Mindeközben a zapatista gyalogol. Gyalogol és kérdez. Lassan, de halad. Egy lépést előre, kettőt hátra. Elveti a magokat, tanítja gyermekeit, figyel. Beszél, cselekszik, meghallgat. Mosolyog, énekel a földeken. Mitől alapjaiban más a Zapatista Autonómia, mint az uralkodó kultúra által nap mint nap újratermelt társadalom-politikai berendezkedéseink? Működik ez a nagyon más? És ha igen, mitől?

„Az etikának másik helyre van szüksége, ahol gyökeret ereszthet és virágozhat. És ez a másik hely alul és balra található, ott ahol megszületett a másik politika, ott ahol a szó hozzá van csomózva az élethez, és az élet összefüggő eseményekből áll, sem nagyokból, sem kicsikből, hanem az alul lévők mindennapi tevékenységeiből. Ez az a másik po­litika, amely a föld alatt születik meg, hogy ott is maradjon, a politika, amely nem keres lépcsőket, hogy feljebb jusson, de hidakat és hajókat keres, hogy eljusson másokhoz, és másik világot teremtsen minden alul lévő között. Ez a poli­tika etikus, és csak ez lehet az."

Raul Zibechi (Revista Rebeldía, No. 77. 54)¹

 

 

Az ENSZ Közgyűlése 1997. szeptember 13-án hosszú tárgya­lások után elfogadta az Őslakosok Jogairól szóló Nyilatkozatát [United Nations Declaration on the Rights of Indigenous Peoples], melynek 4. cikkelyében a következőt találjuk: „Az őslakosoknak az önrendelkezéshez való joguk gyakorlásakor joguk van az au­tonómiához és az önigazgatáshoz minden olyan területen, mely belső és helyi ügyeiket érinti, csakúgy, mint ahogy joguk van olyan módszerekkel rendelkezni, melyekkel autonóm tevékenységüket finanszírozni tudják." [„Indigenous peoples, in exercising their right to self-determination, have the right to autonomy or self-government in matters relating to their internal and local affairs, as well as ways and means for financing their autonomous functions."] Az ENSZ által elismert jogok papíron léteznek Mexi­kóban is, a valóság azonban más képet fest: a mexikói hadsereg 70%-a Chiapasban állomásozik ideiglenes vagy állandó katonai bázisokon, általában a zapatista falvak közelében. Az állami jelen­lét kizárólag így biztosított az autonóm területeken. Az állam ezen kívül semmilyen szociális szerepet nem lát el, nem működtet is­kolákat, nincs állami egészségügyi ellátás, nincs jelen semmilyen állami szerv, csak a katonaság. Rajtuk kívül számtalan félkatonai szervezet van illegálisan jelen a zapatista területeken: olyan borzalmas mészárlásokért felelősek, mint 1997 decemberében az acteali vérengzés, ahol 45 maya embert, nőket, férfiakat, gye­rekeket lőttek le a saját templomukban. Az évek óta húzódó „ala­csony intenzitású háború" lényege, hogy az állam folyamatosan provokálja a zapatistákat; például a katonai bázisokon keresztül áramoltatja be az alkoholt és a prostituáltakat a falvakba, szét­zilálva ezzel a zapatista közösséget. Miután 1996-ban az EZLN (Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg) megkötötte a San Andrés-i megállapodásokat, arra várt, hogy a kormány betartja ígéretét, és nemcsak elismeri a megállapodásban lefektetetett jogaikat, hanem azok meg is valósulnak. Egy lépés sem történt ebbe az irányba, ezért az EZLN 2003-ban úgy döntött, hogy de facto megvalósítják azt, amiben a kormánnyal megegyeztek, és amit a nemzetközi jog is elismer 1997 óta: lépésről lépésre építik fel Zapatista Autonómiájukat, amely a területi önrendelkezés szel­lemiségét követi. 2003-ban az addigi Aguascalienték helyén és helyett életre hívták az öt Caracolt (Csigát): La Realidad, Morelos, Oventic, La Garrucha, Roberto Barrios, melyek mind önálló játék­szabályokkal, adminisztratív központként működnek az ennek megfelelően öt autonóm területen. Ezzel párhuzamosan elindult egy folyamat, mely az EZLN háttérbe vonulását jelenti, vagyis ma nem a zapatista hadsereg az, amelyik diktál, hanem a zapatista falvak azok, amelyek megszervezik saját önigazgatásukat. Teszik mindezt egy olyan társadalom-politikai kontextusban, amelyet Marcos alparancsnok negyedik világháborúnak hív, és amely jelenség megnyilvánulásaiból csak párat soroltak fel a résztvevők a Festival de la Digna Rabian (A Nemes Harag Fesztiválja) 2009 januárjában, vagy legutóbb 2011. május 7-én San Cristóbalban azok, akik a béke és igazság nevében tüntettek és gyalogoltak a Másik Kampány részeseiként.

Az újdonság erejével hat, de nem meglepő, hogy Nicolas Sarkozy messzemenő együttműködésbe lépett a mexikói kor­mánnyal: a rendőrséget technikai felszerelésekkel erősítik meg, Mexikóvárost ipari kamerákkal látják el, a turizmust giga-pro­jektekkel lendítik előre, és olyan gyógyszeripari cégek, mint a Sanofi-Aventis előre dörzsölhetik a markukat. A kormány pedig menedzseli mindezt annak érdekében, hogy megállítsák a szer­vezett bűnözést és a drogkartellek tevékenységét. Eközben a mexikói nép körében a zapatista tapasztalat és a zapatista logika – úgy tűnik – egyre nagyobb teret nyer: a Programa Nacional de Lucha (Nemzeti Harc Programja), melyet a zapatisták a Sexta Declaración de la Selva Lacandona (Hatodik Selva Lakanoda-i Nyilatkozat, lásd 95. oldal) után hirdettek meg, nem ismeri el, hogy az elnyomottaknak kell megfizetniük – életükkel, szabadságukkal, méltóságukkal, munkájukkal, egészségükkel – azért a háborúért és erőszakért, amit a hatalom nap mint nap táplál, újratermel; és eközben minden cselekedetét azzal igazolja, hogy éppen ezt az erőszakot akarja megszüntetni. Ya basta! – halljuk mindenhol: elég az intézményesített hazugságból, elég az erőszakból, elég az elnyomásból, elég az emberek kizsákmányolásából, a természeti erőforrások privatizálásából, az emberi méltóság sárba tiprásából.

Mindeközben a zapatista gyalogol. Gyalogol és kérdez. Lassan, de halad. Egy lépést előre, kettőt hátra. Elveti a magokat, tanítja gyermekeit, figyel. Beszél, cselekszik, meghallgat. Mosolyog, énekel a földeken. Mitől alapjaiban más a Zapatista Autonómia, mint az uralkodó kultúra által nap mint nap újratermelt társada­lom-politikai berendezkedéseink? Működik-e ez a nagyon más? És ha igen, hogyan?

A hatalom földrajza

Marcos (a „Sup"), a zapatisták szócsöve beszél többször is a hatalom földrajzáról. A hatalmi struktúrák szövevényes hálója vesz minket körül az iskolától a családig, a munkahelyünktől az éttermekig, ahol pizzát rendelünk. A hatalmi struktúrák folyamatos újratermelődését csak nagyon tudatos, az adott viszonyban részt vevő összes fél bevonásának közös munkájával lehet csökken­teni, legjobb esetben egy idő után kiapasztani. Ezzel szemben a pártpolitikai mező par excellence a hatalom megszerzéséről szól, ezért a pártpolitikai játékmező hatalom-mentesítése lehetetlen feladat. A zapatisták egyik leglényegesebb politikai és személyes (hit)vallása, hogy nem akarják a hatalmat. Mi több, visszautasítják a hatalmat. Helyette radikális demokrácia, közösségi döntéshoza­tal van: idősek, gyerekek, nők, férfiak mind részesei és mindenki szava számít a közös ügyek megbeszélésekor. A közösség élete úgy van megszervezve, hogy „engedelmeskedve parancsolnak" azok, akik éppen a Jó Kormányzatok (Juntas de Buen Gobierno) adminisztratív feladatait látják el önkéntes alapon. Mindennap­jaikban és személyes kapcsolataikban a hatalom legparányibb jelét is megérzik, és azon nyomban kinevetik. (Állam)hatalom és autonómia egymást kizáró entitás: a másság tehát elsősorban a hatalmi viszonyok hiánya, ez működésük egyik alapmotívuma. A hatalmi viszonyok dekonstrukciója csak tudatosítása és közérthe­tő kommunikációja annak, ami az őslakosok identitásából fakad: az élet minden megnyilvánulásának tisztelete, elfogadása és a másik ember emberként kezelése, akkor is ha az illető buszsofőr, és akkor is ha bankigazgató…

Az autonómia naptára

A zapatisták maya leszármazott őslakosok, főként cholt, tzeltalt, tzotzilt és más maya dialektust beszélő indiánok. Ez rögtön megmutatja a sokféleségben rejlő erőt: egységes történelemmel de rengeteg nyelvvel és rengeteg szokással rendelkező népcso­portról van tehát szó. Amikor az ember megkérdezi, hogy mikor kezdődött az a harc, amit vívnak, akkor előszeretettel szokták azt mondani, hogy 500 éve. 500 éve folytatják az ellenállást a mindenkori gyarmatosítókkal szemben: ebben a harcban, melyet nagyszüleik és az ő nagyszüleik is vívtak, a neozapatisták való­jában minden őslakos népcsoport hangjává válnak. És nem csak az őslakosok hangjává, hanem az összes alul lévő társadalmi csoport hangjává: Marcos az elnyomottak megszemélyesítője, a legkisebbeké, akiket észre sem veszünk. Alul és baloldalon radikális szolidaritás van mindazokkal, akik az uralkodó rendszer perifériáján helyezkednek el. Így a kirekesztés lehetetlen. Hiszen mindenki, aki kirekesztett, azzal ők közösséget vállalnak. Víz­szintesen radikális szolidaritás, a hatalom irányában ellenállás. Az „őslakos tudat", az ellenállás-harc és a szolidaritás identitásuk szerves része, mely folyamatosan megnyilvánul szóban, tettben és hozzáállásban.

Ahhoz, hogy megértsük identitásuk egy másik aspektusát is, vissza kell menjünk az 1994. január 1-jei híres színrelépést meg­előző időkre, a '80-as évek közepére. Párhuzamosan azzal, hogy Marcos megérkezett Chiapasba egy pár társával, San Cristóbal de las Casas püspöke akkoriban egy fantasztikus ember, Don Samul Ruiz García volt. A püspök, aki idén januárban halt meg, a felszabadítás teológusaként nagyon komoly munkába kezdett a maya közösségekkel. Már a felkelés előtt fenyegetésekben, zaklatásokban volt része, köszönhetően annak, hogy következe­tesen kiállt az elnyomottak, ebben az esetben a chiapasi indiánok mellett. A felkelésben ugyan nem volt szerepe, de a San Andrés-i béketárgyalások folyamatában ő volt a közvetítő az állam és az EZLN között. Ellentmondásos viszonyuk volt, de a felszabadítás teológiája a püspök személyén keresztül nagyon mély nyomot hagyott a chiapasi mayákban.

Van ezenkívül egy sokkal mélyebben gyökerező, a mexikóiakra általánosan jellemző önazonosság-forrás, ez pedig a kukorica. Mexikói mítoszok alapján az egész társadalom önmagát a kuko­rica gyermekeinek tekinti: „somos hijos de maiz", „sin maiz, no hay pais" – szokták mondani a mexikóiak (a kukorica gyermekei vagyunk, kukorica nélkül nincs ország). A kukorica természetsze­rűleg nagyon erősen jelen van a zapatistáknál is, hiszen legna­gyobb részük földművelő maya paraszt. A vetőmagok tisztántar­tása (GMO-mentessége) új politikai tétet jelent, melyről nemcsak tudnak, de részt is vesznek az ehhez kapcsolódó mozgalmakban.

Konfliktus, kommunikáció, lassúság

A zapatista sem mentes a belső konfliktusoktól. A konfliktusok nagy részét azonban egyszerűen meg lehet oldani: beszélni kell, nagyon sokat beszélni. A zapatista tud beszélni és tud meghall­gatni. Gyűléseiken az emberek addig beszélnek, ameddig mon­danivalójuk van, nem addig, amíg valaki beléjük fojtja a szót. Több körben cserélődnek ki nem csak információk, de a helyzetből adó­dóan tudás is. Tisztán és hosszan beszélnek ha többen vannak, és valamit meg kell oldani. Mindennek szerves következménye a lassúság, amely az időbeliség politikáját veti fel: nem ki-ki a saját idejében menetel előre magányosan, és rendkívül frusztráltan, hanem mintegy folyamatosan a közösségi időben léteznek, ahol kénytelenek igazodni a másik ritmusához, ha továbbra is együtt akarnak gyalogolni. Egy tipikus és kedves történet róluk, amikor bürokraták megkérik a zapatistákat, hogy egy hónapon belül ad­janak választ egy nagyon fontos dologra, mely őket alapvetően érinti, mire a zapatista azt mondja, rendben. Három hónap múlva a válasz megérkezik. A bürokrata mérgesen megkérdezi, hogy maguknak talán nincs órájuk? A zapatista rámutat az órájára, és azt kérdezi: „Erre gondol? Órám az van, de ez nem az én időmet mutatja." A tér valójában nem válik el az időtől: a „lokalitás" náluk nem egy újrafelfedezett posztmodern „glokalitás" (szándékos), hanem az, ami: saját terükben saját idejükben saját sorsukért felelni – azaz autonómnak lenni. Minden más ebből születik: a versenyszellem és az önmegvalósítás különböző kapitalista ver­zióinak kinevetése, egy olyan értékrendszer, amelynek a gyökerei egészen máshol vannak, mint az uralkodó kultúra értékrendszer­ének gyökerei. Ezek a gyökerek a Földbe nyúlnak le és onnan táplálkoznak. Ezek a gyökerek több ezer évre nyúlnak vissza, azokhoz az őslakos közösségekhez, amelyek nem ismerték az államot, mint politikai berendezkedést. Ezek a gyökerek az emberi lélekig nyúlnak, amelyik képes közösségben, teremtő és alkotó módon átalakítani jelenét, hogy jövője és gyermekei jövője még élhető maradjon ebben a faluban, amit Földnek, és ebben a na­gyon más világban, amit Zapatista Autonómiának hívnak.

Mi a titka a zapatistának? Az, hogy nincs titka. A zapatista nyílt, egyszerű, művész. Költő, harcos, zenész, természetszerető paraszt, férj és feleség, mosolygós, a pozoltól (kukorica alapú üdítő ital) ráncos arcbőrű indián. Nem mond többet, mint aki. Nem akar nagyobb lenni, mint ami. Gyalogolni, kérdezni, élni. A Zapatista Autonómiát a névtelenek, a hang nélküliek építik, és ha működik, akkor miattuk működik, és nem az indián vezetők miatt. A Zapatista Autonómia jelentős tömegbázissal rendelkezik ugyan, de mivel a zapatista arca és hangja az összes elnyomottnak, ezért csak fel kell ismerni, hogy ez a tömegbázis mindenhol jelen van és létezik. „Másik világot teremteni minden alul lévő között" – mondja Zibechi. „ Viva la organización local y autonoma!"

Jegyzet

1 http://revistarebeldia.org/revistas/numero77/09zibechi.pdf (A szerző for­dítása)

 

Ez a mi keresetlen szavunk, amely az olyan szegény és egyszerű em­berek szívéhez igyekszik szólni, amilyenek magunk is vagyunk, de akik, akárcsak mi, tisztességesek és lázadók. Ez a mi keresetlen szavunk arra, hogy elmondjuk, milyen utat tettünk meg, és hol tartunk ma, hogy elma­gyarázzuk, miként látjuk a világot és országunkat, hogy elmondjuk, mire készülünk, és miként gondoljuk azt véghezvinni, és hogy megszólítsunk vele másokat: tartsanak velünk ebben a nagy Mexikóban, és abban a még nagyobban, aminek nagyvilág a neve.

Ez a mi keresetlen szavunk, amellyel számot adunk minden becsü­letes és nemes szívnek arról, amit szeretünk Mexikóban és a világban. Keresetlen szóval szólunk, mert az a szándékunk, hogy azokat szólítjuk meg, akik olyanok, mint mi, és hogy velük egyesüljünk, mindenütt, ahol csak hasonlóak élnek és küzdenek.

I. Kik vagyunk?

Mi az EZLN zapatistái vagyunk, ámbár „neozapatistáknak" is mondanak bennünket. Helyesen, hiszen mi, az EZLN zapatistái 1994 januárjá­ban fogtunk fegyvert, mert úgy láttuk, elég már a sok gazságból, amit művelnek a hatalmasok, akik mindig csak megaláznak, megrabolnak, bebörtönöznek és gyilkolnak bennünket, és senki, de senki sem mond, és senki sem tesz semmit. Ezért mi azt mondtuk: Elég volt! Vagyis most már nem fogjuk tűrni, hogy sanyargassanak minket, és rosszabbul bánjanak velünk, mint az állatokkal. Azt is mondtuk, hogy demokráciát, szabadságot és igazságot akarunk minden mexikóinak, még ha mi inkább az indián népekre összpontosítjuk is figyelmünket. Mert végtére is mi az EZLN-ben szinte mindnyájan tiszta őslakosok vagyunk innen Chiapasból, de nem pusztán a saját javunkért akarunk harcolni, és nem is csak a chiapasi őshonos lakosságért, vagy csupán a mexikói indián népekért, hanem mindazokkal együtt akarunk küzdeni, akik szegények és egyszerű emberek, akár mi, s akik nagy szükséget látnak, és szen­vednek a gazdagok meg a rossz kormányzataik kizsákmányolásától és rablásaitól, itt, Mexikóban és a világ más országaiban.

Így tehát a mi kis történetünk röviden annyi, hogy belefáradtunk a kizsákmányolásunkba, mindabba, amit műveltek velünk a hatalmasok, úgyhogy szervezkedünk, hogy megvédjük magunkat, és harcoljunk az igazságért. Kezdetben csak kevesen voltunk, alig néhányan jártunk egyik helyről a másikra, beszélni az ottaniakkal, és meghallgatni másokat, az olyanokat, mint mi magunk. Ezt csináltuk sok éven át, méghozzá titokban, vagyis föltűnés nélkül. Azaz csöndben gyűjtögettük erőnket. Eltöltöttünk vele vagy tíz esztendőt, mire megerősödtünk, és akkor már ezrével voltunk. Akkor aztán jól nekikészültünk politikailag is, fegyverekkel is, majd egyszer csak, amikor a gazdagok újévet ünnepeltek, lezúdultunk a városaikba, de pusztán csak elfoglaltuk ezeket, és épp csak annyit mondtunk mindenkinek, hogy itt vagyunk, hogy kénytelenek legyenek számolni velünk. Mire akkor irtózatosan megrémültek a gazdagok, és ránk küldték nagy seregeiket, hogy végezzenek velünk, ahogy ugye, mindig is szokták, amikor csak föllázadnak a kizsákmányoltak, és pa­rancsba adták, hogy végezzenek velünk mind egy szálig. De nem lett abból semmi, mert mi jól fölkészültünk a háborúra, megerősítettük ma­gunkat a hegyekben. És akkor aztán jöttek a hadseregek, keresgéltek bennünket, bombákat és golyózáport zúdítottak ránk, és úgy tervezték, hogy egyszer és mindenkorra kiirtják az összes őslakost, mert persze nem tudták, hogy ki zapatista, ki nem. Mi pedig futottunk és harcoltunk, harcoltunk és futottunk, ahogy őseink is csinálták. Nem adtuk meg ma­gunkat, nem tettük le a fegyvert, nem hagytuk, hogy leverjenek minket.

Akkor hát a városi emberek kivonultak az utcákra, és azt kezdték kiáltozni, hogy hagyják abba a háborút. És akkor mi leállítottuk a há­borúnkat, és meghallgattuk ezeket a városi fivéreinket és nővéreinket, akik azt mondták nekünk, hogy igyekezzünk egyezségre jutni, vagyis állapodjunk meg a rossz kormányzatokkal, hogy öldöklés nélkül oldódjék meg a probléma. Mi ugyanis odafigyeltünk ezekre az emberekre, mert ők voltak azok, akikre azt mondtuk: „a nép", vagyis a mexikói nép. Úgyhogy tüzet szüntettünk, és átváltottunk a párbeszédre.

Erre a kormányok is azt mondták: hát hogyne, rendesen fognak ők viselkedni, és párbeszédet folytatnak velünk, és egyezségre törekednek, és a megállapodásokat be fogják tartani. Mi meg azt mondtuk, rendben van. De arra is gondoltunk: milyen jó, hogy megismerkedtünk ezekkel az emberekkel, akik kivonultak az utcákra, hogy leállítsák a háborúskodást. Miközben tehát párbeszédet folytattunk a rossz kormányokkal, közben beszéltünk ezekkel is, és láttuk, hogy a többségük szegény és egyenes ember, mint mi magunk, és mindkét fél pontosan érti, hogy miért is harcolunk, tehát ők is, mi is. És ezeket az embereket hívtuk úgy, hogy „civil társadalom", mert a zömük nem tartozott politikai párthoz, hanem ugyanolyan közönséges és átlagos ember volt, mint mi, egyenes szavú és szegény ember.

De kiderült, hogy a rossz kormányzatok nem akarják a jó rendezést, csupán ahhoz a fortélyhoz folyamodtak, hogy nosza, tárgyaljunk és jussunk egyezségre; közben ők meg majd előkészítik a támadásukat, hogy egyszer s mindenkorra elintézzenek bennünket. És hát persze több ízben is ránk támadtak, de nem győztek le minket, mert mi alaposan el­lenálltunk, és szerte a világon sokan megmozdultak. Erre aztán a rossz kormányzatok úgy gondolták, az a baj, hogy sok ember látja, mi történik az EZLN-nel, és erre azt eszelték ki, hogy úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Közben, persze, gyűrűbe fogtak bennünket, vagyis bekerí­tettek, és várakoztak, merthogy a mi hegyeink félreeső vidéken vannak, hát majd csak elfeledkeznek rólunk az emberek, hiszen messze van a zapatista föld. És a rossz kormányzatok újra meg újra azzal próbálkoz­tak, hogy tőrbe csaljanak bennünket, és támadást intézzenek ellenünk, mint ahogy 1995 februárjában is, amikor nagy létszámú csapatok ránk rontottak ugyan, de nem sikerült tönkreverniük bennünket. Mert, ahogy mondani szokták, nem voltunk egyedül, és sokan támogattak bennünket, mi pedig derekasan ellenálltunk.

Így hát a rossz kormányok most már kénytelenek voltak megállapodást kötni az EZLN-nel, s ezeket a megállapodásokat „San Andrés-i egyezmé­nyek"-nek hívják, mert „San Andrés" a neve a helységnek, ahol aláírtuk ezeket a megállapodásokat. És ezeket a párbeszédeket nem egyma­gunkban folytattuk, amikor tárgyaltunk a rossz kormány képviselőivel, hanem jó sok embert és szervezetet odahívtunk, akik a mexikói indián népek oldalán álltak vagy állnak a harcban, és ők is mind elmondták a magukét, és mindnyájan egyetértettünk abban, hogy miként beszéljünk a rossz kormányzatokkal. Úgy zajlott tehát ez a párbeszéd, hogy nem csupán egyfelől a zapatisták és másfelől a kormányok tárgyaltak, hanem a zapatistákkal együtt Mexikó indián népei is, meg akik támogatják őket. És akkor ezekben az egyezményekben kimondták a rossz kormányok, hogy el fogják ismerni Mexikó indián népeinek jogait, és tiszteletben fogják tartani kultúráját, és hogy mindezeket törvényként beveszik az alkotmányba. De alighogy aláírták ezeket a rossz kormányok, máris azon voltak, hogy merüljön feledésbe az egész, és évek teltek el, és semmi sem teljesült a megállapodásokból. Ellenkezőleg, a kormány támadást intézett az őslakosok ellen, hogy meghátrálásra késztessék őket a harcban, mint 1997. december 22-én is, amikor Zedillo parancsot adott 45 ember, nők, öregek és gyerekek lemészárlására az Acteal nevű chiapas-i faluban. Nem könnyű elfelejteni ezt a nagy bűntényt, amelyik azt példázza, hogy a rossz kormányok szívében nincs irgalom, ha tá­madni és gyilkolni kell azokat, akik az igazságtalanságok ellen lázadnak. És miközben mindez így történik, mi, zapatisták persze továbbra is csak azon vagyunk, hogy betartsuk a megállapodásokat, és kitartsunk Mexikó délkeleti hegyeiben. És akkor beszélgetést kezdtünk Mexikó többi indián népével és meglevő szervezeteikkel, és megállapodást kötöttünk velük, hogy együtt fogunk velük harcolni egyazon célért, vagyis az őshonosok jogainak és kultúrájának elismertetéséért. És persze mindenfelé sokan támogattak bennünket, olyan személyek, akik nagy tiszteletben állnak, s akiknek sokat nyom a szava a latban, mert nagy értelmiségi emberek, művészek és tudósok Mexikóban és az egész világon. És nemzetközi találkozókat is rendeztünk, vagyis összegyűltünk, hogy szót váltsunk különböző személyekkel Amerikából, Ázsiából, Európából, Afrikából és

Óceániából, s megismertük harcaikat, módszereiket, és azt mondtuk, hogy ezek „intergalaktikus" találkozók, persze csak tréfából mondtuk, hogy más bolygókról is meghívtunk vendégeket, de úgy látszik, nem érkeztek meg, vagy ha netán igen, ezt nem adták világosan a tudtunkra.

De akárhogy is, a rossz kormányzatok nem tartották be a megállapo­dást, és akkor aztán tervet készítettünk arra, hogy miképpen fogunk sok-sok mexikóival elbeszélgetni avégett, hogy támogassanak bennünket. És akkor aztán először is végrehajtottunk 1997-ben egy menetelést Mexikó­városba, amit úgy neveztünk el, hogy „az 1111-ek menete", merthogy egy bajtárs vagy bajtársnő menetelt minden zapatista falu nevében, ámde a kormány semmibe vette az egészet. Azután meg 1999-ben tanácsko­zásokat folytattunk országszerte, amiből kiderült, hogy a többség igenis egyetért az indián népek követeléseivel, de hát a rossz kormányzatok erre is fittyet hánytak. Utoljára pedig 2001-ben végrehajtottuk azt, amit úgy neveztünk: „az őshonos méltóság menete", amelyik nagy támogatást élvezett milliók részéről Mexikóban és más országokban, s egész odáig eljutott ez a menet, ahol a képviselők és szenátorok vannak, vagyis az Unió Kongresszusáig, hogy követelje a mexikói őslakosság elismerését.

Kiderült azonban, hogy a politikusok, akik a pártok, a PRI, a PAN és a PRD [Intézményes Forradalmi Párt, Nemzeti Akciópárt, Demokratikus Forradalmi Párt] tagjai, összebeszéltek egymás között, és továbbra sem ismerték el az őshonos jogokat és kultúrát. Ez 2001 áprilisában történt, s ebben világosan megmutatkozott, hogy a politikusoknak fogalmuk sincs az illendőségről, olyan szégyentelenek, hogy csakis a haszonnal gondolnak, csakis azzal a jó pénzzel törődnek, amit a rossz kormány­zással bezsebelnek. Erre azért nem árt emlékeztetni, mert meglátják, most mindjárt azt kezdik majd mondogatni, hogy igen, ők elismerik az őslakosok jogait, csak hát ez hazugság, amit pusztán azért hangoztatnak, hogy rájuk szavazzunk, mert hiszen bőven lett volna már alkalmuk rá, hogy megtegyék, amit mondanak, de nem állták a szavukat.

És akkor aztán már tisztán láttuk, hogy hiábavaló volt a párbeszéd és a tárgyalás Mexikó rossz kormányzataival. Vagyis semmi értelme, hogy beszéltünk a politikusokkal, mert sem a szívük, sem a szavuk nem igaz, hanem csak gúnyt űznek mindenből, és összevissza hazudoznak, hogy igen, betartják a szavukat, pedig nem. Vagyis a PRI, a PAN és a PRD politikusai az egyik napon elfogadnak egy törvényt, amelyik fabatkát sem ér, aztán máris végeztek a párbeszéddel, és kereken kijelentik, hogy mindegy, miben állapodtak meg és mit írtak alá, mert úgysem fogják megtartani az adott szavukat. És ezután már megszakítottunk minden kapcsolatot a szövetségi hatóságokkal, mert megértettük, hogy a pár­beszéd és a tárgyalás csődöt mondott az efféle politikai pártok miatt. Beláttuk, hogy nem számít ezeknek vérontás, halál, szenvedés, nem érdeklik őket megmozdulások, tanácskozások, erőfeszítések, nemzeti és nemzetközi nyilatkozatok, találkozók, megállapodások, aláírások, kötelezettség-vállalások. Úgyhogy a politikai osztály nem csupán megint becsapta az ajtót az indián népek orra előtt, de halálos csapást mért a háború békés, párbeszédes és tárgyalásos megoldására is. És abban sem lehet már hinni, hogy betartja a megállapodásokat, bárkivel köti is. Láthatják, vonják le hát a tanulságokat a velünk történtekből.

Mikor aztán mindezt beláttuk, mélyen a szívünkbe néztünk, és elgon­dolkodtunk azon, hogy mitévők is legyünk. És az első, amit ott láttunk, az volt, hogy szívünk már nem ugyanaz, mint volt korábban, amikor megkezdtük harcunkat, hanem már jóval nagyobb, mert sok-sok jó em­ber szívével gyarapodott. És azt is láttuk, hogy mennyivel elgyötörtebb, mennyire sebzettebb a szívünk. Éspedig nemcsak attól, hogy becsaptak minket a rossz kormányzatok, hanem mert amikor a mások szíveivel érintkeztünk, akkor a fájdalmaikkal is érintkeztünk. Vagyis olyan volt, mintha tükörbe tekintettünk volna.

II. Hol tartunk ma?

Akkor tehát, minthogy zapatisták vagyunk, úgy gondoltuk, hogy nem elég, ha megszakítjuk a párbeszédet a kormánnyal, hanem arra is szükség van, hogy előbbre lépjünk a harcban, akárhogy alakult is a dolgunk ezekkel az élősködő, semmirekellő politikusokkal. Az EZLN úgy döntött, hogy egyedül és egyoldalúan is (vagyis ahogy mondani szokták, „unilaterálisan", mert csakis a maga részéről) teljesíti a San Andrés-i Egyezményeket az őshonosok jogairól és kultúrájáról. Négy esztendőn át, 2001 derekától 2005 derekáig ennek szenteltük magunkat, meg még egyebeknek is, amiről a továbbiakban lesz szó.

Nos hát, azzal kezdtük, hogy igyekeztünk hasznára lenni az önálló, lázadó zapatista településeknek abban, hogyan szerveződjenek a népek a kormányzásra és az önkormányzásra, hogy még erősebbek legyenek. Ezt az autonóm kormányzási módot korántsem az EZLN találta ki, hanem részint a több évszázados őshonos ellenállásból fakadt, meg magából a zapatista tapasztalatból, és nem más, mint a közösségek önkormányza­ta. Vagyis nem úgy van, hogy jön valaki kívülről és irányít, hanem maguk a népek döntenek maguk közt arról, hogy ki és miként kormányozzon, ha pedig nem engedelmeskedik, leváltják. Vagyis ha az, aki parancsol, nem engedelmeskedik a népnek, akkor azt elkergetik, kikerül a hatóságból, és másvalaki kerül a helyére.

Láttuk azonban, hogy az autonóm önkormányzatok nem egyformák, hanem némelyikük előrehaladottabb, és több támogatást élvez a civil társadalomtól, mások pedig elmaradottabbak. Vagyis meg kellett szer­vezni, hogy hasonlók legyenek egymáshoz. De az is látnivaló volt, hogy az EZLN a maga politikai-katonai részvételével beleavatkozik azokba a döntésekbe, amelyek a demokratikus hatóságokra, ahogy mondani szokták, a „civilekre" tartoztak. És itt a probléma az, hogy az EZLN politikai-katonai szárnya nem demokratikus, mert ez egy hadsereg, de beláttuk, hogy nincs az jól, ha fölülre kerül az, ami katonai, alulra pedig az, ami demokratikus, mert nem szabad megengedni, hogy ami demok­ratikus, afelől katonailag döntsenek, hanem fordítva kell lennie: vagyis a demokratikus-politikai rész álljon fölül, az legyen, amelyik parancsol, és alatta legyen a katonai, amelyik engedelmeskedik. Vagy talán jobb, hogy semmi sem kerül alulra, hanem minden világosan egy szinten áll, katonai jelleg nélkül, és ezért van az, hogy a zapatisták avégett katonák, hogy ne legyen majd katonaság. Jó, de a probléma az probléma volt, tehát azt kellett tennünk, hogy elkezdtük különválasztani azt, ami politi­kai-katonai, attól, ami a zapatista közösségek autonóm és demokratikus formája. Úgyhogy azok a cselekvések és döntések, amelyek azelőtt az EZLN-re tartoztak, ezután apránként átkerültek a falvakban demokrati­kusan megválasztott hatóságokhoz. Világos, hogy mondani könnyű, de a gyakorlatban sok nehézséggel jár, mert sok év telt el már, előbb a háború előkészítésével, aztán magával a háborúskodással, és hozzászoktunk, hogy politikai-katonai módon intézzük a dolgainkat. De mindenáron végrehajtottuk ezt, mert mi úgy vagyunk vele, hogy amit mondunk, hát azt meg is csináljuk, hiszen ha nem, akkor minek jártatjuk a szánkat, ha úgysem lesz belőle semmi.

És így történt, hogy megszülettek a Jó Kormányzati Junták 2003-ban, s ezekkel folytatódott a dolog, mármint az „engedelmeskedve parancsolni" önálló tanulásával és gyakorlásával.

Attól fogva mindmáig, vagyis 2005 derekáig, az EZLN vezetése nem avatkozott bele rendelkezésekkel a civil ügyekbe, de figyelemmel kísérte és támogatta a lakosság által demokratikusan megválasztott hatóságo­kat, s amellett fölügyelte a lakosság és a nemzeti meg a nemzetközi civil társadalom tájékoztatását a kapott támogatásokról, s arról, hogy ezeket mire fordították. Most viszont átadjuk a jó kormányzás fölügyeleti munká­ját a zapatista fönntartó bázisoknak, ideiglenes, rotációs megbízatásokkal avégett, hogy mindenki, férfi és nő egyaránt, tanulja meg és végezze ezt a munkát. Mert úgy gondoljuk, hogy egy nép, amelyik nem fölügyeli azokat, akik kormányozzák, arra van ítélve, hogy rabszolga legyen, mi viszont azért harcolunk, hogy szabadok legyünk, nem pedig azért, hogy hat évente cserélgessük gazdáinkat.

Az EZLN e négy év leforgása alatt úgyszintén továbbadta a Jó Kor­mányzati Juntáknak és az Autonóm Municípiumoknak [vagyis az önálló községtanácsú településeknek] azokat a támogató kapcsolatokat, amelyekre egész Mexikóban és világszerte sikerült szert tennie a hábo­rúskodásnak és ellenállásnak ezekben az éveiben. Amellett ez idő alatt az EZLN gazdasági és politikai támogatási rendszert hozott létre, s ez lehetővé teszi a zapatista közösségeknek, hogy kevesebb nehézséggel küszködve érjenek el haladást autonómiájuk kiépítésében és életkö­rülményeik javításában. Nem sok ez, de jóval több annál, mint ami a fölkelés kezdete előtt, 1994-ben a rendelkezésükre állt. Ha az ember belenéz valamelyik kormányzati fölmérésbe, azt fogja látni, hogy csakis azok az őslakos közösségek javítottak az életföltételeiken, vagyis az egészségügyön, az oktatáson, a táplálkozáson, a lakhatáson, amelyek a zapatista területen találhatók, vagyis ahogy mi mondjuk, ott, ahol a mi népeink élnek. És mindez a zapatista népek haladása és a roppant nagy támogatás révén vált lehetővé, amelyik azoktól a derék és nemes lelkű emberektől érkezett, akiket „civil társadalomnak" hívunk, és ezeknek a világszerte működő szervezeteitől. Mintha mindezek a személyek való­ra váltották volna azt, hogy „lehet más a világ", de tettekben ám, nem pusztán szavakban.

így hát jókora előrehaladást tettek a népek. Most már egyre több az olyan elvtárs és elvtársnő, aki tanulja a kormányzást. S ha lassanként is, már egyre több nő kapcsolódik be ezekbe a munkákba, de még mindig nem kapják meg a kellő megbecsülést ahhoz, hogy még több részt vál­laljanak a harci föladatokból. Aztán meg a Jó Kormányzati Junták révén az együttműködés is javult az autonóm municípiumok között, valamint az egyéb szervezetekkel és hivatalos hatóságokkal támadt problémák megoldásában is. És sok minden javult a tervezésben is a közössé­gekben, jobban megfelelnek egymásnak a tervek és a támogatások, amelyeket a civil társadalom juttat ide mindenhonnan a világból: javult az egészségügyi ellátás és az oktatás, ámbár sok minden hiányzik még ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell, ugyanígy áll a helyzet a lakással és az élelmezéssel, és némelyik zónában már jóval kisebb gondot okoz a földkérdés, mert kiosztották a földbirtokosoktól vissza­vett földeket, de azért még vannak övezetek, ahol hiányt szenvednek művelhető földekben. És aztán persze sok a javulás már a hazai és a nemzetközi civil társadalomtól kapott támogatásban is, hiszen korábban mindenki oda ment, ahonnan jobban hangzott a jajpanasz, most viszont a Jó Kormányzati Junták oda irányítják őket, ahol nagyobb a szükség. És ugyanígy szerte mindenfelé egyre több az olyan elvtárs és elvtársnő, akik elsajátítják a kapcsolattartás módját Mexikó és a világ más részein élőkkel, megtanulnak tiszteletet adni és tiszteletet követelni, megtanulják, hogy sokféle világ létezik, s hogy mindegyiknek megvan a maga helye, a maga ideje és a maga módja, és ezért kölcsönösen tiszteletet kell tanúsítani egymás iránt.

Elég az hozzá, hogy tehát mi, zapatisták a fő erősségünknek szenteltük ezt az időt, vagyis a bennünket támogató népeknek. És hát, így igaz, javult valamelyest a helyzet, vagyis most már senki sem mondhatja, hogy hiábavaló volt a zapatista szervezkedés és harc, mert még ha teljesen végeznek is velünk, akkor is használt valamit a harcunk.

De nemcsak a zapatista népek tekintélye nőtt meg, hanem az EZLN-é is. Mert az történt időközben, hogy új nemzedékek megújították egész szervezetünket. Vagyis mintha új erőt leheltek volna bele. A parancsno­kok és parancsnoknők, akik már érett korukban jártak a fölkelés kezde­tén, 1994-ben, ma birtokában vannak annak a bölcsességnek, amelyet a háborúban sajátítottak el, meg a 12 éves párbeszéd során a világ minden tájáról való férfiak és nők ezreivel. A CCRI [Comité Clandestino Revolucionario Indígena = Őslakos Földalatti Forradalmi Bizottság], a zapatista politikai-szervezeti vezetőség tagjai, ma tanácsokkal látják el és eligazítják az újoncokat, akik most csatlakoznak hozzánk a harcban, meg azokat, akik vezető beosztásokba kerülnek. A „bizottságok" (ami annyi, mintha azt mondanánk: mi) már jó ideje tartó folyamatos munkával fölnevelték a parancsnokok és parancsnoknők egész új nemzedékét, akik a tanulás és kipróbálás időszaka után megkezdték az ismerkedést a szervezetirányítási munkákkal és kezdték ellátni ezeket. És azt is megérjük, hogy fölkelő társaink, férfiak és nők, harcosok, helyi és regi­onális felelősök, ahogy fönntartó bázisaink tagjai is, akik fiatalok voltak a fölkelés kezdetén, most már meglett férfiak és nők, veterán harcosok, és természetes vezetők a maguk egységeiben és közösségeiben. És akik gyermekek voltak annak idején, 94 januárjában, már ifjak, akik az ellenállásban nőttek föl, s abban a becsületes lázadásban nevelődtek, amelyet a náluk idősebbek folytattak ebben a tizenkét esztendei háborús­kodásban. Ezeknek a fiataloknak már van politikai, műszaki és kulturális képzettségük, ami nem volt nekünk, akik kezdeményeztük a zapatista mozgalmat. Ma már egyre inkább ezekből az ifjakból kerül ki az utánpót­lás a csapatainkba éppúgy, mint a vezetői posztokra a szervezetekben. És hát mi mindannyian a saját szemünkkel láttuk a mexikói politikai osz­tály csalárd üzelmeit és azt a pusztítást, amelyet cselekedeteik okoznak hazánkban. És láttuk a nagy igazságtalanságokat és mészárlásokat, amelyeket a neoliberális globalizáció hajt végre világszerte. De erről majd később még beszélünk.

Így tartott ki az EZLN 12 háborús éven át, állt ellen katonai, politikai, ideológiai és gazdasági támadásoknak, bekerítéseknek, kínzásoknak, üldözéseknek, és nem győztek le bennünket, nem adtuk el és nem adtuk meg magunkat, és nyomultunk tovább előre. Sokfelől újabb és újabb társak csatlakoztak a küzdelemhez, így ahelyett, hogy meggyöngültünk volna annyi év után, erősebbek lettünk. Világos, hogy adódnak gondok, amelyeket meg lehet oldani úgy, hogy még inkább elválasztjuk egymástól a politikai-katonai ügyeket a civil-demokratikus ügyektől. Vannak azonban más dolgok, méghozzá a legfontosabbak, amilyenek a követeléseink, amelyek teljesültéért harcolunk, ám ezeket igazából még nem sikerült elérnünk.

Úgy gondoljuk, s a szívünkbe nézve így látjuk, elértünk egy olyan pont­ra, amelynél tovább most már nem tudunk jutni. De meglehet, mindent elvesztünk, amink csak van, ha megmaradunk olyannak, amilyenek most vagyunk, és nem teszünk semmit a továbblépésért. Vagyis ütött az óra, amikor megint kockáztatnunk kell, meg kell tennünk egy veszélyes lépést, de amelyik megéri a fáradságot. Mert talán más társadalmi szektorokkal egyesülve, amelyek ugyanolyan fogyatékosságoktól szenvednek, mint mi, lehetővé válik megszereznünk, amire szükségünk van, és amire érdemesek vagyunk. Egy újabb előrelépés az őshonos lakosság har­cában csakis akkor lehetséges, ha az őshonos lakosság egységre lép a munkásokkal, parasztokkal, diákokkal, tanítókkal, alkalmazottakkal… vagyis a városi és a falusi dolgozókkal.

III. Hogyan látjuk a világot?

Most pedig elmagyarázzuk, miként is látjuk mi, zapatisták azt, ami vég­bemegy a világban. Látjuk, hogy mostan a kapitalizmus a legerősebb. A kapitalizmus egy társadalmi rendszer, vagyis az a forma, ahogyan egy társadalomban szerveződnek a dolgok és a személyek, hogy kinek van, kinek nincs, ki parancsol, ki engedelmeskedik. A kapitalizmusban van­nak, akiknek pénzük van, vagyis tőkéjük meg gyáraik meg birtokaik meg földjeik meg még sok minden, és vannak, akiknek nincs semmijük, csak a testi erejük meg az ismeretük ahhoz, hogy dolgozzanak, és a kapita­lizmusban azok parancsolnak, akiké a pénz meg akiké a dolgok, és azok engedelmeskednek, akiknek nincs egyebük, csak a munkaképességük.

A kapitalizmus tehát annyit jelent, hogy vannak kevesek, akiknek ha­talmas vagyonuk van, de nem abból, hogy nyerték valahol, vagy hogy kincset találtak, vagy hogy örökölték valamilyen rokonuktól, hanem eze­ket a vagyonokat úgy szerezték, hogy sokak munkáját kizsákmányolták. Vagyis a kapitalizmus a dolgozók kizsákmányolásán alapszik, ami annyit tesz, hogy kiszipolyozzák a dolgozókat, és kisajtolnak belőlük mindent, amiből csak haszon származhat. Ez jogtalanul történik, ugyanis a dol­gozónak nem fizetik meg pontosan azt, amennyit a munkája ér, hanem épp csak annyit fizetnek neki, hogy falhasson egy keveset, pihenhessen egy picikét, aztán másnap menjen újra dologra, vissza oda, ahol kizsák­mányolják, vagyis a mezőre vagy a városba.

A kapitalizmus fosztogatással is szerzi gazdagságát, vagyis rablással, mert elveszi másoktól, amire szemet vet, például a földet és a természeti kincseket. Vagyis a kapitalizmus olyan rendszer, amelyikben a rablók szabadlábon vannak, bámulják és példaképnek állítják őket.

És a kapitalizmus, túl azon, hogy kizsákmányol és fosztogat, még elnyomó is, mert bebörtönzi és gyilkolja azokat, akik lázadnak az igaz­ságtalanság ellen.

A kapitalizmust leginkább az áruk érdeklik, mert az adásvétel haszon­szerzéssel jár. Így aztán a kapitalizmus mindent áruvá változtat, áruvá teszi az embereket, a természetet, a kultúrát, a történelmet, a lelkiisme­retet. A kapitalizmus szerint arra van szükség, hogy mindent adni-venni lehessen. És mindent eltakar az árucikkekkel, hogy ne lássuk a kizsák­mányolást, amit művel. Az árukat pedig piacon adják-veszik. Tehát a piac amellett, hogy adásvételre szolgál, arra is való, hogy elrejtse a munkások kizsákmányolását. Például a piacon a kávét már csinos zacskóba vagy szép kis üvegbe töltve látjuk, de nem látjuk a parasztot, aki megszenve­dett a kávészürettel, és nem látjuk a fölvásárló hiénát, aki bagóért elviszi a munkája gyümölcsét, és nem látjuk a dolgozókat a nagyüzemben, ahol éjt nappá téve csomagolják a kávét. Vagy látjuk a készüléket, amelyikkel zenét lehet hallgatni, cumbiát, rancherát, corridót, kinek mi tetszik, és látjuk, hogy ez nagyon jó dolog, mert jól szól, de nem látjuk a munkásnőt az összeszerelő üzemben, aki órák hosszat elkínlódott a kábelek meg a készülék egyéb részei összeillesztésével, és alig kapott érte valamit, és messzire lakik a munkahelyétől, jó sokat költ az utazásra, ráadásul még az a veszély is fenyegeti, hogy elrabolják, megerőszakolják és agyonve­rik, ahogy ez bizony előfordul Ciudad Juárez-ben, Mexikóban.

Vagyis a piacon árukat látunk, de nem látjuk a kizsákmányolást, ami­nek árán ezeket előállítják. És aztán a kapitalizmusnak sok piacra van szüksége, vagy egy nagyon nagyra, világpiacra.

Ebből pedig az következik, hogy a mai kapitalizmus már nem azonos a korábbival, amikor a gazdagok beérték azzal, hogy saját országaikban zsákmányolják ki a munkásokat, hanem most egy jókora nagy tovább­lépést hajtanak végre, amit neoliberális globalizációnak hívnak. Ez a globalizáció annyit tesz, hogy most már nem csupán egy vagy egynéhány országban uralkodnak a munkások fölött, hanem az egész világon igye­keznek uralmon lenni a kapitalisták. A világot pedig, vagyis a Föld bolygót más néven „földtekének", „glóbusznak" is mondják, és ezért beszélnek „globalizációról", ami az egész nagyvilágra vonatkozik.

A neoliberalizmus ugyanis az az elképzelés, hogy a kapitalizmus szabadon uralkodhat az egész világ fölött, így hát nincs mese, bele kell törődni, alkalmazkodni kell hozzá, nem kapálózni, vagyis nem lázadozni ellene. Más szóval a neoliberalizmus a kapitalista globalizáció elmélete, vagyis ennek a terve. És a neoliberalizmusnak megvannak a maga gazdasági, politikai, katonai és kulturális tervei. Mindezek a tervek arra irányulnak, hogy ők uralkodjanak mindenek fölött, és aki nem engedel­meskedik nekik, azt eltiporják vagy lecsukják, nehogy továbbadja lázadó eszméit másoknak.

Mármost a neoliberális globalizációval a nagy kapitalisták, akik nagyha­talmú országokban élnek, amilyen az Egyesült Államok, azt akarják elér­ni, hogy az egész világ egy nagy vállalat legyen, ahol árukat termelnek, és az egész világ egy nagy piac legyen. Világpiac, ahol adni-venni lehet mindent az égvilágon, és ahol ezzel el lehet rejteni szem elől az egész világ kizsákmányolását. Így aztán a globalizált kapitalisták mindenhova behatolnak, vagyis az összes országba, hogy nagy üzleteket kössenek, vagyis hogy nagyban végezzék a kizsákmányolást. Közben aztán nem is­mernek se embert, se istent, és befurakodnak mindenhova. Vagyis olyan ez, mintha hódítással elfoglalnának más országokat. Ezért mondjuk mi, zapatisták, hogy a neoliberális globalizálás az egész világ meghódítására irányuló háború, világháború, amit a kapitalizmus folytat a világuralomért. S ezt a hódítást néha katonasággal végeztetik, elözönlenek egy-egy országot, és erőszakkal leigázzák. Máskor viszont gazdaságilag intézik, vagyis a nagy kapitalisták más országba viszik a pénzüket, vagy kölcsön­zik a pénzt, de azzal a föltétellel, hogy ott engedelmesen azt tegyék, amit ők mondanak. Meg az eszméikkel is behatolást hajtanak végre, vagyis a kapitalista kultúrával, ami az áru, a profit, a piac kultúrája.

Aztán a hódító, tehát a kapitalizmus azt csinál, amit akar, vagyis lerom­bolja és megváltoztatja, ami nem tetszik neki, és kiirtja azt, ami akadá­lyozza. Akadályozzák például azok, akik nem termelik, nem vásárolják, nem is árusítják a modern árucikkeket, vagy akik lázadoznak ez ellen a rend ellen. Akik pedig nem szolgálnak neki, azokat persze megvetőleg becsmérli. Mivel az őshonos lakosság zavarja a neoliberális globalizációt, ezért ez lenézi, és ki akarja irtani az őslakosokat. Amellett a neoliberális kapitalizmus eltörli azokat a törvényeket, amelyek nem engedik meg neki a túlzott kizsákmányolást, és akadályozzák abban, hogy minél több nyeresége legyen. Kikényszeríti például azt, hogy minden adható-vehe­tő legyen, és mivel pénze a kapitalizmusnak van, ő vesz meg mindent. Mármost a kapitalizmus a neoliberális globalizálás során szétdúlja azokat az országokat, amelyeket meghódít, ugyanakkor viszont mindent a saját képére akar idomítani, tehát mindent újjá is akar építeni, csakhogy a maga módján, vagyis úgy, hogy minden őneki kedvezzen, és semmi se akadályozza. Csakhogy előtte még a neoliberális, vagyis a kapitalista globalizáció elpusztítja azt, ami van az illető országban, elpusztítja a kultúráját, a nyelvét, a gazdasági rendszerét, a politikai rendszerét, és szétszaggatja azokat a kapcsolatokat is, amelyek a kialakult módon egymáshoz fűzik az embereket, akik az illető országokban laknak. Vagyis lerombol mindent, amitől egy ország ország.

Egy szó, mint száz, a neoliberális globalizáció el akarja pusztítani a világ nemzeteit, hogy csak egyetlen nemzet vagy ország legyen, vagyis a pénz, a tőke országa. Mert hát azt akarja a kapitalizmus, hogy minden úgy legyen, ahogy ő szeretné, vagyis minden az ő módja szerint működ­jön, és ami más, tehát nem tetszik neki, azt üldözi, támadja, félrelöki, és úgy tesz, mintha az nem is létezne.

Összefoglalva tehát, azt lehet mondani, hogy a neoliberális kapitaliz­mus a kizsákmányoláson, a jogfosztáson, azok megvetésén és eltiprásán alapul, akik nem hagyják magukat. Azaz most is olyan, mint amilyen azelőtt volt, csak most már globálisan, világméretben.

De azért nincs olyan nagyon könnyű dolga a neoliberális globali­zációnak, merthogy a kizsákmányoltak semelyik országban sem törődnek bele csak úgy, nem mondják, hogy nincs mit tenni, hanem lázadoznak; és akik fölöslegessé váltak, és csak útban vannak, azok persze, hogy ellenállnak, és nem hagyják magukat eltenni láb alól. Ezért aztán azt lát­juk, hogy akikkel jól elbántak, azok világszerte ellenállást fejtenek ki, nem hagyják magukat, vagyis föllázadnak, de nem is csak egy országban, hanem mindenütt, ahol elég sokan vannak, vagyis ahogy van neoliberális globalizálódás, ugyanúgy van lázadó globalizálódás is.

És ebben a lázadó globalizálódásban nemcsak a földek és a városok dolgozói lépnek színre, hanem föllépnek más csoportok is, férfiak és nők, akiknek sok üldöztetésben és megvetésben van részük, akik ugyanúgy nem hagyják, hogy leigázzák őket, ilyenek: nők, fiatalok, őslakosok, homoszexuálisok, leszbikusok, transzszexuálisok, bevándorlók és sok más csoport, amilyen mindenütt van, de eddig nem tapasztaltuk, hogy fölemelték volna a hangjukat, hogy elég a megaláztatásokból, ám most előlépnek, úgyhogy már látjuk őket, halljuk a hangjukat, és megértjük őket.

És látjuk, hogy mindezek az embercsoportok harcba szállnak a neoli­beralizmus, vagyis a kapitalista globalizáció terve ellen, az emberiségért.

És elképesztő, amit látunk, hiszen látjuk a neoliberálisok ostobaságát, akik el akarják pusztítani az egész emberiséget a maguk háborúival és a kizsákmányolásukkal, de ugyanakkor nagy elégedettséggel tölt el bennünket, amikor azt látjuk, hogy mindenfelé ellenállás és ellenkezés terem, éppolyan, mint a miénk is, amelyik kicsi ugyan, de létezik.

És látjuk mindezt szerte a világon, és szívünk immár megtanulja, hogy nem vagyunk egyedül.

IV. Hogyan látjuk országunkat, Mexikót?

Most elmondjuk, hogy s mint látjuk azt, ami a mi Mexikónkban történik. Hát azt látjuk, hogy országunkat a neoliberálisok kormányozzák. Vagyis, ahogy már elmagyaráztuk, akik nálunk kormányoznak, azok a tönk szé­lére viszik nemzetünket, a mi mexikói hazánkat. És ezeknek a rosszul kormányzóknak az igyekezete nem a nép jólétére irányul, hanem csakis a kapitalisták jólétével törődnek. Például olyasmit iktatnak törvénybe, mint amilyen a Szabadkereskedelmi Egyezmény, amelyik sok-sok mexikóit enged nyomorba süllyedni, egyfelől a parasztokat meg a kistermelőket, akiket „fölfalnak" a nagy agráripari vállalkozások, másfelől pedig a mun­kásokat meg a kisvállalkozókat, mert ezek nem tudnak versenyezni a nagy transznacionálisokkal, amelyek megvetik itt a lábukat, anélkül, hogy bárki egy szót is merne szólni ellenük, sőt még köszönetet mondanak nekik, ezek pedig leszorítják a béreket és fölverik az árakat. Vagyis, bárki bármit is mondjon, a mi Mexikónk gazdasági alapzatait, amilyen a mező­gazdaság, az ipar meg a kereskedés, jócskán tönkretették, és alig maradt már belőle néhány omladék, amit biztos, hogy szintén ki fognak árusítani.

És ez bizony nagy baj hazánkra nézve. Mert hát a földeken már nem a táplálékot termesztik, hanem csakis azt, amit a nagytőkések eladni akarnak. És a jó földeket már elrabolták csalással és a politikusok se­gédletével. Vagyis a vidéken ugyanaz megy, mint a porfirizmus alatt, csak éppen a nagybirtokosok helyett most a külföldi vállalatok miatt marad éhkoppon a paraszt. És ahol azelőtt volt hitel meg ártámogatás, ott most már csak alamizsna van… sőt néha már az sincs.

Ami pedig a városi dolgozókat illeti: bezárják a gyárakat, ők meg ott maradnak munka nélkül, nyitni meg csak úgynevezett össze­szerelő-beszállító üzemeket nyitnak, ami mind külföldié, és nyomorúságos bért fizet sok órai munkáért. És szinte mindegy, mi az ára a terméknek, amire szüksége van a népnek, mert akár drága, akár olcsó, nem futja rá annak, aki nem kap fizetést. Ha meg valaki kis- vagy közepes vállalkozásban dolgozott, hát most már nem, mert azt bizony bezárták, és fölvásárolta valamelyik nagy transznacionális. És ha valakinek volt egy kis boltja, hát az sincs már meg, az az illető is feketén dolgozik már a nagyválla­latoknak, azok meg barbár módon kizsákmányolják, sőt már a kisfiúkat meg a kislányokat is befogják munkára. Ha meg a munkás tagja lett egy szakszervezetnek, hogy törvényesen követelje a jogait, hát nem megy vele már semmire, mert ugyanaz a szakszervezet most azt mondja neki, hogy törődjön csak bele, ha leszállítják a bérét, vagy lecsökkentik a mun­kanapjai számát, vagy eltörlik a korábbi kedvezményeket, mert hogyha nem, akkor bezár a vállalat, és más országba költözik. Aztán meg itt van ez a „mikrocsencselés" lépten-nyomon. Mintha a kormány gazdasági programja arra futna ki, hogy az összes városi dolgozó kezdjen rágógumit vagy telefonkártyát árusítani az utcasarkon. Vagyis színtiszta gazdasági dúlás-pusztítás folyik a városokban is.

Meg aztán az van, hogy miután jól elintézték a népet gazdaságilag, a vidéken éppúgy, mint a városban, hát kénytelenek a mexikói férfiak és nők elhagyni a hazájukat, vagyis a mexikói földet, és más országban, nevezetesen az Egyesült Államokban keresni munkát, ahol nem épp jól bánnak velük, hanem kiszipolyozzák és üldözik és megvetik, sőt még gyilkolják is őket.

Tehát a neoliberalizmusban, amit a rossz kormányok ránk erőszakol­nak, nem hogy javulna a gazdaság, ellenkezőleg, a vidék nagy ínségre jut, a városokban meg nincs munka. És ami itt folyik, annyi: már-már Me­xikóból olyan hely lesz, ahol tömérdek ember születik, tömérdek ember meghal, de mind egy szálig csak azon munkálkodik, hogy a külföldiek, főleg a gazdag gringók tovább gazdagodjanak. Ezért mondjuk, hogy Mexikó az Egyesült Államok uralma alatt áll.

Jó, de hát nemcsak erről van szó, hanem hogy a neoliberalizmus a mexikói politikai osztályt is megváltoztatta, vagyis a politikusokat is, afféle vállalati alkalmazottakat csinált belőlük, akiknek az a dolguk, hogy minden lehetőt eladjanak, méghozzá minél olcsóbban. Látnivaló, már törvényeket módosítanak avégett, hogy ki lehessen törölni a 27. cikkelyt az alkotmányból, és eladhatók legyenek a közföldek meg a községi szérűk is. Salinas de Gortari volt az, ő meg a bandái mondták azt, hogy mindez a vidék és a parasztság javát szolgálja, ebből lesz majd fölvirágzás és jólét. Talán így lett? Mexikóban a vidéken rosszabb a helyzet, mint valaha, a parasztok még jobban megjárták, mint Porfirio Díaz alatt. És azt is mondták, hogy privatizálni fogják, vagyis eladják a külföldieknek azokat a vállalatokat, amelyek az állam kezében voltak, hogy megtámogassák vele a népjólétet. Merthogy nem jól működnek, modernizálásra szorulnak, jobb lesz eladni őket. De ahelyett, hogy jobb­ra fordult volna a helyzet, a szociális jogokon, amiket kiverekedett az 1910-es forradalom, most már csak siránkozni lehet… meg dühöngeni. És azt is mondták, hogy meg kell nyitni a határokat minden külföldi tőke előtt, mert ez ösztönözni fogja a mexikói vállalkozásokat, és javítani fog a dolgokon. Most viszont azt látjuk, hogy már nincsenek is hazai vállala­tok, mindet bekebelezték a külföldiek, és amit árusítanak, az rosszabb, mint ami Mexikóban készült.

No és most még a PEMEX-et is, tehát az olajt is, ami a mexikóiaké, el akarják adni a mexikói politikusok, és csak abban van vita köztük, hogy egyik-másik azt mondja, az egész eladó, a többi viszont azt, hogy csak egy része. És privatizálni akarják az egészségügyet meg a villa­mosságot meg a vizet meg az erdőket is, és mindent, úgyhogy semmi sem marad Mexikóé, és országunk olyan lesz, akár egy ugar, a világ gazdagjainak szórakozóhelye, mi pedig, mexikói férfiak és nők leszünk a szolgaszemélyzetük, abból tengődünk, amit odavetnek nekünk, egy adta nyomorúság lesz az életünk, gyökértelenek, kulturálatlanok, egyszóval hazátlanok leszünk.

Vagyis a neoliberálisok végezni akarnak Mexikóval, a mi mexikói hazánkkal. És a választási politikai pártok semmit sem védenek meg, hanem ők az elsők, akik a külföldiek, főként az Egyesült Államok szol­gálatába szegődnek, ők azok, akik vállalkoznak a mi ámításunkra, akik úgy intézik, hogy mi csak nézzünk szépen másfelé, amikor ők mindent eladnak, és bezsebelik az árát. Az összes választási politikai párt, amennyi csak van manapság, nemcsak egyikük-másikuk. Azt gondolná az ember, hogy némi jót is tesznek, de az bizonyosodik be, hogy nem, kétkulacsos rablóbanda mindegyik. Látnivaló, hogy a választási politiku­soknak mindig szép házaik meg jó autóik vannak, meg luxus holmijuk. És még azt szeretnék, hogy köszönetet mondjunk nekik, és legközelebb is rájuk szavazzunk. De ahogy mondani szokás, a saját anyjukat is eladnák. Hát persze, hogy eladnák, hiszen a hazájukat is eladják, az se számít nekik, csak a bankszámla.

És azt is láthatjuk, hogy nagyra növekszik a kábítószer-kereskedelem és a bűnözés. És néha elhisszük, hogy olyanok a bűnözők, amilyenek­nek láttatják őket a corridók [balladás népdalok] meg a filmek, és néha persze tényleg olyan némelyikük, de nem ám az igazi főnökök. Az igazi főnökök elegánsan öltözködnek, külföldön végzik tanulmányaikat, nem bujkálnak, hanem jó éttermekben esznek, és az újságokban közölt képeken csinosan, jól öltözötten szerepelnek, vagyis ahogy mondani szokás, „jóravaló emberek", és némelyikükből még kormányzók, képvi­selők, szenátorok, államtitkárok, nagymenő vállalkozók, rendőrfőnökök, tábornokok is lesznek.

Azt akarjuk mondani ezzel, hogy semmi jó nem várható a politikától? Nem. Azt akarjuk mondani, hogy semmi jó nem várható ETTŐL a po­litikától. Mégpedig azért nem, mert ez nem veszi számításba a népet, nem hallgat rá, nem törődik vele, csakis akkor környékezi meg, amikor választások vannak, amikor már minden voksra szükség van, mert nem derül ki a közvélemény-kutatásokból, hogy ki fog nyerni. No, akkor aztán dőlnek az ígéretek, hogy ezt fogják csinálni meg azt fogják csinálni, de aztán illa berek, nádak erek, a színét se látod többé nekik, csak amikor arról szólnak a hírek, hogy már mennyit sikkasztottak, de nem lehet belőle bajuk, mert a törvény, amit ők maguk, ezek a politikusok hoztak, védi őket.

Mert ez a másik probléma, hogy az alkotmányt már összevissza ron­gálták, teljesen megváltoztatták. Ez már nem az, amelyik tartalmazta a dolgozó nép jogait és szabadságait, hanem most már a neoliberálisoké a jog meg a szabadság, hogy mindig meglegyen nekik a nagy nyereségük. A bírák pedig ezeknek a neoliberálisoknak a szolgálatára állnak, mert mindig az ő javukra ítélnek, és akik nem gazdagok, azoknak persze kijár az igazságtalanság, a börtön meg a temető.

Csakhogy azért ezzel az egész zavarossal szemben, amiben a neoliberálisok halásznak, akadnak olyan mexikói férfiak és nők is, akik összefognak, és ellenállási küzdelembe kezdenek.

És evégre tudatjuk mindenkivel, hogy vannak őshonos lakosok, akik­nek a földjei itt, a messzi Chiapasban húzódnak, és ők létrehozzák a maguk autonómiáját, és védelmezik kultúrájukat, és óvják a földet, az erdőt, a vizet.

És vannak mezei munkások, vagyis parasztok, akik összeszervez­kednek, és menetelnek, mozgósítást kezdeményeznek, hogy hitelt és támogatást követeljenek a vidéknek.

És vannak városi dolgozók, akik nem hagyják magukat megfosztani jogaiktól, vagy hogy privatizálják a munkahelyeiket, hanem tiltakoznak és tüntetnek azért, hogy ne vegyék el tőlük azt a keveset, amijük van, és ne vegyék el az országtól, ami magától értetődőn az országé, mint a villanyáram, a kőolaj, a társadalombiztosítás, a közoktatás.

És vannak diákok, akik nem hagyják annyiban, hogy privatizálják az oktatást, és azért harcolnak, hogy igenis, legyen az csak ingyenes, nép­szerű és tudományos, vagyis ne szedjenek érte pénzt, hogy mindenki tanulhasson, és hogy az iskolákban ne tökfejek tanítsanak.

És vannak nők, akik nem hagyják, hogy dísznek tekintsék, megalázzák és lenézzék őket csak azért, mert nők, hanem szervezkednek és harcol­nak a megbecsülésért, amire mint nők rászolgálnak.

És vannak fiatalok, akik nem fogadják el, hogy drogokkal butítsák őket, vagy hogy életmódjuk miatt üldözzék, hanem öntudatra ébredésüket fejezik ki a zenéjükkel és a kultúrájukkal, tehát az engedetlenségükkel.

És vannak homoszexuálisok, leszbikusok, transzszexuálisok és még sokfélék, akik nem nyugodnak bele, hogy csúfot űzzenek belőlük, hogy becsméreljék, bántalmazzák, sőt gyilkolják őket csak azért, mert mások a szokásaik, és abnormálisakként vagy bűnözőkként kezeljék őket, ha­nem létrehozzák a maguk szervezeteit, hogy védelmezzék a mássághoz való jogukat.

És vannak papok és apácák meg akiket laikusoknak hívnak, akik nem a gazdagokkal tartanak, nem érik be az imádkozással, hanem arra szer­vezkednek, hogy lépést tartsanak a nép küzdelmeivel.

És vannak azok, akiket társadalmi harcosoknak neveznek, férfiak és nők, akik egész életüket a kizsákmányolt népért folytatott harccal töltik, ők azok, akik részt vesznek a nagy sztrájkokban és munkásakciókban, a városlakók nagy megmozdulásaiban, a parasztok nagy mozgalmaiban, s akik nagy megtorlásokat szenvednek el, és semmi áron, még idős korukban sem adják föl, az egyik helyről a másikra mennek, keresve a harcot, keresve a szervezkedést, keresve az igazságot, és baloldali szervezeteket alapítanak, nem kormánypárti szervezeteket, emberjogi szervezeteket, a politikai foglyok védelmére és az eltűntek fölkutatására szervezkednek, baloldali kiadványokat készítenek, tanárok és diákok szervezeteit teremtik meg, vagyis szervezik a társadalmi küzdelmet, még politikai-katonai szervezeteket is építenek, és sosem nyugszanak, és sokat tudnak, mert sokat láttak, hallottak, megéltek, harcoltak.

És egyáltalában úgy látjuk, hogy országunkban, amelyet Mexikónak hívnak, sok ember van, aki nem hagyja magát, aki nem adja meg magát, aki nem adja el magát. Vagyis aki tisztességes, és ad a méltóságára. És ez nagy elégedettséggel és örömmel tölt el minket, mert ezeket az embereket aztán nem egykönnyen nyerik meg maguknak a neoliberáli­sok, és talán meg lehet még menteni Hazánkat a tömérdek rablástól és pusztítástól, amit művelnek vele. És arra gondolunk, hogy ez a „mi", amit magunkra mondunk, bárcsak egytől-egyig magában foglalná ezeket az engedetlenkedőket.

V. Mit akarunk tenni?

Akkor hát most elmondjuk, mit is akarunk tenni a világban és Mexikóban, mert nem tehetjük meg azt, hogy látjuk, mi minden történik bolygónkon, és mégis csöndben lapulunk, mintha csak egyedül mi tartanánk ott, ahol tartunk.

Tehát, világszerte el akarjuk mondani mindazoknak, akik kitartanak és harcolnak a maguk módján és a maguk hazájában, hogy nincsenek egyedül, hogy mi, zapatisták, még ha nagyon kevesen vagyunk is, támo­gatjuk őket, és keressük a módját, hogyan segíthetünk nekik harcaikban, és hogyan beszélhetnénk velük avégett, hogy tanuljunk tőlük, mert annyit már magunktól is megtanultunk, hogy tanulnunk kell.

És el akarjuk mondani a latin-amerikai népeknek, hogy büszkeség nekünk hozzájuk tartozni, még ha csupán kicsiny rész vagyunk is belőlük. Hogy jól emlékszünk rá, évekkel ezelőtt is milyen fény támadt a földré­szen, és hogy azt a fényt Che Guevarának hívták, amiként korábban Bolívarnak hívták, mert a népek néha fölkapnak egy-egy nevet, ahogy mondani szokták, akár egy lobogót.

És szeretnénk elmondani Kuba népének, amelyik már sok-sok éve kitartón járja a maga útját, hogy nincs egyedül, és hogy nem értünk egyet a köréjük vont blokáddal, és majd meglátjuk, mi módon küldhetünk nekik valamit, ha csupán csak kukoricát is, hogy továbbra is kitartsanak. És szeretnénk elmondani az észak-amerikai népnek, hogy nem vagyunk fölforgatók, és tudjuk, hogy más dolog az ő sorozatosan rossz kor­mányzatuk, amelyik folyton csak árt az egész világnak, és egészen más lapra tartoznak az észak-amerikai emberek, akik hazájukban küzdenek, és szolidárisak más népek harcaival. És el akarjuk mondani mapuche [egy őslakos nép] fivéreinknek és nővéreinknek Chilében, hogy figyeljük harcaikat, és ta­nulunk belőlük. És a venezuelaiaknak, hogy vigyázó szemmel figyeljük, miként védelmezik szuverenitásukat, vagyis nemzetük jogát ahhoz, hogy eldöntsék, merre haladjanak. Ecuadori és bolíviai őslakos fivéreinknek és nővéreinknek pedig azt mondjuk, hogy jó történelmi leckét adnak nekünk és egész Latin-Amerikának, mert most igencsak megálljt paran­csoltak a neoliberális globalizálásnak. És az argentin piqueteróknak [önszerveződő s eleinte főleg útlezárásokkal tüntető munkanélküliek] és fiataloknak azt szeretnénk elmondani, hogy szeretjük őket. És azoknak, akik Uruguayban jobb országot akarnak maguknak, hogy bámuljuk őket. És a földnélkülieknek Brazíliában, hogy tiszteljük őket. És az összes latin-amerikai fiatalnak, hogy jó, amit csinálnak, s hogy ez nagy reménységgel tölt el bennünket.

És el szeretnénk mondani a Szociális Európához tartozó fivéreinknek és nővéreinknek, vagyis a tisztességes és lázadó európaiaknak, hogy nincsenek egyedül. Hogy nagy örömmel töltenek el bennünket nagysza­bású megmozdulásaik a neoliberális háborúk ellen. Hogy figyelmesen vizsgáljuk szervezeti formáikat és harcmodorukat, hogy esetleg tanuljunk belőlük. Hogy keressük a módját, miképpen támogassuk őket, és hogy nem küldünk nekik eurót, mert még majd leértékelődik az Európai Unió nemtörődömsége miatt, de talán háziipari termékeket küldünk, meg ká­vét, hogy árusíthassák, és hogy valamiképp ez is segítsen nekik a harcot támogató munkájukban. És talán pozolt [cukros kukoricaital] is küldünk nekik, ami jócskán erősíti az ellenálló képességet, de azért nem biztos, hogy küldünk, mert a pozol sokkal inkább a mi életmódunknak felel meg, és meglehet, hasfájást okozna nekik, és meggyöngülnének tőle a harca­ikban, és vereséget mérnének rájuk a neoliberálisok.

És szeretnénk elmondani afrikai, ázsiai és óceániai fivéreinknek és nővéreinknek, hogy tudjuk, szintén harcolnak, és hogy szeretnénk jobban megismerni eszméiket és gyakorlati tevékenységüket.

És szeretnénk elmondani a világnak, hogy szeretnénk naggyá tenni, olyan naggyá, hogy beleférjen az ellenállók összes külön világa, mert ezeket el akarják pusztítani a neoliberálisok, csakhogy nem hagyják magukat, hanem harcolnak az emberiségért.

Aztán pedig Mexikóban: itt mi szeretnénk egyezségre jutni, de kizáró­lag csak baloldali személyekkel és szervezetekkel, mert úgy gondoljuk, hogy csakis a baloldalon található meg a neoliberális globalizálással szembeni ellenállásnak az eszméje, és az, hogy olyan világot kell teremteni, ahol mindenki számára van igazságosság, demokrácia és szabadság. Nem úgy, mint mostan, hogy csak a gazdagoké az igazság, csakis a nagy üzleteléshez van szabadság, a demokrácia meg csak arra való, hogy választási propagandával pingálják tele a falakat. És mert mi úgy gondoljuk, hogy csakis a baloldaltól várható el harci terv arra, hogy Hazánk, Mexikó el ne pusztuljon.

És aztán úgy gondoljuk, hogy ezekkel a baloldali személyekkel és szer­vezetekkel majd eltervezzük, hogy s mint járjuk be Mexikót, mindenfelé, ahol csak olyan szegény és egyszerű emberek élnek, mint mi.

És nem az lesz, hogy odamegyünk megmondani nekik, mit kell tenni, vagyis hát nem utasításokat akarunk mi osztogatni.

Azt sem fogjuk kérni tőlük, hogy szavazzanak erre vagy arra a jelöltre, hiszen tudjuk, hogy aki csak van, az mind neoliberális.

Azt sem mondjuk majd nekik, hogy tegyék azt, amit mi, meg azt sem, hogy fogjanak fegyvert.

Amit tenni fogunk, annyi lesz, hogy megkérdezzük tőlük, hogy és mint élnek, hogyan küzdenek, mit gondolnak országunkról meg arról, mit kellene tennünk, hogy ne mérjenek ránk vereséget.

Amit tenni szándékozunk, annyi, hogy összegyűjtjük az egyszerű és szegény emberek gondolatait, és talán megleljük bennük ugyanazt a szeretetet, amit mi is érzünk országunk iránt.

És talán egyetértésre jutunk azokkal, akik ilyenek, mint mi: egyenes beszédű, szegény emberek, és összefogva megszervezzük magunkat országszerte, és összehangoljuk küzdelmeinket, amelyek magukban folynak, külön-külön, és így majd kitalálunk valamiféle programot, amelyik tartalmazza, amit mindannyian akarunk, és kiterveljük, hogyan vihetnénk véghez ezt a programot, amelyiknek a neve „nemzeti harci program".

És akkor, ha a legtöbb ember, akiket meg fogunk hallgatni, egyetért vele, hát akkor majd harcba indulunk, összefogva mindannyiukkal, ősla­kosokkal, munkásokkal, parasztokkal, diákokkal, tanárokkal, alkalmazot­takkal, nőkkel, gyerekekkel, öregekkel, férfiakkal, mindazokkal, akiknek helyén a szíve, és tele harci kedvvel, megindulunk azért, hogy ne dúlják föl, és ne árusítsák ki végleg hazánkat, amelynek a neve „Mexikó", és maradjon fönn a Río Bravo és a Río Suchiate között, az egyik felén a Csendes-óceánnal, a másikon meg az Atlanti-óceánnal.

VI. Hogyan fogjuk csinálni?

Ez hát itt a mi keresetlen szavunk, amelyet Mexikó és a világ szegény és egyszerű embereihez intézünk, s ezt a mostani megszólalásunkat úgy nevezzük: Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozat.

És azért vagyunk itt, hogy elmondjuk egyenes szóval: Az EZLN betartja a tűzszünetre vonatkozó, vállalt kötelezettségét, nem indít semmilyen támadást a kormányerők ellen, és nem hajt végre támadó hadmozdulatokat.

Az EZLN azonban fönntartja kötelezettségvállalását arra is, hogy nem tér le a politikai harc útjáról ezzel a most megtett békés kezdeményezés­sel. Amellett az EZLN hű marad ahhoz az elgondolásához, hogy nem lép semmilyen titkos kapcsolatra hazai vagy más országbeli politikai-katonai szervezetekkel.

Az EZLN ismételten megerősíti vállalt kötelezettségét arra, hogy védel­mezi, támogatja a zapatista őslakos közösségeket, és engedelmeskedik nekik, minthogy ezek alkotják az ő főparancsnokságát, és anélkül, hogy beavatkozna belső demokratikus folyamataikba, a lehetőségei szerinti mértékben hozzájárul autonómiájuk, jó kormányzatuk erősítéséhez, és javítja életfeltételeiket. Vagyis, amit tenni fogunk Mexikóban és a világban, azt fegyverek nélkül fogjuk tenni, civil és békés mozgalommal, és anélkül, hogy semmibe vennénk közösségeinket, és abbahagynánk támogatásukat.

Következésképp… A világban…

1.  Több kapcsolatot létesítünk kölcsönös megbecsülés és támogatás alapján olyan személyekkel és szervezetekkel, amelyek ellenállást tanú­sítanak, és harcolnak a neoliberalizmus ellen, az emberiségért.

2.  Lehetőségeinkhez képest anyagi támogatásban részesítjük, úgymint élelemmel és háziipari termékekkel, fivéreinket és nővéreinket, akik szerte a világon harcolnak.

Kezdetnek kölcsönkérjük a La Realidad-i Jó Kormány Junta „Chompiras" nevezetű, mintegy 8 tonna űrtartalmú teherautóját, megrakodjuk kukoricával és talán két, egyenként 200 literes hordó benzinnel vagy gázolajjal, ahogy nekik megfelel, és átadjuk Mexikóvárosban a kubai nagykövetségnek, hogy juttassák el a kubai népnek, a zapatisták támoga­tásaképpen ellenállásukhoz az észak-amerikai blokáddal szemben. Vagy talán van egy közelebbi hely is, ahol átadhatjuk, mert nagyon messzire van innen Mexikóváros, és ha netán meghibásodik a „Chompiras", akkor jól hoppon maradunk. De hát ezt majd csak akkor, ha beérik a termés, amelyik most kezd zöldellni a földeken, és ha nem támadnak ránk, mert hogyha a most következő hónapokban küldenénk, akkor persze csak zsenge csöveket tudnánk útnak indítani, az pedig nem lenne jó még tamalba [leveles tésztaféleség] se, jobb lesz hát novemberben vagy decemberben.

És megállapodunk majd a háziipari szövetkezetek asszonyaival is, hogy küldjünk egy jó csomó varrottast Európa országaiba, ami talán már nem is lesz Unió akkor, és úgyszintén küldünk még hamisítatlan szemes kávét is a zapatista szövetkezetekből, hogy adják el, és bevételezzenek belőle némi pénzt a harcukhoz. Ha pedig nem adják el, akkor még mindig kitelik belőle saját maguknak egy-két csésze kávé, és elbeszélgethetnek mellette a neoliberálisok elleni harcról, ha meg egy kissé hidegre fordul az idő, betakarózhatnak a zapatista holmival, mert ez olyan tartós, hogy akár kézzel, akár sulykolással is mosható, és ráadásul nem fakul ki.

Bolíviai és ecuadori őslakos fivéreinknek és nővéreinknek szintén küldünk egy kevés nem génkezelt kukoricát, csak még azt nem tudjuk pontosan, hol adjuk át, hogy el is jusson oda, de annyi biztos, hogy ké­szek vagyunk erre a kis segítségnyújtásra.

3. És minden ellenállásban küzdő férfinak és nőnek szerte a világon azt mondjuk, hogy újabb interkontinentális találkozókat kell tartanunk, de legalább még egyet. Talán ez év decemberében vagy jövő januárban, meg kell még gondolni. Nem akarunk véglegeset mondani arról, hogy mikor, mert még arról folyik a szó, hogy s mint jussunk teljes egyetértésre mindenben, hol, mikor, hogyan, kivel. De ne legyen ott szószék, mint a templomban, ahol csak kevesen beszélnek, az összes többiek meg csak hallgatják az igét, csak semmi templomosdi, egy szinten szólaljon föl min­denki, persze, csak sorjában, úgyhogy ne legyen hangzavar, amitől nem érteni a szót, hanem jól megszervezve, hogy mindenki meghallgassa a beszélőt, és jegyezze föl a füzetébe a többiek szavait az ellenállásról, hogy aztán ki-ki tovább adhassa társainak és társnőinek a maga vilá­gában. És olyan helységre gondolunk, ahol jó nagy börtön van, mert hogyha netán megszorongatnak és bebörtönöznek bennünket, akkor ne legyünk rendetlenül összezsúfolva, hanem még ha foglyok leszünk is, szervezettek maradjunk, és a börtönben is folytassuk a nemzetközi találkozót az emberiség érdekében és a neoliberalizmus ellenében. Most pedig elmondjuk, mit teszünk ezért, hogy egyetértésre jussunk abban, hogy s mint juthatunk majd egyetértésre. Mi tehát a következőképpen gondoljuk tenni, amit tenni szeretnénk a világban:

Mexikóban…

1.  Folytatjuk a harcot Mexikó indián népeiért, de nem csak értük és nem csak velük, hanem Mexikó összes kizsákmányoltjáért és kifosztottjáért, és mindannyijukkal együtt és szerte az egész országban. És amikor azt mondjuk: Mexikó összes kizsákmányoltja, akkor azokról a fivéreinkről és nővéreinkről is beszélünk, akik kénytelenek voltak az Egyesült Álla­mokba menni munkát keresni, hogy meg tudjanak élni.

2.  Meg szándékozzuk hallgatni a mexikói nép keresetlen szavú és szegény embereit, közvetlenül, közvetítők és közbenjárók nélkül akarunk elbeszélgetni velük, és amit tőlük hallunk és tanulunk, annak megfele­lőn állítunk össze együtt ővelük, ezekkel a hozzánk hasonló szegény és egyenes szavú emberekkel, egy nemzeti harci programot, de olyat, amelyik világosan baloldali program, vagyis antikapitalista, azaz anti-neoliberális, tehát amelyiknek a célja az igazságot, a demokráciát és a szabadságot megteremteni a mexikói nép számára.

3.  Megpróbálunk létrehozni vagy visszahozni egy másfajta politizá­lást, olyat, amelyiket megint a többiekért való szolgálat szelleme hat át, anyagi érdekek nélkül, áldozatosan, odaadón, becsületesen, szavatartón, amelyiknek az egyetlen fizetsége a kötelességteljesítésből fakadó elé­gedettség, vagyis ahogy korábban tették a baloldal harcosai, akiket nem állíthatott meg semmilyen csapás, sem börtön vagy halál, még kevésbé a zöldhasú dollár.

4.  Amellett el-el szándékozunk látogatni sokfelé avégett is, hogy tár­sakat toborozzunk arra a harcra, amelyet egy új alkotmány, vagyis új törvények követelésével folytatunk, amelyek számításba veszik a mexi­kói nép igényeit: lakást, földet, munkát, egészségügyi ellátást, oktatást, információt, kultúrát, függetlenséget, demokráciát, igazságosságot, sza­badságot és békét. Új alkotmányt akarunk, amelyik elismeri a nép jogait és szabadságait, és megvédi a gyöngét a hatalmaskodóval szemben.

Ezért…

Az EZLN küldöttséget meneszt vezetőségéből ennek a munkának az elvégzésére hazai területen, meghatározatlan időre. Ez a zapatista küldöttség, közösen ehhez a Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozathoz csatlakozó baloldali szervezetekkel és személyekkel, azokra a helyekre megy el, ahova kifejezetten hívnak bennünket.

Úgyszintén közhírré tesszük azt is, hogy az EZLN szövetségi politikát valósít meg nem-választási szervezetekkel és mozgalmakkal, amelyek elméletben és gyakorlatban baloldaliként határozzák meg magukat, az alább következő föltételek mellett.

Nemet mondunk azokra a megállapodásokra, amelyeket azért kötnek fölül, hogy kötelezővé tegyék őket alul; mi azért kötünk megállapodá­sokat, hogy együtt menjünk meghallgatni és szervezni a fölháborodást; nemet mondunk arra, hogy olyan megmozdulásokat idézzenek elő, amelyek utóbb tárgyalásokba torkollnak azok háta mögött, akik végre­hajtják őket; mi azért szervezünk megmozdulásokat, hogy mindenkor számításba vegyük a részvevők véleményét; nemet mondunk az adományok, pozíciók, előnyök, tisztségek hajhászására a hatalomtól és a hatalomra törekvőktől, mert mi túllépünk a választási naptárakon; nemet mondunk arra az igyekezetre, hogy fölülről próbálják megol­dani nemzetünk gondjait, mert mi ALULRÓL ÉS ALULRA alakítunk ki alternatívát a neoliberális rombolással szemben, baloldali alternatívát Mexikó számára.

Igent mondunk a szervezetek önállóságának és függetlenségének, harci formáinak, szervezeti módozatainak, belső döntési folyamatainak, legitim képviseleteinek, törekvéseinek és követeléseinek kölcsönös tiszteletben tartására; igent mondunk a világos elkötelezettségre a nemzeti szuverenitás egyesült és összehangolt védelmezése mellett, a rendíthetetlen szembeszegülésre a villamos energia, a kőolaj, a víz és a természeti erőforrások privatizálási kísérleteivel.

Vagyis ahogy mondani szokás, arra szólítjuk föl a be nem jegyzett bal­oldali politikai és társadalmi szervezeteket, valamint a baloldali érzelmű személyeket, akik nem tartoznak bejegyzett politikai pártokhoz, hogy jöjjünk össze a nekik megfelelő időben, helyen és módon egy nemzeti kampány megszervezése végett, amelynek során ellátogatunk hazánk minden lehető zegébe-zugába, hogy meghallgassuk népünk szavát, és szervezett alakba öntsük. Tehát olyasmi lesz ez, mint egy kampány, csak nagyon más, mert nem választási.

 

Fivérek és nővérek!

Ez a mi szavunk, amelyet kinyilatkoztatunk:

A világban még szorosabb testvéri kapcsolatra törekszünk a neolibera­lizmus ellen és az emberiség érdekében vívott ellenállási küzdelmekkel.

És támogatni fogjuk, ha kicsivel is, ezeket a harcokat.

És kölcsönös tisztelettel tapasztalatokat, történeteket, eszméket, álmokat cserélünk.

Mexikóban pedig végigjárjuk az egész országot, bejárjuk a romokat, amelyeket maga után hagyott a neoliberális háború, és végiglátogatjuk a romok között virágzó, elsáncolt ellenállási gócokat.

Fölkeresünk bárkit, találkozunk bárkivel, aki ugyanúgy szereti ezt a földet és eget, mint mi.

Fölkeressük La Realidadtól Tijuanáig azokat, akik készek szervez­kedni, harcolni, megteremteni talán az utolsó reménységet arra, hogy ez a Nemzet, amely mindazóta kitart, amióta egy sas leszállt egy nopálkaktuszra fölfalni egy kígyót, hogy ez a Nemzet el ne enyésszen.

Megyünk a demokráciáért, szabadságért és igazságosságért azok számára, akiktől mindezt megtagadták.

Megyünk más politikával, baloldali programmal és egy új alkotmány követelésével.

Szólítjuk az őslakosokat, munkásokat, parasztokat, tanítókat és diá­kokat, háziasszonyokat, bérlőket, kistulajdonosokat, kiskereskedőket, kisvállalkozókat, nyugdíjasokat, szakképzetleneket, szerzeteseket és apácákat, tudósokat, művészeket, fiatalokat, nőket, öregeket, homosze­xuálisokat és leszbikusokat, fiúkat és leányokat, hogy egyénileg vagy kollektíven vegyenek részt közvetlenül, a zapatistákkal együtt, ebben a NEMZETI KAMPÁNYBAN a politizálás más formájának, a nemzeti és baloldali küzdelem programjának kialakításáért és egy új alkotmány létrehozásáért.

Ez hát a mi szavunk arról, amit tenni fogunk, és hogy miképpen szán­dékozzuk ezt megtenni. Itt láthatja, aki csatlakozni akar.

És azt mondjuk a férfiaknak és nőknek, hogy mérlegeljék szívükben alaposan, fogadják be a szót, amellyel jövünk, és ne féljenek, illetve, ha félnek is, zabolázzák meg félelmüket, aztán jelentsék ki nyilvánosan, ha egyetértenek az eszmével, amelyet hirdetünk, és akkor egyszeriben látnivaló lesz, hogy ki és hogyan és hol és merre és mikor van amellett, hogy megtegyük ezt az újabb lépést a harcban.

Addig is, amíg gondolkodnak rajta, elmondjuk, hogy most, 2005 hatodik havában mi, a Nemzeti Fölszabadítás Zapatista Hadseregéhez tartozó férfiak, nők, gyermekek és öregek már elhatároztuk és jóváhagytuk ezt a Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozatot, aláírta, aki tud írni, és aki nem, az ujja nyomát hagyta rajta, ámbár csak kevesen vannak, akik nem tud­nak írni, mert már előrehaladott az oktatás itt, ezen az emberiségért és a neoliberalizmus ellen lázadó területen, vagyis a zapatista égen és földön.

Ez volt a mi keresetlen szavunk, amelyet az egyszerű és szegény emberek nemes szíveihez intéztünk, akik ellene szegülnek az igazság­talanságnak és lázadnak ellene szerte a világban.

DEMOKRÁCIA! SZABADSÁG! IGAZSÁG!

 

Délkelet-Mexikó hegyeiből a

Zapatista Nemzeti Fölszabadító Hadsereg Főparancsnoksága, Őslakos Földalatti Forradalmi Bizottság

 

Mexikó, a 2005. esztendő hatodik havában, vagyis júniusában.

 

(Fordította: Csala Károly)

Evo Morales Ayma és Álvaro García uraknak, La Paz

Önökhöz fordulunk ezzel a nyílt levéllel, ámbár aligha fogják elolvasni, mert vagy nem jut a tudomásukra, vagy nem érdekli önöket. De még ha mellőzik, ha semmibe veszik is, akkor is szeretnénk elmondani, mit ér­zünk ma sokan, ennek a népnek fiai és leányai. Azért urazzuk magukat, mert már évek óta megszűntek testvéreink és elvtársaink lenni, mert eltávolodtak a néptől, nem tudják, mi folyik idelent. Nem az erényeik, hanem a hibáik, amelyeket jól ismerünk, sokasodtak meg tízszeresen, aggasztó, méltatlan és szomorú módon.

Emlékszünk még rá, amikor tegeződve együtt vonultunk, Evo, népün­kért, amikor börtönből való szabadulásodért kampányoltunk, Álvaro; ami­kor Cochabambában a régi gyárépületben ütöttük föl főhadiszállásunkat, ahol a rossz kormányok ellen konspiráltunk. Ezekhez most nagyon is hasonlónak bizonyul az önöké: ROSSZ KORMÁNYZAT.

Hamar feledésbe merült, hogy nem azért küldtük önöket a kormányba, hogy hivatalt viseljenek, hanem hogy alakítsák át a kormányzást, hogy változtassanak az emberek életén. Most azt látjuk, hogy maguk alakultak át valamennyien. Látjuk ugyan a nép életét is változni: csakhogy rossz irányba, a rosszról még rosszabbra fordulni.

Attól a 2005. december 22-étől fogva (amikor könnyekre fakadtatok, Evo, Álvaro!), maguk máig semmi mással, csakis a hagyományos hará­csoló politizálással foglalkoztak, azzal, hogy pénzzel, tisztségekkel lekö­telezve alárendeljék maguknak a társadalmi és szakszervezeti, katonai és rendőri vezetőket, hogy kirekesszék és megbélyegezzék azt, ami és aki bírálatot fejezhet ki, mindent, amit mi azért tettünk szóvá, hogy javítani lehessen rajta. Mi néhányan megengedtük magunknak azt a luxust, hogy visszautasítsuk az ajánlatokat, és ezért ellenség legyen belőlünk, vagy hogy egyszerűen nemlétezőknek tekintsenek bennünket.

Azt kértük: takarékoskodjanak, a néppel törődjenek inkább, ne politikai ellenfeleikkel; teremtsenek állásokat, ipart, munkát, erősítsék a szolida­ritást, a testvériséget, a nagylelkűséget.

Hová lett az „engedelmeskedve parancsolni" jelszó, amit te, Evo, a zapatistáktól kölcsönöztél? Azt parancsolta neked a nép, hogy le kell paktálni a jobboldallal az Alkotmányozó Gyűlésben? Azt parancsolta neked a nép, hogy neoliberálisokkal, opportunistákkal és a nemzetközi együttműködési szervezetekben üldögélő semmittevőkkel kell kabinetet alakítanod, akiket sohasem lehetett látni a nép harcai során az utcákon, az utakon, a közösségekben, az éhségsztrájkokban, a gyárakban? Hol volt a te kabineted legtöbb tagja 2000-ben, 2001-ben, 2002-ben, 2003-ban, 2005-ben? A nép parancsolta neked, hogy a polgármestereknek, a kormányzóknak, a neoliberális „szépségkirálynőknek" és szakértőknek kell a kormánytisztségeket fölkínálnod? Kik döntenek ebben a kormány­ban? A nép vagy a „llunk'u"-k [talpnyalók – kecsuául], akik azért sündö­rögnek ott annyian, hogy el ne veszítsék a hatalom adta előjogaikat?

Kik gyakorolnak ellenőrzést országunk gazdasága fölött? Az őslakosok és a „civil mozgalmak" vagy a transznacionális olaj- és bányatársaságok meg a nagy bankok igazgatói, akik ma nagyobb jövedelmet húznak, mint bármelyik korábbi kormány alatt, s akiket te hízelegve „társaidnak" tisztelsz? Azokban az aggasztó körülményekben és sanyarúságban van ezeknek cinkos „társ"-szerepük, amelyek ránk szakadtak ebben a csaknem 5 esztendőben. Hol vannak azok a több ezermillió dolláros államkincstári tartalékok, amelyeket folyton mint létezőket emlegetsz?

Mire valók a lakosság megtévesztését szolgáló államosítások, amelyek során a nép pénzéből kárpótolják a transznacionális kizsákmányolókat? Ezeket a vállalatokat a régi, gerinctelen, neoliberális és korrupt hivatal­noksereg irányítja.

Hol marad az ország földgázra alapozott iparosítása? Az új alapokra helyezett gazdaság, amely a Földanya tiszteletben tartásán alapul, az a kiegyensúlyozott, harmonikus viszony a Pachamamához, amiről annyit szónokolsz? Talán nem adtál át ezer meg ezer hektárnyi földet a transznacionális olaj- és bányatársaságoknak, hogy folytathassák a Földanya kiszipolyozását? Móresre tanítottad vajon az Állam Új politikai Alkotmányával (NCPE) Oriente földbirtokosait?

A gazdasági modell továbbra is kizsákmányoló, neoliberális, kapitalista, szöges ellentéte annak, amiről szónokolsz.

Talán a nép parancsolta meg önöknek, hogy 40 millióért magánrepü­lőgépet vásároljanak, amikor „a maguk népének" nincs hol laknia, és nélkülözi az alapvető szolgáltatásokat? Talán a nép utasította magukat, hogy tűrjék a kábítószer-kereskedelmet, amely sohasem látott csúcsra hágott, s előbb-utóbb Ciudad Juárezt vagy Medellint csinál népünk hazá­jából? Megeshet, hogy ugyanaz a kokalevél, amelyik belőled, Evo, elnö­köt csinált, ugyanaz eredményezi majd hatalomtól való megfosztásodat.

Ismerik-e önök, micsoda dolog sorban állni, hogy a gyerekek beirat­kozhassanak az iskolába; vagy közkórházak kapui előtt éjszakázni, hogy aztán csapnivaló orvosi ellátásban részesülhessen az ember? A népnek nincsen magánbiztosítása, nincs meg az a kiváltsága, hogy a gazdagok klinikáin gyógykezeltesse magát.

Tudják-e, milyen érzés bepréselődni egy kisbuszba vagy egy irány­taxiba, és hallgatni népünk érzelemnyilvánításait? Mentek-e már ki a nagyvásártelepre lealkudni az árakból, családi kosárral, amelyik egyre kevésbé tölthető meg, hogy csillapítani lehessen családjaink éhét?

Vajon a nép parancsolta, hogy annyi előjoguk legyen, annyi testőrük, asszisztensük, kabinetfőnökük és -főnökasszonyuk, titkáruk, de annyi, hogy lehetetlenné tegyék közvetlenül szót váltani magukkal? Ki fizeti ezeket maguknak? Ki fizeti ételeiket, közlekedésüket, egészségbiztosí­tásukat, biztonságukat, repülőgépeiket, költségeiket? Mi fizetjük: a nép, amelynek egykor önök is részei voltak.

A nép parancsolta maguknak a „gasolinazó"-t, [a 82 százalékos benzin­áremelést], ezt a brutális, ésszerűtlen, pökhendi neoliberális intézkedést, ami még tovább nyomorítja azokat az embereket, akik már akkor is alig képesek megélni, ha szerencsésen állást kapnak egy kereskedésben vagy valamilyen beosztást egy hivatalban?

Maguk mindig azt hangoztatták, hogy megbukott a neoliberalizmus. A „gazolinazo" talán népi, forradalmi húzás? Nem inkább a maguk gazda­sági modelljének a csődje?

Miért is kell ahhoz folyamodniuk – ahogy minden korábbi kormány is tette -, hogy a lakosság, alapvetőn a bérből-fizetésből élők vállára terhel­nek minden csődöt, akiknek átlagosan úgy ötvenszer kevesebb a jöve­delme, mint maguknak, és százszorta nagyobb szükséget szenvednek?

Milyen kár, hogy maguk, akik mindig azt mondogatták, hogy a hatalom a népé, hogy ez egy őslakos-népi kormány, milyen kár, hogy mindez ha­zugság, csalás maguktól, LLULLAS! [Goromba kecsua szó arra: „hazug gazemberek".]

Szerencsére, harcainknak köszönhetőn, amelyekben nemegyszer együtt küzdöttünk, megtanultunk valami nagyon fontosat: megtanultunk a saját fejünkkel gondolkodni és saját magunk cselekedni, hogy többé senki se mondhassa meg nekünk, mit is kell tennünk, hogy többé senki se vezethessen bennünket az orrunknál fogva, hogy a nép szavazatából, a bizalomból és a reménységből, amely az utóbbi időkben a leginkább elszegényedett és becsületes rétegekben támadt, ne lehessen ünnep a gazdagoknak, a hatalmasoknak, a báránybőrbe bújt neoliberális farka­soknak, meg „szépségkirálynőknek". A haladás folyamata nem propa­ganda, a haladás nem üres szó, a haladás nem marketing, a haladás az emberek életének megváltoztatása. S ezt jól jegyezzék meg, mert nem hagyjuk magunkat becsapni többé, az olyanoktól sem, mint amilyenek önök, akik népünk méhének szülöttei.

Végezetül idézni szeretnénk, amit egy vén aymara bölcs mondott: Az őslakost nem a testi jelleg teszi, sem a nyelv, sem a név, sem a kultúra; attól őslakos, hogy viselkedése nemes, tiszteletet parancsoló, a kölcsö­nös megbecsülés, az átlátszó őszinteség, a másokra odafigyelés jellemzi. Azt kérdezzük: ilyenek önök? Alulról és balról – ahogy a zapatisták mond­ják – mi úgy látjuk: gőgösek, arrogánsak, mindenben maguk döntenek, senkire sem hallgatnak, diszkriminálnak, sértegetnek, kirekesztenek, rágalmaznak. És így akarnak hatalmon maradni sok-sok évig?

A baj az, hogy nem értik, micsoda felelősséggel jár, amit magukra vállaltak ennek a fejlődési folyamatnak fontos részeként, az emberekkel szemben, népünkkel és a világ többi népével szemben; annak bizonyí­tásában való részt vállalásukkal, hogy lehetséges az önkormányzás, hogy lehetséges engedelmeskedve parancsolni, hogy lehetséges más fejlődési, „jóléti" modell fölépítése, hogy lehetséges egy más világ. Ez a folyamat boldog reménykedéssel adta magát az önök kezére. Ennek a folyamatnak a törvényes ura a bolíviai nép, fiai és leányai, férfijai és asszonyai, ifjai és vénjei, vidékiek és városiak, akiknek az erőfeszítéseit nem kaparinthatja meg magának senki, nem cáfolhat rájuk senki, nem bitorol­hatja el, sajátíthatja ki, árusíthatja ki, rendelheti alá magának, sem önök, sem mindazok, akik ma, eltévelyedve, helyettünk hoznak döntéseket.

Nem a kormányok fontosak nekünk, nekünk a népek fontosak, és most veszendőben van ennek a folyamatnak a társadalmi bázisa, aminek a létrehozása olyan sokba került nekünk. Visszatérőben a jobboldal, amely ellen harcoltunk, és harcolunk továbbra is.

Ahhoz, hogy tudassuk: létezünk, mozgósítanunk kell magunkat, és ezt mi meg is tesszük, jól jegyezzék meg.

De nem azért mozgósítunk, hogy szembefordítsuk egymással a test­véreket, amihez maguk adtak tápot az utóbbi években tehetetlenkedésükkel, s amire példa Huanuni, Cochabamba, Pando, Yungas, Sucre.. ahol gyűlölködve egymásnak esett és elesett annyi fivérünk és nővérünk, szülőföldünk megannyi gyermeke.

Álvaro, mondottuk már neked: első az emberfia, csak azután a szá­mok, adatok.

Ne forduljanak önök szembe velünk, ne provokáljanak, ne osszanak meg, s ne is vegyenek semmibe minket. Létezünk, becsülettel élünk. Harcolni fogunk minden ellen, ami csak mételyez bennünket mindennapi életünkben.

• Visszavonni a népellenes, átkos 748. számú rendeletet!
• Véget vetni a soknemzetiségű állam belső gyarmatosításának!
• Semmilyen párt, se bal, se közép, se jobb ne avatkozzon bele akci­óinkba és döntéseinkbe, ne használja ki őket!
• Ahogy 2000-ben, ahogy 2003-ban, Cochabamba és Alto meg fogja hiúsítani a népellenes politikákat!

Oscar Olivera Foronda
Marcelo Rojas
Abraham Grandydier
Aniceto Hinojosa
Vásquez Carlos Oropeza

 

(Fordította: Csala Károly)

Nyugat-európai és latin-amerikai csoportok 1999 szeptemberében Buenos Aires-ben programot tettek közzé világméretű civil ellenhatalom létrehozására. Ez a liberter kommunizmusnak nevezett alternatíva az életforma megváltoztatásán alapul. Olyan – a polgári rendszerrel szembeni – szolidáris ellenállás, amely az egyének szabványosításának, betago-lásának, elkülönítésének, elszigetelésének a tagadása és meghaladása.

1. Az ellenállás: alkotás

Ellentétben a védekező beállítódással, amit a tiltakozó, illetve az alterna­tív mozgalmak és csoportok a leggyakrabban alkalmaznak, azt állítjuk, hogy azzal erősíthető az igazi ellenállás, ha – itt és most – alternatív kapcsolatokat és formákat hoznak létre olyan kollektívák, csoportok és egyének, akik a konkrét cselekedeteik és az életért való küzdelmük során túllépnek a kapitalizmuson és a reakción. Egy olyan nemzetközi szintű ellenoffenzíva elindításában veszünk részt, amely az alternatív erők kételyeinek, meghátrálásának és destrukciójának hosszú szaka­szára következik. Ezt a visszavonulást a neoliberális és tőkés logika követésével széles körben támogatták, ami jelentős részben lerombolta százötven év forradalmi harcának eredményeit. Ezért ellenállni azt jelenti: az aktuális kihívás szintjén megalkotni az új formákat, az új elméleti és gyakorlati hipotéziseket.

2. Ellenállni a szomorúságnak

Olyan korban élünk, amelyet mélyreható szomorúság jellemez. Nemcsak a könnyek szomorúsága, hanem mindenekelőtt a tehetetlenség szomo­rúsága. Korunk embereinek a meggyőződésévé vált: az élet annyira bonyolult, hogy az egyetlen dolog, amit tehetünk – ha nem akarjuk ezt a bonyolultságot még tovább növelni -, hogy alávetjük magunkat az ökonomizmus, az érdek és az önzés diszciplínájának. A társadalmi és egyéni szomorúság arról győz meg bennünket, hogy többé már nem áll módunkban valódi életet élni. Ezért alávetjük magunkat a túlélés rendjé­nek és diszciplínájának. A zsarnoknak szüksége van a szomorúságunkra, mert így mindegyikünk elszigeteli magát a saját kis – virtuális és szoron­gással teli – világába, miképpen a szomorú embereknek szükségük van a zsarnokra, hogy igazolja a szomorúságukat. A szomorúság az a forma, amelyben a kapitalizmus áthatja az életünket. Mi viszont azt gondoljuk, hogy a szomorúság elleni első lépés: konkrét szolidáris kapcsolatok sokféle formában való megteremtése. Megtörni az elszigeteltséget és szolidaritásokat teremteni -, ez olyan elköteleződés, olyan küzdelem kezdete, amely nem az élet és az öröm ellen, hanem – a lehetőségek felszabadítása révén – az életért, az örömért történik.

3. Az ellenállás: sokféleség

A kapitalizmus elleni harc, amelyet nem lehet a neoliberalizmus elleni küzdelemre redukálni, sokféle cselekvést foglal magában. A kapitaliz­mus egy kizárólagos és egydimenziós világot talált fel, de ez a világ nem „önmagában" létezik. Ahhoz, hogy létezzen, szüksége van a mi alávetésünkre és beleegyezésünkre. Ez a kizárólagos világ (amely egy árucikké vált világ) tagadja az élet sokféleségét, a vágy, a képzelet és az alkotás végtelen dimenzióit. És alapvetően ellenzi az igazságossá­got. Ezért úgy gondoljuk, hogy minden olyan harc a kapitalizmus ellen, amely globálisnak és totalizálónak hiszi magát, maga is foglya marad a kapitalizmus struktúrájának, amely éppen a globalitás. Az ellenállásnak a sokféleségből kell kiindulni, és fejleszteni a sokféleségeket, de nem egy globalizáló irány vagy struktúra mentén, amely a harcokat centralizálja. Egy ellenállási hálózat, amely tiszteletben tartja a sokféleséget, valójában olyan közösség, amely – paradox módon – valamennyi részében a maga központja. Mindez Gilles Deleuze rizóma-definíciójára emlékeztet: „Egy rizómába bármely oldalról lépünk be, minden pont összekapcsolódik bár­mely másikkal, mobil irányításokból tevődik össze, külvilága nélkül határa sincs, csak környezete van, ahol növekszik, és amely által határolódik, anélkül, hogy valaha is kiemelkedne egy egységből, vagy beleolvadna abba; ha nem alany, nem is tárgy."

4. Az ellenállás nem hatalomvágy

Százötven esztendőnyi forradalmak és harcok megtanították nekünk, hogy – ellentétben a hagyományos klasszikus nézettel – a hatalom helyei, a hatalmi központok egyúttal – a tehetetlenségüket tekintve – a csekély hatóerő helyei. A hatalom a kormányzással foglalkozik, és nincs lehetősége felülről módosítani a társadalmi struktúrát, ha az alap, a tény­leges kapcsolatokban rejlő hatóerő ezt nem engedi meg. A hatóerő így mindig jól elkülönül a hatalomtól. Ezért mi annak a megkülönböztetésére alapozunk, ami a között van, hogy mi történik „fent" (ami a kormányzás rendje), és a „lent" történő, a szó nemes értelmében vett politika között. Ezért az alternatív ellenállás abban a mértékben lesz erős, amennyire túllép a várakozás csapdáján, vagyis a klasszikus politikai beállítódáson, amely a felszabadulás pillanatát megváltoztathatatlanul egy „holnap"-ba, egy későbbi időpontba helyezi át. A „felszabadító urak" a holnapi felszabadulás nevében mai engedelmességet várnak el tőlünk. De a holnap mindig holnap marad, másként mondva, ez a holnap (a várakozás holnapja, az örökös halasztás holnapja, a megénekelt holnapi napok holnapja) nem létezik. Ezen okból, amit a felszabadító urakkal (politikai komisszárokkal, vezetőkkel és a szomorúság többi aktivistájával) ellen­tétben javasolunk: itt és most felszabadulást – azaz holnapot.

5. Ellenállni a betagolásnak

A hatalom a biztonsághiány ideológiájára támaszkodva fenntartja és növeli a szomorúságot. A kapitalizmus nem tud létezni az emberek beta-golása, elkülönítése, megosztottsága nélkül. Az elkülönítés, elválasztás diadalmaskodik, amikor az emberek, a népek, a nemzetek lassacskán már csak a biztonsághiány gyötrő gondolatával élnek. Csupán egy bir­kanépet lehet megfegyelmezni, és meggyőzni arról, hogy ő a többiek farkasa. A biztonsághiány és az erőszak valóságos, de csak annak mér­tékében, amennyire elfogadjuk. Vagyis amennyire elfogadjuk a velünk elhitetett ideológiai illúziót, hogy valamennyien a többiektől elszigetelt egyének vagyunk. A szomorú ember úgy él, mintha puszta díszletek közé lenne vetve – a többiek csak statiszták. Mintha mindegyikünk az életének központi és kizárólagos vezére lenne, a természet, az állatok és a világ pedig „használandó". De az egyén csak egy fikció, egy címke. Viszont mindannyian személyiségek vagyunk – miközben elfogadjuk hozzátartozásunkat ahhoz a szubsztanciális egészhez, ami a világ. Ar­ról van szó, hogy elutasítjuk a foglalkozás, a nemzetiség, a civil állapot társadalmi címkéit, a munkanélküliek, munkások, fogyatékkal élők stb. között való felosztást, ami mögött a hatalomnak az a szándéka áll, hogy uniformizálja és megsemmisítse azt a sokféleséget, ami mindegyikünk. Valójában sokféleségek keveréke és más sokféleségekkel való kap­csolatok sokasága vagyunk. Ezért a társadalmi kapcsolat nem annyira valaminek a megteremtése, hanem inkább valaminek a vállalása. Az egyének mint címkék a virtuális világot élik és erősítik: saját életükről a híreket a televíziójuk képernyőjén kapják. Az alternatív ellenállás viszont létezővé teszi a férfiak, a nők, a természet konkrét valóságát. Az egyé­nek szomorúsága – címkéikben és szerepeikben – a helyhez kötöttség csapdájába esettek szomorúsága, ezért számukra az alternatíva: egy liberter „nomádság" vállalása.

6. Vezetők nélküli ellenállás

Egy másféle élet megteremtése – lényegében véve – alternatív vá-gyakozási módok, alternatív életmódok létrehozásával történik. Ha arra vágyunk, amit az úr birtokol, ha arra vágyunk, amire az úr, akkor arra vagyunk ítélve, hogy megismétlődjenek az ismert forradalmak, de ezúttal a szó fizikai értelmében, azaz száznyolcvan fokos fordulatként. Nálunk viszont új gyakorlatok és boldogságképek feltárásáról, valamint konkrét megvalósításáról van szó. Ha azt gondoljuk, hogy csak az úr individualista módján lehetünk boldogok, és olyan forradalmat akarunk, amely elégtételt ad nekünk, akkor mindörökre arra leszünk ítélve, hogy ne csináljunk mást, mint hogy úrcserét hajtsunk végre. Mert nem lehet valóban kapitalizmusellenesnek lenni és egyidejűleg elfogadni azokat a boldogságképeket, amelyeket ez a rendszer generál. Ha szeretnénk „olyan lenni, mint az úr", vagy „azt birtokolni, ami az úrnak van", akkor megmaradunk a szolga helyzetében. A szabadság útjai nem egyeztet­hetők össze azzal, amire az úr vágyik. A szabadság vágyával ellentétes az úr hatalmát akarni. A szabadság: szabaddá tenni magunkat – ez pedig küzdelem. Az ellenállás éppen abból keletkezik, hogy a boldogság és a szabadság más képei, az alternatív képek összekapcsolódnak az alkotással és a kommunizmussal (a szabadság és közösség értelmében véve, amit ez a fogalom visszakap; a folytonos igény, és nem mint tár­sadalmi modell értelmében). Egy liberter kommunizmust nem valamiféle „szükségszerűség", hanem a szolidaritás öröme miatt kell létrehozni. Nem arról van szó, hogy valamit azért osztunk meg – szomorúan – a többiekkel, mert kötelező, hanem mert felfedezzük egy teljesebb, szaba­dabb élet örömét. A tőkés társadalomban, az elkülönítés társadalmában a férfiak és a nők – Guy Debord formulája szerint – nem találják azt, amire vágynak, ezért be kell érniük azzal, hogy arra vágyjanak, amit találnak. Az elkülönítés: az embereknek egymással szembeni, mindenkinek a világgal szembeni, a munkásnak a saját termékével szembeni, sőt egyidejűleg mindannyiunknak a száműzött önmagával szembeni elkülönítése. Ilyen a szomorúság struktúrája.

7. A szabadság mint ellenállás és mint politika

A – mélyebb értelemben vett – politika az emancipációs cselekedetekhez, eszmékhez és a belőlük származó boldogságképekhez kapcsolódik. A politika a szabadság következetesen aktív keresése. A politikának ezzel a felfogásával szemben a mostani „politika" az adott helyzet igazgatásának tekinti magát. Ez az igazgatásnak nevezett elem igényt tart a politika egé­szére: hierarchizálja a prioritásait, korlátozva, ellenőrizve és intézménye­sítve azokat az eleven energiákat, amelyek túllépnek rajta. Az igazgatás azonban csak egy mozzanat, egy feladat, egy szempont. Az igazgatás valaminek a megjelenítése (reprezentációja), és a megjelenítés – mint ilyen – csak része a valós mozgásnak. Az életnek nincs szüksége meg­jelenítésre, amíg maga az élet rendelkezik a megmutatkozás erejével. Az a forradalmi politika, amely minden pillanatban a szabadságot követi, miközben lényegileg kapcsolódik az emberekhez és az intézményekhez, egyúttal mint permanenciában levő jövő, elutasítja, hogy magát megrög­zítse, hogy önmagában elmerüljön, „megtestesüljön", vagy hogy önmagát intézményesítse. A szabadság keresése összekapcsolódik a valóságos mozgalomnak, a gyakorlati kritikának, a folytonos továbbkérdezésnek, az élet korlátlan kibontakoztatásának a megszerveződésével. Ebben az értelemben a forradalmi politika nem ellentétes az igazgatással. Az egész részeként a politikának az igazgatás is az egyik része. Amikor az igazgatás a politika egésze akar lenni, éppen a virtualizálódás mechaniz­musát hozza létre, amely belefullaszt minket a tehetetlenségbe. Viszont a politika mint olyan, azon élet sokféleségének az összhangja, amely élet folytonosan küzd a saját korlátaival. A szabadság a szabadságra való képességek és erő kifejtése. Az igazgatás pedig csak egy korlá­tozott és behatárolt mozzanat, amelyben ez a képesség- és erőkifejtés megmutatkozik.

8. Ellenállás és ellenkultúra

Az ellenállás: ellenhatalmak és ellenkultúrák létrehozása és továbbfej­lesztése. A művészi alkotás élménye nem luxus az emberek számára, ha­nem eleven szükséglet. A túlnyomó többség mégis meg van fosztva tőle. A szomorúság társadalmában a művészet el lett különítve az élettől, és a tulajdonképpeni művészet egyre inkább elválik az önmagába zárkózó, kereskedelmi értékek által fertőzött művészettől. Ez az, amiért szerencsé­re sokan megértik a művészek közül, hogy az alkotás is ellenállás. Tehát hozzájuk is fordulunk azért, hogy az alkotás lépjen túl a szomorúságon, azaz az elkülönítésen, hogy az alkotás felszabadíthassa magát a pénz logikája alól, és hogy újra megtalálja a helyét az élet szívében.

9. Ellenállni az elkülönítésnek

Ellenállás az is, ha túllépünk az elmélet és a gyakorlat, a mérnök és a munkás, a fej és a test tőkés elkülönítésén. Az olyan elmélet, amely elválasztja magát a gyakorlatoktól, terméketlen eszmévé válik. Egyete­meinken számtalan terméketlen eszmével találkozni. Az elmélettől elkülö­nített gyakorlatok viszont arra ítélik magukat, hogy eltűnjenek valamiféle önfelszívódásban. Ezért ellenállás, ha kapcsolatokat teremtünk az elmé­leti hipotézisek és a gyakorlati hipotézisek között, hogy mindazok, akik tudnak valamit a teendőkről, átadják azoknak, akik fel akarják szabadítani magukat. így kötelékeket, kapcsolatokat teremtünk, amelyek lehetővé teszik az elméletek és a gyakorlatok emancipálását, hátat fordítva azon szirének énekeinek, akiknek a javaslata: „az életünkkel foglalkozzunk". Nekik azt válaszoljuk, hogy életünk nem redukálódik a túlélésre, hogy az életünk túlterjed a bőrünk határain.

10. Ellenállni a szabványosításnak

Az ellenállás annak a hamisan demokratikus diskurzusnak a dekonstruá­lását is jelenti, amely azt állítja magáról, hogy foglalkozik a kirekesztett szektorokkal és személyekkel. Társadalmainkban nincsenek „kire­kesztettek", mi valamennyien „bezártak" vagyunk. Különböző módon, többé-kevésbé szégyenletes és borzalmas módon, de mégiscsak be vagyunk zárva. A kirekesztés nem egy véletlen, nem egy „felesleg". Amit kirekesztésnek és bizonytalansági tényezőnek mondanak, azt ennek a halált kedvelő társadalomnak a lényegeként kell felfognunk. Ezért a cím­kézések elleni harcból az az óhajunk is következik, hogy kapcsolódjunk az „abnormálisnak" vagy „fogyatékkal élőnek" nevezettek harcához. Azt mondjuk: nincs olyan, hogy „abnormális" vagy „fogyatékkal élő", hanem különböző személyek és létmódok vannak. A címkézések mini-börtö­nökként szolgálnak, ahol mindegyikünket az adott gyengeségi szintje által definiálják. Márpedig – és minket ez érdekel – ez a gyengeség erő: a szabadság. Egy fogyatékkal élő csak olyan társadalomban létezik, amely elfogadja az erős és gyenge közötti megosztást. Ezt – ami nem más, mint barbárság – elvetni a kapitalizmussal együtt járó szelektálás elutasítása. Ezért az alternatíva egy olyan világ, ahol mindenki vállalja a saját törékenységét az élet jelenségeként, és ahol mindenki abban fejlődik, amiben a többiekkel és az életért képes. A siketek kultúrájáért folytatott harc, amelynek sikerült felrobbantani az orvosi taxonómia bör­tönét, a társadalom pszichiátrizálása elleni küzdelem és még sok más, egyáltalán nem kis küzdelmek egy kicsit több hely biztosításáért. Ezek az élet gazdagabbá tételének valódi alkotásai. Ezért is hívjuk közös el­lenállásra azokat a csoportokat, amelyek ebből a szempontból küzdenek a gyógyászati alapú szociális szabványosítás ellen. A szabványosítás saját fegyelmezési formákat hoz létre a nevelési rendszerekben. Itt a szabványosítás a kudarc vagy a munkanélküliség állandó fenyegetése­ként működik. Ezzel szemben olyan párhuzamos, alternatív és változatos kísérletek is léteznek az iskolai oktatásban, ahol a nevelési kérdések egy más logika szerint fejlődnek. Fogyatékkal élők, munkanélküliek, nyugdíjasok, marginális kultúrák, homoszexuálisok – elkülönített és különválasztott, egyoldalú és szegényes ábrázolásukkal sokszorozzák meg őket. Ezek olyan szociológiai osztályozások, amelyek – kiindulva a tehetetlenségből, hogy nem lehet mit tenni – láthatóan hatalmi forrásként működnek.

11. Ellenállni a diszkriminációnak

Az is ellenállás, amikor elutasítjuk az identitás-megvonás kísérletét, amely elkülöníti a „hazaiakat" az „idegenektől". A bevándorlás, a mig­rációs hullámok nem egy „probléma", hanem az emberiség mélységes valósága a kezdetektől mindvégig. Nem arról van szó, hogy emberbarát­ságból legyünk „jók az idegenekhez", hanem a vágyról a kereszteződés által létrejövő gazdagodásra. A „hiányok" között kapcsolatokat teremteni – ez is ellenállás. Hajlék nélkül, munka nélkül, papírok nélkül, méltóság nélkül, föld nélkül – ezek olyan hiányok, amelyeknek nincs „jó bőrszíne", „jó szexuális gyakorlata" stb. A hiányok uniója, a hiányok testvérisége, nem a „tulajdonért", hanem egy olyan társadalom megteremtéséért, ahol többé nem léteznek „hiányok" és „tulajdonok".

12. Ellenállni a tudatlanságnak

Társadalmaink, amelyek azt állítják, hogy bennük megvalósult a tudomá­nyos kultúra, történeti és antropológiai szempontból a társadalmaknak ahhoz a típusához tartoznak, amely a legnagyobb fokú tudatlanságot produkálta, amit az emberiség ismer. Ha minden kultúrában a férfiak birtokolták a technikát, társadalmunk az első, amelyet éppen a technika által birtokolnak. Kilencven százalékunk nem tudja, hogy mi történik a gomb megnyomásának pillanata és a kívánt hatás bekövetkezésének pil­lanata között. Kilencven százalékunk tájékozatlan annak a világnak szinte valamennyi mechanizmusáról és mozgatórugójáról, amelyben élünk. Kultúránk olyan tudatlan férfiakat és nőket hoz létre, akik száműzve érzik magukat a környezetükből. Akkor hát azt a legcsekélyebb aggály nélkül tönkre is tehetik. Ez a száműzöttség annyira erőszakossá tesz, hogy hatására az emberiség szembetalálja magát azzal a valós és konkrét – talán elkerülhetetlen – lehetőséggel, hogy megsemmisüljön. Azt mondják nekünk, hogy mivel a technika bonyolultsága adott, azt megértése nélkül is el kell fogadnunk. Az ökológiai katasztrófa tanúsága szerint azonban azok, akik azt hiszik magukról, hogy értik a technikát, messze vannak attól, hogy uralják. Ezért sürgősen létre kell hozni csoportokat, sejteket, fórumokat a tudás társadalmasítására, hogy az emberek újra megvet­hessék a lábukat a valódi világban. Napjainkban a genetika technikája annak a lehetősége elé állít bennünket, hogy az emberi létezések között a termelékenység és a nyereségesség kritériumai szerint válasszunk. Az eugenetika – a tökéletesítés nevében – elemberteleníti az emberiséget. Tudatják velünk, hogy már képesek vagyunk hozzáfogni egy emberi lény klónozásához – a mi szomorú, dezorientált emberiségünk pedig nem tud­ja, mi az, hogy emberi lény. Ezek a kérdések mélyen politikai kérdések, amelyeknek nem kell a szakemberek hatáskörében maradni. Más szóval, a közügy [res-publique] nem válhat technikai üggyé.

13. Permanens ellenállás

Annak hangoztatása is ellenállás, hogy – ellentétben azzal, amit általában hisznek – a szabadságnak soha nem lesz elérkezési pontja. A remény, paradox módon, szomorúságra kárhoztat. A szabadság és az igazsá­gosság csak itt és most létezhet, azokban az eszközökben és eszközök révén, amelyek őket gyarapítják. Nincs jó úr, sem megvalósult utópia. Az utópia magának az élet lényegének a politikai neve, azaz permanens kiteljesedés. Ezért az ellenállás célja sohasem a hatalom. A hatalom és a hatalmasságok egyébként arra vannak ítélve, hogy ne távolodjanak el túl messzire a nép vágyaitól. Ezért azt hinni, hogy ténylegesen a hatalom dönt az életünkről, mindig is rabszolga-magatartáshoz vezet. Annak a szomorú embernek, akiről beszélünk, szüksége van a zsarnokra. Nem elég megkérni az embereket, akik helyet foglalnak a hatalomban, hogy hozzanak ilyen vagy olyan elkülönített törvényt a társadalmi alap viselke­désére. Például, nem kérhetjük a kormányt olyan törvények elfogadására, amely a külföldieknek ugyanolyan jogokat ad, mint másoknak, ha a társa­dalmi alapban nem építjük ki a szolidaritást, amely ebbe az irányba megy. A törvény és a hatalom, ha demokratikusak, a társadalom valódi életének az állapotát tükrözi. Ebből következően nem az a mi problémánk, hogy a hatalom korrupt és önkényes. A mi problémánk és számunkra a kihívás: maga a társadalom, amely a hatalomban visszatükröződik. Más szóval: mint szabad férfiaknak és nőknek, a mi feladatunk, hogy a szolidari­tásnak, a szabadságnak és a barátságnak legyenek olyan kapcsolatai, amelyek ténylegesen megakadályozzák, hogy a hatalom reakciós legyen. Csak a felszabadulás cselekedeteiben létezik a szabadság.

14. Az ellenállás: küzdelem

A kapcsolatok összegeződése növeli a hatóerőt, a tőkés elkülönítés viszont csökkenti azt. A szabadságért való küzdelem kommunista harc a gyógyulásért és a hatóerő növeléséért. Ezzel szemben, a kapitalizmus elvonatkoztatások, betagolások, eldologiasítások által működik, széttör­ve a kapcsolatokat és belefullasztva minket a tehetetlenségbe. Ezért a küzdelem a szabadságért és a demokráciáért permanens kiteljesedés, amely soha nem találhat végleges megtestesülésre. A küzdelem mindig a hatóerőnek, a kapcsolatok összegeződésének, a szabadságvágy táp­lálásának irányában folyik, minden konkrét helyzetben.

15. A munkásellenállás

Az ellenállás mint alkotás megkívánja, hogy a „forradalmi alany" kér­déséről is gondolkodjunk – véglegesen szakítva a klasszikus marxista vízióval, amely a munkásosztályt, mint „a" forradalmi alanyt messiási figuraként helyezi a modern historicizmus méhébe. Mindazonáltal, a „bonyolultság" bizonyos posztmodern szociológusainak állításával el­lentétben, a munkásosztály nem a megszűnés felé halad – egyszerűen csak földrajzilag áthelyeződik és átrendeződik a munkásfunkció. így, ha a centrum országaiban számszerűen kevesebb is a munkás, a termelés az úgynevezett periféria országai felé tolódott el, ahol a férfiak, a nők és a gyermekek brutális kizsákmányolása hatalmas nyereségeket biztosít a tőkés vállalatoknak. A centrum országaiban pedig – a „bizonytalanság" felidézése ürügyével – a népi osztályoknak nemzeti szövetségeket aján­lanak fel, hogy jobban kizsákmányolhassák a harmadik világot. A tőkés termelés diffúz, egyenetlen és kombinált termelés. Ezért a küzdelemnek, az ellenállásnak többfélének, de szolidárisnak is kell lennie. Nincs egyéni vagy ágazati felszabadulás. Szabadságról csak egyetemes értelemben beszélhetünk. Más szóval: a szabadságom nem áll meg ott, ahol a töb­bieké kezdődik, mivel a szabadságom csak a többiek szabadságának feltételével létezik. Jóllehet nem létezik „önmagában vett", predeterminált forradalmi alany, minden esetben többféle forradalmi alany is van, akik­nek sem előre meghatározott formája, sem végleges megtestesülése nincs. Ma virágozni látunk együttműködéseket, közösségeket és dolgozói csoportokat, amelyek jóval tovább mennek az ágazati küzdelmeik követe­léseinél. Ezeknek a küzdelmeknek minden különösség és minden konkrét helyzet keretein belül túl kell lépni a hatalom sémáin, azaz tagadni az állásban levő és állásnélküli, a hazai és idegen stb. elkülönítését. Nem azért, mert az állásban levőnek, a hazainak, a férfinek, a fehérnek „jóté­konykodnia" kell az állásnélkülivel, a külföldivel, a nővel, a fogyatékkal élővel stb., hanem azért, mert minden harc, amely elfogadja és átveszi ezeket a megkülönböztetéseket, olyan harc, amely tiszteletben tartja és erősíti a kapitalizmust. De a munkásfunkció is áthelyeződik egy másik irányba: a klasszikus üzemből, mint az értékteremtés privilegizált fizikai helyszínéből a társadalmi gyárba, ahol a tőke magára vállalja a feladatot, hogy összehangoljon és maga alá rendeljen minden társadalmi tevékeny­séget. Az érték szétmosódik az egész társadalomban, átjárja a munkák sokféle formáit. A tőkés felhalmozás kiterjed a társadalom teljességére, ennek következtében a folyamatot az engedetlenség akcióival bármely ponton szabotálni lehet.

16. A munka kérdése és az ellenállás

A hierarchiák kiépítésének és az osztályokba besorolásoknak része van abban, hogy összekeverik a munka technikai megosztását és társadalmi megosztását. A munka fogalmán valóban két különböző dolgot értünk. Egyrészt az ember alkotó tevékenysége. A társadalom és a történelem materialista felfogása szerint antropológiailag, illetve ontológiailag a társadalmi viszonyok együttese alakít minket. De másrészt a munka elidegenültté tevő kötelesség, modern szolgaság, amivel a kapitalizmus osztályokra különít el bennünket. Szenvedést okoz nekünk, ha van mun­kánk, és az is, ha nincs. Ez utóbbi értelemben vett munka megszüntetése teszi lehetővé – a liberter kommunista gondolkodás szerint – a munka első értelemben vett megvalósulását. A hierarchiáknak, melyek az el­idegenedett munka, a foglalkoztatás kérdésében az élet egydimenziós jellegén alapulnak, fel kell oldódni az élet ismeretének és gyakorlatának sokféleségében. A munka, ontológiai szempontból, azon tevékenységek együttese, amelyek technikai, tudományos, művészeti, politikai téren értékesebbé teszik a világot. Egyidejűleg a radikális demokratizálódás egyik forrása, és a kapitalizmus végleges és teljes megkérdőjelezése.

17. Az ellenállás: gyakorlatok kiépítése

Az ellenállás nem a vélemények területe. A mi világunkban nincs „egye­düli helyes gondolat", hanem különböző elképzelések sokasága létezik. De mivel a különböző véleményekből nem következnek valóságosan alternatív gyakorlatok, ezért ezek a vélemények megmaradnak az „egye­düli helyes gondolat", azaz az egyetlen gyakorlat uralma alatti vélemé­nyeknek. Szakítanunk kell a szomorúságnak azzal a mechanizmusával, amelynek eredményeként véleménykülönbségeink ellenére ugyanazt a gyakorlatot folytatjuk. A látvány társadalmával való szakítás azt jelenti, hogy többé nem vagyunk puszta szemlélői a saját életünknek, szemlélői a világnak. Azt jelenti, hogy támadjuk azt a szükségképpen elvont virtuális világot, amelynek arra van szüksége, hogy minket kordában tartson, hogy minket valahova betagoljon, hogy ugyanabban az időben a televízió elé ültessen, miközben hallgat a világunk, a gazdaság, a nevelés összefüg­géseiről. Az ellenállás olyan cselekedetek és ellenállási gócok millióinak kiépítése, amelyek nem engedik magukat attól csapdába csalni, amit a virtuális világ «komolyságnak» nevez. Valóságosan komolynak lenni, ez nem a globalitás elgondolása és a tehetetlenségünk megállapítása. Egy valódi komolyságból az következik, hogy itt és most kiépítünk hálózatokat és ellenállási kapcsolatokat, amelyek megszabadítják az életet ettől a halálhozó világtól. A szomorúság mélyen reakciós. Ő tesz minket tehe­tetlenekké. A felszabadulás a politikai komisszároktól, a „felszabadítók" szomorú és elkeseredett mestereitől való megszabadulás is. Az ellenállás olyan kikötő, amely hálózatok létrehozásával kiemel az elszigeteltségből. A hatalom minket elszigetelteknek és szomorúaknak akar, de mi tudjunk lenni vidámak és szolidárisak. Ebben az esetben felismerjük, hogy a kötelezettségvállalás nem puszta egyéni választás. Mindannyiunknak van egy bizonyos fokú elkötelezettsége. Nincsenek „nem aktívak" vagy „függetlenek". Mindannyian össze vagyunk kötve. Egyrészt azzal legyünk tisztában, hogy milyen mértékben, másrészt, hogy a küzdelem melyik oldalán vagyunk elköteleződve.

18. Az ellenállás: kapcsolatok teremtése

Feltétlenül szükséges, hogy megfontoltak legyenek a cselekedeteink: ők teszik átláthatóvá, megérthetővé, felfoghatóvá a gondolatokat. Az épít­kezésünknek a fogalmi megértéssel adunk legitimitást, és részt veszünk egymás ismereteinek társadalmasításában. Lévén, hogy olvasók, gon­dolkodók és cselekedeteink teoretikusai vagyunk, képesnek kell lennünk arra, hogy megítéljük munkánk értékét, és elkerüljük, hogy szabványosító olvasatokkal elszegényítsenek minket.

Ez a kiáltvány nem meghívó egy programhoz, még kevésbé egy szervezethez való csatlakozásra. Egyszerűen csak meghívás azoknak a személyeknek, csoportoknak és közösségeknek, amelyek törekvéseink által megszólítva érzik magukat arra, hogy az elszigeteltség megtörése érdekében kapcsolatba lépjenek velünk. Kérjük, hogy sokszorosítsák és terjesszék ezt a dokumentumot minden rendelkezésre álló eszközzel. Szívesen veszünk bárkitől észrevételeket, javaslatokat stb. Vállaljuk, hogy ezeket áramoltatjuk az Alternatív Ellenállási Hálózatban. Nem központot vagy irányítást kívánunk létrehozni, hanem elvtársaink és barátaink rendelkezésére bocsátjuk a Hálózat-beli érintkezés egészét, hogy a párbeszéd és a tervkészítés ne koncentrikusan történjen.

19. Ellenállás és közösség

Sok csoportunknak, kollektívánknak vannak kiadványai, illetve folyóiratai. A hálózatnak szándékában áll összegyűjteni és rendelkezésre bocsá­tani azokat a liberter ismereteket, amelyek segíteni és erősíteni tudják egyik vagy másik csoport küzdelmét. Küzdelmek százai enyésznek el az elszigeteltség, vagy a támogatás hiánya miatt. Küzdelmek százai kényszerülnek arra, hogy ismét nulláról kezdjék. Minden zátonyra futott küzdelem nem csak egy „kísérlet" volt: valamennyi balsiker az ellenséget erősíti. Segíteni kell egymást: „szolidaritási hátteret" teremteni minden személynek, hogy aki valahol a világban a maga módján, a maga hely­zetében harcol az életért és az elnyomás ellen, az számíthasson ránk. Mi pedig azt reméljük, hogy számíthatunk rá. A kapitalizmus nem szűnik meg felülről. Ezért az alternatívák kiépítésében nincs kicsi vagy nagy projekt.

Testvéri üdvözlet minden fivérnek és nővérnek a hajósok menedéké­től. Ellentétben a kalózokkal, a tengerek rabszolga-kereskedőivel és hadiszállítóival, a hajósok kommunisták voltak, amennyiben szabad közösségeket hoztak létre azokon a partokon, ahol megállapodtak.

 

El Mate (Argentína), Madri di Plaza de Mayo (Argentína), Amautu (Peru), Chapare (Bolívia), Collectif Malgré Tout (Paris), Collectif Che (Toulon), Collectif Contre les Expulsions (Liége), Centre Social du Col­lectif sans Nom (Bruxelles).

Közzétette: stalinopAnk, Buenos Aires, 1999. szeptember.

 

(Fordította: Tütő László)

Az 1910-es mexikói forradalom századik évfordulóján a forradalom újra vita tárgya lett. E történet felülvizsgálata (is) nagy hévvel zajlik. Mindez egy olyan logikán belül történik, amely egyáltalán nem pusztán arra törekszik, hogy visszahódítsa a múltat. Igazából az a célja, hogy szelektíven aktualizálja, hogy megvilágítsa azokat a személyiségeket, tetteket, folyamatokat vagy helyzeteket, melyek legitimálják és megszilárdítják legaktuálisabb jelenünk folyamatait, társadalmi csoportjait és személyiségeit. Állítsuk helyre a történelmi igazságot, hogy eligazodjunk a jelenben.

„[A hosszú időtartam szemléletének] elfogadása a történész számára annyit tesz, hogy alkalmazkodnia kell a stílus és a hozzáállás megváltozásához, a gondolkodás átalakításához, a társadalmi valóság új koncepciójához. […] Mindenesetre a lassú történelem e szintjéhez viszonyítva úgy gondolhatjuk újra át a történelem teljességét, mintha egy infrastruktúrából indulnánk ki."

(Fernand Braudel: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, 1958)

 

Száz évnyire az 1910-es mexikói forradalomnak a mexikói történelmen belül üdvözlendő és szükségszerű kirobbanásától, e forradalom most újra vita tárgya. Néhány évtizede a földkerekség szinte minden társadalmá­ban szükségszerűen eluralkodott az emlékezésre, megemlékezésre való törekvés. Az igyekezet puszta ténye miatt a kormányok, az egyetemek, az értelmiségiek és a legkülönfélébb intézmények vadásznak minden olyan megünnepelhető, megemlékezésre alkalmat adó eseményre, je­lenségre vagy történelmi folyamatra, amely óta már eltelt bizonyos számú év, évtized vagy évszázad. Mindez egy olyan logikán belül történik, amely egyáltalán nem pusztán arra törekszik, hogy visszahódítsa a múltat. Igazából az a célja, hogy szelektíven aktualizálja, hogy megvilágítsa azokat a személyiségeket, tetteket, folyamatokat vagy helyzeteket, me­lyek legitimálják és megszilárdítják legaktuálisabb jelenünk folyamatait, társadalmi csoportjait és személyiségeit.¹

Éppen ezért talán még a személyiségeknél, folyamatoknál vagy a megemlékezésre szolgáló tényeknél is fontosabb az a különleges mód, ahogyan az emlékezés, a megemlékezés zajlik, amikor megismétlődik a már többször jelzett folyamat: a múlt szükségszerű újrakodifikálása és felhasználása, attól függően, hogy melyek a szükségletei és válaszútjai az azt felidéző és rá emlékező jelennek.² Ennek fényében paradoxon­nak tűnik, hogy Mexikó és a mexikói forradalom százéves évfordulójáról való megemlékezés esetében egy konzervatív és szélsőjobboldali kor­mány emlékezik meg, vagyis közvetlen örököse azoknak a konzervatív, Amerika-barát és reakciós csoportoknak, amelyeket az 1910-1921-es mexikói forradalom legyőzött.

Nagy valószínűséggel ez magyarázza, hogy miért tanúsít általános érdektelenséget a jelenlegi mexikói konzervatív kormány a mexikói füg­getlenségi mozgalom kétszáz éves és a mexikói forradalom százéves évfordulójával szemben, valamint azt is, hogy miért olyan alacsony intel­lektuális színvonalú személyekre bízta az ünnepségek megszervezését. Az is tény, hogy az említett ünnepségek sorába – turisztikai fürdőhely felújítása, új országút átadása vagy épületek tornyának építése mellett – állítólagos tudományos beszélgetések vagy sorozatok is beletartoznak, melyekben a résztvevő szakértők többségének semmi köze nincs sem a függetlenségi mozgalom, sem a mexikói forradalmak témájához.³ Annak ellenére, hogy mindkét történelmi folyamatban a mexikói elnyomott népi osztályokat és rétegeket végül is leverték, ugyanezekben a folyama­tokban kétségkívül legyőzték és marginalizálták az említett konzervatív és visszahúzó szektorokat is, amelyeknek történelmi leszármazottai kormányoznak tíz éve Mexikóban (igaz, az utóbbi négy évben csak egy botrányos és szégyentelen, arcátlan és nyílt választási csalás nyomán).

Fonák helyzet egy jobboldali kormány számára, hogy neki kell most megünnepelnie történelmi ellenségeit, meg kell emlékeznie róluk. Nekünk viszont túl kell mutatnunk a hivatalos megemlékezéseknek és a szintén hivatalos történelemnek és emlékezetnek a felületességén és ürességén, hogy helyette komolyabb és mélyebb kérdésekkel foglalkozzunk, és ezek segítségével új helyet találjunk a száz évvel ezelőtti mexikói forradalmi folyamatnak a mexikói fejlődés hosszú történelmi időtartamán belül, to­vábbá gazdag és összetett útja különböző történelmi időinek horizontján. Olyan kérdésekre van szükségünk, amelyek egy kritikusabb és tudomá­nyosabb egyensúly megvalósítását teszik lehetővé, mint amilyet ez a száz évvel ezelőtti folyamat jelentett. De foglalkoznunk kell a mai Mexikó harcai és útelágazásai szempontjából a forradalom legfőbb tanulságaival a szintén történelmi – és nem pedig kronológiai – 2010 előestéjén.⁴

Ahogy előrehaladunk a mexikói forradalom tanulságainak kritikai felmé­résében – a mély történelem szerkezetei felől, ahogy Fernand Braudel tanította -, azt kérdezhetjük magunktól: milyennek mutatkozik az 1910-es mexikói forradalom a hosszú történelmi időtartam szempontjából. És milyen globális mérleget vonhatunk a kronológiai XX. század eleji mexikói forradalom szerepéről, ha ezt a forradalmat Mexikó történelmi fejlődé­sének globálisabb görbéjén vizsgáljuk? Valójában milyen az a szerep, amelyet a mexikói forradalom egész Mexikó elnyomott és népi osztály­harcainak útján és általánosabb fejlődésén belül betölt? Kirobbanásának száz éves távlatából hogyan értékelhetjük a sikereket és a vívmányokat, valamint a korlátokat és a vereségeket, amelyeket a mexikói forradalom alapvetően fontos történelmi eseménye hozott az elnyomott rétegeknek, csoportoknak és osztályoknak?

Úgy gondoljuk, ezeknek a problémáknak a megértéséhez és a meg­felelő válaszhoz kétségkívül szükség van arra, hogy eltávolodjunk a mexikói forradalom hivatalos megítélésétől, vagyis a mexikói forrada­lomról a hatalom által kínált és a mexikói tudományos körökben jobbára legitimált hivatalos történelemtől. Ez a történelem mindig az elnökökre, a vezetőkre, a vezérekre koncentrált, nem vesz tudomást országunk elnyomott osztályainak és társadalmi csoportjainak alapvető szerepé­ről, az indiánokról, a földművesekről, a munkásokról, a nőkről, a városi szegényrétegekről, vagyis az említett mexikói elnyomott osztályok széles tömegeiről.

A hivatalos történelmet a csaták átmeneti győztesei írták, akik a mexi­kói forradalomban színre léptek, és ez a történelem, mint minden hiva­talos történelem, tele van mítoszokkal és hamis legendákkal, mert ez a múltat dicsőítő történelem, de mindenekfelett a legaktuálisabb jelenünket legitimáló és igazoló történelem. Szóval, ha újra átfésüljük ezeknek a hivatalos változatoknak a történetét, és megpróbálunk behatolni a népi osztályok és rétegek igazi ellentörténelmeinek területeire, esetleg talál­hatunk néhány fontos válaszelemet az előzőekben felvetett kérdésekre.

Ha a hosszú időtartam horizontja⁵ felől vesszük szemügyre, az 1910-1921-es mexikói forradalom monumentális kísérletnek bizonyul, melyet az elnyomott mexikói osztályok vittek véghez, azért, hogy meg­próbálják gyökeresen megváltoztatni saját sorsuk és Mexikó sorsának irányát. Monumentális próbálkozás ez, amely csakúgy, mint a francia forradalom vagy az orosz forradalom, világosan és nagyon gyorsan nemzeti dimenziót ölt, miközben különleges globális társadalmi mély­séget mutat, bár Mexikó az imént említett forradalmakhoz képest eltérő eredményt ért el.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mexikói forradalom, bár levert forradalom, nagyszerű volt, és országunk elnyomott osztályait illetően mély nyomot hagyott. Mind a francia forradalomnak, mind az orosznak sikerült a saját társadalmában és nemzetében gyökeres, átfogó változást elérnie, ezzel szemben a mexikói forradalom – mint levert forradalom – a társadalom különböző területeinek kiterjedt szövetében sokkal halvá­nyabb, kevésbé gyökeres, sokkal egyenlőtlenebb átalakulást gerjesztett. Egyenlőtlen átalakulást és sokkal kevésbé radikálisat, amit éppen az 1910-1921-es széles körű társadalmi mozgalomban résztvevő – kétség­kívül főszerepet játszó – paraszti rétegek veresége magyaráz.

Ily módon az imént vázolt összehasonlítás perspektíváján⁶ belül világos, hogy a francia forradalomnak sikerült teljesen és gyökeresen felszámolnia a francia feudális rendszert, és e mély és globális felszá­molás eredményeképpen létrehoznia a kronologikus XIX. és XX. századi Franciaország modern polgári társadalmát, továbbá ezzel párhuzamosan – ahogyan Marx írta annak idején – a modern politikai rendszer egyete­mes modelljét, azaz a modern polgári demokratikus állam klasszikus és paradigmatikus formáját általában.

Az orosz forradalomnak pedig legfőbb eredménye az volt, hogy sike­rült teljesen eltörölnie a cári politikai rendszert és az orosz parasztság szolgaságán alapuló társadalmi rendszert, ezenfelül az emberiség egész történetében egy nemzetre vonatkozóan először kísérelt meg létrehozni egy nem kapitalista társadalmat (amit sajnálatos módon nem tudott következetesen végigvinni, ehelyett sajátos orosz kapitalizmust hozott létre, amely bizonyos területeken rendkívül fejlett, más területeken pedig kevésbé, vagy éppenséggel fejletlen). Ugyanebből a szempontból néz­ve a mexikói forradalom alapvető eredménye pusztán annyi volt, hogy nemzeti szinten áthelyezte az átfogó hegemóniát a közép-mexikói vagy „központi országrészbeli" csoportoktól az „északi országrészben"⁷ lévő csoportok, az úgynevezett „Sonora csoport" hegemóniája irányába. A hegemónia fontos újraközpontosításával a mexikói nemzet vezetése átkerült az uralkodó osztály konzervatívabb és a régi földtulajdonhoz jobban kötődő frakciójától egy másik frakcióhoz, egy sokkal modernebb szektorhoz, amely a legújabb kapitalista viszonyokhoz kapcsolódott. Ennek következtében fontos változások mentek végbe a gazdaságban, a társadalomban, a politikában és a kultúrában is, ami felgyorsított bi­zonyos tendenciákat, melyek már Porfirio Díaz időszaka óta jelen voltak Mexikóban.

A kronológiai XVIII. illetve XX. századi Franciaországban és Oroszor­szágban a társadalmi változások radikálisak és globális méretűek voltak, Mexikóban viszont a forradalom, bár kétségkívül fontos változásokat hozott a gazdaságban, a társadalomban, a politikai berendezkedésben – amennyiben első ízben adta át e területeken a hegemóniát az újonnan született ország „északi szektorának" -, nem változtatta meg sem az irányát, sem az általános státuszát a XIX. századi Mexikónak.

Ahhoz, hogy a mexikói forradalom hatását reálisan értékeljük a hosszú történelmi időtartamon belül, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy Me­xikó a forradalom után is függő ország maradt. A durva és elszegényített hivatalos mexikói történetíráson belül⁸ makacsul táplált egyik mítosz ellenére, sem az 1810-es függetlenségi forradalomban (ahogyan minden iróniát mellőzve nevezik), sem az 1910-es mexikói forradalomban Mexikó nem nyerte el valódi integrált függetlenségét, azaz gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális függetlenségét általában.

Nyilvánvaló, hogy Mexikó manapság továbbra is szerkezetileg függő ország, a gazdaság, a technológia, a kereskedelem vagy a pénzügyek területén legalább annyira, mint a társadalmi viszonyok, a nemzetközi és a nemzeti politika, de a kultúra, az oktatásügy és általában a művészetek tág szférájában is. Mert a mexikói forradalom valójában csak a központok megváltozását idézte elő, és ennek mentén alakult ki különböző függő­ségeink többszörös láncolata – kezdetben a XIX. századi Nyugat-Euró­pa domináns országaitól, majd később ez az általános uralom minden területen áttevődött az Egyesült Államokra.

A világgazdaságot egymást követően uraló központoktól való több­szörös függőség feltétele fennmaradt, Mexikó az 1910-es forradalom után továbbra is periférikus, szegény és elmaradott ország volt. Annak ellenére, hogy a mexikói forradalom fontos gazdasági és társadalmi átala­kulásokat gerjesztett, ezek nem tudtak változtatni sem országunk függő­ségén, sem szegénységén, sem strukturális elmaradottságán. Ezenkívül Mexikó a kronológiai XX. század elején lezajlott mexikói forradalom után is túlnyomórészt paraszti ország maradt, amely – bár jelentős iparosítás kezdődött – nem tudott változtatni agrár jellegén egészen a kronológiai XX. század utolsó harmadáig.

Mexikó akkori függő, periférikus és paraszti jellege az egész társadal­mat és átfogó irányát jellemző valóság és meghatározó szerkezeti elem, amely több évtizeden keresztül lényegében változatlanul megmaradt az 1910-1921-es széles társadalmi mozgalom után is. Emellett bizonyos átalakulások – melyek már Porfirio Díaz kormányzása óta kialakulóban voltak -, a mexikói forradalom által kiváltott fontos változásoknak köszön­hetően jobban elmélyültek, gyorsabban és nagyobb ütemben folytak, mint ahogyan erre 1910 előtt lehetőség volt.

így például Mexikó 1921 után folytatta belső nemzeti piacának egysé­gesítését, annak nyomán, hogy az 1910-1921-es társadalmi konfliktus során ténylegesen ledőlt a fejlődése előtt álló legfőbb akadályok nagy része. A belső nemzeti piac egységesítési folyamatával párhuzamosan felgyorsult a nemzeti burzsoázia kialakulásának folyamata. Ez a burzsoá­zia először agrár jellegű volt, majd sajátosan ipari jellegűvé lett, ahogyan kibontakozott Mexikó általános iparosodása.

Ugyanakkor, a belső nemzeti piac megszilárdulásának kiegészítése­képpen megerősödik országunk urbanizációja is. Ez az urbanizáció nem egyéb, mint a mexikói kapitalista „modernizáció"⁹ globálisabb folyama­tának egyik kifejeződése: Ez a modernizáció szerencsétlenül átíródik az új feltételek között, melyek során kialakul országunk függősége az Egyesült Államoktól, az american way of life szűkre szabott és elszegé­nyített mintájára.

Hasonlóan Mexikó mostani gyorsabb kapitalista „modernizációs" folyamatának különböző kifejeződéseihez, újrastrukturálódik a régi osz­tályszerkezet globális konfigurációja is, országunkban új politikai elit és új állam jön létre, emellett új kulturális, társadalmi és általános civilizációs formák keletkeznek.

A mexikói forradalom érintetlenül hagyta országunk globális helyzeté­nek bizonyos szerkezeti vonalait, miközben nagy mértékben felgyorsí­tott a Porfirio Díaz időszakában már jelenlévő néhány tendenciát, és a mexikói társadalmi valóság különböző szintjein néhány, szintén fontos változást gerjesztett. A kronológiai XX. század elején lezajlott széles társadalmi mozgalom eredményeinek hatásai persze nem ugyanazok egyrészt az elitek és a hegemón társadalmi rétegek, másrészt a tár­sadalmi alávetettség sokszínű világát alkotó széles és eltérő rétegek, osztályok és csoportok számára.

Ahhoz, hogy pontosabban értékelhessük ezeket a hatásokat, körül­tekintőbben részleteznünk kell őket. Meg kell különböztetnünk azokat a következményeket, melyeket ezek az általános változások, felgyorsított folyamatok és makacs történelmi állandóságok gyakoroltak Mexikó hatal­mon lévő és hegemón osztályaira, és más szinten országunk elnyomott népi osztályaira.

Azt a tényt, hogy a kapitalista modernizáció és az ezt kísérő társadalmi változások Mexikóban nem voltak mélyek, teljes körűek és egységesek – mint az 1789-es franciaországi és az 1917-es oroszországi győztes forradalmakban -, az magyarázza, hogy a mexikói elnyomott osztályokat leverték a mexikói forradalomban. Ez természetesen gyengíti ennek a forradalomnak az általános eredményét, és sokkal korlátozottabb, hal­ványabb, részlegesebb és töredékesebb változásokat eredményez, mint az imént említett francia és orosz forradalmak.

Mindenesetre a vereség ellenére világos, hogy ezek az elnyomott mexikói osztályok – a mexikói forradalom kritikus időszakának egy meghatározott fázisában – lázadásuk és főszereplésük egy különösen fontos pontjára jutottak a kronológiai XX. század második évtizedében az átalakulás általános folyamatán belül. Mindez 1914 novemberében és decemberében nyilvánult meg a legélesebben és legvilágosabban. A népi osztályok szempontjából a mexikói forradalom egész sorsa és iránya dőlt el azokban a valóban meghatározó, kritikus pontot jelentő hónapokban. Ez az a „veszélyes pillanat", amelyikről Walter Benjamin beszél Tézisek a Történelemről című ragyogó művében – arról a veszélyes pillanatról, amelyikben a csata összes alapvető erői jelen vannak, és ahol dönteni kell, hogy az összes további lehetséges pillanat közül végül melyik nyomja rá bélyegét a többire.

A mexikói elnyomott osztályok szempontjából 1914 utolsó hónapjaiban dől el a mexikói forradalom egész sorsa és fő iránya.¹⁰ Hiszen a Nemzeti Forradalmi Konvent után, amely a mexikói forradalomban résztvevő összes alapvető elnyomott erők, osztályok és csoportok találkozási pontja, a paraszti tömegeknek a nemzeti terület nyolcvan százalékán sikerült főszerepüket betölteniük és megerősíteniük, ezenkívül országunk fővá­rosát is uralták. Az 1914 végi időpontra egyrészt Pancho Villa, másrészt Emiliano Zapata paraszti hadai a nemzeti terület durván négyötödét ellenőrzik, és Mexikóváros felé tartanak, majd 1914 decemberében gond nélkül el is foglalják.

Ne feledjük, hogy országunknak Mexikóváros köré történő mértéktelen központosítása alkotja és alkotta eddig is nemzetünk hosszú történelmi időtartamában a hatalom egyik valódi neuralgikus pontját. Mexikó hosszú ideig e körül, az egész országot irányító tengely, saját fővárosa körül for­gott, és emiatt még most is érvényes az, hogy a Mexikóvárost uraló cso­port országos szinten kétségkívül alapvető és hegemón helyet foglal el.

És ez nemcsak azért van így, mert Mexikóvárosban – túl azon, hogy jogilag ez a szövetségi központ – él minden negyedik mexikói, vagyis a lakosság huszonöt százaléka, hanem, mert ebben a városban összpontosul az ország iparának nagy része, a kulturális intézmények jelentős része, és ez a legfőbb színtere az egész országunkban vég­bemenő meghatározó politikai, társadalmi és gazdasági folyamatok többségének is.

1914 utolsó időszakában a mexikói elnyomott osztályoknak sikerült kézben tartaniuk az ország négyötödét és rövid időszakra magát a fő­várost is, és az adott körülmények között rendelkeztek azzal a világos lehetőséggel, hogy kezükbe vegyék a saját sorsukat, meghatározva a Mexikó előtt álló utak globális irányát.

De akkor – hasonlóan ahhoz, ahogy Oroszországban is tervezték az 1905-ös forradalomtól kezdve, és az 1917-es győztes forradalom gyümöl­cseként kialakul majd valamilyen mértékben egy paraszti népköztársaság – Mexikóban lemondanak arról, hogy elmenjenek a végsőkig, átengedik központi helyüket, az ország fővárosa feletti uralmat. Ezzel utat nyitnak a kapitalista program burzsoá újraalakítása, vagyis az uralkodó csoportok teljes visszaállítása számára. Először Álvaro Obregón hadserege szer­veződik újjá, azután új paktumokat és egyezségeket kötnek a burzsoá uralkodó osztályok, mind a katonai ellenpuccsról, mind pedig az osztály hegemóniájának globális társadalmi helyreállításáról. Ez természetesen a népi osztályok és a radikális paraszti mozgalmak ellen irányult, az egész 1915-ös év folyamán pedig elsősorban a tulajdonképpeni – Villa-féle és zapatista – paraszti seregek ellen.

Ez végképp megpecsételte a mexikói forradalom globális sorsát, megszakította radikális – ahogy Lenin nevezte, plebejus – útját. Kompro­misszumokkal megcsonkították a forradalmat, vereségre ítélték és szét­szórták a paraszti csoportokat. A forradalom nyomorékká lett, és messze távolodott mind az 1917-es orosz, mind az 1789-es francia forradalomtól.

így 1914 végén és 1915-ben eldőlt az ország paraszti osztályainak globális sorsa, és a paraszti osztályoknak a társadalmi átalakításra vonatkozó radikális plebejus terve meghiúsult. Ezzel együtt eldőlt az egész mexikói forradalom fő iránya és jellege is. Mert az egyértelmű, hogy a mexikói parasztoknak és indiánoknak, akik főszerepet játszottak az 1910-1921-es mexikói forradalomban és annak központi, tömeges, strukturális csoportját alkották, a jövőben hosszú ideig, évtizedekig soha nem lesz újra hasonló erejük, mint amilyenre 1914 novemberében és decemberében szert tettek.

1915-től a forradalomnak ezt a plebejus paraszti és radikális útját felszámolták, ami azt eredményezte, hogy Francisco Villa és az ország északi részén levő csapatai visszavonultak csakúgy, mint Emiliano Zapatának a déli országrészben állomásozó egységei¹¹ , Venustiano Carranza pedig kezdi visszaszolgáltatni a korábban kisajátított birtokokat. Az uralkodóvá váló burzsoá programban a népi osztályokat, a születő munkásmozgalmat és a különböző felkelő paraszti csoportokat megint leigázzák és betagolják, miközben az új politikai elit (és a régi elit egy része) a születő új államhatalomért verseng a felső szinteken.

E szerint a logika szerint Venustiano Carranza kormánya csak egysze­rű átmenetként tűnik fel a mexikói uralkodó osztályok helyreállításának folyamatában, amely folyamat, mint jól tudjuk, végül az úgynevezett „Sonora Csoportnak" adja át a hegemóniát, még általánosabban Mexi­kó – az előbbiekben már emlegetett – „északi országrészének", amely (ahogy ez közismert) a globális nemzeti tervet több évtizeden át újra az ország északi és észak-keleti területeire összpontosítja.

Az „északi országrész" csoportjainak közel fél évszázados hegemó­niáját később majd újra átengedik a központi országrész csoportjainak 1950-től vagy 1960-tól kezdve, és attól kezdve, hogy megindul Mexikó központi területének, különösen Mexikóvárosnak és vonzáskörzetének az erőteljes iparosítása; a központi országrésznek ezek a csoportjai említett uralkodó pozíciójukat a mexikói általános nemzeti program irányításával szerzik vissza.

Érdemes hangsúlyozni azt a tényt, hogy amikor a dolgokat a hosszú történelmi időtartam mélyrétegei alapján vizsgáljuk, az elemzett folya­matok vagy események vagy történelmi jelenségek közül sok új, esetleg szokatlan fényben jelenik meg, és közben olyan nehézségeket és dimen­ziókat mutat meg, melyek általában rejtve maradnak, hogyha közvetle­nebbül és felszínesebben vizsgáljuk őket. Egy vereség tehát magába foglalhat sikereket, előrelépéseket és fontos vívmányokat, miközben egy győzelem viszonylagossá válik és elhalványul, visszalépésekkel, jelentős engedményekkel és szintén fontos veszteségekkel keveredik. Ezzel magyarázhatjuk a látszólag ellentmondásos, de valójában világos és nyilvánvaló tényt, hogy noha a Francisco Villa és Emiliano Zapata seregeinek két, paraszti és indián ága által képviselt radikális plebejus útját leverték, paraszti és népi társadalmi mozgalomként akkora erejük volt, olyan monumentális, olyan mindent elárasztó, olyan meggyőző és lenyűgöző, hogy még így is sikerült egy sor alapvető változást kikénysze­ríteniük; kivívni egy sor fontos társadalmi átalakítást, melyek Mexikót több értelemben és a kronológiai XX. század teljes időszakában a többi latin-amerikai országtól eltérő országgá tették. Mexikó Latin-Amerika általános fejlődésén belül¹² „vezető" ország lett az 1910-1921-ig tartó átmeneti időszakban, éppen a mexikói forradalom kritikus periódusától kezdve, az 1959-es kubai forradalom kitörésének pillanatáig; akkor kezdett el Mexikó Latin-Amerikán belüli vezető szerepe egyértelműen hanyatlani és meggyengülni, és végül lassan, de visszafordíthatatlanul meg is szűnt.

Mexikó és Latin-Amerika történelme a XX. század folyamán a mexikói forradalomnak köszönhetően formálódott, de az is világos, hogy orszá­gunk útja jelentős mértékben különbözött a többi latin-amerikai nemze­tétől. Mert ez az erős és mély, paraszti és népi gyökerű forradalom moz­gósította és lázba hozta az egész nemzetet, megrendítette a gazdaság, a társadalom, a politikai és kulturális élet alapjait az egész országban.

Ennek első eredményeként azonnal és egészében összeomlott a régi kormányzó csoport, Porfirio Díaz csoportja, amely Mexikó középső országrészét testesítette meg. Átrendeződött az uralkodó osztály belső egyensúlya, a nemzeti program irányításának hegemón pozíciója az or­szág központi területeiről átkerült az északi területekre. Ez természetesen nagyon különböző rendű és mértékű, árnyalt és egyenetlen, ugyanakkor fontos társadalmi átalakításokat indított el Mexikó központi területein csakúgy, mint az északi országrészben. Eközben pedig szinte teljesen érintetlenül hagyta a déli országrészt.

A hosszú történelmi időtartam távlatából tekintve azt láthatjuk, hogy a népi, paraszti forradalomként levert, de erős és mély hatást gyakorló mexikói forradalomnak köszönhetően országunkban készül el a XX. szá­zad első latin-amerikai agrárreformja, amely léptékében és nagyságában egyedülálló latin-amerikai fél-kontinensünk egész történetében.

Széleskörű és strukturális agrárreform volt ez, amely a sok tétovázás, a földbirtokos csoportokkal való egyezkedések és országunk bonyolult adottságain belüli egyenetlen jelenléte ellenére – a tanulmányok szerint a déli területeknek jutott a legkevesebb, azt szinte nem is érintette az agrárium nemzeti átalakítása – kétségkívül teljesen átformálta Mexikó mezőgazdasági szerkezetét, sokkal haladóbbá és fejlettebbé tette, mint amilyennel akkoriban a többi latin-amerikai ország rendelkezett.

Ez egyértelműen kitűnik, ha összehasonlítjuk a mai Mexikó mezőgaz­dasági fejlődését például Guatemaláéval, ahol a XX. század negyvenes-ötvenes éveiig nem volt agrárreform, és amikor megpróbálkoztak vele, az is kudarcba fulladt az USA által támogatott 1954-es katonai puccs miatt, ami napjainkig elodázta a guatemalai kapitalizmus gyorsabb és átfogó előretörését.

Vagy összevethetjük a mexikói agrárreform hatásait a brazíliai helyzet­tel az egész kronológiai XX. századra, sőt akár napjainkra vonatkozóan. Brazíliában a Föld nélküliek Mozgalma, amely az egyik legfontosabb rendszerellenes latin-amerikai mozgalom, éppen a brazil agrárreform történelmi hiánya miatt alakult ki. Olyan hiány ez, amely például abban a tényben ölt botrányos formát, hogy ebben a dél-amerikai országban máig létezik egy nagybirtok – egy tulajdonosa van -, amelyik akkora, mint egész Portugália területe.¹³ Ehhez hasonló nagyságú birtok – majdnem egész Chihuahua államnyi területtel egy család tulajdonában – Mexikó­ban is volt, az 1910-es forradalom kirobbanása előtt. A mexikói agrár­reform, annak ellenére, hogy felülről, a hatalom köreiből szabályozták, ellenőrizték, irányították és valósították meg, mély társadalmi mozgósítás, erős és élénk népi és paraszti mozgalom tiszta gyümölcse, és bár ezt a mozgalmat leverték, érvényre juttatja erejét és jelenlétét, eleven és tevékeny elemként szilárdan tartja magát gyakorlatilag Mexikó egész kronológiai XX. százada folyamán. Ez közvetetten mutatja a Walter Benjamin által védett tézis érvényességét. Ebben a tételben kijelenti, hogy a „legyőzött múlt", még ha leverték is, tovább él, tovább működik és érezteti hatását a történelem bizonyos időszakában, miközben tü­relemmel várja a megfelelő feltételeket, hogy újból felbukkanhasson, újra küzdelembe bocsátkozhasson a történelmi drámában az elsüllyedt lehetséges jövőbeli útirányok meghatározásáért.

A levert plebejus paraszti forradalom – amely mindenesetre képes volt elsöpörni a belső nemzeti piac kialakításának útjában álló legfőbb aka­dályokat – üdvözítő hatásai felgyorsították a mexikói ipari tőke számára az áruk, a pénz és a munkaerő részpiaci hármasának kialakítását. Ezzel sikerült megteremteni a kedvező feltételeket egy nemzeti szintű belső piac létrehozásához, ami magában foglalja, hogy a mexikói gazdaság a kronológiai XX. század folyamán egységesebb, szilárdabb és sokrétűbb gazdasági struktúrává alakult, mint a többi latin-amerikai gazdaság. Ez az egyik oka annak, hogy Mexikót a kronológiai XX. században, Brazília és Argentína mellett gazdasági téren Latin-Amerika három vezető országa között tartják számon. Ez részben kétségtelenül országunk méretének és a természeti erőforrások nagy gazdagságának, sokféleségének is köszönhető, de összefügg a szilárd és erős belső nemzeti piac sikeres kialakításával, következésképpen a különböző termelő és kereskedelmi ágazatok nagyobb mértékű gazdasági integrációjával.

Az 1910-1921-es levert parasztforradalom harmadik fontos hatása az, hogy ennek köszönhetően Mexikó, saját iparosítása megvalósításában, amely tömegesen és általános méretekben csak a második világháború óta kezdődött el, sokkal jobb feltételekre tett szert. Az iparosítás termé­szetesen erre az integráltabb gazdasági struktúrára és az agrárreformra támaszkodik. Ez utóbbi továbbra is egyenetlen, mégis fontos kiinduló­pontja ennek az iparosításnak, legalább annyira, mint a gazdasági mo­dernizáció általában. Ennek segítségével lesz Mexikóból Latin-Amerika egyik legfontosabb ipari országa. Olyan előny ez, amelynek jelentősége akkor érzékelhető világosan, amikor azt tapasztaljuk, hogy az említett iparosítás sajnos nem volt általános példa a latin-amerikai országok nagy részének gazdasági fejlődése során.

A mexikói forradalomnak, bár leverték, másik fontos hatása, hogy előidézte Mexikó teljes társadalmi szövetének általános átstrukturálását, azaz a mexikói társadalmi osztályok mély átalakítását, ami azt jelentet­te, hogy a legelmaradottabb régi uralkodó osztályokat, mint például a földbirtokos oligarchiát háttérbe szorították más, egyenértékű, sokkal korszerűbb és fejlettebb csoportok (az imént említett esetben az északi országrész akkoriban születő agrárburzsoáziája, majd a későbbiekben és általánosabb értelemben a mexikói ipari burzsoázia).

Vagy vegyük például a mexikói városi középosztály társadalmi felemel­kedésének esetét. Ez a születését is a mexikói forradalomnak köszönheti, amely az általános gazdasági modernizáció ösztönzésével előmozdította az urbanizációs folyamatot, ezzel együtt nagy mértékben a szabadfoglal­kozások fejlődését, a kiskereskedelem és a kisipar növekedését, az alkal­mazotti, hivatalnoki és kisvállalkozói középréteg felvirágzását – azokét, akik általában az említett városi középosztályt alkotják és újratermelik.

Ennek a forradalomnak – annak ellenére, hogy leverték – másik fontos társadalmi következménye, hogy az ország egészében érezteti előremutató hatásait. Olyan társadalmi rendszert alkotott, amelyben az úgynevezett „jóléti állam" sokkal inkább jelen volt és fejlődött, mint La­tin-Amerika más nemzeteinél. A mexikói társadalom – még a forradalom leverése után is – sokkal jobban át volt itatva a népi és elnyomott osztá­lyok igényeivel, mint más latin-amerikai társadalmak. Ezek az osztályok a vereség után is olyan erővel rendelkeztek, és annyira jelen voltak a társadalomban, hogy különböző módokon sikerült kikényszeríteniük néhány követelésük és igényük teljesítését.

Az 1910-es mély forradalom közvetlen gyümölcseként a mexikói társa­dalom kénytelen volt különböző módokon figyelembe venni az elnyomott osztályok és szektorok követeléseit, mely rétegek hosszú éveken keresz­tül félelmet és rettegést keltettek a kronológiai múlt század húszas éveitől megerősödő új uralkodó osztályokban. Mert ha – mint Carlos Monsivais állítja – a mexikói forradalom a „talaj alatti réteg betörését" jelentette nem­zetünk törékeny területére¹⁴ , akkor világos, hogy az új mexikói uralkodó osztály egyik elsődleges feladatának azt tekinti, hogy „újra megszelídítse a népet", visszaterelje ezeket az embereket a társadalom föld alatti területei felé és újfent kialakítsa a régi és új uralkodó osztályok új hegemóniáját, amely igencsak veszélybe került az 1910-1921-es forradalmi évtized alatt. De logikus, hogy a kontroll és az új hegemónia újbóli meghonosítása a mexikói forradalom kritikus évtizedét közvetlenül követő években nem volt lehetséges, csak számos társadalmi engedmény és a népi osztályok több követelésének elfogadása árán. A néprétegek – vonakodva és lassan – csak ezeknek a vívmányoknak a fejében fogadják el azt, hogy elnyomásuk és kizsákmányolásuk megújított feltételei közé taszítsák őket.

Például ezért alakul ki Mexikóban egy olyan társadalombiztosítási és egészségügyi rendszer, amely máig sokkal átfogóbb, szélesebb körű, kidolgozottabb és hatékonyabb, mint bármelyik másik, egész Latin-Ame­rikában. Ez egyáltalán nem a hatalom nagylelkű adománya, hanem a mexikói népi és elnyomott osztályok által kikényszerített vívmány. Ez az egészségügyi rendszer ugyan ma az általános válság miatt katasztrofális állapotban van, de a korábbi években és a kronológiai XX. századnak majdnem a teljes időszakában kiterjedt a társadalom nagy részére; emel­lett olyan szolgáltatásokat és ellátásokat tudott nyújtani használóinak, amelyeknek nincs párjuk Latin-Amerika más nemzeteinél.

A mexikói forradalom közvetlen gyümölcse és a népnek a hatalmon lévők akarata ellenében kikényszerített fontos vívmányainak megnyilvá­nulásaként megemlíthetjük azt a tényt is, hogy Mexikóban létrehoztak egy olyan egyetemet, amelyik jelentős mértékben nyitott országunk elnyomott rétegeinek befogadására. Ez az egyetem a XX. század első felétől kezdve a tömegek egyeteme, és ezzel alaposan megelőzött olyan folyamatokat, amelyek csak a második világháború után mentek végbe az egész világon.¹⁵ Ez az egyetem a teljes XX. század folyamán ingyenesen működött, ahol nemcsak az elit csoportok vagy az uralkodó osztályok tagjai tanulnak, hanem társadalmunk középosztályaihoz és a néprétegek egy részéhez tartozók is.

A néprétegek különböző csoportjaiból összetevődő diákságra épülő Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem a felfelé irányuló társadalmi mobi­litás folyamatos működését jelentette a kronológiai XX. században. Ez az 1999-ben és 2000-ben tartott nagyon hosszú sztrájkok idején vált nyilvánvalóvá, amikor a diákok az egyetemnek éppen ezt az ingyenes és széleskörűen népi jellegét védelmezték, amely az 1910-es mexikói forradalom közvetlen gyümölcse volt. A hatalom azzal, hogy ezt a jellegét meg akarta semmisíteni és vissza akarta vonni, tizenegy hónapos, jogos népi sztrájkot váltott ki, mely csak úgy ért véget, hogy a mexikói kormány 2000 februárjában brutálisan elnyomta azt.

Mexikóban az említett egyetem népi jellege mellett – szintén az 1910-es plebejus paraszti forradalom gyümölcseként – kialakult a vidéki okta­tás általános fejlesztésének átfogó mozgalma, egy széles körű általános alfabetizációs program, melyet a népi irodalom jelentős terjesztése kísért. Ez világos pedagógiai szerepet töltött be, ezenkívül elég jó irodalom volt, és fontos kiadói programok fejlesztését is szolgálta, mint például a Gaz­dasági Kultúra Alapja kiadójának programját. Olyan kezdeményezések és folyamatok ezek, amelyek Latin-Amerika történetén belül páratlanok a XX. század első felében.

Az 1910-es népi plebejus felkelés – amely még leverve is érezteti az elnyomott rétegek lényeges főszerep(lés)ének teljes súlyát – közvetlen hatásainak részeként olyan alkotmány született (és kidolgozása idején igen fejlett törvénykezésnek számított), amelynek például a 123. cik­kelye a hazai munkásság fontos vívmányainak egész sorát rögzíti. Ha figyelmesen – és az egy évszázaddal ezelőtti körülményekre tekintettel – megvizsgáljuk a 27. cikkelyben megfogalmazott, a földről szóló tételt, az is haladó törekvésnek számít, amennyiben ennek nyomán (más fontos előrelépések mellett) 1938-ban törvényben engedélyezik a kőolajkincs kisajátítását. A maga korában haladó törvényhozás volt ez; igaz, a gya­korlatban szinte sohasem vagy csak nagyon részlegesen és korlátozottan teljesült – ami azonban nem szünteti meg haladó jellegét. Ez a haladó jellegű és igen fejlett mexikói alkotmány egyike a forradalom közvetlen eredményeinek, amelyeket a népi osztályok kényszerítettek rá országunk uralkodó és hegemón csoportjaira.

A XX. század eleji mexikói forradalom további alapvető hatása politikai területen mutatkozik meg. Itt, a többi szinttől eltérően, a politikai elit va­lódi teljes megújítása következett be. Ezt a megújítást a hagyományos elemzésekben a „forradalmi család" megszületéseként jellemezték, amelyet egy egészen új politikai osztály (bár a régi politikai osztály bi­zonyos számú eleme is befurakszik közéjük) kihordása mutat, valamint alapjában, strukturálisan egy új állam, sőt egy új államtípus alkotmánya reprezentál.

A hatalom nagyon hatékony politikai rendszere jött létre, egypárti rezsim, amely 1929 és 2000 között közel hetven évig tartott; 1968-ig si­keresen állt ellen az akkori idők alapvető társadalmi támadásainak és az összes tiltakozó mozgalmaknak, miután politikai és területi rendszerének így vagy úgy – különösebb nehézség nélkül, és anélkül, hogy nagyobb árat kellett volna fizetnie – sikerült elnyelnie vagy elnyomnia gyakorlatilag bármilyen komoly politikai ellenzéket. Mindez a mexikói történelemnek már említett fontos dátumáig, egészen az 1968-as népi diákmozgalom időszakáig sikerült.

A rendszer negyven éven át asszimilál, elnyel, elnyom, megveszteget vagy eljelentéktelenít minden fontos ellenzéki mozgalmat. 1968-ban bukik meg, de csupán harminc év múlva jön el a teljes összeomlás és szétesés, amikor 2000-ben az említett egyetlen párt, az Intézményes For­radalmi Párt választási vereséget szenved, és egy új párt jut hatalomra. De lényegében nem változik a régebbi egyetlen párt által fenntartott és kialakított politika, és a változás arra szorítkozik, hogy egyes tisztségvi­selőket másokra cserélnek, az Intézményes Forradalmi Párt régi, korrupt politikusait a Nemzeti Akció Párt új, alkalmatlan technokratáival váltják fel.

Ezzel a politikai változással összhangban a mexikói kultúra területén kibontakozik egy valóban gyökeres és jelentős átalakulás, amely szintén abból ered, hogy az 1910-es mexikói forradalomban az elnyomott osz­tályok főszerepet játszottak. Amint teljesen összeomlik a Porfirio Díaz rendszerének idején hatalmon lévő arisztokrácia és elit kultúrájának hegemóniája, széles tere nyílik annak, hogy a népi kultúra immár min­denütt vezető, központi szerephez jusson. Ez a kultúra lesz gyakorlatilag az egyetlen jelenlévő kultúra az elmúlt kronológiai XX. század húszas, harmincas, negyvenes éveiben Mexikóban.

Mexikóban a forradalmat követő harminc évben a népi kultúra széles körben határozta meg országunkban a kulturális megnyilatkozásokat. Ez magyarázza például azt a tényt is, hogy a mexikóiak máig érvényes önazonossági jelképei annak a népi kultúrának a szimbólumaiból szár­maznak, és éppen a kronológiai XX. század első évtizedeiben alakultak ki.¹⁶ Éppen abban az időben születik meg „a mexikói" zene formájaként számon tartott Mariachi műfaja vagy az egyetemes művészethez való mexikói hozzájárulásként jegyzett falfestészet mellett a „mexikói paraszt" és a „falusi dajka" jellegzetes alakja, mint általában „a mexikói" jellemzői.

Ez a népi kultúra a kronológiai XX. század első felében széltében-hosszában átjárja a mexikói kultúrát, művészeti gazdagságot hoz létre. Abban az időben országunk latin-amerikai, sőt egyetemes méretű kulturális kisugárzással rendelkezett, ami a második világháború vé­gétől sajnálatos módon lassan, de folyamatosan megváltozott. Miguel Alemán kormányától kezdve indul el az a folyamat, amelyik igyekszik újjáteremteni és újra meghonosítani a hegemón elit új kultúráját, és ez a folyamat mind a mai napig tart. Új mexikói hegemón kultúra ez, amelyet az american way of life észak-amerikai korlátolt és elszegényített mo­delljének utánzásából és átrajzolásából próbálnak összerakni; ennek a modellnek a mai napig nem sikerült felülkerekednie, és évtizedek óta kényszerűen együtt létezik, és mindig verseng a mexikói népi kultúrával, amely országunkban ma is eleven, aktív, visszatérő és nagyon is jelen­lévő a kultúra területén általában.¹⁷

Egyébként fontos azt is jeleznünk, hogy a mexikói forradalom paraszti és elnyomott csoportjainak főszerepéből eredő jelentős fejlemények mellett egyéb változások is kísérik a már ismertetett átalakításokat: pél­dául egy alapvető demográfiai változás, ami azt eredményezi, hogy a XX. században Mexikóban erős és állandó lesz a népességnövekedés, sokkal intenzívebb, mint az előző századokban bármikor.

Ugyancsak meghatározó fejlemény jön létre a nemzet területi viszonya­iban: állandósulnak a mexikói nemzet határai az után a veszteség után, melyet a XIX. században szenvedtünk el, amikor az észak-amerikaiak egy igazságtalan invázió során területünk felét elrabolták. A XX. század folyamán, a mexikói forradalom következményeinek és legfőbb ered­ményeinek kibontakozási folyamatát kísérve létrejönnek a mai Mexikó végleges területi határai.

Egy sor fontos etnikai változás is végbemegy a mexikói lakosságon belül, országunkban felgyorsul az etnikai keveredés globális folyamata.

A vallás területén is látnivaló, hogy a mexikói forradalom áttöri a parasztság korábbi elszigeteltségét, és megnyitja az utat, hogy új és nagyon más szellemi horizontokat alakítson ki a lakosság egésze szá­mára: a tömeges népnevelés kiterjesztésére támaszkodva kevésbé vallásos és inkább tudományos horizontokat. Ennek a nevelésnek az egyik nagyon látványos és fontos hatása az lesz, hogy a kronológiai XX. század folyamán a mexikói társadalomban lassan, de folyamatosan növekvő laicizálódás indul el, fokozatosan gyengül az uralkodó egyház, az országunk hegemón csoportjainak és a gazdagok cinkosainak egy­háza által Mexikóban azelőtt fenntartott és kiépített merev, elmaradott vallásos felfogás.

A mexikói forradalom határozottan szakít a kiterjedt nagycsalád mo­delljével is, amely a XIX századig széles körben uralkodott Mexikóban, különösen a parasztság körében. Ez a modell a XX. században lassan átengedi a helyét a nukleáris családnak, átformálja a családi teret, és módosítja a mexikói társadalom háztartási terének fejlődési horizontját és távlatait általában. Nukleáris családdal helyettesíti a nagycsaládot, ami nem feltétlenül jelent társadalmi előrehaladást, de az világosan látszik, hogy a folyamat az 1910-1921-es mexikói forradalom származéka.

A mexikói forradalmat a mexikói társadalom gyakorlatának és szoká­sainak mély átalakítása is kíséri. A kronológiai XX. században lassan liberalizálódnak a szokások, és új, kapitalista értelemben „modernebb­nek" tartott életmódok gyökeresednek meg, vagyis olyanok, melyek feltehetően jobban megfelelnek a XX. századi időknek.

Végezetül, van egy sor civilizációs változás is, melyekről részben már tettünk említést, és amelyek az előbbiekben felsorolt változásokat kísérik, mint például az ország növekvő mértékű városiasodása vagy a mexikói társadalom növekvő mobilitása mellett a közlekedés és általában az anyagi infrastruktúra fejlődése, vagy azok a folyamatok, melyek az em­lített kapitalista „modernizációtól" kezdve próbálják megnyitni a mexikói társadalmat a külföldről érkező hatások és elemek előtt, hogy egyenet­lenül és ellentmondásos módon – hiszen ezen hatások közül sok a már emlegetett american way of life következménye – egy kozmopolitább és a külső hatásokat befogadóbb társadalommá formálják.

Forradalmunk lényeges folyamata kiváltotta vagy azt kísérő mély vál­tozások ezek¹⁸ , melyek a XX. században Mexikóból a többi latin-amerikai országtól eltérő országot hoznak létre. Ha a változásokat a paraszti és alávetett osztályok nézőpontjából elemezzük, nagyon röviden végső mér­leget vonhatunk a népi osztályok néhány eredményéből és főbb vívmá­nyaiból. Még ha ezeket a vívmányokat eltörölték is, a népi osztályoknak vereségük ellenére sikerült kikényszeríteniük bizonyos mély változásokat a társadalmi uralom új szerkezetében, amely az 1910-1921-es mexikói forradalomból emelkedett ki.

Ezek a népi osztályok az 1910-es forradalomban megpróbálták gyö­keresen megváltoztatni Mexikó sorsát, népi osztályként megpróbálták megváltoztatni a saját sorsukat és a maguk sajátos uralmi státusát. Gyö­keresen meg akarták szüntetni a kizsákmányolás, az önkényuralom, az egyenlőtlenség és a hátrányos megkülönböztetés feltételeit. Habár eze­ket az elnyomott mexikói osztályokat leverték a céljaikért folytatott küz­delemben, és végül elbuktak ebben a merész és jogos próbálkozásban, nagyszabású tettük, lenyűgözően szervezett erejük és több alkalommal is megmutatkozó átalakuló képességük annyira alapvető és csodálatos volt, hogy a vereség után is sikerült kivívniuk és véghezvinniük egy sor mély társadalmi átalakítást. Ezt mindenképpen ki kell emelnünk.

Elsősorban a mexikói forradalomban részt vevő paraszti és városi tö­megek monumentális és radikális tettének köszönhetően sikerült teljesen eltörölni a gazdasági kizsákmányolás legősibb formáit az északi ország­részben csakúgy, mint a középsőben; teljesen megszüntetni például az adósság miatti napszámosságot vagy a félrabszolgaság formáit és a paraszti függés több elmaradott módozatát, melyek egész Mexikóban érvényben voltak még Porfirio Díaz kormánya idején is.

A „déli országrész" területén nem sikerült a kizsákmányolás legősibb formáinak eltörlése, ami véleményünk szerint megmagyarázza a hatva­nas, hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek és a legújabb idők népi, paraszti és indián mozgalmainak erejét és radikalizmusát az említett országrész mai lázadó és felkelő területein, a déli radikális Mexikót alkotó Chiapasban, Oaxacában, Guerreróban, Tabascóban és a többiben. Ezek az országrészek az utóbbi tizenöt évben az új, meggyőző, fejlett harci formák főszereplői és országunk alapvető útirányának meghatározói.¹⁹

A második fontos változás, amelyik egyáltalán nem független a lenyű­göző szervezettségű erőtől, amire olyan büszkék voltak az 1910-es forra­dalom alatt a mexikói elnyomottak, az ennek az alapvető társadalmi moz­galomnak a mexikói társadalmi életben, a közélet különböző formáiban tükröződő jelentős előrelépése – mint már az előzőekben említettük. A közegészségügynek és a társadalombiztosításnak a többi latin-amerikai országénál sokkal kiterjedtebb és hatékonyabb rendszerével rendelkezik, emellett egy – társadalmi bázisát tekintve – népi egyetemmel, amelyik nem elit egyetem, mint Latin-Amerika egyetemei, haladó törvénykezés­sel, amely, ha nem érvényesül is kifogástalanul a gyakorlatban, olyan alapvető területekre vonatkozik, mint a munka vagy az ország erőforrásai, vagyis a jelenlegi társadalom gazdagságának fő forrásaira.

A harmadik alapvető vívmány a mexikói elnyomott osztályok 1910-es forradalmi átalakulási képességéhez kapcsolódik. Ez a képesség tökéle­tesen lerombolta a régi államot, és radikálisan eltávolodott a hatalomtól, továbbá a régi porfirista politikai osztálytól. Fontos eredmény, bár ezt később visszafordítják, amikor megalakul az új állam és az új politikai osztály, melyek elzárják ezeket az elnyomott osztályokat a politikai tevékenység valódi gyakorlásától, és a választások passzív és szűkös rituáléjára kárhoztatják őket. Ezek a választások a kronológiai XX. szá­zad évtizedei alatt, de még a XXI. században is általában csalásra és hamisításra épülnek.

A népi osztályokat megfosztották a politika valódi gyakorlásától, ami az 1968-as népi diákmozgalomhoz vezetett. Akkor ezek az alávetett csoportok és rétegek kezdték fokozatosan újra elsajátítani ezt a fajta politikai tevékenységet. A folyamat ma az országunkban uralkodó min­denfajta korrupt politika radikális bírálatában nyilvánul meg. E kritikák célkitűzése, hogy sürgősen ki kell alakítani az etikán, az emlékezésen, a társadalmon és a történelmen alapuló, a korábbitól nagyon eltérő „Másik Politikát", úgy, ahogyan azt a Másik Kampány önérzetes és széles körű mozgalma most zászlajára tűzi.²⁰

További, alapvető, és nem kevésbé evidens eredménye a mexikói forradalomban részt vevő elnyomott osztályok nagyszabású és lenyűgö­ző főszerepének, hogy újjászületett, felvirágzott és jelentős mértékben demokratizálódott a mexikói kulturális élet. A mexikói népi kultúra évti­zedeken keresztül átjárta és újjáépítette a kulturális életet, és minden nehézség ellenére máig széles teret hagyott a mexikói elnyomott osztá­lyok gazdag, mély és nagyon sokszínű alkotásai, kezdeményezései és megnyilvánulásai számára.

Ha a mexikói forradalmat a hosszú történelmi időtartam távlatából vizsgáljuk, látni fogjuk, milyen fontos előrelépést jelentett az elnyomott osztályok bizonyos pozícióinak kivívásában. Az előrehaladás lassan bontakozott ki a mexikói kronológiai XX. század folyamán, és a bemu­tatott, sajátosabb vívmányokban és sikerekben vált nyilvánvalóvá. De magukban a küzdelmekben is megmutatkozott: a húszas évek munkás­harcaiban vagy a harmincas évek paraszti megmozdulásaiban csakúgy, mint a negyvenes és ötvenes évek népi ellenállásában és a mexikói baloldal újjászervezési erőfeszítéseiben, vagy az 1968-as széles körű és nagy hatású népi diákmozgalomban, a hetvenes évek független szak­szervezeti mozgalmában vagy az 1988-as népi-polgári felkelésben, az öntudatos újzapatista indiánok 1994. január 1-i felkelésében, vagy most a Másik Kampánynak a 2006. január 1-én elindított fontos és széles körű mozgalmában, amelyik napról napra nő és egyre erőteljesebben fejlődik.

Folyamatok, csaták, küzdelmek és konfrontációk, amelyekben a mexi­kói népi osztályok hozzáedződnek a harchoz, politikailag aktivizálódnak, szerveződnek, tudatosabbá válnak, megújítják saját tömegmozgalmai­kat és különféle baloldali szervezeteiket, komolyan, alaposan és sietve felkészülnek a nagyon közeli történelmi 2010-es év fontos időszakára.

Miután Ulises Ruiz, Oaxaca állam kormányzója Felipe Calderón szö­vetségi kormányzóval karöltve 2006 novemberében kegyetlenül elfojtotta az oaxacai baloldali megmozdulást, harcias tüntetők ezt írták a falakra: „Találkozunk 2010-ben". De most más eredménnyel, mint az 1810-es és az 1910-es mexikói forradalom, vagyis radikálisabb, boldogabb, fel-szabadítóbb és mindenekelőtt a mexikói elnyomott osztályok valódi és mélységes érdekeivel nagyobb összhangban lévő eredménnyel, úgy, ahogyan azt jelenleg az egyre szélesebb körű és egyre erősebb Másik Kampány mozgalom tervezi.

Ezért mi is csak ismételni tudjuk, hogy minden reményünket ebbe a Másik Kampányba helyezzük, valamint a mexikói nép most folyó és a közeljövőben meginduló harcaiba: „Üdvözöljük a történelmi 2010-es évet!"

Mexikóváros, 2010. január 31. 

Jegyzetek

¹ A megemlékezési hullám első jele Pierre Nora (1984-1993) munkája, a szerző összeállításában. A mű három fejezetre osztva hét kötetben jelent meg. A meg­emlékezések témájával kapcsolatban más, és sokkal kritikusabb álláspontért lásd Samuel (1996) és Rojas (1997) írásait.

² Ahogyan Walter Benjamin (2005) emlékeztet rá bennünket ragyogó érvelésével.

³ A kettős ünnepléssel kapcsolatos abszurd javaslatokról lásd Taibo cikkét (2009).

⁴ Vegyük azt a meghatározást, melyet sok évvel ezelőtt fogalmaztak meg a tévesen „Annales-iskolának" nevezett irányzat történészei, akik arra tanítottak bennünket, hogy különbséget tegyünk a pontosan és mindig azonosan száz évig tartó kronológiai évszázadok és a történelmi évszázadok között, melyek tarthatnak hetven vagy százhúsz vagy kétszáz vagy ennél több vagy kevesebb évig, aszerint, hogyan alakulnak a bennük zajló valódi történelmi folyamatok. Ugyanebben az értelemben beszélünk történelmi 2010-ről, amely akár egybe is eshet a kronológiai 2010-zel, de átnyúlhat 2012-re, 2013-ra, 2015-re stb. Példának lásd Fernand Braudel (1961) említett pontos meghatározását, aki egy közel kétszáz éves „hosszú XVI. századról" beszél, vagy Pierre Goubert-ét (1968), aki a XVII. század időszakát 1598-1602-től 1730-ig határozza meg. Lásd továbbá Immanuel Wallerstein könyvének (1979) I. kötetét, amelyben az 1450-1650 közötti időszakról szólva egy „első" és egy „második" XVI. századról beszél, vagy Rojas munkáját (2007a), melyben az állandóan elnyúló, mindig „hosszú történelmi évszázadok" gondolatát védelmezte.

⁵ A Braudel által meghatározott horizontokat lásd: (1959; 1990; 1991; 2002). A hosszú időtartam gazdag perspektívájának különféle ellentmondásait összegzi Rojas (2002; 2003a; 2003b).

⁶ Az összehasonlító perspektíva vagy összehasonlító módszer alkalmazása a történelemben, melyet Marc Bloch (1999) követelt energikusan, olvasható a „Comparación" (Összehasonlítás) és a „Por una historia comparada de las sociedades europeas" (Az európai társadalmak összehasonlító történelméért) című esszéiben, a hivatkozott műben. Marc Bloch munkájának legfőbb hoza­dékairól lásd Rojas (2004a) elemzését.

⁷ A most Mexikónak nevezett országon belül három „Mexikóról" beszélünk, kö­vetve Rojas (2005a) tézisét a három geotörténelmi Mexikó meglétéről. Ez több más tanulmányon alapul, lásd például Batalla (1959), Martínez (1976) vagy Katz (1980 és 1982) írásait.

⁸ Az elmaradott és korlátolt történetírásnak Mexikóban még ma is uralkodó mí­toszairól lásd Rojas (2007b) írását.

⁹ A belső nemzeti piac kialakításának folyamatáról és ennek Mexikó kapitalista fejlődésére gyakorolt hatásairól lásd Womack (1978), Knight (1985) és Rojas (1990) elemzéseit.

¹⁰ Úgy, ahogyan Adolfo Gilly (1975) javasolta.

¹¹ Ezekről a folyamatokról és a Villa-, illetve a Zapata-féle paraszti seregek szerepéről lásd Katz (1998) könyvét, továbbá Taibo (2006), Salmerón (2006), Pineda (1997 és 2005) munkáit. Szintén érdemes elolvasni Emiliano Zapatának a mexikói forradalom éveiben keletkezett saját írásait (1999).

¹² Mexikó Latin-Amerikán belüli központi szerepe tükröződik a kultúra, a történetírás szintjén csakúgy, mint politikai és társadalmi szinten általában. Ezzel kapcsolatban lásd Rojas (2004b) több tanulmányát.

¹³ Brazília helyzetéről és az agrárreform történelmi hiányáról lásd Stédile válogatását (1997) illetve a Stédilével készült interjúkötetet (2003), valamint az alábbi munkákat: Fernandes (1998 és 2000), Bradford – Rocha (2004), Morissawa (2001), Harnecker (2002), Konder (2004) és Rojas (2009a).

¹⁴ Erről a ragyogó és lebilincselő tézisről lásd Carlos Monsivais (1985 és 1999) írásait.

¹⁵ A mexikói egyetem korai tömegessé válásának fontos folyamata egyike a sok tényezőnek, melyek magyarázzák Mexikónak Latin-Amerikán és az egész világon belül játszott központi szerepét az 1968-as fontos kulturális világforradalomban. Erről lásd Rojas (2005b és 2008).

¹⁶ Szerintünk itt a talaj alatti réteg vagy a népi kultúra kitöréséről van szó, ahogy már korábban említettük. És most hozzátehetjük: ahogy mi látjuk, csökkentett mértékben ugyanaz a folyamat zajlik le, mint amelyet Mihail Bahtyin tételezett, hogy François Rabelais művét magyarázza. Mert ha – az ő tézise szerint – a XVI. századi Európát a népi kultúra itatta át, abban az értelemben, hogy a középkori uralkodó kultúra teljes válságban volt, és az uralkodó új polgári kultúra még nem alakult ki, akkor – úgy gondoljuk – Mexikóban az 1921-1945-ig tartó időszakot is a népi kultúra itatta át, miközben a porfirista arisztokratikus kultúra eltűnt, mielőtt az észak-amerikai üres kulturális modellt imitáló új polgári kultúra megszilárdult volna. Bahtyin téziseit lásd (1982 és 1997) munkáiban.

¹⁷ Ahhoz, hogy megmagyarázhassuk és jellemezni tudjuk az uralkodó mexikói kultúra és a mindig eleven és tevékeny népi kultúra közötti konfliktusos és bonyolult viszonyt, érdemes áttekinteni a népi kultúra működésmódjairól és a hegemón kultúrákkal való összetett viszonyairól szóló tézist; ehhez lásd: Ginzburg (1991a és 1991b), Echeverría (2002), Rojas (2006a és 2006b).

¹⁸ A mexikói forradalom folyamatának szélesebb körű jellemzéséhez lásd Rojas (2009b), ahol következtetéseinket foglaltuk össze.

¹⁹ Az újzapatista lázadásnak Mexikóra és a világra gyakorolt mély hatásáról lásd az általuk az EZLN-ben öt kötetben megírt saját beszámolóikat (1994-2003) valamint két EZLN CD-t (20-as és 10-es) (2004). Lásd még Rojas (2010a és 2010b).

²⁰ Erről a jelentős mozgalomról lásd a Contrahistorias folyóirat 2006. 6. számát, melyet a Másik Kampány témájának szentelt.

Irodalomjegyzék

Bahtyin, Mihail 1982: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Európa

Bahtyin, Mihail 1997: Le forme del tempo e del cronotopo nel romanzo. In: Estética e romanzo. Torino, Einaudi

Batalla, Ángel Bassols 1959: Consideraciones geográficas y económicas en la configuración de las redes de carreteras y vías férreas en México. Investigación económica, vol. XIX. 73.

Benjamin, Walter 2005: Tesis sobre la Historia y otros fragmentos. Mexikó, Contrahistorias

Bloch, Marc 1999: Historia e Historiadores, Madrid, Akal

Bradford, Sue – Rocha, Jan 2004: Rompendo a Cerca. A história do MST. Sao Paulo, Casa Amarela

Braudel, Fernand 1991: Historia y ciencias sociales. La larga duración. In: Escritos sobre la historia, Mexikó, Fondo de Cultura Económica. Eredeti megjelenés: Histoire et sciences sociales. La longue durée, Annales E.S.C., no 4, 1958. okt.-dec., 725-753. Magyarul: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, Századok, 1972. 4-5. 988-1012.

Braudel, Fernand 1961: European expansion and Capitalism, 1450-1650 (Európai terjeszkedés és kapitalizmus, 1450-1650). In: Chapters in Western Civilization. New York, Columbia University

Braudel, Fernand 1990: Escritos sobre la Historia. Madrid, Alianza Editorial

Braudel, Fernand 1991: Escritos sobre la historia. Mexikó, Fondo de Cultura Económica

Braudel, Fernand 2002: Las ambiciones de la Historia. Barcelona, Crítica

Contrahistorias folyóirat 2006. 6.

Documentos y Comunicados. 1994-2003. Mexikó, Era,

Echeverría, Bolívar 2002: Definición de la cultura. Mexikó, Itaca

EZLN CD 2004: El fuego y la palabra. Mexikó, EZLN

Fernandes, Bernardo Mancano 1998: Génese e desenvolvimento do MST. Sao Paulo, MST

Fernandes, Bernardo Mancano 2000: A formacao do MST no Brasil. Petrópolis, Vozes

Gilly, Adolfo 1975: La revolución interrumpida. Mexikó, El Caballito

Ginzburg, Carlo 1991a: El queso y los gusanos. Barcelona, Muchnik Editores

Ginzburg, Carlo 1991b: Historia nocturna. Barcelona, Muchnik Editores

Goubert, Pierre 1968: Cent mille provinciaux. Párizs, Flammarion

Harnecker, Marta 2002: Sin Tierra. Construyendo movimiento social. Madrid, Siglo XXI

Katz, Friederich 1980: La servidumbre agraria en México en la época porfiriana. Mexikó, Era

Katz, Friederich 1982: La guerra secreta en México. Mexikó, Era

Katz, Friederich 1998: Pancho Villa. Mexikó, Era

Knight, Alan 1985: The Mexican Revolution. Bourgeois? Nationalist? or just a Great Rebellion? Latin American Research, 1985. 4. 2.

Konder, Bruno 2004: L'action politique des Sans Terre au Brésil. Paris, L'Harmattan

Martínez, Bernardo García 1976: Historia general de México, vol. I. Mexikó, Colegio de México

Monsivais, Carlos 1985: La aparición del subsuelo. Sobre la cultura de la Revolución Mexicana. Historias 8-9. (1985. január-június), Mexikó, INAH

Monsivais, Carlos 1999: Amor perdido. Mexikó, Era

Morissawa, Mitsue 2001: A história da luta pela terra e o MST. Sao Paulo, Expressao Popular

Nora, Pierre 1984-1993: Les lieux de memoire. Párizs, Gallimard

Pineda, Francisco 1997: La irrupción zapatista. 1911. Mexikó, Era

Pineda, Francisco 2005: La revolución del Sur. 1912-1914. Mexikó, Era

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 1990: Mercado interno, guerra y revolución en México, 1870-1920. Mexikó, Revista Mexicana de Sociología, 52. 2.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 1997: A francia modernista történetírás 1985-1995 között: bevezető jegyzet. In: Diez años de historiografía modernista. Barcelona, Universidad Autónoma de Barcelona

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2000: Os Annales e a Historiografía francesa. Maringa, Universidade Estadual de Maringa

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2002: Tempo, duraçao, civilizaçáo. Sao Paulo, Cortez Editora, 2. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2003a: Braudel, o Mundo e o Brasil. Sao Paulo, Cortez Editora

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2003b: Fernand Braudel e as Ciencias Humanas. Londrina, Universidade Estadual de Londrina

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2004a: Uma historia dos Annales, 1921-2001. Maringa, Universidade Estadual de Maringa

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2004b: América Latina. Historia e Presente. Sao Paulo, Papirus

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005a: Los tres Méxicos de la historia de México. Contrahistorias, 2005. 4.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005b: Repensando los movimientos de 1968 en el mundo. In: Para comprender el siglo XXI (A XX. század megértéséhez). Barcelona, El Viejo Topo

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2006a: Carlo Ginzburg y el modelo de una historia crítica para el análisis de las culturas subalternas. In: Retratos para la historia (Arcképek a történelem számára). Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2006b: Indicios, lecturas indiciarias, estrategia indiciaria y saberes populares. Contrahistorias 2006. 7. Mexikó

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2007a: Crítica del sistema-mundo capitalista. Entrevista con Immanuel Wallerstein. Mexikó, Era, 2. újranyomás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2007b: Mitos e Esquecimentos na Historia Oficial do México. In: Antimanual do mau historiador. Londrina, Universidade Estadual de Londrina, 99-134.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008: La revolución mundial de 1968. Cuatro décadas después. Contrahistorias 11. Mexikó

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009a: América Latina en la encrucijada. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009b: Contrahistoria de la Revolución Mexicana. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010a: Chiapas, Planeta Tierra. Mexikó, Contrahistorias, 6. bőv. és jav. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010b: Mandar Obedeciendo. Las lecciones políticas del neozapatismo mexicano. Mexikó, Contrahistorias, 5. kiadás

Salmerón, Pedro 2006: La división del Norte. Mexikó, Planeta

Samuel, Raphael 1996: Theatres of Memory. London, Verso

Stédile, Joao Pedro (vál.) 1997: A reforma agraria e a luta do MST. Petrópolis, Vozes

Stédile, Joao Pedro 2003: Brava gente. La lucha de los Sin Tierra en Brasil. Entrevista a Joao Pedro Stédile. Bogotá, Desde Abajo

Taibo, II. Paco Ignacio 2006: Pancho Villa. Una biografía narrativa. Mexikó, Planeta

Taibo, II. Paco Ignacio 2009: Térj vissza, Nemes Úr, ezek megőrültek!" La Jornada, 2009. szeptember 6. 8.

Wallerstein, Immanuel 1979: El moderno sistema mundial. Mexikó, Siglo XXI

Womack, jr. John 1978: The mexican economy during the Revolution, 1910-1920: historiography and analysis. Marxist Perspectives (1978. tél)

Zapata, Emiliano 1999: Escritos y Documentos (1911-1918). Mexikó, CEDEN