Ali Sariati az 1979-es iráni iszlám forradalom egyik legfőbb szellemi előkészítője volt, aki az iszlám és a nyugati filozófia egyformán mély ismerete révén szinte egyedüliként hágott át a politikai iszlámot a (szekuláris) baloldaltól elválasztó határvonalon. Szellemi öröksége felveti a kérdést: vajon meg-/újjászülethet-e hiteles iszlám baloldal, vagy a politikai iszlám végleg a retrográd és imperialista-barát erők szolgálatába szegődik.

Ali Sariati volt az egyik legfontosabb ideológusa az 1979-es iráni forra­dalomnak, annak a felkelésnek, amely az emberiség eddigi történetében egyike a legnagyobb tömegeket megmozgató lázadásoknak.

Sariati Nyugaton meglehetősen ismeretlen, bár ez nem különösebben meglepő, hiszen a baloldal és a politikai iszlám kapcsolatait számos prob­léma árnyékolja be. Sariati, legalábbis a forradalom előtti Iránban, szinte egyedüliként hágott át ezen a határvonalon. Hiszen oly könnyedén kezd az ember egyszerűen a „baloldal-jobboldal" felosztásban gondolkodva olyan hevesen vitatott terminológiák felépítésébe, mint az „iszlamo-fasiszta"; ám Sariati szellemi hagyatéka éppen azt jelzi számunkra, hogy a dolgok korántsem ennyire egyszerűek.

Mint a jelen életrajzi cikk címe is utal rá, az utópia jelentős szerepet játszott Sariati politikai kozmológiájában, amelynek célja a társadalom és az egyén teljes társadalmi-politikai-morális-egzisztenciális újjászületése volt. Sariatit – legalábbis egy meghatározott nyugati szemszögből nézve – még érdekesebbé teszi, hogy a vallási dogmákat ismételgető politikai iszlamisták többségével ellentétben ő alaposan ismerte a nyugati filozófi­át is. Műveiben sehol sem javasol visszatérést valamiféle „aranykorhoz", sokkal inkább érdeklik az értelmiségi szerepvállalással vagy éppen a döntés, a választás aktusával kapcsolatos elmélkedések, amelyekben Kierkegaard, Fanon, Husserl és Sartre gondolatai tükröződnek.

A „baloldali" és „jobboldali" kategóriák nála közvetlenül azért sem hasz­nálhatók, mivel az utópia megvalósításának egzisztenciális szükségletei és a realitások közötti viszony tekintetében a XX. századi marxizmus eltérő utakat javasolt. Úgy tűnik, a világ paradox módon a feje tetejére állt, midőn Utópia képzeletbeli partjait a liberális globalizáció ideológiájának zászlaja alatt a „jobboldal" hódította meg, miközben a „baloldal" meg­szorításokat és óvatosságot javasol, és a fennálló helyzet konzerválását tartaná üdvösnek. Még történelmi távlatban sem könnyű az utópia jeleire bukkannunk a sztálinista-kautskysta bürokrácia működésében, illetve amikor a Francia Kommunista Párt elutasította az algériai függetlenségi harcok támogatását, amikor Adorno patetikusan megbélyegezte a diáklá­zadásokat, vagy akár manapság, a környezetvédő mozgalmak reakciós tendenciáiban, amelyeket lényegében a „baloldalról" kopíroztak. Részben e kiszikkadt, fatalista baloldal elutasítása késztette a francia filozófust, Michel Foucault-t arra, hogy lelkesen üdvözölje az iráni forradalmat:

„Iszlamista mozgalomként képes lesz az egész régiót lángba borítani, megdöntve a legingatagabb rezsimeket, és megzavarva a legszilárdabbak működését is. Az iszlám – amely nem csupán egy vallás, hanem egy egész életforma, szoros kötődés egy történelemhez és egy civilizációhoz – igen jó eséllyel óriási lőporos hordóvá válhat..."

A palesztin felszabadítási mozgalomról pedig így írt:

„Micsoda erővé válhat ez a cél, amennyiben magába olvasztja a mar­xista, leninista vagy maoista mozgalmaknál sokkal erőteljesebb iszlám mozgalom dinamizmusát?"¹

És itt belepillanthatunk a vonzás és taszítás ama különös keverékének kellős közepébe, amelyet a baloldal a politikai iszlamizmus irányában táplál és kifejez. Pontosan azért, mert a progresszív utópisztikus baloldali vízió kiszenvedett immár, borzasztó modernizációs elméletekké, betokozódott protesztpolitikák előre sejthető lózungjaivá, sőt legújabban már a közép­osztályok életmód-politikájává torzult, a nyugati baloldal az iszlamisták képében rátalált a tökéletes Másikra. Az egész „iszlamo-fasiszta" vita azt igyekszik bizonyítani, hogy ez a fajta vonzalom önmagában valamiféle rossz dolog. Bár a régi vágású baloldaliak és jobboldaliak folyamatosan pocskondiázzák ezt a fajta vonzalmat, nem kizárt, hogy valójában ők is inkább a maoisták fegyverbe szólító politikájától, a „lázadás jogának" hall­gatólagosan elfogadott romantikájától tartanak, vagy még inkább attól a felfogástól, amely állandó választóvonalat képezett a balos radikálisok és mérsékeltebb kollégáik között, azt hirdetve: „az idő mindig itt van!".

A baloldali tudományos világ szélső tartományaiban azonban újjáélesz­tik a forradalmiságot, és – micsoda meglepetés! – vízióért a baloldal is a valláshoz fordul. Slavoj Žižek, Alain Badiou, Terry Eagleton és Giorgo Agamben az elmúlt néhány év során mindnyájan olyan munkákat adtak ki, amelyekben bizonyos mértékig visszatérnek a keresztény kánonhoz, hogy általa hangsúlyozhassák a forradalmi szubjektivitást. Ám itt egy trük­köt láthatunk: miközben a szerzők önbeteljesítő módon kijelentik, hogy a forradalmi kommunizmus és a vallási radikalizmus könnyedén kiválthatják egymást, valójában mindezt végső soron a materialista elmélet nevében teszik, hiszen igyekeznek kiaknázni a vallási szövegekben rejlő univer­zális, világi, utópisztikus episztemológiai elemeket. Vagyis úgy akarják jóllakatni a kecskét, hogy azért a káposzta is megmaradjon.

Ali Sariati sokféleképpen értelmezett gondolatai

Túlontúl is egyszerű lenne Sariatit ugyanazzal a trükkel megvádolni, mint a fentebb említett ideológusokat, vagyis megkeresni filozófiájában a radikális szakítást, igyekezetet, hogy vallási málháját lerázza magáról. De (sajnos) Sariati gondolkodása sohasem idomult efféle kényelmes formulához. A vallás mélyen beágyazódott gondolataiba, és éppen emiatt figyeltek fel rájuk, ez hajlította röppályájukat a forradalmi végkifejlet felé. Gondolatai ugyanakkor továbbra is meglehetősen ismeretlenek, és egy rakás közkeletű félreértés még bonyolultabbá teszi, hogy munkásságát a maga valójában értelmezhessük.

Először is, Sariati Southamptonban halt meg, egy évvel az 1978-as iráni általános sztrájk kitörése előtt, amelyet az 1979-es hatalomátvétel követett. Ez a tény táplálja azt a közkeletű félreértést, hogy befolyása a legjobb esetben is csupán marginálisnak tekinthető, mondjuk Maóéhoz vagy Leninéhez képest, akik a kezdetektől végig ott voltak az esemé­nyek sűrűjében. Másodszor, Sariati írásait a marxizmus és az iszlamista felszabadítási elmélet afféle elfajzott keverékének tekintették, amelynek semmiféle tartós értéke nincsen, és nem több egyfajta ideológiai kurió­zumnál. Bár stratégiailag képes volt a baloldal és a konzervatív vallási frakciók összeboronálására, ám a valódi állami ideológia alapvetéseként csupán a vallási önkényuralom számára készítette elő a talajt. És végül az a tény, hogy a forradalmat követő államhatalom idollá emelte Sariatit, azt látszik bizonyítani, hogy ő már ante post is csupán az új rezsim in­tellektuális apologétája volt, afféle marionett-filozófus, akinek zsinórjait Khomeini ajatollah tartotta a kezében² .

Vagyis nem csupán mi, beképzelt és naiv nyugatiak nem vagyunk elég dörzsöltek ahhoz, hogy teljesen megértsük Sariatit, de munkásságának valódi jellege még szülőhazájában, Iránban is rejtve marad. Ali Rahnema Sariatiról szóló politikai életrajzának bevezetőjében felidézi beszél­getését egy teheráni könyvárussal, aki – miután elmesélte neki, hogy Sariati életrajzán dolgozik – így hezitált: „Annyi mindent elmondtak már Sariatiról, ám én mégsem értettem meg tökéletesen ezt az embert. Vajon szent volt, vagy ő maga lett volna a sátán?"³

De idézhetjük Hamid Algar bevezetőjét is, amit Sariati Marxism and other Western Fallacies [Marxizmus és más nyugati téveszmék] című könyvéhez⁴ írt, ahol Algar beszámol róla, hogy 1979 áprilisában, nem sokkal az új forradalmi rezsim hatalomátvételét követően, egy Furqan⁵ nevű szakadár csoport Sariati valódi, antiklerikális üzenete nevében követett el merényleteket magas rangú állami tisztségviselőkkel szem­ben. Algar elutasítja ezt a csoportot, mint az Egyesült Államok ügynökét, amelynek célja a széthúzás és a feszültség gerjesztése volt Khomeini uralma és Sariati ideológiai alapvetése között. Ám azt ő is kénytelen el­ismerni, hogy a játszmának abban a pillanatában az amerikaiak igencsak lemaradva kullogtak az események után: csupán pár hónappal korábban történt, hogy „az amerikai Külügyminisztérium elkezdte vizsgálni Sariati elképzeléseit és befolyását".⁶

És a dolog egyre zavarosabbá válik. A Marxism and other Western Fallacies első perzsa nyelvű kiadása a hatóságok ösztönzésére, Sariati hozzájárulása nélkül jelent meg, aki ekkor éppen börtönben ült. A kiadás indítékai között éppen úgy szerepelt az a szándék, hogy munkásságát diszkreditálják, mint az, hogy gondolatait kifejezetten antikommunista irányba torzítsák, hiszen az iráni sah – tévesen – leginkább a kommu­nistáktól rettegett. És mindennek dacára Algar a szövegben továbbra is Sariati antimarxizmusának bizonyítékát látja. Úgy vélem, elég egyértel­mű, hogy Sariati munkássága mindmáig azoknak a paranoiáknak, félreér­téseknek, rágalmaknak és ellen-vádaskodásoknak a szövevényébe van gabalyodva, amelyek egytől-egyig egy forradalmi utóhatásoktól rázkódó ország politikai manőverkészletének megszokott elemei. Összes mun­kája előtt olyan fordítói megjegyzések, bevezetők és előszavak állnak, amelyek 1978 és 1980 között íródtak, s az interregnum politikai viharok rázta időszakának termékei. Ebből a szempontból Ali Rahnema könyve valódi áttörést jelent.

A politikai iszlám baloldali elutasításáról

Ha igaz, hogy a valóban jóstehetséggel megáldott filozófusok úgy utaznak a mi jelenünkbe a múltból, mintha a jövőből érkeznének, ak­kor Sariati tanulmányainak felolvadása az objektívebb angol nyelvben a világtörténelem egy cseppet sem véletlenszerű, döntő pillanatában következett be. Meglehetősen sok erőfeszítés történt a muszlim és a szocialista frakciók erejének egyesítésére az „Állítsuk meg a háborút!" jelszóval meghirdetett tüntetések idején, ám most úgy tűnik, hogy a szél az ellen a multikulturális relativizmus ellen fordult, amely e feszültségektől terhes szövetséget előre mozdította. A Monthly Review 2007. decemberi számában a neves baloldali Samir Amin nyílt és egyértelmű támadást indított a politikai iszlamizmus, mint a Közel-Keleten eluralkodó konzek­vensen reakciós erő ellen, és határozottan arra szólította fel a baloldalt, hogy maradjon tőle távol:

„Még ha létezne is konszenzus a tekintetben, hogy a politikai iszlám számottevő embertömeget mozgat, kérdés, hogy a baloldalnak töre­kednie kell-e a politikai iszlám szervezeteinek a politikai vagy társadalmi akciókat célzó szövetségekbe való bevonására… Ha valamely szeren­csétlen baloldali szervezet arra a gondolatra jutna, hogy az iszlamista szervezetek elfogadják őt, ez utóbbiaknak hatalomra jutásuk után első dolguk lesz terhet jelentő szövetségesük szélsőséges erőszakkal való likvidálása, miként Iránban a mudzsahedekkel és a Népi Fedajínokkal történt."⁷

Ám Amin polémiájában akad némi őszintétlenség. Nem csupán azért, mert ő maga is jól ismeri a politikai iszlám családjának sokféleségét és egymásnak is ellentmondó frakcióit, de marxistaként azt is észre kelle­ne vennie, hogy éppen ebben a dialektikus viszonyban gyökereznek a reakciós vonások ellentétei is. A politikai iszlám semmivel sem vonzódik jobban a fasizmushoz, mint a katolikus egyház, amely közismerten mene­déket kínált a náci Németország háborús bűnöseinek, míg latin-amerikai variánsa a legradikálisabb egalitárius felszabadítási teológusoknak és politikai mozgalmaknak nyújtott teológiai alapokat Che Guevara halála óta. Az a vélemény, hogy a baloldalnak a Közel-Keleten teljes mértékig meg kell tagadnia a politikai iszlámot, őszintén szólva nevetséges, és – legalábbis a jelen történelmi pillanatban – egyszersmind politikai öngyilkosság lenne. Ahol a régión belül valódi elmozdulás történik, így például az egyre inkább kiterjedő egyiptomi munkás- és szakszervezeti sztrájkok esetében⁸ , az iszlamistákkal kötött koalíció nélkülözhetetlen legitimációs faktornak bizonyul, sőt olyan kritikus diszkurzív küzdelem is egyben, amely igyekszik bal felé lökni az iszlamistákat (Egyiptom esetében az Iszlám Testvériséget).

Alain Badiou a Being & Event [Lét és esemény] nagy várakozással övezett folytatásában, a Logic of Worlds-ben [Világok logikája]szintén tagadja, hogy a politikai iszlamizmusból eredhet progresszív forradalmi szubjektivitás:

„…hiábavaló erőfeszítés lenne, ha valaki genealógiai szempontból próbálná értelmezni a kortárs politikai iszlamizmust, különösen pedig annak ultrareakciós változatait, amelyek eleddig példátlan bűncselekmé­nyekkel harcolnak nyugati versenytársaik ellen az olajüzlet gyümölcseinek megszerzéséért. Ez a politikai iszlamizmus a vallás – amelyből amúgy semmiféle természetes (vagy éppen »racionális«) módszerrel nem vezet­hető le – új típusú manipulációja, amelynek célja a posztszocialista jelen homályba burkolása, és – a Hagyomány és a Törvény nevében – minden részleges és töredékes emancipatórikus törekvés megsemmisítése. Eb­ben a tekintetben a politikai iszlamizmus teljességgel mai jelenség azon hűséges alattvalói számára, akik a politikai kísérletezgetések jelenét termelik, és azon reakciós alattvalói számára is, akik tagadják a szakítá­sok szükségességét ahhoz, hogy olyan emberiséget alkossunk, amely méltó erre a névre, sőt, akik a bevett rendet a folyamatos emancipáció csodálatos zálogaként bálványozzák."⁹

De ebből elég. Badiou polemikus igyekezete, hogy az összes politikai iszlamistát valamiféle Örök Törvény obskúrus védelmezőiként egy kalap alá vegye, túl elnagyolt ahhoz, hogy hasznát vehessük. Térjünk vissza Sariatihoz, aki – mint az Rahnema idézett életrajzából kiderül – csak kihangsúlyozza azoknak a papírfiguráknak a sutaságát, akikre Amin és Badiou világtörténeti drámájuk szerepeit osztották.

A hús-vér valóság: 1933-tól 1977-ig

Ali Sariati 1933-ban született, amikor Irán a nagy ideológiai szakadások korszakát élte. Az iráni filozófus-teológus, Ahmad Kaszravi egy köny­vében elvetette a papság uralmát és megkérdőjelezte a síita iszlám hitelességét – ezért 1946-ban meggyilkolták. 1941-ben megalakult a szo­cialista-kommunista Tudeh párt, és 1947-ben Ali Sariati apja, Mohamed-

Taki Sariati részt vett az Iszlám Igazság Terjesztésének Központja nevű szervezet megalapításában. E szervezet a fundamentalista hangzású elnevezésre rácáfolva valójában inkább reformista organizáció volt, sőt idővel egyre radikálisabban értelmezte az iszlámot, azt kutatva, hogy miként került az a feltétlen hitet és abszolút engedelmességet követelő szertartásosság és klerikalizmus zsákutcájába, és miként lehetne ezek helyett több figyelmet szentelni az országot sújtó társadalmi egyenlőt­lenségeknek és az imperialista kiszolgáltatottságnak.

A Tudeh növekvő népszerűsége a progresszív gondolkodású irániak körében arra ösztönözte Sariati apját, hogy megismerkedjen a marxista eszmékkel. Az 1940-es évek végére egyfajta dialektikus kapcsolat kez­dett kialakulni és mozgásba lendülni az iszlám és a marxizmus között. A Központ magát a világi Tudeh párt riválisaként határozta meg, és ez az embrionális formájú politikai iszlamizmus sokat átvett annak nézetei közül. így az iszlamista baloldalt már keletkezése pillanatában meg kell különböztetnünk attól a konzervatív-restaurációs irányzattól, amely szintén új iszlamista gondolatokat vitt a politikai küzdőtérre, ám sokkal inkább egy idealizált múlt felélesztésén fáradozott, és nem érdekelte a vallás és a társadalom átfogó kritikája.

Diákként Sariati egyre inkább a politika felé fordult, leginkább az iszlamista baloldal dinamikájának köszönhetően, de szerepet játszottak ebben a robbanásszerűen szaporodó pártok, informális szatellitcsoportok és frakciók is. Első munkája egy olyan terv befejezése volt, amivel apja felhagyott: lefordította Abdel Hamid Dzsovdat et-Sar könyvét, az Abu Zarr-i Gifárit. Abu Zarr – akár valóban létezett, akár nem – afféle iszlám ultrakommunistaként jelenik meg tolmácsolásában, aki hitéért bármit képes kockára tenni. Ali Rahnema így írja le Sariati teremtményét:

„Abu Zarr az eltökélt, hajlíthatatlan, forradalmi muszlim jelképe, kódja vagy allegóriája, aki egyenlőséget, testvériséget, igazságot és felszaba­dítást prédikál…, és így Sariati büszkén jelentheti ki, hogy Abu Zarr elő­futára az összes, a francia forradalmat követő egalitárius iskolának."¹⁰

Ez volt az első alkalom, hogy Sariati megmutatta leninista hajlandó­ságát arra, hogy bátorító, ösztönző jellegű stratégiai lépéseket tegyen, anélkül, hogy különösebb tekintettel lenne közben a szigorúan vett té­nyekre vagy politikai összefüggésekre. Ez az eklektikus hajlama tovább fokozódott, amikor 1959-ben Párizsba költözött, és bekerült a minden rendű és rangú filozófusok, forradalmárok és tudósok zaklatott, tarka kavalkádjába. 1962-ben Jean-Paul Sartre előadásait hallgatta Frantz Fanon A Föld rabjai című könyvéről; mindketten jelentős szerepet kap­tak Sariati felszabadítási teológiájának kialakulásában. Hatással volt rá az ismert orientalista, Louis Massignon is, akinek legemlékezetesebb eredménye az volt, hogy az iszlámot jobban megérttette a katolikus egyházzal. Az egyetemi szociológia előadásokon többek között Webert, Marxot és Durkheimet tanulmányozta. Nemigen tévedünk, ha kimondjuk: az 1960-as évek Párizsában Sariati valószínűleg a világ legszélesebb spektrumú és egyben leginkább koncentrált filozófiai gyúelegyének volt kitéve. Ez talán azt is segít megértenünk, hogy Sariati miként volt képes túllépni azon a sovén jellegű nacionalizmuson, amely megannyi harmadik világbeli gondolkodót ejtett rabul.

Amikor végül katedrát kapott az iráni Mashad Egyetemen, előadásai éppoly népszerűek lettek a hallgatók között, mint amilyen népszerűtlenek az egyetemi bürokrácia és az iráni titkosrendőrség, a SAVAK köreiben. Diákok százai vettek részt rendszeresen ezeken az előadásokon, ame­lyek kitüntetett eseményekké váltak – a más tanszékekről is özönlő diákok stúdiumot váltottak, hogy hallgathassák, miközben állandó csodálóinak köre felvette és leírta elhangzott szavait. Ezeket az átiratokat azután fokozatosan kötetekké szerkesztették, amelyeket országszerte terjesztettek.

Gondolatai a legkülönfélébb szóba jöhető témák, tételek és néző­pontok szétágazó szintézisei, variációi és nüanszai voltak. Rahnema „elsőosztályú eklektikusként" jellemzi, aki „részben mohamedán, részben keresztény, részben zsidó, részben buddhista, részben zoroasztrista, részben szufi, részben eretnek, részben egzisztencialista, részben hu­manista s részben szkeptikus"10 (370. old.). Az ő politikai iszlamizmusa lebontja mindazokat a leegyszerűsített dichotómiákat, amelyek elho­mályosítják felfogásunkat: a nők teljes egyenlőségét pártolta, híve volt az antiklerikális reformoknak és az egyházi közvetítést elvető szufi spi­ritualizmusnak, de nem a tolerancia és a tisztelet liberális parancsának engedve, hanem azért, mert mindezt eszköznek tekintette a tömegek radikalizálásához. Marxszal kapcsolatban saját olvasata volt:

„Az Iszlámsenászi-ban Sariati »ökonomizmusáért« és a „történelmi materializmus" kifejezés megalkotásáért kárhoztatja Sztálint. Abbéli igyekezetében, hogy feloldozza a marxizmust a redukcionizmus, az ökonomizmus és a materialista determinizmus vádjai alól, Sariati azt ismételgeti, hogy mindazok, akik redukcionizmussal, ökonomizmussal vagy materialista determinizmussal vádolják a marxizmust, összekeverik annak hivatalos formáját a tudományos marxizmussal."¹¹

A központi üzenet igen fontos: mikor jön el a megfelelő pillanat az osztályok egalitárius megszűnésére? Soha. És mikor akarjuk, hogy eljöjjön? Most. Ez a szakadás a – jobb szó híján – determinista és a voluntarista irányzat között ott visszhangzott az iráni baloldal vitáiban is, különösen azokban, amelyeket az 1970-es évek marxista-leninista fedajín gerillái folytattak. Midőn a sah 1963-as ún. „fehér forradalma" progresszív reformokat vezetett be Iránban, kérdésessé vált, hogy alkal­mas-e az ország a forradalomra, illetve hogy egyáltalán szükség van-e forradalomra Iránban. A fedajínok egyik legfontosabb ideológusa, Maszúd Ahmadzsadeh Heravi azt igyekezett kifejteni, hogy a forradalomra érett körülmények dacára a munkásosztály miért nem lázadt fel a rendszer ellen. Arra a következtetésre jutott, hogy a súlyos elnyomás miatt a forradalom alanyainak történelmi tudatossága elegendő idő hiányában nem fejlődhetett ki, és így csupán egy fegyveres élcsapat lehet képes a zombivá tett tömegeket dermedt állapotukból felrázni.¹²

Elméleti végjátékok, avagy közvetítheti-e egy szent a Sátán akaratát?

A voluntarista erőszak egzisztenciális hatalmáról vallott nézetek felülete­sen emlékeztetnek Frantz Fanonnak és a korszak latin-amerikai ideoló­gusainak elképzeléseire. Az akaratról és a voluntarizmusról szóló hasonló viták osztották meg az olaszországi baloldalt is az 1970-es években. Találhatunk egy olyan logikai láncot, amelyre felfűzhetjük Mario Tronti elméletét a munkások és a tőke közötti közvetlen antagonzimus centrális szerepéről, az ennek realizálására tett kísérletek történelmi fiaskóját, a munkásmozgalom szétesését, és az egy évtizeden át húzódó balos terro­rizmust – amely bevallottan több volt, mint az állami és a szélsőjobboldali terrorizmusra adott puszta reakció – az 1970-es évek Olaszországában. Ezért a teleologikus marxizmustól és a munkásosztály aktivitásába vetett hittől elszakadva az iráni baloldal is azzal a filozófiával legitimálta saját gerillahadjáratait, amelyet akkoriban a világ minden szegletében hallani lehetett, vagyis hogy a fegyveres erőszak nem konklúziója, hanem egye­nesen előfeltétele a forradalomnak.

Ha Sariati marxizmus-interpretációi visszhangot keltettek a baloldalon, akkor ugyanezt mondhatjuk el az „imperializmusról" vallott tételeiről is, hiszen a kettő között egyértelmű a párhuzamosság: „Azt állította, hogy az iszlám és a kolonizáció céljai és alapelvei ellentétesek egymással. Ez az ellentét kibékíthetetlen, hiszen antagonisztikus ellentmondáson alapul."¹³

Éppen az imperializmussal kapcsolatos sarkos elképzeléseik tették lehetővé, hogy a mudzsahedek, a fedajínok, illetve Khomeini (hívei) fél­retegyék ellentéteiket a forradalmi építkezés során, eltekintve a baloldal szétesésétől és attól, hogy nem foglalkoztak a belső ellentmondásokkal és szociális feszültségekkel. Akármi volt is az iszlám, bárki magáénak tekinthette. Sariati elképzeléseiben átformáló forradalmi teológiaként jelent meg, amely nem csupán kiűzi Iránból az imperializmust, de képes az országot minden létező társadalmi összefüggésben az egyenlőség államává tenni.

Ám akárcsak Sariatinak a forradalmi frakciókra tett közvetlen befolyása esetén, itt kezdenek a dolgok egyre bonyolultabbá válni. Sariati követői a kétes Furqan-csoport kivételével nem egyesültek valamiféle sajátlagos, befolyásos politikai mozgalommá. Első pillantásra nehéz megérteni, hogy egyesek miként tarthatják Sariatit az ideológusnak az iráni forra­dalom összes szereplője közül, hiszen a történet egyetlen pontján sem találkozhatunk egy kifejezetten sariatiánus ideológiai szervezettel. Csak annyit tudunk, hogy írásait propagálták az egyetemeken és időnként a mecsetekben is, hogy népszerűek voltak az elit értelmiségi körökben, hogy némelyik mudzsahed vagy fedajín is ismerte őket, és végül eljött az idő, amikor Khomeininek is át kellet futnia őket.

Az mindenképpen egyértelmű, hogy a forradalom utolsó éveiben a vallási oldal radikális szárnyának karizmatikus vezére, Khomeini ajatollah rátelepedett az osztályanalízisre és a populista retorikára, és igyekezett monopolizálni a baloldal ideológiai terrénumát. Felmerül a kérdés, hogy Sariati valóban afféle hídszerepet játszott-e a baloldal ideológiai bekebe­lezésében? Azt, hogy Khomeini egyre inkább egy szintetizáló iszlám-bal­oldali retorika felé fordult, betudhatjuk közismert ravaszságának, amellyel a lehető legtöbb és legkülönfélébb tojást igyekezett kosarába gyűjteni. De mélyebbre tekintve, vajon Sariati filozófiája, a maga félig megemésztett eklekticizmusával és anti-szisztematikus ontológiájával, valóban a töké­letes eszköz lett volna a klérus kezében a baloldal beolvasztására?

Ha Khomeini valamiről, hát arról közismert, hogy másoknak soha nem engedett betekintést a lapjaiba. Néhányan még a hozzá közelállók közül sem értették meg egészen a forradalom végéig a vallási jogrend felsőbbrendűségéről (vilajet-e fakih) vallott nézeteit. A Corriere della Sera újságírójaként dolgozó Michel Foucault-t is meglepte, ahogyan Khomeini a nép „kollektív akarata" csendes megtestesítőjének szerepéből a forradalom utáni korszak karizmatikus hadurává vált. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Khomeini tisztán opportunizmusból és cinizmusból vette át a baloldal nyelvezetét és jelképrendszerét. Ugyanakkor az is szinte kétségtelen, hogy Sariatinak és az iszlamista baloldalnak igenis volt va­lamiféle szerepe abban, hogy az iráni baloldal az ajatollahok uszályába került. Erre ugyan kevés a közvetlen bizonyíték, de még mindig ott a probléma, hogy Sariatit sokan a forradalom legfontosabb filozófusának, sőt a filozófusának tekintik.

Mindmáig nem tudhatjuk, hogy vajon Sariati filozófiája felelős-e az 1979 és 1981 között végbement konzervatív „második forradalomért", vagy a politikai iszlám egy soha meg nem valósult átalakítási forgatókönyveként intakt maradt ez ügyben. A Rahnemának feltett kérdés – szent volt-e Sariati, vagy maga az ördög? – bizonyos szempontból megválaszolatlan maradt. Vajon újjászületik-e egyszer egy hiteles iszlamista baloldal, vagy mindörökre a Badiou és Amin által beharangozott nyomasztó jövő vár rá? Nehéz lenne megmondani, de Sariati öröksége, minden bizonytalan­sága és tisztázatlansága dacára, legalább arra ösztönöz, hogy vállaljuk a kockázatot.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzetek

1 Az idézett szövegek, és Foucault valamennyi, a Corriere della Sera hasábjain megjelent írása az iráni forradalomról megtalálhatók: Afary és Anderson: Foucault and the Iranian Revolution. Chicago University Press, Chicago, 2005.

2 Ennek a tételnek meglehetősen szórakoztató illusztrációja Sariati „hivatalos" honlapja www.shariati.com. Nem világos, hogy ki üzemelteti ezt a honlapot, és milyen alapon hívják „hivatalosnak".

3 Ali Rahnema: An Islamic Utopian: A Political Biography of Ali Shariati. I.B. Tauris, London, 1998, x.

4 Ali Shariati: Marxism and Other Western Fallacies. Mizan Press, Berkeley, 1980. A cím nem Sariatitól származik; a gyűjteményes kötet szerkesztői találták ki, és illeszkedik azok közé a szóviccekkel operáló címek közé, amit az iráni-iszlamista kiadások annyira kedveltek (mint pl. Dzsalal Al-Ahmad Westoxification c. műve).

5 Az „ismérv", vagy a „kritérium". Az Al-Furqan a Korán egyik szúrája, amely a Jó és a Rossz közötti döntés kritériumáról szól. (A ford.)

6 Shariati: Marxism 9.

7 Samir Amin: „Political Islam in the Service of Imperialism", Monthly Review, 2007. december. (A tanulmányt lásd e számunkban – a szerk.)

8 „A munkásság legtartósabb és leghevesebb tiltakozó mozgalma árasztja el Egyiptomot a második világháború vége óta. Márciusban a liberális napilap, az al-Masri al-Yawm nem kevesebb, mint 222 ülősztrájkról, munkabeszüntetésről, éhségsztrájkról és demonstrációról számolt be 2006-ból. 2007 első öt hónap­jában a lap minden egyes nap újabb és újabb munkásakciókról tudósított." Joel Beinin – Hossam el-Hamalawy: Strikes in Egypt Spread from Center and of Gravity, Middle East Report on-line, 2007. május 9. http://www.merip.org/mero/ mero050907.html

9 Idézi Alberto Toscano: „The Bourgeois and the Islamist, or The Other Subject of Politics", Cosmos and History: The Journal of Natural and Social Philosophy, 2006. január-július.

10 Ali Rahnema: i. m.: 59.

11 Ali Rahnema: i. m.: 342.

12 Az iráni baloldal ideológiai fejlődéséről kiváló munkát írt Behrooz Maziar: „Iran's Fadayan 1971-1988: A Case Study in Iranian Marxism" JUSUR- The UCLA Journal of Middle Eastern Studies, 6. sz., 1990, 1-39.

13 Ali Rahnema: i. m.: 360.

Afganisztán a többpólusúvá vált világban a változás veszélyes időszakát éli át, ahonnan ismét káoszba süllyedhet. Középtávon a pártok helyzete azonban sem itt, sem az ázsiai válságív más pontján nem tűnik kilátástalannak: e rendkívüli jelentőségű geostratégiai térségben a többi nem-állami szereplővel (a törzsi, etnikai és vallási hálózatokkal, a civil társadalom elemeivel) együtt megkerülhetetlen tényezőkké válhatnak.

Bevezetés

Afganisztánban a politikai pártok megjelenése nem a külső tényezők erőltetésére létrejött új jelenség, és nem a megtorpanó modernizáció mellékterméke. A pártok valójában a belső fejlődés torz, ám unikális termékei. Külső támogatóik, a regionális küzdőtéren egymásnak feszülő nagyhatalmak nem tudták őket megvenni, legfeljebb időlegesen kibérelni vagy egymásnak ugrasztani. Az afgán politikai mozgalmak, a későbbi pártok pedig renitens és önjáró védenceknek bizonyultak.

Afganisztán politikai fejlődését nagymértékben meghatározza az a tény, hogy az ország nem vált gyarmattá; olyan mesterséges politikai képződmény volt, amely a Nagy Játszma során a közép-ázsiai cári terjeszkedést elválasztotta a brit-indiai gyarmatbirodalomtól. A XIX. század második felében az afgán ütközőállam létrehozása, majd a XX. század első felében fenntartása a szemben álló nagyhatalmak érdekeit szolgálta, ahol az állam sohasem volt elég erős, s a központi hatalom nem érvényesítette befolyását az ország egész területén. Nem alakult ki egységes nemzetállam egységes nemzeti piacokkal, az ország egé­szére kiterjedő, hatékony közigazgatással. Következésképp az egyik legnagyobb probléma az afgán nacionalizmus, mint integráns eszme viszonylagos gyengesége.

Az ország a gyarmatosítási törekvésekre elzárkózással reagált. Állami függetlenségét a geostratégiai egyensúly tartotta fenn. Ellenállt a nyugati rendszerbe integrálódásnak, jó viszonyt tartott fenn a Szovjetunióval, ugyanakkor igyekezett távolságot is tartani tőle. Az afganisztáni konfliktus kialakulásának fő oka a térség érzékeny geostratégiai egyensúlyának felbomlása volt. Ez a folyamat már 1973-ban, a királyság megdöntésekor elkezdődött. Az állam jól-rosszul még ebben a helyzetben is működött addig, amíg a regionális hatalmi egyensúly egészen ki nem billent, és a külső beavatkozás az országot a teljes működésképtelenség felé sodorta. A szovjet csapatkivonást követően a nagyhatalmak közvetlen érdeklődése elfordult az országtól. Az 1990-es években regionális hatal­mi ambíciókat dédelgető szomszédjai – Pakisztán és iszlám támogatói (elsősorban Szaúd-Arábia), Irán, a posztszovjet köztársaságok, illetve a régióban érdekelt India, Oroszország és Kína – a térségben vívták meg „helyettesítő" háborúikat (egyes afgán harcoló felek bevonásával) a kö­zép-ázsiai szénhidrogén-forrásokért. Noha a külföldi érdekekért afgánok harcoltak afgánok ellen, ez mégsem volt polgárháború, mert nem a lakos­ság, hanem a milíciák harcoltak egymás ellen. A tálib rezsim megdöntését követően, 2001-től Afganisztán nem stabilizálódott, a regionális hatalmi játszma tovább folyt, immár középpontban a nem-állami szereplőkkel. Az ország túlélésének egyetlen reménye, hogy működésképtelensége vagy szétesése szomszédjainak nem érdeke, sőt, ez saját állami létükben fenyegetné őket.

Afganisztán sorsának alakulásában a külső tényezők szerepe megha­tározó. Félgyarmati ütközőállam-státuszának megőrzéséért drága árral: elszigeteltséggel és mélységes elmaradottsággal fizetett, ám nem maradt érintetlen a XX. század nagy történelmi eseményeitől, szellemi áramlata­itól. Az ország sorsát korántsem csupán a külső erők határozzák meg. Az 1940-es-évek végétől az 1970-es évekig figyelemre méltó belső társadal­mi folyamatok zajlottak le, amíg ki nem billent a geostratégiai egyensúly, és az ország a hidegháborús szembenállás, majd az azt követő regionális vetélkedés áldozatául esett. A válság elhúzódásának, az államkudarc létrejöttének elsődleges oka, hogy ezeket a társadalmi folyamatokat alá­becsülték, a bipoláris világrend bukását követően semmibe vették.

Mindez meghatározta a politikai kultúrát, amelyet egyaránt alakított a bezárkózás és a kitörés kényszere a szorító nagyhatalmak által kijelölt szűk mozgástérben. A politikai skála mindkét pólusa e nagyhatalmi pressziók elleni tiltakozás eredményeként jött létre. Az ország ifjú naciona­listái az integráció új útjait keresték – legyen az a Szovjetunió vagy Kína vezette nemzetközi munkásmozgalom, vagy az elnyomott muszlimok nemzetek és államok felett átívelő szupranacionális közössége. Az iszlamisták korai nemzedékei is forradalmárok és modernizátorok, akár­csak a baloldal; fejlődésük korai szakaszaiban táboraik átjárhatók voltak.¹ Később megmerevedett a pártszerkezet, a skála egyik pólusán baloldali, a másik végén iszlamista csoportokkal. Afganisztán szovjet megszállását követően, a hidegháborús szembenállásban minden csoport valamelyik táborba kényszerült betagozódni. A több évtizedes fegyveres konfliktus, majd az egypólusú világ nem mutatkozott alkalmas politikai klímának a pártok fejlődéséhez.

Ezért, bár első olvasatra meglepőnek tűnik, de 2001, a tálib rezsim megdöntését követően burjánzásnak indultak a pártok. Ez az ország is mutatja a frissen bimbózó, törékeny demokrácia-kezdemények vagy a demokrácia-kudarc gyermekbetegségeit. Túl sok a politikai párt, és a pártpolitikai térkép erősen fragmentált. 2009 közepén 113 párt volt be­jegyezve. Sok afgán kritizálja a pártok szaporodását, és azt az afgánok személyes ellentéteinek, frakciózási hajlamának tudja be. Ne feledkez­zünk meg róla, hogy ez az átmenet időszakában, a rendszerváltás idején Kelet-Európát is jellemezte.

Téves nézet, miszerint a pártképződés „poszttálib" jelenség lenne; a legtöbb párt adományok szerzésére alakult NGO politikai köntösben, vagy személyi ambíciókhoz kötött „hiúsági vállalkozás". A hagyományos nézetekkel ellentétben, ebben az országban évszázados belső küzdelem, társadalmi dinamizmusok eredménye gyanánt hatvan éve működnek pártok. Ez még akkor is igaz, ha a modernizációs erők külső hatalmak segítségével és külső források igénybevételével próbálkoztak. Még nem nyugati értelemben véve pártok: a legtöbb nélkülözi a kohéziót és a ki­kristályosodott struktúrát, az egymástól megkülönböztető programot és belső demokráciát. Több közülük szélsőségesen hierarchikus, gyakran autoriter és túlperszonalizált. Nem egy közülük személyes ellentétek, törésvonalak terméke. Hátsószobai alkuk, szalonintrikák, teaházi mesék jellemzik politikai kultúrájukat; a legendák és a valóság között szakadék tátong. A pártok szerveződésének történelmi folyamatából hiányzik a függetlenségi mozgalom ethosza. Központi kérdésük a modernizációs dráma. Afganisztánban a pártok kevésbé csoportosulnak politikus dinasz­tiák köré, mint a dél-ázsiai régió más országaiban, részben az afgánok kollektivizmusa, „törzsi demokráciája", központi hatalom ellenességének hagyományai miatt, másrészt azért, mert a három évtizedes konfliktus során a hagyományos elitet félreállították. Elsősorban a családi, törzsi, etnikai kapcsolathálóra számíthatnak, ezek testületi érdekeit képviselik. Az etnikai szerveződés, mint minden politikai erőnél, az iszlamistáknál is domináns. Ez igaz a térség más országaiban, a kurd, a beludzs, a pakisztáni pártokat illetően is.² Afganisztánban ezzel szemben a nyelv is vízválasztó: ilyen kötődéseiknek megfelelően beszélhetünk pastu vagy dari nyelvű pártokról.

A legtöbb afgán párt a kialakulás stádiumában van, vagy proto-párt. Kérdés, hogy melyik lesz túlélő. A cseppfolyós és radikálisan változó körülmények ellenére számos párt évtizedek óta stabilitást tanúsít, annak ellenére, hogy az 1940-50-es évek fordulójának viszonylag nyitott politi­kai környezete, az 1964-es alkotmány időszaka, a Nadzsíbullah-rezsim utolsó esztendei, valamint 2001, a tálib rezsim bukását követő néhány év kivételével Afganisztánban a politikai erőknek nem volt lehetőségük, hogy nyíltan színre lépjenek, és civilizált vitát folytassanak arról, hogy az országnak mely irányba kellene haladnia.

A politikai paletta a töredezettség ellenére állhatatosan kétpólusú. A skála két pólusán a régi baloldal utódpártjai és az iszlamisták pártszerű szervezetei találhatók. A mezőny közepe üres, hiányoznak a mérsékeltek. Korábban nem így volt. Az első kísérletek a politikai szervezkedésre az első alkotmányos mozgalom (1903-1909) alatt történtek.³ A XX. század második felében három fő politikai áramlat emelkedett ki: a politizált iszlám áramlat, a baloldal és a nacionalisták. Új erő gyanánt az utóbbi években megjelent a régi lövészárkokon átívelő, szűk demokratikus mozgalom.⁴

Ahol nincs törzsiség, vagy nem elég erősek az állam funkciói, a maoizmustól az iszlám szélsőségességig széles skálán mozgó etnikai pártok jönnek létre, amelyek ki vannak téve a modern iszlamizmus csap­dájának. Azoknál a pastun törzseknél, ahol megmaradtak a tradícionális vezetők, és a káoszban nem emelkedtek fel a konkurrens, alacsonyabb státuszú hadurak, a tradícionális társadalmi dinamizmusok mentén szer­veződő iszlám pártok is mérsékeltek.

Afganisztán szovjet megszállását követően a mérsékelt nacionalis­ták és más középutas erők elvesztek, vagy leértékelődtek. A „status quo" visszaállításának igénye és külföldi támogatóik elvárásai miatt az iszlamisták radikalizálódtak, a tradícionalistákból fundamentalisták, a modern radikálisokból dzsihádisták lettek. Az idegen megszállók elleni harc ebben az időszakban sem párosult a nemzeti függetlenségi harc ethoszával, hanem csak a dzsihád kultuszának kialakulásával, az erő­szakos restauráció, sőt, a középkorba visszatérés igényével.

Az iszlamisták és a baloldal közötti másik átjárás a tálibok kialakulásá­nak kezdeti időszakában volt, ahol a konkrét politikai teendők, a fegyve­res csoportok háborújának megszüntetése, az ország területi integritá­sának, közbiztonságának helyreállítása mellett a hívószó a tribalizmus, etnicizmus, nacionalizmus (pastunizmus) és a dzsirga-demokrácia⁵ volt. Az afganisztáni, pastunisztáni, valamint a beludzs szekuláris nacionalis­ták és a baloldal egy része, törzsi eredete miatt a törzsi intézményekben bújt meg és reinkarnálódott. Ezt a politikai intézményrendszer (nemcsak a pártok, de más közösségi és állami intézmények⁶ ) megszilárdításának folyamatában a modernizáló erőknek és a nemzetközi közösségnek a nemzetközi terrorizmus elleni harcban a Durand-vonal⁷ mindkét oldalán jobban ki kellene aknázniuk.

A többpártrendszer hatástalaníthatja az iszlám szélsőségeseket. Az iszlamisták csak pártnak látszó vagy pártnak álcázott szervezeteket tud­nak létrehozni, nem képesek integrálódni a pártok szerkezetébe. Ezért mindent elkövetnek, hogy a pártszerkezet gyenge legyen és a politikai élet marginális szereplője maradjon.

A Karzaí-rendszerben azonban a rekonstrukció, biztonság, jó kormány­zás összefüggéseit nem értették meg, és a belső támogatottsággal ren­delkező, vagy szakértő politikai erőket nem vonták be a hatalommegosz­tásba; sem a tálibokat, sem a marxista rezsimek szakembereit. Mivel a politikai intézményrendszer nem szilárdult meg, nincs biztonság és lassú a rekonstrukció. A demokratizálódási folyamatok megtorpantak, a kor­mány hatalma az ország harmadára sem terjed ki. A működésképtelen, gyenge és korrupt állam a káosz spiráljában sodródik egyre lejjebb.

A pártok helyzete mégsem kilátástalan. Hosszabb távon a nem-állami szereplők felemelkedése a pártokat az egész régión átívelő válság sta­bilizációjának fontos szereplőivé teheti.

Az első demokrácia időszaka (1949-53) és a pártmagvak

A Durand-vonal két oldalán a politikai mozgalmak szoros interakci­ókban fejlődtek. Az afgán politikai szervezetekre korábban az indiai antikolonialista mozgalom gyakorolt hatást, s ez fordítva is érvényesült. Az 1920-40-es esztendőkben az afgán szellemi és politikai áramlatok kibontakozása hatott a pastunok antikolonialista harcára, amely már az 1920-as évektől használta a brit politikai nyelvezetet és az indiai függetlenségi mozgalom fogalomrendszerét (erőszaknélküliség). Ez az afgán politikusok frazeológiájában nem érvényesült. Az 1935-ös indiai függetlenségi törvény, az 1936-os indiai törvényhozási választások, különösen pedig az 1947-es események, a csak vallási alapon a hindu vagy muszlim államhoz csatlakozásról döntő Mountbatten-dekrétum, az Északnyugati Határtartományban a csatlakozásról szóló döntésből a Kongresszus többségű tartományi parlament kizárása (Gaffar Khán⁸ pártja, a Khudaí Khizmatgár a Kongresszus része volt), Pakisztán meg­alakulása, Afganisztán és Pakisztán viszonyának elmérgesedése, az ún. Pastunisztán-kérdés kialakulása katalizátor hatással bírt, s nagy hatást gyakorolt az afgán politikai életre. Az afgán nacionalisták mindmáig nem ismerik el a Durand-vonalat államhatár gyanánt.

Az 1932-ben megnyílt kabuli egyetem már diplomások ezreit bocsátotta ki. Hazatértek a külföldön tanultak. A kabuli Ghází, Habíbíje, Isztiqlál és Nezsát líceumok mellett a Durand-vonal mindkét oldalán élő törzsi ifjaknak szervezett ugyancsak kabuli Hushál Khán és Rahman Baba lí­ceumok nevelőmunkája, az újságok, folyóiratok befolyása következtében a kialakult értelmiség körében gyorsan fejlődött a politikai tudatosság. Mahmúd Khán miniszterelnökségének (1947-1955) demokratizáló folya­matai lehetővé tették számos, a pártok előfutárainak tekinthető politikai áramlat létrejöttét.

Az 1947-től alakuló politikai csoportok és az 1951-es sajtótörvény nyomán megjelenő újságok szellemiségét a második világháború után kialakult hidegháború, a két világrendszer harca, a Pastunisztán-kérdés és Moszadik iráni reformmozgalmának hatása határozta meg. Kezdetben négy független magánlap látott napvilágot Kabulban; az Angar [Parázs], a Vatan [Haza], Nidá-i Khalq [A nép hangja], és a Khalq [Nép], később az afganisztáni pastun mozgalom, a Vís Zalmiján [Ébredő Ifjak] második orgánuma, az Ulusz [Nemzet]. Ekkor alakultak meg – még párttörvény híján – az első magánújságok köré csoportosuló értelmiségi körökből az első proto-pártok. A Vís Zalmiján mozgalom lapja, az Angar újság köré elsősorban pastunok csoportosultak⁹. A Ghubbár vezette, városi tádzsik Vatan-csoportot a még radikálisabb, Mahmúdí-kör fellépése követe. Ek­kor jött létre a pártstruktúrát végigkísérő pastun-tádzsik polarizáció.

Az 1935-ös brit-indiai alkotmányban rögzített, régi brit abszolút több­ségi választási rendszer mintájára 1949-ben tartottak először, 1952-ben pedig másodszor választásokat. 1949-ben a választások szabadabbak voltak, a Vís Zalmiján és a Vatan mozgalmak köréből többen szereztek mandátumot. 1952-ben a hatalom a választásokat már manipulálta. Az ez elleni demonstrációkat leverték, a sajtótörvényt visszavonták. 1953-ban az első demokratikus periódus véget ért.

1953-63 között, Daúd miniszterelnöksége idején, a kurzus nem ked­vezett a pluralizmusnak. Ám Daúd gazdasági reformjai (az agrárreform és a tervgazdálkodás bevezetésével állami beruházások, a hadsereg fejlesztése stb.) következtében új osztályok, rétegek jelentek meg (ipari munkásság, műszaki értelmiség, modern tiszti kar), amelyek következtében felmerült a politikai intézményrendszer reformjának igénye. 1963-ban a király alkotmányozó bizottságot nevezett ki a kép­viseleti demokráciát és többpártrendszert körvonalazó új alkotmány elkészítésére.

A „második demokrácia" időszaka (1964-73) és a proto-pártok

Az 1924-es (visszavont) reformot és az 1931-es konzervatív alkotmányt követően 1964-ben megszületett az ország harmadik, progresszív al­kotmánya, női választójoggal¹⁰ és sajtószabadsággal. Afganisztán alkot­mányos monarchia lett, s az alkotmány 32. cikkelye pártok alapítására jogosította fel az állampolgárokat. 1965-ben általános választásokat tartottak. Az afgánok történelmük során ekkor szavazhattak harmadik, s 1969-ben negyedik alkalommal. A párttörvényt 1966-67-ben a parla­ment mindkét háza jóváhagyta, ám a király sohasem írta alá. Ezt Amin Szaikál „fatális tévedésnek"¹¹ minősíti, mivel emiatt a szélsőbalosok és az iszlamisták, akiket a király korlátozni kívánt, ellenőrzés nélkül bontakoztathatták ki tevékenységüket, ami hamarosan a rendszer szét­eséséhez vezetett.

Ez a proto-pártok formálódásának időszaka. Akárcsak a korábbi pártmagvaknál, itt is a folyamatosság, az áramlatok egyenes ívű fejlődé­se, a köztük való átjárás csekély volta figyelhető meg. Az azonos szellemi áramlatok fragmentált csoportjai között természetesen tapasztalható volt kölcsönhatás és személyi fluktuáció.

Ekkor alakult ki az afgán pártstruktúra baloldal, iszlamisták és nacio­nalisták szerinti hármas tagoltsága. Ez a Közép-Kelet és Dél-Ázsia más országaiban három különböző korszakban ment végbe, Afganisztánban viszont e három irányzat azonos időben lépett színre. Ám hamarosan megindult a struktúra kétpólusúvá válása. Az 1960-as évek végétől a baloldal és az iszlamisták összetűzései gyakorivá váltak. A nacionalisták és más mérsékeltek két tűz közé szorultak.

Az első szabad választások, párttörvény híján, pártok nélkül, a régi brit-indiai típusú – abszolút többségi, egyéni – választási rendszerben, személyek és nem pártplatformok mentén zajlottak. 1965 októberére az alkotmányos koalíció hat csoportra esett szét: a konzervatív csoport, a szabad gazdaság hívei Abdul Madzsíd Zábulíval az élen, a Vahdat, vagyis Khalílullah Khalílí köre, a síita csoport, Sziddíq Farhang köre, Karmal-Anáhita vezetésével a baloldal, valamint Farhád csoportja, a pastun nacionalisták köre.

A baloldal három áramlat: a „szocialisták", a maoisták és a „szociálde­mokraták" között oszlott meg, ha egyáltalán alkalmazhatók itt ezek az európai kategóriák.

1965 júliusában az alkotmány 31. paragrafusával összhangban ha­tályba lépett a sajtótörvény. A kormányújságok, a pastu Hevád [Haza], a dari nyelvű Anísz [Társ] valamint az angol nyelvű Kabul Times mellett hat magánújság látott napvilágot; a Vahdat [Egység], Pajám-i Emrúz [A ma üzenete], Mardom [Nép], az Afghán Millat [Afgán Nemzet], a Khalq [Nép], és a Mu'szavát [Egyenlőség]. Utóbbi három pártlap volt.

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Pártot 1965. január 1-én magukat marxistának nevező baloldali csoportok hozták létre, amely 1966-ban Khalq [Nép], majd 1968-tól Parcsam [Zászló] néven lapokat adott ki. 1967-ben szakadás következett be az ANDP soraiban. Az 1977-ig elkülönült vidéki, pastun nacionalista, illetve az urbánus, dari nyelvű, kozmopolita csoportokat lapjaik után Khalqnak [Nép] és Parcsamnak [Zászló] nevezték. 1965-ben az ANDP-nek négy, 1969-ben már csak két képviselője jutott be a parlament alsóházába.

Az ANDP nem mutatta centralizált párt fegyelmét, belső dinamikái inkább hasonlítottak a tradícionális törzsi politikusok lazán struktúrált perszonalizmusára.¹² Kettős tagoltságát sokan eltérő szociális és etnikai eredetével magyarázzák. Történelmi előzményeinek a másfél évtizeddel korábbi, első demokratikus periódusból más és más szellemi áramlatok tekinthetők.¹³ A vidéki-urbánus, pastun-tádzsik ellentéten túlmenően ezek a frakciók tovább fragmentálódtak. Ezt a töredezettséget Glatzer¹⁴ a pastun törzsi struktúrák flexibilitásával, szövetségi kötődéseinek gyakori változá­saival, blokkosodási hajlamával magyarázza. A frakciózásban, a csoportok állandó fragmentálódásában más indítékok is szerepet játszottak, ami a tör­zsi eredetű tagság dinamikáival és etnikai ellentétekkel nem magyarázható. Ezek közül legfontosabb motiváció a monarchiához fűződő viszony volt.¹⁵ A magukat hatalomból kisemmizetteknek tartó Ghilzaí és Karlání pastun törzsszövetség törzsei szemben álltak a királyi dinasztiát adó Durrání törzs­szövetséggel és az elperzsásodott, városi Mohammadzaí dinasztiával. A nemzeti kisebbségek tagjai monarchiaellenességük miatt csatlakoztak a Khalqhoz, amelyből kisebbségi, pastunellenes pártok is eredtek.

Az 1960-as években létrejött marxista tankörökhöz katonák is csat­lakoztak, akik létrehozták saját szervezetüket, a Fegyveres Erők For­radalmi Tanácsát egy heráti pilóta, Qadír vezetésével. A Khalq részéről Hafízullah Amín, a Parcsam részéről pedig Mír Akbar Khaibar szervezett tiszteket a pártba.

Az egypártrendszer és a marxista fordulat (1973-78)

A „demokrácia második időszakának" Mohammed Daúd vetett véget, aki 1973. július 17-én megdöntötte a királyságot. Az 1977-es alkotmány egypártrendszert körvonalazott, amelyben az egyetlen elismert párt a Daúd által alapított párt, a Millí Ghorzang [Nemzeti Mozgalom] volt. A kétkamarás parlamentet egykamarássá szervezték. Az alkotmány a parlament szerepét átruházta az államhatalom szerveire, elválasztva annak szervezetét és funkcióját, valamint megtiltotta a fegyveres erők részvételét az ország politikai életében. Hangsúlyozzuk tehát: az egy­pártrendszert nem a marxista rezsimek, hanem Daúd vezette be.

Az 1970-es évek közepére a geostratégiai egyensúly felbomlott a tér­ségben. 1976-ban Brzezinski felkérte az iráni sahot Daúd támogatására, Pakisztánban pedig Bhutto leverte a beludzs nacionalisták felkelését. Indiában megbukott Indira Gandhi kormánya, és a Dzsanata Párt került hatalomra. 1978 áprilisában meggyilkolták Khaibart, az ANDP egyik alapítóját, akinek temetése rezsimellenes tömegtüntetésekbe torkollott. Mielőtt Daúd letartóztathatta volna őket, marxista tisztek 1978. április 27-én megdöntötték Daúd rendszerét, és a véletlenül az ölükbe hullott hatalmat pár nap múlva átadták az újraegyesült Afganisztáni Népi De­mokratikus Pártnak.

A hatalomátvételt követő változás több volt, mint puccs. A társadalomátalakító kísérletek nagyobb változást indukáltak az országban, mint előtte évszázadok. Szétzúzták a tradicionális elit hatalmi kiváltságait, a vallási hierarchiát, s nagy csapást mértek a törzsi rendre. Mindez bár forradalomnak tekinthető, de nem többnek nemzeti-demokratikus átala­kulási kísérletnél.

Az áprilisi hatalomátvétel idő előtt, különböző külső és belső kö­rülmények és véletlenek által kikényszerítetten ment végbe.¹⁶ Selig Harrison a következőket írta: „A sokak által helytelenül kommunistának nevezett hatalomátvétel Kabulban akkor és oly módon jött létre, amikor és ahogy csak lehetett, annak következtében, hogy az iráni sah felbo­rította a szovjetek és a Nyugat között Afganisztánban három évtizede fennálló egyensúlyt, támogatni kezdvén Daúd rendszerét. Amikor 1979 januárjában Iránban a sah rezsimje összeomlott, az Egyesült Államok elveszítette fő szövetségesét a Szovjetunió déli határai mentén, katonai létesítményeivel, a Szovjetunióra irányuló elektronikus megfigyelőrend­szereivel. A washingtoni hidegháborús harcosok ekkor Afganisztánra összpontosították figyelmüket."¹⁷

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt nacionalistának és modernizátornak tekintette magát. Vezetői ésszerűvé tették együttműködésüket a szovjetekkel, mivel a hamarosan kibontakozó külföldi beavatkozással szemben csak az ő segítségükkel konszolidálhatták forradalmukat. Az ANDP modernizáció iránti elkötelezettsége lehetővé tette, hogy elnyerje a modern gondolkodású középosztály kényszerű toleranciáját, amely két tűz közé került, a szovjetek, illetve a fanatikus muszlimok közé, akik szembeszegültek a társadalmi reformokkal.¹⁸

Az 1920-as években szovjet Közép-Ázsiában tevékenykedő Turkesztáni Bizottságra, és az 1910-20-30-as évek „muszlim nemzeti kom­munistáira", Szultángálíjev híveire ugyanez a megállapítás illik. Abban is hasonlítottak az afgán marxisták az 1920-as, 30-as évek muszlim forradalmi katonai és agrártanácsaira, hogy társadalomátalakító vízió­juk nem terjedt túl a nemzeti kérdés nacionalista felfogásán (vagyis a kisnemzetiesítésen, a nemzetiségek, etnikai csoportok nemzeti iden­titásának megteremtésén), az oktatási reformon és az agrárreformon. Az agrárreform a tradicionális közösség értelmezésen és közösségi tulajdonfelfogáson alapult. A gazdaság más szektoraiban meg sem kísérelték a termelési viszonyok társadalmasítását. Külpolitikájukban az el nem kötelezettséget és semlegességet, belpolitikájukban az iszlám princípiumainak tiszteletben tartását hangsúlyozták.

De ezt az új vezetést radikális földreformprogramja, osztályharcos és antiimperialista retorikája, valamint a szovjet tanácsadók növekvő jelenléte miatt (bár ezek száma még mindig kevesebb volt, mint az amerikaiaké Iránban), s mivel a kormány barátsági szerződést írt alá a Szovjetunióval, a nemzetközi média és a rendszer belföldi ellenzéke hamarosan kommunistaként bélyegezte meg.¹⁹ Brzezinski – aki ekkor még egyedül állt a beavatkozás szorgalmazásával – így fogalmazott: „biztosítani kell az ország semlegességét",²⁰ (noha Afganisztán mindig is semleges volt).

1978 végéig az új, forradalmi rezsim nem nevezte magát marxistának; a tradicionális értékek tiszteletben tartását hangsúlyozta. A forradalmi retorika túlfűtöttsége csak 1979-től jelent meg. A szovjetek szerepe a kezdetektől ambivalens volt. Meglepték őket az események, és az akkori szovjet vezetésen belül is sokan felismerték, hogy a kabuli hatalomátvétel inkább árt, mintsem használ nekik. Később igyekeztek beterelni Afganisz­tánt a szocialista táborba, ám a fokozatosságot is hangsúlyozták.

A khalqiak, főleg a pedagógusok révén, országszerte jól szervezett hálózattal rendelkeztek. Ezek a fővárosba áramlottak, és csak a tapasz­talatlan káderek maradtak vidéken, akik nem rendelkeztek kapcsolati hálóval, főleg Núrisztánban vagy Hazaradzsátban, ahol a Khalq jelenléte gyenge volt. Nehézzé vált a helyi közösségekkel való kommunikáció, és a kisebb incidensek gyakran nagy problémákká eszkalálódtak. Mivel a khalqiak többnyire első generációs vidéki értelmiségiek voltak, gyorsan bosszút akartak állni a városi eliteken, a királyi családdal és a hozzá közel álló körökkel kezdve, mindenekelőtt őket okolva az ország elma­radottságáért.

A társadalmat elidegenítette a földreform, amely azonban önmagában nem volt radikális, és kontinuitást mutatott Daúd miniszterelnöksége és köztársasága időszakának földreform-kísérleteivel. Ám azok a radikális módszerek, amelyekkel végrehajtották őket, ellentéteket gerjesztettek a közösségekben. A földosztó bizottságoknak a helyi rivális klánok tagjai és radikális maoisták is tagjai lettek, akik szították a helyi ellentéteket. A földreform kivitelezése helyenként egész helyi közösségeket hozott hátrányos helyzetbe. A korábbi kormányok a vidéki tulajdonviszonyokat közösségi eredetűnek tekintették, ezért a helyi közösségekre bízták az önszabályozást. Ez a konszenzus drasztikus módon felborult, amikor a közösségi tulajdonformák széles skáláját állami tulajdonnak tekintették, beleértve a nomádok földhasználatát is. Az afganisztáni tulajdon- és birtokviszonyokat tévesen feudalizmusnak aposztrofálták, és átvéve Igor Reiszner feudalizmuselméletét,²¹ a nomadizmust a feudalizmus peremjelenéségének nyilvánították. Az agrárreform végrehajtása során elkövetett balfogások (a nomádok legelőhasználata, a taszarruf jogának²² egyoldalú felmondása az állam részéről, a közösségi földterületek erő­szakos és kártékony felparcellázása, durva beavatkozás a tradicionális vízelosztási viszonyokba), a pastunizációs trendek, a női egyenjogúság hangsúlyozása, a menyasszonyváltság eltörlése, a felnőtt női lakosság­nak a művelődési programokba integrálása stb., mindez felbőszítette a lakosság egyre szélesebb rétegeit. Mivel az országban a legerősebbek a vallási hálózatok voltak, hamarosan a helyi papság állt az ellenállás élére.²³

Az új vezetés tisztában volt bázisának szűk voltával. Legitimációjukat Amanullah reformjaihoz vezették vissza, a Muszáhib fivéreket Amanullah trónja illegitim bitorlóinak, zsarnokoknak mutatták be, magukat pedig az Amaníja mozgalom örököseinek igyekeztek feltüntetni (utalva Nabí Csarkhí expedíciójára is, aki szovjet segítséggel sikertelenül kísérelte meg Amanullaht visszasegíteni a trónra).

Ezek a vidéki tisztekből és pedagógusokból lett pártkatonák később úgy vélték, hogy a pastunokra, de nem a tádzsikizálódott városi, az uralkodó nyugati Durrání pastun törzsszövetség Mohammadzaí klánjá­hoz tartozó elitre, hanem történelmi riválisaikra, a hatalomból kiszorított Ghilzaí törzsszövetséghez tartozókra és a keleti pastun törzsekre, a kisemmizettekre kell támaszkodniuk. A pastun dinasztiák uralmának végét, a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát hirdették. Az 1978-as ha­talomátvétel törte meg a Mohammadzaí dinasztia két és fél évszázados államhatalmi monopóliumát, kinyitva a politikai küzdőteret a különböző közösségek képviselőinek és fegyvereseinek a hatalomért folytatott vetélkedése előtt.

1979 őszén Amín eltávolította Tarakít – akinek helyettese és tanítvá­nya volt – a Forradalmi Tanács elnöki székéből. A szovjetek már 1979 márciusa, a heráti felkelés leverése óta fontolgatták Afganisztán katonai megsegítését, ám a végső indítékot nem a déli határaik mentén eszka­lálódó ellenállás váltotta ki, hanem az a félelem, hogy Amín elvesztett iráni bázisaik helyett afganisztáni lehallgatóállomásokkal látja el az amerikaiakat, amelyekkel kazahsztáni űrkísérleteikre láthatnak. 1979. december 27-én a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, magukkal hozva helytartójukat, Babrak Karmalt. A szovjet megszállás megindította az afgán társadalom szétesését, ugyanakkor az ellenállási szervezetek pártosodási folyamatát is.

Az ellenállási mozgalom pártosodási folyamata

A szovjet megszállás alatt kísérlet történt a kisnemzetiesítésre, a nemzeti kisebbségek (tádzsikok, üzbégek, hazarák, núrisztániak stb.) identitá­sának megteremtésére. Ez az 1970-es évek végétől a dezintegrációs tendenciák megjelenéséhez vezetett. Megerősödött a regionalizmus, és 1980-tól a nacionalizmusra adott inadekvát válaszok gyanánt teret nyertek a vallásos-nacionalista eszmék különböző formái, a népi iszlám (szúfizmus) szabadabb formáitól az egyre fundamentalistább irányzato­kig: a deóbandí-iskola, a vahabíjja, a Dzsamí'a Iszlámíjja, a Muzulmán Testvérek vagy éppen a síita mozgalmak, amelyek az iráni, szaúdi, illetve a modernizált-radikális iszlám állam modelljei követésének igényével léptek fel.

A nem-pastun etno-nacionalista és a maoista csoportok már Daúd rezsimje ellen fegyvert fogtak annak pastunista politikája miatt. 1978-79-ben nemcsak a papság, de az értelmiség is nagy mértékben az iszlamisták és maoisták befolyása alá került, akik sikeresen alkalmazták a politikai mobilizáció technikáit. A felkelés szinergiája törzsi elemeket, erős embereket, hadurakat és modern gerillákat egyaránt inkorporált. A felke­lők eredeti nemzedékét, a földbirtokosokat, útonállókat, pártaktivistákat, törzsi vezetőket hamarosan kiszorították a hadurak. Mindez aláaknázta a korábbi elitek, vidéki notabilitások helyzetét.

Ezek az ellenállási gócok 1978-79-ben még elszigeteltek voltak és nem rendelkeztek számottevő erővel. Ha az ANDP egységes tudott volna lenni, képes lett volna megszilárdítani és megőrizni hatalmát, s nem került volna sor a szovjet bevonulásra sem. Az, hogy az ellenállás az idegen megszállásra vagy az idegen értékek importjára adott afgán nacionalista vagy xenofób reakció, merő spekuláció. Valójában nem rendelkezett a függetlenségi mozgalom ethoszával. Ha így lett volna, az ellenállás létre tudta volna hozni egységét, lett volna jövőképe, és nem okozott volna jóvátehetetlen károkat. A szovjet megszállás célja az afgán vezetés lecserélésére és a helyzet stabilizálására korlátozódott. Minél előbb el akarták hagyni az országot. Ám jelenlétüket helyi szinten úgy tekintették, hogy azért vannak afgán földön, hogy támogassák az ANDP-nek az afganisztáni társadalom status quo-ja megváltoztatására irányuló törekvéseit. Nacionalista ellenállás kezdődött, tömeges dezertálások a hadseregből, az államapparátusból, s ami még rosszabb, akik maradtak, nem voltak elkötelezettek ezeknek a változásoknak, és belülről obstruálták az állam működését, amelynek szétesése nem 1978-ban, hanem 1980-ban kezdődött. Azok a nacionalista elemek az államstruk­túrában, akiket elkötelezetté kellett volna tenni az állam megszilárdítása érdekében, a szovjet jelenlét által félreállításra kerültek.

Az iszlamisták ázsiója csak az ANDP 1978 áprilisi hatalomátvételét követően nőtt meg, akik a külföldről érkező, a pakisztáni szolgálatok által szétosztott rendkívüli katonai és pénzügyi segélyekből profitál­tak. Az ellenállás, a dzsihád során az iszlamisták számos tanzímra oszlottak. Pakisztán és az Egyesült Államok ernyőszervezetek létreho­zására irányuló törekvései csak rövidtávon eredményeztek egységet. A mudzsáhídok különböző etnikai, törzsi háttérrel rendelkeztek. Koalí­ciós csoportok, szövetségek véget nem érő váltakozása jellemzi őket, amelyek felépítésüket tekintve törékenyek, szövetségi orientációikban rugalmasak, dinamikáik megjósolhatatlanok. Iszlám felfogásuk nem kidolgozott, nem formál konstans ideológiát, alkalmazása a politikában nagyon is világi és instrumentális. A számtalan frakciót és csoportot igen nehéz volt pártokba szervezni. 1979 májusában a pakisztáni kormány arról döntött, hogy a segélyek áradatát kizárólag a pesávari nagy szunnita szervezetek kapják. 1980-ban a szovjet megszállással szembeni ellenállás nyolcvan csoportját Pesávarban hét nagy tanzímba szervezték. A nacionalista és a baloldali ellenállási csoportok támoga­tását megszüntették.²⁴ Pakisztán kétszer is megakadályozta azokat a törekvéseket, hogy nemzetgyűlést, Lója Dzsirgát hívjanak össze, amelyek a törzsi eliteket megerősítették volna az iszlamisták ellenében. Ezzel egyidőben az iráni kormány a síita afgán ellenálló csoportokat Teheránban nyolc tanzímba tagolta be.

A tanzím kevesebb mint párt, több mint katonai szervezet. A tanzím típusú szervezetek az afganisztáni pártstrukúra fejlődésének jelentős állomását jelentik. Regionális szerveződésűek. A régi törzsi, nemzetségi elit és az őket háttérbe szorító új fegyveres vezetők egyaránt jelenthetnek szervező erőt. Az afganisztáni politikai pártok első és második generá­ciójával ellentétben, ebben a formációban a születési, majd a szellemi elit szerveződését felváltják a katonai vezetők. A tanzímok jellemző módon fegyveres erővel bírnak. Kezdetben a hagyományos struktúrák mentén szerveződnek, de a tradicionális elitet váltják fel, és hamarosan jellemzővé válik az emigrációban, menekülttáborokban történő szerve­zés, noha a hívószó ekkor is az azonos területről származás, vérségi kötődés vagy ennek mítosza, amit csak később vált fel a származástól független, nemzetközi iszlám testvériség kohéziója. Az iszlamizmus tagadja a nemzetállamokat és a nacionalizmust, de a tanzímok még nem nemzetközi iszlamisták, pániszlám jelszavaik ellenére kifejezetten etnicisták, sőt nacionalisták. Ennek a folyamatnak eklatáns terméke a Hezb-i Iszlámí [Iszlám Párt].²⁵

Az összes pesávari pastun tanzím vezetője a királyi törzzsel szemben magukat elnyomottnak tekintő, rivális Ghilzaí törzsszövetség szülötte, akárcsak az afgán marxista rezsimek pastun vezetői (Tarakí, Amín, Nadzsíbullah), valamint a tálib vezetőség is.²⁶

Mindebből az iszlám oldalon is nyilvánvalóan következik a frakciókra töredezés, a szövetségek váltakozásának végtelen körforgása. A frakciózás és erőszakkal járó szövetségváltások során az etnikai tényező játszik főszerepet. Ehhez egyéb kulturális és szociális tényezők, illetve külső erők geopolitikai érdekei járulnak. A problémát az utóbbi jelentette. Az idegen eszmék, a pénz és a fegyverek beáramlása az országba felbo­rította a belső erők összetételének egyensúlyát. A politikai küzdőtéren új szereplők kerültek színre, és megváltozott a politikai szervezetek struk­túrája. A szovjet megszálláshoz fűződő viszony mentén átrendeződtek a frontvonalak. Ehhez járultak az etnicizmus és regionalizmus olyan sajátságai, amelyek mindazon etnikumnál jelen vannak, ahol él a törzsi rendszer vagy annak maradványai (uluszok). A törzsi társadalmakban, különösen a pastunoknál, a frakcionalizmus a rendszer része, a politikai szövetségek módozatai igen rugalmasak.

A kialakuló új osztály hamarosan túlterjeszkedett katonai, biztonsági feladatain, és megpróbált földre, javakra, pénzre, politikai befolyásra szert tenni. Míg ez a folyamat a szovjet megszállás alatt, a konfliktus közepette nem volt nyilvánvaló, 1992 után, és még inkább 2001 után ez lett a legfontosabb kérdés. A hadurakból vállalkozók, leginkább drogbá­rók lettek.

Kísérletek a többpártrendszerre Nadzsíbullah alatt

1986 májusában Karmalt az afgán állami és pártvezetés élén felváltó Nadzsíbullah a nemzeti kérdés megítélésénél – elődjéhez hasonlóan – abból a tételből indult ki, hogy nincs egységes afgán nemzet (az „afgán nemzet" kifejezés a Daúd-, valamint a Tarakí- és az Amín-érában volt használatos), hanem Afganisztán olyan soknemzetiségű ország, amely­ben különböző „nemzetiségek, etnikai csoportok, és törzsek" [millíjethá, aqvám va qabáíl] élnek.²⁷

Nadzsíbullah 1987. január 1-jén gorbacsovi mintára afgán peresztroj­kát, nemzeti megbékélést, többpártrendszert hirdetett. 1987. április 6-15. között parlamenti választásokat tartottak. Júniusban új kormány alakult. 1987. július 6-án látott napvilágot a többpártrendszert lehetővé tevő új alkotmány, és hatályba lépett az első párttörvény, amely azonban kor­látozott volt.²⁸ 1988-ban hét új pártot regisztráltak, ám ezek ugyanolyan joghézagban működtek, mint az 1964 után megalakult pártok. Néhány kvázi-iszlám és blokk-párt kapott lehetőséget a legális tevékenységre. Némelyik nem volt több mint az ANDP fiókszervezete.

1989. február 15, a szovjet csapatkivonás befejeztével – az általános hiedelmekkel szemben – a Nadzsíbullah rezsim nem tanúsította az összeomlás jelét. Nyugati állítások ellenére nem a szovjet fegyverszállítások folytatódásának köszönhette túlélését, mert azokat 1989-ben leállították. A rendszernek annyi erkölcsi tartaléka és a modernizációnak, társadalmi reformoknak annyi támogatottsága volt, hogy bármeddig kitartott volna, ha az ANDP önként nem adja át a hatalmat. Erre a hatalom szisztemati­kus önleépítése, a khalqí-parcsamí ellentétek és belső árulások sorozata miatt került sor. Nadzsíbullah lefegyvereztette támogatóit, a pastun törzsi milíciákat. Ezzel egyidőben a reguláris haderőkbe kooptálta későbbi áru­lóit, az északi tádzsik, hazara, üzbég és iszmáilita milíciákat. Az ANDP utóda, a Vatan párt az 1992. április 17-i utolsó plénumán jogutód nélkül feloszlatta magát.

Nadzsíbullah 1992 áprilisi lemondása, a Szovjetunió összeomlásával együtt, „olyan hatalmi vákuumot teremtett Kabulban, amelyet erősza­kosan ki akartak tölteni a regionális vetélytársak vagy a helyi etnikai szövetségek."²⁹

Dosztum Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Mozgalom] nevű milíciája, amely üzbég etnikai alapon szerveződött, a síita hazara Hezb-i Vahdat [Egység Párt], amely felfegyverezte a kabuli hazarákat, valamint Ahmad Sáh Masz'úd Súra-i Nizár szervezete megállapodtak, hogy elfoglalják Kabult, s ezzel megvétózzák az ENSZ tervét a békés átmenetre. Ehhez élvezték az ország megosztásában érdekelt szomszédos államok támogatását. 1992. április 17-én megakadályozták, hogy Nadzsíbullah elhagyja az or­szágot, aki ezt követően a kabuli ENSZ képviselet épületébe menekült.

A dzsihádi pártok fejlődési folyamata

1992. április 28-án a pesávari mudzsáhíd tanzímok bevonultak Kabulba. Az ENSZ békés átmenetet előkészítő terve értelmében az általános választások kiírásáig három hónapos rotációban kellett volna kormá­nyozniuk. Az első ügyvivő elnök, Mudzsaddadí 1992 júniusában átadta a kormányzást Rabbánínak, aki azonban nem akart megválni a hatalomtól. A tanzímok milíciái egymás torkának estek. A Rabbání-kormány betil­totta a politikai pártok tevékenységét. Következésképpen a mudzsáhíd tanzímok sem tudtak politikai pártokká fejlődni.

Az állam részleges diszfunkciója már az 1980-as évektől megfigyel­hető. 1992-től egyes területeken az állam hiánya, majd összeomlása tapasztalható. Az állam jogszolgáltatásának működésképtelenné válása, a közrend felbomlása, az erőszak monopóliumának dezintegrációja következtében politikai űr keletkezik, amelyet nem-állami szereplők³⁰ töltenek ki. A hadurak rendszere az erőszak privatizációjából indul ki. Szervezeteik, a milícia-pártok nem a politikai pártokat létrehozó társa­dalmi, gazdasági, politikai stb. körülményekből, hanem a magánosított erőszakból erednek.

A tanzím-pártok és milícia-pártok nemcsak az 1980-as években, de 2003 után sem belső folyamatok következtében, hanem külső körülmények hatására jönnek létre. Belső kényszerként a privatizált erőszak fenntartásának gazdasági alapjai mellett meg kell teremteniük az adott terület ellenőrzésének politikai alapjait is. A politikai befolyás megszerzése nem gazdasági hatalmuk felhasználásával, hanem kato­nai eszközökkel, erőfitogtatással történik. A korrupció módszereit már tudják alkalmazni, de még nem politikai struktúrák aktivizálására, hanem a rivális állami intézmények működésének megbénítására. Pártok és politikusok megvásárlásának kifinomultabb módszereiben még kevésbé gyakorlottak.

Az új típusú szereplők, a törzsi „vállalkozók", hadurak felemelkedésé­ben a fő katalizátor a külföldi beavatkozás volt. Nem a szovjet hadse­regről van szó, amelynek szerepe 1979-ben hasonlatosságot mutatott a brit hadsereg XIX. századi szerepével. Más külföldi hatalmak, Pakisztán, Szaúd Arábia valamint az Egyesült Államok patronáltak olyan politikai erőket, amelyek aktívak voltak a törzsek között. A külföldi patrónusoktól való függés nem volt új fejlemény Afganisztánban, ám 1978 után ez korábban elképzelhetetlen szintre emelkedett.

E folyamat tekinthető a milícia-pártok megjelenése történelmi, gazda­sági, politikai és szociális hátterének, amelyek nem tévesztendők össze a tanzímokkal. A milíciák háborús időszak utáni további szerveződése érdekes és összetett folyamat. A milíciákból minden lehet: szerveződ­hetnek őrző-védő cégekké, politikai pártokká, legális vállalkozások vagy bűnözői szindikátusok hálózatává. NGO ritkán lesz belőlük, mert a java­kat nem adományok, hanem zsákmányszerzés révén gyűjtik be. Ritkán fejlesztenek ki ideológiát, s ha mégis, akkor az katonai feladatuknak megfelelően területük védelmére, ellenőrzésük konszolidációjára vagy a zsákmányszerzés igazolására korlátozódik. Ideológiájuk középpont­jában általában az etnikai kisközösségek védelme áll. Ezt többnyire a központi hatalommal és a pastunokkal szemben fogalmazzák meg. Föderalisták, akik minél nagyobb függetlenséget szeretnének élvezni a központi hatalomtól.

Ilyen hadurak a pastunok körében csak Dél-Afganisztánban, azon hierarchikus Durrání törzseknél találhatók, amelyek fogékonyabbak a hadurak kitermelésére, mint a qaumí (egalitárius) típusú keleti pastun törzsek. Utóbbiakban a hadurak felemelkedésének útját állják a hagyo­mányos törzsi intézmények. A pastun törzsi sávban a Ghilzaí és Karlání törzsszövetségekhez tartozó törzsek területein a Durand-vonal mindkét oldalán a törzsi hadurak csak a menekülttáborokra, tömeges migrációs színterekre tudtak támaszkodni. A törzsi-nemzetségi legtimáció azonban mindenütt meghatározza a kiterjedés mintáját és a poszt-konfliktusos környezetbe történő reintegrációjukat. A szovjet megszállás elleni dzsihád során a kormánybarát hadurak milíciái közül a pastunokból a későbbiek során sem fejlődött párt.³¹

A törzs nélküli hadurak tanzímot sem tudnak alakítani, nemhogy pártot. A kialakuló tanzímoknál ugyanaz figyelhető meg, mint a Khalqnál, vagy később a táliboknál: lázadnak a hatalom korábbi birtokosai, a Durrání-Mohammadzaí elit ellen. A tanzímok vezetői között nem találunk Durránít. A haduraknál ez a lázadás, a hatalomból kiszorított tradicionális elit helyét kitöltendő, belülről zajlott le.

Ha a tanzímokból pártok lesznek, ezek egytémás pártok. Vannak közülük, amelyek a régi status quohoz térnének vissza, a király nélküli királysághoz, természetesen az első és második demokrácia időszakát kivéve. Témájuk a status quo helyreállítása vagy az új rend, a régi status quo teljes tagadása, ebben az esetben purifikátor iszlám köztársaság sarí'át törvénykezéssel. Pártstruktúrát csak a Hekmatjár féle Hezb-i Iszlámí épített ki, amely a gyökerét vesztett (törzs nélküli, városi, mene­kült, emigráns) pastunok pártja.

A tanzímok ún. helyettesítő témája volt az idegen megszállók elleni harc. Politikai módszereik, szervezési struktúrájuk minden esetben te­kintélyelvű. Politikai programjukhoz tartozik – ha van ilyen – a központi hatalom gyengítése, a lokális hatalmi centrumok (benne saját kiskirályságuk) megerősítése. Ezért általában a tanzímok és a milíciapártok az erős parlamenti rendszer, sőt a föderalizmus hívei. A milícia-pártok be­vallottan, nyíltan etno-centrikusak, de azok a tanzímok is, amelyek iszlám ideológiájuk szerint a muszlim hívők szupranacionális, homogén testvéri közösségét, az ummát hirdetve tagadják a nacionalizmust, szintén az etnicizmus talaján állnak.

Egyiknek sincs világos politikai programja. Az a vízválasztó közöttük, hogy titkolt vagy kevésbé burkolt visszarendeződési programjában mely politikai erőnek az ország mely politikai korszaka (a királyság időszakának törzsi állama, a mudzsáhíd-éra iszlám állama, vagy a tálib emírátus) a modellje. Ily módon Afganisztánban a történelem nem előre mutat, hanem kerekei visszafelé forognak, vagy egy helyben beragad­tak. Ennek okai átfogó vizsgálatot igényelnek. Ezzel szemben a qaumí típusú (egalitariánus törzsi szerveződésű) pártok dzsirga-demokráciája a modern pártoknak kedvez, a tradicionális keretek ellenére belőlük nem fejlődtek tanzímok.

A tálib mozgalom

A tálib mozgalom nem párt, hanem politikai mozgalom. Többkomponen­sű, amorf és heterogén politikai áramlatokat tartalmaz, amelyek a bralví³² vallási eredetű pastun nacionalizmustól a deóbandí³³ fundamentaliz­muson át a vahabita puritanizmusig, sőt, ma már a szupranacionalista, globális dzsihádizmusig terjednek. Olyan mozgalom, amelynek vahabi purifikátor-fundamentalista jellege ellenzi a választásokat³⁴ és szemben áll a politikai pártokkal, miközben a mozgalom politikai pártképződés melegágya is lehet.

Helytelenek azok a szakirodalmi felvetések,³⁵ , amelyek a nemzeti és politikai tudatszintek konfliktusáról szólnak, azt állítván, hogy a (szekula­rizált vagy vallásos) nacionalizmus szembesül a politikai tudatszinttel,³⁶ ha bármelyikük kialakulásában valamelyik fejlődési fok kimarad, illetve hogy a radikális baloldaliakból lesznek a politzált iszlám szélsőségesei.³⁷ Akik ezt állítják, a tálibok életidegen iszlám-interpretációját asszociálják az 1978 májusától bevezetett társadalomidegen reformokkal, mindkettőt a marxista ideológiából eredeztetve. A tálib ideológia iszlám értelmezése nem az afgán falu értékrendjét tükrözi, hanem azt, ahogyan a menekülttá­borok gyökértelenjei az afgán falut látják. Az iszlámról, nőkről, oktatásról alkotott nézeteik nem a marxizmus iszlám-groteszkjét tükrözik, hanem a menekülttáborok erkölcsét, ahol a nők és a gyerekek nem fontos gaz­dasági szereplők, s nem a jövő letéteményesei, mint a pastun vidéken, csupán haszontalan kenyérpusztítók.

Ilyen közegből emelkedett ki a tálib mozgalom, amelynek nacionalista vonásai a törzsi területeken szerveződő és a pastunisztáni baloldaltól is segítséget kapó afgán baloldali nacionalistáktól, a Da Szólei Ghorzang [Békemozgalom]-tól³⁸ erednek,³⁹ dzsihádi elemei pedig a gyökértelenség vallási radikalizmusából származnak. A Ghilzaí törzsek és a keleti pastunok dzsirga-demokráciája,⁴⁰ egalitarianizmusa révén baloldali ele­meket is kooptált. Csatlakoztak hozzá a rutbaví rendszerben a hierarchia törzsi vesztesei, akik kiábrándultak a Durrání elitből, majd a hadurakból. Egy részük nomád, akiket sebezhetőségük okán különösen súlyosan érintettek az utóbbi három évtized fegyveres konfliktusai.

A mozgalom másfelől a gyökértelenek: a menekülttábor lakók és szeminaristák drog- és Kalasnyikov-„kultúrájának" terméke, amely a hagyományos törzsi elemekkel szemben a hadurak és tanzímok által már megkezdett harc folytatásának szolgáltat új kereteket.

A tálib mozgalom bralví színezetűből – a nacionalizmus mutánsából – fokozatosan vált az előbbivel szembe helyezkedő deóbandí fundamen­talistává. A tálibok szárnybontogatásaik idején a királyság és Daúd köz­társaságának időszakát történelmi örökségüknek tekintették, át akarták adni a hatalmat Záhir sahnak, legalább is 1995-ös Washingtoni Nyilatko­zatukban ezt ígérték. Ma már a tálib mozgalom radikális iszlamista, amely monopolizálni akarja a politikai hatalmat a sarí'át jogrendszere alapján. Ellentétben afganisztáni uralmuk időszakával, amikor csak Afganisztán „felszabadítása" (az ország újraegyesítése, a közbiztonság megterem­tése, a közélet tisztasága) érdekelte őket, egyre inkább integrálódnak a globális dzsihádba. Ideológiájuk bázisát Maudúdí,⁴¹ a népszuverenitást tagadó, isteni szuverenitásból eredeztetett iszlám államelmélete alkotja, az iszlám törvénykezés bevezetésével.

A tálib mozgalom csak látszólag tradicionalista, valójában szakít a múlttal. Amíg iszlamista elemei bralví vallási alapokon álltak, ami az afgán nacionalizmus melegágya volt, torz módon ugyan, de maguk is nacionalisták voltak. Amikor a bralví irányzatot kiszorítja a deóbandí iskola, etnicisták lesznek anélkül, hogy nacionalisták lennének. Ezért ellenfeleik a nacionalisták. Ebben a stádiumban, már Maudúdí alapján, az isteni szuverenitás elvét vallják, ezért utasítják el a választásokat és a népképviseleti intézményeket. Később, amikor egyre inkább terjed körükben a korábban Afganisztánban ismeretlen vahábita és szalafista irányzat – amely 1979, Afganisztán szovjet megszállását követően a Pa­kisztánnak nyújtott szaúdi segítség révén indult hódító útjára -, globális dzsihádisták lesznek. 1994-2001 között az afganisztáni tálibok még nem léptek ebbe a szakaszba.

A mozgalom ideológiájának fő motívuma a társadalom megtisztítása. Bár a tálib mozgalom háborúját a narkogazdaságból fedezi, nem tűri az egyéni bűnözést. A táliboknak van osztálytudatuk. Míg a 2005-ös törvényhozási választásokon megfenyegettek gazdag hadurakat, a szegény volt marxista jelöltek útjába nem gördítettek akadályt Helmand, Kandahár, Uruzgán, Khoszt tartományokban.⁴² A tálib ideológia alapja nem a törzsi becsületkódex, a Pastunválí, s ideológiailag nem érték a khalqíak révén⁴³ marxista hatások sem. Mivel a menekülttáborok termé­ke, ellenfele a tradicionális elit. Sajátos osztálytudatuktól eltekintve nem igaz, hogy a tálibok antiimperialisták lennének, inkább a közép-ázsiai olajkutak és földgázmezők kincseit az Öböl-menti kikötőkbe kivezető, megépíteni tervezett vezetékek olcsó segédcsapatai, előőrsei, s egyre inkább a vahabizmus és szalafizmus foglyai.

A törzsi, vallási, etnikai, nemzeti és politikai tudatszintekből az ország földrajzilag elszigetelt egyes területein valamelyik tudatszint hiányzik, ezért Afganisztánban a politikai pártok és mozgalmak alakulása torz mutánsokat eredményez. Itt a tradícionalizmus modern eszméket rejt, az extremizmus pedig nem a baloldal szülötte, hanem a nemzeti gyökereit meg sem talált, törzsi kötelékeit elveszítő, s ezek helyett új integrációt kínáló menekülttábori iszlamizmusé. Ezek lehetnek az etnicizmust tagadó pániszlamisták, de akár etnicisták is. Az etnicizmus ugyanis nem azono­sítható a nacionalizmussal. A fundamentalizmustól az iszlám szélsősé­gesség irányába fejlődés nem a tradicionalisták, hanem a gyökereiket vesztettek ideológiájára jellemző.

A törzsi tudat párosulhat vallási tudattal is – ilyen a tálib mozgalom. Amikor kimarad a fejlődésből a nemzeti tudatszint, a vallási szint a politi­kai tudatszinthez kapcsolódik. Ekkor az iszlám tradicionalizmus, illetve a politizált iszlám radikalizmus mozgalmairól beszélhetünk. A tálib mozga­lom csak az előbbi kritériumnak felel meg, tehát iszlám fundamentalista (tradicionalista) mozgalom, ám sok tekintetben nacionalista mutánsnak is tekinthető.⁴⁴

A pártok a tálibok alatt

A pártok működése 1992 után illegális volt. Az 1990-es évek végétől, amikor nem volt nemzetközi érdeklődés irántuk, sőt létezésükről sem tudtak, figyelemre méltó tálibellenes földalatti mozgalom fejlődött ki. A legtöbb pártelőzmény az emigrációban népfront, emberjogi, humanitá­rius segélyszervezetek, társaságok, alapítványok formájában alakult. Ez a pártok „NGO-sodásának" időszaka. Több párt programja ma is inkább humanitárius, mintsem politikai. A Karzaí kormányra jellemző, a politikai pártokat a civil társadalommal szembeállító törekvései ekkor még nem jelentkeztek. Az egyesületek, NGO-k nem a pártok ellenében, azokat akadályozandó működtek, de a pártok helyett, kibontakozásukat elősegítendő.

Ezekből a mozgalmakból a tálib rezsim bukását követően több kisebb, „poszt-dzsihádi" párt emelkedett ki. Ezek olyan újonnan alakult csopor­tokat tartalmaztak, amelyek a demokratikus értékek, az emberi jogok védelme mellett kötelezték el magukat, reagálva a tálibok jogsértéseire. Ezt követték 1999-től a különböző tálib- és mudzsáhíd-ellenes frontok.

A pártok a tálibok utáni időszakban

Az ország jövőjéről döntő bonni konferenciára⁴⁵ nem hívták meg a párto­kat és a releváns politikai erőket, sem a tálibokat, sem pedig a marxista rezsimek szakembereit. A demokratikus erők kizárása a bonni rendezési folyamatból végzetes következményekkel járt Afganisztánnak a tálib időszakot követő politikai fejlődésére nézve.

A tálibok utáni periódus első fázisát (2001-2004) a többpárti pluralizmus kibontakozására vonatkozó optimizmus jellemezte. Még sem az elnök, sem a nemzetközi közösség nem döntötte el, hogy pártokon alapuló vagy pártok nélküli rendszert támogassanak.

A kiábrándulás időszaka akkor kezdődött, amikor az elnök és a nem­zetközi közösség a pártokat kizáró, tisztán egyéni SNTV választási rendszer⁴⁶ bevezetése mellett döntött. Mivel nem jutottak szerephez a képviseleti demokráciában, a pártok korlátozták tevékenységüket, és belső reformmechanizmusaik elakadtak. Ennek következtében az iszlám pártok konzervatívabbak és autoriterebbek lettek. Egyikük sem tartott nyilvános kongresszust.

A párttörvény

A 2003. október elnöki aláírást követően október 18-án hatályba lépett párttörvény volt az ország történelmében az első törvény, amely teljes körűen engedélyezte politikai pártok működését. Mivel ekkor még az új alkotmány nem került elfogadásra, a párttörvény az 1965-ös alkot­mány 32. cikkelye alapján készült.

Eszerint 700 támogatóval bárki alapíthat pártot, akit nem terhelnek háborús, emberiségellenes vagy köztörvényes bűnök. De nem tisztázta a törvény, hogy ennek megállapítására mely fórum hivatott. Nem jegyez­hető be olyan párt, amelynek tevékenysége vagy szellemisége ellentétes az iszlám vallással, fegyveres csoportokhoz kötődik, regionalista vagy etnikai gyűlöletet szít, vagy külföldi forrásokból kap támogatást.⁴⁷ Az iszlámellenesség amorf fogalom, amely tág teret enged a hatóságoknak, hogy iszlámellenesség ürügyén fellépjenek a nekik nem tetsző szerve­zetekkel szemben. 2009 márciusában új párttörvény született, amely azonban nem hozott lényegi változást. 1.400-ra emelte a pártalapításhoz előírt támogatók számát és enyhített az etnikai gyűlöletszítás tilalmán. Az iszlámellenesség ürügyével a hatósági retorziók Damoklész-kardja továbbra is a pártok felett lebeg. A választási rendszert sem sikerült meg­változtatni a 2009-2010-es választási ciklus előtt. A pártok fejlődésének mindkét kerékkötője megmaradt.

A választási törvény

A 2004. január 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés, a Lója Dzsirga által elfogadott új alkotmány jóváhagyta az országban immár hivatalosan működő többpártrendszert.

A politikai pártokra a csapást az jelentette, hogy az elnök, az eredetileg tervezett kiegyenlített országos pártlistás vegyes rendszert – amely száz pártlistás és 149 egyéni választókerületi helyet javasolt – anélkül, hogy eleget tett volna alkotmányos kötelezettségének és konzultált volna a pártokkal és más társadalmi szervezetekkel, április 6-án dekrétummal tiszta egyéni át nem ruházható (SNTV) rendszerre változtatta, ami gyakorlatilag kizárta a pártokat mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomból, marginalizálta őket a politikai intézményrendszerben. Ez ellentétes volt az alkotmány 3. cikkelyével, amely elismeri, hogy „Afgan­isztán állampolgárainak jogában áll a törvénnyel összhangban politikai pártokat alapítani", illetve a 35. cikkellyel, amely szerint „az afgán állam politikai rendszere a politikai pártok pluralizmusán alapul", valamint a Párttörvény 12. cikkelyével is, amely kijelenti, hogy „a politikai pártok jelölteket állíthatnak a választásokon."⁴⁸

A választási rendszer értelmében Afganisztán 35 alsóházi választóke­rülettel rendelkezik. 239 képviselő az ország 34 tartományának képvise­letében kerül megválasztásra. Minden tartomány egy-egy többszemélyes választókerületet alkot. Mivel a pártok nem indíthatnak képviselőket, az adott választókerületben indulók száma nem korlátozott.⁴⁹

A SNTV rendszer keretében a képviselői helyeket a becsült népesség száma alapján osztották ki a tartományoknak. A népesebb tartományok­ban, ahol több a képviselői hely, az adott tartományban versengő vezető jelöltek elviszik a voksok jelentős hányadát, kevés szavazatot hagyva a jelöltek maradékának. Ennek következtében olyan jelölt, akit erősen támogat egy kisebb csoport, az összes szavazat csekély arányával is bejuthat a parlamentbe. Ez a rendszer a szervezett kisközösségeknek kedvez.

A 2004-es első elnökválasztás

2004. október 9-én, az első elnökválasztáson az afgánok történelmük során első ízben választották vezetőjüket. Noha a jelöltek közül többen pártvezetők voltak,⁵⁰ a 18 elnökjelölt közül mindössze négyen indultak párttámogatással. Még a pártokkal szemben álló Karzaít is pártok, tár­sadalmi szervezetek széles skálája támogatta.⁵¹ Az afgán köztársasági elnököt a tizennyolc (2009-ben már 17) éven felüli mindkét nembeli sza­vazópolgárok közvetlenül választják meg kétfordulós, minősített többségi rendszerben. A szavazás szinte teljes mértékben lefedte az etnikai ará­nyokat.⁵² Karzaí 55.4%-ot, a tádzsik Júnusz Qánúní 16.3%-ot, a hazara Mohaqqiq 11.5%-ot,⁵³ míg az üzbég Dosztum 9.7%-ot kapott. Ez volt a történelem legnagyobb külföldön is tartott választása. Ezúttal kül- és bel­földön az afgánok szimultán szavazhattak, a törvényhozási választások során már nem, az alkotmány nem szabályozza ezt a kérdést.

A pártok a 2005-ös törvényhozási választásokon

A SNTV rendszer igen negatív hatást gyakorolt a 2005. szeptember 18-án, 36 év után országszerte megtartott törvényhozási választások kimenetelére, és kedvezőtlenül hatott a pártok és a pártszerkezet fejlődé­sére is. A politikai erőket szétforgácsoló, de a szervezett kisközösségeket erősítő SNTV választási rendszer hatására nemcsak a pártok 2001 utáni fejlődése torpant meg, hanem pozícióba kerültek a centripetális erők, megbénítva az alkotmány betűje szerint erősen centralizált, a valóságban azonban dezintegrálódó állam működését.

A SNTV rendszer összetörte az első elnökválasztás pontos etnikai tükrét. Felértékelte a szervezett kisebbségi csoportokat, az etnikai és vallási közösségek és mudzsáhíd tanzímok képviselőit, valamint a helyi erős embereket. Őket számarányukon és politikai súlyukon felül juttatta a törvényhozásba. A tartományi tanácsokban valamivel hívebben tükröződ­nek az etnikai arányok, ám még hangsúlyosabban vannak jelen a helyi hadurak képviselői. A végeredmény erős fragmentáltságot mutat, min­denki mindenki ellen van a széttöredezett hálózatban. Ez a mudzsáhíd tanzímok konszolidációját is megakadályozza, nem képesek országos nagy pártokká alakulni.

A külföldön élő afgánoknak a szavazásból való kizárása és az alacsony részvételi arány miatt, de főleg a SNTV rendszernek köszönhetően, az új törvényhozás összetétele – a pastunok hátrányára – nem tükrözi az ország lakosságának etnikai viszonyait. A Voleszí Dzsirgában a 249 képviselőből mindössze 113 pastun, tekintet nélkül arra a tényre, hogy az ország lakosságának többségét (53-55%) alkotják. A tádzsikok 60 képviselői helyet szereztek. A hazara és az üzbég közösségek 42, illetve 22 helyet szereztek, messze becsült arányukon felüli mértékben. Négy képviselő türkmén, három arab, két pasai, egy núrisztáni, egy beludzs (brahúí) és egy tatár. A szenátus etnikailag hasonlóan kiegyensúlyozat­lan, a képviselők alig 40%-a pastun, 25%-a tádzsik, 15%-a hazara és 10%-a üzbég.

A 2005. szeptember 18-i törvényhozási választásokon a 2 700 Voleszí Dzsirga-jelöltből 386, azaz 14%-uk, a 3 025 tartományi tanácsi jelölt közül 372 (12.5%) jelölt meg pártkötődést. 53 párt indított jelöltet, a legtöbbet a Karzaí-táborból Gailání szervezete és az Afghán Millat párt. Biztonsági okokból a demokratikus pártok kevés jelöltet indítottak saját nevükben, a legtöbb támogatottjuk „függetlenként" indult. A bejegyzett mudzsáhíd pártok alig indítottak jelölteket saját nevükben. (Qánúní Afghánisztán-e Nevín pártja és a Dzsam'íát egyet sem). Mivel a jelöltek nem indulhat­tak pártok nevében, ez korlátozta lehetőségüket, hogy világos politikai célkitűzésekkel kampányoljanak.

A pártok a törvényhozásban

Mindezek ellenére nagyobb lett a párttámogatással megválasztott kép­viselők aránya. Hivatalosan 14. 5%-uk, 36 fő jelentett be pártkötődést. Nyíltan 30%-uk, látensen további 30%-uk pártkötődésű. így legalább 60%-uk, Kabulban 90%-uk kapcsolódik pártokhoz. 33 pártot képviselnek, közülük 19 iszlám, 7 új demokratikus, 4 régi baloldali, 3 nacionalista párt. 26 párt öt képviselőnél kevesebbel rendelkezik. A legnagyobb csoport a Hezb-i Iszlámí 40 képviselővel. A Dzsamíát és a Hezb-i Vahdat ugyan­csak nagymértékben képviselteti magát. A Voleszí Dzsirga tagjainak több mint fele a mudzsáhídok oldalán harcolt.

A 2005-ös választások során alkalmazott választási rendszer direkt a politikai pártok ellen hat. Azok, akik a törvényhozásban blokkot akarnak létrehozni, az etnicitáshoz folyamodnak mint támogatásra mozgósító erőhöz.⁵⁴ Ez a szempont működött a Voleszí Dzsirga elnökének meg­választásánál is.

A választási eredmények a korábban ismert, nagyobb szervezeti ka­pacitással, szervezési tapasztalattal rendelkező pártoknak kedveztek. Ebben a rendszerben a választók nem pártokat favorizáltak, hanem olyan egyéneket, akik erős közösségi támogatással rendelkeztek. A törzsi és etnikai lojalitás szignifikáns szerepet játszott a legtöbb jelölt megválasz­tásánál, különösen közismert személyiségek esetén.

A jelenlegi pártstruktúra

Több évtizedes háború, anarchia, zsarnoki elnyomás periódusait köve­tően az afganisztáni pártok úgy bukkantak elő, mint a holtából újjáéledő Főnix-madár. A tarka paletta ellenére a struktúra még mindig bipoláris jellegű.⁵⁵

Az iszlamisták

Az iszlamisták igen sokszínűek. Mérsékelt iszlamistákra, síita pártok­ra, fundamentalista és radikális szunnita pártokra, szalafi és vahabita pártokra, „legális tálib pártra", Hezb-i Iszlámí utódpártokra, Dzsamí'át-i Iszlámí utódpártokra, valamint regionális pártokra oszthatók. A hadurak és a tanzímok problematikájával már foglalkoztunk. Az utóbbi időben a legérdekesebb fejlődésen a síita pártok mentek át.

Amióta a Hezb-i Vahdat magáévá tette a hazarák vallási, politikai és jogegyenlőségi követeléseit, ezeknek nincs hazara megfelelőjük. Meg­jegyzendő, hogy a teheráni nyolcakba⁵⁶ beépültek olyan hazara csoportok is, akikre hatottak Alí Sarí'áti vallási köntösben jelentkező progresszív tanai. Ezekből a csoportokból – ha nem tagosítják be őket a szovjetek elleni dzsihádba és a khomeinizmusba – akár baloldali vagy nacionalista, esetleg egyszerre baloldali és nacionalista mozgalom is lehetett volna.

A síita pártok nagy fragmentálságuk ellenére megerősödtek. A szer­vezett kisközösségeket erősítő SNTV rendszer kedvez politikusaiknak, erőre kapásuk a többpólusúvá váló világban a térség regionális hatalmai, főleg Irán aktivizálódásával is magyarázható. Míg 2005-ben a törvény­hozási választásokon Baghlan tartományban kormánypárti mérsékelt iszlamisták (Mudzsaddadí, Gailání), a Hezb-i Iszlámí, Szajjáf pártja, a Dzsamí'át-i Iszlámí és a baloldali elemeket (Gorúh-e Kár, SZFZA, ANDP) tömörítő iszmáilita párt, a Hezb-i Paivand-i Millí neveztek jelölteket, a 2009-es tartományi tanácsi választáson már az összes párt regionális párt, a jelölteket indító hét síita párt közül négy hazara, egy iszmáilita, ezen kívül a Dzsamí'át tádzsik, és a Dzsonbes-e Millí üzbég.

A Nemzeti Egységfront a Karzaí kormány legfontosabb ellenzéki elemeit, a Dzsamí'át-i Iszlámí-t, Júnusz Qánúní Új Afganisztán Pártját, Mohaqqiq és Dosztum pártjait, a Núrulhaq Ulumí vezette Nemzeti Egy­ségpártot, a baghláni iszmáilita pártot, vagyis a parlamenti képviselők mintegy 40 %-át tömöríti soraiban. Megalakulását 2006. április 6-án jelentették be, hivatalos alakuló rendezvényét pedig 2007. február 21-én tartotta a kabuli stadionban. Követelése között szerepelt új párttörvény, a SNTV választási rendszer eltörlése, pártlistás, arányos választási rendszer, valamint a kormányzók választhatósága (hogy ezek helyiek legyenek). Karzaí azonban egyrészt azzal, hogy a 2009. augusztus 20-i elnökválasztásra alelnökjelöltjének Fahím tábornokot, az ellenzék emblematikus személyiségét nevezte meg, másrészt a síita családi törvény aláírásával maga mellé tudta állítani a hazara vezetőket, har­madrészt pedig Dosztum hazatérésének engedélyezésével, valamint azzal, hogy a baghláni kormányzói posztot Dosztum fiának ígérte meg, s így sikerült megnyernie magának az iszmáilita vezetőt, szétrobbantotta az ellenzéki frontot.

A baloldal

Az „új demokrácia pártjai", a szekuláris nacionalisták (Afganisztánban szociáldemokratának nevezik őket, pártjuk az Afghán Millat a Szocialista Internacionálé tagja), a maoista és az ANDP-utódpártok tartoznak ebbe az áramlatba.

A tálibok utáni időszakban egy új vonulat alakult ki az illegalitásban és az emigrációban , az „új demokrácia" pártjai, amelyek át akarnak hatolni a régi lövészárkokon. Tagjai politikai aktivisták új nemzedéke, akik főleg a baloldali táborból fejlődtek ki, mind a volt ANDP-sek, mind a maoisták soraiból, de korábbi mudzsáhídok is vannak közöttük.

Az ANDP utódpártok mindegyike azt állítja, hogy szakított a múlttal. Magukat és célkitűzéseiket részben szociáldemokratának, részben szo­cialistának, a legtöbben nemzeti demokratikusnak nevezik. Több párt programjában síkra száll a többpólusú világ mellett. Meghatározó, hogy Oroszország, India, Irán külpolitikai álláspontjával rokonszenveznek, vagy a nyugati szövetség, illetve Pakisztán mellett teszik-e le a voksot. Ebben a körben vízválasztó a szovjet bevonulás megítélése. Megosztottabbak, mint valaha. Szervezeti töredezettségük reprodukálja a régi Khalq/Parcsam-szakadékot, ám a megosztottság mélyebb, reflektál az aminista, karmalista, nadzsíbista tendenciákra. A legtöbben azt állítják, hogy maguk mögött hagyták a múltat. Egyesek azt vallják, hogy párt­juknak nincs ideológiája, és támogatják a piacgazdaságot. Mások arra a nosztalgiára apellálnak, ami egyre inkább nő az ország lakosainak körében a marxista rezsimek szociális vívmányai iránt.

A pártok a 2009-2010-es választások küszöbén

Afganisztánban 2009-ben elnöki és tartományi tanácsi, 2010-ben pedig alsóházi választásokat tartanak, továbbra is SNTV rendszerrel. Kétévi vita után a parlament nem fogadta el az új választási törvény tervezetét, ami a 249 fős alsóház számára a jelenlegi SNTV helyett vegyes rend­szerű, kiegyenlített, arányos megoldást javasolt, országos listát állítani képes pártokkal. 2009. augusztus 20-án 41 jelölt vetélkedik az elnöki posztért, közülük hatan indulnak párttámogatással, három baloldali, egy nacionalista, egy „új demokrata" és egy mérsékelt iszlám párti aspiráns.⁵⁷ Bár nem esélyesek, de így kaptak lehetőséget a pártok politikai modelljeik bemutatására. A nagy pártok nem léptek porondra, és Karzaí kihívói, Asraf Ghání, Abdullah és Ramazán Basardúszt nem rendelkeznek pártkötődéssel. Ez a választás a 2004-essel ellentétben nem etnikai sza­vazásról, hanem modellek bemutatásáról (ámbár egyik modell sem esé­lyes), hátsószobai alkukról és a regionális kontextusról szól. A választás kimenetelét eldöntő háttéralkuk kivételével ezek a témák kedvezőbbek a pártok jövőbeli fejlődése számára, mint az etnikai szavazás. A Karzaí és Abdullah, az Északi Szövetség utóda, a széttöredezett Nemzeti Egység­front kemény magja jelöltjének harca a rossz kormányzás, a korrupció, a romló biztonsági helyzet miatt felerősödő dezintegrációs folyamatoknak megfelelően Észak és Dél küzdelmévé vált.

A 3.195 tartományi jelöltből 386, alig 12%-uk indult párttámogatással. A legtöbben, 56-an az északi Balkhban és a közel ötszáz jelölthöz képest igen kevesen, 33-an a kabuli tarományban, 18-an pedig Nangarhár tar­tományban mérettették meg magukat pártszínekben. A felkelés sújtotta Núrisztán, Zábul, Uruzgán tartományokban, a Haqqání terroristák által fenyegetett Khosztban és Pandzssír tartományban senki sem vallott színt pártkötődését illetően.

Ami a tartományi tanácsi választásokat illeti, a pártok átstruktúrálódására jellemző példa az északi, multietnikus Baghlán tartomány helyzete. A 2005-ben még szignifikáns modern pártok eltűntek a küzdőtérről. A tar­tomány rivális erői, a tádzsik Dzsamí'át-i Iszlámí és az iszmáiliták pártja, a Hezb-i Paivand-i Millí [Nemzeti Összefogás Pártja] nyílt párttámogatás nélkül indították jelöltjeiket. A legtöbb jelöltet a pastun arculatú Hezb-i Iszlámí és az üzbég többségű Hezb-i Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Moz­galom Pártja] indította, és megjelent öt tizenkét imámos síita (zömmel hazara tagságú) párt, noha 2005-ben még egyikük sem volt számottevő a tartományban. Ez mutatja Irán növekvő befolyását a térségben a többpó­lusúvá váló küzdőtéren, de azt is, hogy Karzaí vezetőik lekenyerezésével számított a hazara voksokra. Baghlán az ellentétek tartománya. A szava­zást megzavaró, legdurvább szimultán támadásra, a legtöbb merényletre, a tartomány északi részén került sor, itt a legalacsonyabb a részvételi arány, míg az iszmáilita és hazara körzetekben (Dósí, Khindzsán, Tala va Barfak) kiemelkedően magas.

A jelenlegi klíma azonban még nem kedvez a pártok fejlődésének. Nem alakult ki közvetítő szerepük a kormányzat és a társadalom között. Egyik oldalon sem örvendenek túlzott népszerűségnek. Mivel nem sike­rült az emberekkel megismertetni magukat, a pártokat illetően igen sok téveszme és manipuláció van forgalomban.

A tálibok vagy más iszlamisták bevonása a kormányba paradox módon minden pártellenességükkel egyetemben kedvezne a pártoknak, hiszen akkor markánsan megfogalmazhatnák magukat és programjukat valami ellenében. Ugyanilyen antitémát képeznek a külföldi erők, amelyeket hét éve még felszabadítóként üdvözöltek, ma már viszont megszállók, akiknek ellenében a kialakuló nemzeti egységet a politikai pártok is meglovagolhatják.

Ebben a közegben a politikai pártok fejlődése ismét stagnálni látszik, és „a civil társadalom" nem a pártok szervezőereje, hanem annak révén külső erők a pártokat igyekeznek meggyengíteni. A gyenge állammal szemben a nem-állami szereplők egyre szélesedő táborában nem a civil szervezetek és politikai pártok küzdenek vállvetve más nem-állami szereplők: vallási hálózatok, terrorszervezetek és „üzleti vállalkozások" hálózatai ellen, és nem utóbbiak pénzelik a pártokat (legfeljebb a maguk által létrehozottakat),⁵⁸ hanem a civil szervezetek kontra politikai pártok kívülről szított iszapbirkózásának állóvizében kárörvendő harmadikként az utóbb említett veszélyes hálózatok erősödnek. Afganisztánban a kö­vetkező évtizedeket sem az állami és nem-állami szereplők egymással vívott harca fogja jellemezni, hanem a politikai pártok, valamint a vallási és terrorszervezetek, bűnözői szindikátusok immár egymás ellen folyta­tott küzdelme.

A társadalom hagyományos elemei maradtak a fő szervezőerők, és a modern pártok is hagyományos köntöst öltenek. Ugyanakkor az állam gyenge marad vagy teljesen dezintegrálódik. Ennek következtében a nem-állami szereplők jelentősége felértékelődik. Egyes nem-állami szereplők – vallási hálózatok – irtják azokat a struktúrákat, ahol a pártok erőt gyűjtve megbújnának.⁵⁹ Más – törzsi, etnikai – struktúrák szere­pének erősödése felértékeli a pártokat is. A baloldal és az iszlamisták küzdelméből egy harmadik erő, a nacionalizmus emelkedik ki, ahogyan azt Kurdisztánban, Beludzsisztánban és Pakisztánban is látjuk. Pa­kisztánban a nacionalizmus előretörésével a pastunok többé már nem lesznek a hidegháború vagy az iszlamisták túszai. Ez Afganisztánban is új impulzust ad a pártok fejlődésének, s a bipoláris struktúrát tripoláris szerkezet válthatja fel. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a politikai skála kiegyenlítődését. Megállapíthatjuk, hogy hosszú távon a pártok jövője biztatóbb, mint középtávon. A pártoknak Afganisztánban van jövőjük.

 

Jegyzetek

1 Fiatal korában Hekmatjár maoista, Masz'úd pedig pályája kezdetén parcsami volt.

2 Míg ezek is etnikai alapon szerveződnek, az etnikai identitás nem jelent fel­tétlenül nyelvi azonosságot. A kurd dialektusok között olyan erős az eltérés, hogy nem is értik egymást, a szeraikí és brahuí nyelvűek is beludzsnak tekintik magukat, pártjaik perzsa és urdu, vagy éppen angol nyelven politizálnak.

3 Ghubbár az alkotmányos mozgalmat Dzsamíát-i Szirrí-je Millí-nak [Titkos Nemzeti Társaság] nevezi. Mír Ghulám Muhammad Ghubbár: Afghánisztán dar maszír-e táríkh [Afganisztán a történelem útján], Kabul, 1346 (1967). 717.

4 Mohamed Iszmáíl Akbar: Ráh-i Ájanda [A Jövő Útja] (dari nyelven), Kabul, 2006. 1.

5 A dzsirga a törzsi tanács, amelynek minden felnőtt egyenlő szavazati joggal rendelkező tagja. Ez a „törzsi demokrácia" legfőbb intézménye. Ezért a totalita­rizmusra törekedő iszlamisták a törzsi tanácsok ellenségei.

6 Önkormányzatok, törzsi és faluközösségi tanácsok, törzsi milíciák és falusi segédrendőrség.

7 1893-ben az Abdurrahmán emír afgán uralkodó és Sir Henry Mortimer Durand által az Afgán Királyság és a Brit Birodalom között aláírt szerződés szerint (amely a brit-indiai gyarmatbirodalom és Afganisztán között a Durand-vonalnak nevezett tűzszüneti vonallal ideiglenesen osztotta meg a pastun törzseket), legkésőbb száz év múltán az elcsatolt területeknek vissza kellett volna kerülniük az anyaország­hoz. A brit birodalomhoz került pastun törzsi területeket öt központi irányítású, Londonból kinevezett politikai megbízott irányítása alatt álló törzsi ügynökségre osztották. Idővel számuk hét lett. 1947, Pakisztán megalakulását követően sem integrálták őket a pastunok által lakott Északnyugati Határtartományban, hanem szövetségi irányítás alatt maradtak.

8 Ghaffar Khán (1890-1988). Az indiai antikolonialista mozgalom, a pastun nem­zeti mozgalom veteránja, a „határvidék Gandhija", a pastun nacionalizmus atyja.

9 1947-ben Raszúl Pastun alapította Kandahárban pastun irodalmi, nyelvművelő mozgalomként. Később vezetője Núr Mohamed Tarakí lett. 1953-ig működött. Sokan az első afgán pártnak tartják. Nézetünk szerint ezek a csoportok csak pártmagvak voltak.

10 A nőknek először az 1924-es alkotmány biztosított választójogot, ezt az 1931-es alkotmány visszavonta, majd 1959-ben ismét választójogot kaptak.

11 Amin Saikal: i.m. 155.

12 Rubin, Barnett R.: The Fragmentation of Afghanistan, Yale University Press, New Haven, 1995. 47.

13 Halliday, Fred and Zahir Tanin: „The Communist Regime in Afghanistan 1978­-1992: Institutions and Conflicts." JESTOR Europa-Asia Studies, Vol. 50., No. 8. 1998. december, 1357-80.; 1359.

14 Glatzer, Bernt: „The Pashtun Tribal System" in: Pfeffer, George and Deepak, Kumar Beheera (eds): Concepts of Tribal Society, Contemporary Tribal Studies, Vol. 5., Concept Publishers, New Delhi, 2002.

15 Dupree, L.: „A Communist Label is Unjustified. A Letter to New York Times", New York Times ,1978. május 20. 11.

16 Die Zeit (Hamburg), 1978. június 9. 4.

17 Selig Harrison: „The Shah, Not the Kremlin Touched the Afghan Coup", Wa­shington Post, 1979. május 13.

18 Selig Harrison: „Afghanistan. Soviet Intervention, Afghan Resistance and the American Role", in: Michael Klare – Peter Kornbluh (eds): Low Intensity Warfare. Counterinsurgency, Proinsurgency and Antiterrorism in the Eighties. Pantheon Books, New York, 1988.

19 New York Times, 1978. május 18.

20 Zbigniew Brzezinski: Power and Principle. Memoirs of the National Security Adviser 1977-81. New York, 1983. 356.

21 Reiszner, Igor: Razvityije feodalizma i obrazovanyija goszudarsztva u afgancev. Nauka, Moszkva, 1954.

22 A nomád törzsek szabadon legeltethetnek a művelés alatt nem álló állami földeken.

23 A vallási hálózatok sokkal gyengébben voltak mint Közép-Ázsiában, Iránban vagy Pakisztánban, ám a diffúz társadalmi struktúrájú országban mégis a legna­gyobb szervező erőt jelentették.

24 Steve Coll: Ghost Wars. New York, 165.; Mohammad Iszmá'íl Akbar: Faszl-e Ákher. Pesávar, 2003. 382. és 140.

25 A Hezb-i Iszlámít két tanzímba szervezték Gulbuddín Hekmatjár és Júnusz Khálisz vezetésével. Míg a Hezb-i Iszlámí katonai szárnya Hekmatjár vezetésével harcol a Karzaí kormány és a nemzetközi szövetségesek ellen, politikai szárnya re­gisztráltatta magát, és informálisan a legnagyobb képviselő csoporttal rendelkezik az afgán parlamentben. Júnusz Khálisz halála után tanzímjának katonai szárnya a Tora Bora Front fia, Anvar Ul-Haq vezetésével a tálibok oldalán harcol, politikai szárnya ugyanakkor beépült a keleti Nangarhár tartomány közigazgatásába.

26 Yusufzai, Rahimullah: „Influence of Durrani-Ghilji Rivalry on Afghan Politics", in: Afghanistan: Past, Present and Future. Islamabad, 1997.

27 Qánún-e Aszászí-je Dzsumhúrí-je Afghánisztán [Az Afganisztáni Köztársaság Alkotmánya]. Kabul, 1356 (1987).

28 Sokan nem ismerik el teljes körű párttörvényként, ezért említik a 2003-as törvényt az első párttörvény gyanánt. Azzal érvelnek, hogy a gyakorlatban meg­maradt az állampárti funkció, és a többpártrendszer csak csíráiban, irányítottan és ellenőrzötten, a korábbi állampárt árnyékában működhetett.

29 Fred Halliday: „Revolution in Afghanistan", New Left Review, No. 112. 1979. november-december. Lásd: http://home.comcast.net/~platypus1919/hallidayfred_afghanrev1978_NLR10901.pdf.

30 Milíciák, hadurak, tanzímok, vallási alapítványok, bűnözői szindikátusok. Gyakran párhuzamos adminisztrációt működtetnek az általuk ellenőrzött terü­leteken.

31 Ulumí bírta rá 1992-ben a laskargahi volt khalqí milíciákat, Khán Mohamed és Allah Núr szervezeteit, hogy a Dzsamí'áttal együttműködjenek, ne harcoljanak a mudzsáhíd kormány ellen.

32 Az iszlám szinkretikus, népies irányzata szentek és sírok kultuszával, preiszlám hagyományokkal, szúfí dervisrendekkel, Mohamed próféta kultuszával. Az iszlám legrugalmasabb, legtoleránsabb irányzata.

33 1867-ben az észak-indiai Deóbandban alapította Maulana Mohamed Qászim Nanutáví és Maulana Rasíd Ahmed Gangulí. A brit gyarmatosításra adott válasz­ként létrejött purifikátor, Nyugat-ellenes mozgalom. Célja a Mohamed próféta korabeli egalitárius iszlámhoz való visszatérés. Politikai szervezete a Dzsamí'át-i Ulama-i Hind volt, amely ellenezte a szubkontinens megosztását. A pakisztáni madraszák 64%-a deóbandí. A deóbandí iskolához tartozó Maulaví Fazl Ur-Rahmán, a pakisztáni Dzsamíát-i Ulama Iszlámí vezetője részt vett az afganisz­táni tálib mozgalom kibontakoztatásában. Zia Ul-Haq pakisztáni katonai diktátor (1977-1988) is deóbandí volt. Pakisztánban a Tahrík-i Nifáz-i Saríát-i Mohammadí (a Mohamedi Törvénykezés Kikényszerítésének Mozgalma) elnevezésű radikális szervezet (más néven a pakisztáni tálibok mozgalma) is deóbandí. Ez az irányzat a síitákat nem tartja muszlimoknak, a népi iszlám hagyományait „pogány prakti­káknak" hívja, és a nőkről alkotott nézetei is megegyeznek a tálibokéval.

34 Egyes tálibok 2005 után jól kihasználták a választási lehetőségeket, bejutottak a törvényhozásba, egyikük, a tálibok zábuli rakétás mollája a 2009-es elnökvá­lasztáson is indult.

35 Antero Leitzinger: „The Roots of Islamic Terrorism", The Eurasian Politician , 5. sz. 2002. április-szeptember.

36 A nemzeti kérdés elé helyezett osztályharccal vagy a nacionalizmust tagadó iszlám politikai vízióval.

37 Vaknin, Sam: „Afghan Myths. An Interview with Anssi Kullberg". http://samvak.tripod.com/pp100.html

38 Sahnaváz Tanaí védelmi miniszter 1990 márciusában puccsot kísérelt meg Nadzsíbullah elnök ellen a khalqí tisztek bebörtönzése, a pastun törzsi határőrség lefegyverzése, az északi nemzetiségi milíciáknak a fegyveres erőkbe történt kooptálása elleni tiltakozásul. A puccs leverését követően a puccsista tisztek, köztük pilóták gépeikkel együtt Pakisztánba menekültek. A Békemozgalom 1991-ben Ravalpindíben alakult. Elnöke Sahnaváz Tanaí. Ez a szervezet látta el pilótákkal és más tisztekkel a tálibokat.

39 Gilles Dorronsoro: La révolution afghane: des communistes aux taliban. Karthala, Párizs, 2000.

40 A törzsi tanácsokban, dzsirgákban közmegegyezéssel, nyílt szavazással döntenek. Minden szavazat egyenlő.

41 Abú Ala' Maudúdí (1903-1976) szunnita fundamentalista iszlamista politikus. 1941-ben az indiai Dzsamíát-i Iszlámí megalapítója és elnöke. 1947-től 1972-ig a Dzsamíát-i Iszlámí Pákisztán elnöke volt.

42 A Szvát völgyében fekvő Matta körzetben a helyi tálibok a föld nélküli zsel­léreket szervezték a földesurak ellen. Jane Perlez and Pir Zubeir Shah, "Taliban Exploit Class Rifts in Pakistan ", New York Times, 2009. április 17.

43 Az 1996 szeptemberében, Kabul elfoglalása előtt meggyilkolt katonai veze­tőjüket, Molla Bordzsánt kivéve.

44 Dr. Fazal Ur-Rahim Marwat – Dr. Parvez Khan Tarun: „The Rise of Taliban in Afghanistan and their Impact on Pakistan", Afghan Studies Journal, No. 2. Peshawar, 2000.

45 Az ENSZ égisze alatt 2001 decemberében megrendezett bonni konferen­cia vázolta fel a politikai intézmények rehabilitációjának ütemtervét: rendkívüli nemzetgyűlés, majd alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását új alkotmány elfogadására, elnöki, törvényhozási és helyhatósági választások megrendezését. Elnökválasztásra először 2004-ben, majd 2009-ben került sor. Tartományi taná­csokat 2005-ben és 2009-ben választottak. Parlamenti választásokra 2005 után 2010-ben kerül sor. Helyhatósági választásokat nem tartottak.

46 Single Non Transferable Voting (egyéni át nem ruházható választási rend­szer), ahol nincsenek pártlisták, csak egyéni képviselők indulhatnak. Ez a kor­szerűtlen rendszer csak Jordániában, Vanuatun, a Pidkin-szigeteken és részben Tajvanon honos. Nem korlátozza az indulók számát sem. Nincs bejutási küszöb. A többképviselős választókerületekben a szavazatok sorrendjében igen eltérő eredménnyel be lehet jutni a törvényhozásba.

47 Törvény a politikai pártokról, második fejezet, 6. cikkely.

48 Article 3 of the Constitution, http://president.gov.af/Contents/68/Documents/199/ChapterOneConstitutionState.html. Article 12 of the Political Parties' Law, http://www.afghan-web.com/politics/parties_law.html

49 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame or New Beginning? 21 July 2005, Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work , 15 May 2006.

50 Júnusz Qánúní, Latif Padrám, Iszháq Gailání és Fárúq Nedzsrábí. Ugyanak­kor Mohaqqiq a Vahdat-i Iszlámí-je Mardom, Dosztum a Dzsombes-e Millí elnöke s egyben nemhivatalos jelöltje volt.

51 A politikai pártok közül a Maház-i Millí vezette a Karzaí melletti kampányolást. Számos kisebb párt is támogatta, amelyek aktívan kampányoltak mellette.

52 A pastunok az ország lakosságának mintegy 55%-át, a tádzsikok 19%-át, az üzbégek 9%-át, a hazarák 8%-át, a csahar ajmakok 4%-át, a türkmének 3%-át, a beludzsok mintegy 1%-át alkotják

53 Az Iránban élő afgán menekültek szavazataival lett a harmadik.

54 William Maley: „Fledging Democracy a Target for Destruction", The Australian, 2006. szeptember 12.

55 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame orNew Beginning? 21 July 2005., Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work, 15 May 2006.

56 Az iráni kormány 1980-ban 86 síita afgán szervezetet nyolc tanzímba szerve­zett, ekkor vesztek el a síita ellenállás baloldali és mérsékelt irányzatai.

57 Habíb Mangal a Nahzat-i Farágírán [Demokratikus Mozgalom], Sahnaváz Tanaí a Da Szóleí Ghórzang [Békemozgalom], ANDP parcsamí és khalqí utódpár­tok, Mahbúbullah Kusání egy régi maoista új pártja a Hezb-iÁzádegán [Szabadok Pártja], Sah Mahmúd Popal a Hezb-i Szolh-e Millí Iszlámí-je Afghánisztán [Afga­nisztáni Iszlám Nemzeti Békepárt], a 2004-ben is indult Latíf Pedrám a Nemzeti Kongresszus, Fárúq Nedzsrábí a Hezb-i Isztiqlál [Függetlenség Pártja] jelölésével. Popal kivételével mindnyájan pártelnökök.

58 Ezek Afganisztánban nem politikai befolyásuk kiterjesztésére hoznak létre pártokat, hanem kényszerűségből, magánmilíciáik legalizálására.

59 Ez tapasztalható az Afganisztán és Pakisztán határán elterülő törzsi ügy­nökségeken, ahol az iszlám szélsőségesei kiirtják a modern politikai pártok, elsősorban az Avámí Nemzeti Párt képviselőit.

Kristó Nagy István: Az ám, Hazám! Örökségünk, Trikolor Könyvkiadó Kft., Budapest, 2008.

„Jól tudom, hogy minden szavam, jelzőm vitatható, de nem irodalomtörténetet írok, hanem esszét, tehát kísérletet teszek az igazabb, őszintébb, teljesebb megközelítésre, s ha külön-külön mindenben tévednék is, annak egészében, amit mondok, mindenképpen – van valami."

Ördögh Szilveszter írta a szerzőről, a szerkesztőségi íróasztalnál ülő kéziratolvasóról: „Arra gondolok, hogy Kristó Nagy István meg akarta adni […] a vidéki középosztálynak, a középosztályi értelmiségnek a becsületét. S ez sem tipikusnak, sem hivatalnokinak nem mondható." E mondat mögött ott van a magyar XX. század ismerete és az egész életmű nagyságának mélységes elismerése, megbecsülése, a szerző iránti tisztelete és – leírom, mert megtapasztaltam – szeretete. Ördögh Szilveszter szemében Kristó Nagy István „a sajnálni valóan szerethető – vagy szeretni valóan sajnálható […] középosztályból" jövő sokoldalú humanista tudós, gyógyszerész, az irodalom és a művészet történeté­nek ismerője, ismeretterjesztő, jelentős művek fordítója, az induló fiatal tehetségek segítője, vagy egyszerűen: a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő mai ember. Nagy és példa értékű mind az eddigi, immáron gazdag életművé érett, reánk hagyott örökség, mind a szerző élete, munkássága.

Kristó Nagy István lakásában értékes festmények, rajzok, szobrok, könyvek tekintenek le évtizedek óta arra a sok barátra és látogatóra, akik otthon érzik magukat e gazdag érzéki, érzelmi, és gondolatgyűjtemény­ben, amely egyben óriási nyitott ablak is a magyar, az európai és a világ­kultúrára. Ebben a légkörben mintha minden korlátjától megszabadulna a gondolat és a képzelet. A könyvekből más-más nézőpontok, világ- és emberképek lépnek elő. Összetartozva is küzdenek egymással, s küzdve is összetartoznak, mint az egész részei. Itt vannak a jóság képviselői, de a gonoszságéi is, akikről kiderül, hogy ők is csak emberek; nem született jók vagy gonoszok, hanem azzá lettek: „jó emberekké" vagy „bukott an­gyalokká". Az ember pozitív vagy negatív teljesítménye egy humanista értékrend alapján elismerendő és tudomásul veendő akkor is, ha az ember egész életére a negatív, vagy éppen a pozitív a jellemző. Egyik sem oltja ki a másikat. Ezért idegen Kristó Nagy István számára az akár pozitív, akár negatív előítéletes általánosítás. Nem írja le, hogy milyen az ember, a nép, milyenek a németek, olaszok, románok, szlovákok, zsidók, cigányok, magyarok. Nem zárja be az egyes embert valamilyen végleges kategóriabörtönbe, amely mód a tekintélyelvű ideológiák és diktatúrák sa­játja. A szavak is tettek: „szótettek" (a nyelvészet és a lélektan használja is ezt a kifejezést), alkalmasak a bántásra, megsemmisítésre, rossz hírbe keverésre, sőt a valóságos megsemmisítés előkészítésére, ahogy ez a történelemben, a mi közelmúltunkban is nemegyszer megtörtént.

Kristó Nagy István válogatása sokszínűségében és a ritka kordoku­mentumok, tanulmányok lelkiismeretes összegyűjtésében otthonának hangulatát idézi. Ott vannak a megmentett, megtalált, megírt, de meg nem jelent, megszerkesztett dokumentumok is, amelyek a magyar közelmúlt nagy kincsei, forrásai. Például „A lillafüredi írói értekezlet (1942. november) jegyzőkönyve", amelynek „jó része elveszett […] 1945 elején, […] jó barátom, Jászberényi Károly, a romok között ismerte fel a jegyzőkönyv szétszórt lapjait" – írja a szerző. Nagy érték a tanú és a „szemtanú" élő hitelességével és páratlan dokumentáltságával megírt, patikamérlegen nem mérhető „A nyilasok" c. tanulmánya is, amely nem csupán a nyilasokról szól, hanem az akkori magyar társadalom egészéről, arculatáról. Nyomon követi benne mind a magyar, mind a világirodalom legnagyobbjainak mai munkásságát. A válogatásban ott van „A népi írók és híveik", (a népi fogalmának, történelmi értelmének tisztázásával); a „Krúdy régi Pest-Budája", „Az igazi Németh László," és a „Kertész és a gyilkosok" című tanulmánya is. Megjelennek a magyar írók nevei, akiket Kristó Nagy 22 éves kora óta (a lillafüredi írói értekezlettől kezdve) szinte egytől egyig személyesen is ismert. Megjelennek a korabeli események, írói teljesítmények, vállalt szerepek, összeütközések – a változások szövedékében.

Kristó Nagy István számtalan fontos esemény tanúja volt.

„[…] a zsidóság kiirtását 1944 előtt ép ésszel senki elképzelni nem tudta" – vallja egy helyütt. „(A BBC adásait rendszeresen hallgattam, s azokban szó sem volt a később holokausztnak nevezett népirtásról. 1943 elején kíváncsiságból egy ifjúsági csoporttal együtt magam is találkoztam Szálasival, aki a zsidóellenes intézkedések maximumaként a kitelepítést nevezte meg; igaz, én viszont szemébe mondtam, hogy ha netán – Isten őrizzen! – hatalomra jut, fel fogják akasztani.)" Így működött a 23 éves Kristó Nagy kategorikus imperatívusza.

Kristó Nagy úgy tanítja a vele kapcsolatba kerülőket, hogy nem tanít, hanem inkább mutat, felmutat, kérdez. Az első vagy második mondata: „Most min dolgozol?" „Mert dolgozni kell!" Igazi tanáregyéniség. Ezért volt bennem mindig boldog szégyenkezés, amikor egy-egy új munkáját évtizedeken át változatlan tartalmú, de kissé más szöveggel, finom, megfoghatatlan iróniával így dedikálta nekem: „Örök tanáromnak, Kristó Nagy István." Kíméletlen szeretettel szigorú. Kíméletlen a hibák, a pon­tatlanság, az egyoldalúság, a lustaság, a tudatlanság, a hamisítás, az aránytévesztés, az érzéketlenség bírálatában, s szeretettel szigorú az igazi munkát végző, küszködő emberhez.

A válogatás

Kristó Nagy István tudja és tanítja, hirdeti, hogy „Historia est magistra vitae." Végül is mindent a történelemből tudunk, mindennek van története, s mindennek a lényege saját történetéből ismerhető, sejthető meg; az ember maga is történelmi jelenség.

A megismerés számára nélkülözhetetlen az elvont gondolkodás, az elvont fogalmak használata. A megismerés kiindulópontja azonban a konkrét történelmi jelenségek vizsgálata.

Ezért is fontos módszertanilag a könyv első tanulmánya, amelynek címe: „Töri".

„Amit a történész tehet: beleéli magát a múlt lelkiségébe, s ezt, mintegy belülről kibontva, racionálisan magyarázza" – idézi Kerényitől egyetértőleg Kristó Nagy, amit azonnal ki is bont, megmutat a külön­böző korok, emberi sorsok, gazdasági, politikai, szociológiai, kulturális elemzésével. A mítoszt nem kell és nem lehet eldobni, de összekeverni és helyettesíteni sem lehet és szabad a tudománnyal, a racionalitással. Mindegyik létezik a másik nélkül is, csak az ember nem létezik – a mai napig – a kettő nélkül. A mítoszok egy részéből a művészet táplálkozott, s ez a fajta tudás a racionalitás és az érzéki megjelenítés mestersége révén az ember önmegismerésének fontos eszközévé vált. Ezután az embert már nem mitizálni kell, hanem a mítoszokat kell emberiesíteni, a humánum szolgálatába állítani. Egyébként sincs nagyobb rejtély, csoda mint az ember és a világ.

„Nemcsak a többé-kevésbé egzakt tények, […] hanem a közösségi történetek vagy a művészettörténet is segíthetik a történelmi tudást. És […] nemcsak pl. Mátyás király és a róla író Vasvári, hanem a bűnözők is érdekesek egy társadalom múltjára nézve." De az ember „miként szóljon igazi felháborodással a közelmúlt történel­mének fasiszta megítéléséről, ami – sajtószabadságunk nagyobb dicsőségére – egy virtigli náci kiadványban olvasható, s tudtommal mindeddig visszhangtalanul: »Budapest száznyolc napon keresztül védte Európát […] egy nyugat felé hömpölygő bolsevista rablóbanda áradatával szemben«. Józsa Béla sorai ezek, abból az emlékkönyv­ből, amelyben az 1945-ös rózsadombi harcok során kiképzetlenül harcba vetett, kisszámú életben maradt diák számol be arról az iszonyatról, amibe belekerültek. Mintha nem is a magyar honvédség támadta volna meg teljesen fölöslegesen a Szovjetuniót! […] Ugyan­akkor szinte hőskölteményt ír egy Ausztráliában talán még mindig élő volksbundistáról, Elischer Gyuluskáról (jól ismertem), aki vágóhídra vitte szegény egyetemista társait stb. Ez is egyfajta történetiség." (Egyetemisták az ostromgyűrűben. A Történelmi Hagyományőrző és Hadisírgondozó Alapítvány kiadása, Budapest, 1999.)

Kristó Nagy rámutat a szemrebbenés nélküli hamisításokra is. Veres Péter A paraszti jövendő című, újra megjelentetett könyvének kiadói megjegyzése szerint:

„Veres Péter ezt a művet azért írta, hogy a kolhoz ellen tiltakozzék. Éppoly jól ismertem Péter bácsit, mint Püski, ezért állíthatom, hogy mindig baloldali, radikális és szocialista volt, és épp a szocializmus helyes útját kereste ebben a művében […] Itt jegyzem meg, hogy, a Szépirodalmi Könyvkiadónak Veres Péter általam szerkesztett életműsorozatában már szerződése volt erre a könyvre is, de aztán Püski elkérte Veres Péter jóhiszemű fiától, és több mint tíz évig fektette […] A paraszti jövendő nagyszerű szocialista agrárprogram, amely az önkéntes szövetkezést állította középpontba […] Rákosi klikkje ellenségesen fogadta: ők jobbnak látták a kényszert. De végül a Kádár-féle kényszerből jó lett: Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Márton János és megannyi mezőgazdasági szakértőtársuk jóvoltából fel­virágzott a magyar föld ügye, és megvalósult az, amit Veres Péter 1948-ban javasolt. Ezt a rendszerváltással tették tönkre. Ám Veres Péter programja ma is hasznos lehet, és nemcsak történelmi ada­lékként, hanem konkrét termelési tanácsaival […] egy valóban alulról jött népi zseni látomásaként, amely azonban mindig következetesen racionalista (és nem nacionalista)."

A történelemmel kezdi tehát Kristó Nagy a gyűjteményes kötetet, s ebben benne van az a módszer és szemlélet, amellyel a szerző dolgozik, amellyel a világhoz, az emberhez, az igazsághoz, a humanizmushoz közelít – az emberi tisztesség, a humánum értékeinek védelmében. Az is kiderül, hogy a magyar irodalomnak és a kutatónak van folytatható vonulata, miközben a nem folytatható, a konkrét ismeretekre, tudo­mányra fittyet hányó is része saját történelmünknek, s a folytatható is – akarva nem akarva – reflexiója a nem folytathatónak, tehát ismerete fontos. Mindezek történelmietlen számbavétele, vagy megkerülésük félreértésekkel, hamisításokkal, mindent egybemosó általánosításokkal, hajbókoló tekintélytisztelettel, előítéletekkel jár (ez utóbbiakhoz kiváltképp nem szükséges semmiféle munka, erőfeszítés), s a történelem szinte rázuhan az emberekre, mielőtt kezdenék azt megérteni. Kristó Nagy munkája abban segít, hogy egyre inkább valóságos, eredeti arányaiban-aránytalanságaiban, fényeiben-árnyaiban láthassuk mi, olvasók az örökségünket, önmagunkat. Időről-időre újra kell írnunk, vizsgálnunk, értelmeznünk történelmünket, miként újra és újra le kell fordítanunk az egykor már jól lefordított értékes műveket is, mert a világ, a történelem, a nyelv, az értelmezés határai és lehetőségei változnak, a kutatások új összefüggéseket hoznak napvilágra. Ha ezt tesszük, akkor kiderülhet, hogy a jó hagyományaink is sokkal gazdagabbak, mint hittük. Ezzel azonban az is kiderül, hogy tudatlanságunk, előítéleteink, lustaságunk, korlátaink, s mindezek nem-ismerete erősebb, mint gondoltuk. S talán az is világosabb lesz, hogy mi, és miért nem jut el a tananyagokba, az iskolákba.

E kitűnő válogatásból az olvasó tetszése szerint választhat – magam is ezt teszem, előrebocsátva, hogy ez nem értékítélet. Három esszét tartok kiemelendőnek: „Klebelsberg és kora", „Az igazi Német László", „Kertész és a gyilkosok".

„Klebelsberg és kora"

Kristó Nagy sokat idéz Klebelsbergtől, akinek szövege a kor, az ural­kodó magyar korszellem, az uralkodó politika sűrítménye.

„A húszas évek kormánypolitikájának egyik fő motívuma volt a »kultúrfölény« jelszava. Ezen az alapon követelték vissza Nagy-Magyar­országot […] A »kultúrfölény« legfőbb apostola Klebelsberg Kuno miniszter volt." A neonacionalizmus című kötetben (Athenaeum, Budapest, 1928) Klebelsberg „elsőként próbálja megfogalmazni a korai magyar fasizmus ideológiáját. Ellenforradalmi gyakorlat ugyan előtte is volt, s ennek »eszmei alátámasztásáról« s gondoskodtak a bajtársi szövetségek, titkos társaságok, fajvédő lapok, sőt némely egyházi körök – a Bethlen-féle »konszolidáció« azonban szükségét érezte, hogy ebből a zavaros […] konglomerátumból egységes »nemzeti ideált« alakítson ki. Hogy erre mennyire szükség volt, azt éppen Klebelsberg állapította meg: »Napirenden volt egymás sivár okolása és a kiegyezés korának szigorú elítélése, anélkül, hogy egyenértékű pozitívumokat tudtak volna vele szembehelyezni. A Bethlen-kabinetnek jutott azután feladatul, hogy úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvidálja […] Sem a forradalomból, sem az ellenforradalomból nem maradt meg egyetlen alkotás sem.«"

„Érdekes, hogy Klebelsberg elismeri az ellenforradalom eszmei csőd­jét" – jegyzi meg Kristó Nagy.

„Az ellenforradalom annyira csak gátlástalan, nyílt terror volt, hogy nem is törekedett […] elvi-eszmei igazolásra. Ezért Klebelsberg, a »kiművelt emberfő«, jobbnak látta kereken elutasítani; az ellenforra­dalom nacionalizmusát azonban »neonacionalizmus« néven mégis menteni igyekszik. Az ellenforradalom látszólagos megtagadására azért is szükség volt, mert az a feudális-klerikális és tőkés világ (melytől a Bethlen-kormányzat nagymértékben függött), nem nézte fenntartás nélküli rokonszenvvel. A feudális és klerikális szemlélet visszacsempészése jellemző Horthy-Bethlen-Klebelsberg ideo­lógiájára. Ezért kell megvédeni a kiegyezés korát, helyreállítani a felsőházat, elvben megmaradni a királyság mellett, s így tovább. Az »új« szellemet viszont a fasizmus felbukkanása jelenti."

Ennek az „új-magyar" ideológiának a megformálására azután Gömbös vállalkozott.

Az alábbiakat érdemes hosszan idézni a szerzőtől:

„Klebelsberg »neonacionalizmusa« nemcsak a Horthy-rezsim elvi alapjait rakja le, de a művelődés, nevelésügy, oktatás, propaganda, sőt, a testnevelés teljes gyakorlati programját megadja. A Horthy-kor­szak egész szellemisége ezen a nyomon haladt tovább. Klebelsberg elvontan, okosan fogalmazott; egyszerre volt európai és »fajmagyar« – konzervatív, de bizonyos mértékig liberális is. Voltak, különösen Bethlen miniszterelnöksége idején, akik ugyanezen pallérozott módon fejezték ki lényegében reakciós és ellenforradalmi eszmevilágukat. Két igényes folyóirat: a Magyar Szemle és a Napkelet fogta össze ezt a tevékenységet. […] ugyanebben a szellemben dolgozott […] Gratz Gusztáv, Herczeg Ferenc, Korniss Gyula, Prohászka Ottokár és Ravasz László. Mellettük azonban a húszas években is jelen voltak a harcos jobboldaliak: Bangha Béla és Zadravetz István […] Milotay István […] Mindennek az elemei megtalálhatók már Klebelsberg elegánsan konzervatív, magyartalan mondataiban is – de ő még mit sem tud Hitlerről […] A példa […]: Mussolini fasizmusa."

A kultúra területén is voltak megkötések: „A magasabb műveltség természetesen továbbra is az úri osztály előjoga lehet." Klebelsberg ezt is kimondja: „Vannak, akik a népoktatás fejlesztése érdekében tett intézkedéseinket helyeslik, csak a magyar műveltség fejlesztését ellenzik. Pedig csak így nevelhető fel az a szellemi elit, amire a nemzet vezeté­se szempontjából szükségünk van, ha nem akarjuk, hogy egy politikai demokrácia a tömegeket demagóg vezetése alá hajtsa." Ez volt a célja Klebelsberg ösztöndíj-javaslatának is, a „magyar középosztály kiváló gyermekeinek neveltetése" céljából.

És Klebelsberg még kiemelkedett a Horthy-korszak politikusai és ideo­lógusai közül! ő legalább az iskolák ezreit építette. Persze, kinek a pén­zén? Az iskolák épületei, felszereltsége szomorú volt, szociológiája még inkább. Az iskolaköteles gyermekek csaknem egynegyede a négy elemit sem végezte el. A lakosság több mint felét kitevő szegényparasztság és munkásság gyermekei a középiskolákban tanulóknak csak huszad részét tették ki. A szegényparasztság tíz-tizenhét éves gyermekei közül csak minden ötszázadik juthatott középiskolába, minden ezerháromszázadik került főiskolára. (Most veszem észre, hogy nem használtam idézőjelet Kristó Nagy szövegének idézésekor, mert annyira magaménak éreztem, én is ebből az „alvilágból" érkeztem.)

A legmagasabb szintű oktatás színvonaláról Klebelsberg azt mond­ja: „Azok jó kétharmad részének, akik diplomához jutnak, minimális a tudásuk" […] az elégségesek és a gyenge közepesek óriási tömegeket tesznek ki, akiknek diplomája érdemi tudást nem takar, csak a minősítés látszatát kelti […] Látjuk azt is, hogy amikor egyesek az egyetemi katedrát elérik, megszűnik tudományos működésük. […] Az előadások sokszor sztereotip ismétlésekké válnak […] a főiskolai diploma sem ad jogot semmiféle alkalmazásra." „Pedig e nyilatkozat idején (1927) még nem is volt olyan súlyos a helyzet, mint pár év múlva a gazdasági válság alatt, amikor is az állástalan diplomások szégyenteljes ellátatlanságánál csak a szegényparasztság és a munkásosztály nyomora volt nagyobb" – fűzi hozzá Kristó Nagy István.

„A nevelés második központi gondolata: »Vesszen Trianon!« […] A miniszter erről csak burkoltan beszél, mert nem akar külpolitikai bonyodalmakat – annál több szó esik erről a sajtóban, könyvekben, gyűléseken és főként az iskolákban. Minden gyerek megtanulta, hogy kiváló, hős nemzet tagja, mely igazságos háborúját csak a túlerő és a baloldal árulása miatt veszítette el. S hogy a nagyszerű magyar népet egészen elpusztítsák, ellenségei Trianonban megfosztották ősi birtokától; az ország javarészét odaadták a tótnak, szerbnek, bocskoros oláhnak, akik alacsonyabb rendű népek s ráadásul sanyar­gatják rabságban élő magyar véreinket. De van Isten és eljön még a leszámolás órája."

Ezt a nevelést szolgálta a katonai nevelés, a leventeoktatás. (E so­rok írója életkoránál fogva is részese volt ennek.) Talán sokat idéztem, de azért tettem, mert a történelmi tévhitek még élnek, sőt, erősödnek. Felmérések tanúsítják, hogy ennek több oka is van: a magyar jobboldal egy részének tudatos politikai munkája, s az is, hogy munka, erőfeszítés nélkül egyszerűbb az önállóság látszatát keltő véleményt nyilvánítani. A „ködevők" és a gátlástalan, a hazugságot a politizálás tudatos módsze­révé tevő „habzó szájúak" pedig egyaránt szembefordulnak a realista humanistákkal.

„Az igazi Németh László"

Ennek az írásnak a címe nem csupán „provokatívnak tetsző" – amint Kristó Nagy írja -, hanem valóban az is: vitát vált ki s új megközelítési utakat kínál Németh László munkásságáról, életének árnyaltabb, ponto­sabb megértéséhez. „Mi az, ami az »igazi« Némethtel kapcsolatosan más hangsúlyt kívánhat? […] egészen rendkívüli tehetsége […] szemé­lyisége, végletes (mondhatni végzetes) szubjektivitása." Nem hagyható ki a vizsgálódásból „személyiségének még a »készülődést« is megelőző szakasza sem. E sorok írója meri állítani, hogy mindenkinél jobban ismeri őt" – írja Kristó Nagy.

Németh László apjától tanulta el a „szakadatlan munkát, ám ötven percenként (mint egy tanóra után) tíz perc szünet beiktatásával. »író, ha ábrázolhat is új, később megismert világot, az ősképet, melyen az életet megérti, a maga ifjúságában szerzi« – idézi a szerző Németh-et.

Németh másik jellegzetes vonása a „dacos következetesség." Ez vi­láglik ki saját „kommunista kaland"-jából, gondosan megírt és elmondott 1919. május 1-jei beszédjéből, pedig „április legvégén már úgy festett, hogy a proletárdiktatúra összeomlik." (A beszéd „kéziratát szinte csodával határos módon találtam meg 1945 február végén a Törökvész úti Németh villa romhalmazában, melynek közlését 1981-ben engedélyezte.") A felelősségre vonást nem is kerülhette el.

„Ekkoriban a döntő szellemi hatás, mely e beszéd elején is feltűnik, Adyé, ami korántsem annyira magától értetődő, mint ma hinnők. Ady gyakorlatilag a harmincas évek második feléig feketelistán volt […] baloldalinak, dekadensnek számított, s ezt az elbírálást Makkai Sándor, erdélyi református püspök úttörő könyve, a Magyar fa sorsa szüntette meg. Tankönyvekbe is csak ezután került be. De a fiatal Németh már a háború alatt Ady hívévé lett, s ebben határozottabban polgári liberális gondolkodású, felvilágosultabb középiskolai osz­tálytársainak hatása is közrejátszott. Ám e jórészt zsidó diáktársak kedvező befolyását megrendítette, hogy egyikük elárulta: mintegy »összeszövetkeztek« ellene, mert nyomasztó fölényét, amely a tanári kar értékelésében is tükröződött, ellensúlyozni akarták. Ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők."

Ezt a „traumát" az 1943-ban írt Homályból homályba c. kötetében „rögtön helyére is teszi…" – írja Kristó Nagy.

Ady költészete mellett hatott rá Móricz és Szabó Dezső prózája is. Az olvasónak azonban az is feltűnik, hogy József Attiláról furcsán hallgat, vagy ha nem, akkor idegenkedik el- vagy felismerni szellemi teljesít­ményét. Mintha egy másik „Ady-sorsú" költő lenne. Ez a vita máig tart. Miként is lehet valaki egyidejűleg Ady híve és József Attila elutasítója?! Miféle rejtély ez? Vagy inkább merev fogalmaink, netán előítéleteink áldo­zatai vagyunk? Nem arról van-e szó, hogy a személyes negatív élmény és az általánosítás között nincs feltétlenül közvetlen összefüggés, hogy a tudományos, a józan gondolkodás az elveket, a törvényeket nem keveri össze a benyomásokkal, s a benyomásokat nem tekinti az általánosítás szükségképpen elégséges alapjának? És ezt a hibát nem csupán azok követhetik el, akik antiszemitizmust látnak Németh László egy-egy zsi­dókra vonatkozó megfogalmazásában, hanem Németh is elkövetheti, s egyszer-egyszer el is követi, amikor ugyan tapasztalatokra támaszkodva, impressziói hatására indulatait fogalmazza meg, s ragyogó értelmét szegre akasztja. A hétköznapok pongyola nyelvezetében is gyakori ez a jelenség. Rövid turistaút után is hallani olyan mondatokat, amelyek kerek-perec jellemzik, hogy milyenek a kínaiak, olaszok stb. Az ilyen kijelentések gyakran még a benyomásoknak sem felelnek meg, hanem sokkal inkább az elterjedt vélekedéseknek, előítéleteknek.

Ebből a „bűnből" a körültekintő, vagy hivatásánál fogva is a tudomá­nyos gondolkodást gyakorló ember ki tud lépni, amikor munkája fogalmi gondolkodásra készteti. így azután az indulatból pongyolán fogalmazó ember és e pongyolaságát meghaladó ember szembe is kerülhet ön­magával (ha erre képes), ezt tudatosíthatja is, be is vallhatja, de erre képtelen is lehet. Az elemzőnek azonban mindezzel számolnia kell.

Feltételezhető, hogy emiatt nem jelent meg például Akasztófavirág című munkája, amelyet Az elsodort falu hatása alatt írt, s máig nincs tel­jes kiadása. („Megjelentetését magam javasoltam, ám a zsidó értelmiség 1919-es szerepét érintő némely részletét a kötet szerkesztője a család beleegyezésével elhagyta.") – fűzi hozzá zárójelben Kristó Nagy.

E szöveg írója pedig úgy gondolja, hogy a hiba fegyelmezetlen szó­használatunkban van, ahol összekeverednek a fogalomként használt és valamely konkrét eseményre vonatkozó, hétköznapi jelzőként, meg­szokásból használt szavak. Ezt az összemosódást, a megkülönböztetés hiányát találtam Kristó Nagy idézett szövegében is, midőn azt írja: Né­meth zsidó diáktársai összeszövetkeztek ellene, s „ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség (kiemelés tőlem – K. E.) irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők." Valóban az egész zsidó értelmiségről lenne szó?!

Ellene lehet vetni: honnan is veszem a bátorságot annak feltéte­lezésére, hogy Németh vagy Kristó Nagy ne ismerné a hétköznapi, konkrét eseményekkel kapcsolatos és a fogalmi pontosságot igénylő szóhasználat közötti lehetséges különbözőséget?! Ezt nem is állítom, de az általuk írt szövegekben mégis létezik ez az ellentmondás. Kristó Nagy írja: „[… ] a valóban ízig-vérig liberális és »európai« Kerényi – magam is tanúsíthatom szegedi előadásai vagy akár a baráti körében elmondottak alapján – sose került szembe Németh gondolatvilágával, sose tekintette őt magyarkodónak, népiesnek, antiszemitának […], mint annyian, még az egykori barátok közül is." A „sokak által fölemlegetett állítólagos antiszemitizmusának" összefüggésében pedig „hadd emeljem ki a halálig tartó barátságok közül Pap Károllyal és Sárközi Györggyel való kapcsolatokat. Pap Károlyról [Némethnek] több írása is megjelent. A legelső írásban például ez áll: »megdöbbentő élmény volt, hogy ez a más sorsból és más úton jött ember mennyire az én gondolataimat hozza […] Illyés Gyula után megint egy író, akiben nekem annyira ismerős igények munkálkodnak?« (Két nemzedék, 341.)"

Kristó Nagy rámutat, hogy Németh mindig együtt tárgyalja a különféle nemzetiségek, kisebbségek, etnikumok, kultúrkörök és vallások proble­matikáját. Ezért írja „Faji hibáink" kapcsán: „Beolvadni csak ott lehet, ahol van mibe. Nálunk azonban zárt kötelékben álltak át […] Nekik csak egy­máshoz és újságjaikhoz kellett igazodniuk. A magyarságba viszont nem is forrtak be igazán […] Ezeket a vívódások nélkül asszimilált magyarokat s ami (ott ahol nagy többségben vannak) a színmagyarságból is hozzájuk kopott, neveztem én híg-magyarságnak […] Vagy vaktában imádja a magyart, vagy ismeretlenül veti meg [.] Harmincmilliós sovénség […] éppúgy ennek a híg-magyar érzéketlenségnek a fattya, mint a Párizst járt európaiság." Némethnél, „akárcsak Adynál, a »faj« az etnikumot, a nemzet egészét jelentette […], s mint Ady, legkegyetlenebbül (lusta, megalkuvó, maradi stb.) a magyar népről szólt." Kristó Nagy idézi Némethet: „Mindig testvérként hallgattam azokat, akik a magyart szépen szidták."

Az értékmentő Kristó Nagy István azt is feladatul adja a kutatóknak, hogy ne feledkezzenek meg a létező, de meg nem jelent, s még meg sem talált Németh-írásokról, s ez egyben felveti más szerzők hasonló sorsú munkáinak felkutatását és megjelentetését, köztük Kristó Nagy 1944-es, a Híd számára már elfogadott, kiszedett munkáját is. Megvizsgálandók az erősödő cenzúra idején megjelent munkák is, mert szerkesztők, cen­zorok – sokszor félelemből – beavatkoztak a szövegbe, kihagytak abból, eredeti címét megváltoztatták stb., tehát van még dolga a kutatásnak: az „ultima manus" filológiai szabályai szerint tovább kell dolgozni.

„Kertész és a gyilkosok"

A Sorstalanságról – kissé másként

„Nem igaz, hogy nem volt kritikai figyelem Kertész munkássága iránt, viszont valóban nem volt számottevő" – írja Kristó Nagy. „(Magam is szerepeltettem már vagy tíz éve a Bölcsességek könyve című antoló­giám III. – huszadik századi – idézetgyűjteményében.) A tartózkodás fő oka lehetett, hogy a keresztény magyarság és a magyar zsidóság együttélésének időnként megújuló ellentmondásos megítélése (mint például Szekfű Három nemzedékében), majd a német parancsot (és annak kiszolgálását) követő tragikus fordulat máig szinte »tabu« téma, s hasonlóképpen az német földön és Ausztriában is. Egyre kevesebb a túlélő, a középkorúak számára pedig mindez egyre el­vontabb »történelem« lesz, ami még igazi tanulsággal sem szolgál. Ezért fontos a tanúság."

Kertész szinte az utolsó pillanatban írta meg nem-heroizáló, visszafo­gott művét a zsidó lét kérdéséről,

„beleszámítva a mesterségesen generált gyűlöletet (ami ma többé-kevésbé »rejtve« jelentkezik) […] Kertész regényének fiatal hőse (regényről van szó, s csak áttételesen önéletírásról) családtalan, hazátlan, iskolázatlan […] ezért sorstalan. Sose kapott szeretetet, nem csoda, hogy maga sem szeret, se iskolát, se igazi barátokat. Ki­bontakozó szerelme is semmibe hull. Hol kap végül, meglepő módon, szeretetet? Buchenwaldban, a kórházban, ahol ápolók s orvosok em­ber-módra bánnak vele – tán ezért is vágyik vissza a felszabadulás utáni Pestről a Lágerba […] Kertész ábrázolásában van valami lassú fokozás, helyesebben a fokozatos süllyedés érzékeltetése. Vallás, haza, emlékezés értelmét veszti, csökkennek a fejadagok, nincsenek tervek, ambíciók – ez a sorstalanság állapota."

Vagy, az én olvasatomban, a regénynek ez a szála már-már a nem­lét jóságának a filozófiája, hiszen a lét rossz, a rosszal való szakítás már csak a nem léttől várható, a remény és a halál egybeesik, s nem a remény hal meg utoljára, hanem a halál reménye nyugtat, „éltet". Kristó Nagy szerint e sorstalanságra nincs kielégítő, „megnyugtató" válasz a regényben sem, de van benne erre kísérlet.

„Valami olyan értelmezés körvonalazódik, mely szerint a zsidóság helyzetének a kulcsa a »másság«. De mi lehet ez? […] a válasz a mű végén csattan, mikor is a főhős (miután minden poklot végigjárt) végül fölszabadulva, mindezt azzal summázza, hogy mindent, min­denkit gyűlöl! E két pólus között játszódik le a fokozatosan kibonta­kozó, elmélyülten ábrázolt iszonyat, s mindvégig ott az érzékenység és a racionalizmus. Ez emeli föl ezt a valóban világirodalmi rangú remeklést."

Kertész Imre filozófiájával fejeződik be a kötet, amely egyben Kristó Nagy filozófiai összegzése is. Talán – részben legalábbis – Kristó Nagy István filozófiája is. Ez jól kiviláglik abból, amit kiemel, s most már nem csupán a Sorstalanságból, hanem Kertész egész eddigi munkásságából. Az írói munkát Kertész a gályarabsághoz hasonlítja: „Alighanem korsze­rűtlen figura vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem a világot, de azt mindenképp, hogy a világ nem ért (nincs kedve érteni) engem." Kristó Nagy hozzáfűzi – és ez már az ő filozófiája: „Akár érdeklődik iránta, érti a világ, akár nem érti: írni kell. Írni és gondolatokat közvetíteni". Mert: „ne hódolj a hazugság szellemének: / akinek viszket, az csak hadd vakarja! / és minden látást mondjon el az ének!"

E számunk három aktuális témát vizsgál. Folytatjuk a rendszerváltás ama értelmezésének bemutatását, amely már 1988-89-ben lényegében előrelátta a tőkés restauráció összes negatív következményeit, és amely egyúttal egy közösségi-szocialista alternatívát mutatott föl a bekövetkezett katasztrofális gazdasági és szociális fejleményekkel szemben.

Az írás középpontjában Márkus Péter 1988-as előadásának bemutatása áll, amely – kritikailag – elemzi a korabeli reformprogramokat. Az előadás csaknem valamennyi veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyet a rendszerváltás után megtapasztaltunk.

1. Árugazdaság – az államszocializmus szolgája vagy sírásója?

Az ötvenes évek elején könyv jelenik meg „A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban" címmel. A kiadványt J. V. Sztálin jegyzi. Az írásból – egyebek mellett – megtudjuk az alábbiakat.

„Időszerűek vállalatainkban az olyan kérdések, mint az önálló gazda­ságos elszámolás és a jövedelmezőség kérdése, az önköltség kérdése, az árak kérdése stb." Az árugazdálkodás „a gazdasági vezetőinket a termelés ésszerű irányításának szellemében neveli, és fegyelmezi őket". Megtanítja őket arra, hogy

• pontosan „számba vegyék a reális dolgokat a termelésben, ne pedig légből kapott »tájékoztató adatokról« fecsegjenek";
• „megtalálják és felhasználják a termelés rejtett tartalékait";
• „rendszeresen javítsák a termelés módszereit, csökkentsék a terme­lés önköltségét, megvalósítsák az önálló gazdaságos elszámolást és a vállalatok jövedelmezőségére törekedjenek".

A politikai gazdaságtannak – olvashatjuk a könyvben – objektív törvé­nyei vannak, amelyek emberi akarattal nem helyezhetők hatályon kívül. Az értéktörvény helyébe nem teremthető másik, új gazdasági törvény. Az értéktörvény nem alakítható át – legfeljebb a hatókörét lehet korlá­tozni. De az árutermelés nem azonos a tőkés termeléssel, nem minden körülmények között vezet kapitalizmushoz.

Az emberiség történelme során az árutermelés – úgymond – különböző társadalmak működését segítette. A szocialista rendszer működésének is lehet eszköze. A szocialista árutermelés hatóköre a fogyasztási cikkek előállítására korlátozódik. Alkalmazásának célja: a szocialista termelés fejlesztése.

Sztálin végkövetkeztetése: „Nem az a baj, hogy az értéktörvény nálunk hat a termelésre. A baj az, hogy gazdasági vezetőink és tervezőink – ke­vés kivétellel – nem ismerik eléggé az értéktörvény hatását".

Tulajdonképpen a hatalomgyakorlás, a rendszer stabilitása-stabilizá­lása miatt kerül szóba a gazdasági „szakszerűség" kérdése. Az érték­törvény érvényesítésének, az árutermelésnek végső soron a politikai hatalom megtámogatása a feladata.

Sztálin könyve lényegében kimondja: a gazdaság területe egy külön világ, amelynek saját törvényei vannak. Az öntörvényű áruvilággal kap­csolatban csak annyit lehet tenni, hogy behatároljuk, meghatározzuk az érvényességi körét. Megtehetjük, hogy öntörvényű működését mindenre kiterjesztjük, teljesen szabadjára hagyjuk. Megtehetjük, hogy mozgás­területét valamilyen meghatározott területre korlátozzuk. És megtehet­jük, hogy érvényesülését nullára redukáljuk. Az írás egyértelműen azt sugallja, hogy az áruvilág és az emberi világ két külön terület, eltérő szabályszerűségekkel, működési logikával. Közöttük hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszony áll fenn. Sztálin mindezt a rendszer „megsegítése" érdekében hangsúlyozza. Az árutermelés puszta eszköz: a deklarált társadalmi-politikai cél eszköze. Ehhez az érveléshez, indokláshoz kap­csolódik a későbbi reformgazdaságtan jelentős része.

Mások egy másik alternatíva megjelenését vélik felismerni az áru­gazdálkodás legitimálásában és térhódításában. Egyrészt azok, akik – kritikailag – az ötvenes-hatvanas években revizionistának minősítik a Szovjetuniót („maoizmus"). Másrészt azok, akik – szintén kritikusan – valamilyen eszmére (pl. a humánum valamilyen eszméjére), az ember fogalmára, az ember filozófiai antropológiai sajátosságaira hivatkoznak („marxizmus-reneszánsz"). Harmadrészt azok, akik – pozitívan – az áru­gazdálkodásban (valamint a hozzá kapcsolódó piac- és nyereségszem­léletben) a rendszer leváltásának, az egész rendszeren való túllépésnek a lehetőségét látják.

 

Hruscsov a XX. kongresszuson – majd amikor népszerűségi problémái támadnak, később újra meg újra – elsődlegesen hatalomtechnikai meg­fontolásból leleplezi Sztálint. Ugyanakkor a sztálini koncepcióhoz való viszonya érdekesen – „kétlelkűen" – alakul. Folytatja, sőt továbbfejleszti Sztálin árugazdasági „revizionizmusát", egyidejűleg azonban forgalomba hozza (pontosabban felújítja) a hatalom és a gazdaság társadalmasítá­sának gondolatát.

Hruscsov érvelésében középponti feladat a gazdasági verseny és a fej­lett tőkés országok gazdasági utolérése. „Legyen törvény minden szovjet vállalat számára a munka termelékenységének szakadatlan emelése…" Hruscsov magyarázkodásra is kényszerül: a termelés, a gazdasági növekedés nem öncél, hanem az emberért van. „A szocializmusnak a gazdasági fejlődés üteme tekintetében megnyilvánuló fölénye egyre jótékonyabban érezteti hatását nemcsak az anyagi termelés, hanem a fogyasztás területén is."

Ezzel párhuzamosan rajzolódik ki nála egy „vissza Leninhez" vonulat. A XXII. kongresszuson Hruscsov (talán pusztán taktikából?) pártvezető részéről szokatlan koncepcióval áll elő: fel kell gyorsítani azt a folya­matot, amely „a szocialista államiságnak társadalmi önigazgatássá fej­lődéséhez vezet". Szükséges az állami és pártapparátus csökkentése, tevékenységük egy részének társadalmasítása: ez utóbbinak társadalmi szervek, szervezetek (szövetkezetek, szakszervezetek, szovjetek stb.) hatáskörébe való áthelyezése. „Mindent meg kell tennünk, hogy a tö­megeket egyre nagyobb mértékben vonjuk be az állam igazgatásába." Végső cél, hogy „állampolgárainkat mind egy szálig bevonjuk a közügyek intézésébe". Tehát:

1. A szövetkezet a társadalmi önigazgatás iskolája.
2. A szakszervezetek jártassá nevelik az egyéneket a társadalmi fel­adatok végzésében. „Azért is növekszik a szakszervezetek szerepe, mert megkapják a törvényhozási kezdeményezés jogát, s átvesznek egyes olyan funkciókat, amelyeket azelőtt állami szervek láttak el."
3. „A szovjetek jogköre bővülni fog […] ellátják a gazdasági és tár­sadalmi folyamatok gyakorlati irányítását. Sok olyan kérdést, amely jelenleg az államhatalom és az államigazgatás végrehajtó szerveinek hatáskörébe tartozik, közvetlenül a szovjetek és bizottságaik fognak megoldani."
4.  

A Szovjetunióbeli „revizionizmus", „ökonomizmus", „liberalizálás" visszahatásaként is értelmezhető Kínában az ún. kulturális forradalom. Magyarországon részben a kínai alternatíva hatására, részben tőle füg­getlenül jöttek létre olyan elméleti törekvések, illetve elvi-eszmei alapon szerveződő csoportok, amelyek a hivatalos ideológiában a „maoista" (sőt, belső szóhasználatban a „maoista-anarchista") megnevezést-minősítést kapták (pl. Haraszti vagy Demszky köre).

 

Sokban rokon a „maoistákéval" a korszakban divatos filozófiai, antro­pológiai szemlélet, amely a személyiségek „individualista" sokféleségével szemben az ember általános „nembeli" tulajdonságait gyűjti össze és tekinti alapértéknek. Ez az elmélet egyúttal az emberek egyfajta „huma­nizálásának" programja is. Nevezetesen az egyének arra ösztönzése (felvilágosító, morális stb. eszközökkel), hogy feleljenek meg az ember fogalmának: éljenek a legnemesebb lehetőségeikkel, alacsonyabb ren­dű énjüket cseréljék fel magasabb rendű énjükkel, mindennapi életüket közelítsék az eszményi emberi élethez.

2. A reformelképzelések típusai a nyolcvanas évek elején

A hatvanas-hetvenes években a társadalomátalakítás helyesnek tekintett irányáról lényegében két változat alakult ki és huzakodott egymással. A reform-közgazdaságtan hívei (és e törekvés politikai megjelenítői) a gazdaságosság, a gazdasági racionalitás nevében érveltek. Velük szem­ben, a másik oldalon valamilyen emberközpontú eszmére, ideológiára, értékrendre hivatkoztak, amely az embereket – úgymond – megvédi a piacgazdaságnak való kiszolgáltatottságtól, és egyáltalában a rövid távú pragmatizmus emberellenes hatásaitól.

A nyolcvanas évek elején továbbélt ez a két reformtörekvés. De mel­lettük – és velük szemben – egyre észrevehetőbben kezdett kikristályo­sodni egy harmadik, amely felvetette a gazdaságosság és a humánum szempontja közötti ellentét feloldásának lehetőségét.

*

A szükséges reformok irányával kapcsolatban megfogalmazott nézeteket jelentős mértékben befolyásolta az ország (illetve a régió) sajátos helyze­te, meghatározták bizonyos speciális történelmi körülmények. Azokban az államokban, ahol a tőkés rendszer gazdaságilag szervesen fejlődött ki, lényegében kialakultak az ipari civilizáció objektív és szubjektív felté­telei. Egyrészt létrejött a gyári nagyipar és a gépesített mezőgazdaság. Másrészt az egyének össztársadalmi méretekben rákényszerültek, hogy önálló gazdálkodási szemléletet és készségeket fejlesszenek ki maguk­ban. (Nem ide tartozik annak kérdése, hogy ez mennyire szorul vissza a későbbiekben.)

Az államszocializmusokban a politikai hatalomváltás korábban ment végbe, mint az ipari civilizáció objektív és személyi feltételeinek kialaku­lása. A félkapitalista, kapitalista viszonyok politikai tagadása általában akkor következett be, amikor a tőkés rendszer – nyugati értelemben véve – még ki sem alakult. Olyan történelmi feladatok, amelyek végre­hajtásáról tipikus körülmények között a tőke gondoskodik, itt áthárultak a politikai hatalom megragadása utáni időszakra. Ebből azonban egy sor nehézség származik: az adott helyzetben egyidejűleg kerül napirendre az ipari civilizáció megvalósítása és a tőkés módszerek elutasítása; egyszerre kell eleget tenni gazdasági és humán szempontoknak, ellátni kapitalizmuspótló (ennyiben hagyományosan polgári) és jellegzetesen antikapitalista funkciókat. Ily módon valamiféle sajátos kettős kötöttség (ökonómiai és ideológiai meghatározottság) jött létre. A gazdasági meg­fontolások megkövetelik a modern civilizáció megteremtését, az iparo­sítás és kulturálódás meggyorsítását, a termelékenység növelését stb. Bizonyos ideológiai megfontolások viszont – az emberi szempontokra hivatkozva – kizárják, hogy egy tisztán ökonómiai (közvetlen gazdasá­gossági, nyereségcentrikus) racionalitás logikája érvényesüljön.

A gazdasági-kulturális elmaradottság miatt nem logikátlan, hogy a humanista hivatkozású antikapitalizmus egyúttal gazdaságellenességet is jelent. A piaci gazdálkodás módszereinek elutasítása, tagadása itt azo­nossá válik az általában vett gazdaságossági, hatékonysági kritériumok háttérbe szorulásával. Az emberi szempontok, humán elvek nevében történő érvelés ily módon alapvetően a kapitalizmus humanista bírálatára redukálódik, és a gazdaságossági megfontolásokkal szemben elvont ellentétként rögződik. Lényegében fel sem merül a humán szempontok optimálisan gazdaságos érvényesítésének (az emberi szempontokból való kiindulás és a gazdaságossági megfontolások összhangba hozá­sának) igénye.

Egyidejűleg jelentkezik a kapitalizmuspótló ökonómiai feladatok végrehajtásának követelménye és az ennek radikálisan ellentmondó antikapitalista (ennyiben gazdaságellenes) ideológia és gyakorlat. A közvetlen ökonómiai logikából nyereségcentrizmus, a termelékenység növelése, a fizetőképes luxusigények piaci figyelembevétele stb. is szervesen következik. A deklarált ideológiai elvek viszont a tőkestruk­túra megszüntetését, az alapszükségletek általános kielégítését, a teljes foglalkoztatottság (részben mesterséges, erősen gazdaságtalan állásteremtés révén történő) biztosítását, a közszükségleti cikkek, az egészségügy, az oktatás állami dotálását és ezekhez hasonló intézke­dések végrehajtását írják elő.

 

Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok tehát egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből hierarchikus viszonyuk következik. A reformelképzelések jelentős része osztályozha­tó annak alapján, hogy a humán vagy a gazdaságossági elvet kívánja előnyben részesíteni. Ennek megfelelően értelmeződik a nem-áruszektor mint a pazarlás vagy mint a humánus megfontolások érvényesítésének területe, a piaci logika mint a gazdaságosság vagy mint az emberek megnyomorításának eszköze stb. Ily módon jól elhatárolódik egymástól a reformtörekvések „ideológiai", illetve „ökonómiai" típusa. Markáns szembenállás mutatkozik egyfajta „humanista kollektivizmus" és az „ökonomizmus" értékrendje, preferenciaválasztása között.

 

Az „ideológiai" típus hívei túlnyomórészt politikai szervezésű társada­lomban gondolkodnak. Alapvetően arra törekszenek, hogy a társadalmi életfolyamat újratermelésében ne következzen be az egyes szférák (jog, morál, gazdaság, oktatás, kultúra stb.) elkülönülése, működésének divergálása. Szorgalmazzák ezért e területek átfogó nézőpont alá való besorolását, közös nevezőre hozását komplex ideológiai megfontolások révén történő vezérlését. A gazdasági-gazdaságossági megfontolásokat, a jogi szabályozást, az oktatás- és kultúrpolitikai intézkedéseket stb. tehát – úgymond – egységes elvi koncepcióhoz kell hozzáigazítani. A különböző társadalmi szférák szempontjait ez a logika másodlagosnak tekinti; működésüket immanens törvényszerűségektől lényegében men­tesnek, autonómianélkülinek képzeli el. Mozgásukat az általános, átfogó célkitűzés által meghatározottként, annak alárendeltként szeretné látni.

Mindezek alapján a humán kiindulópontnak olyan változata körvo­nalazódik, amelyet az emberközpontúság és a szükségletelvű gazdál­kodás egy sajátos formája jellemez: elsődleges feladatnak számít az alapszükségletek általános kielégítése (ami természetesen a politikai rendszer stabilitását is hivatott szolgálni). Ez a változat igyekszik az emberi viselkedés egészét befolyásolni a tudat és az erkölcsi maga­tartás formálásától kezdve a szükségletek képződésén át az életvitel kialakításáig. Vallja, hogy valamennyi társadalmi impulzusnak, amely az egyéneket éri (propaganda, reklám, mindennapi tapasztalatok stb.), tudatformát, értékképzeteket, életformát teremtő következménye van, és a társadalmasodási, társadalomszerveződési folyamat irányításakor ezeket a következményeket is számításba kell venni. Ezért a közvetlen gazdasági, kulturális stb. előnyök fölé helyezi a távlati társadalompe­dagógiai hatásokat, eredményességet: az emberek gondolkodásának, erkölcsének, mentalitásának, életmódjának tartós befolyásolását.

A tőkés társadalomra jellemző konkurenciával, egyéni versengéssel szemben felértékelődik a közösségiség; az ökonómiai haszonnal (nye­reséggel) szemben az emberi szempontok, szükségletek; a gazdasági, társadalmi és kulturális hierarchiával szemben egy viszonylagos egyen­lőség; az anyagi (felhalmozási, illetve fogyasztási) javak dominanciájával szemben a szellemi-kulturális jólét megvalósításának követelménye.

A felsorolt elemek közül a legátfogóbb – lényegében a többit is meg­határozó, az emberek gazdasági, politikai, tudati, morális, életformabeli újratermelését szervezni, strukturálni hivatott – elv, eszmény a közös­ségiség: a kollektivitás preferálása az individuális, a magánszempontok rovására.

A közösségi összetartozás érzésének és tudatának kialakítása az állampolgárok viszonylagos egyenlőségét feltételezi. Megköveteli tehát annak biztosítását, hogy a hivatalosan elismert alapszükségleteket min­denki kielégíthesse. Az ideológiainak nevezett reformtörekvés képviselői ezért szorgalmazzák egy reálisan elérhető, takarékos, mérsékelt jólét általános megteremtését; anyagi és szellemi, jövedelembeli és kulturális esélyegyenlőség létrehozását. Szembefordulnak a nagyobb jövedelem-és fogyasztáskülönbségekkel. Nézeteikben a társadalom rászoruló tag­jairól való gondoskodó humánum az állam feladataként jelenik meg. E funkció része a munkabérek, fizetések jelentősebb eltéréseinek kompen­zálása, közömbösítése: az aránytalanságoknak központi árszabályozás, valamint szociálpolitika segítségével történő kiküszöbölése. Ily módon a nemzeti termék, a nemzeti vagyon redisztribúciója (szubvenciók, dotációk, segélyek stb.) révén előtérbe kerül a spontán piaci törvények hatásai alól kivont nem-áruszektor, mint a társadalmi javak ideológiai megfontolások szerinti elosztásának fő intézménye.

Mindezeknek az összefüggéseknek elég pontos megfelelőjét, adekvát vetületét képezik a nemzetgazdaság közösségi ideológiának alávetett működéséről alkotott elképzelések. Ezek szerint a piaci (azaz anarchisz­tikus) gazdálkodás mechanizmusait visszaszorítva a termelés és az elosztás kollektív jellegét biztosító tervgazdaság, központilag irányított és ellenőrzött tervszerűség valósuljon meg. A tervgazdaság a termelési eszközök állami tulajdonára épül. Az állami terv nem garancia a piaci gazdálkodásnál magasabb termelékenységre, de itt nem ez, hanem a társadalmi összetartozás, egymásrautaltság képzetének és feltételeinek kialakítása az elsődleges cél. Abból, hogy a kollektivitás szempontjai előnyben részesülnek az ökonómiaiakkal szemben, szervesen követ­kezik: a gazdaságosság kérdése lényegében csak akkor merül fel, ha nem „demoralizál", nem fejt ki romboló hatást a közösségtudatra. Gyakori ebben az összefüggésben a közérdekre, az össztársadalmi érdekekre történő hivatkozás. A termelés növelésére, hatékonyságának fokozására irányuló ösztönzés döntően erkölcsi, vagyis a közösségi ideológia elve­ivel összhangban levő.

Ez a szemlélet a fogyasztás társadalmi egyenlőtlenségeiben, az egyéni szükségletek divergálásában a nemzetgazdasági szempontok megsértését látja. A számára pazarlónak minősülő – jóllehet fizetőké­pes – luxusigények ideológiailag és ökonómiailag egyaránt károsként, ily módon társadalomidegenként jelennek meg.

Hogy az „ideológiai" típusban nem az adott pártállam apológiájának szándékáról van szó, hanem bizonyos eszmék, elvek védelméről, azt jól illusztrálja Hegedűs András egyik 1977-es írása¹ . A szerző az államilag deklarált humanisztikus értékpreferenciák társadalmi számonkérhetőségét akarja elérni. Konkrétan olyan reformot, amelyben e számonkérhetőség intézményesül: létrejön „a politikai hatalom fölötti társadalmi uralom". Elképzelése egyszerre irányul a bürokratikus párt­uralom és a rendszer „ökonómiai" átbillentése ellen.

 

A konkurens irányzat, a reform-közgazdaságtan a közvetlen gazda­ságossági kritériumok előnyben részesítése mellett érvel. Alapvetően az egyes társadalmi szférák (oktatási, kulturális, szociálpolitikai, nem­zetgazdasági stb.) ökonómiai értelemben vett racionalizálására, ezért a hatékony működésüket gátló ideológiai megfontolások leépítésére törekszik. Vagyis lényegében annak elérésére, hogy minél kevesebb anyagi ráfordítással minél eredményesebben lássák el feladataikat; intézményeik váljanak gazdálkodóegységekké. E célkitűzésekből szer­vesen következik a piaci mechanizmusok fölértékelése. Tehát döntő jelentőségre tesz szert az áruszektor, amely a nyereség, a haszon elve alapján működne.

E nézetrendszer kívánatosnak tartja, hogy a különböző árucikkek gyártása maximális termelékenységgel menjen végbe, így előállításuk a társadalmilag valóban szükséges munkaidő felhasználásával történjen. A társadalmi önköltségre redukálódást (a gazdaság, kultúra stb. területén) versenyhelyzetek létrehozása, vállalkozói mentalitások és lehetőségek kialakítása segíti elő. Ugyanebből a megfontolásból előnyösnek tekinti a nemzetgazdasági vagy regionális bezárkózással szemben a világpiaci mércéhez való igazodást. Mindez feltételezi az ökonómiai szféra pluralizálását: nagy-, közép- és kisméretű gazdasági egységek, illetve állami, szövetkezeti, valamint magántulajdon együttélését.

Ez az elképzelés a társadalmasodás közvetett formáját részesíti előnyben, vagyis a társadalmi viszonyok piaci közvetítések révén való strukturálódását. Tehát az „ideológiai" típussal ellentétben (amely túlsú­lyosan politikai szervezésű társadalomban gondolkodik) egyfajta gaz­dasági társadalom (a pénzkapcsolatok által történő társadalmasodás) létrehozását szorgalmazza.

A nyereségelvű nemzetgazdaság optimális működése termelékenység-centrizmust, illetve a forgalmi folyamatban eladáscentrizmust kö­vetel meg. Ennek megfelelően – az adott logika szerint – a társadalmi fejlődés fő mutatójának a gazdasági növekedés számít, a jólét pedig döntően az anyagi gazdagságon (az átlagfogyasztás emelkedésén, a többletfogyasztáson) mérhető. Az eladáscentrikus gazdálkodás egyrészt jelentős mértékű fizetőképes keresletet feltételez, másrészt az individu­ális szükségletek sokfélesége, a fogyasztási szerkezetek divergálása van vele összhangban. Az eredmény kettős. 1. Alapvető célkitűzésként fogalmazódik meg – ideológiai tartalmaktól függetlenül – lényegében minden piaci kereslet kielégítése. Centrális hivatkozási alappá válnak – a hagyományos közösségi elvekkel ellentétben – az (ökonómiai értelem­ben vett, azaz fizetőképes) egyéni szükségletek, valamint a személyes érdekeltség. Fölértékelődik az individualitás.² . A termelés áruszektorra orientálódásával a piaci elosztás adekvát. Előtérbe helyeződik ezáltal az anyagi ösztönzés. Eszmény a bizonyos határokon belül önállóan kezde­ményező (vállalkozó) egyén. Fontos kritérium a direkt gazdaságosság, a hatékonyság, a naprakész tudás, a szakszerűség. Ezek biztosításának egyik fő eszköze a dolgozó individuumok közvetlen teljesítmény szerinti honorálása. A teljesítményarányos bérezéstől elválaszthatatlan a na­gyobb jövedelemkülönbségek kialakulása. Ennek viszont az egyénileg szükségelt használati javak erős differenciálódása felel meg. A fogyasz­tási struktúrák, életvitelek radikális eltéréseinek legalizálása, nyilvános elismerése igényli a bennük megtestesült eszmények, normák tolerálását – végső fokon az ideológiai élet liberalizálását.

A szóban forgó reformelképzelések gazdasági és ideológiai liberaliz­musa természetesen kevésbé összeegyeztethető a hagyományos poli­tikai mechanizmussal. Képviselőinek ezért egyik ismétlődő követelése, jelszava – a konkrét tartalmi jegyek nélküli – demokratizálás.

 

Nem függetlenül az ismert történelmi okoktól (viszonylagos gazdasági elmaradottság a világszínvonaltól, a civil társadalom kialakulatlansága, a nemzetközi viszonyok stb.) a közép- és kelet-európai államszocializ­musok hivatalos ideológiájában és társadalmi gyakorlatában egyoldalúan a kollektivitás vált a humán szempontok szinonimájává – visszaszorítva az individualitást. A deklarált általános érdekek képviselete a közvet­len egyéni magatartásoktól elkülönült intézményrendszer funkciójává lett. így a hivatalosan feltételezett és elismert közösségi szükségletek jelentős mértékben függetlenedtek a tényleges egyéni igényektől, mi­vel nem azokból tevődtek össze. Az alapszükségletek kielégítésének paternalisztikus állami szabályozása nemcsak az egyéni szükségletek korlátozásához vezetett, hanem lényegében az individuális mozgástér, cselekvési terület lehatárolásához is. Az egyéni képességek kibontakoz­tatása ily módon alárendelődött a központilag meghatározott kollektív feladatok ellátásának. Az általános szükségletek, érdekek stb. adekvát, illetve fiktív leképeződése és képviselete ezért egyaránt bekövetkezhe­tett. A központi, fölülről irányítottság meggátolja az egyéni szükségletek, érdekek, képességek autonóm szerveződését. A formális közösségiség (valamint az ebből táplálkozó egyenlőségelv) gyakorlati preferálása és hivatalos ideológiává emelése hosszabb távon további következménnyel jár: a politikai ideológiára egyszerűsödött elméletben a humán szempontok képviselete lényegében a kollektivitás követelményére redukálódik.

Az emberi szempontoknak az intézményesített kollektivitásra tör­ténő redukálása szűken antikapitalista ihletettségű: a tőkeviszony, osztálykizsákmányolás, egyenlőtlenség elvi-morális tagadásán nyug­szik. A – végső fokon – ideológiai megalapozású humán szempontok szükségképpen összeütközésbe kerülnek az egyenlőségeszményt sértő egyéni törekvésekkel, és igyekeznek azokat háttérbe szorítani. így az individualitás képviseletét – áttételes módon – a piaci gazdálkodás vállalja. Amikor az „ökonómiai" típusú reformelképzelések szorgalmaz­zák az egyes társadalmi szférák emancipálását az általános ideológiai meghatározottság alól, elsősorban a gazdaság (a piaci gazdálkodás) immanens törvényszerűségeinek érvényre juttatásáért szállnak síkra. Az ökonómiai szféra önálló mozgása azonban jelentősen megnöveli az egyes egyének autonómiáját azáltal, hogy a magánszempontokat, individuális törekvéseket – mintegy melléktermékként – „emancipálja" a kollektív kötöttségektől. Elismeri a deklarált általános társadalmi érdektől független egyéni érdekeket, így elősegíti a hivatalos közösségi felada­tokkal szemben közömbös individuális képességek szabadabb kibonta­koztatását. Tehát a piaci gazdálkodás a humán szempontok korábban visszaszorított oldalának kifejlesztését szintén képviseli – ily módon egy fontos mozzanat történelmi hiányának felszámolását is támogatja. Ezt azonban a másik (a társadalmi, közösségi) oldallal elvont ellentétben teszi. Így – ebben a vonatkozásban – az általa tagadott állapot negatív lenyomatát alkotja. A formális, ezért személytelen kollektivitás ellen­pontjaként az egységes személyiség hiányát kifejező, ennyiben szintén személytelen individualizmus, egoizmus érvényesülési terepeként, moz­gásterületeként jelenik meg.

 

A hivatkozott korszakban tehát jól láthatóan szembefordulnak egymás­sal az ökonómiai és a „humán" ideológiai törekvések. Meg is fogalmazó­dik az „optimalizálás vagy humanizálás" alternatíva, és ellentétük külön­böző nyelvi formákban fejeződik ki. Kornai János markáns megállapítása szerint „lehetetlen egy zárt, konzisztens társadalmi-gazdasági normatív elmélet megalkotása, amely ellentmondás nélkül érvényre juttatna egy politikai-etikai értékrendet, és ugyanakkor biztosítaná a gazdálkodás hatékonyságát".2 Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok itt egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből – mint korábban jeleztem – hierarchikus viszonyuk következik.

Mások ezt másként látják, és a két szempont összeegyeztethetősége, illetve egymásra utaltsága mellett érvelnek. Egyidejű gazdaságosság és humánum, nevezetesen valamilyen gazdaságos emberközpontúság lehetőségeit keresik. A társadalmi jóléttől függetlenedő gazdasági cé­lok és e célokat ellensúlyozó jóléti intézmények ellentétes kettőssége – úgymond – csupán történelmi képződmény. „Karitatív funkciókra, a társadalom egy meghatározott szűk szektorára érvényes »magasztos« elvekre csak ott van szükség, ahol a gazdasági gépezet nem a társa­dalmi jólét, hanem valamilyen más cél (például nyereségmaximalizálás) szolgálatában áll."³

 

Ezért sem meglepő, hogy a jelzett időszakban több szerző direkt vagy indirekt polémiát folytat azzal a nézettel – illetve társadalmi gyakorlattal -, amelyben antinómiaként fogalmazódik meg (antagonisztikus formát ölt) az emberi szempontok és a gazdaságosság viszonya. Egy ilyen helyzet – hangsúlyozzák – csak ideiglenesen, átmeneti állapotként indokolható, és történelmi perspektívában, valamint fogalmilag tekintve egyaránt meghaladható. Tartósabb fennmaradásának két fő okát, ideo­lógiai és ökonómiai összetevőjét említik. 1. Aláhúzzák, hogy az extenzív gazdálkodás időszakában a gazdaságpolitika lényegében ideológiai normáknak rendelődött alá. 2. Kimutatják, hogy történelmileg meghatá­rozott körülmények között az ökonómiai szféra önállósul, saját immanens logika alapján kezd működni, és ez „szüli azt a látszatot, hogy a gazdaság függetleníthető a társadalom más szféráitól vagy éppen azok »ellenére« létezik".⁴ Ebben az esetben keletkezik az a képzet, amely szükségképpe­ninek tekinti a gazdaság és a nem-gazdasági területek, az ökonómiai és az ún. jóléti intézmények közti hasadást és munkamegosztást. E képzet szerint a gazdasági szféra feladata érvényt szerezni a termelékenység, hatékonyság kritériumainak, a karitatív intézkedések, dotációk funkciója pedig az ökonómiai racionalitástól elválaszthatatlan antihumánus moz­zanatok ellensúlyozása, kompenzálása. A gazdaságosságra törekvést tehát nem az emberi szempontok megvalósításának szándéka motiválja, hanem az objektív piaci törvényszerűségek működtetésének igénye. A jóléti intézmények viszont eleve gazdaságellenesként értelmeződnek: létezésüket, fenntartásukat kizárólag humánus megfontolásokkal indokol­ják. A társadalmi újratermelési folyamat ily módon mint pazarló humánum és gazdaságos „antihumánum" kettőssége jelenik meg.

Ezzel a felfogással szemben hangsúlyozódik, hogy miként az emberi szempontoknak nem az ideológiai megalapozású képviselet a kizáró­lagos változata, úgy a gazdálkodásnak, a gazdaságossági kritériumok érvényesítésének sem a piacgazdaság az egyedül lehetséges formája. Különbséget kell tenni – úgymond – a közvetlen nyereség és a hosszabb távú gazdaságosság között. így tekintve az oktatáspolitika preferálása, bizonyos kulturális kiadások növelése (ami az emberek képességeinek fejlődéséhez, kulturális szintjének emeléséhez vezet) nem a nemzetgaz­daság megcsapolása, hanem hosszabb távú ökonómiai befektetés is.

Néhány szerző – elméleti-metodikai megfontolásból – a gazdasággal, politikával stb. szemben a társadalomszerkezet totalitására helyezi a hangsúlyt. írásaikban a gazdaságossági és az emberi szempontok egy­aránt egy átfogó társadalompolitika szerves elemeiként jönnek számítás­ba. Egy komplex társadalompolitika célja a „társadalmi viszonyok [egy­séges szempontú] formálása, ide értve a társadalmi újratermelés teljes ciklusát, tehát a termelési, elosztási, felhasználási szféra viszonyrendsze­reit s a tudati viszonyokat is".⁵ Az ilyen értelemben vett társadalompolitika feladata összhangba hozni, totalizálni az egyes részterületek működését. Tehát nem feloldani, mint az „ideológiai" típusú elképzeléseknél, hanem egymással összhangba hozni, ami lehetővé teszi hierarchiájuk, spontán ütközéseik, időszakos kompromisszumaik kiküszöbölését.

 

Ezen érvelés szerint gazdaságpolitika, szociálpolitika stb. valójában egy nagyobb totalitás alrendszerei. Köztük és a komplex társadalompo­litika között rész-egész viszony áll fenn: az utóbbi minden területet átfog, és kijelöli az egyes szférák helyét, értelmezi a társadalomtotalitáson belüli funkciókat. Ily módon a hagyományosan gazdaságpolitikai, szociálpoliti­kai, kultúrpolitikai stb. problémák átfogó társadalompolitikai keretek közé ágyazódnak be; a gyakorlatra vonatkozó gazdaságelméleti, politikaelmé­leti stb. kérdések átalakulnak általános társadalomelméleti kérdésekké. A részterületek egymást keresztező, ezért a hatásokat gyengítő autonóm racionalizálása helyébe az egész társadalmi szerkezetet átfogó reform igénye lép, a részracionalizálásokra törekvést az alapstruktúra raciona­lizálására való törekvés váltja fel. így az egyes szférák ésszerűsítése és működése struktúrafüggő ésszerűsítésként és mozgásként jelenik meg. Ebben az esetben a gazdaságosság nem pusztán gazdaságelméleti, hanem általános társadalomelméleti problémaként értelmeződik.

 

Jóllehet erősen divergálnak a nézetek a gazdaságosság értelmezé­sével kapcsolatban, csaknem általánosan elfogadott vélemény, hogy annak specifikuma a magas termelékenység, illetve egyik alapfeltétele és alapismérve a takarékosság. Részletesen tárgyalja e kérdéskört Jánosi Ferenc egyik írása, amely az embercentrikus és a nyereségcentrikus gazdálkodás viszonyát elemzi. A szerző érvelése szerint különbséget kell tenni a gazdaságosság részleges vállalkozói, valamint átfogó társadalmi formája között. Míg az előbbi nem feltétlenül eredményezi a munkater­melékenység maximális növekedését a nemzetgazdaság szintjén, az utóbbi ezzel egyenértékű. A piaci ökonómia – úgymond – csak korlátozott gazdaságosság megvalósítására képes, mivel érdeklődésének homlokte­rében a nyereség, a jövedelmezőség áll. A termelés hatékonyságának fő mutatója azonban nem a nyereség, nem a befektetett tőke értékesülése, hanem az alkalmazott termelőerők hatásfoka, termelékenysége. A piaci gazdálkodás figyelme nem az össztársadalmi munkával, hanem csak a közvetlen kiadásokkal, a termelés költségeivel való takarékosságra terjed ki. A termelékenység optimális növelése viszont az emberi munka megtakarítására való törekvést, a felhasznált munkaidő minimalizálását is feltételezi.

A humán szempontokból kiinduló gazdálkodás célja – állapítja meg Jánosi – „a növekvő szükségletek mind teljesebb kielégítése, a szabadidő növelése, az emberben rejlő képességek sokoldalú kibontakoztatása".⁶ Mindez egyúttal a gazdasági-gazdaságossági megfontolások érvényre juttatását is jelenti: a megnövekedett szabadidő, az új képességek kifejlődése egyenértékű a társadalmi termelőerők gyarapodásával, ezáltal a munkatermelékenység emelkedésével. Végső fokon tehát a gazdaságosság növekedése a nemzetgazdaság összes munkaráfor­dításának redukálásában ragadható meg. Az átfogó társadalmi gaz­daságosság az élő és holt munkával való együttes takarékosságot, az egyes termékek költségeinek mérséklődését, a társadalmilag szükséges munkaidő csökkenését jelenti. Ugyanez az összefüggés a humán oldal felől is megfogalmazható. A személyes élvezetekre, az egyéni és ezért a társadalmi fejlődés számára rendelkezésre álló idő a munkatevékeny­ség hatékonyságától, az erre épülő időmegtakarítástól függ. Ennyiben általános társadalmi érdekként jelenik meg az elvégzendő munkáknak a valóban szükséges minimumra redukálása, vagyis a termelékenység maximalizálása.

 

A nemzetgazdaság számára kínálkozó munkamegtakarításoknak két iránya körvonalazódik azokban a reformelképzelésekben, amelyek egy­aránt figyelembe veszik az emberi és a gazdaságossági szempontokat.

1. Azoknak a tevékenységeknek, termékek gyártásának a megszünte­tése, amelyekre nem irányul társadalmi munkafedezettel bíró kereslet.
2. A nemzetgazdaságot valamilyen formában tehermentesítő eljárások alkalmazása. Vagyis a költségvetés csökkentése, egy emberközpontú (ezért megtakarításcentrikus) gazdálkodás álláspontjáról pazarlásnak minősülő kiadások elkerülése révén.

Mind a humán szempontok érvényesítésének, mind a nemzetgazdasá­gi megtakarításoknak egyik fő lehetőségeként fogalmazódik meg annak biztosítása, hogy az egyéni szükségletek autonóm módon képződjenek és szerveződjenek. Az ilyen szerveződés két döntő akadálya a szemé­lyes munkafedezet nélküli jövedelemképződés, valamint a fogyasztásra ösztönzés jelensége. Az előbbihez sorolódnak mindazok az egyéni bevé­telek, amelyek nem társadalmilag szükséges munka arányos ellentétele­zéseként keletkeznek, vagyis a társadalmilag hasznos munkavégzésnél magasabb jövedelmek. Következmény: az individuum túlfogyasztásra (azaz produktivitását felülmúló fogyasztásra) való késztetése. Az ilyen értelemben vett túlfogyasztás elsősorban a megalapozatlanul magas jövedelmekből, illetve bizonyos központi juttatásokból származik.⁷ A reformelképzelések főleg a karitatív jellegű kiadások kérdésével foglal­koznak.

Részletesen vizsgálja e kérdéskört a már idézett cikkében Hámori Balázs. Vitába száll azzal a felfogással, amely a nem-áruszektor létét, il­letve fejlesztésének, kiterjesztésének szükségességét pusztán humánus, és véletlenül sem gazdaságossági megfontolásokkal indokolja. Nézete szerint lehetséges olyan gazdálkodás, amely a humán célkitűzéseket nem a gazdaság ellenében, illetve a gazdaságosság kritériumait nem az emberi szempontok rovására kívánja érvényre juttatni. Azaz megkí­sérli a társadalmi újratermelés folyamatát mind a gazdálkodás objektív törvényszerűségeire, mind az emberre mint szubjektumra vonatkoztatni. A gazdaságosság követelményének mellőzése – hangsúlyozza – magu­kat a humán elveket is sérti, és az általános ideológiai célkitűzésekkel ellentétes gyakorlati konzekvenciákat eredményez. Különböző dotációk, ingyenes szolgáltatások gyakran megbecsülésük hiányához, ezáltal a nemzeti javakkal való nagyfokú pazarláshoz vezetnek.

Egy olyan egységes gazdálkodási szisztéma létrehozásának igé­nye, amely Hámorinál felmerül, két lényeges módosítást feltételez. 1. A hagyományos ökonómiai szféra alávetését a nem szűken ideológiai bázisú humán és gazdaságossági szempontoknak (tehát a személyes képességeknek és szükségleteknek). 2. A jóléti-szociális intézményekben – egyáltalában a nem-áruszektorban – rejlő gazdálkodási lehetőségek kiaknázását. Vagyis a nem-áruszféra visszaszorításának vagy gazda­ságossá tételének alternatívájában az utóbbi választását. Ez egyúttal a karitatív jellegű kiadások fokozatos leépítését, ezáltal a nem autonóm szükségletképződés egyik okának kiküszöbölését jelenti.

 

Amennyiben következetesen a végzett munka szerint történik a javak elosztása, annyiban – autonóm szükségletképződés esetén – valamennyi egyén a mindenkori szükségleteinek megfelelően dönthet arról, hogy a társadalmilag hasznos munkából milyen arányban veszi ki a részét. Ebben a logikában „az individuális munkaidő az egyéni szükségletekhez igazítható"⁸ , tehát a szükségletek képződése mintegy „önfinanszírozó" módon, a személyes munkafedezet terhére megy végbe.

 

Az autonóm szükségletképződés mellett nemcsak humán érdekeltség (a személyes autonómia érdekeltsége), hanem gazdaságossági megfon­tolás is szól. Ha a társadalmilag fölösleges munkavégzés pazarlásnak minősül, akkor elhagyása a nemzetgazdaság számára megtakarítási eljárásként jön számításba. A szükségletek autonóm („önfinanszírozó") képződésének rendszerében a munkafedezet nélküli vágyak, elképze­lések nem emelkednek a társadalmi szükséglet (ezért kielégítésük a nemzetgazdasági feladat) rangjára. Mindennek azonban van egy alap­vető feltétele: a nemzeti össztermelés optimális társadalmi önköltségre redukálása. Ez viszont csak a termelési eszközök monopoltulajdonának felszámolása, a gazdaságossági kritériumok szerint autonóm termelési­eszköz-használat bázisán bontakozhat ki.

A szerzők egy része mind a központi tervgazdálkodással, mind az öntörvényű piacgazdasággal szemben alternatív megoldás lehetőségé­ben gondolkodik. Annak ellenére, hogy ismételten szóba kerül a munkák közvetlen társadalmasításának elvi előnye, teoretikus fölénye (ezért gaz­dasági és társadalmi szükségessége), a közvetlenül társadalmi termelés átfogó konkrét modellje nem került kidolgozásra. Az alulról – az egyéni képességek és szükségletek felől – szerveződő gazdálkodásról fogalma­zódtak meg elképzelések.⁹ Továbbá több olyan részleges gazdálkodásbeli lehetőségről esik szó, amely a nemzetgazdaság tehermentesítését hivatott szolgálni, és lazábban vagy szorosabban összefügg a közvetlen társadalmasítással.

 

Gyakori felismerésként jelenik meg az elméleti irodalomban, hogy bizonyos humán elvek (személyes autonómia, individuális törekvések) visszaszorítása egyúttal a gazdaságosság kiteljesedését is gátolja. Számos szerző utal a személyes öntevékenység, kreativitás gazdasági funkciójára, termelékenységnövelő hatására. Hivatkoznak továbbá arra, hogy az egyéni szükségletrendszerbe a fogyasztás mellett tevé­kenységi igények, így bizonyos munkatevékenység iránti szükségletek szintén beletartoznak. Az alkotó jellegű munkavégzés – úgymond – „az önkifejtés legfőbb módja is, mely által egy fontos szükséglet közvetlen kielégítője".

 

A szabad alkotó tevékenység mellett a társadalmi öntevékenység az a másik nagy lehetőség, amely a korszak teoretikusainál a humán szem­pontokból kiinduló gazdaságosság számára megjelenik. Több szerző is úgy vélekedik, hogy előnyös lenne a nemzetgazdaság bizonyos feladatait „mozgalomszerűen" ellátni. Ez a megoldás alapvetően különbözik az ismert kampányoktól, mivel itt nem központi szervezésről, fölülről történő irányításról van szó, hanem egyéni kezdeményezésekről és az egyes individuumok által megteremtett civiltársadalmi összefogásról, megha­tározott közösségi tevékenységek végzésére létrejövő társulásokról. Autonóm módon szerveződő közösségek, társulások kialakulása nem­csak a személyes képességek kibontakoztatását segítheti elő, hanem e képességek társadalmilag hasznos működtetését is. Napirenden van a különböző önkormányzati, önigazgatási megoldásokban rejlő lehető­ségek fontosságának kiemelése. Ismételten megfogalmazódik, hogy mind lakóhelyi, mind munkahelyi szinten szükséges a döntéshozatal és a feladatvégzés egyesítése: a különböző intézmények önfinanszírozó módon történő működtetése. E szerint az érdekeltek maguk határozzák meg igényeiket, és ezek kielégítéséről autonóm lakossági, illetve dolgozói feladatvállalás formájában maguk gondoskodnak.

3. Egy „szociosztát" alternatív programja felé

1988. október 19-én egy formálódóban levő (később Baloldali Alterna­tíva Egyesülés néven megalakuló) társadalmi szervezet nyilvánosan meghirdetett platformkialakító tanácskozást tart. A vitaindító előadáson Márkus Péter az utóbbi években keletkezett legfontosabb reformprog­ramok összehasonlító elemzésére vállalkozik. A listán megtalálható a szamizdatként terjedő „Társadalmi szerződés", az akkoriban élénk szakmai érdeklődést kiváltó „Fordulat és reform", Bihari Mihály: „Reform és demokrácia", Ferge Zsuzsa és Péteri János: „Javaslat a szociálpoli­tika rövid és hosszú távú programjára", Földes György: „A kibontakozás erővonalai", Szegő Andrea és Wiener György: „Gazdaságirányítás, po­litikai intézményrendszer, reform" című írása éppúgy, mint „Az MSZMP KB 1987 júliusi állásfoglalása" és „A Minisztertanács Munkaprogramja" 1987 szeptemberéből.

Különösen azért érdekes felidézni több mint két évtized után az elő­adást, mert csaknem valamennyi olyan, a rendszerátalakításban bekö­vetkezhető veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyeket időközben megtapasztaltunk. Egyúttal körvonalazza egy olyan rendszerátalakítás lehetőségét (lehetséges irányát), amely mentes marad ezektől a buk­tatóktól.

Az előadásban jelzett veszélyek korántsem teljes listája:

• az általános érdekként feltüntetett változásnak szép számmal lesznek vesztesei;
• drasztikusan szűkül a szociálpolitika mozgástere;
• növekvő számú csoportok hullanak ki a „szociális hálón";
• a pártelit uralmát egy új gazdasági elit uralma váltja fel;
• megmarad a kormányzók és kormányzottak közötti hierarchia;
• a termelő ágazatokon nem segít a külföldi tőke;
• a külföldi tőke bevonásának arányában nő a többletterméknek az országból való kivonása;
• az ország az ígért jóléti kapitalizmus helyett a periféria-kapitalizmus helyzetébe kerül.

A prognózis beigazolódását látva az előadó profetikus képességeire gyanakodhatnánk. Valójában azonban – Márkus érdemeit nem csorbít­va – az utóbbi húsz évben (a lényeget tekintve) bárki által előrelátható, kiszámítható jelenségekkel, fejleményekkel van dolgunk. Bárki tudhatta, hogy mire lehet számítani, aki kellő komolysággal figyelembe vette és eltökéltséggel végiggondolta a történelmi tényeket.

A dokumentumok elemzése során az előadó határozott végkövetkez­tetésre jut: az előbbiekben hivatkozott három reformalternatíva valójában csak kettő. Azért kettő, mert a „politikai-ideológiai" és a „gazdasági" hosszabb távon nem létezik (mivel nem életképes) a másik nélkül: ez a két „reformtípus" végső fokon ugyanannak a tartalomnak két különböző, de egymásra utalt, ezért szervesen összetartozó arculata (a gazdaság az állam, illetve az állam a gazdaság másik arca). Vele szemben egyetlen érdemi alternatíva létezik: a sokféle egyént felölelő társadalom – külső korlátozástól mentes – önszerveződése. Az önszervező társadalom mű­ködésének érzékeltetésére Márkus – az ökonosztát alternatívájaként – a szociosztát megnevezést is használja.

(A további idézetekben megtartottam az élőbeszédre jellemző sajá­tosságokat – T. L.)

Szükségesnek tartja az előadó, hogy a tartalmi elemzés elé bocsásson néhány módszertani megjegyzést. („Ezeknek a javaslatoknak van néhány olyan közös gyengéje, ami miatt egy alternatív programnak más módon kell majd elindulnia.") Néhány fontosabb közös módszertani aggály a vizsgált programokkal kapcsolatban:

1. A kimunkálatlan helyzetelemzés és tisztázatlan jövőkép megalapo­zatlanná, lebegővé teszi a javasolt reformokat. „Ha nincs szakmailag jól fölépített és megalapozott társadalomképünk, akkor homályosak és bi­zonytalanok lesznek azok az utalások, amelyek a különböző állampolgári vagy vállalkozói magatartás változására, különböző állampolgári igények bemérésére építenek fel egy jövőbeni fejlődésirányt vagy programot." Miért van ennek a megállapításnak kiemelt jelentősége? „Az első, ami feltűnik ezeknek a dokumentumoknak az áttekintésénél, hogy mennyire bizonytalan, ingatag az a társadalomkép és -struktúra, amellyel dolgoz­nak. Vagy azért ingatag, mert feltételezik (és erre Bihari anyagát hadd hozzam példának), hogy történelmileg meggyökeresedett és nagyon masszívan megalapozott konstrukciók, formák mintegy etikai kívánsá­gok vagy etikai axiomatikus megfontolások alapján átprogramozhatók, átalakíthatók. Vagy ha nem az etikai kiindulásból való átalakíthatóságot írja le a dokumentum, akkor nagyon hozzáidomul, hozzásimul a jelenlegi erőviszonyokhoz, konstellációkhoz."

2. Homályban maradó perspektíva. „Teljesen tisztázatlan marad ezen javaslatoknak a formációelméleti következménye. Amit leírtak, az nincs elhelyezve egy társadalomelméletben. Képlékennyé válnak rendszerhatárok, képlékennyé válnak bizonyos struktúrák. Ezt a műfajt ugyan lehet művelni, csak emiatt nagyon manipulatív csengése lesz a dolognak. Nekünk tehát világosan körül kell határolni, hogy milyen társadalmi rendszerben, milyen formációban gondolkodunk, és annak milyen ismérveit tartjuk elfogadhatónak az általunk képviselt gondol­kodáson belül." Szükséges, hogy az alternatív elképzelések egyszerre legyenek távlatilag megindokoltak, ugyanakkor gyakorlatiasak, a min­denkori jelenben is életképesek. „Mindenképpen kell majd kínálnunk formációelméleti magyarázatot, de egy bizonyos ponton túl a konkrét programelemeink nem lesznek formációfüggőek. Például akkor is lehet érvelni az önigazgatás mellett, és ennek konkrét működési formáit meg lehet adni, ha az adott társadalomról az a véleményünk, hogy átmeneti, vagy ha az a véleményünk, hogy tőkés, vagy az a véleményünk, hogy bürokratikus szocialista."

3. Nem megkerülhető az a viszony, ahogy az anyag megfogalmazói elképzelik a helyzetüket az anyag címzettjeihez képest. „Egy társadalmi program megfogalmazásánál fontos szempont, hogy az, aki kifejti a véleményeit, önmagát hol helyezi el a társadalmi körképben. A vizsgált reformjavaslatok ebből a szempontból sajátos képet mutatnak. A követ­kezőket tapasztaljuk. Megnyilatkozik a hatalom. Az általa fogalmazott szövegekben (kormányprogram és párthatározat) egyszerre mutatja az erőfölény és az erőfölény elbizonytalanodásának a jeleit. Emiatt a megszólaló hatalom nagyon sokszor kiterjeszti az általa képviselteknek a körét olyan csoportokra vagy személyekre is, akikről nem lehet bizton állítani a mai politikai tagoltság mellett, hogy vajon valóban a hatalom mögött állnak-e. Nagyon nagy a társadalomban a lassan vagy nehezen vagy egyáltalán nem megnyilatkozó csendes többség, akiknek a szándé­kait, akaratait nem verbális módon, hanem csak bizonyos gesztus értékű jelzésekből lehet kikövetkeztetni. Emiatt némileg kockázatos megoldás, amit a hatalom dokumentumai választanak.

Úgy tűnik, hogy nem sokkal szerencsésebb a többi anyag helyzete sem ebből a szempontból. A legnehezebb pozícióban azok a személyek vagy csoportok vannak, amelyek egyszerre vannak kívül és belül is a hata­lomgyakorlás körén, ugyanis egyszerre kell jelezniük az elhatárolódást és a csatlakozást. Nagyon finoman kell utalniuk azokra a különbségek­re, amelyek hozzákötik az adott személyt vagy irányzatot az éppen vitt politikai kurzushoz, és ugyanakkor azt is elég markánsan kell jelezniük, hogy milyen irányban szeretnék továbbfejleszteni ezt a kurzust. Két olyan dokumentum van, amelyikre ez jellemző, és a szóhasználatában, nyelvezetében tetten érhető: Szegőék és Földes munkájára gondolok. Ambivalensebb ebből a szempontból Fergéék szociálpolitikai javaslata. Értelemszerűen egész más pozíciót mutat a hatalomból kiszorult Bihari, vagy ott sosem szereplők ellenzéki anyagának a nyelvhasználata."

4. Mind a bizonytalan társadalomképpel, mind a megszólítottak kö­rének tisztázatlanságával (homályban maradásával), mind a nyílt vagy látens manipulatív szándékkal kapcsolatos, hogy az anyagok össztár­sadalmi érdekként tüntetik fel javaslataik megvalósítását. „Valamennyi szöveg arra törekszik, hogy az általa felvázolt társadalmi reformot vagy kibontakozási programot egy további megkülönböztetés nélküli általános érdekként mutassa fel. Mióta tagoltság van a társadalomban, ilyenről nem nagyon lehet beszélni. Ezért korrektebb, ha egy alternatív program meg­fogalmazásakor világosan megjelöljük azokat a csoportokat, rétegeket, amelyeknek elsősorban építeni próbálunk az igényeire, mozgásdina­mikáira, törekvéseire, és meg kell tudnunk jelölni azokat a rétegeket is, amelyek az egész küzdelemnek, újrafelosztásnak mintegy kárvallottjai vagy potenciális vesztesei lehetnek. Ez még nem tartalmi kérdés, de a vita etikájához hozzátartozik."

Az össztársadalmi érdekre való hivatkozás önmagában is problemati­kus – elméletileg teljesen tarthatatlan. De fokozottan ingataggá teszi az ilyen érvelést a történelmileg kialakult konkrét helyzet. „A jelenlegi szó­használatban a nemzeti közmegegyezéssel, társadalmi konszenzussal és hasonlókkal valami olyasfélét kergetnek egyes politikusok, ami már nem elérhető. Ezen az állapoton már túlvagyunk. A mostani nem kon­szenzusos, hanem konfliktusos szituáció. Ennek megfelelően kell leírni a helyzetet, és ennek megfelelően kell javaslatokat tenni."

5. Ismétlődő probléma bizonytalan jelentésű fogalmaknak manipulatív célú használata. „Van egy árulkodó mozzanat, ami még mindig a nyelv­használattal, a »ki kihez szól?« kérdéssel kapcsolatos. Szemlátomást nincs konszenzus a hazai társadalomtudományi irodalomban egységes nyelv- és fogalomhasználat körül. Ugyanazok a kifejezések a legkülön­bözőbb tartalommal röpködnek. Magát az önkormányzat, önkormányzás kifejezést is számos eltérő értelemben használják különböző irányzatok vagy személyek. Ezért valószínűleg az lesz a járható, ha kezdeménye­zésünk megkísérel az eddigi tradícióra ugyan építő, de önmagában is érvényes és megálló, önmagában is magyarázatot hordozó nyelvet kialakítani. Amikor önkormányzatról vagy valamiről beszélünk, akkor megmondjuk, hogy mit értünk rajta, és nem hagyatkozunk – mint sok reformjavaslat – közvélekedésekre, impressziókra, olyan hangulati ele­mekre, amelyek benne vannak a laikus és a szakmai közvéleményben, de igazából nyílttá, explicitté nem válnak. A tisztázatlan nyelvhasználat­tal, fogalomhasználattal függnek össze – megítélésem szerint – azok a manipulatív elemek, amelyek úgy tudnak feltüntetni javaslatokat, mintha köztámogatást, közmegegyezést vagy valami hasonlót élvezne. Ezekkel az illúziókkal a mai Magyarországon le kellene számolnunk egy időre, és józanabb fejjel kell a nyelvi eszközökkel, a politikai nyelvi eszközökkel bánni."

 

Áttérve a tartalmi kérdésekre, Márkus elemzéséből az derül ki, hogy a vizsgált reformprogramok közös sajátossága: valamennyien belül marad­nak a régi paradigmán. Az adott rendszernek egyik vagy másik elemét akarják megreformálni, de az alapstruktúrát érintetlenül hagyják. A kiala­kult krízishelyzet végső oka viszont – hangsúlyozza az előadó – maga a rendszer, a rendszernek az alapstruktúrája. Mi ez az alapstruktúra? Az állam és a piac egymásra utalt együttélése. Hallgassuk az előadót.

„A bemutatott javaslatok (talán Földesé kivételével) nem haladják meg az állam és piac kettősségét. Ebben a dilemmában vergődnek, vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek, és nem tudnak e fölé helyezni egy társadalmi szabályozást.

A legtöbb anyag ad egy bizonyos válságkarakterológiát: a válság típu­sát, jellegét, okait próbálják leírni. Ebből adódik, hogy milyen irányban keresik a kiutakat. Nem tisztázott kellően ezekben a dokumentumokban a következő hipotézis. A hazai és általában a kelet-európai újratermelési folyamatok alapvető válságkiváltó tényezője nem az volt, hogy ez kizáró­lag államszocialista rendszer lett volna, vagy hogy kizárólag piaci típusú megoldásokat alkalmaz, hanem a válság alapvető oka ennek a kettőnek a sajátos kombinálódása. Tehát mindaddig, amíg államszocializmusban, illetve »önszabályozó piacban« (e kettő szélsőségében) gondolkodunk, addig nem tudjuk kiszűrni a válságot előidéző tényezőket. Tehát csak olyan megoldás lehet járható, amely mindkét tényező fölé próbál kere­kedni, fölé próbál helyezkedni. Erre volna alkalmas mind gazdasági, mind társadalompolitikai értelemben az önigazgató – mindegy hogy munka­helyi, lakóhelyi vagy tágabban önigazgató – közösségek rendszeréből fölépülő társadalom. Az a gyanúm, hogy természetesen ez is megteremti a maga válságszituációit, de azok már az ő válságszituációi lesznek és azokra majd más típusú válságleírásokat és válságmegoldásokat kell adni. Ha úgy tetszik, az önigazgatás esetén nem bomlasztja fel az egész rendszert a válság. Államszocializmus esetén viszont biztos, hogy a fel­bomlása felé hat. És piacgazdaság esetén is biztos, hogy a felbomlása és átstrukturálása felé hat."

A programok gyanakvóak, bizalmatlanok az emberek iránt, és helyettük (pontosabban velük szemben, az ő rovásukra) inkább valamilyen elvre, eszmére, elméletre (a gondoskodó állam eszméjére, a piac eszméjére) próbálnak építeni.

„Döntő aggályom a javaslatokban megfogalmazottakkal kapcsolatban, hogy nem történik tényleges kísérlet arra, hogy mind a politikai, mind pedig a gazdasági hatalmat visszatelepítsék oda, ahonnan eredetileg elszakadtak és ahonnan származnak: az egyénekhez, családokhoz, és egyénekből vagy családokból létrejövő állampolgári közösségekhez, mint alapegységekhez. Ennek kell lenni minden alternatív reformjavaslat kiindulópontjának: mind a gazdasági, mind a politikai hatalom visszatele­pítése a ténylegesen létező egyénekhez és csoportjaikhoz."

Politika és gazdaság, államhatalom és piac kettőssége, egymásra utalt kombinációja csupán a leglátványosabb megjelenése annak a struktúrá­nak, amely részrendszerek halmazaként működik. A vizsgált reformprog­ramok meg kívánják tartani a társadalomegész részrendszerekre történő tagolását és e részrendszerek eltérő logikák szerinti működését. „Külön­böző modernizációs elméletekre és szempontokra hivatkozva fenntartják a részrendszerek elkülönülésének a logikáját. Mi a döntő aggályom a társadalom részrendszerekre történő tagolásával kapcsolatban? Egy nyugatnémet szociológus fogalmazta meg a részrendszerek differenci­álódása miatt – teljes joggal -, hogy ezek a részrendszerek egyre inkább úgy működnek, mint olyan repülőgépek, amelyeknek a startolása már megtörtént, de a leszállópályáikat még nem készítették elő. (Gondolatban folytatni lehet a képi asszociációt.) A társadalomtudományi közvélemény nagy része mégis egyre inkább elfogadja, hogy a modernizáció alkalmas iránya a különböző részrendszerekre tagolódás és a részrendszerek részlogikáinak a maximális kifejlődése. Történeti tény, hogy a XIX. és XX. század mutat ilyen mozgásdinamikát: részlogikák elkülönülése, részracionalitások megjelenése. De az is történelmi tény, hogy ennek következtében a társadalmi konszenzusok durvábban és gyakrabban bo­rulnak fel. Az is történelmi tény, hogy a makroösszefüggések emiatt kezel­hetetlenebbek és szabályozhatatlanabbak. Az is történelmi tény, hogy a társadalmi katasztrófák intenzívebbek. Emiatt egy alternatív programnak csak olyan társadalomképben célszerű és szabad gondolkodnia, amely ezt a végletesen kifejlődő differenciálódást és a részrendszerek egymás­sal szembefordulását mérsékelni, de legalább kezelni tudja. Tehát meg tud jeleníteni a társadalomban egy makrologikát anélkül, hogy feltétlenül lenne külön hordozója, centruma ennek az össztársadalmi logikának." Az előadó – jól érzékelhetően – olyan átfogó társadalmi önszerveződés lehetőségére és perspektívájára utal, amellyel elkerülhető és kivédhető mindenféle elkülönült, ezért elidegenülésre hajlamos intézmény. Az önszerveződés logikája felülírja a társadalmi részrendszereket – azok minden formalizáltságával és bürokratizáltságával együtt.

A társadalomegész különböző szférákra, részekre osztottságának válságkorszakokban nagy vesztese a szociálpolitika. „A részrendsze­rekre tagolódás, és ennek a veszélyei Fergéék szociálpolitikai anyagá­ban is tetten érhetők. Csak olyan gazdaság-fogalom életképes, amely társadalomegészben tud gondolkodni. Erre a Fergéék anyaga kísérletet tesz. Csakhogy ők is elfogadják a részrendszerekre tagolást, és emiatt egy defenzív, védekező szociálpolitikát fejtenek ki. A védekező szociál­politika – ismerve a hazai erőviszonyokat, és ezt bizonyos értelemben kivetítve és prognosztizálva a jövőre – egy lepusztuló, megszűnő szociál­politika lenne. Tehát az anyag – minden jószándéka ellenére – belement a Fordulat és reform által kínált csapdába és zsákutcába. Elfogadta, hogy a gondolkodásunk középpontjában a gazdaság racionalizálásának kell állnia. És föladta, hogy a társadalomracionalizálásnak kell állnia."

Az „állam + piac" (illetve „piac + állam") struktúrában gondolkodó prog­ramok látóköre, hatálya nem terjed ki a növekvő számban létező gyen­gékre, lemaradókra, leszakadókra. Velük nem foglalkoznak, róluk eleve lemondanak. „Nem kínálnak reális megoldást arra, hogy a lakosság nem pénzben, illetve nem kunyerálásban kifejeződő tényleges szükségleteit hogyan lehetne fedezni, kielégíteni. Ugyanis az állami szociálpolitikai mo­dell – tetszik, nem tetszik – valamilyen módon a különböző rászorultsági, kilincselési és egyéb technikákkal dolgozott-dolgozik, és nem sikerült a legtöbb ilyen jogosítványt állampolgárivá tenni, bármennyire is szerették volna a szociálpolitikusok. Ez éppen az ő gyengeségüket mutatja ebben a fölállásban. A másik oldalon pedig az válik kifejezhető szükségletté, ami mögött pénzfedezet van, pénzszavazat van. Azok a csoportok, rétegek, és azok az igények pedig, amelyek mindkettőből kihullanak, tehát sem kellő vásárlóerővel nem bírnak, sem megfelelő kilincselési, alkudozási technikáik nincsenek, végül is abszolút vesztesei a nemzeti osztozkodási folyamatnak. Ezt a tendenciát meg kell állítani, főleg akkor, amikor egy stagnáló vagy szűkülő újratermelés van az országban. Amikor szűkülő belső felhasználás van az országban."

A részrendszerekre tagoltságnak az egyes részterületeken vannak nyertesei és vesztesei. Más szempontból azonban mindenki vesztes. „Az egymástól elkülönült, elidegenült részrendszerek a társadalom tagjainak belső összhangját is keresztülhúzzák. Tehát magát az egyént is fölparcel­lázzák. Az egyén, mint egységes individuum, nem egységesen lép be a különböző társadalmi folyamatokba. A személyiség egységét vissza kell állítani, vissza kell adni. Mint zárt személyiség tudjon megnyilvánulni a legkülönbözőbb területeken. Például az egyén egyszerre tulajdonosi és munkavállalói helyzete takarékosságra és béremelésre is ösztönözne. Vagy egy másik példa. Maguk az érdekelt egyének dönthessenek, amikor az egészségvédelem és a közvetlen jövedelem szempontja konfliktusba kerül egymással. így, amikor egy lakótelepen kellene korlátozni a közeli gyár működését (szűrőberendezésekkel stb. fölszereltetni), ugyanakkor ez költségnövelő, ezért együtt jár az ő – mint a gyár alkalmazottja – ke­resetcsökkenésével."

Mind a társadalomegész részrendszerekre történt tagolásának, mind az egyének fölparcellázottságának lenyomata, hogy a politikai hatalom, a közhatalom hierarchikusan, vezetőkre és vezetettekre osztottan mű­ködik. „A reformprogramok a pártok és a társadalom viszonyát pusztán taktikai kérdésként vetik föl. Pedig ez egy nagyon komoly elvi kérdés. Egy történelmileg kialakult hatalomgyakorló képződményről van szó. De abban lehet különbség a pártok között, hogy a kormányzókra és kor­mányzottakra való meghasadtságot fönn akarja tartani, vagy meg akarja szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely kiindulópontként elfogadja azt a tételt, hogy jóllehet a történelem során eddig mindig voltak kormányzók és kormányzottak, de ezt a szakadást meg kell szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely ebben az értelemben a pártot egy történelmi mozgásban fölöslegessé teszi. Nevezetesen: a társada­lomnak visszaadja – történelmileg bitorolt – összes funkcióit."

Ettől alapvetően különbözik a vizsgált programok koncepciója. Nem a hatalom társadalmasításában gondolkodnak, hanem – legalábbis egy részük – a pártelitnek egy másfajta elittel történő felváltásában. „A legtöbb anyag valamilyen módon érinti a politikai párt helyzetét és szerepét. Ezt az ellenzéki programok sem kerülték meg. Bihari anyaga és a Társadalmi szerződés-ben megfogalmazott javaslatok is végeredményben egy párt­hatalom-korlátozási elméletet fejtenek ki. Ez a magva a javaslataiknak.

Valamilyen választ mindegyik anyag próbál adni a párt jelenlegi hely­zetére a magyar társadalomban. Azonban nincs végiggondolva ezekben a szövegekben, hogy a párt eddigi történeti útja, strukturális helyzete és lehetséges mozgásdinamikája milyen kapcsolatban van a jelenleg Magyarországon sűrűsödő válságjelenségekkel. Vajon ebből az a kiút kí­nálkozna-e, hogy egy pártkorlátozáson keresztül más hatalmi szerveknek vagy társadalmi csoportoknak a felülemelését hajtom végre?

Abban a társadalomképben, amely a reformjavaslatokban kirajzo­lódott, nagyon markáns egy menedzservonulat. A legkülönbözőbb reformjavaslatok keresik azt az erős csoportot (és maga ez az erős csoport is keresi a megszólaltatóit), amely mind a gazdaságban, mind a politikában – finomabb vagy nyíltabb módon – keresztül tudna vinni egy olyan hatalomeltolódást, hogy egy vállalati irányító, igazgató, va­lamint vállalkozói menedzser réteg rendelkezzen inkább az országban képződő jövedelmek zöme fölött. Ma már elég kevesen védik, és ők is inkább csak burkolt formában, az államigazgatási típusú tulajdonjogot. Az államigazgatási típusú tulajdonjog gyakorlásának az ideje bizonyos értelemben lejárt. A lehetőségét kifutotta és kellően pazarló mivoltát be is bizonyította. Ezen tehát nincs mit védenünk. Amivel ezt a tulajdon- és hatalomgyakorlást megpróbálja a javaslatok zöme fölváltani, az azonban szintén egy elit gazdasági hatalomgyakorlását eredményezi. Tehát nem vinne közelebb a tulajdon és az erőforrások társadalmi kezeléséhez és társadalmi hasznosításához. Legfeljebb a kiválogatási, kiválasztódási mechanizmusa lenne más annak, hogy hogyan kerülnek gazdasági döntéshozói pozícióba a személyek vagy csoportok. Emiatt egy lehetsé­ges alternatív programnak olyan tulajdoni és olyan hatalommegoszlási elképzelésekben kell gondolkodnia, amely mind az államszocializmus feléledését, mind pedig egy menedzserhatalom-eltolódás veszélyét ki tudja védeni: ezt maga alá tudja rendelni és valahogy kezelni tudja."

A rendszer eddig említett sajátosságai minden – a „modernizációba" bekapcsolódó – társadalomra jellemzőek. A kelet-európai társadalmak­nak (Márkus szóhasználatában államszocializmusoknak) van néhány olyan saját ismérve, amely a programalkotásoknál nem hagyható figyel­men kívül.

A hazai társadalomtudományban evidenciának számít, hogy az ál­lamszocializmusok működése nem értelmezhető piaci kategóriákkal. E rendszerek leírására különböző helyettesítő magyarázatok születtek. „Szegőék anyagában ez úgy jelenik meg, hogy a kelet-európai rend­szerek – beleértve Magyarországot is – profitorientáltból pozíció- vagy státuszorientált rendszerekké váltak. Ez egy érvényes megállapítás. Ha ezt az érvényes megállapítást elfogadjuk, akkor minden alternatív prog­ramnak ennek a figyelembe vételével kell felépülnie. Tehát a strukturális elemzést és a javaslatokat is olyan dimenziók mentén kell megfogalmaz­ni, amelyek ehhez a pozícióorientáltsághoz vagy kapcsolódnak, vagy megpróbálják gyengíteni, megkontrázni, más pozíciókat megerősíteni és így tovább.

Az »önszabályozó piac« teljes vagy majdnem mindent kizáró vonzás­körében gondolkodó anyagok (mindenekelőtt a Fordulat és reform, bizo­nyos megszorításokkal maga a Kormányprogram és áttételeken keresztül Bihari anyaga is) ezzel a pozícióorientáltsággal nem számolnak. Ezért úgy vezetik be a piacliberalizálási javaslatokat, hogy azok nincsenek megalapozva a struktúrában. Itt tehát visszaüt a hibás társadalomkép, és az derül ki, hogy ezeket az eddigi társadalomképbe be nem férő elemeket vagy a teljes hatalomszerkezet lebontásával és újraépítésével

(ld. Bihari), vagy nagyon ügyesen becsempészett kormányzati monetáris intézkedésekkel kell megvalósítani (ld. Kormányprogram, illetve Fordulat és reform)."

Márkus szükségesnek tart egy fogalmi tisztázást. „Azért mondtam önszabályozó piacot, mert utalni akartam arra, hogy az fából vaskarika. Ez egy elméleti konstrukció. Önszabályozó piac történetileg nem ismert. Voltak árszabályozó piacok, voltak különböző módon szabályozott pia­cok, ezt le lehet írni és tipizálni lehet, de önszabályozó piac abban az értelemben, hogy minden tevékenységet integrált volna, ilyen nem volt. Csakhogy a reformanyagok egy része ezt sugallja. Ezért használtam ezt a kifejezést, jelezve, hogy vele nem tudunk mit kezdeni. Bizonyos piackonstrukciók és piacmegoldások természetesen reális elemei a mai modern gazdaságnak – ebben nincs vita.

A jelenlegi gondolkodási mező egyik végpontja a totális árutermelés világa. A másik végpont egy totális használatiérték-gazdálkodás világa. Az előbbi mozgástendenciája az, hogy – más jogcímeken – rekonstruálja a monopóliumot. Az utóbbi jelenleg utópia. De egy utópisztikus célmodellben, tehát egy jövőmodellben létjogosult elem lehet. Tehát a teendő: megtalálni a jelenlegi történelmi realitást egy ilyen célmodellel összekötő akciókat. Ebben tudom feloldani az ellentmondást, ami az utópizmus és a reálhelyzet között feszül."

 

Az előadó kiemel egy másik összefüggést is, amelyet az adott helyzet értelmezésénél és megváltoztatási kísérleténél figyelembe kell venni. „Erős érvek szólnak amellett, hogy Magyarországon a hatalom megkí­sérelt egy kettős legitimációt. A kettős legitimáció egyik szálát a politikai intézményrendszer pártvonalán építette föl. A másikat a formális jogi intézményrendszeren keresztül, és a parlamentben csúcsosodna ki ez a másik legitimációs szárny. A gondot az okozza, hogy a főhatalom nem osztható, és emiatt valamelyik mindenképpen alá kell rendelődjön a másiknak. Tehát nem lehet kettős módon legitimálni a rendszert, és ez nem is sikerült. Más az indítóoka az egyik és a másik jogosultság­igazolásnak. Ezért a társadalom parlamentáris átépítése egy sor nagyon kínos problémát és gondot vet föl a párt helyzetét illetően. Ez elől egy alternatív program sem tud kitérni, tehát bizonyos elképzeléseket meg kell tudni határoznunk. Egyértelműen választ kell majd tudni adni, hogy a főhatalmat hova tesszük le.

A hagyományos struktúráknál egy párt → állam → társadalom ta­golódás van, és valahol szintén oda besorolva az érdekképviseleti és szakszervezeti pozíciók. A javaslatok zöme a parlamentté kibővített állam → korlátozott párt → társadalom és egyéb politikai szervek, szer­vezetek felépítést mutatja. Egy alternatív elképzelésben valószínűleg egy társadalom → társadalmi érdekképviseleti szervezetek → és ebből levezetett államhatalom képe áll. Tehát ha egy alternatív program kon­zekvensen végig akarja vinni az alulról felfelé épülő társadalom, az alulról szerveződő társadalom, az önigazgatói társadalom gondolatát, akkor ennek főhatalmi centrumába is magát a társadalomegészet kell állítani és nem speciális intézményeit, nevezzük akár államnak, akár pénzügyi bürokráciának, akár pártnak."

A társadalomegészből való kiindulás mellett további érv is szolgál: a – másik két rendszerben meglevő – bürokratikus irányítás elkerülése. „Olyan megoldásokban kellene gondolkodni, ami nem hozza vissza annak a veszélyét, hogy ismét pazarló, ismét nem hozzáértő módon működő adminisztratív vezérlés legyen."

 

A rendszer kettős legitimálási kísérletéhez hasonlóan a kettős szer­veződés módszertani ingatagságát teszi szóvá Márkus a Földes-anyag egyik elképzelésében. „A javaslat summázata, hogy valamilyen módon össze kellene kapcsolni az áruviszonyok, piacgazdaság további kiépíté­sét a mozgalmi elemek megerősítésével." Márkus nem tart kivitelezhe­tőnek egy ilyen megoldást. „Minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol eddig mozgalmi szerveződések történtek, azok kifejezetten az árulogikák megtörésére, korlátozására irányultak. (Leszámítva termé­szetesen a kapitalizmus keletkezési folyamatát.) És minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol viszont megkezdődik valamilyen módon az intenzívebb tőkeviszony kiépítése, ott a társadalom egyéb szerveződési formái meggyengülnek és elvesztik a pozícióikat. Nincs arra esély, hogy ellentmondásmentesen össze lehessen kapcsolni a társadalmi párt mozgalmi jellegű kibontakoztatását és erősítését az ezzel párhuzamos tőkeviszony-erősítéssel. Elképzelhetetlen, hogy ezek ne fordulnának egymás ellen. Ha mégis megkísérelné a magyar társadalom ezt az utat választani, akkor előbb-utóbb egy kettős hatalmi szituáció és egy nyílt politikai harc terepén találja magát, és ott már nem a konszen­zuskeresések lesznek jellemzőek, hanem az erőnek az alkalmazása mindkét fél részéről."

Az említett kettősségből, az egyidejű hozzáidomulási és elszakadási igényből szükségképpen egy bizonytalanabb problémakezelés követke­zik. „A Földes-anyag sok ponton hezitál, hogy vajon meddig lehetséges a hagyományos mederben tartani a folyamatokat úgy, hogy az össze­kapcsolható legyen egy általános demokratizálási programmal. Mindez úgy, hogy ne veszélyeztesse a kialakult makrohatalmi struktúrát. Tehát egyszerre a stabilitás és az instabilitás szempontjai jelennek meg a szövegben."

 

Ahogy az államszocialista rendszer értelmezése, úgy a kapitalizmus értelmezése is tudományosan ingatag a vizsgált programokban. „A legtöbb reformjavaslat kozmetikázott kapitalizmusképpel dolgozik, és kapitalizmuselemzések vagy kapitalizmusutalások ürügyén általában a centrumországokra hivatkozik. Csak jelzem, hogy a tőkeviszony London­tól, illetve New York-tól Afrika szívéig tart, és a kapitalizmus megnevezése így korrekt, nem pedig úgy, hogy a példaországok az északi államok vagy Ausztria, és így tovább. Erős érveim vannak amellett, hogy a kelet-európai tradícióból és az adott helyzetből startoló államok külön-külön biztosan nem, de együtt sem valószínű, hogy a centrum helyzetébe tudnának kerülni a tőkelogikát követve. Maximum egy félperiféria-helyzet célozható meg – ennek összes áldásos és áldatlan hatásaival együtt. De akkor ezt vállalni kell az adott programoknak. Akár a Kormányprog­ramnak, akár a Fordulat és reformnak vagy Bihari anyagának, vagy a Társadalmi szerződésnek.

 

Kiemelt fontosságúnak tartotta az előadó az ország külső kiszolgál­tatottságának a kérdését. „A dokumentumok egyik legnyugtalanítóbb része az, ahogy a különböző – tágan értett – függőségeinket tárgyalják. Alig-alig vesznek tudomást a következőkről. A magyar társadalomnak évtizedekig az volt az alapvető gondja (ezt társadalomtudósok hol durvábban, hol burkoltabban megfogalmazták), hogy egy kelet-európai integrációnak vagyunk a része. A nyolcvanas években azonban a gond kettős gonddá vált, ugyanis amilyen mértékben kísérletet tett néhány ország nyugat-európai kapcsolatai, tőkés kapcsolatai kibontakoztatására, illetve megerősítésére, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá és dokumentálhatóbbá, hogy nem kiszakadtunk egy függésből és függetlenek lettünk, hanem egy kettős kötődésbe, kettős függésbe kerültünk. A tőkeviszony semmivel nem jóindulatúbb velünk szemben, mint adott esetben volt egy államszocialista megoldás. A nemzetközi tőkének ugyanúgy megvannak a maga logikái, diktátumai, és nem lesz arra tekintettel, hogy egy tízmilli­ós népesség Európa közepén boldogulni akar. Ezt teljesen világosan látni kell, és emiatt nem lehet különböző illúziókat fűzni a külföldi tőkebevonás lehetséges áldásos hatásaihoz. A tőkefüggés tudata csak lassan érik be és lassan válik világossá.

A külföldi tőke bevonásával kapcsolatos illúzióknak hadd utaljak két olyan pontjára, amelyek dokumentálhatók és bizonyíthatók. Az egyik illúzió, hogy a tőkefelvétel és a tőkebeáramlás Magyarországon többlet­forrásokat eredményez. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az utóbbi években rendszeres tőkekivonás történik az országból. Tehát magyarán az itt megtermelt többletjövedelem vagy többletteljesítmény egy része nem az országban hasznosul. Ráadásul – ha naturáliákban, tehát ter­mészeti formájukban gondoljuk el mindezt, akkor – épp a technikailag legkidolgozottabb és legfejlettebb termékek nem a magyar lakosság jólétét szolgálják, hanem valahol eltűnnek a világ áruforgatagában. A másik, szintén dokumentálható aggály a tőkefüggőséggel kapcsolatban a következő. Feltételezik, hogy keményebb munkaszerveződési formákat, technikailag is és az élő munka oldaláról is hatékonyabb megoldásokat eredményezne a külföldi tőke Magyarországra jövetele. Ehhez hozzákap­csolják, hogy ezzel a válságágazatok is kezelhetőbbé válnának. Azon­ban a külföldi tőke nem a válságágazatokba fog menni, hanem további szállodákat fog építeni a Duna-parton. De nem fogja rendbe rakni annak a kb. ötszáz településnek az út-, csatorna- és vízhálózatát sem, amely jelenleg a pusztulás szélén van. Többletteljesítményeket pedig azért nem fog kicsikarni egy ilyen akció a magyar gazdaságból, mert az már jelenleg is bizonyítható (ezt a különböző munkaszociológiai vizsgálatok jól jelezték), hogy a magyar lakosság a többletteljesítményét tekintve nem ösztönzési korlátokba ütközik jelenleg (hiszen erőkifejtése végén jár, és egy pszichikailag és fizikailag leromlott népességről van már szó), hanem bizony technológiai korlátokba ütközik a további termelékenység­növelés. Azt a rést, ami Nyugat-Európától elválaszt minket, nem tudjuk néhány év leforgása alatt átugrani. Ez viszont azt fogja eredményezni, hogy rendszeresen mi fogunk drágábban előállítani, és a feléjük irányuló külkereskedelmi kapcsolataink bővülése arányában az országból való többlettermék-kivonás is bővülő arányú lesz. Ezt nem lehet kivédeni."

 

Ha a tőkebevonás nem megoldás, akkor mi lehet az ország számára a kiút? Márkus álláspontja szerint olyan világgazdasági helyzet jött létre, amelyben a tízmilliós Magyarország számára nincs saját, különálló meg­oldás. „Bármily kínos, csak regionális válasz van. Ennek a térségnek a gondjait nem lehet megoldani, amíg régió méretű válasz nincs. A régió az egyetlen önállóan életképes gazdasági forma. Jelenleg a világgazdaság úgy épül fel, hogy különböző fejlettségű régióknak a kombinációja vagy összekapcsolódása. Tehát ezt kell tudomásul vennünk és egy ilyen sa­játos régiót kell kialakítani, bármennyire is nehézkes, és bármennyire is ez ügyben ütközések sorozata lesz a többi állammal."

 

Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik az ország eladósodottságának kérdése. Az adósságválságra való egyoldalú hivatkozás számos manipu­láció alapja, forrása. „Vannak illúziók az adósságválság kezelhetőségét illetően. Értem azt a szándékot, hogy hatalmi vagy kormányzati pozíció­ban levő személyek, csoportok muszáj, hogy azt mondják a lakosságnak, hogy az adósságválság ilyen és ilyen megszorító intézkedésekkel kezel­hető, és ki tudunk jönni belőle. Hiszen ha bevallanák, hogy matt, akkor vagy elzavarná őket a lakosság, vagy pedig egy lélektanilag olyan de­pressziós helyzetet idéznének elő, amit – azt hiszem – nem lehet vállalni. Tehát motivált, indokolt, hogy a kormányzat miért kelti azt az illúziót, hogy az adósságválság kezelhető. Az is indokolt és motivált, hogy bizonyos reformprogramok miért keltik szintén ezt az illúziót. Mert ha a helyzetet kilátástalannak mutatnák, akkor nem lehetne föllépni egy ambiciózus reformprogram igényével, amely erre is gyógymódot kínál. Tehát úgy látszik, hogy nincs alternatíva. Szerintem az alternatíva a következőkép­pen nézne ki. Ki kell mondani, hogy az adósságcsapda ténye fönnáll, és ebből a magyar nemzetgazdaság mint nemzetgazdaság nem tud kijönni. (Egyébként eddig egyetlen ország sem tudott kijönni az adósságcsapdá­ból. Ez valószínűleg egy univerzális közgazdasági összefüggés.) Ha nem tudunk kijönni az adósságcsapdából, akkor nem szabad a közgondolko­dást és a gazdasági viselkedést erre az egy láncszemre fölfűzni, hanem bele kell illeszteni olyan tágabb gazdaságpolitikai intézkedéssorozatok közé, amelyek a belső ellátás biztonságát, egy hazai piacra is termelő és koncentráló erőforrás-növelést, és a régió egészében való gazdasági gondolkodást állítják előtérbe. Lehet, hogy külön nem tudunk kijönni eb­ből a csapdából, de nem tudjuk prognosztizálni, hogy tíz vagy tizenöt év múlva nemzetközileg hogyan lehetetlenül el az egész adósságszituáció. Nem szabad a gondolkodás és viselkedés középpontjába ezt helyezni. Túl van dimenzionálva. […] A fölvett kölcsönök nem visszafizethetek. Bár­hogy bűvészkedünk, ez nem fog menni. Amit reálisan meg lehet oldani, az ennek az adósságállománynak részben újabb hitelekkel, részben a szerencsésebb évjáratokban szinten tartással továbbgörgetése. Ez az, ami reálgazdaságilag elképzelhető. Azt tartom veszélyesnek, hogy a társadalmi közgondolkodást megülte az adósságprobléma, úgy mintha most már minden más lépést ehhez kellene igazítani. Ezen az ürügyön megy a munkabér-korlátozás. Ott akarnak költséget megtakarítani, ahol nem igazán lehet. A termelési költségeknél durván húsz százalék a mun­kabér-költség, az összes többi anyag típusú költség. Tehát bárhogy is fogják faragni lefelé a reáljövedelmet, ebből igazi, konvertálható előnyünk nem lesz. Közben bizonyos csoportoknak, rétegeknek már az egyszerű újratermelési feltételei is veszélyeztetettek."

*

Márkus „platformelőkészítő" elemzésének nem volt feladata, hogy gaz­daságosság és létbiztonság összhangba hozásának kérdését, vagyis a gazdaságos létbiztonság lehetőségét vizsgálja. (Ezt akkoriban mások, máshol már megtették.) De mi történjen akkor, ha választani kell, mert a kettő konfliktusba kerül egymással? Azok a programjavaslatok, amelyek a társadalomszerveződést döntően az egyének piaci megmérettetésére (a piaci versenyre) bíznák, a gazdaságosság elsőbbségében gondolkod­nak. A magyarországi rendszerátalakítás folyamatában, annak politikai kivitelezésében is ez a törekvés a meghatározó. Az előadó – nem tudni, hogy humánus vagy módszertani megfontolásból – következetesen a társadalom tagjainak létbiztonságát részesíti előnyben (jövedelemcsök­kentő megszorítások elutasítása, a belső piac ellátásának elsőbbsége stb.). A társadalomegész (önigazgatás, önkormányzás, önszerveződés) elsőbbségéből való kiindulás – végső fokon – a megélhetés, a jövede­lemszerzés lehetőségének is a garanciája.

Elméletileg előrelátható volt, és a későbbiekben megtapasztalhatóvá vált: sokak létbizonytalansága (megélhetési nehézségek, munkanélkü­liség) a rendszer működésének bizonytalanságához vezet: olyan – az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó – cselekedetek elszaporodásá­hoz, amelyek az anyagi biztonságban élők létbiztonságát is veszélyez­tetik. Sokak létbizonytalanságának választása valójában egyenértékű saját fenyegetettségünk, veszélyeztetettségünk, létbizonytalanságunk választásával.

Jegyzetek

1 „Demokrácia és szocializmus Keleten és Nyugaton", Magyar füzetek 1. Bu­dapest – Párizs, 1978.

2 Kornai János: „Hatékonyság és szocialista erkölcs", Valóság, 1980/5. 20-21.

3 Hámori Balázs: „Nem árujavak és szolgáltatások a szocialista árutermelő gazdaságban", Közgazdasági Szemle, 1980/6. 674.

4 Szorcsik Sándor: A társadalmi tervezésről, MSZMP Központi Bizottsága Tár­sadalomtudományi Intézete, Budapest, 1977. 165.

5 Ferge Zsuzsa: Társadalompolitikai tanulmányok, Gondolat Könyvkiadó, Bu­dapest, 1980. 285.

6 Jánosi Ferenc: „A gazdaságosság kategóriájának tartalma a különböző ter­melési módokban", Közgazdasági Szemle, 1976/11. 1346.

7 Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon, Kossuth Kiadó, Budapest, 1979. 140.

8 Jánossy Ferenc: „Egy evolúciós alternatíva", Valóság, 1982/2. 24.

9 Tütő László: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód", in: Krausz Tamás – Tütő László (szerk.): Válaszúton, Politikatudományi Füzetek 7. ELTE ÁJTK, Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988. 245-266.