1)    Henri Lefebvre művei

1937

A nacionalizmus a nemzetek ellen. [Le nationalisme conltre les nations] Paul Nizan előszavával. Paris, Editions sociales internationales, 244 p. Ezt a kötetet 1988-ban Michel Trebitsch gondozásában a Méridiens Klincksieck újra kiadta. Lefebvre e művét a nácizmus diadalmenetének idején írta. A „nemzeti érzés pszichoszociológiájáról" adott elemzése rendkívül találó. A naciona­lizmus különböző keretek között megnyilvánuló mostani fellendülése új aktualitást ad e kötetnek.

1938

Hitler uralma, a németországi fasizmus öt évének mérlege. [Hitler au pouvoir, bilan de cinq années de fascisme en Allemagne] Paris, Bureau d'éditions, 88 p.

1939

Nietzsche. Paris, Editions sociales internationales, 311 p.

A dialektikus materializmus. [Le matérialisme dialectique] Paris, Alcan kiadását betiltották, de számos újabb kiadásban vált utóbb hozzáférhetővé: Presses Univer-sitaires de France, 1947 és 1974 között hét kiadás, az utolsó a „Nouvelle Encyclo-pédie philosophique" sorozatban: 1990-ban a „Quadridge" kis sorozatában is meg­jelent. Több generáció szellemi fejlődésének volt alapja e kötet. Ma is ezt tekintik Le­fébvre egyik legfontosabb művének.

1946

Az egzisztencializmus. [L'Existentialisme] Paris. Editions du Sagittaire.

1947

Formális logika, dialektikus logika. [Logique lormelle, logique dialectique] – A dialektikus materializmus fényében [A la lumiére du matérialisme dialectique] című művének első kötete. Paris. Editions sociales; 2. kiadása (előszóval) 1969-ben. Anthropos: 3. kiadása 1982-ben, Messidor. Editions sociales.

A hétköznapi élet kritikája, I. kötet, Bevezetés. [Critique de la vie quotidienne, I. Inlroduction] Paris, Grasset; 2. kiadásához terjedelmes előszót írt, Paris. LArche, 1958.

Marx és a szabadság. [Marx et la liberté] Genl. Editions des Trois Collines.

Descartes. Paris. Editions d'Hier et Aujourd'hui, 321 p.

1948

Ismerkedés Karl Marx gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Karl Marx] Paris, Bordás; 2. kiadása 1956-ban, egy 1955 áprilisában írott előszóval; 3. kiadása 1985-ben, egy 1985 februárjában írott előszóval, 284 p.

A marxizmus. [Le marxisme] Paris, Presses Universitaires de France, "Que sais-je?" sorozat, No. 300, 128 p. Huszonegyedik kiadása 1990-ban (összes példányszám: 314.000). A filozófus legnagyobb példányszámban eladott műve. Legalább tizenöt nyelv­re lefordították, s a „Que sais-je?" sorozat eladási statisztikáiban is az első helyen áll.

1949

Diderot. Paris, Les Editeurs Français Réunis, „Hier et aujourd'hui" sorozat; újabb kiadása 1983-ban Diderot avagy a materializmus alaptételei [Diderot, ou les affirmations fondamentales du maiérialisme] címmel. Paris, L'Arche, „Le sens de la marche" sorozat, 252 p.

Pascal. Paris, Edrtion Nagel, 1. kötet, 240 p.

1953

Adalékok az esztétikához. [Contribution á l'eslhétique] Paris, Editions sociales. 1954

Pascal. Paris, Edition Nagel, 2. kötet, 255 p.

1955

Musset. Paris, L'Arche, „Les grands dramaturges" sorozat; 2. javított kiadás 1970-ben, a „Travaux" sorozatban. 160 p.

Rabelais. Paris, Les Editeurs Français Réunis.

1956

Pignon. Edition Falaise, 63 p. 2. bővített kiadás, „Le Musée de Poche" sor, J. Goldschmidt, Paris, 118 p. sok illusztrációval, 1970.

1957

Ismerkedés Lenin gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Lénine] Pa­ris, Bordás, 358 p. 1958

A marxizmus aktuális kérdései. [Problémes actuels du marxisme] Paris, Pres­ses Universitaires de France; 4. kiadása 1970-ben az „Initiation philosophique" so­rozatban.

Németország. [Allemagne] Paris-Zürich, ed. Braun & Cie. Atlantis Verlag (Mar­tin Hurlimann fotóival és jegyzeteivel). 222 p.

1959

Az egész és a maradék. [La somme et le resté] Paris, La Nef de Paris, 2 kö­tetben; 2.. rövidített kiadása Paris. Bélibaste. 1973. egy kötet. 440 p. 3. kiadása azonos az elsővel, de egy kötetben (780 p.) jeleni meg, René Lourau előszavával és egy – a fordításokat is tartalmazó – Lefebvre-bibliográfiával bővítve, Paris, Méridiens Klincksieck, 1989. Ezt a könyvet tartják ma Lefebvre legeredetibb és legfontosabb művének. Nem te­kinthető hagyományos értelemben vett filozófiai műnek. Személyes emlékek éppen úgy szerepelnek benne, mint portrék, versek, illetve történeti és politikai elemzések, irodalmi és filozófiai esszék. Vagyis a szerző mindent beletett, amiről a felhalmozás hosszú évei során mondani akart valamit. Megjelenése után a „hivatalos" marxiz­mus képviselői élesen támadták, az „anti-kommunizmus summájának" bélyegezték – vö. Lucien Séve: A különbség: Lenintől az „Egész és maradék"-ig  [La différence, de Lénine á La somme et le resté d'Henri Lefébvre] -, de ezt leszámítva a kritika egésze elismeréssel fogadta. Ez a könyv modellértékű számomra: az önéletrajznak egy olyan, következtésen megírt formája, melyben a szerző a világegyetemet az egyéni lét partikularitásából kiindulva próbálja meg felfogni. E mű számos új ös­vényt nyitott a gondolkodás számára. Rendkívül érdekes területekre is elkalando­zott, ilyen például a „pillanatok elmélete" és a „szerelemfilozófia".

1962

A hétköznapi élet kritikája II, A hétköznapok szociológiájának alapjai. [Critique de la vie quotidienne II, Fondement d'une sociologie de la quotidienneté] Paris, L'Arche. Lefebvre egyik klasszikus műve, melyben nemcsak egy új kutatási témát, de egy egészen új módszert is bemutat. Ez a mű Lefebvre-t olyan szerzőkkel rokonítja, mini Simmel, Schulz, Berger, Luckmann, Garfinkel, akiknek jelentőségét a francia értelmiség manapság kezdi felfedezni.

Bevezetés a modernitás fogalmához. (Inlrodudion á la modernitó). Paris, Editi-ons de Minuit, „Arguments" sorozat, 374 p.

1963

A Campan-völgy. Faluszociológiai tanulmány. [La vallée de Campan. Etude de sociologie rurale] Paris, Presses Universitaires de France, „Bibiliotheque de sociologie contemporaine" sorozat, 2. kiadása: Presses Universitaires de Francé, „Dito" sor, 1990. A mű legutóbbi kiadásával nagyon szép kiállítású könyvet kapott kézhez az ol­vasó. Lenyűgöző ez a kötet, s jelentősége messze túlmutat a szorosan veti témán. Ebben a művében próbálja meg Lefebvre felvázolni azt a strukturális és történeti „regresszív-progresszív" módszert, melyei majd Sartre is alkalmazni fog.

1964

Marx. Paris, Presses Universitaires de Francé. 1965

A Pireneusok. [Pyrénées] Lausanne, Ed. Ftencontre, „L'Atlas des voyages" so­rozat, sok illusztrációval, 192 p.

Metafilozófia. [Melaphilosophie] Paris, Editions de Minuit, „Arguments" sorozat, 336 p.

A Kommün kikiáltása. [La proclamation de la Commune] Paris, Gallimard, „Trente journée qui ont fait la France" sorozat. Magával ragadó mű, melynek nem kis szerepe volt a 68. májusi mozgalom ki­robbanásában, mivel ebben Lefebvre a Forradalmat ünnepként mutatja be. A könyv nagy vitát váltott ki, és a Guy Debord vezette szituacionisták e vitában eltávolodtak hajdani mesterüktől, Lefebvre-től.

1966

A nyelv és a társadalom. [Le langage et la société] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Nyelvészek körében nagy becsben tartott könyv, Jean-René Ladmiral igen gyakran Lefebvre egyik legjobb műveként említi.

A marxi szociológia. (Sociologie de Marx). Paris, Presses Universitaires de France, „Sup" sorozat, 3. kiadása 1974-ben, a „Le sociologue" sorozatban.

1967

A technokraták ellen. [Position: contre les technocrales] Paris, Gonthier. 1968

A városi léthez való jog. [Le droit á la ville] Paris, Anlhropos.

Hétköznapi élet a modern világban. [La vie quolidienne dans le monde moder­né] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

Nanterre felemelkedése. [L'irruption de Nanterre au sommet] Paris, Anthropos. Az 1968. májusi események megértéséhez nélkülözhetetlen könyv. Sajnos, úgy tűnik, hogy a mozgalomról mostanában megjelenő cikkek szerzői megfeledkeztek róla, s emiatt gyakran érvelésük is elbizonytalanodik.

1970

A faluból a városba. [Du rural á l'urbain] Paris, Anthropos.

A városi forradalom. [La révolution urbaine] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

A történelem vége. [La fin de l'Histoire] Paris, Editions de Minuit, „Argumentes" sorozat, 234 p.

1971

Differencialista kiáltvány. (Le manifeste différentialiste). Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Lefebvre klasszikus műve. Még ma is a feministák és az ökológiai mozgalmak egyik legfontosabb hivatkozási alapja.

A strukturalizmuson túl. [Au-delá du structuralisme] Paris, Anthropos.

Úton a kibemantrop felé – a technokraták ellen. [Vers la cybernanthrope, conlre les lechnocrates] Paris, Denoel-Gonthier, „Médiations" sorozat.

1972

A marxista eszme és a város. [La pensée marxiste et la ville] Paris-Tournai, Casterman, 158 p. „Mutations-Orientations" sorozat.

Három írás a színházról. [Trois textes pour le théatre] Paris, Anthropos.

1973

Tér és politika. A városi léthez való jog 2. kötete. [Espace el politique. 2° tome du „Droit á la ville"]. Paris, Antropos.

A kapitalizmus túlélése, a termelési viszonyok megújítása. [La survie du capita-lisme, la reprodudion des rapporis de production] Paris, Anthropos.

1974

A tér teremtése. [La production de l'espace] Paris, Anthropos. Lefebvre egyik klasszikus műve.

1975

A tévedések kora. [Le temps des méprises] Paris. Stock.

Hegel, Marx, Nietzsche avagy az árnyak királysága. [Hegel, Marx, Nietzsche ou le royaume des ombres] Paris-Tournai, Casterman, 224 p. „Synthéses contempo-raines" sorozat.

A strukturalista ideológia. [L'ideologie structuraliste] Paris. Le Seuil. „Points" sorozat.

1976-78

Az államról. [De l'Etat] Paris, UGE, „10/18" sorozat. 4 kötetben:

1. Az állam a modern világban. [L'Etat dans le monde moderné] 1976.

2. Az állam marxista elmélete Hegeltől Maóig. [Théorie marxiste de l'Etat de Hegel á Mao] 1976.

3. Az állami termelési mód. [Le mode de production étatique] 1977.

4. A modern állam ellentmondásai. Az állam és a dialektika. [Les contradictions de l'Elat moderné. La dialectique el/de l'Etat] 1978.

1980

A jelenlét és a hiány. [La présence et l'absence] Paris, Casterman.

Egy világteremtő gondolat. [Une pensée devenue monde] Paris. Fayard.

1981

A hétköznapi élet kritikája, III. A modernitástól a modernizmusig. A hétköznapi­ság metafilozófiája. [Critique de la vie quotidienne III, De la modernné au modernis­me. Pour une métaphilosophie du quotidienne] Paris. L'Arche.

1985

Miről gondolkodjunk? [Qu est-ce que penser?] Paris, Publisud.

1986

Vissza a dialektikához. A modern világ tizenkét kulcsszava. [Le retour á la dialectique. Douze mots-clefs pour le monde moderné] Paris, Messidor, Editions soci­ales, „Théorie" sorozat.

Lukács 1955. Paris, Aubier. Ebben a kötetben megtalálható P. Tort Marxistának lenni ma [Être marxiste aujourd'hui] című írása is.

1991

Beszélgetés Henri Lefebvre-vel. [Conversation avec Henri Lefebvre] Paris. Messidor, 116 p.

Patricia Latour és Francis Combes interjúi. Már csak azért is érdekes e kötet, mert ez volt a filozófus utolsó nagyobb lélegzetű nyilatkozata, melyre 1991. január 2. és 5. között került sor. A beszélgetés megle­hetősen kötetlen, de fontos adalékokkal szolgál a „Tévedések kora" című műhöz. Érdemes elolvasni.

Ritmuselemzés. [La rythmanalyse] a párizsi Sylepse-Périscope-nál fog megje­lenni.

2) Társszerzőkkel írott művek

Norbert Gutermannal közösen:

1934

Bevezetés Karl Marx válogatott írásaihoz. [Introduclion aux morceaux choisis de Karl Marx] Paris, NRF.

1936

A misztifikált tudat. [La conscience mystifiée] Paris. Gallimard: újabb kiadása: Paris, LeSycomore, 1979.

1938

Hegel válogatott Írásai. [Morceaux choisis de Hegel] Paris, Gallimard; újra ki­adták az „Idées" sorozatban 2 kötetben, 1969-ben.

Lenin füzetei a hegeli dialektikáról. [Cahiers de Lénine sur la dialectique de He­gel] Paris, Gallimard; újra kiadták az „Idées" sorozatban 1967-ben.

1963

Karl Marx, Válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 1. kötet. 1964

Karl Marx, válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 2. kötet.

Catherine Regulier-vel közösen:

1978

A forradalom már nem az, ami volt. [La révolulion n'est plus ce quelle était] Paris. Editions Libres-Hallier.

A Navarrenx-csoporttal közösen:

1990-91

A polgárjogi szerződésről. [Du contrat de citoyenneté] Paris. Editions Sylepse et Périscope, 382 p. A kötet Lefebvre-nek egy bő húsz oldalas Írásával kezdődik, melyben a polgári jogok újbóli definiálását javasolja. Lefebvre 1985 és 1990 között volt a Navarrenx-csoport vezetője, melynek tagjai (Armand Ajzenberg. Lucien Bonnafé, Katherine Coit, Yann Couvidat, Alain Guillerm, Fernando lanelti, Guy Lacroix, Lucia Martini-Sclazone, Serge Renaudie és Oresle Scalzone) a francia forradalom bicentenáriuma környékén az állampolgári jogok kérdésével foglalkoztak.

3) Henri Lefebvre-ről írott művek

Carraro, Donatelle (1981): Az emberi kaland a modern világban – Henri Le­febvre és a „homo quotidianus". [L'Avventura umana nel mondo moderno. Henri Lefebvre et l'homo quotidianus] Milano. Unicopli. 167 p.

Delbo, Charlotte (1969): Elmélet és gyakorlat. Henri Lefébvre és Herbert Marcuse képzeletbeli, de nem igazán apokrif beszélgetése. [La Théorie et la pratique, dialogue imaginaire mais non tout à faít apocryphe entre Herbert Marcuse et Henri Lefebvre] Paris. Anthropos. 56 p.

Hess, Remi (1988): Henri Lefebvre és az évszázad kalandja. [Henri Lefebvfre et l'aventure du siècle] Paris, Métailié. 360 p. Ez a Lefebvre életművét bemutató kötet elmélyült kutatómunka eredménye, melyet a René Lourau-nak, Antoine Savoye-nak és Remi Hess-nek adott Lefebvre interjúk egészítenek ki. A lefebvre-i életmű egészét tárgyalja.

Kleinspehn, Thomas (1975): Az elfojtott köznapiság. Henri Lefébvre marxista bírálata a mindennapi létről. [Der verdrangte Alltag: Henri Lefebvres marxistische Kritik des Alltagslebens] Giessen, Focus Verlag, 148 p.

Meyer, Kurt (1973): Henri Lefebvre – egy romantikus forradalmár. [Henri Lefebvre: Ein romantischer Revolutionnär] Bécs, Europa Verlag, 175 p.

Sève, Lucien (1960): A különbség. Lenintől az Egész és a maradék-ig. [La différence, de Lénine á La somme el le resté] Editions sociales, Paris, „Les essais de la Nouvelle critique" sorozat, N 7. 224 p.

[M. 50. 1991. december]

(Ford.: Takács József)

Tartalomjegyzék

1. Robert Daniels : Trockij, Sztálin és a szovjet kommunizmus kialakulása
2. Fekete Gyula : Szabadság és tulajdon – A polittikai jobb és bal kérdéséhez
3. Krausz Tamás : Kapitalizmus-antikapitalizmus-külföldi tőke – Jegyzet egy új-régi politikai amalgámról
4. Szigeti Péter : A baloldal elméleti zsákutcáiról
5. Andrea Komlosy, Susan Zimmermann : Pénzt vagy életet? – Megjegyzések a gyakorlati nőmozgalom körüli vitához
6. Susan Zimmermann : A nyugat-európai típusú jóléti állam születése és kimúlása
7. Giovanni Arrighi : Marxista évszázad, amerikai évszázad: a világ munkásmozgalmának kialakulása és átalakulása
8. Johan Galtung : A terrorizmus okairól és megszűntetéséről
9. Lakatos László, Ernest Mandel : Európa változásai – balszemmel
10. Maróthy János : Mindig-új baloldal
11. Colin Ward : Aktív anarchia (részletek)
12. A baloldali egység megteremtéséért – A Balodali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata
13. Henri Lefebvre : A civil társadalom és a polgári jogok
14. Michael Löwy : A romantikus marxizmus – Henri Lefebvre
15. Rémi Hess : Henri Lefebvre válogatott bibliográfiája
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Marx a gazdaságtan fejlődéséről és a szocialista forradalmakról
17. Néhány ötletes módszer a demokrácia ellenőrzésére, avagy mit kezdjünk a tömegtájékoztatás eszközeivel?

Marx a gazdaságtan fejlődéséről

Az „Értéktöbblet-elméletek" című posztumusz kéziratá­ban, amelyet ,,A tőke" IV. könyvének is neveznek, Karl Marx a polgári gazdaságtan fejlődésének rendkívül érde­kes ábrázolását nyújtja. Érdemes a fejtegetést csaknem teljes egészében idézni, mert éles és telibe találó megfo­galmazásai alkalmat adnak rá, hogy elgondolkodjunk a társadalomtudományok, sőt, a tudományok fejlődéséről és válságairól általában, valamint magának a marxiz­musnak a „fejlődéséről" és sorsáról különösen.

Olvassuk tehát: „A klasszikus gazdaságtan – írja Marx – igyekszik a gazdaság különböző megszilárdult és egymással szemben idegen formáit elemzés révén belső egységükre visszavezetni, és lehántani róluk azt az ala­kot, amelyben közömbösen állnak egymás mellett, meg akarja érteni a belső összefüggést, megkülönböztetve a megjelenési formák változatosságától. A járadékot ezért többletprofitra vezeti vissza, amivel a járadék véget ér mint különös, önálló forma, és elválik látszólagos forrá­sától, a földtől. A kamatról úgyszintén lehántja önálló formáját és kimutatja róla, hogy a profit része. Így a jöve­delem mindazon formáit és mindazokat az önálló alako­kat, címeket, amelyek alatt a nem-dolgozó részt kap az áru értékéből, egy formára, a profitra vezette vissza. Ez azonban értéktöbbletre oldódik fel, minthogy az egész áru értéke munkára oldódik fel; a benne foglalt munka megfizetett mennyisége munkabérre, tehát az e feletti többlet meg nem fizetett munkára, különböző címeken ingyenesen elsajátított, de a tőke által létrehívott többlet­munkára. A klasszikus gazdaságtan olykor ellentmond magának ebben az elemzésben; gyakran közvetlenül, a középtagok nélkül kísérli meg hogy elvégezze a visszave­zetést, és kimutassa a különböző formák forrásának azo­nosságát. Ez azonban szükségszerűen fakad elemző módszeréből, amivel a bírálatnak és a megértésnek kezdődnie kell. Nem az érdekli, hogy a különböző for­mákat genetikusan kifejtse, hanem, hogy elemzés révén egységükre visszavezesse őket, mert mint adott előfelté­telekből indul ki belőlük. De az elemzés a szükségszerű előfeltétele a genetikus ábrázolásnak, a valóságos alaku­lási folyamat megértésének ennek különböző fázisaiban. A klasszikus gazdaságtan végül hibás, fogyatékos, ami­kor a tőke alapformáját, az idegen munka elsajátítására irányuló termelést nem mint történeti formát, hanem mint a társadalmi termelés természeti formáját fogja fel, de olyan felfogás ez, melynek kiküszöböléséhez maga tör utat elemzésével." (Karl Marx, Értéktöbblet-elméle­tek, Harmadik rész: Marx-Engels Művei 26/111, Budapest 1976, pp. 455-456. Kiemelések: A Szerk.)

A klasszikus gazdaságlant tehát a polgári társadalom­fejlődés hozta létre, mégpedig elfogulatlan, önmagát is meghaladni képes formában. Elgondolkodhatunk rajta, vajon nem érvényes-e a klasszikus formáról adott jellem­zése más tudományok megalapozó, fölfedező, „elemző" korszakára is, beleértve természetesen a marxi „kritikai gazdaságtan" megalapozását is. Az ún. elemző korszak fogyatékosságairól szólván itt nem érdemes á munkaér­ték-elmélet mai vitatottságára vagy más, például logikai – módszertani polémiákra gondolni, de arra igen, hogy bi­zonyos „középtagokra", nem elsőrendű kérdések artiku­lált kidolgozásira Marx, a nagy fölfedező, szükségkép­pen nem gondolhatott, hagyott tehát problémát maga után nem egyet.

Lássuk azonban, miként vélekedett Marx a klasszikus polgári gazdaságtan további fejlődéséről. „Egészen más­ként álfa dolog – írja – a vulgáris gazdaságtannal, amely csak akkor terpeszkedik el, mihelyt maga a gazdaságtan saját előfeltételeit elemzésével feloldotta, megingatta, fej-hát a gazdaságtannal szembeni ellentét is létezik már többé-kevésbé gazdaságtani, utópikus, kritikai és forra­dalmi formában. Hiszen a politikai gazdaságtan és a belőle magából létrehozott ellentét fejlődése lépést tart a tőkés termelésben foglalt társadalmi ellentétek és osz­tályharcok reális fejlődésével. Csak mihelyt a politikai gazdaságtan a fejlődés bizonyos szélességét elérte – tehát A. Smith után – és szilárd formákat adott magának, válik le róla, mint a gazdaságtan különös ábrázolása, az az ele­me, amely a jelenségnek a róla alkotott elképzelésként való puszta újratermelése, a gazdaságtan vulgáris eleme. Így Say azoknak a vulgáris elképzeléseknek a leválása, amelyek A. Smithben mint külön kikristályosodás mellette megszilárdulva végighúzódnak. Ricardóval és a gazda­ságtan általa tovább-megalapozott kialakulásával a vul­gáris közgazdász is új táplálékhoz jut (mivelhogy sem­mit sem termel maga), és minél inkább eléri a gazdaság­tan a maga lezárását, tehát hatol a mélységbe, és fejlődik ki mint az ellentét egy rendszere, annál önállóbban lép szembe vele saját vulgáris eleme, gazdagodva olyan anyaggal, amelyet ez a maga módján elrendez, míg végül tudós szinkrétista és jellegtelen-eklektikus kompilációként meg nem találja legjobb kifejezését. (A Szerk. kieme­lésé.) Ugyanabban a mértékben, ahogy a gazdaságtan a mélységbe hatol, nemcsak hogy maga ellentéteket ábrá­zol, hanem ellentéte mint olyan szembelép vele, egyi­dejűleg azzal, hogy kifejlődnek a reális ellentétek a tár­sadalom gazdasági életében. Ugyanebben a mértékben a vulgáris gazdaságtan tudatosan apologetikusabbá válik és igyekszik a gondolatokat, s bennük az ellentéteket, erőszakolt módon fecsegessél eltüntetni. Say ennélfogva még kritikusnak és pártatlannak jelenik meg – mert Smithben az ellentmondásokat még relatíve kifejletlenül találja – pl. Bastiat-hoz, a hivatásos harmonikushoz és apologétához képest, aki mindenesetre készen találta az ellentétet egyrészt a ricardói gazdaságtanban magán a gazdaságtanon belül kidolgozva, másrészt a szocializ­musban és a kor harcaiban kidolgozódófélben. Hozzájá­rul ehhez, hogy a vulgáris gazdaságtan a maga korábbi fokain az anyagot még nem találja teljesen feldolgozva, tehát még maga is többé-kevésbé közreműködik a gazda­ságtani problémák megoldásában a gazdaságtan állás­pontjáról, mint pl. Say; míg egy Bastiat-nak csak plagizálnia kell és a klasszikus gazdaságtan kellemetlen oldalát okoskodással eltüntetnie. De Bastiat még nem a végső fokot jelenti. Még kitűnik azzal, hogy hiányzik nála a tudálékosság és égészen felszínes az ismeretsége azzal a tu­dománnyal, amelyet az uralkodó osztály érdekében ki­szépít. Nála az apologetika még szenvedélyes és ez az apologetika az ő tulajdonképpeni munkája, mivelhogy a gazdaságtan tartalmát másoktól veszi, ahogy éppen bele­illik a cókmókjába." (Uo. pp. 456-457.)

Ez a fejtegetés kísértetiesén jól jellemzi egész sereg nagy, tudományteremtő, fölfedező tudós munkatársai­nak, kortársainak és közvetlen utódainak munkásságát, legalábbis a társadalomfejlődéssel való kapcsolatában, de lehet, hogy a tudományok ún. fejlődésének vonatko­zásában áltálában véve is, horribile dictu megint gondol­ván á marxizmusra is, amelynek klasszikus elemzéseiből a dolog természete miatt nem hiányozhatott néhány „vul­gáris elem'' sem.

Még hátborzongatóbb, ahogyan Marx a gazdaságtan tudományának „végső fokát" jellemzi: „A végső forma a professzori forma, amely ,történelmileg' lát munkához, és bölcs mérséklettel mindenünnen összekeresi a ,legjob­bat', mikor is nem néz ellentmondásokra, hanem csak teljességre. Ez minden rendszerek elszellemtelenítése, melyeknek élét mindenütt letöri, és melyek békésen megférnek egymás mellett a kivonat-füzetben. Az apologetika hevét itt mérsékli a tudálékosság, amely jóakaróan néz le a gazdaságtani gondolkodók túlzásaira, és őket csak mint kuriózumokat úszkál tat ja középszerű kásájá­ban." (Uo. p. 457.)

„Bastiat és Carey" című, 1857-ben írott töredékes fej­tegetését Marx ugyanígy kezdi: „A modern politikai gaz­daságtan története Ricardóval és Sismondival végződik: ellentétek, akik közül az egyik angolul, a másik franciául beszél… A későbbi politikai gazdaságtani irodalom vagy eklektikus, szinkretisztikus kompendiumokba torkollik, mint pl. J. S. Mill műve, vagy egyes ágak mélyebb kidol­gozásába, mint. pl. Tooke ,History of Prices'-a és általá­ban az újabb angol írások a forgalomról – az egyetlen ág ez, amelyben valóban új felfedezéseket tettek, mivel a gyarmatosításról, földtulajdonról (annak különböző for­máiban), népesedésről stb. szóló írások tulajdonképpen csak nagyobb anyagbőségükkel tűnnek ki a régebbiek­hez képest – vagy régi gazdasági vitakérdéseknek egy szélesebb közönség számára való reprodukálásaiba és napi kérdések gyakorlati megoldásaiba, mint a szabad­kereskedelemről és protekcionizmusról szóló írások-, vagy végül a klasszikus irányzatok tendenciózus kiélezé­seibe… Teljességgel epigon-irodalom ez, reprodukálás, a forma nagyobb mérvű kimunkálása, az anyag szélesebb elsajátítása, kiélezés, népszerűsítés, összefoglalás, a rész­letek kidolgozása; ugrásos és döntő fejlődési fázisok hiá­nya, leltárfelvétel az egyik oldalon, egyes részletekben való növekedés a másikon." (Karl Marx, A politikai gaz­daságtan bírálatának alapvonalai: Marx-Engels Művei 46/1, Budapest 1972, p. 1.)

O, ti tankönyvek és lexikonok! Tudománytörténetek és összefoglalások! Ó, posztmodern eklekticizmus! Ol­vassunk csak még néhány sort Marxtól: „Minthogy ilyes­fajta munkák csak akkor lépnek fel, mikor a politikai gazdaságtan mint tudomány köre elérkezett a végéhez, ez egyszersmind sírhelye ennek a tudománynak. Hogy éppily fennkölten állnak a szocialisták fantáziái felett, azt nem is kell megjegyezni." (Uo.)

Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s mód­szertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatalt Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimond­ja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül „professzor­ság" lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizo­nyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Az új (társadalom)tudományokat magának a társadalom­nak objektív igényei hozzák létre vagy virágoztatják fel, gyakorta azonban puszta vegetálásra kárhoztatják őket. Ami igazán maradandó, az a klasszikus korszak fölfedező, megalapozó teljesítménye, valamint a később inkább ki­vételes esetekben előforduló kongeniális munka. így van ez bizony a marxi életmű klasszicitásával és későbbi sor­sával is.

*

Marx a szocialista forradalmakról

Marx természetesen – noha jósolni sohasem akart – meg­lehetősen sok megjegyzésével elárulja, milyen elképze­léséi voltak az eljövendő, sőt, az ő századában már bizo­nyos mértékig el is kezdődött szocialista forradalmakról. E helyütt kényszerűen félretolva megnyilatkozásainak temérdek, sokszor a történelmi pillanathoz kötött-problé­máját, egy ismert, de valójában sohasem végiggondolt jellemzését érdemes emlékezetünkbe idézni, amelyet az illúziókkal terhes 1848-as forradalmak bukása után, 1851 végén vagy 1852 elején vetett papírra, s amely mai hely­zetünkben is fokozott figyelmet érdemel.

„A XIX. század szociális forradalma – írja Marx – nem merítheti poézisét a múltból, hanem csakis a jövőből. Nem kezdheti el önmaga megvalósítását, amíg nem ve­tett le minden babonás hiedelmet a múltról. A korábbi forradalmaknak szükségük volta világtörténelmi vissza­emlékezésekre, hogy elkábítsák magukat saját tartalmuk tekintetében, A XIX, század forradalmának a halottakra kell hagynia halottaik eltemetését, hogy saját tartalmá­hoz elérkezzék. Amott a frázis túlhaladta a tartalmat, itt-a tartalom haladja túl a frázist." (Karl Marx, Louis Bona­parte Brumaire tizennyolcadikája: Marx-Engels Művei 8, Budapest 1962, p. 107.)

A Máté-evangéliumból vett (Máté 8, 22) idézettel együtt az egész passzus a múlt illúzióival való szakítás szükséges­ségéről szól. Nevetséges volna fölemlegetni, hogy Marx a XIX. század forradalmait már nem polgári, hanem „szociá­lis" forradalmaknak tartotta; hogy ebben mennyiben volt igaza, mennyiben nem, az meglehetősen bonyolult és sem­miképp sem ide tartozó kérdés. Annál inkább érdekelhet bennünket, mit gondolt Marxa szocialista forradalmak ál­talános jellegéről/megtorpanásairól és bukásairól, a hatal­mas feladathoz mért várható problémáiról. Olvassuk el gondosan ugyanazon mű egy, az előbbit hamarosan követő másik passzusát:

„Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövek­be lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelle­mé; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mi­előtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszony mint a XIX. század forradalmai, állandó­an bírálják önmagukat folyton megszakítják saját menetü­ket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kí­sérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bi­zonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok magúk kiáltják: Hic Rhodus, hic salta! Itt a rózsa, itt táncolj!" (Uo. p. 108. Kiemelések: a Szerk.)

XIX. század ide, XX. század oda, a világtörténelem fi­lozófiája dolgában, hacsak primitív ötleteknek be nem hódolunk, ezeknél a gondolatoknál értelmesebbet és ak­tuálisabbat csak a részletek tekintetében fogalmazhat­nánk meg. Mutatis mutandis, az idézet hozzánk és ne­künk szól.

Ha a szovjet baloldali ellenzéket tanulmányozzuk, mindenek­előtt azt kell előrebocsájtanunk, hogy az ország társadalmi és politikai berendezkedése nem készen pattant elő az 1917-es for­radalom küzdelmeiből. Ellenkezőleg, kialakulásához mintegy másfél évtizedre volt szükség, és ez a periódus későbbi történe­tére is döntő befolyást gyakorolt. Hozzá kell tennünk, hogy ez a fejlődés nem tekinthető csupán mennyiségi jellegűnek, azaz nemcsak az államhatalom kiterjesztésében és a termelési muta­tók növekedésében testesült meg, ahogy azt „a szocializmus építésének" leegyszerűsítő jelszava alapján gondolhatnánk. Nem mondhatjuk ugyanakkor azt sem, hogy a jövő társadalmát építették volna, beteljesítve Marx jóslatát és engedelmeskedve egy feltételezett történelmi szükségszerűségnek. Az új társadal­mi és politikai rendszer független fejlődés eredményeképp kovácsolódott, s ez a fejlődés a körülmények és az emberi tényezők hatására olyan váratlan és ellenőrizhetetlen fordulatokat vett, melyeket a marxi elmélet nem nagyon, vagy talán egyáltalán nem vett számításba.

*

A baloldali ellenzék reményeinek még a marxi elmélet sem adott igazán tápot. Egészen 1917-ig a marxizmus minden irányza­tának képviselői elismerték, hogy Oroszország felkészület­len a szocializmusra, még akkor is, ha adódhatnak olyan sa­játos körülmények, melyek ideig-óráig hatalomhoz segíthe­tik a proletariátust. Trockij a „permanens forradalom" fogalma alatt foglalta össze várakozásait, vagyis arra számított, hogy a polgári forradalom az orosz városokban közvetlenül proletárfor­radalomba torkollik, ami előbb-utóbb kirobbantja majd a szocia­lista világforradalmat, és nemzetközi szolidaritást ébreszt az orosz munkásokkal. 1917 előtt Lenin úgy vélte, hogy a munkás­pártnak a „proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrá­jának" formájában kell megvalósítania a polgári forradalmat, kar­öltve a polgári forradalmárokkal, mint a párt természetes szövet­ségeseivel. A párt hatalomra kerülése előtt azonban egyetlen bolsevik sem remélte, hogy az elszigetelt Oroszországban egyetlen nemzedéknyi idő alatt felépül majd a szocialista társa­dalom. A tevékenységüket főként emigrációban kifejtő mensevikek váltig állították, hogy ez lehetetlen.

A fenti dilemma nyomán bontakozott ki a „szocializmus egy országban" kérdése körül folyó közismert vita, mely 1924-ben kezdődött, amikor Sztálin – néhány Lenin-idézetre hivatkozva – kijelentette, hogy Oroszország elmaradottsága és elszigeteltsé­ge nem akadálya a szocializmus gyors megteremtésének. Az el­lenzék komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy bebizonyítsa, mennyire ellentétben áll e szemlélet a marxizmus neves szakte­kintélyeinek Oroszországban addigra már egytől-egyig ismertté vált értelmezéseivel, ám logikailag bármennyire kényszerítő erejűek voltak is érveik, politikailag hiábavalónak bizonyultak. Mindaddig, amíg el nem hallgattatták őket, az ellenzék tagjai igyekeztek rámutatni arra, hogy a Sztálin irányítása alatt álló pártvezetés a marxizmust egy, a proletár társadalomtól eltérő rendszer ideológiájává torzítja, mert az a rendszer, amibe az el­maradott orosz viszonyok belekényszerítik a pártvezetést, szo­cializmus helyett sokkal inkább egyfajta „despotikus menedzse­rizmusnak" nevezhető.

Mint említettem, a marxista elmélet alapján mind az október előtti, mind az október utáni marxisták egyetértettek abban, hogy a kapitalizmus fejlettsége szempontjából Oroszországban még nem „érett meg" a helyzet a proletár forradalomra, lévén, hogy csak a kiforrott tőkés viszonyok élezik ki a végsőkig a forradalmi ellentmondásokat, s teremtik meg a hatalomra jutott munkásosz­tály számára a szocialista építés anyagi előfeltételeit. Hogy mi­ért került sor mégis a forradalomra egy ilyen korai stádium­ban, azt a bolsevikok a háborúval és a különleges orosz vi­szonyokkal magyarázták. A mensevikektől eltérően, ők ilyen körülmények között is hajlandók voltak gyakorolni a rájuk szakadt hatalmat, még akkor is, ha ezzel egy kisebbség dikta­túráját kényszerítik az országra. Annak reményében vállalták e szerepet, hogy így majd anyagi feltételek híján is előbbre vihetik a proletár szocializmus ügyét, amíg be nem következik a meg­váltó világforradalom. „Nincs a földön olyan erő – írja tétovázó híveinek az októberi forradalom előestéjén Lenin -, mely meg­akadályozhatná a bolsevikokat abban, ha nem vesztik el bátor­ságukat, hogy megragadják a hatalmat, és meg is tartsák a szo­cialista világforradalom végső győzelméig."

Ha behatóbbam tanulmányozzuk az újkori forradalmak törté­netét, arra a következtetésre jutunk, hogy egyáltalán nem állják meg a helyüket azok a vélemények, melyek szerint az orosz for­radalom „idő előtt" tört volna ki. Ellenkezőleg, minden okunk megvan arra, hogy kijelentsük: az orosz tőkés fejlődést félúton megszakító forradalom éppen „időben" következett be. Téves­nek mutatkozott a marxi jóslat, hogy a szocialista forradalom a tőkés ipar kibontakozásának következményeképpen fog kirob­banni, amikor a kapitalizmus már minden fejlődési lehetőségét kimerítette, és megteremtette a szocialista jólét anyagi feltételeit. A közelmúlt történetéből az világlik ki, hogy forradalmi helyzet nagy valószínűséggel nem a modernizációs és iparosodási folyamat végén alakul ki, hanem akkor, amikor a fejlődés még javában tart, amikor az átalakulás miatt keletkező fe­szültségek válságossá fokozódnak. Tehát, ellentétben a mar­xizmus egyik sarkalatos tételével, a modernizációt a skandináv államok módjára békében átvészelő országok, illetve azok, me­lyek már egészen korán átéltek egy forradalmat, a Kapitalizmus kiteljesedésekor minden valószínűség szerint már nem fognak forradalmi szituációba kerülni. Továbbfejlődésük innen már álta­lában a szocialista jellegű demokrácia irányába mutat. Ebből a szemszögből nézve a forradalom nem bizonyos osztályok felemelkedésének és mások hanyatlásának következménye­képpen tör ki, hanem a társadalmi és politikai rendszer strukturális válságának eredményeképp, melynek során a társadalom dinamikus és hátrányos helyzetbe került elemei mind mozgásba jönnek. Ha ezt elfogadjuk, már nem szorul to­vábbi magyarázatra az a körülmény, hogy az egyes forradalmi szituációkban, attól függően, hogy mikor éleződött ki a válság, más és más összetételű osztálykoalíciók játsszák a főszerepet: a XVII. századi Angliában az arisztokraták, a polgárok és a kézművesek; Franciaországban a polgárok, iparosok és paraszt­gazdák; Oroszországban pedig az értelmiségiek, valamint a munkásság és a parasztság.

A marxizmus nem tud magyarázatot adni arra a szabály­szerűségre sem, hogy miként fordul a mértéktartóan induló for­radalom szélsőséges diktatúrába, s hogyan következik erre a forradalom és a régi rend elemeit egyaránt egyesítő thermidori reakció. A régi rendszer struktruális válsága a hatalom össze­omlásához és a szervezetek széteséséhez vezet; a folyamat so­rán a legkülönbözőbb társadalmi elemek aktivizálódhatnak, me­lyek – miközben érdekeik artikulálására törekednek – egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy megvannak-e a társadalomban kö­veteléseik teljesítésének anyagi feltételei. Emiatt aztán bizo­nyos értelemben minden nagy forradalom „idő előtti", mivel olyan szélsőségeseket emel hatalomra, akik a társadalom demonstratív rétegeinek leghaladóbb jelszavait követik. Ép­pen ezért nem meglepőnek és különlegesnek, hanem termé­szetes történelmi jelenségnek kell tekintenünk azt, hogy a prole­tariátus a programja megvalósításához szükséges gazdasági alapok nélkül is hatalomra tudott kerülni.

Engels híres intő szavai jutnak eszünkbe a korukat megelőző forradalmárokról: A legrosszabb, ami egy szélsőséges párt ve­zetőjével megtörténhet, hogy egy olyan időszakban kényszerül átvenni az állami irányítást, amikor még nem érett meg a helyzet arra, hogy az általa képviselt osztály hatalomra kerüljön. … Arra kényszerül, hogy ne saját pártját és osztályát képviselje, hanem azt az osztályt, melynek uralmára elérkezett az idő. A fejlődés érdekében egy idegen osztály érdekeiért kell síkra szállnia, mi­közben a sajátjának szavakkal és ígéretekkel kell beérnie.

Be kell ismernünk, hogy Engels figyelemreméltó meglátása nemcsak egy kivételes és tragikus lehetőséget jelez a forradal­mak történetében, hanem a forradalmi paradoxon általános sza­bályát fogalmazza meg.

Engels nem tér ki arra a körülményre, hogy mivel a forradal­mi vezetőknek le kell mondaniuk a lakosság széles rétegei­nek érdekképviseletéről, és hatalmon maradásuk végett a népi érzelmek helyett mindinkább adminisztratív eszközök­höz és taktikai kompromisszumokhoz kell folyamodniuk, ez előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy a szélsőségesek kiválnak soraikból. Az utópikus és idealista eszméket tápláló forradalmá­rok ugyanis nem hajlandók ilyen áldozatokat hozni, és ultra-bal­oldali ellenzékként szakadnak le a központi magról. Egy ilyen el­lenzéknek azonban már a puszta léte is tolerálhatatlan azok számára, akik a „szavakkal és ígéretekkel" való kormányzást vá­lasztották, így aztán ezek a csoportok, a valóban ellenforradalmi elemekkel együtt, heves üldöztetésnek lesznek kitéve. (Ponto­san ez történt 1921-ben a kommunista párton belüli demokrati­kus centralista és munkásellenzéki csoportokkal, valamint a kronstadti felkelőkkel.) Ezenközben az alattomos és erőszakos eszközökkel hatalomra törekvő vezetők azon veszik észre ma­gukat, hogy a szélsőbal elpártolásával és a kimerült, csaló­dott tömegek konzervatív irányba tolódásával tulajdonkép­pen felszámolódott az a társadalmi bázis, melyre forradalmi programjuk megvalósításában támaszkodhattak volna. Ez teszi a thermidori fordulatot elkerülhetetlenné, akár maguk a szélsőséges vezetők viszik azt véghez, mint 1921-ben Oroszor­szágban, akár egy palotaforradalom nyitja meg előttük a le­hetőséget, mint ahogy 1794-ben Franciaországban történt.

A baloldali ellenzék nem egyszerűen csak rosszul értelmezte a thermidor fogalmát, amikor az 1920-as évek derekán táma­dásba lendült a pártvezetés ellen. Nem sok esélyük volt a „ther­midori" események más irányba terelésére, legalábbis nem a munkásdemokrácia meghirdetésével. Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a ha­talmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi módszereket a modernizációs válságot átélő társadalom igényeivel.

Erre azonban egyetlen orosz marxista sem volt szellemileg felkészülve. Valójában minél őszintébb és tehetségesebb híve volt valaki a marxista elveknek és módszereknek, annál kevésbé volt képes megfelelni ezeknek a szükségleteknek. A szovjet ve­zetők közül mindössze egy állítólagos marxista – Joszif Sztálin – ismerte föl, hogy az elvek fölé kell emelkednie, s hogy a történel­mi lehetőséget megragadva válaszolnia kell a kor kihívására.

*

Kik tartoztak a baloldali ellenzékhez, és a fellegekben járva miért kísértették a lehetetlent a forradalmi szellem őrzésével, amikor a kor sokkal gyakorlatiasabb lépéseket sürgetett? A válasz rendkí­vül összetett, hiszen itt a történelmi folyamatok, a személyiségek és az alapvető filozófiai értékek egyaránt szerepet játszottak. A kommunista pártban 1923-ban bekövetkezett törés eredetét te­kintve egészen a bolsevizmus kezdetéig nyúlik vissza, ponto­sabban 1903-ig, amikor Lenin a konspirációs pártfegyelem körüli vitában szakította szociáldemokratákkal, s ezzel számos radiká­lis, ám tekintélyellenes harcostársát a mensevikek táborában hagyta. Ezek az emberek, soraikban olyan forradalmi nagysá­gokkal, mint Lev Trockij, Anatolij Lunacsarszkij, Karl Radek, Alekszandra Kollontaj, Hrisztyian Rakovszkij, Adolf Joffe és Vla­gyimir Antonov-Ovszejenko, 1915 és 1917 között azért csatla­koztak a bolsevikokhoz, mert háborúellenes érzelmeket táplál­tak, s az Ideiglenes Kormánnyal szemben a proletárforradalom­mal rokonszenveztek. Valójában sohasem tudtak megbékélni Lenin elméletével, az úgynevezett demokratikus centralizmus eszméjével (értsd: demokrácia elvben, centralizmus valójában). Ehhez az ex-mensevik táborhoz egy másik, a bolsevik frakción belül elkülönülő, radikalizmusát tekintve rokonlélek baloldali irányzat is kapcsolódott. Ellentétük a bolsevik maggal még 1905-ben, az Állami Duma bojkottja kapcsán kirobbant vitában kezdődött, s a háborús években csak tovább folytatódott az im­perializmus elmélete és a nemzeti önrendelkezés kérdése körül vívott tollharcokban. Ezek közül a „baloldali bolsevikok" (inkább forradalmi romantikusok) közül jött Nyikolaj Buharin, Grigorij Pjatakov, Feliksz Dzerzsinszkij, Valerián Oszinszkij-Obelenszkij és Vlagyimir Szmirnov.

A forradalom előtti és a forradalom utáni tíz évben a radikális marxista mozgalmat mind Oroszországban, mind az emigráció­ban mély és szűnni nem akaró ellentétek osztották meg. Az egyik oldalon ott álltak az ideológiai puristák, akik a balszárnyról indították újabb és újabb támadásaikat; a másik oldalon pedig Lenin mögött sorakoztak fel azok, akik a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bárhová hajlandók voltak őt követni, s legfeljebb csak kissé elbizonytalanodtak, mint Zinovjev és Kamenyev 1917-ben, amikor a hazárdjáték túl kockázatossá vált.

Számos helyen olvashatjuk azt a feltevést, hogy a baloldali ellenzékiek és a sztálinisták közötti küzdelem társadalmi alapja az a szemléleti különbség volt, mely szembeállította a teoretikus értelmiségieket a pragmatista beállítottságú munkásmozgalmi emberekkel. Ez a megkülönböztetés azonban csak részben állja meg a helyét – az ellenzékiek közül sokan jöttek a munkásmoz­galomból, nem egy kommunista értelmiségi pedig Sztálinhoz csatlakozott. Határozottabb választóvonal rajzolódik ki előttünk, ha figyelembe vesszük, hogy a forradalom előtti időket nyugati emigrációban töltő kommunisták később szinte kivétel nélkül el­lenzéki tevékenységbe kezdtek; a mozgalmi tapasztalataikat ki­zárólag Oroszországban szerzők viszont utóbb csaknem mind a sztálini frakcióhoz csatlakoztak. (A legjellegzetesebb ebből a szempontból maga Sztálin, aki soha sem járt egyetemre, és so­hasem töltött jelentősebb időt Oroszország határain kívül.) Kö­vetkezetes egyezést fedezhetünk fel azok között, akik már 1917 előtt is ellentétes véleményeiknek adtak hangot, akár a mensevikek, akár a baloldali bolsevikok táborából, és azok között, akik a már hatalmon lévő kommunista párton belül vonultak ellenzék­be Leninnel, majd később Sztálinnal szemben. Nyilvánvaló, hogy az emigrációs viszonyok vonzották az értelmiségieket, s a nem-értelmiségieknek is az intellektualitás látszatát kölcsönöz­ték (vagy ami még fontosabb, az emigrációban élők felszabadul­tabban foglaltak állást az ideológiai vitákban, s semmi sem gá­tolta őket abban, hogy rögzítsék eltérő nézeteiket). A leendő kommunista vezetők az emigrációban csaknem kivétel nélkül magukba szívtak valamit a nyugati demokratikus szellemből, míg az oroszországi földalatti mozgalom tagjai természetszerűleg in­kább hajlottak arra, hogy a gyakorlati szempontokat figyelembe véve, a pártegység megőrzése és a forradalmi munka tovább­folytatása érdekében alávessék magukat a szigorúbb pártfegye­lemnek és a demokratikus centralizmus lenini elvének. Végül szembetűnő a két fél: az ellenzéki típus és a tűzön-vízen át leni­nista lelki alkatának különbözősége – mert míg az előbbi indivi­dualista, és az elméleti szőrszálhasogatás kedvelője, addig az utóbbi tekintélytisztelő, aki feltétel nélkül elismeri előbb Lenin, majd utóbb a pártot megtestesítő mindenkori tévedhetetlen apa­figura hatalmát maga fölött. Lenin halála szorongató bizonytalan­ságot keltett a paternalista vezető hívei között – Lenin egyébként legalább tíz évvel idősebb volt nagynevű harcostársainál -, és ez a bizonytalanság jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a „pártegy­ség" szempontja az elkövetkezendő években minden mást le­győzött bennük.

Nem sokkal a forradalom után két irányzat különült el a meg­lehetősen színes palettájú baloldali ellenzéken belül. Az ellenté­tek először a breszt-litovszki béke körüli vitában körvonalazód­tak, amikor azok a kommunisták, akik a forradalom hónapjaiban a leglelkesebben támogatták Lenint, most a pártvezető ellen for­dultak; melléje álltak viszont a habozok, mint Zinovjev és Kamenyev, akik 1917-ben elbizonytalanodtak félelmükben, hogy nem képesek megtartani a hatalmat. A béke leghevesebb ellenzői, a forradalmi háború hívei Buharin mögött sorakoztak fel az úgyne­vezett „baloldali kommunista" csoportosulásban. Mások, akik nem értettek ugyan egyet Lenin irányvonalával, de nem kívánták végletekig feszíteni az ellentéteket, Trockij jelszavát – sem béke, sem háború – írták zászlajukra; ők voltak azok, akik tartózkodtak a szavazástól a központi bizottságban, és így lehetővé tették Le­ninnek, hogy megszerezze a szavazati többséget a békeegyez­mény számára.

A breszt-litovszki kérdés csak az első volt a leninistákat meg­osztó viták hosszú sorában. Az egymással szembekerülő tábo­rokat leghelyesebb, ha mérsékelt, illetőleg szélsőbaloldali ellen­zéknek nevezzük. A szélsőbaloldal tagjai, akik ekkor baloldali kommunistáknak nevezték magukat, habozás nélkül szembe­szálltak Leninnel, amikor lemondott az iparban a munkásirányí­tásról, és visszaállította az üzemekben a hagyományos igazga­tói vezetést. 1919-ben mint „katonai ellenzék" tiltakoztak az ellen, hogy Trockij visszatért a Vörös Hadseregben a hagyományos hadszervezet és katonai fegyelem elveihez. 1920-ban, a „de­mokratikus centralisták csoportja" néven szerveződve, felemel­ték szavukat a pártszervezet fokozódó központosítása és a helyi szovjetek jogainak megsértése ellen. 1920 őszén és telén, majd 1921-ben – ekkora demokratikus centralisták és a munkásellen­zék képviselte őket – szóvá tették a gazdasági rendszer bürok­ratizálását, és felszólaltak amiatt, hogy a szakszervezetek ku­darcot vallottak a munkásdemokrácia megteremtésében. A szélsőbaloldal itt újból egy olyan szerep vállalására – a népi ér­dekek következetes képviseletére – törekedett, melynek megfe­lelőjét minden nagy forradalomban megtaláljuk, s amely az An­gol Forradalomban fellépő levellerek és diggerek valamint a Francia Forradalomban küzdő babeufisták és Hébert híveinek tevékenységével állítható párhuzamba. Mint szó volt róla, ezek éppen azok az emberek, akiknek a tisztessége elviselhetetlenné válik a forradalmi vezetők számára, amikor az utóbbiak a válság betetőzéseként a szélsőséges diktatúra útjára lépnek, és elérke­zettnek látják az időt a „szavak és ígéretek" révén való kormány­zásra.

Ezenközben a Trockij körül csoportosuló mérsékelt baloldal, mely a polgárháború és a hadi kommunizmus legsúlyosabb időszakában híven támogatta a pártvezetést, ugyancsak a szak­szervezetek kérdésében került szembe a leninistákkal. Ők azon­ban, a szakszervezetek „államosításának" követelésével, a radi­kális centralizmus felől közelítették meg a problémát, szemben a leninistákkal, akik a szakszervezeteknek mindössze a munkás érdekvédelem szerény szerepét szánták a kialakult államkapita­lista viszonyok között. Trockij álláspontja a szakszervezeti kér­désben azt jelezte, hogy ő és tábora kész a szélsőbalos puristák által visszautasított pragmatikus (értsd: kényszer-) eszközökhöz nyúlni nagyratörő – Lenin óvatos hívei számára túlságosan is nagyratörő – forradalmi vágyai keresztülvitele érdekében, és ettől a magatartástól már csak egy lépésre volt – egy évtizeddel később Sztálin meg is tette ezt a lépést – a „forradalom felülről" jelszavának meghirdetése.

*

Zinovjev, hogy elszigetelje Trockijt a politikai bizottságon belül, létrehozta az úgynevezett „trojkát", a belőle, valamint alteregójából, Kamenyevből és a főtitkár Sztálinból álló informális ve­zetőséget; a trojka maga mögött tudhatta a politikai bizottság többi tagját: Alekszej Rikovot, Mihail Tomszkijt, továbbá Buharint mint póttagot. Trockij képtelen volt megtalálni a kedvező politikai alkalmat a trojka elleni fellépésre, jóllehet 1922-23 intrikákkal terhes téli hónapjaiban az ipari fejlődés, a külkereskedelem, a gabonaárak és a nemzeti kisebbségek kérdése körül folyó viták­ban erre számos lehetősége adódott. Még akkor sem hallatta hangját, amikor Lenin „végrendeletében" és más dokumentu­mokban nyíltan szakított Sztálinnal, vagy amikor az 1923 áprili­sában tartott XII. pártkongresszuson barátai nyíltan bírálták Sztá­lint a grúziai kommunistákkal szembeni magatartása miatt. El­képzelhető, hogy Trockij esetleg szövetséget kívánt kötni Sztá­linnal Zinovjev ellen, és ezért nem egyesítette a Sztálin-ellenes erőket, amint azt Lenin várta volna tőle, holott a XII. kongresszus előestéjén éles összeütközésbe került Sztálinnal, amikor Lenin a pártvezetőséget bírálta.

Trockij végül kényszerhelyzetbe került, amikor a NEP mind gazdasági, mind politikai téren jelentkező mélyülő ellentmondá­sai alapvetően átrendezték a kommunista párton belüli potenciá­lis ellenzék sorait. A demokratikus centralista csoportosulás egy­kori tagjai valamint a munkásellenzék némely képviselője csatla­kozott az addigra már háttérbe szorult trockistákhoz, megteremt­vén végre az egységet a szélső- és a mérsékelt baloldal között. Ez az új szövetség volt hivatva arra, hogy kihívást intézzen a pártszervezetben az ideiglenes vezetőség ellen. A harc, melyet Trockij Új irányvonal című cikke és az akörüli vita fémjelez, 1923 decembere és 1924 januárja között, közvetlenül Lenin halála előtt, az ellenzék teljes vereségével zárult. Ezzel a közjátékkal kezdődött a baloldaliak és a sztálinisták igazi hatalmi harca, és ami a politikai siker lehetőségeit illeti, valójában ezzel is végződött.

A vitát Trockij 1923 októberének elején robbantotta ki alköz­ponti bizottsághoz intézett levelével, melyben bírálta a párt bürokratizálódását, és kijelentette, hogy „távolabb vagyunk a mun­kásdemokráciától, mint a hadikommunizmus legádázabb napjai­ban". Trockij felütését hamarosan a „Negyvenhatok nyilatkozata" követte a szűklátókörű tévedések és a zsarnoki képmutatás el­len szóló hathatós intéseivel. Ezt az ellenzék történetében egye­dülálló mélységű vitairatot trockisták – mint Preobrazsenszkij és Pjatakov – valamint demokratikus centralisták – többek között Oszinszkij és Tyimofej Sapronov – egyaránt aláírták, és alkotóit kétségtelenül Trockij akciója inspirálta, bár az is lehet, hogy köz­vetlenül az ő irányításával cselekedtek.

A vezetés nem késlekedett a visszavágással, a színfalak mögött kemény kézzel sújtott le a tiltakozókra, a X. Pártkong­resszus elveit veszélyeztető szektarianizmusnak bélyegezve a bírálatot. Eközben a Trockij-ellenes szervezkedés más országok történelmi példáira hivatkozva azon félelmének adott hangot, hogy Trockij esetleg megkísérelheti egy puccs végrehajtására felhasználni a Vörös Hadseregben elfoglalt pozícióját. Hogy e le­hetőségnek elejét vegyék, eltávolították Trockij támogatóit a ka­tonai-politikai vezetésből (nem kímélve az októberi hőst, Antonov-Ovszejenkót sem), mely ezek után engedelmes gépezet­ként lépett föl a hadseregen belüli ellenzéki befolyás bármely megnyilvánulása ellen.

A nyilvánosság előtt a pártvezetés úgy tett, mintha támogat­ná az új irányvonalról szóló, a december 5-én elfogadott politikai bizottsági határozatban testet öltő nagyratörő reformelképzelé­seket. A határozat alkalmat adott Trockijnak arra, hogy megpró­bálja rávenni a vezetőséget saját reform ígéreteik végrehajtásá­ra, amit az „Új irányvonal" című december 8-án kelt nyílt levelé­ben meg is tett. Jóllehet Trockij Lenin halálakor valamilyen diag­nosztizálásán betegség miatt távozni kényszerült Moszkvából, Preobrazsenszkij arra törekedett, hogy a levél nyomán demokra­tizálási kampányt indítson a moszkvai pártszervezetben.

Ezek a próbálkozások végül arra késztették a pártvezetést, hogy nyilvános ellentámadást indítson az ellenzék letörésére. A sajtóban és a pártgyűléseken zajló leleplezések egészen a XIII. pártkonferencia egybehívásáig tartottak, azaz 1924 januárjáig. Ez volt az első olyan pártülés, ahol a sztálini apparátus sziszte­matikusan kizárta az ellenzéket: mindössze három ellenzéki kül­döttségnek – köztük Preobrazsenszkij delegációjának – sikerült megválasztatnia magát. A konferencia kimondta az ítéletet – megfogalmazása számtalanszor visszatér még, valahányszor bevádolják a bírálni merészelőket -: az ellenzék nem egyéb, mint frakció, mely sérti a X. Kongresszus határozatit, s mint ilyen, szükségképpen a munkásosztállyal szembenálló érdeke­ket képvisel, hiszen – nyilatkozta ki a konferencia – a proletariá­tus nevében értelemszerűen egyedül a kommunista párt hivatott fellépni. Az ellenzék tevékenysége tehát „nemcsak a bolseviz­mus revíziójára irányuló kísérlet, nemcsak a lenini eszmék nyílt cserbenhagyása, hanem egyben félreérthetetlen kispolgári el­hajlás is."

*

A XIII. Pártkonferencia (és Lenin néhány napon belül bekövet­kező halála) után az ellenzék még négy éven át folytatta csatá­rozásait, ám politikai szempontból ezek a küzdelmek csak egy hosszan elnyújtott, jelentéktelen utóvédharcnak tekinthetők. Bár az ellenzékieknek aligha volt esélyük a forradalom után kialaku­ló, Sztálin által megtestesített diktatúra megfékezésére, e négy év történetének fejezeteit mégis az egymás elleni marakodások és a sorozatban elkövetett taktikai tévedések jelzik.

Harcuk során az ellenzékiek számos elméleti és ideológiai érvet felvonultattak, így dokumentálva a szovjet rendszer fejlődését és – legalábbis saját felfogásukban – az előtte álló al­ternatívákat A vitákban a gazdasági kérdéseknek szentelték a legtöbb figyelmet, de részletesen taglalták a külpolitikával és a Kominternnel kapcsolatos problémákat is. Vissza-visszatérő té­májuk volt a pártdemokrácia követelése, melyre a vezetés mind­annyiszor a szektarianizmus és a pártegység megbontásának vácijával válaszolt. A viták során újból és újból felvetették a szov­jet rendszer marxista értelmezésének néhány alapvető kérdést, megtárgyalva a Thermidor és az államkapitalizmus témáit, vala­mint a „szocializmus egy országban" lehetőségét. A nyílt párt­harcoknak ezekben az utolsó éveiben gyakorlatilag már minden problémát jeleztek, mely a szovjet rendszer értékelése kapcsán azóta felmerült.

A legfontosabb gazdaságpolitikai kérdéseket a NEP vetette föl először; nem volt tisztázott ugyanis, hová vezethet az új gaz­daságpolitika, ha hosszú távra tervezik, illetve ha csak rövid tá­vú, „taktikai" lépést látnak benne. Ha a vezetés továbbra is kitart a NEP mellett – állította az ellenzék -, akkor az adók, az árak és a jogi szabályozás terén újabb engedményeket kényszerül adni a parasztságnak és a tőkés kisvállalkozásoknak – az ipari mun­kásság rovására. Az ellenzék kitartóan érvelt az ilyen irányú vál­tozások ellen, mivel úgy vélte, hogy a magát munkásállamnak nevező rendszer igazi társadalmi alapja a proletariátus, melynek gazdasági érdekeit hatékonyan védelmeznie kell. Az ellenzék tagjai látták, hogy a rendszer mennyire ingatag társadalmi bázi­son áll, és efölötti aggodalmaikat mindenekelőtt marxista szem­pontból fogalmazták meg. Az állam osztályalapjának megszilár­dítása érdekében ezért tették magukévá az állami tervezésű ipa­ri fejlesztés ügyét.

A gondolat két szempontból is paradox. Először: mivel a marxisták szerint a politikai felépítményt a társadalmi-gaz­dasági alap határozza meg, logikai ellentmondás részükről azt feltételezni, hogy 1. munkásállamuk erős munkásosztály nélkül létezhet, 2. hogy az úgynevezett munkásállam politi­kai úton létrehozhatja saját társadalmi alapját. Ezen a ponton az egész marxista társadalomtudomány tarthatatlan analógiák kuszaságába vész. Másodszor: talán az előbbieknél is grotesz­kebb, hogy a fiatal szovjet állam legfőbb gazdasági próbatételé­vel – mellyel azután is kitartóan igyekezett megbirkózni -, neve­zetesen a nem-kapitalista iparosítás feladatának kérdésével sem Marx műveiben, sem a szovjet rendszer korai politikai nyilatko­zataiban nem találkozunk. Egyedül az ellenzék által felvetett po­litikai és szociológiai érvek nyomán indult meg ennek a rendkívül jelentős problémának a megvitatása.

A párton belüli küzdelmek utolsó éveit gazdasági szempont­ból a nagy iparosítás-vita határozta meg. Az ellenzék – elsősor­ban Preobrazsenszkij képviseletében – egyértelműen az erőtel­jes, központi irányítású iparosítás mellett tette le voksát. Az ál­láspont támogatói szerint az iparosítást – a tőkés kisajátítás he­lyett – az adórendszeren keresztül megvalósuló erőltetett elvo­násokból („eredeti szocialista felhalmozás") finanszíroznák. A pártvezetésnek Buharin volt az első számú szószólója, aki a szükségből erényt kovácsolt, amikor a NEP védelmében a politi­kai baloldalról a jobbszárnyhoz sodródott, megörökölvén Lenin helyét a politikai bizottságban. Buharin a fokozatos, kevésbé fe­szített, az állami vállalatokban végbemenő nyereségfelhalmo­zásra építő fejlődés pártján állt – ezt nevezte Trockij „piaci szo­cializmusnak" -, és azon a véleményen volt, hogy az ilyen jel­legű felhalmozás egyrészt a fogyasztó közönséget szolgálja, másrészt, közvetetten, a nehézipart is ösztönzi a tőke átáramoltatásával. Buharin álláspontjának szembetűnő hasonlóságai a hagyományos kapitalista fejlődés elveivel alkalmat adtak az el­lenzékieknek arra, hogy kirohanásokat intézzenek az „államkapi­talizmus" ellen, amit ők a munkásosztály érdekeinek hosszú időkre szóló háttérbe szorítása miatt a thermidori fordulat része­ként értékeltek.

Az az ellenzék által oly sokat feszegetett kérdés, hogy vajon a Sztálin és Buharin vezetése alatt álló kormány valóban meg­szűnik-e munkásállamnak lenni, készítette elő a talajt a frakciós küzdelmek legjelentősebb ideológiai vitája számára, „a szocializ­mus egy országban" problémája körül összecsapó szócsatára. Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy ebben a vitában a világforradalmi offenzíva hívei kerültek szembe azokkal, akik az orosz határokon belül kívánták elsáncolni magukat, ez a fel­tevés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét. Elméletben sem a vezetés, sem az ellenzék nem pártolt el a világforradalom eszméjétől, ám a gyakorlatban – azok után, hogy 1923 októbe­rében végleg szertefoszlottak a kommunista forradalmi remé­nyek Németországban – mindenki arra törekedett, hogy a ren­delkezésre álló eszközökkel normalizálja a szovjet külkapcsola­tokat, és politikai szövetségeseket meg kereskedelmi partnere­ket találjon. A viták akörül robbantak ki, hogy sokan nem értettek egyet az ennek érdekében tett állami lépésekkel; kételyek me­rültek fel például az Angol Munkáspárttal 1924 és 1926 között valamint a kínai Koumintanggal 1922 és 1927 között kötött szö­vetséggel kapcsolatban. Az ellenzék azonban egyre erőteljeseb­ben hangsúlyozta, hogy az igazi megoldatlan kérdés itt az az el­méleti dilemma, hogy mit kezdhet az elszigetelt proletárállam egy elmaradott társadalomban? Milyen következményekkel jár a világforradalom bizonytalan időkre való kitolódása az oroszor­szági proletárdiktatúra jövőjére és tisztaságára nézve?

Ebben a kritikus helyzetben kerültek a politikai szóharcok kö­zéppontjába Trockij permanens forradalomról szóló elméletének tételei. 1917-ben a bolsevik párt tagjainak nagy része nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadta irányelvül a permanens forrada­lom gondolatát, melynek jóslata a polgári forradalom hátán győzelemre jutó proletárhatalomról a gyakorlatban is beigazoló­dott. Trockij elmélete azonban teljes bizonytalanságban hagyta a győztes bolsevikokat afelől, hogy mi történik addig, amíg el nem jön a kívülről segítséget hozó világforradalom. A breszt-li­tovszki békét az elméletileg legfelkészültebb bolsevikok éppen amiatt támadták, hogy a szovjet vezetés ezzel elszalasztottá a világforradalom kirobbantásának sorsfordító lehetőségét. Való igaz, hogy a békeszerződés – a teória rovására – a túlélést je­lentette a szovjet államnak, és az egy országban épülő szocia­lizmus tulajdonképpen 1918 óta az élet ténye volt a Szovjetuni­óban. A breszt-litovszki béke után a permanens forradalom híve­inek azzal az elméleti problémával kellett szembenézniük, vajon az elszigetelt szovjet állam ténylegesen meg tudja-e őrizni prole­tár jellegét, vagy, megfizetve az árát annak, hogy egy túlnyomó­részt paraszti és kispolgári társadalomban került hatalomra, fo­kozatosan átalakul valamilyen más rendszerré. A baloldali ellen­zék engedett a kísértésnek, és azt hangoztatta, hogy Sztálinnak és Buharinnak a Thermidor lehetőségét is magában rejtő NEP-és parasztbarát politikája éppen ilyen torzulással fenyeget.

Sztálin ilyen viszonyok között dolgozta ki saját teóriáját, hogy megvédelmezze magát és a pártvezetőséget sarokba szorított frakciós ellenfeleinek zavarba ejtő támadásaitól. Elgondolása, melyet 1924 novemberében hozott szóba először, lényegében azt bizonygatta, hogy Oroszország egyedül is képes felépíteni a szocializmust, és ebben nem akadályozhatja meg sem elmara­dottsága, sem az, hogy minden oldalról tőkés hatalmak zárják körül. Meglepően újszerű állításának alátámasztására Sztálin Leninnek egy 1915-ben papírra vetett mondatára hivatkozott, mely úgy szólt: „Lehetséges, hogy a szocializmus győzelme először csak néhány vagy talán egyetlen, magára maradt kapita­lista országban fog megvalósulni." Sztálin szerint Lenin sorai is azt bizonyítják, hogy Trockijnak a permanens forradalomról szó­ló elmélete „alábecsüli a parasztságot", „nem hisz" Oroszország forradalmi erejében, s valójában nem más, mint mensevik eret­nekség. Mindamellett, miként arra egy 1926-ban tartott nyílt párt­fórumon Kamenyev is rámutatott, az idézet szövegösszefüggé­seiből világosan kitűnik, hogy Lenin nem Oroszországot, hanem az egyik legfejlettebb tőkés államot tartotta szem előtt, mely már elég érett arra, hogy utat mutasson a szocializmus felé. Sztálin valójában kiragadta szövegkörnyezetükből a lenini sorokat, és saját céljainak megfelelően úgy értelmezte őket, hogy azok iga­zolják állításait, mely szerint Oroszország egyedül is felépítheti a szocializmust.

E látszólag skolasztikus vita jelentősége szinte felmérhetet­len, bár nem Oroszország valós társadalmi és politikai viszonyait tükrözi. Itt találkozunk először Sztálinnak azzal a későbbiekben is jól bevált módszerével, hogy a nagy elődök tantételeinek ma­nipulálásával keres magának politikai igazolást, cinikusan sem­mibe véve az eredeti szövegek valódi jelentését. Megmutatkozik továbbá e vitában Sztálin kifejezetten „skolasztikus" hajlama, va­gyis hogy inkább hagyatkozik a szavak, mint a tények tekintélyé­re. Lépéseinek hatékonysága érdekében azonban Sztálinnak szüksége volt arra, hogy betiltson minden független eszmecse­rét a marxizmus elveiről. Ám a bírálatok elhárítására tett intézke­déseivel magatartása egyre bírálhatóbbá vált, s így arra kény­szerült, hogy mind keményebb és keményebb eszközökkel hall­gattassa el az ellenzéki nézeteket.

Válaszul arra, hogy a szocializmus felépítéséhez szűkösek az erőforrások, kijelentették, hogy fel kell gyorsítani a munkát, még mielőtt a gyengeség társadalmi és politikai jelei megmutat­koznak.

Tény, hogy a baloldali ellenzék néhány tagja nyíltan szembe­nézett gazdasági érveinek ellentmondásaival. A „Preobrazsenszkij-dilemma" szerint például – Alexander Erlich közgaz­dász megfogalmazásában – Oroszországnak „választania kell a halálos betegség és a műtőasztalon elszenvedett biztos halál között". A választás lehetetlensége újból rámutatott arra az igaz­ságra, hogy a szocializmus – ha hű akar maradni az 1917-ben megfogalmazott elvekhez – nem valósulhat meg egy olyan fej­letlen államban, mint Oroszország, legalábbis nem külső támo­gatás nélkül. Maga Preobrazsenszkij csak visszautalhatott a permanens forradalom tételeire, „más szocialista országoktól vár­va jövőbeni anyagi támogatást".

Az ellenzék nyomására Sztálin és Buharin úgy módosította az általuk képviselt gazdasági irányvonalat, hogy szintézisbe ke­rüljön benne a piac és a tervezés. Ugyanaz a XV. Kongresszus, mely tanúja volt a baloldali ellenzék kizárásának a pártból, az ipari fejlesztés ötéves tervének elfogadása mellett szavazott. Sztálin és Buharin útjai azonban hamarosan kettéváltak, ugyanis az ellenkező végéről fogták meg a Preobrazsenszkij-dilemmát. Míg Buharin – elfogadva a terv adta kereteket – kitartott a foko­zatos és erőszakmentes fejlesztés mellett, addig Sztálin a ro­hamszerű iparosításra adta le voksát. 1928-ban, meghökkentő „balra fordulj"-jal magáévá tette a baloldali ellenzék minden, az iparosításra, parasztpolitikára és külügyekre vonatkozó nézetét – miközben azért nem engedett sem a pártdemokráciával, sem a szocializmus egy országban ideológiájával kapcsolatos kérdé­sekben -, és nekilátott, hogy a felismerhetetlenségig sarkított formában átültesse az ily módon kisajátított elveket a gyakorlat­ba. Ez volt a lehetetlenné tett baloldal visszájára fordult politikai üzenete.

*

A politikai és ideológiai küzdelem a baloldali ellenzék valamint a Sztálin és Buharin képviselte pártvezetés között 1924-től 1927-ig egy sor intézkedésben teljesedett ki; az egyes stádiumokat más-más politikai szereplők és ideológiai érvek jellemezték. A trockisták 1924 januárjában elszenvedett döntő vereséget kö­vetően hosszú hónapokig senki sem tett komolyabb kísérletet arra, hogy szembeszálljon a pártegységet dicsőítő, az ellenzéki szektásságot csépelő apparátussal. A pártvezetésen belül a je­lek szerint volt némi személyes és politikai ellentét a Sztálin-Buharin páros valamint Zinovjev és Kamenyev között. Úgy tűnt, hogy bizonyos kinevezések Zinovjev befolyásának gyöngítésére irányulnak. 1924 októberében azonban Trockij újra indította a vi­tát „Október tanulságai" című írásának közzétételével (azt állítva, hogy a német kommunisták 1923-ban elszenvedett kudarcát Zi­novjev és Kamenyev 1917-ben tanúsított nyúlszívűsége idézte elő). Ez a váratlan döfés – bár átmenetileg – Sztálin és Buharin karjaiba lökte Zinovjevet és Kamenyevet, hogy innen aztán együttes erővel intézzék kirohanásaikat az átkos trockizmus, és a hasonlóképpen átkos – ettől fogva a legfőbb eretnekségnek számító – „permanens forradalom"-elmélet ellen. Az ügy azzal végződött, hogy Trockijt utolsó jelentős tisztségétől is megfosztották: 1925 januárjában menesztették a Hadügyi Népbiztosság éléről.

Az események fényében nem meglepő, hogy Trockij úgy döntött: kivárja az alkalmas pillanatot, 1925 derekát, amikor is a Sztálin-Buharin és Zinovjev-Kamenyev páros ellentétei újjá­éledtek, és immár áthidalhatatlanná váltak. Zinovjev és Kamenyev ugyanis felismerte, hogy Sztálin, aki a pártapparátus feletti hatalmának megszilárdítására törekedett, politikai manővereivel partszélre szorította őket, és számukra nem maradt más hátra, mint hogy az ellentámadáshoz a baloldali ellenzék fegyvertárá­ból kölcsönözzenek érveket; felhozták hát az ismerős vádat, hogy Sztálin túlságosan előnyben részesíti a parasztságot a munkásság rovására; felvetették a pártdemokrácia ügyét, az ál­lamkapitalizmus és a szocializmus egy országban ideológiai kér­déseit. Nehéz a küzdelmeknek ezt az időszakát másnak tekinte­nünk, mint tisztán opportunista politikai manipulációk sorának. Zinovjevnek és Kamenyevnek eddig nem voltak kapcsolatai a baloldali ellenzékkel, és Sztálinnal szemben főként arra a hatal­mukra tudtak támaszkodni, melyet a leningrádi pártszervezet föl­ött gyakoroltak (mellesleg ugyanolyan módszeresen bürokrati­kus eszközökkel, ahogyan Sztálin az ország többi részében). Fáradozásaik mindenesetre hiábavalónak bizonyultak, és a le­ningrádi ellenzék csúfos vereséget szenvedett a XIV. Pártkong­resszuson – az utolsón, legalábbis az 1980-as évekig, ahol még nyíltan lehetett bírálatokat hangoztatni. A trockisták – jóllehet sokszor éppen az ő nézeteik kerültek össztűz alá – meg sem próbálkoztak kiállni a zinovjevisták mellett. Alkalmasint továbbra is azzal hitegették magukat, hogy egyszer még jól jöhetnek ne­kik Sztálin szolgálatai a Zinovjevvel vívott régi háborújukban.

Röviddel a XIV. Kongresszus után a legfőbb pártvezetés Le­ningrádba ment, és minden különösebb erőfeszítés nélkül kieb­rudalta a zinovjevistákat addigi hűbérbirtokukból, a forradalmi városból. Zinovjevet annyira megviselte a jégzajlás, hogy radiká­lis politikai fordulatra szánta el magát, nevezetesen a régi ellen­ségével, Trokcijjal kötendő szövetségre, elegánsan megfeled­kezve arról, hogy 1923 és 1924 között oly segítőkészen műkö­dött közre a permanens forradalom szellemi atyjának lehetetlen­né tételében. A politikai arcvonal e drámai átrendeződése sok­éves személyi és ideológiai küzdelmek végére tett pontot, és az a körülmény, hogy Zinovjev egyáltalán fontolóra vette a szövet­ség lehetőségét, egyértelműen mutatja, milyen borúsnak látta a volt leningrádi pártvezér saját jövőjét a sztálini érában.

A trockisták rövid habozás után, 1926 tavaszán elfogadták Zinovjev ajánlkozását (amit ő is megkönnyített azzal, hogy elis­merte: az egész Trockij-ellenes kampány csak politikai mester­kedés volt, és a baloldal joggal óvott a párt bürokratizálódásától). Trockij pedig viszonzásul szelídebbre gyúrta a permanens forradalom elméletét. „Kölcsönös amnesztia" – így nevezte Sztá­lin az egyezséget.

A későbbi fejlemények arról tanúskodnak, hogy ennek az amnesztiának nem sikerült teljes mértékben orvosolnia az új el­lenzéki koalícióba betelepített személyi és ideológiai ellentéte­ket. Ám az ellentétektől eltekintve az egyesült ellenzéki blokk egyelőre félelmetes politikai szövetséget képviselt, összefogta – frakciótól függetlenül – Lenin régi, forradalmi harcostársait: jobb­oldali, baloldali és szélsőbaloldali kommunistákat egyaránt, sőt még özvegyét, Nagyezsda Krupszkaját is. A következő másfél évben a blokk heves és lankadatlan ideológiai küzdelmet vívott a pártvezetés ellen; ilyen éles frakciós vitákra sem ezt meg­előzően, sem utóbb nem volt példa a kommunista párt történeté­ben. Nem maradt érintetlenül az elmélet és a politika egyetlen területe sem: a pártszervezeti kérdések (a vezetőség által hasz­nált káderlaprendszer), az iparosítás, a parasztság, a külpolitika, a szocializmus egy országban, a szovjet állam ideológiai meg­határozása – mind az ellenzék támadásainak kereszttüzébe ke­rült. 1927 végére a bírálók már-már azzal vádolták Sztálint, hogy elárulja a proletárdiktatúrát, és nem sok választotta el őket attól, hogy ténylegesen is létrehozzanak egy új pártot a munkásság és a nemzetközi szocializmus érdekeinek védelmére.

1926 tavaszán a gazdasági és a külpolitikai (kivált az Angol Munkáspárttal folytatott együttműködés kudarcát illető) kérdé­sekben vívott ideológiai szócsaták után az egyesült ellenzék konspirációs módszerek alkalmazásával vádolta a főbb pártem­bereket, és közzétette a „Tizenhármak nyilatkozatát", melyben 1923 óta először foglalta rendszerbe elveit. A „Tizenhármak nyi­latkozata" elítélte az állam bürokratikus elfajulását, s ezt a torzu­lást a proletariátus és a szegényparasztság érdekeinek háttérbe szorításával hozta összefüggésbe. A központi bizottság 1926 jú­liusában tartott plénumán a vezetőség – megindítva első ellentá­madását – egy sor szervezeti ellenlépést tett: Zinovjevet eltávo­lították a politikai bizottságból, Kamenyevet pedig elmozdították a Kereskedelmi Népbiztosság éléről. A vezetés ekkor láthatóan tartózkodott Trockij felelősségre vonásától, alighanem abban re­ménykedve, hogy így megoszthatja az újonnan alakult ellenzéki tömböt. Mindazonáltal az ősz folyamán az ellenzék tovább han­goztatta bírálatait a pártgyűléseken. Tevékenysége miatt a párt­egység megbontásával vádolták, és további ellenzéki működé­sének feladására kényszerítették. Nem maradhatott el a megtor­lás sem: Trockijt és Kamenyevet eltávolították a politikai bizott­ságból – mely fölött így teljes mértékben a vezetés vette át az ellenőrzést – Zinovjev helyét pedig Buharin vette át a Komintern elnöki székében.

A heves viták tovább folytatódtak, habár az ellenzék, az ok­tóberi egyezménynek megfelelően, megpróbálta bebizonyítani, hogy bírálata nem jelent frakciózást. A novemberben tartott XV. Pártkongresszuson aztán újból kiéleződtek az ellentétek.

*

Amikor a pártvezetés, bár megkésve, de tervbe vette a XV. Párt­kongresszus egybehívását, az egyesült ellenzék megmaradt tagjai újból aktivizálták magukat; a kongresszusokat ugyanis ha­gyományosan a szabad viták időszaka előzte meg, és az ellen­zék megpróbálta kihasználni az ebből adódó lehetőségeket. Új programot állítottak össze – a sors úgy hozta, hogy ez volt egy­ben az utolsó is -, és ebben a könyvhosszúságú vádbeszédben megint felsorakoztatták a vezetés hibáit, a munkásdemokrácia és a nemzetközi szocializmus ügyének elhanyagolását. [Kivona­tát lásd az Eszmélet 8. számában. – A szerk.] Ezek után azonban illegalitásba kényszerültek, mivel e dokumentumot a politikai bi­zottság tilalma ellenére kinyomtatták, és amikor a rendőrség fel­fedezte a nyomdát, az érintetteket kizárták a pártból. Most, hogy semmiféle törvényes fórum sem állt az ellenzéki vezetők rendel­kezésére, megpróbáltak alkalmi gyűléseket szervezni, melyek közül a forradalom tízedik évfordulójára szervezett novemberi al­ternatív demonstráció volt a legjelentősebb. Erőfeszítéseik azon­ban hiábavalók voltak, nem tudtak keresztültörni a pártban, a tö­megkommunikációban és a rendőrségen mind szorosabbra vont bürokratikus ellenőrzés hálóján. Az októberi plénumon Sztálin­nak sikerült elérnie Trockij és Zinovjev kizárását a központi bi­zottságból, jóllehet kénytelen volt elismerni a Lenin „végrendele­tében" ellene felhozott kifogásokat. A november 7-i demonstráci­óra válaszul végül még a pártból is eltávolíttatta őket, s ezzel egyidejűleg utolsó elvtársaikat is kiebrudalta a központi bizott­ságból meg a központi ellenőrző bizottságból. A decemberben összeülő kongresszuson már egyetlen ellenzéki delegátustag sem vehetett részt.

Miközben a XV. Pártkongresszus az egész baloldali ellenzék elítélésére és kizárására készülődött, a tömb megalkuvások árán létrehozott egysége is megbomlott, újból szembeállítva egymással a trockista és a zinovjevista szárnyat. A zinovjevisták, Kamenyevvel az élükön, nyilvánosan megtagadták azt az elvet, mely szerint a monolitikus egységnek egyedül egy másik párt lehet az alternatívája – kiszolgáltatván ezzel magukat a ve­zetés kényének-kedvének; a trockisták ezzel szemben továbbra sem adták be a derekukat. A vezetés egyelőre mindkét csopor­tot ugyanúgy büntette: a pártból való kizárással, jóllehet a trockistákra még szigorúbb intézkedések is vártak, képviselőiket de­portálták, és kényszer-tartózkodási helyet jelöltek ki számukra Szibériában illetve Közép-Ázsiában. E lépések nyomán a politi­kai különállás minden törvényes lehetősége megszűnt Szovjet-Oroszországban.

*

Az utolsó kísérletet arra, hogy Sztálint visszatartsák a szovjet politika bonapartista eltorzításától, a hivatalosan hirdetett párt­egység homlokzata mögött vitték véghez. Sztálin megvált azok­tól az ideológiai elvtársaitól, akik támogatták őt a NEP kérdésé­ben; az úgynevezett „jobboldali ellenzék" pedig ezzel megkezdte a maga hiábavaló harcát a központi vezetőség ellen. Sztálinnak e baloldali fordulatára és a jobboldallal való viszályára a szétzú­zott és felbomlasztott baloldali ellenzék képtelen volt egységes választ adni. Trockij néhány követője – Pjatakov és Kresztyinszkij vezetésével – Sztálin parasztellenes intézkedéseiben és ipa­rosítási politikájában a baloldal érveinek igazolását látta, és so­rozatosan kapitulált, hogy aztán különböző hivatalos minőségek­ben visszatérjen a párt és az állam kebelébe. Radek és Preobrazsenszkij 1929-ben szánta el magát erre a lépésre, éppen ak­kor, amikor a Sztálin személyi uralmát továbbra is elítélő Trockijt egy példátlan intézkedéssel kiutasították a Szovjetunióból. Más trockisták a száműzetésben is kitartottak; közéjük tartozott pél­dául Rakovszkij, aki egészen figyelemreméltó erőfeszítéseket tett arra, hogy a bürokráciát új uralkodó osztályként tételezve, a sztálini rendszer neo-marxista értelmezését adja. Eközben a jobboldali ellenzék Buharin személyében közvetlen kapcsolatba lépett a még mindig Moszkvában tartózkodó zinovjevistákkal, ám ennek az együttérzésen kívül aligha lehetett egyéb oka, ha figyelembe vesszük, hogy semmiféle konkrét akció nem követte a megbeszéléseket, és a jobboldal is csak további zaklatások­nak tette ki magát, amikor néhány hónappal később a két fél kö­zeledése napvilágra került.

Ami a gazdaságpolitikát illeti, a sztálinizmussal szemben a jobboldal jóval realistább alternatívát képviselt, mint a bal. A jobbszárny hívei ragaszkodtak a NEP-hez, és kitartottak amel­lett, hogy a szocializmust, az iparosítást és a kulturális moderni­zációt csak fokozatosan lehet megvalósítani. Felfogásuk követ­keztében nem volt szükségük arra, hogy a világforradalom illúzi­ójában keressenek maguknak szellemi támasztékot. Másrészről, a pártdemokrácia és a bürokratizálás politikai kérdéseiben a jobboldal vezetői végzetes hibát követtek el, amikor a baloldallal szemben a sztálini apparátust támogatták (míg aztán másokkal együtt magukat is megfosztották a bírálat lehetőségétől). Buha­rin a kommunista rendszer egységét féltő baloldal-ellenes kiro­hanásaival semmiben sem különbözött a többiektől, és – amint Kamenyevnek bizalmasan megvallotta – későn jött rá, hogy „a köztem és Sztálin között feszülő ellentétek sokkalta súlyosab­bak, mint kettőnk régi nézeteltérései." Egy évvel később Buharint és társait fokozatosan eltávolították vezető politikai pozícióik­ból, és ezzel útjára indult a sztálini „forradalom". Ami a bal- és jobboldali ellenzékkel ezután történt, az már a későbbiekben megszokott menetben folyt: feljelentések, kizárások, letartózta­tások, perek, kivégzések és – feledés.

*

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a jobb-, a bal- és a szélsőbal­oldal, vagyis az egész kommunista ellenzék összeomlása tisz­tán politikai okokkal magyarázható: az egység hiánya, határo­zatlanság, taktikai hibák, a célok tisztázatlansága. Különösen zavarba ejtő és demoralizáló a támadások és a visszavonulá­sok, a pártfegyelem előtti kapitulációk és a vezetés elleni újult támadások folytonos váltakozása. Ezek a tévelygések azonban mind egyazon alapvető, hibás feltevésből fakadtak; neveze­tesen hogy mindannyian hittek a proletárdiktatúrát egyedül gyakorló egységes párt lenini mítoszában. Egyetlen ellenzéki sem volt hajlandó arra, hogy kövesse saját ellenzéki helyzeté­nek logikáját, és megkérdőjelezze a pártmonopóliumot, jóllehet maga is mind szélesebb teret követelt a párton belüli frakciós küzdelmek számára. Létrehozni egy független szervezetet, vagy kiállni a többpárti demokrácia mellett mensevik eretnekség lett volna, amitől – holott a leggyakrabban éppen ez a vád érte őket – mindannyian visszarettentek. Pedig az ellenzéknek, kivált a trockista baloldalnak, valójában az volt a legfőbb erénye, hogy e vonatkozásban nagyon is közel állt a mensevikekhez, és a vé­gén már csak nyert volna azzal, hogy nyíltan is magáévá teszi ezt az álláspontot. A többpártrendszer meghirdetése lényegében összhangban lett volna a baloldali ellenzéknek egészen a forra­dalom előtti időktől követett fő irányvonalával. Mint később kide­rült, az egypártrendszer elfogadása legalább olyan végzetes­nek bizonyult az ellenzék számára, mint az a pártbürokrácia, amellyel, nagyon is jogosan, szembeszállt.

Még inkább húsba vágó az a kérdés, vajon a különböző el­lenzéki mozgalmak programjai megvalósulhattak volna-e egyál­talán a politikai körülmények valamely szerencsés egybeesése folytán? A baloldal, amikor arról ábrándozott, hogy féken kellene tartani a paraszti tulajdonosi gazdaságot, és erőltetni az iparosí­tást – mindezt a munkásdemokrácia forradalmi szellemében – egymással teljesen összeegyeztethetetlen dolgot követelt, mi­ként azt a „Preobrazsenszkij-dilemma" egyértelműen meg is fo­galmazta. A forradalmak történetéből kiviláglik, milyen nehéz ki­tartani a kezdeti, önfeláldozó elkötelezettség mellett. A munkás­demokrácia eszméje végképp vágyálomnak bizonyult Oroszor­szágban, kivált azok után, hogy a polgárháború átmilitarizált minden politikai intézményt. Az a proletariátus, melynek nevé­ben a diktatúrát gyakorolták, voltaképpen egy teljesen új osztály volt, tagjait a parasztságból toborozták, minthogy 1917 forradal­mi munkássága vagy elesett, vagy felszívta a bürokrácia, vagy szétszóródott a hadi kommunizmus által előidézett gazdasági összeomlásban. Bármennyire vehemensen tiltakozott is az el­lenzék, az 1920-as évek ipari munkásságát a pártapparátus szo­rosan a markában tartotta, az 1924-es „lenini behívó" pedig, mely a pártot többszáz új munkástaggal hígította fel, végképp megfosztotta az ellenzéket attól a lehetőségtől, hogy a tömegek jelentős részét a maga oldalára állítsa.

Az igazság az, hogy a baloldali ellenzék kereszteshadjárata az ipari munkásság demokráciájára épülő szocializmusért az orosz viszonyok között teljesen reménytelen vállalkozás volt. És ezzel visszakanyarodunk ahhoz a lényeges dilemmához, hogy a forradalom eszményei nem álltak összhangban az orosz való­sággal. A hagyományos értelemben vett szocializmus – a bőséggel rendelkezésre álló javak igazságos elosztása – el­képzelhetetlen volt a gazdaság továbbfejlesztése nélkül, a gazdasági fejlesztés viszont ezek között az elmaradott kö­rülmények között csak egy uralkodó osztály – bürokraták, sőt akár kapitalisták – irányításával mehetett végbe, egy olyan uralkodó osztályéval, mely a cél érdekében nyomást tud gyakorolni a tömegekre, és összpontosítani tudja az or­szág energiáit a termelés fokozására. A jobboldali ellenzék – ezt a javára írhatjuk – elég realista volt ahhoz, hogy ne erőltesse túlzottan sem a szocialista építést, sem a termelés növekedését; ők tudták, hogy ezeknek a céloknak a logikája – így együtt – el­kerülhetetlenül a totalitárius bürokráciához vezet. Másrészről ép­pen Sztálin volt az, aki zseniálisan fölismerte, hogy – ha nem is a „szavak és az ígéretek" szintjén, de – el kell vetni az igazságos elosztás régi eszméjét, s ha ez megtörtént, a szocializmus meg­maradó eszköztára: a központi állami tervezés és ellenőrzés már kiválóan alkalmas a termelés problémáinak megoldására, így hát Sztálin kinyilatkoztatta új, csalhatatlan tanítását az „áru­termelő szocializmusról", mely, bár a marxizmusra hivatkozott, a szocializmus minden addig hirdetett elvével ellentétben állt. Az árutermelő szocializmus eszméje magában foglalta mindazt, amiről Sztálin úgy gondolta, hogy Oroszország nemzeti erejének növeléséhez és saját személyes hatalmának megszilárdításá­hoz szükséges.

Mi történt volna akkor, ha valamilyen szerencsés fordulat folytán a Trockij vezette baloldali ellenzék ragadja magához a hatalmat a pártapparátus fölött, és menesztik Sztálint? Lett vol­na-e valamilyen különbség? Ki tudták volna-e kerülni a trockisták a forradalom kényszereit, tudtak volna-e más irányt adni az elmaradott viszonyok között, külső segítség nélkül épülő szocia­lizmus lesújtó logikájának (hiszen még őszerintük is a körülmé­nyek tehetők felelőssé azért, hogy Sztálin feladni kényszerült a forradalom eszményeit)? Vagy a személyiség történelemformáló ereje olyan gyökeresen alakította volna át a képet – a marxiz­mus szerint aligha -, hogy a forradalom megmenekült volna az előreláthatatlan körülmények csapdájából? A gazdasági és poli­tikai élet alapszerkezetét tekintve nehéz elképzelni, hogy az el­lenzék ki tudta volna védeni a bürokratizációt és az árutermelő szocializmust (ilyen irányú lépésekre csak a fokozatosságot hir­dető, NEP-párti Buharin és a jobboldali ellenzék szánta volna el magát, ám az ő álláspontjuk mindig is elfogadhatatlan volt a baloldal számára). Trockij vezetése nem a gazdaság és a politi­ka terén hozott volna változást – bármennyire hangsúlyozták is ennek jelentőségét – és nem is a tartalmas munkásdemokrácia kiépítésében; Trockij és hívei a kulturális és ideológiai kérdése­ket intézték volna másképp, s irányításukkal alighanem a külpo­litika is eltérően alakult volna. Trockijról elképzelhetetlen az a nyárspolgári idegengyűlölet és a kulturális életbe való önhitt belekontárkodás, ami Sztálin sajátja volt. Ha a trockisták kerülnek hatalomra, Oroszország talán következetesebb és hatékonyabb szerepet vihetett volna az antifasiszta küzdelemben, és a Kom­munista Internacionálé sem kényszerült volna olyan bárgyú Moszkva-hűségre, amilyenre Sztálin uralma alatt. Végül: bár va­lószínűleg Trockij is keményen leszámolt volna a rendszer valódi ellenségeivel, az szinte elképzelhetetlen, hogy Sztálinhoz ha­sonló kegyetlenséggel zúzta volna szét a kommunista frakció­kat, a sajátját is beleértve.

Bármilyen alternatívát képviselt is az ellenzék, léte, sőt emlé­ke is egyre elviselhetetlenebbé vált a szovjet szocializmus céljait átfogalmazó sztálinista vezetés számára. Nem engedhették meg többé a bírálatot, semmilyen formában sem, mert az meglékelte volna a Sztálin által képviselt új bürokrácia önigazoló ideológiá­ját, és örökös zaklatásnak tette volna ki a pragmatista politika képviselőit. Ezért aztán a sztálinista vezetés az egyesült ellen­zékkel vívott harcának utolsó hónapjaiban nekilátott átgyúrni az egész párttörténetet, az ellenforradalom sátáni ügynökének sze­repét osztva az ellenzék szóvivőire. Kiutasítása után Trockij vált a gyűlölet és kárhoztatás külső célpontjává, melynek segítségé­vel minden rendszerellenes bírálatot le lehetett járatni. (Hasonló célokat szolgált, jóval később, Alekszandr Szolzsenyicin kiutasí­tása is a Szovjetunióból.) Az 1930-as években olyan szélsősé­gessé vált az ellenzékkel kapcsolatos tények eltorzítása – gon­doljunk csak az 1936-os, 1937-es és 1938-as kirakatperek kép­telen vádjaira -, hogy elmondhatjuk: a szovjet rezsimnek e téren szabályos össznépi neurózist sikerült kialakítania. A sztálinizált kommunista párt – neurotikus vezérszemélyiségéhez hasonlóan – rögeszmés vágyképeket alakított ki saját múltjával kapcsolat­ban, a jelen ellentmondásainak szépítgetésére; és erőszakos in­gerültséggel reagált a történelmi igazság rehabilitálását célzó minden kísértetre, akár párton belüliek, akár párton kívüliek kez­deményezték. A szovjet rendszernek ez a sajátos, mélyen gyö­kerező jellegzetessége közvetlenül az ellenzékkel folytatott küz­delmek történetével hozható összefüggésbe, és a Sztálin utáni időkre is rányomta bélyegét, amennyiben – egészen a gorba­csovi reformokig – az ellenzékről egyszerűen nem lehetett tár­gyilagos vitát nyitni. Hruscsov, bár 1956-ban indított desztalinizációs és rehabilitációs kampányával visszahelyezett történelmi jogaiba néhány sztálinistát és a tisztogatások során eltűnt kato­nai vezetőt, ám megtorpant, amikor az ellenzék szerepének és Sztálinnal szembeni bírálatainak átértékelésére került volna sor (jóllehet maga is elismerte, hogy az 1936 és 1938 között hozott halálos ítéletek túlmentek a megengedhetőség határain). Hrus­csov mindent jóváhagyott, amit Sztálin 1934-ig tett; szentesítette az ellenzék elnyomását, a sztálini forradalom alapelveit, az ideo­lógiai manipuláció egész mechanizmusát, s Sztálin politikája lé­nyegében a brezsnyevi érában is érinthetetlen maradt.

(Ford.: Náday Judit)

1. A polgári demokrácia a szavazatra jogosultak közötti többség uralma, következésképp, ha uralni akarod a de­mokráciát, akkor meg kell szerezned a többség egyetér­tését Először is meg kell teremtened a tárgyilagosság lát­szatát, mivel egy nyíltan elkötelezett álláspont gyorsan elvesztheti a többség bizalmát. A „senkit sem képvise­lek" és a „mindenkit képviselek" között könnyű az átjá­rás, s ha megszerezted ezt a pozíciót, félig nyert ügyed van: amit ezután kínálni fogsz, azt mint „a" valóságot fogják elfogadni.

2. A pártatlanság látszatának megteremtéséhez pár­tokra van szükség. Különböző ügyek mentén adj teret egymással ellentétes nézőpontoknak, ügyelve arra, hogy ezek az „ellenfelek" olyan kérdések körül csapjanak össze, amelyek az általad uralni, fenntartani kívánt rend­szert érintetlenül hagyják.

3. Ennek érdekében mindig ki kell jelölni, éppen me­lyek a fő témák, amelyeknek mindenkit foglalkoztatniuk kell. Ha Sikerül elérni, hogy e témák uralkodókká válja­nak a médiában, a „mértékadó orgánumokban", akkor uralkodóvá válnak a társasági beszélgetésekben, a közvé­lekedésben is. A téma ki választás már majdnem vete­mény, hiszen ha jól választód meg a témákat, amelyek egy irányban elítélést, gyűlöletet, más irányban pedig ro­konszenvet, bizalmat ébresztenek, akkor, a közítéletet ily módon saját szempontjaid jegyében terelve, már ki is alakítottad a „közvéleményt".

4. A témák, vélemények, személyek fel- ill. leértékelé­séhez használd a montázshatást. Társíts az elfogadtatni kívánthoz kellemes képzeteket (mint a lágy zenét vagy a kompjuterjátékok gyermekkorhoz kötő kellemes asszo­ciációit az Öböl-háború képeihez), az elítéltetni kívánt­hoz pedig negatívakat Ily módon a befogadó tudatos mérlegelésének megkerülésével bármit és bárkit elfogad­ta ihatsz.

5. Megnövelheted hatékonyságodat, ha te magad tá­masztasz keresletet áruid iránt, azt a látszatot keltve, hogy te csak kiszolgálod az igényeket. Ehhez a médiában egyre nagyobb teret kell adnod olyan álláspontoknak, amelyek a te kínálatod elfogadását elősegítik. (Ha példá­ul erősebb állami beavatkozásra van szükséged, állíts a figyelem előterébe minél több olyan – félelemkeltő – je­lenségét, amitől az emberek többsége vonzónak kezdi érezni az erős államot, és így tovább.)

6. Kulcsfontosságúak a szenzációk. Építs a primer ösztönökre; az erőszak, a szex, a fogyasztási vágy, a fé­lelem, a bűn figyelemkeltő erejére; mindezeket úgy tá­lald, hogy a te céljaidat támogassák. A politikai esemé­nyeket is vidd le erre az ösztönszintre: a ponyva szintjé­re. S ha a befogadó ezekkel gyermeki módon megelége­dett, akkor már a kezedben van: kezelheted gyermek­ként, irányíthatod, amerre neked tetszik.

7. Minthogy szükséged van a vélemények sokaságára, ütközésére – már csak azért is, hogy ha valamelyik árud­ról kiderül, hogy pocsék, használhatatlan, sőt, mérgező, akkor egy másikkal le lehessen cserélni -, pártfogolnod kell az ellenzékiségét. Ez a folyamat új és új politikai árukkal vég nélkül folytatható. Csak arra kelj ügyelned, nehogy bármelyiket azonosítsák a rendszer egészével, így minden elégedetlenség elhárítható a rendszertől: minden rosszért egyes személyek, egyes pártok, egyes irányzatok a felelősek (ha nincs kéznél olyan külső erő, akire a felelősség áthárítható). A „felelősök" a népakarat­nak megfelelően kellő időben lecseréltetnek, a rendszer pedig sértetlen marad.

8. Igazi ellenzékednek csak azokat kell tekintened, akik az egész rendszerre, a rendszer egészére, s benne a Te uralmi helyzetedre kérdeznek rá. Tárgyilagosságod fölényét ellenük fordíthatod. Engedd be őket is a médiá­ba, nyilvánítsanak ők is véleményt, ez megerősíti pártat­lanságod látszatát. Csakhogy e vélemény megítélése már megint tőled fog függeni. Helyezd el úgy az eretnek ál­láspontot, vedd körül olyan „közvélekedéssel", hogy a „pártatlan" szemlélő számára világossá váljék: naiv, utó­pikus; elmebeteg, fanatikus; extrém, nárcisztikus; margi­nális, kisebbségi; inkompetens, ismerethiányos állás­pontról van szó.

9. Befogadóidat pedig tartsd abban a tudatban, hogy a lehetséges világok legjobbikában élnek, hiszen minden­ben az történik, amit ők akarnak. A rendszer visszacsatolódik önmagába: a média megerősíti a többséget abban, hogy ő a többség, és azt kell gondolnia, amit gondol; a többség pedig keresletet nyilvánít arra a véleményre, amit a média – s rajta keresztül a Te hatalmad – el akar vele fogadtatni. És így az idők – időd – végezetéig…