Aligha lehet napjainkban fontosabb elméleti feladat a globális kapitalizmus működésének sokoldalú feltárásánál – miközben idehaza hódít a romantikus antikapitalizmus, a „hülyék szocializmusa". A tőkerendszer-ellenes baloldal helyi lehetőségeit a globális fejlődés nagymértékben meghatározza – e számunk cikkeiből ez az egyszerű(nek tűnő) következtetés adódik, Mészáros István új könyvének (Társadalomszerkezet és tudatformák) fejezetéből vagy Slavoj Žižek nagyívű tanulmányából éppúgy, mint a lokális környezetvédelem és ökológia kritikáival foglalkozó írásokból. A húsz évvel ezelőtti rendszerváltással foglalkozó „évad" lezárásaként közölt tanulmányok is azt húzzák alá, hogy a helyi és nemzetközi fejlemények erős összekapcsoltságának elemzése nélkül a fordulat következményei nem értelmezhetők. Az alapkérdés a tulajdon kérdése volt, amely a nemzetközi tőkerendszer törvényei alapján „oldódott meg".

A tőkerendszer egyetemes szemléletű elemzése jól használható a sok millió ember életére kiható játék, a labdarúgás „fejlődésének" megértéséhez is. A nemzetközi üzletnek a legalitás és a bűnözés keretei közé illeszkedő fejleményei között a határok elmosódtak. Végül felhívjuk a figyelmet kulturális rovatunk nagyszabású Arszlanov-tanulmányára: olyan Bulgakov-értelmezéssel áll elő, amely a nagy írót integrálja az antikapitalista és antisztálinista rendszerkritikai szellemiségbe.

A szerző a 2002-ben hatalomra került elnök nyolcéves regnálása mérlegét vonja meg. Lula nem szakított elődje ortodox gazdaságpolitikai gyakorlatával, de szociális programjai jelentős változásokat hoztak a legszegényebb rétegek életében, a mezőgazdasági és ipari bázist kiszélesítő fejlesztéspolitika erősítette Brazília nemzetközi pozícióját, amit a latin-amerikai integrációt előmozdító külpolitika is segített. A Lula-korszak legfontosabb eredménye talán a brazil társadalom öntu-datosodása, amely túlmutat az utóbbi nyolc év korlátozott eredményein.

2002-ben Brazília az egész világnak meglepetést okozott azzal, hogy szakszervezeti munkást ültetett a köztársasági elnöki székbe. Luiz Inácio Lula da Silva, a Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores – PT) alapítója és vezetője valójában egy nagy népi mozgalom emblematikus figurája volt, amely a nyolcvanas évek fordulóján megdöntötte a diktatúrát. A későbbiek folyamán a PT támadásba lendült, hogy a hagyományosan az elit rétegből származó nagyfőnökök kezéből kiragadja a hatalmat. A baloldal fokozatosan haladt előre, és először olyan nagyvárosokat hódí­tott meg, ahol az addig sosem látott kísérletezgetések az önkormányzati menedzsmenttel bebetonozták a PT-t, és ahol ennek hatására de facto nagykoalíció jött létre, amely egybefogta a városi és falusi közép- és alsóbb osztályok jelentős részét. A különféle „baloldalak" szövetkezé­sük során a PT-hez hajtották az egykori marxista mozgalom, a haladó keresztények és a szakszervezeti tagok nagy részét is.

Végül mindez együtt vezetett Lula győzelméhez a 2002-es elnökvá­lasztáson (amelyet aztán 2006-ban újabb mandátum követett). De facto a PT lett az első számú politikai erő az országban, bár a parlamenti szkéné továbbra is rendkívül szakadozott maradt¹ . A Brazil Szociáldemokrata Párt (Partido da Social Democracia Brasileira – PSDB) a PT legfőbb ellenfeleként a politikai színtér másik nagy pólusát képviseli, amely egyesíti a hagyományos jobboldalt és a gazdasági elit modern szellemű ágazatainak, valamint a közép- és felsőbb osztálynak egy részét.

Új és régi problémák

Nyolc évvel később, a következő (2010 októberében megtartandó) el­nökválasztás közeledtével az országban egyfajta paradigmaváltás megy végbe. Mivel Lulának már második mandátuma jár le, idén Dilma Roussef indul majd a PT színeiben (Roussef rövid ideje tölt be fontos funkciót a Lula-kormányban). Vele szemben José Serra képviseli a PSDB-t. Bár a közvélemény-kutatások azt mutatják, a lakosság körében Lula támogatott­sága igen magas (körülbelül 80%-os), a játszma még sincs előre eldöntve.

Dilmának és a Lula-program folytatásának kedvez az, hogy a gazda­ságot éppen szélcsend jellemzi. A kormány biztos kézzel tartja kordában a világválság hatásait, s ez előnyére válik Brazíliának, amit jól mutat a GDP növekedési üteme (ez 2010-ben elérheti a +5%-ot), csakúgy, mint a foglalkoztatottság növekedése és a szegénység visszaszorulása. Ez utóbbi pedig igencsak látványos, ha belegondolunk, hogy különféle mu­tatók szerint körülbelül harmincmillió embernek sikerült kiszabadulnia a „mélyszegénységből". Másrészről a jó gazdasági közérzet tükröződik abban a tényben is, hogy jelentősen csökkent az államadósság. Bár Bra­zília alaposan ki van téve a pénzügyi piacok ingadozásának, az ország jelentős kereskedelmi többleten csücsül, valamint biztos devizatartalékkal rendelkezik (2009-ben +24%).²

Közben Lula „minden brazilok" elnöke lett. Népszerűsége messze meghaladja a pártjáét (amelytől részben függetlenné is vált). Valójában Lula nem kizárólag (és nem elsősorban) karizmatikus egyénisége és a társadalmi jólétet megcélzó, a szegényebb rétegek számára előnyös intézkedései miatt népszerű, hanem főként azért, mert egy olyan átala­kulási programot és folyamatot testesít meg, amely ösztönzőleg hat az alacsonyabb osztályokra. Tény, hogy ez a program sem formailag, sem tartalmilag nem „forradalmi" – soha nem is volt az. Ebben az értelemben pedig a brazil baloldali kormányzásban felismerhetők olyan elemek, amelyek igencsak hasonlítanak ahhoz, ami a keynesizmus és a szociál­demokrácia nyomdokaiban járó Európában és Észak-Amerikában történt.

Bár ezek az elemek hasonlóak, ám mégsem azonosak. Brazília, a strukturális szegénység és szociális kirekesztettség országa, amit a ti­zenkilencedik századik virágzó rabszolgatartásból örökölt; a mai napig a világ legegyenlőtlenebb társadalma. Egyúttal Brazília viszonylag új, még törékeny demokrácia, amely évtizedeken át katonai diktatúrában élt. Így könnyebben érthető, hogy adott körülmények között az uralkodó és uralt osztályok közötti nagy „kompromisszumra" épülő, részleges reformok politikája továbbra is jelentős kihívásokkal küzd.

Láthatjuk hát, hogy még mindig heves a politikai küzdelem. Ráadásul a PT jelöltje hátránnyal küzd, ugyanis viszonylag kevéssé ismert, nem áll mögötte látványos életút, mint elődje mögött. Közben a média is megne­hezíti az életét, mivel megkérdőjelezi, hogy képes lenne olyan bonyolult országot kormányozni, mint Brazília. A PSDB „jobb" kormányzást ígér, ám Lulát nem támadja, mivel az választói szempontból kontraproduktív lenne. Ennek ellenére a jobboldal számára még mindig nem biztos a győ­zelem. Hiszen ma már Brazília sem a régi. A dolgozó rétegek önállóbbak lettek, kevésbé vannak alárendelve, kevésbé függenek a hagyományos hatalmi hálóktól, amelyek korábban a lakosság nagy részét szinte meg­fosztották állampolgári jogaiktól.

Folytonosság és törés

Mi is történt hát az elmúlt nyolc év alatt? Lula feladata kezdetben nem tűnt egyszerűnek. 2002-re az országot igencsak legyengítette Fernando Henrique Cardoso kormányának nyolcéves, keményvonalas neoliberális vezetése. Az adósság az egekig ért, részben a brazil gazdaság addig példátlan megnyitása és a brazil kormánynak az Egyesült Államok és az IMF által előírt „washingtoni konszenzushoz" való igazodása miatt³ . Az alsó- és középosztály jövedelme visszaesőben volt. A munkanél­küliségi ráta csaknem elérte az aktív munkaerő 20%-át. A közszférát megosztotta a privatizációs hullám, amely lehetővé tette a gazdasági elit számára, hogy egész gazdasági ágazatokat vásároljon vissza olcsón. A szegénység és az egyenlőtlenség drasztikus növekedésnek indult. Mit lehetett tenni?

Lula úgy döntött, először is lecsillapítja a kedélyeket. Célja a stabilitás biztosítása, a túlköltekezés és a válságok elkerülése volt, míg a jobboldal tőkekiáramlásról, sőt a gazdaság összeomlásáról vizionált. Lula ellen­támadásba lendült, és kiterítette lapjait a híres Levél a brazilokhoz című írásában, amelyben megerősítette, hogy „sajnálatos módon" – egyébként elképzeléseinek megfelelően – be kell tartani a korábbi kötelezettségvál­lalásokat, például az államadósság megfizetését, és a monetáris politika folytatását.

Azt is megígérte, hogy továbbra is prioritásként fogja kezelni az infláció elleni harcot, és az igen magas kamatlábak révén biztonságot nyújt a tőketulajdonosoknak. Azt vállalta, hogy betartja a költségvetési megszo­rításokat, és visszafogja az állami kiadásokat. Egyszóval, sokat vitatott pénzügyminiszterével, Antőnio Paloccival együtt Lula megnyugtatta az uralkodó csoportokat, úgy a brazil elitet, mint az olyan nemzetközi pénz­intézeteket, mint az IMF. A keserű pirulát le kellett nyelni…

Ezzel egy időben Lula programot dolgozott ki a gazdaság „helyreho­zására". Megálljt parancsolt a privatizációnak, és újra napirendre tűzte egy közbelépő és szabályozó, „developmentalisztikus" állam gondolatát. Újabb tárgyalásokba bocsátkozott a szakszervezeti mozgalommal és a dolgozói csoportokkal. Legnagyobb érdeme, hogy új lendületet adott a szociális programnak, amely leginkább az ország északi részén (például a Nordeste régióban) élő legszegényebb, paraszti lakosság felé irányult. A Fome Zero [Nulla Éhínség] program családi pótlék (Bolsa Família) formájában biztosított szociális segélyt ezeknek a rétegeknek (amelyek a teljes népesség egynegyedét teszik ki), hozzájárulva ezzel az éhínség és a „mélyszegénység" visszaszorításához.

Más területeken a Lula által diktált politika egyaránt mutat folytonossá­got és töréseket. Kormánya az agrár-ipari ágazat fejlődésére épített, és a megművelhető szántóföldek java részét birtokló nagy magáncégek égi­sze alatt megkönnyítette a génkezelt szója és a hús exportját. Lula végül elvetette a „radikális" agrárreform gondolatát, amelyet pedig történelmi szövetségesei, köztük a nagyszerű Földnélküliek Mozgalma (Movimento dos Trabalhadores Sem Terra – MST)⁴ népszerűsítettek. Mindeközben a kormány segítségével az MST parlagon heverő földekhez jut hozzá, és anyagi támogatásban is részesül a célból, hogy javítsa technikai kapa­citását, például a földnélküliek által „összeharácsolt" földeken létrehozott szövetkezetek menedzsmentjében.

Mindebből lassacskán egyfajta fejlesztési program alakult ki, amely több szempontból is különbözik a tradicionális „developmentalizmustól", mely „erős" államon és az importot felváltó iparosodáson alapszik. Ám ez a projekt egyúttal alapvető pontokon szakított a nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális modelljével, például ami az állam szerepét, valamint egy olyan társadalombiztosítási háló megteremtésének szükségességét illeti, amely fellendítheti a belföldi piacot, s így a gazdaságot.

Hatalmi erőpróba

2002 és 2006 között, első mandátuma alatt a kormány különféle buktatók között lavírozott. Főként társadalmi szövetségesei körében, de még a PT bizonyos marginális szekciójában is kedvezőtlenül hatott rá az, hogy gaz­dasági értelemben véve folytonosságra törekedett. Néhány képviselő le is mondott, s belőlük Heloísa Helena képviselőnő irányítása alatt kialakult egy, magát a PT-től balra betájoló párt, a Szocializmus és Szabadság Pártja (Partido Socialismo e Liberdade -PSOL), amelyet olyan szemé­lyiségek is jóváhagytak, akik kezdetben ott voltak a PT alapításánál, mint Plínio Arruda Sampaio. Később felgyorsult a PT kemény magjának hanyatlása, melyet a párt finanszírozásával kapcsolatban kirobbant „bot­ránysorozat" indított el. A brazil politikai rendszer az átláthatatlanságra, a befolyásra, az elvtelen szövetségekre és a politikusok érdekek alapján köttetett dealjeire épült. Bár Lula kormánya megígérte, hogy „tisztába teszi" a helyzetet, mégis a saját módján kezelte azt, és kisebb-nagyobb előnyökhöz juttatott egy-egy pártot vagy személyt, amiért cserébe ez utóbbiak nem gátolták a kormányzati politikát⁵ . Ezt rótta fel a kormányt korrupcióval vádoló jobboldali média, aminek következtében a keresztény hullám, valamint a szociális mozgalmak kritikájának hatására baloldali személyiségek távoztak posztjukról.

Ám ez a zűrzavar nem befolyásolta Lula kormányzati stratégiáját. A lakosság, főként az alsóbb rétegek és mezőgazdasági termelői ágazatok, tömegesen szavaztak az Elnökre. A jelentősebb mozgalmak, mint az MST, szintén a támogatása mellett döntöttek, részben, hogy elkerüljék a jobboldal visszatérését, részben pedig, mert tudatában voltak annak, hogy Lula majd olyan megoldásokat is hoz, amelyek összhangban van­nak a nép és a népi mozgalom követeléseivel.

Második mandátumának elején Lula azt ígérte, rákapcsol, és fellendíti a fejlődést. A minimálbért több mint 30%-kal megemelte, hogy megnövel­je a dolgozó rétegek jövedelmét, s egyúttal lendületet adjon a belföldi pi­acnak. A Bolsa Familia mellett egyéb kezdeményezések is megjelennek: a ProUni (támogatás a szegény családból származó egyetemi hallgatók számára), a PRONAF (támogatás a mezőgazdasági termelők részére), vagy a Territorios da Cidadania program (költségvetési átcsoportosítás a szegény települések és régiók felé). Ezzel párhuzamosan a kormány a Növekedés-felgyorsítási Programon (Programa de Aceleração – PAC) keresztül 200 milliárd dollárt invesztál az infrastruktúra (utak, repülőterek, tengeri kikötők, víztisztítás) felújításába.

Ezeknek az elsősorban segélyezési kezdeményezéseknek eredmé­nyeként a brazilok többségének jelentősen javultak az életkörülményei.⁶ Persze, ahogy Laurent Delcourt kifejti, ezt a folyamatot árnyalataiban kell vizsgálni.⁷ A szociális hálóra irányuló kiadások messze alulmúlták az adósságszolgálatra szánt összegeket. Eközben a kamatlábak igen magasak maradtak, ami a tőketulajdonosoknak kedvező volt, ám negatív hatással volt a foglalkoztatottságra.

A brazil gazdaság és társadalom dinamikájában központi szerepet betöltő agrárpolitikát illetően Lula „mezőgazdasági fejlesztési modellje az exportáló monokultúrákra és az agrárbusiness-re épült, ám hiába volt a növekedés mozgatórugója és értékes devizaforrás, szociálisan mél­tánytalan, ökológiailag katasztrofális és hosszú távon tarthatatlan volt"⁸ .

Hasonló tendenciát figyelhetünk meg az energetikában is, bár a hang­súly az óriási állami vállalat, a termelői kapacitását jelentősen növelő PETROBRAS megerősítésén volt, valamint más törekvéseken, amelyek arra irányultak, hogy nagy duzzasztógátak, folyóelterelések és akár atom­erőmű-építési projektek révén javuljon az ország energetikai potenciálja.

Összességében olyan kép alakult ki a kormányról, amelyet a brazil szociológus, Emir Sader „korcsnak" és ellentmondásosnak titulál. Egy­részről Lula kormányzása valóban lehetőséget biztosított a pénzügyi szektornak, hogy megőrizze központi szerepét, s így a kiváltságos rétegek is óriási nyereséget könyvelhettek el. Másrészről az állam újra „developmentalisztikus" lett, mind a jövedelmek újrafelosztásával, mind pedig az állam gazdasági szabályozó szerepének megerősítésével.⁹

Az új Brazília világviszonylatban

Ezeket a jelentős fejlesztéseket összefüggésükben kell vizsgálni, vagyis annak függvényében, miként változott Brazília helyzete világviszonylat­ban. Lula megválasztásának idején az ország egy helyben topogott, mivel az Egyesült Államok politikáját követte mind a két amerikai kontinens vonatkozásában, mind pedig ennél is átfogóbb kérdésekben, mint például a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tárgyalásai alkalmával felmerülő kereskedelmi szabályozások jövőjével kapcsolatban.

2003-ban, a WTO-tárgyalások alatt Lula felszólalt az olyan liberális kereskedelmi átalakulásra irányuló törekvések ellen, amelyek szerinte negatívan hatnak Brazíliára és a déli országokra nézve. Lula viszonylag hamar változtatott a megbeszélések hangvételén. Kijelentette, hogy ki­emelt fontosságúnak tartja a két Amerika integrációjának felgyorsítását, és határozottan szembehelyezkedett az Egyesült Államok és Kanada által kidolgozott Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) programmal.¹⁰

A kormány nagyobb hangsúlyt akart fektetni több, a két amerikai kon­tinens integrációjára irányuló projektre is, amiből (2008-ban) létrejött az UNASUR (Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) program. Persze ez a féltekén átívelő kezdeményezés nem mérhető össze az Európai Unióval, ám igen ambiciózus. Ekkor merültek fel a gyakorlati kérdések. Valójában nehéz dolog ténylegesen koordinálni a folyamatban lévő kezdeményezéseket (MERCOSUR, ALBA), amelyeket átjárnak a különféle hatalmi csatározá­sok, főleg Brazília és a követelőzőbb országok egy csoportja (Venezuela, Bolívia, Ecuador és Kuba) között.¹¹ Továbbá szükséges volt még új poli­tikai intézmények létrehozása és túl kellett lépni az épp érvényben lévő gazdasági és kereskedelmi besoroláson, ami közös politikai bázis híján nem ment gyorsan, annak ellenére, hogy olyan új integrációs eszközök jöttek létre, mint a Petrosur (energetika), a Bancosur (pénzügy), vagy a Telesur (kommunikáció).¹²

Eközben Lula kormányának aktivizmusa jól érvényesült több válság alatt is, melyek során a brazil (és egyéb latin-amerikai) érdekek összeüt­közésbe kerültek az Egyesült Államok érdekeivel. A legközvetlenebb ilyen jellegű csapás váratlanul Hondurast éri, ahol a helyi elit által, az Egyesült Államok támogatásával (2009 júniusában) végrehajtott puccs megdönti a Brazília által komolyan támogatott választott kormányt, s így Brazília még azt is eléri, hogy Washington elszigetelődjön az Amerikai Államok Szervezetén (OAS) belül, pedig eladdig ez a szervezet az Egyesült Ál­lamok „csatlósa" volt a régióban.

Az USA-val szemben feszült is maradt a viszony. A Kolumbia újra-felfegyverzésére irányuló tervek, amelyek még Bush idején születtek, Obama megválasztása után folytatódtak. A Venezuela, sőt Kuba elleni fenyegetések is hangot kaptak abban a kormányban, amelyet pedig éppen azért választottak meg, hogy eltávolodjon a neokonzervatívok „végtelen háborújától".

Ezalatt Lula igyekezett jó kapcsolatot ápolni Washingtonnal, egyrészt, mivel muszáj volt (!), másrészt pedig, mert egy „felelősségteljes" állam imázsát akarta láttatni, amely részt tud vállalni a két Amerika újraalakí­tásában oly módon, amely nem feltétlenül káros az Egyesült Államokra nézve, ám nincs benne alárendeltség. A terv finoman szólva is ambici­ózus.

Bizonyára ennek is köszönhető, hogy az adott pillanat Lulának ked­vezett. A dolgozó réteg sosem látott mozgósítása azt eredményezte, hogy egy egész sornyi megerősödő latin-amerikai, balközép kormány fokozatosan, különböző mértékben szembehelyezkedett a „washingtoni konszenzussal". Anélkül, hogy kezdeményezné a hagyományos „jenki" ellenséggel szembeni ellentét kiélezését, Lula kormánya leleményesen mégis ezt jelezte azzal, hogy kiterjesztette kereskedelmi kapcsolatait

(például Kínára és az Európai Unióra)¹³ , és hogy a jelentősebb globális vitákban több szerepet vállalt, és egyre inkább voluntaristává vált.

Ez a hangnemváltás több fontos gazdasági átalakulással is egybeesett. Brazília javára vált, hogy 2006-07-től főként az élelmiszeriparban hirtelen felszöktek a nyersanyagárak, így az országnak lehetősége nyílt, hogy fellendítse exportját (elsősorban a szója és az élelmiszer-ipari termékek kivitelét). Bár Brazíliát relatíve korlátozta a hagyományos munkameg­osztás, biztos pénzügyi szektora és szilárd költségvetési többlete mégis megerősítette „feltörekvő" státuszát. Informális szövetségre lépett más, ugyancsak feltörekvőnek titulált országokkal, így megalakult a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika), amelyen belül újabb gazdasági és politikai kapcsolatok szövődtek. Ez nagyban közrejátszott abban, hogy megalakult a G20, úgyszólván ellensúlyozandó a G8-at, a gazdag északi országok hagyományos körét.¹⁴ Ez a szembenállás azonban viszonylagos marad, mivel mindkét „tábor" a piacok „liberális átalakítását" tűzte zászlajára, bár még folynak köztük a viták arról, mit is jelent pontosan e „liberalizáció".

A következő lépés

Néhány hónap múlva több millió brazil járul majd az urnák elé, hogy az országnak elnököt, az államok élére pedig kormányzókat válasszanak, valamint, hogy felfrissítsék a szenátorok és parlamenti képviselők egy részét a nemzeti Congressóban. Egy biztos: mindenki az elnökválasztást figyeli majd árgus szemmel, mivel ez a kormányzat központi idegrendsze­re, s egyben a népi legitimitás terepe. Mióta hivatalosan is bejelentette indulását, Dilma Roussef szépen halad előre a választási szándékot vizs­gáló közvélemény-kutatások szerint. Az államszövetség politikai gépeze­te zakatol, hogy biztosítsa győzelmét, melyhez egyszerű, de meggyőző jelszót választott: Folytatni kell! A szegénység elleni harc során elkönyvelt sikerek sorában Lula csapata a gazdasági stabilitást („még a gazdagok is gazdagabbak lettek" – állítja a távozó elnök), valamint Brazília „feltörek­vését" emelte ki, hiszen az ország a The Economist ígérete szerint „az ötödik gazdasági világhatalommá" válhat. Dilma szerint Lulának sikerült úgy kormányoznia Brazíliát, hogy „a társadalmi integrációval elért fejlődés gazdasági modellé vált".¹⁵ A PT jelöltje azt ígéri, legalábbis olyan „brazil stílusú jóléti államot" hoz létre, melynek legfőbb szereplője egy „tervezni és irányítani képes állam".

Majd kiderül, hogy a szavazók követik-e. Ahogyan az már korábban is említésre került, Dilmának igencsak jól jön a jobboldal zűrzavaros politikája, hiszen az nem hivatkozhat korábbi kormányzására (Cardoso kormánya csaknem romba döntötte az országot), és az elmúlt nyolc év társadalmi és gazdasági vívmányait sem tagadhatja le. Ám még koránt­sem biztos a győzelem, hiszen Dilmát és a PT-t komolyan veszélyezteti a belső vita, és a politikai mozgósítás megváltozásához köthető egyre nö­vekvő választói apátia. A PT valójában többé már nem az a harcias szer­vezet, amelyet a népi mozgalmak elkötelezett, jól bebetonozott kemény magja vezet. Egyrészt azért nem, mert „lefejezte" az állami hivatalok felé történt kivonulás. Másrészt azért sem, mert többé már nem (legalábbis nem kizárólagosan) ez a párt a legfőbb szimbolikus vonatkozási pont az átalakulás reményének kérdésében, mint ahogy azt a nyolcvanas-kilenc­venes évek népi küzdelmei során kiharcolta magának. A PT egyre inkább „amerikai típusú" kampányt folytat (a televízión keresztül), ám a gyakori média-megjelenés nem ellensúlyozza kellőképpen a mozgósítás hiányát.

Persze ez a gyengülés nem „totális". Sok szociális aktivista marad hű a PT-hez, nem is annyira lelkesedésből, mint inkább realizmusból, azért, hogy „megbuktassák a jobboldalt", valamint, hogy folytassák a szociális és gazdasági jogokért vívott harcot. Emir Sader szerint a militáns szek­ciónak szoros viszonyt kell ápolnia a PT-vel, mivel ha támogatja annak haladó elemeit, összpontosítani tudják a támadást a pénzügyi ágazat és az agrárbusiness hegemóniája ellen.¹⁶

A társadalmi mozgalmak a maguk részéről a folytonosság mellett foglalnak állást. A Munkavállalók Egységes Központi Szakszerveze­te (Central Única dos Trabalhadores – CUT) mindig is lojális maradt Lulához, még úgy is, hogy a dolgozói réteg, főként az ipari és szolgáltatói ágazatokban, bizony megszenvedte az ortodox makroökonómia politikai hatásait. A mezőgazdasági termelői szektorok, főleg az ország északi részén, szintén a kormány odaadó hívei maradnak, jórészt a szociális programok miatt, amelyek végre változást hoztak az életükbe. Ami az MST-t illeti, minden bizonnyal fenntartással bár, de végül ugyanúgy tesz, mint 2006-ban, vagyis Dilmát támogatja „a jobboldal ellenében".

Persze nem mindenki osztja ezt az álláspontot. A PT harcos magjának egy része, ahogyan korábban is szó esett róla, átcsábult a PSOL-hez.¹⁷ Ám manapság ez utóbbi éppen mély válságon megy keresztül, mivel képtelen kijelölni egy következetes és alternatív irányt Lula politikájával szemben.¹⁸ Teljesen szétcincálták a különböző frakciók, amelyek igyekez­nek maguknak megkaparintani a hatalmat és a mandátumokat, ráadásul a párt olykor kétes együttműködésre is kényszerült a jobboldallal.¹⁹ Az újabb szakadároknak, akik a népszerű volt környezetvédelmi miniszter, Marina Silva köré csoportosultak, a Zöld Pártot nem sikerül feléleszte­niük, amely különös olvasztótégelye volt azoknak a bal- és jobboldali politikusoknak, akik a „fenntartható fejlődést" akarják újra napirendre venni, bár egyelőre még tisztázatlan módon. Mindenesetre úgy tűnik, a környezetvédő érvek a mai napig képtelenek globális, alternatív prog­rammá összeállni, és továbbra is a PT-ben csalódott baloldaliak néhány csoportjára és a városi középosztályra szorítkoznak, amely eléggé eltá­volodott az alacsonyabb rétegek gondjaitól.

Pozícióháború

Brazíliában és Latin-Amerika más országaiban is erőteljes újrarende­ződés körvonalazódik a szemünk láttára. Közép-keleti „kalandjai" és a pénzügyi válság rossz kezelése csúnyán elbánt az Egyesült Államok hatalmával abban a zónában, amelyet „sajátjának" tekintett (az úgyne­vezett Monroe-elv alapján). Persze az USA még távolról sem esett ki a játékból, ám most már viszonylag következetes, szervezett államokkal, kormányokkal és mozgalmakkal áll szemben, amelyek bár szűk, de valódi mozgástérrel rendelkeznek. Vajon elegendő-e mindez a félteke gazdasági és politikai reneszánszához, és egy újabb fejlődési „modell" működésbe lépéséhez? A legkevésbé sem volna bölcs dolog ennyire elrugaszkodni a realitásoktól, még akkor sem, ha olykor úgy tűnik, ilyen tervek vannak kialakulóban.

Végső soron elképzelhető, hogy a társadalmi és politikai harcok alakulása országos szinten is meghatározó lehet. Brazília esetében több lehetőség is fennáll. Lula terve, a különböző osztályok közötti nagykoalíció az egyik. Egy, a balközép koalíción nyugvó állam kö­rüli „neodevelopmentalisztikus" projekt a magánszektor (például az agrárbiznisz) és egy megerősödött állami ágazat (az energetika) által megnövelt termelői kapacitásra bazíroz, ugyanis az itt befolyt profitot osztják szét, hogy javítsanak az alacsonyabb rétegek életkörülményein, s egyúttal ösztönözzék a hazai piacot. Ez a projekt magában foglalja azt is, hogy Brazília kiterjeszti kapcsolatait a világ többi részére, vagyis még szorosabbra húzza a déli országok közötti kötelékeket, és minimalizálja az Egyesült Államoktól való függést.

Ezzel szemben a hagyományos elit és a jobboldal szerint Brazíliát újra a kapitalista világ más részén diadalmaskodó „turbókapitalizmusra" kell rávezetni, amely a felsőbb rétegek csaknem kizárólagos javát szolgáló fokozott financializáción alapszik. A jelenlegi választási viták folyamán nem ritkán hallani, hogy a túlnyomó többségben jobboldali média a Bolsa Familia program eltörlését indítványozza („túlságosan sokba kerül, és csak a dolgozó rétegek alapvető lustaságának kedvez"), a favellák [hullámlemezből épült nyomornegyedek – a szerk.] felszámolását kö­veteli („olyan területeket foglalnak el, ahol modern várost is ki lehetne fejleszteni"), és azt várja, hogy a társadalmi mozgalmakat, például az MST-t büntetendővé nyilvánítsák. Emellett a jobboldal újra az Egyesült Államokhoz akarja hajtani Brazíliát, sőt akár még támogatná is az USA-t a Washington által „veszélyesnek" titulált államokkal, például Venezuelával és Iránnal szembeni harcban.

E két jelentősebb pólus mellett ott van a társadalmi átalakulások elmé­lyítésének a lehetősége is, miszerint a dolgozó rétegeknek nemcsak jobb életkörülményeket, hanem hatalmat és politikai kapacitást is biztosítanak, mindezt az „ökoszocializmus" elérése végett (melyben a környezetvé­delem szerves része a „fenntartható fejlődésnek"). Ezt egy olyan stílus köríti, amely legalábbis részben a PT eredeti terveit idézi, és amelynek fő célja, hogy egy „állami részvételen alapuló" demokrácia segítségével felülkerekedjen az aktuális politikai rendszeren. Pillanatnyilag úgy tűnik, ez az „ökoszocializmus" inkább csak a „sorok között" rejtőzik, mint az úgymond „valóban létező" politikai porondon. Ám ez a lehetőség mégis fennáll: ugyanis semmi sem utal arra, hogy a brazil népnek az elmúlt években rövid idő alatt, rohamléptekben kiharcolt vívmányok hatására nem jön meg a kedve ahhoz, hogy „még tovább" menjen. Amúgy láttuk már az újraosztó keynesizmus által átalakított társadalmakban, hogy azért vannak határok, s ráadásul ezek egyre szorosabbak, tekintve a válságokat, s leginkább a „válságok válságát", amely átjárja a jelenlegi társadalmak gazdasági, politikai és ökológiai horizontját. S mindeközben a lakosság folyamatosan újabb projektek után kutat.

Jegyzetek

¹ A PT 91 képviselőt számlál (az 513-ból) és a brazil Congresso 14 szenátora a tagja (81-ből). Ezenkívül a 27 tagállamból hármat felügyel. De facto, a PT kormányai mind szövetségi, mind tartományi, mind pedig önkormányzati szinten koalíciós kormányok, amelyekben megtalálhatók a kis baloldali pártok (PSB, PCdoB, PTB stb.) valamint más centrista csoportosulások, mint például a PMDB. Továbbá, a brazil politikai rendszer alapvetően prezidentális beállítottságú, így az Elnöknek nagy a mozgástere a kormányzásban. Azonban a nagy volumenű változásokért, mint például az alkotmányreform, a választott képviselők felelősek, így ezek a politikai pártoktól függenek.

² 2002 és 2009 között ez az adósság 210 milliárd reálról 202 milliárdra csökkent, ám még fontosabb tény, hogy az adósság/GDP arány 41,8%-ról 12,9%-ra zuhant.

³ Jorge Mattoso: „O Brasil herdado", in Emir Sader & Marco Aurelio Garcia: Brasil, entre o passado e o futuro. Editora Fundacao Perseu Abramo, Sao Paulo, 2010.

⁴ A nagybirtokok (1000 hektár, vagy afelett) még mindig 43%-át foglalják el Brazília megművelt földjeinek.

⁵ Csak egy a számos példa közül. Ceara államban Cid Gomez kormányzó a PT és a PSDB támogatásával „regnál". A két párt megegyezett, hogy felosztják egymás között a mandátumokat, és hogy kölcsönösen megbíznak egymásban. Gomez fivére egyben Lula minisztere, ez utóbbi amúgy más, jobb és baloldali pártokkal alkudozik, hogy parlamenti többséget szerezzen. Az ilyen „kartellek" fekete finanszírozáshoz, felelősségteljes pozíciókra kinevezéshez, kiváltságokhoz vezetnek, röviden minden olyanhoz, amit a PT eredetileg erkölcsileg elutasított.

⁶ Graziano da Silva J. (2009): „Consumo dos pobres: motor da retomada econőmica no Brasil", Valor, december 16.

⁷ Laurent Delcourt: „Le Brésil de Lula, une dynamique de contradictions", in Alternatives Sud, Le Brésil de Lula, un bilan contrasté. Éditions Syllepse, 2010.

⁸ Uo.

⁹ Emir Sader: A nova touperia, os caminhos da esquerda latino-americana. Boitempo Editoria, Sao Paulo, 2009.

¹⁰ Ez a terv a latin-amerikai országok túlnyomó többségének ellenvetése és aféltekét (beleértve az Egyesült Államokat és Kanadát is) átszelő óriási mozgósítás hatására 2004-ben végül befulladt.

¹¹ Az elemzők kiemelik, milyen feszültségeket szül Brazíliának, a félteke gazdasági szuperhatalmának néhány hegemón törekvése, amelynek során a brazil cégek „természetes" terjeszkedésükben mind nagyobb szeletet akarnak hasítani Argentína, Bolívia és más országok piacából. A témában l. Claudio Katz: „L'Amérique latine et la crise mondiale", Inprecor, no. 556. 2010 január.

¹² Bár 2002 óta megnégyszereződött a kereskedelmi tevékenység a MERCOSUR országai között, százalékban mérve még mindig igen gyenge teljesítményt mutat (körülbelül 15%) Brazília kereskedelmi kapcsolatait tekintve. A témában l. Alexandre Morin: „Un bilan mitigé pour les 20 ans du MERCOSUR", Centre détudes interaméricaines, Université Laval, 2010 január.

¹³ 2009-ben Kína Brazília második legnagyobb kereskedelmi partnere lett az Európai Unió után, az Egyesült Államok előtt.

¹⁴ A témával kapcsolatban l.: Lambert R. (2009): „Le Brésil, ce géant entravé", Le Monde diplomatique, június 1., 18-19. old.

¹⁵ Dilma Roussef: „Um pais para 190 milhoes de Brasileiros", in Emir Sader & Marco Aurelio Garcia: Brasil, entre o passado e o futuro.

¹⁶ Emir Sader: A nova touperia, os caminhos da esquerda latino-americana.

¹⁷ A 2006-os választások alkalmával a szavazások első fordulójában Heloísa Helena a harmadik helyet szerezte meg magának, 6 millió szavazattal (a szavazatok csaknem 7%-ával). Amúgy a PSOL három szövetségi képviselői helyet szerzett. A jelenlegi előrejelzések szerint 2010-ben jelentősen kevesebben szándékoznak majd a PSOL-ra szavazni.

¹⁸ Renato Godoy de Toledo, Brasil de Fato, 2010. április 6.

¹⁹ Plínio Arruda Sampaio, a PSOL „bölcse" még azt sem tudja elérni, hogy pártja bekerüljön az elnökválasztásokra.

 

Az USA immár egy évtizede viselt imperialista háborúja Afganisztánban mostanra egyértelműen vesztésre áll. A vereség előrelátható okai részben Afganisztán belső viszonyaiból, az afgán társadalom sajátosságaiból vezethetők le, részben az amerikai katonai és politikai vezetés hibáinak és bűneinek következménye. A háború s várható kimenetele Washington s személy szerint Obama elnök politikai kudarcát jelenti.

Bevezetés

A közel egy évtizedes hadakozás dacára, amely magába foglalt egy inváziót és egy megszállást is, az USA hadserege, valamint szövetsé­geseinek és csatlósainak fegyveres ereje éppen elveszíti az afganisztáni háborút. A központi területek, valamint néhány város és katonai erősség kivételével az afgán nemzeti ellenállás erői – különféle lokális, regionális és nemzetiségi szövetségeseikkel együtt – ellenőrzésük alatt tartják a területeket, az embereket és a kormányzást.

A vég nélkül elhúzódó hadakozás mélyen aláásta az USA fegyveres erőinek morálját, és alaposan csökkentette a háború mögött álló amerikai lakossági támogatást – megnyirbálva ezzel a Fehér Ház lehetőségeit arra, hogy újabb imperialista háborúkat indítson. Az évente sokmilliárd dollárra rúgó hadikiadások hatására a költségvetési deficit kicsúszott az ellenőrzés alól, és a kormányzat minden szintjén kemény és népszerűtlen szociális megszorító intézkedésekre kényszerítette az ország irányítóit. Mindennek a vége még egyáltalán nem látható, hiszen az Obama-kormányzat tízezrekkel növeli a csapatok létszámát és több tucat milliárd dollárral a hadikiadásokat, ám az ellenállás mind katonai, mind pedig politikai szempontból csak tovább növekszik.

A lakosság növekvő elégedetlensége valamint a kiadások csökkentését követelő banki és civil szervezetek széleskörű nyomása miatt Obama és a főparancsnokság kénytelen egyfajta „részleges kivonulásban" gon­dolkodni, vagyis egy nagy, állandó afgán zsoldossereg és rendőri erő toborzásában és kiképzésében az USA és az ENSZ szakembereinek irányításával.

Az USA stratégiája: egy afgán gyarmat létrehozása

2001 és 2010 között az amerikai hadikiadások mindösszesen 428 milliárd dollárt tettek ki; a gyarmati megszállás 2010 június elsejéig több mint 7228 halálos áldozatot és sebesültet követelt. Az amerikai hadi helyzet romlására a Fehér Ház a csapatok létszámának növelésével reagált, ami még több halálesetet és sebesülést eredményezett. Az Obama-kormányzat eddig eltelt 18 hónapja alatt több katona esett el, mint a megelőző nyolc év során összesen.

A Fehér Ház és a Pentagon stratégiája a pénz és a fegyverek bősé­ges áramlásán, valamint a különféle segéderők – nagyrészt jól fizetett hadurak és bábuként viselkedő, nyugaton képzett egykori emigránsok – számának növekedésén alapul. A Fehér Ház „fejlesztési segélyei" szó szerint magukba foglalják a különféle klánfőnökök illékony lojalitásának megvásárlását. A választások kiírásával a Fehér Ház a legitimitás máza mögé igyekszik rejteni a dolgokat, de mindez csak még jobban hangsú­lyozza az élősködő kabuli bábrezsim és regionális szövetségesei korrupt természetét.

Ha a hadműveleteket nézzük, a Pentagon egyik „offenzívát" indítja a másik után, egyik sikert a másik után jelenti be, majd minden esetben visszavonja erőit, és visszatérnek az ellenállás harcosai. Az amerikai hadműveletek lerombolják a kereskedelmet, feldúlják a termőföldeket és a piacokat, miközben a „tálibok" és a milíciák ellen indított légicsapások többször ölnek meg esküvőkön, vallási ünnepeken összegyűlő civileket, vagy éppen a piacon sorban állókat, mint valódi harcosokat. A civil áldo­zatok magas számának oka az amerikai tábornokok kivételével mindenki számára világos: nincs különbség a „militánsok" és az afgán civilek milliói között, hiszen az előbbiek saját közösségeik integráns részét képezik.

Az amerikai megszállási övezet kulcsproblémája, hogy gyarmati enklávéként létezik egy gyarmatosított nép körében. Az USA, helyi bábjaival és NATO-szövetségeseivel együtt idegen gyarmatosító sereget képez, afgán katonai és rendőri regrutáit pedig egy állandósult illegitim hatalom puszta eszközeinek tekintik. Az emberek bármilyen akciót, legyen akár agresszív, akár jó szándékú, büszke és független népük szokásainak, történelmi örökségének megsértéseként értelmeznek. A mindennapi élet­ben a megszállás minden fejlődést szétzüllesztett; semmi sem mozdul, hacsak nem az idegenek által dirigált katonaság és rendőrség közvetlen parancsára. Az emberek, ha erőszakkal fenyegetik őket, együttműködést színlelnek, azután az ellenállásban harcoló apjuknak, testvérüknek vagy fiúknak nyújtanak segítő kezet. A regruták felveszik a zsoldjukat, majd fegyvereiket átadják az ellenállóknak. A falvakban élő fizetett besúgók vagy kettős játékot játszanak, vagy pedig szomszédjaik rájönnek szere­pükre, és így a felkelők célpontjaivá válnak.

Washington legközelebbi szövetségeseit, az afgán kollaboránsokat korrupt árulóknak tekintik; olyan átmeneti uraknak, akik bőröndjeiket állandóan összecsomagolva, amerikai útlevelüket pedig folyton a zse­bükben tartják, hogy azonnal elmenekülhessenek, amint az amerikai erők távozni kényszerülnek. Egyetlen program, „újjáépítési" alap, képzési misszió vagy „civil program" sem tudta, vagy fogja tudni kivívni az afgán emberek rokonszenvét, hiszen ők minden ilyesmit az erőszakon alapuló amerikai megszállás részének tekintenek.

Tíz ok arra, hogy miért fog győzni az afgán ellenállás

1. Az ellenállásnak mély gyökerei vannak a népesség körében – a családi közösségek, nyelvi és kulturális kötelékek rendszerén az USA kívül esik, és nem is tud „kitalálni" ilyeneket; de még az afgán kollaboránsok vagy a propaganda sem képes az efféle kötelékeket megvásárolni, megtanulni vagy leutánozni.

2. Az ellenállásnak igen rugalmas határai vannak, és széleskörű nem­zetközi támogatása, elsősorban Pakisztán felől, de számos egyéb antiimperialista, iszlamista csoport is fegyverekkel és önkéntesekkel támogatja, és támadja az USA és a NATO utánpótlási vonalait Pa­kisztánban. Emellett arra kényszerítik az USA olyan klienseit, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Jemen vagy Szomália, hogy többfrontos harcot folytassanak.

3. Az amerikaiak által toborzott és kiképzett afgán katonai és rendőri erők közé nagy számban szivárognak be az ellenállás harcosai, jelentős köreikben az ellenállás aktív vagy passzív támogatása. Így az ellenállás már előre tudomást szerez a csapatmozgásokról. A dezertálások és az önkényes távolmaradások aláássák a „hadra­foghatóságot".

4. Az ellenállás területe és tevékenysége jóval kiterjedtebb, mint a gyarmatosító csapatoké, amelyek ezért kénytelenek olyan megbíz­hatatlan afgán biztonsági erőkre támaszkodni, amelyek tagjainak nemigen fűlik a foga saját honfitársaik lemészárlására, különösen mikor olyan közösségek ellen vezénylik őket, ahol rokonaik vagy hittestvéreik élnek.

5. Az ellenállás szövetségesei a mély közös hit miatt lojálisabbak, ke­vésbé korruptak és sokkal megbízhatóbbak. Az amerikaiak szövetsé­gesei csakis azért lojálisak, hogy kielégíthessék pillanatnyi pénzügyi igényeiket, amíg az USA katonai ereje az országban állomásozik.

6. Az ellenállás azzal fordulhat az emberekhez, hogy a bomlasztó meg­szállást megelőző mindennapi rend és törvényesség helyreállítására törekszik. Az USA hiába ígér háborús győzelme esetére mindenféle pozitív eredményt; ezek az ígéretek egy évtizedes pusztító megszál­lás után nemigen hatnak az emberekre.

7. Az USA nem tud olyan hitrendszert felkínálni, amely versenyképes lenne az ellenállás vallási-nacionalista-tradicionalista elképzelései­vel, amelyek nagy hatással vannak a falvak és a kisvárosok lakossá­gának túlnyomó többségére, valamint népszerűek a földjeiről elűzött paraszti népesség körében.

8. Az ellenállás támogatja az iraki, palesztin és más antiimperialista erőket – ez pedig igencsak pozitív üzenet azoknak az afgánoknak, akik tanúi lehettek az amerikaiak iraki háborújának, illetve az ahhoz kapcsolódó pakisztáni, szomáliai és jemeni háborúk pusztító hatásá­nak. Izraelnek az amerikaiak által támogatott libanoni agressziója, a Palesztinának szánt segélyt szállító hajó megtámadása, és a cionista militánsok látványos jelenléte az amerikai kormányzati körökben komoly ellenérzéseket kelt a politikailag tudatos afgán vélemény­formálók körében.

9. Az afgánok a körülmények miatt kitartóbbak az USA katonai erejével szembeni ellenállásukban, mint a háborút támogató amerikaiak, akiknek egyéb, sürgetőbb gondjaik is vannak, illetve mint az amerikai haderő, amelynek egyre több dolga akad az Arab-öbölben.

10. Az afgán ellenállás általában nem gyilkol civileket harci akciói során, hiszen az USA és a NATO katonái egyértelműen azonosítható el­lenségek. Ugyanakkor fordítva ez egyáltalán nem igaz. A megszállt területek falvaiban élő afgánok gyakran kell, hogy elszenvedjék a „különleges egységek" gyilkos támadásait és a robotrepülőgépek bombázásait. Ilyen körülmények között az egyszerű embereket ugyanolyan katonai támadások fenyegetik, mint az ellenállás har­cosait.

Egy elbukott küldetés: képtelenség egy megbízható, hatékony afgán zsoldoshadsereg létrehozására

Egy ez év júniusának végén közzétett amerikai kormányzati ellenőrzés megcáfolta az Obama-kormányzat állításait, miszerint sikeresen folyik egy olyan hatékony afgán zsoldoshadsereg és rendőrség kiépítése, amely támogatást nyújthat a jelenlegi kabuli kliens-rezsimnek. A részletes elemzéseken és helyszíni megfigyeléseken alapuló jelentés rámutat, hogy a Pentagon „olyan sztenderdekre alapoz, amelyek szánalmasan alkalmatlanok, és csökkentik azon afgán egységek képességeit, amelye­ket Mr. Obama »küldetésünk lényegének« titulál" (Financial Times, 2010. június 7. 1.). Más szavakkal, Obama továbbra is úgy bűvészkedik, ahogy azt választási kampányának a „változásról" és a „háború végéről" szóló hamis szlogenjei alapján gondolni lehetett, és a „gazdaság megóvásá­nak" jelszavával tovább lapátolja a pénzt a Wall Streetre. Harmincezer új katona odavezénylésével alaposan kiterjesztette az afganisztáni háborút, miközben a katonai és rendészeti költségeket 325,5 milliárd dollárra emelte, ami megközelítőleg 132%-kal magasabb a Bush-kormányzat utolsó évében mért hasonló költségeknél (Congressional Research Service 2010, Supplemental for Wars, 2010 június).

Az Obama-rezsim a fejlődésről szóló álszent ígéreteit sokkal inkább saját önkiszolgáló, bürokratikus és technikai kritériumaira alapozta, mint az afgán zsoldoshadsereg valóságos harci teljesítményére és magatar­tására. A katonai parancsnokság jelentései és a fejlesztési beszámolók azt részletezték, hogy hány, milyen hosszúságú és mélységű kiképzésre került sor, illetve mennyi és milyen minőségű fegyverrel és felszereléssel látták el az afgán csapategységeket. Amikor a „kiképzési küldetésen" átesett afgán egységek száma 2008 és 2009 között a nulláról 22-re emel­kedett, a Pentagon hihetetlen fejlődésről szónokolt. A hibákat elkerülendő a Pentagon „a parancsnokok helyi felméréseire" támaszkodott – amely persze önmagában is hiba volt, hiszen az adott parancsnokoknak jól felfogott érdekükben áll túlbecsülni az alájuk tartozó afgán zsoldosok teljesítményét, hogy így újabb juttatásokat és kitüntetéseket érdemel­jenek ki. Az Obama-kormányzat a 2009 novemberi 97.000-ről 2010 októberére 134.000-re, 2011 októberére pedig 171.000-re kívánja emelni az afgán katonák létszámát, ez 75%-os emelést jelent két év alatt (Congressional Research Service 2010, 13.). Hasonló emelkedést ter­veznek a rendőrségnél is: a 2009. novemberi 93.800-as létszámot 2011 októberéig 134.000-re emelnék, ami 43%-os növekedést jelent.

Obama állítására, amely szerint a háború fokozatosan az amerikaiak által „kiképzett" afgán csapatok kezébe kerül, két további tény is alaposan rácáfol. A Fehér Ház 1,9 milliárd dollárt kért – ez kétszerese a Bush-kormányzat által 2009-ben kért összegnek – új, a „hosszú távú jelenlétet" szolgáló katonai bázisok és berendezések kiépítésére (ami a szélhámos Obama szerint véletlenül sem jelent „permanens jelenlétet"). Másodszor, az Obama-rezsim megszokott kettős beszédét alkalmazva Gates védelmi miniszter és Mullen admirális, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsá­gának elnöke mostanában azt hangoztatják, hogy Obamának a csapatok kivonásának 2010 júliusi megkezdéséről szóló kampányígéretei „azt a napot jelentik, amikor megkezdjük az átmenetet […] nem pedig azt a na­pot, amikor kivonulunk", és minderre a „körülményektől függően" kerül sor „egy sok éves folyamat" során (Gates meghallgatása a Szenátus Hadügyi Bizottsága előtt, 2009. december 2.). Magyarul, az „átmenet" nem jelent „kivonulást". Azt jelenti, hogy az amerikai csapatok évtizedekig maradnak, harcolnak és megszállva tartják Afganisztánt. Azt jelenti, hogy újabb csa­patok érkeznek, és újabb katonai bázisok épülnek. Azt jelenti, hogy újabb 400 milliárd dollár megy el a háborúra az elkövetkező öt évben. És azt is jelenti, hogy az elkövetkező három évben megduplázódik, 7.000-ről 14.000-re nő majd az elesett és megsebesült amerikai katonák száma.

A háború „sikeres" afganizálásának kritériumaira rácáfol a bázisok, harci egységek és költségek egyre növekvő amerikanizálása. Ennek oka, hogy az afgán katonai vezetők legfeljebb annyira megbízhatóak, mint Obama választási ígéretei. Az amerikai létszám azért is növekszik, mert az afgán politikai bábok annyira korruptak, hatékonyságuk oly alacsony, és saját népük annyira megveti őket, hogy Washington kénytelen „megfi­gyelők" és „tanácsadók" seregével körülvenni őket – ezek viszont teljesen alkalmatlanoknak bizonyulnak a helyi közösségek viszonyainak és szük­ségleteinek a megértésére. Az egyre nagyobb mérvű amerikai „segélyek" csupán a korrupciót és a beteljesítetlen ígéretek számát növelik, és mind nagyobb gyűlöletet gerjesztenek az elérni vágyott célközönség körében.

Az alapvető probléma, hogy ez egy amerikai háború, és ez az oka, hogy az afgán csapatok harcképessége a legalább 20%-os dezertálási arány miatt – ennyit vallanak be az amerikai katonai vezetők – a felére csökken (Congressional Research, id. mű, 14.). Más szavakkal: az afgán regruták fogják a zsoldjukat és a fegyvereiket, majd visszaszök­nek falvaikba, szomszédjaik és családjuk körébe, és vélhetőleg sokan akadnak olyanok is, akik katonai kiképzésük után a nemzeti ellenálláshoz csatlakoznak. Az afgán katonák – és nem egyszer az afgán tisztek – kö­zötti ilyen mértékű elégedetlenség mellett egyáltalán nem meglepő, hogy az ellenállók hírszerzése kiváló információkkal rendelkezik az amerikai csapatmozgásokról. Ilyen mértékű elégedetlenség mellett azon sem lehet meglepődni, hogy az amerikai hírszerzés sok informátora kettős játékot játszik, vagy pedig könnyen lelepleződnek és életüket vesztik. A milliárd dolláros toborzóprogramok dacára is rengeteg a dezertőr, és sokan „jótevőik ellen fordítják fegyvereiket". A Fehér Ház, a Pentagon és a Kongresszus nem hajlandók felismerni azt a realitást, hogy maga az imperialista megszállás az oka szinte az egész nép ellenállásának. E helyett még több újoncot, még több „kiképzési programot" és „világosabb" zsoldos-szerződéseket követelnek.

A valóság az, hogy az amerikai megszálló erők és a katonai költségek növelésével az ellenállás is erősödik, körülveszi a nagyobb városokat is, találkozókat támad meg Kabul központjában, és rakétatámadásokat indít szerte az országban a legnagyobb amerikai katonai bázisok ellen. Egy­értelmű, hogy az Egyesült Államok politikai értelemben már elvesztette ezt a háborút, és éppen most veszíti el katonailag is.

Hiába a legfejlettebb katonai technológia, a robotrepülőgépek, a külön­leges alakulatok, az újoncok számának emelése, a mind több kiképző, tanácsadó, a civil szervezetek tömkelege, hiába építenek újabb és újabb katonai bázisokat – az ellenállás győzedelmeskedik. A Fehér Ház a milliószámra otthontalanná tett, lemészárolt és megnyomorított afgánok számának további növelésével csak az ország népének egyre elkese­redettebb gyűlöletét vívhatja ki. A civilek legyilkolásának hírére mind több és több újonc fog dezertálni, vagy válik „megbízhatatlan" katonává. Lesz köztük, aki a „másik oldal" elkötelezett harcosául szegődik. Ismét bebizonyosodik, amit már láthattunk Indokínában, Algériában és másutt is – egy népszerű, erősen motivált ellenálló gerilla-hadsereg, amely mé­lyen gyökerezik egy elnyomott népesség nemzeti-vallási kultúrájában, képes ellenállni, kitartani és győzelmet aratni egy technikailag fejlett, idegen imperialista hadsereg felett. Obama „uralkodj vagy pusztítsd el" jellegű afgán háborúja, inkább előbb, mint utóbb, feldúlja majd Amerikát, és véget vet az elnök szégyenteljes kormányzásának is.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: James Petras: Afghanistan: The Longest Lost War. Global Research, 2010. június 16. http://www.globalresearch.ca/PrintArticle.php?articleId=19758

„Ilyen sok honfitársunk nem lehet hibás. Az a társadalom bűnös, amely sem elég munkahelyet, sem egyéb jövedelmet nem biztosít számukra" – vonja le a következtetést az ismert baloldali közgazdász a European Social Watch 2010 számára készített helyzetjelentésében.

Ez az áttekintés az European Social Watch Report 2010 magyar nemzeti jelentése. A magyarul Szociális Helyzetjelentést sok ország civil szervezetei az ENSZ támogatásával állítják össze a világ országainak szociális helyzetéről, és publikálják évről évre. Újabban európai regionális különkötet is megjelenik az Eu­rópai Unió támogatásával. A jelen tanulmány ez utóbbiban, 2010 decemberében, Brüsszelben jelenik meg. A kötet a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem Európai Éve alkalmából különösen a globális válság szociális hatását elemzi az egyes tagországokban.

*

A kapitalista rendszerváltás (1989) után Magyarországon a munkahe­lyek bő 1/3-a szűnt meg, 1,5 millió a 4,8 millióból. 2010 áprilisában – az időközben létrehozottakkal együtt is – csak 3,7 millió volt a munkahelyek száma. A munkaképes korú lakosság aktivitási rátája alacsony, csupán 54-55%-os (míg az Európai Unióban az átlag 64%). A lakosság jelentős része elszegényedett, aminek a munkanélküliség növekedése az egyik alapvető oka. Sok családban hamarosan a harmadik generáció nő fel munka nélkül.

Az egy főre jutó átlagos reáljövedelem csak a kétezres évek első felében érte el a rendszerváltás előtti szintet. A magyar társadalomban ezalatt robbanásszerűen megnőttek a jövedelmi és szociális különbsé­gek, ezért a lakosság harmada szegénynek számít, több mint tizede tartósan leszakadt a társadalomról, kirekesztettségben él (lásd később).

A válság körülményei között a helyzet tovább rosszabbodott. Nem csupán a szegénység jelent problémát, hanem az „alsó középosztály" egy részének elszegényedése, veszélyeztetettsége is.

Kik a veszélyeztetettek?

Magyarországon a szegények többnyire a következő csoportokból ke­rülnek ki:

• tartósan munkanélküliek és részidőben foglalkoztatottak (a munka­nélküliek 48%-a szegény);
• a 6-700.000 cigány ember nagy többsége nyomorog;
• a gyermekes családok 41%-a, nagycsaládosok 60%-a, az egyszülős csonka családok 45%-a szegény;
• a nyugdíjasok 50%-a számít szegénynek; még ha aktív korukban jól is kerestek, jelentős jövedelemcsökkenést szenvednek el;
• különösen a jövőben emelkedik majd az olyan munkanélküliek, illet­ve feketemunkára kényszerítettek száma, akik nyugdíj nélkül, vagy alacsony nyugdíjjal öregednek meg;
• gyakran nyomorognak a tartós betegségben szenvedők, a fogyaté­kossággal élők;
• teljesen kiszolgáltatottak a hajléktalanok.

Ehhez adódik az elszegényedő „alsó középosztály", amelynek tagjai minden erővel igyekeznek elkerülni a szegénységet, de a pénzbeli jöve­delem szűkössége miatt egyre több napi gonddal küzdenek, tartozásaik keletkeznek a közüzemi díjak és a bankrészletek fizetésénél is.

A munkanélküliség és szegénység tekintetében hatalmasak a regi­onális különbségek. A legelszegényedettebb régiók Kelet- és Észak­kelet-Magyarországon, valamint a dél-dunántúli térségben találhatók. E térségekben koncentrálódik a cigány népesség többsége (de a szegények többsége nem cigány). Nagy a nyomor a városi és falusi szegénynegyedekben, a gettókban élő emberek körében, ahonnan a kitörés szinte reménytelen.

A szegénység mértéke és a gyermeknyomor

Magyarországon a szegénységet a Központ Statisztikai Hivatal (KSH) létminimum-számításai alapján határozzák meg. Eszerint ma a lakosság 30%-a, mintegy 3 millió ember él a létminimumon (73.000 forint/fő/hó­nap) és az alatt. Az EU módszertana alapján – eszerint a szegénységi küszöb az átlagjövedelem 60%-a – a szegények aránya 17% (ami 1,7 millió főt jelent). A 10 milliós Magyarországon – a KSH szerint – 1,1 mil­liónyian tartósan leszakadtak a társadalomról, többszörösen hátrányos helyzetben, kirekesztettségben élnek. ők a mélyszegények; a felka­paszkodás szinte lehetetlen számukra. 2009-2010 telén – hasonlóan az utóbbi évekhez – mintegy 200-an fagytak meg, többségük a saját fűtetlen otthonukban, a többiek az utcákon. A hajléktalanok számát 30-50.000 teszik.

A magyar gyermekek 20%-ka él az EU-ban általánosan elfogadott szegénységi küszöb alatt. Az EU mérések szerint a 2,2 millió gyermek közül 430.000-en nagyon szegénynek tekinthetők, de a szociológusok szerint a jelenlegi válságban már 600.000 gyermek súlyosan érintett. A magyar standardok szerint a szegénység valamilyen formában mintegy 750.000 gyereket érint (ők a gyermekvédelmi támogatásban részesülők). Újra megjelent az alultápláltság, ma több tízezer gyerek éhezik Magyaror­szágon. Gyakran csak az óvodában vagy iskolában jutnak meleg ételhez.

A szegény családok döntő többsége bevételeinek szinte egészét a gyerekek nevelésére, illetve a legelemibb szükségletek fedezésére kell, hogy fordítsa. Súlyos problémát jelent a szegény családoknak a lakás fenntartása, valamint a tüzelő beszerzése. Esetenként az óvodába vagy iskolába járás is nehézségeket okoz a szegény gyerekeknek. Akadá­lyozza őket például a nincstelenség miatt hiányzó ruha, cipő, és persze nem ritkán a pedagógusok, illetve más szülők velük szemben tanúsított negatív magatartása.

A nehézsorsú gyerekek baját még tovább tetézi a privatizált közmű­szolgáltatók sokszor teljesen antiszociális magatartása is. Nem csupán elszegényedett családoknál, de előfordult, hogy – ahol az önkormányzat kasszája üres – az óvodában, iskolában is kikapcsolták az áramot és a gázt.

A közműtartozás az egyik legerősebb kényszerítő tényező arra, hogy a szülők uzsorakölcsönhöz folyamodjanak. A szegény gyerekes csalá­doknak már negyede vett fel ilyen kölcsönt. Magyarországon legálisan is működhetnek évi több száz százalékos kamatot és költséget felszámító hitelező cégek, de sok az ilyen fekete vállalkozás is.

A cigányság és általában a szegények társadalmi gettóban

A „szocializmus" időszakában a munkavégzés lényegében kötelező volt, a roma férfiak közel 90%-a dolgozott. Ma ez az arány 20%. A korábban munkavégzésen, stabil jövedelmen alapuló társadalmi integrációs fo­lyamat a rendszerváltás után minden szinten megszűnt. A cigányság szegénységének fő oka a társadalmi-történelmi háttér alakulása: a rend­szerváltás maga, és iskolázottságuk alacsony foka. A munkaerőpiacon erős diszkriminációnak vannak kitéve.

A cigányok lecsúszása azonban nem azt jelenti, hogy csak ők szegé­nyek Magyarországon. Sőt – mint jeleztük -, a szegényeknek a többsége nem roma, hiszen ők az ország lakosságának csak 6-7%-át teszik ki, és nagyon sok, magát magyar származásúnak valló ember is szegény! A létminimum alatt élőknek 1/4-e, a segélyezetteknek (mélyszegényeknek) durván a fele él a cigány családokban. Pontos adatok nincsenek, mert a nemzetiségek szerinti nyilvántartás tilos.

A köztudat úgy tartja: a segélyezési kereteket főleg a romák élik föl. Azon túl, hogy – mint szó volt róla – ez tényszerűen nem igaz, a felmé­rések szerint a romák sokszor be sem adják a kérelmüket, erről eleve lebeszélik őket a hivatalokban, illetve sokszor nem ismerik jogaikat. Az ő esetükben egyes önkormányzatoknál az is „önhibának" minősül, hogy „ilyen szegénységre miért szültek annyi gyereket". Azt sugallják, hogy csak a segély miatt szülik a gyerekeket. Adatokkal igazolható azonban, hogy minél több a gyerek a roma családokban, annál kisebb az egy főre jutó segély összege. És minél több a gyerek, annál szélesebbre nyílik a jövedelmi olló a hasonló gyerekszámú nem roma családokhoz képest. A cigányság esélyeit a települések gettósodása is tovább rontotta.

A roma felzárkóztató kormányzati programok a társadalmi körülmények és a programok gyengeségei miatt a 90-es évek elejétől egészen 2004-ig minden különösebb eredmény nélkül fejeződtek be. 2004 óta – ez pozitív fejlemény -, nincs külön a cigányságnak szánt nagyobb program, az beolvadt a hátrányos helyzetűeket segítő projektekbe.

Mind többen a szegényeket okolják saját helyzetükért, gyakran a sze­génységet a cigánysággal azonosítják. Valójában ez megalapozatlan, mert az ország északi, északkeleti és déli térségeiben egyre több olyan település van, ahol semmiféle munkalehetőség nincs, se cigánynak, se magyarnak. Ráadásul a kutatások szerint e térségekben a romák többet dolgoznak, mint mások – csak leginkább feketén alkalmazzák őket.

A magyar társadalomban a rasszizmus fokozatosan erősödik, különö­sen a válság kitörése óta. Fajgyűlölő félkatonai szervezetek vonulnak a romák által lakott településeken, 2008-2009-ben több mint 10 esetben követtek el cigányok ellen rasszista indíttatású gyilkosságot. 2010-ben pedig egy szinte nyíltan cigányellenes szélsőjobboldali párt 17%-ot kapott a parlamenti választáson.

Nem sokkal jobb a nem roma magyar szegények helyzete sem. Több­ségük ugyanazokban a lemaradó térségekben él, mint a cigányok, sokuk ugyancsak gettósodó környezetben lakik.

A tartós munkanélküliség mentálisan tönkreteszi a periferizáltak nagy többségét. Néhány év után nehéz, szinte lehetetlen visszavezetni őket a munkához; a foglalkoztatottság jelenlegi szintje mellett ez törvényszerű. Erős az alkoholizmus, sok az öngyilkosság, nem is csoda, hogy gyakori közöttük a megélhetési bűnözés. Ez jó hivatkozási alap a rasszistáknak és a rendőrség megerősítését követelő jobboldaliaknak.

A szociális ellátó rendszerről

Mivel a gyermekszegénységről már volt szó, kezdjük a családi ellátások ismertetésével! Magyarországon a „szocialista" időszakból örökölt, a gyermekekhez kötött családi pótlék rendszer nemzetközi összehason­lításban kiterjedt, bár nem nagy összegű. A családi támogatások nagy hányadát az állam közvetlenül folyósítja alanyi jogon. Családi pótlékot majdnem kétmillió gyerek után fizetnek. Gyermekenként kb. 17.000, három gyermek esetén kb. 50.000 forint jár, minden további gyerek után további 21.000 forint. Emellett még az anya korábbi fizetésétől függő összeget (de maximum a minimálbér kétszeresének a 70%-át) fizetik ki a két éven aluli gyermekek után (GYED), a harmadik évben pedig ennél kisebb összeget, 26.000 forintot (GYET). Ehhez társul a helyi önkormányzatok által nyújtott szociális segély a szegény családoknak, amelyről alább lesz szó.

Az Országgyűlés által 2007-ben elfogadott Legyen jobb a gyerekeknek elnevezésű, 25 éves programnak a válság körülményei között még kevés az eredménye.

A munkából való megélhetés esélye a szegények jó része számára nem adatik meg és a válság körülményei között kilátástalanná vált. Az aktív munkaerő-piaci módszerek ráadásul az utóbbi években fokozatosan visszaszorultak. A továbbképzésekbe, felkészítő programokba bevont munkanélküliek száma nem éri el az évi 50 ezret. A program teljesen elrugaszkodott a munkaerő-piaci valóságtól, gyakran alapvetően hasz­nálhatatlan képzést nyújtott.

A közmunkával foglalkoztatottak száma is hasonló nagyságú volt az elmúlt években, de ez csak 6-7 hónapos, általában minimálbéres munkát (a munkában töltött hónapokban 73.500 forintos jövedelmet) jelentett az érintetteknek évente. Mivel legalább minimálbért kellett fizetni, a legtöbb településnek nem volt erre elég pénze. Részben a válság miatt ezt a rendszert szigorították, amiről alább lesz szó.

A leggyakoribb megoldás az, hogy a munkáltatók kapnak támogatást – általában járulék-kedvezmény formájában – ha tartósan munkanélkü­lieket alkalmaznak. A tapasztalatok szerint ez a rendszer egy teljesen hamis, másodlagos munkaerőpiacot hoz létre, ami olcsóbbá teszi a munkaerő piaci árát. Ha pedig véget ér a támogatási program, a vál­lalkozók gyakran elbocsátják az embereket, akik ismét segélyre vagy feketemunkára szorulnak.

A közmunka és a munkáltatói támogatás mellett az állam forint-mil­liárdokat – zömében európai uniós pénzt – költ elhelyezkedést segítő programokra, nagyrészt sikertelenül, mert a munkahelykínálat szűkös­sége a meghatározó.

A szociális munkások sok helyen – főként kisebb településeken – hiá­nyoznak, másutt vannak, de szinte eszköztelenek. Számos településen megfigyelhető a szociális szolgáltatások leépülése. A segélyezés eleve alacsony színvonalú, a központi és önkormányzati segélyekre a GDP kb. fél százaléka jut. A segélyeknek sok formája van: rendszeres szociális segély, rendszeres és rendkívüli gyermekvédelmi támogatás, lakásfenn­tartási támogatás, közgyógyellátás, átmeneti segély stb.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2008-ban havonta átlagosan több mint 194.000 ember (család) kapott rendszeres és egyéb központi szociális segélyt (összesen több mint 60 milliárd forintot); ők azok, akiknek általában nem volt más jövedelmük. A mélyszegényeknek tehát kb. ötöde jutott rendszeres szociális segélyhez. A törvény szerint egy családból csak egy ember részesülhet rendszeres támogatásban, aki a további eltartottak (gyermekek) után is kap segélyt. Havonta átlagosan

26.600 forint/fő a rendszeres szociális segély egy főre jutó maximális összege. A gyermekek ennél kevesebbet kapnak. Szociológiai kutatások szerint a segélyezettek 51%-ka egyedülálló, így a népesség kb. 3-4%-ka élhet segélyen. A segély folyósításának feltétele az volt, hogy a rászorulók kötelesek együttműködni a munkaügyi központtal és részt kellett venniük beilleszkedést segítő programokban. Az együttmű­ködési kötelezettség azonban a hátrányos helyzetű térségekben puszta formalitás volt, a központok nem tudtak munkát ajánlani. Ma már az említett közel 200.000-nél sokkal kevesebben, csak a munkavégzésre egészségi okból képtelenek részesülnek rendszeres szociális segélyben. A rendszert ugyanis nemrég átalakították, és ehelyett elvben ún. „rendel­kezésre állási támogatást" kapnak az érintettek, ami azt jelenti, hogy el kell fogadniuk a nekik felkínált munkát (ld. alább).

A szociális segélyezés hosszú távon nem megoldás, mert nem biz­tosítja az étkezés mellett a közszolgáltatások kifizetését és azt, hogy a szegények ne veszítsék el lakásukat, ne szoruljanak gettókba. Ráadásul megalázó, mert kérvényezni kell, sőt, mint említettük, gyakran nem isme­rik jogaikat, lehetőségeiket az érintettek; esetenként képtelenek kitölteni a formanyomtatványt. Emiatt és az ismeretek hiánya miatt sokan, jellem­zően a legszegényebbek, nem jutottak hozzá az őket elvben megillető segítséghez. A segélyosztás gyakran szubjektív. Néhány polgármester úgy próbál megszabadulni a romáktól, hogy megfenyegeti őket: ha nem költöznek el, kiküldi a gyermekvédelmi szolgálatot, amely majd elveszi tőlük a gyerekeket, így nem kapnak családi pótlékot. Egy kisvá­ros gyermekotthonának igazgatója is megerősítette: kerültek hozzájuk olyan gyerekek, akiket azért vettek el a szüleiktől, hogy a polgármester megszabaduljon a családtól.

Válságintézkedések és a rasszizmus erősödése

A nyílt pénzügyi válság kitörésekor a magyar forint elleni spekulációs támadás kivédésére a kormány az IMF-től és az Európai Uniótól jelen­tős áthidaló hitelt vett fel. E hitelhez kötődő feltételességi előírásoknak megfelelően a kormány jelentős megszorító intézkedéseket hozott 2009 áprilisában. Ezek közül több a lakosság jövedelmét csökkenti: a közszfé­rában két évre rögzítették a nominális bruttó kifizetéseket, eltörölték a közszféra 13. havi juttatását, megszűnt a 13. havi nyugdíj, elhalasztották a 2010. évi nyugdíjkorrekciót, 2012-től több lépésben 62-ről 65 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. 10%-kal csökkentették a táppénzt, a családi pótlék összegét két évre rögzítették, a korábbi három évről két évre csökkentették a kisgyermekek után járó jövedelem-kiegészítést (de a három évet a 2010-ben megválasztott új kormány visszaállítani ígéri). Felfüggesztették a lakástámogatási rendszert, 20%-ról 25%-ra nőtt az ÁFA, emelkedett a jövedéki adó, csökkentették a gázár és távfűtés támogatá­sát a szegényeknél. Ugyanakkor csökkentek egyes, a tőkét terhelő adók és a személyi jövedelemadó kulcsok is. A módosított szociális törvény immár nem garantálja a segélyek reálértékének megőrzését sem. Mindez összességében a legérzékenyebben a legszegényebbeket sújtja.

A válság nyomán a hivatalos (regisztrált) munkanélküliségi ráta a 2007. év eleji 7,5%-ról 2010 áprilisára 11,8%-ra nőtt, ez utóbbi azt jelenti, hogy a munkaügyi irodákban félmillió ember keresett munkát. A munkanélkü­liek száma két év alatt 150-200.000 fővel emelkedett, ami önmagában is visszavetette a lakossági bevételeket. A munkaképes korú inaktívak száma meghaladja az egymilliót.

A munkanélküliség növekedése és a szociális megszorító politika rendkívül széles rétegek helyzetét ingatta meg. A legsúlyosabban érintett réteget azok a bérlakásban élő családok alkotják (beleértve az egysze­mélyes háztartásokat is), amelyeknek jelentős közüzemi és lakbértarto­zása halmozódott fel, méghozzá óriási többségüknek önhibájukon kívül. Ma 1,7 millió családnak 90 napon túli közüzemi tartozása van (a magyar családok 1/4-e-1/3-a érintett), 90.000 családot fenyeget a kilakoltatás réme! Ilyen sok honfitársunk nem lehet hibás. Az a társadalom a bűnös, amely sem elég munkahelyet, sem egyéb jövedelmet nem biztosít szá­mukra. (Újabban a kormány a folyó évre – önkormányzati választások lesznek – befagyasztotta a kilakoltatásokat.)

A magyar társadalom két évtizede tartó létbizonytalansága és a világ­gazdasági válság nyomán az utóbbi időben fokozott mértékben erősödik a szegényellenesség és cigányellenesség. A jobbra tolódó közhangulatot mutatja, hogy néhány polgármester kezdeményezése alapján kormány­zati szintre emeltek bújtatottan rasszista ízű munkaerő-piaci programot. A segélyezés (fentebb ismertetett) rendjét megváltoztató program lényege, hogy a kedvezményezett – amennyiben egészsége engedi – közmunkára kötelezett, és „rendelkezésre állási támogatást" kap. Az új rendszer azon­ban e támogatási forma esetében nagyobb beleszólást ad az önkormány­zatoknak és a polgármestereknek, ami ellentmondásos. Kevés ugyanis a pénz és a munkaalkalom. A helyi polgármester megítélése dönti el, hogy egy család tagja – például életvitele alapján – érdemes-e a segítségre, illetve arra, hogy munkát kaphasson. A mai közhangulatban ez erős szubjektivitást visz a rendszerbe. Vannak települések, amelyeken komoly verseny folyik a cigány és nem cigány segélyezettek közt a közmunkáért, a segélyekért – és általában a romák a vesztesek. A támogatásra egyéb­ként csak az jogosult, aki hajlandó tanulni, vagy részt vesz évente 90 napig, napi hat órában az önkormányzat által szervezett közmunkán, de erre az önkormányzatoknak kevés a forrása és kevés a munkaalkalom is. Az önkormányzatok maguk határozzák meg a segélykeretüket, amely túlságosan rugalmas. Ha faragniuk kell a kiadásokon, a legkönnyebb a szociális támogatásokból elvonni. Az önkormányzatok egy részének pedig sem infrastruktúrája, sem apparátusa nincs arra, hogy közmunkát biztosítson. Ugyancsak félrevezető az új rendszer elnevezése: Út a Mun­kához program. Ez azért hamis, mert – jelentős szociológusok szerint – valójában nem célja, hogy a munkaerőpiacra visszavezesse a támoga­tottakat. Idézet egy szociológustól: ez a program „demokratikus államban intézményesített és törvényesített egy olyan, durva megfogalmazásban »rabszolga-jellegű viszonyt« a program alanyai és az önkormányzatok között, amely alapvető állampolgári jogokat sért. […] A törvény szövege majdhogynem nyíltan a cigányokat célozza meg, majdhogynem rasszista szöveg" (Szalai Júlia, 2008). Egy másik ismert szociológus szerint a (munkaalkalom híján gyakran pusztán elvi) munkakényszer csak arra jó, hogy megregulázzák és megalázzák a segélyezetteket, illetve hogy aki nem akar, vagy nem tud dolgozni, azt a segély megvonásával elzavarják a településről. Ráadásul egy családban csupán egyetlen ember kaphat rendelkezésre állási támogatást. Becslések szerint így 30-35.000 ember esik ki ebből a támogatásból, illetve a szociális segélyezésből! A törvényt a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosa alkotmányellenesnek tartja, de egyelőre hatályban van.

Egy másik jele az előítéletes, hol bújtatottan, hol nyíltan rasszista gondolkodásnak az ún. szociális kártya ügye. A rendszer lényege, hogy a szociális ellátást elektronikus kártyán kapják a rászorulók, és azt csak bizonyos boltokban és bizonyos árukra használhatják fel. Jogvédők ezt ugyancsak alkotmányellenesnek tartják, mert korlátozza a szabadságot és egyformán kezeli pl. az alkoholizáló és a rendes életvitelű családokat. A szociális kártyát már több önkormányzat alkalmazza, annak ellenére, hogy a hatályos jogszabályokkal, sokak szerint az alkotmánnyal sem összeegyeztethető.

Az ismertetett munkaerő-piaci reformot már a nyílt globális válság kitörése előtt előkészítették. A szociális kérdések legismertebb magyar szakértője, Ferge Zsuzsa ezt így értékelte: „a deklarált – természetesen helyeslendő – cél a munkára ösztönzés, a munkaerőpiachoz közelítés. Az eszközök azonban sajátosak. Többek között: a háromhavonta kötelező 15 nap közfoglalkozatáson kívül minden más beilleszkedési segítség megszűnik; a munkanélküliségi biztosítási ellátás szinte megszűnik (a járadék ideje alatt is kötelező a közfoglalkoztatás); a szabálysértések (pl. feketemunka) örökre kizárhatnak a segélyezésből; ha egy önkormányzat nem tud közfoglalkoztatást szervezni (ami kis és szegény falvakban könnyen megeshet), nem kap a költségvetéstől fedezetet a segélyekre. Be kellene látnunk, hogy a munkaerőpiacunkról évekkel ezelőtt kiszorult, azóta jórészt falusi gettókba kényszerült százezrek »aktivizálása« nem olyan feladat, amely néhány kormányrendelettel megoldható volna. A kapitalizmus egyik legmélyebb ellentmondásáról van szó […]: ha a gazdaság nem növekszik, vagy csak arra törekszik, hogy a munkaerőn takarékoskodjon, akkor miből és hogyan lehet a foglalkoztatást növel­ni? Az elemzők most kezdik fel- és elismerni, hogy a munkanélküliség annyira szerves része a globális piacgazdaságnak, hogy egészen új gondolkodásra és új eszközökre lenne szükség a probléma kezeléséhez" (Ferge, 2008). Tehát hiábavaló dolog a munkavállalók munkába állását ösztönözni, ha nincs munkahely.

Összegzés helyett

Szalai Júlia ismert szociológus szerint: „a segélyen élők komoly vesztesei lehetnek a válságnak, s nem látszik, hogy bárki védené őket. A romáknál az elkeseredés még nagyobb lehet. Az örökös megbélyegzettség, a folytonos frusztráció depresszióhoz vagy az agresszió fokozódásához vezethet […] A mélyszegénység fennmaradásához ráadásul rejtett ér­dekek is fűződnek. Érdemes belegondolni: a szegények ellátása több tízezer embernek ad fix fizetéses állást. És a többségi társadalomnak is szüksége van a legszegényebbekre: a legolcsóbb, mindenre kapható munkaerőre. Ez a »tartalékserege« a gazdaságnak" (Szalai, 2008). Lukács György szociológus szerint: „A jelenleg regnáló szociális rend­szernek egy célja van, amit tökéletesen teljesít is, hogy ne legyenek éhséglázadások" („Zajlik.", 2009). A szociális biztonság nélkül a demokrácia és jogállamiság írott malaszt.

Javaslatok

A Social Watch Report szerkesztőinek kérésére javaslataink következ­nek. Az EU Bizottság és a Parlament döntése alapján 2010 a szegény­ség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem Európai Éve. Ebből az alkalomból az európai, és azon belül a magyar civil szervezetek közös ajánlást dolgoztak ki. Az alábbi javaslatok az ATTAC Magyarország, a Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány és a Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL) mozgalom közös ajánlásai.

A globális válság is bizonyítja: a jóléti rendszereket leépítő, és a tár­sadalmi különbségeket növelő, természeti környezetünket tönkretevő (neoliberális) kapitalista modell fenntarthatatlan. A gazdaságot az ember szolgálatába kell állítani! A tőkeérdeket ki kell szorítani a közszolgáltatá­sokból. Az állam ne az önmagában is erős tőkét segítse, hanem a nagy többség boldogulását! Bátorítani kell az alternatív munkapiac erősödését, a szociális alapú szövetkezést, a közösségi termelési és értékesítési formákat, az értelmes közfoglalkoztatási lehetőségek szélesedését. Társadalmilag ellenőrzött állami értékteremtő foglalkoztatási lehetősé­geket, amelyek növelik a költségvetés bevételeit és a piaci keresletet, ugyanakkor csökkentik a költségvetés szociális és egyéb kiadásait! 35 órás munkahéttel több munkahelyet! Közelíteni szükséges a szociális világot és a munka világát egymáshoz. Pl. a családokat fenntartó otthoni tevékenység beemelése a fizetéssel vagy/és egészségbiztosítással és nyugdíjjal járó munka világába lehet egy ilyen megoldás.

Ne csak a tőke érdekét szolgáló szabályok, hanem a lakosságnak fontos ún. gazdasági és szociális jogok is legyenek európai szintűek!

Európai Uniós szociálpolitikát!

Európai szociális minimumot! (beleértve a szerény táplálko­záshoz, lakhatáshoz, minimális közüzemi ellátáshoz, ingyenes oktatási és egészségügyi ellátáshoz, öregségi gondoskodáshoz való jogot)!

A valóban rászorultaknak a támogatás túlnyomó része alanyi jogon járjon!

A különösen Kelet-Európában erős társadalmi és lakóhelyi szegre­gáció, a gettók megszüntetésének legfőbb feltétele a munkaalkalmak teremtése, a területfejlesztés, a falusi/helyi önerőre támaszkodó közös­ségi-szolidaritási termelési közösségek létrehozása, az esélyegyenlőség növelése az oktatásban.

Minden eszközzel fel kell lépni az egyre szélesebb körben és egyre riasztóbb mértékben megjelenő közöny, szolidaritáshiány és szegényellenesség populista, a romaellenesség rasszista irányzataival szemben.

Szükség lenne a szociálpolitika számára rendelkezésre álló pénzesz­közök állami nyilvántartására, regulálására és ellenőrzésére, hogy azok valóban eljussanak a rászorultakhoz. Radikálisan csökkenteni kell a szétosztó mechanizmusok számát és költségeit!

Források

Ferge Zsuzsa (2008): Rögös út a munkához. Népszabadság, 2008. április 13. http://www.nol.hu/cikk/488204/

Laekeni indikátorok 2008. A társadalmi kirekesztődés nemzetközi összehasonlí­tására szolgáló jelzőszámok. Statisztikai Tükör 142. sz. Központi Statisztikai Hivatal.

Mózer Péter (2006): Társadalmunk jövedelmi-munkaerőpiaci helyzete. Esély 2006/4, 101-121

Simonyi Ágnes (2009): Társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon . Szociál­politikai és Munkaügyi Intézet, Budapest. http://www.oefi.hu/eloadas_sa.pdf

„Szalai Júlia a kirekesztésről: A mélyszegénység fennmaradásához komoly érde­kek fűződnek". 168 óra, 2008. december 25.

„Zajlik a Rükverc fesztivál. Minden szegény cigány, de nem minden cigány sze­gény? " 168 óra, 2009. október 14. http://www.168ora.hu/itthon/szocialpolitika-szegenyseg-rukverc-fesztival-ciganysag-segely-44931.html

Szociális Szakmai Szövetség. http://3sz.hu

MTA Gyerekszegénység Elleni Program. http://www.gyerekszegenyseg.hu

A romániai baloldal stratégiai útkeresése sem egyszerű történet. Politikája feloldódik a liberális-monetáris, progresszívadó-mentes, minimális állam felé húzó megoldásokban. A szociáldemokrata gazdaságpolitikát soha nem lehetett, s ma sem lehet megkülönböztetni az explicite jobboldali gazdaságpolitikától. A szerző javaslata: bárminő reorganizációhoz a rendszeren belüli nyomásgyakorlást rendszerellenes nyomásgyakorlással kellene felváltani.

I. 1. Néhány tény

1. A baloldal egyik legegyszerűbb, ám ugyanakkor legérdekesebb problémája, hogy milyen álláspontra helyezkedik a jobboldallal, illetve a jobboldali politizálással szemben. A baloldal ezeket bizonyosan ellenzi, de milyen okból? Hogy a jobboldal a tőke érdekeit tükrözi és képviseli, míg a baloldal – úgymond – a kizsákmányolt bérmunkások érdekeit he­lyezi előtérbe. Ennek értelmében a baloldalnak meg kell kérdőjeleznie és vitatnia kell a fennálló társadalmi struktúrát, az erőviszonyokat és a társadalmi struktúrákon belüli polarizációt. Semmilyen szófordulat vagy metafora – amelyek immár klisévé váltak, és míg jelentésüket egyesek ismerik és helyesen használják, addig mások a dolgok valódi állását igyekeznek idejétmúlt, ködös álcák mögé rejteni, a politikai diskurzusba emelve a kiforgatott szavakat és érveket – nem helyettesítheti ezt a fel­adatot. Amennyiben mégis erre kerül sor, akkor mindez a baloldal adott szintjére, illetve konkrétan történelmi válságára mutat rá.

A társadalmi struktúráról folytatott állandó és nyílt vita lényege annak tisztázása, hogy vajon racionális és realisztikus-e még az érvekben az osztályok, az osztályharc, illetve a végcélnak tekintett osztály nélküli társadalom terminológiáját használni. Továbbá: ezek között a keretek között mit jelent, ha a „dolgozók" érdekében beszélünk? Így tehát a je­lenről folytatott vita előfeltétele a modern baloldali elmélet, mindenekelőtt Marx és a marxizmus történetének ismerete.

Egy olyan periferiális országban, mint Románia, de másutt is, a ka­pitalizmus jelenleg uralkodó transznacionális formája következtében a kizsákmányoltak elsődleges és leginkább egyértelmű ellenségének a külföldi s mindenekelőtt a multinacionális tőke tűnik. Mindazonáltal a baloldalnak el kell kerülnie a nacionalista szlogeneket, amelyek a nem­zeti tőkéhez közelítenék, és a jobboldal játékszerévé tennék. Amennyi­ben a baloldal nem szögezi le egyértelműen, hogy a probléma nem a „külföldi" tőke, hanem a tőke általában – a strukturális osztályellenség, amely képes túltenni magát mindenfajta nemzeti skrupuluson (hiszen történetileg és logikailag az őt tápláló forrás mindig is éppen annyira a nemzeti, mint a külföldi munkaerő volt) -, akkor semmissé teszi saját jellegzetességeit, és a jobboldali stratégiával keveredik össze. Ezzel hátráltatja az osztálytudat fejlődését, és így időt engedélyez a kapitalista viszonyok számára.

Ha az ellenség kérdésétől eltekintünk, akkor a gazdaságpolitikák válnak a politikai nyomásgyakorlás legfontosabb célpontjaivá, és egy­ben világosan mutatják az effajta nyomásgyakorlás tétjeit. Progresszív adózást válasszunk, vagy liberális, „egyenlő" adókat? Vajon a szociális (beavatkozó) állam a megfelelőbb, netán a minimális állam mellett kellene döntenünk? A talk-showkban folyó végtelen szövegelések, ahol a „balol­dal" soha nem fejti ki részletesen álláspontjait és indokait, azt mutatják, hogy ez a fajta „baloldal" nem jelent valódi alternatívát a jobboldallal szemben, hiszen mindkettő ugyanahhoz a fajta politikához tartozik, vagy­is konzerválja és erősíti a hatalmi leosztásokat, az alávetés-alávetettség rendszerét, végső soron a munkaerő kizsákmányolását. Valójában a szociáldemokrata gazdaságpolitikát soha nem lehetett, és ma sem lehet megkülönböztetni az explicite jobboldali gazdaságpolitikától: az arányos adózás nem sokat segített, vagy segít ma az alacsony és közepes bérből élőkön, hiszen a magas bérekből, vagyonokból és profitokból begyűjtött adótöbbletet ellensúlyozzák ¹ . azok az adókedvezmények, amelyeket egy cég az első öt évben kap, 2. a magas beosztású tisztviselőknek járó privilégiumok,¹ amelyek a tényleges fizetések több százszorosát is kitevő jutalékokból állnak, és az egyes bürokratikus egységeken belüli titoktar­tás burkolja homályba őket, 3. az állami tulajdon megdézsmálása olyan magas beosztású tisztviselők által, akik önmaguk, netán rokonaik és ismerőseik révén az új burzsoáziát alkotják, 4. a minimális állam, amely csak a hadseregre, a hírszerzésre és az egyházakra költ, és még vélet­lenül sem az ország infrastruktúrájának fejlesztésére (és nyilvánvalóan nem a szinte teljes mértékben privatizált iparra és mezőgazdaságra), 5. az egybefonódó csúcsbürokrácia és a plutokrácia által gerjesztett óriási mértékű korrupció, 6. az a tény, hogy 1990-től Románia külső adósságál­lománya, függetlenül attól, hogy milyen politikai színezetű kormányzatok követték egymást, exponenciálisan növekedett, és 7. hogy az elmúlt két évtized során a jó szociáldemokraták által elzálogosított jövő csak azért nem gerjesztett óriási tiltakozást és munkanélküliséget, mert a munkaerő külföldre emigrált, a politikai harcokat pedig elnyomták és elködösítették.

A jelenlegi válság által felélesztett társadalmi tudatosságot még mindig ugyanazokkal a taktikákkal – így a „komoly" parlamenti pártok időnkénti szakadásával és újraegyesülésével – ködösítik el, és azzal, hogy az embereket manipulálva és összezavarva visszatartják őket bármiféle jelentősebb kritikai aktustól és a változásra irányuló cselekedetektől.

Ezek a taktikák jellemezték és jellemzik a szociáldemokráciát is. Való­jában ez a „baloldal" az átláthatóság és a privilégiumok tekintetében még a jelenleg hatalmon lévő jobboldalnál is konzervatívabbnak bizonyult: csupán a mai „népi" kormányzat támadta az állam működésének átlátha­tatlanságát, és az elmúlt két évtizedből örökölt privilégiumok burjánzását.

2. A jelenlegi romániai államelnök és a mostani kormányzat deklarál­tan jobboldaliak. Ebből következően a kormány meg akarja adóztatni az összes nyugdíjat, beleértve az 1.000 lej alattiakat is (ez kevesebb, mint 250 eurót jelent havonta). De ugyanakkor ez az egyetlen kormány, amely támadást indított a bürokrácia felső rétegének kiváltságai ellen, csökkentette óriási fizetéseiket és nyugdíjaikat, amelyek nem csupán Románia gazdasági helyzetéhez, de általában véve ezeknek a csúcs­bürokratáknak a teljesítményéhez képest is igencsak túlméretezettek. Ebből a szempontból nem számít, hogy ezeket az intézkedéseket a gazdasági válság váltotta ki, és céljuk az egész politikai osztályból kiáb­rándult tömegek elkápráztatása volt, hiszen sem a szociáldemokraták, sem pedig a liberálisok soha nem szóltak egy szót sem a privilégiumok ellen. Természetesen, mivel a jobboldalról van szó, ezek a támadások nem voltak következetesek, és a mai napig sem azok: a papok és a fő­bírók jövedelme például továbbra is érinthetetlen marad, míg a rengeteg nyugállományú tábornok és ezredes nyugdíját egy – de az is lehet, hogy öt – év múlva fogják felülvizsgálni. Mindazonáltal helyes az az alapelv, hogy a munkavállalóknak a közösségi nyugdíjalapba befizetett járulékai korreláljanak a később kapott nyugdíjuk nagyságával.

Ebből a szempontból az általános bércsökkentésnek, a nyugdíjak, illetve az egyéni vállalkozók és a kisvállalkozások profitcsökkentésének fogadtatása a közvéleményben nem csupán azt mutatja, hogy a népes­ség túlnyomó része a társadalmi struktúra nem bürokratikus kategóriáival rokonszenvez (vagy inkább csak a bürokrácia alsó és középső rétegével, és nem a magas bürokráciával), de egy olyan igazságérzetet, a korrekt­ség iránti fogékonyságot is, amely az emberi öntudat része, és ennek megfelelően eléggé erős. Természetesen az emberek össze vannak zavarodva, kevés az önbizalmuk, csalódottak, kétségbeesettek, elidege­nedettek és féltik saját létbiztonságukat és jövőjüket, de igazságérzetük miatt nem hajlandóak a lármás csúcsbürokrácia mellé állni, vagy annak védőernyője alá húzódni.

Éppen emiatt váltak érdektelenné a bércsökkentések elleni nagy de­monstrációk 2010 májusában és júniusában, mivel a szakszervezetek ad hoc szövetségbe tömörültek a főbírókkal, akik az átlagnál tízszer-harmincszor magasabb béreikért és nyugdíjaikért küzdöttek.

Ugyanakkor számtalan hétköznapi ember igenis tudatában van, hogy 1. ők maguk is megsértették már a törvényt, hogy meg nem érdemelt szociális juttatásokhoz férhessenek hozzá, vagy éppen lopjanak, 2. ők maguk is egoistának bizonyultak, és csak a saját jólétükkel törődnek,² az állam és az újgazdagok nevében követelnek segítséget, és azok mellé állnak, akik egy adott pillanatban többet juttatnak nekik, még akkor is, ha ezeket az újgazdagokat társadalmi immoralitásuk miatt kivétel nélkül lenézték korábban, és ma is megvetik. Az emberek számára magától értetődik, hogy egy olyan társadalomban, ahol „a nagyok" legálisan lophatnak – hiszen a magántulajdon „szent" -, és ahol 1990 óta az állami tulajdont lerabolták mindazok, akik lehetőségeik és kapcsolataik következtében ehhez elegendő hatalommal rendelkeztek és eléggé gyorsnak bizonyultak (a korábbi bürokrácia és a sztálinizmus privilegizált rétegei), ott a túlélésért vagy egy komfortosabb mindennapi életért lopni nem lehet immorális. Ám a túl nagymértékű társadalmi különbségek, a teljes csúcsbürokrácia – az igazságügy, az államirányítás, az egyházak, a rendőrség, a hírszerzés – kevéssé hatékony működése, a korrupció, és általában az ország helyzete nem késztette arra a tömegeket, hogy csatlakozzanak a szociáldemokraták és a velük meglepő szövetséget kötő liberálisok „tiltakozásához".

A „kongresszusokon", a „konferenciákon" és a választási rendezvé­nyeken, a bérek és nyugdíjak csökkentését ellenző „szakszervezeti" gyűléseken ott voltak a politikai „elit", a szakszervezeti bürokrácia és a kiváltságos rétegek képviselői, ám politikai szerepléseiket, „civil kurá­zsijukat" a megszorító intézkedések sújtotta szegények tömegei fizették meg. A fizetések és nyugdíjak csökkentésének elnapolását követelők (beleértve azokat a főbírókat, akik szavazataikkal törvénytelennek nyil­vánították saját jövedelmeik csökkentését) egy szót sem szóltak ezeknek az embereknek az érdekében, és mélyen megfeledkeztek „protestáló" hajlamaikról.

3. Július elején egy obskúrus „szélsőbaloldali" párt nevét „Kommunis­tára" változtatta. Programja sztálinista: az összefüggéstelen nosztalgia, a nacionalizmus (amely vallási sötétséget is jelent), az emberek közötti különbségek és az emberi jogok modern felfogásának elvetése, valamint az elmélet és az önkritika elutasítása jellemzi.³ Nem célja, hogy legalább az – általában véve korrekt – aktuális törvények, a politikai demokrácia, az átláthatóság és a politikai tisztesség (amely nyíltan nem ellenzi a magántulajdont és a kizsákmányolást, csupán az eltúlzott, neoliberális politikát) betartására ösztönözze a politikai osztályt; a párt a hatalom megragadására törekszik, hiszen ez a vágya mindenfajta politikai bürok­ráciának. De vajon miért? Nem ez az első és egyetlen „szélsőbaloldali" párt, amely a hatalomról álmodik, és mindegyik úgy formálódott ki, hogy többé-kevésbé radikálisan baloldali irányzatokat összegyűjtve és kont­rollálva valamiféle szövetségre léptek a szociáldemokráciával, és nem törekedtek arra, hogy álláspontjukban valódi politikai tennivalókat és al­ternatívákat kínáljanak. Így a romániai „kommunisták" ismét elszalasztot­ták annak a lehetőségét, hogy internacionalisták legyenek, „gondolkodó párttá" alakuljanak (újragondolva a forradalom és az osztályharc formáit).⁴ A többi „baloldali" párthoz hasonlóan a „kommunisták" egyszerre 1. az elégedetlenség és az esetleges radikális ellenállás kontrollálásának eszközei, amelyek az ellenállást a rendszerre nézve veszélytelen moz­galommá konvertálhatják; illetve 2. arra szolgálnak, hogy a kommunista jellegű értékeket diszkreditálják és nevetségessé tegyék.⁵

4.  Még két példa arra, hogy túl kellene lépni az 1989 utáni Romániában uralkodó állapotok puszta kritikáján: a Nemzeti Integritási Ügynökség (ANI) kiherélése, valamint az a heves küzdelem, amellyel az egyetemek hűbérurai saját teljhatalmukat védelmezik. Június végén egy pártközi ad hoc parlamenti „koalíció" (amely jórészt szociáldemokrata és liberális parlamenti képviselőkből állt) és a főbírák módosították az ANI-ra vonat­kozó törvényt, és a szervezetet tartalom nélküli üres formává alakították. Az Európai Bizottság július 20-án kelt éves jelentésében már felfigyelt a korrupcióval, az érdekütközésekkel és az átláthatatlansággal szembeni törvénykezési reformok hiányosságaira.⁶ Az Európai Bizottság nyomása kedvező hatású, és az ANI valószínűleg⁷ visszanyeri majd befolyását, ám az, hogy az uralkodó elit a törvényeket semmibe véve mindig a nyilvánosság elkerülésére törekszik, igen jelentős szempont. Akárcsak a egyetemek vezetőinek esetében: az ő tiltakozásuk is abból ered az új oktatási törvény tervezetével szemben, hogy félnek az átláthatóságtól, attól, hogy megítélhető legyen, hogyan is irányítják valójában intézmé­nyeiket; vagyis félnek a demokratikus felelősségvállalástól.⁸

5.  Egy nyár végén szerkesztett könyv azt mutatja, hogy a román közértelmiségiek még mindig a politikai osztály különféle részeinek támogatásával, az azokhoz való törleszkedéssel foglalatoskodnak: a könyv által adott „alternatíva" annyiban áll, hogy (a mai „népi"-liberális demokrata koalíciót leváltva) ismét a liberálisok és a szociáldemokraták vigyék a prímet az ideológiai manipuláció terén, és az ellenzék csupán a privilégiumok lebontásával foglalkozzon; a kötet szerzői éppen ebből terítenek asztalt maguknak. Egyik „kihívó" sem kritizálja az egyetemi turizmust, a szinekúrák kínálta állásokat mindannyian lelkesedéssel fogadják, és intellektuális gyávaságuk arra készteti őket, hogy az em­berekre soha ne kantiánus szellemben tekintsenek, hanem csak saját egyéni jólétükre összpontosítsanak. Soha nem támadják azt, hogy a kulturális jobboldal 1989 decembere előtt részlegesen, majd azt köve­tően totálisan visszaszerezte befolyását, hiszen éppen ez a kulturális jobboldal legitimálta és legitimálja a kulturális bürokráciát. Az egyetemi értelmiség híján van a társadalmi ideáloknak,⁹ és egyáltalán nem keres szociális alternatívákat.

A jelenlegi Románia társadalmi modelljeként az összes szerző meglá­tása szerint a nyugati kapitalizmus szolgál.¹⁰ De vajon milyen nézőpontból sikerült ilyen eredményre jutniuk? Abból a „liberális szociáldemokráciából" indulnak ki, amely egy szót sem veszteget az emberi jogok jelentésére és kiterjesztésük szükségességére. Azonban: gazdasági szempontból a fejlett kapitalizmus nem csupán a centrum-periféria kapcsolatokat felté­telezi, hanem (a tőke transznacionális jellegének erősödésével) a jóléti állam fokozatos lebontását és a centrum kellős közepén lévő „perifériák" robbanását is. Politikai szempontból a képviseleti demokrácia oly sok sebből vérzik, hogy az értelmiségiek nem vállalhatják fel anélkül, hogy alapjaiban kritizálnák. Társadalmi szempontból a fejlett kapitalizmus ma­gában foglalja a bürokráciát, és az ember nem beszélhet úgy az elitekről, hogy szándékosan összekeveri a professzionális és a politikai eliteket, és hallgatólagosan azt sugallja, hogy a társadalmi polarizáció (elitek és tömegek) természetes és örökkévaló lenne.

I. 2. A teendők

A fenti tények alapján mi a teendője egy következetes baloldalnak? A túláradó manipuláció következtében ez a következetes baloldal gyenge; de még ha erős lenne is, amíg nem alakul ki mögötte tömegtámogatás – vagyis a mély társadalmi válság talaján, a baloldali militánsok hosszú, önfeláldozó heroikus küzdelme után a baloldali elemzés nem győz meg jelentős társadalmi rétegeket -, addig a baloldal nem gondolhat reálisan a hatalom megragadására.

Ugyanakkor a következetes elmélet és kritika eszközeivel afelé lökheti az egész társadalmi felépítményt, hogy annyi baloldali jellegű célt tűzzön maga elé, amennyit csak tud.

Egy olyan országban, mint Románia, az első dolog, amely ellen nyomást fejthet ki a baloldal, a privilégiumok léte¹¹ – ugyanakkor egy rendszerszintű válság idején a kapitalizmus általános tendenciája a privilégiumok kikényszerítése.¹² Bár a privilégiumok a premodernitás jelei, és a nagytőke nem egy képviselője is támadja őket, a privilégiu­mok általánosan a csúcsbürokráciához kötődnek, amely mint olyan, a kapitalizmus egyik legjelentősebb támogatója. Éppen ezért a privilégi­umokkal szembeni ellenállás jórészt a közszférában elért kiváltságok ellen irányul. Azonban a hatalmon lévő demokrata liberálisok láthatólag nem csupán a közszférában osztogatott privilégiumokat szándékoznak csökkenteni, hanem megkurtítanák magukat a közszolgáltatásokat is, hogy ezáltal több állami forrást lehessen a magánszféra támogatására átirányítani. De valóban tudna-e abból is profitálni a magánszektor, ha csupán a privilegizált rétegek veszítenének jövedelmükből? Ez az oka, hogy a jobboldal csak következetlenül támadja a privilégiumokat, arról nem is beszélve, hogy a privilégiumok nem csupán egy túlhaladott rendszer avítt emlékei, hanem a rendszer jelenlegi válságának jelei is: regnálásának végéhez közeledve a kapitalizmus saját korai formájára kezd emlékeztetni, amikor a bürokrácia erős volt, és a privilégiumokat teljesen természetesnek tartották.

Egy másik szempont, amelyet a következetes baloldalnak hangsú­lyoznia kell, a bürokrácia csökkentése: a szinekúrák megszüntetése, és a hatékony irányítás meghonosítása mind a felső, mind pedig az alsó szinteken. De vajon hol lesznek majd munkahelyek, mikor az emberi munkaerőt kiváltó új ipari forradalom hatására az állások száma drámai mértékben csökken? Hát a baloldal hagyományosan nem a foglalkozta­tottság növeléséért harcol?

Mi lehet itt az álláspontunk alapja? Arról van szó, hogy csupán a hamis és értelmetlen munkahelyek (gondoljunk csak a hadseregre, a külön­féle biztonsági őrökre, a rossz menedzsmentekre és az egyházakra, a rengeteg adminisztratív állásra) számának csökkentésével jelenhetnek meg valódi formájukban a dominancia-alávetettség strukturális viszonyai, amelyeket nem homályosít el a parazita foglalkozások és munkahelyek áradata. Kik tartoznak a bürokráciához, és melyek azok a foglalkozások, amelyek ellentétben állnak általában véve a kapitalizmus logikájával, a hatékony irányítás szükségleteivel, illetve a korrektség elvárásaival? Túl összetett probléma ez ahhoz, hogy néhány szóval elintézhessük. Elég, ha megemlítjük a számtalan igazgatót, főnököt és vezetőt, az irányító és privilegizált rétegek megannyi tagját. És ne feledkezzünk meg róla, hogy hány elszegényedett munkanélküli számára jelent megoldást a hadsereg, vagy nézzük a minden rendű és rangú papok és szerzetesek hihetetlen burjánzását, akiket a különböző teológiai főiskolák és fakultások ontanak, vagy a jogi karokon végző jogászok és ügyvédek tömegeit, akik már pályakezdőként munkanélküliek lesznek (leszámítva néhányukat, akik politikai pályára lépnek), netán a biztonsági tanácsadók és biztonsági őrök sokaságát, akiket a biztonsági cégek a VIP-ek és tulajdonuk meg­óvására alkalmaznak. És – amint azt jól tudjuk – a rendszer válságának időszakában az államnak nincs pénze olyasféle társadalmi szolgáltatá­sokra, mint a kultúra vagy az egészségügy, de rengeteget költ a rendőrök és a börtöncellák számának növelésére, amelyek mindazonáltal nem bizonyulnak elegendőnek.

Két dolgot szeretnék itt megjegyezni. Először is, a baloldalnak nem szabad arra számítania, hogy majd a kapitalizmus logikája automatikusan magától csökkenteni fogja a bürokráciát és az abszurd foglalkozások számát, hiszen az elsősorban a magánérdekeltségek eszköze: manap­ság a szimfonikus zenekarok tagjai és a múzeumi teremőrök könnyen munkanélkülivé válhatnak, hiszen a tőkének inkább olyan emberekre van igénye, akik anyagi javakat fogyasztanak, és nem annyira a kultú­rával foglalkoznak. Másodszor, éppen a parazitajellegű és felesleges foglalkozások csökkentése vezet a kreatív munkák szükségességét és lehetőségét felismerő tudatosság kialakulásához.¹³

Egy másik aspektus a következetesen felfogott demokráciáért folyta­tandó harc. A törvények teljes betartása, és az a törekvés, hogy a politikai gyakorlat és a bürokrácia autonóm tendenciáinak konkrét kritikájával túllépjen a demokrácia formalista jellegén, valamint a gazdasági és társadalmi jogokért folytatott harc is olyan eszközök, amelyek segít­ségével a következetes baloldal meghatározhatja jelenlegi szerepét. Hogy egy konkrét példát vegyünk: az ember nem léphet fel hatékonyan a pauperizálódás csökkentéséért, ha egyben nem kritizálja azokat a privilégiumokat, amelyek bizonyos rétegek számára lehetővé teszik, hogy kimaradjanak a jóléti állam általános leépítésének kedvezőtlen hatásaiból; hiszen ami egyesek számára állami szubvenció, az mások számára költségként jelentkezik. Egy másik példa: a kapitalizmus jelen­legi rendszerszintű válságában mind több és több állami és magánjellegű támadás történik az olyan modern alapelvek ellen, mint az ártatlanság vélelme, a tiltakozás és az ellenállás joga; a következetes baloldalnak lehetősége van nyomást kifejteni a társadalmi felfordulás és az erőszak terjedésével szemben azáltal, hogy tartózkodik az ilyen támadásoktól.

Mindezen eszközökkel a baloldal jobban megértheti a politikai helyze­tet, és fejlesztheti a tömegek politikai tudatosságát.

A nyomásgyakorlás nem csupán elméleti, de gyakorlati cél is egyben. De a nyomásgyakorlás praxisa természetesen folyamatos elméleti munkát is igényel.

 

I. 3. A „baloldal" kritikája

Mindezidáig egyetlen romániai baloldali párt sem vállalta fel ezeket a feladatokat. Vagy az explicit jobboldal partnerei voltak, vagy a kormány­zat megbízottai, netán a kerítés tövében acsargó kutyák, akik bárkinek hajlandóak a farkukat csóválni, aki koncot vet nekik. Így például ami­óta a globalizáció delokalizálta a tőkét, a szakszervezetek mindenütt válságban vannak. 2010 első félévében a romániai szakszervezetek a megszorító intézkedések elleni demonstrációikkal kevesebb embert tudtak megmozgatni, mint egy-egy azonos időben tartott rap-koncert. Ez nem csupán azért volt így, mert az ipari munkásosztály válságba került (részben a tudományos-technikai forradalom, részben pedig a román ipar 1989 decemberét követő szétverése miatt), hanem azért is, mert a teljes költségvetési szektort lefedő szakszervezetek azt a csúcsbürokráciát is „képviselték", amely privilégiumainak csökkentése ellen küzdött, és így nem volt tovább hitelük az egyszerű emberek szemében.

Tekintetbe véve, hogy a szakszervezetek mindmáig csupán a pártok, azok közül is legfőképp a szociáldemokraták „népi" támogatóiként funk­cionáltak, jól látszik a romániai baloldal egyik legfontosabb problémája: csupán pénzt követelt a szociális célokra – azt is inkább az államtól, mint a magántulajdonosoktól, hiszen egyszerre támogatta a nyereségadó, valamint a munkáltatók által az állami szociális alapba történő befizetések csökkentését – és nem kérdőjelezte meg általában véve a magántulaj­don szabta viszonyokat. Ebből a szempontból egység és folytonosság figyelhető meg a „baloldal" minden irányzata között.

Ez a „baloldal" csupán a politikai bürokrácia egy részének trükkje, amelynek nincsenek sem modern gondolatai, sem specifikus baloldali ideáljai, és csupán a hatalom megszerzésének célja mozgatja, hogy így szivattyúzhassa el az állami pénzeket és biztosíthassa tagjainak szemé­lyes gazdagságát. A „baloldali elit" még a Weber Protestáns etikájában megfogalmazott kapitalista tulajdonosi szemléletet sem érzi magáénak: 1989 decemberét követően éppen ez az „elit" volt az első, amely az állam legnyíltabb lerablását, és saját tagjainak hivalkodó luxuséletét támogatta. A nacionalista szlogenektől eltekintve még a hazafias értékektől is távol állt; ez a „baloldali elit" annak a fejszének a nyele, amely az országot sújtja.¹⁴

A baloldal gyenge minősége miatt a romániai jobboldal sem lehet magas szinten. Ebben az összefüggésben a nyíltan jobboldali demok­rata liberálisok megkezdték ugyan a privilégiumok csökkentését, ám a belső modernizáció kísérletéért cserébe még jobban alá kellett vetniük az országot a kapitalizmus nemzetközi erőinek, ugyanúgy, ahogyan azt a szociáldemokraták is tették. Az viszont, hogy a demokrata liberálisok a privilégiumok csökkentéséből csak politikai tőkét akartak kovácsolni, illetve minderre csupán a válság nyomása alatt került sor, ebből a szem­pontból nem számít: a szociáldemokratákat még az ilyen célok sem tudták rávenni efféle intézkedésekre.

Miért vagyok én ennyire dühös a romániai szociáldemokráciára? Mert a modern értékek átvétele és a privilégiumok csökkentése valójában baloldali célok, ám ezek a célok semmiféle visszhangot nem keltettek a romániai „baloldal" és értelmiségi képviselői körében. Nem törekszenek következetes modernizációra, egybefonódtak és mindmáig egybefonód­nak a privilegizáltakkal, sőt még a Felvilágosodás értékeit sem képviselik – hogy a kommunista értékekről ne is szóljunk -, csupán (bár eléggé leplezett módon) az egykori sztálinista nómenklatúrát támogatják. Ez az oka, hogy az értelmiségiek a demokrata liberálisok uszályába kerültek, fennszóval hangoztatják antikommunizmusukat, és persze azért gondo­san ügyelnek saját funkcióik kiváltságaira is.

A szociáldemokraták soha nem beszéltek arról, hogy a magánveszte­ségeket a közalapokból finanszírozzák, és arról a tényről, hogy a sokakat érintő megszorítások jelentik azt az árat, amelyet a magántulajdonért fizetni kell. Nem voltak hajlandóak felismerni, hogy az a jobboldali politika, amelyhez a kezdetektől kötődtek, valójában osztálypolitika: átvették a teljes jobboldali ideológiát. Soha nem voltak képesek hibáikat felismerni: hogy 1989 decemberét követően leromboltak minden, a makroszintű tervezéshez és a köztulajdonhoz köthető ideológiát, és hogy az előző rendszer annyi anyagi, szerveződési és pszichológiai realizálódását tették tönkre, amennyit csak bírtak. Ez egyben annak a modernizációs fejlődésnek a lerombolását is jelentette, amelyet Románia addig elért. A szociáldemokratáknak nem volt semmiféle konkrét vagy ésszerű javas­latuk a megszorító intézkedésekkel szemben, hiszen azokat képviselik, akik a közjavak fosztogatásából, a kizsákmányolásból és a társadalmi megosztottságból kovácsolták ki szerencséjüket, akik kiirtották a szolida­ritás, a közjavak, vagy a baloldali harcosság minden formáját. Soha nem kértek bocsánatot azért az elfecsérelt két évtizedért, amelyet a fejlesztés­re, a nyomor enyhítésére és az alternatívák kidolgozására lehetett volna fordítani. Véleményem szerint a szociáldemokrácia, „szélsőbaloldali" partnereivel együtt, a baloldali gondolat rosszindulatú ellensége, mert egyszerűen elsíbolták a baloldaliság gondolatát,¹⁵ és növelték a népes­ség politikai zavarodottságát. Bár természetesen jól tudjuk, hogy minden politikai ideológiát és erőt összetett objektív és szubjektív tényezők határoznak meg, mégis merengjünk el azon, hogy mi történhetett volna, ha a szociáldemokraták nem úgy működnek az elmúlt két évtized során, mint ahogyan azt tették.

Röviden, a baloldal nem csupán az egykori sztálinizmus miatt van válságban, hanem sokkal inkább – hiszen a közelebbi okok mindig na­gyobb hatásúak, mint a távolabbiak – a szociáldemokrácia 1989 utáni szereplése miatt. De így vagy úgy, mindkettő ugyanazt képviseli: az antimarxizmust és az antikommunizmust.

A teljes politikai osztály és a mainstream értelmiségiek – kormányon vagy ellenzékben – csakis a politikai formára fordítanak figyelmet (és a választásokra koncentrálnak, függetlenül a soha nem orvosolt csalások­tól), de még ezzel a formával sem tudnak mint kezdeni, nem beszélve a társadalmi vagy gazdasági bázisról.¹⁶ Ez az egész osztály eléggé káros ahhoz, hogy lecseréljék őket.

Ennek az osztálynak minden része hatalomra törekszik – bár jelenleg a szociáldemokraták és a liberálisok akarnak hatalomra kerülni -, és nem­igen válogatnak az ehhez szükséges eszközökben. Jelenleg a politikai „ellenzék" arra számít, hogy majd hatalomra kerülhet, mikor a népesség többségének anyagi helyzete odáig romlik, hogy az emberek megfeled­keznek róla: ez a helyzet nem kis részben éppen a szociáldemokraták és a liberálisok politikája és viselkedése miatt alakult ki. A szociáldemokraták és liberálisok néhány képviselője egyenesen a tömegek irracionális radikalizálódásában bízik, vagyis ők már nem gondolják úgy, hogy a jelen szisztémában a választások jelentik az egyetlen rotációs lehetőséget, és így tulajdonképpen magát a szisztémát változtatnák meg. Az egész politikai osztály azt szeretné, ha az emberek nem gondolkodnának a lehetséges alternatívákon, és radikalizmusuk elmerülne a népbutításban, a giccses szórakozásokban és a fatalizmusban. A politikai osztály tagjai az embereket olyan gyerekekké akarják süllyeszteni, akik a cirkuszért és a politikai látványosságokért cserébe elfogadják uraik elmaszkírozott autoritarizmusát, vagy olyan bolondokká, akik élvezetet találnak uraik periodikus le- és felváltásában.¹⁷ Így a mai „baloldal" úgy viselkedik, mint a weimari elit, amely olyan helyzetet alakított ki, ahol a németekkel kénytelen-kelletlen elfogadtatták a nácizmust, csak hogy a rendszeren belül maradó „alternatívát" preferálják.

I. 4. Dialektika

A második kérdés, amivel itt foglalkozunk, az az állításom, hogy a jelen­legi nyíltan jobboldali kormányzat (a korábbi szociáldemokraták csupán leplezett jobboldaliak voltak), amely javaslatot tett bizonyos progresszív politikai lépésekre – így a privilégiumok csökkentésére -, megfelelőbb helyzetet teremt egy következetes baloldal számára. Vajon nem árulás-e ez egy baloldali nézőpontból? Nem, hiszen egyértelműen rámutattam, hogy milyen ellentmondásos módon történik ezeknek a politikáknak a bevezetése.

A Demokrata Liberális Párt egy nyíltan jobboldali párt, amely nem csupán a privilégiumok és a korrupció letörésének jelszavával került hatalomra, hanem főleg jobboldali gazdaságpolitikája és elszánt anti­kommunizmusa miatt. Igen ám, de a jobboldali gazdaságpolitikát a szo­ciáldemokratáktól és a liberálisoktól örökölték, és a demokrata liberálisok antikommunizmusa csupán harsányabb, mint a szociáldemokratáké és a liberálisoké.

Ráadásul egyáltalán nem beszélek a népi/liberális demokrata kormány és a következetes baloldal között kötendő szövetségről, csupán arról, hogy a progresszív célokat, mint olyanokat, támogatni kell (függetlenül attól, hogy kinek a céljai), és így esetről-esetre lehet bizonyos párto­kat vagy politikákat támogatni, amennyiben azok progresszív célokat követnek. Természetesen mindig meg kell vitatni, hogy az adott célok valóban progresszívek-e, és az új problémákat az elmélet mérlegére kell helyezni, de a baloldali alapelveknek és céloknak túl kell lépniük a kliséken, és nyomást kell gyakorolni ezeknek a céloknak a megvalósu­lása érdekében.

Ehhez fűződően meg kell említenem, hogy 1899-ben az ifjú romániai szociáldemokrata párt legfontosabb tagjai átléptek a liberális pártba. Ezt azzal indokolták, hogy a szocializmus nincs napirenden, de a liberális cél – az ország modernizálása – progresszív és szükségszerű, ezért sokkal realistább lenne ezt a célkitűzést támogatni, és elnapolni a szoci­alista „ideálokat". Önmagukat „nagylelkűeknek" nevezték, és az eset „a nagylelkűek árulása" néven vonult be a történelembe. Szóval magam is efféle „nagylelkű" volnék? Egyáltalán nem. Én úgy vélem, hogy nem egy pártot, hanem egy célkitűzést kell támogatni, és ezért egy következetes baloldalnak bármely olyan pártot kritikával kell illetnie, amely elutasítja ezt a progresszív célt, vagy nem viszi végig azt. Csak ha a gondolko­dás korábban rögzült formáit és a (fétissé alakuló)¹⁸ leegyszerűsített koncepciókat meghaladjuk, akkor leszünk képesek újítani: konkrétan úgy, hogy a következetes baloldal teljes elméleti munkáját és gyakorlati tevékenységét az erőviszonyok megváltoztatásának kiindulópontjává alakíthassuk át.¹⁹

II. Az elmélet elemei

1.  Az első fontos szempont a társadalmi struktúra világos osztályanalízisének szükségessége (amit a mai romániai értelmiség elkerül). Az osztályok és egyéb kategóriák generálják a hatalmi viszonyokat, és így az erőviszonyokat. Már beszéltem a bürokráciáról, amelynek felső rétege, mind az állami, mind pedig a magánbürokráciában, erősen összekapcsolódik a nagy magántulajdonok birtokosaival, illetve összefonódik azokkal – ők azok, akik ennek a tulajdonnak a megtartásában érdekeltek, és így általában véve az uralkodó osztályt alkotják.

A kapitalista vezető rétegek valódi kihívója a proletariátus. Ha ezt nem keverjük össze az első ipari forradalom korának munkásosztályával – ahogy azt mind a sztálinisták, mind pedig a szociáldemokraták tették -, hanem úgy határozzuk meg, mint azokat, akik termelőeszközök (Marx)²⁰ , vagy egyéb, a létfenntartáshoz szükséges eszközök²¹ híján saját munkaerejüket kénytelenek áruba bocsátani, akkor az, hogy miként lesz a proletár rétegekből, illetve a proletár jellegű rétegekből (ideértve az alsóbb- és középszintű bürokratákat, az orvosokat, tanárokat stb.) egy világos osztálytudattal rendelkező önmagáért való osztály (Marx), a legfontosabb kérdés a következetes baloldal számára.

2.  Bár mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy a sztálinizmus kialakulása, illetve a forradalom elárulása nem a vezetők hitszegéséből, hanem abból a komplex problémahalmazból eredt, hogy a XX. században nem voltak meg a szocializmus objektív feltételei, és igen gyengének bizonyultak a szubjektív feltételek (beleértve ebbe a baloldal vezetőinek viselkedését is), Trockijnak valahol mégis csak igaza volt. A vezetők viselkedésének nem csak arra lehet befolyása, hogy a történelmi feltételeket és a virtuális alkalmakat konkrét, megfelelő, alkalmas pillanatokká (kairosz) fordítsa át a nekik tetsző célok érdekében, hanem le is tudja rombolni ezeket a feltételeket. A vezetők viselkedése egyike azoknak a fő alkotórészeknek, amelyeknek együtt kell lenniük a kitűzött célok eléréséhez: a fortuna önmagában nem elég, a virtú is szükséges, ahogyan azt Machiavelli hangsúlyozta, és Althusser is bebizonyította.²² A virtú éppen a vezetők képessége arra, hogy megértsék némely illékony és véletlenszerű elem lehetőségét, és azokat egy koherens logika keretei között egyesítsék.

Hogy egy olyan szót használjunk, amely már előkerült ebben a tanul­mányban, a baloldal vezetőinek viselkedése heroikus kell, hogy legyen. De mi is egy hős? Olyasvalaki, akinek progresszív ideáljai vannak, és úgy cselekszik, hogy konkrét tetteit ezekhez az ideálokhoz közelítse. Cselekedetei így nem csupán azt feltételezik, hogy képes legyen álmodni, társadalmi ideálokat megfogalmazni, vagyis túllépni azokon az általános individualista nézeteken, amelyekre az embereket az emberiség egész „előtörténete" (Marx) során oktatták, de azt is, hogy ezeket az ideálokat, a társadalom, az emberek, a tömegek érdekeit a legelső helyre állítsa. Heroikusan viselkedve az ember ezeket az ideálokat és társadalmi érdekeket fontosabbnak tekinti, mint saját mindennapi jólétét és belső késztetéseit az individuális, saját boldogságra: a hős intenzív módon él, és mivel saját élete oly drága neki, képes feláldozni is magát ezért az életért. Valójában élete csak akkor kap értéket és értelmet, ha képes saját ideáljainak megfelelően, következetesen cselekedni.

Egy ilyen embernek intellektuális perspektívája van az életről, habár nem értelmiségi: az emberi létet problematizálja, megkérdőjelezi önma­gát, kétségei vannak, és ideáljainak megfelelő terheket vállal magára. Ezért a hős nem egyszerűen csak az extrém választások, vagy éppen az extrém önfeláldozás embere, hanem olyasvalaki, aki következetesen, az eszméivel összhangban cselekszik.

Egy akármilyen vezetőhöz képest a baloldali vezetőnek még inkább szükséges felvállalnia ezt a heroizmust, hiszen a baloldal, mint olyan, magába foglalja a dominancia-alávetettség rendjével szembeni társa­dalmi ideálokat. De vajon vannak-e a mai szociáldemokráciának efféle ideáljai? A válasz zavarba ejtő lehet. Ez megmagyarázza, hogy az 1989 utáni Románia szociáldemokráciájának vezetői miért szegődtek a csúcs­bürokrácia szolgálatába, és nem az egyszerű dolgozó emberek érdekeit tartották szem előtt.

A problémának nyilvánvalóan van egy pszichológiai aspektusa is. Jelenleg (de nem csupán jelenleg, hiszen viselkedésük már 1989 decem­berétől fogva eléggé egyértelmű volt) azt láthatjuk, hogy a szociáldemok­rata vezetők hatalomvágya elnyom minden késztetést, hogy az ország érdekét nézzék, és hogy azon egyszerű emberek oldalára álljanak, akik közül származnak. Ha mindezen aspektust következetesen átgondolták volna, akkor lehetetlen azt feltételezni, hogy tudatosan ilyen irányt szab­tak az országnak, hogy akarattal okoztak óriási szenvedést, és tékozolták el honfitársaik életét. De hát pontosan ezt tették. Ha így volt, akkor még olyasféle értelmiségieknek sem tekinthetjük őket, aminek tűnnek.

Ha a modell rossz volt, akkor mai örökösei még rosszabbak. A mai szociáldemokrata vezetőknek sem progresszív társadalmi ideáljai, sem semmiféle heroikus attitűdjük nincsen az országot sújtó masszív válság­gal szemben. Következésképpen a heroikus attitűdöt nem a körükben kell keresni.

3. Amint tudjuk, a gazdasági válság meglehetősen erős hajlamot gerjesz­tett a nyugati ideológiában a kapitalizmus erkölcsi magyarázatára. Ez a tendencia alárendelődik és beleolvad a rendszer általános legitimációjá­ba. De hiába, hogy a bankárok kapzsiságáról, a jogosulatlan jutalmakról, a politikailag irányított nagy magáncégek elutasításáról szóló gondolatok általában véve a kapitalista rend védelmének szempontjából indulnak ki (azáltal, hogy csupán ezeket tekintik a válság elsődleges okainak), Ro­mániában még ez a kapitalista „moralizálás" sem volt képes támogatást szerezni. A szociáldemokraták különösképpen felelősek ezért az elutasí­tásért, és hogy a morális aspektusokat gúnyos tényekké transzformálták. Kritizálták ugyan az emberek önzését, de mint már említettem, számukra a romániai társadalom kívánatos mintája a (nyugati) kapitalizmus, mintha a kapitalizmus egyáltalában morális lehetne. Kritizálták a csúcsbürokraták privilégiumainak megszüntetését, de nem kérdőjelezték meg, hogy ezek­nek a kiváltságos fizetéseknek és nyugdíjaknak az állami finanszírozása – vagyis az egész nép, köztük az alacsony fizetésű és nyugdíjú emberek általi finanszírozása – morális lehet-e.

Néhány privilégium megszüntetésével a jobboldali liberális-demokraták megpróbálták korrigálni az állam túlköltekezését, és a csúcsbürokráciá­nak való alávetettségét. Így annak a fentebb már említett tendenciának engedelmeskedtek, amely rendszerszintű válság esetén nem kapitalista módszerek segítségével igyekszik segíteni a kapitalizmus működését. De a kapitalizmussal kapcsolatos morális hozzáállásuk is ellentmondá­sos: nem csupán azért, mert bizonyos privilégiumok eltörlésével saját klientúrájuk egy részét, és vele hatalmuk egy részét is elveszítik, hanem azért is, mert maga a rendszer a csúcsbürokrácia és a burzsoázia egy-befonódásán alapul. És saját propagandájuk is csak kevéssé legitimálja moralizáló irányzatukat, hiszen az valahogy nemigen képes illeszkedni a dominancia strukturális viszonyainak fenntartásához. Akárhogyan is, az egész politikai osztály az individualizmust teszi meg filozófiája alapjá­nak, és a szolidaritás, a közjavak és a közösségi érdekek csupán egyes, véletlenszerű kampányok témájául szolgálnak.

4. A gazdasági logika összekapcsolódik a morális ítéletek logikájával.²³ A jelenlegi világválság azt mutatja, hogy a kapitalizmus növekedése többé már nem igazolható: bár még mindig akadnak olyan zúgok, ahol van lehetőség a beruházásra,²⁴ és ezek tovább táplálják a növekedést, ám a gazdasági rendszert, mint olyat, kiszárították a folyamatos profithajsza kísérői: a fegyverkezés, az erőforrások elherdálása, az irracionális fo­gyasztói vágyakat generáló reklámok. És hiába maradtak még a kapita­lizmus növekedését tápláló rejtett zúgok, az általános veszteségek immár felülmúlják a nyereségeket. Ezek a veszteségek szabják meg, hogy a gazdaságot éppen olyan fontosnak tekintik, mint az emberi tevékenység morális/általános társadalmi legitimációját.

A jobboldali ideológiát átvéve a romániai „baloldal" úgy látja, hogy az ország jövendő fellendülésének záloga a kapitalista fogyasztás támogatása. Itt nincs most helyünk arra, hogy megvitassuk ennek az elvárásnak az ellentmondásos jellegét. De hogyan képviselhetné azt egy baloldali nézet, hogy az állam adóik csökkentésével támogassa a tőketulajdonosokat, másfelől viszont csökkentse a szociális beruházá­sokra és kiadásokra költött összegeket? És miként lehet baloldali hangon kifejezni az együttérzést a szegény bérmunkásokkal és nyugdíjasokkal, és egy szóval sem említeni, hogy a privilégiumok csökkentésével lehet­ne növelni az állam bevételeit, és így csökkenteni a szegény rétegeket sújtó megszorításokat? Mennyire lehet baloldali és morális az, ha valaki burkoltan a tisztességtelen privilegizált fizetések és nyugdíjak fenntartá­sát várja el az államtól – vagyis azoktól a sérülékeny rétegektől, akiket a baloldal állítólag képviselni hivatott? Miként lehet valaki baloldali úgy, hogy a kapitalizmus egyre növekvő ellentmondásai láttán, amelyek a magángazdálkodás és magánirányítás következményei, nem igyekszik minden módon fellépni ezek ellen – pedig ez éppen az állammal, valamint az egyszerű bérmunkásokkal és nyugdíjasokkal jelentene „szolidaritást"? Nem éppen ez – a nyereségek privatizációja és a veszteségek államo­sítása – bizonyítja a kapitalizmus olyan strukturális ellentmondását, amely miatt túl kell haladni, hiszen már többet pusztít el, mint amennyit felépíteni képes?

5. A hamis baloldal kritikája immár nem a baloldal történelmi szektásságának egyszerű kifejeződése, amikor az egyik szekta szemben állt az összes többivel. A világban ma felhalmozódott ellentmondások azt kíván­ják az emberektől, hogy itt és most dolgozzanak ki konkrét alternatívákat, hogy legyenek innovatívak. A baloldal immár nem szorítkozhat arra, hogy a rendszeren belül nyomást gyakorolva részlegesen a munkaerő adásvételének kondícióit javítsa. Mernie kell egy új társadalmi projectben gondolkodnia: nyomást kell gyakorolnia a rendszer ellen.²⁵

A kapitalizmus átalakításához szükséges az ilyen nyomás: és ha ez a nyomás minden területen érvényesül, akkor az olyan partikuláris célok, mint a következetes demokrácia, a következetes kapitalista egyenlőség (vagyis a kiváltságok elvetése, az emberi jogok korlátozásainak meg­szűntetése), a politikai diskurzusok következetes logikája a társadalmi rend új koncepciójában olvad egybe, amely új formában reprezentálja majd az ember korlátait és lehetőségeit. Ez annyit tesz, hogy ennek az új koncepciónak és reprezentációnak az objektív előfeltételei – a terme­lőerők és a strukturális viszonyok közötti mély ellentmondások – találkoz­nak a szubjektív feltételekkel. Manapság valóban megvannak az objektív feltételek, és bár az emberek állítólag képesek előre látni cselekedeteiket és azok következményeit, a közösségek – úgy tűnik – nem képesek meg­jósolni a társadalom e rendjének és rendetlenségének eredményeit: a feloldhatatlan ellentétek és a globális problémák rendszerszintű válságot gerjesztenek, és emberi életek pazarlódnak el. Ezt a mozgást tovább erősíti, hogy a baloldal – nem csupán Romániában – még nem kászáló­dott ki történelmi válságából. A domináns baloldal, amelyet a jobboldal is figyelembe vesz, azokat a szociáldemokrata nézeteket vallja, amelyeket fentebb kifejtettem. A kapitalizmus átalakításának objektív és szubjektív feltételei eleddig még nem találkoztak.

Emlékezzünk arra, miként figyelmeztetett Lenin egy évszázaddal ezelőtt: „Tévedés volna azt gondolni, hogy a forradalmi osztályok mindig elég erősek ahhoz, hogy véghezvigyék a forradalmat, amikor a forradalom a társadalmi és gazdasági fejlődés feltételei folytán teljesen megérett. Nem, az emberi társadalom nem ilyen ésszerű és nem ilyen »kényelmes« az élenjáró elemek szempontjából. A forradalom megér­lelődhet, s meglehet, hogy a forradalmi alkotóerők nem elégségesek ennek megvalósításához – ilyenkor a társadalom rothadásnak indul, s ez a rothadás olykor évtizedekig elhúzódik."²⁶

Ennek a rothadási periódusnak a megrövidítése kell, hogy mot d'ordre legyen világszerte a mai baloldal számára.

Jegyzetek

1 Amíg a különféle szervezetek (mint a kormányok, a bíróságok, a hadsereg, az egyházak, az egészségügyi és kulturális szervezetek) tisztviselőinek hierarchikus felépítménye, illetve a „szakemberek karrierje", legyenek azok akár közszolgálati alkalmazottak, vagy különféle hivatalnokok, olyan meritokratikus szabályokon, pro­fesszionális normákon, karrierlehetőségeken és átfogó procedúrákon nyugszanak, amelyek lehetővé teszik a társadalom racionális fejlődését és ellenőrzését, addig a bürokráciát általánosan nélkülözhetetlennek, de egyben vagy 1. a demokráciával szembenállónak, vagy 2. egyfajta meglehetősen neutrális szerveződésnek és gyakorlatnak tekintik. A második elemzés értelmében a bürokrácia a hivatalnokok (mindenféle szintű hivatali dolgozók) alkotta köztes réteg, amely az irányítók és az irányítottak közti kapcsolatrendszer logikájába ékelődik, és elmélyíti a társadalom feletti hatalmat, mivel éppen köztes pozíciójának következtében maga ez a réteg is az irányítókhoz tartozik, vagy a társadalom rétegződése szempontjából az irányí­tókhoz is és az irányítottakhoz is (mindezt különböző szinteken, a legkülönbözőbb intézményeknek és beosztásoknak megfelelően).

Gazdasági szempontból nézve a bürokrácia a szolgáltatások birodalmába tar­tozik, és leginkább azok közé, amelyek értelmiségi specializációt kívánnak meg. Fontos, hogy a bürokrácia maga is rétegzett, és felső/magas, közép- és alacsony szintű bürokráciára oszlik. Egy tábornok, egy kórház vagy színház igazgatója, egy magas szintű köztisztviselő, egy rektor vagy dékán, egy bank ügyvezető igazgatója stb. olyan státuszban van, hogy már a burzsoázia felső rétegéhez kerül közel, míg az alacsonyabb rangú tisztek, egy orvos vagy egy nővér, egy tanár stb. státusza a burzsoázia középső rétegeihez vagy a kispolgársághoz kapcsolja őket. Mindazonáltal az egész bürokrácia közvetett kapcsolatban áll a fizikai munkával, és ezt a kapcsolatot alaposan számításba kell venni. Ennek a pozíciónak legfontosabb jellegzetessége a bürokrácia nagy részének közvetlen kapcsolata az állammal: ezen a kapcsolaton keresztül a bürokráciának ez a része társadalmi helyzetének megfelelő mértékben használhatja közvetítő hatalmát, vagyis azokat az eszközöket, amelyek általában véve a hatalmi viszonyok (az alávetés-alávetettség/kizsákmányoltság) konzerválására szolgálnak, hogy ily módon biztosíthassa saját céljaira az állam bevételeinek egy jelentős részét. Ez az aspektus rámutat arra, hogy miért növekszik az állami bürokrácia autonómiája az állammal, valamint az egyes intézmények személytelen irányítási szabályaival szemben; ezek az emberek tudatukban egyszerre függenek az államtól, és ezzel egy időben uralják is azt – ennek hatására hajlamosak elidegenedni a valóságos uralmi-alávetettségi struktúráktól, hiszen az „államtól" kapják fizetésüket, jutta­tásaikat és ösztönzőiket.

Szükségünk van egy koncepcióra a bürokráciáról, hogy láthassuk: a burzsoá­zia és a proletariátus között feszülő antagonizmus egy összetett köztes rétegen szűrődik át, amelynek különböző részei a két osztály irányában asszimilálódnak.

2 Hogyan lehetne megmagyarázni az általános tolvajlást és korrupciót? A feno­menológia segít megérteni, hogy az emberek az általuk osztott értékek mentén cselekszenek, amelyek legitimálják vagy éppen megtiltják elsődleges intencióikat. „Tudatuk", amely valamely adott cselekvésre motiválja őket, vagy megakadályozza azt, egyrészt csupán különböző értékek konfrontációját jelenti, illetve tartalmaz­za, másrészt pedig különböző késztetéseiket és szükségleteiket. Az uralmon lévők által mutatott példa is igen fontos ezeknek az értékeknek a felépülésében, amelyek az őket érő befolyások hatása alatt elgondolt normatívákat tükrözik. Az általuk elismert, felvállalt vagy elutasított értékeket az emberek különféle virtu­ális vagy valóságos szituációkban vizsgálják, illetve figyelembe veszik mások tapasztalatait, ezáltal alternatívákat alkotnak, és kialakítják végső intencióikat. Az uralmon lévők példája meghatározza, hogy az egyszerű emberek hajlamosak megbocsátani maguknak egy olyasféle Jean Valjeani bűnt, amelyben maguk is szívesen osztoznának.

A sztálinizmus idején, bár számos vezető példája „igazolta" az emberek szá­mára, hogy „mindenki lop a munkahelyéről", az e kérdésre koncentráló hivatalos értékek ellentmondtak ennek, és a köztulajdont az általános jólét zálogának tekin­tették. A személyes jólétről úgy tartották, hogy az az ország általános fejlődésének eredménye. 1989 decemberét követően mind a teljes uralkodó osztály, mind pedig a hivatalos értékek példája az egyéni jólétet legitimálta, semmibe vették a köztu­lajdont és az általános jólétet, és (a szociológiai individualizmus keretein belül) azt sugallták, hogy csakis egyéni taktikákon keresztül, ahol „a cél szentesíti az eszközt" és „az alkalom szüli a jogot", válik elérhetővé a személyes jólét.

Sem a vallás befolyása, sem pedig a törvények szabályozó ereje nem erősebb a hivatalos értékeknél – amelyeket a politikai diskurzusok, a tömegmédia, a sza­bályok és az oktatás közvetít -, hiszen a lopkodást és a korrupciót nem fékezte meg az 1989-et követő új vallásos trend, mint ahogy korábban a represszív intézmények sem voltak erre képesek. Sőt, a lopás és a korrupció szintje 1990 óta sok ezerszeresére nőtt; az összes „morális" intézmény, így az egyház és az igazságszolgáltatás csupán egy olyan magatartás fennállását bizonyítják, amelyet a szlogenek és a tettek közötti eltérés jellemez.

3 Claude Karnoouh: „Partidul Comunist Român – înviat sau dus la groapă? ", http://revistacultura.ro/blog/2010/07/resuscitarea-partidului-comunist-roman-un-reportaj-analitic-de-claude-karnoouh/#more-2461

4 Lásd Alexandru Polgár: Roumanie: ce qui reste du communisme… http://lapenseelibre.fr/lapenseelibre23.aspx

5 Egyetlen hivatalos intézmény sem emelte fel szavát a Kommunista Párt újjá­alakítása ellen, bár a törvények tiltják a kommunista szimbólumok használatát és a kommunista propagandát. Ez nem csupán azt mutatja, hogy senki sem veszi komolyan ezeket a „kommunistákat", hanem azt is, hogy általában véve milyen kevéssé számítanak a törvények.

6 Report from the Commission to the European Parliament and the Council , 20. 7. 2010. http://ec.europa.eu/dgs/secretariat_general/cvm/docs/com_2010_401_en.pdf

7 Erre csak akkor kerülhet sor, ha a jelenlegi „ellenzék" – a szociáldemokraták és a liberálisok – nem kerülnek hatalomra.

8 Lásd Ana Bazac: „The ethics committee – concerns following an indirect experience", Bucharest Conference in Applied Ethics, 2nd edition: Ethics Committees and Other Ethical Tools, Universitatea din Bucureşti, Facultatea de Filosofie, Bukarest, 2009. október 30-31. http://www.bcae.ro/docs/2009/bcae_2009_bazac.pdf ; Ana Bazac: „Bureaucratic Inertia versus Democratic Communication Management in University Chairs", (Társszerzők: Sergiu Băltăţescu, Floare Chipea, lonel Cioară, Adrian Hatos, Sorana Săveanu), Educaţie si schimbare socială. Perspective sociologice şi comunicaţionale, Editura Universităţii din Oradea, Oradea, 2010. 333-338.

9 1989 előtt egy társadalmi ideálként jelent meg az emberek helyzetének szisz­tematikus fejlesztése. Ezt az ideált elsősorban nem a szocialista jellegű hatalom legitimálásának szükséglete miatt hangoztatták, hanem egy kommunista jellegű ideál logikájából következően.

10 Ahogyan azt Constantin Gheorghe (a szociáldemokrata párt tagja, aki magát „baloldali liberálisként" definiálja) írta Claude Karnoouh „Partidul Comunist Român – înviat sau dus la groapă?" című írására válaszolva: http://revistacultura.ro/blog/2010/07/resuscitarea-partidului-comunist-roman-un-reportaj-analitic-de-claude-karnoouh/#more-2461

11 A jelenlegi Romániában a legfontosabb privilégiumok az államilag fizetett bíráknak, katonatiszteknek, diplomatáknak, parlamenti képviselőknek és magas rangú tisztviselőknek adott óriási fizetések és nyugdíjak. Ezek a privilégiumok részben a sztálinista korszak örökségei, ám 1989 utáni mértékük a csúcsbürokrácia hatalomátvételének következménye.

12 Nézzük csupán a pénzügyi rendszer privilegizált státuszait: a bankok ügyvezető igazgatóinak adott óriási jutalmak – amelyek akkor is jártak, ha a bank nem termelt nyereséget – csupán azt követően tűntek elfogadhatatlan kapzsiságnak, hogy 2008-ban a válság megrázta a világgazdaságot. A válság és eme kapzsiság összefüggéseihez – elvetve néhány liberális közgazdász feltételezését, akik a bankárok kapzsiságát a válság fő okának tekintik – érdemes elolvasni Samir Amin vonatkozó írását: Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise, Le Temps des Cerises, Párizs, 2009.; vagy Yvon Quiniou munkáját: „Imposture du capitalisme moral", Le Monde Diplomatique, 2010. július 3.

¹³ Emlékezzünk csak rá, hogy mit ír Marx A német ideológiában: „a kommunista társadalomban viszont, ahol mindenkinek nem csak egy kizárólagos tevékenységi köre van, hanem bármely tetszőleges tevékenységi ágban kiképezheti magát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja – anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék". (Marx-Engels: A német ideológia. I. Feuerbach. Történelem. MEM, 3. k. 37.)

¹⁴ Egy modern, XIX. század végi román meseíró, Grigore Alexandrescu egyik ismert története, A fejsze és az erdő remekül példázza a politikai polarizáció kontinuitását: ha a fejszének nincs (fából készült) nyele, akkor hiába az ijesztő külső erő, nem képes kivágni a fákat.

¹⁵ Lásd a 2010 júliusi felmérést, ahol a megkérdezettek 58%-a állította, hogy elmenne szavazni, és ebből 40% a szociáldemokratákat preferálta. http://194.88.148.177/7c/e5/b5/ca/document_2010_07_22_7609721_0_sondaj_ipp.pdf

¹⁶   Romániában jól ismert kulturális motívum a politikai és jogi forma (felépítmény), valamint a gazdasági és társadalmi bázis/struktúra (alap) közötti kapcsolat. Ezt a gondolatmenetet még a XIX. század végének konzervatívjai dolgozták ki, és a két világháború közti időszakban tovább fejlesztették. A konzervatívok azt feltételezték, hogy a politikai modernizáció meg kell hogy feleljen a gazdasági struktúra szintjének, és így lehet organikus. Jobboldalról kritizálták a poszt-1848-as liberálisok által bevezetett politikai intézmények formalizmusát. Egyik megállapításuk szerint a politikai modernizáció ütemét egészen addig vissza kellene fogni, amíg az emberek organikusan létre nem hozzák az új gazdasági és társadalmi viszonyokat. 1989 decemberét követően a teljes politikai osztály ismét a kapitalista re-modernizáció (a kapitalista demokrácia) mellett sorakozott fel, lerombolva a gazdaság erejét és koherenciáját.

¹⁷ Egy román közmondás szerint „Az urak változása a bolondok öröme". Angolul ezt találtam: „Hope and expectation are a fool's income" (A remény és a várakozás a bolond jussa), illetve „The wise man is deceived once but the fool twice" (A bölcs egyszer téved, a bolond kétszer).

¹⁸ Akárcsak a mai Romániában, ahol a fő veszély, úgymond, az elnök autoriter hajlama lenne, bár nem látni bizonyítékokat erre a hajlamra. Ugyanakkor senki, aki erről a veszélyről beszél, nem szól egy szót sem a demokratikus átláthatóság, vagy a privilégiumok eltörlésének szükségességéről. Éppen ellenkezőleg, csendben igyekeznek eltussolni ezeket a problémákat, hiszen érdekükben áll az átláthatatlanság és a privilégiumok fenntartása.

¹⁹ Lásd Stathis Kouvelakis: „Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic", in Sebastian Budgen – Stathis Kouvelakis – Slavoj Žižek (szerk.): Lenin Reloaded: Toward a Politics of Truth, Duke University Press, Durham & London, 2007. 164-204.

²⁰ Mivel a kapitalizmus világrendszer, így az osztálystruktúra is transznacionális jelleggel bír.

²¹ Az a tény, hogy az alávetettek nem rendelkeznek a társadalom által bírt létfenntartási eszközök felett, az objektív alapja az alsóbb szintű bürokraták, szakemberek és hivatalnokok proletárjellegének, hiszen ők is abból a jövedelemből élnek, amelyet munkaerejük áruba bocsátásáért kapnak. De természetesen ezt a jelleget elfedheti az értelmiségi vagy a professzionális elem, a termeléssel illetve a termelékenységgel kapcsolatos összetett viszony, akárcsak a „középosztályhoz tartozás" ideológiai reprezentációja.

²² Machiavelli: A fejedelem (1513). http://mek.niif.hu/00800/00867/00867.htm ; Louis Althusser: Machiavel et nous. In Louis Althusser: Écrits philosophiques et politiques, II. köt., Textes réunis et présentés par François Matheron, Stock/lmec, Párizs, 1995., 1997.

²³ Lásd Adam Smith: Glasgow Edition of the Works and Correspondence, 1. kötet, The Theory of Moral Sentiments (1759), szerk. D. D. Raphael – A.L. Macfie, Liberty Fund, Indianapolis, 1982. http://oll.libertyfund.org/index.php?option=com_staticxt&staticfile=show.php%3Ftitle=192&Itemid=99999999 ; valamint François Régis Mathieu: Modalités de l'altruisme dansl'analyse économique. http://ethique.perso.neuf.fr/Mahieu1.htm.

²⁴ Ezek a zugok a centrum-periféria viszonyok kiaknázásának eredményei. A szegénység és az elmaradottság keresletet generálnak, és a nagy tartalékokkal rendelkezők (mint Kína), vagy a pénztőke felett diszponálók (mint a nagy bankok) képesek beruházásokkal reagálni erre a keresletre, és így profitálni belőle. Ám a kapitalista gazdaság legnagyobb problémája mégis a kereslet csökkenése, amelynek okai: 1. a kínálat növekedése a profithajsza, vagyis a világméretű versengés erősödése következtében; 2. a fizetőképesség csökkenése, mivel a tőke a nagyobb profit érdekében csökkenti a munkaerő árát; és 3. a kínálat és általában véve az egész gazdaság irracionalitása a magánprofitokért folytatott hajsza miatt.

A fentebb említett zugok, amelyeket maga a kapitalizmus hozott létre, így ma­gának a rendszernek a tartósságát segítik. Mindezek a zugok, a kereslet forrásai alkotják azokat az „anyagi alapokat", amelyek a kapitalista viszonyokon belül fej­lődnek, és egyben azok alapjául szolgálnak. Mindazonáltal az, hogy a kapitalista növekedés folyamatosan újabb gazdasági lehetőségeket talál, nem a társadalmi folytonosság egyedüli faktora.

²⁵ Erre a merészségre korábban is szükség volt. A XX. század nem egy pillanatában éppen a baloldali emberek és vezetők ilyen merészsége segített elkerülni a tömegek óriási szenvedését. A „mi lett volna, ha?" problémája, amely az utópiához kapcsolódik, nem érthető meg a fenomenológia segítsége nélkül: azok a baloldaliak, akik már nem mernek, elveszítik ideáljaikat, és éppen a „pragmatikus" értékek lesznek azok, amelyek segítik és működtetik társadalmi konformizmusukat. És azzal hogy nem mernek, bebizonyítják, hogy teljes mértékben megfeledkeztek a többiekről, az emberiségről.

²⁶ Lenin: Az „iszkrás" taktika legújabb vívmánya, avagy komédiába illő választás mint a felkelés újabb indítéka. Lenin Összes Művei, 11. köt. 353.