes emberek financiális helyzetére), részben pedig az állami fog­lalkoztatási politikán keresztül érvényesült.

A bérből és fizetésből élők jövedelemnövekedésétől azonban a legkisebb mértékben sem csorbult a tőke akku­mulációs stratégiája. Mert mindaddig, amíg a növekedési rá­ták összességükben megfelelően nagyok voltak, a termelé­kenység növekedésén nyugvó bérnövekedés és a reálmér­tékben növekedő profit semmi módon nem zárták ki egy­mást. Ezen elvek alapján nem szenvedtek tehát csorbát az értékesülési feltételek, lévén, hogy az a bérnövekedés, amely nem megy a nyereség rovására, nem jár a tőke beruházási kedvének csökkenésével. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a bérbe­vételek növekedése, amely egyúttal a tömeges vásárlóerő növe­kedését jelenti, hozzájárul a rendszer működéséhez: rohamosan növekedtek a belföldi értékesítési lehetőségek (az exportból származó többletbevételek mellékesen mindig is beletartoztak). Mindemellett a tőke realizálódását illetően mindig is döntő szere­pet játszott az állam célzottan alkalmazott kiadási politikája; adott esetben itt mutatkozott meg az állam szerepe a megter­melt értékek második körben való szétosztásában, éspedig az elkerülhetetlen dekonjukturális időszakokban.

Az „önmagukban" improduktív szociális kiadásokon kívül – amelyek persze stabilizálták a keresletet és munkahelyeket te­remtettek – ebben a második körben az állam a maga pénzesz­közeivel a magángazdaság különböző javai felé fordult, hogy a pangás ellenére rentábilis értékesítési piacokat teremtsen, és ezzel megfelelő lendületet adjon a tőke megcsappant beruházá­si kedvének. Ez az eljárási rendszer a konjunkturális időszak csúcsán az adókulcsok növelésének politikáján nyugodott, s ugyanígy, a leszálló ágban az állam fokozott eladósodásán, amelyet a következő növekedési fázisban ismét csökkenteni kel­lett – és lehetett.

Összességében tehát a második világháború utáni európai fellendülés titkát úgy kell érteni, hogy az nem volt más, mint foly­tonos és állandó termelékenységi és gazdasági növekedés a közvetlenül a tőke gyámsága alatt álló területek folyamatos gya­rapodása közepette. Ez fejeződött ki e rendszeren belül a régi­ók és embercsoportok mind újabb és mind fejlettebb integráció­jában, valamint a bérmunkaszektor erőteljes növekedésében. Másrészről a gazdaságra közvetlen hatást kifejtő, újfajta állami tevékenység-rendszerek fejlődtek ki, s ez szolgáltatta a kí­sérőzenét a folyamatos felemelkedéshez.

A „szociális biztonság", amely szintén hozzájárult e rendszer kialakulásához, az alapvető jelentőségű növekedésnek eme sa­rokpillérén nyugodott. A bruttó társadalmi termék stagnálása a termelékenység növekedésének eme modelljében logikusan a foglalkoztatottsági arányok romlását és a (magasabb fokú) mun­kanélküliséget jelenti. Ez, mihelyt strukturális jeggyé formálódik, ismét csak tartósan megnövekedett igényeket teremt a szociális juttatásokra, mégpedig csökkenő állami bevételek közepette. A klasszikus értelemben vett „szociális biztonság" tehát gazdasá­gilag (és nem pusztán szociálpolitikailag) expanzív munkaerőpi­achoz és kielégítő foglakoztatási szinthez kötődött, amely pedig a folyamatos növekedésen alapuló részlegesen nemzetállami keretek között működő akkumulációs modell hozadéka volt.

Az állam mint a szociálpolitikai rendszer fő letéteményese a foglalkoztatási rendszer eme szintjén aligha képes közvetlenül befolyásolni az árutermelést; csak az állami szükségletek közve­tett eszközével teheti ezt, mivel beavatkozása a magántulajdon­nak a termelés eszközei feletti rendelkezési jogába gyakorlatilag kizárt. Ily módon azonban a (ma már „klasszikus" jelzővel illetett) „jóléti állam" – többek között – csak addig működőképes, ameddig a fogyasztás állami támogatásának politikája tény­legesen pozitív hatással van a munkaerőpiacra.

A világgazdaság alapvető átalakulása – a szociális biztonság feltételeinek szétomlása

Hogy a második világháború utáni hosszantartó fellendülési sza­kasznak vége, annak jelei a 60-as évek vége felé kezdtek meg­mutatkozni. A nyugat-európai ipari központok munkássága nem­csak számszerűségében gyarapodott, de munkáját – éppen a háború utáni jóléti társadalom okán kiterjedt tömegtermelés kö­vetkeztében – mind egységesebb feltételek közepette és mind nagyobb üzemekben végezte. A háború utáni évtized menekült­hullámának kiapadása és a vendégmunkások millióinak erre kö­vetkező bevándorlása után határokba ütköztek annak lehetősé­gei, hogy a bérköltségeket újból és újból „vérfrissítő" utánpótlás­sal ellenőrzés alatt lehessen tartani, és ezzel együtt – kisvártat­va – a belső piac is bővüljön. A teljes foglalkoztatás, sőt, a szak­szervezeteknek a munkaerőhiány hátterével szervezett öntuda­tos fellépései, a sztrájkok és bérharcok politikai bizonytalanságot teremtettek, és lassanként a béreknek a termelékenység növe­kedésénél nagyobb mértékű emelkedésével jártak.

Mindezen tényezők következtében veszélybe került a fennál­ló tőkefelhalmozási modell nyereségessége, ami azután azonnal a beruházások visszafogásában csapódott le. A Német Szövet­ségi Köztársaságban a hivatalos politikában ebben az időben ún. „beruházási lyukat" emlegettek.

Természetesen a vállalkozók mindig készen álltak a cent­rum országokban kínálkozó (részlegesen) nemzetállami piaci ori­entáció feladására. Korábbi korporatív együttműködésük a szak­szervezetekkel és az állammal, valamint a tömegfogyasztás szisztematikus kiterjesztésére való törekvésük nem volt egyéb, mint tőkefelhalmozási stratégiájuk gyakorlati kifejeződése, amiről jó tapasztalatokat szereztek a megelőző évtizedekben. Abban a pillanatban, amikor a nyugat-európai ipari központok­ban csökkent eme háború utáni modell nyereségessége, vállal­kozói részről nyomban felhagytak a jólét növelésének érdeké­ben folytatott együttműködő és közös erőfeszítéseket felmutató, ám senkitől sem számon kérhető „kötelezettségvállalással". Ehe­lyett a vállalkozók, hogy elhárítsák az emberi munkaerő „túl ma­gas" költségeit, beruházási tevékenységüket inkább a racioanlizálás és az automatizálás köré összpontosították.

Ahogy Nyugat-Európában megrendültek a háború utáni gaz­dasági modell továbbfolytatásának lehetőségei, kezdett világ­szerte lépésről lépésre átalakulni a termelésnek és értékesülés­nek eme modellje. Éppen az ipari országokban szokásos, ter­melékenységnövekedésen nyugvó bérnövekedés nyitotta egyre tágabbra az ollót az ipari és a fejlődő országok bérei között. Ez­zel együtt a harmadik világ folyamatos integrálódása a nem­zetközi munkamegosztásba oly mértékben fokozta a ter­melők és a termelőeszközök részleges elválását, hogy a harmadik világban abszolút mértékben (és az ipari orszá­gokban uralkodó bérviszonyokhoz képest relatíve is) töme­ges méretekben áll rendelkezésre igen alacsony bérű mun­kaerő. A komplex termelési folyamatok szétdarabolásának újon­nan kitalált módszerei, valamint az olcsóbbá vált szállítási és kommunikációs költségek ezzel a háttérrel módot adtak a terme­lés bizonyos részeinek áttelepítésére ezekre az „olcsó bérű or­szágok" gyűjtőfogalommal jegyzett helyekre. A külföldre telepí­tés révén csökkent termelési költségek következőleg termé­szetesen magukban a nyugat-európai országokban is felerősí­tették a racionalizálás kényszerét.

A termelés kitelepítése – együtt a bérek növekvő nyomá­sával és a racionalizálási törekvésekkel – Nyugat-Európá­ban tovább gyűrűztette lefelé a csökkenő kereslet és a visszaszoruló foglalkoztatás spirálját. Az ipari országokban definitíve eljárt az idő a teljes foglalkoztatásra irányuló szándé­kok felett; és – párhuzamosan a fejlődő országok eladósodásá­val és gazdasági válságával – az új tőkefelhalmozási stratégiák világszerte először is stagnáló kereslethez, sőt, ezzel egyidőben a meglevő kapacitások kihasználási szintjének csökkenéséhez vezettek. A világgazdaság belerekedt az 1929 utáni legna­gyobb válságba.

A társadalombiztosítás és a közvetett állami foglalkoztatási politika kapcsolódó rendszere számára mindebből messze-menőek voltak a következmények. Az állami kereslet erőlteté­se, amelyet a válság kezdetekor még a klasszikus anticiklus színében igyekeztek feltüntetni, egyre kevésbé tudott valódi foglalkoztatási sikerekkel dicsekedni. Miután a vállalatok az állami keresletre részben a termelés további kiszélesítésé­vel válaszoltak, és mivel a termelést minden korábbinál erőteljesebben racionalizálták, az állami beavatkozás már önmagában sem járt a foglalkoztatás bővítésének megszo­kott mértékével. A hivatalos foglalkoztatáspolitika ezek között a körülmények között nem volt képes megakadályozni a munka­nélküliségnek már régebben – a termelés racionalizálásának és kihelyezésének folyományaként – bekövetkezett átalakulását a konjunkturálisból a strukturálisba. A munkanélküliség a nyugat­-európai ipari országok strukturális jellemzőjévé vált. Ebből kö­vetkezően tartósan növekedtek a szociális biztonság költsé­gei, amelyeket már a rákövetkező konjunkturális csúcsban sem lehetett jelentősen csökkenteni, s még kevésbé refinan­szírozni. Az így a jóléti állam „pénzügyi válsága" néven színpad­ra lépő jelenség tehát nem volt más, mint korábbi évtizedekben uralkodott állami szociálpolitika gazdasági és politikai szétrombolódásának kifejeződése.

Az alkalmazkodó szociálpolitika

Válaszképpen a jóléti állam financiális válságára (legkésőbb a 70-es és 80-as évek fordulóján) a szociális és munkaerő-politi­kában mélyreható strukturális változás következett be a szociális kiadások finanszírozásának területén. Ezt a változást nem lehet egyszerűen a „juttatások csökkentése" címszava mögé sorolni. Végül is a közvetett foglalkoztatási politika alacsony hatékonysá­gának felismeréséből logikusan következett a teljes foglalkozta­tást megcélzó ideológia leáldozása. Ez annak a felismerésnek volt a következménye, hogy a belátható jövőben tartós strukturá­lis munkanélküliséggel kell számolni, s így a financiális válságot nem lehet múló rosszullétként kezelni. A „megoldást" tehát adott körülmények között leginkább a nadrágszíj összehúzásában kel­lett keresni. Ennek megfelelően megkezdődtek a rendszeres ir­tási munkálatok a szociális juttatások erdejében.

Párhuzamosan ezzel, a szociális igazgatás arra kényszerült, hogy egyáltalában szembesüljön az állandóan (relatíve) magas munkanélküliség adta szociálpolitikai adottságokkal. Ugyanis az ipari kapitalizmus társadalmainak szociálpolitikája – bár önmaga a munkaerőpiacon kívül álló rendszer – közvetlenül a munka­erőpiacra és a megfelelő mennyiségben rendelkezésre álló fog­lalkoztatási lehetőségekre volt utalva. Mindez nem pusztán tisz­tán gazdasági és pénzügyi értelemben igaz, hanem a szociálpo­litika és a munkaerőpiac közötti funkcionális politikai összefüg­gés tekintetében is. A népesség tömegeinek szociális bizton­sága a szabad bérmunkán nyugvó rendszerben nem azt je­lenti, hogy az állam mindenki számára munkahelyet garantál vagy teremt, de azt sem, hogy a munkanélküliségtől sújtot­tak számára „csak úgy", munka nélkül jövedelmet biztosít valamilyen szociális juttatás formájában. Inkább úgy áll a do­log: ez a szisztéma az átmeneti munkanélküli állapot kezelé­sét – a legjobb esetben – olyan mértékben hajlandó felvállal­ni, hogy el lehessen kerülni a rendesen vele járó teljes el­szegényedést, s a munkanélküliek ugyanakkor a lehető leg­gyorsabb visszatérésre kényszerüljenek a bérmunka rend­szerébe – lévén ez számukra a még mindig jobb, illetve elkerül­hetetlen választási lehetőség. Az államnak a bérmunka rendsze­rébe való visszatérésben játszott közvetítő szerepe egyben a munkaerőpiac szervezését és irányítását is jelenti. Miután azon­ban most már sokkal több ember keres munkát, mint amennyit számára a munkaközvetítő hivatalok kínálni képesek, nagy nyo­más nehezedik magára a szisztémára: fikció lett az ellátási rendszer összekapcsolása a bizonyítható munkavállalási készség­gel, minek következtében a juttatásokra szorulók szokatlanul hosszú időre ránehezednek a szociális bürokrácia költségveté­sére. Éppen ezeknek az említett visszásságoknak a megszünte­tésén kezdtek tűnődni a szociális bürokrácia berkeiben.

Mialatt eme belső gondok megoldásra vártak, a vállalkozók mind nyíltabban és határozottabban álltak elő azokkal az elkép­zelésekkel, hogy a szociálpolitikában és a munkaerőpiacon ural­kodó viszonyok alkalmazkodjanak megváltozott akkumulációs stratégiájukhoz. A költségcsökkentés és a racionalizálás primá­tusa a termelés területén, illetve a mind jobban kereső és nö­vekvő létszámú középrétegek számára előállított magas rugal­masságú és specializálódott termékek előállítása mélyreható változásokat követelt meg a munkaerőpiacon. A munkajogi és szakszervezeti oldalról biztosítékokat élvező munkaerő nem pusztán drága volt, hanem túlságosan kötődött munkahe­lyéhez is, nem bizonyult megfelelően rugalmasnak ahhoz, hogy új termelési területekre irányítsák vagy időlegesen al­kalmazzák, illetve elbocsássak. Ezért aztán vállalkozói oldal­ról erőteljes nyomás nyilvánult meg a munkaerő szociális és munkajogi biztosítási rendszerének fellazítására. A Né­met Szövetségi Köztársaságban 1985-ben egy ennek a szán­déknak megfelelő átfogó „foglalkoztatás-támogatási" törvényt fo­gadtak el, amely többek között az időben korlátozott munka­szerződésekről tartalmazott nagyvonalú rendelkezéseket, és li­beralizálta a munkaerő kölcsönzésről szóló rendelkezéseket. Az ún. meghatározott idejű foglalkoztatási rendszer tendenciájának kiszélesedése, amelyet az időbeli korlátozás, a csökkentett és nem rendszeres munkaidő, a csökkentett bérek és a szociális juttatásokra (pl. a betegbiztosításra) való szűkített igényjogosult­ság jellemez, csak erősödött a fenti törvénnyel. 1985-ben a Szö­vetségi Köztársaságban minden harmadik új munkahelyre talált munkanélküli meghatározott időre szóló munkaszerződést írt alá. Egy év alatt ötvenhat százalékkal nőtt a kölcsön-munkaerő száma.

A teljesítménycsökkentés után áhítozó és a magas munka­nélküliség közepette megnyilvánuló bérmunkavállalási készsé­get fenntartani kényszerülő társadalombiztosítási és munka­erőgazdálkodási bürokráciák mindeme jelenségeket beépítették az általuk követett politikába, és felvállalták a munkaerőpiac ru­galmassá tételének és átstrukturálásának szerepkörét. A támo­gatási rendszer általános színvonalának egyszerű csökkentése mellett megjelent az egyes – több vagy kevesebb igénnyel fel­lépő – csoportok közötti növekvő differenciálás is. Mindehhez megszigorították a munkakészség bizonyítását szolgáló követel­ményrendszert, ami de facto annyit jelentett, hogy az egyes em­berek növekvő mértékben voltak arra kényszerítve, hogy foglalkozásuktól – hivatásuktól idegen munkát vállaljanak, hogy beletörődjenek abba, hogy az új munkahelyen keve­sebb bérért dolgozzanak, mint a régin, és hozzájárulásukat ad­ják a behatároltság eme jegyeit felmutató munkaközvetítéshez. Mindezzel beindult egy lefelé irányuló spirális mozgás, mert akit erre az útra vittek, annak számára lecsökkentek a támoga­tás esélyei egy valamikori újbóli munkanélkülisége eseté­ben, így fokozottabb lett a kényszer, hogy legközelebb még kedvezőtlenebb feltételek mellett vállaljon munkát. Másrészt ez a stratégia oda hatott – kéz a kézben a foglalkoztatási viszo­nyok munkajogi biztosítékainak amúgy is bekövetkezett megfo­gyatkozásával -, hogy felerősödött a munkanélküliség rotációja, azaz: relatív mértékben növekedett a munkanélküliség által érin­tettek száma a nyilvántartott munkanélküli napok/hónapok összességéhez képest. Mindezzel három problémát sikerült egy csapásra megoldani. Először is sikerrel járt a szociális bürok­rácia ama törekvése, hogy költségeit ne pusztán úgy szűkít­se, hogy megkurtítja kiadásait, hanem úgy is, hogy egész népességcsoportokat zár ki az ellátandók köréből. Másod­szor: a munkanélküliség nagyobb mérvű rotációja révén a mun­kanélküliek magas százalékos aránya ellenére tartotta szintjét a sikeres közvetítő tevékenység, amely kiterjedt a munkavállalási készség ellenőrzésére és – úgymond – a szociális juttatásokkal való visszaélések kizárására. És harmadjára: támogatást nyert a foglalkoztatottak átrétegződése a régiből az új termelési terüle­tekre és a részmunkavállalói piacra, valamint e munkaerő rugal­massá tétele és a szociálpolitika akkumulációs modelljének az ezzel karöltve járó újjáalakulása is. A jóléti állam nemcsak hogy leépült, hanem át is épült, és felvállalta a gazdasági korszellem­nek megfelelő szerepkört.

*

És mi a mese tanulsága? A szociálpolitika nem holmi látszóla­gos, időtlen, absztrakt modelleken nyugszik, legyenek azok ön­magukban bármilyen megfelelőek. A jóléti állam fejlődése a kapitalista ipari társadalmakban korántsem jelent lineáris előrehaladást és kiszélesedést a szociális biztonság felé. Éppen az ilyen előrehaladást hirdető felfogásról mondható el, hogy az nem volt egyéb, mint egy korszak ideológiai kí­sérőzenéje, amikor is a világ régióinak egy töredékében a szociálpolitika kiteljesedése képes volt összekapcsolódni a világgazdaság fejlődésével.

(Ford.: Gellériné Lázár Márta)

Magyarországon az államszocialista rendszer különböző külső és belső okok miatt bukott meg. De mindenekelőtt azért, mert lemondott a szo­cializmus megvalósításáról, és a gazdasági valamint a politikai hatalom egy elkülönült bürokrácia fennhatósága alá került. így a munkavállalók milliói, akik hittek a szocialista célokban, érthető módon elfordultak az egypártrendszertől. A bukás legfőbb tanulsága, hogy az állami tulaj­dont nem egy szűk elit, hanem a munkavállalók ellenőrzése alá kell he­lyezni.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) – mint az államszocializ­must Magyarországon elsőként bíráló baloldali szervezet – nem a múlt, hanem a jövő kérdéseit kívánja a figyelem középpontjába állítani.

1989-ben az MSZMP új vezetése politikai egyeztető tárgyalásokon megegyezett az ellenzéki politikai pártokkal és a civil társadalom akko­ri szervezeteivel, hogy békésen visszavonul a politikai hatalomból, és 1990-ben szabad választásokat tartanak. A választások óta eltelt időben lényegesen súlyosbodott az ország helyzete: rohamosan romlik a bérből és a nyugdíjból élők életszínvonala. Ugrásszerűen megnőtt a tö­megek kiábrándulása mind a kormánypártok, mind a parlamenti ellen­zéki pártok politikájából. Ebben a helyzetben szükségesnek tartjuk minden magyar baloldali párt és szervezet politikai összefonását, vá­lasztási szövetségének előkészítését. E folyamatban a BAL – vélemé­nyünk szerint – felelősségteljes kezdeményező, koordináló és katalizá­tor szerepet tölthet be sajátos szervezeti-politikai összetétele, társadal­mi helyzete, valamint kiterjedt, többirányú politikai kapcsolatai révén. E szerepkör sikeres betöltéséhez szükséges a BAL főbb politikai cél­kitűzéseinek tézisszerű kifejtése.

A BAL főbb politikai célkitűzései

1. Gazdasági demokráciát!

Gazdasági demokrácia nélkül nincs valódi demokrácia. A gyorsan nö­vekvő munkanélküliség és infláció, a termelés visszaesése és tartós vál­sága, a bérből és a nyugdíjból élők életszínvonalának romlása, az elsze­gényedés és egy szűk társadalmi csoport szélsőséges gazdagodása azt mutatja, hogy szakítani kell az ország eladósodásához és kiárusításá­hoz vezető eddigi gazdaságpolitikával. A jelenlegi állami vagyon min­den magyar állampolgár tulajdona, ezért privatizálása csak az érintett dolgozói kollektívák beleegyezésével, a leendő magántulajdonosok által a belföldi és külföldi államadósság arányos részének átvállalásával tör­ténhet – csak így lehet legitim.

A BAL – tudomásul véve a vegyes gazdaság létezését – vallja, hogy a termelés történelmi fejlődésének alapvető vonása a termelő jo­gaihoz jutásának növekvő érvényesülése. Ezért arra törekszik, hogy a dolgozói tulajdon a privatizációs folyamatokban – kedvező feltételek esetén – a munkavállalók reális választási lehetősége legyen, és a gazda­ság további fejlődése során növekvő szerephez jusson. A BAL tisztá­ban van azzal, hogy a baloldali mozgalmak egyik legnagyobb feladata, hogy az újratermelés egyes elemeinek funkcionális értékelését, a ter­melői tulajdonlás technikai termelési feltételeit a kor szintjén elemez­zék, és hatékony formáinak érvényre juttatását társadalmi mozgalmak­kal segítsék.

Minden tulajdonformában létre kell hozni a dolgozói önigazgatás, a munkás- és alkalmazotti ellenőrzés megfelelő szervezeteit, ezek rend­szerét és törvényi alapjait jogi biztosítékait.

Hangsúlyozzuk, hogy a termőföld a magyar nemzet sajátos, nem gyarapítható, ezért nem kiárusítható közkincse.

Olyan gazdaságpolitikát kell kialakítani, amely a belső piacot he­lyezi középpontba, ezzel lehetővé teszi az életviszonyok és az életszín­vonal javítását-egyúttal húzóerőt jelentve a gazdasági fejlődés számá­ra. Ennek támogatására igénybe kell venni a fegyverkezés és a bürokrá­cia leépítése során felszabaduló anyagi forrásokat. Olcsó államot kell kialakítani.

A szomszédos országokkal való gazdasági együttműködés révén fenn kell tartanunk, és – a technikai modernizáció követelményeinek megfelelően – fejlesztenünk kell az elmúlt 45 évben kialakult és immár hagyományossá vált piacainkat, figyelembe véve azt, hogy a világgaz­daságba is csak kisebb, regionális piacokon keresztül lehet betagozód­ni. A világpiaci pozíciójavítása érdekében törekedni kell közös, illetve egymáshoz illeszkedő gazdaságpolitika kialakítására.

2. Szociális biztonságot, igazságos közteherviselést és elosztást!

Meg kell akadályozni a bérből és fizetésből élő magyar dolgozók és a nyugdíjasok életszínvonalának további romlását, az elszegényedés ter­jedését.

3. Független Magyarországot!

A Varsói Szerződés megszűnése, a Szovjetunió és Jugoszlávia szét­bomlása, a szomszédos államok bizonytalan bel- és külpolitikai helyze­te és a területükön élő magyar nemzeti kisebbség érdeke-egyaránt az azonos problémákból adódó minél szélesebb együttműködésre törekvő külpolitikát folytató Magyarországot igényel. Azonos külpolitikai tá­volságtartással és politikai mértékletességgel el kell utasítanunk min­den konfrontációs veszélyt rejtő politikai megnyilvánulást és az új függőségeket létrehozó csatlakozást bármely politikai vagy katonai szövetséghez, nagyhatalmi érdekcsoportosuláshoz.

4. Társadalmi demokráciát!

A BAL a demokrácia plebejus tartalmú, népi öntevékenységre épülő kiteljesítését szorgalmazza. E feladat keretében ki kell munkálni a dol­gozói önigazgatási és önkormányzási kezdeményezések alkotmányjogi státuszát, valamint bármiféle politikai egyeduralom és politikai diszkri­mináció elleni garanciák rendszerét.

Létre kell hozni a politikai érdekegyeztetés és érdekképviselet új – a kor technikai szintjének megfelelő – formáit, a társadalmi élet min­den szintjét átfogó népképviseleti bizottságokat, a helyhatósági és a parlamenti képviselők visszahívhatóságának feltételrendszerét, a leg­fontosabb törvények társadalmi vitára bocsátásának és a helyi, illetve országos népszavazásnak érdemi és olcsóbb rendszerét.

5. Az elmúlt 45 év tárgyszerű értékelését!

A magyar politikai baloldal mai nehéz helyzetéből a BAL véleménye szerint nem lehetséges kibontakozás és előrelépés egyetlen baloldali szervezet részére sem, ha a legkíméletlenebb őszinteséggel és történel­mi realitással nem néz szembe a XX. század történelmi tanulságaival. Ennek érdekében a BAL továbbra is kezdeményezi viták, konferenciák szervezését, támogatja a témával foglalkozó valóban tudományos igényű kutatásokat és ezek publikálását.

6. A BAL politikai kapcsolatairól

A BAL elvben politikai szövetségesnek tekint kivétel nélkül minden magát baloldalinak valló politikai pártot és szervezetet. Folyamatos po­litikai együttműködésre törekszik a civil társadalom demokratikus és antifasiszta mozgalmaival. Politikai párbeszédre, és a nemzet sorsát érintő alapkérdésekben konszenzusra törekszik minden konstruktív tár­sadalmi, politikai és egyházi szervezettel. Emellett fejleszti kapcsolatait a hasonló társadalmi alternatívákat képviselő külföldi és nemzetközi szervezetekkel.

Hangsúlyozni kívánjuk: politikai tevékenysége során a BAL min­dent meg kíván tenni annak érdekében, hogy hazánkban a különböző baloldali erők – szakítva az elmúlt négy évtized hibáival és bűneivel – megszabadulva a múlt terheitől, új baloldali politikai szövetséget hoz­zanak létre a tényleges társadalmi demokrácia kialakítása érdekében.

Budapest, 1992. február 15.

1. Politikai pólusok

Az elmúlt években politikai vitafórumokon egyre többször gon­dolkodtattak el magukat baloldaliaknak valló politikusokat, hogy mitől érzik magukat baloldalinak. Hisz minden állítólagos balol­dali célra produkált már a történelem ugyanolyan jobboldali pél­dát is.

Szociális érzékenység? Nem baloldali jegy, hiszen számos országban jobboldali pártok védik meg széles tömegek létfelté­teleit. Magyarországon is akad erre példa, gondoljunk csak arra, hogy a harmincas évek végén a nagycsaládosok számára ked­vező hitel fejében épített házak (ONCSA-házak) ma is kapósak; hogy akkoriban az ország legtöbb iskolájában kaphattak ingyen tejet a tanulók; hogy az eladósodottak hajlékát, élelmet termő kertjét védték az adósvédő törvények. Az akkori szociális vívmá­nyok egyikével sem dicsekedhettünk a nyolcvanas évek balol­dali kormányzata alatt – és ma sem.

Ateizmus? Nem baloldali jegy, hisz több jobboldali ateista diktátor pusztító gépezete nem kímélte az egyházakat sem. Ez­rekben mérik a Hitler által elpusztított papok, apácák lélekszá­mát, de gondolhatunk Romero san-salvadori érsek vágyba salva­dori apácák junta-párti gyilkosaira is.

Internacionalizmus?Nem baloldali jegy, hisz épp a multinaci­onális óriás-vállalatok hirdetik a tőke internacionalizmusát és épp a legkonzervatívabb arisztokrata családok kozmopoliták: in­kább házasodnak rangjukbéli idegen nemzetbelivel, semmint rang nélküli hazaival.

Az államhatalom korlátozása? Nem baloldali jegy, hisz épp az állam révén akarják korlátozni a vagyonosok befolyását a bal­oldali pártok, nem egyszer elcsúszva a totális államhatalom ki­építéséig.

Nem baloldali jegyek tehát azok, amelyekről általában ezt ál­lítják. Ha nem a fentebbi tényezők, akkor melyek azok a végle­tek – vezérlő csillagok – amelyek a politikusok számára az Északi Sarkcsillagot vagy a Dél Keresztjét jelentik?

Deák Ferenc óta ezt a két pólust – a két vezérlő csillagot – senki nem fogalmazta meg lényegretörőbben.

Van-e arra bizonyíték, hogy a politikában csak ez a két pólus van? Több politológus négy-, hat- vagy nyolcpólusú politikai rend­szerekben hisz, amelyekben a szélső értékek: szociális érzé­kenység kontra tulajdonosi érdek, internacionalizmus kontra na­cionalizmus, etatizmus kontra individualizmus.

Véleményem szerint időlegesen létezhetnek az egyes politi­kai rendszerekben a fentebb felsorolt tényezők, de hosszabb tá­von előbb-utóbb kiderül, hogy a szociális elkötelezettséget vagy tulajdonosi érdekeket szolgálnak-e inkább a nemzeti, vallási vagy emberi jogi köntösbe bújtatott politikai célok. A kambodzsai totális etatizmus milliónyi kistulajdonost gyilkolt le; az iráni teokrácia földbirtokos, gyártulajdonos és menedzser áldozatait tízez­rekben számolják, az internacionalista tőkének a kistulajdonosok ellenében utat nyitó Brazíliában vagy Peruban a külföldi tulaj­donba került erdők, földek „indiántalanítását" vagy „gaucho-talanítását" szintén megöltek tízezreiben mérik. A felsorolt kormány­zatok akár a közérdek, akár a vallás, akár a külföldre történő nyi­tás ürügyén tették amit tettek, ezt a hazai tulajdonos osztályok ellenében tették, azaz „baloldali" jellegűek voltak. Általában is el­mondható, hogy az állami beavatkozás, a vallások intelmei, a nemzetközi tőke technológiai és munkahely-teremtő hatásai in­kább mérséklik a jövedelmi-vagyoni különbségeket, mintsem nö­velnék azokat. Van persze ellenpélda is: Pinochet vagy Duvalier etatizmusa elképesztő arányú jövedelmi aránytalanságokhoz ve­zetett Chilében ill. Haitiben; az ulsteri protestáns vezetés tudato­san szegényíti és kényszeríti kivándorlásra a katolikus vallású íreket.

Sokat gondolkodhatott Deák, amíg arra a következtetésre ju­tott, hogy a „szabadság és tulajdon" két olyan varázserő, két olyan axióma, amely rendezőelv-párnál jobban már nem egy­szerűsíthető le történelemszemléletünk. E szemlélet jegyében a baloldali póluson a szabadság, a jobboldalin a tulajdon áll.

2. Európa, a tulajdon őshazája

Furcsa kontinens Európa – geológiailag valójában nem is külön­álló kontinens, mivel hegységek és folyók több ezer kilométer hosszan szervesen összekapcsolják Ázsiával. Európa inkább szociológiai fogalom. Mi tette azzá? Többek között a magánsza­badságot biztosító, a személyi kiszolgáltatottságot csökkentő tu­lajdon, mint intézmény kialakulása. Ezáltal vált az ember függet­len gondolkodó lénnyé, individuummá. Történészek szerint ez a kialakulás a Krisztus születése előtti 1100 év körűire tehető.

A jelzett időpont előtti századokban Európa legjelentősebb királysága a mükénéi akháj királyság tulajdonjogilag mit sem kü­lönbözött a vele egykorú birodalmak, a kínai Sang dinasztia, a már erősen centralizált Asszíria és Urartu, a lazábban központo­sított hettita és mitanni királyságok, a nagy Ramszeszek korát élő Egyiptom, a kasszita vezetőréteg alatti Babilónia tulajdonfel­fogásától. A birodalom egységét megtestesítő királyi család tu­lajdona birodalma határain belül szinte korlátlan volt, és előkelő alattvalói sem élvezhették az élet- és vagyonbiztonság előnyeit, minél távolabb éltek az udvari intrikus élettől, annál kevésbé. Politizálniuk kellett, szolgálniuk kellett, ha életben akartak ma­radni. Nem a felhalmozott vagyonuk szolgálta létbiztonságukat, hanem az uralkodóhoz fűződő személyes viszonyuk.

A Kr. e. XIII. században Pannónia és a Balkán térsége világ­történelmi jelentőségű szerepet töltött be. A térségből kiinduló néphullámok elsöpörték a hettita és a mitanni királyságot, a fegyveres jövevényekhez csatlakozó, alávetett sorban élő helyi lakosok kereskedővárosok tucatjait rabolták ki és rombolták le. A nyugatról keletre irányuló vándorlás szárazföldön is folyt (így ke­rültek balkáni rokonaik mellől az örmények egészen a Kaukázu­sig) és tengeren is zajlott. Egyiptom épphogy ki tudta védeni a „tengeri népek" támadását; az addig szerves tartozékát képező Kánaánt elvesztette, részben a tenger felől érkező filiszteusok, részben a megroggyant Egyiptomból kiköltöző, egyistenhívő zsi­dók javára. Egy szűk, mindössze kétszáz évnyi periódusban ala­kult ki a két világtörténelmi jelentőségű tényező, az egyistenhit és a magántulajdon.

A pannon-balkán térségből e korszakban kiinduló utolsó népmozgás földönfutóvá tette a dórok elől menekülő mükénéi arisztokráciát. Hol nyerhettek volna létbiztonságot egy olyan vi­lágban, ahol a messziről jött vagyonos idegenek a kor szokásai szerint nem juthattak be uralkodók vérrokonokból álló udvari kö­rébe? A dórok ellen szintén védekező attikai ión királyság – an­nak érdekében is talán, hogy alattvalói közé csalogassa a fegy­veres kísérettel, kincsekkel rendelkező akháj arisztokráciát – ha­talmasat lépett előre a tulajdonjog terén. Lemondott az alattvalók élete és vagyona feletti királyi tulajdonlás szokásáról, és ezt la­zább kötelékké – szuverenitássá, fennhatósággá – változtatta. Kialakult a királyi udvartól független arisztokrácia élet- és va­gyonbiztonságát szolgáló magántulajdon.

A tulajdon tehát már keletkezése csírájában is a szabadsá­got, az uralkodótól való függetlenséget szolgálta. És a szabad­ság is csak ellentétpárja, a tulajdon létrejötte révén tudott elter­jedni először Európában, majd a világon.

A történelmi képlet ellenkezője is igaz: akik a szabadság ne­vében bármikor a történelemben célba vették a tulajdont, azok előbb-utóbb az alapvető szabadságjogokat is veszélyeztették. Akik viszont a tulajdonosok érdekeit a végletekig, a legelemibb szabadságjogok megsértésével akarták képviselni, azok a tulaj­donbiztonságot ásták alá.

Megelőlegezhető a végkövetkeztetésem: mesterséges és erőszakolt a tulajdon és szabadság alternatívájának felvetése, és ennek alapján a történelmi „jobb" és történelmi „bal" irányza­tok bármelyike melletti következetes kiállás.

3. Tulajdonpártiság

Legkorábbi jogtörténeti emlékeink egyszerre voltak tulajdon- és szabadságpártiak. Az Aranybulla kikényszerítésének történelmi körülményeiben döntő tényező volt az, hogy az oligarcha-réteg nem tartotta tiszteletben a köznemesek, királyi jobbágyok tulaj­donjogait. A tulajdonbiztonság kikényszerítése egyben a lakos­ság széles rétegei számára a szabadságjogok kiterjesztése is volt.

A XIV-XVIII. században fokozatosan kristályosodott ki a mai polgári tulajdon. Az uralkodói előjogok és a nemzetségi hagyo­mányok ellenében egyre inkább örökölhetők lettek a birtokok, a vagyonok adásvételét egyre kevésbé gátolták elővásárlási privi­légiumok, ősiségi megkötések, a királyi és vármegyei hatalom egyre általánosabban csak a vagyonok hozadékát adóztatta meg, és nem magát a tulajdont.

A tulajdont egyre inkább nem a rivális tulajdonostársakkal, vagy az államhatalommal szemben kellett megvédeni, hanem egyre inkább a tulajdont tagadó, őskommunisztikus elveket valló szektákkal, később a kispolgári utópiákkal, majd a marxizmussal szemben. Fokozatosan kialakultak a tulajdont, tulajdonlást harci­asan védelmező eszmék és pártok. A tulajdont védő eszme­rendszerek típusai Európában:

Érdekkülönbségek taktikai célokban lehetnek e felsorolt poli­tikai nézetek között, de közös érdekük a tulajdonbiztonság megőrzése. Leginkább képviselik a tulajdonosi érdekeket a kis­polgári, kisparaszti rétegek – hiszen gazdasági krízis, összeom­lás esetén ők válhatnak legnagyobb eséllyel tulajdonnélkülivé. Harciasan védekeznek tehát a nagytulajdonos latifundisták és a monopóliumok ellen, a külföldi tulajdonosok hazai tulajdonlást gátló befolyása, versenye ellen – továbbá a tulajdonosi jogokat korlátozni akaró baloldali nézetekkel szemben.

A mai liberális kritikusoknál még mindig gúny – vagy éles kri­tika – tárgya a 60 évvel ezelőtti Magyarország kedvezményekre jogosító szociális (szegénységi) bizonyítványa vagy az eladóso­dott kisparasztok portáit oltalmazó adósvédelmi törvény, meg a baloldal által is sokszor szidott Nagyatádi féle földosztás. Ezek a tények azonban azt is jelezték, hogy a vallási hagyományokkal átszőtt arisztokrata konzervativizmus gátat szabott annak, hogy egyáltalán ne törődjenek a tulajdonnélküliek megélhetési problé­máival.

A nemzetközi liberális burzsoázia – a gyarmati háborúk és a tagadhatatlanul kolonialista restaurációs kísérletek (1954: Gua­temala, 1956: Egyiptom, 1962: Algéria) kudarca után taktikát váltott. Nem a szilárd, „örök időkre" szóló tulajdon megőrzésére törekedett, hanem – a munkaerő és a tőke szabad áramlásának biztosításával – a gyors mobilizálhatóságra. A profit-repatriálás szabadsága, felülértékelt megrendelések, érték alatti kiszállítá­sok, áruhitelek nyújtása révén a tőke-tulajdon tekintélyes hánya­da rövid idő alatt képes láthatatlan helyváltoztatásra. Rugalmas­sága miatt nem kényszerül konfrontálódni a baloldallal oly mér­tékben, mint a helyhez, országhoz kötött földbirtokosok vagy kis­tulajdonosok.

4. Szabadságpártiság

A jelen keservei elől a múltba menekülő történészek, filozófusok, költők – már az antik időkben is – gyakran felsóhajtottak: a tulaj­don előtti időszak maga volt a történelmi aranykor, a más tulaj­dona után nem irigykedő emberek békés világa, maga a Paradi­csom. Nagy tévedés volt ez a vélemény, nagy történelmi ábrán­dok – és társadalmi csapdák – melegágya.

„A mongolok titkos története" filmszerűen tárja elénk a XI-XII. századi nomád világ nagyon szoros függőségi viszonyait. Családja, nagycsaládja, nemzetsége, törzse és fejedelme ren­delkezhetett egy „szabadnak" mondott harcos életével, vagyoná­val és családjával is. Sem családi esemény, sem betegség, sem jószággal való törődés nem lehetett hivatkozási alap az utasítá­sok, parancsok megtagadására.

Múlt századi utazók, etnológusok tárták fel a „szabadnak" hitt bantu, vagy pápua törzsek belső kiszolgáltatottsági viszonyait. Az egyszerű tagokat főnökeik szeszélye bármely pillanatban ér­telmetlen háborúba, túlságosan kockázatos vadászatba kényszeríthette, a varázslók is bármely nap vallási áldozás, rituális célú párbaj áldozataivá tették őket. Feleségeik, leányaik bármi­kor ágyasokká kényszerülhettek.

Bármennyire is barbár, sötét kor volt a magántulajdon előtti kor, békességében, harmóniájában évezredeken át hittek. Hitték Spartacus felkelői, hitték a római uralom ellen katonai közössé­gekben élő zelóták, hitték a köztulajdonban élő bagauda őske­resztények, a franciaországi albigensek és katharok, a balkáni bogumilok, Savonarola firenzei hívei és Münzer Tamás iparosai, a taiping császárság hivatalnokai és Paraguay misszionáriusai.

Marx nyomdokain a hatalomra került baloldal is tudatos tulaj­don-ellenes politikával vélte elérni az aranykort. Ma gyakran fel­vetődik, hogy a sztálinizmus kora, a kádári éra nem „igazi" balol­dali korszak volt. De ha a baloldaliságot azzal a szabadsághittel azonosítom, amelyik a tulajdontól való függetlenséget kívánta el­érni, akkor a Szovjetunióban az elmúlt 70 év, Magyarországon az elmúlt 40 év valójában a baloldal teljhatalmi korszaka volt. Sztálin tudatosan verte szét nemcsak a magántulajdont, hanem a kisközösségi-szövetkezeti, egyesületi, részvénytársasági, ön­kormányzati tulajdonformákat is. Magyarországon a hatvanas években fosztották meg maradék tulajdonától a parasztságot, a hetvenes években pedig már a lakosság lakás- és üdülőtulajdo­nát – tehát nemcsak a termelő vagyont – korlátozó törvények is megjelentek.

Ha nem a tulajdon lett volna az elmúlt évtizedek politikájának a céltáblája, akkor ma nem lenne szinte egységes közgazdász­álláspont abban a kérdésben, hogy a legfontosabb politikai te­endő a tulajdonreform, a felelős és érdekelt tulajdonos-réteg ki­alakítása.

A korszak azt is bebizonyította, hogy pusztán a tulajdon elle­nében nem lehet a szabadságjogokért küzdeni. A magántulajdonból nyerhető jövedelem legfontosabb szociológiai funkciója éppen az – talán a mondabeli athéni király, Kekropsz szuvereni­tás-reformja óta -, hogy az egyén államhatalomtól való szellemi és egzisztenciális függetlenségét szolgálja. Sztálin, Pol Pot, Mao diktatúrája épp azért nyirbálta meg minden korábbi zsarnoksá­got felülmúló mértékben az emberi szabadságjogokat, mert tulaj­don nélkül kiszolgáltatottakká, szolgarendűvé süllyesztette le ko­rábban szabad emberek százmillióit.

Még a korábban tulajdonnélküli bérmunkás és napszámos rétegek is elvesztették emberi jogaik szinte valamennyi elemét-szükségszerűen ők sem voltak nyertesei a tulajdon felett aratott győzelemnek.

Tanult-e az emberiség a társadalmi csapdákból? Tanult-e abból, hogy a latifundisták, monopolisták tulajdonosi érdekeinek végletes kiszolgálása a szabadságjogokra nézve éppen annyira kárhozatos következményekkel jár, mint a tulajdont gyűlölő őskeresztények, anarchisták, bolsevikiek forradalmai? Nem hi­szem, hogy tanult volna, hisz minden nemzedéknek elölről kell kezdenie a politika tanulási folyamatát. Minden nemzedékben épp úgy vannak tulajdont, vagyont sok tisztességtelenség árán felhalmozó, azt tűzzel-vassal védő egyedek, mint saját politikai céljaikat tulajdonellenes demagóg jelszavakkal elérni kívánó erők. Nincs semmilyen biztosíték arra nézve, hogy valamely tör­ténelmi szituációban ne visszhangozzák az utcák a tulajdonnélküliek követeléseit. Ahogyan a költő mondja:

A baloldali eszmeáramlatok között a leggyakoribbak:

• a tulajdonszerzést, tulajdon révén történő „kizsákmányo­lást" elítélő, tiltani szándékozó eszmerendszerek;
• a termelői tulajdont tiltó, személyi tulajdont engedni szán­dékozó kispolgári utópiák;
• a tulajdont mint az egyéniség megőrzését garantáló esz­közt (és nem célt) tekintő keresztényszocialista irányzatok – mi­szerint a fölös jövedelmet a keresztényi szeretet jegyében kívá­natos eladományozni a rászorulóknak;
• a tulajdont és hozadékát adóalanynak tekintő, a „nem megérdemelt" jövedelmet és vagyoni hányadot államhatalmi úton szociális célokra átcsoportosító szociáldemokrata, szocia­lista eszmerendszerek.

5. Gazdatudatiság – függetlenség érzete

A szabad döntés és a tulajdon egy személyben, a kisárutermelőben egyesül. Az önálló gazdák, kisiparosok és kiskeres­kedők saját termelő-vagyona garantálja szellemiségük függet­lenségét, egyéniségük megőrzését. Sem a legszegényebbek ki­szolgáltatottsága, sem a leggazdagabbak munkátlansága nem csorbítja valóságérzékelésüket.

Míg a múlt században a kistulajdonosok tették ki a magukat független gondolkodásúnak tekintők többségét, a mai középosz­tály munkavállalása mellett tulajdonol üzletrészeket, részvénye­ket, kötvényeket. Tapasztalat szerint, ha a munkavállalásból származó évi jövedelem mintegy felének megfelelő osztalékhoz, kamathoz jut egy család, akkor ez a jövedelemhányad már nagyfokú függetlenséget, szabad gondolkodást is megalapoz, küszöbérték ahhoz, hogy ez a család – Czuczor szavaival élve – „urat ne ismerjen".

Mint ismeretes, Csehszlovákiában – hozzánk viszonyítva – alig örökölt nemzetközi eladósodottságot az új rendszer. (2,5 milliárd dollárt a mi 22,5 milliárd dollárunkkal szemben.) Meglép­hették tehát a gyors-privatizációt, vagyonjegy formájában vala­mennyi állampolgárt tulajdonhoz juttatták. Lesz-e ezáltal széles, független középosztályuk?

A független középosztály létezésének feltétele jelentősebb arányú, tulajdonhasznosításból származó jövedelem. Ha a sok elaprózott tulajdonos nem tudja hatékonyabb gazdálkodásra – érzékelhető osztalékfizetésre – kényszeríteni a vállalati me­nedzsmentet, ha nem nyújt számára fejlesztési stratégiát (ezt nyilván nem tudja megtenni) – akkor a tulajdona holt vagyon, pa­piros, egzisztenciális függetlenséget nem alapoz meg.

6. Szabadság és tulajdon együttese, avagy szociálliberalizmus

A felsorolt történelmi példák igazolják, hogy hosszabb távon a fejlődést csak a tulajdonosi és a munkavállalói érdekek együttes szem előtt tartása garantálja. Bármennyire is feszítőek például a mai szociális problémák, a terheknek a vállalkozókra való áthárí­tása sok kisvállalatot tönkretehet, és tovább növekedne a szo­ciális gondok száma. Más oldalról a vállalkozói lobby-érdekek kritikátlan képviselete olyan erőteljes ellenérzéseket válthat ki a társadalomból, hogy a lakossági véleményekre szükségszerűen támaszkodó politikusok még a szükséges vállalkozástámogató intézkedésekkel is késlekedhetnek.

Sok politológus, újságíró szemében képmutatók a „gyűjtőpár­tok", hol emez, hol amaz oldalukat, mindig az adott kérdés meg­ítélése szempontjából a legkedvezőbbet mutatják a lakosság felé. A jobbról és balról érkező követeléseket egyaránt elfogadó politikusi magatartást gyakran bélyegzik „populizmusnak", olyan szavazatvadász magatartásnak, amely mindenkinek mindent megígér – csakhogy hatalomra jusson. „Nem lehet egy szájból hideget is, meleget is fújni" – mondják azok a politológusok, akik talán soha életükben nem láttak belülről egy demokratikusan működő pártot.

Egy pártvezér akkor populista, ha mindent össze-vissza megígér, és párton belül vasszigorral nyomja el az ígéreteket számonkérőket, a más véleményen állókat. A pártvélemény az ő számára teljesen közömbös, hiszen elsősorban a párton kívüli lakosság szavazataira számíthat. Kísérletet sem tesz arra, hogy összeegyeztesse a párton belül a különböző ígéretek hatására belépő különböző érdekű tagcsoportokat.

Egy „gyűjtőpárt" – ha elférnek benne különböző érdekű plat­formok – létezésében önmagában bizonyíték arra, hogy toleráns és demokratikus jellegű.

A pars (partis) latin szó részecskét jelent, ebből alakult ki a részérdekeket felvállaló politikai párt intézménye – mondják egyes politológusok. A Parlamentnek – a benne helyet foglaló részérdekek eredőjeként – az ország érdekeit kell képviselnie, fölösleges és populista a „népben, nemzetben" való gondolko­dás pártszinten történő gyakorlata. De miért kelljen jobbra vagy balra állni azoknak – kérdezik sokan, közöttük én is – akik mes­terségesnek, erőltetettnek érzik a jobb és bal merev szembeállí­tását?

(A saját énemben, gondolkodásomban is gyakran előfordul, hogy hol a jobboldal, hol a baloldal érveit fogadom el, és döntök ennek megfelelően.)

7. A póluspártiság előnyei és hátrányai

A politikai pólusokon jelen lévő jobb- és baloldali pártok céljaik­ban kompromisszumok nélkül érvényesítik a tulajdonosi vagy a tulajdonnélküli (ami nem azonos a munkavállalóival) érdekek szolgálatát. Mivel a centrumpártok – természetükből fakadóan – kerülik a jobboldali vagy baloldali értékek egyoldalú követelését, a póluspártok töltik be azt az irányzékot pontosító szerepet, amelynek alapján például a kormányzás súlypontja ma szükség­szerűen jobbközép.

Fordított előjelű történelmi példákat is lehetne felsorolni. Pl. az 1929-30. évi gazdasági világválság egyértelművé tette a tu­lajdoncentrikus felfogások kudarcát. Nem véletlenül növekedett meg ezután az állam szerepe a gazdasági életben Keynes hatá­sára, nem véletlenül a „New Deal" révén talált kiutat Amerika a jobboldali szellemiségű politika társadalmi csapdájából. A hiva­talos centrumpolitika Magyarországon is kereste a kapcsolatot mind a szociáldemokratákkal, mind a nagybirtokok szorítását la­zítani szándékozó népi írókkal.

Szükséges tehát a póluspártok jelenléte a politikai életben. A történelemben gyakran előfordulnak olyan időszakok, amikor a történelmi centrum – bár jelenléte a kiegyensúlyozottság miatt kívánatos – belső patthelyzete miatt nem tudja meglépni a „jobb­ratartás" vagy „balratartás" szükségszerű irányváltoztatását; ka­talizátorként szüksége van valamely póluspárt hathatós támoga­tására.

Társadalmi csapda kialakulásának veszélye akkor fenyeget, ha valamely póluspárt tartósan megszerzi a hatalmat, és egyol­dalúan vagy csak a szabadság vagy csak a tulajdon érdekeit szolgálja ki.

8. A centrumstratégia előnyei és veszélyei

„Vivere superis deorum gratus et imis…"

„Ecce aurea mediocritas."

(Idézetek Horatiustól.)

A „fenti" és „lenti" isteneknek egyaránt kedvében járni, „arany kö­zépszerűségben" élni – ez volt élete második felében Horatius arc poeticája. Kerülni kell a radikális változásokat; mind a merev szembenállásokat, mind a lelkes csatlakozásokat.

Horatius megfogalmazása óta az „arany középút" politikai hitvallása – mint pragmatikus életfilozófia – fennmaradt, de kö­vetése kiélezett történelmi helyzetekben, sorsfordulók idején nem vezetett semmilyen eredményre.

Kiegyensúlyozott politikai körülmények között a hatalom megszerzésének és megtartásának legbiztosabb módja a jobb-és baloldali értékek együttes szem előtt tartása, az „arany kö­zépszerűség" centrum-stratégiája. A mérsékelt, széles tömegek politikai hitvallását közös nevezőre hozni szándékozó politikai célok a szavazatok relatív többségének megszerzését ígérik, emellett a politikusoktól is kevesebb munkát követelnek meg, mint radikális változás ígérete esetén.

Veszélye a centrum-stratégiának, hogy a jobb- és baloldali értékek mérlegeléséből adódó mérsékelt program gyakran alig különbözik a semmitmondó programoktól, azoktól, amelyek lét­rejöttét semmilyen értékek mérlegelése nem előzte meg. Mérle­gelés híján ezek a politikusok hatalmuk megtartása érdekében különösebb megfontolás nélkül szövetkeznek valamely pólus­párttal, persze korántsem a történelmi szükségszerűség követel­ményének megfelelően. Semmitmondó jellegük, arcnélküliségük miatt a centrumpártok határozott célokat követő póluspártok ki­szolgálóivá is válhatnak – elveszítve kiegyensúlyozó szerepüket.

Míg a póluspártok nyíltan megfogalmazott céljaik, határozott irányvonaluk miatt – az ellenérdekeltek ellenszavazatai követ­keztében – szinte szükségszerűen csak egy kis hányadát szer­zik meg a szavazatoknak, addig a centrumpártok általában biz­tos befutók. Határozott politikai céljaik miatt a póluspártokban gyakrabban felbukkannak akarnok, kompromisszumokra alig ké­pes politikusok, de az is valószínű, hogy befutói esélyeket latol­gató karrieristák gyűjtőhelye nem a póluspárt, hanem a centrum. Az ilyen politikusok helyzetét egyenesen megkönnyíti, hogy nem határozottan valamiért vagy valami ellen kell állást foglalniuk, és sumákoló semmit-mondásukat általában nem lehet megkülön­böztetni felelős centrum-politikusok hosszas vajúdás, a szabad­ság és tulajdon érdekeinek összeegyeztetése után felelősen el­hangzó alig-mondásától.

9. Mit hoz a jövő?

Történelmi tanulság, hogy a jobboldal és baloldal legszélsősége­sebb képviselői, póluspártjai az első szabad magyarországi vá­lasztásokon nem jutottak országgyűlési mandátumokhoz. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést szol­gáló ötletek tára, a politikai életben lappangó „bölcsek köve" nincs tartósan sem a centrumban, sem a jobboldali vagy a balol­dali póluson. Gyakorta csak utólag deríti fel a történelemtudo­mány, hogy munkásságukkal kik szolgálták legjobban a társa­dalmi fejlődést, kik érzékelték legjobban, hogy adott történelmi pillanatban jobbfelé vagy balfelé kell-e tartani. Történelmileg rit­ka esély az a bizonyosság, amit ma a közgazdászok, társada­lomfilozófusok jelentős része oszt: a „bölcsek kövének" ma a tu­lajdon térfelén, jobbközépen kell lennie – egy ideig – pusztán négy évtized tulajdonellenes politikájának következményeként, a tulajdon szükségszerű rehabilitációja érdekében.

Mit hoz a jövő? Az ország alapvető érdeke még több éven át a tulajdonreform folyamatának politikai segítése; társadalmi helyzetétől függetlenül mindenkinek érdeke, hogy az új tulajdo­nosi rétegek megszilárdítsák pozícióikat. Optimális esetben 6-8 év eltelte után vetődhet fel, hogy indokolja-e a történelmi szük­ségszerűség továbbra is a jobbközép irány tartását.

Nem szerencsés esetben pártkoalíciók, ligák szövetségi rendszerei kövesednek meg, csökkentve ezáltal is a politikailag szükséges finom irányváltás lehetőségeit. Vagy túl nagy válto­zást hoz a politikai változógazdálkodás, vagy túlságosan lebetonozódik egy koalíciós irányzat. Változó összetételű koalíciók esetleg jobban igazodnának a társadalmi-gazdasági élet köve­telményeihez.

Szerencsétlen esetben két év múlva a szociális feszültségek olyan politikai pálfordulást idéznének elő, amelyik leblokkolná a tulajdonreformot, megvalósíthatatlan szociális ígéretek beváltá­sának kísérlete miatt elviselhetetlen terheket róna a termelő szektorra, és a vállalkozások visszaesése tovább súlyosbítaná a szociális és foglalkoztatottsági problémákat.

***

Szerkesztőségünk a szerző egyébként feltétlenül korrektnek ítélhető fejtegetéseihez ezúttal szükségesnek lát néhány megjegyzést fűzni.

1. Véleményünk szerint ebben az elemzésben túlságosan egymásba csúszik a tulajdon és a magántulajdon kategóriája, ez pedig a következ­tetéseket is nagymértékben befolyásolja. Abban az értelemben ugyanis, amelynek alapján a tulajdon „örök emberi" kategóriaként elemezhető, ez a tulajdon semmiképpen sem azonosítható a magántulajdonnal. Márpedig a szabadsággal közös gyökerűnek ábrázolt s azzal ellentétpó­lust képviselő tulajdon éppenséggel a magántulajdon.¹ A magántulaj­don védelme a jobboldaliságggal bízvást összekapcsolható² (ez érvényes az állami magántulajdonra is³ ). Ha azonban nem csupán magántu­lajdonban – hanem például az egyes egyéneknek valóságos tulajdonlási jogokat biztosító (de mások kizsákmányolását kizáró) közösségi tulaj­donban⁴ – gondolkodunk, akkor már korántsem szükséges-a tulajdon­nak (az egyesek tulajdonának) és a szabadságnak (mindenki szabadsá­gának) ellentétbe kerülnie.

2. Ezzel is összefügg, hogy elemzéseiben a szerző lényegében mellőzi a tulajdonnélküliek szabadságának, a tulajdon és szabadság számukra adott viszonyának kérdését, illetve csak a (magán)tulajdon túltengésének és karitativitásának tárgyaként (valamint a demagógia bázisaként) mutatja be őket, mintha a tulajdonnélküliek csak a szabad­sággal és tulajdonnal egyaránt rendelkezők társadalmának sajnálatos melléktermékeiként volnának jelen, nem egyenértékű társadalmi ala­nyokként. Mi van az ő szabadságukkal, és mi van az ő tulajdonukkal? A szerző elismeri, hogy a szabadságeszmény az ő oldalukon áll (a tu­lajdonnélküliek szabadságnélküliek is), de mivel volna indokolható, hogy ki vannak zárva a tulajdonból? Hogy ez a tulajdon természetéből következik? A magántulajdonéból igen.

3. A „baloldaliság" felsorolt kritériumairól a szerző jogosan mutatja be, hogy azok nem baloldali specifikumok. De ebből még nem követ­kezik az, hogy a „baloldaliság" fogalmának ne lehetne (relatív) törté­nelmi érvényessége – a „szabadság"-eszményen (vagy az abba itt bele­értődő egyenlőség-testvériség-eszményeken) kívül is. Ha például az általa felsorolt kritériumok együttjárását tekintjük a „baloldaliság" kri­tériumának, feltétlenül hozzávéve a (szintén nem specifikus) haladás-eszményi, a humanizmus ideálját s az államisággal nem azonos köztu­lajdon eszményét, akkor nemigen fogunk olyan jobboldali mozgalmat találni, amelyre mindez jellemző lesz. (Az más kérdés, s ebben is egyetérthetünk a szerzővel, hogy sok ún. „baloldalira" sem).

4. Semmiképpen sem tartható azonban a szerzőnek – saját későbbi elemzésével is ellentmondásba kerülő – azon állítása, miszerint az „in­ternacionalista" tőke baloldali (!) volna. E tőke (magán-)tulajdonvédő jobboldaliságán mit sem enyhít az a tény, hogy érdekei képviseletében szembekerül egy másik, szintén magántulajdonos és nem kevésbé jobboldali csoporttal, a nemzeti tőke képviseletével.

*

Mindenesetre kétségtelen, hogy a „baloldaliság" fogalma ma a „bal­oldali" mozgalmakkal együtt válságban van. E számunk írásai java­részt a baloldaliság ma lehetséges tartalmát, formáit, problémáit és gyökereit igyekeznek körüljárni. Mindez egyúttal polémiának is tekint­hető a fenti cikknek a „centrumot" favorizáló hangsúlyaival⁵ ill. azzal az állítással, hogy az elmúlt évtizedek alternatíváját ma kizárólag jobb­ratolódás hozhatja létre. Mindebből nyilvánvaló, hogy e tanulmány nem a szerkesztőség álláspontját tükrözi, hanem további gondolatokat indukáló vitacikként közöljük a „baloldaliság" nagy mértékben kiüre­sedett fogalmának tisztázása érdekében.

Jegyzetek

1 A görögök szabadsága például nem a magántulajdonon, hanem a magántulaj­don és a köztulajdon egyensúlyán alapult. A személy állal átélhető tulajdonlás teljes tagadására így valóban érvényes következtetés, hogy szabadságnélküliség­hez vezet (Id. pl. az említett Pol Pot, vagy akár Sztálin „tulajdonellenességét"); de ez az igazság korántsem vihető át a magántulajdon tagadására.

2 Ebből a szempontból a szerző okfejtéséi zavaró példa a kistulajdonosoké. A kistulajdonosok helyzete ugyanis önmagában valóban nem sorolható egyik ol­dalra sem. De ha mozgásában nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy a magántulajdo­nos szabad versenyben a kistulajdonos vagy felemelkedik (és nagytulajdonos­ként mások szabadságának korlátozójává – jobboldalivá) válik, vagy lesüllyed, elveszti tulajdonát és szabadságát is: e lehelőség a baloldalhoz sorolhatja. Van harmadik lehetőség is: a kistulajdonosi helyzet konzerválása; ez azonban a ma­gántulajdon által uralt társadalomban nem lehetséges (csak egyes csoportok szá­mára). Ha viszont a kistulajdont úgy rögzítjük, hogy ezzel a magántulajdonos verseny szélsőségesen egyenlőtlenítő uralmát kizárjuk, ezzel nem mondunk mást (mert nem oldható meg másként), mint ami a hagyományos baloldal (egy részének) célja: a termelők – mint szabad társadalmi alanyok – társulásának (szövetkezésének) eszményét. (A kistulajdonosok éppen azért mert – az adott pillanatban még – kistulajdonosok, általában a „tulajdon", sőt, a magántulajdon eszménye mellett voksolnak, jóllehet például a némethlászlói, verespéteri utópia következetesen csak a társulás útján realizálható, ha e társulást nem „kaszárnya-kommunizmusként" fogjuk fel, hanem olyan szövetkezésként, amely nem ve­szélyezteti sem a magánlét szabadságát, sem a személyesen átélhető tulajdon­lást. De a magánlét szabadsága + személyes tulajdon nem egyenlő a magántu­lajdonnal.)

3 Akinek számára ez fából vaskarikának tűnik, azt Marxhoz kell utalnunk: a magántulajdon egy viszonyforma, lényege nem az, hogy egyetlen személy kezé­ben van-e.

4 Ez éppenhogy nem a magántulajdon előtti – Marx állal bornírtnak nevezett – közösségiségben, hanem a magántulajdon által kifejlesztett szabadságok to­vábbfejlesztésével képzelhető el.

5 Természetesen mindeközben egyetértve azzal a tétellel, hogy – különösen válságos időkben – létezhetnek a nemzeti összefogás olyan minimum-követel­ményei, amelyek felülemelhetők a „jobb-" és „baloldaliság" szempontjain.

A neves baloldali gondolkodókat bemutató sorozatunk része­ként most következő oldalainkon néhány rövid írást közlünk az M (Mensuel, Marxisme, Mouvement) c. francia lap Lefebvre emlékszámából. A folyóirat külön számot rendelt a 90 évet élt (1991-ben elhunyt) marxista tudós emlékének. Az e számból ki­emelt rövid írások közlésével az a célunk, hogy felhívjuk a ma­gyar olvasó figyelmét ennek a Magyarországon viszonylag ke­vésbé ismert gondolkodónak az életművére. Annál is inkább, mert – mint ugyanebben az M-számban J. Gabel írja: „A mar­xizmusnak van egy demisztifikáló és egy misztifikáló irányzata. A magyar marxizmus, e. demisztifikáló marxizmus létrejöttének minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy Magyarország a többi szovjet csatlósállamot messze megelőzve igyekezett megszabadulni a sztálinizmus béklyóitól. Azt hiszem nem kell félnem Lefebvre posztumusz haragjától, ha őt francia volta elle­nére is ehhez az iskolához sorolom." (In: ,A demisztifikáció gondolkodója", ford.: Takács József.)

***

A civil társadalom és a polgári jogok

E magnófelvétel őrizte felszólalás 1985-ben Párizsban, a Navarrenx csoport – az Henri Lefebvre által szervezett polgárjogi kutatásokat folytató kutatógárda – ülésén hangzott el. Lefebvre-nek ez az első olyan megnyilatkozása, melyben vázlatszerűen felveti az akkoriban őt foglalkoztató témát: az új polgári jogokra alapozott társadalmi terv gondolatál. Az előadás itt közölt változatának címe tőlünk származik. – Az Eszmélet szerk.

*

Szükség van-e bármiféle társadalmi terv kidolgozására? Szemé­lyes találkozások és telefonbeszélgetések során azt tapasztal­tam, hogy sokan elutasítják e gondolatot. Érveiket a szocializ­mus és a legújabb kor történetére alapozzák. Legfőbb érvük az, hogy az SZKP és az FKP számos tervéről kiderült már, hogy azok elrugaszkodtak a realitásoktól. Azt is megállapíthattam, hogy az emberek még mindig hisznek a régi modellekben, le­gyen az a reformista vagy a forradalmi modell, beleértve annak sztálinista, szovjet formáját is. Furcsa dolog ez, hiszen úgy tűnik, hogy az emberek gondolkodásában még jelen van sok olyan vonás, mely a szóban egyébként határozottan elutasított model­lek jellegzetessége.

E beszélgetések során kifejtettem: szó sincs arról, hogy el­képzeléseinket – afféle konfekció-öltönyként – ráerőltessük a jövő társadalmára. A baloldal, a Kommunista Párt elvesztett identitásának helyreállítása a feladat. Mit is jelent kommunistá­nak lenni? Ez az identitásvesztés nagyon súlyos probléma", és csak úgy küzdhető le, ha megvitatásra alkalmas téziseket java­solunk; ha nem csupán a szocialista mozgalom végeláthatatlan vitáit ismételjük meg újra és újra, de valamiféle jövőképet is fel­mutatunk.

Feltétlenül szükség van – akár csak vázlatos formában is – egy globális modellre, mert e nélkül kiesik egy dimenzió. Maga a gondolat vész el. Mindenképpen meg kell vitatni valamilyen ter­vet, ha másért nem, hát azért, hogy elvessük.

Milyen kapcsolatban áll egymással napjainkban a gazdaság és a politika? Távolról sem megválaszolt kérdés ez: vagy össze­mossák vagy teljesen elszakítják egymástól e két tényezőt. Ezt a kérdést valójában mindig csak a felül lévők szempontjából vizsgálták. Nem kellene végre az alul lévők, az átlagemberek nézőpontjából tanulmányozni ezt?

Egy harmadik érv is alátámasztja e társadalmi terv létjogo­sultságát: a civil társadalom eszméje. Ez a XVIII. század egyik nagy felfedezése. Nem a Jean-Jacques Rousseau-hoz hasonló magányos gondolkodók találták ki, hanem maga az élet. A civil társadalom fogalma utóbb felbukkan Hegelnél, majd – igaz, kis­sé homályos formában – Marxnál. Később Gramsci fejleszti to­vább e gondolatot, de azután többnyire már csak elködösítik vagy agyonhallgatják. Úgy vélem, a civil társadalom eszméjét új­ra kell gondolni, s integrálni a létrehozandó társadalmi tervbe.

Mindazonáltal a számomra legfontosabbnak tűnő pont az emberi jogok kérdése. Az eredeti nyilatkozat az emberi és pol­gári jogok deklarációja volt, azonban a polgár időközben mind nemzeti, mind nemzetközi szinten háttérbe szorult. Az emberi jo­gok viszont sokat fejlődtek az eredeti nyilatkozathoz képest; új fejlemény az egyesülési jog, az egészséges élethez való jog és a nők jogainak kiterjesztése, de még mindig nem értük el az op­timális állapotot. Az egyenlőség eszméjén belüli különbözőség jogának elismerése még várat magára. A külvárosok és periféri­ák helyzetét látva különösen sürgetőnek vélem a városi élettel kapcsolatos jogok tisztázását. Úgy tűnik, hogy az informálódás­hoz való jog fontosságát már felismerték. De itt nem csupán a tájékoztató- és kulturális ipar termékeinek fogyasztásához való jog elismeréséről van szó; ami számomra lényeges, az a tevőle­ges részvétel jogának biztosítása az információ–áramlásban. Ez a jog most van születőben, az ezzel kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdéseket még át kell gondolni.

Eszemben sincs tagadni az emberi jogok kiterjesztéséért fo­lyó harc fontosságát, de az igazi válság a polgári jogok terén ta­pasztalható. E jogok kétszáz év alatt semmit sem fejlődtek. To­vábbra is a véleményszabadság és a választójog képezik sarka­latos pontjait. Ezek távolról sem elhanyagolható tényezők, de hatásuk csak a makrostruktúrákra terjed ki. Sőt, a választójog, mely lehetővé teszi, hogy a polgárok a parlamentáris de­mokrácia keretei között megválasszák képviselőiket, a poli­tikai elidegenedés megtestesülésének tekinthető, amennyi­ben a polgárokat a választások közötti időszakokban teljes passzivitásra kárhoztatja.

Nagyon kevés szó esik a politikai elidegenedésről, az elide­genedésnek mindig csak a gazdasági vetületét hangsúlyozzuk, jóllehet Hegel és Marx rámutatott a politikai elidegenedés jelen­ségének fontosságára, ám azóta egyre inkább igyekeznek ezt a hallgatás ködébe burkolni. Húsz-harminc éve övezi a legtelje­sebb némaság e témát, hiszen az ezzel kapcsolatos megnyilat­kozások implicite a sztálinizmus bűneire vagy a képviseleti de­mokrácia korlátaira mutattak volna rá.

Ma a legfőbb probléma a polgárok fokozottabb közéleti sze­repvállalásának elősegítése. René Lourau sokat foglalkozott ez­zel a kérdéssel. Az emberek fokozottabb bevonása a polgári jo­gok fogalmának átalakulását hozza magával. Manapság legin­kább a vállalkozásokkal kapcsolatban merülnek fel a polgári jo­gokat érintő kérdések, de igen hosszú idő kellett ahhoz, hogy felismerjük, mennyire meghatározó jelentősége van a polgárok gazdasági környezetének, s hogy ebből levonjuk a szükséges jogi és politikai következtetéseket. Azt mondhatjuk, hogy a vál­lalkozással kapcsolatos jogok formálódása még éppen csak megkezdődött.

Ugyanez a helyzet a városi jogokkal is. A városlakók jogai arra korlátozódnak, hogy egy adott pillanatban megválaszthatják a helyi közigazgatási tisztviselőket, márpedig ez nem valami sok, ha tekintetbe vesszük, hogy a cél a városi vagy kerületi közéletbe való fokozottabb bevonásuk lenne. A városi polgár számtalan szolgáltatást vesz igénybe, miközben e szolgáltatá­sok működését nem áll módjában befolyásolni.

És végül még egy dolgot szeretnék kiemelni: a tér és az idő kihasználását. Mindannyian időhöz és térhez kötöttek vagyunk; márpedig a számunkra jutó időt és a nekünk kiszabott társadal­mi teret oly módon utalják ki számunkra, hogy e döntések fölött semmiféle kontrollunk nincs. A városi tér kialakítása – a már több mint húsz éve ismételgetett figyelmeztetésekkel mit sem törődve – hihetetlen brutalitással megy végbe. Egyik napról a másikra rombolják le és építik át a külvárosokat, lehetetlenné té­ve a nyugodt életet. Az emberek véleményét soha, még véletle­nül sem kérdezik meg.

Egyre nyilvánvalóbb tehát az ellentmondás: a polgári jogok csökevényessége passzivitásra kárhoztatja a társadalmi életbe bevonni kívánt polgárokat. Ezt az ellentmondást csak a polgári jogok újragondolása oldhatja fel. Néhány évvel ezelőtt ez a téma már napirendre került, nevezetesen az 1981-es szocialista ter­vezetben. Ez azonban éppen csak felvetette e gondolatot, a mé­lyebb elemzéssel adós maradt. Mindenképpen szükség van egy új Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára. A társadalmi átalaku­lásra vonatkozó marxi elmélet nem egy egyszer és mindenkorra szóló kinyilatkoztatás – mindig újra kell gondolni. Az új polgári jogok tervét nem szabad úgy felfogni, mintha az egyszerűen csak a polgárrá nevelés része lenne. A cél a politikai kultúra át­alakítása: esetenként már tapasztalhatunk erre irányuló törekvé­seket, de ezzel kapcsolatban kétségtelenül sok minden tisztá­zásra vár még.

Érinti-e mindez az osztályharc kérdését? Igen is, nem is. Itt van egyrészt a tér és az idő elosztásának befolyásolásáért folyó harc, amely éles osztályharcnak tekinthető: küzdelem a munka­idő csökkentéséért, a nyugdíjért, a szabadidőért, a külvárosok felzárkóztatásáért… Mindez azonban már nem tartozik a hagyo­mányos osztályharc körébe. Csakúgy, mint ahogy például a bé­kéért folytatott harcot sem tarthatjuk szűkebb értelemben vett osztályharcnak – ez inkább annak kiterjesztése. Az új polgári jo­gokért indított harc megint csak osztályharc is, meg nem is, mivel nem kötődik olyan történetileg kialakult réteghez, mint amilyen a munkásosztály.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az új polgári jogok követelése csak egy – bár igen lényeges – részét képezheti bármilyen tár­sadalmi tervnek. A világpiaci változásokkal kapcsolatban példá­ul éppen úgy állást kellene foglalni. Az új polgári jogok és a gaz­daság kérdései egyébként érintkeznek: vegyük például az infor­matikát, mint az egyik legfontosabb ágazatot. Ne csak abban a vonatkozásban, amiről az imént beszéltem, vagyis az informáló­dáshoz való jog tekintetében, hanem vizsgáljuk meg az informa­tikát abból a szempontból, hogy milyen szerepet tölt be a társa­dalom életében. Márpedig ha így nézzük, akkor rettenetesnek kell találnunk azt a tényt, hogy ezt az iparágat az egész világra kiterjedően az IBM uralja. Az informatika nem pusztán az információ továbbítás eszköze, hanem olyan, a tőkés érdekek szolgá­latában álló társadalmi ügyviteli rendszer, mellyel az összes töb­bi jelenleg létező ügyviteli forma helyettesíthető. Az én szemem­ben – főleg legutóbbi kaliforniai utam óta – az IBM testesíti meg a legfőbb rosszat. Másrészt persze zseniálisnak találom azt a módot, ahogy az informatika segítségével leküzdik a teret és az időt. S minden egy magánbank által finanszírozott óriási adat­bankon alapul. Az elidegenedés új formái vannak kialakulóban. Annál is inkább sürgős szükség van tehát az új polgári jogokra, hogy harcba szállhassunk ezekkel a tendenciákkal.

Természetesen a fentebbi fejtegetések nagyon vázlatosak, de nem is akartam többet, mint kijelölni egy vita kereteit, s kör­vonalazni egy új politikai kultúra alapjait.

Az, amit régi típusú polgári jogoknak nevezhetnénk, oda ve­zetett, hogy az egyén minden területen megfosztotta önnönmagát bármiféle cselekvési lehetőségtől. Az új polgári jogoknak azt kellene elősegíteniük, hogy az egyén ne csak konfrontá­lódjék a társadalmi viszonyokkal, de képes legyen befolyá­solni is őket. A képviseleti demokrácia keretein belül megvaló­sult az egyén autonómiája, de ez a társadalom felbomlásával fe­nyeget. Az új polgári jogoknak éppen ellenkezőleg, az egyé­nek életét meghatározó társadalmi viszonyok feletti kontroll lehetőségét kell biztosítaniuk.

[M, 1991. december, 50. sz.]

(Ford.: Takács József)

Kelet-Európában sokfelé, mindenekelőtt Oroszországban a po­pulista szélsőjobboldali és a konzervatív baloldali erők a birodal­mi-nemzeti széthúzással, a káosszal szemben összefogtak a „rend" helyreállítása jegyében, vagy legalábbis ilyen típusú kí­sérleteket tettek. Magyarországon – s ebben is Magyarország bi­zonyos fejlődési sajátossága fejeződik ki – ilyen kísérletre nem került sor.

Mégis, Magyarországon is megjelenhetnek olyan, részben li­berális, részben konzervatív ihletettségű publikációk, amelyek a szélsőjobboldal és a „szélsőbaloldal" „objektív" össze­találkozá­sáról, közös nyelvezetéről, egymással rokon demagóg populiz­musáról elmélkednek. Maga a miniszterelnök is „baloldaliakat" sejtetett saját pártja szélsőjobboldali-populista csoportjai mögött.

Az „összekötő kapocs" ezen „elméletek" szerint az, hogy mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal antikapitalista és különösen külföldi tőke-ellenes. Mielőtt bármit is felvetnénk ezen „elméletek­kel" kapcsolatban, meg kell vizsgálni, hogy milyen politikai funkciót töltenek is be a mai politikai közéletben. A baloldali és jobboldali kapitalizmusbírálat és rendszerváltás-kritika össze­mosásának alapvető politikai funkciója az, hogy ezekkel mint „szélsőségekkel" szemben a létrejött új uralmi formák megőrzé­sének, konzerválásának ideológiai alapot nyújtson, mégpedig egy olyan új apologetikus elmélet alátámasztására, amely a kapi­talizmust az elméleti fejlődés végpontjaként, „minden világok legjobbikának" tekinti. A fennálló viszonyok bármely radikális bírálatát, amely a rendszer keretein túltekintő emberi szükségle­tekről értekezik, a „szélsőségek" kategóriájába terelve, minden úton-módon diszkreditálni próbálják – sokszor éppen egykori marxisták vállalják magukra e „feladatol". A diszkreditálás leg­bejáratottabb módszereit már a sztálini iskolában kikísérletezték, mikor is a nem kívánatos elméletei vagy politikai irányzatot for­mállogikai alapon rokonították valamely (megvetésre számot tartó) szélsőséges szellemi-politikai jelenséggel, mindenekelőtt a szélsőjobboldal vagy egyenesen a fasizmus egyik vagy másik formájával. (Ennek klasszikus példái máig a moszkvai perek, amelyekben a fő vádlott mindig a száműzött Trockij volt, aki, úgymond, egyidejűleg volt szélsőbaloldali és Gestapo-ügynök, de legalábbis a fasizmus útitársa.) A mai Magyarországon egy ilyen típusú ideológiai csúsztatás nemcsak a fennálló kormány­hatalomnak áll érdekében; érdekében áll mindazoknak az új ha­talmi csoportosulásoknak is, amelyek közös vonása, hogy a la­kosság többségét távol kívánják tartani a politikától, s ezt elkülö­nült hatalmi apparátusaik létrehozásával és a közvetlen demok­rácia intézményeinek ellehetetlenítésével meg is teszik.

Milyen érveket sorakoztathatnak fel a bal- és a szélsőjobbol­dal összemosása mellett ezen elméletek kiagyalói? Először is azt, hogy mindkét áramlat antikapitalista törekvéseket fejez ki, s ezen az alapon objektíve összetalálkoznak, s mivel „antikapita­listák", tehát „populisták" is (így mozgalmi síkon is megfelelte­tik egymásnak a szélsőségeket). Miközben felidézik Hitler nem­zetiszocialista ideológiáját és a német nagytőke elleni demagógi­áját, tudatosan elfedik azt az unalomig evidens igazságot, hogy maga a fasizmus a kapitalizmus válságterméke, sőt, a kapitaliz­mus egy meghatározott történelmi formájának éppenséggel a megmentője volt. (Nem véletlen, hogy a történeti irodalom a fa­sizmust gyakran „preventív ellenforradalomként" határozza meg.) Az Eszmélet egyébként már nem egyszer foglalkozott a fa­sizmus, a szélsőjobboldal történetével és mai megnyilatkozásai­val, de a fasizmusról szólván egyéb specifikumai mellett sosem felejtette el azt sem hangsúlyozni, hogy a fasizmus autentikus törekvései – az ezzel olykor ellentétesen hangzó ideológiai szóla­mok ellenére – mindig is a kapitalizmus (nemzeti-faji alapon tör­ténő) megőrzésén munkálkodtak. A fasizmus nemhogy a magántu­lajdont nem szüntette meg, de kifejezetten a nagytőkés társasá­gok (Krupp, Thyssen, Messerschmidt stb.) üzleti érdekeit is szol­gálta. A baloldali radikalizmus viszont valóban a kapitalizmus meghaladásán ügyködött a múltban és a jelenben is. De – s ezt mellőzi a „szélsőségellenes" elméletek következő csúsztatása – a módszerek döntőek ebben az összefüggésben is. Mert egy továb­bi rövidre zárással az említett elmélkedők, mikor jobb- és balol­dali szélsőségekről beszélnek, ezzel összemossák nemcsak a (szélső)jobb és baloldalt, de a baloldali antikapitalista kritika egészét is a szélsőbaloldali radikalizmussal.

A szélső baloldal nem fogadja el a demokratikus hatalomgya­korlás semmilyen formáját, a kapitalizmus megdöntését nem a nép által, hanem csak a nép nevében cselekvő – mindenféle tör­vényességet elutasító – forradalmárcsoport által képzeli el. Ettől lényege szerint különbözik viszont az a radikális baloldal, amely a kapitalizmuson túli társadalmi forma megvalósítását kizárólag a társadalom döntő többségének békés tevékenységeként szemléli; olyan elemeket hangsúlyozva, mint a közösségi tulajdonlás, vagyis az állami és magántulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés; auto­nóm egyének és csoportok szabad társulása a termelésben és a társadalmi élet más szféráiban.

A szélsőjobboldal jövőképe mindkét fajta baloldalisággal el­lentétben az idegengyűlöleten alapuló, kirekesztő, terrorista dik­tatúra, amely az antikapitalista demagógiát a kapitalizmus, a magántulajdon meghatározott formájának fenntartása érdeké­ben gyakorolja. A liberális kapitalizmustól többek között abban különböznek, hogy ők „faji" alapon válogatnák össze az állami tulajdon szétosztásából részesedők körét, ami ideológiailag csak­is a fasizmus hagyományából vezethető le. Ezt – és egyéb sajá­tosságaikat, pl. dirigizmusukat, alig vagy egyáltalán nem leple­zett militarizmusukat – összekeverni a baloldal bármilyen irány­zatával nem csupán politikai inszinuáció és manipuláció, hanem egész egyszerűen a legdurvább elméleti hamisítás is. A mai Ma­gyarországon a szélsőjobboldal a kialakuló nómenklatúra-kapi­talizmus „nemzeti" formáját képviseli, szemben a nómenklatú­ra-kapitalizmus nem-autark, „européer" formájával. Termé­szetesen, ha a nemzetközi tőke erejének realitásából indulunk ki, végül is mindkét forma elkerülhetetlenül csak egy-egy sajátos komprádor (a tőkének szállást csináló) réteg hatalmára épülhet, s a harc valójában akörül folyik, hogy kikből is álljon ez a komp­rádor réteg. A baloldal ezen a kérdésfelvetésen túllép, amennyi­ben magát az újraosztást teszi kritika tárgyává, mert abból kihagyták a munkavállalók sokmilliós tömegeit.

A felújított „jobbos-balos" teória második alaptézise egyéb­ként éppen a külföldi tőke elutasításának problematikája. Itt me­gint egészen másról van szó, mint azt a liberális teoretikusok ál­lítják. A szélsőjobb számára az ilyen tőke azért ellenszenves, mert azon a nemzeti piacon, amelyen az új vállalkozó réteg és az újgazdagok kívánnak „aratni", ez a kulturálatlanabb és valódi üzleti tapasztalatok hiányától szenvedő „újburzsoázia" nem ké­pes állni a versenyt a külföldi tőkével. Az idegengyűlölet megint jó szolgálatot tesz a szélsőjobbnak, amely természetesen felhasz­nálhatja a baloldali kritika számos elemét, építhet az ezek alapjá­ul szolgáló valóban vérlázító igazságtalanságokra, de mindezt egészen más összefüggések közé helyezi: a kritikát kiforgatja eredeti kontextusából és a maga primitív faji-nemzetiségi-törzsi érvelésének részévé alacsonyítja. Beállítása szerint a külföldi tőke behatolásának negatív hatásai annak köszönhetők, hogy ez a tőke – és a szintén beáramló külföldi munkaerő – külföldi, ami­vel aztán nemcsak háttérbe szorítja, de el is fedi a negatív hatá­sok valódi okát, ti. hogy ez a tőke: tőke. (Amelynek logikája a maga tőkés természete szerint való.) Nem arról van tehát szó, hogy a „két szélsőség" ugyanazt mondja, csak másképp, hanem arról, hogy nem ugyanazt mondják.

A rendszerváltásból kisarjadt szélsőjobboldal a konzervatí­vokkal és a liberálisokkal együtt – miközben a szocializmus el­lenségeként a kapitalizmus visszaállítása mellett kardoskodik ­harsányan hangoztatja azt is, hogy a lesüllyedő „keresztény-nemzeti" középrétegek azért maradnak ki az osztozkodásból, mert a régi nómenklatúra „liberálbolsevista" képviselői a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatásával (amennyiben a nemzetközi szervezetek támogatják a kapitalizmus visszaállítását, termé­szetesen csak azokra az erőkre támaszkodhatnak, amelyek bizo­nyos szakmai és politikai képzettséggel és kapcsolatrendszerrel rendelkeznek) továbbra is – úgymond – hatalmi pozícióban ma­radnak, s e tényből a szélsőjobboldaliak egy nemzetközi összees­küvésre következtetnek – újabban olykor már Hitler avítt stílu­sában.

A valódi baloldal, amely semmivel sem kíséri nagyobb ro­konszenvvel, mint ők, a bürokratikus hatalom tőkehatalommá konvertálását, mégis egészen máshogy viszonyul ehhez is. Azt hangsúlyozza, hogy az állami vagyon, a gazdasági hatalom „szét­osztásának" egész jelenlegi módja a problematikus, nem pedig az – mint említettük -, hogy ki mekkora szeletet kap abból a bizo­nyos tortából.

A nemzeti társadalom (a munkavállalók, a munkanélküliek, a nyugdíjasok stb. és szervezeteik összessége) egy részének a ro­mantikus nemzeti kapitalizmus a maga szélsőjobboldali (popu­lista) ideológiájával nem egyértelműen ellenszenves, mert e szo­ciális demagógia a lesüllyedő milliók élményeire és vágyaira is épít. (Ahogy ezt a szélsőjobboldal korábbi hullámai is tették.) A lesüllyedés okairól, a Kelet-Európába ma bezúduló tőke termé­szetéről éppen azért is kell a baloldalnak beszélnie, hogy az érin­tett milliók ne higgyék el, hogy az ő gondjaikra csak jobboldali megoldások létezhetnek. A külföldi tőke ugyanis oly mértékben „ázsiai" stílusban jön be régiónkba, s Magyarországra is, hogy az valóban a XIX. századi állapotokat idézi fel, s valóban sérti a magyarság többségének érdekeit – mint ahogy bármely nép több­ségének érdekeit sérti. Miután az új hatalom aktív közreműkö­désével szétzúzza a hagyományos iparágakat, anélkül, hogy úja­kat honosítana meg, „szemétlerakódénak" tekinti azokat az or­szágokat, amelyekben pozíciókat foglal. A kényszerhelyzetben lévő országok munkaerejét oly mértékben kizsákmányolja, oly mértékű munkanélküliséget exportál hozzánk a privatizáció se­gítségével, oly mértékben csak a pillanatnyi érdekeket tekinti, hogy a régió egyre inkább a „latinamerikanizálódás" útjára lép. Az olcsó munkaerőnek tekintett ember sorsa a kulturális és er­kölcsi hanyatlás: a tőkebehozatal helyett végbemenő tőkekiszivattyúzás felgyorsítja a korábban így-úgy működő állami-jóléti „védőháló" teljes szétfoszlását, anélkül, hogy bármi a helyébe kerülne. A külföldi vállalkozó a legtöbb helyen még a szakmai önvédelmi szervezetek létrehozásának lehetőségétől is megfoszt­ja a munkavállalókat.

A baloldal ezekről a kérdésekről nem hallgathat csak azért, mert ez­zel – úgymond – érveket szolgáltat a szélsőjobboldal számára! Hogyan hagyhatná figyelmen kívül a külföldi tőke arcátlanul rabló ter­mészetét saját országunkban? Még az elfogulatlan bankszakem­ber, Vígvári András is – egy nemrég megjelent írásában (Népsza­badság, 1993. február 1.) – így összegzi a külföldi tőke áldásos te­vékenységét a „rendszerváltó" Magyarországon: „Az elemzések azt mutatják, hogy a tényleges privatizáció zöme külföldi pénzből történt. Az így megvásárolt vagyon a „hab" a tortán. A külföldi tőke az eszközök két százalékának megvételével meg­szerezte a magyar tiszta jövedelem húsz százalékát. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy e befektetések nem termelési feltételekre, hanem adózási kedvezményekre, belső monopol­helyzetek megvásárlására alapozódnak. A külföldi tőke „meg­szállta" a belső piac monopolpozícióit és a jövedéki ágazatok egy részét. A lezajlott privatizációk alapján a külföldi tőke tech­nika-technológia-fejlesztő és beruházó hatása nem várható."

Mindazonáltal mindebből természetesen nem az a romanti­kus illúzió következik – számunkra sem -, hogy Magyarország vagy a kelet-európai régió „kiszállhatna" a világrendszerből, hi­szen a világrendszernek nincsen alternatívája. Van azonban al­ternatívája a külföldi tőke mostani garázdálkodásának, s persze átalakulhatnak a világrendszerbelső viszonyai is. Nem felejthet­jük, hogy a történelemben csak járatlan utak vannak. Visszaút nincs – semmilyen értelemben. Hogy a „visszaút" kísérletei ne érvényesülhessenek, ahhoz az egyik feltétel éppen a demokrati­kus szocializmus értékrendjének, vagyis egy olyan mértéknek az elméleti kidolgozása, amely hosszú távon elősegítheti a társada­lomban felhalmozódott kritikai potenciál gyakorlati kibontako­zását. Éppen a szélsőjobboldal kulturális megfékezése érdeké­ben is.