A nők és a gyermekek által elkövetett öngyilkos merényletek okait nem lehet sztereotípiákra – „a gyengék bosszúja", „kilátástalanság", „fanatizmus" stb. – leegyszerűsíteni. Az egyes országokra, mozgalmakra jellemző társadalmi okok, az egyéni motivációk komplex analízise nélkül e társadalmi jelenség aligha érthető meg.

Az öngyilkos merényletek igen egyszerűek, olcsók és hatékonyak, a meg­támadott társadalomra gyakorolt hatásuk pedig óriási. Noha történelmi múltra tekint vissza, alig negyedszázada tűnt fel újra e jelenség, és azóta az „emberi bombák" bevetése járványszerűen terjed. Maga a módszer korántsem újsütetű, és eredeti ideológiája történelmi beágyazottsággal rendelkezik, melynek előzményei a síita nizárita iszmáiliták (alaviták) radi­kálisai, az aszasszinok szektájáig nyúlnak vissza. A szektát a XI. század végén alapította a síita iszlám nizárita iszmáilita ágához tartozó Hasszán Ibn Asz-Szabáh nevű költő és tudós. Szabáh a síita Fátimída Kalifátusra leselkedő legnagyobb veszélyt egyrészt az Abbászída Kalifátus nizárita ellenes tagjaiban, másrészt a terjeszkedő szeldzsuk törökökben látta. Szabáh úgy próbálta megvédeni a Fátimídákat, hogy kis létszámú, alaposan kiképzett követőivel szabályosan terrorizálta a kalifátus ellen­feleit. Az ellenfélnek tekintett, magas beosztású személyeket a szekta kezdetben csak figyelmeztette, üzenetet, vagy tőrt elhelyezve ott, ahol ellenségük nem várta volna. Ha ez nem vezetett eredményre, akkor a célszemélyt nagy nyilvánosság előtt gyilkolták meg. Mivel a merényle­tek végrehajtói, a fedáínok (olyan személyek, akik az életüket áldozzák valamiért) küldetésükből általában nem tértek vissza élve, ezért számos kutató az aszasszinok politikai gyilkosságait az öngyilkos merényletek archetípusaként tartja nyilván. Jókai Mór Minden poklokon keresztül c. regénye aszasszin történetet dolgoz fel a keresztes háborúk korából, a szakirodalomban megismertetésüket pedig elsősorban Farhad Daftari neve fémjelzi. (Katona – Répási 2010, 1)

Maga a „fedáín" szó annak ellenére, hogy az önfeláldozáshoz köthető, nem minden esetben jelentett egyet az öngyilkos merényletet végrehajtó személlyel. Fedáínnak nevezik az 1940-es években az angol megszállás ellen harcoló egyiptomi és a Reza Pahlavi iráni sah rendszere ellen har­coló fegyveresek egyes csoportjait is. Az ötvenes évek közepén Nasszer egyiptomi elnök is képeztetett ki (főként palesztin) fedáínokat, hogy a palesztin ellenállási mozgalom kezdeti szakaszában hátországként funkcionáló Jordániából beszivárogva izraeli területen terrorakciókkal kényszerítsék ki az izraeli vezetés válaszcsapását, ami egyet jelentett a tűzszünet megsértésével. (Kecskés 2009, 23) Mindezen fedáín szerve­zetek női osztagokkal is rendelkeztek. Ezek a nők – akárcsak a Minden poklokon keresztül Máriája – öntudatos és ügyüket értő, azért tudatosan bármi áldozatot hozni képes aktivisták voltak. De ezek az ügyükért meg­halni kész emberek mégsem tekinthetők a mai értelemben vett öngyilkos merénylőknek, mert bár támadásaikat magukat nem kímélően, önfelál­dozó módon hajtották végre, a feladat elvégzése nem mindig jelentette az elkövető halálát. A fegyveres szervezetek ugyanis az ilyen akciók során visszavonulási tervet is készítettek, vagyis számoltak azzal, hogy a fedáín túléli a támadást, visszatér a menedékhelyre és a későbbiekben újból bevethető lesz.

Ugyanakkor az „ügyükért" meghalni kész fedáínok az öngyilkos merényletek végrehajtására is alkalmassá váltak. 1995-ben Szaddám Huszein létrehozott egy „Szaddám mártírjai" elnevezésű félkatonai fedáín szervezetet, melynek tagjait a gerillataktika elsajátítása mellett az öngyilkos merényletek végrehajtására is kiképezték. A szervezetnek kialakult egy női tagozata is, lehetőséget kapva arra, hogy a férfiak mellett ők is kifejezzék elkötelezettségüket a rendszer iránt. Ezek politikailag öntudatos, szekuláris nacionalista, képzett nők voltak. A szervezetet az iraki diktátor két fia – előbb Udaj, később Kuszaj – irányította, békeidőben a csoport tagjai végezték el a kínzásokat, politikai gyilkosságokat sem nélkülöző brutális rendőrségi akciókat. A 2003-as öbölháborúban egyik fontos feladatuk volt annak megakadályozása, hogy a reguláris hadsereg tagjai feladják a harcot a koalíciós erők ellen. (Kecskés 2009, 24)

A fedáín akciókhoz kapcsolódóan fontos megemlíteni a nyolcvanas években a pakisztáni titkosszolgálat által, Kasmír destabilizálásának céljából létrehozott terrorcsoportokat is. Az Al-Kaidával kapcsolatban álló Laskar-i-Tajjíba, Dzsaís-i-Mohamed és Dzsama'át-Ul-Mudzsáhidín szervezetek az indiai katonák elfoglalta Kasmír területén az öngyilkos robbantások mellett számos olyan, általuk fedáín akcióknak nevezett támadásokat is végrehajtottak, melyek lényege az automata fegyverekkel és kézigránátokkal elkövetett válogatás nélküli öldöklés volt. A támadá­sok végrehajtóinak célja ugyanaz volt, mint az öngyilkos robbantások kivitelezőinek – vagyis haláluk előtt minél több emberrel végezzenek -, azonban szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy az ilyen típusú, fegyveres támadással kombinált öngyilkos merényleteket (mint amilyen a 2008-as mumbai terrortámadás volt) csak maguk a végrehajtó szerve­zetek nevezik fedáín akcióknak, kísérletet téve arra, hogy legitimizálják tetteiket a muzulmán világban. (Katona – Répási 2010, 8)

Láthatjuk, hogy az önfeláldozás szinonimájaként funkcionáló „fedáín" kifejezést a XX. század során sokféle értelemben használták, függet­lenül attól, hogy a fegyveres akciót, vagy az illető személyt össze­függésbe lehetett-e hozni az öngyilkos merénylet jelenségével, vagy sem. Ellenállási mozgalmak, terrorista szervezetek, illetve diktátor által létrehozott, az elnyomó rendszert kiszolgáló irreguláris alakulat tagjait is fedáínoknak nevezték, hogy a fegyveres támadások végrehajtóit fenn­költebb elnevezéssel illessék, ezáltal az elérendő cél is magasztosabb értelmet nyerjen.

Több forrás az öngyilkos akciók kapcsán megemlíti az uralkodócsalád és a cári hatalom vezető tisztségviselőit célpontnak tekintő Narodnaja Volja (Népakarat) nevű szervezet II. Sándor cár elleni 1881-es sikeres merényletét is. A bombatámadásban elkövető is meghalt, ugyanakkor a XIX. század végén működő anarchista mozgalom terrorista eszköztárára az öngyilkos merénylet nem volt jellemző. (Kecskés 2009, 23)

A mártírakciók XX. századi újjáélesztésének impulzusát az iraki-iráni háború kirobbanását követően Khomeininek a kerbelai eseményekkel kapcsolatos újraértelmezése adta meg.

Mivel a síita iszlámban Husszein halála és az állandó üldöztetések kapcsán az elnyomás elleni küzdelem és mártírtudat mindig is jelen volt, ezért a Hezbollahnak nem volt nehéz elfogadtatnia az izraeli megszállás és agresszió miatt sínylődő szimpatizánsaival az öngyilkos merényle­teket. A modern korban tehát a Hezbollah volt az első olyan szervezet, amely az öngyilkos merényleteket a fegyveres ellenállás formáinak nyil­vánította és előszeretettel alkalmazta. 1982. november 11-én Thüroszban került sor az első ilyen jellegű támadásra az izraeli hadsereg főhadiszál­lása ellen, amit még több mint két tucat hasonló merénylet követett.

A Khomeini által újraértelmezett mártíromság doktrínája, az öngyilkos merényleteknek az igaz ügyért való önfeláldozásként történő értelme­zése meghallgatásra talált a szunnita szélsőségesek körében is. Az összekötő kapocs a síita és szunnita interpretáció között az elnyomás, a zsarnokság, a megszállás elleni küzdelem volt, ám e megközelítés instrumentális. A palesztin iszlamista szélsőségesek (Iszlám Dzsihád, Hamasz) tagjai számos alkalommal „vendégeskedtek" a Hezbollah kiképzőtáboraiban, melynek eredményeképp 1994-től állandósultak az Izrael területén palesztin iszlamisták által elkövetett öngyilkos merény­letek. Fontos hangsúlyozni, hogy az öngyilkos merényleteket alkalmazó nem síita szervezetek kizárólag eszközként tekintettek az ilyen típusú támadásokra. Eszközként használták az elérendő cél (a megszállás, az elnyomás, a vélt vagy valós igazságtalanság elleni küzdelem) megvaló­sítása érdekében, de a husszeini vértanúság eszmeiségét nem vették át a síitáktól. A palesztinai öngyilkos merénylők céljaikat tekintve nemzeti terroristák, ügyük azonban a globális terrorizmus zászlajára került, és ma már egyre nagyobb számban harcolnak soraikban idegenek.

Az öngyilkos merényletek taktikája hamarosan elterjedt az ugyancsak alavita kurdok¹ révén a Kurd Munkáspárt radikális aktivistái körében, majd a Srí Lanka-i Tamil Tigrisek (LTTE) is átvették. A kurdok és a Tamil Tigrisek soraiban nem harcolnak idegenek, egyértelműen nemzeti terro­risták. A Tigrisek 1983-ban kezdték meg harcukat az önálló tamil állam megteremtéséért, hogy lerázzák magukról a szingaléz többség „igáját".

Az 1980-as években a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) liba­noni táboraiban több ízben is kiképeztek fegyveres harcra LTTE-tagokat, ezért valószínűsíthető, hogy a Tigrisek libanoni tartózkodásuk során megismerkedtek a Hezbollah harcmodorával, amit később a LTTE igen sikeresen alkalmazott. A beludzs Dzsundullah szervezet ma már nem kötődik az Al-Kaidához, nemzeti terroristái 2007-től élnek az öngyilkos merényletek fegyverével. Palesztinok, kurdok, tamilok, beludzsok. Állam nélküli nemzetek nacionalistáinak fegyveréből integrálódtak az öngyilkos merényletek a nemzetek feletti globális dzsihád arzenáljába. A harc az el­nyomás és az idegen megszállás ellen – mint alapmotívum – nemcsak az elkövetők világképében, de személyiségjegyeikben is. (Katona – Répási 2009, 32) A többnyire szubmisszív, passzív személyiség ezt úgy dolgoz­za fel, hogy az idegen megszállás ellen felvállalja saját közösségének elnyomását, amely elnyomás kitaszításban és befogadásban – sokszor dialektikusan vagy dualisztikusan – nyilvánul meg.

A női merénylők ezen nemzedéke azonban nem szubmisszív, nem passzív, nem manipulálható és nem társadalomból kitaszított. Tipikusan középosztálybeli családokból származnak, többnyire egyetemet végzet­tek és domináns, sokszor maszkulin személyiségjegyekkel rendelkeznek, az ügy elszánt katonái. Olyanok, amilyennek Jókai Szabadság a hó alatt című regényében írja le a Narodnaja Volja női merénylőit.

Az iszlám, mint minden világvallás, az öngyilkosságot isten elleni bűnnek tekinti. A felélesztett síita mártírkultuszon kívül a szunnita iszlám hanbalita iskolájához kötődő szalafista szélsőségesek pragmatikus instrumentalizmusával fér csak össze. Utóbbi, paradox módon, hatékony fegyvernek bizonyult síita közösségek ellen, etnikai és vallási ellentétek szításával, felekezeti zavargások indukálásával.²

Az öngyilkos merényletek kivitelezőit és végrehajtóit kivétel nélkül motiválja valami, amitől jogosnak érzik tettüket. Az előbbiekben szó volt az ideológiai mozgatórugókról, ennek kapcsán pedig a vallásról és a szeparatizmusról is. Motivációik mellett igen fontos az öngyilkos me­rénylők személyiségjegyeinek és társadalmi hátterének feltárása. Igen lényegesnek tartjuk rávilágítani arra, hogy az ideológián és a politikai célokon túl milyen szociológiai és személyiségbeli összetevők játszanak szerepet az öngyilkos támadások végrehajtásánál.

1. A nők által elkövetett öngyilkos merényletek háttere

A nőket gyakran sztereotipizálják gyengébb nemnek. Ez fizikai adott­ságaikra igaz lehet, ám eltökéltségük gyakran mélyebb. Az öngyilkos merénylőnők történelmi előzményeinél és szekuláris nacionalista nemzedékénél a motiváció lényegében megegyezik a férfiakéval, de a személyiség még eltökéltebb, az ideológiai indítékok még erősebbek. Sok nő kitartásban, szellemi mozgatórugóit tekintve, lelkiekben sokkal szilárdabb és eltökéltebb, mint férfitársai. Ám az öngyilkos merénylők személyiségét és tetteinek mozgatórugóit vizsgálva le kell szögezni, hogy a női öngyilkos merénylők cselekedetei mögött férfi társaiktól né­miképp eltérő okok is meghúzódnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy általában véve a női öngyilkos merénylő kevésbé lenne vallásos, esetleg nacionalista érzelmű, vagy éppen kevésbé lenne befolyásolható. A különbség a férfi és női merénylő között elsősorban az, hogy moti­váltságukat tekintve a nőknél a szekuláris nacionalista, vagy a vallásos ideológia mellett olyan mozgatórugók is szerepet játszanak, amik a férfiaknál nem érhetők tetten.

A terrorizmus eszköztára az 1975 és 1990 között zajló libanoni pol­gárháború során megjelenő öngyilkos robbantással új elemmel bővült. A polgárháború alatt végrehajtott merényletek szinte száz százalékát férfiak követték el. Az öngyilkos akciók egy kis része azonban női merénylők nevéhez fűződik. A Szíriai Szociál-Nacionalista Párt (SSNP) elnevezé­sű szervezethez tartozó és az izraeli megszállás ellen küzdő 16 éves Khjadali Szana 1985. április 9-én felrobbantotta magát, megölve két izra­eli katonát. (Beyler 2003) Tette új fejezetet nyitott nemcsak a terrorizmus, hanem az öngyilkos merényletek történetében is, ugyanis ő volt az első női terrorista, aki öngyilkos merényletet hajtott végre.

A libanoni polgárháború során még több alkalommal történtek nők által elkövetett öngyilkos robbantások, de az 1990 utáni öngyilkos akciókat kizárólag férfiak hajtották végre. Ugyanakkor az öngyilkos terrorizmus elterjedésének köszönhetően az 1990-es évek merényleteinél már számos esetben nők voltak az elkövetők, akik a Tamil Tigrisek, illetve a Kurd Munkáspárt kötelékében hajtották végre akciójukat. Ebben az évtizedben a női öngyilkos merénylők alkalmazása kizárólag erre a két terrorszervezetre volt jellemző. A 2000-es évek elejét követően azonban nemcsak maguknak az öngyilkos merényleteknek a száma ugrott meg, hanem a női elkövetőké is.

Az alábbiakban azokra a tulajdonságokra próbálunk rámutatni, amelyek kizárólag a női öngyilkos merénylőket jellemzik, alapul véve a palesztin, a csecsen, a tamil és a kurd elkövetőket, valamint az iraki területen végre­hajtott öngyilkos akciók női merénylőit, kitekintést nyújtva Afganisztánra és Pakisztánra is. Ezekben már a magas szintű ideológiai motiváltság mellett megjelenik az elvesztett társért, családtagért való bosszú, a ki­látástalanság vagy társadalomból való kitaszítottság motívuma is. A női merénylő mindig tudatos és aktív. A vallási szélsőségesek térnyerésével egyre inkább felhasznált analfabéta, passzív, fogyatékos, sokszor debil elkövetői profil a közelmúltig csak a férfi és gyermek merénylőkre volt jellemző. Az utóbbi női típus Pakisztánban jelent meg az elmúlt években. Mindezek alapján megállapítható, miszerint a nők esetében kétséges az a sztereotípia, miszerint a gyengék bosszújáról lenne szó.

1.1. Palesztin megszállt területek

Bár a palesztin iszlamista szervezetek a kilencvenes évek közepétől kezdve számos öngyilkos merényletet hajtottak végre, elkövetőik kivétel nélkül férfiak voltak. Az első palesztin származású női öngyilkos me­rénylő, Vafa Idrisz az Al-Aqsza Mártírjainak Brigádja tagjaként 2002-ben robbantotta fel hátizsákjába rejtett bombáját Jeruzsálemben. Tettének egyedisége mérföldkő volt nemcsak az öngyilkos merényletek, hanem a palesztin ellenállás történetében is. Az arab nyelvű sajtó nagy része, valamint a terroristák példaképet csináltak belőle azzal, hogy tettét dicsőítették, és bár burkoltan, de példáját követendőnek tartották. Ez utóbbit alátámasztják a temetésén elhangzott, a feminista vonást sem nélkülöző, dicshimnuszként is felfogható beszédek is. A szónokok egyike szerint Vafa Idrisz tette azért bírt nagy jelentőséggel, mert „bebizonyította mindenkinek, hogy a férfiak és a nők egymással vállvetve harcolnak az agresszió ellen a szabadságért". A Fatah Forradalmi Tanácsának egy női tagja beszédében még tovább is ment, kijelentve, hogy „Vafa mártí­romsága helyreállította a palesztin nő nemzetben betöltött szerepének a becsületét". (Tzoreff 2006, 22)

A 28 éves nő tette az őt övező tiszteletnek és megbecsülésnek köszönhetően számos követőre talált, akiknek nagy része a közép­osztályból származó, közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező huszonéves hajadon volt, akárcsak a Fatah 1960-as-, 70-es- és 80-as évekbeli női merénylői, Leila Khaled és társai. (Béres 2007, 21) Kez­detben csak a szekuláris nacionalista Al-Aqsza Mártírjainak Brigádja alkalmazott női öngyilkos merénylőket, de a Vafa Idrisz halálát követő két évben a Palesztin Iszlám Dzsihád és a Hamasz is magára vállalt olyan öngyilkos merényleteket, amiket nők hajtottak végre. (Suicide and Other Bombing Attacks… 1993) A Hamasz alapítója, Ahmed Jászín sejk kezdetben nem támogatta a női merénylők alkalmazását, vélemé­nyét azonban 2004-ben megváltoztatta. Döntését taktikai szempontok indokolták, ugyanis a merénylet elkövetése során „a férfiaknak túl sok akadályt kell leküzdeni" (Zedalis 2004, 7), vagyis a nők nagyobb moz­gástérrel rendelkeznek és kevésbé gyanúsak. A nők által elkövetett öngyilkos merényletek legitimizálása során az iszlamisták, hasonlóan a szekuláris nacionalistákhoz, az egyenlőség szerepét hangsúlyozták. Ebben a tekintetben a különbség a két szervezet között mindössze abban jelentkezett, hogy az iszlám radikálisok „feminizmusukat" vallási köntösbe bujtatták, azt hangsúlyozván, hogy a nőknek megengedett a dzsihádban való aktív részvétel. (Tzoreff 2006, 22) A nőknek a dzsihád nevében elkövetett terrorakciókban történő részvételét egyébként már a szaúd-arábiai Iszlám Legfelsőbb Tanács által 2001-ben kiadott fatva is ösztönözte, és 2004 májusában – négy hónappal a Hamasz első női öngyilkos merénylete után – az egyiptomi vallástudós, Juszuf Al-Kardáví is legitimizálta a terrorszervezetben történő női részvételt. Mi több, az Alufában női merénylő által végrehajtott öngyilkos merénylet kapcsán egy fatvát bocsátott ki, amelyben többek között kijelenti, hogy a dzsihád érdekében nők is elkövethetnek öngyilkos merényletet anélkül, hogy kikérnék férjük engedélyét. (Jessica 2006, 5)

A palesztin női öngyilkos merénylők ugyanakkor nem elsősorban val­lási indíttatásból követték el cselekedetüket, hanem a nacionalizmussal, a megszálló hatalom elleni gyűlölettel és egyéni sérelmekkel ötvözött kitörési vágyból. Ez a kitörési vágy a konzervatív palesztin társadalom nőkre szabott szerepéből fakad és részben a férfiakkal való egyenlősé­get, megbecsülést célozza. Ennek értelmében azok a palesztin nők, akik öngyilkos merényleteket hajtottak végre úgy gondolták, hogy „mártírakci­ójukban" megtalálják azt a lehetőséget, amelynek segítségével nemcsak egyszerűen a férfiakkal, hanem a férfi öngyilkos merénylőkkel is azonos megbecsülést vívhatnak ki maguknak. A kitörési vágy azonban nem­csak a férfiakkal való egyenlőségi törekvést jelenti, hanem valaminek a „helyrehozását" is, amit a palesztin társadalom hibának vagy egyenesen bűnnek tekint. Számos női merénylő ugyanis olyan „tulajdonságokkal" rendelkezett, amelyek elfogadhatatlanok voltak a konzervatív társadalom számára. Példaként lehetne felhozni a meddő Vafa Idriszt, az Ahmed gúnynévvel illetett, férfias külsővel és leszbikus irányultsággal rendelke­ző Fáiza Amal Dzsuma'at, az elvált és egy baleset során súlyos égési sérüléseket szenvedett Vafa Szamír Ibrahim Al-Baszt, a Hamasz első női öngyilkos merénylőjét, Rima Riazit, akit azzal vádoltak, hogy egy Hamasz tisztségviselővel folytatott házasságtörő, „bűnös viszonyt" (Eleftheriadou 2008, 10), valamint Iman Aisát, a kétgyermekes, Nabluszban élő anyát, akit 2001-ben vettek őrizetbe, miközben egy buszon akart bombát elhe­lyezni. Iman Aisa az öngyilkos merénylettel tisztára akarta mosni a férje nevét, akit azzal gyanúsítottak, hogy együttműködött az izraeliekkel. (El-Issawi 2007) Mindezekből az a következtetés vonható le, hogy a palesz­tin női öngyilkos merénylőknél tettük elkövetésében az izraeli megszállás elleni harc és a vallás mellett fontos szerepe volt az emancipációra és a megfelelésre való törekvésnek is. (Katona – Répási 2009, 45)

1.2. Csecsenföld

A csecsen öngyilkos merénylők esetében az elsődleges mozgatórugó az orosz biztonsági erők okozta trauma megbosszulása, ami gyakran párosul szélsőséges iszlámértelmezéssel. Nem az önfeláldozás érzése hajtja a csecsen öngyilkos merénylőket, mert a radikális iszlám ideológi­ája mindössze egy eszköz, amelynek segítségével az illető spirituálisan és mentálisan fel tudja magát készíteni a feladat elvégzésére. (Kurz -Bartles 2007, 534) Ezt többek között az a tény is alátámasztja, hogy a női elkövetők jelentős többsége csak a trauma után csatlakozott a vahabita ideológiát valló csoportokhoz. (Speckhardt – Akhmedova 2006, 67)

A csecsen öngyilkos merényletek jó részét nők követték el, melynek a legfőbb oka, hogy a megerőszakolásokat, a fizikai és lelki kínzásokat sem nélkülöző orosz „terrorellenes" akciók során ők szenvedtek a legjob­ban. Ezenfelül jórészt a középosztályhoz tartozó, legalább középiskolai végzettséggel rendelkező (Speckhardt – Akhmedova 2006, 66), „fekete özvegyeknek" is nevezett csecsen női merénylők motivációjában is fontos szerepet játszik a tradicionális társadalom szabályainak való megfele­lési kényszer, ami abban nyilvánul meg, hogy a megerőszakolt, vagy szexuálisan molesztált nők a „becsületükön esett csorbát" az öngyilkos merénylettel akarják helyrehozni. (Knight – Narozhna 2004)

Kisebb mértékben ugyan, de az elkövetők között jelen vannak azok a befolyásolható, gyenge akaratú, esetleg alacsony szellemi képessé­gekkel rendelkező nők is, akik kényszer hatása alatt hajtották végre a merényletet. Ezeknek a lányoknak nagy részét a saját családjuk adta el a terroristáknak elsősorban anyagi ellenszolgáltatás fejében, vagy a terrorizmus iránt elkötelezett szülők és rokonok nyomást gyakoroltak a fiatal lányokra, hogy áldozzák fel magukat az „ügyért" és a családjukért. Ők pedig engedelmeskedtek, vagy azért, mert azt hitték, hogy tettükkel a függetlenségi harcot és családjukat szolgálják, vagy azért, mert bár nem akartak meghalni, de a hagyományosan rájuk osztott szerep miatt semmi beleszólásuk nem volt saját sorsukat illetően. (Kecskés 2009, 29) Előfordultak olyan esetek is, amikor a lányokat nem megvették, hanem elrabolták, és lelki vagy fizikai terror alatt tartva kényszerítették őket a merényletek végrehajtására. (Béres 2007, 18)

Mind a bosszúvágy hajtotta nőket, mind a kényszer hatása alatt álló lányokat a kiképzők elszakítják környezetüktől, így sokkal könnyebben fel lehet őket készíteni a feladatra. Sok esetben drogokat adnak nekik, vagy megerőszakolják őket annak érdekében, hogy számukra ne legyen visszaút a társadalomba. A kiképzők tudatosan égetik fel a lányoknál azt a hidat, ami a korábbi, „normális" életükbe visszavezet, előbbi esetben azért, mert kábítószerfüggők lesznek, utóbbiban pedig azért, mert szinte teljesen ellehetetlenítik a házasulási esélyeiket. A terroristák olyan hely­zetet teremtenek, hogy az „alanyok" számára a „kiképzés" után ne legyen más út, csak az öngyilkos akció végrehajtása, bár meg kell jegyezni, hogy ezek közül nem is mindegyik volt a szó szoros értelmében vett öngyilkos merénylet, ugyanis számos alkalommal a felkelők távirányítással hozták működésbe a lányok testére erősített robbanószerkezetet. (Kecskés 2009, 30)

1.3. A Tamil Tigrisek (LTTE)

A Tigrisek által 1987 és 2009 májusa között végrehajtott öngyilkos me­rényletek száma több mint kétszázra tehető, ebből adódóan az öngyilkos robbantások nem kivételes esetekhez voltak köthetőek, hanem elfoga­dottá, sőt egyfajta normává váltak. Az öngyilkos merényletek a LTTE-n belül egyrészt eszközként funkcionáltak, ugyanis a „fekete tigrisnek" nevezett merénylő ennek segítségével mutatta ki elkötelezettségét az ügy, a vezető és a szervezet felé. Másrészt azonban, az öngyilkos me­rényletek normajellegét figyelembe véve, a Tigrisek alkotta közösségen belül létezett egyfajta csoportnyomás is (Gunawardena 2006, 82), ami arra késztette a terroristákat, hogy közülük minél többen jelentkezzenek öngyilkos merénylőnek.

Bár a többi öngyilkos merényletet alkalmazó csoporthoz hasonlóan a Tamil Tigrisek öngyilkos robbantásait is jórészt férfiak követték el, a szervezet fennállása során számos alkalommal használt fel nőket akcióik végrehajtásához, különösen akkor, amikor a célpont nehezen megközelít­hető, szigorúan őrzött személy volt (politikai vagy katonai vezető). (Béres 2007, 23) A női öngyilkos merénylők nem voltak házasok és nem voltak gyerekeik. A férfi merénylőknél is ritkaságszámba ment a házasság.

Az LTTE azt közvetítette a nők felé, hogy egyenértékűnek tekinti őket a férfi öngyilkos merénylőkkel oly módon, hogy a női terroristák is ugyanazt a kemény fizikai és szellemi kiképzést kapták, ugyanolyan egyenruhát hordtak, mint a férfiak, valamint ugyanolyan megbecsülésben részesí­tették a sikeres női merénylőket, mint a férfiakat. Az igazság azonban az volt, hogy a nők taktikai szempontból jelentettek nagyon sokat a Tigri­seknek. Hasonlóan a többi terrorszervezethez, az LTTE azt az öngyilkos merénylőt látta a női elkövetőben, aki a férfiakhoz képest könnyebben meg tudja közelíteni a célszemélyt. (Gunawardena 2006, 86)

A Tigrisek mindezek mellett nagy figyelmet fordítottak a támogatottság fenntartására is. Azt a hamis információt terjesztették, hogy az öngyilkos merényleteket olyan nők hajtották végre, akiket a Sri Lanka-i hadsereg megerőszakolt. Arjuna Gunawardena (2006, 85) szerint azonban a hadsereg katonái ugyan követtek el nemi erőszakot, de ezek csak szór­ványos esetek voltak, és a bűnösöket bíróság elé állították, továbbá a megerőszakolt nők nemhogy nem lettek „fekete tigrisek", de még csak az LTTE-hez sem csatlakoztak.

1.4. Kurd Munkáspárt (PKK)

A Kurd Munkáspárt öngyilkos merénylőinek indítéka – a palesztinokhoz hasonlóan – elsősorban az „önmegvalósításra" való törekvésben ke­resendő. Clara Beyler úgy véli, hogy a férficentrikus törökországi kurd társadalomban a PKK volt az egyetlen olyan struktúra, amely „választást" adott a nőknek: vagy a tradicionális feleség és anya szerep mellett, vagy a terrorizmus mellett dönthetnek. A terrorszervezet „lehetőséget biztosí­tott" a nőknek, hogy „felnőjenek" a férfi fegyveresekhez. A szervezeten belül többé nem voltak a férfiak alárendeltjei, sőt terrorcselekményeket, öngyilkos robbantásos akciókat irányíthattak. A kurd terrorcsoport olyan tartást és megbecsülést adott női tagjainak, amelynek elnyerésére a PKK-n kívüli kurd társadalomban nem lett volna lehetőség. A Tamil Tigrisekkel analóg módon a Kurd Munkáspárt is ugyanolyan kemény és alapos kiképzésben részesítette a női tagokat, mint a férfiakat, és ezzel párhuzamosan azt a családot is helyettesítette, ahova a nők már többé nem tudtak, vagy nem akartak visszatérni. (Beyler 2002, 6)

1.5. Irak

A nők által Irakban elkövetett öngyilkos merényletek mozgatórugóiról nem lehet sokat tudni. Egyes jelentések szerint a női merénylők hitvesüket vagy valamelyik férfi családtagjukat akarták megbosszulni, aki meghalt az elhúzódó fegyveres konfliktus során. Más feltételezések szerint az elkö­vetők között vannak olyanok is, akik nem tudták, hogy pokolgépet visznek magukkal a csomagjukban, amit később távirányítással felrobbantottak. A női merénylők férfitársaikhoz hasonlóan huszonévesek és iskolázottak voltak. (Kingsbury 2008) Különlegességként megemlíthető, hogy Irakban nemcsak arab nemzetiségű öngyilkos merénylők robbantottak.³ 2005. november 9-én a belga származású Mireille (Muriel) Degauque amerikai katonák ellen követett el sikertelen merényletet. Tettét feltehetően az őt ért feldolgozatlan gyermekkori trauma,⁴ valamint a férje által megismerte­tett iszlamista ideológia együttes hatására hajtotta végre. (Browne 2005)

Az iraki területen végrehajtott merényletek hátterébe betekintést nyújt a 2009 januárjában letartóztatott, magát a „hívők anyjának" nevező Szamira Dzsászim vallomása. A középkorú nő az Anszar Ul-Szunna lá­zadó csoport női öngyilkos merénylő toborzója volt. Kiválasztotta azokat a nőket, akiket később elfogtak és megerőszakoltak a milicisták. Ő aztán meggyőzte az áldozatokat, hogy ha helyre akarják hozni a „becsületükön esett foltot", kövessenek el öngyilkos merényletet. Dzsászim ezenfelül nemcsak beszerezte a robbanóanyagot, hanem el is vezette a merénylő­ket a célponthoz. A hatóságok úgy vélik, többek között Dzsászim is felelős azért, hogy 2008-ban jelentősen megnőtt a női öngyilkos merénylők szá­ma Irakban (Iraq's… 2009), ugyanakkor a „hívők anyjának" elfogásával a női merénylők által végrehajtott akciók nem szűntek meg teljesen. 2009 januárja óta több merényletet is nők követtek el, a legutóbbit 2010. július 4-én Ramadiban, Anbar tartományban. (Al-Badrani – Christie 2010)

Dzsálil Al-Dzsiburi ezredes szerint Irakban a bosszú, a szegénység, valamint a feltétlen engedelmességre való kényszerítés miatt kerülhetnek a nők a lázadó csoportok karmai közé és válhatnak öngyilkos merénylő­vé. Az iráni határnál fekvő Diyala tartományban különösen magas a női merénylők aránya: a 2003 óta végrehajtott 60 öngyilkos támadásból 23-at nők követtek el. Rania al-Anbaki egyike azoknak, akiknek nem sikerült teljesíteni küldetésüket, története sokban hasonlít a Jiburi ezredes által elmondottakhoz. Rania a tartományi központban, Baqubában készült elkövetni az öngyilkos akciót, amikor letartóztatták. Kihallgatása során fény derült arra, hogyan lett belőle majdnem öngyilkos merénylő. A lány férfi rokonait – apját és bátyját – megölték a fegyveres harcok során, majd kényszerházasság keretében hozzáment szélsőségesen vallásos unokatestvéréhez. A házasság ideje alatt a férfi részéről állandó volt a verbális és fizikai erőszak, a gyermektelen Raniának pedig az emberektől elszigetelten kellett élnie. Rania őrizetbe vételének napján férje bemu­tatta őt egyik női rokonának. A negyvenes éveiben járó, Um Fatimaként bemutatkozó nő váltott vele néhány szót, a beszélgetés során pedig kábítószert tartalmazó gyümölcslével itatták meg. A megszédült lányra ráadták a robbanószerrel megrakott mellényt, miközben férje a dzsihád jelentőségéről kezdett el neki beszélni. Ezek után Um Fatima és Rania elindultak a baqubai piac felé, ahol nagy valószínűséggel végre kellett volna hajtani a merényletet, de kisvártatva elvesztették egymást a tömeg­ben. Az öntudatlanul bolyongó lányról végül a hatóságok szedték le a mellényt. (Mohammed 2010) Rania al-Anbaki sok női társához hasonlóan hosszú ideig lelki és fizikai terror alatt élt, vakon és hűen szolgálva radi­kálisan vallásos férjét. A gyermektelen lányt feltételezhetően a Szamira Dzsászim módszerét alkalmazó Um Fatima tanácsára drogozták be és küldték volna a halálba.

1.6. Pakisztán és Afganisztán

Pakisztánban eddig mindössze három alkalommal, 2007. december 4-én (Female Suicide… 2007), 2009. október 16-án (Suicide Car Bomb… 2009) és 2010. december 25-én (42 killed… 2010) hajtottak végre nők öngyilkos merényletet (az első kettőt Peshawarban, a harmadikat Bajaur törzsi ügynökség központjában, Kharban), Afganisztánban pedig 2010. június 21-én Kunar tartományban Bibi Alima követte el az első női öngyil­kos akciót. A 2010. július 20-i kabuli nemzetközi konferenciát megzavarni készülő öngyilkos merénylők között több nő is volt, ami annak tudható be, hogy a nők könnyebben átjuthatnak a biztonsági kordonokon. A pa­kisztáni női merénylők, akik feltehetően inkább analfabéták és szellemi fogyatékosok voltak, mintsem fanatikusok, beszervezése is Szamira Dzsászim módszeréhez hasonlatosan történt. Bibi Alimát pedig két évvel ezelőtt szervezték be a tálibok, miután egy razzia során az afgán és a velük szövetséges külföldi katonák megölték két rokonát. (Abi-Habib -Zahori 2010) Nem sokkal a decemberi khari robbantás után a pakisztáni és az afganisztáni női merényletek új megvilágításba kerültek egy 12 éves kislány, Meena Gul vallomása alapján. A kislány szerint a két or­szág határvidékén már jó ideje női öngyilkos sejtek felállítása folyik női kiképzők irányításával, a betanított lányokat pedig a pakisztáni törzsi ügynökségek területén, vagy a határ túloldalán, Afganisztánban próbálják meg felhasználni a lázadók. Meena Gult is halálba akarták küldeni a fel­kelők, de ő még időben megszökött. A kislány vallomását támasztja alá, hogy a Bajaur Ügynökség a pakisztáni tálibok helyi parancsnokának, Qari Zia Rahmannak a felügyelete alá tartozik, aki nemcsak az ügynökség területén, hanem az afganisztáni Kunar és Nurisztán tartományokban is szervez akciókat. (Roggio 2010) Mindezekből azt a következtetést lehet levonni, hogy feltehetően nemcsak a karácsonyi bajauri, hanem már a júliusi kunari merénylet mögött is ez a női különítmény állt.

Az öngyilkos merénylők mögött minden esetben jól konspiráló szerve­zetek működnek, melyek általában az alábbi eszközöket alkalmazzák: emberi testre szerelt robbanóanyag, gépjárműben elhelyezett robbanó­anyag, amit a merénylővel együtt robbantanak fel, de előfordul biciklire, motorkerékpárra, hajóra, légi járműre (sárkányrepülőre, vitorlázórepülő­re), szamárra, búvárra szerelt robbanóanyag használata is, a robbanó­anyag mellé a hatás növelésére üvegdarabokat, szögeket, csavarokat és egyéb fémtárgyakat helyeznek. A leggyakoribb az emberi testre szerelt és a gépjárműben elhelyezett robbanóanyag, de az öngyilkos merényletek típusai országonként változhatnak. Izraelben kedvelt módszer az autó­buszban történő robbantás, mert a zárt tér növeli a robbanás hatását, és az üzemanyagtartály esetleges felrobbanása további károkat okozhat. (Kis-Benedek 2004, 81) Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban az ön­gyilkos merényletek döntő többségét úgy hajtják végre, hogy az autóban ülő merénylő működésbe hozza a robbanószerkezetet, vagy pedig az ille­tő odasétál a célponthoz, és felrobbantja magát. A legtöbb női merénylő ez utóbbi megoldást alkalmazta, a pokolgépet bő ruhájuk – vagy mint az első női afgán merénylő esetében, a burka – alá rejtették, terhesnek álcázva magukat. Emellett Csecsenföldön előfordult olyan is, hogy női autóvezető robbantotta fel magát, Pakisztánban pedig a 2009. október 16-i peshawari rendőrőrs elleni támadást egy női taggal is rendelkező, három fős „öngyilkos osztag" hajtotta végre.

A célpontok kiválasztásánál, legyen szó a fegyveresen védett „kemény" (magas rangú civil vagy katonai tisztviselő, illetve katonai objektum, kormányépület) vagy a nem őrzött „puha" (játszótér, színház, étterem, kávézó, mozi, piac, kórház, buszmegálló, metró, fesztivál stb.) célpont­ról, fontos szerepet játszik a nyilvánosság és a frekventáltság. Minél erősebben őrzött személyt, épületet, vagy minél forgalmasabb helyet robbantanak fel a merénylők, annál nagyobb a hírértéke a nyomtatott és az elektronikus médiában.

***

Hasonlóan a férfi öngyilkos merénylőkhöz, a női öngyilkos merénylőkre vonatkozóan sem lehet egy mindenkire ráillő profilt létrehozni, eltekintve attól a hasonlóságtól, hogy a legtöbb női elkövető 17 és 27 év közötti, legalább középiskolai végzettséggel rendelkező középosztálybeli volt, kivéve Afganisztánt és Pakisztánt, ahol a női merénylők (az öngyilkos kommandóst kivéve) analfabéták és szellemileg visszamaradottak. Általánosságban azonban elmondható, hogy a különböző országok női merénylői között több azonos tulajdonságot és kevesebb különbséget lehet találni, mint férfitársaik esetében.

Mivel az összes női öngyilkos merénylő olyan országból származik, ahol a patriarchális társadalom kijelöli és szigorúan meghatározza a nők szerepét, ezért az öngyilkos merénylet a nőknél nemcsak a megszálló hatalom katonái elleni küzdelem egyik formája, hanem egyfajta lehetőség is arra, hogy elmeneküljenek, kitörjenek a számukra előre meghatározott keretekből, amelyek közé egész életükre be vannak szorítva. Bár ez a megállapítás leginkább a palesztin és a kurd női merénylőkre igaz, bizonyos esetekben a csecsenek és az Al-Kaida által felhasznált nőkre is ráillik. Az oroszok vagy az Al-Kaida fegyveresei által megerőszakolt csecsen, illetve arab nő élete végéig hordozni fogja azt a „becstelen­séget", amiről valójában nem is tehet. A fegyveres konfliktus okozta abnormális viszonyok között a „szégyen" lemosására egyetlen út, az öngyilkos merénylet kínálkozik, ugyanakkor tette az „ügyet" szolgálja. (Katona – Répási 2009, 45)

A konzervatív társadalmi elvárások közepette könnyen rá lehet sütni bárkire a „szégyen" bélyegét, és ez alól a palesztin nők sem kivételek. Sok palesztin öngyilkos női merénylő életvitele, magánélete, családi állapota nem felelt meg a társadalmi elvárásoknak, legyen szó házas­ságtörésről, homoszexualitásról, meddőségről vagy akár izraeli kollabo-ráció gyanújába keveredett férjről. Vafa Idrisz tette azért volt rendkívül veszélyes, mert példaképet csináltak belőle. Azonban míg a média és a terrorista csoportok a hős ellenállót látták Idriszben, addig a palesztin nők az emancipáció és a kitörés megvalósulásának a példáját. A pa­lesztin nők azt tapasztalták, hogy Idrisz és a többi női merénylő olyan társadalmi megbecsülésnek örvendenek, amit ők életükben soha nem fognak megkapni, ez pedig a későbbiekben vonzóvá teheti számukra a „mártíromságot". (Katona – Répási 2009, 45)

A következő hasonlóságot pedig valahol ennél a pontnál lehetne megra­gadni. Bár az öngyilkos merénylet sok nő számára jelenthet perspektívát korábbi életéhez képest, a számok mégsem azt mutatják, hogy a terror­szervezetek tömegével alkalmaznának nőket az ilyen típusú akcióknál. A kurd öngyilkos merényletek döntő többségét nők követték el (Davis 2006, 4), és a tamil szeparatisták között is nagyszámú női merénylő hajtott végre öngyilkos akciót (Gunawardena 2006, 83), a terrorista szervezetek azon­ban elsősorban a férfiakra számítanak. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a női öngyilkos merénylők megítélése az érintett társadalmakon belül a mai napig vitatott. Mind a tamil, mind a csecsen, mind a kurd, de még a palesztin társadalom is ellentmondásosan viszonyul a jelenséghez, annak ellenére, hogy az arab sajtó jó része és a terroristák hőst faragtak belőlük, és annak ellenére, hogy bizonyos vallási vezetők legitimálták a dzsihádban, illetve a „mártírakciókban" való női részvételt.

A női „mártírokat" propagandacélokra is fel lehet használni annak érdekében, hogy a későbbiekben minél több férfi jelentkezzen a szerve­zetbe, és nem utolsósorban egy női merénylő nagyobb hangsúlyt kap a sajtóban, nagyobb médianyilvánosságot jelent. (Béres 2007, 25) Nincs szó semmiféle egyenjogúság megadásáról sem a Kurd Munkáspárt, sem a Tamil Tigrisek esetében, annak ellenére, hogy a PKK és az LTTE a női terroristákat ugyanolyan kiképzésben és megbecsülésben részesítette, mint a férfiakat. Mint minden öngyilkos merénylő, a női „mártírok" is csak eszközök voltak a különböző terrorcsoportok számára céljaik elérésében. (Katona – Répási 2009, 46)

A fentiekben szó volt arról, hogy a különböző nemzetiségű női öngyil­kos merénylők között nem jelentős a különbség. Ez az eltérés leginkább a csecsenek, illetve a tamilok és a kurdok esetében figyelhető meg.

Vélhetően a csecsen női merénylők motivációjában a csecsen tradíci­ókhoz szervesen hozzátartozó bosszúállás minden egyéb mozgatórugót háttérbe szorít, legyen szó emancipációról, mély vallásosságról, vagy akár nacionalizmusról. Általánosságban elmondható ugyan, hogy minden női merénylőt ért korábban valamilyen vélt vagy valós sérelem az ellenség részéről, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a csecsenek esetében a sé­relem megtorlása minden mást elhomályosít. (Katona – Répási 2009, 46)

A tamil és a kurd női merénylőknél az elsődleges motivációt más or­szágbeli sorstársaiktól eltérően nem az emancipáció, hanem a nemzeti felszabadító harc, a független tamil, illetve kurd állam létrehozásának célja jelentette. Bár látszólagosan, de az LTTE-n és a PKK-n belül meg­valósult az egyenjogúság, ebből adódóan a Tigrisek és a kurd felkelők kötelékébe tartozó női merénylők nem éreztek késztetést arra, hogy az amúgy konzervatív tamil és kurd társadalom ellenében küzdjenek ezért az eszményért. (Katona – Répási 2009, 46)

***

Összegzésül: sem a szekuláris nacionalisták, sem az iszlamisták ese­tében nem igazak azok a sztereotípiák, miszerint a nők által elkövetett öngyilkos merényletek a gyengék bosszújának tekinthetők. A szekuláris nacionalisták esetében a női merénylő erősebb és eltökéltebb férfi társai­nál, míg az iszlamisták kezében csupán a célponthoz és a kitűzött célhoz (pl. figyelem felhívás) való könnyebb hozzáférés eszköze. A gyengék bosszúja sztereotípiának leginkább a csecsen fekete özvegyek felelnek meg, ám velük kapcsolatosan is el kell oszlatni számos tévhitet. Akik maguk választják a bosszúnak e sajátos útját, korántsem gyengék, akik pedig gyengék, azokat eszközül használják fel.

Társadalmuk sajátosságaiból adódóan a női merénylők sebezhetőbbek ugyan, mint a férfiak, azonban a legtöbb esetben – mint a fentiekben lát­tuk – korántsem gyengébbek. Ezzel szemben a férfi öngyilkos merénylők személyiségjegyeiben sokkal több gyenge és bizonytalan vonás található.

2. Öngyilkos merényletet elkövető gyerekek

Az öngyilkos támadásokat elkövető terrorista szervezetek vonzáskö­rébe került gyerekek minden bizonnyal még felnőtt korú sorstársaiknál is nagyobb veszélyben vannak, mert fejlődésben lévő személyiségük még rendkívül sérülékeny, nincs kialakult identitásuk, sokkal befolyá­solhatóbbak, mint egy huszonéves, sokkal jobban függenek érzelmileg kiképzőiktől, illetve magától a terrorista szervezettől. Sztereotipizálva, ők valóban gyengének tekinthetők.

Vamik D. Volkan a Virginiai Egyetem pszichiátere az öngyilkos merény­lőkkel foglalkozó tanulmányában felvázolja, hogy a közel-keleti terrorista szervezetek milyen módszerekkel érik el, hogy egy gyerekből öngyilkos merénylő váljon. Első lépésként a toborzók olyan instabil személyiséggel rendelkező, általában traumát átélt, frusztrált fiatalokat keresnek, akik valamilyen kívülről jövő segítséggel próbálják megszilárdítani belső világukat. Ezt követően a kiképzők a gyermekek sérült individuális sze­mélyiségjegyeit tovább rombolják, és szinte teljesen kiiktatják. Ezt később nacionalista és/vagy vallási ideológiára épülő csoportkohézióval helyette­sítik. Bizonyos idő után a csoportkohézió, illetve az az ideológia, ami össze­kovácsolja a csoportot, válik dominánssá, teljesen átvéve a hatalmat a gyermek személyisége felett, és ettől kezdve csak olyan dolgok fogják a fiatalt boldoggá tenni, vagy meghozni az önbecsülését, amik a csoport érdekeit szolgálják. Így a fiatal teljes mértékben irányítottá válik, és ér­zelmi szempontból a terrorszervezet vezetőitől, kiképzőitől kezd függeni. Ebből adódóan, ha sikeres volt az átnevelés, akkor a gyermeknek semmit sem fog jelenteni az, hogy meg kell majd ölnie egyrészt saját magát, másrészt más embereket (az „ellenséget"), ugyanis mindent a csoport érdekében tesz. (Volkan é. n., 4) Bár a fentebb idézett jellemzést Volkan a palesztin terrorista szervezetekkel kapcsolatosan fogalmazta meg, a leírás lényegében igaz az összes olyan terrorcsoportra, amely kiskorú öngyilkos merénylőket is felhasznál célja elérésének érdekében. Mind­össze annyit lehetne hozzátenni, hogy ellentétben a palesztin terrorista szervezetekkel, a tálibok és a Tamil Tigrisek számos alkalommal raboltak el gyermekeket az iskolákból és az árvaházakból, azért, hogy minél több öngyilkos merénylőt képezhessenek ki, akár erőszak alkalmazásával is. A tálibok és a tamil szélsőségesek nemcsak az önként jelentkező, a toborzó által meggyőzött gyermekeket „fogadták be", hanem – amennyiben ez szükséges volt – készek voltak elrabolni, majd pedig kényszeríteni is a fiatalt arra, hogy végrehajtsa az öngyilkos akciót.

A kitaszítottak „befogadása" nők esetén is fontos toborzási indíték és propagandafogás, ám hatványozottan igaz ez gyermekek esetén. Az árvák és táborlakó menekültek vagy hajléktalanok mellett gyakran értelmi vagy testi fogyatékos, elmebeteg vagy leprás gyermekek is befogadtatást nyernek, új közösségre tesznek szert az öngyilkos kiképzők „paradicsomi táboraiban" vagy „öngyilkos óvodáiban".

A felkelők számára a gyerekek a fiatalságukból fakadó előnyök miatt fontosak: gyorsan tanulnak, könnyen átnevelhetőek, érzelemviláguk erő­sen behatárolt, nem kérnek fizetést, hűségesebbek parancsnokaikhoz, mint a felnőttek, valamint a társadalmi és családi gyökereit elvesztő (vagy azokkal eleve nem is rendelkező) fiatalt nagyon gyorsan lehet a harcosok képére formálni. (Szijj 2010, 32)

Az alábbiakban egyrészt megvizsgáljuk, hogy a pakisztáni, tamil és palesztin kiskorúakból a terroristák hogyan faragnak öngyilkos merénylőt, másrészt, hogy milyen külső és belső tényezők játszanak közre abban, hogy a gyerekek elvállalják a küldetést.

1.1. Pakisztán

Pakisztánban a nehéz életkörülmények miatt sok szülő nem engedheti meg magának, hogy világi oktatási intézménybe járassa a gyerekét, ezért a fiatalok madraszákba, Korán-iskolákba kerülnek, melyek közül azonban sok kapcsolatban áll a tálibokkal. Itt a gyerekek csak vallási oktatásban részesülnek, a tanítók pedig az iszlám szélsőséges, eltorzult formájával ismertetik meg a diákokat. A madraszákban éveken át olvastatják a gyermekekkel arabul a Koránt úgy, hogy a fiatalok nem is értik, hogy mit olvasnak, mert nem tudnak arabul. Emiatt az oktatók magyarázatképpen azt mondanak a Koránban foglaltakról, amit csak akarnak. (Volkan é. n., 8) A véget nem érő Korán-felolvasásokat a palesztinok lakta megszállt területeken az öngyilkos merényletre felkészítő iszlamista terroristák is alkalmazzák azzal az eltéréssel, hogy ők nagyon is megválogatják, mely részeket olvastatnak fel a fiatalokkal, hiszen a palesztin fiatalok beszélnek arabul, értik, amit a Koránban olvasnak, emiatt a kiképzőknek óvatosabbaknak kell lenniük. (Katona – Répási 2009, 48)

A pakisztáni madraszákból sok 7 és 14 év közötti fiatal a tálibok által fenntartott kiképzőtáborokba kerül, amiket – utalva a gyerekek fiatal korára – „öngyilkos óvodáknak" is neveznek. Az öngyilkos merényletre történő tényleges felkészítés itt folyik, melynek során a gyerekek egyrészt a madraszákban már alkalmazott „agymosásban", másrészt a merénylettel kapcsolatos „tudnivalók" elsajátításában részesülnek. Mian Aftab Ahmad, a Pakisztáni Pszichológiai Társaság elnöke szerint a gyerekek már frusztrál-tan kerülnek be a táborokba, úgy érezvén, hogy rengeteg igazságtalanság érte őket addigi életük során. A kiképzők pedig a frusztráltságot „a szegény sorsú muszlimokat elnyomó nyugati országok és helyi segítőik" elleni gyűlöletté formálják át. (Sarwar 2009) Az „öngyilkos óvodák" fenntartói ügyelnek arra, hogy a gyerek minél kényelmesebben, vidámabban érezze magát. Mivel ezek a gyerekek életükben nem voltak normális játszótéren, ezért számukra élményszámba megy, amikor az üzemeltetők a szobák fa­lára mászókákat, csúszdákat, virágokat festenek, elhitetve a gyerekekkel, hogy ez a Paradicsom, ahova majd küldetésük után kerülnek.

A felkészítési folyamat fontos és állandó elemei közé tartozik még a rendszeres Korán-olvasás és a videofelvételek megtekintése is. A kiképzők olyan videofelvételeket vetítenek a gyerekeknek, amelyek segít­ségével például megtanulhatják hogyan kell összeállítani és működtetni az öngyilkos merénylők által gyakran alkalmazott házi készítésű robba­nószerkezeteket. Sok fiatalt lőni, illetve gránátot és rakétavetőt kezelni is megtanítanak (Roggio 2010), de csak a legelszántabbakat választják ki öngyilkos merénylőnek. Hírszerzési információk szerint eddig több, mint ötezer 10 és 17 év közötti gyereket képeztek ki a pakisztáni tálibok. Többeket Afganisztánba szállítanak át öngyilkos akciók végrehajtására, egy részük viszont Pakisztánban követi el a merényletet. (Sarwar 2009)

Minél fiatalabb a gyerek, annál manipulálhatóbb. Előfordultak olyan esetek is, hogy a kisgyerekeknek fogalmuk sem volt arról, hogy milyen küldetésre szánják őket a felkelők. Egyik ilyen alkalommal Afganisztánban a kisfiúra ráadták a robbanóanyaggal megrakott mellényt, és azt mondták neki, hogy ha odamegy az ISAF-katonákhoz, majd meghúzza mellényen lévő zsinórt (vagyis a detonátort), akkor a katonák puskáinak csövéből virágok fognak kilövellni. Azonban a gyerek megsejtett valamit, és szólt a katonáknak. Hasonló dolog történt Irakban is, amikor a kisfiú odasétált az amerikai katonához, és megkérdezte, hogy mit kell tennie azzal a mellénnyel, amit a felkelők korábban ráadtak. Mindkét gyerekről időben lekerült a mellény, de nem minden eset végződött ilyen szerencsésen.

Az iszlamisták nemcsak a madraszákból, hanem menekülttáborokból, lepratelepekről is visznek el gyerekeket, akik között vannak afganisztáni és pakisztáni állampolgárságúak is. A fegyvereseknek dolgozó gyerekek közül nem mindenkiből lesz öngyilkos merénylő, sokukat Afganisztánba küldenek koldulni az utcákra. Koldulás közben ugyanis a gyerekek felderítő tevékenységet tudnak folytatni öngyilkos akciókat végrehajtó szervezetek számára, melynek során egyrészt tesztelhetik a fegyveresen védett objektumok biztonsági rendszerét, másrészt kémkedhetnek egy adott célszemély után, vagy pedig kifigyelhetik, hogy hol tartózkodnak az öngyilkos merénylők kedvelt célpontjainak számító külföldiek. (Katona – Répási 2009, 48)

Bonyolult kérdés az, hogy a szülőknek mekkora a felelőssége abban, hogy gyerekeik végül a tálib fegyveresek kiképzőtáboraiban kötnek ki. Sokuknak nincs más választásuk, mert a gyereküket mindenképpen ta­níttatni akarják, de erre nincsenek meg az anyagi kereteik. Így kerülnek a fiatalok az ingyenes, napi többszöri étkezést biztosító Korán-iskolákba, ahonnan később – sokszor a szülők tudta nélkül – átviszik őket az „öngyil­kos óvodákba". A szülők sok esetben együttműködnek az iszlamistákkal, mert félnek tőlük, és csak reménykedni tudnak, hogy egyszer még élve viszontlátják gyermeküket, de arra is akadt példa, hogy amikor a szülők rájöttek, miket tanítanak a madraszában, inkább kivették a fiút a Korán­iskolából, és elköltöztek egy másik, biztonságosabb településre. (Katona – Répási 2009, 48)

1.2. Srí Lanka

A Tamil Eelam Felszabadítási Szervezet az öngyilkos akciók végrehaj­tására kiszemelt gyerekek „összegyűjtése" során a tálibokhoz hasonló módszereket is alkalmaz. Az LTTE milicistái rendszeresen elmentek az árvaházakba és az iskolákba újoncokat szerezni (Crosette 2000), aminek során 8-11 éves kisfiúkat és kislányokat is elhurcoltak a megfélemlített tanárok és szülők tudtával, sőt, a szeparatisták a 2004-es cunami után felállított segélyközpontokból is raboltak el gyerekeket. (Sri Lankan Rebels… 2005)

A terroristák rabságából kiszabadított gyerekek elmondása szerint, aki megpróbált megszökni a Tigrisek által felállított táborokból, azokat megkí­nozták, és a többiek szeme láttára kivégezték. A gyerekek közül azonban nem mindenki a terroristák által gyakorolt erőszak hatására csatlakozott az LTTE-hez. Sokan a nyomor és az éhezés miatt léptek be a számukra túlélést jelentő terrorszervezetbe. Ezeknek a gyermekeknek egy része később magáévá tette a Tigrisek eszmerendszerét, de voltak olyanok is, akik inkább megszöktek, vagy feladták magukat a Srí Lanka-i kormányka­tonáknak (Dugger 2000), mert hiányzott a családjuk, amitől a terroristák elszakították őket, vagy csak egyszerűen nem akartak meghalni.

1.3. Palesztin megszállt területek

Az öngyilkos merényleteket végrehajtó palesztin szervezetek a tálibokhoz képest szofisztikáltabb módszerekkel végzik a toborzást, ugyanis nincs szükségük arra, hogy elrabolják az öngyilkos „tréningen" később részvevő gyerekeket szüleiktől. A terrorista csoportok toborzói gyakran elegyednek szóba iskolásokkal, az irányított beszélgetések során pedig kiszűrik azt, aki alkalmas lehet egy ilyen típusú támadás végrehajtására. A fiatalok, akik közül sokan be sem töltötték 18. életévüket, nem egy alkalommal önként jelentkeztek valamelyik iszlamista, vagy szekuláris nacionalista szervezetnél a merénylet végrehajtására. (Katona – Répási 2009, 49)

A megszállt területeken élő palesztinok körében nagy kultusza van az öngyilkos merényleteknek, ami a felnövekvő generációt sem hagyja érin­tetlenül; a fiatalok körében gyakori beszédtéma az öngyilkos merényletek végrehajtása. (Barr 2002) A gyerekek már egészen kicsi koruktól fogva tapasztalják azt a tiszteletet és megbecsülést, ami a mártírokat övezi. Az izraeli megszállás ellen küzdő, hősnek kikiáltott öngyilkos merénylőkről – szabályos kultuszt kialakítva – poszterek, őket dicsőítő videofilmek és popszámok tömkelege jelenik meg. (Speckhardt 2005, 8) Az öngyilkos robbantásokat végrehajtó szervezetek a felnövekvő nemzedék számára példaképet csinálnak a merénylőkből, tudatosan arra kondicionálva a fiatalokat, hogy megtiszteltetésnek érezzék, ha egyszer rájuk kerül a sor. A frusztrált palesztin társadalom minden rétegéből, különösen a menekülttáborok lakóiból pedig bőven akad utánpótlás. (Katona – Répási 2009, 50)

Akik végigcsinálják a kiképzést, nem beszélhetnek senkinek sem arról, hogy miben vesznek részt. Ez nem jelenti azt, hogy a kiképzők elszakítják a gyerekeket a családjuktól, de megtiltják nekik, hogy közöljék a szüleik­kel, mire készülnek, továbbá a TV-nézés, a zenehallgatás és a szexuális kapcsolat létesítése is tilos. Volkan tanulmányában (é. n. 7) részletezi, hogy a kiképzés levezénylői milyennek festik le a fiatal fiúknak a szexu­ális élményt, a Paradicsomot és a hozzá vezető utat. Eszerint a fiatalok szexuális életet csak azután élhetnek, miután áthaladtak a felnőttkorba vezető „átjárón", „folyosón", ami tulajdonképpen önmaguk meggyilkolását szimbolizálja. Maga a halál pedig nem más, mint egy „esküvő", ami után a halott terrorista a Paradicsomba kerül az őt váró szüzek közé.

A terrorista szervezetek biztosra akarnak menni, hogy senki sem fogja lebeszélni a fiatalokat szándékukról. Ezért tiltják meg nekik, hogy beszél­jenek a szüleikkel a merényletről. Ez sokszor nem is jelent problémát a fiataloknak, ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy kamaszokról van szó. Számukra egy titok hordozása, valaminek az elhallgatása erősíti a kamaszokra jellemző családtól való elszakadási törekvést, a szülőkhöz fűződő érzelmi kötődésnek a lazítását, vagy akár az elszakítását. (Ka­tona – Répási 2009, 50, Volkan é. n. 7) szerint a fiatalok lelki életében ezt a kötődést később a terrorcsoporton belül „befutott karrier" érzése pótolja, helyettesíti.

***

Összegezvén a leírtakat, az „agymosás" folyamata lényegében arról szól, hogy a gyerek eleve sérült individuális személyiségjegyeit a terror­szervezetek csoportkohézióval helyettesítik, a csoport összetartó ereje pedig az a vallásos és/vagy nacionalista ideológia, amiben a terroristák hisznek. Ez felnőttek esetén is jellemző. Az átnevelés szerves részét képezik a családtól és a barátoktól való elidegenedés, vagy elszakítás, a gyerekben már korábban meglévő, az „ellenségtől" elszenvedett vélt vagy valós sérelem felerősítése, majd ennek átalakítása gyűlöletté, valamint a fegyveres kiképzés.

A felnőtt elkövetőkhöz hasonlóan, a kiskorú öngyilkos merénylők tár­sadalmi helyzete között is tapasztalhatunk eltérést és azonosságot. Most nem elsősorban a nyomorból jött pakisztáni és tamil kiskorú öngyilkos robbantó, illetve a hasonló korosztályú középosztálybeli palesztin me­rénylő közötti társadalmi különbségre szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hanem arra a közös tulajdonságra, amely mindhármuk esetén tapasz­talható. (Katona – Répási 2009, 50)

Egy pakisztáni és egy tamil gyerek vagy az éhség és a szegénység mi­att, vagy pedig elrablásukból és az agymosásból kifolyólag kerülnek be a terrorista szervezetbe, míg a palesztin kiskorú elsősorban a „mártírkultusz" miatt lesz öngyilkos merénylő. Mindhármuk életében a kiszolgáltatottság fontos szerepet játszik, amit az előbbieknél a rossz életkörülmények, vagy a fizikai kényszer, a palesztin gyerek esetén pedig a terroristák teremtette „mártírpéldakép" testesít meg, így eltérő okokból ugyan, de mindegyikük ki van szolgáltatva az őket körülvevő abnormális társadalmi viszonyoknak. Az első két típusban közös egyéni életük, illetve a palesztinok esetén társadalmuk kilátástalansága. (Katona – Répási 2009, 51)

A gyermekek esetén sem beszélhetünk a gyengék bosszújáról, hiszen a gyermekek egyértelműen passzív eszköznek és áldozatnak tekinthetők.

***

Az öngyilkos merénylők – különösen a nők és gyermekek – személyi­ségképéről általánosságban elmondhatjuk, hogy minden pszichés jel­lemzőn túlmenően mindenekelőtt társadalmuk tükörképei; e társadalmak „normál" működés és diszfunkciós zavarai, abnormitásuk és devianciáik termékeinek tekinthetők. Következésképpen az ellenük való fellépés a felderítésnél és elhárításnál jóval komplexebb feladat. A probléma orvoslása mindenekelőtt a társadalmi, politikai, szociális és gazdasági okok felszámolása révén lehetséges, külön figyelve a nemi diszkriminá­ció elleni küzdelem, valamint a gyermek- és ifjúságvédelem kérdéseire.

Jegyzetek

¹    A nagy létszámú alavitáknak csak kis része kurd, zömük a mai azerbajdzsániak-kal rokon karapapakh és tarakima vagy bajat. A törökországi kurdok közül csak a Zaza törzsbeliek között találunk alavitákat Dersim, a mai Tunceli térségében, amely vidék a PKK bázistoborzási területe.

²    A pakisztáni pandzsábi szervezetek közül a Laskar-i Tajjíba (LT) és a Laskar-i Dzsangví (LJ) alkalmazza elsősorban a síita Szepáh-i Mohamed hívei ellen, illetve az Al-Kaida Quettában az ottani hazara közösség megfélemlítésére.

³    A multietnikus Irak nemzetiségei közül csakis szunnita arabok követnek el ön­gyilkos merényleteket, kurdok vagy vallási kisebbségek egyáltalán nem. Ez alól csak az Al-Kaidához kötődő Anszar Ul-Iszlám szervezet tagjai, a „kurd tálibok" képeznek kivételt.

⁴    Nem tudta kiheverni testvére halálát.

Irodalomjegyzék

Abi-Habib, Maria – Zahori, Habib 2010: Two U.S. Soldiers Killed in Afghan Suicide Bombing. The Wall Street Journal, 22. 06. 2010.  http://online.wsj.com/article/ SB10001424052748704123604575322761540503380.html

Al-Badrani, Fadhel – Christie, Michael 2010: Suicide Bomber in Government HQ in West Iraq Kills Two. Reuters, 04. 07. 2010. http://www.reuters.com/article/2010/07/04/idUSLDE66301V

Barr, Cameron W. 2002: Why a Palestinian Girl Now Wants to Be a Suicide Bomber? Christian Science Monitor, 01. 04. 2002. http://www.csmonitor.com/2002/0401/p07s01-wome.html

Beyler, Clara 2002: Messengers of Death: Female Suicide Bombers. Inbar Found. http://www.keren-inbar.org.il/INB/cache/pic_22500.pdf

Beyler, Clara 2003: Chronology of Suicide Bombings Carried out by Women. International Institute for Counter-Terrorism, 12. 02. 2003. http://www.ict.org.il/Articles/tabid/66/Articlsid/645/currentpage/25/Default.aspx

Béres János 2007: Nők és az öngyilkos-terrorizmus. Felderítő Szemle, 2007. szeptember, 15-26. http://www.kfh.hu/publikaciok/2007-3.pdf

Browne, Anthony 2005: Western White Woman a Suicide Bomber. Times Online, 01. 12. 2005. http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/iraq/article598536.ece

Crosette, Barbara 2000: Tamil Rebels Said to Recruit Child Soldiers. The New York Times, 17. 07. 2000. http://www.nytimes.com/2000/07/17/world/tamil-rebels-said-to-recruit-child-soldiers.html

Davis, Jessica 2006: Women Terrorism in Radical Islam:Planners, Perpetrators, Patrons? First Annual Graduate Symposium. Canada, Halifax, Dalhouse University. http://centreforforeignpolicystudies.dal.ca/pdf/gradsymp06/Davis.pdf

Dugger, W. Celia 2000: Rebels Without a Childhood in Sri Lanka War. The New York Times, 11. 09. 2000. http://www.nytimes.com/2000/09/11/world/rebels-without-a-childhood-in-sri-lanka-war.html

Eleftheriadou, Marina 2008: Women and Militant Islamism: The Misunderstanding Behind the »Woman and the Gun«. Middle East Bulletin, March 2008. 9-12. http://www.idis.gr/GR/Ekdoseis/newsletters/MiddleEastBulletin10.pdf

El-Issawi, Fatima 2007: The Faces of Female Suicide Bombers. Ash-Sharq Al-Awsat, 10. 07. 2007. http://www.aawsat.com/english/news.asp?section=3&id=9532

Female Suicide Bomber Strikes in Pakistan (2007). Voice of America, 04. 12. 2007. http://www.voanews.com/english/news/a-13-2007-12-04-voa22.html

Gunawardena, Arjuna 2006: Female Black Tigers: A Different Breed of Cat? In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 81-90. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Iraq's Female Bomber Recruiter (2009). BBC News, 04. 02. 2009. http://news.bbc.co.uk/2/hi/7869570.stm

Katona Magda – Répási Krisztián 2009: Az „élő bombák" – a 21. századi aszim­metrikus hadviselés fegyverei. Felderítő Szemle, 2009/4, 31-53.

Katona Magda – Répási Krisztián 2010: Az öngyilkos merényletek politikai üzene­te. Hadtudomány, 2010/3-4. www.mhtt.eu/hadtudomany/2010/2010_elektronikus/2010_e_7.pdf

Kecskés Tímea 2009: A nők mint öngyilkos merénylők. Nemzet és biztonság, 2009. április, 23-32.

Kingsbury, Alex 2008: The Rising Number of Female Suicide Bombers in Iraq. U.S. News, 28. 07. 2008. http://www.usnews.com/articles/news/iraq/2008/07/28/the-rising-number-of-female-suicide-bombers-in-iraq.html

Kis-Benedek József 2004: Az öngyilkos terrorizmus, mint stratégiai fegyver. Fel­derítő Szemle, 2004/2, 74-83.

Knight, W. Andy – Narozhna, Tanya 2004: Black Widow Terrorists Are a Puzzling Breed. Express News, 10. 09. 2004. University of Alberta. http://www.expressnews.ualberta.ca/article.cfm?id=6053

Kurz, W. Robert – Bartles, K. Charles 2007: Chechen Suicide Bombers. Journal of Slavic Military Studies, 2007, 529-547. http://fmso.leavenworth.army.mil/documents/Chechen-Suicide-Bombers.pdf

Mohammed, Ali 2010: Drugged and dressed to kill. Asia Times Online, 10. 08. 2010. http://www.atimes.com/atimes/Middle_East/LH10Ak02.html

Roggio, Bill 2008: Taliban Rebuild Children's Suicide Camp in South Waziristan. The Long War Journal, 06. 10. 2008. http://www.longwarjournal.org/archives/2008/10/taliban_rebuild_chil.php

Roggio, Bill 2010: Al Qaeda, Taliban create female suicide cells in Pakistan and Afghanistan. The Long War Journal, 31. 12. 2010. http://www.longwarjournal.org/archives/2010/12/al_qaeda_taliban_create_female_suicides_cell_in_pakistan_and_afghanistan.php

Sarwar, Nadeem 2009: „Suicide Nurseries" of Pakistan Turn Children into Bombers. The Indian News, 26. 04. 2009. http://www.thaindian.com/newsportal/world-news/suicide-nurseries-of-pakistan-turn-children-into-bombers_100184785.html

Speckhardt, Anne 2005: Understanding Suicide Terrorism: Countering Human Bombs and Their Senders. In: Jason S. Purcell – Joshua D. Weintraub: Topics in Terrorism: Toward a Transatlantic Consensus on the Nature of the Threat. Vol. I. Washington D.C., Atlantic Council Publication. http://www.uwmc.uwc.edu/alumni/news_items/speckhard/uanderstanding%20_suicide.pdf

Speckhardt, Anne – Akhmedova, Khapta 2006: Black Widows: The Chechen Female Suicide Terrorists. In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 63-80. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Sri Lankan Rebels Recruiting Child Soldiers (2005). Iran Daily, 26. 01. 2005. http://www.iran-daily.com/1383/2201/pdf9-politic.pdf

Suicide and Other Bombing Attacks in Israel Since the Declaration of Principles (1993). Israeli Ministry of Foreign Affairs, September 1993. http://www.mfa.gov.il/mfa/terrorism-%20obstacle%20to%20peace/palestinian%20terror%20since%202000/Suicide%20and%20Other%20Bombing%20Attacks%20in%20Israel%20Since

Suicide Car Bomb Strikes Mosque, Blasts Police Station in Peshawar, Pakistan; 11 Dead (2009). New York Daily News, 16. 10. 2009. http://www.nydailynews.com/news/world/2009/10/16/2009-10-16_deadly_car_bomb_goes_off_at_police_station_in_peshawar_pakistan.html

Szijj Dóra 2010: Az „új" háborúk hozadéka: a gyerekkatonaság modernkori formái. Nemzet és biztonság, 2010. május, 27-38.

Tzoreff, Mira 2006: The Palestinian Shahida: National Patriotism, Islamic Feminism, or Social Crisis. In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 13-24. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Volkan, D. Vamik é. n.: Suicide Bombers. Official Website of the Universiy of Vir­ginia School of Medicine. http://www.healthsystem.virginia.edu/internet/csmhi/suicide-bomber-psychology.pdf

Zedalis, D. Debra 2004: Female Suicide Bombers. Carlisle Papers in Security Strategy, June 2004. http://www.strategicstudiesinstitute.army.mil/pdffiles/PUB408.pdf

42 killed, 72 injured in sucide blast in Pakistan (2010). Xinhua News, 25. 12. 2010. http://news.xinhuanet.com/english2010/world/2010-12/25/c_13664272.htm

Az emberi faj túlélésének alapfeltétele, hogy visszafordítsuk bolygónk létfenntartó rendszerének leromlását. A tőkefelhalmozás szempontjai alapján szervezett mezőgazdaság és ipar inherensen környezetellenes, ezért szükségképpen szembemegy a XIX. század óta halmozódó ökológiai tudással. Az új ökologikus civilizáció ezért csakis nem-kapitalista lehet; fő pillérei közé kell tartozzon a munka- és lakóhelyi önigazgatás, a diverzitás, és – számos alapvető szükséglet vonatkozásában – az önellátás, amely globális méretű kulturális cserével és együttműködéssel párosul.

Azoknak a súlyos károsodásoknak a fényében, amelyek a világ természeti környezetét és népességét érték, szükségszerű azon elgondolkodnunk, hogy miként szervezhetnénk meg egy valóban ökologikus civilizációt – amely harmóniában van a környezeti rendszerekkel -, ahelyett, hogy megpróbáljuk magunk alá gyűrni és uralni a természetet. Ez nem csupán etikai kérdés, hanem annak alapfeltétele, hogy mint faj tovább létezhes­sünk, illetve feltétele számos más faj túlélésének is. Vissza kell fordítanunk bolygónk létfenntartó rendszerének pusztulását, amely annakidején meg­bízható klímával, tiszta levegővel és vízzel (édes- és sósvízzel), élettől nyüzsgő óceánokkal, egészséges és termékeny talajjal szolgált.

Számos módon megközelíthetjük és értelmezhetjük azokat az óriási károkat, amelyek a környezetet sújtották. Én a következőket fogom meg­vitatni: (1) a szilárd ökoszisztémák alapjául szolgáló alapvető jellemvoná­sokat; (2) hogy a társadalmak miért vannak híján a megfelelő ökológiai hozzáállásnak; (3) miként lehetne a szilárd környezeti ökoszisztémák jellemzőit egy jövőbeni ökológiai civilizáció kereteként elképzelni.

I. Ökológiai alapelvek: tanulni a természettől

Az ökológia tanulmányozása úgy fejlődött ki, hogy a tudósok elkezdték megérteni a természeti rendszerek működését. Hamar rájöttek, hogy multidiszciplináris szellemben kell gondolkodniuk – az efféle rendszerek összetettségét semmiképpen sem lehet egy-egy adott tudomány vagy tudományterület keretei közé erőszakolni. Valójában még kimerítő kuta­tások után is többnyire lehetetlen teljesen megérteni egy ennyire komplex rendszer működését – az interakciók, a pozitív és negatív visszacsatolá­sok összességét -, legalábbis azon a szinten, hogy az ember pontosan megjósolhassa, mi is fog történni, ha valamilyen módon beavatkozunk a rendszer működésébe. Ezt a jelenséget Friedrich Engels immár több mint egy évszázada, 1876-ban kiválóan leírta: „De azért ne kérkedjünk túlsá­gosan a természeten aratott emberi győzelmeinkkel. A természet minden ilyen győzelemért bosszút áll rajtunk. Bár mindegyiknek a következmé­nyei elsősorban azok, amelyekre számítottunk, de másod- és harmad­sorban egészen más, előre nem látott hatásai vannak, amelyek ezeket az első hatásokat nagyon gyakran megszüntetik. Azok az emberek, akik Mezopotámiában, Görögországban, Kis-Ázsiában és egyebütt kiirtották az erdőket, hogy művelés alá vehető földhöz jussanak, nem is álmodták, hogy ezzel megvetették ezen országok mostani pusztasággá válásának alapját, mivel az erdőkkel együtt megfosztották őket a nedvesség gyűj­tőközpontjaitól és tartályaitól. Az alpesi olaszok, mikor a fenyveseket, amelyeket a hegység északi lejtőin oly gondosan ápolnak, a déli lejtőn elhasználták, nem is sejtették, hogy ezzel a maguk területén megfosztot­ták gyökereitől a havasi pásztorgazdaságot; még kevésbé sejtették, hogy ezáltal hegyi forrásaiktól az év legnagyobb részében megvonták a vizet, miáltal ezek az esőzés idején annál dühödtebb áradásokkal öntötték el a síkságot. Akik a burgonyát elterjesztették Európában, nem tudták, hogy a lisztes gumókkal egyúttal a görvélykórt is terjesztik. Ily módon minden lépés eszünkbe juttatja, hogy korántsem úgy uralkodunk a természeten, mint ahogy egy hódító egy idegen népen uralkodik, mint olyan valaki, aki a természeten kívül áll, hanem hogy hússal, vérrel és aggyal hozzá tartozunk, és kellős közepében állunk, és hogy rajta gyakorolt uralmunk abban áll, hogy túltéve minden más lényen, a törvényeit felismerjük és helyesen alkalmazzuk." (Engels 1963a, 457, [korrigálva])

A természet „törvényeinek" ismerete és „megfelelő alkalmazása" óriásit fejlődött Engels kora óta. Bár mindig igen óvatosan kell eljárnunk, ha komplex ökoszisztémákkal dolgozunk (amint arra Engels is figyelmez­tetett, adódhatnak beláthatatlan következmények), sokat megtudtunk a természeti rendszerek működéséről, az élőlények egymás közötti, valamint fizikai/kémiai/éghajlati környezetükkel folytatott interakcióiról. Vannak olyan sérülékeny, természetes ökoszisztémák, amelyeket könnyű megzavarni, és a legkisebb beavatkozásra is kárt szenvednek. Mindazo­náltal számos természetes ökoszisztéma szilárd, és jelentős zavaroknak is képes ellenállni, vagy egy-egy zavaró hatást követően gyorsan vissza tud térni normális működéséhez. Egy ökoszisztémát természetes erede­tű zavarok érhetnek hirtelen – villám által kiváltott erdőtűz, hurrikánok, árvizek stb. – vagy fokozatosan, mint a csapadékviszonyok hosszú távú változásai. A rugalmasabb rendszerek mind a hosszú távú, fokozatos, mind pedig a hirtelen változásokhoz jobban képesek alkalmazkodni.

Anyagcserék és anyagcsere-kapcsolatok

Az anyagcsere szót többnyire arra a folyamatra használjuk, amely egy élőlényben vagy egy sejtben annak normális működése közben lezajlik: vagyis új szerves anyagok felépítése és mások lebontása, energia kinye­rése bizonyos vegyületekből, és az energia felhasználása a működéshez. Ám a sejtek vagy a nagyobb élőlények anyagcseréjének kulcsfontosságú része a környezettel, illetve más élőlényekkel folytatott anyagcsere is: az összes életfunkcióhoz szükség van az energiában gazdag szerves molekulák vagy egyes elemek – így az oxigén, a széndioxid, vagy a tápanyagok (mint a nitrogén, a foszfor, a kálium, a kalcium stb.) és a víz – megszerzésére. Ha ezeket a létforrásokat nem képes önmagán kívülről megszerezni, akkor az adott élőlény kifogy az energiából, és elpusztul. A növényeknek és az állatoknak – akárcsak a gombáknak és a legtöbb baktériumnak – oxigént kell kivonniuk a légkörből vagy a vízből ahhoz, hogy élni tudjanak. Emellett minden élőlénynek meg kell szabadulnia a salakanyagoktól, így például a széndioxidtól, amelyek a szervezetében feldúsulva mérgezőkké válhatnak. Tehát az anyagcsere nem csupán a szervezet belső folyamatait jelenti, hanem azt a folyamatos anyagcsere-kapcsolatot is, amely egy adott élőlény és közvetlen környezete – a talaj, a levegő, a víz, illetve más élőlények – között fennáll. (Lásd az 1. ábrát.)

Majdnem minden élőlény a napsugárzásból származó energiát hasz­nálja – akár úgy, hogy fotoszintézis útján közvetlenül maga termeli, vagy növényi anyagokat fogyaszt, vagy pedig növényi anyagokat fogyasztó élőlényeket fogyaszt. Ám a „legegyszerűbb" baktériumoktól az emlősökig minden élőlény interakcióban van a többi élőlénnyel, és környezetük kémiai és fizikai aspektusaival. Egy sejt – vagy akár egy teljes élőlény – elpusztulása táplálékul szolgál más élőlények számára. És számos élőlény – akár testében, akár testének felületén – más élőlények élőhe­lyéül is szolgál, többnyire kölcsönösen előnyös, szimbiotikus alapon. Az emberi bélrendszerben élő számtalan baktérium (akárcsak más állatok esetében) fontos szerepet kap anyagcserénkben, és hozzájárul szerve­zetünk normális működéséhez.

A talaj nem egyszerűen csak olyasvalami, amiben a növények meg­kapaszkodhatnak. Ásványokat, gázokat (atmoszférát), vizet, lebomló szerves anyagokat is tartalmaz, és élőlények millióit, így gombákat, bak­tériumokat, fonalférgeket, gilisztákat stb., amelyek állandó interakciókban állnak, és táplálékul szolgálnak egymás számára. A növények és a talaj között erős anyagcsere-kapcsolat áll fenn. A növények növekedésük során rengeteg talajlakó élőlénynek szolgáltatnak táplálékot, ahogyan a klorofill tartalmú növényi szövetekben fotoszintézissel képződő anyagok a gyökerekbe kerülve kiválasztódnak. (Lásd az 1. ábrát, amely bemutat­ja egy olyan természetes ökoszisztéma főbb anyagcsere-kapcsolatait, amelynek az ember is része.)

Sok, a gyökerek közelében élő mikroorganizmus olyan szerves anyagok forrásul szolgál, amelyek szükségesek a növények egészsé­ges fejlődéséhez. Az összes növény felhasznál olyan tápanyagokat is, mint a kálium, a foszfor, a magnézium, a kalcium és a nitrogén. Egyes növények – így például a hüvelyesek – szimbiózisban vannak bizonyos bennük élő baktériumokkal; ezeket a fotoszintézis során megtermelt energiában gazdag anyagokkal táplálják, és cserébe a növény által felhasználható formájú nitrogént kapnak. Amikor a növények, vagy a gyö­kerek elpusztulnak, olyan gombák és baktériumok táplálékául szolgálnak, amelyeket azután fonalférgek és más hasonló élőlények fogyasztanak, hogy azután ezek is további élőlények energiaforrásai legyenek az élet összetett táplálkozási hálózatában. (Manapság inkább táplálkozási háló­zatról beszélünk a korábbi tápláléklánc helyett, hiszen az élőlények egy komplex, szétágazó rendszerbe szerveződnek, és nem egy szabatos, piramis-szerű láncolatba.) Habár a növények a napsugárzás energiáját felhasználva fotoszintézis útján megtermelik maguknak az energiában gazdag vegyületeket, de azok a létfontosságú szervetlen anyagok, ame­lyeket a talajból nyernek, szintén bekerülnek a táplálkozási hálózatba. Amikor más élőlények az elpusztult növényekből táplálkoznak, akkor azt az energiát használják, amelyeket a növények életük során elraktároztak, és egyben a táplálékukban lévő tápanyagokat olyan formába alakítják át, amelyeket a későbbiekben a növények képesek lesznek felhasználni.

A közös ökoszisztémában élő növények anyagcsere-folyamataikban gyakorta kapcsolódnak egymáshoz. Egy hüvelyes által felszabadított nitrogént például felvehet a közelében növő fű. A gombafonalak (hifák), amelyek segítik a növényeket a víz és a tápanyagok felszívásában, sokszor egyes növényeket is összekapcsolnak. Ráadásul vannak olyan növények, amelyek táplálékot és menedéket nyújtanak olyan rovaroknak, amelyek megtámadnak más növényekkel táplálkozó rovarokat.

A növények és a talaj fontos elemei a víz körforgásának. A növények a talajból felszívott víz egy részét növekedésükre fordítják, ám a nagy részét leveleiken keresztül elpárologtatják, és az a légkörbe visszajutva végül ismét eső formájában hullik a földre. A csapadék beszivárog a talajba, ahol a növények ismét felhasználhatják, vagy pedig mélyebbre kerülve újratölti a talajvíz-készleteket. Ha a talaj laza és porózus, és szer­ves mulcstakaró fedi, akkor az esővíz nagy része képes beszivárogni. Ám ha a talaj kötött és nem fedi szerves takaró, illetve csupán kevés növény nő rajta, akkor az esővíz a felületén elfolyva erodálja azt.

Ugyancsak szoros és lényeges az anyagcsere-kapcsolat a növények és a fejlettebb állatok között, hiszen az állatok növényekkel (vagy növény­evő állatokkal) táplálkoznak, így azokat a talajból származó tápanyagokat és azt a napsugárzásból származó energiát fogyasztják, amelyeket a növények raktároznak. Az állatok életében és szaporodásában az ener­gia a szervezet működtetését szolgálja, és a tápanyagok salakanyag formájában visszatérnek a talajba. Az állatok között is szilárd anyagcse­re-kapcsolatok vannak, ahogy a ragadozók, a mindenevők (köztük az ember), a paraziták stb. annak rendje-módja szerint élik életüket.

Az ember számos formában lép anyagcsere-interakcióba a Földdel -mezőgazdaság, halászat, bányászat, iparcikkek termelése és fogyasztá­sa, a közlekedési és szállítási rendszerek kialakítása és használata, az otthonok fűtése, a főzés, a szilárd hulladék (szemét) elhelyezése, a tájak átalakítása, az útépítések miatt, stb. Mindazonáltal most az emberek és a Föld közötti anyagcsere-kapcsolatoknak csupán azzal a részével foglalkozunk, amelyek az élelmiszerek elfogyasztásában, illetve a sa­lakanyag kiválasztásában realizálódnak. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk, mit is tanulhatunk a természeti rendszerek működéséből.

Szilárd természetes ökoszisztémák

A természetes talaj-növény-állat anyagcsere-kapcsolatok folyamatos­sága alapvető fontosságú a szilárd ökoszisztémák fenntartásában. A talajon belül a számtalan különféle élőlény anyagcsere-interakciói segí­tenek a tápanyagok és a növekedést serkentő elemek biztosításában, amelyek elengedhetetlenek a növények egészséges fejlődéséhez, illetve elősegítik az esővíz beszivárgását a talajba, növelik annak vízmegtartó képességét, amelyet később a növények felhasználhatnak.

Több olyan jellemzőt találunk, amelyeket a szilárd természetes öko­szisztémákat fenntartó pilléreknek tekinthetünk. Ezek a következők:

Diverzitás. A mérsékelt égövi és a trópusi szilárd természetes öko­szisztémák közül sokat jellemez a nagy biodiverzitás, mind a talaj fölött, mind pedig magában a talajban. A nagyszámú élőlény közötti anyagcse­re-kapcsolatok biológiai szinergiát eredményeznek, megnövelik a növé­nyek rendelkezésére álló tápanyagok mennyiségét, kordában tartják a betegségek kitörését és a rovarok túlzott elszaporodását stb. Így például a forrásokért való küzdelem és a specifikus antagonizmusok a talajban található élőlények között (mondjuk az, hogy egyes talajlakó baktéri­umok antibiotikumokat választanak ki) többnyire megakadályozzák, hogy a talajból kiinduló betegségek súlyosan letarolják a természetes mezőket vagy erdőket. A föld feletti és föld alatti élőlények sokszínűsége, amelyek között soknak azonos az ökostátusza [niche] és a funkciója, azt eredményezi, hogy ha valamelyik fajt betegség tizedeli, azonnal akadnak olyanok, amelyek biztosíthatják az ökoszisztéma működésének folyamatosságát.

Hatékony körforgás a szorosan kapcsolódó anyagcsere-kapcsolatokon keresztül. A természetes rendszerek természetes ciklusainak hatékony­sága mögött a szoros biológiai interakciók és kapcsolódások, valamint a biológiai szinergiák állnak. A szoros energia- és tápanyag-áramlások – amelyek kevés felesleggel, illetve „elszivárgással" járnak – jellemzőek a szilárd természetes rendszerekre. Az élőlények változatossága és nagy száma, a talajban és a talaj fölött kialakult számos ökostátuszuk, valamint az élő és az elhalt növényzetben tárolt nagy mennyiségű napenergia je­lenléte megnöveli az energiaáramlás hatékonyságát, amint az élőlények a szerves hulladékot és egymást fogyasztják. Az egészséges talajjal és számos növényfajjal rendelkező természetes ökoszisztémák többnyire képesek hatékonyan befogadni és elraktározni az esővizet, mobilizálni és körforgásban tartani a tápanyagokat. A tápanyag-, az energia- és a vízfelhasználás hatékonysága képes megóvni az ökoszisztémát a „ki­merüléstől", amit a túlzott energia- és tápanyagveszteség (illetve a felső talajréteg eróziója) okozna, és egyben megfelelő szinten tartja a talaj- és felszíni vizeket. A csapadék könnyen behatol a porózus talajba, és így kielégíti a növények szükségleteit, újratölti a talajvíz-készleteket, ahonnan lassanként a forrásokba, patakokba és folyókba vándorol.

Önellátás. A diverzitásból és a hatékony természetes körforgásokból következően válik egy természetes szárazföldi ökoszisztéma önellátóvá – vagyis csupán a napsugárzás és a csapadék inputjára van szüksége. A természetes ökoszisztémák az aktuális és a közelmúltban felhalmo­zódott (a talajban szerves anyagként tárolt) napenergiára támaszkodva működnek. A zöld növényzet által megkötött napenergiát azután számos élőlény, így gombák és baktériumok használják fel, amelyeknek szerves hulladékából és maradványaiból más élőlények táplálkoznak, ezek azu­tán további élőlények táplálékául szolgálnak a táplálkozási háló egyre magasabb szintjein.

A tápanyagok körforgása a talajból a növényeken át az állatokhoz, majd vissza a talajba nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy ökoszisztéma stabil és alkalmazkodóképes legyen. Vannak olyan alacsony koncentrá­ciójú tápanyagok mint a nitrátok, amelyek a csapadékkal érkezve a por leülepedésével tárolódnak el. Más tápanyagok a talajban lévő ásványok bomlásával szabadulnak fel. Ám a tápanyagok és az energia körforgása leginkább mégis magán a rendszeren belül megy végbe. Miközben egyes élőlények lebontják az elhalt növényeket és állatokat, a tápanyagok újrahasznosítására és az élelemben felhalmozódott energia felhaszná­lására egyszerre kerül sor. Az alapvető fontosságú nitrogént, amelyre a fehérjék kialakításához van szükség, számos baktériumfaj (önállóan élők, valamint a gyökerekben és a gyökereken élő szimbióták) szolgáltatják, amelyek képesek a légköri nitrogént a növények által közvetlenül felhasz­nálható aminosavakká alakítani, illetve olyan ásványokat felszabadítani, amelyet a növények szintén képesek hasznosítani.

Önszabályozás. A számos föld feletti ökostátuszt benépesítő növény-és állatfaj közül sok képes együtt élni, például a mezőkön. Ám ezek anyagcsere-kapcsolatokban állnak egymással, és szorosan egymás­hoz kötődnek. Az élőlények nagymértékű diverzitásának köszönhetően meglehetősen ritka az, hogy a növényeket jelentős mértékben károsító járványok törjenek ki, vagy egyes rovarpopulációk mértéktelenül elszapo­rodjanak. Így például egy növényekkel táplálkozó bogár populációját szá­mos más faj tartja vissza a túlzott elszaporodástól – „egy sor, a lombok és levelek között élő ragadozó rovar, valamint olyan kórokozó fonalférgek és gombák, amelyek a talajban bebábozódó bogarakat támadják meg" (Turnbull – Hector 2010, 36-37).

Az állatoknak számos védekező rendszerük van más élőlények táma­dásainak kivédésére, így például az emlősök immunrendszere. Ám a növények is sok védekező mechanizmussal rendelkeznek – nem egyet talajlakó élőlények gerjesztenek vagy stimulálnak -, amelyek a gombák és a baktériumok okozta károktól védelmezik őket. Vannak olyan élőlé­nyek is, amelyek a növényekkel táplálkozó rovarokra vadásznak (vagy éppen azokba rakják petéiket). A növények csodálatos módon még arra is képesek, hogy kémiai jelekkel hívják magukhoz kártevőik ellenségeit (erről részletesebben lásd: Magdoff – van Es é. n., 77-81).

Az önmegújítás rugalmassága. A zavarok minden ökoszisztémában előfordulhatnak, legyenek azok akár természetesek, akár nem. A szi­lárdabb ökoszisztémák jobban képesek ellenállni a zavaró hatásoknak, illetve gyorsabban képesek regenerálódni. (Magdoff 2007, 109-117) Ez a fajta rugalmasság az erős és stabil ökoszisztémák legfontosabb jellemzője, amely más jellemzőkkel együtt hozzájárul az önmegújítás képességéhez. A talajban megbúvó magvak, amelyek egy erdőtűz után kicsíráznak, jó példáját adják a növények önmegújításának.

Van-e mit tanulnunk a méhektől?

A természet világa számos olyan érdekfeszítő példával szolgál, amelyek az emberi tevékenységgel is analógiába állíthatók. Így például ha egy méhkaptár túlzottan nagyra nő, a méhek kirajzanak egy ideiglenes helyre. Felderítők repülnek minden irányba, majd visszatérve egyfajta tánccal adják át az információt a felderített helyekről és azok tulajdonságairól. A többi méh a körül a felderítő körül gyűlik össze, amelyik szerintük a legmegfelelőbb helyet találta. Ha elegendő méh dönt valamelyik hely mellett, akkor az egész raj felkerekedik, hogy ott építsék fel új kaptárukat. (Miller 2010)

Vagyis amikor elég méh ért egyet valamelyik hely tekintetében, akkor megszületik a döntés. Ez analóg az emberi viselkedéssel. Ha az emberek csoportjai megfelelő információhoz jutnak, általában jobb döntéseket hoznak, mint amikor egyének döntenek a csoport nevében. Az emberek sokszínűsége, diverzitása (háttér, képességek, szemléletmód) lehetővé teszi a csoport számára, hogy alaposabban mérlegelje a problémákat. Mivel a csoport tagjai részt vesznek a döntéshozatalban, ezért sokkal inkább magukénak is érzik azt a döntést, jobban törekszenek rá, hogy megvalósulását elősegítsék.

II. Miért nem alkalmazzák a társadalmak az ökológiai ismereteket?

„És csakugyan napról napra jobban megtanuljuk helyesen megérteni törvényeit és felismerni a természet hagyományos menetébe való be­avatkozásaink közelebbi és távolabbi utóhatásait. Nevezetesen a termé­szettudomány e századi hatalmas előrehaladásai óta mindinkább módot kapunk arra, hogy legalábbis legközönségesebb termelési cselekvéseink távolabbi természeti utóhatásait is megismerjük, és ezzel megtanuljunk uralkodni rajtuk. De minél inkább történik ez meg, annál inkább fogják az emberek magukat megint nemcsak egynek érezni, hanem egynek tudni is a természettel, és annál lehetetlenebbé válik az értelem- és természetellenes elképzelés a szellem és anyag, ember és természet, lélek és test közötti ellentétről" (Engels 1963a, 457).

Bár az ökológia, mint tudomány, a XIX. században alakult ki, az évek hosszú során át csupán lépésről-lépésre fejlődött. Fejlődése során elmé­lyültek ismereteink a természetes rendszerek működéséről, az élőlények és környezetük közti interakciókról. De hogyan lehet összeegyeztetni egyre bővülő ismereteinket az egyre inkább súlyosbodó környezetrom­bolással? Arról van szó, hogy ma már szinte az egész világ egy globális kapitalista rendszerbe tagozódott, amely lényegét tekintve egy környe­zetellenes gazdasági/társadalmi rendszer. Mivel hajtóereje és egyetlen célja a vég nélküli tőkefelhalmozás, a kapitalizmus folyamatosan termeli a helyi, regionális és globális környezeti problémákat.

Amint arra Engels is rámutatott: „Ahol az egyes tőkések a közvetlen profit kedvéért termelnek és cserélnek, ott elsősorban csak a legköze­lebbi, legközvetlenebb eredmények jöhetnek tekintetbe. Ha az egyes gyáros vagy kereskedő a gyártott vagy bevásárolt árut csak a szokásos profitocskával is eladja, meg van elégedve és nem törődik vele, mi lesz ezután az áruból és annak vásárlójából. Éppígy nem törődik e cselek­mények természeti hatásaival. A kubai spanyol ültetvényesek, akik a lejtőkön leégették az erdőket és a hamuban elég trágyát találtak igen jövedelmező kávécserjék egy nemzedéke számra – mit bánták ők, hogy utóbb a tropikus záporok az immár védtelen televényt magukkal sodor­ták és csak csupasz sziklát hagytak maguk után?" (Engels 1963a, 459)

Ezek a szavak, ha lehet, ma még fontosabbak, mint amikor Engels papírra vetette őket. A kapitalizmus ösztönzője és hajtóereje, a tőke­felhalmozás számos olyan következménnyel jár, amelyek károsak a környezetre nézve. A rendszer – minden ezzel ellentétes bizonyíték da­cára – úgy működik, mintha az erőforrások (ideértve az olcsó energiát), valamint a keletkező hulladék tárolási lehetőségei korlátlanok lennének.

Az emberi tevékenység tönkreteszi vagy jelentősen megváltoztatja a fentebb tárgyalt anyagcsere-kapcsolatokat, elszegényíti és meg­gyengíti az ökoszisztémát, amely így egyre kevésbé hatékony és alkalmazkodóképes. Bár az emberek által okozott anyagcsere-zavarok és károk előfordultak már a kapitalizmus kialakulását megelőzően is – így például évezredekkel ezelőtt, amikor a földközi-tengeri térségben az erdők kivágása miatt fokozódott az esővíz okozta talajerózió, és a száraz időszakokban a források kiszáradtak -, ám a kapitalizmus logikája, az általa kialakított technológiával és a Föld emberi népességének rohamos növekedésével karöltve egyre intenzívebb töréseket eredményezett a szóban forgó természetes körforgásokban, nem csupán a helyi és a regionális, hanem a globális környezetet is pusztítva.

Az anyagcsere-folyamatok megbomlását előidéző problémák felis­merése esetén gyakorta az a reakció, hogy igyekeznek a hatásokat enyhíteni, vagy megszüntetni az adott problémákat. Ám, ahogyan azt Engels is kifejtette, legtöbbször az történik, hogy nem várt másodlagos és harmadlagos hatások jelentkeznek, amelyek közül nem egy igazán pusztítónak bizonyulhat. Az ökológiai problémák és a kezelésükre irányu­ló törekvések is egyaránt lehetnek helyiek, regionálisak vagy globálisak. Így rengeteg példát találhatunk a súlyos környezeti ártalmakra, a talaj-növényzet-állatvilág-légkör anyagcsere-kapcsolatainak megbontására. (Lásd a 2. ábrát a városok fejlődése és a kapitalista mezőgazdaság által okozott problémákra; a 3. ábrát a problémák enyhítését szolgáló intéz­kedések hatásaira; és az 1. táblázatot a problémák és következményeik átfogó bemutatásához.)

A táplálkozási ciklusok megzavarása (lásd a 2. és 3. ábrák [a] pontját)

A XIX. században sokan észrevették a kapitalizmusnak azt a jellemzőjét, amely – ráadásul egyre óriásibb mértékben – ma is problémát okoz: a tápanyagoknak a talajból a növényeken és a háziállatokon keresztül az emberig ívelő, majd a talajba visszatérő körforgásának megbomlását, annak számos formájában. Marx például így írt A tőke első kötetében: „A városi népességnek, amelyet nagy központokban halmoz össze, folyton növekvő túlsúlyával a tőkés termelés […] megzavarja az ember és a föld közti anyagcserét, azaz az ember által táplálkozási és ruházkodási eszközök formájában elhasznált talajalkatrészek visszatérését a talajba, tehát a talaj tartós termékenységének örök természeti feltételét." (Marx 1986, 471)

A foszfátlelőhelyek felfedezését, illetve a növények számára hasz­nosítható foszfor kinyerésére szolgáló eljárások kidolgozását megelő­zően az európai mezőgazdaság foszforigényét részben halott katonák csontjaiból fedezték – ezeket a napóleoni háborúk egykori csatatereiről és tömegsírjaiból gyűjtötték össze. A XIX. század második felében a kimerült talaj feljavításának szüksége a „guanó-imperializmusba" torkol­lott, és az egyes államok egymással versenyezve igyekeztek elfoglalni a természetes trágyában bővelkedő szigeteket. (Foster – Magdoff 1998, 32-45) A világ legdúsabb guanótelepei Peruban voltak, így ez az ország lett a nemzetközi guanókereskedelem központja.

1. ábra

A talaj-növényzet-állatvilág-légkör közötti anyagcsere-interakciók

 

 

A guanótelepeken kínai vendégmunkások (kulik) dolgoztak, hogy az értékes trágyát kitermelve azt a globális Északra exportálják. Az alultáp­lált, bottal munkára hajtott, guanóportól fuldokló kínaiak olyan körülmé­nyek között robotoltak, amelyek – Marx szavaival – „a rabszolgaságnál is rosszabbak" voltak. Napjainkban óriási mennyiségű nitrogénalapú műtrágyát állítanak elő Haber-Bosch eljárással, miközben jelentős a foszfor-, illetve a káliumtartalmú ásványok bányászata és feldolgozása is. A Haber-Bosch eljárás (elsősorban a nitrogéntermelés) egyre növekvő energiaszükségletének kielégítése, illetve a foszforbányászat és feldol­gozás komoly ökológiai zavarokat és környezetszennyezést produkál.

Az élelmiszerszükségleteiket megtermő földtől elszakított emberek anyagcsere-viszonyai egyre inkább felbomlanak, ahogy a népesség nagy része vidékről a városokba vándorol. Ez a jelenség a XV. és a XIX. század között az angliai bekerítésekkel kezdődött, mikor a parasztokat elűzték földjeikről, és a mai modern bekerítésekkel folytatódik, ahogy a la­tin-amerikai, afrikai és ázsiai földműveseket kiszorítják a földekről, és arra kényszerítik őket, hogy a városokba menjenek, ahol viszont alig találnak munkalehetőséget. A legtöbben az „informális gazdaság" keretei között küzdenek puszta túlélésükért. (Packer 2006; Barta – Pokharel 2009)

A XX. század második felében az is megbontotta a táplálkozási körfor­gást, ahogy a nagy, koncentrált kapitalista vállalatok a vágóhidak közelé­be telepítették a marhaistállókat, a baromfi- és sertéstelepeket. Ezeknek az igényei jóval felülmúlták a lokális takarmánytermelés nyújtotta lehe­tőségeket, és elkerülhetetlenné tették, hogy a takarmányt – főleg szóját és kukoricát – kilométerek százairól netán ezreiről kelljen odaszállítani. Ennek két hatása volt: a termőtalaj kiuzsorázása a szántóföldeken (és így a műtrágyák mind nagyobb arányú felhasználása), valamint a trágya óriási mértékű felhalmozódása az állattenyésztő-telepeken (ami a vizek elszennyeződéséhez vezetett).

További súlyosbító körülmény volt a vetésforgó rendszerének meg­változása. Az évelő hüvelyes takarmánynövények, illetve a hüvelyesek és a pázsitfűfélék vegyes termesztése valamikor a növénytermesztés alapja volt. Az évekig tartó szénatermelésnek és a legelőváltásnak is számos pozitív hatása volt. Ezek közé tartozott, hogy a hüvelyesek után visszamaradt nitrogént felhasználhatták az utánuk vetett pázsitfűfélék, így a kukorica vagy a búza. Az állatokkal végzett szántást felváltották a traktorok, a húsmarhákat mindinkább óriási telepeken tenyésztették, és egy-egy tejgazdaságban mind több tehenet koncentráltak. Számos korábbi tejgazdaság, vagy állatokat és növényeket egyaránt termelő vegyes gazdaság olyan gépesített mezőgazdasági egységgé vált, amely már csak egyetlen fajta gabonát vagy szójababot termel. Ezek a „pénztermény"-farmok nem használják az évelő hüvelyes takarmányokon alapuló vetésforgót – hiszen állatok híján nincs szükségük takarmányra. Sőt, a szomszédaik sem tartanak állatokat. Így rengeteg farm immár nem termeli meg (hüvelyes termények segítségével) saját nitrogénszükség­letét, és egyre nagyobb mennyiségű nitrogén-műtrágyát kell használnia – amelynek megtermeléséhez viszont rengeteg energiára, többnyire földgázra van szüksége. (Bár a szója hüvelyes, de igen kevés nitrogént hagy a talajban.)

2. ábra

A talaj-növényzet-állatvilág-légkör közötti anyagcsere-kapcsolatokat megzavaró hatások

 

 

Zavarok a szerves anyagok körforgásában és a szén-ciklusban (lásd a 2. és 3. ábrák [a] és [f] pontját)

Amikor a talajban lévő szerves anyagokról beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy – mint minden szerves vegyület – ezek szénben gaz­dag anyagok. Valójában a talajban található szerves anyagok mintegy háromszor annyi szenet tartalmaznak, mint a légkör. A mezőgazdasági művelés hatással van arra, hogy a talaj mennyi szenet tartalmaz, és abból széndioxid formájában mennyi jut vissza a légkörbe. Amikor az er­dőket vagy a mezőket mezőgazdasági termelés alá vonják, az többnyire a talaj szervesanyag-tartalmának nagymérvű csökkenésével jár, hiszen a szántás és hasonló zavaró behatások felgyorsítják a talajlakó élőlények szervesanyag-fogyasztását. Az intenzívebbé váló mikroba-anyagcsere hatására pedig nagymennyiségű széndioxid kerül a légkörbe. Amikor viszont a talaj szervesanyag-tartalma már nagymértékben lecsökken (lásd alább), többé már nem szolgálhat a légköri széndioxid fő forrásául.

A táplálékkörforgásra tett hatása mellett az emberek és a háziállatok elválasztása azoktól a területektől, ahol élelmük megterem, hozzájárul a talaj-növényzet-állatvilág-ember szervesanyag-körforgás elakadásához is. Nem csupán azért, mert a trágya és az emberi salakanyag nem jut vissza a földbe, hanem a leegyszerűsített mezőgazdasági ökoszisztémák miatt is, amelyek az évelő takarmánynövényeket kihagyják a vetésforgó­ból. Bár némi növényi hulladék még ezeknél a leegyszerűsített művelési módoknál is a talajban marad, annak szervesanyag-tartalma lecsökken és alacsonyan is marad, a talajban élő organizmusok kevesebb táplá­lékhoz jutnak, populációjuk és diverzitásuk lecsökken.

A vízkörforgás zavarai (lásd a 2. és 3. ábrák [d] és [e] pontjait)

A kapitalista fejlődés sok velejárója – így az emberek koncentrálódása a nagyvárosokban, az üzemszerű állattenyésztés, a kutak túlzott igény­bevétele az öntözéshez, az erdők tarvágása, a hegyek eltávolítása a szénbányászat következtében – olyan jelentős változásokat okozott a vízkörforgásban, amelyek súlyos hatással voltak a helyi és a regionális ökoszisztémákra.

A kutakból kiszivattyúzott – jórészt öntözésre használt – víz hatalmas mennyisége jelentős hatást gyakorol a globális vízkörforgásra. „Az embe­rek annyi vizet emelnek ki a föld alól, hogy az (nagyrészt elpárologva és csapadékot képezve) az óceánokhoz adódva a globális éves tengerszint-növekedés 25%-áért felelős." (Bierkens et al. é. n.) A világ olyan jelentős mezőgazdasági területein, mint India északnyugati része, Kína délkeleti része, Pakisztán északkeleti területei, Kalifornia közepének völgyei vagy az USA-beli Központi-síkság, az óriási mértékű vízkitermelés a talaj­vízszint gyors növekedésével jár, és az öntözéses gazdálkodás jövőjét fenyegeti. Mivel az öntözésre használt víz nagy része a világ folyóiból származik, így azok közül nem egy csak ritkán éri el normális hozamát – ez a helyzet többek között a kínai Sárga-folyón, a Colorado-folyón az USA-ban és Mexikóban, illetve a Tigris és az Eufrátesz esetében a Közel-Keleten. Bár a hatások a folyótorkolatok táján pusztítóak, az öntözésre használt víz a növényekből és a talajból elpárologva csapadékként újra a földre hullik.

Ahogyan a leegyszerűsített mezőgazdasági ökoszisztémák fejlődnek, és mind kevésbé termelnek évelő takarmánynövényeket, egyre kevesebb szerves anyag jut vissza a talajba (lásd fentebb). A szerves anyag mennyiségének csökkenésével a talaj struktúrája is romlik, a víz lassabban képes beleszivárogni. A nehézgépek – különösen, ha nedves talajon használják őket – összetömörítik a talajt. Ilyen körülmények között – és különösen heves esőzések esetén – a csapadék elfolyik a talaj felszínén és erodálja azt, különösen a talaj felső, szerves anyagokban gazdag rétegét. A növények így, még a nedves területeken is, egyre inkább öntözésre szorulnak.

3. ábra

Reaktív beavatkozások és elsődleges hatásaik

 

 

Az erdők tarvágása miatt – a leggyorsabb módja, hogy az erdőkből pénzt csináljanak – a talaj fák nélkül kevésbé hatékonyan képes a csa­padék felfogására. Az elhaló gyökerek már nem képesek megtartani a földet. Az erózió következtében csökkenhet a felszíni szerves talajtakaró. A nagy trópusi esőerdőkben a víz a levelekből elpárologva jut vissza a légkörbe, majd csapadék formájában ismét az erdőre hullik. Az esőerdők nagy területeinek kiirtása nagymértékben visszafogja a víz folyamatos körforgását – több víz folyik el a patakokba és a folyókba.

A városok, elővárosok és bevásárlóközpontok terjedésével, az utcák kikövezésével egyre kevesebb a vizet felszívni képes talajfelület. Ezért az esők egyre nagyobb hányada folyik el a felületen, a talajvízkészletek és a kutak egyre kevésbé képesek újratöltődni, és a csapadékhiányosabb időszakokban mind több vízfolyás szárad ki.

Az élőlények közötti interakciók sérülései (lásd a 2. és 3. ábrák [b] és [c] pontjait)

A leegyszerűsített mezőgazdasági ökoszisztémák (néhány – genetika­ilag homogén – termény, a rövid vágásfordulók, a sövények és fasorok kiirtása) megjelenése az erdők és a mezők helyén, az állattenyésztés leválása a növénytermesztésről a föld fölött és a talajban egyaránt csökkentette az állati és növényi diverzitást. Az állatok és a hasznos mikroorganizmusok kevesebb élőhelyet találnak. A talajba kisebb mennyiségű és kevésbé változatos szerves anyag jut, ez csökkenti a talaj szervesanyag-tartalmát, a talajban található élőlények diverzitását és aktivitását. A növények, az állatok és a talaj diverzitásának csökkenése miatt nő a fogékonyság a különféle betegségekre és rovarkárokra (mivel csökken az önszabályozás), és ennek hatására nő a rovarirtók és egyéb hasonló szerek felhasználása. (Egy érdekes kínai kísérlet eredményei azt mutatják, hogy ha a különféle rizsfajták egymás melletti vetésével nagyobb genetikai diverzitást biztosítunk, úgy csökken a betegségek iránti hajlam.) (Zhu et al. 2000, 718-722)

Az anyagcsere-zavarok áthidalására, illetve a probléma exportálására irányuló törekvések

A súlyosan leromlott anyagcsere-kapcsolatok okozta problémákkal szemben leginkább a következő válaszlépések körvonalazódnak (lásd a 3. ábrát is): (1) az élelmiszer és a takarmány távolsági szállítása a városokba, illetve oda, ahol az állattenyésztő telepek koncentrálódnak; az antibiotikumok rutinszerű alkalmazása a takarmányozás során; (2) nagy mennyiségű trágya használata a tápanyag- és szervesanyag-kör­forgás zavarai miatt; (3) különféle irtószerek használata a gyom- rovar- és fonalféreg-fertőzések, illetve a betegségek ellen, amelyek sokkal gyakrabban jelentkeznek a leegyszerűsített rendszerekben (monokul­túrák, ritka vetésforgó, a talaj szervesanyag-tartalmának kimerítése); (4) megnövekedett öntözés, hogy így ellensúlyozzák a talaj lecsökkent képességét a víz beszivárgására és tárolására; (5) az öntözővíz szállí­tása a vízben gazdag területekről oda, ahol a kutakat és a folyókat már túlzottan kimerítették.

Ezek a beavatkozások azután akaratlanul is mellékhatásokkal járnak: a vizek tápanyagokkal és irtószerekkel szennyeződnek, a mezőgazdaság­ban dolgozók szervezetében és a megtermelt élelmiszerben is mérgező anyagok gyűlnek fel, és az antibiotikumokra rezisztens baktériumtörzsek alakulnak ki. A kiuzsorázott, lecsökkent szervesanyag-tartalmú, ala­csony biodiverzitású, nagymértékben leegyszerűsített mezőgazdasági ökoszisztémákkal betelepített földeken egyre több beavatkozásra lesz szükség az elfogadható terméshozam eléréséhez.

Az ökológiai károk komplexitása

Már Marx is rámutatott, hogy amikor a kapitalista fejlődés korai sza­kaszaiban az emberek a városokba vándoroltak (vagy kényszerültek oda vándorolni), hosszú távon csökkent a talaj termékenysége. Ennek hatása „olyan feltételeket teremt, amelyek helyrehozhatatlan szakadást idéznek elő a társadalmi – és az élet természettörvényei által megszabott – anyagcsere összefüggésében" (Marx 1975, 765).

Ám sok, nagyléptékű mezőgazdasági rendszer más okoknál fogva is kevéssé hatékonynak mutatkozik a tápanyag-körforgás terén. A gabo­naföldek többségénél a talajvízbe szivárogva rengeteg nitrogénalapú műtrágya megy veszendőbe, és így a patakokba és folyókba kerülve szennyezi azokat. (Komoly mennyiségű foszforral is ugyanez történik: vagy a talaj felületén kicsapódva a lefolyó esővíz, vagy az erózió távolítja el.) A gabonatermesztő amerikai Közép-Nyugatról származó nitrogén­többletet tartják sokan a Mississippi torkolatvidékén kialakult oxigénsze­gény övezet (időnként „halott" zónának is hívják) fő okának. Világszerte százával találhatunk ilyen oxigénszegény övezeteket, a legnagyobbat Európában, a Balti-tenger környékén. A talajban felhalmozódó nitrogén egy kisebb, de még mindig jelentős része dinitrogén-oxiddá alakulva a légkörbe kerül, ahol hozzájárul az üvegházhatás kialakulásához, és a sztratoszféra ózonrétegének pusztulásához is.

A fokozott trágyázás oka a tápanyagok kimosódása, a kevéssé haté­konyan megtervezett rendszerek szivárgása és párolgása, valamint az állatok és az emberek leválasztása azokról a területekről, ahol táplá­lékukat termelik. A talaj folyamatos tápanyagvesztésének egyik követ­kezménye, hogy a gabonaföldek trágyaimportra szorulnak – amelyért a bányászat okozta pusztítások és az energiafelhasználás formájában súlyos környezeti árat kell fizetni. A nitrogénalapú műtrágyák gyártása különösen energiaigényes. Egy tonna szilárd ammónium-műtrágya (ez mintegy 1.700 kg nitrogénnek felel meg) előállításához mintegy 1.200 köbméter földgázra van szükség. (Gellings – Parmenter é. n.) Az ame­rikai Közép-Nyugaton megtermelt kukorica termesztéséhez szükséges energia mintegy egyharmada a nitrogén alapú műtrágyák előállítására, szállítására és felhasználására megy el. És minden egyes tonna fosz­fortrágya – mivel sav formájában morzsalékosabbá teszi a talajban lévő köveket – öt tonna hulladékot jelent, amely radioaktív anyagokat tartal­maz, és nagymértékben savasítja a vizeket. Arról nem is beszélve, hogy a világ lassan elér a foszforkitermelés zenitjére, amely után egyre nehe­zebben és egyre nagyobb költségek árán lehet majd foszforhoz jutni. A foszforalapú műtrágyák várható hiánya, illetve megfizethetetlenül magas ára a legnagyobb problémává válhat a világ mezőgazdasága számára.

Amint arról már korábban szó volt, az intenzív mezőgazdasági el­járások okozta változások jóval túlnőnek a talaj kimerülésén, és más anyagcsere-kapcsolatokra is hatással vannak.

Igen lényeges probléma, hogy milyen szörnyű a munkaerő helyzete a kapitalista mezőgazdasági rendszerekben. A vendégmunkásoknak -különösen, ha külföldről érkeznek – szinte alig vannak jogaik, és gyakran rabszolgaként tekintenek rájuk. A mezőgazdasági dolgozók és családtag­jaik szervezete sokszor irtószerekkel mérgeződik. A nagy ültetvényeken – főleg Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában – a legelképesztőbb mértékű kizsákmányolás uralkodik. A munkások bére alacsony, szer­vezkedésüket erőszakkal vagy azonnali elbocsátásokkal torolják meg, és bőségesen, szabadon alkalmazzák a súlyos egészségkárosodást okozó irtószereket (amelyek közül a gazdagabb országokban sok már tiltólistára került).

Ezek a szerek a talajvizet is elszennyezhetik. Így például a Növényvédőszer Akcióhálózat [Pesticide Action Network] Costa Rica-i koordinátora egy interjúban elmondta, hogy az ananászültetvényeken „olyan szerves foszfátokat, szerves klórt, hormonkárosító kemikáliákat használnak, amelyek bizonyítottan rákot vagy meddőséget okozhatnak" (Lawrence 2010). És nem csupán a munkások, illetve a helyi környezet mérgeződik, de az a termék is, amely a fogyasztók asztalára kerül. A Nagy-Britanniába kerülő Costa Rica-i ananász mintegy 94%-a „gom­baölő triadimefont tartalmaz, amely meddőséget okoz, és vélhetőleg a hormonháztartást is károsítja" (Lawrence 2010).

Az ipari termelés/fogyasztás által okozott széleskörű anyagcsere-zavarok

A fentiekben szinte kizárólag a természetes rendszerekről, illetve a kapitalista mezőgazdaság bevezetésének és fejlődésének a megzavart anyagcsere folyamatokra tett hatásairól esett szó. Az ipari és szolgálta­tási szektor által okozott anyagcsere-problémák részletes megvitatása túlnőne jelen írás keretein. Mindazonáltal legalább jeleznünk kell, hogy a kizárólag a profitot szem előtt tartó bányászat, a nyersanyagok fel­dolgozása és az ipari termelés is komoly környezeti problémákat okoz: (1) óriási mennyiségű mérgező kemikália felhasználása (amelyek az emberi szervezetet és az ökoszisztémát mérgezik); (2) az erőművek és az olajfinomítók által kibocsátott széndioxid és egyéb szennyező anyagok jelenléte; (3) a nem megújuló forrásokat kimerítik, a megújuló forrásokat túlzott mértékben veszik igénybe, vagy szintén kimerítik; (4) magát a természeti tájat is pusztítják, például a szénbányászathoz társuló „hegybontásokkal"; (5) nagy tömegben termelik a szükségtelen árucikkeket a világ népességének egy töredéke számára (és ráveszik őket ezek megvásárlására), miközben a népesség nagyobb hányadának alapvető igényeit sem elégítik ki.

A kapitalista gazdálkodás e jellemzői annak hajtóerejéből – a vég nél­küli tőkefelhalmozásból – következnek. (Részletesebben lásd: Magdoff – Foster 2010, 1-30.) Amint Richard Levins kifejtette: „A mezőgazdaság nem az élelmiszerek, hanem a profit termeléséről szól. Az élelmiszer csupán mellékhatás." (Levins 2010) A kapitalista rendszerben ezt szinte bármilyen termelésről, bármiféle szolgáltatásról elmondhatjuk. A kapitaliz­mus, amely tőkét halmoz fel az újabb tőkék felhalmozásának érdekében ad infinitum, mind az emberi munka, mind pedig a természet megosztás­nak extrém formáit produkálja. Mindkettőt leegyszerűsíti és degradálja, anyagcsere-zavarokat okoz az ember és a természet között, megtöri az egész társadalmi anyagcserét.

1. táblázat

Az anyagcsere-kapcsolatok megzavarásának vagy lerombolásának következményei

 

 

Zavar vagy sérülés		Követ­kezmények		A következmé­nyek ellensúlyo­zására irányuló beavatkozások					A beavatkozások kéretlen mellékhatásai
Tápanyag-körforgások
Ahogyan az em­berek a városokba költöznek, illetve az állatokat üzemi tele­peken tenyésztik, az élelmiszert és a takar­mányt a termőhelyről nagy távolságokra kell szállítani.		A szántóföldeken csökken a talaj táp­anyag-tartalma.		Trágyák és mű­trágyák termelése és bányászata, a termelőhelyekre szállítása.					a) A nitrogénalapú műtrá­gyák gyártásának nagy energiaigénye, a táj pusz­títása a foszforbányászat miatt, a vetésforgó hiánya és a nagymértékű műt­rágyázás rengeteg vesz­teséggel jár (a növények az alkalmazott trágya kevesebb, mint felét képesek hasznosítani), a vizek nitrogénnel és foszforral szennyeződnek, mind helyileg mind pedig bizonyos távolságon be­lül, dinitrogén-oxid kerül a légkörbe – ez elősegíti a globális felmelegedést és csökkenti a sztratoszféra ózonrétegét; kimerülnek a nem megújuló foszfor­készletek.
		A városokban és a tenyésztő telepe­ken felhalmozódó tápanyag elszeny-nyezi a vizeket.		A salakanyagokat elterítik a földeken, elégetik vagy elás­sák; a felesleges tápanyagot az állat­tenyésztő-telepek­hez közeli földeken használják fel.					b)   A tápanyagok túlten- gése a szennyvíztisztítók és állattenyésztő-üzemek környezetében; a szenny- víz szállítása és kezelése sok energiát igényel. c)   A szennyvízbe kerülő ipari és háztartási kemiká- liák lerontják és mérgezik a talajt.
Szénciklus
A fosszilis tüzelő­anyagok felhaszná­lása, a természetes mezei és erdei ökoszisztémák meg­zavarása a gabonater­mesztés érdekében, a monokultúrás erdők és ültetvények terjedé­se hozzájárul a légkör széndioxid-szintjének növekedéséhez, a talajban lévő szerves anyagok bomlásá­nak felgyorsulása , széndioxidot szabadít fel, illetve a gabonák termesztéséhez, szál­lításához és feldolgo­zásához felhasznált fosszilis energia is ilyen hatással van.		A klíma destabilizá-lódik, egyes gabo­nák terméshozama csökken, olvadnak a sarki jégsapkák, az emelkedő ten­gerszint veszélyez­teti az alacsonyan fekvő területeket.				Az üzemanyagot hatékonyabban használó járművek tervezése; több bioüzemanyag felhasználása; jobban támasz­kodnak a szél-, nap-, geotermikus-, árapály- illetve nukleáris energiára; tervezetek a szén­dioxid megkötésére (erdőtelepítések), nagyléptékű tájter­vezési projectek.		Az új rendszerek kialakí­tása jelentős mennyiségű energiát (és nyersanya­got) igényel, és a „zöld" rendszereknek is meg­vannak a mellékhatásai; növekvő élelmiszerárak a növekvő előállítási költ­ségek kompenzálására; a nukleáris hulladék bizton­ságos elhelyezése nem megoldott; a tájtervezés káros hatásai még nem ismertek.
Szervesanyag-körforgás
Bár ez a szénciklus része, de hatásai olyan fontosak, hogy külön tárgyaljuk. A teljes földalatti öko­szisztémát és a talaj felszíni rétegét kitöltik az állati és növényi hulladékból származó, energiában gazdag szerves anyagok. E mellett a gyökerek kiválasztása táplálékot szolgáltat a gyökerek közelében élő számos élőlény számára.		A termesztett növé­nyekből táplálkozó mikroorganizmusok és fonalférgek betegségei az egyéb élőlényekkel folytatott verseny következtében gyakoribbá válnak. A leegyszerűsített vetésforgó miatt a növények megbe­tegedései nagyobb gondot jelentenek.				Különféle mérgek­kel igyekeznek ellenőrzés alatt tartani a haszon­növények növeke­dését akadályozó élőlényeket.		a)   Az irtószerek felhalmo- zódnak a mezőgazdasági dolgozók szervezetében, a vízben és az élelmi- szerben. b)   Másodlagos (korábban nem jelentős) betegségek terjednek el, mivel az irtó- szerek kipusztítják termé- szetes ellenségeiket.
A leegyszerűsített mezőgazdasági rend­szerek, a termények elszállítása a földek környezetéből, az emberektől és házi­állatoktól származó salakanyagok hiánya megbontja a szerves anyagok körforgását. Ez az intenzív talajmű­veléssel párosulva a talajlakó élőlények fel­gyorsult anyagcseréje miatt jelentős szén­veszteséget, illetve a szerves anyagban gazdag talajtakaró eltűnése miatt fokozott eróziót okoz.	Csökken a talaj képessége a tápanyagok meg­tartására, illetve a növények táp­anyagellátására.				Szükségessé válik a gyakoribb és intenzívebb trá­gyázás.			c) Lásd fentebb a táp­anyag-körforgásra vonat­kozó rész (a) pontját.
	A talaj tömörödik, kevésbé képes fel­szívni és tárolni a vizet (lásd a vízkör­forgásra vonatkozó részt).				Lásd alább a víz­körforgásra vonat­kozó részt.			Lásd alább a vízkörfor­gásra vonatkozó részt.
Vízkörforgás
Ökológiai egyszerűsí­tésre kerül sor, mikor a mezőgazdaság felváltja a természetes ökoszisztémákat, majd amikor bevezetik a kapitalista mezőgaz­dasági módszereket – a monokultúrát és/vagy vetésforgó hiányát, a nehéz mun­kagépek használatát, a termés betakarításá­nak a szerződésekhez igazodó időzítését.	A szervesanyag­tartalom csökke­nése és a nehéz munkagépek tömö­rítő hatása rontja föld fizikai állapotát. A csapadék lassab­ban képes beszivá­rogni a talajba, az elfolyó víz eróziót okoz. Ez csökkenti a növények ren­delkezésére álló víz mennyiségét, illetve a kutak újra-töltődését.				Több öntözésre lesz szükség. Helyre kell állítani az összetömörö­dött talajt és az erodált partokat. Csökkenteni kell a talajművelést, növénytakarót kell telepíteni.			a)   A további öntözés pénz- és energiaigénye. b)   A fokozott vízkitermelés és a talajlazítás költségei. c)   A víz gyorsabban fogy, mint ahogy a csapadék újratölti a készleteket.
A felszíni vizeket nagy mennyiségben hasz­nálják öntözésre.	A víznyerő he­lyekből kiemelt víz mennyisége akkora, hogy ezek a vízkörforgás felszíni szakaszába jutva hozzájárulnak a tengerszint emel­kedéséhez, miköz­ben számos forrás és kút kiszárad.				A víz távolsági szállítása a vízben gazdag területekről a vízben szegény területekre. Mélyebb kutakat ásnak, hogy elérjék a süllyedő talajvíz­szintet.			d)   Az építkezések költsé- gei, az azok által okozott pusztítás; a vízben gaz- dag területek kiaknázásá- nak nem várt hatásai. e)   A mélyebb, gyorsabban kiürülő kutak kiaknázásá- hoz több energiára van szükség.
Az élőlények közötti interakciók
A biológiailag sokszí­nű erdők kivágása az ipari fatermesztés, az ültetvények vagy szántók létrehozá­sára csökkenti a föld feletti és a talajlakó élőlények számát és faji diverzitását. A diverzitás csökken a földeken (mono­kultúrák váltják fel a többrétű termelést, genetikailag homogén növények váltják a genetikai sokszínűsé­get) és térségükben (a vegetáció hiánya a környező vidékeken csökkenti a kedvező hatású élőlények számát). További egyszerűsítés az egy fajhoz tartozó állatok tömeges tenyésztése kis helyen; a nagy­üzemi állattenyésztés csökkenti az állatfajok közötti, illetve az állatok és a növények közötti interakciók lehetőségeit.			A csökkenő ön­szabályozás a különféle ártalmak­kal (gyomosodás, rovarkárok, járvá­nyok, fonalférgek) szembeni ellenálló képesség csök­kenéséhez vezet az állatoknál és a növényeknél; az állatállományt ször­nyű körülmények között tartják.				Különféle mérgek­kel igyekeznek ellenőrzés alatt tartani a haszon­növények növeke­dését akadályozó élőlényeket. A nagyüzemi állat­tartásban rutinsze­rűen alkalmazzák az antibiotikumos takarmányokat.			a)  Az irtószerek felhalmo- zódnak a mezőgazdasági dolgozók szervezetében, a vízben és az élelmi- szerben. b)  Másodlagos (korábban nem jelentős) betegségek terjednek el, mivel az irtó- szerek kipusztítják termé- szetes ellenségeiket. c)  Az antibiotikumokra rezisztens bakteriális megbetegedések alakul- nak ki. d)  A szerződések miatt a farmerek elveszítik ellen- őrzésüket a termelés fe- lett, mivel meghatározott módszereket és anya- gokat (takarmányokat, vetőmagvakat, növendék- állatokat, gyógyszereket) kell használniuk, amelyek a nagy cégekhez kö- tődnek.

 

III. Egy ökologikus civilizáció kialakítása

A kapitalizmus inkompatibilis egy valódi ökologikus civilizációval, hiszen olyan rendszer, amelynek állandóan terjeszkednie kell, az emberi szük­ségleteket meghaladó fogyasztást kell ösztönöznie, és nem képes figye­lembe venni a nem megújuló erőforrásokat és a bolygó hulladéktároló kapacitásait (a csapot és a mosogatót). A progresszívista individualizmus rendszereként szükségszerűen kapzsiságot, versengést, önzést gerjeszt, az „Utánam az özönvíz!" filozófiáját vallja. („Aprés moi le déluge! [Utánam az özönvíz!] – ez minden tőkés és minden tőkésnemzet jelszava. A tőke tehát nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen.") (Marx 1986) Már Engels is rámutatott, hogy a „valódi emberi szabadság" csupán egy olyan társadalomban valósulhat meg, amely „összhangban van a természet törvényeivel" (Engels 1963b, 113).

Bár azt nem lehet megjósolni, hogy milyen lesz a jövő társadalma, de legalább felvázolhatjuk egy igazságos, ökológiai alapokon nyugvó társadalom jellemzőit. Amikor egy rendszer megváltozik, az adott ország története és a harc fejlődése az, amely meghatározza az új realitásokat. Ám ahhoz, hogy ökológiailag egészséges legyen, egy civilizációnak új kultúrát és ideológiát kell kialakítania, amelyek olyan premisszákon alapulnak, mint a lényegi egyenlőség: (1) biztosítania kell mindenki szá­mára a megfelelő, emberhez méltó létet: a táplálkozást, a tiszta vizet, az egészségügyi ellátást, a lakhatást, a ruházkodást, az oktatást, a kulturális és pihenési lehetőségeket; (2) meg kell szüntetnie az embereknek más emberek felett gyakorolt hatalmát vagy ellenőrzését; (3) ki kell alakítania a gyárak, mezőgazdasági üzemek és más munkahelyek feletti munkás- és közösségi ellenőrzést; (4) biztosítania kell a választott tisztségviselők könnyű visszahívhatóságát; (5) helyre kell állítania az emberek és a természetes rendszerek közötti összhangot az élet minden területén, ideértve a mezőgazdaságot, az ipart, a közlekedést és szállítást, illetve általában véve az életkörülményeket.

Egy ökologikus társadalom alapvetően minden szempontból a kapi­talizmus ellentéte kell, hogy legyen: (1) le kell állítania növekedését, ha kielégítette az alapvető emberi szükségleteket; (2) nem ösztönözheti mind több fogyasztásra az embereket; (3) védelmeznie kell a természe­tes életfenntartó rendszereket, és a következő generációk érdekére is odafigyelve tiszteletben kell tartania a természeti erőforrások korlátait; (4) az emberek közvetlen igényét is tekintetbe véve a hosszú távú társadalmi és ökológiai szükségletekre kell alapoznia döntéseit; (5) a fosszilis energia helyett a lehető legnagyobb mértékben a közvetlen (vagy közvetlenül felhalmozott) energiákra kell alapoznia igényeit; (6) támogatnia kell a valódi emberi jellemvonásokat, az együttműködés, a megosztozás, a kölcsönösség kultúráját, a szomszédok és közösségek közötti felelősségteljes viselkedést; (7) lehetővé kell tennie az emberek­ben rejlő lehetőségek teljes kibontakoztatását; (8) valóban demokratikus módon kell meghoznia politikai és gazdasági döntéseit mind helyi, mind regionális, mind pedig multiregionális szinten.

Ha a szilárd ökoszisztémák jellemzőiből kívánunk a szilárd gazdasági-társadalmi rendszerek jellemzőire következtetni, akkor lesznek átfedések – egyes alapvető vonások több „jellemzőhöz" vagy „pillérhez" is társítha­tóak. Mindazonáltal ezeknek a jellemzőknek az analitikus szétválasztása segíthet abban, hogy rendszerezzük gondolatainkat e kérdésben. Egy ökologikus civilizáció a megfelelő társadalmi-gazdasági anyagcserék létrehozásán alapul, vagyis a társadalom folyamatosan meg kell, hogy feleljen az emberi és környezeti igényeknek. Az alábbi felvetések nem kívánnak részletes tervezetet adni, csupán meghatározni egy ökologikus civilizáció néhány kulcsfontosságú jellemzőjét.

Önszabályozás

A döntések – a lehető legnagyobb mértékben – ott születnek, ahol hatásaik a leginkább érezhetőek lesznek. Az önszabályozás ebben az értelemben a demokratikus önkormányzás, amely egyaránt szükséges a munkahelyeken, a lakóhelyi közösségekben és közöttük, regionális és multiregionális szinten – vagyis a főbb politikai és gazdasági döntések a népesség kezébe kerülnek. A gazdasági és politikai demokrácia rend­szerében felismerni és kezelni is könnyebb a felmerülő problémákat. Ez a rendszer jól képzett, az alternatív lehetőségeket ismerő embereket feltételez, akik érdeklődőek és határozottan részt kívánnak venni a döntéshozatalban. Bár saját környezetüket és szükségleteiket leginkább a helyi lakosok tudják felmérni, ám a körültekintő döntésekhez az em­bereknek elegendő ismerettel és elemzési készséggel, gyakorlattal kell rendelkezniük. Ennek egy embrionális formáját példázza a közösségi tanácsok rendszere Venezuelában, ahol egy-egy ilyen tanácsban száz­négyszáz család vesz részt közösségeiket érintő beruházásokról szóló döntéshozatalban, és vállal szerepet megvalósításukban.

Az ember és a társadalom, illetve a természet közötti anyagcseréket irányító munka- és termelési folyamatokat kollektíve szervezik és ellenőr­zik. A gyárakban és hivatalokban dolgozó parasztok és munkások – helyi lakóközösségeikkel együtt – ellenőrzést gyakorolnak munkahelyük felett. Az embereket arra bátorítják majd, hogy vállaljanak vezető szerepet, hiszen egy rendszernek szüksége van arra is, hogy a társadalmi lét minden szintjét rendszeresen ellenőrizzék olyan hatalommal felruházott emberek is, akik szükség esetén könnyedén meg is foszthatóak ettől a hatalomtól. Minden döntés számításba fogja venni az alapvető emberi szükségleteket, az emberi lehetőségek teljes kibontakoztatását, miköz­ben fenntartja vagy újrateremti azt az egészséges helyi/regionális/globális környezetet, amely az egészséges emberi élethez, illetve általában véve minden élethez szükséges.

Diverzitás

A diverzitásnak számos formája lehet – a vélemények és képességek sokszínűsége (hiszen az emberek háttere, tapasztalatai különbözőek) annak részleteiben is szerepet játszhat, hogy miként szerveződnek meg a közösségek és a régiók -, amíg mindnyájan hasonló célokat tűznek ki maguk elé. A diverzitás komoly erőt és biztonságot nyújt, társadalmi, kulturális és gazdasági értelemben egyaránt előnyös a közösségek szá­mára. Jobb döntések születnek, ha az emberek különböző nézőpontokból vizsgálják meg ugyanazt a kérdést. A művelődési, oktatási lehetőségek, a pihenés és kikapcsolódás, az érdeklődés sokszínűsége megerősíti a közösséget és a társadalmat. Elő kell segíteni az egészségesebb talaj kialakítását szem előtt tartó összetettebb növénytermesztési rendszerek, a mezőgazdasági és városi tájakba illeszkedő „természetes" tájak által képviselt biológiai diverzitást.

A szoros anyagcsere-kapcsolatokból eredő hatékony természetes körforgások

A kapitalista hatékonyság koncepcióját – a termelési folyamatok le­egyszerűsítését, a minél kevesebb (és többnyire képzetlen) munkaerő felhasználását, a munka- és egyéb költségek minimalizálását a nagyobb profit érdekében, a „minél kevesebb benzinnel minél több kilométert meg­tenni" étoszát – felváltják majd az anyagcsere hatékonyságának ökológiai koncepciói, amelyek az anyagok és energiák körforgásának effektivitásán keresztül képesek lesznek biztosítani a civilizáció fenntarthatóságát. Ez az egymással (a versengés és az individualizáció helyett) kooperációban élő emberek között kialakuló szinergiákon alapul. A társadalmi anyag­csere folyamatai, az emberek közötti interakciók analógiába hozhatóak a nem emberi élőlények (mikroorganizmusok, növények, rovarok, más állatok) közötti anyagcsere-interakciókkal. Ha kevesebbet kell dolgozni – amennyiben mindenki részt vállal a létszükségleteket kielégítő terme­lésben -, akkor több időt lehet a családdal vagy a közösséggel tölteni. Ha az emberek között az individualizmust, a fogyasztást és a versengést a kooperatív kapcsolatok váltják fel, akkor erősebb közösségek jönnek létre, és kialakítják az alapvető testi, kulturális és kikapcsolódási igények biztosításának rendszereit és módszereit mindenki számára.

Az ökológiai tervezés alapelvei fogják meghatározni a mezőgazda­ságot, az építkezéseket, az ipari termelést, és hozzájárulnak majd a lepusztított környezet helyreállításához. A természettel való kooperáció szorosabban egybekapcsolódó tápanyag- energia és vízkörforgásokhoz vezet, segít fenntartani a természetes körforgásokat és áramlatokat. Az ökológiai alapelveken nyugvó regeneratív mezőgazdaság a természettel, és nem a természet ellen dolgozik, egészséges élőhelyek sokféleségét alakítja ki és biztosítja a termőföldek környezetében, a földeken és magában a termékeny talajban. (Magdoff 2007) Az állattartás és a ta­karmánytermesztés összevonása hatékony tápanyag-körforgást és jobb vetésforgót tesz lehetővé, csökkentve így az ásványkincstől (a foszfortól és a káliumtól) való függést, a nitrogénalapú műtrágyák gyártásának gigantikus energiaszükségletét. Így lenne ok, hogy a kérődzőknek ta­karmányként évelő hüvelyeseket és fűféléket termesszenek. Ha nem engedjük, hogy az emberi salakanyagok és hulladék felhasználhatósá­gát lerontsák az ipari hulladékok és egyéb mérgek, akkor az hatékony körforgásban kerülhet vissza a táplálékunkat biztosító termőföldekre.

Az emberek a lehető legnagyobb mértékben a munkahelyük közelé­ben fognak élni, tömegközlekedéssel utaznak majd, és olyan táplálékot fogyasztanak, amely elfogadható távolságban termett otthonuktól. A munkaidő lerövidül, hiszen eltűnik az összes felesleges munka (így a reklámipar és a kereskedelemhez kötődő sok egyéb tevékenység, a pénzügyek nagy része, az ingatlanforgalmazás, a biztosítási ipar), így a társadalom alapvető szükségleteinek megtermelésére kevesebb munka is elegendő lesz. De mindenkinek, aki képes dolgozni, lesz munkahelye.

Egy ökológiai civilizáció számára a magán gépkocsik nem lehetnek a közlekedési rendszer alapvető, vagy akár fontos részei. Attól függetlenül, hogy a személygépkocsik és a teherautók milyen hatékonysággal hasz­nálják majd az üzemanyagot, a buszokra, vonatokra alapozott regionális közlekedési rendszerek energiafelhasználása mindenképpen hatéko­nyabb lesz. Egy kevésbé autófüggő társadalom kevesebb nyersanyagot fogyaszt, kevesebb kárt okoz, kevesebb földet igényel az útépítésekhez, illetve általában a gépkocsi-kultúrához kapcsolódó beruházásokhoz (mint például a McDonald's autósbüféi). Nem készülnek majd luxuscikkek, és az áruk nem kapnak majd olyan hivalkodó csomagolást, mint amilyen manapság dugig tölti a föld szeméttelepeit. Az emberek tetszetős és kényelmes otthonokban élnek majd, amelyeket mindazonáltal a haté­kony energiafelhasználás szempontjait, a természetes fűtési és hűtési lehetőségeket figyelembe véve terveznek majd.

Az ipari termelés, akárcsak a mezőgazdaság, természetesen szükség­szerűen magával hozza majd a természeti rendszerek bizonyos mértékű megzavarását is. Komoly odafigyelésre lesz szükség az e tevékenysé­gek, valamint a bányászat okozta negatív hatások minimalizálásához. A termelési rendszereket olyan „bölcsőtől bölcsőig" (craddle-to-craddle, C2C) koncepciókra fogják alapozni, ahol az egyes anyagok vagy alkat­részek újra-felhasználhatóságát eleve beletervezik az eredeti termékbe. (McDonough – Braungart 2002) El fogják kerülni mind a munka, mind pedig a természet olyan mértékű megosztását, amely az életben zava­rokat okozhat.

Önellátás

A teljes önellátás nem lehetséges, de nem is kívánatos minden régió és minden közösség számára. Mindazonáltal számos szükséglet – így a víz, az élelmiszer, a lakhatás, vagy az energia – kielégítésében az önellátás olyan cél, amely felé a közösségeknek vagy a régióknak törekednie kell. Így egy helyi közösség vagy szomszédos közösségek egy csoportja rendelkezhet mindazon ismerettel és gyakorlattal, amelyre az alapvető igények kielégítéshez szüksége van. Az önellátás magába foglalhatja a megújuló energiák olyan kisléptékű, helyi formáinak felhasználását, mint a nap- és szélenergia, a geotermikus vagy vízenergia, ahelyett, hogy a távoli (akár „zöld", akár másféle energiát termelő) erőművekre és a távolsági energiaszállításra támaszkodnának. A közösség-alapú, az ökoszisztéma előnyeire és a szoros tápanyag-körforgásra támaszkodó élelmiszerrendszernek (termelésnek és elosztásnak) célszerű a lehető­ségek szerint a helyi ökoenergiát használnia.

Még egyszer hangsúlyozom, mindez nem azt jelenti, hogy minden régiónak és közösségnek teljesen önellátónak kell lennie (így például értelmetlen lenne, ha minden közösségnek meg kellene termelnie a saját buszait és hűtőszekrényeit). Ez inkább egy olyan cél, amely felé – különösen az alapvető élelmiszerek tekintetében – törekedniük kell. Az emberek képességeinek és a termelési lehetőségeknek a bősége növeli az önellátás lehetőségeit.

Az önmegújítás rugalmassága

A rugalmasság és az önmegújításra való képesség szintje attól függ, hogy a fentebb megvitatott jellemzőket miként sikerül kialakítani és a társadalomba integrálni. Az olyan közösségek és regionális társadalmi struktúrák, amelyek jobban képesek ellenállni a kedvezőtlen események­nek, illetve gyorsan magukhoz térnek azokat követően, fenntarthatóbbak lesznek. A fentebb sorra vett jellemvonások vagy pillérek – az önszabá­lyozás, az önellátás, a diverzitás és a szoros anyagcsere-kapcsolatokból eredő hatékony természetes körforgások – mindegyike hozzájárul egy rugalmas társadalom kialakításához. Az ezeken alapuló közösségek, regionális struktúrák és gazdaságok képesek lesznek ellenállni a ked­vezőtlen eseményeknek, és hamarabb tudnak magukhoz térni utánuk az önmegújító folyamatok segítségével. A globális kulturális csere és együttműködés (amelyet megkönnyít, hogy kölcsönösen önszabályozó közösségek között megy majd végbe, amelyek nem versengenek egy­mással) szintén a rugalmasság növekedésének irányába hat.

Igen valószínűtlen, hogy maga a kapitalizmus egy olyan ökologikus civilizáció irányába fejlődjön, amely kielégítené minden ember alapvető igényeit. Ám egy posztkapitalista társadalomban sem fog csak úgy önmagától felépülni egy társadalmi igazságosságon alapuló ökologikus civilizáció. Ezt csupán egy elkötelezett népesség koncentrált akarata, folyamatos odafigyelése és ébersége teheti lehetővé.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: Monthly Review , Vol. 62. No. 8., 2010. január

Hivatkozott irodalom

Barta, Patrick – Pokharel, Krishna 2009: Megacities Threaten to Choke India. Wall Street Journal, 2009. május 13.

Bierkens et al. é. n.: Groundwater Use Increasing Sea Level Rise. A description of Bierkens, M.F.P. et al. In: A worldwide view of groundwater depletion. Geophysical Research Letters. http://seaweb.org/news

Engels, Friedrich 1963a (1876): A természet dialektikája. A munka része a majom emberré válásában. In: MEM 20. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Engels, Friedrich 1963b (1878): Anti-Dühring. In: MEM 20. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Foster, John Bellamy – Magdoff, Fred 1998: Liebig, Marx and the Depletion of Soil Fertility: Relevance for Today's Agriculture. Monthly Review 50, 3. sz.

Gellins, Clark – Parmenter, Kelly E. é. n.: Energy Efficiency in Fertilizer Productio and Use. In: Encyclopedia: Efficient Use and Conservation of Energy, vol. 2. http://eolss.net/ebooks.

Lawrence, Felicity 2010: Bitter Fruit: The Truth about Supermarket Pineapple. The Guardian (UK), 2010. október 2.

Levins, Richard 2010: Why Programs Fail . Monthly Review 61, 10. sz.

Magdoff, Fred 2007: Ecological Agriculture: Principles, Practices, and Constraints. Renewable Agriculture and Food Systems 22, no. 2

Magdoff, Fred – Foster, John Bellamy 2010: What Every Environmentalist Needs to Know about Capitalism . Monthly Review 61, 10. sz.

Magdoff, Fred – van Es, Harold é. n.: Building Soils for Better Crops (3. kiad.). http://sare.org/publications/bsbc/bsbc.pdf

Marx, Karl 1975 (1894): A tőke. 3. köt. MEM 25. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1986 (1867): A tőke. 1. köt. MEM 23. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

McDonough, William – Braungart, Michael 2002: Cradle to Cradle. New York, North Point Press

Miller, Peter 2007: Swarm Behavior. National Geographic, July 2007

Packer, George 2006: The Megacity: Decoding the Legacy of Lagos. The New Yorker, 2006. november 13.

Seeley, Thomas D. 2010: Honeybee Democracy. Princeton, Princeton University Press

Turnbull, Lindsay – Hector, Andy 2010: How to Get Even with Pests. Nature, 466. sz.

Zhu, Youyong – Chen, Hairu – Fan, Jinghua – Wang, Yunyue – Li, Yan – Chen, Jianbing – Fan, JinXiang – Yang, Shisheng – Hu, Lingping – Leung, Hei -Mew, Tom W. – Teng, Paul S. – Wang, Zonghua – Mundt, Christopher C. 2000: Genetic Diversity and Disease Control in Rice. Nature, 406. sz.

Wallerstein lényegében a II. világháború után született történeti-társadalmi diszciplínaként határozza meg a világrendszer-szemléletet. Az igazság azonban az, hogy a Marx és Engels által kidolgozott kapitalizmuselmélet már egyértelműen „világrendszer-elmélet" volt, s ez számos idézettel bizonyítható. Marxék még a prekapitalista viszonyok továbbélésének hatását is tanulmányozták. Mindemellett hangsúlyozni kell a világrendszer-elmélet szerepét a mai globális kapitalizmus egységes rendszerként való értelmezésében

Nagy jelentőségű elmélettörténeti fejlemény volt, amikor a Második Világháború után társadalomtudósok csoportjai szembehelyezkedtek az unilineáris stádiumelméletek¹ nyugati hegemóniájával. Vizsgálatuk középpontjába vonták a globális kapitalista világ rendszerszerű egységét és belső törvényszerűségeit, többek között a függőségi viszonyokat és a differenciáló hatásokat. Ez a fejlemény egyáltalán nem véletlenül követ­kezett be, nem olyan váratlanul pattant ki a fejükből, mint Héphaisztosz ütése nyomán Zeuszéból Pallasz Athéné. Ebben az időszakban a tőkés centrumok határozottan erőt és tért veszítettek, alternatívák születtek velük szemben. Napirendre tűzte világunk működésének holisztikus vizsgálatát a Szovjetunió (természetesen ellentmondásokat is hordozó, de gyors, a harmincas években is válságmentes) fejlődése és világhá­borús sikerei, a kínai fordulat, Kelet-Közép-Európa népi demokratikus irányú fejlődése, valamint – nem utolsósorban, és az előbbiektől nem függetlenül – a gyarmatok függetlenségi harcának eredményei.²

Korunk legjelentősebb újbaloldali tudományos irányzatának keletkezésében meghatározó szerepet játszottak az 1968-as tömegmozgalmak: egyszerre fordultak szembe a polgári társadalommal és az államszocializmussal. A VRE hátterében ugyanakkor a kapitalista világgazdaság újabb korszakváltása, illetve elméleti problémák egyaránt meghúzódnak. A marxi és a világrendszer-elmélet azért értelmezi eltérően a profitráta szekuláris esésének folyamatát, mert az előbbi a többletmunka elsajátításával, míg utóbbi az oligopolisztikus árképzéssel magyarázza a nyereség keletkezését

Wallerstein világrendszer-elmélete lényegében alternatív gondolati keretnek tekinthető a marxi és részben a lenini kapitalizmuselmélettel szemben. Az írás azt vizsgálja, hogy ez a koncepció mennyiben nyújt valódi alternatívát a kapitalizmus mozgástörvényeinek és fejlődésének megértéséhez.