1. Ha a világgazdaságot alkotó gazdasági rendszerek transzna­cionalizálódásának szintjét kívánjuk mérlegre tenni, kezdeti, lé­nyegében intuitív vizsgálódásunkban érdemesnek látszik abból kiindulni, mekkora a külkereskedelem részesedése a különböző országok GDP-jében. E kritérium fényében megállapítható, hogy a transznacionalizálódás a második világháború végét kö­veté hosszú ciklus alatt felerősödött. Ezenfelül a növekedés­nek az 1970-es évek elejétől megfigyelt lelassulása nem jelen­tette egyszersmind a világkereskedelem intenzitásának csökke­nését, ellentétben az 1930-as évekkel, amikor a csökkenő ter­melést a csökkenő külső transzferek egyenlítették ki. Inkább a fordítottja az igaz: a külső transzferek terjeszkedési rátája az 1970-es és 80-as évek folyamán meghaladta a növekedést, a transznacionalizáció intenzívebbé vált.

Az export részesedése a fejlett kapitalista országok (OECD) GDP-jében az 1965-ös 12%-ról 1988-ra 20%-ra emelkedett. Ha számításba vesszük a nem exportálható szolgáltatásoknak a GDP-n belüli megnövekedett súlyát (több mint 60%), akkor né­mileg fel tudjuk mérni a külkereskedelem döntő hatását a mezőgazdasági és gyáripari termelés számos szektorának telje­sítményére. Ez teljesen új jelenség – bár a nemzetközi verseny­ben mint olyanban semmi új sincs -, és megmagyarázza, hogy miért fektetnek súlyt az illetékes tekintélyek a „nemzetközi versenyképesség" szükségességére, és miért hagyták el teljesen a „nemzeti önállóságnak" az 1930-as években ural­kodó régi irányelvét.

Azonban észre kell vennünk, hogy ez az intenzívebbé vált transznacionalizálódás elsődlegesen a fejlett kapitalista gazda­ságok egymásba olvadásának a jele, és csak másodlagosan az Észak-Dél transzfereké. A világkereskedelem elsődlegesen az Európán belüli, az EGK által bátorított transzferek intenzí­vebbé válása folytán bővült ki. Ma már lehetséges egy „euró­pai gazdasági régióról" nagyjából ugyanazon a módon beszélni – bár haboznék, hogy ezt integrált régióként írjam-e le -, aho­gyan a második világháború előtt a nagy európai nemzetgazda­ságokról (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország). A vi­lágkereskedelem bővülése másrészt a kapitalista világgazdaság három pólusa: az Egyesűit Államok, Japán és az EGK közötti transz­ferek megélénkülését jelzi.

Ez a váltás a legfőbb oka a külkereskedelmi részesedés nö­vekedésének az Egyesűit Államok GDP-jében (1965 és 1988 között 6-ről 11%-ra), nemkülönben a külkereskedelmi részese­dés némileg szerényebb bővülésének Japánban (11-ről 13%-ra, ugyanebben az időszakban). Ha az EGK-t úgy kezeljük mint egyetlen „országot" – eltekintve az Európán belüli transzferektől -, láthatjuk, hogy mindhárom óriás gazdasági pólus „külső" transzferéi GDP-jük kb. 12%-át reprezentálják, és hogy e pólu­sok közötti áramlások a transzferek több mint 60%-át teszik ki (az OECD-n belüli transzferek részesedése gyáripari exportjuk 66%-áról 70%-ra emelkedett 1965-től 1985-ig, azonban 60% maradt, ha az EGK-n belüli transzfereket leszámítjuk). A GDP-nek ez a 12%-a végül is nem látszik olyan soknak; valójában azonban döntő jelentőségű, mivel a mezőgazdasági és ipari össztermék 31 %-át jelenti (tekintette! arra, hogy a GDP 61 %-át a szolgáltatások teszik ki).

A transzfereknek a fejlett pólusok és a perifériák között lebo­nyolódó része semmi esetre sem lényegtelen, bár jelenleg divat túl gyorsan leírni. A harmadik világ jelentős és bővülő piac a fej­lett pólusok számára. El kell ismerni viszont, hogy ennek a piac­nak a tágulása szélsőségesen egyenlőtlen. 1988-ban a világke­reskedelem értéke (a Szovjetunió, Észak-Korea, Kelet-Németor­szág, Csehszlovákia és Kuba kivételével) 22,627 milliárd dollárt tett ki. Az OECD-exportok (2,024 milliárd dollár) ennek 7%-át ad­ták; a harmadik világ országai 23%-át (603 milliárd), nevezete­sen Kína 40 milliárd, India 15 milliárd, más alacsony jövedelmű országok 45 milliárd, más közepes jövedelmű országok 341 mil­liárd, és a vagyonos alacsony népességű olajtermelő országok 154 milliárd dollárt.

Egy másik felosztás a következő eredményeket adja: 154 milliárd dollár jut az olajtermelő országokra, 174 milliárd Kelet-Ázsiára, 101 milliárd Latin-Amerikára, 85 milliárd az arab orszá­gokra, a Közép-Keletre, Dél- és Délkelet-Ázsiára, 29 milliárd a Szaharától délre fekvő afrikai országokra. A három pólus – az USA, Japán és az EGK – mindegyikének részesedése a har­madik világ országaiba irányuló exportban 20-30%-os nagyság­rendű volt (több mint 30% az Egyesült Államok és Japán, és 20% az EGK esetében, leszámítva most az EGK-n belüli transz­fereket).

Figyelemre méltó, hogy a harmadik világ külkereskedel­mének összvolumene gyorsabban nőtt, mint a hozzá tartozó országok GDP-je. Kína exportjai a GDP 3%-áról 14%-ra emel­kedtek 1965 és 1988 között, Indiáéi ugyanezen időszakban 4-ről 7%-ra, a közepes jövedelmű országokéi 18-ról 26%-ra. Az ala­csony jövedelmű országokban az export részesedése a GDP 25%-áról annak 19%-ára esett vissza e periódus folyamán. Új­ból találkozunk tehát a legtöbb harmadik világbeli ország, meg a „negyedik világ" országai (ideértve a legtöbb, a Szaharától dél­re fekvő afrikai államot) külkereskedelmének (és outputjának) vi­szonylagos stagnálásával. Ezeknek a statisztikáknak nincs olyan jelentősége, mint más országok esetében, mivel a GDP-re vonatkozó becslések gyakran rendkívül megbízhatatlanok (és nem különösebben alkalmasak az illető ország gazdasági hely­zetének elemzésére). A látszólagos változásokat az exportok­nak a GDP-hez való arányában (valamint a rákövetkező vissza­esést 25-ről 19%-ra) óvatosan kell kezelnünk. Ami világos, az az, hogy az illető országok teljesítményei gyengék, és az abszo­lút mennyiségek gyakorlatilag elhanyagolhatók.

Míg az úgynevezett negyedik világ csak igen csekély mérték­ben jelent piacot a centrumoknak, nem ez a helyzet a közepes jövedelmű országokkal, amelyek a fejlett pólusok közötti transz­fereknél gyorsabb ütemben bővülő, fontos piacot jelentenek. A periféria országainak vonatkozásában a transznacionalizálódás szintén intenzívebbé vált, bár ez nyilvánvalóan csak kis szeg­mentumokra vonatkozik.

A perifériák nem pusztán passzív szerepet játszanak a transznacionalizálódásban – piacaiknak az Északról jövő expan­zió előtti megnyitása révén. A Dél iparosodása ugyanis aktív szerepet juttat nekik azáltal, hogy a gyáripari cikkek világpiacá­nak egy semmiképpen sem elhanyagolható tényezőjévé teszi őket.

Az Észak bizonyosan kézben tartja a világpiac feletti el­lenőrzést a mezőgazdasági és gyáripari termékek vonatkozásá­ban, mivel rendelkezik gabonafölöslegekkel (szemben a Délen uralkodó élelmiszerhiánnyal), és az övé a kezdeményezés a ter­mékinnováció terén. Kétségtelen, hogy a harmadik világ gyár­ipari termékeinek exportja a három pólus országaiba (amely mintegy 200-210 milliárd dollár nagyságrendű volt 1985-ben) a világ gyáripari terméktranszfereinek (amelyeknek teljes volume­ne több mint 1.100 milliárd dollár volt ez időben) kevesebb mint

20%-át jelenti. Az arány tehát szerény marad, ha az EGK-n be­lüli transzferektől (akkoriban 22 százalékos nagyságrendűek) el­tekintünk. Az Egyesült Államoknak a harmadik világba irányuló exportja teljes iparcikk-exportjának (1985-ben 160 millió dollár) a 35%-át tette ki; Japán hasonló irányú exportjai 36%-ot (az ugyanez évi 170 milliárd dollár értékű összexportból); ami pedig az EGK-országok harmadik világba irányuló exportját illeti – kö­rülbelül 100 milliárd dollár 1985-ben – ez kevesebb mint 20%-a a tagországok összes exportjának, s akkor is csak 25%, ha az EGK-n belüli transzfereket nem vesszük számításba.

Ugyanebben az időben a világpiac tanúja volt néhány közép-jövedelmű harmadik világbeli ország iparcikk-exportja megjele­nésének.

Az aktív transznacionalizálódás a periféria országaiban is in­tenzívebbé vált, ha nyilvánvalóan egyre inkább csupán néhány országra koncentrálódott is. Első helyen jött a kelet-ázsiai „négy kis tigris" (több mint 70 milliárd dollár értékű iparcikk-exporttal 1985-ben, amelyből 28 milliárd Dél-Koreából származott). Ez­után következtek a latin-amerikai óriások (mindenekelőtt Brazília és Mexikó 16 milliárd körül). Utánuk sorakozik Délkelet-Ázsia (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, a Fülöp-szigetek) 12 milliárddal. Kelet-Európa (főleg Jugoszlávia, Lengyelország és Magyaror­szág) mutatott némi expanziós képességet (1985-ben 22 milliárd dollár értékű iparcikk-export a három említett országból). Kínát a maga 13,4 milliárd dollár értékű ipari exportjával (1985) és Indiát (5,9 milliárd dollár) úgyszintén felvehetjük azoknak az országok­nak a listájára, ahol az exportkapacitás bővült. Összehasonlítás­képpen: az arab világ (3,6 milliárd dollár értékű ipari export) és a negyedik világ (2 milliárd alatt) nemcsak elhanyagolható té­nyezőt jelentett, hanem egyszersmind stagnált is.

2. Ha most ezekkel az adatokkal összekapcsolva megnézzük az EGK-n belüli, a pólusok (az Egyesült Államok, Japán és az EGK) közötti, és a pólusok valamint a harmadik világ félig iparo­sodott régiói közötti transzfereket, láthatjuk, hogyan illeszkedik a régiók kialakulása a növekvő transznacionalizálódás kereteibe. A régiók kikristályosodása mindhárom jelzett pólus körül végbe­megy, de az egyes pólusoknak megfelelő perifériák nagyon kü­lönböző gazdasági potenciállal rendelkeznek.

A nagy amerikai régió – amelyet az Egyesült Államok és külső „provinciája", Kanada dominál – Latin-Amerika és a Karibi-medence természetes partnere. Mexikó már úton van a „nagy észak-amerikai piacba" való teljes integrálódás felé. Közép- és Dél-Amerikát egy Alaszkától a Tűzföldig nyúló szabadkereske­delmi övezet felajánlásával bátorítják e példa követésére.

A Japán által uralt nagy kelet- és délkelet-ázsiai régió beke­belezi a félig-iparosított Délkelet-Ázsiát (Thaiföld, Malaysia, Indo­nézia, Fülöp-szigetek). Ennek a régiónak a határai még kialaku­latlanok. Semmi esetre sem világos, hogy Koreát bármivel értel­mesebb lenne a régióba „integráltnak" tekinteni, mint Kínát is ide számítani. Még India is, gyengeségei ellenére, megtartja autonó­miáját a japán pólussal szemben. De a „japán" régió nyugat felé terjeszkedhet (Burma, Sri Lanka irányában, sőt, akár oly messzire is, mint Pakisztán és a Perzsa Öböl).

Az EGK körül kialakult régiónak is megvannak a maga kere­tei: formálisan is megerősítette az EGK-ACP társulás, és rész­ben újra megerősítik a frank-övezet szűk korlátai. De az érintett afrikai perifériák lényegében a világ legszegényebb országai, amelyeknek gazdasági potenciálja a fennálló rendszeren belül egyáltalán nem ígéretes. Nem kétséges, hogy miért viszonylag kevésbé lényegesek az EGK és a Dél közötti transzferek, mint az Egyesült Államok illetve Japán és a Dél között végbemenők. Európa a saját belső integrációjára koncentrált, amely újabb len­dületet kaphat az egységes piac 1992-ben esedékes létrejötté­vel. Európa keleti határainak megnyitása úgyszintén új kilátáso­kat nyújthat az integrált Európa expanziója számára, és még in­kább lelassíthatja az Európa és a Dél közötti transzferek növe­kedését.

Éppen ezért korai még a transznacionalizálódáson belüli „regionalizálódásról" beszélni. A perifériák még nagymértékben ki vannak téve a piacaikért (kereskedelmi és pénzügyi lehetősége­kért) versengő pólusok versenyének. Az utóbbiak versenyképes­sége egyébként egyenlőtlen a különböző termékfajtákat tekint­ve. Japán és az Egyesült Államok élen járnak az új technológi­ákban, különösen az információs technológiában. Az Egyesült Államok, Kanada és Franciaország előnyben vannak a gabona­termelésben. Németország uralkodó szerepet tölt be a hagyo­mányos gépipari technikában (autók, szerszámok) és a vegy­iparban. Franciaország a fegyvergyártás, a vasút- és repülőgép­gyártás bizonyos területeinek élvonalában helyezkedik el. A pó­lusok közötti transzferek különböznek a perifériákkal folytatottaktól: az új technológiák terén élvezett viszonylagos előny döntő a pólusok közötti transzfer vonatkozásában, de sokkal kevésbé fontos a harmadik világ piacaiért folytatott versenyben.

Ám a fő akadálya annak, hogy a regionalizálódásról mint be­fejezett tényről szólhassunk, az a hatalmas bizonytalanság, amely a (volt) Szovjetunió, Kína, India és a harmadik világ politi­kájával kapcsolatos, nem is beszélve a magának Európának a jövőjével és az új Németország által meghozandó alapvető dön­tésekkel kapcsolatos bizonytalanságról.

Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban csak találgathatunk. Nekem úgy tűnik, hogy az egységes Németország expanziós te­re Kelet-Európában mély hatással lesz magának Németország­nak az EGK-n belüli integrálódására. Sejtésem szerint a Szovjetunió utódai, Kína és még India is ragaszkodni fognak az egyes pólusoktól való függetlenségük megmaradásának le­hetőségéhez, és ezen a módon jelentős terük marad a manőve­rezésre. Ezzel szemben az előrelátható jövőben valószínűtlen­nek látom, hogy a harmadik világ nagy régiói megszerveznék önmagukat és a körülöttük lévő országokat, legyen szó akár La­tin-Amerikáról, az arab világról, Afrikáról vagy Délkelet-Ázsiáról. Pedig egy ilyesfajta regionalizáció lehetne egy policentrikus világ alapja; erre lenne szükség egy alternatív fejlődési perspektíva megvalósításához, szemben a világméretű kapitalista terjeszke­dés igényeihez való zárt sorokban végrehajtott egyoldalú igazo­dással.¹

3. A külkereskedelem csak egyike annak a néhány egyformán jelentős fokmérőnek, amely a transznacionalizáció intenzitását jellemzi; ilyenek továbbá a technológiai transzferek (és függősé­gi viszonyok), hiteláramlások (és a külföldi adósság), hogy ne is említsük a gazdaság állítólag exogén tényezőit (kultúra és kom­munikáció, geostratégia és fegyverkezés, ökológia). Mindezek a tényezők tanúskodnak arról, hogyan is terjednek a világméretű gazdasági hatások az egyes gazdaságoknak és a centrumban elhelyezkedő társadalmaknak az összeolvadása valamint a peri­fériáknak a világrendszerbe való integrációja révén.

Manapság divatos ezekből a tényekből két dogmatikus kö­vetkeztetést levonni. Az egyik úgy hangzik, hogy a transznacio­nalizálódás elkerülhetetlen, és mint ilyent el kell fogadni. Az egyetlen lehetőség az igazodás. A második szerint az úgyneve­zett fejlődő országok számára lehetséges a transznacionalizáló­dás követelményeihez való aktív alkalmazkodás, és Korea vala­mint néhány más ország „sikere" ennek bizonyítéka. Eszerint minden a harmadik világ-beli országok gazdaságának belső té­nyezőin múlik.

A Világbank jelentései ennek a fajta beállításnak a modelljei. Ha az ember olvassa őket – ez éppen olyan unalmas elfoglalt­ság, mint a Pravda olvasása az 1960-as évek végén -, annak megvan az az előnye, hogy megjósolható, mit mond majd a Vi­lágbank bármely – régi vagy új – témáról. A Világbank sohasem lép túl a fentebb leírt két következtetésen – a maga a priori dog­máin. Az ideológia diadalmaskodott. A valódi kérdéseket mindig előre elködösítették, „adatok" hegyével helyettesítették őket (sta­tisztikai függelékekkel, egyébként a jelentések egyetlen használ­ható részével, még ha a statisztikák hallgatnak is egy sor kulcs­fontosságú kérdésről, és bizonyos esetekben – hogy a legkeve­sebbet mondjuk – megbízhatatlanok). Az adatok amúgy nem kü­lönösebben jelentősek, de feltételezik róluk, hogy „elmondják a mesét".

Az ökonometriai modelleket, amelyek sohasem jelentettek többet, mint a három pólus uralmának finomabb megnevezését, manipulálták, hogy azt mondják, amit a szerzők mondani akar­tak, hogy „tudományos" mezbe öltöztessék tisztán ideológiai ál­láspontjukat. Ez a megközelítésmód így tisztán és egyszerűen tautológia.

A transznacionalizációról szóló jelen megjegyzéseim ponto­san a kérdés ma divatos kezelése által elködösített problémákat veszik célba. Ezeket két címszó alatt vizsgálhatjuk: módok és ta­pasztalatok.

Lássuk tehát először is a transznacionalizálódás módjait. Egyszerűen fogalmazva a következő alternatívákról van szó: Összebékíthető-e a transznacionalizáció követelményeivel -és ha igen, melyekkel – a nemzeti önállóság fenntartása vagy kiépítése, vagy pedig olyan tökéletes ellentmondásban vannak egymással, hogy nincs más lehetőségünk, mint te­hetetlenül végignézni, ahogyan a nemzeti realitásokat telje­sen felszívják a világgazdasági hatások? Ez lényegében a strukturált nemzeti integráció szétesését jelenti, ahol ez történel­mileg kialakult örökségként létezik, illetve az ilyen integrációról való lemondást, ha ez nem része a nemzet örökségének. Ez a folyamat következésképpen valami olyasmiben végződne, mint egy világméretű gazdaság (vagy, Michael Beaud kifejezését használva, világméretű termelési rendszer), amely többé nem nevezhető nemzetközi rendszernek (mivel az utóbbi a nemzeti termelési rendszerek egymáshoz kapcsolódását feltételezi). A kérdés tehát az, vajon kívánatos vagy lehetséges-e összebékíte­ni a transznacionalizálódás követelményeit és a „nemzeti" gaz­daságépítés céljait? Én azt felelném erre, hogy kétféle válasz le­hetséges, egymástól eltérő vagy akár egymással ellentétes tár­sadalmi következményekkel.

A második címszó a transznacionalizálódáshoz való alkal­mazkodás tapasztalatainak kritikai értékelését kínálja, legyen szó a transznacionalizálódás látszólagos elutasításának ügyne­vezett „szocialista" tapasztalatairól vagy a mai harmadik világéi­ról. A ma divatos megközelítés itt egy leegyszerűsített megkü­lönböztetést tesz a „sikerek" (a GDP növekedésével és a ked­vező külkereskedelmi mérleggel mérve) és a „kudarcok" (ugyan­ebből a szempontból) között. Dél-Korea áll a skála egyik vég­pontján, az afrikai negyedik világ a másikon. Ez a megközelítés nem több, mint banális megismétlése annak, ami a Világbank je­lentéseinek függelékében szereplő statisztikákból első látásra ki­olvasható, és ami sohasem segíti elő az (esetleg kényszerűen) választott alkalmazkodási stratégia összehasonlítását azzal az eredménnyel, amelyet más, kipróbálatlan stratégiák érhettek vol­na el. Itt tehát lényegében a probléma kritikátlan megközelíté­séről van szó.

4. Az alapvető kérdés – nevezetesen a transznacionalizálódás és a nemzeti önállóság közötti ellentmondás – olyan álláspontok kialakulásához vezet, amelyek kiindulópontjukban térnek el egy­mástól. A történelmi léptékű előre tervezésben rejlő potenciál óri­ási mértékben különbözik attól, amit a hagyományos kezelést ja­vasolok (akiknek éppen ez a fantáziahiány az egyik figyelemre méltó tulajdonsága) elképzelnek. Az OECD-országok minden te­kintélye és a nagyjából e tekintélyek által kialakított, mögöttük ál­ló „közvélemény" láthatóan egyetért a nemzetközi gazdaságból világgazdasággá fejlődés alapelvével. Teljes a konszenzus a jobb- és a baloldal között abban, hogy a választások szempont­jából a mai Nyugat kontextusán belül mit jelentenek ezek a kife­jezések. Ám e mögött az osztatlan látszatkonszenzus mögött olyan „jelentésárnyalatok" rejlenek, amelyek alapvető je­lentőségűek a belátható jövőben bekövetkező politikai változá­sok szempontjából. Az Egyesült Államok és Japán nem pusztán a kialakulóban lévő világgazdaság „földrajzi területei". Ezek „nemzeti" gazdaságok, és azok maradnak a továbbiakban is, egy olyan állammal, amely biztosítja a nemzeti struktúrák folyto­nosságát, miközben maga élvezi a világgazdaság felépítéséből származó előnyök oroszlánrészét. A liberalizmus fanatikusai er­re azt mondják majd, hogy ez pusztán utóvédharc. Nos, könnyen lehet, hogy a következő néhány évszázad perspektívájá­ban végül utóvédharcként fogják számon tartani, azonban a kö­vetkező néhány évtized arculatának formálásában előrenyomu­lást jelent. Ezek a nemzeti döntések ugyanis döntőek marad­nak az olyan szinteken, mint a katonai és civil kutatásra és fejlesztésre és a megfelelő képzési rendszerekre fordított ki­adások; a de facto protekcionizmus a mezőgazdaságban (bár ezek egy bizonytalan kimenetelű kihívás súlya alatt adott tá­mogatások); az ásványi és olajforrások kezelése (az úgyneve­zett stratégiai felhalmozás politikája) és még a szó szoros ér­telmében vett gyáriparé is; a pénzügyi menedzselés stb.

Mindezen felül az Egyesült Államoknak van még egy ütőkártyá­ja, amely alternatíva hiányában rövid vagy középtávon érintetlen marad, nevezetesen a világpénz szerepét betöltő dollár.

Európa szerepe semmi esetre sem hasonlítható mindehhez, és az sem érv, hogy az EGK felépítése ilyenné teszi. Európa a saját múltjának teremtménye, a történelmileg kialakult nemzet­gazdaságok összekapcsolódásáé. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös gazdaságpolitika még az 1992-ben lét­rejövő egységes piac mellett sem tesz eleget egy ilyen elképze­lés követelményeinek. Nincs közös európai gazdaságpolitika – kivéve a mezőgazdaságnak nyújtott támogatásokat, ugyanolyan, még meghatározatlan kimenetelű veszélyhelyzet közepette, mint az Egyesült Államokban. A közös pénzügyi politika elemeit (a „kígyót") gyengíti az antiinflációs és rövid távú pénzügyi politikák különbözősége, nem is szólva arról, hogy egy közős szociálpoli­tikának még a terve is hiányzik. Jelenleg és a belátható jövőben a Közös Piac: az, amit a neve mutat, és semmi több – egy piac. A piaci módon és keretekben végbemenő integráció csak még több ellentmondást vált ki, mint amennyit megold. Azzal a koc­kázattal jár, hogy Európát mint egészet meggyengíti, megerősít­ve egyes országokat és legyengítve másokat, egy olyan hibrid konstrukció viszonyai között, amelynek révén az „erősek" (külö­nösen Németország) nemzeti gazdasági struktúrái fennmarad­nak, míg a „gyengékéi" erodálódnak egy integrált európai egész alternatívája nélkül.

Ezt a nem túl kecsegtető perspektívát az EGK-n belüli válto­zó és ellentmondásos nemzeti stratégiák fennmaradása alapoz­za meg.

Nagy-Britannia például elfogadja a világméretű expanziót – és a nemzeti hatalom erózióját -, ám egy közös európai gazda­sági konstrukció előnyeit nem. Egyfelől nyitott egy határok nél­küli világra, ahogyan ezt a japán információs technológiának – mint a gyakorlatilag nem létező európai információs technológia­politika alternatívájának – az elfogadása mutatja. Ez az ország (ti. Anglia) is profitál saját örökségéből, amely abból származik, hogy mindig is hatalmas pénzügyi központ volt. Másfelől viszont mindig meghajolt az előtt a lehetőség előtt, hogy végül magába olvasztja őt az Egyesült Államok, amellyel közös nyelve és kul­túrája most megújult jelentőségre tett szert. Ha már erről esik szó, azt is látnunk kell, hogy az európai közös gazdaság konst­rukcióját – szemben az Egyesült Államokkal vagy Japánnal – megbénítja a nyelvi sokféleség. Nehéz elképzelni egy közös ku­tatási-fejlesztési és képzési rendszert: ugyan milyen nyelven működne?

A másik végletet megtestesítő Németország teljesen új hely­zetben van. Nyugat-Németország már korábban az EGK gazda­sági „óriása" volt (az Egyesült Államokéval és Japánéval össze­mérhető, és Nagy-Britanniáénak, Franciaországénak és Olasz­országénak több mint kétszeresét kitevő ipari exportjával). Ezzel egyidejűleg azonban valamiféle „politikai törpének" tekintették. Az EGK egyensúlya ezekre az egymást kiegyenlítő tényezőkre épült: Nagy-Britannia és Franciaország foglalta el a politikai ve­zetőülést, és a német gazdaság volt a motor. Az új körülmények között azonban egy egyesült Németország majdnem egyedül is elvezetheti a járművet. Ez azt jelenti, hogy Németország, anél­kül, hogy formálisan kifogásolná az EGK-t, könnyen lehetséges, hogy azt kívánja: az „európai integráció" ne menjen messzebb a „közöspiaci" struktúra által megkövetelt lépéseknél. Németor­szágnak, mint az erős gazdasági partnernek, megvan az a le­hetősége, hogy elfogadja a piaci játékszabályokat, ám megtart­sa erős nemzetgazdasági struktúráját, miközben partnereinek nemzeti gazdasági struktúrái erodálódnak. Sőt, még újból meg is erősítheti nemzeti gazdasági struktúráját azáltal, hogy egy alá­rendelt szerepre redukált Kelet-Európa felé terjeszkedik.

Az angol és a német döntéseken kívül, amelyek lehetséges­nek tűnnek (és, nézetem szerint, valószínűek is), nincs tere a közösségben alternatív politikáknak. Franciaország, Olaszor­szág és a többiek álmodozhatnak egy európai politikai alakulat létrehozásáról, hogy gazdasági gyengeségeiket a politikai elkö­telezettség által ellensúlyozzák. De Nagy-Britannia ellenzi ezt, Németországnak pedig nincs szüksége rá. Lehetnek-e így a jel­szavak többek jámbor reménynél?

Az európai terv jövője végső soron azon múlik, hogyan dönt Németország. Egy önállóan haladó Németország aspirálhat ar­ra, hogy egy új rendszer (Egyesült Államok, Japán és Németor­szág) harmadik pólusa lesz a gazdasági és a politikai szinten. Természetesen le kellene küzdenie bizonyos akadályokat. A né­met technológia nem éri el az Egyesült Államokét és Japánét, és exportteljesítménye inkább a második világháború utáni újjáépí­tés hagyományos iparágain alapszik, mintsem az új technológi­án. De Németország még nem szerezte vissza a neki megfelelő politikai szerepet. Nagy-Britannia és Franciaország az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa vétójoggal rendelkező öt tagja között van – bár ez a kiváltság már valószínűleg végnapjait éli (Gorbacsov elő is terjesztett egy ilyesfajta javaslatot, Németor­szágnak hasonló státust javasolva az ENSZ-ben). Persze miért ne gyakorolhatná Németország az „európai opciót", ahogyan kancellárja hirdeti? Másfelől azonban mit érnek az ilyenfajta állí­tások? Miért tenné? Segítene fenntartani partnereinek politikai privilégiumait anélkül, hogy bármit kapna viszonzásul azon kívül, amit így is elérhet?

Miközben ezekre a döntésekre várunk, be kell látnunk: Euró­pa – hogy az egészet ugyanúgy írjuk le, ahogyan eddig Német­országot kategorizáltuk – megmarad „kollektív politikai törpé­nek". Az amerikai nukleáris védőernyő alatt (amely értéktelen annak bekövetkezése óta, amit Alain Joxe mint „az elrettentés korának végét" jellemzett), s megosztva a tagállamok eltérő kül­politikájának finom árnyalatai között, Európa csak a szónoklatok szintjén volt képes az Egyesült Államok ellen szegülni. Nagyfokú gyengesége megakadályozza abban, hogy részt vegyen a főbb észak-déli kérdések (például a palesztinai kérdés) megoldásá­ban. Európának de facto (ahogyan az Öböl-válság mutatja) iga­zodnia kell a Washingtonban hozott döntések vonalához. Euró­pának, ahhoz, hogy harmadik pólussá váljon, és következés­képp meglegyen az esélye arra, hogy világméretekben a legfon­tosabb pólussá legyen, De Gaulle régi álmát kellene megcéloz­ni: egy „az Atlanti Óceántól az Urálig", vagy Vlagyivosztokig ter­jedő Európát; be kellene kebeleznie a volt Szovjetuniót (vagy Oroszországot). Gorbacsov ezt a víziót követte az „Európai Kö­zös Ház"² jelszavával. Ez egy rugalmas „konföderatív" jellegű terv, amely a résztvevőknek: az angoloknak, franciáknak, néme­teknek, oroszoknak és másoknak teret engedne arra, hogy vál­tozó objektív körülményeiknek megfelelően járjanak el. A transz­nacionalizálódás és a nemzeti önállóság összebékítésének ez a receptje nagyon közel áll az általam itt előterjesztett tézishez. Azt hiszem, egyszersmind közel áll azoknak az egyébként koz­mopolita beállítottságú megfigyelőknek az igazi álmaihoz is, akik nem akarnak oly messzire menni, hogy kitépjék nemzeti törté­nelmi gyökereiket.

Míg a transznacionális opció világos a központi hatalmak számára, és csak az általunk jelzett módozatok a vita tárgyai, nagyon eltérő a helyzet a harmadik világot és a keleti országo­kat illetően. Az utóbbiak számára a döntéseknek, amelyekkel szembenéznek, pusztító következményei lehetnek, míg ez nem áll ugyanígy a Nyugatra. Bármilyen utat választ is a Nyugat, az nem járhat drámai társadalmi hatásokkal. Egy meghatározott döntés – mint például egy társadalmi és politikai összhangte­remtés nélkül kialakított európai közös piac – „marginalizálhatja" Európa szegény perifériáját: például széles körű munkanélküli­séget hozhat magával a spanyol Asturiában, gazdasági vissza­esést Görögországban. De Európa mint politikai entitás kiáll hatja ezeket a kisebb csapásokat – játszótérré változtathatja a medi­terrán tengerpartokat az észak-európaiak számára, és felszív­hatja a területet elhagyó új bevándorló munkásokat.

Nem ugyanez a helyzet a Dél és a Kelet számára. Itt a transznacionalizáció, úgy, ahogyan mai támogatói elképze­lik (ti. a nemzeti önállóságnak tett mindenfajta engedmény nélkül), tartós, nagyfokú frusztrációval súlyosbított sze­génységet von maga után a nagy többség számára. A világ­nak a piac általi egyesítése elkerülhetetlen árként hozza magá­val az erőszakos robbanásokat, s ebben a vonatkozásban a vi­harzóna éppen a harmadik világ (ezt az azok iránti minden tiszteletem ellenére mondom, akik nem ismerik el annak egysé­ges voltát), és különösen a félperiferiális területek (az „újon­nan iparosodott országok" [NICs] stb.). A Kelet országainak ob­jektív körülményei nagyon hasonlóak a harmadik világéihoz.

Egy egész világ választja el a „teljes transznacionalizálódást" és a nemzeti önállóságot (amit én modern kontextusban lekapcsolódásnak hívok). Nincs esélye a kérdésben olyan konszen­zusnak, amilyen Nyugaton létezik. A társadalmi érdekek itt egy­mással homlokegyenest ellenkezőek, míg a Nyugaton a konflik­tus le van tompítva. Két egymással küzdő tábor van. Az uralko­dó osztályok elfogadják a transznacionalizálódást – amit én kompradorizálódásnak hívok, mivel passzív alkalmazkodást von maga után -, és ebből a szempontból nem számít, hogy a Világ­bank kritériumai szerint sikerül-e ez, vagy kudarcot vall. Ők egy­szerűen azért fogadják el, mert a világméretű kapitalista expan­zió jövedelmeiknek és hatalmuknak előnyére válik. De az átlag­emberek áldozatai ennek a világméretű expanziónak, és el­len fognak állni mindaddig, amíg valóban lényegi alternatívát je­lentő népi és nemzeti uralmi formákat nem hozhatnak létre.

Mindezekért megint a harmadik világ a viharzóna. Ez nem egy „alapvető történelmi ciklus" hatása, amelyben a harmadik vi­lágnak meg kell ismételnie a Nyugat által megtett lépéseket, és újból át kell élnie az etnikai, nemzeti és hatalmi összeütközések tapasztalatát… Az ilyen divatos neo-weberiánus tézisek nem ve­szik tudomásul a legfontosabbat: a társadalmi viharok a világ­méretű kapitalista terjeszkedés polarizáló hatásának elke­rülhetetlen következményei. Éppen úgy, ahogyan a viharnak mindig vannak megjósolhatatlan hatásai, a közvetlen jövőn túlra tekintő prognózist is nehéz adni. Az általam a következőkben vázolt distinkciók a közelmúlton alapulnak, és ki vannak téve an­nak, hogy a jövő viharai elsodorják őket.

Kína látszik mindeddig az egyetlen egyértelmű kivételnek a „komprádor" opció alól. A jövőben ezért képes lehet arra, hogy eljátssza a világgazdaságba való határozottabb integrálódás ne­héz szerepét, nevezetesen anélkül, hogy saját nemzeti, önerőre támaszkodó programjáról lemondana. Minden a belpolitikai vál­tozásokon múlik. Ebben az esetben, mivel itt nem volt szó lekapcsolódásról a szó általam használt értelmében, a belső tényező megint csak döntőnek bizonyul.

A kompradorizálódás néhány más példáját finom distinkciók­kal kell vizsgálnunk. Kuba és Vietnam „ellenállnak", de elszige­telten, részben saját döntésük alapján, részben pedig azért, mert az imperializmus, amely nem adta fel a reményt, hogy megtöri a „kis országok" nemzeti akaratát, rájuk kényszeríti ezt. Indiának nagyon speciális helye van a „kapitalista" világban, ta­lán méreteinek köszönhetően (ez különben jelentős tényező Kí­na esetében is). India jövője bizonytalan, mivel a Nehru-Indira Gandhi-féle nemzeti ideológia alól kihúzzák a talajt az indiai bur­zsoázia komprádor aspirációi, és mert az indiai állam épületét megingatják a helyi nacionalizmusok. Dél-Korea és Tajvan még figyelemreméltóbb kivétel, lévén mindkettő elvi alapon „antiszo­cialista" ország. Sikerük lényege nem az, hogy gyors növeke­dést értek el anélkül, hogy ennek fizetési mérlegük egyensúlya komolyan kárát látta volna – ez más országoknak is sikerült -, hanem az, hogy felépítettek egy erős állam körül egy olyan nem­zetgazdasági struktúrát, ahol a jövedelemmegoszlást nagyjából igazságos és ésszerű határok között tartják – ami más orszá­goknak nem sikerült. Sikerük éppenséggel abból származik te­hát, hogy pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit a ma ural­kodó liberális dogmák előírnak. Hogyan lehetséges ez? A ma­gyarázat specifikus történelmi (vélhetően kulturális) és politikai tényezőkben rejlik (mint amilyen Észak-Korea és Kína konkurenciája).

Ténylegesen nincs több kivétel a kapitalista harmadik világ­ban; sem a „vagyonos" országokban (mint például az olajter­melők), sem a szegényekben, sem azokban, amelyeknek a Vi­lágbank gratulál „sikerükhöz" (a növekedés és a kereskedelmi mérlegek vonatkozásában, melyek a liberalizmus által számítás­ba vett egyetlen kritériumot jelentik), sem végül azok között a szerencsétlen áldozatok között, amelyek nem tudtak ellenállni a „kezelésnek" (a negyedik világ országai). Nincs semmi olyasmi, ami arra bátoríthatna, hogy sikerről beszéljünk, ha ezen egy megerősödött nemzetgazdasági szerkezetet kívánunk érteni. Néhány nagyon különböző háttérrel rendelkező ország ebben az irányban megtett, bizonyos első lépéseket, némelyikük átlagos, némelyikük nem létező „fejlettség" mellett. Valamennyien lefelé csúsznak. Még a Világbank által megjelölt „félig iparosodott" or­szágokban (Brazília, Mexikó, Törökország, Thaiföld) vagy az olyanokban, mint Elefántcsontpart és Kenya, sem történt semmi­féle előrelépés a nemzetgazdaság építésében. Ellenkezőleg, a jövedelemmegoszlás növekvő aránytalansága a kudarcot jelzi. Csökkenti a társadalmi integráció esélyeit, amely nél­kül a nemzeti gazdaság felépítése kilátástalan.

Természetesen minden egyes esetet külön kell kezelnünk. Itt-ott észre vehetőek a nemzeti gazdaságpolitika egyes nyomai; egyes újonnan iparosodott országokban van némi technológiai vagy pénzügyi kontroll; némely nacionalista háttérrel rendelkező országban az állam szerepet játszott az iparosításban vagy a földreformban. De ezek a szórványos kezdeményezések nem érték el azt a kritikus tömeget, amely alapvetően szükséges vol­na az uralkodó osztályok komprádor ambícióinak ellensúlyozá­sához. Ennek megfelelően a haladás törékeny marad, és fenye­geti a Világbank által „tanácsolt" leépítés.

Vajon Kelet-Európa és a (volt) Szovjetunió reménytelenül „harmadik világ" típusú átalakulásra, s ezért kompradorizálódásra van-e ítélve? Megadják-e magukat a korlátlan transznacionalizálódás követelményeinek, ami a harmadik világ sorsára ítélné őket? Vagy, ahogyan a liberális ideológia érvel, a kapitalizmus ki fogja őket menteni a „szocializmus" zsákutcájából, és gyors, a nyugat-európai országokéhoz hasonló fejlődést biztosít nekik?

Itteni fejtegetéseimnek nem az a célja, hogy az ezekben az országokban máról holnapra megbukott rendszereket vizsgálják: eredményeiket és hiányosságaikat; nehézségeiket és ellentmon­dásaikat; annak az okát, hogy reformjuk kudarcot vallott, vagy akár a kibontakozóban lévő nyílt vagy rejtett társadalmi és politi­kai konfliktusokat. A következő megjegyzések azonban egy olyan elemzésből származnak, amelyet ezekről a kérdésekről ír­tam.³

A dolgok jelen állása mellett Kelet-Európa országainak ne­héz lesz elkerülniük, hogy munkásosztályuknak, szerencsétlen­ségükre, integrálódnia kelljen a kapitalista rendbe. Az elmúlt negyven év alatt létrehozott integrált nemzetgazdasági struktúrákat máris lerombolják a külföldi (elsősorban a né­met, de ugyanúgy európai, japán és amerikai) tőke terjesz­kedésének elősegítése érdekében. Az új helyi burzsoázia két­ségtelenül megtalálja a maga szerepét e folyamatban, bár gaz­dasági előnyeit komprádori meghódolással kell ellentételeznie. Bizonyos esetekben a burzsoázia társadalmi támogatásra is ta­lál valamelyik osztály vagy új középréteg – gazdagabb parasz­tok vagy kisvállalkozók – soraiban, ahogyan ez a harmadik világ esetében történt. Az átlagemberek azonban ezekért az „alkal­mazkodásokért" életszínvonaluk drasztikus csökkenésével, széles körű munkanélküliséggel, a szociális szolgáltatások megnyirbálásával fognak fizetni, mégpedig nemcsak egy „rövid átmeneti időszakra", ahogyan új vezéreik elhitetnék velük, hanem egyszer s mindenkorra. Hogy hogyan fognak reagálni ezek az osztályok ezekre az elkerülhetetlen változások­ra, még túl korai lenne megjósolni. Ám potenciálisan baljós reak­ciók várhatók, amelyek alárendelt (a nyugati uralmat nem meg­kérdőjelező) nacionalizmusok hajtóerejévé válhatnak, olyan „po­pulista" diktatúrák bázisává, amilyeneket ezek az országok az 1920-as, 30-as és 40-es években éltek át.

A (volt) Szovjetunió bonyolultabb eset. A kibontakozó társa­dalmi konfliktusok jellege és annak az észlelése, hogy kockán forog az országnak mint katonai szuperhatalomnak a szerepe, nemkülönben a nemzeti kérdések kiéleződése olyan hatásokat vált ki, amelyek a legjobban informált tanulmányokat is gyorsan elavulttá teszik. Marad számunkra az a majdnem intuitív jellegű megfontolás, hogy a Szovjetunió – pontosabban most már az orosz központi rész, minthogy az Unió felbomlott -, ha meg tud újulni, eljuthat a demokratikus politikai reformnak, a jobb gazda­sági irányításnak és ugyanakkor a nemzeti gazdasági szerkezet folytonosságának és későbbi újra megerősödésének valamely kombinációjához. Ennek a transznacionalizálódás és a belső önállóság megteremtése követelményei közötti pozitív kompromisszumnak a társadalmi jellege közei állna ahhoz, amit úgy ír­tam le, mint „nemzeti-népi társadalmi frontot", amelyet megteremtett az 1917-es forradalom, de később, az úgynevezett „szo­cialista építés" ideológiájának zűrzavarában megsemmisült. Ez az optimista forgatókönyv nem áll meg ezen a ponton; egy ilyen rendszer elkerülhetetlenül egy fejlettebb kapitalista alakulat (egy új pólus) kikristályosodása vagy pedig egy progresszív társadal­mi tartalmat kibontakoztató fejlődés irányában lépne tovább.

5. A világgazdasági teljesítmények nem ítélhetők meg kizárólag a növekedés és a kereskedelmi mérleg kritériumai alapján. A nemzet egésze számára elfogadható jövedelemmegoszlás kiemelkedően fontos tényező, amely nélkül nincs nemzet és nincs társadalmi integráció. A nemzet nem létezhet a külső erőkkel szembeni autonómia nélkül (a technológia, a bankszfé­ra, az élelmiszerellátás, az ipar, a katonai felszerelés, a kultúra vonatkozásában). Az ilyen autonómia híján a nemzet többé nem játszik aktív szerepet a világtársadalom alakításában. Ha a gaz­daságot kiteszik egy irányíthatatlan fejlődés kockázatainak, ez olyan frusztrációkkal jár, amelyeknek inkább negatív, mintsem pozitív hatásai vannak. A világgazdasági teljesítményeket en­nek fényében kell értékelnünk: hozzájárult-e a növekedés a szóban forgó országban az ellentmondások elmérgesedésé­hez, az aránytalanságok kiéleződéséhez és a függőség el­mélyüléséhez, vagy inkább csökkentette ezeket?

A hagyományos közgazdaságtan által szolgáltatott adatok nem adnak választ ezekre a kérdésekre, minthogy már eleve el­ködösítik őket. A legutóbbi Világbank-jelentések statisztikai füg­gelékeiből kivonatolt táblázatok adatait csak nagyon korlátozott mértékben lehet használni. A táblázatok gyorsan áttekinthetők.

Ami a külső mázt illeti, amellyel a Világbank bevonja őket, ez üres, irreleváns (egyszerűen a Világbank saját dogmáinak a pri­ori legitimálása), és az adatok sanda felhasználásán alapszik. A Világbank – nyilván „morális" céllal – időről időre más kérdé­sekről, így például a „szegénységről" is kinyilatkoztatásokat tesz. Itt már maga a kifejezés is jellemző, mivel nem annyira a társa­dalomtudományokhoz, inkább egy jótékonysági gálaesten részt­vevő pénzember vagy államférfi disztingvált szóhasználatához illik. A szóban forgó szegénységet persze sohasem hozzák kapcsolatba a Világbank által előírt gazdasági fejlődés mecha­nizmusaival.

A világméretű tőkés expanzió teljesítményeivel kapcsolatban a következőket kell megjegyeznem:

Először: A kapitalista világgazdaság komolyan és valóban válságban van, és az 1960-as évek vége óta ez a helyzet. A második világháború utáni hosszú növekedési ciklusnak egyszer és mindenkorra vége van. 1970 óta a GDP átlagos növekedési rátái a megelőző szakaszban elért szintjük kéthar­madára estek vissza, a mezőgazdasági és ipari termelés pedig a felére. A hagyományos közgazdaságtan továbbra is konjunk­turális terminusokban („recesszió", „megélénkülés" stb.) elemzi az évről évre végbemenő változásokat, miközben valójában egy hosszú, strukturális átalakulási ciklusról van szó, mégpedig egy „válságidőszakkal (Kondratyev B-ciklusával) a hátterében, ahol is a növekvő transznacionalizáció egyike a fő tényezőknek. Rá­adásul az úgynevezett szocialista rendszerek összeomlásának és a „világválság" financiális aspektusának (eladósodás, fluktuáló árfolyamok, infláció stb.) túlhangsúlyozása elho­mályosítja a strukturális válságnak azt a valódi alapját, amely a kibontakozó konjunkturális események hátterében áll.

Másodszor: Kelet-Európa gazdasági (és politikai) rendszere­inek összeomlása, a (volt) Szovjetunió és Kína bizonytalan jövője jelenti a végbemenő strukturális átalakulás második fő té­nyezőjét. Itt utalnom kell arra, amit másutt írtam a témáról.⁴

Harmadszor: Figyelembe véve az érintett rendkívül nagy né­pességet, az indiai és kínai fejlődés és haladás a világrendszer jövőjének lényegi összetevőjét jelenti. Ebben a kontextusban a bármilyen szempontból való összehasonlítás túlnyomóan Kína javára dől el.⁵

Negyedszer: A kapitalista harmadik világ gazdasági teljesít­ményei a növekedés és a kereskedelmi mérleg hagyományos kritériumai szerint országcsoportonként különböznek.

Ebből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a teljesítmények egé­szében közepesek, ha ugyan nem gyászosak. A növekedési rá­ták mindenütt alacsonyak, kivéve Indiát és Kelet-Ázsiát. Vissza­esésük pusztító következményekkel jár a negyedik világ orszá­gaiban: a Szaharától délre lévő afrikai országok az egy főre jutó jövedelem vonatkozásában több évi átlagban abnormális csök­kenést mutatnak (évi 2 százalékos csökkenési rátát!). Ugyanez igaz a harmadik világ országaira egészében véve, még az úgy­nevezett középjövedelmű országokra is (az 1980-as éveket La­tin-Amerikában az egy főre jutó jövedelem visszaesése jelle­mezte) . A visszaesés ugyanilyen katasztrofális a súlyosan el­adósodott országokban is, mivel a rájuk kényszerített alkalmaz­kodást a termelési kapacitás csökkentése (és gyakran lerombolása) révén érték el. Még az ipari exportlehetőségekkel rendel­kező országok csoportjában is lelassult a növekedés (bár az egy őre jutó nemzeti jövedelem továbbra is emelkedett). Csak két kivétel van: India és Kelet-Ázsia (Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr).

A másik hagyományos kritérium kevéssel mond többet, de kiegészíti a képet. A beruházási erőfeszítések megszenvedték a jövedelemcsökkenést. A statisztikák ezen a téren megbízhatatla­nok, azonban bizonyos valószínűséggel jelzik a stagnálást egy általában alacsony szinten, különösen a szegény és az alkal­mazkodási politika által a legkeményebben érintett (eladósodott) országokban. Ezzel szemben növekvő beruházási ráta állapítha­tó meg Indiában, és az ipari exporttal rendelkező országokban, különösen Kelet-Ázsiában. Figyelembe kell vennünk, hogy a modern ipar (és különösen az exportra termelő iparágak) által megkövetelt beruházások rendkívül költségesek. Ilyen körülmények között a beruházás-növekedési rátáknál tapasztalható stag­nálás gyakran de facto tőkekivonást jelent, olyan negatív nettó beruházással és amortizációkkal, amelyek többet tesznek ki a bruttó beruházások összegénél. Egy csekély mértékben javult ráta csak középszerű eredményeket jelez: bizonyos, hogy növekedett az ipari termelés és az export, de a növekedés szerény marad a termelés egészét tekintve, és költséges az export terén.  A Világbank semmit sem mond ezekről a problémákról, mivel ellentmondanak dogmáinak.

Az exportnövekedésben bekövetkezett eredményeket beruházási költségeikhez viszonyítva kell megítélni (mely költségek rendszerint összefüggenek a stagnáló általános jövedelemmel). Az exportok, még ha a legszegényebb országokban azonos szinten maradtak is, a GDP-n belüli arányukat tekintve majdnem mindenhol megnövekedtek. De milyen társadalmi áron? A külföl­di eladósodás árán, amelynek ez az egyik oka (miközben van­nak más, a harmadik világ országainak politikájától független okok is, mint például az Egyesült Államok kormánya által elhatá­rozott kamatlábemelés). Az adósságról szóló irodalom olyan bőséges, hogy itt nem érdemes ehhez a kérdéshez bármit is hozzáfűznünk.

A liberális közgazdaságtan hagyományos kritériumai szerint a gazdaságok teljesítményei a harmadik világban mindenütt szerények vagy katasztrofálisan rosszak. A nö­vekvő transznacionalizálódás azonban nem egészséges vá­lasz a krízisre, hanem éppenséggel a válság egyik össze­tevője. Hagyományos gazdasági nézőpontból valójában csak két kivétel van a fejlődés általános kudarca alól: India és Kelet-Ázsia.

India teljesítményei, még ha messze alatta maradnak is Kí­náéinak, jobbak, mint a kapitalista „harmadik világ" teljesítmé­nyei általában. India nem „szenvedte meg" a válságot, és megőrizte korábbi növekedési rátáját. Ez bizonyosan méreteinek és ebből kifolyólag a külső erőktől való viszonylag nagyobb mér­tékű de facto önállóságának, nagyobb mérvű önerőre támaszko­dásának következménye, más szóval pontosan a liberális dogma által javasolt stratégia ellenkezőjéből fakad. Hosszú távon azon­ban, később megvizsgálandó okokból, India is törékeny marad.

Kelet-Ázsia teljesítményei más jellegűek. Hongkongot és Szingapúrt, nyilvánvaló okokból, eleve figyelmen kívül hagyom. Pusztán csak megismétlem, amit korábban mondtam: Korea és Tajvan egy erős államra építette fejlődését, a markáns nemzeti és társadalmi integrációra. Ők jelentik a kapitalizmus egyedüli valóságos sikereit a harmadik világban.

Túl kell látnunk a hagyományos közgazdasági kritériumokon, és – annak kontextusában, amit én „reálisan létező kapitaliz­musnak" nevezek, szembeállítva a liberális közgazdaságtan ideologikus modelljével – hosszabb távú kilátásokat kell elemez­nünk, mintsem azok, amelyeket a lehetséges növekedés a kapi­talista világrendszer perifériáján lehetővé tesz, illetve kizár. Ebből a célból annak kell figyelmet szentelnünk, amit a hagyo­mányos gazdasági elemzés megkerül – jövedelemmegoszlás, foglalkoztatás, képzés, szociális szolgáltatások, az állam helyze­te, a fejlődés ellentmondásai (különösen a város és vidék vi­szonylatában) stb.

E kritériumok alapján a harmadik világ teljesítményei csakis teljesen negatív megítélést kaphatnak. Először is, a jövedelem­megoszlás mindenhol, még Indiában is, szembetűnően arányta­lan szegények és „gazdagok" között, egyszersmind a legerőtel­jesebb növekedés országaiban hajlamos még tovább romlani. Az egyetlen kivételt a Dél-Korea-Tajvan kettős képezi. Az aránytalanság mértéke közismerten változó, így Latin-Amerika részesül abban a kétes dicsőségben, hogy az összes közül a legvisszataszítóbb társadalmi modellt nyújtja. A „liberálisok" az­zal nyugtatják meg lelkiismeretüket, hogy emlékeztetnek rá: ugyanez volt a helyzet Európában a kapitalizmus születésekor. Elmulasztják ilyenkor megemlíteni, hogy a modellben az elosz­tás terén bekövetkezett későbbi javulás a munkások harcainak köszönhetően vált elérhetővé (olyan harcok révén, amelyeket a harmadik világban ugyanők elítélnek), és hogy ezek a harcok az imperialista terjeszkedés által meghatározott szituáció kontextu­sában zajlottak, amely elősegítette sikeres kimenetelüket. A fel­halmozás kérlelhetetlen törvényszerűsége, abban a formában, ahogyan Marx megfogalmazta, inkább a „reálisan létező kapita­lizmus" világméreteiben, mint elszigetelten vizsgált részeiben működik.⁶ Úgy tűnik, elfelejtik, hogy az itt megfigyelt növekvő aránytalanságok a rendszer perifériáján nem a prekapitalista múlt maradványai (ez a divatos neo-weberiánus tézis), hanem a tőke jelenlegi expanziójának szükségszerű termékei! Úgy tűnik, elfelejtik, hogy a világméretű felhalmozás olyan társadalmi struk­túrákat hoz létre a periférián, amelyek nem segítik elő, hogy a társadalmi küzdelmek azon a módon fejlődjenek, ahogyan a Nyugaton.

Más jelzések is megerősítik a periférián végbemenő kapita­lista terjeszkedéssel együtt járó növekvő aránytalanság törvé­nyének negatív hatásait: mindenekelőtt a munkanélküliség, amelynek valódi méreteit semmiképpen sem tükrözik a hivatalos statisztikák. A munkanélküliség hatalmas méreteket ölt a harma­dik világ fővárosaiban (a potenciálisan aktív népesség 30-50 százaléka is ésszerű becslésnek tűnik). A lázas urbanizáció jócskán előtte halad a fejlődés szintjének. A városi népesség La­tin-Amerikában és az arab világban legalább az össznépesség felét teszi ki, és egyre több és több országban közelíti meg ezt az arányt. A városokba áramlás jelzi a kapitalista expanzió által irányíthatatlan társadalmi ellentmondásokat, és különösen Afri­kában ezeket tovább súlyosbítja az, hogy az urbanizáció lerom­bolja a falusi társadalmakat.

Ilyen körülmények között a haladás a harmadik világ számá­ra a felhalmozás törvényszerűségével való szembeszegülést, nem pedig a hozzá való alkalmazkodást jelenti. Ez a konklúzió érvényes akkor is, ha a fejlődés nyíltan kapitalista társadalmi vi­szonyok keretei között megy végbe, vagy ha része a népi társa­dalmi frontok uralma alatt kialakuló viszonyoknak.

Ennek megfelelően az állítólag divatjamúlt „függőség" szembeszökő tény, és erősödését megerősíti a „technológiai szaka­dékról", a tömegkommunikáció által terjesztett modellek világ-méretű befolyásáról és a külföldi adósságról szőlő valamennyi tanulmány. Ez a függőség nem oka és nem is következménye a jövedelemmegoszlás aránytalanságának. A jövedelmek aránytalanságával együtt, amelyhez szorosan kapcsolódik, a függőség inherensen hozzá tartozik a kapitalizmus polarizáló világméretű expanziójához. Egyik oldalát jelenti annak az érmének, amelynek másik oldala a kapitalizmus expanziójából profitáló kiváltságos osztályok kompradorizálódása, amelyek inkább „transz-missziós szíjai", mintsem „áldozatai" a függőségnek.

Ezeknek a problémáknak a megoldása a külkapcsolatok fö­lötti kontrollt kívánja meg, és az állam aktív beavatkozását a ter­melés irányításába, a társadalmi elosztásba, a kutatásba és fej­lesztésbe, a foglalkoztatásba és képzésbe stb. Ha a Világbank és a nyugati tényezők úgy érvelnek, hogy a „szegénység csap­dája" megoldható a liberális dogmák megkérdőjelezése nélkül, a divatba jövő és aztán a divatból kimenő különféle receptekkel („alapszükségletek" stb.) való bűvészkedés révén, akkor kudar­cot fognak vallani. A Világbank utólag maga is mindig észreveszi ezt – anélkül, hogy bármilyen önkritikát gyakorolna a kudarc mi­att, amelyet maga bátorított -, de örökösen belebódul a maga jótékonyságtól csöpögő nyelvhasználatába. A közvetlenebbül politikai szinteken – mint a demokrácia kérdésében – az ellent­mondás a polarizáló világméretű felhalmozás és a demokratikus haladás objektív követelményei között ugyanilyen nyilvánvaló.⁷

Mindezekben a lényegi vonatkozásokban a kapitalista rend­szerben perifériális helyzetben lévő harmadik világ a változó he­lyi körülmények ellenére is egységes. Ismétlem, az egyes orszá­gok közötti különbségek hangsúlyozása nem sokat változtat a helyzeten. A harmadik világ (integrált perifériaként) és a negye­dik világ (lerombolt perifériaként) mindig is együtt létező részét képezte a kapitalizmus világméretű expanziójának.

[Africa Development] A tanulmányt lényegtelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Lásd Samir. Amin: In favour of a polycentric world. IFDA Dossier, 69, 1989.

2 Lásd Samir Amin: La maison commune Europe. IFDA Dossier, 73, 1989.

3 Samir Amin: The future of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.

4 Samir Amin, The Mure of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.

5 Lásd Samir Amin: The Future of Maoism, Monthly Review Press, 1983.

6 Lásd Samir Amin: Income Distribution in the Capitalist System, Re­view, 8, 1, Summer 1984.

7 Lásd Samir Amin: La question démocratique dans le tiers monde contemporain. Africa Development, IX. 2, 1969.

Táblázatok

A Marx Centouno munkacsoportjainak egyikében, nevezetesen abban, amelyik a kapitalizmus kritikájával foglalkozik, azt a fel­adatot kaptam, hogy (újra) nyissak vitát az Észak-Dél viszony­latról, a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszával kapcsolatban. Miután ismerem a rendelkezésre álló teret, nem tudom áttekinteni a problémák egészét a maguk szerves és ta­golt mivoltában; így hát mondanivalómat a Perzsa Öböl konflik­tusából kiindulva, néhány rendszertelen észrevétel megtételére korlátozom, és ily módon fogalmazok meg néhány feltételezést a nemzetközi társadalmi és gazdasági kapcsolatok menetének jövőjéről. Mindezt természetesen úgy, hogy reflektálok a „világ­gazdaság-iskola" néhány kiemelkedő személyiségének a tézise­ire az Öböl-válság természetével kapcsolatban, remélve, hogy ez elősegítheti további vélemények, kritikai észrevételek kinyil­vánítását, és hozzájárulást jelenthet a témáról szóló vitához.

1. A háború az Öbölben: egy amerikai háború

Ahogy az már szóba került, mindenekelőtt tisztázni kel! a Perzsa Öbölben lezajlott konfliktus reális jelentőségét. Ebben az érte­lemben elengedhetetlennek tartom, hogy elhatárolódjam azok­tól, akik szerint a háború pusztán Észak-Dél összecsapás, és akik a következő évtizedek kapitalista rendszerének szín­terén várható feszültségek egyetlen forrását a centrum-periféria-ellentét kiéleződésében jelölik meg. Ugyanis úgy tűnik, nagyon leegyszerűsítenénk a dolgot, ha a konfliktusban felvonuló erők egyetlen demarkációs vonalaként az Északot a Déltől elvá­lasztó távolságot neveznénk meg. Mindezt nem azért a teljes el­szigeteltségért szükséges említeni, amelyben Irak találta magát (ezt az országot különben a félperifériához kell sorolni, annak a régiónak egyik hatalma, nem pedig a Délé), hanem az ellenfél koalíciójának mélységesen heterogén és összetett jellege miatt. Az első észrevétel, amelyet ennek kapcsán el kell mondani, hogy az Öböl-háború (amint a Marx Centouno 4. számának ve­zércikke leírta) amerikai háború volt, amelyet az Egyesüli Álla­mok szándékosan provokált, és ügyesen keverte bele a konflik­tusba a többi fejlett kapitalista országot is (gondoljunk csak Né­metországra vagy Japánra, amelyek – önmaguk ellenére – több milliárdot fizettek egy olyan háború támogatására, amelyet leg­veszélyesebb gazdasági konkurensük irányított!). Ami ezt a kér­dést illeti, azt hiszem nincs mit hozzáfűzni ahhoz a momentum­hoz, amit Samir Amin mutatott ki, nevezetesen, hogy az Egye­sült Államok minden valószínűség szerint csapdát állított Szad­dam Húszéin rezsimjének, hogy egy régen eltervezett USA-koncepció megvalósuljon. Az alapvető kérdés, amelyre választ kell adni: mi késztette az USA-t egy háború kirobbantására, és mi­lyen összetett motivációk késztették ilyen nagy méretű katonai akcióra a Közép-Keleten? Ezzel kapcsolatban nem tagadom, hogy mellék-okként említést érdemel az USA gazdaságát el­árasztó recesszió-hullám (Frank) csakúgy, mint az az igény, hogy az arab világnak az olajból származó hatalmi pozícióit két­ségessé tegyék (Amin); mindenesetre azt hiszem, hogy az ame­rikai intervenció alapvető okát – amennyiben ez összefügg egy sor ellentmondás-halmazzal, amelyek nem pusztán mennyi­ségi és átmeneti jellegűek – a fejlett kapitalista országok kö­zötti (illetve ezek és a Szovjetunió közötti) erőviszonyok összességéből kiindulva kell keresni, amelyek az utóbbi 10-15 évben folyamatosan átalakultak.

Kevesebb mint húsz év elteltével két körülmény járult hozzá a nemzetközi társadalmi-gazdasági kapcsolatrendszer újra meghatározásához: 1) az Egyesült Államok – mint fő gazdasági-pénzügyi hatalom – relatív hanyatlása a kapitalista világrendsze­ren belül (ennek kiváltó oka volt Japán és Németország növeke­dése, amelyek, legalábbis pillanatnyilag, nagyobb hasznot húz­tak a kapitalista termelési mód újjászervezéséből, ami pedig a „számítógép-forradalommal" függ össze); 2) a magukat szocia­listának nevező rezsimek hirtelen összeomlása, és a két pólusú (USA-SZU) gazdasági rend ebből következő vége. Éppen ez utóbbi körülmény tette lehetővé az Egyesült Államok intervenci­óját a Közép-Keleten (amely lényegében éppen az ő relatív gaz­dasági hanyatlását volt hivatott késleltetni). Gyakorlatilag csak a „szocialista" országok és a Szovjetunió totális árulásának kö­szönhető, hogy az Egyesült Államok rákényszerítette a krízis ka­tonai megoldását az Öböl-válságra, és ezzel kettős, jelentős eredményt ért el.

Elsősorban bebizonyította, hogy egy gazdaságilag hanyatló hatalom, amely elsőrendű katonai-ipari komplexummal rendel­kezik, tökéletesen képes világszintű, abszolút uralmi pozíciójá­nak megtartására (ami fordítottan azt jelenti, hogy egy ország vagy országcsoport gazdasági felemelkedésben, ám katonai ar­zenál nélkül, nem tölthet be igazán uralkodó szerepet a kapita­lista világrendszeren belül). Az elkövetkezendő években egyre világosabbá válik, mindenesetre nagyon valószínű, hogy Japán és Németország – amennyiben tényleg versenyezni akar az USA-val a kapitalista világ koordinációs centrumának szerepéért

– nem teheti meg, hogy ne lássa el magát jelentős fegyverarze­nállal (miután anélkül – ahogy az Öböl-események bizonyítják – lehetetlen önálló és független nemzeti politikát folytatni).¹

Másodsorban újra emlékeztetni szeretnék arra, hogy az Egyesült Államok az Öbölben végrehajtott katonai intervencióval – egyfelől a koalícióban résztvevő számos arab országnak nyúj­tott jelentős kölcsönök hatására, másfelől mert (direkt formában és/vagy indirekt módon az izraeli szövetséges további felfegy­verzésével) egyáltalán nem zárható ki az amerikai katonai jelen­lét növekedése a Közép-Keleten – összességében megerősítet­te ellenőrzését a közép-keleti olaj felett, amely legalább is a mostani előrejelzések szerint még hosszú ideig a legfontosabb energiaforrás marad a fejlett kapitalista országok ipara számára. Ez a körülmény is jelentős hatással bírhat az Egyesült Államok és konkurensei közötti viszonyra, mivel – ahogyan köztudott – az utóbbiak az előbbieknél jóval nagyobb mértékben függenek a közép-keleti nyersolaj-importtól.²

Röviden, amit többen állítani szeretnének, nevezetesen, hogy az Észak-Dél ellentét a következő években elmérgesedik – ebben nagy súlya van a nemrégen zárult, az Iszlámra nézve megalázó háborúnak, és abszolúte nincs kizárva, hogy az Egye­sült Államok a Közép-Keletre a neokolonialista uralom külön­böző formáit erőlteti rá (olyanokat, amelyek Latin-Amerika orszá­gaiban évszázadok óta léteznek) -; nos, mindez csak egyike azoknak a tényeknek, amelyekben nyilvánvalóvá válnak az interkapitalista ellentmondások. A színfalak mögött ugyanis mé­lyebb ellentmondások húzódnak meg a fejlett kapitalista belső szektorban, ami előreláthatólag és hosszú távon egy Észak-Észak konfliktusban éleződhet ki újra.

Ezért merülhet fel tehát, hogy ez a sajátos .gyarmatosítás" (vagyis az Észak-Dél ellentét keretében az Egyesült Államok ál­tal diktált „béke") a kapitalizmus egyik (új) fázisának előjátékát jelentheti (amelyet a jól ismert Lenin-elemzés szerint a világ­szintű, imperialisták közötti konfliktus újraéleződése jellemez) – ahogy egyébként a múltban ez nemegyszer bekövetkezett, ami­kor a periférián zajló háborúk mintegy feldiffundáltak a központi területek felé.³

2. A kapitalista világ egy átmeneti „fázisban"

A kapitalista világrendhez tartozó társadalmi formációk konfliktuális feszültségei tehát fejlődhetnek mind „vízszintes" irányban (a magasan fejlett kapitalista országok között), mind „függőleges" irányban (amikor is az ellentét a centrumhelyzetű, a periférikus és a félperiférikus társadalmi formációk közötti viszonyból ered).⁴ A „vízszintes" konfliktusok – csakúgy, mint a „függőlege­sek" – permanensen jelentkeznek azokban a társadalmakban, ahol a világkapitalista rendszer hierarchiája érvényesül, persze más és más gyorsulási idővel (néha éppen lelassuló időszakok­kal) aszerint, hogy a kapitalista termelési mód milyen szintjén levő állapotról van szó.

Hogy az imént felvázolt feltevés teljesen érthetővé váljék, tisztázni kell – ha vázlatosan is -, mit értek a kapitalista termelé­si mód egy-egy állapotán (vagy fázisán). Hogy elkerülhessünk bármiféle félreértést vagy belemagyarázást, előre szeretném bo­csátani, hogy nem kívánok belemélyedni a kérdésbe, és nem célom a kapitalista termelési módra vonatkozó elméletet bármi­féle történelmi koncepcióra visszavezetni, mint amilyen például az a hagyományos marxista felfogás, amely a termelőerők fejlődésének primátusára alapozott elméletből mechanikusan magyarázta mind a termelési módok történelmi egymásutánisá­gát (feudalizmus – kapitalizmus – szocializmus), mind a kapita­lista rendszer evolúcióját (a jól ismert parabola-modell szerint, amely az említett társadalmi rend eredetét, fejlődési szakaszait és végső feloszlását – mint leszálló ágat – ábrázolja). Ellen­kezőleg, szeretném aláhúzni, miként fejlődik a kapitalizmus – nem lineáris és extenzív módon – történelmi szüneteken és megtorpanásokon keresztül, amelyek a rendszer társadalmi-gazdasági struktúrájának új meg új átszervezésében csúcsosod­nak ki (ez utóbbiakat csak post festum !lehet rekonstruálni, mivel elméletileg lehetetlen azonosítani valamiféle „fejlődési törvényt", amely determinisztikusán előirányozná a kapitalista fejlődés egyik stádiumából a másikba való átmenetet).

Mindezt előrebocsátva, nézetem szerint a kapitalista fejlődés minden „fázisát" alapvetően egy vagy több húzó­ágazat szektorának munkafolyamatai, technikai-szervezeti formái határozzák meg, illetve a társadalmi (kapcsolat-) „szervezés" bizonyos formája, amelynek megfelel a kapita­lista világrendszer hierarchiája, a csúcson egy vagy több magasan fejlett országgal. A kapitalista fejlődés „stádiumai" nem határozhatók meg pusztán a technikai-szervezeti appará­tusán történt változtatások arányában, ahogy arra következtetni lehetne néhány olyan szervezetelméleti tanulmányból, amelyet a „harmadik ipari forradalomról" készítettek a munkafolyamatok számítógépesítését követően. Miként Marx állította, a termelés­nek mindig a társadalmi kapcsolatok különleges formájában, il­letve azok közvetítésével kell történnie, és ezt figyelembe véve mondhatjuk, hogy a kapitalista termelés szövetére vonatkozó át­alakulások vezetnek el végül is új kapitalista társadalmi viszo­nyok és termelési formák létrehozásához (éppen azért, mert mó­dosítják az osztályok és a munkafolyama tok vezetésének, illetve a végrehajtásnak hierarchikus viszonyait).

Ebből a perspektívából nézve a kapitalista termelési módnak az első ipari forradalomból kilépő formája eléggé meghatározott jegyekkel bírt, mint ahogyan az is, amelyik a második világhábo­rúból került ki, s amelynek „válsága" mintegy húsz évvel ezelőtt kezdődött, anélkül, hogy már kézzelfoghatóan meg lehetne ha­tározni a kapitalista fejlődés új „fázisának" elemeit.⁵ Ha ugyanis egyfelől a számítógépes és távközlési technológiák nagymérvű fejlődése annak feltevésére ösztönöz, hogy ez lesz a kapitalista fejlődés új fázisának „technológiai paradigmája", akkor másfelől nem világos, melyek lesznek az új termelő húzóágazatok, nem világosak az energetikai döntések (amelyektől többek között az OPEC-országok jövője függ), és mindenekelőtt – hogy elérjünk a kulcsfontosságú ponthoz – még igen bizonytalan a világgazda­sági elsőségért folyó harc végleges kimenetele (Németország? Japán? Egyesült Államok?).

E feltevés alapján állok tehát elő azzal a hipotézissel – ame­lyet persze alá kell vetni a történelem ellenőrzésének -, hogy miközben a „függőleges" konfliktus (a centrum és periféria között) a kapitalista termelési fázis relatív stabilitása idején robban ki (meghatározott szocio-produktív berendezkedéssel és újrakötődő nemzetközi egyensúlyokkal); a „vízszintes" konf­liktus akkor kerekedik felül, amikor a kapitalista fejlődés egyik fázisából a másikba való átmenet időszakában va­gyunk, mert ilyenkor robbannak ki az imperialisták közötti érdekharcok a világszintű hegemónia meghódításáért.⁶

Amit az imént elmondtunk, legalább két elméleti következte­tés levonását igényli. Először is szükségesnek tűnik mindenféle „ultraimperializmus"-teória elutasítása, amely teória egyébként igen gyakori a marxizmusban, de amelyet a kapitalista fejlődés kézzelfogható menete teljes mértékben cáfol.⁷ A kapitalizálódott területek belső konfliktusa bizonyára az újjáalakítás és közvetí­tés pillanataiban nyílik meg; a közvetítések szerződéseken és különféle szerveződéseken keresztül – különösen ebben a szá­zadban – meghatározott apparátusokban is intézményesülnek (például: az OECD, a Közös Piac, a NATO stb.), ámde a vi­szonylag békés fázisok a lényegből fakadóan (szükségszerűen) átmenetiek. A kapitalista termelési mód megszakított fejlődése, a maga megújuló „ipari forradalmaival", a fejlett kapitalista terü­letek egészét nem egységesen érinti, időnként ugyanis összeza­varja a világgazdasági hierarchia struktúráját, meghatározva bi­zonyos országok felemelkedését és mások hanyatlását, követ­keztetésképpen növelve az egyenlőtlen fejlődés és az imperia­lista konfliktusok fellobbanását.⁸

Ebben az értelemben, az Egyesült Államok mégoly gyümöl­csöző kísérlete – a katonai erőszak alkalmazásával – saját világ-hegemóniai helyzetének megőrzésére (ahelyett, hogy szentesí­tette volna egy „új nemzetközi rend" kialakítását) pusztán kon­junkturális győzelmet jelent, mondhatni, a centrum társadalmain belüli újabb konfliktuális huzavonát (minthogy a közel-keleti „gyarmati" vállalkozás egyáltalán nem szüntette meg az USA ál­landósult termelési, kereskedelmi és pénzügyi hanyatlásából származó gondokat).

Az imént kifejtett észrevételek drasztikusan átértékelik azo­kat az elméleti téziseket, amelyek – mint állandó és alapvető tényt – eltúlozzák az Észak-Dél konfliktus jelentőségét az egyenlőtlen fejlettségű társadalmi formációk kapcsolatainak ke­retében, és hajlamosak elfelejteni, hogy a kapitalizmus előző fej­lettségi fázisában két világháborúra volt szükség ahhoz, hogy meghatározzák, ki is legyen nemzetközi téren az új hegemón hatalom.

És itt érdemes megállni egy pillanatra. Az Észak-Dél konflik­tus döntő voltának tézise – legalább is a marxista ihletésű áram­latok esetében – két jól meghatározott elméleti-filozófiai feltéte­lezésre támaszkodhatott: a humanizmusra és az ökonomista irányzatra. A marxista humanizmus, amikor felhagyott az elide­genedés tüzetes vizsgálatával, és a centrum-periféria viszonnyal kapcsolatos problémákra kezdett koncentrálni, a lelkiisme­retére apellálván rávilágított a „gazdag" országok társadalmi osz­tályainak dúsgazdagsága (ideértve a híres „munkásarisztokráci­át") és a harmadik-negyedik világ „szegény" országaiban élő népek végtelen nyomora és elmaradottsága közötti szakadékra (illetve ez utóbbiak szándékára, hogy felszabaduljanak a kapita­lista fejlődés által rájuk kényszerített szenvedések alól). De mi­után ez a marxista humanizmus soha nem alkotta meg a kapita­lizmus – szigorú és tudományos elemzéssel alátámasztott – el­méleti kritikáját, ezért strukturálisan képtelen volt egy eredeti for­radalmi stratégia véghezvitelére (kivéve azt, hogy felkelésre szó­lította „a világ minden szegényét").

A harmadik-negyedik világ kérdéseire összpontosító ökono­mista irányzat (amely talán nagyobb elméleti károkat okozott, mint a „humanizmus") a hagyományos marxizmusból a kapitaliz­mus végső összeomlásának vagy legalább is tendenciaszerű rothadásának elméletét vette át, amely „rothadást" a tőke csak a periféria „megfojtásával" tud ellensúlyozni; a periféria fejletlensé­ge e szerint az elmélet szerint tehát elsődleges feltételévé válna a kapitalista centrum túlélésének. Ámde valójában egyáltalán nem a periféria nyomora a centrum fejlődésének alapvető feltétele, miután a kapitalista termelési mód – válságok és átalakulások időszakain keresztül – lényegileg centripetális modellt táplál: nem véletlen, hogy az úgynevezett „ipari forradalmak" – a cent­rum – kapitalizmus nyilvánvaló felsőbbségi elemei a világkapitaliz­mus világának perifériájához képest (ideértve a „létező szocializ­musokat" is) – mindig a fejlett kapitalista országokban jelennek meg, mint Anglia, az Egyesült Államok és így tovább. Éppen ezért van az is, hogy a tőke nemzetközi beruházásainak nagy tömege, ahelyett hogy a kevésbé fejlett országokba irányulna, a fejlett kapitalista területen belül áramlik, miközben a periféria munkaereje tömegesen vándorol a világrendszer központi or­szágaiba.

Összességében tehát a tőke centripetális mozgása a jel­lemző, és ezért kell abból a feltevésből kiindulni, hogy elemezni kell a töke világméretűvé válásának formáit, ami – ahogyan azt a hagyományos marxi gondolat jövendölte – kétségkívül bekö­vetkezett, de oly módon, hogy ez nem vezetett a világméretű szocio-produktív struktúrák homogénné válásához, sót a külön­bözőségek növekedése táplálja a kulturális, ideológiai és faji di­vergenciát.

3. A centripetális mozgás és a tőke centrifugája

Az eddig elmondottak szerint tehát nem kell ahhoz a konklúzió­hoz jutnunk, hogy a világkapitalista uralom a társadalmak hatá­rozott kettészakadását eredményezte (a magasan fejlett tőkés országok szűk körére és egy végeláthatatlanul elmaradott és földhözragadt többségre). Ha ez így lenne, teljesen alaptalanok lennének azok a hivatalos közgazdaságtudományi tézisek, ame­lyek világgazdasági dualizmusról beszélnek a fejlett országok és a fejlődő országok között. Valójában annak ellenére, hogy a ka­pitalizmus társadalmi dinamikája többnyire a centrum felé irá­nyuló volt – ez azzal magyarázható, hogy a gazdasági fejlődés színvonala a különböző országok esetében igen differenciált – tapasztalható volt a tőkének a centrumból kifelé irányuló mozgá­sa is (a kapitalista termelési mód világméretű terjeszkedése), de egyértelműen alárendelve az uralkodó dinamikának, amely a ka­pitalista termelési módot a centrumövezetben mozgásba hozta, így nem véletlen, hogy a tőke centrifugális mozgása – az első fázis után, amikor a tőkeexport tanúi lehetünk a kevésbé fejlett országok mezőgazdasága és ipara felé – bár elsősorban – mint­egy decentralizálásként – a központ által ellenőrzött kapitalista vállalatok termelési ciklusait érintette, de érintette a már túlhala­dott gyártási módszereket alkalmazó ipari szektorokat is, hiába termeltek elavult árukat (és tartoztak a kapitalista fejlődés meg­előző „időszakához").

Összességében tehát, az idáig elmondottakat következete­sen úgy lehetne kifejteni, hogy a kapitalizmus társadalmi dina­mikájának kétirányú mozgása van: egy centripetális (ural­kodó) és egy centrifugális (alárendelt). A kapitalista fejlődés e két irányzata általában nem független egymástól, hanem kölcsö­nösen hat egymásra, miután az utóbbi (a centrifugális) végtére is az előzőnek (a centripetálisnak) az eredménye.⁹

A világ társadalmi fejlődését szemlélve, a kapitalizmus egy­másra következő fejlődési fázisainak mozgásából konstatálhat­juk, hogy a központi országokon belül végbemenő kapitalis­ta fejlődés minden egyes előreugrásánál tőkeexpanzió kö­vetkezik be nemzetközi szinten (a rendszer perifériája felé tör­ténő teljes ipari decentralizáción keresztül). Éppen a tőke e cent­ripetális mozgása következtében lehetséges azonosítani a kapi­talista fejlődés különböző fokain álló társadalmi formációkat (az ebből következő hierarchiákkal a periférikus országok, a „harma­dik" és „negyedik" világ között).

A kapitalista rendszerhez tartozó különböző országok gazda­sági (és társadalomszerkezeti) fejlettségi színvonala közötti nö­vekvő különbségek alapvető okát, az imént megadott vezérfonal mentén, a kapitalista termelési mód dinamikájának tanulmányo­zásából kiindulva kell megkeresni. A mi megítélésünk szerint az úgynevezett „negyedik világot" (vagy „perifériát") azok a társa­dalmi formációk alkotják, amelyek – hogy úgy mondjuk – elvesz­tették funkciójukat a nemzetközi munkamegosztásban (amelyet a fejlett kapitalista termelési mód soron lévő szakasza határoz meg). A tőke centripetális mozgása – amely új energiákat, új fo­gyasztási modelleket eredményezve időnként igazi ipari forra­dalmakban konkretizálódik – néhány régió növekvő „periferizáltságához" vezethet, a központi kapitalizmus önreproduktív igé­nyeihez képest elavulttá, túlhaladottá téve az említett társadalmi formációk által előzőleg szolgáltatott terméket és/vagy nyers­anyagot, amelyeket ezáltal eltávolítanak a világgazdaság „alapjaitól".¹⁰

Ami viszont az úgynevezett „félperifériákat" illeti, úgy vélem, olyan országokról van szó, amelyek a tőke centrifugális hatása következtében megőrizték (vagy megszerezték) speciális funkci­ójukat a munka tőkés megosztásának keretében, s ezáltal foko­zatosan stabilizálódnak a tőkés világgazdaságban.¹¹

Ebben az értelemben – fenntartásokkal ugyan – osztom Samir Amin meglátását: „A kapitalizmus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen ho­mogén, míg a perifériája a végtelenségig egyenetlen…" A perifé­riák a kapitalista rendszerben ugyanis csak negatívan ítéltetnek meg: olyan régiók ezek, amelyek nem tudtak centrum-hely­zetűvé fejlődni, következtetésképpen alattvalókká lettek, de bi­zonyos funkciókat el tudnak látni (jóllehet máskor meg nem fe­lelnek meg semmilyen funkciónak, vagy elvesztették azt a funk­ciót, amelynek korábban megfeleltek). A hetvenes, nyolcvanas években felmerülő új megkülönböztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világ­expanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. „A harmadik világ egyenlőtlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a perifériák felett ma már új for­mákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a tech­nológiai és a kommunikációs szisztémák."¹²

Az alapvető pont, ahol nem értek egyet Aminnal (és általá­ban a „világgazdaság-iskola" beállításával), és amelyről érde­mes lenne vitát nyitni: a kapitalista világgal összefüggő gazdasá­gi fejlődés egyenlőtlen (anyagi és társadalmi) alapjainak kérdé­se. Ha nem értelmezem félre Amin problémafelvetését, ő – mi­után hosszú ideig úgy tartotta, hogy a centrum és a periféria kö­zötti szakadék a magasan fejlett és az agrár országok eltérésére vezethető vissza (amely utóbbiakban feltételezték a nem kimon­dottan kapitalista társadalmi-termelési formák széles jelenlétét) – a centrum uralmának alapját a világrendszer perifériája fölött a pénzügyi, technológiai és katonai apparátusnak tudja be (ezért van szerinte az egyenlőtlen fejlődés).¹³ Őszintén szólva ezek a tézisek igen eklektikusak és szerteágazók, mivel valójában nem érintik az említett probléma lényegét.¹⁴ Az én megítélésem sze­rint ugyanis az egyenlőtlen fejlődés alapvetően a kapitalista munka globális szinten érvényesülő dinamikájának uralmá­tól függ, ami magában foglalja a központi, periférikus és fél­periférikus társadalmi formációk összességét (amelyek vi­szont a kapitalista termelési mód fejlődésének rétegei mentén sorakoznak fel).

Ilyen körülmények között igen komplex feladatok tárulnak azok elé, akik a kapitalista termelési móddal kapcsolatos teóriát (a tőke globalizációjának figyelembevételével) újjá kívánják ala­kítani. Különösen azt kell megmagyarázni, milyen meghatározó összefüggései vannak annak, hogy a kapitalista világrendszert alkotó országok növekvő különbségei (a piramisszerű hierarchizálódással együtt) strukturálisan is funkcionálisak a központi ka­pitalista fejlődés szempontjából.¹⁵

Nem lehet célom, hogy e cikk keretében szerves és végle­ges választ találjak erre a központi kérdésre, arra korlátozódom, hogy meghatározzam azt az irányt, amely szerintem elvezethet a probléma elégséges elméleti megoldásához. Még egyszer: úgy hiszem, abból szükséges kiindulni, hogy a kapitalista terme­lési mód milyen átalakítási dinamikával rendelkezik (az előbb említett irányvonalak alapján). Elmondtuk, hogy a kapitalista tár­sadalmi-termelési (és technológiai) struktúra átalakulásának minden fázisa megkísérel meghatározni egy húzóágazatot (ami­lyen az angol textilipar az első ipari forradalom idején, később a taylorista-fordista műszeripar, ma pedig, az informatikai forrada­lom idején, a mikroelektronika ipara és a komponentisztika), amely növekvő dinamikára tesz szert a megelőzően uralkodó történelmi időszakokéhoz képest, fokozva az egyenlőtlen fejlődést a vállalatok és ipari szektorok között. A társadalmi fejlődés előző „időszakában" kialakult termelő ágazatok késés­ben levőnek tűnnek, ha a dinamikusabbakkal hasonlítják össze, és ezért a rendszer egészének fejlődési igényeivel kapcsolatban úgy kezelik őket, mint túlzott források felszívóit. Ritkán találjuk magunkat szemben igazi „csökevényekkel", miután olyan ágaza­tokról van szó, amelyre a kapitalista termelési módnak valójában szüksége van ugyan, de kimondottan alárendelt pozícióban, mert egyre alacsonyabb a dinamikusságuk (elég ha például az ásványiparra, a textiliparra és a gépipar némely ágazatára gon­dolunk). Ezért, ahogy a kapitalizmus fejlődik, fokozatosan a vi­lágrendszer (fél)perifériájára szorítja az előző fejlődési szakasz­ban elavult szektorokat és formákat.

Ilyen módon a centrum kapitalizmusa (amelyben a kapita­lista termelési mód a legmagasabb szintjét éri el) kétszeresen profitál: egyfelől a tőke előbb említett centrifugális mozgása megalapozza a nagyobb tőkerész használatának lehetősé­gét, valamint munkaerő bevonását az új (és dinamikusabb) termelő szektorba, amely a kapitalista fejlődés legújabb sza­kaszában jött létre; másfelől, ezzel egy időben, az olyan társadalmi termelési formákat, amelyek kevésbé dinamikusak, de még megfelelnek a kapitalista újratermelés igényeinek, nem számolják fel, hanem a kapitalista fejlődés szempontjá­ból kevésbé fejlett országokba helyezik át a világgazdasá­gon belül.¹⁶ Ebben az értelemben világos, hogy az egyenlőtlen fejlődés – a tőke két irányú (centripetális és centrifugális) mozgásából eredően – strukturálisan funkcionális a köz­ponti kapitalizmus önújratermelődési igénye szempontjából.

De, hogy világosabban fogalmazzunk, ez „rendszer-funkcionali­tás", mégpedig abban az értelemben, hogy nem az egyenlőtlen fejlődés (és nem is a periféria .fejletlensége") tartja fenn a cent­rum-kapitalizmust, hanem önnön hatóereje idézi elő – ugrások és új társadalmi-termelési időszakok révén – az egyre torzultabb és piramisszerű fejlődést, növelve a különbségeket a tőkés világrendszert alkotó különféle országok között.

Nem tagadva, mennyire szükség van itt még az ismeretek további elmélyítésére – többek között a miénktől eltérő elméleti megközelítések képviselőivel folytatott dialógus útján is – úgy látom, a fentiekben megfogalmazott elméleti feltevésekből kell kiindulni, hogy újraalapozhassuk a társadalom és a tőkés terme­lési mód marxi elméletét.

(Ford.: Földes J. György)

Marx Centouno, 6. 1991. augusztus.

Jegyzetek

1 Másfelől éppoly evidens, hogy az Egyesült Államok sem kerülheti el, hogy a többi kapitalista hatalom „technológiai kihívásának" eleget ne tegyen.

2 1988-ban a közép-keleti olajimportra szoruló három kapitalista nagyhatalom függése – ennek mértékét az a jelentós tartalmazza, amely az említett országokból származó energiaforrások importjára, illetve az említett tőkés országok összimportjára utal – a következőképpen fest: az első helyen Japán áll 44%-kal, utána következik az Egyesült Államok 20%-kal ós Németország 6%-kal. Az USA, konkurenseitől eltérően, olaj-önállóságot élvez (és ha mégis a Közép-Keletről vásárolják az ola­jat, az csak azért van, mert ott kevesebbe kerül, mint otthon).

3 Megkockáztatható egy bizonyos analógia feltételezése a mostani kapitalista többcentrumúság és az első világháborúval jellemezhető tör­ténelmi fázis között, amelyet megelőzött egy sor „periférikus" konfliktus (különböző hatalmú kapitalista országok között), mint a spanyol-ameri­kai háború (1898), az angol-búr háború (1899-1902) és így tovább.

4 A „vízszintes" és „függőleges" konfliktusok csak fokozatuk szerint és nem természetüknél fogva különböznek egymástól, miután mindkét esetben – vagy azonos helyzetű, vagy eltérő hierarchikus helyzetű – ka­pitalista hatalmak között kialakult ellentétről és viszályról van szó. Ezért is tartjuk megalapozatlannak azt, hogy az Öböl-háborút Észak-Dél el­lentétnek állítsák be, ahhoz hasonlónak, amely az USA-t Vietnammal vagy Kubával hozta konfliktusba. Az összes fenntartással együtt azt le­hetne mondani, hogy a kapitalista centrum és a félperiférikus kapitalista hatalmak ütközéséről volt szó (amely utóbbiak megkíséreltek közeledni a „világgazdaság" felé, ós bizonyára nem kíséreltek meg kilépni a kapi­talista termelési mód önmegújító logikájából).

5 Ha felmerül annak az igénye, hogy történelmileg pontosabban re­konstruáljuk a kapitalista fejlődés fázisait, az előbb említett koordináták alapján állítható, hogy a kapitalista fejlődés első fázisát egy speciális tár­sadalmi-termelési szervezet jellemezte (a gépesített nagyipar, amelyet Marx a Tőkében elemzett, és a munka formális és reális alárendelése a tőkének; továbbá egy precíz társadalmi szabályozó mechanizmus – az 1880-as évek piaci konkurenciája -; mindez egy meghatározott nem­zetközi gazdaságai konfigurációval, amelynek közepén Anglia állt, mint a fejlett világ hegemón centruma). A kapitalista fejlődés következő „fázi­sában" – amely ebben a században erősödött meg, a policentrikus kapi­talizmus hosszú időszakában – tanúi lehettünk az angol gazdasági hata­lom leáldozásának, amelyre válaszul az Egyesült Államok felemelkedé­se jött létre, ahol aztán igazán viharos volt a taylorizmus-fordizmus fejlődése (amely viszont létrehozta – a kapitalista ciklus állami szabályo­zásával együtt – a kapitalista fejlődésnek jelenlegit megelőző stádiumára jellemző szocio-produktív struktúráját).

6 Ha figyelembe vesszük mindazt, amit már elmondtunk az Öböl-há­borúról, világosan érthető, hogy egy (látszólag) „függőleges" konfliktus kirobbanása a policentrikus kapitalizmus időszakában egyáltalán nem mond ellent az imént felvázolt feltevésnek. Bizonyos hasonlatosságot le­het felfedezni az USA mostani közel-keleti „vállalkozása" és Anglia első világháborút megelőző magatartása között. Anglia akkor még a kapita­lista rendszer centrumában volt, ám már hanyatló fázisban, amikor is minden eszközzel (beleértve a katonaiakat is) ellenszegült Németország gyarmati terjeszkedésének.

7 Ha nem tévedünk, alig húsz éve Baran, Sweezy, Hymer és maga Poulantzas teljesen kétségbevonhatatlannak ítélte meg azt a gazdasági, pénzügyi és katonai uralmat, amelyet az Egyesült Államok ért el a leg­utóbbi világháború óta.

8 Ahogy már említettük, az Egyesült Államok hanyatlásának egyik fő oka gazdasági szempontból a taylori-fordi ipari apparátus megfelelő megújítására való képtelenség volt, pedig ez impulzust adhatott volna a munkafolyamatok mikroelektronikai és számítógépesítési technológián alapuló innovációinak.

9 Ahogy az alábbiakban kiderül, a tőke centrifugális mozgásának a centripetálisból való származása inkább logikai, semmint történelmi összefüggés.

10 Ez a feltevés, amely a tőke centripetális mozgásából vezeti le né­hány társadalom „negyedik világiasítását", szerintünk sokkal plauzibilisebb és tovább mutat, mint az, amelyik még ma is a periféria „kifosztá­sából" indul ki, amelyet, úgymond, a centrum visz véghez. Ez, hogy vilá­gos legyen, nincs összefüggésben a kapitalizmus történelmi megítélésé­vel, amely szerint az „regresszív" az elmúlt történelmi rendszerekhez ké­pest (Wallerstein). Az alapvető probléma éppen abban rejlik, hogy megért­sük, melyek a kapitalista termelési mód folyamatának dinamikai alapjai.

11 Gondoljunk egyfelől az OPEC-országokra – amelyek fejlődésüket az olajiparra (és annak indukáló erejére) alapozták -, másfelől az úgy­nevezett NIC-csoportra (Dél-Korea, Indonézia, Brazília stb.) amely or­szágok gazdasági struktúrája néhány termelő szektor köré csoportosul (textil, ruházati ipar, mikroelektronika), kiegészítve a központi kapitaliz­mus iparát.

12 S. Amin: A harmadik világ újra „viharzóna", Marx Centouno, N 4. 1991. p. 11. [Lásd e számunkban – A szerk.]

13 Erről a kérdésről, az előzőekben idézett Öböl-háborús anyagon kí­vül olvasásra ajánljuk Amin számos cikkét, amely az utóbbi években je­lent meg a Marx Centounoban (valamint számos előző munkáját, amely a bibliográfiai jegyzetben szerepel).

14 Megerősíteném azt a múltban már elhangzott véleményemet, mi­szerint azok a magyarázat-modellek, amelyek a centrum és a periféria közötti szakadást hangsúlyozzák, egyre nehezebben tudják elméletileg magyarázni a világkapitalista gazdaság jelenlegi hierarchikus konfigurá­cióját. Minthogy ma elég nehéz egyetlen kapitalista centrumról beszélni, amely gátolná egy végtelen nagyságú, prekapitalista termelési formák­kal terhelt periféria fejlődését – hacsak nem esünk vissza igen általános koncepciók hangoztatásába, mint például azok, amelyek a „pénzügyi és technológiai rendszereket" minősítik az egyenlőtlen fejlődés meghatáro­zóinak -, könnyen előkerülnek bizonyos ad hoc feltételezések, mint ami­lyen Wallersteiné volt annak idején, aki bevezette a hagyományos cent­rum-periféria pár mellé a fátumszerű „félperifériát", amely az „egyenlőtlen csere" közvetítéséből élne a kapitalisztikusan fejlett és az imperializmus által kizsákmányolt ós fejlődésükben gátolt területek kö­zött.

15 A tőke uralkodó mozgásainak a centripetális fejlődésben bekövet­kező fázisait megjelölni szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy elméletileg megalapozzuk az egyenlőtlen fejlődés marxi teóriáját.

16 Emlékeztetni szükséges, hogy a kapitalizmus centrifugális mozgá­sa nemcsak a már meglevő társadalmi-termelési formáknak a centrum­ból a perifériára helyezését jelenti, hanem a kevésbé fejlett országok be­vonását is – a legkülönfélébb formákban – a fejlett tőkés országok szá­mára fontos kiegészítő és funkcionális termelőágazatokba (gondoljunk csak a múltat illetően a vegyiparra és a mezőgazdaságra, a mai viszo­nyok között pedig a mikroelektronikai ipar néhány bedolgozó részlegé-re).

Irodalom

Lenin, V. I.: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka. Le­nin Válogatott Művei, I. Kossuth, 1967. pp. 437-531.

Kemp, T.: Le teorie dell'imperialismo [Az imperializmus elméletei]. Einaudi, Torino, 1967.

Owen, R.-Sutcliffe, B.: Studii sulla teoria dell'imperialismo [Tanul­mányok az imperializmus elméletéről]. Einaudi, Torino, 1977.

Meldolesi, L.: Teoria economica di Lenin [Lenin gazdasági elméle­te]. Laterza, Bari, 1981.

Dall'analisi marxista aila questiono dsll'imperialism,o contemporaneo [A marxista elemzéstől a mai imperializmus kérdéseiig], Einaudi, Torino, 1977,

Arrighi, G.: Imperialismo e sistema capitalista mondiale [Imperializ­mus és világkapitalista rendszer]. Liquori, Napoli, 197S.

Arrighi, G.: La geometria dell'imperialismo [Az imperializmus geo­metriája]. Feltrinelli, Milano, 1978.

imperialismo [imperializmus]. Címszó az Einaudi Enciklopédiában.

Manacorda, P.: Lavoro ed intelligenza neli'era microelettronica [A munka és az intelligencia a mikroelektronika korában]. Feltrinelli, Milano, 1981.

Lipietz, A.: La mondializzazione della crisi generale dei fordismo [A fordizmus általános válságának világméretűvé válása]. In: Dinamiche delia crisi mondiale [A világválság dinamikái]. Editori Riuniti, 1988.

Parboni, R.: Il conflitto economica mondiale. Finanza e crisi interna­zionale [A világgazdasági konfliktus. Pénzügy és nemzetközi válság]. Etas Libri, Milano, 1985.

Pianta, M. [szerk.]: L'economica globale. Stati Uniti, Europe e Giap­pone tra competizione e conflitto [A globális gazdaság. Az Egyesült Ál­lamok, Európa és Japán versengése és konfliktusa közepette]. Edizioni Lavoro, Roma, 1989.

Balcet, G.: Industrializzazione, multinazionali e dipendenza techno-logica [Az iparosítás, a multinacionálisok ós a technológiai függés]. Loeschner, Torino, 1981.

Amin, S.: L'accumulazione su scala mondiale. Critica della teoria del sottosviluppo [Világméretű akkumuláció. A fejletlenség elméletének bírá­lata]. Jaca Book, Milano, 1970.

-: Lo sviluppo inequale. Saggio sulle formazioni sociali del capitalis­mo periferico [Az egyenlőtlen fejlődés. Tanulmány a periférikus kapitaliz­mus társadalmi formációiról]. Einaudi, Torino, 1976.

-: La teoria del sganziamento. Per uscire dal sistema mondiale [A lekapcsolódás elmélete. A világrendből történő kilépésért]. Diffusioni 84, Milano, 1986.

Wallerstein, I.: Il capitalismo storico [A történelmi kapitalizmus]. Ei­naudi, Torino, 1985.

-: Sistema mondiale dell'economica moderna [A modem gazdaság világrendszere]. Ilmulino, 1974-78.

Frank, A. G.: Capitalismo e sottosviluppo in America Latina [Kapita­lizmus és fejletlenség Latin-Amerikában]. Einaudi, 1969.

Brenner, R.: The origins of caprtalist development: a critique of neo-Smithian Marxism [A kapitalizmus fejlődésének eredete: a neosmithiánus marxizmus kritikája]. New Left Review, 104., 1977.

La Grassa, G.: Le transizioni capitalistiche [A kapitalista átalakulá­sok]. Ediesse, Roma, 1986.

-: L'„inattualità" di Marx [Marx „időszerűtlensége"]. Franco Angeli, Milano, 1989.

La Grassa, G.–Bonzio, M.: Il capitalismo lavoratino e la sua rimondializzazione [A munkálkodó kapitalizmus és újra-globalizálódása]. Franco Anaeli. Milano. 1990.

1990. március 30-án James Baker külügyminiszter a texasi Dallasban ülésező Nemzetközi Ügyek Tanácsához intézett beszédében a nyilvá­nosság előtt kevéssé ismert, ám annál fontosabb politikai nyilatkozatot tett. Kijelölte azt az új utat, amit az amerikai külpolitikának a szovjet fe­nyegetés összeomlásával és a hidegháború befejeződésével követnie kell. Baker – abban a meggyőződésben tetszelegve, hogy az amerikai, más néven nyugati stílusú értékek győzedelmeskedtek Kelet-Európá­ban, és útját állták a világban a szovjet terjeszkedésnek – kijelentette, hogy az Egyesült Államok még „nem teljesítette küldetését", s még nem jött el az ideje annak, hogy „bezárkózzunk gondjainkkal". „Túl kell lép­nünk az elszigetelési politikán" – nyilatkozta -, Amerika új hivatása, hogy „támogassa és megszilárdítsa a demokráciát."¹ Amerika a föld népeinek „világítótornya" lehet, ha követni kívánják ezen az úton.

Alig öt hónappal később az Egyesült Államok olyan kalandba kezdett a Perzsa-öbölben, amelynek semmi köze sem volt a demokráciához. Bush elnök augusztusban maga is kimondta, hogy csapatait az „ameri­kai életmód" védelmében küldi az Öbölbe, ami egyet jelent azzal, hogy az ország életszínvonalának megőrzése érdekében a kormányzat min­den áron biztosítja az olaj eljutását a világpiacra. Amikor néhány hónap múltán kongresszusi felülvizsgálatot folytattak az Öbölben indult katonai akció ügyében, Baker még kevésbé takargatta kártyáit, és nyíltan kije­lentette: azért volt szükség a támadásra, mert „amerikai munkahelyek" forogtak kockán. Szó sem esett demokráciáról, amikor az Egyesült Álla­mok vissza akarta helyezni hatalmába a kuvaiti emírt, és támogatni kezdte Fahd szaúdi királyt meg a konzervatív Öböl-államok sejkjeit. Bush elnök megpróbálta a jó és a rossz küzdelmeként beállítani a konf­liktust, új Hitlernek titulálva Szaddam Huszeint, akit nem tűrhet meg a nemzetközi közösség.

Most, hogy a világ népeinek java része megválik az idejét múlt jobb­os baloldali rendszerektől, s szélesebb beleszólási jogot szerez magá­nak az állami és társadalmi ügyekbe, az Egyesült Államok válaszút elé kerül – s ez az amerikai külpolitikai nagy tragédiája -: vagy támogatja, ígéretéhez híven, a demokráciát, vagy saját gazdasági szükségleteinek és érdekeinek engedelmeskedik. Az amerikai vezetők azt bizonygatják, hogy nincs ellentmondás a kettő között, hogy a demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus békében megfér egymás mellett, sőt kéz a kézben járnak. Ez az érvelés azonban túlságosan is leegyszerűsít, és elfedi, hogy milyen összetett és mennyi nehézséggel járó feladat a kül­honi demokratikus intézmények gyámolítása.

Hogy teljes mélységében megérthessük az amerikai demokrácia tra­gédiáját, először azokat az intézményeket és politikai irányelveket kell áttekintenünk, amelyeket a demokrácia nevében a Reagan- és a Bush-kormányzat alakított ki. Ezután térhetünk rá az így formálódott intézmé­nyek és elvek külpolitikai hatásaira, mindenekelőtt a latin-amerikai és ke­let-európai változásokat illető befolyására. Végül magát az amerikai de­mokrácia-fogalmat és annak külpolitikai következményeit vesszük szem­ügyre, nem tartózkodván a bírálattól sem.

A Reagan-kormányzat demokratikus forradalma

A közhiedelemmel ellentétben a Reagan-országlás igenis sokat tett az amerikai demokrácia-fogalom továbbfejlesztéséért, és valójában három irányból is nekilátott, hogy visszaszerezze a „demokrácia" régi helyét az ország külpolitikájában.²

Amikor Ronald Reagan hivatalba lépett, úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok még a korábbi elnökök által elismert, meglehetősen korlátozott demokratikus elvek közül is sutba vág néhányat. Már egészen a korai időktől fogva ferde szemmel nézték az emberi jogok védelmét és a Carter-vezetés diktatúraellenes politikáját, irreálisnak és a kommunizmussal szemben engedékenynek bélyegezve ezeket a törekvéseket. Meggyő­ződésük volt, hogy a perzsa sah bukása, majd a rákövetkező iráni forra­dalom, Somoza megdöntése és a sandinista mozgalom győzelme vagy a salvadori gerillaharcok végül is egyaránt a Carter-kormányzat azon döntésének köszönhetők, hogy az emberi jogok nevében aláássa a régi rendszerek hatalmát.

Jeanne Kirkpatrick „A diktatúrák két útja" című, széles körben ismert­té vált cikke a Reagan-vezetés első időszakára jellemző gondolkodást tükrözi.³ Kirkpatrick kifejtette, hogy alapvető különbség van egyfelől az Amerika-barát tekintélyelvű kormányok, másfelől a totalitárius, kommu­nista rendszerek között. Mert míg – szerinte – az előbbiek magukban hordozzák a demokratikus irányú változás és fejlődés lehetőségét, az utóbbiak hatalomra kerülésük után olyan intézményeket hoznak létre, amelyek a totális elnyomás eszközével mindenféle ellenzéki vagy de­mokratikus mozgalom kialakulásának elejét veszik. A fenti okfejtéssel összhangban Haig külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Álla­mok „halk diplomáciába" kezd a világ tekintélyelvű kormányainál. Esze­rint Közép-Amerikában, a Fülöp-szigeteken, Dél-Afrikában, Koreában és más országokban az Egyesült Államok nem lépne fel nyíltan az alapvető demokratikus jogok megsértése ellen, hanem a színfalak mögött látna dolognak, és titkos tárgyalásokon igyekezne a megtévedt vezetőket jobb belátásra bírni.

Habár a Reagan-garnitúra hivatalosan sohasem lépett vissza ettől a politikától, a nemzetközi realitások rákényszerítették arra, hogy más tak­tikához folyamodjék. Az 1980-as évek közepére az Amerikához hű dik­tatúrák szerte a világon ostrom alá kerültek. Amikor George Schultz vál­totta fel Haiget a külügyminiszteri székben, Amerika kapva kapott az al­kalmon, és abban a reményben, hogy így elébe vághat a radikális forra­dalmi mozgalmaknak, útilaput kötött a talpára jó néhány önkényuralmi re­zsimnek. Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Fülöp-szigeteken Mar-cos, Chilében Pinochet, Haitin Duvalier, Paraguayban pedig Strössner menesztésében az amerikai akciók és diplomáciai manőverek fontos, sőt alighanem döntő szerepet játszottak.

Ezzel egyidejűleg, a Reagan-doktrínaként ismertté vált irányvonal kö­vetkeztében, az Egyesült Államok újból érdekének tekintette, hogy a de­mokrácia lobogója alatt hajózzon. A Regan-vezetés nem kívánta elfo­gadni a harmadik világban kialakult status quo-t, ahol az 1970-es évek­ben tizennégy forradalmi rendszer került hatalomra, és azon volt, hogy fegyveres ellenzéki mozgalmak támogatásával szorítsa vissza vagy döntse meg a marxista, illetve forradalmi kormányokat. Angola, Afga­nisztán és Nicaragua az első számú példái ennek az új politikának.

Az Egyesült Államok, legitimálandó a pártfogásába vett fegyveres mozgalmakat, kijelentette, hogy azok nem a régi rendszerek visszaállítá­sáért, hanem egy új, demokratikus vezetés megteremtésért küzdenek. A kommunistaellenes gerillákat „szabadságharcosoknak" nevezték, és az amerikai alapító atyákhoz hasonlították. Az Angolához, Mozambikhoz és Afganisztánhoz hasonló országok esetében a világ nagy része már csak azért sem dőlt be ezeknek a demokratikus szólamoknak, mert látta, hogy a támogatott ellenforradalmi mozgalmak sokkal inkább a régi hier­archikus törzsi rend restaurálására, semmint a demokrácia kiépítésére törekednek.

Tagadhatatlan azonban, hogy a Reagan által kezdeményezett ideo­lógiai kampánynak mindazonáltal sikerült a világ rokonszenvét némileg megnyernie, és valamivel szalonképesebbé tennie az ellenforradalmi mozgalmakat az emberek szemében. Thatcher Angliája, Kohl Németor­szága, a Pápaság és más prominens nemzetközi vezetők a demokrácia nevében jelképesen, sót esetenként anyagilag is támogatták Reagan külpolitikáját. Egyes harmadik világbeli országokban ennek az ideoló­giai hadjáratnak még a nép „szívét és lelkét" is sikerült meghódítania. Nicaraguában például ezrével álltak át a parasztok az ellenforradalmi erők soraiba, mert tényleg elhitték, hogy a sandinista kormány diktatóri­kus, istentelen és demokráciaellenes volt. A reagani propaganda persze eltorzította a valóságot, de a lényeg az, hogy a demokrácia színeiben tetszelegve az amerikai vezetés, mint oly sokszor, most is el tudta hitetni az emberekkel, hogy a totalitarizmus ellen, a demokráciáért száll síkra.

A „Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért" létrehozása

Az amerikai kormány, a Reagan ellenforradalmi politikájával szemben felmerülő kételyek elaltatására, egy új külpolitikai szervezetet is létreho­zott. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért [National Endowment for Democracy] célja hivatalosan az volt, hogy demokratikus intézményeket létesítsen külföldön. 1982-ben, az angol parlamenthez intézett beszédé­ben Reagan új „kereszteshadjáratot" hirdetett a „demokrácia védelmé­ben". A rákövetkező években jelentós pénzügyi eszközöket mozgósítot­tak egy olyan pártközi intézmény terveinek kidolgozására, amelynek az Amerika-barát demokratikus szervezetek támogatása lenne a célja. A tervek kivitelezése érdekében élénk lobbizás kezdődött.

Korábban, a hidegháború éveiben, a CIA – mind a demokratikus, mind a republikánus érákban – gyakran avatkozott be a választásokba és a politikai életbe határain kívül, támogatandó az amerikai érdekek­nek megfelelő politikai erőket és pártokat. Mindamellett, az 1970-es évekre az orgyilkosságok, puccsok és a CIA más titkos tevékenységei vizsgálatok és a kongresszusi meghallgatások egész sorát indították el, ami végül a CIA külhoni tevékenységét legalább formálisan korlátozó törvényhozáshoz vezetett.⁴

A Reagan-kormány, amely a Szovjetunió és a radikális forradalmi mozgalmak megnyerésére törekedett, a CIA-nak szabott törvényi korlá­tokat feszegetve, kapcsolatba hozott az Alapítvánnyal néhány olyan po­litikai ügynököt és értelmiségit, akik már csaknem egy évtizede szorgal­mazták egy, a külpolitikai tevékenységeket nyíltan finanszírozó új állami intézmény létrehozását. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért szellemi vezérei a neokonzervatívok lettek, soraikban nem egy olyan emberrel, aki szocialista vagy akár marxista múlttal rendelkezett. Tapasztalataikat és körülményeiket tekintve a neokonzervatívok ideális helyzetben voltak ahhoz, hogy elvégezzék azt a szervezeti munkát, amelyet a kommuniz­mus elleni nemzetközi harcnak a demokráciához idomítása megkíván. Az Alapítvány első elnöke, Allen Weinstein és az 1984-ben őt követő Carl Gerschman, aki azóta is a szervezet élén áll, egyaránt vezető neokonzervatív; a kommunizmus elleni küzdelemben szerzett sok éves ta­pasztalataikat elsősorban a szakszervezetekben és értelmiségi körök­ben gazdagították.⁵

Az Alapítvány létrehozása zseniális ötletnek bizonyult a Reagan-kor­mány részéről. Hatékony pártközi támogatást mozgósított egy nagyon is pártos külpolitikához, amelyet heves antikommunizmusáért és tartalékos katonai erők külföldi bevetéséért gyakran illettek bírálattal az ellenzék­ben levő demokraták. Az Irán-kontra-botrány és az ezt követő kong­resszusi kihallgatások jelentik a külpolitikai pártcsatározások tetőpontját. Az Alapítvány, habár a többiekhez hasonlóan ádáz kommunizmuselle­nes célokat tűzött maga elé, azzal, hogy neves demokratákat (mint pél­dául Walter Mondale-t vagy Edmund Muskie-t) tudhatott soraiban, és pénzügyi tevékenységét külpolitikai és polgári szervezetekre korlátozta, sikerrel határolta el magát ezektől a politikai támadásoktól. Az alapítvá­nyi pénzeket négy befolyásos intézmény osztotta el: a Szabad Szak­szervezeti Intézet [Free Trade Union Institute – az AFL-CIO-hoz tartozó szervezet]; a Nemzetközi Magánvállalkozások Központja [Center tor In­ternational Private Enterprise – az Amerikai Kereskedelmi Kamarához tartozó intézmény]; a Nemzeti Demokratikus Társaság [National Democratic Institute – Demokrata Párt]; a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Országos Republikánus Intézet [National Republican Institute for Inter­national Affairs – Republikánus Párt].⁶

Az Alapítvány első évei fölöttébb eseménytelenül teltek, mindössze csekély pénzügyi támogatást nyújtott ázsiai, latin-amerikai, afrikai és ke­let-európai politikai szervezeteknek. Az első jelentős „hadműveletre" Chilében került sor, amikor a Kongresszus egymillió dollárt biztosított a diktátor, Augusto Pinochet hatalmon maradásáról döntő, 1988-ban tar­tott népszavazás támogatására. A Reagan-kormány, amely az 1986 de­rekán fellángolt sorozatos politikai felkelések és sztrájkok után egy újabb Nicaraguától tartott, mindenáron meg akart szabadulni Pinochettől, mi­előtt felülkerekednek a baloldali politikai erők. A pénz zömét a diktátorral szembenálló mértéktartó szervezetek, elsősorban a keresztény demok­raták kapták (akik eredetileg Pinochet mellett álltak a választott szocia­lista elnök, Salvador Allende ellen elkövetett puccs utáni kezdeti időszakban). Amikor az 1988 októberében megrendezett népszavazá­son Pinochet vereséget szenvedett, a hatékony demokratikus intéz­ménynek mutatkozó Alapítvány tekintélye jócskán megnövekedett, mind a demokraták, mind a republikánusok körében.⁷

Bush demokratikus előrenyomulása

Amikor Bush hivatalba lépett, olyan külpolitikát kapott örökül, amelynek sikerült a demokrácia fogalmával összekapcsolni a kommunizmus ellen világszerte folytatott hadjáratát. A legkellemetlenebb diktátorok egy ré­sze letűnt a színről, az afrikai, ázsiai és latin-amerikai fegyveres ellenfor­radalmi mozgalmak meghiúsították a marxista és forradalmi kormányok zömének hatalmi konszolidációra irányuló erőfeszítéseit, s végül, de nem utolsósorban, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért elősegítette, hogy Reagan külpolitikai törekvései közül jó néhány széles körű pártközi támogatást kapjon.

Mindamellett két kényes, feszültségterhes terület is maradt a Reagan-országlás után: a sandinisták elleni kontra-háború és a panamai diktátor, Manuel Noriega kikezdésére irányuló kampány. Reagan kudar­cai után, de az ő „demokratikus" örökségére támaszkodva, Bushnak mindkét esetben sikerült győzelmet aratnia. Panamában nem csak az Alapítványt használta fel, hanem az 1989 májusában tartott választáso­kon titkos pénzügyi segítséget is nyújtott Noriega hazai ellenzékének. A chilei népszavazás mintájára seregnyi pártközi megfigyelő – köztük olya­nok, mint a demokrata exelnök, Jimmy Carter – indult útnak Panamába, a választások ellenőrzésére. Amikor Noriega a választási szabálytalan­ságok és a – nemegyszer az ellenzék által kiprovokált – politikai zavar­gások miatt érvénytelenítette az eredményeket, az amerikai szakértők egyhangúan Noriegára hárították a felelősséget a sikertelen választáso­kért.⁸

A Noriega elleni pártközi konszenzust és az amerikai közvélemény mesterségesen szított, általános ellenszenvét tekintve nem okozott gon­dot Bushnak, hogy két hónappal később amerikai haderőt vessen be a panamai diktátor megdöntésére, jóllehet ilyen közvetlen katonai fellé­pésre az észak-amerikai kontinensen 1930 óta nem volt példa. A közvé­lemény kutatások szerint a korábban gyenge elnök hírében álló Bush népszerűsége az invázió után hallatlanul megnövekedett. Az, hogy sike­res akciót indított egy diktátor ellen, gyakorlatilag véget vetett a „Viet­nam-szindrómának" – ahogy azt a konzervatívok nevezték -, és le­hetővé tette az elnök számára, hogy hét hónappal később amerikai csa­patokat küldjön a Perzsa-öbölbe.

Nicaraguában a Bush-kormánynak már jóval óvatosabban kellett el­járnia, az amerikai közvélemény jelentős része ugyanis sohasem ked­velte a „szabadságharcosoknak" kikiáltott kontrákat, és a sandinistákat sem tekintette olyan keménykezű vezetőknek, akik ellen közvetlen kato­nai erővel kéne fellépni. Bush azonban, agyafúrt módon, a reagani kül­politikai apparátus legmakulátlanabb szervezetéhez, az Alapítványhoz fordult. Amikor a közép-amerikai békefolyamat részeként a sandinisták bejelentették, hogy novembertől 1990 februárjáig általános választáso­kat tartanak Nicaraguában, a Kongresszus, a Bush-kormány rábeszélésére, 9 millió dollárt ajánlott fel az Alapítványnak a sandinistákkal szem­benálló ellenzék támogatására.

Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy az Alapítvány döntő szerepet játszott a sandinista elnök, Daniel Ortega ezt követő megbuktatásában. Az Egyesült Nicaraguai Ellenzék [United Nicaraguan Opposition – UNO] jelöltjeként fellépő Violeta Chamorro támogatására szervezett koalíció 13 pártját – a kommunistáktól a konzervatívokig terjedő vegyescsapatot – a managuai amerikai nagykövetség verbuválta össze, s a szövetséget jórészt alapítványi pénzekből tartották egybe. A pénz a nicaraguai lakos­ságra is nagy hatást tett.⁹ Gondoljunk csak arra, hogy ha a 9 millió dol­lárt az USA lakosságszámával megfelelő arányban felszoroznánk, há­romnegyed milliárd dollárt kapnánk, s tekintve, hogy Nicaraguában jóval alacsonyabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, mint Amerikában, az összeg még jelentősebbnek tűnik. Így aztán nem csoda, hogy a koalíció zsebért dagasztó dollárok láttán sok nicaraguai úgy hitte, Chamorro győzelme nemcsak a kontrákkal vívott hosszú és keserves háborúnak vet majd véget, hanem az amerikaiak nagylelkűségére is garanciát je­lent.

A közép-amerikai kettős győzelem és az 1989-es kelet-európai válto­zások következtében az Egyesült Államok és a Bush-kormány már-már verhetetlennek tűnt. A kommunista rendszerek leköszöntek, vagy leg­alább is komoly bajban voltak, és Kuba kivételével az egész nyugati fél­teken demokratikus, képviseleti kormányok kerültek hatalomra; a hideg­háború lezárult, és úgy tűnik, az Egyesült Államok a helyzet egyedüli ura a világpolitika porondján. Megváltozott a széljárás a politika vizein, és nem csodálkozhatunk, ha Bush elnök és Baker külügyminiszter szerte­len örömében a nyugati demokráciák elsöprő diadaláról zengedezik.

De valóban diadalmaskodott-e az amerikai demokratikus minta? Lét­rejöttek-e új, szilárd, igazi demokratikus intézmények a régi diktatórikus és totalitárius társadalmakban? Ha közelebbről megnézzük, mit hoztak ezek az, úgymond, „demokratikus forradalmak" a világ nagy része szá­mára, felmerülhet az aggály, hogy a Reagan- és Bush-vezetés jószeré­vel csak pürrhoszi győzelmet aratott a demokráciáért meghirdetett har­cában.

A demokrácia ingoványában – Latin-Amerika

Latin-Amerikában és a Karib-térségben egy évtizednyi gazdasági ha­nyatlás után a régió demokratikus intézményei ma ugyanolyan gyenge lábakon állnak, és meglehetősen forró alattuk a politikai talaj. Az egy főre eső növekedési ráta a régió 27 országából mindössze négyben – Chilében, Paraguayban, a Dominikai Köztársaságban és Kolumbiában -emelkededett.¹⁰ Kolumbia fejlődése zömmel a virágzó kábítószer-keres­kedelemnek köszönhető, amelynek valuta behozatalából a helyi beruhá­zások is részesedtek, Chilében és Paraguayban viszont az évtized so­rán olyan diktátorok voltak hatalmon, akik a stabilitást és a gazdasági gyarapodást csupán a szűk uralkodó rétegeknek biztosították. Sem La­tin-Amerikában, sem a Karib-térségben nem találunk olyan demokratiku­san választott kormánnyal rendelkező országot, ahol bármiféle „gazda­sági csoda" ment volna végbe, vagy amely méltán szolgálhatna modellül a többi állam számára.

A 80-as évek egyedüli tanulsága az Egyesült Államok számára, hogy a sokat magasztalt neoliberális gazdaságpolitika egyáltalán nem szilárdította meg a déli országok demokratikus intézményeit. A Nemzetközi Valutaalap az amerikai és más nyugati vezetők irányításával már az 1980-as évek elején megnyitotta Latin-Amerikával szembeni ta­karékossági intézkedéseinek sorát. A nyugati pénzintézeteknek az 1870-es években folyósított nagy összegű hitelei és a harmadik-világ­beli országokban előállított nyersanyagtermékek világpiaci árának esése következtében Latin-Amerika az 1980-as évek elején arra ébredt, hogy képtelen tovább fizetni nemzetközi adósságait. A Nemzetközi Valutaalap nem egy esetben támogatta a különböző országokat adósságaik átren­dezésében, de csak azzal a feltétellel, hogy neoliberális gazdaságprog­ramot vezetnek be. A többi már ebből következett: a szociális kiadáso­kat szigorúan megnyirbálták, az állami vállalatok jórészét kiárusí­tották, a protekcionista intézkedéseket pedig visszavonták, abban a reményben, hogy a helyi piacokra áramló idegen tőke majd meg­szabadítja őket a „gazdaságtalan iparágaktól."¹¹

Bármilyen szépen szónokoltak is a Valutaalap emberei meg az ame­rikai vezetők, politikájuk kudarcot vallott. Latin-Amerika nem indult meg a gazdasági fejlődés útján, csupán a szenvedés és a nyomor fokozódott. A számos országot megrázó társadalmi és politikai földren­gés is jórészt a neoliberalizmusnak köszönhető. A Nemzetközi Valuta­alap programjaira Argentína, Brazília, Venezuela és a Dominikai Köztár­saság lakossága az elmúlt két és fél évben erőszakos felkelések sorával válaszolt. A térség egyik régi, s távolról sem radikális megfigyelője, Anthony P. Maingot megállapította, hogy a neoliberális politika működés­képtelennek bizonyult, és a karibi országok ma a robbanás szélén áll­nak. Maingot szerint: „Megvan a veszélye annak, hogy a »neoliberális« pragmatizmus csak egy újabb ideológiai trükknek mutatkozik, amely semmivel sem hajt majd több hasznot, mint az 1960-as és 1970-es évek szocialista retorikája. Nem biztos, hogy a karibi országok előnyére válik a privatizáció és a piac túlhangsúlyozása."¹²

A neoliberális irányvonal mellett az egyes konkrét amerikai politikai akciók sem sokat, vagy éppen semmit sem tettek a nyugati félgömb de­mokratikus intézményeinek megszilárdításáért. Panama lerohanása, amely állítólag a „demokrácia visszaállítása" érdekében történt, egyálta­lán nem stabilizálta az országot. Guillermo Endara kormányának nem si­került megkedveltetnie magát a nagyközönséggel: egy évvel az invázió után az az általános vélemény alakult ki, hogy egy esetleges népszava­zás vagy választás esetén Endara súlyos vereséget szenvedne. A legfőbb gond az, hogy az elnököt mindenki az amerikaiak bábjának tart­ja, és senki sem bízik abban, hogy javítani tud az ország népének sor­sán.¹³ Endara, aki Panama lerohanásának éjszakáján az amerikai fegy­verek védelmében tette le esküjét, hiába próbált belpolitikai szövetsége­sekre lelni. Az átalakított állambiztonsági erők rosszul szervezett lázadá­sát csak a csatorna-térségből átvezényelt harci egységek beavatkozásá­val sikerült elfojtani. Endarát egyedül a folyamatos katonai jelenlét tartja hatalmon, miközben nőttön nő a népi elégedetlenség.

Nicaragua helyzetének tanulmányozása újabb példával szolgál arra, hogy az amerikaiaknak a demokrácia nevében történő beavatkozása (az új, demokratikus intézmények kiépítése helyett) miként vezet a társadal­mi és politikai széthulláshoz. Nem sokkal Violeta Chamorro 1990 febru­árjában aratott választási győzelme után, a mögötte álló, amerikai diplo­maták által összetoborzott koalíció a győzelmi koncon marakodó frakci­ókra esett szét. Vigilio Godoy alelnök már Chamorro beiktatásának pilla­natától támadásba lendült. Létrehozta saját paramilitáris egységeit, de a sors iróniájaként éppen a régi sandinista hadsereg akadályozta meg ab­ban, hogy komolyabb katonai lépéseket tehessen Chamorro kormánya ellen.

A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért, miután a sandinisták veresé­gével elérte célját, töredékére csökkentette a Nicaraguának nyújtott anyagi támogatást. Az új kormány kapott ugyan az amerikai vezetéstől egy 300 millió dolláros rendkívüli segélyt, ezzel az összeggel azonban nem sikerült az ország gazdasági és politikai helyzetét megszilárdítani. Nicaragua politikailag valójában teljesen szétzilálódott, az országban nincs egyetlen olyan csoport vagy párt sem, amely képes lenne kezébe venni sorsát. Volt kontrák utakat és városokat foglalnak, így próbálván kikényszeríteni azt a pénzügyi segítséget, amelyre a szélnek eresztésük-kor ígéretet kaptak. A sandinista szakszervezetek törvényes sztrájkot folytatnak, hogy a fizetések lépést tartsanak a havonta kétjegyű szám­mal növekvő inflációval, a vidéken pedig új földeket foglalnak a parasz­tok, miközben a régi tulajdonosok visszaszivárognak, hogy birtokukba vegyék tíz évvel ezelőtt államosított vagyonukat. Miként az ország ügye­inek egyik avatott szakértője megállapította: „Nicaragua irányíthatatlan. Senki sem uralja a terepet, csupán kicsiny, helyi hatalmi gócok léteznek."¹⁴

Kétarcú demokrácia

Mexikó még Közép-Amerikánál is szemléletesebben példázza, hogy az amerikai vezetők, hazájuk szűk gazdasági és politikai érdekeit követve, miként bonyolódnak álszent és kétszínű machinációkba. Közép-Amerika esetében talán még el lehetett mondani, hogy a kommunizmus kísértete és a kábítószer-kereskedelem kényszerítette bele az Egyesült Államokat egy kétes értékű politikába. Ám Mexikóban a kommunizmus nem jelen­tett igazi veszélyt, és nemzetbiztonsági szempontok sem jöhettek számí­tásba, csupán némely gazdasági és politikai erő mutatkozott olykor ba­rátságtalannak Amerika irányában.

Az 1980-as évek elején és derekán a Reagan-adminisztráció a neokonzervatívokkal karöltve megkezdte támadását a hatalmon lévő Intéz­ményes Forradalmi Párt (PRI) ellen, kétségbe vonván annak demokrati­kus szándékait. Kormányképviselők – akiket aggasztott Mexikó függet­len fellépése a közép-amerikai konfliktusban és az ország protekcionista tradíciója, nem utolsósorban olajkincse védelmében, rágalomhadjáratot indítottak a Forradalmi Párt ellen, és azt állították, hogy a korrupt és te­kintélyelvű mexikói vezetés hatalmon maradása érdekében az 1930-as évek óta manipulálja a választásokat.¹⁵ A mexikói üzleti körök által is tá­mogatott konzervatív ellenzék, a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) lett egyszeriben az amerikai politika „szíve választottja". A Nemzeti Alapít­vány a Demokráciáért az 1980-as évek derekáig a PAN-nal rokonszen­vező egyéneket és szervezeteket segítette.

Az 1988-as mexikói elnökválasztás azonban pálfordulásra késztette az amerikai politikát. Az Egyesült Államok először nyomást gyakorolt a PRI-re, hogy tisztességes, szabad választásokat tartson. Ám ekkor poli­tikai földrengés rázta meg a mexikói pártpolitikát: Cuauhtemoc Carde-nas, az 1930-as évek népszerű elnökének fia, kivárt a PRI soraiból, és megalakította a Forradalmi Demokrata Pártot (PRD). A PRD nacionalista és demokratikus populista platformot hirdetett. Nem tisztázott, hogy a PAN-, PRI- és PRD-jelöttek ezt követő elnökválasztási küzdelméből Cardenas vagy a PRI színeiben induló Carlos Salinas Gotari került-e ki győztesen. Azt azonban mindenki elismeri, hogy a PRI súlyos választási visszaélést követett el, és Salinas Gotari semmiképp sem nyerte el a szavazatok 51 %-át, ahogy azt az állami ellenőrzés alatt álló választási bizottság állította.

Az elnökválasztás körüli felzúdulásban az amerikai politikusok csend­ben a háttérbe húzódtak. Nem érkeztek választási szakértők, akik elítél­ték volna a csalást, az amerikai kormányban nem hangoztak el közön­ségnek szánt nyilatkozatok a választások tisztaságáról. Az igazság az, hogy a nacionalista, baloldali irányultságú Cardenas indulása után az Egyesült Államok szívesebben látta Salinas Gotari győzelmét, és meg­szilárdítandó az új vezetés hatalmát, a Bush-kormány egy milliárd dollá­ros rendkívüli hitellel sietett a segítségére (ellenőrzött adatok). Azóta mind a központi, mind a helyi választásokon folytatódnak a visszaélé­sek; kivárt Dél-Mexikóban fajult el a helyzet, ahol a legerősebb a PRD. Salinas tábora egyedül a Baja California tartományban tartott kormány­választásokon ismerte el az ellenzék által szerzett többséget, itt ugyanis az amerikai üzleti körök által támogatott konzervatív PAN párt tört az él­re. Ennél is fontosabb azonban, hogy Mexikóban mindinkább fokozódik az erőszak és az elnyomás, és nem egy PRD-barát illetve -jelölt esett már orgyilkosság áldozatául.¹⁶ Mindamellett a Bush-vezetés továbbra is makacsul hallgat, és semmi jelét nem mutatja, hogy elítélné a demokra­tikus szabadságjogok megsértését Mexikóban.

Főszerepben a gazdasági kezdeményezés

Az olajellátást biztosító Öböl-háború mellett, a hidegháború óta a Kezde­ményezés az Amerikai Országokért [Initiative for the Americas] elneve­zésű indítvány volt a gazdasági érdekeket szolgáló amerikai külpolitika legelfogadhatóbb lépése a közvélemény szemében. Kezdeményezésé­ben, amelyet 1990 decemberében a fontosabb dél-amerikai országok­ban szervezeti körutazása során tett, az elnök azt javasolta, hogy sza­bad kereskedelmi övezetet alakítsanak ki a kontinensen, Alaszkától a Magellán-szorosig. A kezdeményezés stratégiai célja – különös tekintet­tel arra, hogy csaknem vele egyidejűleg kudarcot vallottak a szabad ke­reskedelem kiterjesztésére irányuló GATT-tárgyalások – az, hogy olyan amerikai vezetésű gazdasági tömböt hozzon létre a nyugati félgömbön, amely felveheti a versenyt az egyesült európai gazdasági rendszerrel, és az Ázsiában, valamint a csendes óceáni térségben erősödő japán befolyással. Ha Bush álma valóra válik, valóban félelmetes erejű gazda­sági hatalom születik majd az amerikai kontinensen, amelynek összla­kossága több mint 600 millió.

A földrész demokratikus intézményei azonban nem sok jót várhatnak egy ilyen szabadkereskedelmi övezettől. Munkás- és polgári csoportok, – az amerikai AFL-CIO-t is beleértve – szerte a kontinensen nyíltan szembeszálltak a javaslattal. Azzal érvelnek, hogy a korlátlanul beáram­ló amerikai tőke a legolcsóbb munkaerőpiacokra törekszik majd, aláássa az egyébként is gyenge szakszervezeteket, és megtizedeli a fejlettebb országokban működő iparágakat. A Kezdeményezés hívei ellenben azt bizonygatják, hogy a „szabad kereskedelem" mindenkinek hasznára vá­lik: a Kanadához és az Egyesült Államokhoz hasonló országok ipara modernizálni fogja a térséget, és a fejlett technikájú üzletágakba áramol­tatja majd a tőkét, miáltal a latin-amerikai államokban több millió ember jut jól fizető munkahelyekhez, és így a nagyobb gazdasági biztonság megteremtésével a demokratikus intézményeket is megszilárdítja.

A tények azonban nem támasztják alá a Kezdeményezés szószólói­nak érveit. A szabadkereskedelmi övezet csak még tovább koncentrálja majd a gazdasági hatalmat a kontinensen, fokozza a munkások kizsák­mányolását, és bármilyen demokratikus intézmények létezzenek is, in­kább megingatni, semmint megszilárdítani fogja őket. Az embernek elég egy pillantást vetnie Mexikó gazdasági fejlődésére az elmúlt tíz évben, hogy képet kapjon arról, hová vezetnek az ilyen változások.

Az Egyesült Államok valójában már évek óta kialakította a maga sza­badkereskedelmi övezeteit Mexikóban azokon a területeken, ahova sza­badon beáramolhat az idegen tőke, és olyan iparágakat telepített, ame­lyek elsősorban az amerikai piacra dolgoznak. Amikor 1982-ben adós­ságválság rázta meg Mexikót, és összeomlott a peso, a reálbérek több mint 50%-os csökkenése következtében nagyarányú amerikai tőkebevi­tel kezdődött. A külföldi üzemek által foglalkoztatott munkások száma öt éven belül több mint kétszeresére növekedett, úgyhogy 1988-ra a mexi­kói iparban dolgozó munkaerőnek már mintegy 10%-a állt idegen vállal­kozók, úgynevezett „maquiladorék" alkalmazásában.

A maquiladorék gyáraiban alacsonyak a bérek és szörnyűek a mun­kakörülmények. 1988-ban a Business Week a következőket írta „Az amerikai vállalkozók már a kezdetektől fogva a legkiszolgáltatottabb – és legolcsóbb – munkaerőhöz, a fiatal lányokhoz és nőkhöz fordultak. A maquiladorék által alkalmazott munkások kétharmada nő, nagyrészük serdülőkorú. Ez a foglalkoztatott réteg még mexikói viszonylatban is nyomorúságosan alulfizetett. Egy olyan országban, hol a munkaképes lakosság fele munkanélküli vagy „alulfoglalkoztatott", a munkaerő-fluktu­áció egyes üzemekben eléri az 50, sőt 100%-ot."¹⁷

A Dominikai Köztársaság – Latin-Amerika és a Karib-térség egyetlen, demokratikusan választott kormánnyal rendelkező és az utóbbi években valóban fejlődő országa – szintén megérezte a maquiladorék ténykedé­sét. A Karib-öböl Kezdeményezés [Caribbean Basin Initiative] kereté­ben, amely megnyitotta az amerikai piacokat a térség gazdaságai előtt, a Dominikai Köztársaság hét, összesen 70 000 embert foglalkoztató és évente 200 millió dolláros exportforgalmat lebonyolító szabadkereske­delmi övezetet alakított ki.¹⁸ A munkakörülmények itt is borzalmasak, a maquiladorék egyáltalán nem segítették elő az ország gazdasági fejlő­dését. A krónikus áruhiány és a gazdasági összeomlás miatt a Domini­kai Köztársaság ma a Karib-térség egyik legfeszültebb helyzetű állama. Egy ENSZ-tisztségviselő a köztársaságban tett látogatása után megálla­pította: „Az emberek nyomorúságos életviszonyok között élnek. A sza­badkereskedelmi övezetek csak tovább súlyosbították azokat a körülmé­nyeket, amelyekkel a dominikaiaknak, kivált a nőknek, nap mint nap meg kell birkózniuk."¹⁹

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tőkehiány, a munkanélküli­ség és a gazdasági fejlődés szükségessége miatt a szabad kereskede­lem és a szabad tőkeáramlás tényleg jótékony hatású lehetne az ameri­kai országokra. Ám tekintve, hogy a Kezdeményezés gyeplőjét az Egye­sült Államok üzleti körei tartanák a kezükben, valószínű, hogy a konti­nentális piac hasznát nem a tömegek, hanem egy szűk réteg zsebelné be. Bush látogatása alkalmával az egyik brazil képviselő találóan jegyezte meg, hogy bár a szabadkereskedelmi indítvány elnevezése „Kezde­ményezés az Amerikai Országokért", az távolról sem az „Amerikai Or­szágok Kezdeményezése". A javaslatot Washingtonban az amerikai gazdasági érdekek szem előtt tartásával dolgozták ki, mégpedig koránt­sem azzal a szándékkal, hogy a földrész országaiban előmozdítsák a demokratikus intézmények kiépülését, és útját állják a növekvő szegény­ségnek.

Demokratikus próbatétel Kelet-Európában

Kelet-Európa Latin-Amerikánál is alkalmasabb terep arra, hogy lemérjük, az Egyesült Államok valóban képes-e kiállni a demokrácia mellett hatá­rain kívül. Ebben a régióban az Egyesült Államok nem rendelkezik olyan komoly gazdasági és kereskedelmi érdekeltségekkel, mint Latin-Ameri­kában és a Közel-Keleten, s így semmi sem akadályozza abban, hogy síkra szálljon a demokrácia megteremtéséért. Kelet-Európa szűzföld a demokrácia számára, népei megdöntötték a „kommunista totalitariz­must" és gazdasági, politikai rendszerük újjáépítéséhez a nyugati orszá­goktól kérnek segítséget. „89 forradalmai", amelyek megbuktatták Len­gyelország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Magyarország, Bulgária és Románia kormányait, reményt és csodálatot keltettek szerte a vilá­gon. Az 1848-as forradalmak vagy akár az 1789-es francia forradalom óta nem látott még Európa ilyen demokratikus nekibuzdulást.

Egy évvel a politikai földrengés után azonban azt kell látnunk, hogy Kelet-Európa lelkesedését és vágyait jócskán lehűtötték. Az 1989-es események nem okoztak olyan mélyreható társadalmi és politikai átala­kulást, mint a huszadik század többi nagy forradalma (például Oroszor­szágban, Kínában és Kubában), amikor reneszánszát élte a kultúra és a művészet, felpezsdült az oktatás, a politika és az egész társadalom.

1989 után Kelet-Európában nyugati típusú, mérsékelt politikai rendsze­reket építettek ki, a régi és az új pártvezetők pedig ahelyett, hogy a tár­sadalom megújítása érdekében bátorítani próbálták volna a feltörő politi­kai és társadalmi energiákat, marakodni kezdtek maguk között a zsák­mányon.²⁰ Ha manapság az ember beszédbe elegyedik valakivel, mondjuk, Magyarországon vagy Bulgáriában és Csehszlovákiában, azt látja, hogy a lakosság cinikus és kiábrándult.²¹ A politikai derűlátás hiá­nya a romló gazdasági körülményekkel együtt érthetővé teszi a kelet-eu­rópaiak eleddig példátlan mértékű külföldre vándorlását. Nem hisznek hazájuk jövőjében, egyetlen vágyuk, hogy mielőbb kijussanak az ország­ból és nyugat-európai testvéreikhez hasonlóan nekilássanak az áru- és vagyonfelhalmozásnak.

Az ember azt hinné, hogy e szűkös politikai terepen végre megfelelő alkalom nyílik az Egyesült Államok számára, hogy a demokráciaterem­tés visszafogott, megegyezésre törekvő módszereit hirdesse. Az ameri­kai vezetők csaknem mindig visszatetszéssel szemlélték Európa és a harmadik világ radikális forradalmi mozgalmait, amelyek erőszakos és véres vállalkozások voltak, és nemegyszer a tulajdon intézményét is cél­ba vették.²² Ám a Bush-kormány ennek ellenére sem sokat tesz azért, hogy Kelet-Európában demokratikus intézmények épüljenek, vagy hogy a meglevők megerősödjenek. Az USA általában a régió legkonzervatí­vabb politikai erőit pártfogolja, s gyakran éppen azokat az erőfeszítései­ket, amelyekkel egy ellentmondásos, viszálykeltő politikát akarnak az or­szágra kényszeríteni.

Amerikának az elmúlt évben Bulgáriában folytatott tevékenységét ta­nulmányozva például megláthatjuk, milyen módszerekkel is dolgozik az Egyesült Államok, s hogy nem ritkán éppenséggel gáncsolja, semmint elősegíti a demokratikus fejlődést. Bulgáriának szoros történelmi kap­csolatai alakultak ki a Szovjetunióval, mivel kétszer is az orosz hadsereg szabadította fel az országot, először a XIX. században, az ottomán törö­kök, majd 1945-ben a nácik megszállása alól. A háború utáni, bolgár an­tifasiszta ellenállókból kikerült kommunista kormány sokkal nagyobb né­pi támogatást élvezett, mint általában kelet-európai társaik. Ennek elle­nére Zsivkov kormánya az 1980-as évek végére ostromzár alá került, el­szigetelődött, s végül őt is elsöpörte a Kelet-Európát megrázó népi moz­galom.

Az első szabad választásokon a Bolgár Szocialista Pártra átkeresz­telt megreformált kommunista párt nagy ellenálló képességről tett tanú­ságot, amikor elnyerte a szavazatok több mint 52%-át: szűk többséget az új parlamentben. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért az ellenzéki Egyesült Demokrata Fronttal rokonszenvező szervezeteket támogatta, ám annak ellenére, hogy a Front a szavatoknak csak 36%-át szerezte meg, az amerikai választási megfigyelők elismerték a választások tiszta­ságát, és nem kérdőjelezték meg a Szocialista Párt jogát a kormányala­kításra.

Az Alapítvány és a hozzá tartozó intézmények azonban továbbra is az ellenzék mellett álltak, és hozzájárultak az új kormány destabilizálásához. Az egyik alapítványi képviselő Washingtonban kijelentette: „Sem­mi közünk a Bolgár Szocialista Párthoz, mert az nem demokratikus."²³ Az Alapítvánnyal együttműködő két legfontosabb szervezet az AFL-CIO és az Amerikai Kereskedelmi Kamara is olyan tevékenységet folytatott, amellyel aláásta az új kormány helyzetét.

Az AFL-CIO a Podkrepát [a. m. Segély], a kis létszámú, félig-med­dig monarchista bolgár szakszervezetet pártfogolta, és szemben állt a legnagyobb szakszervezettel, a Független Bolgár Szakszervezetek Szö­vetségével (FBSZSZ), amely szakított a szocialista párttal, és a politikai élet független szereplőjévé várt. Az amerikai nagykövetség azzal indo­kolta az AFL-CIO állásfoglalását, hogy az FBSZSZ politikai programot hirdetett, és így nem maradt meg a szakszervezetek .zsíroskenyér-poli­tikája" mellett.²⁴ Amikor 1990 végén az FBSZSZ új vezetője az Egyesült Államokba látogatott, ugyancsak hűvös fogadtatásra talárt. Kérését, hogy AFL-CIO-vezetőkkel találkozhasson, rövid úton elutasították. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért Washington DC-ben székelő képvi­selői hallani sem akartak Petkovról, jóllehet az nyíltan szóvá tette a szo­cialista kormány ballépéseit.²⁵

Ezenközben az Amerikai Kereskedelmi Kamara, amely az Alapít­vánnyal való együttműködésével már előkészítette a terepet egy ilyen munkához, úgy döntött, hogy tanulmányt készít a bolgár gazdaságról. A feladat elvégzésére amerikai közgazdászokból álló delegációt küldött az országba. Ezek a szakemberek gyakorlatilag teljesen járatlanok voltak a bulgáriai viszonyokban, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az amerikai nagykövetség támogatásával, alig egy hónapos tevékeny­ség után 600 oldalas gazdasági tervezetet készítsenek, a piacgazdaság mielőbbi megteremtését és a magántulajdon intézményesítését sürget­ve.²⁶ A kormány, kissé meghökkenve a jelentés hosszúságán és elbiza­kodottságán, közzétett egy 50 oldalas bírálatot, amelyben néhány javas­latot elfogadott, másokat viszont irreálisnak minősített. Az ellenzéki Bol­gár Demokrata Unió részben a Jelentés alapján támadta az új vezetés gazdasági stabilizációs programját, de jól jöttek az amerikai közgazdá­szok megállapításai a kormány ellen folytatott széles körű politikai had­járatban is.

A minden oldalról ostromlott Bolgár Szocialista Párt képtelen volt ha­tékonyan irányítani az országot. 1990 végén a kabinet megbukott, koalí­ciós kormány alakult, egyenlő számú ellenzéki és szocialista párti képvi­selővel.

Az amerikaiak szektás politikája és az Alapítvánnyal együttműködő szervezetek tevékenysége egyáltalán nem korlátozódik Bulgáriára. A ta­pasztalatok azt mutatják, hogy az Egyesült Államok egész Kelet-Európá­ban a valóban demokratikus intézmények gyámolítása helyett sokkal na­gyobb lelkesedéssel – és korántsem demokratikusan – az amerikai né­zetekkel rokonszenvező, neoliberális gazdaságpolitikát hirdető politiku­sok szekerét tolja. Így van ez Csehszlovákiában is, ahol az amerikai nagykövetség Vaclav Klaust, a neoliberális elvű, privatizációt szorgalma­zó pénzügyminisztert fogadta kegyeibe. Habár – e tanulmány írása ide­jén – formálisan a népszerű drámaíró, Vaclav Havel vezette, voltakép­pen erősen szociáldemokrata beállítottságú Polgári Fórum van hatal­mon, az ország gazdaságpolitikáját elsősorban Klaus diktálja. Drasztiku­san megnyirbálták a szociális kiadásokat, tömegével árusítják ki az álla­mi vállalatokat, és a szabad piac uralkodik mindenek fölött.²⁷ Az Egye­sült Államok, a Nemzetközi Valuta Alappal karöltve, nyíltan Klaus állás­pontja mellett teszi le a voksát, és az új vezetőknek határozottan értésé­re adta, hogy a folyamatos gazdasági támogatásnak feltétele, hogy Csehszlovákia a Klaus által kijelölt utat kövesse.²⁸

„Üzleti" testületek a latin-amerikanizáció szolgálatában

1990 májusában, amikor még nem csitult el az amerikai vezetőknek a kelet-európai változások láttán érzett örömmámora, Bush elnök bejelen­tette a „demokratikus intézmények és piacorientált gazdaságok kiépíté­sét" segítő Polgári Demokrata Testület [Citizens Democracy Corps] megalakulását.²⁹ Az új szervezet azt tűzte ki céljául, hogy előmozdítsa az Amerikában működő önkéntes (magán-)segélyezési programok tevé­kenységét, és kapcsolatba hozza ezeket a kezdeményezéseket a támo­gatásra szoruló kelet-európai intézményekkel. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért egymillió dolláros indulótőkét ajánlott fel, és a Nemzetkö­zi Fejlődés Szervezete ehhez további 300.000 dollárral járult hozzá.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Polgári Demokrata Testület­nek sem a polgársághoz, sem a demokráciához nincsen köze, ám annál szorosabb érdekei fűződnek a magánvállalkozások létrehozásához. Úgy gondolták, hogy a „vállalkozói know-how" és a „gazdasági infrastruktúra" olyan alapfeltételek, amelyek megteremtése nélkül Kelet-Európa nem képes „a nyugati tőke és segítség fogadására".³⁰ A Polgári Demokrata Testület közvetlenül az amerikai üzleti körökhöz kötődik. Kinevezett el­nöke a Union Pacific Corporation élén álló Drew Lewis, a Reagan-kor­mány egykori magas rangú tisztségviselője. A Testület egyik állandó tagja azt nyilatkozta, hogy „szükségünk van az üzleti világ támogatásá­ra, és Drew megszerzi ezt nekünk".³¹

A Béke-hadtest önkéntesei, akik Latin-Amerikában működnek a leg­nagyobb számmal, szintén megjelentek Kelet-Európában. Céljuk nekik sem a közösségfejlesztés vagy a szociális infrastruktúra kialakításának előmozdítása (mint Latin-Amerikában, tevékenységük hajnalán), hanem a régió integrálásának előkészítése a nyugati gazdaságba. Az első húsz önkéntest Csehszlovákiába küldték angolt tanítani, minthogy „ez a nyelv – jelentette ki az egyik amerikai diplomata Prágában – elengedhetetlen a nyugati világgal való kapcsolatteremtéshez". A Béke-hadtest más tag­jai az üzleti mesterség oktatásán buzgólkodnak szerte Kelet-Európában.

Így aztán, akár az egyes országok politikáját, akár az újonnan létre­jött intézményeket tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy az amerikai kor­mány Európa ezen vidékén sem tekinti igazi feladatának a demokratikus intézmények kiépítését. Sokkal inkább az a célja, hogy kialakítsa „a sza­bad piacot és a magánvállalkozások rendszerét", ami az amerikai politi­kusok szerint a demokrácia előfeltétele. Ugyanaz történik, mint Latin-Amerikában: a neoliberális gazdasági doktrína játssza a prímet, s ezen az elvi alapon állva a Nemzetközi Valutaalap meg a többi nyugati intéz­mény atyai iránymutatásai mellett csökkentik a szociális kiadásokat, el­adják az állami vállalatokat, és hagyják, hogy szabadon uralkodjék a ke­reslet-kínálat törvénye.

Kelet-Európa „latin-amerikanizálódik". A takarékossági intézke­dések folyományaként növekszik a munkanélküliség, csökken a termelés, polarizálódik a társadalom, akárcsak Latin-Amerikában az 1980-as évek óta. A fokozódó gazdasági kilátástalanság és politikai ci­nizmus sem a legmegfelelőbb talaj a demokrácia megszilárdításához. Minthogy nincs olyan igazi ideológiai erő, mely Kelet-Európa országait összetarthatná, nem csoda, ha szerte a térségben újjáélednek a régi nemzetiségi és etnikai viszályok, tovább rontva a régió gazdasági hely­zetét.

Régi és új tragédiákról

1959-ben William Appleman Williams közzétette nagyhatású művét: Az amerikai diplomácia tragédiáját.³² Ebben a munkájában kifejtette, hogy külügyei vitelében az USA 1890 óta a „nyitott kapu" politikáját folytatja, más szóval minden áron biztosítani kívánja bejutását a világ piacaira. Williams szerint az állami vezetőknek szent meggyőződésük, hogy az amerikai demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha külföldi piacokat ta­lálnak gyümölcsöző gazdaságának többletterméke számára. A tragédia az, hogy az Egyesült Államok a kapuk nyitva tartása és demokráciájá­nak megőrzése érdekében az egész XX. században háborút hábo­rú után vívott, és szembeszállt a saját országuk politikai és gazdasági felemelkedéséért harcoló, külföldön indult népi, nemzeti és forradalmi mozgalmakkal.

Sokan vitatták Williams elméletét, mondván, hogy nem fedezhető fel egyértelmű kapcsolat Amerika gazdasági érdekei és külpolitikája között. Michael H. Hunt például azt a nézetet vallja, hogy külkapcsolatai alakítá­sában Amerikát egyfajta belső ideológiai érzék, de mindenekelőtt nem­zeti nagyságába és faji felsőbbrendűségébe vetett hite és ebből fakadó küldetéstudata, valamint a forradalmaktól és társadalmi felfordulásoktól való ódzkodása befolyásolta.³³ Más, az 1970-es és 1980-as években létrejött új-jobboldali, szellemi körökhöz tartozó politikai elemzők azt bi­zonygatják, hogy az Egyesült Államok tiszteletreméltó nemzetközi külde­tést teljesít, és a demokrácia mellett az emberi jogok kiterjesztésére tö­rekszik a világban. Francis Fukuyama, külügyi tisztviselő, a „történelem végéről" szóló teóriájával logikus végkövetkeztetéséig vitte ezt a gondo­latmenetet. Kifejtette, hogy a szovjet fenyegetés összeomlásával és a demokratikus kapitalizmus győzelmével a hagyományos értelemben vett konfliktusok lezárultak, megnyitván a társadalmi béke és kiengesz­telődés új korszakát.

Ennek ellenére a Fukuyama cikke által közölt felmérés Latin-Amerika és Kelet-Európa hidegháború óta végbement fejlődéséről azt tanúsítja, hogy az általunk ismert történelem még távolról sem ért véget. A társa­dalmi és politikai küzdelmek mindenesetre csak erősödtek az utóbbi időkben, különösen a harmadik világban. Williams elmélete az amerikai külpolitikát vezérlő gazdasági érdekekről ma érvényesebb, mint valaha: mind Kelet-Európában, mind Latin-Amerikában és a Közel-Keleten azt látjuk, hogy az USA a szabad kereskedelem megteremtésén és a neoli­berális gondolat meggyökereztetésén buzgólkodik, azaz továbbra is „a kapuk nyitva tartása" az elsőrendű célja. Gazdasági érdekek irányítják a többi kapitalista nagyhatalomhoz – Japánhoz és az egyesült Európához – fűződő kapcsolatait is, miután e téren is elsősorban arra törekszik, hogy mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi termékei elől eltávolítsa a kereskedelmi korlátokat.

Nem bizonyul igaznak Hunt azon állítása sem, hogy az ideológia önálló tényezőként hat a külhoni ügyek alakítására; sokkal inkább úgy tűnik, hogy a hidegháború lezárulása egy csomó ideológiai ballaszttól megszabadította az amerikai külpolitikát. A kommunizmusellenesség, mint mozgósító erő, a múlté. Tény azonban az, hogy a vezetők továbbra is az Egyesült Államok különleges nemzetközi küldetéséről szónokolnak (például az Új Világrend nevében), és még mindig nem szoktak le a vi­lágban bimbózó demokráciák gyámolítását hirdető jelszavakról sem. Ám az amerikai emberek jó része már nem dől be az ilyen hangzatos kije­lentéseknek. Általában – legalábbis az 1990-es években – annak látják az amerikai külpolitikát, ami: korlátlan gazdasági érdekérvényesítés­nek.

Williams könyvének megjelenése óta az amerikai diplomácia tragé­diája még súlyosabbá vált. Ma már nemcsak az USA határain kívüli kor­mányok és mozgalmak szenvednek a beszűkült, gazdaságközpontú szemlélettől – maga az amerikai demokrácia is veszélybe került. Miköz­ben a politikai vezetők az elmúlt három évtizedben mindenféle demokra­tikus küldetésről harsogtak, szisztematikusan megsértették az alkot­mányt, és megnyirbálták az amerikaiak jogart. A vietnami háború, a CIA Chilében, Kubában és Afrikában folytatott titkos tevékenysége, az Irán-kontra-botrány, Bush kijelentése, miszerint hadsereg-főparancsnokként nincsen szüksége az Öböl-háborúhoz a kongresszus „tanácsaira és be­leegyezésére" – nos, ezek a legkirívóbb példái annak, hogyan irányítják az amerikai főemberek tekintélyelvű módszereikkel a külpolitikát, semmi­be véve az alkotmányt, és gúnyt űzve a demokratikus döntéshozás el­véből.

Omladozni kezdett hát otthon is a demokrácia épülete. Rendszeré­nek vitalitását és működőképességét jelenségek egész sora fenyegeti: a mind rémisztőbb hajléktalanság, a kábítószer élvezet és kábítószer bűnö­zés terjedése, a kórházak és iskolák állagának leromlása, a börtönöknek és a feltételesen szabadlábra helyezetteknek az egész fejlett világban példátlanul magas száma, nyomasztó és mind súlyosabbá váló munka­nélküliség, a nagytőkések növekvő szerepe a politikai életben és az amerikai emberek fokozódó elidegenedése hazájuk politikai rendsze­rétől, amit a szavazók lelkesedésének a részvételi statisztikában is meg­jelenő csökkenése mutat.³⁴ Az amerikai demokrácia belső erjedése nem feltétlenül a külpolitikai túlkapásokkal áll közvetlen összefüggésben, az ok inkább az, hogy a politikai vezetők nem voltak hajlandók a hazai gon­dokkal törődni, miközben milliárdokat költöttek külső konfliktusokra és hadügyekre, ami bizonyosan hozzájárult a demokratikus rendszer ha­nyatlásához. A Reagan-országlás idején, amikor párhuzamosan a kato­nai költségvetés példátlan felduzzasztásával befagyasztották illetve megnyirbálták a hazai kiadásokat, még szembeszökőbbé vált a kapcso­lat a belpolitikai helyzet romlása és a kalandor külpolitika között.

Az egyetlen momentum, ami az amerikai demokrácia három évtize­des tragédiájában reményre adhat okot, az, hogy a közvélemény népes rétegei nem tűrték ölbe tett kézzel a demokrácia ellen elkövetett sérel­meket, és a jogtalanságokra széles körben támogatásra lelt polgári moz­galmak alapításával válaszoltak. A folyamat kezdetét a vietnami háború jelzi. A tömeges tiltakozások távozásra késztették Lyndon Johnsont, és az sem kétséges, hogy Nixont és Kissingert a közvélemény háborúellenes­sége kényszerítette az amerikai csapatok visszavonására Vietnamból.

A 1970-es években, de különösen a Carter-kormány idején, az állam­polgári külpolitikai mozgalmak sokkal összetettebbé váltak. Washingtoni emberjogi szervezetek és állampolgári lobbyk törvénymódosításokért harcoltak, és olyan új külpolitikai irányvonal kialakítását szorgalmazták, mely a kommunizmus mumusa helyett inkább az elnyomástól és a gaz­dasági deprivációtól szenvedő harmadik világ szükségleteire figyel. A Reagan-kormány katonai fejlesztése és a harmadik világ ellenforradalmi haderőinek nyújtott támogatás a lakosság körében további, széleskörű háborúellenes és antimilitarista mozgalmak megalakítására ösztönzött. A létrejött független polgári kezdeményezések egyaránt tiltakoztak az atomfegyverkezés, a Dél-Afrikában folytatott apartheid-párti politika és – Nicaragua valamint Salvador kapcsán – az idegen országok belügyeibe való beavatkozás ellen. Ügyüknek nemegyszer az egyházakat, a hely­hatóságokat és városi tanácsokat, hely: szakszervezeteket, nőmozgalmi aktivistákat, olykor a fekete és latin szervezeteket is megnyerték.³⁵ El­lenzéki hangú demokratikus viták és aktív politizálás kezdődött szerte az országban.

Felszíni demokrácia

Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok azért nem képes kiállni a világ demokráciái mellett, mert baj van saját demok­rácia-fogalmával és politikai rendszerével is. Elmúltak a régi szép idők, az USA már nem ragyog világítótoronyként a többi nemzet előtt, demok­ratikus intézmények kialakítására és azok további tökéletesítésére buz­dítva Politikai gondolkodók az utóbbi években az amerikai liberális de­mokrácia több belső korlátjára is rámutattak. Benjamin Barber kifejtette, hogy az Egyesült Államokban csak „felszíni demokrácia" létezik, csekély igazi tartalommal.³⁶ Tartanak ugyan időszaki választásokat, de mivel a képviseleti szervezetek fokozatosan elidegenítik és marginalizálják az embereket, az állampolgárok közössége nem nagyon érdekelt a valódi részvételen alapuló, demokratikus politika kialakításában. „Tartalmas de­mokráciát" csak akkor hozhatunk létre, ha lebontjuk azokat a korlátokat, amelyek a demokrácia formális intézményeit elválasztják a lakosságtól.

Norberto Bobbio, olasz teoretikus kiemelte, hogy a „liberalizmus" és a „demokrácia" közötti ellentmondás nagymértékben befolyásolja az Egye­sült Államok és a többi nyugati tőkés ország politikai fejlődését.³⁷ A klasszikus értelemben vett liberalizmus az egyéni jogokat védelmezi a demokratikus többség hatalmával szemben. A klasszikus liberálisok, avagy neoliberálisok az utóbbi évtizedekben a tulajdonjogokat állították figyelmük homlokterébe, és azt hirdetik, hogy a tulajdonjogok a többségi követelések számára érinthetetlenek, és nélkülük nem képzelhető el sem társadalmi stabilitás, sem gazdasági növekedés. Mondanunk sem kell, hogy ez a szemlélet a piac elsőbbségét hirdető neoliberális gazda­sághoz kötődik. A londoni Financial Times egy angol cikkírója odáig ment, hogy kijelentse: a választások jelentősége egyre inkább csökken, és tulajdonképpen már nincs is rájuk szükség, hiszen az átlagpolgár a nyugati országokban nap mint nap leadja szavazatát a piacon.

Az 1989-ben elhunyt Williams a halála előtti években a helyi mozgal­makban és a közvetlen demokráciáért folyó küzdelmekben látta azt a jelentékeny politikai erőt, mely meg tudja változtatni az amerikai társa­dalmat, és véget vethet az amerikai diplomácia tragédiájának. A politika és a neoliberális ideológia számára a legnagyobb kihívást ma a társadal­mi mozgalmak jelentik. A polgárjogi és ökológiai vagy a feminista moz­galmak, a rokkantak és otthontalanok harcai, valamint a már említett há­borúellenes és beavatkozásellenes csoportosulások mind részét képezik az Egyesült Államokban és a nyugati világ többi országában működő, általános, alulról induló demokratikus folyamatnak. És tegyük hozzá, hogy ha létezik egyáltalán valamiféle nyugatról jövő társadalmi és politi­kai „export", akkor azt éppen ezek az öntevékeny mozgalmak képviselik. Kelet-Európában például az igazi politikai megújulást azok a bimbózó társadalmi kezdeményezések segítik elő, amelyek a női egyenjogúság, a környezetvédelem, a hajléktalanok és a rokkantak ügyének védelmé­ben szerveződnek.

Ahogy végéhez közeleg a huszadik század, és a világgazdasági helyzet egyre súlyosabbá válik, a demokrácia és a demokratikus intéz­menyek körüli viták és küzdelmek csak tovább éleződnek. Az Egyesült Államokban nem az lesz a kérdés, hogy az USA tudja-e exportálni a de­mokráciát vagy sem, hanem hogy az alulról kezdeményezett társadalmi mozgalmak meg tudnak-e erősödni annyira, hogy megóvják, esetleg ki is terjesszék az amerikai társadalom demokratikus intézményeit, példát mutatva a világ népeinek. Csak ha-ez sikerül, akkor érhet véget az ame­rikai diplomácia tragédiája.

(Ford.: Náday Judit)

A tanulmányt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. Később megjelent "The Tragedy of American Democracy," in Low Intensity Democracy: Political Power in the New World Order, London: Pluto Press, 1993. (A szerk.)

Jegyzetek

1 James Baker amerikai külügyminiszter beszéde 1990. március 31-én a texasi Dallasban. L. State Department Bulletin.

2 Lásd Orlando Nunezzel közösen írt cikkemet a reagani külpolitika demokrácia felfogásáról: Legacy of the Reagan Decade, CENSA Strategic Perspectivees, 1990. Jan. A Reagan-kormány tisztségviselőinek demokráciafelfogásáról, lásd még: Barbara Epstein: The Reagan Doctrine and Right Wing Democracy, Socialist Review, 1/89, pp. 9-40.

3 Jeanne Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards, Commentary, 1979. Junius.

4 Az Egyházi Bizottságban tartott meghallgatások igen szigorúak voltak, és az­zal végződtek, hogy beszüntették a CIA legjogsértőbb akcióit.

5 A Council on Hemispheric Affairs és az Inter-Hemispheric Education Research Center, valamint a National Endowment for Democracy (NED): A Foreign Policy Branch Gone Awry, pp. 18-19.

6 L. a NED éves jelentését.

7 Állításomat a Nemzeti Demokratikus Társaság képviselőivel 1988 októberé­ben, Santiagóban folytatott személyes beszélgetésekre alapozom.

8 L. az ellenzéket és Noriegát egyaránt bíráló latin-amerikai megfigyelők tudósí­tását. Sem Noriega győzelmét, sem vereségét nem tanúsította elegendő bizonyí­ték.

9 L. Accuracy in the Media Report. Itt is nagymértékben támaszkodtam a vá­lasztások idején folytatott személyes beszélgetésekre.

10 Hivatkozás a CEPAL illetve Castaneda cikkére a World Policy-ben.

11 Arthur MacEvan: Debt and Disorder: International Economic Instability and US Imperial Decline. New York, Monthly Review Press, 1990. Kivált a 3. fejezet érde­mel figyelmet.

12 Anthony P. Maingot: The Difficult Transition in the Carribean: Hemisphere, 1989. ősz, 2. kötet, 1. sz., pp. 6-8.

13 L. a Pensaniento Proprio példányait.

14 Beszélgetés Eric Holt-Gimenezzel, egy Nicaraguába delegált amerikai mezőgazdasági szakértővel.

15 Riportok külügyi tisztségviselőkkel az 1980-as évek derekán, l. például a Craig Johnstone-nal, az Amerika-közi ügyek államtitkárával folytatott beszélgetést.

16 Hivatkozás az amnesztia-jelentésre.

17 L. Will the Maquiladores Build a Better Manana? Business Week, Internatio­nal Edition, 1988. nov. 14.

18 L. Enclave of Entente, South: Business Technology, Politics, Leisure, 1988. május.

19 Riport Lea Guidóval, az ENSZ Össz-Amerikai Egészségügyi Szervezetének képviselőjével, 1990 decemberében.

20 L. az 1990 november közepén megjelent NYT-cikksorozatot, amely bemutatja a korai problémákat és a forradalmakkal kapcsolatos kedvetlenséget.

21 1990 szeptembere és októbere között Kelet-Európában folytatott személyes beszélgetések alapján.

22 Az Egyesült Államok történelmi hagyományokkal rendelkező forradalom-elle­nes külpolitikáját kitűnően mutatja be Michael Hunt: Ideology and U. S. Foreign Policy, Yale University Press, New Haven, 1967. Kivált a 4. fejezetet ajánlom az érdeklődők figyelmébe.

23 Beszélgetés Margaret Ferryvel, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért propa­ganda-megbízottjával, 1990 októberében.

24 Beszélgetés Rob Moore amerikai követségi dolgozóval, Szófiában, 1990 októ­berében.

25 Beszélgetések a Független Bolgár Szakszervezetek Szövetségének képvi­selőivel 1990 novemberében.

26 Jelentés a bolgár gazdaság fejlődéséről, átmeneti tervezettel. Készítette a Na­tional Chamber Foundation, az Amerikai Kereskedelmi Kamara szervezete. A fel­mérést irányította és a jelentést szerkesztette: Richard W. Rahn és Ronald D. Utt.

27 Részletesen tárgyalja a csehszlovákiai helyzetet és a neoliberalizmust Roger Burbach és Steve Painter: Capitalist Restoration in Czechoslovakia, 1991. márci­us.

28 Telefon beszélgetések a prágai amerikai nagykövetség tisztségviselőivel. L. még: Chetka News Agency Reports, Prague, Czechoslovakia.

29 A Közép- és Kelet-Európának nyújtott amerikai segítségről szóló időszaki je­lentés, 1990. május. Az Egyesült Államok Amerikai Külügyminisztériuma, Tájékoz­tató Iroda.

30 Uo.

31 Interjú Enud McGifferttel, a Polgári Demokrata Testület állandó tagjával, 1990 októberében.

32 William Appleman Williams: The Tragedy of American Diplomacy, Cleveland, 1959.

33 Hunt: i. m.

34 Részletesen elemzi a nyugati demokráciát Roger Burbach és Orlando Nunez: The End of Socialism or the End of Western Domination? CENSA, Strategic Pers­pectives, 1990. okt. 2.sz.

35 Roger Burbach és Orlando Nunez: Fire in the Americas, Verso Press, 1967. A háborúellenes és beavatkozás-ellenes mozgalmak szerepéről lásd a 4. fejezetet.

36 Benjamin R. Barber: Strong Democracy: Participatory Politics for a New Age, University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 1984.

37 Norberto Bobbio: Liberalism and Democracy, London, Verso Press, 1990.

A közép-amerikai környezetet számos veszély fenyegeti, ám ezek közül is a legközvetlenebb az a bulldózerekkel és lombtalanítókkal folytatott háború, amely egyaránt támadja a természetet és az emberi életet. Az alábbiakban Pip Hinman tudósít a régió fejleményeiről, s egyúttal bemu­tat néhány, a válság ellenére is reményteli helyi kezdeményezést.

*

Közép-Amerika ökológiai sokfélesége világviszonylatban is egyedülálló. A morpho-lepke kékes csillogásától a panamai esőerdőkben a legendás guetzalig, amelynek ritka árnyéka beleég Guetamala hegyvidékének kö­débe, a régió természeti jelenségei több generációnyi természetkedvelőt kápráztattak el. Hosszú időn keresztül e zsúfolt földnyelv hídként és át­meneti zónaként szolgált a trópusi és a mérsékelt égövi életformák szá­mára Észak- és Dél-Amerika között. A világon csak itt megtalálható több mint ezer növényfajta orvostudományi és mezőgazdasági kincseket rejt.

Évek óta szenved e térség az erdőirtások, a talajerózió, a rovarirtók és az ipar szennyezése okozta ökológiai pusztítástól. Most azonban Kö­zép-Amerika környezete egy még közvetlenebb veszéllyel kénytelen szembenézni. A Panamától Guetamaláig fegyvereket halmozó hadsere­gek órák alatt megsemmisíthetik azt a természeti szépséget, amelynek több ezer év kellett, hogy létrejöjjön. A bombák, bulldózerek és lombtalanítók, amelyek oly központi szerepet játszottak Vietnamban, most újra színre lépnek a világnak ebben a részében.

Háború és nyomor

A legszörnyűbb pusztítás El Salvadorban ment végbe, ahol az eredeti trópusi erdőknek több mint 95 százaléka tűnt el, s az országnak ma már kevesebb mint 7 százaléka erdős. A Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (FMNL) elleni harcában az Egyesült Államok által támoga­tott salvadori hadsereg az USA vietnami felperzselt föld taktikájához ha­sonló eljárásokat alkalmazott Csupán egyetlen tartományon belül 12 200 hektárnyi területet pusztított el a bombázás okozta tűz, és lombtalanítók­kal permetezték azon hegyvidéki területek erdőit, ahol az FMNL-harcosok menedékre leltek.

Ugyancsak a felperzselt föld taktikáját alkalmazza a guetamalai had­sereg a főként indián közösség okozta zavargások ellen, s a tizenöt éves polgárháború Nicaraguában súlyos gazdasági válságot eredmé­nyezett, amely ellehetetleníti a környezetpusztítás elleni védekezést.

A kétségbeejtő nyomor ugyancsak jelentős tényezője a térségben végbemenő környezetpusztításnak. A földnélküli parasztok (campesinos) erdőket vágnak ki, hogy így csináljanak helyet a mezőgazdaság­nak, ám az erdők lombozatában tartalmazott tápanyagok elvesztése in­stabillá teszi a talajt, úgyhogy számos ilyen farmot csakhamar kénytele­nek feladni. Másutt a campesinók olyan meredek lejtőkön kísérlik meg a növénytermesztést, hogy munkájuk közben gyakorta karókhoz kell kö­tözniük magukat, nehogy lecsússzanak. Az eredmény, természetesen, nagybani talajerózió. Becslések szerint El Salvadorban ez az országnak körülbelül 77 százalékát érinti, míg Costa Ricában az ország 41 száza­lékáról állítható, hogy kisebb vagy súlyosabb mértékben szenved a talaj­eróziótól.

Ugyanakkor a pusztítás mindaddig nem maradhat abba, amíg a mezőgazdaságilag használható földek túlnyomó része a vagyonos elit tulajdonában marad. Guetamalában a művelhető földterület 80 százalé­ka a lakosság 2,1 százalékának tulajdonában van, El Salvadorban a „14 família" néven ismert elit 60 százalékot birtokol, Hondurasban pedig a lakosság 44 százalékának egyáltalán nincs földtulajdona.

Kártevőirtók és szarvasmarha

A szarvasmarha-termelés (az észak-amerikai piacra) riasztó méretű er­dőpusztulást okoz. A jelenlegi trendek alapján a következő éves pusztu­lási adatokkal számolhatunk: 900 négyzetkilométer Guetamalában, 800 Hondurasban, 600 Costa Ricában, 500 Panamában. Míg Costa Ricában a lakosság többsége éhezik, hatalmas földterületeket különítenek el, hogy olyan virágokat termesszenek rajtuk, amelyeket naponta szállíta­nak repülőgéppel New York nagy éttermeibe.

A vízszennyezés okozta gyomorfertőzés és bél-rendellenességek al­kotják a legjelentősebb halálokot Belize, Guetamala, Honduras és Nica­ragua alultáplált lakossága körében. A víz által hordozott fertőzések Hondurasban a halálozás 12 százalékáért felelősek

Az 50-es években megindult fellendülés a gyapottermelésben a rop­pant mérgező organofoszfátok, illetve olyan perzisztens organoklorinok nagybani használatához vezetett, amilyen például a DDT. A 60-as évek­re Közép-Amerika vált az Amerikából importált kártevőirtók egy főre jutó legmagasabb fogyasztású felhasználójává, s egy 1976-ban elvégzett felmérés azt mutatta ki, hogy Honduras és Guetamala vezetik a világ­ranglistát a kártevőirtók okozta mérgezések területén. A Közép-Ameriká­ban alkalmazott kártevőirtók kb. 75 százalékát az USA-ban már betiltot­ták

A nicaraguai kísérlet

A 80-as években a nicaraguai sandinista kormány komoly erőfeszítése­ket tett annak érdekében, hogy radikálisan csökkentse a kártevőirtók al­kalmazását, és lelassítsa az erdőirtás mértékét. A széles körre kiterjedő föld-újraelosztási program jelentősen csökkentette mind az erdőirtást, mind a talajerózió mértékét, a kormány pedig támogatást nyújtott a kör­nyezetvédő szervezetek konzervációs kezdeményezéseihez és olyan, helyi közösségeken alapuló programokhoz, amelyek a földművelés öko­lógiailag is megfelelő módszereinek bevezetését célozták.

Ahogy azonban megerősödött a harc az USA támogatta kontrák el­len, e környezetvédelmi kezdeményezések forrásai kiapadtak, s a sandi­nisták mára különben is kihullottak a hatalomból.

A Managua-tó vize, amelyet súlyosan szennyez a Managuából szár­mazó tisztítatlan szennyvíz illetve az USA-beli Penwalt cég által bele­eresztett nagymennyiségű higany, lassan beleszivárog a város ivóvíz el­látási rendszerébe. Túl ezen, amerikai cégek azt tervezik, hogy az or­szág atlanti partjai mellett mérgező pernyét és nukleáris hulladékot bo­csátanak a tengerbe.

Ki a felelős?

A közép-amerikai környezetpusztításért a felelősség jelentős része azon kormányokat terheli, amelyek lehetővé teszik, hogy a destruktív tenden­ciák korlátlanul növekedhessenek. El Salvadorban és különösen Guate­malában az USA-kormány közvetlen segítséget nyújt a hadseregnek az ökocidium végrehajtásában. Valamennyi közép-amerikai országra igaz, hogy a gazdag földtulajdonosok folytatják a régió természeti erőforrása­inak kizsákmányolását, ügyet sem vetve a jövőre.

Másfelől azonban, a közép-amerikai gazdasági fejlődés mintáját jó­részt az észak-amerikai piac szükségletei határozták meg (európai és japán kereskedők illetve befektetők jelenléte mellett). A nemzetközi ban­kok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kétségbeejtő következmé­nyekkel járó fejlesztéseket finanszíroztak Az Egyesült Államok bőkezű támogatást nyújtott az olyan rezsimeknek, amelyek csaknem kizárólago­san a vagyonos eliteket képviselik. Példa erre az USA napi 1,5-2 millió dolláros katonai támogatása a salvadori hadseregnek.

Világos, hogy szinte mit sem lehet tenni a válság ellen, míg meg nem oldódnak a katonai konfliktusok, s véget nem ér a térségben a külső be­avatkozás. Ugyanakkor a pozitív helyi kezdeményezések nemzetközi tá­mogatást igényelnek, különösképpen Nicaraguában, ahol a kormányvál­tozás számos biztató programot és tervet sodort veszélybe.

(Ford.: Várkonyi Gábor)

Green Left Weekly, 63-64.

Azok az alapvető változások, amelyek jelenleg Közép- és Kelet-Euró­pában végbemennek, keleti és nyugati formájukban egyaránt a legna­gyobb kihívást jelentik társadalmaink számára ebben az évszázadban. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kapitalizmus megnyert egy fontos csa­tát – ám felmerül a kérdés: vajon valóban megnyerte-e a háborút is, ahogyan intellektuális szószólói közül oly sokan állítják? Mostanáig a Nyugat társadalmai meglehetősen hosszú ideig a korábbi „szocialista világgal" való, rendszerek közötti versengés keretein belül fejlődtek. Ennek az antagonisztikus világrendszernek most vége, s ez számos új kérdést vet fel, amelyeket sürgősen meg kell vitatnunk: milyen követ­kezményekkel jár, hogy ez a versengés véget ért? Vajon megkísérli-e a „nyugati rendszer", hogy azt a hegemonikus és hatalmi logikát, ame­lyet a harmadik világgal való viszonyában mindig is követett, kiter­jessze Kelet-Európára is, arra törekedve, hogy a régiót – miután az el­veszítette versenyképességét – „második világként" egy új alárendelt helyzetbe kényszerítse? Azaz a meggyengült Közép- és Kelet-Európá­val való kapcsolatai kezelésének „erőpolitikai" útjaként a zárt határok­nak, a társadalmi és politikai kirekesztésnek, a soviniszta kampányok­nak és a nyugati társadalmakon belüli demokratikus szabadságjogok csökkentésének stratégiáját fogja-e követni? Másfelől, még ha erre megvolna is a spontán tendencia és a politikai akarat, egyáltalán képe­sek lesznek-e ezek az országok arra, hogy így tegyenek? Lehet-e meg­felelően tömöríteni a nyugati társadalmakat egy ilyen neokolonialista elképzelés körül? Nem fog-e a feladat nagysága valamiféle kooperatív gondolkodást kikényszeríteni legalább néhány vezető nyugati politikus esetében? Nem lesznek-e jelentős ellenzékek és ellenmozgalmak egy ilyen felelőtlen politikai stratégiával szemben a nyugati társadalmak­ban?

Másfelől mit jelent ez a nagy kihívás egy összeurópai léptékű, po­litikailag járható alternatív politikai program kidolgozása szempontjá­ból? Félre fogja-e tolni Közép- és Kelet-Európa újjáépítésének feladata azokat a sürgető feladatokat, melyek benne rejlenek az emberiség előtt álló globális kihívásokban? Nem fogják-e a „posztsztálinista" stratégiákkal kapcsolatos közelgő konfrontációk meggyengíteni vagy akár meg szüntetni az ökológiai és a társadalmi emancipációs követelések ha­sát az európai társadalmakra?

1

Az úgynevezett „létező szocializmus" vége Közép- és Kelet-Európá­in, azzal, hogy megnyitotta az utat a demokráciára és egyéni szabad­ágra Irányuló követelések előtt, egyszersmind – ahogyan a jelenlegi események Jugoszláviában, Grúziában és másutt megmutatták – kiengedte az etnikai és nacionalista-soviniszta agresszió gonosz szellemeit abból a palackból, amelyet eddig mintegy lepecsételve tartott a korábbi állami represszió. Ez ismét egészen drámai módon mutatta meg, hogy mind a demokrácia, mind az egyéni, szabadság erőtlen érték, önmagukban elégtelenek egy új társadalmi és kulturális közösség felépítéséhez, posztsztálinizmus alkonyán a közép- és kelet-európai népek nem csak túlhaladták a hatalom és elnyomás egy politikai és társadalmi rendszerét, hanem ugyanennek a folyamatnak során el is vesztettek valami alapvető dolgot: bármifajta reményt arra, hogy az emberiség kreatív képességei kiterjeszthetők azokra a társadalmi struktúrákra is, melyek életmódját formálják. A „reálisan létező szocializmus" bukása a nyugati társadalmakban is mély visszhangra talált: a kapitalizmuson alapuló „modern polgári társadalommal" szembeni alternatívának rész­ben a puszta eszméje is diszkreditálódott, de ha nem, akkor is sokkal nehezebb elgondolni. Azoknak az erőknek, amelyek meg vannak győződve a társadalmi emancipációért folytatott hagyományos harc folytatásának szükségességéről, nemcsak a mélyen átalakult valósággal kell szembenézniük, miután a „rendszerek közötti versengés" megszűnt politikai és gazdasági világrendszer hatékony tényezőjének lenni, egyszersmind át kell gondolniuk a társadalomkritika alapfogalmaira, elméleteire és cselekvésmódjára vonatkozó saját hagyományaikat is, az alapvető emberi értékekhez való közelítésmódjukat, a társadalmi moz­galmaknak és az intézményes politikának az igazi jelentőségét és lehetséges hatását.

Összegyűjtve a szükséges erőt, akaratot és intelligenciát e feladat felvállalásához – ha valóban az a szándékunk, hogy ismét megalkossuk társadalmi emancipáció egy új perspektíváját, és felvázoljuk az emberiség tartós globális problémái megoldásának követelményeit – radi­kálisan új módon keli szembenéznünk a történelmi valósággal, legelemibb kiindulópontjuktól kezdve át kell építenünk politikai stratégiáin­kat, éppúgy, mint elméleti megközelítéseinket.

2

Igen könnyen lehetséges, hogy azok a politikai alapelvek, amelyek legtöbb posztsztálinista társadalomban előtérbe kerültek – a demokrácia, az egyéni emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés követelése és piaci mechanizmusok zavartalan működése – semmi mással sem helyettesíthetők. Mégis, minthogy túlhangsúlyozódik bennük a puszta t járásmód mozzanata, önmagukban nem elégségesek arra, hogy felvázoljuk belőlük egy olyan, a korábbiaktól lényegében eltérő társadalommodelljét, amely képes emberi szempontból kielégítő választ találni fő világproblémákra, melyekkel az emberiség egyre sürgetőbben m szembe. Márpedig itt a feladat nem kevesebb, mint egy ökológiai szer pontból elfogadható újratermelési mód megalkotása; az emberiség megbékélése saját jövendő nemzedékeivel és a nem-emberi fajokkal; egy igazságos és konszenzuson alapuló nemzetközi gazdasági, politika és kulturális rend kialakítása, mely mentes a háború, a függőség és az elszegényedés veszélyeitől; a nemek és nemzedékek közötti viszony egyenlőségelvű átalakítása, mint az aluiról jövő népességszabályozás konszenzuson alapuló formájának előfeltétele; a kölcsönös elfogadás kulturális miliőjének kifejlesztése, ahol a különbözőséghez való jogot bőrszínre, etnikai és kulturális háttérre vagy szexuális beállítottság, való tekintet nélkül minden ember alapvető jogának tekintik, és ahol az arra való igény, hogy egy térben-időben meghatározott specifikus emberi közösséggel azonosuljunk, megszűnik a mások kirekesztésére es diszkriminálására való motivációnak lenni.

Annak ellenére, hogy mind Nyugaton, mind Keleten jelenleg a de­mokráciának a tekintélyuralmi gyakorlat felé való visszafejlődésére mutatkozik tendencia, aligha tekinthető bebizonyítottnak az a feltétele­zés, hogy a jövőben ne lenne semmiféle olyan mozgalom egy alternatív társadalom megteremtése érdekében, amely lényegében ugyanazokat az új kérdésfeltevéseket és módszereket mutatja majd fel, mint ame­lyek az 1980-as évek társadalmi mozgalmaiban e feladatok növekvő tudatosodását jelezték; az ökológiai mozgalomra gondolunk, a feminis­ta mozgalomra, a békemozgalomra, a polgárjogi mozgalomra, a nem­zetközi szolidaritási mozgalomra, a faji és nemzeti-soviniszta kirekesz­tés elleni aktív szolidaritási mozgalomra. A gazdasági alternatívákat, az ökológiai követeléseket és a társadalmi emancipáció igényét alulról szerveződő friss szövetségek még kialakítandó formájában kell kombi­nálnunk, amelyben megteremtődhet az önaktivizálás és az ellenjavasla­tok újfajta egyensúlya.

3

Nem lehet többé egyetlen centrális probléma, egyetlen szabadalmazott kapcsolókar", amelynek a megrántása valamiképpen átállítja az összes többit is. Az alapvető és másodlagos ellentmondások közötti különb­ségtétel ideje lejárt. Mégis, az alternatív társadalomba való átmenet több és más lesz, mint egyszerűen az uralkodó „fejlődési modell" peri­odikus változásainak egyike, mivel strukturális változásokat fog magá­val hozni a társadalom összes főbb dimenziójában, átfogó hatását te­kintve pedig átmenetet jelent egy másik újratermelési módhoz.

Á jelenlegi, globális dereguláció irányába mutató tendenciák sem­milyen értelemben sem jelentik részét a jelenlegi civilizációs válság bármiféle előrelátható megoldásának. Éppen ellenkezőleg, maga a köz­ponti probléma nyilvánul meg bennük. A jelennek azt a fenyegető ve­szélyét, hogy visszaesünk a neoliberális destabilizáció, a tekintélyelvű „törvény és rend" politika, a nemzeti-soviniszta „etnocentrizmus" vagy az eltűnésre ítélt technokratikus hatalmi struktúrák (mint a kato­nai-ipari komplexum) visszaállítására tett kísérlet korszakába, semmi­lyen más, kevésbé igényes politikai megközelítéssel nem válaszolhat­juk meg hatékonyan, mint itt és most megvalósítható átfogó politikai alternatívák kidolgozásával.

4

A szükséges többdimenziós átmenet egy alternatív társadalomba többé nem lehet egyetlen, „a történelem szubjektumaként" működő centrális cselekvő tényező műve. Nem lehet továbbá az ilyen történelmi szubjek­tumok valamilyen szervezett szövetségének műve sem. Az átmenet szükségképpen a kialakulóban lévő strukturális változások és a kü­lönböző politikai ágensek mint „történelmen belüli cselekvők" ver­sengő, ha nem éppen egymással ellentétes stratégiáinak együttes eredménye lesz. Ez nem zárja ki, inkább magában foglalja a lehetséges szövetségek és középtávú közös politikai programok tudatos kialakítá­sát, bár ezek korlátozott lehetőségeinek fokozott tudatosítása mellett. Sem egyetlen tematika vagy érdek, sem egyetlen típusú (önszer­veződés nem lehet elégséges alapja önmagában egy alternatív fejlődés­nek, egy más társadalom felé vezető átmenetnek. A társadalmi élet alapszintjén működő társadalmi mozgalmaknak, strukturálisan gyenge helyzetben lévő csoportok érdekvédelmi szervezeteinek (szakszerveze­tek, fogyasztói szövetségek), kulturális kezdeményezéseknek és politikai szervezeteknek egyesíteniük kell erőfeszítéseiket, hogy elérjenek vala­mit, aminek következményei eléggé messzire hatnak, hogy együtt dol­gozzanak az emberiség problémáinak és küszöbönálló feladatainak megoldásán.

5

Bármilyen lehetséges átmenet egy ilyen alternatív társadalomba, az emberi társadalmak történelmi életfolyamatainak különböző dimenzió­iban végbemenő, nem egyidejű, egyenlőtlen és egyenetlen fejlemények konfigurációjának eredménye lesz. Minden nemzeti vagy etnikai kö­zösségnek elvben magának kell meghatároznia azt a specifikus „mó­dot" és „ütemet", amellyel a maga részéről hozzá kíván járulni az átfo­gó folyamathoz.

Ez nem zárja ki a nemzetközi együttműködést és szolidaritást mind a kormányzati, mind az autonóm alapszinteken, ellenkezőleg, különös­képpen lehetségessé és szükségessé teszi mint annak előfeltételét, hogy a központi döntések meghozatalához szükséges hatalmat – és az ésszerű meghozásukért való felelősséget – a döntések által valósá­gosan érintett emberek kezébe adjuk, valamint hogy a területi „nemzetállamok" hatalmának jelentős része a területeiket átfedő regionális társadalmi és kulturális közösségekhez kerüljön.

Új internacionalizmust kell kialakítanunk, amely különbözni fog az „univerzalizmus" hagyományos eurocentrikus és patronáló jellegű for­máitól, anélkül, hogy feladná azt az alapvető gondolatot, miszerint az egyetemes emberi értékek szükségszerű részét képezik egy olyan elfo­gadható világrendnek, amelynek valamennyi emberi kultúra közötti, egyenlő feltételek alapján folyó párbeszéd eredményeként kell kialakulnia.

Mivel nincs „egyetlen legjobb út" egy alternatív újratermelési módhoz, a „különbözőséghez való jognak" érvényesülnie kell a kultúrák között éppúgy, mint az emberek között, egy olyan valós feltételrendszerben, amelyre az emberi jogok megőrzése, a gazdasági racionalitás egy kontrollálható formája jellemző, amelyben – egy békés és egyenlőségelvű világrend keretein belül – széles körben működő de­mokratikus eljárások érvényesülnek, és megszűnik a nemek valamint a nemzedékek közötti viszony diszkriminatív struktúráinak újrater­melődése.

6

A társadalmi mozgalmak lesznek az öko-szocialista társadalmi változá­sok mögött álló hajtóerők. Formáik és céljaik különbözősége meg fog­ja zavarni azokat, akik a valóságot a régi emlékek és dogmák szemüve­gén keresztül nézik.

Néha azt állítják, hogy mindezeknek a mozgalmaknak közelíteniük kell egymáshoz. Ez egy leegyszerűsítő mítosz, amely valójában nem hozhat igazi változást. A konkrét alternatívák a népesség többségét többféle módon egyesíthetik: nem a „legkisebb közös nevező" alapján, hanem azzal, hogy minden egyes társadalmi mozgalom egyedi aspektusait az erő és tartalmi gazdagság forrásának tekintik. Véleményünk szerint az öko-szocialista átalakulás csak a cselekvő erők széles skálá­jának segítségével következhet be, amelyek mindegyikének megvannak a maga saját céljai és tapasztalatai.

A politikai hatalmasságoknak nehéz tiszteletben tartaniuk a társa­dalmi mozgalmak autonómiáját. Új típusú viszonynak kell közöttük kifejlődnie. Még a zöld pártoknak is elővigyázatosaknak keli lenniük, hogy ne próbálják meg „felhasználni" a mozgalmat. Az öko-szocialista átalakulást nem hozhatja meg az állam. Milyen szervezeti formát kellene öltenie akkor ennek az alternatív politikának? Ez az, amit most meg kívánunk tárgyalni.

Szervezeti formák önmagukban nem oldják meg a problémákat. De egyik tétjét jelentik annak a harcnak, amely egyfelől az uralkodó erők és struktúrák (melyek megpróbálják a saját szervezeti formáikat rá­kényszeríteni a társadalomra), másfelől pedig a magában a társada­lom szívében működő olyan áramlatok között folyik, amelyek megpró­bálnak bennünket felszabadítani e korlátok alól.

Évszázadokon át az uralkodó erők ráerőltették a társadalomra azt a gondolatot, hogy a politikai tudatosság kisszámú ember kiváltsága: az „arisztokráciáé", „elité" vagy „élcsapaté". A régi görögök és ró­maiak kora óta a pártokat úgy gondolták el, mint férfias szervezeteket, amelyeknek célja az, hogy az osztályharcot a hatalomért folytatott harccá változtassák.

A jelenkorban Európa két fő típusát ismerte meg a pártoknak: az uralkodó oldalon ott vannak a köztiszteletben álló nemesség vagy előkelőségek pártjai, amelyek az establishmenthez kapcsolódnak; az uralom alatt állók oldalán pedig a tömegpártok, amelyek más társadal­mi területeken éppúgy elkötelezik magukat, mint a tisztán politikai küzdelemben.

Furcsa elvakultság kell ahhoz, hogy valaki a mai világban azt higgye, hogy a politikai tudatosság egy kisebbség számára van fenntartva. A társadalom bonyolultabbá válik, és a politizáló osztály dezintegrálódik. A hagyományos pártoknak nincsenek megoldásaik. Annak ellené­re, hogy egyes frakcióik megpróbálják átvenni vagy megreformálni őket, képtelennek bizonyulnak az alapvető problémák megoldására. Egyre inkább maguk a társadalmak azok – mind Keleten, mind Nyu­gaton -, amelyek a nehézségek, ellentmondások és visszalépések elle­nére megbirkóznak e problémákkal. A nyugati demokráciákban a pár­tok választási és hatalom-menedzselési gépezetekké változnak. Meg­szerveznek jelentős számú állampolgárt, és integrálják őket a politikai rendszerbe. A köztük lévő különbségeken túl valamennyien bizonyos mértékig el vannak telve saját jelentőségük tudatával. Valamennyien, még a legkisebb csoportocskák is, azt állítják, hogy az embereket képviselik, és megoldják helyettük a problémákat. A pártrendszer feltétele­zi a szuverenitás gyakorlásának jogát. A tömegpártok befolyásának a visszatérése, amelyek az ellentmondások egy meghatározott hierarchiájának megfelelően szervezték meg a társadalom egy egész rétegét, nem kívánatos, és valószínűleg nem is lehetséges. Bár nem nehézségek nél­kül, de a társadalom a saját kezébe veszi az átalakulást, sokféle módon, és a politika által megkövetelt kereteken kívül.

Nem kárhoztathatjuk azonban a pártokat a maguk egészében. A po­litikai pártok szerepet játszottak a népesség informálásában, öntudatra ébresztésében és megszervezésében. Ezenfelül az elmélet és gyakorlat jelenlegi szintjén úgy tűnik, hogy a képviseleti demokrácia intézmé­nyei nem tudnak működni az egymással versengő pártok segítsége nél­kül. De nem rejtjük véka alá azt a vágyunkat, hogy megváltoztassuk országaink és Európa intézményeit. Reméljük, hogy a centralizáció és az állami szabályozás inkább kivételek lesznek, mint a dolgok szabá­lyos rendje. Egyértelműen a pártok logikáján kívül helyezkedünk el. Al­ternatív erőként csak úgy van jövőnk, ha meghaladjuk a pártrendszert.

Itt és most szeretnénk hozzálátni egy másfajta politika kipróbálásá­hoz, amely nem próbálja meg majmolni a hagyományos politikát: ki­alakítani egy nem autoriter politikai stílust, ahol az emberek maguk közvetlen felelősséget vállalnak a politika alakításáért és irányításáért. Ez a gyökeres eredetiség az, amit be kellene vinnünk a politika színte­rére és a politikai intézményekbe.

A munkásosztály történelme a megfelelő időben életre hívta a szakszervezeteket; ma az együttműködés új útjai vannak születőben a társadalmi mozgalmakon belül. Mint öko-szocialisták azt akarjuk, hogy az alternatív, független és zöld mozgalmak ereje növekedjen, hogy válaszolni tudjanak az új kezdeményezésekre és teremtsék meg a politikai szervezetek eddig még ismeretlen új formáit. Ezért reméljük, hogy a zöld mozgalom dinamikáját nem fojtja meg a pártpolitika. A párt formájában való szerveződés csak időleges kompromisszumként engedhető meg, abból a célból, hogy megtartsuk függetlenségünket és képesek legyünk részt venni a politikai intézményekben. A nőknek egyenlő képviseletet kell kapniuk. Az eltérő nézeteket ki kell fejezni, és létüket el kell fogadni a mozgalmon belül. A felelősséget meg kell osztani, a felelős posztoknak rotálódniuk kell a tagok között, és el­lenőrzés alatt kell őket tartani. Egyetlen irányvonalnak, csoportnak vagy személynek sem szabad lehetőséget kapnia arra, hogy akaratát a többiekre kényszerítse; eközben azonban az individualitásnak sem sza­bad középszerűségbe, sztereotípiákba fulladnia.

Mi egy másfajta alternatíva mellett vagyunk, és el vagyunk szánva, hogy nem alakítunk pártot vagy mi ni pártokat vagy frakciókat a zöld pártokon belül. Még ha ez azt jelenti is, hogy „ökonaivnak" fognak minket bélyegezni, mi nem a magunk hatalmáért küzdünk. Mi nem akarjuk, hogy úgy lássanak bennünket, mint vezéreket vagy mint gon­dolkodók egy elitjét. Mi csak egy szem vagyunk a láncban. A mi cé­lunk az, hogy eszméink közül legalább néhány termékeny talajjá vál­jon, amelyből egy új társadalom fog kinőni. Szeretnénk képesnek lenni arra, hogy részt vegyünk az olyan akciókban, amelyek konkrét alterna­tívákhoz vezetnek. Nem akarunk monolit egységet alkotni. Éppen mi­vel egyetértünk, nem vagyunk mind egyformák.

Nincs alapvető nézeteltérésünk a zöldekkel, a munkásmozgalom­mal vagy az új társadalmi mozgalmakkal. Mindenkit hívunk, hogy vizsgálja meg a mi elemzéseinket és javaslatainkat. Ha nők és férfiak ezrei akarnak egy valódi alternatívát, és elég sokáig követik a mi gon­dolatmenetünket ahhoz, hogy többé ne legyen rá szükségük, akkor mi győztünk. Azzal, hogy új területeket foglalt el a politikában, az ökoló­gia az etatista osztályozástól függetlennek bizonyult. De különböző áramlatok vannak a soraiban. Kimutattuk az előbbiekben, hogy mi egy olyan áramlathoz tartozunk, amely baloldaliként osztályozható, mivel az értékek, amelyeket magunkénak vallunk, ezek: fel akarjuk szaba­dítani az emberiséget minden kizsákmányolás és elnyomás alól a Felvilágosodás, a munkásmozgalom harcai, az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és óceániai felszabadító mozgalmak és a nők felszabadítást mozgalma tradíciójának szellemében.

Úgy érezzük, hogy az ezeken az oldalakon meghatározott stratégia megfelel a társadalom nagy többsége érdekeinek. El vagyunk szánva arra, hogy nem hagyunk figyelmen kívül semmit és senkit, hogy min­den tényezőt megnyerhessünk az öko-szocializmus számára. Tudjuk, hogy a harc hosszú lesz. Mindaddig, amíg nézeteinknek nem nyerjük meg a politikai többséget, különböző helyzetekben szövetségekre lesz szükség. Még ha többségben vagyunk is, a szituációk még mindig kü­lönbözőek lesznek. Szövetségek származhatnak a hatalmi viszonyok­ból, de segíthetnek abban is, hogy megváltoztassuk őket, és lehetővé tehetik számunkra, hogy elérjünk egyes pontosan meghatározott, a tár­sadalom legnagyobb részének és a társadalomnak általában is javát szolgáló célokat, éppúgy, mint hogy fenntartsuk, vagy akár továbbfej­lesszük a szabadságért folyó mozgalmunkat. A lényeg: kizárni annak a lehetőségét, hogy hatalmi (párt-) jellegű szervezetek átvegyék ennek a mozgalomnak a helyét.

(Ford.: Szalai Miklós)

E tézisek az Európa Parlament baloldali zöld képviselőcsoportja által 1991. no­vember 20-21-én rendezett elméleti konferencia számára készültek. (Megszöve­gezte: Frieder-Otto Wolff.)