Szigeti József a magyar filozófiai gondolkodás jelentős, eredeti képviselő­je volt. Már ifjúkorában kitűnt sokoldalú – zenei, rajzolói, irodalmi – tehet­ségével. Ennek is köszönhetően élhetett és tanulhatott 1939-1944 között a Klebelsberg Kunó által – a francia elitképzés mintájára – létrehozott, eleven szellemű Eötvös-kollégiumban. Felfedezője és mentora Országh László irodalmár, nyelvész volt. 1944-ben magyar-angol szakos bölcsész diplomát szerzett. A háború miatt nem hallgathatta Nicolai Hartmann ber­lini előadásait, így 1944 és 1945 között a bécsi Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa volt, 1948-ban pedig Londonban tanult ugyancsak ösztöndíjasként, a British Councilban. Filozófiából 1947-ben doktorált.

A marxista filozófusok azon köréhez tartozott, amelynek tagjai a polgári gondolkodás és a klasszikus kultúra gazdag elsajátítása után váltak mar­xistává. Micsoda különbséget jelent itt a „nélkül" és az „után". 1944-ben – az új Magyarország megteremtése érdekében – egyik kezdeményezője Lukács György hazahívásának, akinek aztán tanársegédje lett. A fordulat éve, a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való áttérés az Útban a valóság felé (1948) című tanulmánykötetének bezúzásához vezetett, majd az első Lukács-vitában (1949) a mester melletti kiállásaként önkri­tikára kényszerült. 1949-ben Baumgarten-díjban részesült.

1956 és értékelése nyomán (1957) Lukács kritikusaként lépett fel az úgynevezett revizionizmus-vitában. Ezt követően sok nemzedéktársától elszakadt az útja, mert nem osztotta a későbbi demokratikus ellenzék szerveződése felé mutató szellemi-filozófiai tendenciákat. Feladatának Szigeti József a szocialista világ filozófiai kultúrájának megteremtését, majd színvonalának emelését tartotta. Nem volt ebben nemzedéktársai között egyedül – sem itthon, sem külföldön. A marxizmus hatvanas-het­venes évekbeli reneszánszának sok színvonalas képviselője volt térsé­günkben, és nemcsak a filozófiában, hanem a történelem-, a jog- és a gazdaságtudományban is. A kapitalizmus meghaladására a viszonylagos elmaradottság talaján kísérletet tevő államszocializmus Közép-Kelet-Eu­rópában a múlt részévé vált. Az 1989/1991-es térségbeli fordulattal ettől az eredeti programtól – létalap hiányában – távolodott a szellemi világ. A gondolati alap, a ratio cognoscendi – eltérően minden kor uralkodó ideológiáitól – a filozófiai tudományok területén nem teljesen osztja a létalap, a ratio essendi sorsát. A filozófia korszakokon és rendszereken átívelő problémákkal is foglalkozhat, mint ezt Szigeti is tette: munkássága kiterjedt a materialista lételmélet és az általános dialektika problémáira, a racionalizmus és irracionalizmus viszonyára, a tudományosság-krité­riumok feltárására, a logika tudományára, az esztétikum mibenlétének elemzésére.

Szigeti pályafutása során végigjárta az egyetemi és a tudományos fokozatok grádicsait. Hosszú időn át volt az ELTE bölcsészkarán az esztétikai majd az egyik filozófiai tanszék vezetője. A filozófia művelése és megszerettetése érdekében végzett oktatói munkássága generációk sokaságát érintette meg. Lendületes, ugyanakkor fegyelmezett gondo­latvezetés, intellektuális stílus jellemezte előadásait, és kiváló debatter volt. Az MTA Filozófiai Intézete igazgatójává 1959-ben nevezték ki, és 1969-ig vezette azt. 1960 és 1975 között az Internationale Hegel-Gesellschaft tagja volt. Pályája derekán jelentős nemzetközi filozófiai kongresszusokon képviselte hazánkat, Nyugaton és Keleten egyaránt. 1961 és 1969 között a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője. Ra­cionalista indíttatása megnyilatkozott két nagy kulturális hatást kiváltó program kimunkálásában. Az egyik a mindmáig egyedülálló színvonalú Világirodalom Klasszikusai regénysorozat életre hívása: profiljának egyik megalkotója és szerkesztő bizottságának kialakítója volt. A másik – melynek újraélesztésében jól érzékelhető aufklérista elkötelezettsége munkált – a Filozófiai Írók Tára Új Folyamának életre keltése. Elsőként Hegel életművének magyar nyelvre való átültetésén, majd Diderot és Spinoza művei publikálása érdekében dolgozott.

Számtalan tanulmánya mellett 1948 és 2000 között tíz könyvet írt. Kan­didátusi disszertációját Sören Kierkegaard – a profán egzisztencializmus vallásos őse címmel írta és védte meg 1951-ben. A francia felvilágoso­dás harcos materialista filozófusának, Denis Diderot-nak a jelentőségét 1959-ben elemezte. A mű 1962-ben franciául is megjelent, és a francia filozófiai közegben is hatott. Akadémiai székfoglalója a racionalizmus és az irracionalizmus dialektikájáról szól. Ebben nagy ívű összefoglalását adja felfogásának, annak, hogy az elvont, korlátolt racionalizmus és formalizmusok helyén maradó űrt miért tölti ki szükségképpen valaminő lopakodó irracionalizmus, akkor, ha a gondolkodás nem jut el a konkrét azonosság dialektikus álláspontjához. Ilyenkor a fogalmilag és/vagy ta­pasztalatilag ellenőrizhetetlen intuíció vagy éppen mítoszképzés foglalja el a magyarázatlanul hagyott helyet, a valós problémákat. Mivel a létfo­lyamat teremtő gazdagsága sok tekintetben a megismerés előtt jár, ezért a pozicionális irracionalitás (a még megmagyarázatlan, de nem egyszer s mindenkorra megmagyarázhatatlan) elfogadható az objektum-­szubjek­tum-viszonyt és az abszolút-­relatív-­mozzanatokat felölelő megismerési folyamatban. Az azonosság és a nem-azonosság azonossága (1998) című szisztematikus munkája – amely Amerikában egy évvel később angolul is megjelent – Arisztotelész, Nicolaus Cusanus, Hegel és a marxi felfogás alapjain továbbmenve konkretizálta álláspontját. A dialektikus, a formális és a formalizált logika különbségeit, a tagadás különböző alak­zatait, a dialektikus azonosság („ahol az egység az ellentétes mozzana­tokat viszonylagos önállóságukban fönntartja, miért is maga az egység mozgásformává lesz") és ellentmondás elveit behatóan tárgyalta. Aligha vizsgálta valaki is olyan erudícióval az „azonosság – különbség – ellentét – ellentmondás – antagonizmus" (utóbbi nála nem szóismétlés, hanem kategoriális differenciálódás) klasszikus ontológiai és logikai problémáját, mint ezt munkáiban Szigeti József tette.

Munkássága széles körű, mert kiterjedt az irodalomkritikára, az esz­tétikára és a filozófia szisztematikailag megragadható belső területeire, az ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdésekre. Írt koncepciózus egyetemi filozófiatörténetet (A görögöktől Hegelig) és könyvet A magyar szellemtörténet bírálatához címmel (1964). Ifjúkori irodalomkritikusi munkássága a magyar líra 1947-es helyzetéről, tendenciáiról, Déry Tibor nagyrealista regényéről, A befejezetlen mondatról és az esszéíró nemzedék általa legtehetségesebbnek tekintett tagjáról, Szerb Antalról szólt, aki szerint „Minden reakció szükségképpen szellemellenes, mert a szellem kritikát jelent és kérlelhetetlen továbbot". Magyar és világirodalmi érdeklődése filozófiájában és esztétikai elemzéseiben is permanensen jelen van, mégis, a kilencvenes években és az ezredfordulón – túl a nyolcadik ikszen -, fél évszázad múltán folytatta kritikusi tevékenysé­gét. Hosszú esszét írt Shakespeare szonettjeiről, melyeket évtizedeken keresztül újratanulmányozott, hogy végül minden keletkezési forrást, adalékot hozzáolvasva hordhassa ki mondanivalóját. Ugyanígy eredeti módon értelmezte József Attila Eszmélet című versét, de írt mai magyar költőkről, Simor András Balga Prométheusz c. kötetéről és másokról is.

Esztétikum-felfogásában az érzéki megjelenítés törvényszerűségeivel, szerveződési módjaival foglalkozik, legyen szó bármely gondolatról, ér­zésről, társadalmi-emberi tartalomról, vagy éppen – mutatis mutandis – a természeti szép számunkra való, emberi átéléséről. Esztétikum ugyanis nemcsak a művészet szférájában keletkezhet, mutatta ki, hanem az érintetlen természetben is, ahol az esztétikai jelenségekben társadal­mi-emberi tartalmak fejeződnek ki, azokat akként éljük át. Továbbá a társadalmi élet nem művészeti esztétikai jelenségeinek szférájában is.

Mondjuk, a női szépség, a gyermeki báj vagy a heroikus férfihelytállás is ilyen. Az esztétikai minőségek keletkezésének ugyanis társadalmi alapjai vannak: ott, ahol életszituációk és magatartásformák lényeges szerkeze­tüket tekintve azonos módon, viszonylagos gyakorisággal ismétlődnek. Az esztétika minőségkategóriáinak – szép, fenséges, tragikus, rút, gro­teszk, komikus, elégikus, heroikus stb. – keletkezése és magyarázata a társadalmi életszituációk és magatartásformák váltakozásán keresztül történik. Így a szépség az emberi társadalom és a társadalmiasult egyén szabadságának érzéki megjelenése, míg a rútság a szabadság felbom­lása, az azt megsemmisítő erők esztétikai értékének kifejezője. Értő kritikusa joggal írhatta, hogy ha elfogadni nem is kötelező felfogását, az esztétikai minőségek meghatározásának és egymásba átcsapásának magyarázata, megoldásai bárki számára megkerülhetetlenek maradnak, aki a jövőben a témával foglalkozni kíván.

1971-ben bővítetten megjelent szisztematikus esztétikája az alapvető kérdések rendszertanilag is megalapozott, hatalmas tárgyi tudást és műveltséget mozgató bemutatásán túl igazi nóvumokat tartalmaz. Az allegória és a szimbólum szokványos magyarázataitól eltérő újító megol­dása, hogy kép és jelentés viszonyát a mű szerkezetében a normálforma, az adekvát viszony kidolgozásával és bevezetésével fejti fel, melyhez képest a szimbólum és az allegória inadekvát viszony. A kép és jelentés sejtelmes, szimbolikus és a képimmanens allegorikus ábrázolásmódjait az alkotás belső forma-meghatározottságaként tárgyalja – a típusalko­tás (atipikus, átlagtípus, lényegtípus) és a kompozíció mellett. Vegyük a szimbólum „sejtelmes" jelentését, amely a kép és jelentés inadekvát viszonyára épül. „Ám a szimbólumban az inadekvátság nem azon alapszik, hogy a képhez képest a jelentés külső, tehát nem a jelentés képtranszcendenciáján. A szimbólumban a jelentés éppúgy immanens eleme a képnek, mint a művészi ábrázolás és általánosítás normálformá­jában. Ellentétben azonban a normálformával, kép és jelentés viszonya itt sejtelmes és többértelmű marad, nem éri el a teljes egyértelműséget, legfeljebb konvergál felé. Ez a sejtelmes viszony a kép elemeinek vál­tozó konkretizálhatóságában mutatkozik meg, melynek alapján a végső összefoglaló jelentés is egy nem teljesen átértett, titokzatos valóság tükrözője lesz.

Ady A vár fehér asszonyában saját lelkét »ódon, babonás vár«-nak nevezi, s ebben a szimbólumban immanensen benne van az Én-re vonatkoztatott jelentés, amely a képek rákövetkező sorát nemcsak át­színezi, hanem kiteljesedik bennük. A lélek nem külső kulcsszó itt; sem nem elsődleges, sem nem – mint Baudelaire Albatroszában – utólagos, s ennyiben allegorikus jellegű önértelmezés, hanem éppen »ódon, ba­bonás vár« mivoltában szimbólum – a poéte maudit-é, azé az elszigetelt költői Én-é, akit a régi és az új nyomorúságok egyaránt nyomasztanak" – írta Esztétikájában, a feudális kísértetjárás és a modern magányosság jelentés-meghatározó egységét sejtető versről.

A filozófiának felfogásában a szaktudományokétól eltérő, sajátos tárgya van, mert nem az egész világot, annak részrendszereit tanulmányozza, tehát nem a szaktudományokat kell másképpen megragadnia, hanem a „világ-egészt": nem extenzív, hanem intenzív totalitásában. Ehhez encik­lopédikus tudás szükséges, és annak az igénynek a fenntartása, hogy a filozófia gondolatokban tudja kifejezni saját korát: az emberiség „honnan jött, hol áll és merre tart", mely igényt a posztmodern szkepszis elveti. (Viszont ezen az úton járva el is esik a filozófia önállósága, hiszen ekkor szintézis nélküli problématerületekre és ágakra bomlik.) Szigeti becsülte a descartes-i „de omnibus dubitandum" elvét, hozzátéve azonban, hogy Marx megszüntetve-megőrző, tehát magasabb szintre emelő dialektiká­jának (Aufheben) volt teljesebb igaza, amikor a módszeres kétely elvét a kételkedésre is kiterjesztette, éppen azért, hogy legalább cáfolható, világos álláspontokhoz juthassunk el. Aki tudniillik nem elég bátor az élet némiképp és gyakorta irracionális hömpölygésébe racionális erővo­nalakat húzni, annak nem érdemes tudománnyal foglalkoznia. Aki pedig megelégszik a kontemplatív magatartással, annak sem a filozófia való, mert ott „a fogalom kezdi meg munkáját" (Hegel), világnézetileg befolyá­solva az emberek gyakorlati céltételezéseit, életvezetését. E tekintetben mélyrehatóan igaza volt Max Webernek, aki azt mondotta filozófus barát­jának, Karl Jaspersnek, hogy „aki szemlélődni szeret, az járjon moziba". Módszerében ez az induktív és a deduktív megismerés útjait egyaránt létjogosultnak tekintő álláspont vezérlőelvében az elméleti és a történeti egységét vallotta. Tehát az elméletalkotásnak empirikus és történeti anyagra kell támaszkodnia. Egyazon műben azonban – megteremtve az elemzés egynemű közegét – nem lehet és nem is szükséges egyforma súllyal képviselni az elméleti és a történeti elemeket, összefüggéseket.

A tudományos gondolkodás forradalma (1984) című mű Szigeti nagy­szabású, de befejezetlen szisztematikus munkájának prolegomenája, problématörténeti felvezetője. Az objektív dialektikáról tervezett, a lételméletet tárgyaló kötetet már nem írta meg, azonban annak egyik centrális problémáját, a konkrét azonosság kérdését kifejtette (1998). A fogalmi gondolkodás természetével a szubjektív dialektikát tárgyaló, továbbá a valóság elméleti és gyakorlati elsajátítása összfolyamatának kifejtését megcélzó kötetek tervek maradtak. Ennek ellenére nagy érték a szokásos logikai és az ismeretelméleti tudományosság-kritériumoktól külön kezelt lényegi konstituenciák kidolgozása: az objektivitás köve­telményéé, azé, hogy a kutatásban „egyre inkább a vizsgált jelenségek azon egynemű körét, totalitását vegyék tekintetbe, amely önmagában és önmagából válik érthetővé", előrehaladva így a szubjektíve körülhatárolt tárgytól az objektíve lokalizáltig; a kívülről bevitt, fiktív magyarázó elvek vagy istenképzetek helyett az immanens jelenségmagyarázat „az adott anyagi totalitás saját belső törvényszerűségeiből való megértése"; az elméletalkotás belső történetiségének követelménye, tehát például a tár­sadalmi-gazdasági alakulatok felfedezett mozgási törvényszerűségeinek fejlődési törvénnyé való elmélyítése, amely anticipatív erővel bírhat; és a végső kritérium, a praxis szerepének bemutatása, lévén a tudomány a társadalmi tudat specifikus, gyakorlatból kinövő és azt – elvileg – megter­mékenyítő formája. Elvileg, ugyanis osztálytársadalmakban az osztályér­dek igen gyakran a megismerési folyamat gátjaként és korlátjaként léphet fel, igazolva az államelméletben kifejtett Hobbes-paradoxon igazát. Ti. azt a tételt, hogy ha „bármely háromszög szögeinek összege egyenlő egy négyzet két szögének összegével, bárkinek uralmi jogát vagy az uralmon lévők érdekét sértené, akkor ezt az igazságot, ha nem is vitatnák, de – mihelyt az érintetteknek erre lehetőségük volna – az összes geometriai könyvek elégetésével elnémítanák". Amihez Szigeti azt teszi hozzá, hogy a negatív ellenerők mellett a pozitív felhajtóerők figyelembevételével kell a Hobbes-paradoxon érvényességi körét behatárolni: egyrészt a társadalmi-történelmi tudományok nagy fellendülései többnyire a haladó korszakok, osztályok előretöréséhez kötődnek, másrészt a műszaki és természettudományok terén, ha a tudás gyakorlati haszonnal kecsegtet, akkor hatékony szerepe lehet a megismerésben.

Látni kell egy vonulatot: amíg N. Hartmann a naiv tudat teleologikus gondolkodásmódját tárta fel, Lukács György pedig a visszatükröződés antropomorfizáló tendenciáit bírálta a mindennapi életben, kiemelve a tudományban a dezantropomorfizáció szükségességét, addig Szigeti a fentiekkel a tudományosság pozitív kritériumrendszerét dolgozta ki.

A materializmusnak az objektív és szubjektív idealizmushoz való vi­szonya, a filozófia, a szaktudományok és az osztályviszonyok tárgyalása gazdagon artikulált ebben a munkájában. Egyes, különös és általános kategoriális formáit, a valóság olyan egzisztenciális meghatározottságait, melyek, mivel minden tárgyiasságon – szellemin és anyagin egyaránt

– érvényesek, átfogóbb törvényszerűségeknek tartja és mutatja be, mint a szaktudományok által feltárt, a részrendszerekben érvényesülő jellemzőket. Az egyes, a különös és az általános determinációs fokokat, az egyed, a nem és a faj vonásainak megoszlását egy relatív totalitáson ontológiailag és logikailag egyaránt kibontotta, hogy aztán továbblépve, a gondolkodás formai folyamata és a termelés összefüggéseit (munkatárgy – munkaeszköz – célképzet) írhassa le. Általánosítva: az alulról felfelé futó erősebb, fundáló összefüggés (I. Á – K – E) létmeghatározottsága nélkül nem létezik a felülről lefelé (II. E – K – Á) futó determinációs vi­szony, amely viszont differenciáló hatású. „A tartalom teremti és tartja fenn a formát. A forma differenciálja és fejleszti ki teljes gazdagságában a tartalmat, valamennyi szunnyadó lehetőségét kibontakoztatva" – a lét mássá levésének önmagára vonatkoztatásaként, hogy ezúttal a hegeli szubjektivitás fogalommal mutathassunk rá dialektikus elemzése praxisbeli jelentőségére. Ezen kategoriális szerkezetek elemzése és a következtetési formák kifejtése sok mindent megmutatnak komoly felkészültséget és kreativitást igénylő elgondolásaiból. Akárcsak Platón Parmenidész-dialógusának elemzése, amely a dialektikus gondolkodás szentélyeként a filozófia egyik legnehezebb problémáját, az Egy és a nem-egy, a Sok mibenlétének rejtélyét dekódolja, a kulcsfogalom, az ellentmondás elv kifejtésén keresztül. Az életmű eredetisége abban is kifejeződik, ahogy Szigeti utolsó nagy művében, Intellektuális önéletraj­zában (2000) úgy mutatja be szellemi ébredezését a társadalmi hivatásra ébredéséig 1921-1948 között, hogy egyben azon időszak korrajzában helyezi el magát. Számtalan önmagukban is értékes dokumentumot, forrást mozgat, leveleket idéz, nagyszerű portrékat rajzolva sok entel­lektüel kortársáról.

Ritka és őszinte önreflexió – olyan emberhez méltó, aki tudta, mi a filozófia, mint tudomány.

Heves viták dúlnak az egész világon arról, hogy vajon a WikiLeaks elő­revitte-e vagy sem a sajtószabadság ügyét, hogy jót vagy rosszat tesz-e a demokráciának, hogy szükség van-e a cenzúrájára, vagy sem. Akár­hogy is, egy dolog bizonyos, és ezt minden újságíró tudja, hogy amikor a WikiLeaks nyilvánosságra hozott több ezer jelentést az Afganisztánban és Irakban ténykedő amerikai katonák túlkapásairól és mintegy 250.000 táviratot, amiket az Egyesült Államok nagykövetségei küldtek a Külügymi­nisztériumnak, az „nagy pillanat volt az újságírás történetében" (El País, 2010. február 8.). Ezzel a pillanattal pedig új időszámítás lépett életbe.

A névtelen internetezők által 2006-ban létrehozott WikiLeaks csoport, amelynek egyetlen ismert alakja Julian Assange, azt választotta küldeté­sének, hogy kiszivárogtatott híreket (leaks) gyűjt össze, majd nyilvános­ságra hozza őket, miközben garantálja a források védelmét.

Érdemes megjegyezni, hogy Julian Assange szerint mi volt az a három ok, amely a szervezet megalapítására ösztönözte: „Az első: a polgári társadalom haldoklása világméretekben. Az elektronikus átutalások ré­vén a pénzalapok áramlása olyan sebességet ért el, hogy gyorsabban terjed, mint bármilyen politikai vagy morális ítélet. Ezáltal pedig romba dönti a polgári társadalmat az egész földkerekségen. Erre egy kiváltságos embercsoport képes, és teszi is azzal a haszonnal, hogy gazdagságot és hatalmat halmoz fel magának. A második: létrejött egy gigantikus biztonsági állam, ami szüntelenül növekszik. Kiindulópontja az Egyesült Államok, és onnan terjed el mind jobban és jobban az egész világon." A harmadik, „a tömegtájékoztatás nemzetközi méretű katasztrófája. […] Annyira silány, és olyan mértékig manipulál minket, hogy már akkor is jobban éreznénk magunkat, ha semmilyen média nem létezne. Semmi­lyen." (El País, 2010. október 24.)

Nem vitás, hogy Assange igen radikális nézeteket képvisel az újság­írással szemben. Egyik interjújában egyenesen így nyilatkozik: „Az új­ságírás olyan magatehetetlen állapotban van, hogy ha most újságíróként mutatkoznék be, akkor azzal saját magamat járatnám le. Az újságírók által elkövetett legnagyobb gonosztett az, ahogyan a háborúkról (Irak és Afganisztán) tudósítanak. Olyan háborúkról, amelyekért részben ők is felelősek amiatt, hogy nem fogalmaznak meg kérdéseket, mert hiányzik belőlük a tisztesség, és a talpát nyalják az összes kormányszóvivőnek." (El Pais, 2010. október 24.)

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra ren­deltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára. A demokráciáknak semmit sem szabad titokban tartaniuk. A politikai vezetőknek sem. Ha ez utóbbiak nyilvános szereplése nincs éles ellentmondásban magántermészetű vagy titkos tevékenységükkel, akkor a demokráciáknak nincs semmi félnivalójuk a kiszivárgott hírek terjesztésétől. Mert ebben az esetben – de csakis ebben az esetben – ez azt jelenti, hogy morálisan feddhetetlenek. És hogy a politikai modell, amely bennük testesül meg – és úgy tekintünk rá, mint „mind közül a legkevésbé tökéletlenre" -, méltán terjedhet el, minden különösebb etikai kétség nélkül, az egész világon.

Mi szükség volna rá akkor, hogy az újságírók hallgassanak, amikor egy felelős politikus nyilvánosan kijelent valamit, szűkebb körben pedig annak pontosan az ellenkezőjét mondja?

A weboldal arra biztatja az internetezőket, hogy saját platformjukon keresztül terjesszék azokat a hang- és videofelvételeket, bizalmas szövegeket, amelyeknek meggyőződtek a hitelességéről, de ne árulják el, hogy honnan kerültek hozzájuk. Az oldalon (http://wikileaks.org/) két tucat önkéntes dolgozik teljes munkaidőben, és hozzájuk csatlakozik esetenként további 800 szintén önkéntes munkatárs (újságírók, jogászok, informatikusok). A WikiLeaks internauták és alapítványok adományaiból tartja fenn magát. Nem fogad el azonban hivatalos támogatást és sem­milyen reklámot sem.

Munkáját közhasznúnak ismerte el számos intézmény. A brit The Economist című hetilaptól 2008-ban megkapta az Index on Censorship Award címet. 2009-ben az Amnesty International neki ítélte a „legjobb új médium" díjat annak a cenzúra alá vett dokumentumnak a közléséért, amely a volt kenyai elnök, Daniel Arap Moi és közvetlen környezetének pénzsikkasztási ügyeit tárta fel.

A WikiLeaks megalakulása óta egyfolytában tobzódik a titkokban, és valóságos gyára lett a scoops-nak. (Renard 2010) Ezen a téren három év alatt többet produkált, mint amennyit bármelyik elismert sajtóorgánum harminc év alatt… 2006 és 2009 között a következő leleplezései vertek fel különösen nagy port: közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek feltárták a svájci Julius Baer magánbank által alkalmazott technikát a tőkemenekítésekre; az amerikai hadsereg gauntanamói fogolytáborában lefolytatott büntetőper jegyzőkönyvét; a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt tagjainak listáját névvel, címmel, telefonnal és foglalkozással, így rendőrökét is; azokat az elektronikus üzeneteket, amelyeket a World Trade Center ellen 2001. szeptember 1-jén elkövetett merénylet áldo­zatai küldtek a külvilágnak; dokumentumokat, amik az izlandi The New Kaupthing csődjének hamis voltát bizonyítják; a Szcientológiai Egyház titkos jegyzőkönyveit; annak a Sarah Palinnek a személyes levelezését, aki John McCain oldalán az Egyesült Államok alelnöki címére pályázott, és leveleit a hivatali számítógépén küldte el a választási kampány alatt; Marc Dutroux perének jegyzőkönyveit, bennük mindazoknak a telefon­számával, bankszámlaszámával és címével, akiknek a neve felmerült a pedofil bűnügy nyomozása során…

A Probo Koala-ügy

A felsorolt leleplezések egytől egyig jelentős vihart kavartak, de az érintett körökön kívül nem találtak szélesebb körű médiavisszhangra. Alighanem a Trafigura-ügy volt az első a WikiLeaks akciói közül, amely komoly nemzetközi érdeklődést is keltett.

A Londonban alapított multinacionális Trafigura cég ez egyik legna­gyobb olaj- és nyersanyagszállító vállalat a világon. Előbb az úgynevezett „olajat élelmiszerért" botrányba keveredett bele Irakban, majd azzal vá­dolták meg, hogy 2006-ban kibérelte a Probo Koala hulladékszállító hajót, hogy veszélyes vegyi hulladékot vigyen Elefántcsontpartra, ami majd ott kerül megsemmisítésre. Csakhogy merőben gazdaságossági meggondo­lásokból a mérgező hulladékot egyszerűen leszórták különböző abidjani telephelyeken… Az eset következményeként egy tucatnyi ember meghalt, több ezren mérgezést szenvedtek, és óriási nemzetközi botrány tört ki…

A Trafigura saját védelmi stratégiája érdekében elrendel egy belső vizs­gálatot és jelentést – „The Minton Report" -, hogy megállapítást nyerjen a hulladék tényleges toxicitása. Az eredmény riasztó, a multinacionális vállalat pedig úgy dönt, hogy titokban tartja. A WikiLeaks azonban sike­resen hozzájut a jelentéshez, és 2009 szeptemberében nyilvánosságra is hozza. A dokumentum tudományos érvekkel alátámasztva kimutatja, hogy a vegyi hulladék 108 000 személyt mérgezett meg.

A kiszivárgástól megrémült Trafigura azonnal oltalmat talál a harcias brit Carter-Ruck ügyvédi irodánál, amely jóformán szakosodott már a hasonló akciókkal szemben alkalmazott megfélemlítésre és elhallgatta­tásra. Ügyvédei sikeresen elintézték, hogy egy részrehajló ügyész olyan eljárást indítson, amely megtiltja a The Guardiannek, hogy közzétegye a WikiLeaks által rendelkezésére bocsátott Minton Reportot. A Trafigura fellélegzik, és szinte diadalmámorban úszik.

Köszönjük, Twitter!

Csakhogy 2009. október 12-étől fogva, a The Guardian on-line vonalán (www.guardian.co.uk/), amit havonta 30 millió ember látogat, arról értesíti olvasóit, hogy az újságot, 1821-es megalapítása óta első ízben, az igaz­ságszolgáltatás akadályozza, hogy az esetről írjon, arra hivatkozva, hogy a kérdés a Parlament előtt van. A hír nem sikkad el. Egy emberjogi harcos azon nyomban mozgósításba kezd, és hashtagriadót² fúj a Twitteren. És máris „újságírók, bloggerek, twitterezők, szociális munkások serege alakul, és ered minden részlet felderítésére, amit a Carter-Ruck-iroda el akart tussolni".³

Mindössze negyvenkét perccel azután, hogy a The Guardian riadót fújt, az Internet a világ elé tárja mindazt, amiről a napilap kénytelen volt hallgatni. „És a twitterszféra olyannyira tűzbe jött, hogy a »trafigura«, a »carterruck« és a »guardian« a leggyakrabban twittelt szavakká váltak Európában. Másnap 12 óra 19 perckor a Carter-Ruck-iroda beadja a derekát, és e-mailt küld a The Guardiannek, hogy publikálhat."⁴

Alan Rusbridger, a napilap igazgatója, látva a Háló általános, vala­mint az új hálózati kommunikáció konkrét hatalmát, gyorsaságát és hatékonyságát, microblogging formájában mond köszönetet az interne­tezők közösségének: „Köszönöm, Twitter, és köszönöm minden egyes twitterezőnek a fantasztikus támogatást az elmúlt 16 órában! A szólás­szabadság hatalmas győzelme ez."⁵ Néhány nappal később, miután Rusbridger levonta az esemény valamennyi tanulságát, erre a követ­keztetésre jutott: „Olvasóink immár résztvevői annak, amit mi csinálunk. […] Mi pedig olyan dolgok megvalósítására lettünk képesek, amilyenekre nélkülük nem lenne módunk." (Rusbridger 2010) És valóban, erre nem lettek volna képesek – a WikiLeaks nélkül.

Járulékos gyilkosság

A Julian Assange által indított weboldal igazi felavatásának éve 2010 volt. És meg kell adni, hogy a felavatás igencsak nagyot szólt. Különösen áp­rilistól fogva, amikor szárnyára bocsátotta a Collateral Murder (Járulékos gyilkosság) című videót.

A felvétel George Orwell egyik mondatát választotta mottójául: „A politikai nyelvezet úgy van megalkotva, hogy a hazugságot hitelessé, a gyilkosságot tiszteletre méltóvá változtassa, a levegőről pedig elhi­tesse, hogy szilárd halmazállapotú." (Orwell 2001, 173) A felvétel képei egy Apache helikopterről készültek, Bagdad egyik városnegyede fölött. A jelenet 2007. július 12-én játszódik, fényes nappal. Felülről az látszik, hogy emberek vonulnak az utcán. Közülük az egyik – Nami Noor-Eldeen, a Reuters riportere, munkatársa, Saeed Chmagh társaságában – kame­rát visz a vállán. A katonák azt hiszik, hogy valamilyen fegyver, talán egy RPG rakétavető van nála, és felszólítás nélkül több sorozatot lőnek ki nehézgéppuskából a gyanús személyekre, miközben többször elhangzik a parancs: „Keep shooting! Keep Shooting!" [Tüzelést folytasd!] Tizenkét ember marad ott holtan, köztük a két riporter és egy kilencéves gyermek.

És egyre hallatszik a tüzelő katonák őrült röhögése, és ahogy az áldoza­tokat szidalmazzák: „Bastards!" Utána repülnek tovább…

A videó 48 órán belül bejárja a világot, és nyomában több mint 3000 cikk születik a nemzetközi médiában. Miután felkerül a világhálóra, a YouTube-on négymillió ember látja⁶ három nap alatt. A Pentagon arra kényszerül, hogy vizsgálatot indítson. A hadsereg azonban rendületlenül kitart a saját verziója mellett: „Kilenc lázadóval végeztek ez alkalommal." És az újságírók halála? „Az járulékos veszteség."

A démonizált Assange

A WikiLeaks 2010-ben még három másik „tömeges kiszivárogtatással" döbbentette meg a világot: az afganisztáni háborúban elkövetett bűnökről szóló 76.000, az amerikai hadsereg részéről lezárt ügyirattal (Riviere 2010); 400.000 jelentéssel olyan incidensekről és jogtalanságokról (SIGACT, Significant Action in the War), amiket amerikai katonák követtek el Irakban 2004 és 2009 között („bizalmas katonai iratok legnagyobb ki­szivárogtatása a történelemben"); és különösen azzal a mintegy 250.000 diplomáciai távirattal, amiket 274 amerikai követség váltott a washingtoni Külügyminisztériummal.

Ezúttal a szembenálló nézetek szokatlan hevességgel csaptak össze. Érthető. „Ha egyszer a jó újságírásról van szó – állítja Julian Assange -, akkor természetes, hogy vitatják." A WikiLeaks alapítója, az on-line infor­mációk Robin Hoodja méltó alakja lehetne Stieg Larsson (a Millennium szerzője) valamelyik regényének. Van, aki isteníti, van, aki az ördöggel azonosítja. Washington is az utóbbi álláspontra helyezkedett, amikor Oszama Bin Ladennel állította egy sorba, és megtette a második „első számú közellenséggé", majd hajtóvadászatot indított ellene az egész világon azokkal a félelmetes eszközökkel, amelyekkel mint a világ leg­nagyobb hatalma rendelkezik.⁷

Az USA támadása a WikiLeaks ellen ahhoz a magatartáshoz hasonló, amelyet például a brit hatóságok tanúsítottak valamikor 1983-ban Sarah Tisdallel, a Foreign Office egyik funkcionáriusával szemben. A tisztviselőt hat hónapi börtönre ítélték, mert jelentéseket adott át a The Guardiannek arról, hogy Margaret Thatcher kormánya titokban amerikai cirkálórakéták telepítését tervezi Nagy-Britanniában. Vagy ahhoz, ahogy az izraeli ha­tóságok léptek fel Mordechai Vanunu atomtudós ellen 1986-ban, akit 18 évi börtönre ítéltek, mert a londoni Sunday Timesnak „kiszivárogtatta", hogy Izrael atomfegyvereket birtokol.

Ezért történt azután, hogy szerte a világon sok ezer internetező egye­sült az Anonymous közösségén belül, s indított hatásos kiberháborút – az Operation Paybacket, azaz a Visszavágás Hadműveletet -, és lekérdezéseivel komoly, túlterheléses zavart okozott az Amazon, a Visa, a Paypal vagy a MasterCard webszervereiben, azoknál a társaságoknál, amelyek intézkedéseket hoztak a WikiLeaks és Julian Assange ellen. A mozgalom tagjai leggyakrabban úgynevezett szolgáltatásmegtagadás­sal járó támadásokat (DdoS) indítanak. Másra nincs is szükségük hozzá, mint egy ingyenesen letölthető programra – LOIC, avagy „Low Orbit Ion Cannon" (szó szerint: alacsony röppályájú ionágyú) -, és ha azt elindítják, akkor számítógépeik abban a pillanatban rákapcsolódnak az internetes célpontra, ahol megbénítják a kapcsolatokat.

Azzal, hogy az Anonymous csatlakozott az internetes szabadság védel­méhez, egy új nemzetközi polgári létformát teremtett meg az Interneten. Amikor 2011 elején népfelkelések hulláma érte el az arab világot, ez a kollektíva nem egy politikai ütközetben is részt vett. Tunéziában, az ot­tani diktátor, Ben Ali hivatalos honlapja ellen indított támadást. Kevéssel később más autoriter rezsimek címére záporozta fenyegető üzeneteit. Amikor Egyiptomban a hatóságok első ízben kapcsoltak le a Webről huszonhárom millió helyi internetezőt, és vágták el a telefonösszeköt­tetést, megbénítva vele a Twitterhez és Facebookhoz való hozzáférést, az Anonymous nagyszabású és összehangolt informatikai támadásba kezdett bizonyos kormányoldalak, nevezetesen a belügy- és hírközlési minisztérium ellen. (Ferran 2011)

Richard Stallman, a szabad szoftverek⁸ egyik fő támogatója szerint, ezek a kibertüntetések természetes polgári felzúdulások internetes jo­gaink védelmében: „Az Anonymous akciói a tüntetés digitális formái, de nem sokban különböznek a valóságos tüntetésektől, amikor tömegek vonulnak az utcára, hogy tiltakozásukat fejezzék ki bizonyos rendelke­zésekkel szemben. Az Anonymous a maga operációs módszerével, hogy weboldalakat blokkol, nem veszélyezteti ezeknek az oldalaknak sem az integritását, sem a biztonságát, és nem vádolható semmiféle adatlopás­sal." (Stallmann 2010) Szerinte a Viszavágás Hadművelet módszere az angol diákokéhoz hasonlít, akik 2010 decemberében tiltakoztak Lon­donban a Topshop üzletek előtt: nem törtek össze semmit, nem vittek el semmit, mégis jelentős kárt okoztak a tulajdonos Philip Greennek (egy sikkasztással vádolt milliárdosnak, akinek a felesége Monacóban adózik), akit David Cameron miniszter azzal bízott meg, hogy dolgozza ki, miként lehet csökkenteni a közkiadásokat. (Marliére 2010)

A közérdek szolgálatában

A WikiLeaks körül kelt viták mindenütt hevesek voltak, 2011 januárjában pedig még meg is kétszereződött a számuk, amikor Julian Assange Lon­donban bejelentette, hogy a WikiLeaks bankadatokat készül közzétenni. Ezek kétezer olyan titkosított számlát érintettek, amelyeket a Kajmán-­szigeteken (adóparadicsom a karibi térségben) nyitottak több ország (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Ausztria stb.) politikai vezetői, az üzleti és kulturális élet tekintélyes alakjai, akik vagyo­nokat halmoztak fel az Atlanti-óceán két partján. A bizalmas információkat Rudolf M. Elmer osztotta meg a WikLeaksszel, aki a svájci Julius Baer bank egykori vezető funkcionáriusaként pénzmenekítési technikákra szakosodott. Rudolf Elmer azt a szisztémát akarta felfedni a világ előtt, amely lehetővé teszi a gazdagoknak, hogy ne fizessenek adót. Először Peer Steinbrück német pénzügyminiszternek ajánlott fel információt, ő azonban azon igyekezett, hogy elsüllyessze azt egy dosszié mélyén. Ezzel szemben a WikiLeaks garancia volt a leleplezésre.

Néhány bírálója egyenesen egy orgazdáéhoz⁹ hasonlította a WikiLeaks módszereit. A legtekintélyesebb sajtóorgánumok azonban megvédték, mondván, hogy leleplezéseivel alapvetően járul hozzá létfontosságú iratok megismeréséhez, következésképpen a közérdeket szolgálja. „A közönség joga arra, hogy tájékoztatva legyen, olyan alapvető kérdés a demokráciában – állítja például Edwy Plenel, a Médiapart weboldal létre­hozója -, amely egyéb jogokat is érint, amennyiben beigazolódik, hogy a nyilvánosságra hozott információk közérdekűek. A WikiLeaks leleplezései pontosan ilyen esetek, amit kellőképpen bizonyít, hogy a világ összes médiuma átveszi őket, vagy az, hogy sorra csődöt mondanak az ellene indított bírósági eljárások." (Plenel 2011)

A WikiLeaks sűrűn hangoztatja, hogy a kormányok korrupciója, nepo­tizmusa és visszaélései elleni harcban „az átláthatóság a leghatásosabb eszköz".¹⁰ Arra derít fényt, hogy egyes politikai vezetők – jelesül a külpoli­tika területén – mit tesznek az állampolgárok nevében; feltárja ellentmon­dásaikat, színlelésüket, mesterkedéseiket. Kiteregeti az egyes államok szennyesét, mert ellene van, hogy „a családon belül mossák fehérre". Közszemlére teszi azt az ellentmondást, amely a politikusok közbeszéde és a titkos homályban folytatott üzelmei között feszül. Kimutatja, hogy az állam a maga tényleges cinizmusát tudatosan és szántszándékkal gyakorolja a közérdek nevében.

Ez az egész persze olyan régi ügy, mint maga a világ, csakhogy manapság az adatok és irattárak tömeges digitalizálása mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy hozzáférjen olyan fájlokhoz, amelyek felháborítják azzal, hogy tartalmukban kiáltó morális ellentétet mutatnak felelős politikusok hamis kijelentéseivel, és egy klikkeléssel továbbítsa azokat a leleplező bizonyítékokat, amelyeknek birtokába került. „Az Internettel – állítja Felix Stalder, a bécsi Új Technológiai Intézet kutatója – a kommunikáció egy kifinomult infrastruktúrája vált hozzáférhetővé mindenki számára, és ez az alapvető disszonancia kellő energiát és motivációt ad arra, hogy »felrobbantsa ezt a rendszert«." (Stalder 2011)

Franciaországban több, a hatalomhoz dörgölőző, hivatalos újságíró is eszelős indulattal ügyködik azon, hogy lejárassa a WikiLeakst, vagy megpróbálja kisebbíteni a jelentőségét. Minden bizonnyal azért, mert ez a szervezet az ő lustaságukat, megalkuvásukat és cinkos viselkedésüket is leleplezte. Mindenesetre ezek a „lakáj újságírók" sokkal többet beszélnek magáról a WikLeaksről, mint nagy hatású leleplezéseiről. A cenzúrának ez a meglehetősen ügyetlen formája megint csak Marshall McLuhan híres mondását igazolja: „A médium maga az üzenet."

Ezek a „hajbókoló újságírók" (Halimi 1995) alapvetően három dolgot próbálnak bizonyítani:

1.) hogy a WikiLeaks alapvetően semmi újat nem hozott, legfeljebb „néhány harmadlagos fontosságú leleplezést" (Steinberg 2010);

2.) hogy sérti az emberek magánéletét;¹¹

3.) hogy az átláthatóság gondolata akármilyen vonzó is, „az átlát­szatlanság elve nélkülözhetetlen a demokráciában" (Bouchicot 2010), a reálpolitika igenis megkívánja (Rousselin 2010), mert „a nemzetközi kapcsolatokban, a titok és a hipokrízis elengedhetetlen" (Beylau 2010).

Az előtt, aki veszi a fáradságot, hogy elolvasson néhányat az érvelések közül, egészen egyértelművé válik, hogy az első vádban a legképtelenebb rosszhiszeműség nyilvánul meg. Arra az érvelésre, hogy a magánélet védelme mindennél előbbre való, cáfolatul Jeff Jarvis újságírótanár vé­leményére hivatkozunk, amit a New York-' City Universityn fogalmazott meg. Eszerint „a magánélet védelme egyfajta ernyő, amit gyakran arra használunk, hogy leplezzük félelmünket az új technológiáktól". (El País, 2010. szeptember 19.) A félelmet, amely újabbakat szül. Ezt éppen maguk az amerikaiak bizonyították, amikor feltalálták és forgalmazni kezdték a Kodak kamerákat. 1890 és 1910 között az akkoriban „kodakers"-nek ne­vezett amatőr fotósokat azzal a váddal tiltották ki a nyilvános parkokból, hogy azért fényképezik a gyanútlan embereket, mert vissza akarnak élni a képekkel. „A bíróságok előtt hosszú ideig feküdt a kérdés, hogy a fotós­nak, legyen amatőr vagy hivatásos, szüksége van-e engedélyre ahhoz, hogy bármilyen felvételt készítsen vagy előhívjon. A válasz végül az lett, hogy nincs" (Lessig 2004). Ez volt az első alkalom, amikor felvetődött a magánélet védelmének kérdése, amit egy új médium megjelenése látszott fenyegetni (Warren – Brandeis 1890). Másrészt, ha van miért aggódni az állampolgárok magánéletének védelméért, akkor nem szabad elfelejteni, hogy azt nem a WikiLeaks fenyegeti, hanem az államok, ahogy mindinkább biztonsági jelleget öltenek. Az elektronikus eszközök hihetetlen arzenálja, amellyel rendelkeznek, ma már lehetővé teszi, hogy az emberek magán­életének legutolsó zugát is kifürkésszék. Ők azok, amelyek az emberektől a legteljesebb átláthatóságot követelik meg. Ez esetben nem jogos visszavágás-e, ha a WikiLeaks ugyanazzal a pénzzel fizet (jóval csekélyebb mértékben) a hatalmasoknak? Végül a harmadik vád machiavellisztikus cinizmusa már olyan mértékű, hogy jóformán figyelmen kívül hagyható.

A WikiLeakst gyakran éri az a kritika is, hogy amikor informátorai révén válogatás nélkül zúdítja az Internetre több ezer titkos dosszié tartalmát az iraki és afganisztáni háború borzalmairól vagy az amerikai követsé­gek bizalmas üzeneteit, olyankor nemcsak „felelőtlen" magatartásról tanúskodik, hanem emberek ezreinek életét is veszélyezteti. „A kezük vértől csöpög!" – jelentette ki például az amerikai védelmi miniszter, Robert Graves.¹²

Erre Julian Assange egyértelmű választ adott: „Négy év alatt, amióta a WikiLeaks létezik, maga a Pentagon sem volt képes bebizonyítani, hogy miattunk akár csak egyetlen ember is veszélybe került volna."¹³

Első szempont: senkit ne érjen kár

Az az aggodalom, hogy a dokumentumokban szereplő személyeket valamilyen kár érheti, idővel arra késztette a weboldalt, hogy ne abban a formában terjessze a dossziékat, amilyenben kapta őket, és hogy hóna­pokkal előtte egy második szűrőn is átbocsássa őket: konkrétan az írott sajtó öt tekintélyes orgánumán, amilyen a The Guardian¹⁴ , a The New York Times, a Der Spiegel, a Le Monde és az El País. Az Afganisztánról szóló dokumentumok és a 250 000 követségi üzenet esetében az említett médiumok először egymással konzultáltak, végül közösen határoztak arról, hogy közöljék-e őket vagy sem: „A döntés parázs vita után született meg – nyilatkozta Bill Keller, a The New York Times igazgatója. Előzőleg hosszasan tanulmányoztuk az anyagot, hogy felmérjük a jelentőségét és megítéljük a hitelességét. Vannak esetek, mint amilyen ez is, amikor az információ nyilvánvalóan a közérdeket szolgálja." (The New York Times, 2010. július 25.) Ekkor létrehoztak egy 120 szakújságíróból álló multina­cionális csoportot, ami heteken át osztályozta, elemezte, ellenőrizte, ér­telmezte és rangsorolta a követségi jelentések nyers üzeneteit, és tették mindezt újságírói kritériumok alapján (a WikiLeaks vezetői nem tekintik magukat újságíróknak, még akkor sem, ha megkövetelik is forrásaik védelmét). Így történt meg azután, hogy minden olyan személy nevét kitörölték, akinek a biztonsága veszélybe került volna a dokumentumok publikálásával.

Azoknak, akik szüntelenül arról kárognak, hogy a WikiLeaks által napvilágra került dokumentumok úgymond „archívumok kifosztásából" származnak, jó volna emlékezniük rá, hogy a szabad sajtó alapjai nagyrészt „kitudódott hírek"-re épülnek. Ha megáll a lábán az a tétel, hogy egyetlen, illegális eszközökkel végzett nyomozás eredménye sem kerülhet bírósági tárgyalásra, akkor az sem lehetséges, hogy a média a közvélemény ítélőszéke elé álljon. Példának okáért az, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben avatkozott be a vietnami háborúba, abból a 7.000 oldalnyi ultratitkos dokumentum-­együttesből, a „Pentagon-iratok"-ból derült ki, amelyet Daniel Ellsberg, a Rand Corporation egyik kutatója bocsátott titokban a The New York Times részére 1971-ben. Erre föl fakadt ki ekképp Richard Nixon elnök: „Az efféle dolgokért embereket kellene máglyára küldeni."

Arra is érdemes emlékezni, hogy a The Washington Post nyomozásá­nak sikere a híres Watergate-ügyben (ez vezetett Richard Nixon elnök lemondásához), amit az oknyomozó újságírás egyik legnagyobb diada­lának tartanak, nem lett volna lehetséges, ha az FBI második embere, a „Deep Throat" [Mély Torok] fedőnéven ismert Mark Felt nem csempészi ki és nem adja át a titkos információkat két újságírónak, Carl Bernsteinnek és Bob Woodwardnak.

Hozzánk jóval közelebb, itt Franciaországban is – és most hagyjuk a Le Canard Enchafnét, amely arra szakosodott, hogy „kiszivárgott anya­gok" alapján áll elő folyamatosan fontos leleplezésekkel – találkozunk hasonló példával. A Woerth-Bettencourt-­ügy 2010-ben pattant ki, amikor a Mediapart nevű weboldal és a Le Point hetilap teljes egészében nyilvá­nosságra hozta azokat a „titkos lehallgatások"-at, amelyek Eric Woerth minisztert is közvetlenül érintették.

Emlékszünk arra, hogy ez alkalommal voltak olyanok, akik – hogy a lényegről eltereljék a figyelmet – arra helyezték a hangsúlyt, hogy a bizo­nyítékokhoz illegális úton jutottak hozzá. Erre reagált többek között Eva Joly bírónő is, amikor ezt nyilatkozta: „Itt mindenki a nyomozás kérdéséről beszél – mondta. – Csak arról folyik a szó, hogy milyen problémákat vetnek föl az illegális lehallgatások, nem pedig arról, hogy mit tárnak fel." (Le Monde, 2010. december 16.)

Hazug demokráciák

A legzavaróbb körülmény tehát mégsem az, hogy a WikiLeaks „lopott dokumentumokat" terjeszt, amit azok hangoztatnak, akik a hírvivővel végeznének, ha az rossz üzenetet hoz.¹⁵ A dolog lényege az, hogy a WikiLeaks olyan információkat hoz a világ tudomására, amik az állam­polgárokra tartoznak, és amiket a hatalom nem akar nyilvánossá tenni. Annak okát, hogy mivel magyarázható az iránta megnyilvánuló tömeges rokonszenvmozgalom, az El País igazgatója, Javier Moreno ekképp boncolgatja: „A WikiLeaks dokumentumai által keltett különös érdek­lődésnek alapvetően egyszerű a magyarázata: tökéletesen leleplezi, mégpedig olyan mértékben, ahogy előtte senki sem, hogy a fejlett nyugati demokráciák politikai osztályai szüntelenül becsapják állampolgáraikat." (El País, december 19.)

És az az igazi botrány, hogy nem történik semmi. Hogy a jelenségnek gyakorlatilag nincs semmilyen következménye. Hogy a kétségbevon­hatatlan bizonyítékokkal leleplezett felelős politikusok, akik hazudtak népüknek, tovább kormányoznak, mintha mi sem történt volna. Ez a fajta büntetlenség pedig sokkolja és felháborítja a polgárokat.

A tunéziai kivétel

Az egyetlen kivételnek az általános szabály alól a 2010. decemberi, 2011. januári tunéziai forradalom tűnik. A WikiLeaks bombaként robbanó távira­tokat közölt, amikben Robert F. Codec amerikai nagykövet részletekbe menően leírja, hogy Tunéziában milyen elképesztő méreteket öltött a korrupció a kivénhedt diktátor, Ben Ali és felesége, Leila féktelen étvágyú családjának, a „Trabelsi klán"-nak a körében. A hír katalizátorhatással volt a tunéziai népre, amely 23 évig sínylődött a kleptokrata diktatúra alatt. Ahogy a kínai mondás tartja, ez volt az „a súlyos bunkócsapás, mely eszméletre térít".

Persze a tunéziaiak addig is a bőrükön tapasztalták meg a rezsim rend­őri természetét. A nép elégedetlensége nőttön-nőtt, különösen azután, hogy az élelmiszerek ára az égbe szökött. December 7-én azonban, amikor a visszaélések és vesztegetések pontos leírásával nyilvánosságra kerültek a követségi jelentések, az emberek lázadásban törtek ki.

A tunéziai hatóságok azonnal letiltottak minden hozzáférést a WikiLeakshez, és cenzúra alá vették a helyi médiumoknak azt a részét, amely reagált a hírre. Csakhogy egyes weboldalak – például a TuniLeaks – megszerezték az anyagot,¹⁶ lefordították arabra és franciára, majd ter­jeszteni kezdték. Tőlük társadalmi szervezetek, az elektronikus posta, a blogszféra és az „arab telefon" vette át, és táplálta tovább az amúgy is felgyülemlett népharagot.

Olyannyira, hogy amikor december 17-én egy diplomás munkanélküli fiatalember, Mohammed Bouaziz, aki utcai árusként kereste kenyerét, felgyújtotta magát a Sidi Bouzid-i prefektúra előtt, az szikra volt a pus­kaporban. Azonnal tüntetések kezdődnek, és csakhamar elterjednek az ország minden részében. A Twitter, a Facebook és a blogok a cenzúrát megkerülve közvetítik az utasításokat és a jelszavakat. Az Al Jazeera arab tévéállomás bemutatja a Facebook és YouToube oldalait, népsze­rűsíti őket, és növeli az események visszhangját. Egymást érik az ösz-szecsapások a rendőrséggel, és több tucat áldozattal járnak. A tüntetők azonban fokozzák harcukat. Végül 2011. január 14-én a diktátor Zine El Abidine Ben Ali – aki évtizedekig tetszelgett az európai uniós demokrá­ciája védelmezőjének szerepében, arra hivatkozva, hogy ő volna a „vé­dőbástya az iszlamizmus ellen"¹⁷ – megbukik. A Foreign Policy amerikai magazin szerint ez volt a „WikiLeaks első forradalmi győzelme". (Foreing Policy, Washington, 2011. január 13.)

Meg kell védeni a forrásokat

Akárhogy is, a WikiLeaks felbukkanása az újságírás jövőjéről szóló vitá­ban bombaként robbant. John Pilger dokumentarista, híres oknyomozó újságíró, egykori vietnami és kambodzsai haditudósító úgy ítéli meg, hogy a weboldal „az oknyomozó újságírásnak egy olyan új formáját teremtette meg, amely nem ismer félelmet" (New Statesman, 2010. augusztus 19.). Idővel más, jellegükben különböző szervezetek lépnek óhatatlanul Julian Assange nyomába az egész világon. „Bármi lesz a sorsa Assange-nak és a WikiLeaksnek – állítja Felix Stalder, a bécsi Technológiai Intézet kutatója -, a modell már létezik. És reprodukálódik majd máshol és máskor." (Stalder 2011)

Ezt az állítást támasztja alá az arab Al-Jazeera tévéállomás és a The Guardian brit napilap példája azzal az 1600, a titkos izraeli-palesztin tárgyalásokra vonatkozó bizalmas dokumentummal, amiket 2011. január 23-án tettek közzé.

Az Al-Jazeera 2011 januárjában külön weboldalt is nyitott a kiszivá­rogtatott híreknek: Al Jazeera Transparency Unit (http://transparency. aljazeera.net/), Bill Keller pedig nemrég döntött úgy, hogy a The New York Timesnak is legyen egy saját „kiszivárogtató fiók"-ja (anonymous electronic drop box).

Miközben bizonyos államok fenyegetésekkel és bírósági eljárásokkal igyekeznek megfojtani ezt az újfajta újságírást¹⁸ , demokratikusabb he­lyeken olyan törvényeket fogadnak el sorra, amelyek a jogait biztosítják, megvédik a forrásokat és akadálytalanná teszik az Internet működését. Ez a helyzet Izlandon (Poncet 2010), ahol a Parlament 2010. június 16-án elfogadott egy törvényt – Icelandic Modern Media Initiative (IMMI) -, amely a világon a legteljesebb szólásszabadságot biztosítja újságíróknak és a szerkesztőségeknek az oknyomozó újságírás és az elektronikus sajtó területén. Nem kétséges, hogy az Internethez való általános hoz­záférés előbb-utóbb éppolyan alapvető demokratikus követelmény lesz, mint a tanuláshoz, a tudáshoz és a elektromossághoz való jog. A digitális árok feltöltése, amely egyelőre szakadékként tátong – lévén, hogy az emberiség kétharmada, azaz négymilliárd ember életében nem használta az Internetet -, nagyon hamar világméretű igényként jelentkezik. Az olyan törvények pedig, amelyek a kifejezés szabadságát védik, szükségszerű­en születnek majd meg.

A Sherrod-ügy

Igaz ugyan, hogy az Internet fejlődése informatikai téren sok pozitív eredménnyel járt – mint amilyen az elektronikus újságírás elterjedése vagy a WikiLeaks szárnyalása -, azért megvoltak a maga árnyoldalai is. Különösen az az „újságíró olvasókhoz" vagy „az események szemta-núihoz"¹⁹ intézett felhívás, hogy bátran tegyék közzé blogjaikat, fotóikat és videofelvételeiket²⁰ az újság weboldalán, mert jelentősen megnövelte annak a kockázatát, hogy hamis hírek terjengjenek a Világhálón…

Ráadásul a digitális média gyors elterjedése automatikusan hozta magával a sajtóbeli csúsztatások számának robbanásszerű növeke­dését. Ebből a szempontból nézve különösen tanulságos eset volt az úgynevezett Sherrod-ügy. Kezdődött az egész 2010 júliusában, amikor egy amerikai szájt, az ultrakonzervatív Tea Party mozgalomhoz közelálló Breitbart.com egy – megcsonkított és átszerkesztett – részletet közölt a Mezőgazdasági Minisztérium egyik afro-amerikai tisztviselőjének, Shirley Sherrodnak a beszédéből. A „dokumentum" azt sugallta, hogy egy fehér­bőrű mezőgazdasági kistermelőt diszkrimináció ért a bőre színe miatt, ami egyfajta „bizonyíték" lett volna arra, hogy az Obama-­adminisztráció rasszista gyakorlatot folytat. Az „információ", amelyet szinte azonnal felkapnak a netes közösségi oldalak és a legnagyobb sajtóorgánumok, első helyen a Fox News, pillanatok alatt hatalmas botrányt kavar. Akkora botrányt, hogy nem egészen 24 órával később a mezőgazdasági minisz­ter elküldi azonnali felmondását Shirley Sherrodnak.

Ám a hivatalnoknő igen gyorsan bebizonyítja ártatlanságát, mégpedig egyszerűen azzal, hogy teljes egészében közzéteszi eredeti beszédét, amelynek megtekintésére egyetlen médium sem vette a fáradságot. Az állítólagosan diszkriminált fehér kistermelő – akit egyetlen újságíró sem kérdezett meg – szintén nem marad tétlen, és mindenütt azt ma­gyarázza, hogy Shirley Sherrod valójában megmentette őt. Csakhogy a tisztviselőnő jó híre akkor már romokban hever. Maga Barack Obama elnök volt kénytelen személyesen felhívni telefonon és a bocsánatát kérni: „Azért történt az egész, mert olyan médiakultúrában élünk, hogy ha a YouToube vagy egy blog bármit híresztel, azt a világ felkapja, és végül hatalmas üggyé duzzad." (Interjú az ABC televíziós csatorna „Good Morning America" című műsorában, 2010. július 22.)

Tragikus tévedések

A média Franciaországban sem fog mellé ritkábban vagy csúszat szándé­kosan, mint máshol, amit több tucat eset is bizonyít. Ha közülük néhány bocsánatosnak bizonyul is²¹ , mások súlyos következményekkel, olykor pedig tragédiával járnak. Példának itt van az outreau-i „pedofilok" bűn­ügye, vagy Marie L. története, akit állítólag antiszemita indíttatású inzultus ért a RER D vonalán, a Patrice Alégre – Dominique Baudis-ügy vagy éppen a Roissy reptér poggyászkezelőjének esete (Balbastre 2004).

Ezek a példák többnyire olyan beállítottságú újságírókhoz kapcsolód­nak, akik oknyomozónak mondják magukat, s miközben megittasultak az általuk keltett félelemtől, biztosak saját büntetlenségükben. Ők okozzák a legjelentősebb károkat. Ez a jelenség késztette Philippe Cohent és Elisabeth Lévyt a kijelentésre: „Távol áll tőlünk, hogy a politikus férfiakat és nőket a vérszomjas újságírás ártatlan áldozatainak tekintsük. Ugyan­akkor egyes perekben meg kellene kérdezni az újságíróktól, hogy milyen alapon vonnak felelősségre mindenkit, amikor őket senki sem kényszeríti erre." (Cohen – Lévy 2008)

A France 2 tévécsatorna állandó jeruzsálemi tudósítója, Charles Enderlin Un enfant est mort [Meghalt egy gyermek] című könyvében egy döbbenetes, ideológiával átszőtt sajtómachináció történetét írja le, mely történet valóságos iskolapéldája a gátlástalan félretájékoztatásnak (Weill-Raynal 2007). Emellett elmondja azt is, hogy milyen üldöztetést szenvedett el emiatt ő és vele együtt a hozzátartozói. Az eset azzal indul, hogy 2000. szeptember 30-án Gázában, a netzarimi izraeli állásokkal szemben több lövés éri Mohammed al-Durrát, egy palasztin kisfiút, aki ott hal meg apja karjaiban. A jelenetet a France 2 operatőre, Talal Abou Rameh filmezi. A képeket Charles Enderlin kommentárjával még aznap este bemutatja ugyanez a tévécsatorna, és a film azonnal bejárja a vilá­got, bizonyítva egyes izraeli katonák embertelenségét.

Csakhogy a dezinformációra szakosodott műhelyek és az amerikai­izraeli körökhöz tartozó, összeesküvés-elméletekben jártas szakértők, meséli Charles Enderlin, azon nyomban nekiálltak, hogy kiforgassák a képek értelmét. A Politis hetilap igazgatója, Denis Sieffert ekképp fog­lalja össze a történteket: „A machinációt egy jól ismert dezinformációs műhely, a Metula News Agency (Mena) kezdte, amely egy bizonyos francia közönséghez szól. A forgatókönyv francia aktivisták műve, olyan izraeli álszakértőkkel közösen, akik azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy Jichak Rabin egy Simon Peres által szőtt összeesküvés áldozata… A forgatókönyv állítása megdöbbentő: eszerint az egész nem egyéb, mint egy Talal Abou-Rameh által megrendezett jelenet Enderlin cinkos összejátszásával. A kis Mohammed eljátszotta saját halálát. A szájáról, állítják ezek a botcsinálta »szakértők«, leolvashatók az utasításai, ami­ket ő maga ad az operatőrnek. Az utolsó golyó becsapódása után teste megrándul, és ez arról tanúskodik, hogy nem halt meg. (Seifert 2010)

Az igazság botrányos elferdítése árán ugyan, de ez a befolyásos sze­mélyek által vezérelt, jól felépített dezinformációs gépezet mégiscsak sikerrel hitette el a gondolatot, hogy a France 2 dokumentuma nem egyéb, mint hamisítás, egy megrendezett jelenet, összegezve pedig egy közönséges „médiaösszeesküvés" Izrael ellen. Ezt a verziót azután olyan tekintélyes médiumok tették magukévá, mint a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times és egy német televíziós csatorna. Izra­elben azonban – senki. Ebből a körülményből vonta le Denis Sieffert a következtetését: „Ennek az ügynek az egyik tanulsága az, hogy az Izrael melletti jobboldali kamarilla végeredményben hatékonyabb Franciaor­szágban vagy az Egyesült Államokban, mint magában Izraelben. Soha, sem Sharon, Livni vagy Olmert kormánya, sem a hadsereg vezérkara, sem a Sin Beth (a belső elhárítás) nem tett magáévá olyan elméleteket, mint amilyeneket Franciaországban propagálnak. Az izraeli hatóságok soha nem vonták kétségbe Talal Abou-Rameh vagy Enderlin hitelessé­gét." (Seifert 2010)

A dezinformáció hasonló formában nyilvánul meg más országokban is. Spanyolországban például a 2004. március gyilkos merényletek után a José María Aznar kormánya által felügyelt média széles körű manipulációba kezdett. Bizonyos választói ambíciók szolgálatában arra törekedett, hogy egyfajta „hivatalos igazságot" erőltessen a közönségre, amikor is megpróbálta eltitkolni az Al-Qaida-hálózat felelősségét, és a gaztettet az ETA baszk szervezetnek tulajdonította.

2005-ben és 2006-ban az El Mundo napilap két riportere tucatnyi har­sány cikket publikált, és bennük azt leplezte le, hogy Gaetano Pisano, „Tano", olasz festő Spanyolországban fogadta be és rejtegette az egyik legelvetemültebb náci bűnöst, Aribert Heimet, „Doktor Halál"-t… 2010 októberében az egyik bíróság azonban egyértelműen bebizonyította, hogy az összes „információ" „hamis, pontatlan, ellenőrizetlen" volt (El País, 2010. október 18.). Ennek ellenére a festő pszichiátriai kezelésre szorult, pályafutása derékba tört.

Az összes hasonló ügy, továbbá az a körülmény, hogy egyre szorosab­ban kapcsolódott össze a gazdasági és politikai hatalommal, súlyosan megtépázta a média hitelességét.

(Fordította: Székely Ervin )

Eredeti megjelenés: http://www.medelu.org/L-affaire-Julian-Assange- Wikileaks. A cikk a szerző L'Explosion du journalisme című könyvének [Párizs, Galilée, 2011] V. fejezete.

Jegyzetek

¹ „Ezek a publikációk veszélyes támadások, és nem csupán az Egyesült Államok biztonsági érdekei, hanem a nemzetközi közösség ellen is" – jelentette ki példá­ul Hillary Clinton, az amerikai diplomácia vezetője 2010. október 30-án. http:// www.rtbf.be/info/media/WikiLeaks/WikiLeaks-hillary-clinton-met-les-choses-au-point-280681

² A Twitteren egy hashtag (címke), nevezetesen a kettős kereszt szimbólum ke­rült a kulcsszó elé: #trafigura. A hashtagok lehetővé teszik az egyazon tárgyra vonatkozó információk csoportosítását.

³ Trafigura vs Guardian: twitter au secours de la liberté de la presse, Media Trend, http://www.themediatrend.com/wordpress/

⁴ Az összecsapás leírását Robert Booth tollából lásd: Trafigura: A few tweets and freedom of speech is restored, guardian.co.uk, 2009. október 13. http://www. guardian.co.uk/media/2009/oct/13/trafigura-tweets-freedowm-of-speech

⁵ Lásd a Media Trend idézett cikkét.

⁶ http://www.youtube.com/watch?v=to3Ymw8L6ZI

⁷ Többek között a svájci Postfinance bank, a Paypal on-line pénzküldési rend­szer, a Visa és a Mastercard leállították a pénzadományok folyósítását Julian Assange szervezetének, és számos szolgáltató letiltotta a hozzáférést a И/iki'Leakshez. Lásd Riviére 2011.

⁸ A szabadon letölthető szoftverek alkalmazása, módosítása, másolása és ter­jesztése hivatalosan is ingyenes.

⁹ A francia büntető törvényköny 321.1. paragrafusa kimondja: „orgazdaságot követ el az, aki valamely tárgyat rejteget, megőriz vagy továbbít, valamint ha továbbításában közvetítő szerepet vállal, és tudja, hogy az a tárgy bűncselek­ményből származik. Orgazdaságnak minősül továbbá, ha valaki a körülmények ismeretében bűncselekményből származó tárgy révén, bármilyen módon, vagyoni haszonra tesz szert."

¹⁰ „Sunlight is said to be the best of disinfectants" – mondta Louis D. Brandeis, aki 1916 és 1939 között az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának (haladó szellemű) elnöke volt.

¹¹ Lásd például Jean-Michel Apathie blogját: WikiLeaks, le journalisme et les cambrioleurs, 2010. december 6. http://www.rtl.fr/blog/aphatie/wikileaks-le-journalisme-et-les-cambrioleurs-06-12-7675262487

¹² Egy 2010. július 31-én Christiane Amanapourral készült interjúban az ABC amerikai tévécsatornán.

¹³ Julian Assange answers your questions, www.guardian.co.uk, 2010. december 3.

¹⁴ Ez a brit napilap, a The New York Times-szal együtt első helyen közli a WikiLeaks leleplezéseit.

¹⁵ Ki üdvözölte „a demokratikus átláthatóságot", amikor például Németországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon vagy Lengyelországban nyilvános­ságra hozták és hozzáférhetővé tették az Interneten a kommunista éra politikai rendőrségének titkos archívumait, amivel több száz egykori kollaboráns életét dúlták fel?

¹⁶ 2010. december 13-ától fogva például a Maghreb emergent weboldal az USA nagykövetsége által folytatott „forródrót-beszélgetések" teljes anyagát terjesz­tette francia fordításban.

¹⁷ Az Egyesült Államok és szövetségesei a hidegháború idején (1947-1989) hangoztattak ahhoz hasonló szólamot, hogy „erősítsük meg a bástyákat a kommunizmus ellen", hogy fenntartsanak (vagy éppen létrehozzanak) olyan diktatúrákat, mint amilyen Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban, Törökországban és Dél-Amerika számos országában uralkodott.

¹⁸ Franciaországban Eric Besson iparügyi miniszter döntött úgy, hogy támadást indít aWikiLeaks ellen egy francia owned web hosting centeren (a roubaix-i OVH társaságon) keresztül azzal az ürüggyel, hogy diplomáciai titkot „sértett". Vö. Le Monde, 2010. december 3. Mellesleg Frédéric Mitterrand kulturális miniszter is kardoskodott egy másik szerver betiltása mellett, mondván, hogy az a WikiLeaks által lopott, kalóz módra megszerzett híreket továbbított. Vö. nouvelobs.com, 2011. január 6.

¹⁹ Franciaországban a BFMTV (http://temoins.bfmtv.com/) információs lánc biztatja folyamatosan „a riporterek közösségét", hogy ha valaki tanúja volt bizonyos eseményeknek, az küldje el címére fotóit vagy videofelvételeit. A szolgáltató ön­magát így határozza meg közelebbről: „A BFMTV olyan szerver, amely lehetővé teszi riporterközösségének, hogy videóit és fotóit szerkesztőségünkbe küldje, és megossza más internetezőkkel. Együttműködésben a Citizenside elnevezésű hálózattal, azt a lehetőséget is biztosítjuk, hogy egyetlen klikkeléssel eladjátok képeiteket a médiának, bárhol a világon."

²⁰ Olykor felmerül a szerzői jogok kérdése is, mint ahogy azt Daniel Morel haiti fotós esete is példázza, aki azon kevés fotóriporter közé tartozik, aki közvetle­nül a 2010. január 12-i földrengés után Port-au-Prince-ben volt. Morel feltette néhány felvételét a Twitterrel társult TwitPic nevű fotószerverre. Ezeket töltötte le onnan egy dominikai internetező, bizonyos Lisandro Suero. Onnan vette át őket a France-Presse Hírügynökség (AFP), és forrásául a Suero nevet jelölte meg. 2010. december 10-én egy New York-i bíróság elmarasztalta az AFP-t, hogy a fotókat Morel beleegyezése és jogdíj fizetése nélkül közölte. A bíróság ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a TwitPic nem jelezte, hogy a képek fel­használása jogdíjmentesen volna lehetséges. (Vö. Le Monde, 2010. december 31.).

²¹ 2010. március 19-én például a France Soir az első oldalon egy teljes alakos felvételt publikált Johnny Hallyday-ről ezzel a címmel: „Johnny a Karibi-tengeri Saint-Barthélemynél lovagolja a hullámokat", és azt állította, hogy az „exkluzív" fotó az előző napon készült, holott valóságban több mint négy éve…

Hivatkozások

Balbastre, Gilles 2004: Les faits divers, ou le tribunal implacable des médias, Le Monde diplomatique, 2004. december. http://www.monde-diplomatique.fr/2004/12/BALBASTRE/11719

Beylau, Pierre 2010: Les fausses vérités de WikiLeaks, Le Point, 2010. november 29. http://www.lepoint.fr/monde/ou-va-le-monde-pierre-beylau/les-fausses-verites-de-wikileaks-29-11-2010-1268391_231.php

Bouchicot, Jean-Yves 2010: WikiLeaks et les vieux journalistes : Slama bat le record. Mediapart, 2010. november 30. http://blogs.mediapart.fr/blog/jean-yves-bouchicot/301110/wikileaks-et-les-vieux-journalistes-slama-bat-le-record?page=0%2C0%2C0%2C0%2C3

Cohen, Philippe – Lévy, Elisabeth 2008: Notre métier a mal tourné. Deux journalistes sénervent. Párizs, Mille et une Nuits

Enderlin, Charles 2010: Un enfant est mort, Párizs, Don Quichotte Ferran, Benjamin 2011: Ces »hacktivistes« qui révent d'imposer la démocratie, Le Figaro, 2011. január 28.

Halimi, Serge 1995: Un journalisme de révérence, Le Monde diplomatique, 1995. február. http://www.monde-diplomatique.fr/1995/02/HALIMI/1191

Lessig, Lawrence 2004: Culture Libre – Comment les médias utilisent la technologie et la loi pour confisquer la culture et contrőler la créativité. http://www.sisudoc.org/sisu/free_culture.lawrence_lessig/about.fr.html

Marliére, Philippe 2010: Manifs étudiantes á Londres: un moment de bonheur collectif, Rue89, 2010. december 2. Orwell, George 2001: La politique et la langue anglaise. In George Orwell: Essais, Articles, Lettres, Vol. IV (1945-1950), Párizs, Editions

Ivrea Plenel, Edwy 2011: En défense d'Internet et de WikiLeaks : la révolution numérique, Mediapart, 2011. január 7.

Poncet, Guerric 2010: L'islande pourrait devenir un paradis pour la liberté d'expression, Le Point, 2010. február 16.

Renard, Florence 2010: WikiLeaks: débat sur un grand déballage, Les Echos, 2010. december 7.

Riviére, Philippe 2010: Rapports explosifs sur la guerre d'Afghanistan, Le Monde diplomatique, 2010. július, http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/2010-07-26-Rapports-explosifs-sur-la-guerre

Riviére, Philippe 2011: WikiLeaks, mort au messager, Le Monde diplomatique, 2011. január, http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/RIVIERE/20058

Rousselin, Pierre 2010: La tyrannie de la transparence, Le Figaro, 2010. no­vember 29.

Rusbridger, Alain 2010: First Read: The Mutualized Future is Bright, The Guardian, 2010. október 19.

Sieffert, Denis 2010: L'incroyable machination, Politis, 2010. október 8.

Stalder, Felix 2011: Pourquoi les institutions peinent á garder leurs secrets, Le Monde diplomatique, 2011. január. http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/STALDER/20057

Stallman, Richard 2010: The Anonymous WikiLeaks protests are a mass demo against control, The Guardian, 2010. december 17; a cikk francia fordítása: http://www.telerama.fr/techno/de-la-necessite-des-cybermanifestations-pour-defendre-wikileaks-par-richard-stallman,63869.php

Steinberg, Stefan 2010: La presse européenne et les révélations de WikiLeaks, Le Journal des alternatives, 2010. augusztus 19. www.alternatives.ca

Warren, Samuel D. – Brandeis, Louis D. 1890: The Right to Privacy, Harvard Law Review, 4.

Weill-Raynal, Guillaume 2007: Les nouveaux désinformateurs, Párizs, Armand Colin

Az előző részben (Eszmélet 95, 2012. ősz) megmutatkozott, hogy más úton járnak az egyéni kedvtelések és máson az egzisztenciális létkérdések: a szóba került örömforrások nem az életben maradás eszközei. Megkerülik az egyén biológiai, társadalmi, planetáris létezésének alapjait, így a bennük rejlő fenyegetettségeket, kockázatokat is.

Jelen fejezet arra próbál rákérdezni, hogy nem kapcsolódhat-e össze a két ellentétes beállítódás. Lehetséges-e egyidejűleg figyelembe venni a nagy létproblémák megoldására és az individuális örömökre való tö­rekvés igényét, szempontját? Kialakulhat-e összhang a különböző szintű létbeli fenyegetettségek kérdése és az egyéni örömvágy között?

***

„Látom a jót, és teszem a rosszat" – figyelt föl annak idején Baruch Spinoza az emberi viselkedés egyik ellentmondására. Hiába munkál bennünk a józan értelem, gyakorta nem az útmutatásának megfelelő módon cselekszünk. A magyarázatot abban véli megtalálni, hogy az egyén nem képes uralkodni az érzelmein, indulatain, szenvedélyein. Ráadásul ez az ésszerűtlen viselkedés a szabadságunktól is megfoszt minket – tudjuk meg az Etika „Az emberi szolgaságról, vagyis az indula­tok erejéről" című részéből.

Ezek szerint az egyén jót és rosszat egyaránt cselekvő lény. Tetteit hol ésszerűség, hol ésszerűtlenség irányítja. Bár Spinozánál a végső cél az egyén homogénné, tisztán észlénnyé alakítása lenne, azonban míg ez ténylegesen megvalósul, az éppen élő egyénekkel kapcsolatban folyamatosan fennáll a kérdés: Csak puszta szeszély, kiszámíthatat­lanság húzódhat meg érzelem és értelem, szenvedély és racionalitás perlekedésében? Vagy létezhet benne valamilyen rejtett, mögöttes logika, szerves összefüggés is? Minden esetben irracionálisak és szolgaságba döntenek az indulatok és a szenvedélyek? Vagy esetleg előfordulhat valamilyen felismerhető szabályszerűség, valamilyen feltárható rend „jó" és „rossz", ésszerű és ésszerűtlen eme kettősségében? Lehet-e olykor következetesség abban, hogy időnként „rosszat" teszünk?

1. Nem minden szeszély, ami annak látszik

Mondják, hogy az emberek szeszélyesek. Mondják, hogy az emberek következetlenek.

Valóban, az ember gyakran szeszélyes, gyakran következetlen. De számos esetben, amikor egyik cselekedetét első pillantásra puszta szeszélynek vagy következetlenségnek gondolnánk, mélyebb elemzés során megmutatkozik, hogy az illetőt valamilyen racionális megfontolás mozgatja, illetve határozottan felismerhető következetesség vezérli.

A növények működése az önreprodukcióra programozott zárt rendszer: életüket az önfenntartás és a szaporodás mozgatóereje irányítja.

Az állatok viselkedését szintén a létfenntartás és a fajfenntartás ösz­töne határozza meg.

A gépek működése is egylényegű: működésüket az vezérli, amire tervezték, illetve alkalmazzák őket.

Az emberi egyén – a növényektől, az állatoktól, a gépektől eltérően – nem szigorúan zárt, homogén, hanem (mint korábban már volt róla szó) életfolyamata különböző szintjeinek a metszéspontjában, illetve metszéspontjaként létezik. Létezésének valamennyi síkján, dimenzió­jában egyidejűleg éli az életét. Cselekedetei, törekvései hol erre, hol arra a szintre irányulnak, fókuszálnak. De kisebb-nagyobb mértékben a többi szintre is kihatnak. Ugyanakkor ezeken a – természeti, történelmi, társadalmi – létszinteken eltérő mérce érvényesül egyazon konkrét cse­lekedetre: működésükben, gyakorlatukban ténylegesen más-más mérték alkalmazódik rá. Ugyanazt a tettet az egyén létezésének különböző síkjai a saját objektív mércéiken egymástól eltérő módon, szempontok szerint „ítélik meg". (Bővebben kifejtve: „Értékeszme és valóság" /1979/ http://minerva.elte.hu/tuto/ )

A puszta szeszélynek, következetlenségnek, ésszerűtlenségnek tűnő cselekedetről gyakorta kimutatható, hogy az illető valamelyik létszintjén (létszintjein) nagyon is racionálisnak és következetesnek bizonyul. Mit jelent mindez? Nem kevesebbet, mint hogy bármit tesz az egyén, visel­kedése egyszerre minősülhet – más-más dimenzióban – ésszerűnek és ésszerűtlennek, következetesnek és következetlennek. Valamint – ezzel szoros összefüggésben -, hogy indokolt többféle racionalitással szá­molnunk: plurális racionalitás/ésszerűség fogalomban gondolkodnunk.

Hogy érthetőbb legyen az ésszerűség pluralitására, a racionalitások többféleségére vonatkozó következtetés, gondoljunk bele: magán a tudomány területén is mennyire különböző elvárásokkal találkozunk. Másként (sőt, egymástól is eltérő módon) ítélik meg az egyén viselke­dését, tetteit az elvont általános normákat alkalmazó társadalomtudo­mányok (jogtudomány, politikatudomány stb.) – figyelmen kívül hagyva, felülírva az egyének, csoportok egyneműsítést zavaró sajátosságait, különösségeit. (Az egyediségtől elvonatkoztató szakmaiság.) És más­ként a konkrét individuumra koncentráló orvoslás, pszichológia stb., amelyeknek elsődlegesen az egyediségekkel van dolga. Ez utóbbiak feladata az adott egyén testi és lelki egészségét megteremteni, gon­dozni, az egyensúlyi állapotát, működését biztosítani. (Az általánosabb szinteket elfedő szakmaiság.) A társadalomtudományok az egyén számára külső, az individuális tudományok a belső kritériumokat, vonatkoztatási pontokat alkalmazzák: ítéleteikben, minősítéseikben külső, illetve belső rendszerek szempontjait érvényesítik. Ennek a tudományon belüli profilmegoszlásnak figyelemre méltó következmé­nye például: megesik, hogy valamely viselkedés, amely az általános érvényre igényt tartó tudományosság mércéjén irracionálisnak mi­nősül, a lélektan számára gyógyító (vagyis tudományos, racionális) eszközként jön számításba. Az egyén belső rendszerével foglalkozó pszichológus – szakmai-szakszerűségi megfontolásból, tárgy- és feladatválasztásából adódóan – nem teheti meg, hogy ne a páciens egyedi sajátosságaira koncentráljon. (A köztes, közvetítő helyzetben levő pedagógus szerepéről és mozgásteréről vö. „A liberalizmus: fa­sizmus. Lukács György koncepciójáról ". Eszmélet 85 /2010. tavasz/) Külső és belső eme kettősségével szorosan összefügg az emberek személyiségének ki- és továbbalakulása.

Régi megállapítás, hogy az egyén nem valamilyen zárt, lehatárolt en­titás, amely statikus lényeget hordoz magában, hanem sokkal inkább az eleven viszonyaival jellemezhető lény. Egyedi személyisége is külső viszonyaiba merítkezik, azokból építkezik, táplálkozik. Továbbá, mivel a viszonyai változnak, az egyén maga is folyamat: tapasztalatai, élményei hatására élete során állandóan formálódik. Bizonyos értelemben egy­fajta lenyomata a külső körülményeknek, amelyek között az élete zajlik. Másfelől azonban nem puszta lenyomata, hanem alakítója is azoknak. Egyidejűleg termék és aktív szubjektum.

„A marsallbotot mindenki a tarsolyában hordja" – hangzik a kissé elna­gyolt idézet. Mégsem lesz mindenkiből marsall. Nemcsak azért, mert nincs szükség olyan sok marsallra. Nemcsak azért, mert nincs min­denkinek kellő képessége a marsallságra. Hanem azért sem, mert – a tapasztalatok szerint – nem mindenkinek van belső hajlama erre. Vagyis mégsem hordja mindenki a tarsolyában a marsallbotot.

Úgy tűnik, hogy az emberek személyisége rendelkezik olyan – a puszta képességeken túlmutató – egyedi sajátosságokkal, amelyek azt ugyan nem határozzák meg eleve, hogy mivé lesz az illető, de azt igen, hogy mivé nem lehet. A külső viszonyok nem tudnak az adott egyénbe bármit „beleírni" – nem lehet őt bármivé alakítani. (Személyiségének specifi­kumai, mint végső bázis, támogatóan, illetve korlátozóan orientálják a konkrét személyiség kibontakozásának irányát és továbbfejlődését.) A külső viszonyok olyan egyedi belső magra rakódnak, nyomódnak rá, amely bizonyos – egyénenként eltérő – befolyásoknak ellenáll, másokat viszont szervesen adaptál, integrál. Úgy is mondhatjuk, hogy a meglevő saját magba formál, épít bele. Ez a saját mag fogadja be (illetve más esetben nem fogadja be) a kívülről jövő hatásokat az állandóan formá­lódó személyiségbe.

Azt tapasztaljuk, hogy a kialakult személyiségnek két összetevője van: egyedi sajátosságai és másokkal közös vonásai. Konkrétabban: a személyiség egyedi bázisa, mint specifikus mag, és mint kiteljesíthető potencialitás, illetve a – tágan értelmezett – szocializáció formáló hatá­sa. Az egyént a szocializáció a hasonlóvá válás, az egyformaság irá­nyába tereli. Személyiségének megkülönböztető specifikumát viszont az eredeti bázis továbbélése, folyamatosan alakuló fennmaradása mutatja. A személyiségben az állandóság, a folytonosság mozzanata: az egyediség. Ebből bomlik ki (bontakozhat ki) a személyiség sokfé­lesége.

Az egyidejűleg „kapuként" és szűrőként működő, és állandóan to­vábbépülő eredeti magot nevezik az individuum személyes oldalának – klasszikusnak tekinthető kifejezéssel: az esetleges, véletlen egyéntől megkülönböztetett személyes egyénnek.

2. „Játszani is engedd"

Petőfi verse – egyebek mellett – azt illusztrálja, hogy az egyén visel­kedése hol ilyen, hol olyan. Egyszer a gondolatait, máskor az érzelmeit helyezi előtérbe. Egyszer kellemes hangulatokat, máskor táplálékot fo­gyaszt. Választhatja a mindenkori jelent, de akár előnyben részesítheti a jövőjét. Tekinthet önmagára mint puszta egyénre, de úgy is, mint nemzete tagjára. Aggódhat-bánkódhat országa szegényeiért (a népért) éppúgy, mint az ország egészéért. Kezelheti magát az országához tartozóként, vagy akár az emberiség részeként. Stb.

Viselkedésünknek ilyen sokfélesége lehet kapkodás, iránytalanság tünete. Árulkodhat arról, hogy az illető belsőleg bizonytalan, talajtalan, ami egy esetleges, véletlenszerű sodródásban jut kifejeződésre. De az is lehet, hogy – épp ellenkezőleg – az eltérő, sőt ellentétes konkrét megnyilvánulásoknak közös gyökere van, és a sokszínű, változatos viselkedés valamiféle belső következetesség jele. (Petőfi mondandója a versben határozott iránnyal, építkezéssel rendelkezik.) Nemcsak a külső vonzások és taszítások lehetnek viselkedésünk mozgatórugói, hanem az a személyiség is, amely reagál (illetve negatívan reagál: nem reagál) a külső hatásokra. Aki egységes, kiegyensúlyozott személyiséggel ren­delkezik, annak a cselekedetei döntően ennek az irányítása alatt állnak. (Ilyenkor elmondható, hogy rend van az egyénben: a személyiség belső rendje nyilatkozik meg a viselkedésében.) Ebben az esetben a felszínen következetlennek, esetleg kaotikusnak tűnő magatartásról kiderülhet, hogy ugyanarról a tőről, az illető egységes struktúrájú személyiségéből fakad. Innen nézve az egyes egyén azért sokféle, többrétegű, az életét tudatosan különböző síkokon élő lény, mert jót akar magának. Logikusan, racionálisan viselkedik, amikor személyiségének többoldalú igényeit, hajlamait nem tagadja meg eleve.

3. A személyiség védelme

Nem logikátlan, ha az egyén fontosnak tartja a személyiségét. Nem logikátlan, ha az egyén védelmezi a személyiségét. Személyisége az az entitás, amely objektíve a legközelebb áll hozzá. Személyiségvéde­lemnek azt nevezem, amikor az egyén, cselekvése során, ragaszkodik a – változó, továbbformálódó – személyiségéhez, magatartásának személyes jellegéhez.

A személyiségvédelemnek megkülönböztethető offenzív és defenzív, valamint aktív és passzív változata. Elhatárolható továbbá egymástól – az eredményesség szempontjából – az objektív és a szubjektív sze­mélyiségvédelem.

– Offenzív személyiségvédelemnél az egyén igyekszik a személyi­ségével összhangban cselekedni, illetve vele összhangban levő élmé­nyekhez jutni. (Azzal próbálja védeni a személyiségét, hogy kielégíti annak – vélt vagy valós – szükségleteit.) Aktív esetben megszervezi az ilyen élményeket önmaga számára. Passzív esetben arra szorítkozik a tevékenysége, hogy az útjába kerülő lehetőségek között – a saját belső mércéje alapján – szelektál.

– Defenzív személyiségvédelemnél az egyén igyekszik távol tartani a személyiségétől idegen hatásokat, eseményeket. (Azzal védi a szemé­lyiségét, hogy megpróbálja megóvni az ellenségesnek gondolt, roncsoló befolyásoktól.) Aktív esetben tudatosan mérlegel, és ennek alapján kikerüli (illetve elhárítja) a nem kívánt történéseket. A teljes defenzivitás választásakor viszont „kivonul" annak érdekében, hogy minden negatív érintkezést (mint veszélyforrást, kockázatot) kiszűrjön, kiiktasson. Visszavonulásával „nagy tételben", strukturálisan tekinti magát védettnek.

Nem logikátlan, hogy a konkrét személyiségvédelem aktuálisan mindig az éppen adott, empirikusan jelenlevő (akár az egyedi bázist háttérbe szorító, felfüggesztő) személyiség védelmét jelenti. Vagyis akármilyen is egy adott személyiség itt és most megnyilvánuló konkrétsága (illetve belső összetétele), az egyén gyakorlatában a mindenkori belső állapot, illetve az erről kialakított képzet (ahol az adekvát képzet és a tévképzet egyenértékű) jelenik meg megvédendőként. Ez a gyakorlati kiindulópont­ja, a tényleges vonatkoztatási alapja.

A rövid távú és a hosszú távú személyiségvédelem általában nem tel­jesen azonos. Az egyének – ösztönösen vagy tudatosan – előnyben részesítik valamelyiket. Továbbá, az egyén szándékolt cselekedete és annak következménye sem feltétlenül esik egybe. Ennek alapján indokolt különbséget tenni szubjektív személyiségvédelem és objektív személyi­ségvédelem, vagyis a személyiségvédelem igyekezete, eltökéltsége és tényleges eredménye között. Elemzéssel kimutatható, hogy valamely egyén adott cselekedete hozzájárul-e vagy sem az illető személyiségé­nek védelmezéséhez, és ha igen, akkor objektíve a rövid vagy a hosszú távú személyiségvédelmet segíti-e elő.

Objektív személyiségvédelemnek nevezem, ha sikeresen megvalósul a védettség: a személyiség belső biztonsága ténylegesen létrejön. Kiala­kul és tartósan működik a személyiség egyensúlyi állapota. Szubjektív személyiségvédelemnek nevezem, ha egy ilyen eredmény elérésére megvan a tudatos törekvés – de az eredmény puszta szándék marad. Akár azért, mert az illető nem találja meg, illetve nem alkalmazza a célravezető eszközöket. Akár azért, mert amit az illető a személyisége védettségének gondol, arról kiderül (illetve elemzés révén kiderülhet!), hogy csupán átmeneti, ingatag biztonságot ad.

4. A személyiség játékossága és elköteleződése

Egyeseknek az élvezetek vagy a sikerek halmozása, másoknak va­lamilyen tekintély szolgálata a fő kedvtelése. De az is megesik, hogy valakinek az okozza a legnagyobb örömöt, hogy a saját személyiségé­vel törődik, és azt gondozza. „Hobbijává" teszi a személyiségére való koncentrálást, odafigyelést. A személyiséggel való törődésnek egyaránt fontos eleme lehet annak kibontakoztatása, továbbépítése, egységessé formálása, illetve játékos igényeinek kielégítése. (Személyes hajlam fejeződhet ki mind az alkotó, önfejlesztő, mind a játékos tevékenység­ben.) A személyiségre orientált beállítódás nem távolít el a mindennapi örömöktől, de a viszony megfordul: a kedvtelések vonzásában levő, azoknak kiszolgáltatott viselkedést felváltják a személyiségből fakadó, hozzá igazodó, ezért vele ellentétbe nem kerülő kedvtelések.

Nem nehéz észrevenni, hogy az egyéni kedvteléseknek a saját szemé­lyiséggel való összekapcsolódása (a személyiség belső egységében való gyökerezése) a korábban említettektől eltérő minőséget eredményez. Aki az örömkeresést (a pillanatokhoz, illetve a külső esetlegességek­hez, véletlenekhez kötődő örömforrásokkal szemben) a személyiségére alapozza, az a pusztán mennyiségi örömök helyett – lehetőség szerint – hosszabb távú, maradandó, tartós és minőségi (személyes tartalmú, minőségű) örömökre lel.

Élvezet is van abban, hogy létezik egy középpontjuk – mondja Makaren­ko a parancsnokról. Az egységes struktúrával rendelkező személyiség nem kívül, hanem önmagán belül találja meg és hordozza a középpontját. Azt tapasztalja, hogy az örömei is erre a belső „középpontra" alapozód­nak, ebben gyökereznek. A belső „középponttal" való rendelkezés tehát kihathat az örömök, kedvtelések területére. Új horizontot nyit. Megadja a kedvtelések személyessé válásának a lehetőségét, az adott személyiség­hez szervesen, belsőleg kapcsolódó örömök kialakulását. A személyes örömök, személyes kedvtelések, személyes játékosságok érvényesülé­sének lehetőségét. Hobbivá teszi a személyiségközpontú viselkedést.

Ugyanakkor több is ez, mint puszta hobbi. Az írás első részében szó volt az egyének különböző kedvteléseiről, és ennek keretében a különböző elköteleződéseiről. Szó volt az állandóságra, folytonosságra vágyó egyének tekintélyek (személy, intézmény, eszme) iránti elkötele­ződéseiről. Miért ne fordulhatna elő, hogy aki az életében állandóságra, folytonosságra törekszik, nem önmagán kívül, hanem – befelé tekintve – személyiségének belső útmutatásában keresi azt. Hogy valaki önmagát választja, és a saját személyisége (személyiségének egységes jellege) iránt köteleződik el? (Klasszikussá vált megfogalmazásban: „a szemé­lyiség szenvedélye" /S0ren Kierkegaard/ mozgatja.) Hogy – amennyiben határozott struktúrájú személyiséggel rendelkezik – a döntéseit, csele­kedeteit ezen szűri át, ehhez igazítja?

Az ilyen ember – ösztönösen vagy tudatosan – arra is törekszik, hogy el tudja fogadni önmagát. Arra is elköteleződik, hogy önmagával „jóban", belső békében legyen: megteremtse és megőrizze a lelki egyensúlyát. Hogy pszicho-fiziológiai rendszerét hosszabb távon táplálja, működtesse. Végső fokon személyiségének tartós egyensúlya, belső harmóniája iránt elkötelezett. Ily módon a személyes (a személyiséggel összhangban levő) hobbi létszintű, az egyedi létezésben gyökerező megalapozást nyer.

5. Közbevetés: szubjektív cél – objektív cél

„Mondj igazat, betörik a fejed". Mi van akkor, ha az igazmondás és a fejbetörés egymástól elválaszthatatlan, és mégis megmondom az igazat? Ha a lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam? Ha azon az áron is kimondom, hogy tudom, ezért betörik a fejem? Csak törjék, ha nélküle nem megy az igazság kimondása!

Jelen fejezet arra keresi a választ, hogy összekapcsolódhatnak-e az egyéni örömök és a nagy létproblémák. A vizsgálódásnak ezen a pontján szükséges szóba hozni egy paradoxnak tűnő összefüggést.

Birtokában vagyunk a döntés, az alternatívák közötti választás képes­ségének.

Lehetőségünk van arra, hogy olyan célokat tűzzünk ki, amelyek reáli­sak, ténylegesen elérhetők.

Birtokában vagyunk a képességnek, hogy megválasszuk a kitűzött célhoz szükséges eszközöket.

Birtokában vagyunk a képességnek, hogy célravezető módon alkal­mazzuk ezeket az eszközöket.

Mindez – szigorúan véve – azt is jelenti, hogy a tetteink által előidézett esemény nem pusztán megtörténik velünk, hanem úgy jelenik meg, mint gyakorlati célunk. Akkor is, ha nem fogalmazzuk meg a célunkként, vagy akár ellentétes a szándékolt céljainkkal. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla, ténylegesen úgy cselekszünk, mintha célunk lenne a bekövetkező fejlemény. Ez az összefüggés akkor is fennáll, ha gyakran nem akarjuk elismerni és vállalni tetteink bizonyos következményeit.

Ki akarta az 1990-es rendszerváltásnak nevezett rendszer-átalakítást (az összes szakmailag előrelátható – ezért többek által prognosztizált – következményével)? Mindenki, aki gyakorlatával – szavazatával – hoz­zájárult a legitimálásához. Aki nem ment el választani, az nem akarta, csupán passzívan elszenvedte.

Ki akarta, hogy NATO-radar épüljön Magyarországon? Mindenki, aki – akár igen, akár nem szavazattal – részt vett a belépési népszavazáson. Az akkori közhangulat ismeretében a radarépítés elkerülésének legjobb esélye a népszavazástól való távolmaradás volt.

Ki akarja Magyarország fizetésképtelenségét? Mindenki, aki az állami eladósodást vállaló pártokra szavaz. Aki nem akarja, hanem csupán elvi­seli az ország eladósodását, az kivonja magát a politikai választásokból.

Ki akarja, hogy törleszthetetlen hiteltartozása legyen? Mindenki, aki (szakmailag előrelátható, többek által prognosztizált) bizonytalan mun­kaerő-piaci helyzetben vállalja az eladósodást. Aki nem akarja a saját mértéktelen eladósodását kockáztatni, az biztos fedezet nélkül nem vesz fel hitelt.

A hasonló példák hosszan sorolhatók.

A célirányos (szakzsargonnal teleologikus) viselkedés két változatát különböztetik meg a filozófiában: a célkitűző (célkövető) és a célnélküli célszerűséget. Az előbbi az emberek, az utóbbi döntően a növények és az állatok viselkedésére jellemző.

Talán paradoxnak tűnik, de a célnélküli célszerűséggel jellemzett vi­selkedés – némi áttétellel – az emberek világában is előfordul. Ennek az „elidegenült" teleológiának a visszajelzései fontos pedagógiai szerepet játszanak. Az emberi magatartások pontosabb megítélése érdekében indokolt figyelembe venni és komolyan számolni vele.

Egy ismert vicc. Két szőke nő a pályaudvaron.

– Vasutas úr! Elvisz engem ez a vonat Szegedre? – kérdezi az egyik.

– Nem, hölgyem – hangzik a válasz. Mire a másik:

– És engem?

Kissé alakítsuk át a történetet.

– Elvisz engem ez a vonat Szegedre?

– Nem tudom, nézze meg a táblát!

A kapott tanácsra több válasz is lehetséges. Az egyik: „Köszönöm, megnézem." A másik: „Nem tudok olvasni."

Lehet, hogy analfabéta szereplőnket nem győzi le a felmerült nehéz­ség, és addig-addig kérdezősködik, míg végül felszáll az egyik vonatra. Ám lehet, hogy félreértette-félrevezették, és a vonatja nem megy Sze­gedre (nem Szegedre megy). Az ismerethiány (az olvasni tudás hiánya) kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Lehet, hogy analfabéta szereplőnket az olvasni tudás (az önálló eliga­zodási képesség) hiánya visszariasztja, és lemond az utazásról. („Akkor inkább nem utazom.") Lehet, hogy így jár jobban, mert lemarad egy vonatbalesetről. De az ismerethiány (az olvasni tudás hiánya) ebben az esetben is kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Az is lehet, hogy analfabéta szereplőnket helyesen tájékoztatják, jó vonatra száll, és balesetmentesen megérkezik Szegedre. Megvan a bol­dog vég – történetünk merő sikertörténet. És mégis: szereplőnket csak a véletlen juttatta célba – nem ő saját magát. Az önálló eligazodás hiánya – a siker ellenére is – kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Nézzük a másik esetet. Történetünk hőse Szegedre akart utazni, de – ol­vasni nem tudván – félreértette-félrevezették, és a vonat nem Szegedre, hanem, mondjuk, Debrecenbe érkezett. Cselekvésének szubjektív célja és objektív következménye között nem csekély a távolság.

Miben volt szabad, és miben nem az illető? Szabadon, külső befolyá­solástól mentesen határozta el, hogy mit szeretne csinálni. Szabadon, külső befolyásolástól mentesen tűzte ki a célját: döntött arról, hogy el akar utazni, és hogy hova. Cselekvésének és úti céljának megválasztása a szabad akarat megnyilvánulása. Másrészt viszont nem az úti céljához érkezett meg, ezért ennyiben nem beszélhetünk a szabadságáról.

Az eseményekre utólag visszatekintve azt látjuk, hogy minden egyér­telműen determinált – az alábbi értelemben. Ami megtörtént, csak azért következett be, mert elégséges oka volt a bekövetkeztének. Tudhatta volna az utazó – kellő ismeretek megszerzésével (pl. a betűk megtanu­lásával) -, hogy Debrecenbe fog megérkezni? Ha igen, akkor utazásának objektív (nem tudatos, általa nem kitűzött, de cselekedetét valóságosan mozgató, meghatározó) célja volt ide, és nem máshova érkezni. Min­denáron utazni, és nem otthon maradni akart, ezáltal olyan folyamatot indított el, amely szükségképpen (egyértelmű determináltsággal) juttatta a vonat célállomására.

„Én nem ezt akartam" – tiltakozhat a tévelygő.

„De bizony, ezt akartad! Te akartad ezt!" – replikázik a valóság. „Mi mást akartál volna? Te éppen ezt akartad. Pontosan úgy cselekedtél, mint aki Debrecenbe akar eljutni."

Tudatlansága, tájékozatlansága miatt az utasnak nem álltak rendelkezésé­re a szükséges eszközök, hogy szubjektív célkitűzését az objektíve meg­valósult cél rangjára emelje. (Mint szokás mondani: sokat tett azért, hogy ne teljesüljön a vágya.) Az objektíve működő (a gyakorlatban érvényesülő) cél mindig erősebb a puszta szándéknál, a szubjektív célképzetnél.

Persze, általában nem tervezhető meg és nem kalkulálható előre min­den következmény. Ezért a szubjektív célkitűzés és a cselekvés – komp­lexen vett – végeredménye ritkán esik teljesen egybe. De a szabadságra következetesen törekvő egyén tudatosan cselekszik, ezért az esetlege­sen bekövetkező fejleményekkel is számol. A számára legnegatívabb következmények eshetőségét, lehetőségét is figyelembe veszi, és ezek ismeretében és kockázatával (vállalásával) dönt, választ.

A célra irányuló emberi cselekvés létrejött eredményét – a dolgok logiká­jából szükségképpen következő – objektív célnak nevezem. Valamilyen szándékolt vagy nem szándékolt objektív cél megvalósulását másfajta cselekvéssel meg lehet akadályozni.

(Ezzel ellentétes értelmezési módszert képvisel az egyik gimnáziumi tananyag: „A Mindenható Isten teremtette a világot. […] A Mindentudó Isten a világot jónak teremtette. […] A világban található rossz nem a Mindenható Istentől származik." Csalódott „rendszerváltók", fizetéskép­telenné vált adósok stb. is hajlamosak ilyen típusú értelmezésre. Például: A hitelfelvételben levő jót – a pénzhez jutást – én akartam, de a benne rejlő rossz – kamatos visszafizetésének vállalt kötelezettsége – nem tő­lem származik. Gyakorta arra is erős hajlamuk van, hogy megnevezzék/ kinevezzék a negatívumok felelőseit.)

„Úriember biztosra nem fogad" – tartja a régi mondás. A szabadságra következetesen törekvő egyén viszont éppen ezen dolgozik: megpróbál csak biztosra „fogadni". Amikor pedig erre nem képes, az alábbi módon kerülheti el tevékenységének szándékolatlan, nem vállalt következmé­nyeit.

Az emberek viselkedésében szubjektív és objektív cél egymástól elvá­laszthatatlan (reflexiós meghatározások): csak együtt, egymásra vonat­koztatva értelmezhetők. Ahol nincs szubjektív célkitűzés, ott bárminemű (így az eltévedt, elvétett) cél megvalósulása is elmarad. Aki mindenáron elejét akarja venni, hogy nem kívánt hatást idézzen elő, az megteheti, hogy teljesen lemond a bizonytalan kimenetelű céljáról. Mivel semmikép­pen nem akar kockáztatni, az ilyen esetekben inkább nem cselekszik. („Akkor inkább nem utazom!")

6. A személyiség szabadsága és fenyegetettsége

Senki sem örül annak, ha céljai elérésében korlátozzák. Az egyének általában törekszenek az általuk elképzelt szabadságra. Ki ösztönösen, ki tudatosan. Ugyanakkor az egyes individuum megteheti, hogy nem törekszik szabadságra. Megteheti, hogy törekszik rá, de nem következe­tesen. Továbbá azt is megteheti, hogy következetesen törekszik a saját rövidebb vagy hosszabb távú szabadságára.

Az alábbi fejtegetés csak a szabadságra következetesen törekvő egyén viselkedésére vonatkozik. (Vagyis nem tárgya az olyan magatar­tás, amely a szabadságra nem törekszik tudatosan és következetesen!) Ebből adódóan szándékosan nem foglalkozik az egyénnek sem a sze­szélyes, sem a pusztán ösztönös cselekvéseivel. Ezeket kirekeszti a vizsgálódásból.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy a ténylegesen elérhető egyéni szabadság nem mentes bizonyos korlátozásoktól. A célkitűző és célmegvalósító tevékenység valójában a vágyott szabadság megközelítését, elérését segítő kompromisszu­mok sorozata. Ha valóban célhoz akarok érni, akkor olyan célokat kell kitűznöm, amelyek reálisak, ténylegesen elérhetők. Ha valóban célhoz akarok érni, akkor olyan hatékony eszközöket kell találnom, amelyek oda elvezetnek.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy szabadsága a tőle függetlenül ható erők megismerésén és gya­korlati birtokbavételén nyugszik. Így tud befolyást, rendelkezést szerezni bizonyos, számára fontosnak tekintett tárgyak, események felett.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri: a tárgyismeret és az ismereteken alapuló mérlegelés elősegíti, hogy ne tűzzön ki megvalósíthatatlan célokat. Továbbá: előbb-utóbb belátja, hogy célmegvalósító tevékenységének sikeressége nem csak azt feltételezi, hogy a kitűzött cél reális, elvben elérhető, hanem azt is, hogy megva­lósítása során folyamatosan alkalmazkodik az objektív adottságokhoz (a külső környezethez, a tevékenység közegéhez), és következetesen alkalmazza az éppen szükséges (mert célravezető) eszközöket.

Az eredményesség másik összetevője, kelléke maga a szubjektum. A célmegvalósító tevékenység sikerességének nem csak a külső környezet­ben, hanem individuális oldalon is vannak előfeltételei. Az eredményesség azt is feltételezi, hogy az illető egyén önmagához, saját adottságaihoz és képességeihez is alkalmazkodva határozza meg a célokat, valamint hogy fegyelmezetten alkalmazza a saját erőit a célmegvalósító folyamatban. Önfegyelmet, önuralmat gyakorolva korlátozza, keretek közé szorítja szeszélyét, ezáltal ellenőrzése, uralma alatt tartja saját természetét, ön­magát. Igyekszik elkerülni, hogy szabadságának érvényre jutását saját természetének spontán érvényesülése gátolja, akadályozza meg.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérésére önerőből képtelen, ezért ezek megvalósulását másokkal való – különféle – együttműködésekre kell alapoznia.

– Ha a cél kitűzésénél nem a többiek együttműködési készségéből indul ki, akkor bizonytalanná teszi a célja elérését. (A célkitűzés meg­alapozatlansága.)

– A cél megvalósulását fenyegeti, ha a cél kitűzésénél nem számol az adott feltételekkel és eszközökkel; nem veszi őket figyelembe, nem kalkulál velük. (A szükséges eszközök hiánya.)

– Hiába az együttműködési készség és a szükséges eszközök megléte, a kitűzött cél elérése attól is függ, hogy tudja-e az éppen érintett egyének között az együttműködést „itt és most" működtetni. A cél megvalósulá­sát fenyegeti a konkrét együttműködés meghiúsulása, sikertelensége. (A kivitelezés „hogyan"-jának elhibázása, elvétése.)

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérése országának társadalmi gya­korlatától, aktuális működésétől, gazdasági, jogi, politikai stb. szabá­lyaitól is függ. A cselekvés hatékonysága érdekében kénytelen ezekkel is számolni. A kitűzött célok megvalósítása azon is múlik, hogy – saját pusztán szubjektív szabadság-elképzelését korlátozva – kellőképpen figyelembe veszi-e (akár „barátként", akár „ellenségként" használva, elfogadva vagy elutasítva, kijátszva) ezeket a külső tényezőket, felté­teleket, erőket.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérését az emberiség viselkedése is befolyásolhatja – pozitívan vagy negatívan. (Háború, migráció, a ter­mészeti környezet szennyezése, világgazdasági folyamatok, a transz­nacionális gazdasági, politikai, katonai szervezetek viselkedése stb.) Az egyén céljainak megvalósítása attól is függ, hogy kellőképpen számol-e az emberiségléptékű folyamatokkal.

Korunkban az egyén léte, illetve személyes léte számos kisebb-nagyobb fenyegetésnek, kihívásnak van kitéve. A kihívások a személyiség egye­diségének a szintjén, az egyéni egzisztencia szintjén és az emberiség szintjén egyaránt jelentkeznek.

– Kortünet, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonómiahiánya. Azt tapasztaljuk, hogy az egyéneknek sok kérdésben elenyészik a sze­mélyes választási hajlandósága és készsége. Megszokják, hogy számos élethelyzetükre készen talált megoldásokat kapnak. Olyan – hatékonyan érvényesülő – szocializációban részesülnek, amelynek következtében fontos alapkérdésekben azonos tendenciát mutat az ízlésük, az értékrend­jük. Az őket mindenhonnan érő propaganda, reklám stb. nyomán nagyon hasonlítanak egymásra a fogyasztási igényeik, az időtöltéseik – egyálta­lában az életmódjuk, életformájuk. Iskolai és társadalmi nevelődésükben az elszemélytelenedés, egyformává válás („uniformizálódás") tendenciája dominál: feledésbe merül, feloldódik a személyes egyediség. Korprobléma a személyiség egyedisége (eredetisége, személyes jellege) elleni kihívás.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a személyi­ségnek ebbe a fenyegetettségébe. Kénytelen szembenézni a kihívással és komolyan számolni vele. Másként fogalmazva: a személyiség auto­nómiájának védelmét személyes ügyévé tenni.

– Kortünet, hogy egyre több tulajdonnélküli nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövede­lemhez. Az ENSZ adatai szerint minden hatodik ember nem lakik jól, és naponta több tízezren halnak éhen. A termelési eszközökhöz való szabad hozzáférést (ami nyitást jelenthetne a csoportos, közösségi önfenntartás irányába) viszont nem engedi (jogilag és karhatalmilag meggátolja) az uralkodó világrend (a fennálló társadalmi rendszer). Következmény: a létfenntartási eszközökhöz való hozzáférés bizonytalansága. A kirekesztő tulajdonnak ebben a rendszerében sokakat fenyeget annak veszélye, hogy – rövidebb-hosszabb távon – munkanélkülivé (jövedelemnélkü­livé) válik. Többé-kevésbé mindenkit fenyeget annak veszélye, hogy „megélhetési bűnözés" áldozatává válik. Korunk kihívása – megélhetési tulajdon (birtoklás) hiányában – a tulajdonnélküli páriák léte, és számának rohamos növekedése.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a fennálló rendszer által termelt életveszélybe: a párialét különböző fenyegetéseibe. Rákényszerül arra, hogy szembenézzen a kihívással, és számoljon vele. Nyomós oka van rá, hogy komolyan vegye, személyes ügyeként kezelje a párialét felszámolásának kérdését.

– Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása. A Föld ég­hajlata olyan életfeltétel, amely elengedhetetlen az ember (az emberiség) fennmaradásához, újratermelődéséhez. Ugyanakkor a természeti környe­zet jelenlegi rombolása, tönkretétele azt a tendenciát mutatja, amely a földi életfeltételek megsemmisülésével fenyeget. Korunk kihívása, hogy a technikai civilizáció magában hordozza az emberiség kipusztítását.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a földi létfel­tételek ingatagságának fenyegetésébe. Kénytelen szembenézni az em­beriséget veszélyeztető kihívással. Ezért – mondhatni – személyes, belső ügyévé teszi a planetáris környezeti egyensúly visszaállításának feladatát.

A személyes ügy és a létezés problémája szervesen összekapcsolódhat mind az egyéni autonómia (személyes jelleg), mind a párialét, mind a planetáris kihívás kérdésében. A személyiség egységes struktúrájára való alapozás lehetővé teszi, hogy oldódjon az egyéni ügyek és a nagy létproblémák elváló kettőssége, elkülönültsége. Természetesen ez nem jelenti, hogy kizárólagos fontosságúvá válnának a létezés kérdései az egyén számára. Ugyanígy bármely egyediségéből vagy játékosságából következő kérdést – amennyiben szervesen illeszkedik – saját személyes ügyévé tehet.

(Megjegyzendő, hogy a szabadságra következetesen törekvő egyénnek módjában áll rövidebb vagy hosszabb távú életstratégiákat választani. Az itt vázolt hosszabb táv a különböző rövidebb távok előnyben részesítése esetén, a konkrét egyéni döntéshez igazodva módosul.)

7. Létválaszok – személyes eszmék

Az írás első része arra a következtetésre jutott, hogy tetteink egyúttal állásfoglalások is – akár akarjuk, akár nem – az emberi létezés alapkér­déseivel kapcsolatban. Létkérdésekre adott – jó és rossz – létválaszok.

„Maradj, pillanat!" – kiáltott fel az agg, megvakult Faust, amikor felfigyelt a tengerparton dolgozó ácsok szorgos munkájának a hangjaira. Faust a boldogságot (a magánboldogságát) az emberiség gyarapodásában, a természetet birtokba vevő, átalakító erejének megtapasztalásában találta meg. Az egyéni boldogság keresésének goethei megoldása azt sugallja, hogy a létezés feladataival való foglalkozás is lehet örömforrás.

Szintén az írás első részében került szóba, hogy vannak olyan egyének, akik az állandóságra, életük folytonosságára vágyva valamilyen eszmé­ben próbálnak megkapaszkodni, belső stabilitásra lelni. Ezt kívánja a lelki biztonságuk, nyugalmuk. Ezt diktálja a lelkiismeretük. Az is szóba került, hogy az ilyen eszmei fogódzók nem feltétlenül állnak szerves kapcso­latban az egyén léthelyzetével, hanem többé-kevésbé véletlenszerűen, esetlegesen társulnak az illetőhöz. Az illető számára nem objektív létkér­dés a kapcsolódás. Az adott léthelyzetre, objektív „létkérdésekre" adott hobbiválaszok viszonylag könnyen feladhatónak, elsorvadónak, más eszmével felcserélhetőnek bizonyulhatnak. Alapvetően más történik, amikor a konkrét léthelyzetek tudatosítása „termeli ki" egyének eszmei elköteleződését.

Egy ismert megfogalmazás szerint az egyén kettősen létezik: „mind szub­jektíve, mint ő maga, mind objektíve", létezésének külső feltételeiben. A külső feltételek egyrészt természeti (planetáris), másrészt társadalmi szintűek. Így nem meglepő, ha valaki komolyan veszi, személyes ügyé­vé teszi az emberi létezés szűkebb vagy tágabb (illetve rövidebb vagy hosszabb távú) feltételeivel való foglalkozást.

Az sem meglepő, ha elköteleződik olyan eszmék iránt, amelyek kife­jezik az általa választott személyes ügyet. Ezzel viszont döntő változás történik az egyes egyén és az általa képviselt eszme viszonyában: szer­ves, belső kapcsolat jön létre közöttük. A képviselt eszme – az egyénhez esetlegesen társulótól eltérően – személyes (személyes kötődésű, ma­gából a személyiségből fakadó) eszmévé válik. Elméleti, illetve gyakorlati képviselete belső cselekedet, magának a személyiségnek a tevékeny­sége. („Itt állok, másként nem tehetek" – sugallja egy belső késztetés. Háborogna az illető lelke, nyugtalankodna a lelkiismerete, ha nem így tenne.) A képviselt eszme bizonyulhat helyesnek vagy helytelennek. De egy döntő tényezőben különbözik a hobbieszméktől: belsőleg vállalt, mert magában az egységes személyiségben gyökerezik.

Megfigyelhető, hogy a személyes eszmék vagy individuális vagy tár­sadalmi vagy planetáris szinten alapozódnak meg – ha ezek a szintek ellentétbe kerülnek egymással.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügyeként is felismerni az elszemélytelenítő, uniformizáló tendenciák térhódítását. Léthelyzetéből, valamint nézőpontjából adódóan aktivitással ad választ a kihívásra: elköteleződik a személyiségvédelem ügye, a személyes au­tonómia fontosságát megfogalmazó eszmék mellett. Személyes örömre is lelhet a szabad személyiség ügyének és eszméjének képviseletében.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügyé­nek is tekinteni a párialét egyéni, társadalmi, illetve világméretű problémá­ját. Van, aki jelenbeli szociális vagy politikai aktivitással próbál reagálni, van, aki egy jobb társadalmi jövőre irányuló (pozitív vagy jelenkritikai) tevékenységgel. Mindkét esetben személyes szabadságkövetése miatt – mondhatni belsőleg – arra kényszerül, hogy elkötelezze magát a párialét felszámolásának, a társadalmi egyensúly létrehozásának eszméje iránt. Személyes örömet is találhat az ügyben és az azt kifejező eszmében.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügye­ként is felismerni a természeti környezet védelmét. Van, aki közvetlen környezetvédő tevékenységgel ad választ a kihívásra. Van, aki a plane­táris szintű környezetmentésért való (pozitív vagy kritikai) küzdelemmel. Akár így, akár úgy, belsőleg kényszerült arra, hogy elköteleződjön a környezetvédelem feladata és a planetáris egyensúly megteremtésének eszméje mellett. Egyidejűleg személyes örömforrás is lehet számára az ügy és az eszme képviselete.

Az említett esetekben az egyénre ható eszme nem válik külön az egyéntől, illetve az egyén nem válik külön az eszmétől. A szabadságra következetesen törekvő egyén számára ezek az eszmék nem mint kül­sődleges, esetlegesen rokonszenves eszmék választódnak ki, hanem a gyakorlati személyiségvédelem elemeként, eszközeként. Ily módon az eszmei cél az individuum személyes létezésében gyökerező okozati meg­alapozást kap. Személyiségéből fakadó kauzális mozgatóerő. Mint sze­mélyessé vált eszme, az illető egyén lételeme, cselekvési formája. Nem pusztán véletlenszerű eszmei, hanem szerves, létbeli elköteleződés. (Az egyediben gyökerező, általa működtetett, róla leválaszthatatlan általános.)

Az eddigi fejtegetés során követett módszer: a szemléleti horizont foko­zatos tágítása (az emberiség, a Glóbusz szintjéig), illetve a horizontok összekapcsolása azokkal az emberekkel, akik azokat hordozzák, képvi­selik. A horizont bővülése egyidejűleg annak a körnek a szűkülésével járt együtt, akikre a gondolatmenet adott fázisa még vonatkozik.

A fejtegetés arra kényszerült, hogy először – tisztán formailag – le­mondjon azokról, akiknek hiányoznak a létezésükhöz szükséges feltéte­lek (külső vagy belső okok miatt „lemondtak" róluk). Azután „elengedte" azokat, akik nem tudatosítják magukban (mert elengedték) az életüket meghatározó létkérdéseket. Később azokat is kivonta a hatásköréből (hatósugarából), akiknek a személyisége nem rendelkezik egységes struktúrával. Végül pedig azoktól is „megszabadult", akik nem töreksze­nek következetesen a saját szabadságukra. (Szemléletes szándékú – bár némiképp suta – analógiával: a célra irányított űrhajóról fokozatosan le kell választani a már csak tehertételt jelentő hordozórakétákat.)

A következő részben a kiszélesített szemléleti horizont gyakorlati vissza­szűküléséről lesz szó. Nevezetesen arról, hogy némelyek – miközben tisztában vannak a következetes szabadság bizonyos kritériumaival – kü­lönböző okok miatt tudatosan lemondanak ezek eléréséről. Beletörődnek abba, hogy ez a szabadság – a számukra adott körülmények között, illetve feltételek mellett – megvalósíthatatlan.

Pesszimista egyrészt Marx életműve legfőbb állításainak relevanciájá­val és helytállóságával kapcsolatban. A szerző úgy látja, Marx reményei egy antikapitalista tudatosság és „ellentársadalom” kialakulásával, majd ennek forradalmi átalakulásba történő átcsapásával kapcsolatban nem­csak nem váltak valósággá, de feltehetően nem is fognak soha azzá vál­ni, mivel ennek minimális előfeltételei sem léteznek. Hiszen nem alakult ki tömeges antikapitalista tudatosság vagy ellenkultúra, s az uralkodó ideológia primátusa sosem kérdőjeleződött meg igazán a kapitalizmus központjaiban. Minden válságjelenség és elégedetlenség ellenére az időnként fellángoló tiltakozások a rendszeren belüli érdekkonfliktusok, amik nem mutatnak egy posztkapitalista társadalom irányába. Ezen túl­menően a szerző szintén pesszimista az ezredforduló óta tapasztalható viszonylagos marxista elméletalkotási „reneszánsszal” kapcsolatban is. Ellentétben sokak reményeivel, Kiss szerint a marxi életmű már soha nem fog egy egységes, domináns világmagyarázattá összeállni napja­ink kapitalizmusáról, és a tőkés rendszert meghaladni kívánó radikális politikának sem adhatja bázisát.

Mindezek ellenére a szerző Marxot mégis fontosnak és sok tekintetben kiindulópontnak tartja. Az életmű legfontosabb elemének az „ideológiael­méletet” tekinti, amely időnként el-eltűnő, de mindig újra és újra felbuk­kanó szálként vonul végig a német filozófus által hátrahagyott, legtöbb ponton egyébként befejezetlen életművön. Kiss Viktor szerint az ortodox marxista és neomarxista irányzatok mindig azt kérdezték, hogy mi az, ami Marxban aktuális és érvényes ma is, s ennek a pragmatikus (az aktuális politikai célok által vezérelt) beállítottságnak megfelelően emeltek ki különböző elemeket Marx életművéből, de mindig azzal a céllal, hogy 1) totális elméletet nyújtsanak a kortárs kapitalizmus valóságáról, vagy akár a történelmi fejlődésről általában; 2) forradalmi programot alkossanak ezekből az elemekből. Kiss szerint azonban ez a két cél ma már nem tartható. A kapitalizmus annyira megváltozott, hogy a marxi életművel napjaink társadalmi valósága már nem írható le, másrészt pedig Marx reményei a forradalmi átalakulásról egyszerűen tévesek voltak.

A második állítás tényszerűen kétségkívül igaz a mai napig, és az is elég egyértelműnek látszik, hogy a társadalmi tudat egyértelmű antikapitalista fordulatára nem utal lényegében semmi. Az első állítás bizonyításával, érzésem szerint, a szerző többet is foglalkozhatott volna, ahelyett, hogy kiindulási pontként használja, ahonnan saját rekonstruk­ciója elindul. (Erre még visszatérek.) Az ortodox marxista/neomarxista „feldolgozások” eredményeképpen ma a Marx-interpretációk sokasága állt elő, amelyek lényegében – a szerző szerint – mind használhatatlanok, elavultak, az „igazhívők” voluntarista vágyait, illúzióit éltetik csak tovább. Ezzel szemben Kiss szerint először is illúziók nélkül be kell ismerni, hogy analitikus és politikai szempontból mi nem működik Marx elméleteiben, mi az, amiben a világ végérvényesen megváltozott. Az életművet le kell zárni, amennyiben az általa leírt világ is lezárult. Másodszor, az illúziókra épülő instrumentalista megközelítés helyett rekonstruálni kell Marx valódi fejlődési pályáját tényleges történeti kontextusában, azonosítani azokat a problémákat, amelyekbe Marx újra és újra beleütközött, és ennek alapján keresni a leginkább időtálló elemeit a marxi corpusnak, egy előre definiált radikális antikapitalista politikai program igényeitől akár függetlenül.

Kiss szerint Marx életművének „rejtett” központi motívuma az ideológia kérdése, az „ideológiaelmélet”, és ennek a fogalomnak a relációjában értelmezi (újra) az életmű fő elemeit, annak látszólag egészen más hangsúlyú műveit is, mint A tőke.

Miután az első fejezetben – magyar nyelven valószínűleg egye­dülálló – áttekintést ad a második világháború utáni fő neomarxista, „posztmarxista” és „posztmodern marxista” irányzatokról, definiálja re­konstrukciójának fő céljait és szerkezetét, amelyet azután a következő három fejezetben fejt ki.

Kiss szerint három fő fázis különíthető el a marxi életműben az ideoló­giaelmélet szempontjából, melyek közül mindegyiknek egy-egy fejezetet szentel. Az első az 1841 és 1845 közötti korai művek szakasza, amikor is az ideológia kérdése több hullámban is előkerül, és az elemzések kontextusa az ifjúhegeliánus mozgalom belső (politikai) vitái. A második fő „csomópont” A német ideológia által reprezentált időszak, amelyben az ideológia kérdésének elemzése egyfajta értelmiségi szerepkeresés része, a kontextus a radikális német emigráció vitái és Marx megismerkedése a kommunista eszmékkel és szervezetekkel. Végül a harmadik periódus az 1851 utáni időszak, amelyben az ideológia kérdésével kapcsolatban Marx korábbi reményeire és illúzióira reagál. A szerző minden fejezetben ismer­teti a „bevett” értelmezéseket és ezek tendenciózus voltát, majd megkísérli rekonstruálni a marxi gondolatmenet tényleges kortörténeti kontextusát.

A korai Marxnál (2. fejezet) az ideológia kérdése két értelemben jelenik meg. Egyrészt szűkebb értelemben Marx ideológiának a „rivális” filozófu­sok azon absztrakcióit, doktrínáit nevezi, amelyek elzárják őket a valósá­gos társadalmi folyamatoktól. Másrészt a Viták a falopási törvényről és a Zsidókérdésről c. cikkeiben egy nem-szisztematikus elméletet körvonalaz a „tudatszerkezetekről”, amely leírja, hogyan alakítja a társadalomban elfoglalt relatív pozíció az egyes társadalmi csoportok világészlelését és világnézetét (pl. a szegény rétegek feudális, premodern „tudatszerkezete” a rőzse gyűjtésével kapcsolatban, szemben a már kapitalizálódó rétegek magántulajdon-felfogásával). Ebben a korszakban születik meg 1844-ben a Gazdasági-filozófiai kéziratok, amelynek elidegenedés-elmélete szintén egy, a társadalomban élő egyének tudatformálódására vonatkozó teória.

A második nagy korszak az ideológiaelmélet szempontjából az 1845 és 1851 közötti időszak, amelynek legfontosabb ide vonatkozó műve A né­met ideológia. A Marxot mozgató elméleti háttér ekkor a radikális német emigránsok közti vita, és a filozófus találkozása a kommunista eszmékkel és az azokat sajátjukként képviselő munkásmozgalmi szervezetekkel. Kiss szerint Marx elsődleges célpontja itt a radikális értelmiség (kezdve a felvilágosodás francia radikálisaitól Feuerbachon át kora szocialistáiig) elhibázott megközelítése a politikai koncepció szerepével kapcsolatban. Marx természetesen nem tartja elhibázottnak a vágyat és törekvést arra, hogy a radikális értelmiséget a jövő alakítása inspirálja, de az értelmiség gondolatainak szervesen kell bekapcsolódnia, „belenőnie” a már zajló társadalmi változások folyamataiba.

A negyedik, beszédes című („Hová lettek a proletárok?…”) fejezetben végül Marx 1851 utáni írásait (és a Kommunista Kiáltványt) elemzi Kiss Viktor az ideológiaelmélet szempontjából. A szerző szerint a német filozófus ebben az időszakban született írásait a korábbi, nagyrészt be nem teljesült (hiszen az 1848-as forradalmi hullám elült), reményekre való folyamatos reflexió irányítja és strukturálja. Az elemzett művek itt elsősorban a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikába és A tőke. Kiss Viktor újabb kutatások és Marx levelezése alapján amellett érvel, hogy a Kommunista Kiáltványt nem Marx saját gondolatainak kifejtéseként kell tekinteni, hanem egy Marx által elvállalt feladatként, hogy összefoglalja az idealizált értelemben vett (nem egyszerűen az éppen empirikusan létező) kommunista mozgalom pillanatnyi programját. A Kiáltványban ugyanakkor megfogalmazódik az „ideológia osztályelmélete” is, amely az uralkodó osztályoknak megfelelő társadalomberendezkedés univerzális, ahistorikus igazsággá való „átalakulását” magyarázza meg, illetve azt, hogy ez a mechanizmus hogyan alkalmas arra, hogy a rendszerellenes nézetek elleni erkölcsi hisztéria bármikor könnyedén beindítható legyen. A „bonapartizmus” jelenségével való számvetés a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában arra is kényszerítette Marxot hogy felülbírálja korábbi naiv „antipolitikai” elképzeléseit, és szembenézzen azzal, hogy a mani-pulatív polgári politika, a modern demokratikus tömegpolitika akár tartó­san is felülírhatja az objektív osztályérdekekből „logikusan” levezethető társadalmi dinamikát. A lumpenproletariátusról szóló elemzés itt, illetve az árufetisizmus elemzése A tőkében antropológiai vagy pszichológiai elméletként is felfogható arról, mit tesz a kapitalista társadalom a benne élők személyiségével. A szerző – logikus módon – szintén ellentmond

A tőke (és a Grundrisse) „bevett” értelmezésének is. Szerinte annak tárgya a „látszat ellenére” nem a kapitalizmus objektív folyamatai, hanem inkább a bennük élő egyének szubjektivitása. A társadalmat irányító „automa­tikus szubjektum”, a pénz, ugyanis nem csak egy „objektív” gazdasági mechanizmus, hanem mindent átható ideológia és világészlelési keret is egyben. A kérdés ekkor pedig nem elsősorban a gazdasági trendek, hanem az, hogy megtörhető-e a mindent behálózó pénzideológia. A tőke tehát ebben az értelmezésben nemcsak a gazdasági formák elmélete, hanem a bennük élő egyének tudatformáinak is analízisét adja.

Nem kérdés, hogy Kiss Viktor könyve egy nem szokványos Marx-ér­telmezést mutat be, ami magyar nyelven talán teljesen előfutár nélküli, de nemzetközi viszonylatban is alighanem eredetinek mondható, bár a hivatkozásokból látható, hogy egy már létező érvelési fonalat visz tovább és rendszerez.

A könyv ugyanakkor önmagában inkább egy zászlóbontásnak, egy program meghirdetésének hat, mintsem a meghirdetett „program” kifej­tésének. Összességében meggyőzően érvel a szerző amellett, hogy az általa javasolt „ideológiaelméleti” értelmezési keret összeegyeztethető Marx személyes szellemi pályájával, és az is kézenfekvőnek tűnik, hogy ez az interpretáció kevésbé „sérült” a „marxológia” és a szovjet tapasztalat viszontagságai során. Ugyanakkor az, hogy pontosan ez az ideológiael­mélet milyen konkrét állításokat jelent a mai társadalomra vonatkozóan, illetve hogyan lehet „alkalmazni” akár esettanulmányi szinten, már kevésbé derül ki a könyvből, amit persze a szerző nyilván pótolhat a későbbiekben.

Felmerül az olvasóban – különösen talán akkor, ha nem hivatásszin­ten űzi a Marx-kutatást – egy további kérdés, amit csak érintőlegesen tárgyal a kötet, és ami triviálisan így hangzik: miért épp az „ideológia”? Miért ez az a fogalom, amit megpróbál a szerző megmenteni a filozófus által hátrahagyott írástömegből? Feltétlenül fontosabb és érvényesebb ez a fogalom az életműből, mint pl. az osztályelmélet (ami egy empi­rikus szociológiai elméletként lehetne kimenthető), vagy mondjuk egy „szcientista” (ahogy Kiss Viktor mondja) gazdasági elmélet, amit A tőkéből lehet rekonstruálni, és akár egy matematikai közgazdaságtani elméletként továbbéltetni?

A szerző szerint a marxizmusok és neomarxizmusok egyik fő hibája volt, hogy önkényesen szelektáltak a marxi életműből, miközben totális elméletet és még ráadásul politikai programot is próbáltak kovácsolni a kiragadott fragmentumokból. Ezek a hibák azonban talán szétválasztha-tók. Amellett is érvelhetnénk, hogy a probléma nem az instrumentalista hozzáállás volt, hanem épp az, hogy a mai napig megmaradt egyfajta vallásos, vagy személyi kultuszra emlékeztető viszonyulás a „nagy szakállas” iránt. Azaz: a marxisták tipikusan egyszerre próbálják meg­menteni Marx elemzéseit és politikai reményeit. Ezek azonban nyilván szétválaszthatók, főleg ha a terjedelmileg mégiscsak legjelentősebb „szcientista” gazdasági elemzésekre gondolunk.

A gond talán részben épp az (volt), hogy a marxisták nem jártak el elég tiszteletlenül: nem merték kizárólag analitikus szempontok alapján kira­gadni az érvényesnek tűnő elméleti struktúrákat az életműből, majd elég bátrak lenni ahhoz, hogy levonják a belőlük származó következtetéseket, „kegyetlenül” ignorálva akár a mester személyes intencióit. Ez érdekes módon az „érett” Marx gazdasági írásainál akár vissza is vezethet igen hasonló politikai következtetésekhez, mint ahonnan egy „hívő” marxista kiindulna. Kiss Viktor többször említi írásában, hogy a marxista közgazda­ságtan nem más, mint összeomláselmélet (és nyilván ezért is elvetendő). Ez azonban sem magáról A tőkéről, sem a mai marxista közgazdaságtani irodalomról nem mondható el. Ha analitikus, nem pedig „vágyvezérelt” módon tekintjük a marxi modellt a kapitalista termelési módról, akkor a modell predikciója nem az összeomlás, hanem „csak” a periodikusan jelentkező súlyos instabilitás, valamint az egyre növekvő strukturális munkanélküliség és kontrollálhatatlan erőforrás-felélés. Amely jelenségek mintha egyébként pontosan megfelelnének annak a valóságnak, amelyet ma magunk körül látunk. Ez az egybeesés a marxi kapitalizmusanalízis predikciói és a valóság között annyira szembetűnő, hogy minimum ér­demesnek tartanám az életmű e részének „megmenthetőségét” szintén megvizsgálni, már csak azért is mert mégiscsak a gazdasági (és ezzel összefüggő ökológiai) problémák tűnnek a legsúlyosabbnak egy olyan helyzetben, ahol a munkanélküliség lényegében többségi jelenséggé kezd válni a munkaerőpiacra belépő csoportok körében. Azt is hozzáten­ném, hogy szemben az eszmetörténeti jellegű levezetésekkel, ahol az előrelépés mindenesetre nem túl látványos az utóbbi 150 évben, a marxi elméletnek ez a része valószínűleg egészen egzakt formába is önthető és empirikusan ellenőrizhető is (lenne; de vannak szerzők, akik ezt meg is kísérlik, pl. Anwar Shaikh vagy Duncan Foley). Minimális előfeltétel lenne azonban az intellektuális tisztesség, azaz hogy konklúzióinkat (pl.: „a rendszer össze fog dőlni”) nem az elmélet vizsgálata előtt vonjuk le.

Ezzel összefüggően talán jobban meg lehetne vizsgálni a szerző ki­indulópontként használt állítását is, miszerint (leegyszerűsítve) „minden megváltozott”, ezért eredeti formájában a marxi elmélet a kapitalizmus működéséről, illetve annak lehetséges meghaladásáról már nem tartható. Mint már említettem, sem A tőkében olvasható analízisből, sem a kortárs marxista gazdaságelméletből nem következik a rendszer „összeomlásá­nak” állítása, tehát az erre való hivatkozás nem tűnik elégséges alapnak az elmélet elhajítására.

Nyilván rengeteg minden megváltozott, és – mint Kiss helyesen írja – a forradalmi tudatosság, az uralkodó prokapitalista ideológia rendíthetetlen­ségének szempontjából valóban úgy tűnik, Marx reményei és predikciói nem váltak be. Ugyanakkor kevésbé világos, hogy a kapitalizmus totális versenytársadalma által folyamatosan kitermelt anomáliák és válságje­lenségek is végérvényesen „megváltoztak” volna. Én inkább amellett ér­velnék, hogy nem annyira megváltoztak vagy eltűntek, hanem a korábban csak néhány hot­spotban megfigyelhető jelenségek (periodikus válságok, strukturális munkanélküliség, környezetrombolás) ma az egész bolygó szintjén érvényesülnek, és egyre félelmetesebbnek és kontrollál­hatatla­nabbnak tűnnek. Azaz: a kommunizmus mintha valóban eltűnt volna, de eközben érdekes módon a kapitalizmus mintha egyre inkább közelítene ahhoz a vegytiszta formához, amit Marx a Grundrissében és A tőkében felvázolt. Nyilván nem az „abszolút elnyomorodás” vagy egyéb, valóban korspecifikus tézisek értelmében. (Megjegyzem, hogy ez mintha megint csak Marx személyes „vágyaiból” és a konkrét társadalmi környezetből következő megfigyelés lett volna, mintsem az elméletből következett. A tőkék közti verseny által kikényszerített állandó produktivitás-növekedés helytálló megfigyeléséből nem következik az állandó életszínvonal-csökkenés, sőt, ez teljesen konzisztens azzal, hogy a bérmun­kások fogyasztási színvonala időnként, vagy akár hosszú időn át nőni fog.) Inkább abban az értelemben, hogy A tőké-t egy olyan társadalom modelljeként is olvashatjuk, amit teljesen a tőkelogika irányít, ami igen távol állt az akkori társadalmi újratermelés valóságától, főleg globális szinten, hiszen az nagyrészt nem-kapitalista szférákban folyt még (önellátó agrártermelés, családi gazdálkodás, há­zimunka stb.) – ugyanakkor mintha egyre inkább valósággá válna ma. Ahogy a globális társadalmi élet szinte minden területét elnyeli a tőkés termelés logikája, mindent áthat a termelési ciklusok ritmusa és az ez­zel járó megállíthatatlan, de egyben hullámzó és pusztító dinamizmus, úgy válik egyre inkább korszerűvé ez az absztrakt modell. Egyszerűen fogalmazva: lehet, hogy kommunista mozgalom nincs, de baj van, még­hozzá egyre nagyobb, és mintha a lényeget tekintve épp úgy fakadna a profittermelés és az univerzális verseny logikájából, ahogy azt először Marx teoretizálta. Ebben az értelemben tehát vitatnám azt a kiinduló állítását a szerzőnek, hogy az ideológiaelmélet az egyetlen (vagy legin­kább) menthető aspektusa az életműnek, és az sem egyértelmű, hogy ez lenne-e ma a legégetőbb kérdés. Főleg globális szinten, de még az európai periféria eseményeit szemlélve sem triviális, hogy a legfőbb kérdés ma a stabil kapitalista viszonyok közötti társadalmi tudatformák kifinomult elemzése.

Összességében elmondható, hogy Kiss Viktor könyve egy új, meglepő és eredeti megközelítést ajánl fel Marx életművével kapcsolatban. Épp a megközelítés szinte teljesen új jellege miatt a könyv inkább ennek a megközelítésnek a meghirdetését jelenti, mint teljes kifejtését, illetve az „ideológiaelmélet” alkalmazását valamilyen konkrét társadalmi szituáci­óra. Az olvasónak lehetnek kétségei afelől, hogy feltétlenül ez-e a marxi életmű egyetlen ma is érvényes eleme, illetve, hogy ez a kérdés-e a legfontosabb a mai globális kapitalizmus kontextusában. Ennek eldön­tésével azonban érdemes talán megvárni a szerző további írásait, hogy lássuk, mire is képes az itt körvonalozott elméleti keret.