„Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra, de csak ott bontakoztatja is ki összes rejtett potenciáit.” (Karl Marx: A tőke)

Immanuel Wallerstein új könyvében az elsősorban általa kifejlesztett világrendszer-elmélet összefoglalására vállalkozik. A kritikusnak ne­héz dolga van a mű értékelésekor, mert egy kis terjedelmű könyvbe korlátozottan tömöríthető egy hatalmas életmű, elkerülhetetlenek a leegyszerűsítések, bizonyos fogalmak nem teljesen világosak stb., vagyis a könyv valóban csak bevezetésnek tekinthető. Célom sem­miképpen sem az egész életmű kritikája,¹ csak magára e könyvre koncentrálok és igyekszem elkerülni, hogy a szerzőn számon kérjem a részletesebb kifejtést, hiszen ezek megtalálhatók korábbi munkáiban, elsősorban a magyarul is megjelent fő művében (Wallerstein 1983). Szeretném azonban leszögezni, hogy korábbi műveihez képest ez a könyv – éppen a konkrét elemzés hiánya miatt – még világosabban tükrözi az ún. világrendszer-elmélet egyoldalúságait. A koncepciójával szembeni erőteljes kritika a szerzőt láthatólag nem késztette elméle­tének újragondolására.

Wallerstein, mint az újbaloldal kiemelkedő képviselője, lényegében a marxi és részben a lenini kapitalizmus-elmélettel szemben egy alternatív gondolati keret kidolgozására törekedett. Ezt bizonyítja a Marxszal, ill. elsősorban Leninnel szembeni nyílt vagy burkolt kritika korábbi írásaiban, de ez a törekvés ebben a munkájában is jól kimutatható. Az újbaloldalra jellemző a hivatalos marxizmussal szembeni (jogosult) elégedetlenség. Ez számos esetben pozitív eredménnyel járt, de félresiklásokat is ered­ményezett. Noha Wallerstein direkt módon soha sem állítja szembe a maga elméletét Marx kapitalizmus-felfogásával, az olvasó számára ez ebben a műben is nyilvánvaló. Az újbaloldal jellegzetes harmadikutassága jellemző tehát rá is, noha sokkal kevésbe kapcsolódik közvetlenül Marxhoz, mint más újbaloldali szerzők, például Samir Amin. Kritikánk ebben az írásban arra irányul, hogy koncepciója mennyiben nyújt valódi alternatívát a marxi (és lenini) elmélettel szemben a kapitalizmus fejlő­désének és meghaladásának megértéséhez.

Kezelhetnénk természetesen úgy is a wallersteini világrendszer-para­digmát, mint új fogalmi keretet a kapitalizmus történelmi folyamatainak megértéséhez. Már csak azért is, mert Wallerstein korábbi munkáiban a konkrét elemzésben sok helyütt „majdnem ugyanazt mondja”, mint Marx, vagy a marxisták, vagy néhol akár Lenin. Az általánosítások tekintetében azonban döntő különbség mutatkozik, ezért a puszta párhuzamok kimu­tatása nem elégséges. A különbség tehát nem csak terminológiai, és ez ebben az összefoglaló műben még erőteljesebben érvényesül.

A kapitalizmus értelmezése

A világrendszer-elmélet tehát lényegében egy alternatív kapitalizmus­értelmezés. Marx szerint a kapitalizmus lényege a tőke-bérmunka viszony. „Csak az a forma, amelyben ezt a többletmunkát a közvetlen termelőből, a munkásból kipréselik, különbözteti meg egymástól a gazdasági társadalomalakulatokat, például a rabszolgaság társadal­mát a bérmunkáétól.” (Marx 1978, I:203) Wallerstein – hangsúlyozva, hogy a tőkés világrendszerben a többlet elsajátításának más formái is léteznek – nem a bérmunkát tekinti a tőke alapzatának. Azt csak, mint egyik lehetséges formát fogja fel, bár elismeri, hogy hosszú távon nő a „proletarizált háztartások” száma (79)² . Ez gyakorlatilag a kapitalizmus lényegének tagadása, ami számos további probléma forrásává válik. Ez az alapja Wallerstein szerintünk hibás osztályszemléletének, és ugyan­csak erre vezethető vissza a nemzetállam, mint elemzési keret elvetése a világrendszerekkel szemben. Sőt, a tőke-bérmunka viszony, mint a kapitalizmus lényegének a tagadása a bázisa a világrendszer helytelen szakaszolásának és mozgástörvényei hibás ábrázolásának is.

Wallerstein a kapitalizmus lényegének a tőke vég nélküli felhalmozá­sának prioritását tekinti (189). Ez azonban vagy tautológia, vagy további magyarázatra szorul, hiszen a kapitalizmus nem más, mint tőkés társa­dalom, Mit értünk tőke alatt, amire a vég nélküli felhalmozás jellemző? A tőke kétségkívül expanzív természete így elméletileg nem megalapozott. Marxnál a tőkés-bérmunkás viszonyból következik a totális árutermelés. (Lásd a mottót!) A hangsúly a totális árutermelésen, mint tőkés áruter­melésen van, ahol már nem korlátozzák az expanziót a szükségletek. Csak a tőke, mint önmozgó érték termeli ki a gazdagodásra, a többlet határtalan szaporítására való törekvést. „Világos azonban, hogy ha egy gazdasági társadalomalakulatban a termékeknek nem a csereértéke, hanem a használati értéke dominál, akkor a többletmunkát a szükségle­tek szűkebb, vagy tágabb köre korlátozza, de magának a termelésnek a jellegéből nem fakad korlátlan szükséglet a többletmunkára.” (Marx 1978, I:220)

A marxi elmélet szerint is a tőke teremti meg a világgazdaságot (és a világtörténelmet). A tőkeviszony azonban kiterjedtségében nem válik rögtön általánossá, ahogy Wallersteinnél sem, hanem szükségképpen heterogén struktúrákat hoz létre, amennyiben részben konzerválja a prekapitalista formákat, illetve ráépül azokra. Intenzitásában azonban, mint legfejlettebb forma uralja azokat, és tendenciájában azok felszámo­lása irányába hat. Wallerstein ugyan hangoztatja, hogy a világgazdaság szükségképpen tőkés (kapitalista) világgazdaság (és vice versa), de mivel nála a tőkeviszony lényege elsikkad, a világrendszer önálló, az alapviszonytól független életre kel, amelynek önálló törvényei vannak. Ezért Wallerstein a tőkés világgazdaság fejlődési szakaszait sem tudja megragadni, illetve helyére a világrendszer önmozgását, időtlen ciklusait és trendjeit állítja. Ez jut kifejezésre például abban, ahogy a globalizációt kezeli, büszkén hangoztatva, hogy a „világrendszer elmélet képviselői már jóval azelőtt tárgyalni kezdték a globalizáció jelenségét, hogy maga a szó megjelent volna, de nem mint valami újról beszéltek róla, hanem va­lami olyasmiről, ami alapvető része a modern világrendszernek, egészen a tizenhatodik századi kialakulásától kezdve” (11).³ A tőkés világgazdaság változatlan struktúrája (a trendektől, mint pl. az általános proletarizáció, eltekintve) jellemző már a XVI. század óta. Ágh Attila részletesen bírálja az externalisták, elsősorban Wallerstein koncepcióját, hogy a kapitaliz­mus mai formájában már a XVI. században létrejött volna. „A világke­reskedelem első szakaszának, ibériai formájának válságából pedig az angol-holland világkereskedelem vezetett ki […] Világkapitalizmust csak az angol ipari kapitalizmus teremtett a XIX. században, s véleményünk szerint csak ekkor beszélhetünk a világgazdaság kialakulásáról is a világkereskedelem évszázadai után.” (Ágh 1990, 58) Valójában Ágh szerint Wallerstein a XIX. századi kapitalizmust vetíti vissza a múltba. A világbirodalom, világgazdaság és minirendszerek hármassággal pedig lényegében a marxi formációelméletet váltja fel (lásd Ágh 1990, 49). Ez azonban nélkülözi a fejlődést; ahogy Wallerstein írja: „a világrendszer­-elmélet művelői viszont kételkedni kezdtek a fejlődés elkerülhetetlensé­gének koncepciójában” (48). Wallerstein a polgári fejlődéselméletekkel szemben alakította ki saját koncepcióját. Az uralkodó felfogás szerint ugyanis minden egyes országnak végig kell haladnia minden egyes fej­lődési fokon, amelyen a legfejlettebbek végigmentek. A szerzőt az ezzel a felfogással szembeni kritika arra sarkallja, hogy a fejlődés marxista felfogását is elutasítsa. A hivatalos marxizmussal szembeni kritika persze nem teljesen jogosulatlan, de a kritika nem áll sem Marxra,⁴ sem pedig a marxistákra általában. Lenin imperializmus-elméletének, és általában a lenini elméletnek éppen az a jelentősége, hogy kimutatja, miszerint az egyes országok fejlődése semmiképpen sem lineáris. A lenini elmélet az őse a dependencia­-elméleteknek, jóllehet képviselőik egy része – bele­értve Wallersteint is – szembehelyezkednek vele. Az alapvető különbség a két felfogás között, hogy míg Lenin a tőke természetéből magyarázza a világrendszer átalakulását (egyenlőtlen fejlődés), addig Wallerstein megfordítva, a világrendszerből a tőke természetét. A világrendszer nem azért tőkés, mert világrendszer, hanem azért világrendszer mert tőkés.

Az egyenlőtlen csere

Marx a kapitalizmus törvényszerűségeit – mint közismert – a munkaér­ték-elmélet segítségével ábrázolja. Wallersteinnél szembetűnő ennek hiánya. A Marx egyes tételeivel felfedezhető párhuzamok így teljesen más magyarázatot kapnak. Pedig a tőkelogika megértésének kulcsa éppen a munkaérték-elmélet, amennyiben a tőke, mint önmozgó érték szabályozza a termelési folyamatokat, mind nemzetgazdasági, mind világgazdasági szinten. Bár maga Marx nem dolgozta ki a világpiac működését, vagyis nem alkalmazta a munkaérték-elméletet a világgazda­ságra (csak utalások találhatók erre nála), a követők – nem utolsósorban a dependencia­-elmélet képviselői – ezt megkísérelték. Egységes állás­pont nem alakult ki ezen a területen, de jelentős eredmények születtek. Wallerstein ehhez képest a centrum és a periféria közötti egyenlőtlen cserét rendkívül leegyszerűsítve ábrázolja. Ebben a vitában nem foglal állást korábbi munkáiban sem, és lényegében az érték elszívását a pe­rifériákról a monopolhatalomra vezeti vissza. Ez szerinte két forrásból fakad: a technika monopolizálásából (kvázi-monopólium) és az államok tevékenységéből (protekcionizmus). Az egyenlő cserén, vagyis a tech­nológiai fölényen nyugvó értékelszívást föl sem veti (vagyis amikor az egyik nemzet a cserében több munkaórát ad kevesebbért). (Lásd az ezzel kapcsolatos vitát: Egyenlőtlen nemzetközi csere… 1983) Ezenkívül szembetűnő, hogy nem foglalkozik a külföldi tőke közvetlen kizsákmá­nyoló tevékenységével, ami a második világháború után, de különösen az 1980-as évektől meghatározó jelentőségűvé vált.⁵

A kapitalizmus vagy a világrendszer válsága?

Wallerstein szerint a jelenlegi világrendszer már régóta válságban van. Hogy pontosan mióta, az nem derül ki, de a szerző több helyen is 1968-ra utal. A tőkelogika meg nem értése jól tetten érhető abban a sajátos le­írásban, ahogyan a szerző ezt a válságot műve 5. fejezetében bemutatja. Hangsúlyozza, hogy rendszerszintű válságról van szó, vagyis „a hosszú távú trendek elkerülhetetlenül eljuttatják az adott rendszert bizonyos aszimptotákig, ahol a belső ellentmondások elmélyülnek, azaz a rendszer olyan problémákkal kerül szembe, amelyeket nem tud megoldani, s ez rendszerszintű válsághoz vezet” (155). Ez tehát a végső válság, amely­nek megoldása lehetetlen a rendszer keretein belül. Nála ez azt jelenti, hogy a rendszer ebben az esetben alternatív megoldás elé kerül, tehát bifurkál. De ha a hosszú távú trendek eljuttatják a rendszert életciklusa végéhez, akkor miért van két lehetőség? Talán az egyik lehetőség valójá­ban az, hogy fennmarad? Ez nyilvánvaló ellentmondás. Hogy nem csak a bifurkáció jól hangzó fogalmának félreértéséről van szó, azt alátámasztja a szerző további fejtegetése Davos és Porto Alegre szellemének harcáról. És ha Davos győz, az nem azt jelenti, hogy a rendszer fennmarad?

Térjünk azonban vissza a trendekhez, amelyek a rendszerszintű válsághoz vezetnek! A lényeg itt az átlagprofitráták csökkenése az egész világon (159). A marxi átlagprofitráta tendenciális esésével való párhuzam ellenére a magyarázat számos sebből vérzik. A profit csökke­nésének az oka Wallerstein szerint, hogy a tőkések termelési költségei emelkednek, miközben az áraikat nem képesek emelni. Az árak emelé­sének korlátja szerinte a versenytársak jelenléte és a hatékony kereslet. Egyrészt, az árakat mi más határozza meg, mint a termelési költség? Másrészt, ha nem működne a verseny, akkor a puszta áremelés csak inflációt eredményezne. A hatékony kereslet, mint másik tényező még zavarosabb. Ezen – ha jól értelmezem – a szerző alapvetően a béreket érti, amelyeket a tőkések vonakodnak emelni,⁶ de ezzel éppen a saját áruikkal szembeni keresletet korlátozzák. Már csak az ún. „harmadik személyek” hiányoznak és visszajutunk Sismondihoz és Malthushoz. Az egészet még fűszerezi a fogyasztói viselkedés bekapcsolása a kereslet elaszticitásán keresztül (158-159). Ennek alapján kiderül, hogy a vevők nem hajlandók pénzüknek valamekkora részét az adott árura fordítani. Az össztőke mozgásának vizsgálatáról hirtelen átugrottunk az egyes árura. Az érték- és értéktöbblet-elmélet helyett a polgári közgazdaságtan (mikro- és makroökonómia) jól-rosszul alkalmazott kategóriáinak egyve­lege, amit kapunk.

Az unidiszciplinaritás helyes törekvés, amennyiben a polgári tudomány­ágak eredményeinek együttes alkalmazása semmiképpen sem alkalmas egy antikapitalista elmélet fölállítására, és Wallerstein – szándéka szerint – kétségtelenül antikapitalista. De mit jelent ez valójában? A történe­lemtudomány új irányzatát? A közgazdaságtudomány és a szociológia alkalmazását a történelemre? Melyik közgazdaságtudományét és melyik szociológiáét? Nem utolsósorban: az elemzés egységének a megvá­lasztása önmagában nem módszertani, hanem tartalmi kérdés, vagyis a megfelelő egység kiválasztása eredménye, nem pedig kiindulópontja a helyes tudományos módszerrel elvégzett vizsgálatnak.

Amikor Wallerstein a piac működését elemzi, virtuális piacról beszél, amin – mint később kiderül – a szabad piacot érti, mégpedig a neoklasszi­kus értelemben vett tökéletes versenyt, amelyről persze kijelenti, hogy az a valóságban nem érvényesül az ún. kvázi-monopóliumok és az államok miatt. A kvázi-monopólium lényege, hogy a technológia monopóliuma érvényesül, ami a neoklasszikus feltevések szerint persze nem lehetsé­ges. Ha ezek az akadályok nem lennének, akkor a profit nullára, illetve minimálisra csökkenne. Ez semmi más, mint a neoklasszikus tökéletes verseny modellje. Marx konkurencia-elmélete ezzel szemben éppen a technológiák versenyét hangsúlyozza (társadalmilag szükséges munka­mennyiség), ezt felcserélni egy olyan modellel, mint a kvázi-monopólium nem előrelépés, hanem visszalépés.

A másik oldal a termelési költségek általános emelkedése. Ezek a kö­vetkezők: a bérek, az inputok költségei és az adók. A bérek világméretű emelkedésének az oka (leegyszerűsítve) a munkások kollektív erejének növekedése, amit aztán korlátoz a termelés átmenekítése az alacso­nyabb bérköltségű országokba. Azonban előbb-utóbb itt is kiharcolják a bérnövekedést, illetve ezek a területek (nem-tőkés területek – Rosa Luxemburg; agrárterületek – Karl Kautsky) egyre fogynak, éppen a tőkék kimenekítése miatt. (163) Sajátos módon itt is a Marx és Lenin által cáfolt sismondizmushoz jutunk. Nem vállalkozhatunk itt a marxi újratermelési és válságelmélet bemutatására. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy a marxi újratermelési elmélet éppen azt bizonyítja, hogy lehetséges a tár­sadalmi termék realizálása tisztán tőkés gazdaságban is. A válság pedig Marxnál a profitráta tendenciális esésének a következménye, amelynek magyarázata a termelékenység változása miatt bekövetkező érték­változásokon és ugyanezen okból a tőkék összetételének változásán, valamint az értéktöbbletráta változásán (abszolút és relatív értéktöbblet termelés), vagyis – hangsúlyozzuk ismételten – a munkaérték-elméleten alapul. Ennek a magyarázóereje messze nagyobb, mint a Wallerstein által alkalmazott eklektikus megközelítésé.

A második elem az inputok költségeinek emelkedése. Itt Wallerstein nem a közvetlen, hanem a rejtett költségek (164) emelkedéséről beszél. Ezek az ún. externáliák és a közjavak (infrastruktúra). Felveti a problé­mát, hogy ki fizeti a dráguló számlát? Vagy a társadalom egésze, vagy a tőkések, ha ezt az állam adókon keresztül rájuk hárítja. Wallerstein hajlik arra, hogy előbb-utóbb valamilyen módon a tőkések. (Ha másként nem, akkor az adókon keresztül, de ez átvezet a harmadik problémához.) Sze­retnénk azonban fölhívni a figyelmet arra, hogy az utóbbi évtizedekben az államok jellemzően nem csak az externális költségeket, hanem még a tőke működési zavaraiból (a válságokból) fakadó költségek jelentős részét is a széles néptömegekre hárítják.

A harmadik költségelem az adók, amelyek a szerző szerint több ok­nál fogva (infrastruktúra, oktatás, demokratizálódás stb.) általánosan emelkednek. Egyrészt, a közkiadások növekedését – beleértve a jóléti kiadásokat – hosszú távon a termelékenység növekedése tette lehetővé, ugyanúgy, mint a reálbérek növekedését (relatív értéktöbblet termelés).⁷ Másrészt, az utóbbi évtizedekben a baloldali erők szétforgácsoltsága és gyengesége, valamint a transznacionális tőke erejének növekedése következtében egyre erősebb nyomás nehezedik a bérekre a profitok növelése érdekében, mind közvetlenül, mind közvetve, az állami újrael­osztáson keresztül.⁸ A „világrendszer életciklusa” miatt ezek a tendenciák Wallersteinnél meglehetősen hosszú távúak, gyakorlatilag a kapitaliz­mus teljes élettörténetére igazak. (176)⁹ Bár a kép nála is árnyaltabb, amennyiben a trend 1945 után, majd a 80-as évek neoliberális fordulata következtében megtört, mert ekkor (a Kondratyev-ciklus leszálló ágában) sikerült a költségeket valamelyest leszorítani mindhárom területen (172). Valójában a neoliberális fordulat nyilvánvalóan ellentmond a wallersteini diagnózisnak.

A nemzetállamok szerepe

Wallerstein magát a világrendszer egészét tekinti elsődleges elemzési egységnek a nemzetállamokkal szemben. A nemzetállamok szerepe így leértékelődik, a világrendszerre jellemző centrum-periféria felosztás „a termelési tevékenységekre, nem pedig az államokra vonatkozik” (46). A nemzetállamnak, mint a tőkés fejlődés szükségszerű termékének a tagadása szintén a tőkeviszony meg nem értéséből, a kapitalizmusnak egyfajta expanzív világméretű árutermelésként való felfogásából követ­kezik. Wallerstein ezt egy korábbi munkájában is leírja. „Egy a kisajátított többlet újraelosztását végző politikai struktúra hiányában a többletet csak a piac útján lehet újraelosztani […] Ennélfogva a termelés módja kapita­lista.” („A word-system perspective on the social sciences”. The British Journal of Sociology 1976. 27. kötet, idézi Szentes 1980: 404) A marxi megközelítés szerint az általános árutermelés kialakulása csak a tőke­bérmunka viszony bázisán lehetséges. Ez teremti meg a nemzeti piacot, amennyiben a közvetlen termelők csak a piac közvetítésével juthatnak hozzá létfenntartási eszközeikhez. Wallerstein ezért következetesen nem a szabad bérmunka kialakulását tekinti a kapitalizmus kialakulása előfeltételének, és így szembefordul Marx eredeti tőkefelhalmozás kon­cepciójával is.¹⁰ Az eredeti tőkefelhalmozás kétségkívül külső források­ból is táplálkozott (a tőke oldalán), és a világkereskedelem kialakulása volt a bázisa – mint ezt Marx is hangsúlyozza -, de az áttérést a tőkés termelési módra a szabad bérmunka teremti meg. Anglia azért válhatott a kapitalizmus úttörőjévé, mert itt voltak meg először ezek a feltételek. A kereskedelem önmagában nem forradalmasítja a termelési módot. „A kereskedelem és a kereskedőtőke kifejlődése mindenütt kifejleszti a cse­reértékre irányuló termelést […], ezért a kereskedelem mindenütt többé vagy kevésbé bomlasztóan hat a termelés készen talált szervezeteire […] De az, hogy mennyire idézi elő a régi termelési mód felbomlását, minde­nekelőtt annak szilárdságától és belső tagozódásától függ.” (Marx 1978, III:313) Anglia éppen azáltal válhatott a tőkés termelés mintaországává, mert itt jöttek létre először nemzeti méretekben a nagyipar feltételei a szabad bérmunka formájában.¹¹ Azok a nemzetek, amelyek a későbbiek­ben sikerrel zárkóztak fel Angliához, szintén meg kellett, hogy teremtsék saját nemzeti piacaikat, részben protekcionista eszközökkel, és döntően azáltal, hogy eltávolították a feudális korlátokat a tőke szabad fejlődése elől. Vagy forradalmi úton, mint Franciaországban, vagy felülről, reformok útján, mint Németországban.

Wallerstein jogosan utasítja el a polgári fejlődéselméleteknek azt a lineáris koncepcióját, amely szerint minden egyes nemzet végig kell járja ugyanazokat a fejlődési fázisokat, amelyeket a legfejlettebbek már megtettek. Marx és a marxisták többsége azonban – beleértve Lenint is – nem ezt a felfogást képviselte. Éppen Lenin volt az, aki szakított az Európa-centrikus megközelítéssel, és kimutatta, hogy az orosz fejlődés nem hosszabbítható meg nyugat-európai módon. Lenin imperializmus­-elmélete mint világrendszer-elmélet éppen az egyenlőtlen fejlődés alter­natív koncepcióját jelenti, beleértve a szocializmus perspektíváját is. Ő volt az, aki a nemzeti felszabadító mozgalmakat, mint a szocialista forra­dalom szövetségeseit értelmezte. „Így tehát a szocialista forradalom nem csupán és nem főképpen az egyes országok forradalmi proletárjainak a saját burzsoáziájuk ellen vívott harca lesz. Nem, a szocialista forradalom az imperializmus által elnyomott valamennyi gyarmatnak és országnak, valamennyi függő országnak a harca lesz a nemzetközi imperializmus ellen. […] a dolgozók polgárháborúja, amelyet az imperialisták és a ki­zsákmányolók ellen vívnak minden fejlett országban, egyesülni kezd a nemzetközi imperializmus ellen vívott nemzeti háborúval.” (Lenin 1973, 312-313) A nemzetállamok a kapitalizmus szükségszerű termékei és a fejlődés ezek keretein belül zajlik. A világgazdasági pozíciók változása, a felzárkózás kérdése döntő mértékben attól függ, hogy sikerül-e integráns nemzeti piacot létrehozni. Ez a gazdasági bázis hiányzik a wallersteini „erős és gyenge államok” megközelítésmód mögül. Még az sem derül ki igazán, hogy feudális, vagy tőkés államokról van-e szó. A világrend­szer-elméletben összemosódnak a nemzeti államok sajátosságai, mind történelmileg, mind a társadalmi forma tekintetében.¹²

Wallerstein még azt is elismeri, hogy a nemzetállam egyfajta aszimptotaként funkcionál, „amely felé minden állam közelíteni próbál” (114). Ragaszkodik a tisztán világrendszer szintű megközelítéshez, de könyvében egész fejezetet szentel a modern államrendszer kialakulá­sának. Az ellentmondás teljesen nyilvánvalóvá válik, amikor kimutatja, hogy a tőkés világrendszer nem alakulhat át világbirodalommá, ami „nem jelentene mást, mint hogy létezik egy olyan politikai struktúra, amely képes a tőke vég nélküli felhalmozásának prioritását saját szükségletei alá rendelni” (121). Ezt másképpen (helyesen) úgy is mondhatnánk, hogy a nemzetállam a tőkés berendezkedés szükségszerű terméke a nemzeti piac bázisán.

Az osztályelemzéssel szembeni koncepció

A tőkeviszonynak, mint a tőkés világgazdaság alapviszonyának a tagadá­sából következik Wallerstein sajátos osztályszemlélete, illetve az osztály­elemzés felhígítása a weberi státuszcsoportokkal. Ennek következtében egyrészt nála a munkásmozgalom szerepe leértékelődik: a forradalmi és reformista munkásszervezetek együtt szerepelnek az etnikai/nacionalista csoportokkal és a nőmozgalmakkal. Ráadásul ezeket egyaránt rendszer­ellenesnek tekinti, amit jól kiegészít az, hogy a forradalmi és a reformista munkásmozgalom között is eliminálja a különbséget. Másrészt a tény­leges, a termelési viszonyokban gyökerező objektív helyzet keveredik a különböző tudatformákkal (lásd ezzel kapcsolatban: Miszlivetz 1983). Ebből következik az a sajátos szakaszolás is, amelyet a kapitalizmus történetére alkalmaz. A francia forradalom mellett¹³ az 1968-as „globális forradalmi hullámot” tekinti mérföldkőnek a kapitalizmus történetében. Az 1917-es orosz forradalomról szó sem esik, csak néhány oldallal később tudjuk meg, hogy már létezik a Szovjetunió. Pedig nehéz kétségbe vonni, hogy az orosz forradalom a későbbi bukás ellenére is világtörténelmi jelentőségű volt. Egyrészt döntő szerepet játszott a nemzeti felszabadító mozgalmak kialakulásában és győzelmében, másrészt nagymértékben járult hozzá, hogy a reformista munkásmozgalom jelentős eredményeket ért el a centrumországokban, az ún. jóléti államok kialakulásával. A Szov­jetunió bukása semmiképpen sem jelenti azt, hogy ez a forradalom már a kezdetekor elhibázott volt,¹⁴ és azt sem, hogy ez a bukás szükségsze­rűen következett be. Ráadásul éppen ez a bukás tette lehetővé, hogy a tőke és munka világméretű harcában a tőke felülkerekedjék. Az 1968-as forradalom fő érdeme, hogy már igen korán jelezte a forradalmi munkás­mozgalom hanyatlását, illetve a forradalmi folyamat lefékeződését a szovjet fejlődésben, ami többek között a világméretű osztályharctól való elfordulásban (Vietnam) jelentkezett. (Lásd ezzel kapcsolatban: Rozsnyai 1996). A 68-as mozgalmak szerepének túlhangsúlyozása konzisztens az­zal, ahogyan Wallerstein a „rendszerellenes” mozgalmakat kezeli, egyen­rangúvá téve a különböző „radikális” erőket. A 68-as lázadás a harmadik világbeli forradalmi mozgalmakkal (Che Guevara, mint jelkép) magába ötvözött más, radikális, de polgári irányzatokat is (3M). Sikertelenségének oka éppen heterogén jellegében rejlett: abban, hogy nem tudott reális forradalmi alternatívát felmutatni és azzal a tömegeket magával ragadni. Az, hogy a mozgalom a munkástömegeket nem tudta magával ragadni, nem csak a munkáspártok hibás politikájával magyarázható, még csak nem is azzal, hogy a hatalom megvesztegette a munkásokat (hatalmas béremelés), hanem magának a mozgalomnak a zavaros ideológiájával. Jóllehet az osztályok harca sohasem megy végbe tiszta formában (gon­doljunk csak a parasztság szerepére a szovjet forradalomban, illetve a nemzeti felszabadító harcokban!), de csak az osztályelemzés képes megragadni a folyamatok irányát – progresszív, vagy nem -, és teszi lehetővé a különböző mozgalmak értékelését.

A világkapitalizmus elleni harcot napjainkban pontosan az akadályozza, hogy az erők szétforgácsoltak, és elhomályosult az alapvető osztály­ellentét. A ködösítés elméletté emelése csak még inkább leszereli az antikapitalista törekvéseket, és teljesen képlékeny formává változtatja magát a mozgalmat. Nem lehet eliminálni a munkásmozgalmon belüli harcot azzal, hogy mindkét (forradalmi és reformista) irányzat kudarcot vallott. Azok a tendenciák, amelyek a Társadalmi Világfórumon belül léteznek, még meg kell, hogy vívják harcaikat, és csak ha az antikapita­lista, forradalmi irányzat kerül fölénybe, van esély a „bifurkációból” való pozitív kimenetre.

Jegyzetek

¹ A wallersteini életmű alapos kritikája megtalálható a magyar nyelvű irodalomban. Ezek közül kiemelkedik Szentes (1980), Szentes utószava Wallerstein (1983) magyarul is megjelent főművéhez, valamint Ágh (1990). Wallerstein osztályfel­fogásának alapos bírálatát nyújtja Miszlivetz (1983).

² A szerző nélküli hivatkozásokban az oldalszámok mindig Wallerstein (2010) művére vonatkoznak.

³ Ugyanez a történelmietlenség jelentkezik abban, ahogy Wallerstein a lenini imperializmus-elméletet kritizálja (lásd Szentes 1980, 190).

⁴ Lásd ezzel kapcsolatban Ágh (1984, 142-143).

⁵ Nincs is szükség a kapitalizmus szakaszolására, ha a világrendszernek önálló és időtlen törvényei vannak. A globalizáció, mint új jelenség elutasítása is ezzel függ össze. A kapitalizmus jelenlegi szakasza már közvetlenül a transznacio­nális tőke szükségletét fejezi ki. Lásd ezzel kapcsolatban Rozsnyai (2002).

⁶ Ráadásul az egészhez társul egy fogalomzavar: „a tőkések nyilvánvalóan a lehető legnagyobb profitokat akarják, és ezért megpróbálják minimalizálni a többletnek azt a részét, ami másokhoz, például az alkalmazottaikhoz kerül”. (158) Hogy kerül a többlet a munkásokhoz? Azon legfeljebb maguk a tőkések osztozkodhatnak egymás rovására. Ugyanez a hiba megtalálható a 107. oldalon is.

⁷ Mindezt úgy, hogy közben az értéktöbbletráta növekszik. A ricardói felfogással szemben Marx a profitráta csökkenését nem a bérek növekedésével, hanem a szerves összetétel növekedésével magyarázza.

⁸ Artner Annamária kimutatja (2006, 28-29), hogy az USA-ban – jóllehet az adó­zás előtti profitok csökkentek – „a profitráta csökkenését az állami adópolitika változtatta stagnálássá”.

⁹ Valójában a wallersteini elmélet egyfajta összeomlás-elmélet. Az „általános proletarizáció” ugyanazt a funkciót tölti be, mint a nem tőkés területek a fenti szerzőknél.

¹⁰ Szentes (1980, 358) joggal mutat rá az ellentmondásra ezzel kapcsolatban. „Ugyanakkor a kapitalizmusnak a minél több munka áruvá tételében kifejezett természetes expanziója és a teljes proletarizáció végbemenetelével együtt be­következő pusztulására vonatkozó tétele érthetetlenné teszi, hogy a tőkés rend­szernek miért csak a végzete, halála, miért nem a születése is a proletarizáció szóban forgó folyamatához kapcsolódik.”

¹¹ „Hasonlítsuk össze pl. Angliát és Hollandiát! Hollandia, mint uralkodó kereskedő­nemzet hanyatlásának története annak története, hogyan rendeli alá magának az ipari tőke a kereskedelmi tőkét.” (Marx 1978, III:314)

¹² „Míg a spanyol állam feudális centralizációja mint fordított merkantilizmus éppenséggel akadályozta a nemzeti keretek kialakulását, addig az angol és a holland merkantilizmus a nemzetgazdaság, a nemzeti piac, nemzeti állam kialakulásának egyik legfontosabb forrása volt.” (Ágh 1990, 136)

¹³ A francia forradalom két vívmánya Wallersteinnél a szuverenitás újraértelme­zése (népszuverenitás), illetve hogy a politikai változás lehetőségét normális jelenséggé tette (107). Szó sem esik a feudális béklyók széttöréséről, pontosan a legradikálisabb polgári forradalom esetében.

¹⁴ Sőt, a nemzeti felszabadító mozgalmak győzelmét – ami egyébként igazolja a lenini elméletet – sem vitathatjuk el annak alapján, hogy nem sikerült felzár­kózniuk, mert ezt éppen a világgazdaság tőkés jellege tette lehetetlenné. Ez utóbbit persze Wallerstein sem tagadja.

Hivatkozások

Ágh Attila 1984: A politika világa. Budapest, Kossuth

Ágh Attila 1990: A világkapitalizmus termelési módjainak története (16-19. szá­zad). Budapest, BKE Társadalomelméleti Kollégium

Artner Annamária, 2006: Globalizáció alulnézetben. Budapest, Napvilág

Egyenlőtlen nemzetközi csere vagy a cserepartnerek egyenlőtlensége. (1983) Fejlődés-tanulmányok 5. kötet. Budapest, ELTE – MKKE

Lenin, V. I. 1973: LÖM 39. kötet. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1978: A tőke. I-III. kötet. Budapest, Kossuth

Miszlivetz Ferenc 1983: Immanuel Wallerstein osztálykoncepciójáról. In: Kritikai elméletek és elméletkritikák. Fejlődés-tanulmányok 1. kötet. Budapest, ELTE Rozsnyai Ervin 1996: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, Szerzői kiadás

Szentes Tamás 1980: Polgári és „újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Budapest, Kossuth

Wallerstein, Immanuel 1983: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 1990: Marx és az alulfejlettség. In: Eszmélet 35 (1997. ősz), 149-168.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány