A sztálini eredetű struktúrák lebontásából némileg leegyszerűsítve két út adódik. Az egyik, a polgári restauráció útja, amelyet némely ellenzéki szervezet ír a zászlajára, a másik a hatalom és az állami tulajdon társadalmasításának útja, amely elvezethet az embercentrikus közösség, társadalom felé. Ez a második út a magyar dolgozó osztályok és a szocialista párt útja. Ez a fejlődési út sem a keleti, sem a nyugati „modell" vagy sablon alapján nem járható. Vissza kell térnünk a „népi demokratikus fejlődés" pozitív vonásaihoz. Így a fejlődés lényegi vonása, hogy a többszektorú vegyesgazdaság fennmarad. Benne a kapitalizmus, a profitcentrikus gazdálkodás társadalmilag korlátozott és társadalmilag ellenőrzött formában újra kiterjed. Az a veszély, hogy felfal bennünket, csak akkor reális veszély, ha a kibontakozó reprivatizációt nem helyezzük a létrejövő dolgozói önkormányzatok ellenőrzése alá. Ugyanis csak a dolgozói kollektívák titkosan megválasztott megválasztott tanácsai képesek arra, hogy meggátolják a nemzeti vagyon kiárusítását, egy új osztály, a menedszerburzsoázia, a gazdasági és pénzügyi apparátusok uralmát. Amennyiben a dolgozói önkormányzatok rendelkezni fognak a tulajdonosi funkciókkal a fejlődés szocialista iránya fenntartható lesz az állami és magán kizsákmányolás rendszerével szemben.

A tulajdonreform a tőkés formát restaurálhatja ugyan, de csak azzal a feltétellel, hogy a többletjövedelem felhasználásában a dolgozói kollektíváknak is szavuk van. Ellenkező esetben a munkanélküliség, az elszegényedés, a Nemzetközi Valuta Alap gátlástalan uralma, egy új típusú padláslesöprés valósul meg Magyarországon. A magyar dolgozó ne legyen rosszabb helyzetben mint nyugat-európai társai. Ezt alapelvként kell kimondani bármely baloldali szocialista pártnak a világon, így a Magyar Szocialista Munkáspártnak is.

Elvtársak!A demokratikus fejlődés garanciája Magyarországon csakis egy erős baloldali tömegpárt lehet, amely mindenekelőtt az ipari és mezőgazdasági munkásokra, dolgozókra, a szellemi és anyagi javakat termelők osztályára támaszkodik. Tehát nem egy liberális szocialisztikus elitpártról van szó, hanem baloldali, marxista szocialista pártról, nem a tőkés restauráció pártjáról, hanem a közösségi tulajdonlás, a szocializmus pártjáról, nem az elkülönült politikai és gazdasági bürokrácia sztálinista hatalomkonzerválásáról van szó, hanem olyan pártról, amely alulról, az alapszervezetek felől építkezik, amely nem kisebb-nagyobb frakciók, elitcsoportok pártja, hanem a tagságé, olyan pártról van szó, amelynek legfőbb fóruma a kongresszus és nem a pártappparátus elkülönült kasztja; olyan pártról tehát, amely erkölcsileg is megtisztul, amely nem siratja meg azokat a köpönyegforgatókat, akik a nehéz időszakban jó karrieristákhoz méltóan új pártokban tűnnek fel, elhagyva azoknak a képviseletét, akiknek a nevében évtizedekig uralkodtak. A Magyar Szocialista Munkáspárt nem lehet többé a karrieristák pártja. A többpártrendszerre történő áttérés egyik nagy előnye éppen az lesz, hogy jelentős mértékben megszabadul a karrierista elemektől.

Fejlődésünk válságának egyik megnyilatkozása a párt válsága is, amelynek nemzeti és nemzetközi okairól itt nincs időm szólni. A pártválság egyik megnyilatkozása a pillanatnyi rögtönzések eluralkodása, ahogyan valaki a folyosón fogalmazta, a zsebből való politizálás. Másfelől az apparátusi kamarilla-politika eluralkodása kelt ellenszenvet a párttagság és a küldöttek körében is. Ennek a torzult hagyománynak a része az elmélet teljes elsekélyesedése a pártban, sőt, a marxizmusra való megorrolás még pártvezetők részéről is. Inkább a tükröt törik össze, csak saját hatalmi pozícióikat megőrizhessék.

A hatalom megtartása érdekében akár a párt liberális szárnya, akár konzervatív szárnya is kész a pártszakadásra. Önjelölt vezérek hatalmi ambíciói fenyegetnek bennünket. Látni kell tehát, hogy itt nem ideológiai kérdések játsszák a főszerepet. Inkább arról van szó, hogy a párton belül rendkívül eltérő szociális érdekek ütköznek meg. Egyfelől az apparátus fiatalabb erői, amelyek érdekeltek bizonyos változtatásokban, nagyobb szerephez, befolyáshoz akarnak jutni mint korábban. Másfelől az egyébként sem egységes dolgozói érdekeken kívül jelen vannak a pártban a pénz- és menedzserbürokrácia, különböző lobbik érdekei, másfelől pedig az apparátusi-hatalmi privilégiumaikat megőrizni akaró erők, amelyek az előbbi csoportokkal törnek kompromisszumra. E kétféle, de sokban összetartó csoportok „kihullása" a pártból az újjászületés valódi előfeltétele. A szakadás megelőzhető, ha a párttagság saját apparátusát képes ellenőrzése alá vonni. A szakadás, amennyiben bekövetkezik, a baloldal teljes szétszóródásával járna, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy kettészakadna a párt, sokfelé is széthullhat, márpedig ez a tőkés restauráció és a módszerében sztálinista típusú visszarendeződés sajátos kombinációját idézné elő.

Miközben a Nemzetközi Valuta Alap által diktált resrikciós kormánypolitika egyre mélyebb válságba taszítja az országot, a párt nem képes saját kormányát ellenőrizni, s új utakra irányítani. Ebben nagy része van annak, hogy a pártvezetés szétesett, a frakciós és személyi-hatalmi ambíciók paralizálták a cselekvőképességet. A párt befolyása rohamosan csökkent, a demokratikus ellenzék mellett megjelentek a kifejezetten jobboldali demagóg antidemokratikus csoportosulások a magyar politikai palettán. A választások helyett a pártvezetés saját magával volt elfoglalva, álviták osztották meg a pártot, miközben a sajtóban, mindenekelőtt a televízióban és a rádióban a régi tucatsztálinisták egy új hatalmi fordulatra várva tucatliberálisokként szidalmazták azt a pártot, amelynek tévútjaihoz nagymértékben hozzájárultak. Elvtársak! Nyers elvtárs vezetésével egy teljesen megújított pártelnökségre lenne szükség, amely számos fiatal vidéki elvtárssal az élen képes lenne úgy felkészülni a választásokra, hogy az ellenzéki demagógiával szemben meggyőzze a lakosságot: a szociális biztonság, a milliók további elszegényedésének megakadályozása, az emberi szabadságjogok és a társadalmi igazságosság összekapcsolásának valódi garanciája csakis egy, a munkásmozgalmi hagyományokra támaszkodó szocialista párt lehet. Egy ilyen párt létrejötte ma itt a tét.

A tőkés világ jelenlegi válsága nem pusztán ciklikus természetű, hanem a rendszer átfogó, strukturális válsága, amely azt jelzi, hogy a tőkerendszer elérte abszolút korlátait. Ebből következően hosszú távon hatástalanok lesznek nem csupán az állami szabályozás megerősítésére építő megoldási kísérletek, hanem a rendszer fokozódó elnyomás révén történő stabilizálására irányuló törekvések is. Ebben a helyzetben új történelmi lehetőség nyílik a szolidaritásra és a termelés feletti össztársadalmi ellenőrzésre épülő új rend kialakítására. Ám ahhoz, hogy ezen elvi lehetőség valóra váljon, fel kell hagyni a XX. századra jellemző defenzív, érdekvédő beállítottsággal, és gyökeresen újra kell gondolni a munkásosztály stratégiai céljait, alkalmazott harci módszereit, valamint politikai és gazdasági szervezeteinek egymáshoz való viszonyát is.

Kérdések:

(1) Ön A tőkén túl-ban a tőke folyamatosan mélyülő strukturális válsá­gát és az emberiség elpusztításának ezzel kapcsolatos lehetőségét elem­zi. Jelez-e a jelenlegi globális válság minőségi változást ez irányban?

(2) Lehetséges-e kapitalista megoldás a válságra (neokeynesista rendszabályokkal, mint amilyen a reguláció és a protekcionizmus)? Mi a véleménye, ha arról szónokolnak a kormányon levők (így Lula is), hogy lehetséges egyik-másik országot mintegy „kikapcsolva", távol tartani a fölfordulástól?

(3) Nemrég olyasmit mondott, hogy az USA hitelkártya-imperializmust folytat. Mit értett ezen? Nézete szerint milyen gazdasági és politikai vál­tozások várhatók a globális imperializmus alakzatában a válság után?

(4) A kilencvenes években azt láttuk, hogy a baloldali értelmiség egy része és a militáns baloldal egy része is arra a vélekedésre jutott, hogy a munkásosztály szerepe véget ért, sőt a munka sem játszik már központi szerepet, ha globálisan nézzük. Mit gondol erről a nézetről? Nem cáfol rá erre valamelyest a jelenlegi válság a tömeges munkahely-megszün­tetéssel?

(5) Miként látja: milyen alternatívái lehettek a tőkének a kilencvenes években? És manapság? Nyitott-e új lehetőségeket a jelenlegi válság a munkásosztály és a szocialista projektum előtt?

(6) A Szocializmus vagy barbárság-ban hangsúlyozta, hogy a XXI. században új módon kell alakulnia a szakszervezetek és a munkáspárt­ok kapcsolatának, teljesen másként, mint ahogyan a XX. században. Mi legyen a szakszervezet és a párt szerepe, milyen föladatokat kell programjaikba fölvenniük avégett, hogy lehetővé tegyék a tőke fölötti győzelmet?

(7) Milyen politikai eszközöket vessen be a munkásosztály az osztály­mozgalmakban? Milyen kapcsolatuk legyen ezeknek az állam intézmé­nyeivel, amilyenek a kormányok és a parlamentek? Miképpen fokozhatják a szakszervezetek és a pártok az antikapitalista tudatosságot, és hogyan segíthetik a szocialista tudat újjászületését, kiváltképp az imperialista országokban?

(8) Számunkra a XX. századi Brazília értékelésének fontos eleme a mélyreható marxista nevelés tragikus lebecsülése a baloldalon. Nézete szerint mi a helye a marxista tanulmányoknak egy munkáspártban? Milyen alternatív fegyverek alkalmazhatók a munkástudatért folytatott ideológiai harcban?

 

Válaszok:

(1) A tőke strukturális válságának globális kirobbanása

A jelenleg zajló válság csakugyan nagyon súlyos, és egy fontos értelem­ben különbözik az utóbbi néhány évtized kríziseitől. Persze, változatlanul ugyanaz a strukturális válság, amelyet megtapasztaltunk az 1960-as évek végétől vagy az 1970-es évek elejétől fogva, de más abban az ér­telemben, hogy most a válság nagyon hevesen, globálisan tört fölszínre. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a Franciaországban 1968 máju­sában lezajlott események szerves részét alkotják egy efféle strukturális válság szükségszerű kezdetének. 1967 végén – egy beszélgetés során kedves barátommal, Lucien Goldmann-nal, aki azokban a napokban Marcuséhoz hasonlóan hitt abban, hogy a „szervezett kapitalizmusnak" sikerül megoldania a „válságkapitalizmus" problémáit – kifejeztem ab­beli meggyőződésemet, hogy a legsúlyosabb válság még előttünk van. Az úgynevezett „szervezett kapitalizmus" egyáltalán nem oldott meg semmilyen válságot. Ellenkezőleg, érveltem akkor, a válság, amelynek elébe nézünk, szükségképp hasonlíthatatlanul súlyosabb lesz még az „1929-1933-as nagy gazdasági világválságnál" is, tekintettel csakugyan globális jellegére. Mindig is hangoztattam, hogy a szó valódi értelmében, első ízben a történelem folyamán óhatatlanul globális lesz.

Élesen szembeállítottam a tőkerendszer korunkban érvényre jutó struk­turális válságát a múlt ciklikus és konjunkturális gazdasági válságaival. A periodikusan lezajló ciklikus válságok változatlanul szembetűnő jellemzői a tőkés konjunkturális fejlődésnek, amíg csak fönnáll a kapitalizmus. Ám a mi történelmi korunkban egy jóval alapvetőbb típusa is megjelent a vál­ságnak, ez kombinálódik a kapitalizmus alatt a ciklikus válságokkal, és a tőkerendszer mint olyan minden elképzelhető formáját sújtja, nem csupán a kapitalizmust. A strukturális válság akként érvényesül, hogy aktiválja a tőke, mint társadalmi anyagcsere-újratermelési mód abszolút korlátait. A szovjet típusú tőkerendszer – ez a többletmunka túlnyomórészt politikai kiaknázásának alapján működött, s így nem szabad összekeverni a több­letmunka elsődlegesen gazdasági kiaknázásával értéktöbblet gyanánt, ami a kapitalizmusban folyik – ez okból szükségképpen roppant össze a fejlődés globálisan fölerősödő ellentmondásai alatt. A lehető legnyomaté­kosabban hangsúlyoznunk kell ezt ma, pontosan azért, hogy elkerüljük a múlt illúzióinak egyikét-másikát s a nekik megfelelő zsákutcákat, amikor jövőnk nagy kihívásaival nézünk szembe.

A tőkén túl-ban azt írtam, hogy a strukturális válság „kibontakozásának módját tekintve, kúszó válságnak nevezhető – ellentétben a múltbeli látványosabb és drámaibb kitörésekkel és összeomlásokkal -, persze azzal a fönntartással, hogy a leghevesebb és legerőszakosabb vonaglások sem zárhatók ki a jövőben: mármint, ha az a bonyolult gépezet, amelyik most teljes gőzzel a »válságkezelésen« és a növekvő ellentmon­dások több-kevesebb időre szóló »kihelyezésén« szorgoskodik, kifogy a gőzből."¹ Jelenlegi válságunk drámai megnyilvánulásai – kezdve az angolban „vadmacska-sztrájknak" [wildcat strikes] nevezett „vadsztráj­kok" sokasodásától a világ tőkés módra legfejlettebb részein, egészen az éhséglázadásokig több mint 35 országban, amelyekről nem kisebb rendpárti tekintély számol be, mint a londoni székhelyű hetilap, a The Economist – arra vallanak, hogy a nagy néptömegek válaszai, amelyeket súlyosan érint ez a fejlemény, vagyis ez az immár korántsem könnyű­szerrel manipulálható pénzügyi válság, erősen rácáfolhatnak a közelmúlt öntelt tőkeapologetikus bölcselmeire. A dolgozó néptől ugyanis, amely beszorult saját defenzív szervezetei – tehát szigorún csak a bérharcra irányuló reformista szakszervezetei és pártjai – alkalmazkodó korlátainak csapdájába, azt várták volna, hogy úgy viselkedjék, mint egy „doromboló cica", nem pedig mint egy „vadmacska". Az úgynevezett „vadsztrájkokat" (és a hozzájuk csatlakozó szolidaritási sztrájkokat) törvényen kívül he­lyezte az ádáz thatcheri törvényhozás, és árulkodó tény, hogy ezeket a szakszervezet-ellenes törvényeket nem csupán fönntartotta (dacára az ellenkezőjét hangoztató választási ígérgetéseknek), hanem még súlyos­bította az „Új Munkáspárt" kormánya.

Tehát a jelenlegi válság más abban az értelemben, hogy jócskán kezd már kihívó, radikális válaszokat kiváltani. S ez a folyamat még messze van attól, hogy csúcspontjára hágott volna.

Ugyanakkor a vezető tőkés kormányok által kétes eredménnyel alkal­mazott intézkedések – amelyek a tőkés bankcsődök észbontó, sokbillió dolláros összeggel átvállalt államosításáig terjednek – szintén világos bizonyítékai annak, hogy mi sem lehetne ostobább, mint úgy jellemezni a jelenlegi válságot, hogy ez egy újabb hagyományos ciklikus válsága a termelékenységét tekintve fölülmúlhatatlan kapitalizmusnak, s az ilyet egy-két év alatt el lehet takarítani az útból, ahogy „a tőke fölbérelt ököl­harcosai" (Marx szavaival szólva) még ma is jellemezni szokták.

Történelmi korunk súlyosan kibontakozó válsága pontosan abban az értelemben strukturális, hogy nem lehet eltakarítani az útból, még sokbilliós államkapitalista mentőműveletekkel sem. Tehát a rendszer mélyülő strukturális válsága, a korábban elképzelhetetlen mérvű katonai és pénzügyi kalandorkodás formájában megkísérelt gyógyintézkedések kimutatható kudarcaival együtt, soha nem látott nagyságúra növelik az emberiség önelpusztításának veszélyét. Ha ugyanis a fönnálló rend szol­gálatában álló hagyományos ellenőrzési formák és eszközök csődöt mon­danak, óhatatlanul megsokasodhatnak az efféle veszélyek. Nem meglepő ennélfogva, hogy a ma vezető imperialista hatalom, az USA nyíltan igényt tart „erkölcsi jogára", hogy ha úgy dönt, bármikor nukleáris fegyvereket vessen be még atomfegyverrel nem rendelkező országok ellen is.

(2) Neokeynesista illúziók helyett: a rendszerellenes erők stratégiai offenzívája

Az egyik érthető, ámde végső soron vereséghez vezető illúzió, amely­től óvakodnunk kell, a neokeynesizmus bármely formája, beleértve az úgynevezett baloldali keynesizmust is. Érthetők az újjáélesztésére szóló fölhívások, mert megfelelnek a legkisebb ellenállás irányvonalának, amely átmenetileg a tőkemegszemélyesítők egyetértésével találkozhat egy-egy nagyobb válság idején. Efféle körülmények között a tőke meg­személyesítői hajlamosak a Keynes-féle állami beavatkozás módszerei­hez folyamodni rendszerük megszilárdítása végett, s mindaddig folytatni ezt, amíg csak teljesen vissza nem vehetik „engedményeiket", s vissza nem térhet a status quo ante.

A tőke vezető szószólói ilyen célzattal követelik most nyíltan egynémely nagyobb bank államosítását, s el vannak szánva indítványuk valóra vál­tására olyanformán, ahogyan megfelel az érdeküknek. Csakugyan sort is kerítettek újabban Nagy-Britanniában szinte mindegyik nagy (teljesen befuccsolt) bank „államosítására", méghozzá a lehető legképmutatóbb formában. Ugyanakkor a legszemérmetlenebb módon hozzáfűzték: „ha majd eljön az ideje, a közpénzből föltőkésített bankok ismét visszake­rülnek a magánszektorba". Azért merik ezt nyíltan kimondani, mert már korábban is „államosították" a kapitalista csődöt – Nagy-Britanniában nagy arányokban közvetlenül a második világháború után -, majd „rep­rivatizálták" e második világháború utáni államosítás összes főbb tételét, miután megfelelőképpen fölhizlalták valamennyit a közvagyon bőven buzgó forrásaiból. S bíznak benne, hogy ezt a trükköt megismételhetik, mihelyt a válság elenyészett.

Persze, a tőke szószólói nem tévedtek nagyot, amikor Keyneshez igazodtak. Mégpedig azért nem, mert mindenekelőtt a munkásosztály szervezetein múlik, hogy ellenfeleik efféle fölfogása érvényre juthat-e, vagy sem. Hiszen még akár egy nagyszabású válság sem végezheti el spontán módon azt a nehéz föladatot, amelyik csakis a munkásmozgalom stratégiailag járható és harcos cselekvésével vihető végbe. A jelenlegi helyzet korántsem egyedülálló e tekintetben. Nem csupán támadhatnak időről időre történelmileg ígéretes lehetőségek az oly szükséges gyöke­res átalakulásra, de el is tűnhetnek. Ezzel kapcsolatban azt írtam egyik, első ízben Brazíliában, 1983-ban megjelent, majd A tőkén túl negyedik részében újraközölt cikkemben, hogy

Nagyszabású gazdasági válságok idején mindig jókora rés támad a fönnálló rendben, amelynek nem sikerül már szállítania a javakat, pedig ez szolgál vitathatatlan igazolása gyanánt. Ezek a repedések vagy tovább tágíthatók a társadalom-átalakítás szolgálatában, vagy előbb-utóbb betömik őket a tőke továbbélése érdekében, ahogy az általános történelmi körülmények és a politikai és társadalmi poron­don kialakult erőviszonyok engedik. […]

De minthogy a válság közvetlen megnyilvánulásai gazdaságiak – az inflációtól a munkanélküliségig, a helyi ipari és kereskedelmi vállalkozások csődjétől egy általános kereskedelmi háborúig és a nemzetközi pénzügyi rendszer potenciális összeomlásáig -, az adott társadalmi alapból eredő nyomás elkerülhetetlen hatására a kézenfekvő föladatokat az határozza meg, hogy sürgős gazdasági válaszokat kell találni a válságjelenségek szintjén, érintetlenül hagy­va ezek társadalmi okait.

Így hát, ha gazdaságilag határozzák meg, hogy mi a szükséges, valamint a lehetséges teendő a fölismert „gazdasági szükségál­lapot" körülményei között – a „nadrágszíj megszorításától" és a „szükségszerű áldozathozatal elfogadásától" a „valós munkahely­teremtésig", „új befektetési alapok bevonásáig", „termelékenység és versenyszellem fokozásáig" stb. -, ez megszabja azt (tisztán gazdasági parancsolatok nevében), hogy a fönnálló rend társadal­mi premisszáiból induljon ki a szocialista politikai kezdeményezés, amelynek potenciálisan kedvez ugyan a válság, de csak addig, amíg akaratlanul ismét magáévá nem teszi a tőke társadalmi-gazdasági szemhatárát. Ennek eredményeként a forradalmi politizálás struktú­raváltó potenciálja semmibe vész, mivel elaprózódik a szűkre szabott gazdasági föladatokkal való birkózásban – változatlanul tulajdon támogatóinak rovására – a régi társadalmi premisszák és strukturális meghatározottságok keretében, és keserű iróniával állapítható meg, hogy ezáltal eredeti szándékaival ellentétben odajut, hogy a tőke újjáélesztésén munkálkodik. […]

Ahhoz tehát, hogy a radikális politikának sikerüljön eredeti célját elérnie, a válság tetőpontján át kell vinnie, át kell ruháznia törekvé­seit – effektív döntéshozási hatalom formájában minden szinten és minden téren, beleértve a gazdaságot – magára a társadalomtestre, amiből majd újabb anyagi és politikai követelmények következnek. Ez az egyedüli útja-módja annak, hogy a radikális politika képes legyen megtartani stratégiai irányvonalát, ahelyett, hogy szembe­fordulna vele.

Az ilyen politikai hatalomátvitel s e politika beleágyazása magába a társadalmi-gazdasági struktúrába csakis nagy strukturális válságok idején valósítható meg: vagyis amikor az uralkodó társadalmi-gaz­dasági anyagcsere hagyományos premisszáit nem pusztán meg lehet, de meg is kell kérdőjelezni. […] Ha azonban ez az elvitatás a politikai cselekvés szorosan vett intézményes határain belül maradni kényszerül, s ekképpen csapdába szorul, akkor a kihívó fél óhatat­lanul vereséget szenved a múlt gazdasági és politikai-intézményi tehetetlenségi erőinek szükségszerű fölülkerekedése nyomán. Az ilyen csapdába-szorulás alternatívája: ki kell használni azokat a kritikai-fölszabadító lehetőségeket, amelyek benne rejlenek a szocialista politikának történelmileg kedvező pillanatban, azáltal, hogy a radikális célkitűzéseket a társadalomtest mint egész tartós dimenziójává kell átváltoztatni. Éspedig úgy, hogy ez a politika a tömegek öntevékenységének körébe utalt, effektív hatalomátvitellel teszi nyilvánvalóvá és terjeszti ki saját átmeneti hatalmát. ²

Alapvető strukturális válság történelmi korszakában élünk, amely csak­ugyan jókora rést nyithat a fönnálló renden, mert ez a rend immár nem képes szállítani a javakat, ami – túlságosan is sokáig megkérdőjelezhetetlenül – igazolásául szolgált a múltban. A mai válság neokeynesista patikaszerei csupán tömíthetik a réseket, átmeneti újjáélesztést végez­hetnek a tőkén, túlélése érdekében, ahogy a keynesi tőketerjeszkedés háború utáni időszakában is történt. Óhatatlanul ez a helyzet, legyen bár szubjektíve mégoly jó szándékú a törekvése némelyeknek – ellen­tétben a tőke cinikusan számító, állami beavatkozás mellett kardoskodó megszemélyesítőivel -, akik továbbra is kiállnak a korábban kipróbált és a dolgozó osztály álláspontjáról nézve kudarcot vallott „újraelosztó társadalmi reform" „baloldali keynesista" politikája mellett.

Tanulságos, ahogyan a tőke drámai módon kibontakozó válságának jelenlegi körülményei között arra veszik rá a munkásokat – saját szak­szervezeti képviselőik Nagy-Britanniában, nem is szólva „az ő" Új Mun­káspártjukról -, hogy egyezzenek bele a „nadrágszíj megszorításába", és „fogadják el a szükségszerű áldozatokat", beleértve nem csupán a bérek befagyasztását két évre, hanem még jelentős bércsökkentést is, a rendszer újrastabilizálásának érdekében, némi javulás üres ígéreté­vel majd a „válság utáni" jövendőre. A munkáspárti fölfogás e defenzív irányvonalának szellemében mindig is elszalasztották az alkalmakat a stratégiailag életképes változtatások véghezvitelére, „a körülmények ha­talmára" való hivatkozással. A legjobb esetben is minden csak általános remény maradt a jövőre nézve, ami persze sosem következhet be, ha a természetükké vált alkalmazkodásnak köszönhetőn még egy hatalmas társadalmi-gazdasági válság kézzelfogható lehetőségeit is úgy elszalasztják, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Igazából a puszta kívánalomnak megmaradt „újraelosztási reformok" (beleértve baloldali Keynes-követő változataikat) sohasem működtek – és sohasem is működhettek – a tőkerendszer strukturálisan körülbás­tyázott határain belül. Annyi mindent ígérgettek erre vonatkozólag, és soha semmi ígéretet nem tartottak be. Épp ellenkezőleg. Végtére még a fönnálló rend egyik legelszántabb apologétája, Martin Wolf, a londoni székhelyű Financial Times társszerkesztője is kénytelen volt beismerni, a leggazdagabb és a legszegényebb országok közti egyenlőtlenség drámai módon megnövekedett a kapitalista modernizáció és globalizáció időszakában. „Ma hetvenöt az egyhez az arány. Egy évszázaddal ezelőtt tíz az egyhez volt. Fél évszázad múlva könnyen meglehet, hogy száz­ötven az egyhez lesz belőle."³ És ez a valósággal megrendítő mértékű egyenlőtlenség-növekedés az évszázad folyamán úgy ment végbe, hogy a végtelenségig ismétlődtek az ígéretek: az egyenlőtlenség megszün­tetése vagy legalábbis jelentős csökkenése felé fogunk majd haladni. Ebből az egész évszázadból nyolcvan év a Keynes-féle nagyszabású javító akció szorgalmazása jegyében telt el. A pofonegyszerű igazság, ellentétben a neokeynesista képzelgéssel, az, hogy alapvető strukturális változásra van szükségünk, nem pedig reformista „nyugágy-átrakosgatásra" a Titanic fedélzetén.

Ugyanezen okból, vagyis mert reális strukturális változás híján elke­rülhetetlen a kudarc, vagyok nem kevésbé szkeptikus a „lekapcsolódás" ötletével szemben, mint amennyire a múlt vagy a jelen keynesizmusával szemben. Nem hihetjük komolyan, hogy ha valaki elkiáltja magát: „Ál­lítsák meg a világot, ki akarok szállni!", akkor ez elhozhatja a kívánatos megoldást.

A tőkés globalizáció, bármennyire káros is sok tekintetben, éppannyira valósága, mint amennyire objektív szükségszerűsége a tőkerendszer történelmi fejlődésének, és mint rég fönnálló társadalmi újratermelés­-ellenőrzési rendszer elválaszthatatlan ennek legbenső strukturális meghatározottságaitól. E rendszernek a földgolyó birtokba vételére irányuló dinamikus törekvésére már Marx és Engels élesen rávilágított a Kommunista Kiáltványban, 1848-ban.

Tehát a „lekapcsolódás" legföljebb csak ideiglenes defenzív intézke­désként válhat be, még egy olyan kontinens nagyságú ország esetében is, mint Brazília. A súlyos probléma, amellyel szembe kell néznünk a dolgok jelenlegi állásánál, nem az emberiség globális gazdasági integ­rációjára vezető objektív tendencia, hanem a – tőke számára kizáróla­gosan járható, strukturálisan meghatározott – monopolista/imperialista globalizáció antagonisztikus és egyre pusztítóbb jellege. Csakis ez a fajta globalizáció sajátja a tőkerendszernek. Ez annyit jelent, hogy ami kockán forog a tőke súlyos strukturális válságának jelenlegi föltételei mellett, nem egyszerűen az, hogy sikerül-e kitalálni valamiféle óvintézkedéseket a fő kapitalista országok pénzügyi uralma ellen. Ebből csupán meglehetősen naiv defenzív magatartás következhet, amitől csak bizonyos korlátozott „szabályozó" óvintézkedés várható a bírált „túlkapások" ellen, mindvégig belül maradva a fönnálló rend ugyanazon működési keretein. Ez nem lehet sikeres, mert előbb-utóbb elkerülhetetlenül ismét előáll a megoldan­dó föladat: gyökeresen átalakítani a tőke mint végső soron önpusztító társadalmi ellenőrzési mód javíthatatlan rendszer-meghatározottságait. Következésképp, még ha a „lekapcsolódott" terület egyáltalában műkö­dőképes volna is, alapvető rendszerváltozás híján akkor is nemsokára ugyanarra a sorsra jutna, mint a világ többi része.

Természetesen egészen más lapra tartozik Latin-Amerika rendszerel­lenes erőinek regionális összefogása. Ezt nemcsak jogos lehet szorgal­mazni, hanem megalkuvás nélküli elszántsággal munkálkodni is kell érte. Ám egy ilyen stratégiát nem lehet a „lekapcsolódás" tarthatatlan, defenzív terminusával meghatározni. Hiszen sikere vagy kudarca pontosan attól a képességétől függ, hogy harcosan szembe tud-e szállni – nem holmi képzelt „kívülállás" pozíciójából, hanem jól megalapozott hazai stratégiai offenzíva alakjában – azzal a destruktív cselekvési folyamattal, amelyik szükségszerűn fakad a tőke rendszer-meghatározottságaiból. Ekképpen a szóban forgó stratégiának jócskán túl kell lépnie azon, hogy elvitatja annak a globális kapitalista pénzügyi rendszernek a határait, amelyben jó régóta avégett foglal el uralkodó helyet az Amerikai Egyesült Államok, hogy erre támaszkodva fönntarthassa a saját egyre halmozódó s a világ többi részére terhelt csillagászati nagyságú adósságát.

(3) Monopolista gazdaság és hitelkártya-imperializmus

Az Egyesült Államok hitelkártya-imperializmusa nem új dolog. Már McGovern szenátor is bírálta, ha nem is ugyanezt a kifejezést használva, a vietnami háború idején, mondván, hogy „hitelkártyára indítottuk ezt a háborút". A különbség ma „csupán" annyi, hogy az a könyörtelenül nö­vekvő összeg, amely az USA hitelkártya-imperializmus „tartozik" oldalán található, csakugyan csillagászati nagyságra rúg. S mindezek ellenére tovább folytatódnak az USA imperialista háborúi, mintha mi sem történne, rá sem hederítve arra, hogy az ilyen háborúk gazdaságilag tarthatatlanok volnának, ha nem a világ többi része fizetné őket, beleértve – micsoda irónia, Mao-Cetung forog a sírjában! – a mai Kínát. Csak ez utóbbi jóval egy billió dollárt meghaladó összeggel részes a hitelezésben.

Obama elnök nemrég bejelentette, hogy első elnöki ciklusának négy éve alatt 50 százalékkal tervezi csökkenteni az USA 1,3 billióra rúgó éves költségvetési hiányát. S furcsa módon ugyanakkor, amikor elkö­telezte magát a kívánatos 50 százalékos csökkentés mellett, azt kérte a kongresszustól, hogy hagyja jóvá az elnöksége első évére tervezett 1,7 billió dolláros hiányt! Nemde nagyszerű kezdete ez Obama elnöki ígérete teljesítésének? Kivált arra a tényre való tekintettel, hogy az amerikai kormány költségvetési deficitje csupán egyike az – elképzelni is alig lehetséges méretű – amerikai adósság három krónikus össze­tevőjének, hiszen hozzájön még a hatalmas vállalati, valamint egyéni eladósodás!

Ebből is világosan látható, hogy alapvető rendszerproblémák súlyos terhe nehezedik ránk, amelyeket nem lehet megoldani a tőkerendszer határain belül. Az imperializmus ugyanis nem egyszerűen a kapitalista államközi politikai kapcsolatok kérdése – meg a hozzájuk kapcsolódó háborúké -, amelyet néhány „fölvilágosult politikus jóakaratából" maga mögött hagyhatna az emberiség. Ellenkezőleg, a globális hegemón impe­rializmus jelenleg uralkodó formája a tőke objektív rendszerszükséglete történelmi korunkban. Tehát abszolúte megjavíthatatlan a tőkerendszer mint olyan kereti között. Az a tény, hogy jelenleg nem vagyunk benne egy újabb világháborúban, annak az éppígy javíthatatlan körülménynek köszönhető, hogy egy ilyen háború elpusztítaná magát az emberiséget, a csótányoknak engedve át a földgolyót.

De senki sem veheti bizonyosra egy pusztító globális háború elma­radását a globalizált kapitalizmus alatt, ha nem szüntetjük meg a rend­szerben mélyen rejlő okokat egy ilyen háború valószínű kirobbanására. A történelmi emlékezet ugyanis arról tanúskodik, hogy az emberiség sosem talált föl semmilyen pusztító gépezetet, amelyet ne használt volna föl ádáz elszántsággal lehetőségeinek megfelelő mértékben. Vál­tozatlanul folytatódnak az amerikai katonai körökben a nyíltan háborúra uszító beszédek (meg a hozzájuk kapcsolódó kormányintézkedések) a nukleáris fegyverhasználat szükségességéről – és a vélt „erkölcsi jogról" -, elutasítva azt, hogy lemondjanak arról az állítólagos „jogról, hogy el­sőként használjanak nukleáris fegyvereket" még atomfegyverekkel nem rendelkező országok ellen is, preemptíven [az elsőbbség érvényesítése jogán] is, nemcsak preventíven [az elhárító megelőzés jogán], dacára a nyilvános fölszólításnak, amelyet 2005 őszén 1800 aggódó amerikai tudós, köztük szép számú Nobel-díjas intézett a Bush-kormányzathoz.⁴ S Obama elnök nem tett ellenkező nyilatkozatot. Sőt, külügyminisztere, Hillary Clinton azt a kijelentést tette saját elnökválasztási kampánya során, hogy nem rettenne vissza nukleáris fegyver bevetésétől Irán ellen. Mi több, úgy egy évtizeddel korábban a legagresszívabb amerikai katonai körökben nem csupán Irán, de Kína is egy szükségszerű há­ború leendő célpontjaként szerepelt, amelyet „megfelelő" fegyverzettel indítanának, s ez természetesen nem is lehetne más, mint atomfegyver. Ide tartozik, hogy amiként Musaraf tábornok fölfedte amerikai tv-interjújában, Washingtonban a korábbi külügyminiszter-helyettes, Richard Armitage azzal fenyegette meg, hogy amennyiben kormánya nem enge­delmeskedik az amerikai parancsoknak, Pakisztánt „visszabombázzák a kőkorszakba". Egy ilyen fenyegetést teljes lehetetlenség volna valóra váltani egy akkora ország ellen, mint Pakisztán, nukleáris fegyverek használata nélkül.

Fontos itt hangsúlyozni azt, hogy az imperializmus potenciálisan legveszedelmesebb formája, a globális hegemonikus imperializmus, amely könyörtelenül érvényesül napjainkban, anyagi újratermelési sí­kon elválaszthatatlan a monopolista gazdasági fejlődés jelen történelmi szakaszától és az ennek megfelelő hatalom-összpontosítástól. E kettő elválaszthatatlansága ismét rávilágít, hogy a robbanásveszélyes antagonizmusok a rendszer velejárói, és csakis magának a tőkerendszernek a radikális megváltoztatásával lehet őket leküzdeni. Következésképp, a globális pénzügyi válság legrosszabb megnyilvánulásait lehet ugyan csökkenteni vagy időlegesen ellenőrzés alá vonni, de nem magát a strukturális válságot. Ez óhatatlanul velünk marad, és újra meg újra fölszínre tör többé vagy kevésbé drámai formában, ameddig a tőke­rendszer alapvető strukturális meghatározottságait nem változtatjuk meg gyökeresen.

Tehát csupán nagyon korlátozott értelemben beszélhetünk „válság utánról". Hiszen az USA uralta monopolista gazdasági rendszer inherens antagonizmusai – a romboló termelés egyre romló szintjén, amely köz­vetlenül károsítja még az emberi továbbélés természetfüggő föltételeit is bolygóháztartásunkban – érvényre fognak jutni, akár csak korábban, dacára az ellenkezőjét bizonygató minden kormányzati mellébeszélésnek (amilyen most épp a „zöld ipari forradalomról" szóló locsogás). Tehát a globális hegemonikus imperialista politikai és katonai kalandorság anyagi alapja nem fog elpárologni még a legforróbb elnöki retorika hevétől sem.

Nem szabad elfelejteni, hogy a globális pénzügyi rendszer katasztro­fális állapota éppannyira a jelen fejlődési szakasz monopolizmusának és imperializmusának a megnyilvánulása, mint amennyire a ma folyó – és még rákövetkező – háborúk is azok, szenvedő alanyaik óriási anyagi veszteségeivel és határtalan emberi áldozataival egyetemben. Senki sem tagadja, hogy az USA főszerepet játszik az imperialista háborúkban, még ha mind az Irakban, mind az Afganisztánban zajlót „szerényen" úgy állítják be az uralkodó rend propagandistái, hogy ezek csak „USA vezette" – nem pedig USA kikényszerítette – (vagyis az ún. „önkéntes szövetségesekre" is rákényszerített) háborúk. Ezek a háborúk világosan mutatják a hatalom-koncentráció mára elért szintjét az államközi viszo­nyok politikai és katonai területein.

Azt azonban hagyományosan nem veszik tudomásul – mert az „ön­kéntes szövetségesek" voltaképpen cinkos lakájok, akik nem átallják magukat „a szabad világ szuverén demokratikus országainak" nevezni -, hogy globális gazdasági és pénzügyi téren ugyanez a fajta hatalom­koncentráció érvényesül. Ez éppoly világosan kitetszik a nemzetközi láncreakcióból, amelyet az USA jelzálog- és bankhitel-"beomlása" okozott, mint amilyen világosan megnyilvánul politikai-katonai téren. S ez a kapcsolat ugyanannak az általános USA-dominanciának felel meg, amely a monopolista gazdasági fejlődés jelen történelmi fázisában globális mértékben megfigyelhető. Clinton elnök külügyminiszter-helyet­tese, Strobe Talbot szinte brutálisan mutatott rá egy Londonban tartott találkozón, hogy a bővülő európai egység felé irányuló mozgás csak addig elfogadható az Egyesült Államoknak, „amíg nem fenyegeti az USA globális elsőbbségét".⁵

Mind a monopolizmust, mind az imperializmust, tekintettel strukturá­lisan meghatározott elválaszthatatlanságukra és egymást kölcsönösen fokozó erejükre, egyaránt a múltnak kell átadni ahhoz, hogy az emberiség életben maradhasson, mivel a tőkerendszer mint olyan jelenlegi fejlődési szakaszán bebizonyosodott róluk, hogy e rendszer javíthatatlan jelleg­zetességei. Csakis ez esetben beszélhetünk a szó valódi értelmében a szorgalmazott és remélt „válság utánról".

(4) A tőkés „méretcsökkentés" irracionalitása a „monopol-finánckapita­lizmus" korában

Alapvetőn téves „búcsút mondani a munkásosztálynak", bármi legyen is az indoka. Az ilyen nézet alkalmazkodó változata a munkának és a szocialista stratégiában játszott szerepének teljes félreértésén alapul. Ez hajlamos fogalmilag azonosítani a munkásosztályt a kétkezi mun­kásokkal, s tévesen azt a következtetést vonja le a hibás premisszából – tekintettel a tagadhatatlan technológiai fejlődésre, amely a „fejlett kapitalizmust" jellemzi -, hogy a munkásosztály elveszti főszerepét a társadalmi átalakulásban, s ezáltal „rácáfol" Marx elméletére.

De még az az állítás is teljesen téves, hogy a kétkezi munka nagy mértékben lecsökkent volna, ha a globális helyzetet vesszük tekintetbe, ahelyett, hogy rövidlátón a „fejlett kapitalizmusra" szorítkoznánk. Az utóbbi ötven évben ugyanis jelentősen megnövekedett a munkaerőn belül a kétkezi munkások száma általában, mégpedig a bűnös módon költségcsökkentő és még az elemi biztonsági óvintézkedéseken is cinikusan takarékoskodó „füstkéményes iparágak áthelyezése" révén az úgynevezett „harmadik világba", ami olyan katasztrofális baleseteket idézett elő, mint pl. amelyik az indiai Bhopalban következett be.

Ám ennek az egész kérdésnek másban van a veleje. Nem a különböző társadalmi rétegekről van itt szó, amelyekből a munkásosztály egésze összetevődik, mind belföldön, mind pedig nemzetközileg a tőke globális rendjében, hanem a munka (vagyis e stratégiailag létfontosságú általá­nos kategória) – mint az egyedüli elképzelhető hegemonikus alternatíva a tőke társadalmi újratermelési módjával szemben – összerejéről: az általában vett munkaerőről. Ugyanis a tőke egyre inkább pusztító logiká­jával, amely abszolút önkényuralommal irányítja társadalmi anyagcsere-újratermelésünk egész rendszerét – s amelynek, ugye, az oly harcosan osztálytudatos szószólói, mint Margaret Thatcher, a volt brit konzervatív miniszterelnök szavaival szólva: „nincs alternatívája" -, globális viszony­latban kell (és csakis ekként lehet ténylegesen) szembeállítani, az emberi élet minden aspektusára kiterjedően, a munka produktív módon meg­valósítható és történelmileg fönntartható fölszabadító és önfölszabadító logikáját, amely a munka totalitásában alakul ki, nem pedig a munkásság valamely különös szeletében vagy szociológiai rétegében.

Marx annak idején a kapitalista társadalomban megállíthatatlanul zajló proletarizálódásról beszélt (nem pedig „kétkezi munkássá válásról"). Ez a proletarizálódás a munkaerő összes kategóriáját érinti, azt eredmé­nyezi, hogy elvész az ellenőrzés életüknek még a legszűkebb szeletei fölött is, amelyeket az egyének egykor még a magukénak tudhattak bizonyos „fehérgalléros" és „szolgáltató" tevékenységi ágazatokban. Az ellenőrzésnek ez az elvesztése félreérthetetlenül nyilvánvalóvá lett a huszadik századi fejlődés során, amiként bizonyítja az a teljes bizonytalanság, amely korunkban a dolgozó emberek minden fajtáján eluralkodik. Marx szembeállította ezzel az elidegenítő proletarizálódással a munka önfölszabadító logikájából fakadó erőket, amelyek kiterjednek a társadalom összes tagjára, abban a képességükben is, hogy lényegileg egyenlő és hiteles döntéshozók lehetnek életük összes létfontosságú ügyében, miként azzal az áldemokratikus gyakorlattal való szembefordulásukban is, amelyik úgy legitimálja a tőke „tekintélyuralmát a műhelyekben" és „zsarnokságát a piacon", hogy lehetővé teszi nekik négy vagy öt évenként egy papír fecnit bedobni a szavazóurnába. A munka e hegemonikus alternatívájának sikeres létrehozása és pozitív irányú állandó fejlesztése, szemben a tőke orvosolhatatlanul igazság­talan rendjével, változatlanul erre irányul alapvető elvi stratégiánk a történelmi fejlődés minket érintő korában is. Az a vélekedés ugyanis, hogy „nincs alternatívája" a tőke társadalmi újratermelési rendjének, azt a fajta pusztító ellenőrizhetetlenséget és destruktivitást szabja ki ránk, amelyet ma tapasztalunk globális társadalmi-gazdasági válságunk körülményei között.

2009 márciusának elején került nyilvánosságra, hogy az Egyesült Államokban a munkanélküliek száma csak február havában 651.000-el növekedett: elképesztő szám ez, akárhogy nézzük is. Furcsa, hogy az értéktőzsdék megkönnyebbült sóhajjal fogadták ezt a hírt. Még furcsább, hogy a rendszer ex officio apologétái – mind a pénzügyiek, mind a politi­kaiak – úgy kommentálták, hogy az (ideiglenesen javuló, majd hamarost visszazuhanó) tőzsdeeredmény bizonyítja: „túljutottunk a recesszió mély­pontján", így hát ismét a „megélénkülés zöld fénye" villant föl előttünk. A vélt „bizonyíték" valójában semmit sem bizonyított. A rövid tőzsdei emelkedés önkéntelen reakció – afféle kapitalista pavlovi reflex – volt, összhangban azzal a könyörtelen és alávaló bölcsességgel, amely ak­ként üdvözli az emberek tömeges kitaszítását a munkafolyamatból, mint a „méretcsökkentés" (magyarán: létszámleépítés) és az ennek megfelelő profitabilitás javulásának ünnepi jelét.

A szóban forgó apologéták szemlátomást nem vesznek tudomást ar­ról, hogy (1) havi 651.000 embert érintő „méretcsökkentés" az Egyesült Államokban nem tartható fönn huzamosabb ideig még a legjobb globális gazdasági körülmények között sem, s hogy (2) most egyáltalán nem a legjobb globális gazdasági körülmények között élünk, hanem éppenség­gel egy példátlan globális gazdasági válság körülményei között. Amellett a létszámleépítés („méretcsökkentés") általános szabályként képtelen stratégia a tőkerendszer mint egész számára. Hiszen ez csakis kivétel­ként igazolható, amelyet a tőke nagyobb erejű egységei kényszerítenek ki bizonyos időre a gyöngébbek ellenében, ám teljesen járhatatlan út az egészében vett rendszer egészséges működésének biztosítására. Belső rendszer-meghatározottságok okán önellentmondásos. S igencsak összhangban van a tőke mint megoldhatatlan ellentmondások társadalmi újratermelési rendje természetével. A tőkének ugyanis szüksége van munkásokra nem csupán a hasznot hajtó termelés céljából, hanem épp­így mint hasznot hajtó fogyasztókra is. A „méretcsökkentés" mint általáno­sított „racionalizáló" csodaszer teljességgel irracionális. Ha kiterjesztenék a munkaerő egészére, azt eredményezné, hogy összeroppanna maga a kapitalizmus a tőkefölhalmozás teljes meghiúsulása következtében, ami a profitot fiadzó termelés hiányának volna köszönhető, hiszen ez csakis hasznot hajtó, szükségképpen nagy mértékű tömegfogyasztás révén valósítható meg. A kalandor pénzügyi spekulációk világa meg a szinte csillagászati összegű bankár-javadalmazások, amelyekre mostanában derül fény a globális pénzügyi válság botrányaiban, még csak megközelí­tőleg sem képesek alternatív vásárlóerőt támasztani a jelenleg brutálisan „méretcsökkentett" munkaerővel szemben.

A pénzügyi újságírók hirtelen rákaptak a figyelemreméltó gyakoriság­gal emlegetett „reálgazdaság" kifejezésre. Korábban azt hirdették, hogy a „modern gazdaság" legfontosabb része a „bátran kockázatvállaló" pénzügyi szektor, amely képesnek látszott korlátlan tőketerjeszkedést produkálni. És persze semmilyen díjazást nem tartottak túl magasnak az ilyen „bátor kockázatvállalók" részére, még ha az ily módon, vagyis kalandor pénzügyi spekuláció és ellenőrizhetetlen banki „túlkapások" révén produkált tőketerjeszkedés nagymértékben fiktív, ha ugyan nem egyenesen csalárd volt is. Roppantul elősegítette ezt a pénzügyi rendszer és a jogi dzsungelt teremtő kapitalista állam közti potenciálisan legkorruptabb együttélési kapcsolat, hiszen remekül megfelel a spekulatív kalandor finánctőke igényeinek.

Most hát egyszeriben megint szalonképessé lett a „reálgazdaság" fogalma, anélkül azonban, hogy rámutattak volna az oksági kapcsolatra a globális pénzügyi rendszerbe beütött katasztrófa és a valós termelő­munkának egy olyan tartományba történt, teljesen felelőtlen száműze­tése között, amelyet a megfelelő „gazdaságtudomány" könyvei szerint a végtelenségig „méretcsökkenteni" kell, magyarán „csontig lefaragni". Ugyanis a pusztító spekulatív kalandorkodás a pénzügyi világban, vagyis napjainkban a „monopol-finánctőke" világában,⁶ jelentős mértékben a termelés terén megkívánt tőkefölhalmozás kudarcának volt köszönhető, meg a velejáró tőkeátvitelnek a kalandor-spekulatív pénzügyi szektorba, ahol egyetlen tőkés – Bernie Madoff, a NASDAQ volt vezére – csalárd módon mérhetetlenül nagy összeget, hatvanöt milliárd dollárt zsebelhetett be.⁷ Most, amiként mondani szokás, a „vétek visszaszáll elkövetőire" annak az éles ellentmondásnak a következtében, amelyik a reális ter­melőtevékenység és a parazita pénzügyek között feszül.

A jelenlegi válság súlyosságát nyomatékosítja az a rendszert tekintve igencsak fontos tény, hogy elképzelhetetlen megoldás a jelenlegi globális válságra anélkül, hogy lényegi vonatkozásban ne orvosolnák – tartósan, nem pedig átmenetileg, a bankok és a biztosítók tőkés csődjéért megfi­zetett „kezességgel"- a tőkekiáramlást a termelő területről, amelyet az e téren megkövetelt mértékű tőkefölhalmozás krónikus elmaradása okozott. Ez a kudarc drámai megvilágításba került mostanában az amerikai óriás autógyártók hajszál híján bekövetkezett (s potenciálisan teljes) csődjével, a Fordtól a General Motorsig és a Chryslerig. Tehát a termelőmunka létfontossága a történelmi fejlődésnek abban a korszakában, amelyben élünk, nagyobb, mint valaha, bármilyen elszántsággal próbálják is ezt tagadni a tőke megszemélyesítői és intellektuális „fölbérelt ökölharcosai" a „fejlett kapitalizmus" nevében.

(5) A mélyen gyökerező rendszerproblémák strukturális orvoslást követelnek

Margaret Thatcher miniszterelnök nem csupán azt a pimasz jelszót nép­szerűsítette, amely szerint „nincs alternatíva" a tőke uralmának agresszív neoliberális és monetarista változatával szemben. Azzal is hencegett – miután állami erőszakkal és Neal Kinnock Munkáspártja tevékeny cin­kosságától készségesen megtámogatva leverte a brit bányászok egy évig tartó sztrájkját -, hogy „egyszer s mindenkorra elintézte a szocializmust". Önáltatásának, úgy látszott, nemcsak az ad tápot, hogy tudott „üzletelni Gorbacsov úrral", ahogy ő maga mondotta a szovjet elnök és pártfőtitkár dicséretére, de a Brit Munkáspárt teljességgel beilleszkedő-alkalmazkodó átalakulása is a Tony Blair-féle „Új Munkáspárttá".

Már az 1980-as évekre rányomta bélyegét az agresszív – és szociá­lisan regresszív – neoliberalizmus világszerte. Ma meglehetős egyolda­lúsággal számos kommentátor a „deregulációban" jelöli meg az okát a globális pénzügyi zavaroknak, s egyúttal fölszínes orvoslásukat javasolja valamiféle „globális pénzügyi szabályozórendszer" kiötlésével.

De mind megkerüli azt a fölöttébb zavaró kérdést: először is, miért került sor a globális pénzügyi rendszer nagyarányú deregulációjára amerikai dominanciával, azután pedig, milyen esélye lehet a sikerre a ködösen körvonalazott szabályozórendszernek, ha a most bírált rendszer nagy erejű strukturális meghatározottságait – amelyeket sohasem emlí­tenek – nem változtatják meg radikálisan, ok-okozati összefüggésekkel alátámasztható és fönntartható módon?

A dereguláció Nagy-Britanniában – egy olyan országban, amely haj­dan a világraszóló ipari forradalom élvonalában állt, de utóbb már csak egy olyan királyság, amelynek a pénzügyi szektora groteszk módon inflálódott, s most (legalábbis pillanatnyilag) meglehetősen deflálódik – kéz a kézben haladt a riasztó mérvű dezindusztrializálással az 1980-as és 1990-es években. Ilyen körülmények között a politikusok, valamint az „ipari kapitányok" meg a bankárok leszerelték a termelőgazdaság jó nagy részét, a hajóépítéstől a gépiparig és az autógyártásig, azzal a kiábrándító önigazolással, hogy a „hozzáadott értékre építő modern gazdaságban" a szolgáltató szektor és a nemzetközi pénzügy képviseli a „haladás élvonalát". Hasonló gyakorlathoz folyamodtak más „fejlett kapitalista országokban" is, kitelepítve nem csupán a „füstkéményes ipar­ágakat", hanem a munka-intenzív termelőtevékenység egyéb ágazatait is a szuperkizsákmányolt „harmadik világba", azzal a képtelen ideológiai megokolással, hogy immár „posztindusztriális társadalomban" élünk.

Szomorú, hogy a 80-as és 90-es évtizedben, sőt még a huszonegyedik század első évtizedében is, a nemzetközi baloldal egészében véve az átalakulásnak ugyanezt az irányát követte. Ez nem csupán a szovjet típusú rendszernek Gorbacsov alatt bekövetkezett összeroppanásából lett világossá, hanem abból a kapituláns perspektíva-váltásból is, amelyet néhány prominens korábbi nyugati maoista személyiség hajtott végre, de legfőképpen a szociáldemokrata és munkáspártok által képviselt választók nagyságrendjéből világszerte. Így aztán Tony Blair, az „Új Munkáspárt" vezére – aki egy teljes évtizeden át, 1997-2007 között, Nagy-Britannia miniszterelnöke volt – egyik beszédében, amelyet 1995 április elsején, a „bolondok napján" mondott el, kinyilatkoztatta, hogy az új párt levetkőzte minden korábbi, a társadalom átalakítására vállalt elkötelezettségét, megszabadult pártalkotmánya 4. cikkelyétől, amelyik a termelési eszközök köztulajdonlását követelte, s immár „a modern üzlet és ipar pártja" lett. Annak idején, két évvel Blair választási győzelme előtt, azt írtam, hogy ezen az úton az állítólagos munkáspárt, a „New Labour" várhatólag „pirruszi győzelmet" fog aratni, de fönnmarad a kérdés: „meddig engedi meg magának a munkásosztály, hogy április bolondja­ként kezeljék, s meddig lehet majd folytatni a nagytőke előtti behódolás stratégiáját az eljövendő pirruszi választási győzelem után?"⁸

A zajló és mélyülő globális válság fényében csak a bolond tagadhatja, hogy a neoliberalizmus stratégiája nyomorúságos és megsemmisítő módon kudarcot vallott. Ugyanakkor persze a baloldalnak a neoliberaliz­musra adott alkalmazkodó válaszai is kudarcot vallottak. Tehát a felelet az önök kérdésének második felére csakis az lehet: „attól függ". Egyfelől semmi kétség – amilyen súlyos a globális válság, s amilyen vad intéz­kedésekre kényszerülnek a tőkemegszemélyesítők a munkásosztállyal szemben abbeli próbálkozásaikban, hogy megoldják a válságot, éles ellentétben a fájdalomcsillapító billiókkal, amelyeket befektetnek a kapita­lista pénzügyi csőd mentőműveleteibe (aminek árát a munkásosztálynak kell így vagy úgy megfizetnie, beleértve azt is, hogy hordoznia kell majd az óriási infláció terhét, amely alighanem bekövetkezik a nem túl távoli jövőben) -, hogy új lehetőségek nyíltak a munkásosztály és azok előtt, akik hívek maradtak a fönnálló rend gyökeres strukturális átalakítására irányuló szocialista projektumhoz. Ám ezek csupán lehetőségek, sem­miképp sem bizonyosságok, dacára a válság példátlan súlyosságának. Attól függ, hogy az elkötelezett szocialista erők képesek és elszántak-e arra, hogy átfogó stratégiát fogalmazzanak meg, és ennek megfelelőn szervezzék meg magukat, s e stratégia megvalósításának érdekében radikálisan jobb utat-módot találnak-e rá, hogy kiterjesszék befolyásukat a nagy néptömegekre.

Csupán annyi biztos, hogy a múltbeli reformista alkalmazkodás nem folytatható huzamosabban tovább. A jelenlegi válság túl mély ehhez. Csakis egy gyökeres strukturális átalakulás kínálhat fönntartható megoldást, amely a fönnálló rend rendszer-paramétereit visszafor­díthatatlanul megváltoztatja. De ennek ellenére tág körben terjedhet egy nagyszabású válság idején annak csábítása, hogy „a legkisebb ellenállás irányvonalát" válasszák. Ma ebbe az irányba mutat a két évre szóló bérbefagyasztásnak, sőt jelentős bérlefaragásoknak, valamint a szakszervezetek és a politikai vezetők arra szólító fölhívásának korábban már említett elfogadása, hogy „szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat". Az a viszonylagos könnyedség is, amellyel nagyszabású újabb „méret­csökkentést" mérhetnek a munkaerőre – például az imént idézett 651.000-es februári munkanélküliség-növekedést az Egyesült Államokban -, ugyanezt a problémát jelzi. A kormányzati gyógybölcselet – amelyet világgá kürtölnek az uralkodó ideológia által kvázi-monopolisztikusan ellenőrzött médiumok – (meglehetősen fiktív) „regulációról" szól, amelyet még ezután kell fölépíteni a múltbeli agresszív „dereguláció" romjain. A csábítás, hogy hitelt adjanak az efféle „regulációs bölcsességnek", úgy­szintén összhangban van a legkisebb ellenállás irányvonalával.

Mindamellett az újonnan beígért „reguláció" válságcsillapító eredmé­nye csakis átmeneti lehet. Mélyen fekvő strukturális problémákat csakis radikális strukturális rendszabályokkal lehet megoldani. Ebben a fontos értelemben a szocialista erők joggal vélhetik úgy ma, hogy új tér nyílik föl­szabadító elképzeléseik előtt. Ám ennek az új térnyitásnak a lehetőségei csakis stratégiai célzatú szervezés és nevelés odaadó, kemény munkája révén válthatók át a tényleges rendszerváltozás valóságára.

(6) Szektorérdekek és osztályszolidaritás

Az uralkodó rend talán legsikeresebb vezérelve az osztálytörténelem folyamán, amelyet a rómaiak jóval a kapitalizmus kezdete előtt kitaláltak: a divide et impera, vagyis az oszd meg és uralkodj elve. Csakugyan, az ártó megosztottság a munkásosztály soraiban keservesen megfigyelhető mind nemzeti vonatkozásban, külön-külön az egyes országokban, mind nemzetközi vonatkozásban, az államhatárokon át húzódó törésvona­lakban.

E probléma leküzdését különösen nehezíti az a tény, hogy efféle megosztottság nem csupán a politikai területen érvényesül, hanem az egész társadalmat jellemzi. Ez a valóságos magyarázata, hogy viszont az „oszd meg és uralkodj" ártalmas elve miért lehet elképesztőn sikeres évszázadokon keresztül az osztálytörténelemben. Ha nem volna ez a mélyen gyökerező, szerteágazó társadalmi probléma, az esetben az egyének fölvilágosító politikai meggyőzése, akikről egyszerűen azt mond­ják, hogy félrevezeti őket az uralkodó ideológia – e a kérdést gyakran így jellemzik a politikai közbeszédben még a baloldalon is -, magában véve is megoldaná a helyzetet. Az ilyen fölfogás hajlamos mellőzni vagy teljesen figyelmen kívül hagyni számos súlyosan objektív különbséget, anyagi és kulturális érdeket, továbbá ezek megnyilvánulását intézményi és szervezési síkon, s ezáltal csak tovább növeli a problémákat ahelyett, hogy elősegítené megszüntetésüket.

Idéztem régebben másutt azt a megrázó – de semmiképp sem ki­vételes – számadatot, hogy a Ford Philippines autógyártó vállalatnál a szerelőszalagon dolgozó munkások huszonötször kevesebb órabért kapnak ugyanazért a munkáért, mint szociális testvéreik a detroiti Ford gyártelepeken. Újabb példájaként említhetjük az ilyen óriási bérkülönb­ségeknek, hogy a konténerszállító hajók berakodásánál dolgozó egyik­-másik darukezelő az Egyesült Államok nyugati partján mintegy évi 160.000 dollárt keres, miközben milliárdnyi ember a nagyvilágban kénytelen úgy-ahogy megélni (ha tud) kevesebb, mint napi két dollárból. Sokkal többre volna itt szükség a mégoly ragyogó „ideológiai tisztázásnál" ahhoz, hogy vége legyen az efféle érdekből fakadó megosztottságnak a nagy néptömegek között, amelyek a tőke uralmának vannak alávetve, beleértve még privilegizáltabb szekcióikat is. A kibontakozó globális vál­ság közvetlen hatására ma világszerte növekvő munkanélküliség csak még tovább súlyosbíthatja ezt a problémát. Olyan probléma ez, amelyet nem lehet leküzdeni radikális szocialista stratégia és a neki megfelelő, szervezetileg megalapozható gazdasági és politikai cselekvési forma alkalmazása nélkül.

A nagy nehézség, a bénító ellentmondás a gyakran legitim közvetlen követelések és kényszerek meg az átfogó stratégiai keret között van, amelyben ezeket foganatosítani kell és lehet. Tökéletesen egyetértek Fernando Silvával, aki nemrég azt írta, hogy

A bérharcok és a szektor-akciók fontosak az osztálytudat ébresztésé­hez, de ha nem egészíti ki őket a politikai hatalomra, a tőke és állama meghaladására vonatkozó elképzelés, amely radikálisabb, mint ezek magukban, csak óriási energiát vesztegetnek el fölöslegesen, s a rendszer általában úgy-ahogy eltűri és asszimilálja őket (jóllehet kordában tartja és elfojtja), ha nem irányulnak a rend, a hatalom és a tőketulajdon megkérdőjelezésére.⁹

A létező rétegződéseknek nem csupán történelmi gyökereik vannak, hanem gyakran külön erővel is rendelkeznek abban a még inkább – vagy a gyöngébbik oldalon kevésbé – fontos szerepükben, amelyet a külön­böző rétegek játszanak az adott körülmények között a tőke újratermelési folyamatában. Ezeket a komplikáló objektív tényezőket sem mellőzni, sem rövid idő alatt eltüntetni nem lehet, akármilyen kívánatos volna is ez. A történelmi fejlődést a folytonosság és a megszakítottság közti bonyolult kapcsolatok jellemzik. Csak vesztünkre mellőzhetjük ezeket.

Ám a folytonosság és a megszakítottság közötti dialektikus kapcsolat el- és fölismerése, amitől nem lehet eltekinteni, nem jelentheti azt, hogy elvtelen módon alkalmazkodunk a magát örökkévalóságnak föltüntető pillanatnyiság kényszeréhez. Ezt csakis azoknak a stratégiailag szük­séges átfogó kereteknek a rovására tehetnénk meg, amelyekben a legigazságtalanabb rétegződésekből és közvetlen érdekekből fakadó, bénító ellentmondás megoldható lenne a munkának a tőke egyre pusztítóbb társadalmi újratermelési rendje ellenében támasztott hegemonikus alternatívája révén, amelynek megvalósítása létfontosságú általános érdek. Ugyanis még az adott rétegződések legkivételezettebb alkotó­elemei sem immunisak hosszú távon a tőke strukturális válságának romboló hatásával szemben. A növekvő munkanélküliség állapota – a globális válság eredményeként, amely súlyosan sújtja a munka minden kategóriáját – elég árulkodó bizonyítékkal szolgál erről.

Korunkban a munkásmozgalom defenzív tagolódása – ami jellemző volt a huszadik századra – nem maradhat meg tovább, ha történelmileg fönntartható megoldást akarunk találni a tőkerendszer mélyülő válsá­gára. A munkásmozgalom „ipari ága" (szakszervezetek) és „politikai ága" (a különféle pártok) közti megosztó szervezeti tagolódás szük­ségszerűn vallott kudarcot a szocialista mozgalom eredetileg kitűzött általános stratégiai célja elérésében. Amikor ugyanis elfogadták, hogy az ipari akcióban korlátozott (és elkerülhetetlenül megosztó-rétegező) bérkövetelésekre szorítkoznak, ami annyit jelentett, hogy intézményileg-szervezetileg lemondanak arról a létfontosságú szükségességről, hogy ellenőrzést szerezzenek az anyagi újratermelési vállalkozások fölött egyfelől, másfelől pedig, amikor a munkásosztály pártjainak politikai akcióját integrálható reformista célokra korlátozták, amelyeket könnyű­szerrel belül lehetett tartani a tőke újratermelési keretein, mindkét ág elveszítette a minőségi társadalmi változtatáshoz szükséges politikai erejét. Így hát a tőke újratermelési parancsolatai és megfelelő diktátu­mai érvényesülhettek a „parlamenti demokráciára" támasztott minden politikai igényükkel.

Ez a demokrácia per definitionem több mint egy évszázadnyi erőtlen­ségre ítélte a munkásmozgalmat, abszolút tabuként megtiltva az „ipari ágnak" mindenfajta bekapcsolódást a közvetlen politikai cselekvésbe, s hasonlóképpen abszolút tabu gyanánt megtiltva az osztály „politikai ágának", hogy célul tűzze ki az átfogó és effektív ellenőrzés megszer­zését az iparvállalatoknál. Ha ugyanis a társadalmi újratermelés anyagi dimenziójának radikális ellenőrzése ki van zárva, ahogy ki volt zárva, a munka alárendelt osztályának rendelkezésére álló hatalom óhatatlanul szigorún csak marginális, rendkívül korlátozott javítgatásokra szorítkozik, amelyeket integrálni lehet (és valóságosan integrálják is) a fönnálló rend strukturális kereteibe, s még idealizálják is a „reálpolitika" nevében.

E probléma legégetőbben időszerű aspektusa a jelenlegi globális válság közepette, amely sürgős megoldásra szorul annak érdekében, hogy ellenőrzés alá legyen vonható a tőke ellenőrizhetetlenségének veszedelmes meghatározottsága, a felelősség kérdését érinti. A tőke társadalmi-gazdasági rendje a maga legbelső természete szerint: az intézményes felelőtlenség rendszere, minden társadalmi síkon. Mint versengő külön érdekek rendszere, csupán korlátozott részterületekre képes felelősséget terhelni, de nem a társadalom egészére, amelynek ellenségesen fölosztva kell maradnia, és amelyet a tőke meghaladha­tatlan antagonisztikus másodrendű közvetítéseinek anyagi, politikai és kulturális alapján ekképpen is kell igazgatnia. A kormányfők azt deklarál­ták nemrégiben, hogy senki sem viselhet felelősséget a történtekért és a végbemenőkért, mert a válság globális. És ez föloldozást ad az összes tőkemegszemélyesítőnek – nevetségesen kisszámú bűnöző kivételével, mint amilyen a rajtakapott Madoff – súlyos felelősségük alól, amiért mér­hetetlen szenvedést okoztak a nagy néptömegeknek.

Teljesen lehetetlen előrelátni egy életképes megoldást globális válsá­gunkra a végbemenő fejleményekért viselt teljes felelősség vállalása nél­kül, különösen egy globálisan kölcsönös kapcsolatban álló és szükség­képpen oda-visszaható rendszerben. Persze a tőkemegszemélyesítők, rendszerük fonák logikájának parancsolatait követve, sohasem vállalhat­nak magukra ilyesmit az egész társadalom érdekében. Csakis a munka hegemonikus alternatívája mint átfogón tervezett s ezért történelmileg fönntartható társadalmi újratermelési mód képes megfelelni e sürgető szükségletnek súlyosbodó rendszerválságunk föltételei közepette.

Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a felelősség valódi döntés-hozási hatalom nélkül nem lehet más, mint csupán fölülről megszabott kívánalom, s ennélfogva még rövidtávon sem hathatós, és még kevésbé az, ha történelmi mércével mérjük. A „valóságosan létező szocializmus" társadalmainak összeroppanása – ami nagy mértékben a politikailag fölülről ellenőrzött munkaerő dacos ellenkezésének volt köszönhető – tragikusan perdöntő bizonyítékkal szolgál erre. Az sem hihető, hogy az autoritárius kapitalista ellenőrző intézkedések nagymérvű fokozásával, ami mellett ma sokfelé kétségkívül egyre inkább síkraszállnak, tartósan meg lehetne oldani ezt a problémát. A pusztító hatású, kudarcba fulladt kísérletek a múltban – Mussolini fasizmusától és Hitler nácifasizmusától az USA szponzorálta különböző diktatúrákig Latin-Amerikában, bele­értve Brazíliát és Pinochet Chiléjét – világosan cáfolják az ilyen tervek életrevalóságát.

A munkásmozgalom defenzív tagolódása a huszadik században nagy visszaesést eredményezett e tekintetben is. Hiszen az olyannyira szüksé­ges szolidaritást a munkásosztály tagjai között a történelmi felelősségvál­lalásban, ami elválaszthatatlan az uralkodó renddel szemben támasztott hegemonikus alternatívájuktól, aláássa a szükségszerű cselekvésbeli megosztottság, amely elsődlegesen a szekciós érdekű jobbító intézke­désekre szorítkozik. A tőkének ily módon sikerül kijátszania egymás ellen osztályellensége bizonyos szekcióit, nagy mértékben meggyöngítve ez­által a munkásosztály mint egész általában vett fölszabadító erejét, mivel az osztályszolidaritás csak mint távoli lehetőség marad a szemhatáron. De osztályszolidaritás, és hozzá szorosan kapcsolódva az uralkodó renddel szemben támasztott átfogó stratégiai alternatíva víziója nélkül szóba sem jöhet, hogy képesek legyünk eleget tenni a felelősségnek, ami követelmény a rendszer akut strukturális válságának leküzdéséhez. Kö­vetkezésképp, a múltnak adni át a defenzivitást, a megosztottságot és a szekciós érdekek elsődleges követését – abszolúte létfontosságú föltétel ez ahhoz, hogy képesek legyünk vállalni a sürgősen megkövetelt felelős­séget, amely nélkül a kibontakozásban levő globális strukturális válság egyetlen alapvető kérdését sem lehet megoldani, beteljesítve a munka stratégiailag járható átfogó történelmi alternatíváját. És ez természetesen elképzelhetetlen szenvedélyesen alkalmazott és teljes mértékben osztott osztályszolidaritás nélkül, mert ez a megfelelő cselekvési módja a munka minőségileg különböző társadalmi anyagcsere-újratermelésének. Reális döntéshozási hatalom, amely lényegileg egyenlő módon oszlik meg a társadalom dolgozó tagjai között, az osztályszolidaritás és a szabadon vállalt felelősség szellemében: ezek a meghatározó jellemzői a munka hegemonikus alternatívájának, éles ellentétben a tőkerendszer gyógyít­hatatlanul destruktív logikájával.

Ebben az értelemben, a munkásosztálynak mind a szakszervezetei, mind a pártjai kötelesek harcosan ipari és politikai egyesülések lenni egyidejűleg. Fölszabadító sikerük csakis akkor lehetséges, ha alapvető irányelvük a mindenre kiterjedő változás a társadalmi újratermelés rend­jében. Hiszen még a korlátozott közvetlen követelményeket és gondokat is csupán a munka hegemonikus alternatívájának előrelátott átfogó stratégiai kereteiben lehet tartósan megoldani. Ez annak is szükséges föltétele, hogy csakugyan mindenre kiterjedően meg lehessen oldani a jelenlegi válságot. A reformista alkalmazkodás kudarcot vallott hagyo­mányának megfelelő defenzív bértárgyalások és a politikai kontárkodás csak súlyosbíthatják globális válságunkat.

(7) A munka történelmi alternatívája a tőke társadalmi rendjével szemben

Emlékeztetnem kell ebben az összefüggésben Marcuséra, akit valódi elvtársunknak tartok, nézetkülönbségeink ellenére. Ő határozott meg ugyanis néhány olyan kihívást, amellyel szembe kell néznünk, még ha vitathatók is az általa kínált magyarázatok. Mélyen átérzett aggálya közül kettő, amelyeket a háború utáni, meglehetősen zavartalan tőke­terjeszkedés időszakában fogalmazott meg, közvetlenül fontosak a mi számunkra is, és elválaszthatatlanok egymástól. Az egyik: az volt a meg­győződése, hogy a kapitalizmusnak sikerült megoldania válságát a múlt­ban, s most már a válságkapitalizmus helyett a szervezett kapitalizmus még elképesztőbb hatalmával kell szembenéznünk. A másik szorosan kapcsolódott ehhez, és számára a „szervezett kapitalizmus" sikerét is jelentős mértékben ez magyarázta. Azt állította, hogy a munkásosztály integrálódott a válság utáni kapitalista rendszerbe, ennélfogva valami más, alternatív történelmi alanyról kell gondolkodnunk a változás meg­követelte szerephez, mint amilyenek az ő „kívülállói" és a diákmozgalom. Szomorú, hogy a nagy csalódás után, amelyet el kellett szenvednie az elképzelt kívülálló fölszabadító szerepéhez fűzött várakozásaiban, élete vége felé teljesen reménytelen borúlátással tekintett a jövőbe, ahogyan ezt The Aesthetic Dimension című könyvében megfogalmazta.

Amiként történelmi tapasztalatunkból tudjuk, a „szervezett kapitaliz­mus" sikere konjunkturális volt, csupán az újjáépítés és tőketerjeszkedés háború utáni időszakára terjedt ki, s „jóléti kapitalista" vívmányai csak nagyon korlátozott számú nyugati tőkés országra szorítkoztak. Követ­kezésképp a válságnak előbb-utóbb szükségképpen kiterjedtebb módon kellett visszatérnie, tekintettel a tőkerendszer kibékíthetetlen globális antagonizmusaira.

A Marcuse által azonosított másik kihívás viszont sokkal nehezebb problémát jelentett. A munkásosztály integrálódásának jelei és bénító visszaesései ugyanis, úgy látszott, minden tőkés módra fejlett országban eluralkodtak, s a transznacionális tőke uralta ipari expanzió folyamatával átterjedtek az úgynevezett „harmadik világra" is. A nemzetközi finánctőke, amelyben szintén a nagy tőkés országok csoportja, mindenekelőtt az USA az úr, s amely kivételezett szerepet játszik az IMF, a Világbank és a globális kereskedelmi szervezetek irányításában, fojtogató csápjaival további nagyszabású dimenziót kölcsönzött e regresszíven integratív folyamatnak.

Mégis, az eldöntendő kérdés az volt: maga a munka, mint a tőke társadalmi rendjének egyedüli életképes hegemonikus alternatívája, valóságosan integrálódott-e a rendszerbe? Mert ha a válasz nyomatékos igen, ahogyan Marcuse gondolta, ez esetben óhatatlanul borúlátó lesz a perspektíva, s ez kétségbeesésbe kerget mindenkit, aki hajdan hitt a szorgalmazott történelmi alternatíva megvalósításában. Ebben a kontex­tusban kell kritikai vizsgálatnak alávetni a munkásosztály kormányait és szakszervezeteit, a parlamenti politikai keretekkel együtt. Ez utóbbiakat ugyanis kíméletlenül uralma alatt tartja a tőke parlamenten kívüli ereje, amely igényt tart arra, hogy beleszólása legyen a parlamenti ügyekbe, így aztán a munkásosztály reformista pártjai és alkalmi kormányzatai teljes hatalomfosztásra ítéltetnek a „parlamenti játékszabályok" betartatásával. A „politikai ág" és az „ipari ág" önveszejtő szétválasztása, amit előírnak a parlamentáris játékszabályok: ez volt a leghatékonyabb intézményesítése a valódi lefegyverzés folyamatának.

A munkásosztály reformista politikai, valamint szakszervezeti vezetése, elvesztvén anyagi hatalmát a rendszerváltoztatásra az ipari és strukturáli­san jelentékeny politikai átalakító cselekvés révén, kétségkívül kénytelen volt integrálódni a rendszerbe, leválasztva magát a munkásosztálytól „a modern üzlet és ipar" érdekei reklámozásának nevében, ahogy ezt Tony Blair föntebb idézett szavai világosan nyomatékosították. És tanulságos, hogy a vezetésnek ez az önlefegyverző integrálódása nem szorítkozott a reformista pártokra. Ugyanannak a működési keretnek a logikája, a tőke parlamenten kívüli uralma alatt, idővel magával ragadta a legnagyobb nyugat-európai kommunista pártokat, az olaszt és a franciát is.

Magát a munkásosztályt mint a tőkeuralommal szemben támasztott hegemonikus alternatíva ellenőrző szubjektumát, nem lehet integrálni a rendszerbe. Ahhoz ugyanis, hogy ezt meg lehessen tenni, a strukturális antagonizmust kellene végleg eltávolítani a tőke társadalmi újraterme­lési rendjéből. Persze, átmenetileg meg lehet fosztani a munkásosztályt osztálytudatos vezetésétől; el lehet hallgattatni vagy akár meg is lehet bénítani rövidebb-hosszabb történelmi időszakra. De az osztály nem képes elfogadni a tőke destruktív – s végső soron önpusztító – antago­nisztikus társadalmi újratermelési módját, mint a maga „természetes" és állandó létföltételét. Ez az oka, hogy a szocialista mozgalom radikális újratagolódása, szembefordulása a maga integrálódott vezetésével, el­kerülhetetlen kihívást jelent korunkban. E nélkül még a jelenlegi globális válságunk kritikai értékelése is elgondolhatatlan, nem is szólva tartós alapon történő megoldásáról.

Ez azt jelenti, hogy sok mindent újra kell kezdeni, igazi tömeges részvétel alapján, Marxnak a „kommunista tömegtudat" kifejlesztésére fölszólító eredeti javaslata szellemében. A tőke destruktív parlamenten kívüli erejét nem lehet legyőzni a parlamenti játékszabályokhoz való tiszteletteljes alkalmazkodással. Ez parlamenten kívüli mozgósítást, har­cos tömegakciót követel a munkásosztály parlamentben tevékenykedő radikális politikai erőinek támogatására.

Mindez nagy változást föltételez a munkásosztály „ipari ága" irányult­ságában is. Brazíliának sikerült kifejlesztenie egy igen fontos radikális mozgalmat, amely mélyen a néptömegekben gyökerezik, az MST-t, vagyis a földnélküliek mozgalmát. Ez a mozgalom saját kezdeménye­zéseivel áll elő, s nem hagyja, hogy integrálják az uralkodó rendbe. Az ilyen, tömegekre támaszkodó és stratégiailag tudatos mozgalmak további terjedése és megerősödése nagy reménység jövőnkre nézve. Hasonlóképpen, az egyik legnagyobb előttünk álló föladat annak a sok millió munkanélkülinek a szervezetileg biztosított mozgósítása, akiknek a száma óhatatlanul tovább növekszik a jövőben. Az „ipari ág" hagyo­mányos szektor-irányultsága még csak tudomást venni sem képes ezek létezéséről, nem hogy a megkívánt – gyógyítóan hatékony – figyelmet fordítsa irtózatos helyzetükre.

Ez nem maradhat így, ahogy van. Nemcsak azért, mert morálisan kifo­gásolható, hanem azért sem, mert a munkanélküliek millióinak – globális viszonylatban pedig milliárdjainak – radikális mozgósítása potenciálisan nagy erőtöbbletet kínál a szocialista mozgalomnak. A szolidaritás részint létfontosságú szocialista érték, részint pedig nagy fölszabadító erőforrás. A munka hegemonikus alternatívája nem kerekedhet a tőke fölé a sorait összezáró teljes szolidaritás nélkül. A munkások a vezető kapitalista or­szágokban, meglehet, hosszabban tanulják majd ezt a történelmi leckét, mint testvéreik és nővéreik a világ többi részén. De tanulniuk kell, és tanulni is fogják a mélyülő strukturális válság elkerülhetetlen hatására. Vannak ebbe az irányba mutató biztató jelek, amint korábban említettük, még a legkiváltságosabb helyzetű országokban is.

(8) Radikális politikai mozgalom elgondolhatatlan tagjainak kreatív önnevelése nélkül

A marxista nevelés mellőzése szerencsétlen módon eluralkodott a tőkés módra fejlett országokban is. Ez nemcsak az uralkodó ideológia intéz­ményesített hatalmának köszönhető, amely teljes mértékben uralja a tömegtájékoztatást, hanem a reformista politikai hagyománynak is, ame­lyik alkalmazkodott az uralkodó rendhez. A reformista pártok számára egyedül lényeges politikai nevelés ma a választást előkészítő, korteskedő „kopogtatás" a lakások ajtain, a nevetségesen szűkagyú „közvélemény kutatások" úgynevezett „célcsoportjaival" való operálás, meg a hírek és álhírek „fölröppentése" azzal a céllal, hogy rendszeresen (és gyakorta cinikusan) félrevezessék a népességet, s közben megőrizzék a parla­mentáris kormányzatok választói támogatottságát. Az ilyen kormányzatok elsődleges funkciója ma a tőke destruktív parancsolatai választóknak eladható „PR-arculatának" kialakítására szorítkozik.

Ha fölidézzük a szocialista mozgalom történetét, kiáltó az ellentét. Ko­rai szakaszaiban ugyanis tényleg roppant fontos volt a politikai nevelésre háruló szerep. Hogy csak egyetlen példát hozzunk föl, Rosa Luxemburg nem csupán nagy forradalmár vezetője volt a munkásosztálynak, hanem a legodaadóbb tanítója is a pártoktatás szerveiben, aki egyik-másik igen fontos – marxista gazdaságtani és a politikaelméleti – munkáját azzal a céllal írta, hogy fejlessze a harcos szocialista tudatot. Hasonló tevékenység jellemezte a legtöbb szociáldemokrata – és persze kom­munista – párt életét alapításuktól fogva, évtizedeken át. A szentségtelen egyetértés, amely kialakult a „nincs alternatíva" esztelen jelszava körül s a politikai tevékenység vele párosuló lefokozása a „széles választói szövetség megteremtésének" szintjére, sikeresen véget vetett minden­nek, végtére szét is zúzta, amiként tudjuk, még a legnagyobb nyugati kommunista pártokat is. Így történt, hogy Bettino Craxinak, az egykor radikális szocialista párt, Pietro Nenni pártja vezetőjének szöknie kellett hazájából, és Tunéziában kellett végeznie életét, hogy elkerülje a kor­rupcióért kijáró börtönbüntetést, miközben mestere, Silvio Berlusconi választással nem is egyszer, de háromszor is miniszterelnöki pozícióba kerülhetett Olaszországban, ahol Antonio Gramsci pártja valaha radikális változás érdekében harcoló politikai erőt képviselt.

Nyilvánvaló, hogy semmilyen életbevágó fölszabadító föladatot nem lehet megvalósítani, ha ebben a vonatkozásban nem következnek be alapvető változások. Semelyik párt nem nevezheti magát radikálisnak anélkül, hogy tartós elszántsággal ne kötelezné el magát a radikális politikai nevelés munkája mellett. Átfogó stratégiai terv követése nélkül, ami képessé tehet bennünket arra, hogy mind a közvetlen szükségle­tekkel, mind a távolabbi átalakítás céljaival foglalkozzunk, óhatatlanul kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva a globális válságnak. De hogyan is lehetne követni egy ilyen átfogó stratégiai tervet politikai és elméleti tudatosság nélkül, amelyet megkövetel az előttünk álló föladatok kimun­kálása és a nagy néptömegekkel való megértetése?

Az ilyen nevelés nem egyfajta „szenvtelenül elfogulatlan" akadémi­kus vagy éppannyira meddő, de szektás politikai tangyakorlat, ahol is az egyéneknek azt kell bemagolniuk, amit „szakértők" és „tekintélyek" fejtegetnek számukra a könyvekben. Némely hírhedten tekintélyelvű párt szemináriumait a „valóságosan létező szocializmusban" ilyen el­ven működtették, s riasztó eredménnyel. Politikai nevelés csak akkor lehet sikeres, ha igazán bevonja a népet a folyamatban levő szocialista tudatfejlődésüknek megfelelő, szükségképpen változó, megoldandó föladatokba. A nevelés legjobb formája a harcosan elvtársi/közösségi kereteken belül folyó önnevelés. Az emberek akkor sajátítják el valóban pozitív módon azt, amit azért tesznek számukra hozzáférhetővé, hogy átalakítsák a sajátjukká, amikor közvetlenül szervesen bekapcsolódnak valamilyen értelmes interaktív folyamatba.

Egy olyan radikális szocialista politikai párt, amelyik elkötelezettje mind a közvetlen szükségletek, mind a hosszabb távú átfogó fölszabadító átalakítás realizálásának: ez a legalkalmasabb kerete az effajta alkotó önnevelésnek. Az ilyen ugyanis csakugyan azon van, hogy éppúgy kínáljon tagjainak s rajtuk keresztül közvetve az egész társadalomnak tevékenyen megragadható, kézzelfogható föladatokat, amelyek lényegi egyenlőség alapján oszlanak el a párt összes tagja között, mint ahogy igen fontos stratégiai eszközöket is, amelyek megragadásával teljesíteni lehet az elvállalt föladatokat. Ez az egyetlen útja-módja, hogy a korunk­ban olyannyira szükséges politikai nevelés általános szocialista távlatba illesztve, elősegíthesse a jelenlegi válság megoldását.

Gyakran nagyon henye módon használják a „tömegpárt" kifejezést. Ilyenkor valójában nem csupán a nép saját problémái megoldásába való aktív bevonásának teljes hiányát takarja, hanem még a szóban forgó párthoz való tartozást sem jelenti. A „New Labour", az állítólagos „tömegpárt" tagsága Nagy-Britanniában teljesen elhanyagolható. Po­litikai nevelésről sem beszélhet senki a szónak semmilyen értelmes jelentésében egy effajta párttal kapcsolatosan. Az efféle pártok egyedül abban az értelemben „tömegpártok" (s persze nagyon sok van ilyen vi­lágszerte), hogy megvan az a kétes jogosultságú funkciójuk: „hozzák" a választásokon megkövetelt számú embert – s még ezt is olykor csupán az összes választópolgárok botrányosan alacsony, egyharmad részéből, ami az intézményesült politizálásból való általános kiábrándultságnak köszönhető -, vagyis a választási tölteléktömeget. Ez a fölötte kínos tény mutatja a csillagászati távolságot, amilyen messzire kerültünk mára az egykor még a reformista szociáldemokrata és munkáspártokra is jellemző politikai neveléstől és tudattól.

Tehát a nagy néptömegek bevonásával folyó, helyes politikai nevelés iránti szükséglet ma, globális strukturális válságunk közepette, nagyobb, mint bármikor korábban. De ahogy ma állnak a dolgok, a reális politikai nevelés iránti szükségletet valóra váltani elgondolhatatlan valamely szervezetileg koherens radikális mozgalomhoz való hiteles, tömeges ragaszkodás kifejlesztése nélkül, szemben az egyéneken mint válasz­tási tölteléktömegen most uralkodó manipulációval. S ez a viszonylat fordítva is érvényes. Elgondolhatatlan ugyanis a radikális politikai moz­galomhoz való tömeges, igaz ragaszkodás kialakítása a létfontosságú politikai nevelés szenvedélyesen vállalt és kialakított munkája nélkül. Ez viszont csakis a munka „ipari ágának" és „politikai ágának" egyesítésével végezhető el egy mindent átfogó fölszabadító projektum szellemében, amelynek velejárója a most még eredendőn reformista szakszervezeti mozgalom szükségszerű radikalizálódása.

 

(Fordította: Csala Károly)

Jegyzetek

1 Beyond Capital. III. rész, 18. fejezet, 2.1 alfejezet, 681. (Merlin Press, London, 1995.)

2 Uo. IV. rész, „Radical politics and transition to socialism". 949-951.

3 Idézem The Challange and Burden of Historical Time c. könyvem (Monthly Review Press, New York, 2008.) 397. oldalán.

4 E problémák dokumentálását lásd: The Challange and Burden of Historical Time. 10. fejezet, 3. alfejezet („The structural crisis of politics"), kiváltképp

399-406.

5 Idézem The Challange and Burden of Historical Time c. könyvem 131. olda­lán.

6 Lásd ezzel kapcsolatosan John Bellamy Foster és Fred Magdoff fölöttébb éleslátó könyvét: The Great Financial Crisis: Causes and Consequences. Monthly Review Press, New York, 2009.

7 Hatvanöt milliárd az összeg, amelyet bírósági tárgyalása után közöltek. Koráb­ban „csak" ötven milliárdról volt szó. Ami azonban jóval fontosabb itt, az, hogy a Madoff-ügy csupán „a jéghegy csúcsa", amint a főképp Latin-Amerikában ténykedő „Sir" Alan Stanford csalárd pénzügyi birodalmának lelepleződése is tanúsítja. Az is elképzelhetetlen, hogy ilyen hatalmas csaló vállalkozásokat néhány elszigetelt egyén működtetett. Ez idő szerint senki sem szolgálhat megbízható számadatok­kal arról, hogy mekkora összegek kötöttek ki – s maradtak elpalástolva mindenféle megrögzött érdekek folytán – ehhez hasonló helyeken világszerte.

8 Idézet Beyond Capital c. könyvem 730. oldaláról, London, 1995.

9 Lásd Fernando Silva „Crise mundial recoloca necessidade de projeto de poder dos trabalhadores" című, 2008. november 25-én megjelent cikkét.

A szerző következtetése szerint a foglalkoztatás globális válsága végső soron a munka és a tőke viszonyának geopolitikai egyenlőtlenségekkel és történelmi-társadalmi igazságtalanságokkal terhelt kapcsolatából adódik. A helyzet semmiképpen sem újkeletű, legfeljebb egyes vonatkozásaiban újszerű, még nem tapasztalt. A cikk nem csupán a jelen termelési krízis generálta negatív hatásokat vizsgálja, de elemzi azt a gazdasági világrendszert is, mely az előbbi kialakulásáért is felelős.

1. A foglalkoztatás általános trendjei

1.1. Munkamennyiség

A kapitalista termelés profitérdekeltségéből (a kisajátított nyereségre való törekvésből) következik, hogy az egy foglalkoztatott által produkált munkamennyiség nő: ez részben a ledolgozott óraszámok, részben a munkaintenzitás növekedését jelenti. Egyik összetevő mérése sem könnyű azonban, hiszen éppen ez az, amit a statisztika nem mutat ki, elsősorban éppen azért, mert a foglalkoztatók ezek számontartásában és nyilvánosságra hozatalában nem érdekeltek. (Ki jelentené be, hogy dolgozóit rendszeresen tovább dolgoztatja, vagy gyorsabb munkára készteti, mint ami törvényes?)

Mint ahogy a kvantumfizika korai eredményei sem kísérleti, hanem logikai úton születtek, úgy a munkamennyiség abszolút és relatív foko­zásának (a ledolgozott órák számának és intenzitásának növekedése) is logikai szükségszerűség, amelyet azonban számtalan empirikus kutatás is alátámaszt. Munkaerőpiaci felmérések széles körűen bizonyítják, hogy a foglalkoztatottak a globalizáció korában már eddig is fokozott mértékű munkára kényszerültek, és ezt közvetve alátámasztják egyes statisztikai adatok is.

• Az Európai Tanács által 1975-ben létrehozott, a munka- és életfel­tételek javítását célzó európai alapítvány, az Eurofound keretében 1991 óta készített European Working Conditions Surveys legutóbbi kötete (EWCO, 2007) szerint a munkaintenzitás szerte Európában nő, ami egyfelől a munkaórák számának, másfelől a munkasebes­ségnek és a szoros határidőknek köszönhető. A felmérésben a munkavállalók 60%-a állította, hogy munkaidejének legalább egy­negyedében nagyon gyorsan kell dolgoznia, miközben ez az arány 15 évvel azelőtt még „csak" 47% volt. A megkérdezettek 62%-a (1990-ben még csak 50%-a) szoros határidőknek kell eleget tegyen, ismét csak munkaidejének legalább egynegyedében. A legnagyobb munkaintenzitásról a magasan képzett kékgallérosok számoltak be, miközben összességében a fehérgallérosokra nehezedő nyomás jobban nőtt, mint a kékgallérosoknál. Ugyanakkor a munkamen­nyiség-növekedés jobban érinti a nőket, mint a férfiakat. A munka­vállalókra nehezedő nagyobb nyomás egyre inkább a piaci (tehát nem a technológiai) követelmények miatt emelkedik: a kliensek, felhasználók, vevők megtartásáért folyó versenyből. Mindez a ver­senynek a munkahelyen belüli fokozódását is tükrözi. A felmérésben résztvevők 42%-a állította, hogy a munkamennyiség-növekedésre a kollégák hatására kerül sor, szemben a 15 évvel korábbi 37%-kal. A munkakörülmények ilyen romlása szoros összefüggésben áll az egészségügyi problémák (depresszió, szív- és érrendszeri megbe­tegedések stb.) növekedésével.
• Az USA-ban a feldolgozóiparban 1945 után a heti ledolgozott óra­szám általában 40 óra körül alakult, csak ritkán érte el a 41-et, a 90-es években azonban megugrott, 1993 és 2000 között végig 41 fölött volt (1997-ben megközelítette a 42-t), majd átmeneti csökkenés után 2006-tól ismét 41 fölé emelkedett, s egészen a válság jelentke­zéséig ott is maradt. Hasonlóképpen áll a helyzet a túlórák átlagos számával is. Ez a vizsgált periódusban évtizedekig heti 3 óra volt, a 80-as évektől elkezdett emelkedni, és a 90-es években 4 óra fölé nőtt (volt olyan év, 1997, amikor meghaladta az 5 órát). (BLS)
• Írországban a „felzárkózást" hozó 90-es években a korábbi 39-ről közel 42-re (1996-ban 42,2-re) nőtt a heti átlagos óraszám a feldol­gozóiparban, és a későbbi mérséklődéssel sem állt vissza a 80-as évek végi helyzet. Még 2007-ben is átlagosan 40,5 órát dolgoztak az emberek hetente.

A munkaintenzitás növekedése megbújik a technológiai fejlődés látsza­ta mögött. Mint a fent idézett Eurofound-jelentésből is kiderül, a munka sebességének növekedése nem az új technikák alkalmazásának, hanem a piaci követelményeknek köszönhető. Pitti (2004, 2009) saját számí­tásai alapján 1997 óta a magyarországi hozzáadott érték növekedése 29-31%-ban a termelékenység növekedéséből, ezen belül is 90%-ban a tőkeintenzitás növekedéséből, és csak 10%-ban a munkaintenzitás növekedéséből származott. Eltekintve itt most attól a ténytől, hogy a munkaintenzitás nem jelent termelékenységnövekedést, ezért nem lehet annak komponense, lássunk két példát arra, hogyan jelenhet meg tőke­intenzitásként a munkaintenzitás növekedése. (Artner, 2004.)

• Egy alkatrészgyártó külföldről hozott automatizált gyártósort ma­gyarországi beruházásához. Hogy minél több munkahelyteremtési támogatáshoz jusson, (mely a minimálbéren dolgoztatott nők bér­költségének szinte egészét fedezte), úgy növelte a foglalkoztatást, hogy a gépsorokból kiszereltette az automatikát. (A történetet az a mérnök mesélte el, akinek ez a dicsőséges feladat jutott.) Ezután a gyárvezetés minden gépsor végére kitett egy táblát, rajta a terv: 13 másodperc/db. A gép végén egy számláló mérte, hány mp/da­rabnál tart a sor. A gépnél dolgozó asszonyok délelőtt 10, délután 5 perces pihenőre voltak jogosultak. Ha valaki ezen kívül felállt a géptől, az egész sor „borult" (az aktuális mp/db érték felszökött), és az üzemvezetés részéről „jött az ordibálás". Egy-egy ilyen gépsoron kb. 20 nő dolgozott. Automatizáció esetén 2 fő elég lett volna hozzá. Mikor pedig elérték a 13mp/db teljesítményt, a 12mp/db-ra cserélték ki a gépsor végén álló célfeladat-jelző táblát. Az automata gépsor 11mp/db-ot tudott… A statisztikába ez a beruházás is tőkeintenzív technológiai modernizációként került be (hiszen a beruházó erede­tileg fejlett technikát honosított meg), holott az egész teljesítmény a munkaintenzitáson múlott.
• Egy másik autóalkatrész gyártó cégnél az új, korszerű automatizált megmunkáló gépek kezeléséhez egy emberre volt szükség: a mun­kás berakta a munkadarabot a gépbe, amely 1-2 perc alatt önállóan elvégezte munkáját. A vállalatvezetés kitalálta, hogy ha két gépet egymással szembe fordít, úgy, hogy közé állhat a munkás, akkor ez utóbbi be tud rakni egy munkadarabot az egyik gépbe, mialatt a másik gép önállóan dolgozik. Így tehát, míg a korszerű techno­lógia önmagában véve is növelte a termelékenységet, és egyben kevésbé intenzív munkát követelt volna a munkástól, a megnövelt munkaintenzitás következtében az egy munkaórára jutó kibocsátás megduplázódott, és ez a megduplázódás a statisztikában mint ter­melékenységnövekedés, pusztán csak mint technológiai beruházás eredménye jelent meg (vagyis olyan gép(ek)be történő beruházás­ként, amelynek a kezeléséhez „fél" ember elegendő).

1.2. Bérnövekedés

A világ összes foglalkoztatottjának kisebbik fele áll alkalmazásban (wage-labour), a többi alkalmi munkákból él, kisegítő családtag, egyéni vállalkozó stb. Ez utóbbiak alkotják a veszélyeztetett, vagy „sebezhető" foglalkoztatottak csoportját (vulnerable employment). 2001 és 2007 kö­zött az ILO (2008) jelentése szerint a munkabérek a világ lakosságának kb. 70%-át képviselő 83 felmért ország átlagában évi 1,9%-kal nőttek, ami lassabb, mint az azt megelőző (1995-2000) években. A fejlett orszá­gok átlaga 0,9% volt. A fejlődők közül Latin-Amerika és a Karibi térség produkálta a legkisebb növekedést (0,3%) és a korábbi recessziós, vál­ságos periódusokat bérfelzárkóztatással kompenzálni igyekvő országok (pl. FÁK, Kelet-Európa) a legnagyobbat (14,4%). Gyakorlatilag nem nőtt a reálbér (mint az már a 70-es évek óta köztudott) az USA-ban, valamint pl. Japánban és Spanyolországban sem.

A minimálbérek az e vizsgálatba bevont (és a világ lakosságának 90%-át reprezentáló) országokban az elmúlt bő 10 évben nőttek. Ki kell azonban emelni ismét a hosszú évek óta a világ legversenyképesebb gazdaságának számító USA-t (WEF, 2008), ahol 1995 és 2007 között a minimálbér 17%-ot veszített reálértékéből, és csak 2007 végén (10 évi szünet után) emelkedett. (2008-2009-ben további minimálbér-növelésre kerül(t) sor a válságkezelés keretében.) (ILO, 2008)

A jelenlegi válság munkaerőpiaci hatásait illetően iránymutató az ILO-jelentés készítőinek alábbi két megállapítása (ILO, 2008, 14-16. old.):

• A vizsgált periódusban (1995-2007) a GDP/fő és a bérnövekedés üteme között ugyan pozitív korreláció található, az egy főre eső GDP „bérrugalmassága" azonban mindössze 0,75 volt. Vagyis a bérek csak háromnegyed részben követik a GDP/fő növekedését.
• 1995-2000 és 2001-2007 között a „bérrugalmasság" csökkent: míg az első, magasabb növekedéssel jellemzett periódusban a bérek a GDP/fő ütemének 80%-ával nőttek, addig a második, lassuló gaz­dasági növekedésű periódusban csak 72%-ával (ld. 1. diagram).

1. diagram Globális bérelaszticitás 1995-2007

Vagyis: jó fellendülés idején a bérek nem nőnek gyorsabban, dekon­junktúra idején viszont lényegesen lassabban nőnek (illetve recesszió idején gyorsabban csökkennek: a bérelaszticitás ilyenkor 1,55) a GDP/ főnél. A bérek tehát a fellendülés alatt mutatott (esetenként viszonylag) gyors növekedésükkel sem tudnak felzárkózni a pangó-recessziós időket megelőző szintre, részesedésük hosszú távon és globálisan csökken a GDP-ben. (Ezt természetesen más statisztikák direkt módon is kimutat­ják, ld. pl. Eurostat.)

Ez az összefüggés a jövedelemeloszlásnak a kapitalizmuson belüli folyamatos polarizálódására utal, vagyis arra, hogy a foglalkoztatottak az általuk létrehozott új értékből egyre kisebb arányban részesednek (ezt hívta Marx a kizsákmányolási ráta növekedésének). A 2008-ban kirob­bant válság hatására tehát a béreknek az általános GDP/főnél nagyobb visszaesése várható, ami viszont a kereslet szűkítése miatt tovább fogja mélyíteni a válságot.

1.3. Bérkülönbségek

1995 és 2007 között az országok több mint kétharmadában nőtt a felső és alsó bérdecilis¹ közti különbség. Azonban néhány fejlett (Franciaor­szág, Ausztria) és több latin-amerikai országban (Uruguay, Paraguay, Ve­nezuela, Brazília, Mexikó) ezek a különbségek csökkentek, és különösen nagy a csökkenés Indonézia estében. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy azokban az országokban, amelyek jelentősebb (pénzügyi, transzformá­ciós) válságon, vagy egyéb gazdasági recesszión mentek át (Argentína, Thaiföld, Dél-Korea, Lengyelország, Magyarország) a bérkülönbségek jelentősebben nőttek. Hangsúlyozandó, hogy a globalizáció éllovasai (pl. az Egyesült Királyság vagy Németország) is a növekvő bérpolarizációt mutató körben találhatók, és sorvezetőjük az USA. (ILO, 2008, 24-25. old.)

Jelentősek, bár minimálisan csökkentek a nemek közti bérkülönbségek az elmúlt bő évtizedben. Az ILO által vizsgált 83 ország (a Föld lakos­ságának 70%-a) körében a női bérek a férfiak bérének 70-90%-ával egyenlők, bár találhatók ennél sokkal rosszabb arányok is, elsősorban Ázsiában. A bérkülönbségek nagyrészt az eltérő termelékenységű szak­mákban való foglalkozásból adódnak, ugyanakkor éppen az azonos (főleg a kvalifikált) munkáért kapható bérek nemek szerinti különbsége az, ami az utóbbi időben növekedést mutat, különösen (de a későbbie­ket nagyrészt determináló módon) a kezdő bérek tekintetében. A másik bérkülönbség-növelő faktor, hogy a nőket társadalmi helyzetük miatt (gyermeknevelés) gyakran akaratuk ellenére is csak részmunkaidőben foglalkoztatják.

Összegezve elmondható, hogy a bérkülönbségek az elmúlt évtized(ek)-ben a legtöbb országban nőttek, függetlenül attól, hogy alacsony vagy magas egy főre jutó jövedelemmel rendelkező országról van-e szó. A bérkülönbségek csökkenését nem piaci mechanizmusok, hanem vala­milyen állami újraelosztó politika eredményezte.

1.4. Foglalkoztatási ráta

A profitorientált termelés logikájából következően a termeléshez szük­séges élőmunka csökkenése nem az egy főre jutó ledolgozandó órák, hanem a foglalkoztatottak számának csökkenésével jár. Ámde nem arányosan: a foglalkoztatottság csökkenéséhez – mint fentebb láttuk – a munkaintenzitás növekedése járul. A foglalkoztatás ezért még an­nál jobban csökken, mint ahogyan azt a termelékenység növekedése megkívánná.

A foglalkoztatottak aránya a munkaképes korú lakosság körében tehát a konjunktúra hullámzásának hatásaival együtt, valamint a kormányok (pl. az EU) erőfeszítései ellenére is hosszútávon csökkenő. (Ld. 2. di­agram.)

 2. Diagram Globális foglalkoztatás 1998-2008

A foglalkoztatási rátának ez a csökkenése a profittermelés logikájából adódó általános trend, és ezért csak a profittermelés korlátozásának árán és mértékében lehet ellene tenni. Ilyen jellegű törekvés a kormányok részéről, főleg Európában, a „második" vagy „szociális" munkaerőpiac ki­alakítása. Olyan foglalkoztatás létrehozása, amely állami segítség nélkül nem jönne létre (közmunkák, szociális, környezetvédelmi, oktatási stb. tevékenységek támogatása többnyire közhasznú formában). A munka­erőpiacra irányuló állami válságkezelés meghatározó része ilyen.

1.5. Szegénység

A Világbank 2008 augusztusában készített jelentésében elismeri, hogy korábban alulbecsülte a mélyszegénységben (extreme poverty) élők számát² . A korábbi 950 millióval szemben 1,4 milliárd ember él a mély­szegénységi küszöb (jelenleg 1,25 dollár/nap) alatt. Napi 2 dollárnál kevesebből viszont 2,6 milliárd ember (a lakosság 40%-a) kénytelen tengődni. Míg az 1,25 dolláros küszöb alatt élők száma 1981 és 2005 között csökkent, a 2 dollárnál kevesebből élőké változatlan maradt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szegények összlakossághoz viszonyított aránya csökkent. (Chen and Ravallion, 2008.)

Mindez azonban még az élelmiszerárak emelkedése és a válság kirobbanása előtti kép. 2006 óta a szegénység és a mélyszegénység csökkenése is megállt, és a 2008-as válság munkanélküliséget növelő hatására a szegények tábora nőni kezdett.

2. Munkanélküliség

2.1. Globális helyzet

Az ILO (2009/a) előrejelzése szerint a világon a munkanélküliség 2007-hez képes 18-30 millióval nőhet, de ez a szám elérheti akár az 50 milliót is (a globális munkanélküliség 230 millió főre nőhet), ha a válság tovább mélyül. Az ILO (2009/a) két szcenáriót vázolt fel. Pontosabban felvázolt egy optimista, a munkanélküliség csökkenését tartalmazó szcenáriót is, de ezt maga sem tartja reálisnak, ezért ezzel itt most mi nem is foglalko­zunk (ld. 3. diagram). A jobbik változat szerint a munkanélküliség a vilá­gon 6,5%-ra, (2008: 6,0%), a rosszabbik szerint 7,1%-ra nő 2009-ben. A legtöbb elbocsátásra Kelet- és Dél-Ázsiában kerül sor, a második legtöbb munkahelyet a fejlett országok (beleértve az EU-t) veszítik el.

 3. diagram Globális munkanélküliség alakulása 1999-2009

 Forrás: ILO (2009/a) 16. o.

Mielőtt bemutatjuk az ILO 2009 elején felvázolt előrejelzését, leszögez­zük: az élet máris túlhaladt ezen. 2009 szeptemberében az ILO főigazga­tója, Juan Somavia, már arról beszélt, hogy a globális munkanélküliség 39-61 millióval, akár 241 millió főre is nőhet, amit jó esetben 11 millióval mérsékelhetnek a kormányok eddig beígért gazdaságélénkítő programjai (Olayinka, 2009). Igaz, ezzel a feltevéssel „kijön" az ILO által 2009 elején jósolt 230 milliós maximális munkanélküliség, s egyelőre védve van a mundér becsülete…

A legnagyobb problémát a munkanélküliség összetételének romlása és a foglalkoztatottak kiszolgáltatottságának növekedése jelenti, amelynek adatait az ILO 2009 eleji globális kitekintése alapján közöljük (ld. 4. és 5. diagram).

• A dolgozó szegények (napi 1,25 USD alatt élő dolgozók) aránya a 2007-es 20,6%-ról 23-27%-ra, azaz 703-812 millióra is nőhet. A legnagyobb arányú növekedést a Közel-Kelet és Dél-Ázsia szenvedi el. Ez számszerűen annyit tesz, hogy globálisan 93-203 millióval nő a dolgozó szegények száma 2007 és 2009 között, Dél-Ázsiában pedig 95 millióval.
• A napi 2 USD-nél kevesebből élő dolgozó szegények aránya glo­bálisan 40-ről 45% fölé, azaz 1,2 milliárdról 1,4 milliárdra nőhet. Itt Kínának köszönhetően ismét Dél-Ázsiában lesz a legnagyobb növe­kedés: 52 millió fővel, 530 millió fölé (5%-ra) nő ezen foglalkoztatási csoport nagysága.
• A fizetetlen, kisegítő családtagként, vagy saját számlára dolgozó, leg­inkább veszélyeztetett foglalkoztatottak (vulnerable unemployment) száma több mint 110 millióval, 1,6 milliárdra nőhet, ami a foglalkoz­tatottak közel 53%-át jelenti.

 4. diagram

A dolgozó szegények (napi 2 USD-nál kevesebből élők) számának és arányának alakulása 1999-2009

Forrás: ILO (2009/a) 19.o.

5. diagram A sebezhető foglalkoztatottak száma és aránya 1999-2009

Forrás: ILO (2009/a) 20. o.

Összességében a munkanélküliek és a nap 2 dollárnál kevesebb jöve­delemmel bíró dolgozó szegények száma együtt az ILO adatai alapján 2007-hez képest 2009-ben 227 millióval, és 6,2 százalékponttal, vagyis összesen 1,607 milliárd főre és 52,5%-ra nő. A sebezhető foglalkoz­tatottak egy része tovább növeli ezt a számot, de nem tudni pontosan mennyivel, hiszen nagyrészt átfedésben van a dolgozó szegények kategóriájával. Ha azzal a talán túlzottan is megengedő feltételezéssel élünk, hogy a sebezhető (kisegítő családtagként, önfoglalkoztatóként) dolgozóknak csak egynegyede keres napi 2 dollárnál kevesebbet, akkor az előbbi számokat 30, illetve 400 millióval kell megnövelnünk. Így azt kapjuk, hogy a legrosszabb helyzetben levők az aktív korú népesség 65,8%-át, azaz több mint 2 milliárd főt tesznek majd ki 2009-ben az ILO legrosszabb szcenáriója alapján, ami 6,8 százalékponttal és kb. 250-260 millió fővel több, mint a megfelelő 2007-es adatok.

A krízis a munkaerőpiacon keresztül számottevően rontja a középosz­tály helyzetét is. Részben közvetlenül, a munkahelyek elvesztésével, részben a tartaléksereg „jóvoltából" a bérekre nehezedő nyomással. A béren kívüli juttatások csökkenése, megvonása mellett a reálbér, sőt – nemcsak a költségvetési megszorítások, hanem például a kényszerű­ségből bekövetkező munkaóraszám-csökkentések és kényszerszabad­ságolások miatt – a nominálbér csökkenése is várható.

Juan Somavia az ILO „Tisztes Munka" programja (Decent Work Agenda) javaslatainak időszerűségét látja a fejleményekben. Eszerint felvetései megvalósulnak a mai válságkezelésben (ILO, 2009/b). A munkaerőpiaci válságkezeléssel kapcsolatban tehát a Nemzetközi Mun­kaügyi Szervezet sem tud okosabbat mondani, mint amivel a különböző kormányok már eddig is próbálkoztak: a munkanélküli segélyekre való jogosultság kiterjesztése, a munkanélküliségi járandóságok összegének növelése, átképzés, a nyugdíjalapok védelme, állami infrastrukturális és építkezési beruházások, kis- és középvállalkozások támogatása, szoci­ális párbeszéd vállalati, szektorális és nemzeti szinten.

2.2. Regionális kitekintés

A legnagyobb munkanélküliségi rátát 2008-ban, a már kezdődő válság hatását is beszámítva Észak-Afrika és a Közel-Kelet mondhatja magáé­nak, rendre 10,3 és 9,4%-kal. Őket követik a nem EU-tag volt közép- és dél-európai országok és a FÁK együttesen 8,8%-kal, majd Fekete-Afrika (7,9%) és Latin-Amerika (7,3%). A legkisebb rátát Kelet-Ázsia (3,8%) valamint Dél- és Délkelet-Ázsia együtt, és végül Óceánia mutatta (rendre 5,4 és 5,7%).

Észak-Afrika és a Közel-Kelet rendelkezik a legalacsonyabb (47%-nál kisebb) foglalkoztatási rátával a világ régiói közül, ami elsősorban a nők és fiatalok alacsony foglalkoztatottságából adódik, és magas munka­nélküliségi rátával párosul. Az utóbbi időkben megfigyelhető javulást (foglalkoztatottság némi növekedése, a veszélyeztetett foglalkoztatottság arányának valamint a szegénységnek a csökkenése) a válság második (a pénzügyit követő) hulláma meg fogja állítani, és valószínűleg meg is fordítja majd.

Az erősen exportorientált, és a globalizációba Afrikánál jobban bekap­csolódott latin-amerikai és karibi térségben a világgazdasági lassulás már 2008 második felében éreztette hatását a munkanélküliség (egyelőre kis mértékű) emelkedésével. A későbbiekben a veszélyeztetett (sebez­hető) foglalkoztatottak és a szegénység arányának növekedése lesz a legsúlyosabb probléma a régióban.

A fekete-afrikai területek amúgy is nyomott munkaerőpiacát a gazdasá­gi válság második fázisa, a világpiaci tömegáru-keresletcsökkenés fogja még rosszabb helyzetbe hozni. Ez a hatás csak késleltetve érvényesül, és addig még van helye az állami, nemzetközi beavatkozásnak, növe­kedésserkentő intézkedéseknek, amelyeknek azonban figyelembe kell venniük a lakosságszám (természetes szaporulat) növekedését is. (A fekete-afrikai régióban a fiatalok aránya a 15 évnél idősebb lakosságon belül 36%.) Fekete-Afrika azonban nemcsak fiatal népességével, de a dolgozó szegények és veszélyeztetett foglalkoztatottak nagy arányával is kitűnik a nemzetközi mezőnyből.

Az ázsiai régiót egyelőre kevésbé látványosan érinti a recesszió. 2008-ban itt még (a recesszió ellentétes hatásával együtt is) jelentős foglalkoztatás-bővülés történt, miközben a fejlett országokban (Észak­Amerika, EU) már 2008-ban is 900 ezer álláshely szűnt meg (a fejlettek­ben a foglalkoztatottak száma 473,1 millióról 472,2 millióra csökkent). (ILO 2009/a.) Igaz, a jó ázsiai mutatók egyelőre még nagyrészt a globális munkahely-áttelepítés hatását türközik. Kínának a világgazdasági lassu­lás miatt majd szegények százmillióival kell megküzdenie – lehet, hogy a szó szoros értelmében is (esetleges éhséglázadások). Az agráriumból kiáramló munkaerő felszívásához ugyanis legalább évi 8%-os gazdasági növekedésre van szüksége az országnak, amely ütem tarthatóságát a válság erőteljesen megkérdőjelezi.

A fejlett országok és az EU együtt 0,7 százalékpontos munkanélkü­liségi ráta növekedést könyvelt el 2008-ban: a munkanélküliek száma 3,5 millióval 32,3 millióra, a ráta 6,4%-ra nőtt (ILO, 2009/a). E régió számára a társadalom egyidejű elöregedése miatt ezek a munkaerőpiaci változások különös súllyal esnek latba. A megoldás a fejlett technológiák elterjedése, és az ezek kezeléséhez szükséges szaktudás elterjesztése a munkavállalói körben. Ha maradnak a tőkepiaci, profittermelés által meghatározott viszonyok, akkor csakis a fejlett országok által kifejlesztett új technológiák felfutásával emelkedhet ki a válságból a világgazdaság. A jövő nagy kérdése, hogy a világgazdasági válság közepette lesz-e elég erő ebben az országcsoportban a szükséges technológiai váltás végrehajtásához.

A korábbi technológiai váltásokat a II. világháború, valamint a 80-as évek adósságválsága katalizálta. A tranzisztor (a korszerű mikro­elektronikai technológiák alapja) a háborúban szükséges rádió­technikai (radar-) kutatások eredményeként született meg az ame­rikai állam megrendelésére dolgozó Bell Laboratories-ban (AT&T) 1947-ben. Az 1982-ben kirobbant adósságválság során a fejlődő országok sora kamat, beruházási kedvezmény, valutaleértékelés, reálbércsökkenés stb. formájában egyrészt közvetlenül jövedelmet fizetett a fejlődő országoknak, másrészt hozzájárult, hogy ez utób­biak elavult tőkéiket (termelési technológiáikat és áruikat) haszonnal értékesítsék, újra befektessék az eladósodott országokban, s köz­ben állami segítséggel átstrukturálják, modernizálják saját iparukat. Ronald Reagan 1983 márciusában meghirdette a csillagháború tervet (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés), az EU-ban a 80-as évek elején beindultak a közösségi technológiafejlesztési programok (1983: Eureka, 1984: 1. keretprogram – energetika, 1987: második keretprogram – elektronika stb.).

Az ILO munkanélküliségi becslései pillanatnyilag túl enyhének lát­szanak, s csak különösen erőteljes állami beavatkozásokkal tarthatók, valószínűleg akkor is csak rövid távon. Lássuk mi is történt az ILO fent ismertetett globális munkaerőpiaci jelentésének kiadása óta:

• Az EU-ban 1,6 millióval nőtt a munkanélküliek száma, és 2010-re akár a 10%-ot is elérheti az állástalanok aránya (Ramonet, 2009). 2009 szeptemberében az EU-ban már 9,2%-os (a legfejlettebbek­nek számító eurózóna-országokban 9,7%-os) munkanélküliséggel küszködtek, ami a régió egészében 22,1 millió embert jelent. A leg­alacsonyabb munkanélküliségi ráta is 3,6%-ot tett ki (ezt a jelentős részmunkaidős foglalkoztatási szerkezetéről ismert Hollandiában mérték), a legnagyobbat pedig a korábban az EU-kibővülés egyik si­kerpéldájának számító Spanyolország mondhatta magáénak (19,3%) 2009 harmadik negyedévében. A 25 év alattiak munkanélküliségi rátája az EU 27-ben több mint 20%, Spanyolország esetében pedig ennek mintegy kétszerese. (Eurostat, 2009).
• Az USA-ban a válság miatt 2009 márciusáig 3,6 millió munkahely szűnt meg, a munkanélküliségi ráta 11,6%-ra emelkedett, és még az állami segítség hatására is alig csökkent, az Eurostat (2009) szerint 2009 szeptemberében 9,8%-on állt.
• Kínában 20 millióan váltak munkanélkülivé, Indiában 500 ezren kerültek utcára a válság első hónapjaiban.
• Az „élethosszig tartó" foglalkoztatásáról, s így hagyományosan alacsony munkanélküliségi rátájáról ismert Japánban 2009 augusz­tusában 5,5%-os munkanélküliséget mértek.

Az eddigi tényadatok – melyeket napról napra új elbocsátások táplál­nak – már most is meghaladják az ILO által jósolt alsó határt (a munka­nélküliség minimum 18 milliós növekedése), és a legrosszabb szcenárió bekövetkeztét is szerencsés kimenetelnek vélik.

Amiben egyedül bízni lehet, az az, hogy a kormányok dollármilliárdjai feltartóztatják a termelés összeomlását. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az átstrukturálás (a profitráta növelése) így sem odázható el a végtelen­ségig. Kérdés, minek hatására és milyen gyorsan fog ez az átstruktu­rálódás bekövetkezni: van-e olyan tartalék a tőkefelhalmozás számára, amely ezt a váltást valamilyen „világégés" nélkül le tudja vezényelni?

A kérdőjelek sora azonban itt sem ér véget. Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt az alapvető összefüggést, hogy a nyereségtermelés logikája miatt a termelékenység növekedés a foglalkoztatás csökkené­sét eredményezi: a termelésből a korszerűbb technológiák jóvoltából felszabaduló élőmunka, vagyis szabadidő, nem egyenlően oszlik meg a dolgozók között, hanem a munkanélküliek oldalán halmozódik fel. Az álta­lános verseny ugyanakkor a foglalkoztatásban maradt „szerencséseket" több, intenzívebb munkára kényszeríti. Ebből következik (és a korábbi foglalkoztatási trendek vizsgálatából is láttuk), hogy a fejlett technológiák a korábbinál kevesebb foglalkoztatást igényelnek. Az új, korszerű tech­nológiákra épülő fellendülés termelésbővítő hatása tehát éppen nem jár, vagy nem azonos mértékben jár a foglalkoztatás növekedésével, sőt, a termelékeny technológiák terjedésétől függően még csökkentheti is azt. A válság utáni fellendülés ezért nem fogja megoldani a világ foglalkoztatási problémáit, és minél fejlettebb régióról van szó, annál kevésbé.

2.3. Női munkanélküliség

A nemek közti társadalmi munkamegosztás miatt a nők mindig is jobban megszenvedték a gazdasági nehézségeket. Munkaerőpiaci kilátásaikat rontja, hogy körükben nagyobb (a 2009-es ILO-előrejelzés szerint 51-55%) a veszélyeztetett foglalkoztatottak aránya, mint a fér­fiaknál (47-52%). A válság következtében is őket fogja jobban sújtani a munkanélküliség, ami azt jelenti, hogy az ILO szerint 10-22 millió nő válik munkanélkülivé már rövidtávon (2009 folyamán) is, illetve nagyobb arányban nő körükben a veszélyeztetett foglalkoztatottság (ILO, 2009/c). Fellendülés idején a nők foglalkoztatottsága fog lassabban emelkedni (nemcsak közvetlenül háztartási, anyai teendőik miatt, hanem azért is, mert a ki- és átképzési programokban is kevésbé tudnak részt venni), ezért a válság hatását hosszasabban érzik majd.

2.4. Magyarország

A munkaerőpiaci változásokról leggyorsabban értesülő Állami Foglalkoz­tatási Szolgálat adatai szerint Magyarországon 2009 április-májusban már bizonyos enyhülés mutatkozott a munkaerőpiacon a korábban romló adatokkal szemben. A nyilvántartott álláskeresők aránya a gazdaságilag aktív lakossághoz viszonyítva 2009 májusában 12,8%, a munkavállalási korú lakossághoz képest 8,5%, az EU-ban előírt számbavételi rendszer szerint 9,9% volt. Abszolút értékekben mindez azt jelenti, hogy a nyilvántartott álláskeresők száma 2008 októbere és 2009 májusa között 424 ezerről 564 ezerre (vagyis közel 140 ezerrel) nőtt, 2009 szeptemberéig ehhez képest csak kis mértékben, mintegy 2 ezerrel (566 ezerre) emelkedett. (Az álláskereső nem egyenlő a munkanélkülivel. Az is kereshet munkát, és regisztrálhat „álláskereső­ként" a munkaügyi kirendeltségeken, akinek van állása, vagy – éppen ellenkezőleg – már kimerítette a munkanélküliségi ellátást, ezért mun­kanélkülinek már nem számít.)

A csoportos leépítések 2008 december – 2009 május hónapokban összesen 27.891 főt érintettek, ami több mint a 2008 teljes éves adat, és az azt megelőző teljes 12 hónap (2007 december – 2008. november) 143%-ával ér fel. Mindeközben a vállalkozók által kínált új munkahelyek száma az elmúlt fél évben (2008. december – 2009. május) sosem ha­ladta meg a 40 ezret. A 2009 májusában kínált 39,6 ezer álláshelynek ráadásul csak egyharmada volt államilag nem támogatott, vagyis az állam foglalkoztatás-ösztönző politikája nélkül mindössze 13 ezer fő számára kínálna munkát a gazdaság.

Új jelenség, hogy az elbocsátások nem csak a szakképzetlen munka­erőt érintették: leginkább a szakképzett, középfokú végzettségűek köré­ben nőtt a munkanélküliek száma, és a munkaerőpiaci helyzet romlása érződött a diplomás álláskeresők számának alakulásában is. A pálya­kezdők általában nehezebben helyezkedtek el, mint korábban. Körükben az álláskeresők száma 2009 márciusában 46 ezer főt tett ki, szemben a

2008 februári 42 ezerrel. A helyzet április után javulni kezdett, májusban már „csak" 42,9 ezer pályakezdő volt álláskereső. A pályakezdők ősszel léptek be nagy számban a munkaerőpiacra, ahol elhelyezkedésük nagy nehézségekbe ütközött.

A recesszió hatását jelzi, hogy a leggyorsabban az eddig munka­helyekkel jobban ellátott, exportorientált (elektronikai, autó-) iparokkal büszkélkedő területeken, Közép- és Nyugat-Dunántúlon emelkedik a munkanélküliek száma, és itt már hónapokkal korábban megkezdődtek az elbocsátások. 2008 június és 2009 május között ebben a két nagyré­gióban 66-72%-kal nőtt a nyilvántartott álláskeresők száma, Közép-Ma­gyarországon pedig 51,1 %-kal. Mindezzel együtt továbbra is Észak-Ma­gyarország és az Észak-Alföld munkanélküliségi mutatói a legrosszabbak (2009 májusában a gazdaságilag aktív népességhez képest rendre 21,1 és 20,0%) és Közép-Magyarországé a legjobb (5,4%).

A tartósan (több mint egy éve) álláskeresők száma 2008 októbere és 2009 márciusa között több mint 10%-kal, 156 ezer főre nőtt, azt követően csökkent, májusban 142,6 ezer fő, az összes munkakereső 25,3%-a volt.

6. diagram

A munkanélküliség alakulása 2007 és 2009 harmadik negyedéve között Magyarországon (ezer fő és %)

Forrás: KSH

Ez még mindig nagyobb, mint az egy évvel korábbi szint. A nyilvántartott munkanélküliek 37,7%-a (közel 212 ezer fő) semmilyen ellátásban sem részesül. (ÁFSZ)

A válság hatása azonban, a második negyedév látszólag konszolidációt hozó hónapjaival szemben, 2009 márciusával nem csengett le. A KSH (2009/a) őszi adatai szerint a foglalkoztatottság tovább csökkent (138 ezer fővel volt kevesebb, mint egy évvel korábban) a munkanélküliek száma pedig tovább nőtt. (Ld. 6. diagram.) 2009 harmadik negyedévében a munkanélküliségi ráta már 10,3%-on állt, ami 436 ezer munkanélkülit jelentett, ez 109 ezer fővel haladta meg az egy évvel korábbit. A mun­kanélküliség 1996, a Bokros-csomag hatása óta nem volt ilyen magas Magyarországon.

Az elbocsátások száma továbbra is elsősorban a nyugat- és közép­dunántúli régióban emelkedett. A 15-24 éves korosztály munkanélküli­ség rátája 27,7%-ra ugrott, szemben az egy évvel korábbi 20,8%-kal. A munkavégzés szempontjából legaktívabb, 25-54 éves korcsoport rátája pedig szintén jelentősen, 9,3%-ra nőtt. A hosszabb távú (több mint egy éve) munka nélkül lévők a munkanélküliek 42,3%-át tették ki. Ez az arány (miként a munkanélküliség átlagos hossza is) az elmúlt hónapokban a friss elbocsátások miatt valamelyest csökkent.

Mindehhez a reálkeresetek csökkenése járult: az 5 főnél többet fog­lalkoztató gazdálkodó szervezeteknél a bérek reálértéke 2009 január­augusztus átlagában 2,1%-kal maradt el az előző év hasonló időszakától, elsősorban a közalkalmazotti bérek csökkenése (a 13. havi bér megszűn­tetése) miatt (KSH, 2009/b).

És ezzel még nem értünk a válság végére. 2009 októberében pl. a GE bejelentette, hogy 2010-ig 2500 alkalmazottjától válik meg. 1300 főtől Nagykanizsán, 700-tól pedig Vácott (itt bezárva az egész üzemet).

3. Migráció

A migráció révén a fejlett országok számottevő mennyiségű olcsó mun­kához jutottak az elmúlt évtizedek során. A világon 86 millióra teszik a migráns munkavállalók számát, de családtagjaikkal együtt a szülőföldjü­ket elhagyók száma meghaladja a 200 milliót, ami a Föld lakosságának kb. 3%-ával egyenlő. 2007-ben a vendégmunkások hazautalásai 337 milliárd dollárt tettek ki, ennek 75%-a (251 millió dollár) fejlődő orszá­gokba áramlott.

1960 és 2007 között évi átlagban 1,6 millió fő vándorolt, kutatók szerint 2010 és 2050 között évi átlagban 2,3 millió ember teszi majd ezt. Ehhez járul az országokon belüli vándorlás, ami ennek a számnak a többszö­röse. Csak Kínán belül 126 millió (1980-ban 26 millió) főre becsülik a vándorlók számát.

Az illegális migránsok száma 20-30 millió. Évente 1,2 millió kiszolgál­tatott (főleg afrikai) gyermek „kényszervándorol" (árunak tekintik őket, üzérkednek velük). (IOM, 2009/a.)

A migráció földrajzi koncentrációja igen nagy: mindössze 12 ország ad otthont a vándorlók több mint háromnegyedének. A legnagyobb kibocsátó ország Kína, India és a Fülöp-szigetek, a legnagyobb befogadók az USA és Kanada mellett Németország és Franciaország (IOM, 2009/b).

A nemzetközi migránsok állományán belül az utóbbi évtizedekben csökkent Ázsia, Afrika, Latin-Amerika és Óceánia aránya, viszont nőtt az egykori Szovjetunió területének és Észak-Amerikának a részesedése. Az ex-szovjet területekre vonatkozó adat azonban torzít, mivel a mozgás nem annyira az emberek vándorlásából, mint inkább a határok változá­sából adódott. Az utóbbi évtizedek legfontosabb és egyre növekvő je­lentőségű célpontja Észak-Amerika (elsősorban az USA) volt: az összes vándorlás egynegyede jut erre a területre napjainkban (IOM, 2009/a).

Az USA-ba évente több mint egymillió legális bevándorló érkezik, azonban a szakértők további félmillió illegális munkavállalóval számolnak. Ezek az emberek a becslések szerint évi 50 milliárd dollárral gazdagítják az Egyesült Államokat (Cárdenas, 2009). (Az USA a külföldön tanuló diákokat is a legnagyobb számban fogadja be, aránya ezen a „piacon" 22%.) Nem nélkülözheti ezeket a munkáskezeket, pedig most, a válság idején biztosan jelentősen visszaesik a számuk.

A világgazdasági válság a képzetlen migráns munkavállalókat érinti legrosszabbul. Az ő munkalehetőségeik szűkülnek be először (építőipar, vendéglátás, bányászat stb.) és mivel az ő körükben a legnagyobb a feketén foglalkoztatottak aránya, ők a legvédtelenebbek is munkanélküli­ség, kitoloncolás esetén. Ugyanakkor éppen ez az a munkavállalói réteg, amelynek otthon sem kedvezőbbek, sőt többnyire még kedvezőtleneb­bek a munkához jutási esélyei. Ezért valószínű, hogy ha csak tehetik, közülük sokan kint maradnak a fogadó országban, fenntartva-szaporítva az illegális munkások számát. Ez utóbbi csoportba sodródhat az eddig legálisan foglalkoztatottak jó része is.

A fekete gazdaságnak a válság miatt bekövetkező duzzadására Magyarország is jó példa: már a válság első heteiben több kis- és középvállalkozás elbocsátotta, esetleg feketén foglalkoztatta tovább munkavállalóit, illetve ezek egy részét. Az informális szféra ilyen bővü­lése további nyomást fog gyakorolni a bérekre és munkakörülményekre mindenütt a világon.

Az elbocsátásokon kívül a vándorló munkavállalókat a szociális juttatá­sok leépítése vagy megnehezülése, és a foglalkoztatás körülményeinek romlása is különösen érzékenyen fogja érinteni. A migránsokat kibocsátó országok és lakosaik számára a hazautalások csökkenése és elmara­dása okozhat fizetési mérleg- és megélhetési gondokat. (Mexikóban például már most 14 millió család éhezik, és az USA-ból visszatérő, vagy ott tovább munkát nem találó családtagok fizetésének kiesése tovább fogja növelni számukat). Nemcsak a már kint lévők keresnek kevesebbet, de az otthoniak sem indulnak útnak külföldi munkavállalás reményében. De csökkennek az átutalások nem utolsó sorban azért is, mert a külföldön munkát vállalók a bankrendszerben megingott bizalom miatt is visszafoghatják hazautalásaikat. Különösen súlyossá teheti a kibocsátó országok helyzetét, hogy – mint a Világbank becsli – a fejlődő országokba érkező egyéb transzferek (FDI, export-árbevétel) is csök­kenni fognak (IOM, 2009/c). Mindez az országok további kényszerű eladósodásához vezethet.

A fogadó országokban a munkanélküliség és a jövedelemcsökkenés felerősíti a diszkriminációt és xenofóbiát – amire az egyik legjobb példa éppen Magyarország -, és tovább nehezíti a migránsok munkavállalását. Ehhez járulnak a válságban felerősödő piacvédelmi intézkedések sorá­ban már eddig is hozott bevándorlási korlátozások (pl. Olaszország, Fran­ciaország, Egyesült Királyság), illetve a migránsok hazatérését ösztönző eszközök (Spanyolország). A nehezedő legális migráció fellendítheti az embercsempészetet is (IOM, 2009/c).

A hazatérő migránsok az otthoni munkaerőpiaci helyzetet súlyosbítják, terhelik a szociális költségvetést, hozzájárulnak a társadalmi feszültsé­gekhez.

Más oldalról viszont a migráns munkavállalók több szektorban (pl. egészségügy, házimunka, agrárium, építőipar) szívesen látottak a munkaadók részéről, sőt a nyomott piaci viszonyok között még nőhet is irántuk a kereslet, ami további hatást gyakorol a legális és nem migráns munkaerőpiacra a bérek és munkafeltételek romlása formájában. A ha­zautalások csökkenése ellen ható, bár azt nem kompenzáló lehet még, ha a külföldön dolgozók éppen az otthoniak romló anyagi helyzete miatt növelik hazautalásaikat.

4. Összegzés

Összegezve azt állítjuk tehát, hogy a munka már a válság előtt is fokozott mértékben alá volt vetve a tőkének, a profittermelés céljainak, amely alá­vetés nem kis részben oka a válságnak. Ugyanis a foglalkoztatottak csak munkajövedelmük erejéig képesek fizetőképes keresletként megjelenni a piacon. A fennmaradó rész (értéktöbblet, profit) a tőketulajdonosok kezében van, ezt csak ők tudják elkölteni. Tehát a hozzáadott értékből való mind kisebb munkarészesedés (bér) azzal jár, hogy a fennmaradó, arányában és abszolút nagyságában is mind nagyobb értékrész realizálá­sa a tőketulajdonosok feladata és lehetősége volna. Mivel pedig ezt vagy magánfogyasztással, vagy pedig tőkeberuházással tudják megtenni, a magánfogyasztás pedig minden túlzó mértékével együtt is véges, kény­telenek mind több tőkeberuházást eszközölni. Természetesen a termelés nem képes a globalizációban felhalmozott roppant tőkéknek megfelelő mértékben növekedni (mindig „maga előtt szaladni"), ezért jelent meg és duzzadt óriásira a globalizáció idején a termelésben profittal nem befek­tethető tőkék értékesülését kínáló pénzügyi-spekulációs szféra, és ezzel karöltve a munkarészesedés mesterséges megemelése a fogyasztási hitelek (előrehozott vásárlások) formájában.

Azzal a paradoxonnal van tehát dolgunk, hogy a munkarészesedés csökkentése a tőkeértékesülés és tőkefelhalmozás feltétele, miközben éppen ez a tőkefelhalmozási folyamat eredményez szükségképpen értékesíthetetlen tőketömegeket, azaz válságot. A munkaerőpiacok globalizációja (a tőkeáramlás előtti akadályok teljes lebontásával) fel­gyorsította és eszkalálta ezt a problémát.

A tőke és a munka közötti viszony a válság idején sem változik meg, így a válság nem oldható meg a munka számára megnyugtatóan. Amennyiben ugyanis az állam megmenti a bajba jutott (profittal értékesülni nem képes, elavult) tőkéket, akkor életképtelen termelési technológiákat és struktúrákat tart fönn, végső soron pedig elodázza ezeknek a tőkéknek (vállalatoknak) a megsemmisülését, és az ezzel járó munkanélküliséget. Ha azonban szabadjára engedi a válságot, ami munkanélküliséggel és (további) bérleszorítással jár, akkor az állam maga is hozzájárul a fize­tőképes kereslet csökkentéséhez, akadályozva a termelés bővülését, és ekképpen tovább mélyíti a recessziót.

Ezért tűnik első pillanatra működőképes megoldásnak a tőke-munka (profit/bér) arány csökkentése, ami a hagyományos szociáldemokrácia központi követelése. Az erre egyes (fejlett) régiókban lehetőséget adó történelmi szakaszt (a jóléti állam korát) azonban a globalizációban felhalmozott tőkék, termelékeny technológiák és megváltozott társadal­mi-politikai erőviszonyok már maguk mögé utasították. A tőkefelhalmo­zásban hatalmasra nőtt monopóliumok gazdasági-politika ereje, valamint a tőkeértékesülés logikájának alávetett termelékenység növelés nem a munkaóráknak, hanem a foglalkoztatottak létszámának a csökkenését eredményezi. Ha magasabb bért kapnának is a foglalkoztatottak, nem tudnák pótolni sem az elkölthetetlen profitok, sem a termelésből kieső emberek fogyasztását: a tőkerealizálás problémája megmarad, és a tőkék ideiglenes korlátozása (a piaci folyamatokba való állami beavat­kozás) után újra eszkalálódik.

A válság kulcsa tehát a tőke-munka viszonyban rejlik, ami nem más, mint a termelés és fogyasztás viszonya, vagy másként: a termelőeszkö­zök működtetésének (tulajdon)formája és célja. A válságkezelésnek, a rendszeren (immár nem először) támadt óriási lyuk foltozgatása helyett erre az alapvető kérdésre kellene irányulnia.

Felhasznált irodalom

ÁFSZ: Állami Foglalkoztatási Szolgálat honlapja, munkaerőpaci jelentések. www. afsz.hu

Artner Annamária (2004): A gazdasági versenyképesség erősítése. A feldolgozó­ipar termelési technológiai színvonala és a versenyképesség. Vállalati interjúk. A Miniszterelnöki Hivatal részére az MTA Világgazdasági Kutató Intézetében folyó kutatás háttéranyagai.

BLS: Bureau of Labor Statistics, United States Department of Labor. Historical Statistics Online. http://data.bls.gov/PDQ/servlet/SurveyOutputServlet?data_tool=latest_numbers&series_id=LNS14000000

Cárdenas, Mauricio (2009): Latin America, the Global Financial Crisis and the Velocity of Business. Brookings February 11, 2009. http://www.brookings.edu/speeches/2009/0211_latin_america_cardenas.aspx

Chen, S. and Ravallion, M. (2008): The developing world is poorer than we thought, but no less successful. World Bank, August 2008

Eurofound: Pace of work and intensity. http://www.eurofound.europa.eu/ewco/health/physical/pace.htm

Eurostat (2009): EU jobless rate highest in decade. Eurostat data. Friday 30 October 2009. http://www.europolitics.info/social/eu-jobless-rate-highest-in-decade-art252941-25.html

EWCO (2007): Fourth European Working Conditions Survey. European Foundation for the Improvement of Living and Working Conditions, 2007. http://www.eurofound.europa.eu/publications/htmlflles/ef0698.htm

ILO (2008): Global Wage Report2008/09, Geneva, 2008. http://www.ilo.org/public/english/protection/condtrav/pdf/globalwagereport.pdf

ILO (2009/a): Global Employment Trends. International Labour Organization, Geneva, January 2009. http://www.ilo.org/public/russian/region/eurpro/moscow/news/2009/get_final.pdf

ILO (2009/b): Unemployment, working poor and vulnerable employment to increase dramatically due to global economic crisis. Press Release, 28 January 2009. http://www.ilo.org/global/About_the_ILO/Media_and_public_information/Press_releases/lang–en/WCMS_101462/index.htm

ILO (2009/c): ILO warns economic crisis could generate up to 22 million more unemployed women in 2009. Press Release 05 March 2009, http://www.ilo.org/global/About_the_ILO/Media_and_public_information/Press_releases/lang–en/WCMS_103447/index.htm

WCMS_103447/index.htm IOM (2009/a): Global Estimates and trends. International Organization for Migration. http://www.iom.int/jahia/Jahia/about-migration/facts-and-figures/lang/en (Letöltve: 2009. március 23.)

IOM (2009/b): Regional and Country Figures. International Organization for Migration. http://www.iom.int/jahia/Jahia/about-migration/facts-and-figures/regional-and-country-figures (Letöltve: 2009. március 23.)

IOM (2009/c): The Impact of the Global Financial Crisis. January 2009. IOM Policy Brief, Geneva. http://www.iom.int/jahia/webdav/shared/shared/mainsite/policy_and_research/policy_documents/policy_brief_jan2009.pdf

KSH (2009/a): Gyorsjelentés. Foglalkoztatottság és munkanélküliség. 2009. július-szeptember.

KSH (2009/b): Gyorsjelentés. Létszám és kereset a nemzetgazdaságban. 2009.január-augusztus.

Laborsta: ILO Labour Statistics Online. http://laborsta.ilo.org

Olayinka, Collins (2009): Global unemployment may hit 241 m, ILO warns. Monday, September 21, 2009. Guardian Newspapers. http://www.ngrguardiannews.com/news/article03/indexn2_html?pdate=210909&ptitle=Global%20unemploymnt%20may%20hit%20241m,%20ILO%20warns

Pitti Zoltán (2004): A hazai gazdaság fejlődésének tulajdonosfüggő jellemzői 1997-2003. Budapest, 2004. Munkaanyag.

Pitti, Zoltán (2009): A hazai gazdaság teljesítménymutatói és a kibontakozás esé­lyei. Vitaindító előadás az Európa Klub rendezvényére. 2009. február 17.

Ramonet, Ignacio (2009): The Boom in Unemployment. Progreso-Weekly. 30.March, 2009. http://progreso-weekly.com/index2.php?option=com_content&do_pdf=1&id=854

WEF (2008): The Global Competitiveness Report 2008-2009. World Economic Forum. http://www.weforum.org/pdf/GCR08/GCR08.pdf

 

(A cikk az OTKA 62901 sz. program valamint a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.)

Jegyzetek

1 A bérmunkások legtöbb és legkevesebb bért kapó egytizede határértékeinek hányadosa: az a bér, amely fölött a legtöbbet kereső 10% keres osztva azzal, amely alatt a legkevesebbet kereső 10% keres.

2 A mélyszegénységi küszöb ma 1,25 USD/nap (2005-ös dolláron) ami a világ 15 legszegényebb országának átlagjövedelme.

 

A Közgazdászok a Békéért és Biztonságért és a Kezdeményezés a Gazdaság Újragondolásáért nevű csoportosulások tagjai a nyáron ismét Párizsban tanácskoztak. Szakértőik, a főáramtól eltérően, nem bíznak a válságból való gyors kilábalásban s a magas foglalkoztatási szint visszatérésében. Szerintük a válság előtti pénzügyi rendszert nem szabad helyreállítani és a kormányoknak sem kéne ilyen politikát folytatniuk. A megoldás jelentős mértékű és folyamatos állami kezdeményezést, valamint közcélú pénzügyi struktúrákat igényel.

Bevezetés

2009. június 15-én és 16-án a Közgazdászok a Békéért és Biztonsá­gért (EPS) és a Kezdeményezés a Gazdaság Újragondolásáért (IRE) pénzügyi és monetáris munkacsoportja Párizsban tartott zártkörű megbeszélést a jelenleg zajló válságról és az ennek orvoslását célzó reformjavaslatokról, beleértve a G-20-ak és az Obama adminisztráció újabb kezdeményezéseit.¹ Ez az összefoglaló a megbeszélések főbb pontjairól ad strukturált beszámolót. Általános megközelítésben mutatja be az elhangzott álláspontok súlypontját, a jelen lévő szakértők és spe­cialisták véleményére és körültekintő reflexióira alapozva.

Mindazonáltal a cikket saját felelősségemre írom, korlátozott utalással konkrét személyekre és bárki kifejezett egyetértése nélkül. E csoport tekintélyét 2008 júniusában alapozta meg, amikor akkori találkozóját követően közzétette a küszöbön álló (globális) pénzügyi összeomlással kapcsolatos első átfogó előrejelzések egyikét. Az előrejelzés nyomán a csoport több tagja olyan pozícióba került, melyben befolyással bírnak a Problémás Eszközök Segélyprogramjának [Troubled Asset Relief Program – TARP] jogszabályi megvitatására, az Egyesült Államok fis­kális expanzió csomagjára, valamint a G-20-ak 2009 elején kialakított álláspontjának megfogalmazására.

A dolgok állása

A csoport találkozójával egy időben prominens személyiségek, többek között Merkel német kancellár és más európai uniós vezetők olyan nyilatkozatok kiadására készültek, melyek szerint a válság lényegében véget ért, s immár elsősorban a fiskális deficit csökkentését célzó „kilá­balási stratégiákra" kell koncentrálni. A párizsi csoport álláspontja nagyon különbözik ettől.

A résztvevők elismerték, hogy a sürgősségi beavatkozás és automati­kus stabilizálás működött a válság legvadabb időszakában, a világrend­szer likviditása katasztrofális összeomlásának elkerülése érdekében, valamint hogy megakadályozzák a fejlett országok termelésének visszaesését egy bizonyos szint alá. Elismerték az Egyesült Államokban és Kínában folytatott fiskális expanziós politika kedvező következményeit, valamint a készletfelszámolások befejezésének a következő hónapokban várható pozitív hatásait.

Azonban mindez nagyon messze van a fenntartható gazdasági fejlődés és a magas foglalkoztatási arányokhoz való visszatérés feltételeinek megteremtésétől. Ebben a kritikus kérdésben a párizsi csoport tagjai feltűnő egyetértésben pesszimisták voltak – számos fontos elméleti perspektíva ellenére.

Az egyik felszólaló szerint a fő megközelítés nem más mint a „minsky-i szuperciklus" – ami olyan alulfogyasztási és túltermelési válság, melynek oka egyrészt a magánadósságok óriási túlhalmozása [overhang], me­lyektől a háztartások szabadulni szeretnének, de többnyire képtelenek erre; másrészt a meghatározó cégek és (különösen) bankok eltűnését megengedő kormányzati szándék hiánya -, vagyis annak a lépésnek a megtétele, mely lehetővé tenné a kínálat, és így a profitabilitás kereslethez való igazítását. Ettől nem független a globalizáció visszafordulása, amit a kereskedelem-finanszírozás összeomlása idézett elő, felfedve az előző világgazdasági rendszer törékenységét és a működő gazdasági intézmé­nyek gyengeségét mind globális, mind regionális, mind nemzeti szinten.

Egy másik felszólaló a hurrikán szeme metaforát hívta segítségül. A vihar első hulláma elvonult felettünk: a banki rendszer összeomlott, ami pánikot és masszív állami mentő akciókat váltott ki. Most, megpihenve a hurrikán szemében, várhatjuk a második hullámot: az államok, tarto­mányok, városok, sőt egyes nemzeti kormányok csődjét, az amerikai Kaliforniától Belgiumig. Mivel ez egy lassabb folyamat, mely gyengébb szereplőket, bonyolult politikai, igazságossági és szolidaritási kérdéseket érint, és szerteágazóbb rendszerkockázatot jelent, nincs garancia arra, hogy a nemzeti vagy transznacionális szint cselekvőképes szereplői által adott válaszok időben érkeznek és elegendőek lesznek akár az Egyesült Államokban, akár Európában.

Egy még fontosabb kérdés a Kondratyev-ciklus hátterét, a meghatá­rozó gazdasági válságok mélyén meghúzódó technikai változás hosszú hullámait érinti. Visszaesés idején a kormányok nyomás alá kerülnek a hanyatló vagy haldokló iparágak megmentése érdekében, mint pél­dául az autóipar – egy a XIX. századi belsőégésű motorra és az olcsó üzemanyag örökös ígéretére épülő iparág – esetében. Eközben nem sikerül megfelelő forrásokat irányítaniuk a legígéretesebb növekedéssel kecsegtető szektorokba; elsősorban a fenntartható energiatermelés, az üvegházhatású gázok visszafogása és a közegészségügy területére. Ezekben a kérdésekben a hivatalos politika és a racionális előrelátás ellenérdekelt, s a gazdasági kilábalás ügye elvész.

A kaldori perspektívából kiindulva az egyik résztvevő azt a kérdést tette föl, hogy vajon lehetséges-e egyáltalán visszatérni a gazdasági növekedésnek ahhoz a struktúrájához, mely a válság előtti évtizedben világméretű volt. A Bretton Woods-i korszak óta lényegében ez az időszak volt az első példa egy általános növekedésre Latin-Amerikától Afrikáig, s Ázsia egész területén. Magas termelékenység-növekedés­re, alacsony inflációra és még az 1950-es, 60-as évekét is meghaladó profitabilitásra épült, növekvő reálbéreket hozva a fejlődő országokban, miközben a fejlett területeken nem, s így a nemzetek közti globális munkajövedelmi egyenlőtlenségek mérséklődését eredményezte. Ám a globális növekedés globális válságba torkollt, mivel a magántőke befektetéseiben a kihelyezést [outsourcing] és a globális termelést részesítette előnyben, illetve az Egyesült Államok deficitfinanszírozá­sa fenntartotta a világméretű keresletet. Mindeközben az elsődleges termékek és nyersanyagok ára növekedett, javítva ezáltal a fejlődő országok külkereskedelmi cserearányait, ami javarészt az árupiaci alapokon keresztül történt spekulatív vásárlásoknak volt köszönhető. Mindemellett jelentős külföldi működőtőke befektetés áramlott az olaj és bio-üzemanyag szektorba, ami a devizatartalékok megnövekedéséhez vezetett (többnyire dollárban), miközben a normális árfolyam-kiigazítási mechanizmusok blokkolva voltak.

A föltett kérdés így hangzik: Mekkora részét lehet megmenteni ennek a rendszernek? Egyszerűen fogalmazva: a magán tőkebefektetések globális befektetési mintákra gyakorolt hatása nem fog visszatérni. S nem fog újra növekedésnek indulni a gazdag országok fogyasztói adósságállománya sem. A régi globális rendszer egyetlen kitartó eleme az árupiaci spekuláció, ami azt jelenti, hogy a keresletnövekedés (ha lesz) nagy valószínűséggel igen gyorsan magasabb energiaárakban fog megjelenni. Azonban a megfelelő kereslet biztosítása a világrendszerben továbbra is kritikus probléma. Ha nem az Egyesült Államokból jön, akkor honnan? Globális szinten nincs hatékony, alternatív mechanizmus, ami ellensúlyozná a megtakarítási vágyat, illetve ezen igények teljes keres­letre gyakorolt visszafogó hatását.

E kérdésről való gondolkodás egyik útja számba venni a mozdony húzóerejét a vonat súlyához viszonyítva. Ahogy a világgazdaság az idők folyamán az USA gazdaságához képest egyre nagyobb lett, a vonat súlya megnőtt a mozdonyhoz képest. Így a tartalékvalutát adó ország által a világrendszerben biztosított kereslet mértéke visszaesik. A világkereslet fenntartása érdekében vagy az Egyesült Államoknak kell fenntartania egy még nagyobb folyó fizetési mérleg hiányt saját GDP-jéhez képest (vagyis még jobban fel kell fűteni a mozdonyt), vagy egy másik fontos szereplőnek kell jelentős folyó fizetési mérleg hiányt produkálnia, hogy hasonló szerepet töltsön be (vagyis a szerelvényhez még egy mozdonyt kell hozzácsatolni). E lépések valamelyikének megtétele nélkül nem lehet ellensúlyozni a globális megtakarítási igényeket, s a világgazdaság nem lesz képes kilábalni a válságból és a magas munkanélküliségből. A vonat lelassul, s néhány kocsit kényszerűen le kell majd kapcsolni.

A probléma részben tehát az, hogy az Egyesült Államokon kívül nincs más régió, mely fel lenne készülve arra, hogy eljátssza a fogyasztás mentsvárának szerepét. Különösen Európa képtelen ezt a szerepet játszani, s a konferencia európai résztvevői rendkívül keményen bírál­ták elsősorban az euró-rendszer középpontjában álló német és francia kormányt. Egyikük azt mondta, hogy a kormányok „nem értik a világ­válságot", azonban a költségvetési hiányok kézben tartására irányuló hiábavaló erőfeszítések bűvkörében mindenáron ragaszkodnak „az állam lebontásának és a közszolgáltatások megnyirbálásának" forgatókönyvé­hez. Mindeközben Kelet-Európa egyes részei az összeomláshoz köze­lednek, az IMF közreműködésével, mely a közkiadások jelentős visszafo­gását követeli meg Lettországban, Észtországban és Moldovában, akár a közrend erőszakkal történő fenntartásával. A közép, és kelet-európai hanyatlás az amerikai bóvlihitel-válságra [subprime crisis] emlékeztet, de a csalási tényező nélkül: ahogy az eső valutaárfolyamok lenyomják az euróban vagy svájci frankban nyilvántartott jelzáloghiteleket, a jelentős tőkeáttéttel működtetett nyugat-európai bankrendszerekre még nagyobb nyomás nehezedik. Magyarország és Ukrajna különösen veszélyes ebben a tekintetben.

Az amerikai résztvevők valamennyien szkeptikusak voltak az Egyesült Államok jelen pillanatig mutatott hozzáállásának hatékonyságával kap­csolatban. Miként azt egyikük megjegyezte: „A cukorbetegség anyag­csere betegség". Egy anyagcsere betegség egyes elemei kezelhetők (itt az „élénkítés" az inzulin szerepét játssza), de a siker kulcsa a háttérben meghúzódó anyagcserezavar kezelése. A gazdasági szférában a problé­mát elsősorban a források és a hatalom felül történt koncentrációja jelenti, valamint a rendszer csúcsán lévők hatékony adóztatását biztosító megol­dások leépítése. (A felszólaló megjegyezte, hogy az Egyesült Államokban a Top 20-as listán szereplő vállalatok tényleges adókulcsa 2 % alatt van.) Az eredmény: kialakul „a gyakorlott kiszolgálók osztálya", akik elszántan védelmezik a fennálló (instabil) rendszert. Ráadásul súlyos csalások történtek a jelzáloghitelek keletkezésekor és a hitelképesség-vizsgála­tok során, ami a veszteségek kivédésére hivatott értékpapírosításokhoz [securitization] és hitelmulasztási csereügyletekhez [credit default swap] vezetett. A politika hozzáállásából mind a mai napig hiányzik a csalások­kal való szembenézés, azok elemzése, kezelése és felszámolása.

Mindezek miatt az alapvető reformok, valamint a társadalombiztosí­táson és az állami beruházásokon alapuló „alulról felfelé építkező" kilá­balási stratégiák kezdettől fogva blokkolva vannak. Obama elnök körül megtalálhatók Lewis Douglas, a költségvetés Roosevelt elnök idejében volt konzervatív urának hasonmásai, nincs azonban aki eljátssza Harry Hopkins, Harold Ickes és Frances Perkins, a New Deal-i foglalkoztatás­politika, a közmunkák és a feljavított munkafeltételek megalkotóinak szerepét. Mindeközben a legfontosabb jogszabályokat az egészség­ügytől a bankreformig, továbbra is a lobbikkal konzultálva írják. Miként azt egy felszólaló megjegyezte: a hitelmulasztási csereügyletekről szóló jogszabályt „Jamie Dimon és lobbistái" írták.²

Végül, a gazdasági kilábalást leginkább veszélyeztető tényezők egyike éppen a politikai osztályok krízis-fásultsága, a mély és átlát­hatatlan problémákkal szembeni türelmetlenségük, valamint a korábbi gazdasági rendszerhez való rugalmatlan kötődésük. Mindez a problé­ma letagadására ösztönzi őket, táplálja az ismerős retorikai és politikai terepre való visszatérés mélységes vágyát, valamint azt a késztetést, hogy megalapozatlanul és idő előtt tegyék közzé a győzelem hírét. Egy résztvevő érvelése szerint az amerikai értekezések a „zöld rügyekről" [green shoots], azaz a pozitív jelekről alig többek politikailag inspirált vágyakozó elmélkedésnél, melyek a tettet helyettesítik, legalábbis ami a foglalkoztatás helyreállásával kapcsolatos reményeket illeti. Az európai vezetők „kilábalási stratégiákról" szóló tárgyalásai is remekül illusztrálják ezt a jelenséget.

Az általános keret: liberális és neoliberális reform

Mindenki egyetért abban, hogy a pénzügyi rendszer „reformra" szorul. S az Obama adminisztráció programja, melyet egy június 15-én, a Washington Post-ban közzétett, s Timothy Geithner pénzügyminiszter és Lawrence Summers vezető közgazdasági tanácsadó által jegyzett cikk előlegezett meg, kihangsúlyozza azt, ami valóban igaz: a válság a szabályozás gyengesége miatt bontakozott ki, s a kilábalás alapvető változásokat követel. A kérdés csak az, hogy mely változások számítanak alapvetőnek?

Luiz Carlos Bresser-Pereira történelmi kontextusba helyezte a kér­dés végiggondolásának kereteit, megkülönböztetve a „liberális" és a „neoliberális" reformot. Úgy érvelt, hogy a liberalizmus a XVIII. századi középosztály doktrínája volt, mely az adott korszakban a földesurak és a hadseregek által uralt elnyomó állammal szemben jött létre. A később kialakult liberális állam sorban republikánus, demokratikus, progresszív, keynesista és szociáldemokrata volt – vagyis egyre elkötelezettebb az általános jólét és az ezzel járó felelősség vállalása mellett. A neoliberaliz­mus politikai terminológiájában kisajátította a liberális forradalom szimbó­lumait (mindenekelőtt Adam Smith-t), egy a gazdagoknak a középosztály és a szegények ellenében megvalósuló új szövetsége számára.

A neoklasszikus közgazdaságtanban (a neoliberalizmus meta-elméletében) a piac veszi át az állam funkcióit. Azonban az állam nélkül az elméletből eltűnik a közérdek fogalma. A piac – definíció szerint – ki­zárólag magánérdekeket szolgál. Így a neoliberális reform azon projektek egyike, melyek a szélesebb közérdek meghatározása és szolgálata he­lyett a magánérdekek még teljesebb és még hatékonyabb kiszolgálására sarkallják a piacot.

A liberális gondolkodásból a neoliberálisba való átcsúszás a közgaz­dasági diskurzus minden területén kimutatható, s különösen egyértelmű a banki területen. A bankok államilag szabályozott, közcélokat szolgáló intézmények. Nyilvánvaló, hogy mind a jog, mind a napi gyakorlat értel­mében a bankoknak jogaik és kötelezettségeik egyaránt vannak, s hogy az államnak van beleszólása a bankok vezetésébe, beleértve azt a ha­talmat és kötelességet, hogy átvegye és működtesse őket, amennyiben elég kritikus helyzetbe kerülnek ahhoz, hogy veszélyeztessék a banki betétek mögött álló állami garanciát.

Másfelől, a „pénzügyi piacok" és különösképpen a modern időszak „árnyék-bankrendszere" neoliberális találmányok: azért vannak, hogy a magánpiaci tranzakciók felségterületére helyezzék azt, ami korábban pontosan definiált kapcsolatban állt a közcélokkal. Mind a szabályozást, mind a biztosítást kikerülik. Mindennek eredményeként a közcél fogal­ma devalválódott, s a bankokból privilegizált és hatalommal bíró, piaci irányultságú intézmények váltak, melyek sokkal inkább kihasználják és kontrollálják az államot, mintsem felelősek lennének neki.

A Geithner-Summers terv felismeri a pénzügyi rendszer hiányossá­gait, beleértve az árnyék-bankrendszert is. Erőteljesen kiáll egy átfogó reform szükségessége mellett. A terv bizonyos javaslatai, különösen a fogyasztóknak ajánlott pénzügyi termékek felügyeletében széleskörű jogosítványokkal rendelkező „Fogyasztói Pénzügyi Biztonság Bizott­ság" [Consumer Financial Safety Commission] felállítása, ígéretesek. Ugyancsak ígéretes az a nyomás, mely a nem szabályozott [over the counter] piac származékos termékeinek ellenőrzés alá vonására és elszámolóházak alapítására, egyben a szerződések kötelező szabvá­nyosítására irányul.

A tény, hogy ezek a javaslatok kivívták a banki lobbik ellenkezését, érdemeikről tanúskodik. Az amerikai adminisztráció szeme előtt ugyan­akkor továbbra is a pénzügyi piacok neoliberális víziója lebeg, nem pedig a banki intézmények korábbi, liberális szemlélete. Ebben a tekintetben nem különbözik az új bázeli direktívától (Basel II), mely a hangsúlyt a tőke-követelményekre és a transzparenciára, mint a minimális biztonság és a bizalom biztosításának formáira, helyezi – amik egyébiránt sokkal inkább a piaci, mintsem az állami szférához tartozó fogalmak. Alap­vetően (bár nem teljesen) hasonló az európai szabályozó hatóságok hozzáállása is.

Az efféle gondolkodásmód kettős nehézségeket és hiányosságokat mutat. Egyrészt nem tekinthetünk el az intézmények történelmétől. A bankok az állam szülöttei, az állami betétbiztosítás és a felelősségteljes [prudential] tevékenységre vonatkozó szabályozás alanyai. Ettől a ténytől nem tekinthetünk el anélkül, hogy az államot kontrollálhatatlan pénzügyi veszteségeknek tennénk ki. A neoliberális korszak azon törekvése, hogy a betétbiztosítást annak elsorvasztásával kikerülje (vagyis azáltal, hogy a gazdasági növekedéssel párhuzamosan nem emelték a biztosítási limiteket), teljességgel működésképtelennek bizonyult; miként azt a brit állam a Northern Rock esetében vagy Paulson pénzügyminiszter adminisztrációja a Problémás Eszközök Segélyprogramjának (TARP) törvénybe foglalása kapcsán megtapasztalta, s miként azt az ír, majd ké­sőbb, a válság terjedése idején, az összes európai kormány megértette. A betétbiztosítás a pánik egyetlen igazolt ellenszere, s ez a befektetési tevékenységek felelősségteljes szabályozásának igényét jelenti, nem csak a piacokra, hanem magukra az intézményekre vonatkozóan is.

Másrészt, még ha el is fogadnánk a piaci fegyelem neoliberális koncep­cióját, a „túl nagy ahhoz, hogy elbukjon" doktrína teljességgel felforgatja azt. Egy olyan intézmény, mely túl nagy ahhoz, hogy elbukjon, implicit állami támogatással, s így a versenyző intézményekhez viszonyítva jelen­tős piaci erőfölénnyel bír. A „túl nagy hogy elbukjon" és a neoliberalizmus kombinációja minden értelemben visszás; megkönnyíti, sőt, bátorítja a diszfunkcionális kockázatvállalást és a túlkompenzációt – a csalás indí­tékait. S amikor a rendszer széthullik, a visszásság megkétszereződik, mivel a pánik során a hétköznapi bankbetétesek az elbukás elkerülésé­hez nem elég nagy bankoktól átmenekülnek azokhoz amelyek már túl nagyok hozzá. Ilyen körülmények között a piaci fegyelemnek semmiféle elve nem érvényesülhet; ellenkezőleg, a destabilizáló és veszedelmes viselkedés a kifizetődő.

A párizsi csoporton belül megoszlottak a vélemények a dilemma helyes megoldásáról. Néhányan, elvben legalábbis, a liberális gondol­kodásmódhoz való teljes visszatérést javasolnák, beleértve az árnyék pénzügyi rendszer visszaszorítását, az értékpapírosítás szigorú korlá­tozását és a hitelmulasztási csereügyletek betiltását. Mások a funkciók Glass-Steagall féle elkülönítéséhez való visszatérést támogatták. Többen azon a véleményen voltak, hogy a történelmet és a fejlődést nem lehet egykönnyen visszacsinálni, ezért meg kell tanulnunk együtt élni a pénz­piaci praktikákkal, beleértve az innovációkat és a szabályozások közti eltérések [regulatory arbitrage] kihasználását is – egy bizonyos pontig. Az egyik résztvevő (egy bankár) szerint a bankokon belüli „kettős világnak" nevezett jelenség – tradicionális bankolás és piaci szereplők -, ha reá­lisak akarunk lenni, valószínűleg tovább él. Abban azonban általánosan egyetértett a csoport, hogy egy vegyes rendszer, liberális (állami és ma­gán) alapokkal egy piaci kontextusban, mindkét tényező szabályozását megköveteli: az intézményi vezetés és irányítás szabályozását éppúgy, mint a piaci eszközök szabályozását. És ez az a szempont, amiben az eddig látott reformcsomagok mind az Egyesült Államokban, mind Euró­pában elégtelenek.

Miként azt az egyik résztvevő elmondta, az Egyesült Államokban immár 7 000-re tehető az állami-magán pénzügyi partnerségek száma. Ezeket „bankoknak" nevezik: azonban 10 százalékos sajáttőke igényükkel és a fennmaradó forrásrész akár betétbiztosítással, akár ad hoc garanciák által történő biztosításával ezekben az állami-magán aránya valójában

90:10. Nem volt és nincs különösebb szükség arra, hogy az amerikai Kincstár (eleddig sikertelen) kísérleteket tegyen a mérgezett eszközöket befogadó különálló entitások létrehozására.

Ugyancsak nincs mentség arra, hogy a kormánynak nem sikerült meghatároznia azokat a feltételeket, melyeket elegendőnek ítél a meg­lévő bankok irányítására. Ez egyaránt jelenti a vezetők díjazásának, a kölcsönök nyújtásának (és manapság újratárgyalásának), a hitelfedezetű értékpapírok kibocsátásának és a kockázatbiztosításnak a szabályozá­sát. A törvényalkotóknak lehetőségük és kötelességük volna megelőzni azt a fajta jelzáloghitel-piaci összeomlást, ami jelenleg zajlik (ahogy az Egyesült Államokban 1990-91-ben ezt meg is tették). Azoknak a ban­károknak, akik ilyen módon nem kívánják szolgálni a köz érdekét, nincs helyük a szakmában.

A reform tágabb kontextusa: mi a célja?

Végeredményben a pénzügyi rendszer nem cél, hanem eszköz. Nem szentesíti önnön léte.

A bankok nem köztulajdonban álló tárgyak vagy nemzeti kabalák, melyek növekedése és jövedelmezősége önmagában büszkeségre adna okot. Azért vannak, hogy köz- és társadalmi célokat szolgáljanak. A kérdés így merül föl: Melyek azok a magasabb célok, melyeket a gazdaságpolitikának általában és a pénzpolitikának különösen meg kell céloznia?

Ez a kérdés mindig érvényes, azonban kiemelt jelentőséget kap a jelenlegi válságban, amikor egy instabil rendszer, melyet a korábbiakban elsősorban saját tehetetlensége működtetett, összeomlik. Ez megtör­tént. A pénzügypolitikának nem lehet célja, hogy visszaállítsa a korábbi rendszert, melynek nem volt határozott orientációja, nem szolgálta a közcélokat, s nem volt lényegéből fakadó stabilitása, vagy más egyéb fontos létigazolása. A szabályozási reform nehézsége abban a mögöttes, és olykor ki nem mondott szándékban áll, hogy visszatérjenek a korábbi rendszerhez, anélkül, hogy föltennék a kérdést: vajon az a rendszer szolgálja-e a társadalmi igényeket és a közcélokat?

A gazdaságpolitika céljai összekapcsolódnak a legelterjedtebb szám­viteli rendszerekkel, s ezeknek specifikus történelmi gyökerei és kontex­tusai vannak. A nemzeti jövedelem számlák a gazdasági növekedésre helyezik a hangsúlyt; a nagy gazdasági világválságban gyökereznek, s a II. világháború idején segítették a háborús termelés mozgósításának irányítását. A munkanélküliségi statisztikák, melyek a XIX. századik vezethetők vissza, de csak a háborút követő években váltak a jólét mu­tatóivá, a hangsúlyt a munkaerőpiac teljesítményére helyezik. A központi bankok 1970-es években kidolgozott ellenőrzési keretrendszerét erősen befolyásolta az a monetarista cél, hogy a központi bank irányítását az árstabilitásra való törekvéshez kössék. A környezeti, egészségi és esélyegyenlőségi indikátorok ezekhez csak a társadalmi haladás vagy hanyatlás másodlagos mutatóiként adódnak hozzá, s ezért általában másodlagos szerepet játszanak a gazdaságpolitika tervezésekor.

A válság alapvető reformok igényét veti föl, nem pusztán a gazdaság­politika folytatásának módjában, hanem eredményeinek mérésében is. Miként azt Pierre Calame élesen megfogalmazta: a rendszert jelenlegi állapotában „ugyanaz fékezi és gyorsítja" – vagyis az, ami lehetővé teszi a növekedést, ugyanakkor elhozza a klímaváltozást és a modern emberi lét kataklizmaszerű végének lehetőségét. A gazdasági számítások nem ennek figyelembe vételével készülnek, s ez a politikához való skizofrén viszonyuláshoz vezet. Van egy gazdasági kalkulációs sémánk, mely növekedésként ünnepel minden természeti erőforrásfaló tevékenységet, miközben továbbra is gyanakvással tekint a humán erőforrások teljes kihasználására, s a „teljes foglalkoztatottságot" a jövedelmezőség poten­ciális veszélyforrásaként és az infláció okaként értékeli. Ez pontosan az ellentéte annak az egymással összefüggő értékeken alapuló rendszer­nek, melyre tudomásunk szerint szükségünk volna.

Calame bemutatta a csoportnak egy olyan könyvelési szisztéma alap­elveit, mely egy fenntartható rendszer irányába vezethetne. Ezek egyike a négy alapvető termékosztály megkülönböztetése:

Azok a javak, „melyeket pusztít közös felhasználásuk" – a közös javak történelmi tragédiája, s a mai korban egyre nyomasztóbban maga a bolygó. Ez a terület közös szabályozás bevezetését igényli, az emberi tevékenység és a természet közti egyensúly megtartásá­nak figyelembe vételével.

Azok a javak, „melyeket, felhasználásuk során, konkrét mennyi­ségekre osztunk fel" – ez a nem megújuló energiaforrások esete, melyek egyes emberek által történő felhasználása kizárja a mások általi felhasználás lehetőségét. Ezek részben igazságossági elve­ken nyugvó elszámolási rendszert igényelnek. Az adott pillanatban meglévő vásárlóerő nem adekvát igazolása azon források felhasz­nálásának, melyek a használattal örökre eltűnnek.

Azok a javak „melyeket felosztunk felhasználásuk során, de újrater­melődnek". Ezek, mint például a közszolgáltatások vagy a művészi tevékenységek többnyire az emberi energia és képességek termékei. Tökéletes terepei a piacnak és a konvencionális nemzeti jövede­lem-elszámolásoknak, melyek célja az emberi erőforrások teljes kihasználásának biztosítása.

Azok a javak, melyek „megsokszorozódnak, amikor felhasználjuk őket". Ezek jellemzően a tudás gyümölcsei, melyek termelését a társadalomnak támogatnia kellene (az oktatás és kutatás maximális prioritásával), s amelyek széles körű megosztása nyilvánvalóan a köz érdekét és a társadalmi jólétet szolgálja.

A Calame-rendszer világosan azt sugallja, hogy a világ közösségének a bolygónk fenntarthatóságát középpontba helyező gazdasági számítási standardok kialakításának irányába kell elmozdulnia. Ekképpen egyes tevékenységeket pozitívként kell elkönyvelni, amennyiben csökkenti az üvegház hatású gázok kibocsátását, s negatívként, ha nem. Ez már ön­magában olyan adó és szabályozási felülvizsgálatokat indukálna, melyek az ipari tevékenység jelentős átértékelését vonhatnák maguk után – s ez elmozdulást jelentene a romboló technológiák felől a fenntartható technológiák felé. Hasonlóképpen, egy nemzetközi rendszer, mely a disztributív igazságosság alapelvére épül, büntetné a nem megújuló energiaforrások pazarlását, elsősorban a gazdag országok esetében, miközben jutalmazná a környezet megőrzését és a megújuló energia felé való elmozdulást.

Ugyanakkor ahhoz, hogy az életet egy fenntartható rendszerben sta­billá tegyük, alapvetően fontos, hogy az emberi életet ne degradáljuk, hanem fejlesszük. Ennek kulcsa az a felismerés, hogy nincs gyakorlati korlátja sem a tudás terjesztésének, sem az emberi tehetség felhasz­nálásának. A kormányzat egyik kritikus feladata annak biztosítása, hogy az oktatás, a kutatás és a tudományos fejlődés maximálisan kiteljesedjen, s hogy az így létrejövő humán potenciál teljes mértékben alkalmazásra kerüljön. Ez utóbbiak fenntartható módon való elérése azonban igényli a hagyományos növekedés fenntarthatatlan ökológiai következményeinek, valamint annak a destabilizációnak a kezelését, mely akkor fog megjelenni, ha az árugazdaságot a szabályozatlan piaci erőkre hagyják.

Sok éven keresztül a közgazdászok és mások helytelenítették, hogy a GDP-t használjuk a gazdasági jólét mindent magában foglaló mutatója­ként, illetve jelezték annak hiányosságait, például a környezeti hatások figyelmen kívül hagyását, vagy az elosztással kapcsolatos érzéketlensé­gét, amelyek mind közismertek. Azonban a szokásos alternatívák, akár a „humán fejlődés" mérésére, akár a egyenlőtlenségi mutatók növekedési mutatókba való beépítésére (a Sen-megközelítés) irányulnak, a megfe­lelő indexszám létrehozásakor jelentkező önkényességet hordozzák. Ha megváltoztatjuk az egyes tényezőkhöz rendelt súlyozást, az egész index megváltozik; mindazonáltal nem létezik objektív vagy standard kritérium az egyes faktorokhoz leginkább illő súlyok meghatározására.

A Calame-féle többdimenziós indikátor kiutat mutat ebből a dilem­mából, azon az áron, hogy elismeri, hogy a gazdasági változás jólétre gyakorolt hatása sokszor ellentmondásos. Vegyük számba a haladás és visszaesés indikátorait az egymástól külön kezelt termékosztályok vonatkozásában.

Nyilvánvaló, hogy azokat az eseményeket, melyek mind a négy ka­tegóriát kedvező irányba mozdítják, kétségkívül támogatni kell. Az is nyilvánvaló, hogy azokat a tevékenységeket, melyek mind a négy kate­góriát kedvezőtlen irányban mozdítják el, kerülni kell. Minden más eset mérlegelendő, s a politikai tervezés feladata az, hogy figyelembe vegye mind a négy kategóriát: globális közjavak, nem megújuló energiaforrások, humánerő felhasználás, illetve a tudásjavak termelése és megosztása. A gazdasági statisztika feladata így az lesz, hogy ezeken a területeken határozza meg a mutatókat, melyek lehetővé teszik, hogy valamelyes bizonyossággal azt állíthassuk, hogy az adott elmozdulás iránya pozitív vagy negatív.

Bárcsak rendelkezésünkre állna egy hatékony program a statisztikai gyakorlat ilyen szemléletű megújítására!

E megközelítés egyik első konklúziója az, hogy nem remélhetjük, hogy az érdemi gazdasági reform levezényelhető a banki rendszeren keresztül, mivel a bankok torzult könyvelési rendszerei viselkedésüket is eltorzítják. Az előző generáció ezt a mintát követte. Ahogy a pénzügyi szektor átvette a vezetést, a gazdasági növekedés bizonytalan gyakor­lattá vált, mely mániákus, instabil és eltúlzott (technológiai, ingatlan- és olaj-) befektetésekre ösztönzött, gyors tempóban növelte a gazdasági egyenlőtlenséget, s minden előrelépést nélkülözött a környezetvédelem frontján. Mindeközben a foglalkoztatás terén elért átmeneti eredményeket a jelenlegi válság eltörölte. A reform feladata új utat találni – egy olyan utat, mely egy sor fontos fizikai és társadalmi célhoz igazodva jelöli ki a növekedés irányát. Miként azt egy résztvevő megjegyezte, nem csak az a gond, hogy az autónak egyetlen pedálja van fékezésre és gyorsításra, hanem az is, hogy nincsen kormánykereke.

Szoros egyetértés alakult ki a csoporton belül a tekintetben, hogy a gazdaság pénzügyi szektoron keresztül történő újjáélesztésére tett erőfeszítések nem vezethetnek eredményre. A gazdasági aktivitás és a foglalkoztatottság szintjének növelését célzó adekvát lépéseknek a közszférán, a háztartásokon és az üzleti szektoron keresztül futó intéz­kedések meghozatalára kell irányulniuk. Az USA-ban az egyes államok kormányzatai, illetve az európai nemzeti kormányzatok pénzügyeinek stabilizálásához az általános költségvetési támogatás – az amerikai ter­minológia szerint jövedelem megosztás [revenue sharing] – a megfelelő út. A foglalkoztatást terhelő járulékok (béradók) alóli mentesség hatékony és viszonylag progresszív módja a háztartások pénzügyi stabilizációjának és a pénzügyi szektor indirekt megsegítésének azáltal, hogy lehetővé teszi, hogy a háztartások teljesítsék pénzügyi kötelezettségeiket. A tár­sadalombiztosítási ellátások kiterjesztése, valamint a munkanélküliségi járadék, az étkezési utalványok és más direkt egyéni juttatások kifizetése bizonyított és hatékony mód a kiszolgáltatott helyzetben élő lakosság, különösen az idősebbek jövedelmének stabilizálására. A kilakoltatástól való elállás és a bérlésre való áttérés hozzájárulhat a lakásszektor meg­erősödéséhez azáltal, hogy amennyire lehet, saját otthonaikban tartja az embereket.

Warren Mosler rendkívül hasznos módon vizsgálta a humánerő hasznosítása és a teljes foglalkoztatottság témakörét. Mosler szerint a foglalkoztatás és az árak stabilizációja tartalékkészletek [buffer stock] segítségével oldható meg – amihez többletet lehet hozzáadni, amikor alacsony a kereslet, s meg lehet kurtítani, amikor a kereslet magas. Nor­mális esetben a tartalékkészlet árjelzés alapján működik: a kormányzat engedélyezi a vásárlást, amikor a piaci árak a tartaléké alatt vannak, s az eladást, amikor felette. Ilyen módon az árak egy adott szint [buffer price] körül stabilizálódnak. A Stratégiai Olajtartalék [Strategic Petroleum Reserve] tulajdonképpen jó példa erre, noha a politikai döntések miatt nem úgy működik, ahogy kellene.

A legtöbb termény tartalékkészletével kapcsolatban a kínálat rugal­massága okoz problémát: hozz létre egy gyapjú tartalékot, s máris kifizetődő lesz birkát tartani. Ezt a problémát azonban orvosolni lehet, ha a tartalékkészletet humánerő alkotja, amit nem lehet ilyen gyorsan reprodukálni. Egy olyan program, mely fix fizetésű közalkalmazotti állást biztosít minden érintett számára, pontosan úgy működik, mint egy tartalékkészlet, stabilizálja mind a teljes foglalkoztatottságot, mind a jövedelmi struktúra legalsó szintjét. Az emberek a szolgáltatásaikra felmerülő magánkereslet függvényében mozoghatnak be és ki a tarta­lékból. Mindeközben a készletben elvégzett munka – az a tény, hogy az emberek inkább dolgoznak, nem pedig munkanélküli járadékon élnek – segít a készlet „frissen" tartásában. A magán-foglalkoztatók olyan embereket szeretnek alkalmazni, akik már dolgoznak, s inkább fognak az állami munkaerő-piaci programokból munkaerőt toborozni, mint a munkanélküliek közül.

A lényeg, hogy a munkanélküliség problémáját könnyen lehet kezelni, mégpedig az infláció veszélye nélkül. Elég egyszerűen fix fizetésű állá­sokat létrehozni bárkinek, aki igényli, és megszervezni az elvégzendő munkát. Ez a munka társadalmilag hasznos és környezetbarát kell legyen: a gyermekfelügyelettől az oktatáson át a kutatásig, idősgondo­zásig, a környezetvédelemig és a művészeti és kulturális tevékenysége­kig. Ahol lehetséges, hozzá kell, hogy járuljon a globális közösségi- és tudásjavakhoz. Normális esetben a lehető legkisebb versenyt kell, hogy folytassa a magánszektorban végzett munkával, például azáltal, hogy azokat szolgálja, akik nem tudják megfizetni a magánszektor által kínált oktatási és ellátási szolgáltatásokat. Nem az a cél, hogy társadalmasítsuk a gazdaságot, hanem hogy kiterjesszük a hasznos tevékenységek körét annak érdekében, hogy amit egy társadalomban el kell végezni, az el legyen végezve. Ennek korlátja egyszerű politikai és szervezési kérdés, nem pedig a pénz.

Mindennek hatására a magánszektor bérei a tartalékkészleti minimum szintjére emelkednének (mondjuk 8 USD/óra az Egyesült Államokban), miközben eltűnne a béreket lenyomó munkanélküliek serege az ala­csony képzettséget igénylő ágazatokban. Nem lesz nyomás a bérek tartalékkészleti küszöb fölé emelésére, mivel a magán-foglalkoztatók, akik magasabb béreket garantálnak, szinte végtelen mennyiségű mun­kaerőre számíthatnak, mely többnyire motivált lesz a tartalékkészletből a magán szektorba mozdulni a magasabb bérekért. Ezért a program nem inflációgerjesztő. És ezért nincs mentség még évekig várakozni arra a feltevésre alapozva, hogy a munkanélküliség majd meggyógyítja önma­gát, s minden okunk megvan azt gondolni, hogy egy efféle „reményteljes várakozási" politika abba a felismerésbe fog torkollni, hogy a probléma nem oldódott meg.

Továbbmenve a globális közjavak problémájára, nyilvánvaló, hogy a neoliberális reformkoncepció – a piaci mechanizmusok létrehozása – ma domináns megközelítés a klímaváltozás problématerületén. A párizsi csoport nagyjából elfogadta, vagy talán inkább beletörődött az amerikai kongresszus által mostanában tárgyalt és a nemzetközi szerződésekben oly nagy tisztelettel övezett piacképes széndioxid-kibocsátási engedélyek „korlátozz és kereskedj" [cap and trade] szemléletébe. Ennek a megköze­lítésnek azonban legalább három fontos vonatkozásban szembeszökőek a gyengéi.

Először is, a piacot már kezdettől fogva kompromittálták a mező­gazdaságnak biztosított kivételek, a szén ügyének hanyag kezelése és a kibocsátási engedélyek ára körüli manipulációk lehetősége. A főbb piaci szereplők tevékenységét érintő szabályozás kiterjesztése és szigorítása az alapstruktúra kialakítása után elsőrendű napirendi pont kell legyen.

Másodszor, ez a megközelítés önmagában valószínűleg durva poli­tikai következményekkel jár majd, mivel gazdasági ösztönzőket nyújt a fogyasztóknak magatartásuk megváltoztatása érdekében, valóban hozzáférhető és alacsony költségű eszközöket azonban nem. Ha emiatt a jövedelmi hatások fognak dominálni, s az emberek azt érzik, hogy a feléjük irányuló elvárások elszegényítik őket, akkor a klímaváltozás kezelésének ára sokak számára túl magasnak fog tűnni.

Harmadrészt, egy aukciós mechanizmus változó árakat feltételez, ami növeli a hosszú távú beruházásokhoz és a technológiaváltáshoz kapcsolódó bizonytalanságot. Mindaddig, amíg a kibocsátási engedélyek ára ugyanúgy visszaeshet, mint ahogy megugorhat, az alacsony szén­dioxid-kibocsátású beruházások jövedelmezősége megkérdőjelezhető, s a kitermelhető összeg valószínűleg túl alacsony lesz.

A probléma megoldása csakis az lehet, ha az üvegház-hatású gázok problematikájára megfelelő eljárásokat, mérnöki és technológiai megol­dásokat fejlesztünk ki, és ezekbe be is ruházunk, mégpedig a rövid távú profitmotivációktól függetlenül. Az ilyen típusú tervezés és beruházás szükségszerűen közfeladat, amit optimálisan egyetlen piaci mechaniz­mus sem tud ellátni.

Ez új tudásjavak létrejöttét kívánja – helyi és regionális szintű tervezési rendszereket az energia-fenntarthatóság érdekében -, melyek egyúttal az oktatási és kutatási erőforrások nagy mértékű átcsoportosítását és kiterjesztését követelik meg. Igénylik továbbá egy hosszú távú finanszí­rozási rendszer – mint pl. az Egyesült Államok számára régóta javasolt Nemzeti Infrastrukturális Alap – létrehozását, mely képes a beruházási tevékenységek hosszú távú fenntartására és az eredményeknek a távlati és konkrét célok függvényében való értékelésére. Mindez nemzeti és nemzetközi tervezési keretet igényel, ami a legmagasabb kormányzati szinten ágyazódik be az intézményekbe, ide értve az európai és amerikai minisztériumokat is.

A banki és pénzügyi szektor játszhat ugyan szerepet e célok eléré­sében, de csak akkor, ha a rájuk vonatkozó szabályozások a közcélok felé vezérlik őket. A csoport ezért arról is tárgyalt, hogy ezt a célt miként lehetne elérni.

Egy funkcionális bank- és pénzügyi rendszer felé

A globális bankrendszer csődje aktiválta a helyreállítás ösztönét. A ban­kok és más erős pénzügyi szereplők azt szeretnék, ha a világ visszatérne az összeomlás előtti kondíciók közé. A kormányzatok, politikai nyomásra, valamint a kataklizmaszerű gazdasági összeomlás veszélyére reagálva azt teszik, amit a pénzügyi szereplők mondanak nekik. Az eredmények minden esetben lehangolóak. A gond részben az, hogy a rendszert nem lehet korábbi állapotába visszaállítani, részben pedig az, hogy nem is szabad. Miként azt egy résztvevő megállapította, az „Tojás Tóbiás [Humpty Dumpty] volt"³ .

A globalizáció egyik központi problémája az, hogy a pénzügy minden más tevékenységnél könnyebben bújik ki a nemzeti szabályozási rend­szerek alól. A pénzügyi tranzakcióknak természete, hogy azonnal és gyakran titokban áttelepíthetők, a szabályozók kijátszása érdekében.

A hatékony pénzügyi szabályozások problémája tehát a határok kérdé­sével kezdődik. A dolgok jelenlegi állása szerint még ahol névleg külföldi fiókvállalatként is működnek, a banki intézmények valójában leányválla­latokra bomlanak fel, s mindegyik a helyi szabályozások szerint működik, a helyi hatóságok elvárásai szerint vezeti az elszámolásokat, s egymás közt kihasználják az adó és szabályozási arbitrázs minden előnyét. Az eredmény: az adózás alól való teljes kibújás és a szabályozások alól való nagymértékű kibújás. Az egyik résztvevő „katasztrofálisnak" nevezte a banki szabályozásban jelenleg működő nemzetközi együttműködési programot, s „fügefalevelek gyűjteményének" a Basel I, a Basel II, vala­mint a Pénzügyi Stabilitási Fórum megközelítésmódját.

A hatékony nemzetközi biztonsági és stabilitási rendszer iránti re­ményeket a nemzeti politikai megfontolások sorvasztják el. Az adó- és szabályozási paradicsomot biztosító országok szomszédjaik kárára húznak hasznot. A főbb pénzügyi piacoknak otthont adó országok el­utasítják a kooperációt, nehogy versenyhátrányba kerüljenek a többi versenyben lévő centrumhoz képest. A multinacionális bankok lobbi­szövetségeket alkotnak a legkisebb közös nevezőre épülő szabályozás érdekében, s részben azért tudnak hatékonyak lenni, mert képesek uralni a nemzeti politikai rendszereket, részben pedig azért, mert egyik kormányt kijátsszák a másik ellen. A nemzetközi intézmények gyengék és túlzottan piacorientáltak, s automatikus biztosítékokat – elsősorban tőkekövetelményeket – építenek be a szabályozási rendszer középpont­jába. Az eredmény vizsgálatakor újra és újra azt látják, hogy a pénzügyi intézmények tőkeellátottsága jó – egészen addig a napig, amíg ezek az intézmények összeomlanak.

A Basel I-hez képest a Basel II banki keretrendszer csökkentette a tőkekövetelményeket és arra ösztönzött, hogy bízzanak a hitelminősítő intézetekben, melyek egyúttal lehetőséget kaptak saját fejlesztésű modellek használatára privát értékpapírok AAA szintű értékelésének kiadása érdekében, fizetett szolgáltatás keretében. Ez az elfogult minősítések kiadásának receptjévé vált, ami globális szinten vezetett minősítési csalások tömegéhez. A megnövekedett kölcsönfedezeti arány [leverage] – amit magával vont az értékpapírpiac megszaladása – növelte az intézmények törékenységét, amit azok részben hitelmu­lasztási csereügyletekkel (CDS) próbáltak ellensúlyozni. Mindennek eredménye az lett, hogy a rendszerben a kockázatok követhetetlenül és a hatóságok által nem megjósolható módon összefonódtak, s így a rendszer valamely részében történt súlyos esemény (bármely irányból és bármikor érkezzék is) katasztrófához vezethetett. A Lehman Brothers összeomlásával a katasztrófa be is következett. Ez a fonat mentén, ahogy az események mutatták, magával rántotta az AIG-t, annak is a pénzügyi termékek részlegén keresztül, ami egy londoni székhelyű kis egység volt, mely láthatóan a cég felső vezetésének ellenőrzésén és felügyeletén kívül működött. Az AIG összeomlása pánikba torkollt, mely megzavarta és majdnem lerombolta a globális pénzügyi rendszer intézményi alapjait.

A rendszer pánikra adott válasza a likviditások biztosításának ál­lami kézbe vétele és az árnyék-bankrendszernek az államba való beszipkázása volt. Ez az értelme a betétbiztosítás kiterjesztésének, a pénzpiaci alapok mögé tett valódi garanciáknak és a tömegesen értékesített kereskedelmi kötvények központi bankok mérlegébe való beillesztésének. Miként arra Perry Mehrling rámutatott, az Eszközalapú Értékpapírok Ideiglenes Hitellehetősége [Term Asset-Backed Securities Loan Facility – TALF] megteremtésének lényege az volt, hogy a FED-et de facto befektetési bankká változtassák. Közben a bankok fizetőképes­ségi gondjait figyelmen kívül hagyják, mivel a kormányzat készpénzt pumpál beléjük. Mehrling szerint a kormány számára a következő logikus lépés az, hogy átveszi a hitelbiztosítás ellátásának feladatát, mégpedig megfelelő díjazás ellenében. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a FED kockázatos fedezet mellett nyújtott nem visszakövetelhető hitelprogramján keresztül, tulajdonképpen az AIG [mérlegen kívüli] hitel­mulasztási csereügyleteinek egyfajta a mérlegekben szereplő változatát kínálja fel.

Minderre föl kell készülni. Amikor a dolgok rosszul mennek, a nemzeti kormányokat szólítják fel beavatkozásra. A likviditási problémát csakis a valuta szintjén lehet megoldani, ami (Európa kivételével) nemzeti ügy. Mindent összevetve, dollárt csak a FED Bank, eurót csak az Európai Köz­ponti Bank adhat ki. Mindaddig, amíg a mai meghatározó körülmények fennállnak, a kormányzatok pénzügyi kérdésekben betöltött szerepét nem lehet félresöpörni.

Meddig fognak a mai meghatározó körülmények fennmaradni? Mikor jön el az a pillanat, amikor „a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágás­ba", és a status quo ante helyreáll? Vagy hogy még célzottabban tegyük föl a kérdést: Eljön-e valaha ez a pillanat? A kormányzatoknak a pénz­ügyekbe való bevonódásáról szóló, a „kilábalási stratégiákat" tárgyaló jelenlegi diskurzus azt mutatja, hogy a kormányok, maguk a bankok és a pénzügyi sajtó minden erejét megfeszítve igyekszik maga mögött tudni a beavatkozások jelenlegi körét, megfeledkezve többek között az őket ért korlátozásokról és a rájuk irányuló intenzív figyelemről. A kérdés: Megtehetik-e ezt? Képesek lesznek-e valaha megtenni?

A párizsi csoport meglehetősen sokat időzött a jobbá tett fejlettebb vagy ideális rendszerek tárgyalásánál, visszatérve Keynes 1944. évi globális elszámolási klíringvaluta koncepciójához és a szigorúan sza­bályozott bankok és stabil kamatlábak háború utáni rendszeréhez. Mindazonáltal általános volt az egyetértés a tekintetben, hogy a múltat nem lehet újjáteremteni, mivel a két generációval korábbi technológiai és kommunikációs feltételek, illetve az akkori globális hatalmi viszonyok nem reprodukálhatók. Hasonló okokból a közelmúlt sem ismételhető. Az alapvető ok az, hogy az egyes intézmények, melyek a stabilitás hamis érzetét és a rendszer megbízhatóságának látszatát keltették, szétestek: nem egyszerűen kárt szenvedtek, hanem összeomlottak. Nevük és for­májuk – az aládúcolást jelentő betétbiztosítások, garanciák és közpénzek révén – megmaradhat. A válság előtti időszak funkcióit és tevékenységeit azonban a válság utáni közegben nem lehet újjáteremteni, s ez a tény az idő múlásával egyre világosabbá válik.

A párizsi csoport ezért nem lát alternatívát az összes pénzügyi intéz­mény feletti nemzeti vagy ennek megfelelő (az EU esetében európai) közhatalom folyamatos, tartós helyreállítására. A bankok állami-magán [public-private] együttműködések, melyek részben közösségi kockázatra épülnek (a betétbiztosításokon és az implicit garanciákon keresztül). Már csak a logika szabályai szerint sem működhetnek a finanszírozásukat garantáló erőktől függetlenül, s a független működés lehetővé tételére irányuló törekvések alapvetően destabilizálóak.

Ha a betétbiztosítást a kormányzatok egyszer már széles körben kiterjesztették, többé nem tudják azt visszavonni. A biztosítás előtti világ­hoz való visszatérésre tett kísérletek, vagyis az, hogy a biztosításokkal fedezett számlákat hagyják elértéktelenedni, miként az Egyesült Király­ságban, előbb vagy utóbb csak a pánik feltételeinek reprodukálásához vezet – ahogy az a Northern Rock esetében meg is történt. Hasonlóan az Egyesült Államokban, az a 2008 szeptemberi felismerés, hogy bizo­nyos bankok túl nagyok ahhoz, hogy összeomoljanak, míg mások nem, az ügyfelek és a pénz utóbbiaktól az előbbiekbe való átáramlásához vezetett, noha az összeomlás körülményeiért nem a kis bankok, hanem a nagyok voltak felelősek.

Ugyanez történt az árnyék-bankrendszerben. A pénzpiaci befektetési alapok mindaddig a formális kormányzati garanciáktól függetlenül mű­ködtek, amíg széles körben azt gondolták, hogy tökéletes a likviditásuk és hogy a pénzpiac „csak fialhat". A válság lerombolta ezt a hiedelmet. Az alapok mögé tett kormányzati garanciák gyakorlatilag szigorúan szabályozott [narrow] bankokká változtatták őket. Ezt a folyamatot nem lehet visszafordítani. S amíg a központi bank által birtokolt kereskedelmi kötvények aránya a gazdaság haladásának függvényében nőhet vagy csökkenhet, a tény, hogy a központi bank segíteni fogja a kereskedelmi papír piacot, tartós hatással bír. Befolyásolja ennek a piacnak a hite­lességét, és új feltételeket teremt a kereskedelmi kötvény kibocsátás és hitelképesség-értékelések számára is. Hasonló a helyzet a fedezet mellet kibocsátott adósságpapírokkal és a jelzálog-fedezetű értékpapírok központi bank általi támogatása esetében. A hitelminősítő intézetekbe vetett bizalom összeomlása ugyanígy tartós hatásokat generált: egyes esetekben kétséget ébreszt, akár okkal, akár ok nélkül, a „befektetésre ajánlott" minősítés hitelességével kapcsolatban.

A probléma a tőkekövetelmény emelésével sem oldódik meg. Az az elképzelés, hogy a banki kockázatvállalás hatékonyan korlátozható a tőkekövetelményekkel, neoliberális illúzió, mely közvetlenül a tökéletes informáltság (a bankok saját fejlesztésű modelljei racionálisan kalkulálják az optimális kockázatvállalás mértékét) és a piaci fegyelem (a hitelminő­sítő intézetek őszinte és elfogulatlan értékeléseket adnak) koncepciójá­ból ered. A valóságban a tőkekövetelmény sem korlátot nem jelent a kockázatvállalásban, sem pedig védelmet nem ad a veszteségek ellen. Mintegy adóterhet jelent az intézmények működésében, konfliktusforrást a hitelnyújtás-kiterjesztésre irányuló igények, valamint a „csődhöz veze­tő út" között, miként az egyik résztvevő fogalmazott, hiszen a romló ér­tékelések eliminálják az egyéni intézmények tartalékait, és növelik a rendszer egészére nehezedő nyomást. A megoldást mégsem a kockázat vagy a méret általában vett adóztatása jelenti, hanem hogy minimalizál­juk azokat a pénzügyi magatartásokat, melyek nagy valószínűséggel rombolják a rendszert. Az egyszerű történelmi lecke arról szól, hogy ez kizárólag az intézményi magatartás nemzeti (vagy transznacionális) szabályozásával érhető el.

A regnáló kormányok feladata tehát nem az, hogy a status quo ante-hoz való visszatérést segítő kilábalási stratégiákat dolgozzanak ki. Feladatuk az, hogy a nemzeti területeken működő intézmények és az ezekkel kap­csolatba kerülő állampolgárok számára hatékony szabályozókat ajánlja­nak és azokat érvényesítsék is. Olyan banki szabályokat, mint például: ne legyenek neked fiktív vállalataid, mérlegen kívüli speciális eszközeid, üzleti tevékenységeid a megadott adóparadicsomokban, saját számlás ke­reskedésed és lopást ösztönző kompenzációs csomagjaid! Olyan adózási szabályokat, melyek garantálják, hogy a nemzeti adók arányban állnak a globális vállalati bevételekből való nemzeti részesedéssel, akár az adott országban könyvelték el, akár nem. Olyan jelzálog-szabályokat, melyek a jelzálog finanszírozást visszatérítik közösségi célja, a háztartások és a közösségek stabilizálása felé. S olyan jogszabályokat az állampolgárok számára, mint pl. hogy nem lehet úgy szervezni és átszervezni egy céget, hogy kikerülje a saját országában érvényben levő adókat és jogaszályo­kat. A hitelmulasztási csereügyletek esetében erősen vitatott az a kérdés, hogy azonnali hatállyal tiltsák be, vagy egyszerűen csak nyilvánítsák be­hajthatatlannak. Ennek hiányában az előírásoknak garantálniuk kellene, hogy csakis akkor behajthatók, ha szabványfeltételek mentén kötötték őket és nyilvános tőzsdén kereskednek velük.

Az efféle előírások meghozatalának és betartatásának nehézségei nyilvánvalóak. Azonban a pénzügyek felelőtlen kezelésének ez lehet az egyetlen hatékony ellenszere.

A betartatás alapvető fontosságú. A válság a történelem egyik leg­nagyobb pénzügyi csalásából indult ki, a bóvli [subprime] és alternatív első osztályú [Alt-A] jelzálogkötvények kibocsátásából és értékpapírosításukból, melyek célja a kibocsátási jutalékokból származó jövedelmek generálása volt, ami egyáltalán nem ösztönözte a kibocsátókat e hitelek minőségének ellenőrzésére. A csalás és a félremagyarázás nem csupán elharapódzott és elszabadult, hanem átütő erejű is volt. A mérgező esz­köz probléma piaci alapú kezelésének kudarca ebből fakadt; a független befektetők ezt megértették, s ezért tudják, hogy ezek az eszközök tartó­san leértékelődtek. Mindaddig, amíg a pénzügyi rendszert nem tisztítjuk meg alaposan a pénzügyi bűntettek felelőseitől – nyomozás és a törvény előtti felelősségre vonás során -, maga a rendszer sem nyerheti vissza hitelességét, sem pedig a hazai és nemzetközi ügyfelek bizalmát. Nincs értelme helyreállítani a rendszert csak azért, hogy ugyanazokat a sze­replőket engedjük vissza pozícióikba.

Mindebből következik, hogy a csoport támogatja a szabályozó ha­tóságok független audit és végrehajtási lehetőségeinek nagyarányú megerősítését. Ez létszám, forrás és mindenekelőtt vezetés kérdése. Ugyanakkor tudás és képesség függvénye is. A szabályozó hatóságok­nak használható szakértelemre van szükségük. Legalább annyira, de lehet, hogy sokkal inkább kriminológusokra, mint közgazdászokra van szükségük.

Ennek a nézőpontnak az érvényesítése a pénzügyi rendszer újraterve­zésében kettős eredménnyel járna. Először is, a pénzügyi tevékenysége­ket jelentős mértékben újra a bankokban koncentrálná, vagy más szóval a hiteles és szabályozott állami vagy állami-magán intézményekben, melyek meghatározott közcélokkal összhangban lévő tevékenységet folytatnak. Ez visszaszorítaná az árnyék-bankrendszert. (Ezt az ered­ményt még inkább be lehet biztosítani azzal, ha megkövetelik a nem banki intézmények regisztrációját, és megfelelő felügyelet alá vonják őket.) Másodszor, hozzá igazítaná az egyes bankok működési területét azokhoz a szabályozási határokhoz, melyek a bankra alkalmazhatók, s véget vetne annak a gyakorlatnak, hogy a bankok olyan országokra és régiókra terjesztik ki tevékenységüket, melyek nem tudják kontrollálni őket. Ezek a lépések lehetővé tennék, hogy a felügyeleti rendszerek egy bank teljes tevékenységi körét figyelemmel kísérjék, ami csökkentené a szabályozatlan spekulációk számát, és megkönnyítené a csalások felderítését, az ellenük való fellépést. Mindez együtt változást indítana el a pénzügyi szektor kultúrájában; egy konzervatívabb, kevésbé zsák­mányszerző és felelősségteljesebb szemléletet alakítana ki a pénzügyi szolgáltatások terén.

E szemlélet érvényesítésének további előnye, hogy ösztönözné a legnagyobb és leginkább transznacionális banki intézményeket a kisebb, nemzeti és regionális banki méretre zsugorodásra. A pénzügyi ágazat sú­lya a gazdaság egészéhez képest mindenesetre csökkenésre van ítélve. A válság utáni időszak egyik alapvető kérdése: Mely intézményeket kell leginkább összezsugorítani? A csoportban általános volt az a vélemény, hogy a bankok esetében a szélsőségesen nagy méret nem jelent sem technikai, sem versenyképességi, sem pedig nemzeti előnyt. A bankok jogi intézmények, abban az értelemben, hogy elsősorban pénzügyi szerződések megkötése érdekében léteznek. A nagy nemzetközi bankok többnyire azzal a céllal jönnek létre, hogy előnyt húzzanak a különböző nemzeti adórendszerekből, könyvelési standardokból és szabályokból, s hogy politikai hatalmat gyakoroljanak. Egyik példáját jelentik annak az intézményi evolúciónak, mely nem köz-, hanem magáncélokat szolgál. Strukturált méretcsökkentésre volna szükség a közcélokat szolgáló rend­szer kialakítása érdekében: számos stabil és versenyképes intézmény univerzumának létrehozása érdekében, melyek hatékonyan szabályoz-hatóak és egyenként nem túl nagyok az elbukáshoz.

Ahol létezhet jelenleg a nagy bankok által adminisztrált „kritikus rendszer infrastruktúra", nincs ok arra, hogy az efféle infrastruktúra ne a közszférában, közszolgáltatásként működjön. Egy ilyen infrastruktúra birtoklása önmagában nem ok egy egyébként megbukott, vagy összeom­lóban lévő intézmény életben tartására. Más szavakkal, a „túl nagy, hogy elbukjon" múló kondíció kellene, hogy legyen. Ha egy céget – Obama elnök tervei szerint – majd első kategóriás pénzügyi csoportnak [Tier One Financial Holding] nyilvánítanak, a politika feladata az lenne, hogy redukálja és leegyszerűsítse a céget egészen addig a pontig, amikor már nem jelent önálló rendszerkockázatot. Egyértelmű, hogy ezt a folyamatot a legnagyobb bankok alulkontrollált nemzetközi divízióinál kellene elkezdeni.

A továbbiakban a transznacionális cégek a helyi tevékenységek finan­szírozásának lehetőségeit a helyi bankrendszerben keresnék. Mivel sok ország nem éri el a hatékony banki tevékenységhez szükséges méret­küszöböt, ez következésképp lökést adna a regionális monetáris me­nedzsment erősödésének már most is zajló folyamatához. Ez a folyamat Európában a legelőrehaladottabb, de Ázsiában és Latin-Amerikában is zajlik. A párizsi csoport ezt a fejleményt összességében pozitív lépésnek tekinti. Felvetődik ugyanakkor a kérdés, hogy mi az a tágabb monetáris környezet, ami leginkább illeszkedik egy részben államilag ellenőrzött hitelrendszer működtetéséhez.

A nemzetközi pénzügyi reform még előttünk áll

A konzultáció-sorozat végén a párizsi csoport nagy vonalakban a nem­zetközi monetáris rendszerről tárgyalt.

A XX. századi nemzetközi pénzügyi rendszerekkel kapcsolatban – az aranystandardtól Bretton Woods-ig és utána – az első tanulság az, hogy nem tartanak örökké. Közel 40 éve, mióta Nixon elnök bezárta az aranyablakot, a világ elfogadott egy de facto dollárstandardot. A dollár­tól való függés az elmúlt évtizedben még erősebbé vált, mivel számos ország dollártartalékot épített ki védekezésként az áringadozások ellen, melyek az ázsiai és orosz krízis tanulsága szerint részei a rendszernek. De nincs okunk bizonyosnak lenni abban, hogy ez a megoldás sokáig kitarthat.

Néhányan a csoport tagjai közül azt gondolják, hogy a jelenlegi vál­ság amerikai eredete meglehetősen hamar a dollár vezető szerepének átértékeléséhez fog vezetni. Mások szerint a rendszer inerciája erős, s a hiteles alternatíva hiánya – beleértve az eurót is – egy darabig még a világrendszer középpontjában fogja tartani a dollárt. (Mindannyian egyet­értettek abban, hogy egy váratlan változás esetén az átállás költségei igen magasak lennének – hasonlóan a két háború közti időszakhoz.) A középtávú kilátások megítélésében meglévő véleménykülönbségek ellenére a csoport egyetértett abban, hogy a jelenlegi rendszer tökélet­len és sebezhető, s meg lehetne, illetve meg kellene tervezni egy jobb rendszert.

A dolláralapú rendszer sebezhetősége elsősorban abban áll, hogy fő létalapja többé nem létezik. A dollár – az Egyesült Államok háború utáni domináns gazdasági helyzete miatt – rögzítette a Bretton Woods-ban szentesített rendszert. Az 1990-es években a dollártartalékokban gyöke­rező aszimmetrikus rendszer kifejlődésének okai: az amerikai pénzügyi érdekek világgazdasági hatalma, az amerikai rendszer keynesi jellege (ami az Egyesült Államokat az erőteljes keresleti politika és a tartós fize­tésimérleg-hiány irányába vitte), Kína nyugat felé nyitásának kezdetben erősen amerikai piacokra orientáltsága, másodlagos biztonságpolitikai megfontolások és az USA-nak a hidegháború végéig érvényben lévő domináns katonai pozíciója. Mindezek közül csak a második maradt a rendszer fenntartását követelő tényező – s ez azt jelenti, hogy a dollártartalék-rendszer alapvetően az Egyesült Államoktól mint a nagy kereskedelmi hiány fenntartására leginkább kész országtól függ. Ez nem lehet biztos alapja egy időtálló rendszernek.

A csoport felvetette és megtárgyalta az „aszimmetria" és „egyen­súlyhiány" kérdését, s néhány résztvevő azzal érvelt, hogy az egyetlen ország pénzügyi eszközeire alapozott rendszer természetéből adódó­an instabil. Mások nem voltak bizonyosak ebben a konklúzióban: az, hogy a rendszer szimmetrikus vagy aszimmetrikus, attól függ, hogy költséghatékony és előnyös-e a világ tartalékaként szereplő valutában nyilvántartott eszközök birtoklása. Ha igen, akkor a tartalék-státusz által kiemelt országnak alkalmazkodnia kell: valutaárfolyama ahhoz a ponthoz fog elmozdulni, ahol az import akkora összeggel haladja meg az exportot, mint amekkorát a világ többi része tartalékolni kíván. Egy növekvő világgazdaságban ez mindig pozitív összeg lesz, s egy kon­vergáló világgazdaságban (ahol a szegényebb országok gyorsabban növekednek, mint a tartalékeszközzel rendelkező ország) általában folyó fizetési mérleg hiányhoz fog vezetni, ami a tartalékeszközt szolgáltató ország GDP-jének egyre nagyobb hányadát teszi ki. Miként Ping Chen fogalmazott, a világgazdaság mindig aszimmetrikus. A kérdés az, hogy eljön-e az a pillanat, amikor az egy tartalékvalutás rendszerhez való ragaszkodás mellett szóló megfontolásokat legyőzik a rendszer meg­változtatását sürgető érvek.

A dolláralapú rendszernek három logikus alternatívája van. Az egyik szerint a dollár helyettesíthető egy másik kulcsvalutával, mint ahogy a font sterlinget (a sterling blokkon kívül) az 1920-as és 40-es évek között felváltotta a dollár. A helyettesítő szerep legfőbb várományosa jelenleg az euró. Ugyanakkor ahhoz, hogy az euró folyamatos kihívást jelenthes­sen, még számos feltételnek kell teljesülnie. Először is, az euró zónának el kellene kezdenie megfelelő fizetésimérleg-hiányok futtatását, hogy megteremtse a nettó eszközkiáramlást, ami a tartalékképzés ellenpárja. Az európai politika idegenkedik ilyen szintű kereslet fenntartásától. Má­sodszor, az Európai Uniónak nem pusztán euróban kibocsátott nemzeti kötvényeket kellene létrehoznia, hanem egy olyan tartalékeszközt, mely élvezi magának az uniónak a teljes bizalmát és hitelét. Harmadszor, az Egyesült Államoknak sokkal megszorítóbb politikát kellene folytatnia, alapvetően megtagadva a nagy válságból való kilábalás tapasztalatait – ez egy olyan lehetőség, melynek mérlegelésére a párizsi csoport a találkozó idején nem volt felkészülve.

A második lehetőség az, hogy a dollárt egy új nemzetközi tartalékesz­köz váltja fel – újjáélesztik és kiterjesztik az SDR-t a Nemzetközi Valu­taalap elszámolási kosárvalutáját. Feljegyezték, hogy a G-20 bizottság kész volt megadni a felhatalmazást az SDR széles körű kiterjesztésére, először azzal a céllal, hogy segítse a közép- és kelet-európai országok válsággal való megbirkózását. Ez a kezdeményezés súlyos kérdést vet föl az IMF szerepét illetően.

A csoport IMF-fel kapcsolatos véleménye alapvetően az, hogy reformja esélytelen. Miként azt az egyik résztvevő megjegyezte, a szervezet a jogi kereteken kívül létezik, s rutinszerűen és büntetlenül szegi meg saját alapszabályát, különösen azáltal, hogy elveti a tagországok tőkemozgá­sok feletti kontrollhoz való jogát. Az alapszabály szerint a tagoknak joguk van a visszafizetések csökkentését kérni, az IMF és a World Bank mégis mint mindenkinél előbbre való hitelezőkként próbálják eladni magukat. A legsebezhetőbb országokat követelményekkel és megszorításokkal terhelik, azért, hogy a hatékony gazdasági kilábalás lehetőségét kizáró feltételekkel ássák alá a legalapvetőbb emberi gazdasági jogokat. For­rásokat és hatalmat adni ennek a szervezetnek öngyilkosság. Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott: „A megreformált IMF koncepciója önellent­mondás." A csoporton belül uralkodó nézet szerint az IMF forrásainak növelésére irányuló törekvéseket meg kell állítani.

Egy ideális világban, mely eltörölné a jelenlegi diszfunkcionális pénz­ügyi intézményeket, út nyílna egy megreformált rendszer felé, melyben a nemzetközi tartalékvaluta funkciója nem az lenne, hogy az időleges fizetési mérleg hiányokat finanszírozza (amit kiigazítás követ), hanem hogy forrásokat biztosítson a külkereskedelmet nem folytató [nontraded] és főképpen a nonprofit szektorok számára azokban az országokban, melyek nem képesek fenntarthatóan finanszírozni saját folyó fizetésimér­leg-hiányukat. Így nemzetközi rendszer támogatná a döntő fontosságú infrastruktúrát, a környezetvédelmet, az üvegházhatású gázok kibocsá­tásának csökkentését, a közegészségügyet, a közoktatást és a kutatást, megteremtve a gazdasági stabilitás zónáit, valamint elősegítve a fejlődést és a magas foglalkoztatottságot. Ahelyett, hogy a fejlődő országokat arra kényszerítenék, hogy a beruházások és a növekedés érdekében minden korábbinál több exporttal rendelkezzenek, a cél az lenne, hogy ezeket az országokat felszabadítsuk az alól a kényszer alól, hogy az export ágazatot szolgálják bármi áron. A progresszív és humanitárius elvek alapján irányított globális intézmények megalkotása azonban egyelőre távoli cél marad.

Az egyetlen tartalékeszközzel bíró világ utolsónak tárgyalt alterna­tívája a regionális pénzügyi hatóságok kiépítése, ami többek között hozzáférhetővé tenné a sikeres nettó exportőr országok által létrehozott dollártartalékokat a kevésbé sikeres szomszéd országok számára. Az ilyen hatóságoknak egy globális rendszerben egyértelmű előnyei van­nak, mert (1) a regionális alapnak közvetlen érdeke a hatókörébe tartozó országok sikeressége, (2) egy strukturált rendszer a kis országoknak biztosít valamennyit azokból az előnyökből és mozgásterekből, melyeket a fejlett és a fejlődő világ nagy gazdaságai már élveznek, valamint (3) a regionális kontrollt regionális pénzintézetek fölött hatékonyan lehet érvényesíteni.

Ebben a tekintetben az Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában az elmúlt évtizedben végbement változások biztatóak. Az euró továbbra is a nemzetközi monetáris integráció legfőbb példája. Az Európa előtt álló feladat az, hogy az euró-rendszerben való tagsággal járó védelmet kiterjessze a gyorsan inflálódó keleti gazdaságokra is; hogy olyan me­chanizmusokat építsen ki, melyek segítik a kereslet növelését azáltal, hogy hatékonyan irányítanak át forrásokat a szegényebb tagországok felé, lehetővé téve a foglalkoztatási programok gyors elindítását; va­lamint hogy kontinentális szinten helyreállítsa a hatékony pénzügyi szabályozást.

Ázsia és Latin-Amerika képes minőségileg hasonló eredmények el­érésére, ha így döntenek. Ilyen módon az egyetlen tartalékeszközhöz kapcsolódó aszimmetriák egy része orvosolható lenne – különösen az a tény, hogy a világ nagy részei, melyek képtelenek megfelelő kemény va­luta megtermelésére, egyáltalán nem képesek fejlesztést finanszírozni.

Másképpen fogalmazva, az aszimmetria problémája egyenlő az aggregát hatékony kereslet megfelelő világgazdasági szintje biztosítá­sának problémájával. Ez a szint engedné a humán erőforrások teljes hasznosítását, s közben a nem megújuló és természeti erőforrások minél teljesebb megőrzését. Az e cél eléréséhez vezető út első lépése források rendelkezésre bocsátása azon országok, régiók és háztartások számára, melyeket a neoliberális korszak kiéheztetett ezekre a források­ra. Az Egyesült Államok megteheti (és meg is fogja tenni), hogy továbbra is szolgáltatja a globális tartalékeszközt, s ennek megfelelő deficitet tart fenn. Azonban rendkívül kívánatos lenne, hogy további tartalékok jöjjenek létre, így további tevékenységek keresletét finanszírozzuk egy alternatív eszköz segítségével, mely elsősorban a regionális intézménye­ken keresztül, és főként a nem profitvezérelt és nem exportképes javak ágazataiba helyeződik ki.

Röviden összefoglalva, a Párizsban júniusban összegyűlt csoport arra figyelmeztet, hogy a válság még nem ért véget, hogy az eddig elindított politikai lépések nem elegendőek, s hogy a kormányzati intézmények által eddig kitűzött célok, melyek a korábbi körülmények visszaállítására irányulnak, sem nem kívánatosak, sem nem lehetségesek. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a közelmúlt eseményeinek visszafordíthatatlan­ságával, hogy a helyreállítás helyett kijelöljük az építkezés útját, s hogy megteremtsük az út megtételét lehetővé tevő nemzeti és pénzügyi-finan­szírozó intézményeket és garanciákat.

 

A cikk eredeti megjelenési helye: The Levy Economics Institute of Bard College, Public Policy Brief, No. 103. 2009.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzetek

1 A tanácskozáson részt vettek:

Marshall AUERBACK, RAB Capital, PLC; William K. BLACK, University of Missouri – Kansas City; Jack A. BLUM, ügyvéd, Washington, D.C.; Jean-Joseph BOILLOT, Euro-India Group; Luiz Carlos BRESSER-PEREIRA, Fundapáo Getulio Vargas, Sáo Paulo; Pierre CALAME, Fondation Charles Léopold Mayer; Christian CHAVAGNEUX, AlternativesEconomiquesand LEconomie Politique; PING Chen, China Center for Economic Research and Virtual Center for Complexity Science, Peking University; Stephen S. COHEN, University of California, Berkeley; Jane D'ARISTA, Political Economy Research Institute, University of Massachusetts Amherst; Paul DAVIDSON, The University of Tennessee, College of Business Administration; Paul H. DEMBINSKI, Observatoire de la Finance; James K. GALBRAITH, The Levy Economics Institute of Bard College, The University of Texas at Austin, and EPS; Robert GUTTMANN, Hofstra University and Université de Paris-Nord; Thea HARVEY, EPS; Patrick HÉBERT, Calyon; Michael D. INTRILIGATOR, University of California, Los Angeles; Wojtek KALINOWSKI, IRE; Jan KREGEL, The Levy Economics Institute of Bard College; Aurore LALUCQ, IRE; Bernard LIETAER, Access Foundation and University of California, Berkeley; Michael LIND, New America Foundation; Perry MEHRLING, Barnard College, Columbia University; Warren MOSLER, Valance Co.; Alain PARGUEZ, Université de Franche-Comté, Besanpon; Jean-Paul POLLIN, Université d'Orléans; Kunibert RAFFER, Universitat Wien and New Economics Foundation; J. Barkley ROSSER, James Madison University; Nicolas VÉRON, Bruegel; és Lucy Law WEBSTER, EPS and Center for War/Peace Studies.

2 James L. „Jamie" Dimon jelenleg a JP Morgan Chase elnöke és ügyvezető igazgatója.

3 Tojás Tóbiás [Humpty Dumpty] egy angol gyermekvers szereplője: egy tojás, aki egy fal tetején üldögélve lepottyan, majd semmilyen módon nem lehet őt újra összerakni. Lásd Eszmélet 80. (2008. tél) 60. o. (A ford.)

A több évtizedes munkásságára visszatekintő, hírneves világrendszer-kutató sok mindent elénk tár kutatásának tárgyáról. Arrighi a hegemóniákat és azok transzferét – a tőkefelhalmozás folyamatában – a materiálist követő financiális expanziók ciklikussága felől magyarázza. A hegemóniaváltás akkor áll elő, amikor a tőke térbeli rögzítettsége korábbi feltételrendszeréből egy nagyobba lép át: a városállamból a nemzetállamba és tovább. A kontinentális léptékű uralomnál azonban nincs új, tágasabb keret. Merre tart a tőke és megszemélyesítője, a polgárság hatalma, a világgazdaságban fokozódó verseny és a válságok közepette?

Tudna nekünk pár szót mondani a családi hátteréről és az iskoláiról?

Milánóban születtem, 1937-ben. Anyai ágon a családom burzsoá szár­mazású. Nagyapám Olaszországba érkező svájci emigránsok gyermeke volt, aki a munkásarisztokrácia soraiból küzdötte fel magát: a huszadik század elején saját üzemeket alapított, amelyek előbb textilipari gépe­ket, majd fűtési- és légkondicionáló berendezéseket gyártottak. Apám egy vasutas fia volt, és Toscanában született. Milánóba költözve anyai nagyapám gyárában talált magának munkát, és tulajdonképpen az egész azzal végződött, hogy feleségül vette a főnöke lányát. Nagyapám és apám között adódtak bizonyos feszültségek, úgyhogy végül apám megalapította saját vállalkozását, amely saját apósának versenytársa lett. Ám ugyanakkor mindketten antifasiszta érzelműek voltak, ami nagyban meghatározta gyermekkoromat. Gyermekként éltem át a háborút: Róma 1943-as elfoglalását követően Észak-Olaszország náci megszállását, az Ellenállást és a szövetséges csapatok megérkezését.

Apám váratlanul, egy autóbalesetben vesztette életét, amikor én 18 éves voltam. Nagyapám rosszallása ellenére úgy döntöttem, hogy fenntartom a vállalkozását, és beiratkoztam a Bocconi Egyetem közgaz­dász szakára – abban reménykedtem, hogy az ilyen tanulmányok majd megkönnyítik számomra annak megértését, hogy miként irányítsam a céget. Ám a közgazdasági tanszék afféle neoklasszikus bástya volt, mereven elzárkózott bármiféle keynesiánus hatástól, és semmiféle segítséget sem nyújtott apai örökségem működtetéséhez. Végül kényte­len-kelletlen úgy döntöttem, hogy megszüntetem a céget. Ezt követően két évet dolgoztam a nagyapám egyik gyárának üzemcsarnokában, és ismereteket gyűjtöttem a termelési folyamat működéséről. Ezek a tanulmányok végképp meggyőztek arról, hogy a neoklasszikus közgaz­daságtan elegáns általános egyensúly-modelljei teljesen alkalmatlanok a termelés, illetve a bevételek elosztásának megértéséhez. Ez lett a szakdolgozatom alapja. Ezután kineveztek assistante volontariónak – vagyis fizetés nélküli tanársegédnek professzorom mellé. Akkoriban ez számított a legalsó foknak az olaszországi egyetemek ranglétráján. A megélhetésemet pedig az biztosította, hogy gyakornoki állást kaptam az Unilevernél.

Miként került sor arra, hogy 1963-ban Afrikába utazott, ahol a University College of Rhodesia and Nyasaland-en kezdett dolgozni?

Hogy miért mentem oda, az meglehetősen egyszerű. Megtudtam: a brit egyetemek fizetnek azért, hogy az ember tanítson és kutasson – ellentétben Olaszországgal, ahol négy vagy öt évet kellett assistante volontarióként lehúzni ahhoz, hogy egyáltalán reményed lehessen valamiféle fizetett státusz elérésére. Az 1960-as évek elején a britek egyetemek egész sorát alapították meg egykori gyarmatbirodalmuk te­rületén; ezek a szigetországi brit egyetemek kollégiumaiként működtek. Az UCRN a Londoni Egyetem [University of London] kollégiuma volt. Két állást is megpályáztam, az egyiket Rhodesiában, a másikat pedig Szingapúrban. Londonba hívtak állásinterjúra, és mivel az UCRN érdek­lődést mutatott irántam, felajánlottak ott egy közgazdaságtani előadói állást. Szóval utaztam.

Ez valódi intellektuális újjászületés volt számomra. A matematikailag modellezett neoklasszikus hagyományok, amelyeket korábban meg kel­lett tanulnom, egyszerűen semmit nem voltak képesek mondani azokról a folyamatokról, amelyeket Rhodesiában megfigyelhettem, vagy éppen az afrikai élet valóságáról. Az UCRN-ben szociál-antropológusokkal dolgozhattam együtt, különösen Clyde Mitchell-lel, aki már akkor a kap­csolatháló-analízissel foglalkozott, és Jaap Van Velsennel, aki bevezette a szituációs analízis fogalmát, amit később kibővített esettanulmány-ana­lízisként értelmeztek újra. Rendszeresen látogattam a szemináriumaikat, és mindketten komoly hatást gyakoroltak rám. Egyre inkább elvetettem az absztrakt modellezést a szociális antropológia konkrét, empirikusan és történetileg egyaránt megalapozott teóriájának kedvéért. Megkezdtem a neoklasszikus közgazdaságtantól a komparatív-történeti szociológia felé tartó hosszú menetelésemet.

Ez volt 1966-ban írott esszéjének, a Rhodesia politikai gazdaságtaná­nak [The Political Economy of Rhodesia] kontextusa. Ebben az írásában elemezte az országban kialakult kapitalista osztályviszonyok formáit, és a sajátosan jellemző ellentmondásokat – megmutatta azt a dinamikát, amely 1962-ben a telepeseket tömörítő Rhodesiai Front pártjának győzelméhez vezetett, majd arra, hogy 1965-ben lan Smith egyoldalúan kinyilvánította az ország függetlenségét. Mi adott kezdeti ösztönzést ennek az esszének, és visszatekintve mi tűnik belőle fontosnak az ön számára?

A Rhodesia politikai gazdaságtanát Van Velsen ösztönzésére írtam, aki kérlelhetetlenül kritizálta az általam addig használt matematikai model­leket. Egy recenziót írtam Colin Leys könyvéről, a European Politics in Southern Rhodesiáról [Európai politika Dél-Rhodesiában] , és Van Velsen azt tanácsolta, hogy azt bővítsem egy hosszabb tanulmánnyá. Ebben a munkámban, illetve a Munka­erő-kínálat történelmi perspektívában [Labour Supplies in Historical Perspective] című tanulmányomban annak módozatait elemeztem, ahogy a rhodesiai parasztság teljes proletarizálódása ellentmondásba került a tőkefelhalmozással – mindez végül több problémát okozott a kapitalista szektornak, mint amennyi haszonnal járt.¹ Amíg a proletarizálódás csupán részleges volt, addig az afrikai parasztok finanszírozták a tőkefelhalmozást, hiszen részben megtermelték saját létezésük feltételeit; ám ahogy egyre inkább proletarizálódott a parasztság, egyre több gaz­dasági mechanizmus vált működésképtelenné. Egy teljesen proletarizált munkaerő csupán akkor kizsákmányolható, ha a fizetett munkabér teljes mértékben fedezi megélhetésének költségeit. Vagyis a proletarizálódás nem tette egyszerűbbé a munkaerő kizsákmányolását, hanem éppen ellenkezőleg, megnehezítette azt, és gyakran arra késztette a rezsimet, hogy fokozza az elnyomást. Martin Legassick és Harold Wolpe szerint például a dél-afrikai apartheid oka abban érhető tetten, hogy a rezsim kénytelen volt növelni az elnyomást az immár teljesen proletarizálódott afrikai munkaerővel szemben, amely nem volt képes olyan mértékben finanszírozni a tőkefelhalmozást, mint korábban.

Afrika déli területeit – Dél-Afrikától és Botswanától a két egykori Rho­desián, Mozambikon, Malawin (az akkori Nyaszaföldön) át egészen Kenyáig, mint legészakibb pontig bezárólag – az ásványkincsek gaz­dagsága, az ültetvényes-telepes jellegű mezőgazdaság és a parasztság elképesztő mértékű kifosztottsága jellemezte. Mindez meglehetősen különbözik Afrika más területeitől, ideértve a kontinens északi részét is. A nyugat-afrikai gazdaságok alapvetően a parasztságon alapultak. Ám a déli régió – amelyet Samir Amin a „munkaerő-tartalékok Afrikájaként" jellemzett – a legtöbb szempontból a paraszti elnyomorodás, vagyis a proletarizálódás paradigmájában mozgott. Sokan rámutattunk arra, hogy az extrém mértékű elnyomorodás e folyamata ellentmondásokat hordoz magában. Kezdetben megteremtette annak a lehetőségét, hogy a parasztságból finanszírozzák a kapitalista mezőgazdaság kialakulását, a bányászatot, az iparosodást stb. Ám azután egyre növekvő nehézsé­geket okozott az általa megteremtett proletariátus kizsákmányolásában, mobilizálásában és ellenőrzésében. Az az elemzés, amit akkoriban végeztünk – az én Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában tanul­mányom, illetve Legassick és Wolpe idevágó írásai – megalapozták azt az elméletet, amely a proletarizálódás és az elnyomorodás dél-afrikai paradigmájaként vált közismertté.

Azoknak a véleményével szemben, akik – mint például Robert Brenner – tout court azonosítják a kapitalista fejlődést a proletarizálódással, a dél­-afrikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a proletarizálódás önmagában és saját természeténél fogva nem kedvez a kapitalista fejlődésnek – ehhez egy egész sor más tényezőre is szükség van. Én magam Rhodesiában a proletarizálódás három fázisát különítettem el, amelyek közül a tőkés felhalmozás szempontjából csupán egy mutatkozott kedvezőnek. Az első szakaszban a parasztok a mezőgazdasági termékeik piaci értékesíté­sével reagáltak a vidék kapitalista fejlődésére, és csupán igen magas bérekért voltak hajlandóak munkaerőként szolgálni. Így az egész régiót munkaerőhiány jellemezte, hiszen amikor a kapitalista mezőgazdaság vagy a bányászat fejlődésnek indult, mindez olyan szükségleteket indu­kált a helyi termékekre, amit az afrikai parasztok igen gyorsan ki tudtak elégíteni. Sokkal inkább termékeik értékesítésével, mintsem munkaerejük áruba bocsátásával léptek be a pénzgazdálkodás területére. A telepes-ültetvényes gazdálkodás állami támogatásának egyik célja éppen az volt, hogy az afrikai paraszti gazdálkodással szemben versenyt támasztva a parasztokat rászorítsák, hogy termékeik helyett inkább munkaerejüket vigyék a piacra. Ez egy olyan hosszú távú folyamatot eredményezett, amely a részleges proletarizálódástól a teljes proletarizálódás felé mutatott; ám mint már említettem, ez a folyamat sem volt mentes az ellentmondásoktól. A leegyszerűsített „proletarizálódás mint kapitalista fejlődés" modellnek az a hiányossága, hogy nem csupán a dél-afrikai telepes-ültetvényes gazdálkodásra nem illik, de számos egyéb konkrét esetet is figyelmen kívül hagy – így például magát az Egyesült Álla­mokra jellemző fejlődést is, amely teljesen eltérő minták szerint alakult: a rabszolgaságot kombinálta az őslakosság kiirtásával és az európai munkaerő-felesleg bevándorlásával.

Ön az egyike volt az UCRN azon kilenc oktatójának, akiket 1966 jú­liusában, a Smith-kormány által bevezetett szigorítások idején politikai tevékenységükért letartóztattak?

Igen, egy hétre lecsuktak minket, azután pedig deportáltak.

Ekkor ön Dar es Salaamba ment, amely akkoriban számos szempont­ból az intellektuális interakciók Paradicsomának tűnt. Beszélne nekünk erről az időszakról, illetve arról a közös munkáról, amelyet ott John Saullal végzett?

Ez mind intellektuálisan, mind pedig politikai szempontból igen érdek­feszítő időszak volt. Amikor én 1966-ban Dar es Salaamba érkeztem, Tanzánia még csak alig néhány éve nyerte el függetlenségét. Nyerere olyan nézeteket vallott, amelyeket ő maga afféle afrikai szocializmusnak tekintett. Sikerült mindkét féltől egyenlő távolságot tartania a szovjet-kínai viszony elmérgesedése idején, és kiváló kapcsolatokat ápolt a skandinávokkal. Dar es Salaam lett az összes dél-afrikai emigráns nemzeti fel-szabadítási mozgalom főhadiszállása, amelyek a portugál gyarmatokról, Rhodesiából vagy a Dél-Afrikai Köztársaságból menekültek el. Három évet töltöttem az ottani egyetemen, és sokféle emberrel találkoztam: az amerikai Fekete Hatalom aktivistáival, vagy éppen olyan tudósokkal és gondolkodókkal, mint Immanuel Wallerstein, David Apter, Walter Rodney, Roger Murray, Sol Picciotto, Catherine Hoskins, Jim Mellon, aki később a Weathermen egyik alapítója lett, Luisa Passerini, aki a FRELIMÓt tanulmányozta, és sokan mások. Köztük megismertem természetesen John Sault is.

Johnnal dolgozva Dar es Salaamban érdeklődésem a munkaerő-el­látás problémáiról egyre inkább a nemzeti felszabadító mozgalmakra, illetve a dekolonizációs folyamat során kialakuló új rezsimek kutatására fókuszálódott. Mindketten meglehetősen szkeptikusak voltunk abból a szempontból, hogy ezek a rezsimek képesek lesznek-e megszabadulni attól a jelenségtől, amit éppen akkoriban kezdtek neokolonializmusnak nevezni, és egyben megvalósítani a gazdaság fejlesztésére vonatkozó ígéreteiket is. Ám abban véleménykülönbség volt köztünk – és ez azt hiszem, mind a mai napig fennmaradt -, hogy én sokkal kevésbé tar­tottam ezt aggasztónak, mint John. Én ezeket a mozgalmakat nemzeti felszabadító mozgalmaknak tekintettem; semmiféle szempontból nem voltak szocialisták, még akkor sem, ha elsajátítottak és felhasználtak némi szocialista retorikát. Populista rezsimek voltak, és én nem is szá­mítottam többre tőlük a nemzeti felszabadításnál, amelyet mindketten önmagában is igen fontos szempontnak tekintettünk. Ám arról, hogy voltak-e bennük ezen túlmutató lehetőségek is a politikai fejlődésre vonatkozóan, találkozásaink alkalmával mindmáig heves, ám igen jó hangulatú vitákat folyatunk Johnnal. Mindazonáltal közösen írt esszéink arról szólnak, amiben egyetértettünk.

Mikor visszatért Európába, nagyon más világot talált, mint amilyet hat évvel korábban maga mögött hagyott?

Igen. 1969-ben érkeztem haza Olaszországba, és egyszerre két helyzetbe is nyakig merültem. Az egyik a Trentói Egyetemen volt, ahol docentúrát kaptam. Trento a militáns diákok fellegvárának számított, és akkoriban az egyedüli olaszországi egyetem volt, ahol szociológiából doktorátust lehetett szerezni. Kinevezésemet támogatta az egyetem szervezőbizottsága, amely a kereszténydemokrata Nino Andreattából, a liberális szocialista Norberto Bobbióból és Francesco Alberoniból állt. Részben annak is köszönhettem a megbízást, hogy egy radikális személy alkalmazásával kívánták lenyugtatni a diákmozgalmat. Az első szeminári­umomon mindössze négy hallgató jelent meg; ám az őszi szemeszteren, miután 1969 nyarán megjelent Afrikáról szóló könyvem,² már közel ezer diák próbált bejutni az előadóterembe. A kurzusom nagy esemény lett Trentóban. Még a Lotta Continua csoport szétválásában is szerepem volt: a Boato frakció arra ösztönözte a diákokat, hogy vegyenek részt az előadásokon és ismerjék meg a növekedéselméletek radikális kritikáját, míg a Rostagno frakció az udvarról köveket hajigált az auditórium abla­kaiba, hogy félbeszakítsa az előadásokat.

A másik szituáció Torino volt, Luisa Passerini jóvoltából, aki a szituacionista írások nagy propagálója volt, és így nagy hatást gyakorolt a Lotta Continua számos káderére, akik éppen akkoriban csipegették fel a szituacionizmust. Trento és Torino között ingázva Milánón keresztül kellett utaznom – így a diákmozgalom fellegvárából egyenesen a mun­kásmozgalom fellegvárába érkeztem. Egyrészt megfogott, de bizonyos aspektusaiban egyben zavart is ez a mozgalom – különösen a „politika" heves elutasítása. Néhány gyűlésen az igen militáns munkások felálltak, és azt mondták: „Elég a politikából! A politika rossz irányba taszigál ben­nünket. Egységesnek kell lennünk!" Számomra, aki Afrikából érkeztem, meglehetősen sokkoló volt, hogy a harcoló munkások reakciósnak és elnyomónak tekintették a kommunista szakszervezetet – és ráadásul ez a véleményük meglehetősen sok igazságot hordozott. A kommunista párt szakszervezeteivel szembeni reakció pedig átcsapott az összes szakszervezettel szembeni ellenségességbe. Az olyan csoportok, mint a Potere Operaio vagy a Lotta Continua alternatívának tekintették magu­kat mind a szakszervezetekkel, mind pedig a tömegpártokkal szemben. Romano Maderával – aki akkoriban még diák volt, de egyben politikai aktivista is, és (nagy ritkaság a parlamenten kívüli baloldal köreiben) Gramsci követője – azon kezdtünk gondolkodni, hogy miként találhatnánk egy olyan gramsciánus stratégiát, amely alkalmazható a mozgalomra.

Így jelent meg az autonómia – a munkásosztály intellektuális autonó­miájának – gondolata. E koncepció kikovácsolását manapság általában Antonio Negrinek szokták tulajdonítani. Valójában azonban az a Gramsci-interpretáció volt az alap, amelyet mi alakítottunk ki az 1970-es évek elején a Madera, Passerini és jómagam által alapított Gruppo Gramsci keretében. A mozgalomban való szerepünket nem abban láttuk, hogy alternatívát nyújtsunk akár a szakszervezetekkel, akár a pártokkal szem­ben, hanem olyan diákoknak és értelmiségieknek tekintettük magunkat, akik hozzásegítik a munkások avantgárdját saját autonómiájuk – a mun­kásautonómia, autonomia operaia – megformálásában, amelyhez azon tágabb, nemzeti és globális folyamatok megértésén keresztül vezet az út, amelyek kereteiben saját harcuk is folyik. Gramscii terminológiával élve úgy fogtuk ezt fel, mint az értelmiség organikus kifejlődését a harcoló munkásosztály kebelében. Ennek érdekében alakítottuk meg a Collectivi Politici Operait (CPOs), amely azután mint Area dell'Autonomia vált is­mertté. Miután ezek a kollektívák kialakították saját autonóm gyakorlatu­kat, a Gruppo Gramsci okafogyottá vált, és így feloszlathattuk. Ám Negri éppen akkor került a képbe, amikor 1973 őszén a csoport feloszlott, és olyan kalandor ösvényekre térítette a CPOs-t és az Area dell'Autonomiát, amelyek meglehetősen távol estek a mi eredeti szándékainktól.

Le tudott vonni valamiféle közös tanulságokat az afrikai nemzeti felszabadítási harcokból és az olaszországi munkásosztály küzdelmeiből?

A két tapasztalatban közös pont, hogy mindkét esetben igen jó kapcso­latokat ápoltam a szélesebb értelemben vett mozgalmakkal. Tudni akar­ták, hogy milyen alapon veszek részt a harcukban. Az én álláspontom a következő volt: „Nem fogom nektek megmondani, hogy mit tegyetek, hiszen ti sokkal alaposabban ismeritek a saját helyzeteteket, mint azt én valaha is ismerni fogom. De én jobb helyzetben vagyok ahhoz, hogy értelmezzem azokat a tágabb összefüggéseket, amelyek ezt a szituációt alakítják. Vagyis a csere alapja közöttünk az, hogy ti megismertetitek velem a helyzeteteket, én pedig elmondom, hogy az miként illeszkedik a tágabb kontextusba, amit ti nem, vagy csupán részlegesen láthattok." Ez pedig mindig kiváló alapnak bizonyult az együttműködésre, mind a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak, mind pedig az olaszországi mun­kások esetében.

A kapitalista válságról írott 1972-es cikkeim mind egy effajta cseréből születtek.³ A munkásoknak azt mondták: „Gazdasági válság van, most meg kell húznunk magunkat. Ha tovább harcolunk, máshová viszik a munkalehetőségeket." Mire a munkások azt kérdezték tőlünk: „Valóban válságban vagyunk? És ha igen, akkor ez mit von magával? Csak ezért kussolnunk kellene?" A kapitalista gazdasági válság teóriája felé címen összegyűjtött cikkek ebben a problematikában mozogtak, amelynek kereteit maguk a munkások szabták meg, akik azt mondták, hogy „beszéljetek nekünk a külvilágról, és arról, hogy mire számíthatunk". A cikkek kiindulópontja lényegében a következő volt: „Nézzétek, válságok lesznek, függetlenül attól, hogy harcoltok vagy sem – nem a munkások küzdelmének eredményei, és nem is a gazdaságigazgatás »hibái« okoz­zák őket, hanem a tőkés felhalmozás kikerülhetetlen elemei." Ez volt a kezdeti irányvonal. Ezt a válság legelején írtam; még mielőtt a válság megjelenését szélesebb körben észrevették volna. Olyan keretként vált mindez fontossá, amelyet felhasználva évekig figyelhettem, hogy mi történik. Ebből a szempontból pedig meglehetősen jól működött.

Később még visszatérünk a kapitalista válság elméletéhez, de előbb még calabriai munkájáról szeretném kérdezni. 1973-ban, mikor a mozgalom végül leszálló ágba került, elfogadott egy oktatói állást Cosenzában.

A Calabriába költözés egyik fő vonzereje éppen az volt számomra, hogy új helyen folytathattam kutatásaimat a munkaerő-kínálat területén. Rhodesiában már láttam, hogy miként megy végbe az afrikaiak teljes proletarizálódása – illetve pontosabban, hogy miként tudatosul bennük teljes proletarizálódásuk -, és ez miként vezetett a városiasodott régiók­ban a megélhetéshez szükséges munkabérért folytatott harcokhoz. Más szavakkal, az az elképzelés, hogy „egyedülálló férfiak vagyunk, a család­jaink továbbra is parasztként élnek vidéken", nem volt már fenntartható, amint kénytelenek voltak a városba költözni. Erre rámutattam a Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában is. Mindez Olaszországban még tisztábban került fókuszba, hiszen ott a következő volt a kirakós játék alapja: az ország déli területeiről érkező migránsok az 1950-es és 1960-as években sztrájktörőkként érkeztek az iparosodott északi területekre. De az 1960-as évek során, és különösen az évtized vége felé egyre in­kább osztályharcos avantgárddá alakultak, és ez volt a migránsok tipikus tapasztalata. Mikor egy kutatói munkacsoportot hoztam létre Calabriában, az Afrikával foglalkozó szociál-antropológusokat olvastattam a résztve­vőkkel, különösen a migrációval foglalkozó textusokat, és ezt követően vettük górcső alá a calabriai munkaerő-kínálat problematikáját. A fő kérdések a következők voltak: mik ennek a migrációnak az előfeltételei és mik a korlátai? Tekintettel arra, hogy a migránsok egy adott ponton, ahelyett, hogy olyan engedelmes munkaerőként szolgáltak volna, amely alkalmas az északi munkásosztály alkupozícióinak aláásására, önmaguk váltak militáns avantgárddá.

A kutatás során két eredményre jutottunk. Először is, a kapitalista fej­lődés nem feltétlenül alapozódik a teljes proletarizálódásra. Egyrészt a nagyobb távolságokra kiterjedő migráció olyan helyekről indult ki, ahol a termőföldek teljes kisajátítására még nem került sor; ahol akár még arra is lehetőségük nyílott a migránsoknak, hogy a földbirtokosoktól földet vásároljanak. Ez a primogenitura lokális szokásrendszereihez kapcso­lódott, amelynek értelmében mindig a legidősebb fiú örökölte a földet. A fiatalabb fiúk hagyományosan az egyházhoz vagy a hadsereghez csatlakoztak mindaddig, amíg a tömegessé váló, nagyobb távolságokat átfogó migráció nem nyújtott egyre jelentősebbé váló alternatívát annak az összegnek a megkereséséhez, amelynek birtokában hazatérve földet vásárolhattak, és gazdálkodni kezdhettek. Másrészt pedig azokon a való­ban szegény területeken, ahol a munkaerő teljes mértékben proletarizálódott, az emberek általában nem engedhették meg maguknak a migrációt. Erre csupán olyan esetekben nyílott lehetőségük, mint amikor 1888-ban Brazíliában eltörölték a rabszolgaságot, és komoly igény mutatkozott az azt helyettesítő olcsó munkaerőre. A dél-olaszországi mélyen elszegé­nyedett területekről toboroztak ekkor munkásokat, akiknek kifizették a hajójegyüket, és a felszabadított rabszolgák pótlására letelepítették őket Brazíliában. Ezek a migráció igencsak eltérő formái. De nagy általános­ságban nem az igazán szegények azok, akik migrálnak; ehhez ugyanis szükség van bizonyos eszközökre és kapcsolatokra.

A calabriai kutatásaink másik eredménye hasonló az Afrikában végzett kutatásoknál tapasztaltakhoz. A migránsok hajlandósága, hogy bekap­csolódjanak a vándorlásaik célterületén folyó osztályharcokba mindkét helyen attól függött, hogy az ottani feltételeket mennyire tekintették állandónak életesélyeik alakításának szempontjából. Nem elegendő kijelenteni, hogy a migránsokat kibocsátó területek helyzete határozza meg, hogy milyen fizetésért és milyen körülmények között fognak ezek a migránsok dolgozni. Azt is meg kell mutatni, hogy mely ponton tekin­tenek úgy magukra a migránsok, mint akik a bérmunkára alapozzák teljes létfenntartásukat – ezt a fordulópontot fel kell ismerni, és figyelni, vizsgálni kell. De a legfontosabb eredmény az volt, hogy egy újfajta kri­tikai szemléletet alakítottunk ki a proletarizálódással, mint a kapitalista fejlődés tipikus folyamatával szemben.

Ennek a kutatásnak az eredményeit Rómában ellopták egy autóból. Így végül csak az Egyesült Államokban jelentek meg, sok évvel azután, hogy ön 1979-ben Binghamptonba költözött, ahol megformálódott a világrendszer-analízis. Ez volt az első eset, hogy ön Wallerstein és Brenner nézeteivel szemben egyértelműen megfogalmazta álláspontjait a proletarizálódásról és a kapitalista fejlődésről?

Igen, bár korántsem voltam eléggé nyílt és egyértelmű. Jóllehet csak futólag említettem Wallerstein és Brenner nevét; valójában azonban az egész tanulmány az ő kettejük kritikája volt.⁴ Wallerstein azt az elméletet vallja, amely szerint a termelési viszonyokat az határozza meg, hogy milyen helyet foglalnak el a centrum-periféria struktúrájában. Véleménye szerint a periférián az ember korlátozó jellegű termelési viszonyokat talál; nem lehetséges a teljes proletarizálódás, amely a centrumra jellemző állapot. Brenner bizonyos értelemben éppen ellenkező eredményre jut, de más szempontból nézetei igen hasonlóak Wallerstein elképzeléseihez, vagyis hogy a termelési viszonyokat a centrum-periféria struktúrában elfoglalt helyük határozza meg. A centrum-perifériában elfoglalt hely és a termelési viszonyok kapcsolata mindkettejüknél kitüntetett szerepet kap. A calabriai kutatások azonban mást mutattak. Ott, ugyanabban a periféri­ális környezetben a fejlődés három olyan párhuzamos mintáját mutattuk ki, amelyek kölcsönösen megerősítik egymást. Ráadásul ez a három irány igencsak emlékeztetett olyan formákra, amelyek történelmileg más, centrális területek fejlődésére voltak jellemzőek. Az egyik meglehetősen hasonló a Lenin által meghatározott „porosz úthoz" – latifundiumok és teljes proletarizálódás; a másik a Lenin-féle „amerikai úthoz", ahol a kis-és középgazdaságok beágyazódnak a piaci viszonyokba. A harmadikról, amelyet mi „svájci útnak" neveztünk el, Lenin nem tesz említést: hosszú távú migráció, majd hazatérve tulajdonszerzés és a tulajdon fenntartása. Svájcban nem a parasztság kisajátítása volt jellemző, hanem egy olyan migráció vált hagyománnyá, amely a paraszti kistermelés konszolidáci­ójához vezetett. Calabria esetében éppen az volt az érdekes, hogy ott a periférián találtunk rá mindhárom, egyébként a centrális területekre jellemző útra – ez egyaránt kritika volt Brenner proletarizálódás-teóriájára és Wallersteinére, aki a termelési viszonyokat a centrum-periféria helyzetben szemlélte.

Az imperializmus geometriája [The Geometry of Imperialism] című műve 1978-ban jelent meg, mielőtt az Egyesült Államokba utazott volna. Újraolvasva engem meg­ragadott a matematikai metafora – a geometria -, amelyet arra használ, hogy megértesse Hobson imperializmus-elméletét, és amelynek igen hasznos szerep jut. De belül ott van egy érdekes földrajzi kérdés: mikor ön közös nevezőre hozza Hobsont és a kapitalizmust, hirtelen megjelenik a hegemónia fogalma, mint egy váltás a geometriáról a geográfiára. Mi volt az eredeti intenciója a Geometria megírásakor, és mi ennek a műnek a jelentősége az ön számára?

Akkoriban meglehetősen zavart az a terminológiai összevisszaság, amely az „imperializmus" meghatározása körül kavargott. Úgy szeret­tem volna némileg eloszlatni ezt a káoszt, hogy meghatározok egyfajta topológiai pontot, amelyből kiindulva a különböző koncepciók, amelyeket gyakorta zavarosan egyként „imperializmusnak" neveztek, elkülöníthető­ek lesznek egymástól. De az imperializmuson végzett afféle gyakorlat­ként… igen, számomra ez azt jelentette, hogy a hegemónia koncepciója felé fordultam. Ezt egyértelműen le is szögeztem Az imperializmus geometriájához 1983-ban írt utószóban, ahol amellett érveltem, hogy a hegemónia Gramsci-féle elképzelése alkalmasabb lehet az államok közti kapcsolatrendszerek jelenlegi dinamikájának elemzésében, mint az „imperializmus". Ebből a szempontból az, amit jómagam és mások tet­tünk, nem más, mint Gramsci hegemónia elméletének újraalkalmazása azokra az államok közti kapcsolatokra, amelyekre eredetileg is használ­ták, mielőtt még Gramsci az egy nemzeti-politikai fennhatóságon belüli osztályviszonyok elemzésére vonatkoztatta volna. Gramsci természete­sen számos olyan új szemponttal gazdagította ezt az elméletet, amelyek korábban így nem voltak megfogalmazva. Amikor mi ismét a nemzetközi kapcsolatokra alkalmaztuk, nagyrészt erre támaszkodtunk.

Az 1994-ben megjelent A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című munkára Braudel volt a legjelentősebb hatással. Miután feldolgozta, van-e vala­miféle jelentős kritikája az ő gondolatait illetően?

A kritika ez esetben meglehetősen egyszerű. Braudel a piacokról és a kapitalizmusról szóló információk hihetetlenül gazdag forrása, de elméleti keretekkel nem szolgál. Pontosabban, amint arra Charles Tilly rámu­tatott, Braudel annyira eklektikus, hogy megszámlálhatatlan részleges elmélettel jön elő, ám ezek összességükben nem alkotnak egy elméletet. Nem lehet egyszerűen Braudelre támaszkodni; hozzá úgy kell közeledni, hogy az embernek határozott elképzelése van arról, hogy mit keres, és mit akar tőle. Az egyik olyan dolog, amire én összpontosítottam, és ami megkülönbözteti Braudelt Wallersteintől és a világrendszer-elmélet összes többi képviselőjétől – hogy a hagyományosabb, marxista és másféle gazdaságtörténészekről ne is beszéljünk -, az a gondolat, hogy a tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán kialakuló nemzetállami rendszert megelőzi a városállamok rendszere; és a kapitalizmus gyöke­reit éppen itt, a városállamokban kell keresni. Ez az a jelenség, ami a Nyugatot, illetve Európát megkülönbözteti a világ többi részétől. Ám az ember könnyen eltévedhet, ha csupán Braudelt követi, hiszen ő oly sok irányba kalandozik el. Így például nekem ezt az álláspontot szabályosan fel kellett tárnom, és összegyúrnom William McNeill Pursuit of Power [A hatalom vonzásában] c. könyvével, amely egy más nézőpontból szintén amellett érvel, hogy a városállami rendszer megelőzte és előkészítette a territoriális államok rendszerének felemelkedését.

Egy további gondolatmenet, amelyet ön sokkal tágabb elméleti keretbe foglal, de amely kétségkívül Braudeltől ered, hogy a pénzügyi expanzió egy bizonyos fajta hegemón rendszer alkonyát jelenti, és jelzi az áttérést egy új hegemóniára. Tekinthetjük ezt úgy, mint A hosszú huszadik század központi gondolatát?

Igen. Az elmélet úgy szólt, hogy egy adott korszak legfőbb kapitalista szerveződései egyben a pénzügyi expanzió vezetői is lesznek, amelyre mindig akkor kerül sor, amikor a termelőerők anyagi jellegű expanziója eléri saját határait. Ennek a folyamatnak a logikája szerint – amelyet, szögezzük le ismét, Braudel nem fogalmaz meg -, amikor a verseny fokozódik, akkor a gazdasági termelésbe való befektetés egyre kocká­zatosabbá válik, következésképpen a tőkefelhalmozók számára nagyobb preferenciális hangsúlyt kap a likviditás, és ez azután megteremti a pénzügyi expanzió előfeltételeit. A következő kérdés természetesen az, hogy miként jönnek létre a pénzügyi expanziót megkívánó feltételek. E tekintetben Weber elméletére támaszkodtam, aki szerint a mobil tőkére irányuló államközi versengés a modern kor világtörténeti specifikumát jelenti. Én azzal érveltem, hogy ez a verseny teremti meg a feltételeket a financiális expanzió iránti igényre. Braudel elképzelése az „alkony­ról" – mint arról az óhatatlanul bekövetkező fázisról, amelynek során a felhalmozás irányítása átkerül a materiális szférából a financiálisba, és végül új irányításba torkollik – alapvető fontosságú. De éppen ennyire fontos Marx elmélete is, aki szerint egy adott állam alkonya, amely a financiális expanzió szakaszába lép, egyben virradatot jelent egy másik területen: a Velencében felhalmozott értéktöbblet Hollandiába vándorolt; a Hollandiában felhalmozott érték továbbment Angliába; majd pedig onnan is átözönlött az Egyesült Államokba. Marx így lehetővé teszi szá­munkra, hogy kiegészítsük Braudelt: az alkony másutt virradattá változik, és mindez együtt rengeteg egymásba kapcsolódó fejlődési folyamatot eredményez.

A hosszú huszadik század a kapitalista expanzió és a hegemón hatalom felívelésének ciklusait a reneszánszból a jelenbe helyezi át. Az ön narratívájában a tőke materiális terjeszkedésének fázisai végül elerőtlenednek az egyre fokozódó verseny nyomása alatt, és utat ad­nak a financiális expanziónak, amelynek kimerülése az államok közti káoszban nyilvánul meg, és mindez végül egy olyan új hegemonikus hatalom felemelkedését eredményezi, amely képes visszaállítani a globális rendet, és egy új társadalmi réteg támogatásával el tudja indí­tani a materiális expanzió újabb ciklusát. Ilyen egymás után következő hegemonikus hatalmak voltak Genova, Hollandia, Britannia és végül az Egyesült Államok. Milyen fontosságot tulajdonít ön ezekben az egymás után következő fázisokban – amelyek mind véget vetnek az őket megelő­ző problémák terhelte időszakoknak – az esetlegességnek, a véletlenek összekapcsolódásainak?

Ez egy érdekes és bonyolult kérdés! Az esetlegességnek mindig van némi szerepe. Ugyanakkor annak oka, hogy ezek a változások ennyire elhúzódnak, a felfordulások és a káosz időszakain keresztül realizálód­nak, éppen azokban az aktorokban keresendő, amelyeknek keresztül kell esniük egyfajta tanulási fázison, mielőtt megerősödve újjászervez­nék a rendszert. Ez meglehetősen egyértelmű, ha a legfrissebb példát, az Egyesült Államokat vizsgáljuk. A tizenkilencedik század végére az Egyesült Államok már felmutathatott néhány olyan vonást, amelyek arra utaltak, hogy új hegemón hatalomként Britannia örökösévé válhat. Ám mégis több mint fél évszázadra, két világháborúra és egy katasztrofális gazdasági válságra volt szükség, mire az Egyesült Államok képes volt kialakítani azokat a struktúrákat és ideológiákat, amelyek a második világháborút követően lehetővé tették, hogy valóban hegemón szerepbe kerüljön. Vajon az Egyesült Államok tizenkilencedik századi fejlődése a hegemónia lehetősége felé egyszerűen valamiféle véletlennek tud­ható be, vagy más okai is vannak? Nem tudom. Persze ott volt egy fontos földrajzi aspektus – Észak-Amerika térbeli helyzete különbözik Európáétól, és ez lehetővé tette egy olyan állam kiformálódását, amely Európában képtelenség lett volna, a kontinens keleti határát leszámítva, ahol Oroszország szintén kiterjesztette territoriális fennhatóságát. De ott volt még egy szervezeti komponens is: Britannia egy olyan nemzetközi hitelrendszert alakított ki, amely egy bizonyos ponton sajátos módon az Egyesült Államok megformálódásának kedvezett.

Nyilvánvaló, hogy ha nem lett volna az Egyesült Államok az ő különle­ges történelmi-földrajzi helyzetével a tizenkilencedik század végén, akkor a történelem egészen másként alakul. Hogy akkor melyik ország került volna hegemón helyzetbe? Legfeljebb találgathatunk. Ám az Egyesült Államok igenis létezett, és sok szempontból éppen Hollandia és Britan­nia hagyományaira tudott építkezni. Genova némileg eltérő eset: én sohasem állítottam, hogy hegemón hatalom lett volna. Közelebb állt egy olyanféle transznacionális pénzügyi szerveződéshez, amely a diaszpó­rákban hajlamos kialakulni, ide értve a mai kínai diaszpórát is. De nem volt hegemón abban a Gramsci-féle értelemben, ahogy Hollandia, Britannia, vagy éppen az Egyesült Államok. A földrajzi helyzet sokat számít; de hiá­ba van itt szó három teljesen eltérő térbeli helyzetű hegemón hatalomról, mindegyik azokra a szerveződési formákra épített, amelyeknek alapjait a megelőző hegemón hatalomtól tanulta el. Britannia rengeteg dolgot átvett a hollandoktól, és az Egyesült Államok Britanniától; ezek számos ponton egymásba kapcsolódó államok – egyfajta hólabda-effektust figyelhetünk meg. Szóval igen, van szerepe a véletlennek, de ugyanakkor ott vannak a rendszerszintű összefüggések is.

A hosszú huszadik század nem foglalkozik a munkásmozgalom sorsával. Azért hagyta ki, mert a könyv megírásakor már kevésbé tar­totta fontosnak, vagy azért, mert a könyv felépítése – amelynek alcíme Pénz, hatalom és a korunk gyökerei [Money, Power and the Origins of Our Times] – már eleve annyira tág és összetett volt, hogy ez a probléma már nem fért volna bele?

Inkább az utóbbi. A hosszú huszadik századot eredetileg Beverly Silverrel közösen terveztem megírni – vele először Binghamptonban találkoztam -, és három részből állt volna. Az egyik a hegemóniákkal foglalkozott volna, amely végül a könyv első fejezete lett. A második rész témájának a tőkét terveztem (a tőke szerveződése, az üzleti vállalkozá­sok, alapjában véve a verseny). És a harmadik rész témája lett volna a munka (a munka és a tőke közötti kapcsolatok, és a munkásmozgalmak). De annak a felismerése, hogy a financializálódás a történeti kapitalizmus visszatérő jelensége, teljesen felforgatta az egész projectet. Ez arra késztetett, hogy messzebbre tekintsek vissza a múltba, amit eredetileg nem terveztem, hiszen a könyv valóban a „hosszú huszadik századról" szólt volna, az 1870-es évek nagy gazdasági válságától egészen máig. Mikor felismertem a financializálódás paradigmáját, az egyensúly teljesen felborult, és A hosszú huszadik század olyan könyv lett, amelynek témája alapjában véve a finánctőke szerepe a kapitalizmus történelmi fejlődésében egészen a tizennegyedik századtól kezdve. Vagyis a mun­kásmozgalom kérdése Beverlyre maradt, aki meg is írta azt 2003-ban megjelent Forces of Labour [A munka erői] című könyvében.⁵

Úgy tűnik, 1999-es közös munkájuk, a Káosz és kormányzás [Chaos and Governance] épül azokra a struktúrákra, amelyet eredetileg A hosszú huszadik század számára terveztek.

Igen, a Káosz és kormányzásban vannak fejezetek a geopolitikáról, az üzleti vállalkozásokról, a társadalmi konfliktusról és így tovább.⁶ Vagyis az eredeti projectet nem adtuk fel. De A hosszú huszadik század megírásakor egyértelműen eltértem tőle, mivel nem tudtam egyszerre a materiális expanzió és a financiális expanzió ciklikus váltakozására és a munka problematikájára is koncentrálni. Ha az ember arra fókuszál, hogy a kapitalizmust a materiális és financiális expanziók váltakozása­ként határozza meg, akkor nagyon nehéz újra visszahozni a munkát a képbe. Nem csupán azért, mert ez túl nagy falat, hanem azért is, mert a munka és a tőke közötti kapcsolatoknak térben és időben rengeteg változata van. Egyrészt, amint erre a Káosz és kormányzás lapjain rámutattunk, ott van a társadalom történetének felgyorsulása. Amikor az ember összehasonlítja a felhalmozás különböző szerveződéseit, akkor azt látja, hogy a tizennyolcadik században, amikor Britannia átvette Hol­landiától a hegemóniát, a financiális expanzióhoz és a háborúkhoz képest viszonylag későn jelentkezett a társadalmi konfliktus. A huszadik század elején, amikor az Egyesült Államok vette át a britektől a hegemóniát, a társadalmi konfliktus megjelenése immár többé-kevésbé egybeesett a financiális expanzió nekirugaszkodásával és a háborúkkal. A mai átme­netben – amelynek az eredményét még nem ismerhetjük – az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején kirobbanó társadalmi konfliktus megelőzte a financiális expanziót, és anélkül jelent meg, hogy a főbb hatalmak háborúba bonyolódtak volna egymással.

Más szavakkal, ha megnézzük a huszadik század első felét, akkor azt fogjuk látni, hogy a legnagyobb munkásküzdelmek a világháborúk előestéjén és utóhatásaik idején zajlottak. Ez volt Lenin forradalomel­méletének az alapja: hogy a háborúba átcsapó rivalizálás a kapitalisták közt megfelelő feltételeket teremt a forradalom számára, amit egészen a második világháborúig az empirikus tapasztalatok is alátámasztottak. Bi­zonyos értelemben az ember érvelhet úgy is, hogy a jelenlegi helyzetben éppen a társadalmi konfliktus felgyorsulása volt az, ami visszatartotta a kapitalista államokat a háborútól. Szóval, visszatérve a kérdésére, úgy döntöttem, hogy A hosszú huszadik század lapjain teljesen kidolgozom érveimet a financiális expanzióról, a tőkefelhalmozás és a világhegemó­niák szisztematikus ciklikus váltakozásáról; ám a Káosz és kormányzás megírásakor visszatértünk a társadalmi konfliktus, a financiális expanzió és a hegemonikus átmenetek összefonódó kapcsolatrendszeréhez.

Az eredeti tőkefelhalmozással kapcsolatban Marx írt a nemzeti adós­ságról, a hitelrendszerről, a bankokráciáról – amikor azzal foglalkozik, hogy milyen integrációs folyamatok mentek végbe a finánctőke és az állam között az eredeti tőkefelhalmozás idején -, és teljes mértékben kritikusan viszonyult a kapitalista rendszer fejlődéséhez. Ám A tőke mindaddig nem foglalkozik a hitelrendszerrel, amíg az ember el nem jut a harmadik kötetig, mivel Marx nem akart a kamattal foglalkozni, bár a hitelrendszert folyamatosan úgy tekintette, mint ami alapvető fontosságú a tőke centralizálásában, a fixtőkék szerveződésében és így tovább. Ez felveti azt a kérdést, hogy miként működik az osztályharc abban a finan­ciális szektor – állam nexusban, amelynek vitális fontosságára éppen ön mutatott rá. Úgy tűnik, itt egy hézag van Marx elemzésében: egyrészt azt írja, hogy a legfontosabb kérdés a tőke és a munka dinamikája; másrészt viszont a munka nem tűnik alapvető fontosságúnak azokban a folyama­tokban, amelyekről ön beszél – a hegemóniák transzfere, a helyzetek vál­tozásai. Érthető tehát, hogy olyan nehéz volt a munka problematikájának beemelése A hosszú huszadik század megírásakor, lévén a munka és a tőke közötti kapcsolat bizonyos szempontból nem centrális jelentőségű a kapitalista dinamika ezen aspektusában. Egyetért ön ezzel?

Igen, egyetértek, egyetlen fenntartással: ez pedig, amint már szó esett róla, a társadalom történetének felgyorsulása. Az 1960-as évek és az 1970-es évek elejének munkásküzdelmei például komoly hatás­sal voltak az 1970-es évek végén és az 1980-as években végbemenő financializálódási folyamatra, és arra, hogy az miként ment végbe. A munkásharcok és egyéb velük járó küzdelmek, illetve a financializálódás kapcsolata olyan valami, ami változik az idők során, és olyan jellemvoná­sokat alakít ki, amilyenekkel korábban nem rendelkezett. Ám amennyiben az ember a financiális expanziók ciklikus visszatérésére keres magyará­zatot, akkor nem foglalkozhat túl sokat a munkásság kérdésével, hiszen akkor óhatatlanul csak a legutóbbi ciklusról fog beszélni; így elköveti azt a hibát, hogy a munkásmozgalmat tekinti a financiális expanziók okának, pedig ez a korábbi ciklusokban a munkások harcai, illetve az azokhoz kapcsolódó különféle küzdelmek nélkül ment végbe.

Még mindig a munkásság kérdésénél maradva, visszatekinthetünk egy kicsit az ön 1990-es, Marxista évszázad, amerikai évszázad [Marxist Century, American Centrury] című esszéjére, amelyben a világ munkásmozgalmának átalakulásával foglalkozik?⁷ Ön akkor úgy érvelt, hogy Marxnak a Kiáltványban kifejtett munkásosztály képe nagyon ellentmondásos, hiszen egyszerre hangsúlyozza a mun­kásság kollektív erejének növekedését, amely a kapitalista fejlődés eredménye, és egyben fokozódó elnyomorodását, ami végső soron egy aktív ipari hadsereg és a munka tartalékhadseregének megjelenésében konkretizálódik. Marx, amint ön rámutatott, úgy gondolta, hogy mindkét tendencia egyesülhet egyazon embertömegben; ám ön továbbra is úgy látta, hogy a huszadik század elején ez a két tendencia földrajzilag polarizálódott. Skandináviában vagy az angolszász világban az előbbi vált hangsúlyossá, míg Oroszországban és attól keletre a második – az előbbit Bernstein, az utóbbit Lenin írta le -, és ez vezetett a munkás­mozgalomban a reformista és a forradalmi irányzatok közti szakításhoz. Másrészt viszont azt írta, hogy Közép-Európában – Németországban, Ausztriában, Olaszországban – sokkal ingatagabb volt az egyensúly az aktív munkások és a tőke tartalékhadserege között (ebből eredt Kautsky tétovázása, aki képtelen volt választani reform és forradalom dilemmájá­ban), és ez a bizonytalanság vezetett végül a fasizmus győzelméhez. Az esszé végén pedig arra utalt, hogy küszöbön állhat a munkásmozgalom átformálódása – a nyomor az újra megjelenő nagymértékű munkanél­küliséggel érezhetővé vált Nyugaton is; és ugyanakkor a munkásság kollektív erejének növekedése Keleten, amelyet a lengyel Szolidaritás felbukkanása fémjelez, meglehet, ismét egyesíti azt, amit tér és történe­lem szétválasztott. Hogyan vélekedi ma egy efféle lehetőségről?

Szóval, először is a munkásosztály helyzetének globális egységesü­lését jósló optimista forgatókönyv mellett volt abban az esszében egy sokkal pesszimistább megállapítás is, amelyben rámutattam egy olyan pontra, amit mindig komoly hiányosságnak tekintettem Marx és Engels Kommunista Kiáltványában. Van benne egy logikai bakugrás, amelyet nemigen lehet alátámasztani sem elméletileg, sem pedig történetileg: nevezetesen hogy azok a dolgok, amelyeket ma gendernek, etnikumnak, nemzetiségnek nevezünk, a tőke számára egyáltalán nem számítanak. Hogy a tőke számára csupán egyetlen dolog fontos, mégpedig a ki­zsákmányolás lehetősége; és ezért nyilván a munkásosztályon belüli legkizsákmányolhatóbb státuszcsoportokat fogják alkalmazni, mindenféle faji, nemi vagy nemzeti diszkrimináció nélkül. Rendben, ez biztos igaz. Ám ebből még nem következik, hogy a munkásosztályon belüli különféle státuszcsoportok ezt simán el is fogadják. Valójában éppen akkor, amikor a proletarizálódás általánossá válik, és a munkások ilyen értelemben függésbe kerülnek a tőkeviszonyok alakulásától, akkor igyekeznek a proletárok bármiféle elképzelhető vagy kialakítható státuszkülönbsé­get elérni, hogy valamilyen privilegizált bánásmódot csikarhassanak ki maguknak a kapitalistáktól. Ennek érdekében hajlamosak a gender területén, a nemzeti vagy etnikai vonalon, illetve tulajdonképpen bármi mentén mobilizálódni.

Így tehát a Marxista évszázad, amerikai évszázad közel sem olyan optimis­ta kicsengésű írás, mint gondolnánk, mivel rámutat a munkásosztálynak arra a belső tendenciájára, hogy a státuszkülönbségeket hangsúlyozza, és így védekezzen a tőke törekvésével szemben, hiszen a tőke hajlamos a munkásságot valamiféle egynemű tömegként szemlélni, amelyet csak olyan mértékben alkalmaz, hogy lehetővé váljon a profit besöprése. Va­gyis a tanulmány azzal az optimista végkicsengéssel zárul, hogy van egy általános nivellálódási tendencia; ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a munkások státuszcsoportok kialakításával és megszilárdításával fognak küzdeni, hogy megvédelmezzék magukat éppen ezzel a tendenciával szemben.

Ez azt jelentené, hogy a differenciálódás az aktív munkásság és az ipari tartalékhadsereg között szintén státuszkülönbséggé válik – vagy ha úgy tetszik, radikalizálódik?

Az attól függ. Ha globálisan nézzük ezt a folyamatot – ahol ez a tartalékhadsereg nem csupán a munkanélküliekből áll, hanem magá­ba foglalja a rejtett munkanélküliséget vagy a munkaerőpiacon kívül rekedőket -, akkor e két csoport között egyértelmű státuszkülönbséget látunk. A nemzetiséget a munkásosztály bizonyos szegmensei, az aktívak tömege, arra használja, hogy megkülönböztesse magát a globális tar­talékhadseregtől. Nemzeti szinten mindez már kevésbé egyértelmű. Ha például az Egyesült Államokat vagy Európát nézzük, akkor nem annyira nyilvánvaló, hogy konkrét státuszkülönbség lenne a foglalkoztatottak és a tartalékhadsereg között. Ám ugyanakkor a sokkal szegényebb orszá­gokból mostanság érkező bevándorlókkal szembeni ellenérzések azt a tendenciát jelzik, hogy a munkásosztályon belül növekszenek a státusz­alapú különbségtételek. Szóval ez egy igen összetett kép, különösen ha a transznacionális migrációs folyamatokat tekintjük, illetve arra gondolunk, hogy a tartalékhadsereg sokkal inkább a globális értelemben vett Délen, mintsem Északon koncentrálódik.

1991-ben megjelent Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek és a szocializmus jövője [World Income Inequalities and the Future of Socialism] című tanulmányában⁸ ön rámutatott arra a nagymértékű stabi­litásra, amely a huszadik század folyamán a jólét regionális hierarchiáját jellemezte – nevezetesen arra, hogy fél évszázad belső gazdaságfej­lesztési politikái után az egy főre eső nemzeti jövedelem különbsége a centrális Észak/Nyugat és a félperifériális vagy perifériális Dél/Kelet között nem változott, vagy a szakadék éppen hogy még tovább mé­lyült. A kommunizmus, mint ön hangsúlyozta, képtelennek mutatkozott Oroszországban, Kelet-Európában és Kínában e különbség megszünte­tésére, ám semmivel nem ért el rosszabb eredményeket e téren, mint a kapitalizmus Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában. Sőt, néhány egyéb szempontból – a jövedelem egalitáriusabb elosztása a társadalmon belül, illetve az államok nagyobb függetlensége az észak/ nyugati centrumtól – jóval sikeresebbnek mutatkozott vetélytársánál. Most, jó néhány évvel később Kína egyértelműen megtörte az ön által leírt trendet. Mennyire volt ez az ön számára meglepetés, illetve egyál­talán meglepetés volt-e?

Először is nem szabad túlértékelni azt, hogy Kína mennyire törte meg ezt a trendet. Az egy főre eső nemzeti jövedelem Kínában olyan alacsony volt – sőt, a gazdag országokkal összevetve még ma is annyira alacsony -, hogy még jelentős növekedését is fenntartásokkal kell szemlélni. A fejlett világhoz viszonyítva Kína ugyan megduplázta a GNI-t, ám ez valójában csupán annyit jelent, hogy az a fejlett országok egy főre eső átlagos nemzeti jövedelmének immár nem 2, hanem 4 százaléka. Való igaz, hogy Kínának döntő szerepe van a világ országai között a nemzeti jövedelem különbségének mérséklésében. Ám Kínától eltekintve 1980 óta a Dél helyzete csak tovább romlott; ha csupán ezt tekintjük, akkor a Dél általános helyzetén belül szinte kizárólag Kína esetében látunk pozitív elmozdulást. Ugyanakkor igencsak megnövekedett az egyenlőt­lenség a Kínai Népköztársaságban, vagyis az elmúlt évtizedekben az egyes országokon belüli egyenlőtlenség világméretű növekedéséről is beszélhetünk. Egybevéve a két mércét – az országok közötti és az egyes országokon belüli egyenlőtlenség mértékét -, statisztikailag Kína mérsé­kelte a teljes globális egyenlőtlenséget. Ezt nem szabad túlértékelnünk – a világot még mindig az óriási különbségek jellemzik, amelyet csak apró lépésekkel tudnak mérsékelni. Ám ugyanakkor mindez fontos is, hiszen változásokat idéz elő az országok közötti hatalmi viszonyokban. Ha ez a folyamat tovább halad, akkor esetleg képes lesz a globális jövedelem eloszlás mai igen polarizált formáját egy normálisabb, Pareto-jellegű eloszlásra változtatni.

Hogy ez meglepett-e engem? Bizonyos mértékig igen. Tulajdonképpen éppen ez irányította a figyelmemet az elmúlt másfél évtizedben Kelet-Ázsia tanulmányozására, hiszen rájöttem, hogy bár Kelet-Ázsia – persze Japán kivételével – a Dél része volt, mégis vannak olyan sajátosságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a régiók közötti egyenlőtlenségek stabil mintájába nem igazán illeszkedő fejlődési formákat generáljon. Ugyanak­kor soha, senki nem állította – én legalábbis biztos nem -, hogy a jöve­delmek globális eloszlásának stabilitása egyben az egyes országok vagy régiók helyzetének változatlanságát is jelentené. Az egyenlőtlenségek struktúrája meglehetős szilárdsággal fennmaradhat attól, hogy némely országok felemelkednek, mások pedig hátrább szorulnak. Bizonyos mértékig éppen ez történik. Az 1980-as, és különösen az 1990-es évektől azt látjuk, hogy egyre inkább kettéágazik az igen dinamikus, mindinkább változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika útja, különösen ha Afrika déli területeit nézzük, amely továbbra is „a mun­kaerő-tartalékok Afrikájának" tekinthető. Engem leginkább ez a szétválás érdekel: miért indult el Afrika déli része és Kelet-Ázsia ennyire különböző irányokba? Ez egy igen fontos jelenség, amit meg kell értenünk, hiszen akkor egyben megtudhatunk sok mindent a sikeres kapitalista fejlődés pilléreiről, és arról, hogy az milyen mértékben alapul vagy nem alapul a termőföld kisajátításán – a parasztság teljes proletarizálásán -, ami Dél-Afrikában végbement, illetve azon az igen részleges proletarizálódá-son, amelyre Kelet-Ázsiában került sor. Vagyis e két régió divergenciája komoly elméleti kérdést vet fel, amely ismét megkérdőjelezi Brenner elképzelését, aki a munkaerő teljes proletarizálódásával azonosítja a kapitalista fejlődést.

A Káosz és kormányzás oldalain ön már 1999-ben úgy érvelt, hogy az amerikai hegemónia különösen a kelet-ázsiai, és legfőképpen a kínai felemelkedés következtében hanyatlásnak indulhat. Egyben pedig fel­vetette annak lehetőségét, hogy ez lehet az a régió is, ahol a jövőben a munkásság a legnagyobb kihívásokat fogja a tőkéhez intézni. Néhányan azt sugallták, hogy feszültségek vannak e két perspektíva – Kína felemel­kedése, mint az Egyesült Államokkal rivalizáló hatalmi központ, illetve a kínai dolgozó osztályok körében megnövekedő nyugtalanság – között. Ön hogy látja a kettő közötti kapcsolatokat?

Ez a kapcsolat igen erős, hiszen – ellentétben azzal, ahogy sokan tudni vélik – a kínai parasztok és munkások a lázongás olyan évez­redes hagyományaival rendelkeznek, amelynek nem találni párját a világon. Tulajdonképpen számos dinasztiaváltást is éppen a lázadások, sztrájkok és tüntetések kényszerítettek ki – és nem csupán a munkások és a parasztok, de a kereskedők akciói is. Ez egy olyan tradíció, ami mindmáig érezteti hatását. Amikor néhány évvel ezelőtt Hu Csin-tao azzal nyugtatta Bush-t: „Ne aggódjon amiatt, hogy Kína megpróbálja megingatni az Egyesült Államok dominanciáját; ehhez túl sok dolgunk van otthon", akkor a kínai történelem egyik alapvető vonására vetett fényt. Arra, miként kellett az államnak egyszerre szembesülnie az alá­vetett osztályok belső lázongásával és az úgynevezett barbárok kívülről fenyegető invázióival, amelyek a tizenkilencedik századik a sztyeppék felől, majd az ópiumháborúk óta a tengerről érkeztek. Ez mindig a kínai kormányzatok legfontosabb feladata maradt, így meglehetősen kevés figyelmet tudtak csak fordítani Kína nemzetközi szerepvállalására. A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik században a kínai császári állam alapjában véve egyfajta premodern jóléti állam volt. Ennek a jellemvonásai azután meghatározó szerepet kaptak az ország további fejlődésében is. Az 1990-es évek során Csiang Cö-min kienged­te a palackból a kapitalizmus szellemét. A visszatuszkolására irányuló jelenlegi próbálkozások ennek a hosszú távú tradíciónak a kontextusába illeszkednek. Amennyiben a kínai alávetett osztályok lázongásai a jóléti állam egy új formájába fognak torkollni, akkor az komoly hatással lesz a nemzetközi kapcsolatok formálódására az elkövetkező két-három évtizedben. Ám az osztályok közötti erőviszonyok kínai alakulása ma még teljesen nyitott kérdés.

Vajon tényleg ellentmondás van abban, hogy egy ország egyszerre a társadalmi nyugtalanság fő fészke, és egyben felemelkedőben lévő ha­talom? Nem szükségszerűen – az 1930-as években az Egyesült Államok élen járt a munkásharcok terén, és ugyanekkor erősítette meg hegemón szerepét. Ezeknek a harcoknak a sikeressége a Nagy Válság közepette jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok a dol­gozó osztályok fölött is megvalósíthatta társadalmi hegemóniáját. Ez volt a helyzet Olaszországban is, ahol az amerikai tapasztalatok jelentették a példát nem egy katolikus szakszervezet számára.

Mostanában számos olyan megnyilvánulást hallhatunk Kínából, ame­lyek a globális válságból eredő munkanélküliség miatt aggódnak, illetve intézkedési terveket fogalmaznak meg ennek enyhítésére. De vajon ez magával vonja a fejlődési modell olyan irányú folytatását is, ami netán végül kihívást jelenthet a globális kapitalizmus egésze számára?

Az a kérdés, hogy a kínai hatalomnak az alávetett csoportok harcaira adott válaszintézkedései működőképesnek bizonyulhatnak-e másutt, eltérő körülmények között is? Az, hogy Kína modell lehet-e más országok – különösen a nagy déli államok, így például India – számára, számos olyan történelmi és földrajzi specifikum függvénye, amelyek meglehet, máshol nem reprodukálhatók. A kínaiak ezzel tisztában vannak, és nem is állítják be magukat követendő példaként. Vagyis annak, ami Kínában történni fog, döntő szerepe lesz a Kínai Népköztársaság és a világ többi részének kapcsolatában, ám nem fog modellt jelenteni mások számára. Mindamellett az ott folyó küzdelmek – a kizsákmányolás elleni munkás-és parasztküzdelmek csakúgy, mint a környezeti problémák és az öko­lógiai pusztítás elleni harcok – olyan mértékben áthatják a viszonyokat, amire másutt nemigen található példa. Ezek a harcok napjainkban egyre inkább eszkalálódnak, és igen fontos az, hogy miként fog erre a hatalom válaszolni. Úgy gondolom, hogy Hu Csin-tao és Ven Csia-bao hatalomra kerülése végső soron annak az idegességnek köszönhető, amit a messze visszanyúló jóléti tradíciók feladása okozott. Szóval figyelnünk kell a történéseket, és lehetséges kifejletüket.

Térjünk most vissza a kapitalista válságokhoz. Az ön 1972-es esszéje, A kapitalizmus válságelméletéhez [Towards a Theory of Capitalist Crisis] leírja az 1873 és 1896 közötti időszak recesszióját, és megjósol – mint kiderült, teljesen helytállóan – egy hasonló válságperiódust, amely azután 1973-ban valóban be is következett. Ehhez a párhuzamhoz azóta is többször visszatért, rámutatva a hasonlóságokra, de éppígy a jelentős különbségekre is a két válság között. Ugyanakkor kevesebbet foglalkozott az 1929-től kezdődő válsággal. Úgy gondolja, hogy a Nagy Válság ma kevésbé releváns kérdés?

Hát, semmi esetre sem kevésbé releváns, hiszen ténylegesen az volt a legnagyobb válság a kapitalizmus történetében; egyértelműen döntő jelentőségű fordulópont volt. De ugyanakkor felkészítette a hatalom bir­tokosait arra, hogy miként kerülhető el egy ilyen válság megismétlődése. Egész sor jól ismert és kevésbé ismert eszköz van egy efféle összeomlás elkerülésére. Még ma is, bár a tőzsdei összeomlást az 1930-as években tapasztalthoz hasonlítják, úgy gondolom – persze tévedhetek is -, hogy mind a monetáris szervek, mind pedig az ügyben érintett kormányzatok minden lehetséges intézkedést meg fognak tenni annak érdekében, hogy a pénzügyi piacok összeomlása ne járjon az 1930-as évekhez hasonlatos társadalmi következményekkel, hiszen ezt politikailag egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Akármin átvergődnek, bármit megtesznek majd, amit csak tudnak. Még Bush is – akárcsak korábban Reagan -, minden szabadpiaci ideológiája dacára extrém méretű keynesiánus költségvetési hiányra támaszkodott. Az ideológiájuk egy dolog, hogy mit csinálnak, az egy másik, hiszen olyan politikai helyzeteknek kell megfe­lelniük, amelyeket egyszerűen nem engedhetnek túlzottan elmérgesedni. A pénzügyi aspektusok hasonlíthatnak az 1930-as években tapasztal­takhoz, ám ma nagyobb a nyomás a politikai hatalmakon, és jobban oda is figyelnek arra, hogy ezek a folyamatok ne gyakorolhassanak akkora hatást az úgynevezett reálgazdaságra, mint az 1930-as években. Nem azt mondom tehát, hogy a Nagy Válság kevésbé releváns, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy a közeljövőben megismétlődhet. A vi­lággazdaság ma gyökeresen más helyzetben van. Az 1930-as években még igen szegmentált volt, és ez is lehetett az összeomlás egyik okozója. Ma sokkal integráltabb.

A kapitalizmus válságelméletéhez c. írásában ön egy mély strukturális konfliktust határoz meg a kapitalizmuson belül, és ennek értelmében megkülönbözteti azokat a válságokat, amelyeket a túl magas kizsákmá­nyolási ráta okoz, aminek következtében az effektív kereslet elégtelensé­ge értékesítési válságot indukál, illetve azokat, amelyeket a túl alacsony kizsákmányolási ráta okoz azzal, hogy csökkenti a termelőeszközök iránti keresletet. Fenntartja ezt az általános különbségtételt, és amennyiben igen, akkor úgy véli, hogy a mai helyzet hátterében egy értéke­sítési válság húzódik meg, amelyet elrejt a személyes eladósodás és a financializálódás expanziója, amit az elmúlt harminc évben a fizetések megkurtítása okozott?

Igen, úgy gondolom, hogy az elmúlt három évtized során megváltozott a válság természete. Az 1980-as évek elejéig a válság tipikusan a pro­fitráta csökkenésének volt betudható, amit a kapitalisták közötti verseny fokozódása okozott, valamint az, hogy a munkásság sokkal inkább képes volt megvédelmezni saját érdekeit, mint a korábbi válságidőszakokban – ideértve a tizenkilencedik század végét, és az 1930-as éveket is. Ez volt a helyzet az 1970-es évek folyamán. A Reagan és Thatcher-féle mo­netáris ellenforradalom éppen a munkásoknak ezt a képességét akarta aláásni, hogy megvédhessék magukat – persze nem ez volt az egyetlen cél, de egyike volt a fő célkitűzéseknek. Azt hiszem, ön idézi valahol Thatcher egy tanácsadóját, aki azt mondja, hogy.

…ők létrehoztak egy ipari tartalékhadsereget, ami pontosan…

.. .az, amit Marx mondott, hogy tenniük kell! Ez megváltoztatta a válság természetét. Az 1980-as években, az 1990-es években, és most, a 2000-es években valóban egy értékesítési válsággal kell szembesülnünk, annak összes jellemzőjével együtt. A jövedelmek redisztribúciójából azok a csoportok és osztályok profitáltak, amelyek magas likviditással rendelkeztek, és hajlamuk volt a spekulációkra; vagyis a jövedelmek nem áramlottak vissza effektív keresletként a gazdaságba, hanem spekulációkba fektették őket, olyan szappanbuborékokat fújva, amelyek rendszeresen szétpukkadnak. Vagyis, igen, a válság megváltozott. A tőkék közötti fokozódó verseny által generált profitráta-csökkenés válsága olyan túltermelési válságba fordult át, amit – a kapitalista fej­lődés tendenciáinak megfelelően – az effektív kereslet rendszerszintű gyengítése okoz.

Az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács [National Intelligence Council] egy friss jelentése azt vetíti előre, hogy 2025-re meg fog szűnni az USA globális dominanciája, amely egy fragmentáltabb, multipoláris, és potenciálisan konfliktusokban gazda­gabb világ felemelkedésének adja majd át a helyét. Úgy gondolja, hogy világrendszerként a kapitalizmus létfeltétele egy hegemonikus hatalom megléte? Ennek a hiánya egyenlő a képlékeny, rendszerszintű káosszal -vajon valóban lehetetlen, hogy hatalmi egyensúly alakuljon ki a nagyjából hasonló erejű fontosabb államok között?

Nem mondanám, hogy ez lehetetlen. Sok múlik azon, hogy az éppen aktuális hegemón hatalom képes-e az alkalmazkodásra. Az elmúlt hat-hét évben eluralkodó káosz annak köszönhető, ahogyan a Bush-kormányzat reagált 2001. szeptember 11-re, ami sok szempontból egyfajta nagyha­talmi öngyilkosságnak tekinthető. Azért fontos, hogy miként reagál, mit tesz a hanyatló hatalom, mert megvan a lehetősége arra, hogy káoszt gerjesszen. Az egész „új amerikai évszázad-project" a hanyatlás elutasí­tásáról szólt. Ez kész katasztrófa. Ott volt az iraki katonai fiaskó, és ahhoz kötődve az amerikai pozíciók szűkülése a világgazdaságban, amelynek során az Egyesült Államok hitelezőből a világtörténelem legnagyobb hitelfelvevő országává vált. Vereségként Irak még durvább, mint Vietnam volt, hiszen Indokínában régi hagyományai voltak a gerilla-hadviselésnek; a vietnamiaknak egy olyan nagyléptékű vezetőjük volt, mint Ho Si Minh; és korábban már legyőzték a franciákat is. Az amerikaiak tragédiája Irak­ban az volt, hogy még a számukra legkedvezőbb erőviszonyok mellett is alig-alig tudták megnyerni a háborút, és most azon igyekeznek, hogy valahogyan, legalább a látszatot megtartva kikeveredjenek az egészből. Az amerikaiak nem voltak hajlandóak alkalmazkodni, és ez egyrészt felgyorsította hanyatlásukat, másrészt pedig rengeteg szenvedést és zűr­zavart okoztak. Irak egy katasztrófa. Sokkal több embert kényszerítettek lakóhelyük elhagyására, mint a darfúri konfliktusban.

Nem világos, hogy Obama mit akar tenni. Ha úgy képzeli, hogy visszájára fordíthatja a hanyatlást, akkor igen kellemetlen meglepetések fogják érni. Mindössze annyit tehet, hogy intelligensen kezeli ezt a ha­nyatlást – más szavakkal fel kell adnia a „Nem alkalmazkodunk! Még egy évszázadot akarunk!" politikáját, és de facto menedzselni a hanyatlást, olyan politikákat kitalálva, amelyek alkalmazkodnak a hatalmi viszonyok megváltozásához. Nem tudom, ezt fogja-e tenni, mivel meglehetősen bizonytalannak látom. Vajon azért ilyen, mert a politikában bizonyos dol­gokat nem lehet nyíltan kimondani, vagy tényleg nem tudja, mit is kellene csinálnia, vagy egyszerűen csak ilyen bizonytalan figura – fogalmam sincs. Ám az, hogy Bush helyét Obama vette át, lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok hanyatlását alkalmazkodó, nem katasztrofális módon menedzseljék. Bush éppen ellenkező hatást ért el: az amerikai haderők hitele még inkább megingott, az ország pénzügyi helyzete még tragiku­sabb lett. Szóval most Obamára szerintem az a feladat vár, hogy intel­ligensen menedzselje a hanyatlást. Ennyit tehet. De az az ötlete, hogy kiterjessze az afganisztáni intervenciót, finoman szólva is aggasztó.

Az évek során, bár ön mindig a marxi tőkefelhalmozás koncepcióját tekintette munkája alapjának, soha nem tétovázott számos fontos kritikát is megfogalmazni Marxszal szemben – hogy alábecsülte az államok közötti hatalmi vetélkedés fontosságát; hogy nem fordított figyelmet a térbeliségre; hogy a munkásosztályról szóló meghatározásai ellentmon­dásokat hordoznak. Már hosszú ideje hatással van önre Adam Smith is, aki legutóbbi könyvének – Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] – főszereplője lett. Vele kapcsolatban is vannak hasonló fenntartásai?

Adam Smith-szel szemben azok a fenntartásaim, amik Marxnak is voltak vele kapcsolatban. Marx sokat átvett Smith-től – a profitráta csök­kenésének tendenciája a kapitalista verseny következtében példának okáért Smith gondolata. A tőke a politikai gazdaságtan kritikája: Marx azért kritizálta Smith-t, hogy nem törődött vele, mi folyik a termelés rejtett bugyraiban – a kapitalisták közötti verseny csökkenti ugyan a profitrátát, ám ezt a kapitalisták ellensúlyozni tudják azzal, hogy a saját javukra billentik a köztük és a munkásosztály közötti hatalmi egyensúlyt. Ebből a szempontból Marx Adam Smith politikai gazdaságtanával szembeni kritikája egy döntő fontosságú dologra mutatott rá. Mindazonáltal meg kell néznünk a történelmi bizonyítékokat is, hiszen Marx egy elméleti konstrukciót alkotott meg, olyan feltevésekkel, amelyek adott helyeken vagy időszakokban nem feltétlenül felelnek meg a történelmi realitások­nak. Egy elméleti konstrukcióból nem következtethetünk ki empirikus realitásokat. Marxnak Smith-ről írott kritikája csak a történelmi esemé­nyek fényében bírálható el; ez éppen úgy áll Smith-re, mint Marxra és mindenki másra.

Marx A tőkében, különösen annak első kötetében arra a következte­tésre jutott, hogy Smith szabadpiaci rendszere az osztályegyen­lőtlenségek növekedéséhez vezet. Milyen mértékben fokozza a kínai osztályegyenlőtlenségek még további növekedésének veszélyét az, hogy Peking egy Smith-féle rendszer bevezetése mellett döntött?

Jómagam az Adam Smith Pekingben Smith-ről szóló elméleti fejezeté­ben amellett érvelek, munkásságában nyoma sincs a neoliberális kré­dónak megfelelő önigazgató piacoknak. A láthatatlan kéz az állam keze, amely minimális bürokratikus beavatkozással, decentralizáltan kell, hogy irányítson. Fontos, hogy Smith-nél az állam a munkások, és nem a tőke érdekében avatkozik be. Meglehetősen egyértelműen szögezi le, hogy nem a munkások közti verseny fokozását tartja kívánatosnak a fizetések leszorítása érdekében, hanem a kapitalisták közti versenyt támogatja, amely a profitot a kockázatért cserébe még éppen elfogadható, minimális értékre korlátozza. A mai koncepciók a talpáról a feje tetejére állították Smith-t. Ám az egyáltalán nem világos, hogy Kína ma merre tart. Az 1990-es években, Csiang Cö-min idején egyértelműen azon igyekeztek, hogy a munkásokat a tőke és a profit érdekében versenyre kényszerít­sék; ez nem kérdéses. Ma ez a visszájára fordult, mint arról már szó esett. Nem csupán a forradalom és a maoista korszak hagyományaira alapoznak, hanem a kései császárkor, a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század elején uralkodó Csing-dinasztia államának jóléti aspektusaira is. Nem vennék mérget semmiféle adott kimenetelre Kína esetében, de meglehetősen nyitottan kell hozzáállnunk a kérdéshez, hogy láthassuk, merre is mennek a dolgok.

Az Adam Smith Pekingben megírásakor ön Sugihara Kaoru munkájára is támaszkodott, aki megkülönbözteti az „iparkodó forradalmat", amely a kora újkori Kelet-Ázsiában a munkaintenzitás növelésén és a mezőgaz­daságon, a természet megművelésén alapult, és az „ipari forradalmat", amelynek alapja a gépesítés és a természeti erőforrások kiuzsorázásán alapult, és egyben reményét fejezi ki, hogy a jövőben e kettő konvergen­ciája válik lehetségessé az emberiség számára. Hogyan ítéli meg e két aspektus egyensúlyát a mai Kelet-Ázsiában?

Igen ingatagnak. Én nem vagyok annyira optimista, mint Sugihara, és nem hiszem, hogy az „iparkodó forradalom" Kelet-Ázsiai tradíciói annyira erős állásokkal rendelkeznének, miszerint fontos szerepet játszhatna bármiféle kialakuló hibrid formában, arról nem is beszélve, hogy ismét dominánssá válhasson. Ezek a koncepciók sokkal inkább arra alkalma­sak, hogy segítségükkel megfigyelhessük az eseményeket, mintsem hogy rámondjuk, Kelet-Ázsia mondjuk errefelé tart, az Egyesült Államok meg amarra. Azt kell látnunk, hogy ténylegesen mit tesznek. Vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a kínai hatóságok éppúgy aggódnak a környezet, mint a társadalmi nyugtalanság miatt – és azután egész egyszerűen ostobaságokat csinálnak. Lehetséges, hogy van valamiféle terv a háttérben, de én nem úgy látom, mintha olyan nagyon tisztában lennének a gépkocsi-civilizációk okozta környezeti katasztrófával. Ebből a szempontból utánozni az Egyesült Államokat már Európa esetében is őrültségnek bizonyult – és még inkább az Kína számára. És én mindig azt bizonygattam a kínaiaknak, hogy az 1990-es és a 2000-es évek­ben rossz városba látogattak: ha azt akarják látni, hogy miként lehet jómódúnak lenni ökológiai pusztítás nélkül, akkor Amszterdamba kell utazniuk, és nem Los Angelesbe. Amszterdamban mindeni biciklivel jár; éjszakára kerékpárok ezreit parkolják le a vasútállomások mellett, mert az emberek vonattal érkeznek, reggel biciklire kapnak, majd éjszakára ismét ott hagyják. Ezzel szemben Kínában (mikor az 1970-es években ott jártam, egyáltalán nem voltak gépkocsik, csak néhány autóbusz a kerékpárok tengerében) mára ott tartanak, hogy a biciklisták egyre inkább kiszorulnak a közlekedésből. Ebből a szempontból a kép igen vegyes, meglehetősen aggasztó és ellentmondásos. A modernizáció ideológiája másutt már igencsak megkopott, ám Kínában igencsak naiv formában mindmáig tovább él.

Ugyanakkor az Adam Smith Pekingben azt látszik sugallni, hogy nekünk, a Nyugaton is valamiféle „iparkodó forradalom" félére van szükségünk – vagyis ez nem egy specifikusan kínai kategória, hanem valóban sokkal tágabb kontextusba is kerülhet?

Igen. Ám Sugihara alapvetése szerint az ipari forradalom tipikus fejlődési útja, vagyis a munkaerő kiváltása gépesítéssel és energiával, nem csupán – mint azt tudjuk – ökológiai korlátokba ütközik, hanem gazdaságiakba is. Valójában a marxisták hajlamosak megfeledkezni róla, hogy Marx elmélete a tőke egyre növekvő szerves összetételéről, amely a profitráta csökkenését vonja magával, jelentős mértékben azon alapul, hogy a gépesítés és az energiafelhasználás fokozódása kiélezi a versenyt a kapitalisták között, így az ökológiai rombolás mellett még a profit is csökken. Sugihara arra a következetésre jut, hogy az irányítás és a munka elkülönülése, az irányítás növekvő dominanciája a munka felett, és az, hogy a munka elveszíti jártasságait – ideértve az önirányí­tás képességét is -, vagyis mindaz a folyamat, ami az ipari forradalmat jellemzi, behatárolt lehetőségekkel rendelkezik. Az „iparkodó forradalom" mozgósítja a háztartások erőforrásait, ami fejleszti, vagy legalábbis meg­őrzi az irányításban való jártasságot, gyakorlatot a munkások köreiben. Végső soron ezek az önigazgató képességek fontosabbá válnak, mint azok az előnyök, amelyek a koncepció és a végrehajtás elválasztásából erednek, ami az ipari forradalomra jellemző. Úgy gondolom, Sugiharának van némi igaza, és mindez igen fontos a mai kínai előretörés megér­téséhez. Ezek a proletarizálódás szigorú korlátai között is megőrzött önigazgatási képességek azt eredményezték, hogy Kínában a munka megszervezésében jobban lehet támaszkodni a munkásság önigazgatási tapasztalataira, mint bárhol másutt a világon. Valószínűleg ez az egyik fő oka annak, hogy Kína ilyen jó versenyképességgel rendelkezik az új körülmények között.

Ami vissza is visz minket a Gramsci Csoporthoz, a munkafolyamat és az autonómia kérdéséhez.

Igen is meg nem is. Az autonómiának két különböző formája van. Amiről most beszélünk, az az irányítás, az igazgatás autonómiája, míg a másik esetben a harc autonómiájáról volt szó, amelyet a munkások a tőke ellen folytatnak. Ott az autonómia gondolata az volt: miként tudjuk úgy megfogalmazni programunkat, hogy egyesítsük a munkásokat a tőke ellen folytatott harcukban, ahelyett, hogy megosztjuk a munkásságot, és lehetőséget adunk a tőkének, hogy a munkahelyeken újra megerősítse fennhatóságát a munkások fölött. A mai helyzet nem egyértelmű. Sokan úgy tekintik a kínaiak jártasságát az önigazgatásban, mint a munkások tő­kés alávetésének egy módját – más szóval, a tőke spórolhat az igazgatás költségein. Az embernek különféle kontextusokba kell helyeznie ezeket az önigazgatási képességeket – hol, mikor, milyen céllal használják fel őket? Nem egyszerű dolog így vagy úgy meghatározni őket.

Az 1991-ben írott Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek című írását azzal a konklúzi­óval fejezi be, hogy a Szovjetunió szétesését követően, a Dél korlátozott erőforrásaiért vívott küzdelmek elmélyülése és kiterjedése miatt – az iraki-iráni háborút és az öbölháborút emblematikusnak vehetjük – a Nyu­gat arra kényszerül, hogy e problémák féken tartására egy világméretű kormányzat embrionális formáit hozza létre: a G-7-tel, mint a globális burzsoázia végrehajtó bizottságával, a Valutaalappal és a Világbankkal, mint pénzügyminisztériummal, a Biztonsági Tanáccsal, mint védelmi minisztériummal. Ezeket a struktúrákat – jósolta ön akkor – tizenöt éven belül nem konzervatív erők fogják igazgatni. Az Adam Smith Pekingben lapjain inkább már egy olyan világpiaci társadalmat vázol fel egy lehet­séges reményteli jövőként, amelyben többé egyetlen hatalom sem lesz képes hegemón szerepre jutni. Mi e két elképzelés között, illetve az ön ezekkel kapcsolatos koncepciói között a kapcsolat?

Először is, én valójában nem mondtam azt, hogy a világkormány struk­túrái a Délen belüli konfliktusok miatt formálódtak ki. A legtöbb ezek közül Bretton Woods-i szervezet volt, amelyeket az Egyesült Államok azért hozott létre a második világháborút követően a kormányzás eszközei­ként, hogy elkerülhetőek legyenek a globális gazdasági környezetben az önszabályozó piacokra leselkedő csapdák. Szóval végső soron a világ­méretű kormányzatnak ezek az embrionális struktúrái már a háború utáni korszak kezdete óta megvoltak. Az 1980-as években megnőtt a nyugta­lanság és mindinkább megrendült a stabilitás, aminek a Dél konfliktusai is részesei voltak, és ezért kezdték ezek a szervezetek a korábbitól eltérő módon menedzselni a világgazdaságot. Hogy átvehetik-e az irányításukat nem konzervatív erők? Én mindig is ambivalensen viszonyultam ezekhez a szervezetekhez, hiszen sok szempontból az Észak és a Dél államinak hatalmi egyensúlyát fejezik ki – az Északon belül, Észak és Dél között, és így tovább. Semmi elvi akadálya nem volt annak, hogy ezek a szer­vezetek végül valóban úgy dolgozzanak, olyan módon irányítsák a világ­gazdaságot, hogy a bevételek elosztása világszerte egyenlőbb legyen. Ám a valóságban ennek pontosan az ellenkezője történt. Az 1980-as évek folyamán a Valutaalap és a Világbank a neoliberális ellenforradalom eszközei lettek, és így éppen egy egyenlőtlenebb jövedelemelosztást se­gítettek elő. De még így is, amint azt már mondtam, ami végül történt az nem elsődlegesen az Észak és Dél közötti elosztás egyenlőtlenségének növekedése, hanem a nagy kettészakadás magán a Délen belül, ahol Kelet-Ázsiának nagyon jól megy a szekere, Afrika déli részének nagyon rosszul, a többi régió pedig ott van valahol e kettő között.

Hogy mindez miként kapcsolódik ahhoz a világpiaci társadalom-kon­cepcióhoz, amit az Adam Smith Pekingben megvitattam? Az ma már világos, hogy egy világállamot, még embrionális, konföderációs jellegűt is, különösképpen nehéz lenne összehozni. Ez a lehetőség nemigen szerepel komolyan a közeljövő forgatókönyveiben. Létre fog jönni egy világpiaci társadalom abban az értelemben, hogy az egyes országok a piaci mechanizmusokon keresztül fognak egymással kapcsolatba kerülni, amelyek azonban egyáltalán nem önszabályozóak, hanem szabályozot­tak lesznek. Ez igaz volt az Egyesült Államok által kialakított rendszerre is, amelyet igen erőteljesen szabályozott a munkaerő mobilitását korláto­zó vámok, kvóták és akadályok eltörlésének kérdése, amelyről állandóan folyt az alkudozás a különféle országok – leginkább az Egyesült Államok és Európa, majd az előbbiek és más országok – között. Ma az a kérdés, hogy milyen szabályozó mechanizmusok bevezetésével lehetne meg­akadályozni a piac 1930-as évekre emlékeztető összeomlását. Vagyis a két koncepció között az a kapcsolat, hogy a világgazdaság leginkább piaci alapokon fog szerveződni, ám az államoknak fontos szerep fog jutni a szabályozásában.

A hosszú huszadik században ön három lehetséges kiutat vázolt fel abból a rendszerszintű káoszból, amelybe az 1970-es évek elején kezdődő hosszú financializálódási hullám vezetett: egy világbirodalom az Egyesült Államok ellenőrzése alatt, egy világpiaci társadalom, ahol egyetlen állam sem játszik domináns szerepet mások fölött, vagy egy új világháború, amely elpusztítja az emberiséget. A kapitalizmus abban a formájában, ahogy történetileg kifejlődött, mindhárom esetben eltűnik. Az Adam Smith Pekingben arra a következtetésre jutott, hogy az első lehetőséggel a Bush-kormányzat fiaskói miatt immár nem lehet számol­ni, és csak a két további jöhet számításba. Ám nincs arra utalás még logikai szinten sem az ön gondolatmenetén belül, hogy Kína emelkedik fel az Egyesült Államok helyett új hegemónként, és nem változtatja meg a kapitalizmus és a territorializmus ön által leírt formáit? Kizárná ezt a lehetőséget?

Nem zárnám ki ezt a lehetőséget, de kezdjük megint azzal, hogy meg­nézzük, mit is mondtam valójában. A hosszú huszadik században felvázolt lehetséges forgatókönyvek közül az elsőben nem azt mondtam, hogy a létrejövő világbirodalmat csak az Egyesült Államok fogja ellen­őrizni, hanem az Egyesült Államok és európai szövetségesei. Soha nem gondoltam volna, hogy az Egyesült Államok annyira vakmerő lesz, hogy egyedül szálljon ringbe egy Új Amerikai Évszázadért – ez egyszerűen túl nagy ostobaságnak tűnt ahhoz, hogy az ember egyáltalán elgondol­kodjon rajta; és természetesen azonnal vissza is ütött. Valójában van egy komoly irányzat az amerikai külpolitika intézményrendszerében, amelyik arra törekszik, hogy összefoltozza az európai kapcsolatok terén azt, amit a Bush-kormányzat unilateralizmusa szétszaggatott. Ez még mindig egy lehetőség, habár már korántsem akkora a valószínűsége, mint annak előtte. A második pont az, hogy a világpiaci társadalom és Kína növekvő súlya a globális gazdaságban nem zárják ki kölcsönösen egymást. Ha vetünk egy pillantást arra, hogy Kína miként viszonyult a szomszédjaihoz történelme folyamán, akkor mindig inkább kereske­delemre és gazdasági cserékre alapozott kapcsolatokat látunk, mint a katonai erő felhasználását; és mindmáig ez a helyzet. Az emberek ezt gyakran félreértik: azt hiszik, hogy én valamiképpen finomabbnak vagy jobbnak festem meg a kínaiakat, mint a Nyugatot; ám erről szó sincsen. Ez azokból a problémákból jön, amelyek egy olyan ország kormányzá­sával járnak, mint Kína, ahogy erről már beszéltünk is. Kínában olyan hagyományai vannak a lázadásoknak, amilyenekkel semmilyen hasonló méretű vagy népsűrűségű ország nem rendelkezik. Irányítói pedig igen­csak tisztában vannak azzal a veszéllyel, hogy a tenger felől új hódítók ronthatnak országukra – ezúttal az Egyesült Államok képében. Mint azt leírtam az Adam Smith Pekingben tizedik fejezetében, számos amerikai elképzelés létezik arra, hogyan is kellene bánni Kínával, és Pekingben igazából egyiket sem találják különösebben megnyugtatónak. A Kissinger-tervtől eltekintve, amely egyfajta kooptálásról szól, a többi vagy egy új hidegháborút gondol gerjeszteni Kínával szemben, vagy háborús konfliktusokba kergetné szomszédjaival, miközben az Egyesült Államok játszhatná a „nevető harmadik" szerepét. Amennyiben Kína, ahogy én gondolom, valóban a globális gazdaság új központjává emelkedik, sze­repe gyökeresen különbözni fog a korábbi hegemónokétól. Nem csupán a történelmi és földrajzi különbségekben gyökerező kulturális kontrasztok miatt; ám pontosan a történelmi és a földrajzi adottságok következtében lesz hatással a kelet-ázsiai régió a globális gazdaság új struktúráira. Ha Kína hegemónná lesz, akkor teljesen másképpen lesz hegemón, mint a többiek. Hogy csak egy különbséget említsek, a katonai erőnek sokkal kisebb szerepe lesz, mint a kulturális és gazdasági erőnek – különösen ez utóbbinak. Sokkal inkább a gazdasági kártyára kell játszaniuk, mint azt akár az amerikaiak, akár a britek, akár a hollandok valaha is tették.

Arra számít, hogy az egység erősödni fog Kelet-Ázsiában? Sok szó esik például egyfajta ázsiai Valutaalap lehetőségéről, egy egységes valutáról. Ön inkább a kelet-ázsiai hegemónia centrumának látja Kínát, mint szólistának? És ha ez így van, akkor miként tud zöldágra vergődni egymással az erősödő dél-koreai, japán és kínai nacionalizmus?

Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionaliz­mus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandóságát, az egymással szemben követett politikákat. Igen jól beágyazódott nacionalizmusok vannak ott, ám mind egy olyan történeti vonásból erednek, amelyről a Nyugaton sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni: nevezetesen hogy Korea, Kína, Japán, Thaiföld, Kambo­dzsa már mind nemzetállamként létezett hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy Európában még akár egyetlen nemzetállam is létrejött volna. Mind­egyiknek komoly történelme van az egymással szembeni nacionalizmusok terén is, ám ezek alapvetően a gazdaság által meghatározott környe­zetben léteztek. Időnként sor került háborúkra, és a vietnamiak Kínával szembeni érzelmeit, vagy a koreaiaknak a japánokhoz fűződő viszonyát nem kis részben ezeknek a háborúknak az emléke alakítja. Mégis úgy tűnik, hogy a gazdaság irányítja a dolgokat. Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen meg­torpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.

A világ pénzügyi rendszerének jelenlegi válsága úgy tűnik, hogy a lehe­tő leglátványosabban igazolta az ön hosszú távú elméleti előrejelzéseit. Van-e olyan aspektusa ennek a válságnak, ami meglepte önt?

Az én jóslatom nagyon egyszerű volt. A financializálódás rendszeres megjelenése, amint arra Braudel rámutatott, mindig egy adott materiális expanzió alkonyát jelzi, amely egy adott államban centralizálódik. A hosszú huszadik században a financializálódás nekilendülését egy fel­halmozási korszak végének jeleként értelmeztem, és azt állítottam, hogy idővel – ez általában körülbelül fél évszázadot jelent – sor fog kerülni ennek a korszaknak a végső, lezáró válságára. A korábbi hegemónok esetében lehetőségem nyílott meghatározni mind a kezdő, a hanyatlást jelző válságot, mind pedig a végső, lezáró válságot. Az Egyesült Államok esetében megkockáztattam azt a hipotézist, hogy az 1970-es évek voltak a kezdő válság időszaka; a végső válság még nem köszöntött be – de erre bármikor sor kerülhet. Hogy miként fog beköszönteni? Az alaphipo­tézis szerint az összes financiális expanzió lényegében fenntarthatatlan volt, mert jóval több tőkét vontak be a spekulációkba, mint amennyit tény­legesen menedzselni tudtak – más szavakkal, volt egy olyan tendencia ezekben a financiális expanziókban, hogy különféle buborékokat fújja­nak. Azt jósoltam, hogy mindez végül egy, az expanziót lezáró válságba torkollik, hiszen ezek a buborékok ma éppen annyira fenntarthatatlanok, mint korábban voltak. Ám nem láttam előre ezeknek a buborékoknak a milyenségét: a dot.com-boomot, vagy az ingatlan-buborékot.

Abban is bizonytalan voltam az 1990-es évek elején, a The Long Twentieth Century megírásakor, hogy hol is tartottunk éppen. Úgy gon­doltam, hogy a belle époque az Egyesült Államok számára számos tekintetben már véget ért, pedig valójában éppen csak elkezdődött. Reagan készítette elő, aki jelentős recessziót gerjesztett, amely azután megteremtette a rá következő pénzügyi expanzió feltételeit. A belle époque azután valójában Clinton időszakára esett, majd a 2000-es évek pénzügyi összeomlásával, különösen pedig a NASDAQ mélyrepülésével ért véget. Az ingatlanbuborék kipukkadásával ma meglehetősen világos, hogy az Egyesült Államok központi pénzügyi szerepének és hegemóni­ájának végső válságát láthatjuk.

Ami megkülönbözteti az ön munkásságát szinte mindenkiétől, aki hasonló területet kutat, az a kapitalista fejlődés rugalmasságának, adap­tációs képességének és képlékenységének az elismerése az államok közötti kapcsolatok kontextusában. Mégis, a hosszú hullámokban, ami­kor 500, 150 vagy 50 éves etapokban tekintette át Kelet-Ázsia pozícióit az államok közti rendszerben, olyan mintákat határozott meg, amelyek meghökkentően egyértelműek, szinte már mereven meghatározottnak és egyszerűsítettnek tűnnek⁹ . Hogyan jellemezné az esetlegesség és a szükségszerűség viszonyát gondolkodásában?

Itt két különböző kérdésről van szó: az egyik a kapitalista fejlődés rugalmasságának felismerése, a másik pedig a minták ismétlődése, és hogy milyen mértékben határozza meg ezeket az esetlegesség, illetve a szükségszerűség. Először, a kapitalizmus alkalmazkodó képességéhez: ez a nézetem részben azokra a tapasztalatokra is támaszkodik, ame­lyeket még fiatalon, az üzleti életben szereztem. Először apám üzletét próbáltam továbbvinni, ami meglehetősen kicsi volt; majd nagyapám üzletében szereztem további tapasztalatokat, ami már nagyobb volt, afféle középvállalkozás. Azután összekülönböztem nagyapámmal, és az Unileverhez mentem dolgozni, amely az alkalmazottainak számát tekintve akkoriban a világ második legnagyobb multinacionális cégóriása volt. Vagyis abban a szerencsés helyzetben voltam – a kapitalista üzleti gyakorlat elemzésének szempontjából -, hogy egyre nagyobb cégekhez kerültem, ami segített megérteni, hogy nemigen lehet általában véve kapitalista vállalkozásokról beszélni, hiszen az apám üzlete, a nagyapám üzeme és az Unilever között elképesztő méretű különbségek voltak. Apám például minden idejét azzal töltötte, hogy végiglátogatta vásárlóit a textiltermelő kerületekben, és felmérte, hogy milyen technikai jellegű problémáik adódnak a gépekkel. Ezután visszament az üzembe, ahol megvitatta ezeket a problémákat a mérnökével. A gépek felszerelését vásárlóik személyes igényeihez igazították. Amikor megpróbáltam átvenni az üzlet vezetését, teljesen eltévedtem; az egész dolog olyan képességekre és ismeretekre alapozódott, amelyek apám gyakorlatá­nak és tapasztalatainak részei voltak. Én is végiglátogathattam ugyan a vásárlókat, de képtelen voltam megoldani a problémáikat – valójában még csak meg sem értettem őket. Reménytelen ügy volt. Mikor fiatal koromban azt mondogattam apámnak, hogy „ha jönnek a kommunisták, akkor gondban leszel", ő mindig így válaszolt: „Nem, nem leszek gond­ban. Csinálom majd tovább, amit eddig is csináltam. Nekik is szükségük lesz olyan emberekre, akik ezt csinálják."

Mikor apám üzletét felszámoltam, és a nagyapámhoz mentem dolgozni, az ő üzeme már sokkal inkább fordista alapokon volt megszervezve. Szó sem volt a vásárlók egyedi problémáinak a felméréséről, az üzem egysé­gesített gépeket gyártott; a vásárlóknak pedig vagy megfeleltek ezek a gé­pek, vagy nem. Nagyapám üzemének mérnökei úgy tervezték a gépeket, hogy azok megfeleljenek az általuk feltételezett piaci igényeknek, és azt mondták a vásárlóknak: ez az, amit kínálni tudunk. Embrionális tömegter­melés volt ez, embrionális futószalagokkal. Mikor azután az Unileverhez kerültem, szinte nem is láttam a termelést magát. Rengeteg különféle üzem volt – az egyik margarint gyártott, a másik szappant, a harmadik pedig parfümöket. Különféle termékek tucatjait, de a tevékenység leg­hangsúlyosabb része nem a piaci értékesítés vagy a termelés területére esett, hanem a finanszírozás és a reklámozás területére. Szóval rájöttem, hogy meglehetősen nehéz lenne bármely specifikus formáról kijelenteni, hogy az a „tipikus" kapitalista modell. Később, Braudelt olvasva azt is fel­ismertem, hogy a kapitalizmus nagymértékű alkalmazkodóképességének elmélete olyan dolog, ami történetiségében is tanulmányozható.

A baloldali és szintúgy a jobboldali nézetek egyik nagy tévedése, hogy csupán egyetlen fajta kapitalizmus létezik, ami történetileg reprodukálja magát; ám a kapitalizmus képes volt lényegileg megváltoztatni magát – különösen globális léptékben -, és ezt előre nem látható módokon tette. A kapitalizmus évszázadokon keresztül a rabszolgaságra alapozódott, és minden szempontból annyira összefonódott vele, hogy úgy tűnt, nem is létezhet nélküle. Ám amikor a rabszolgaságot eltörölték, a kapitalizmus nem csupán túlélte ezt, hanem a kolonializmus és az imperializmus bázisán jobban prosperált, mint előtte bármikor. Ekkor úgy látszott, hogy a kolonializmus és az imperializmus az előfeltételei a kapitalizmus működésének – ám a második világháború után a kapitalizmus ezeken is túl tudott lépni, és tovább prosperált. Világtörténeti aspektusból nézve a kapitalizmus folyamatosan átalakítja magát, és éppen ez az egyik legfontosabb jellemvonása. Szűklátókörűségre vallana leszögezni, hogy mi is a kapitalizmus, ha nem vesszük figyelembe ezeket a döntő fontos­ságú átalakulásokat. Ami viszont állandó marad mindezen alkalmazko­dási folyamatban, és ezért a kapitalizmus esszenciájának tekinthető, az a folyamat, amit Marx a P-Á-P+m formulával írt le, amire magam is ismételten hivatkozom, amikor a materiális és financiális expanziók váltakozásáról beszélek.

A mai Kínát tekintve azt mondhatjuk, lehet hogy kapitalizmus, de az is lehet, hogy nem – úgy gondolom, hogy ez még nyitott kérdés. De ha feltesszük, hogy kapitalizmus, akkor egyértelműen nem olyan, mint a korábbi kapitalizmusok voltak; minden ízében megváltozott. A fő szem­pont az, hogy meghatározzuk specifikumait, hogy miben különbözik a korábbi kapitalizmusoktól, hogy kapitalizmusnak nevezzük-e egyáltalán, vagy valami másnak?

És a kérdésem második része? A sajátos, hosszú távú jellemzők és a lépték megváltozása?

A materiális és financiális expanziók ciklikus ismétlődésének egyfelől van egy nagyon is egyértelmű földrajzi dimenziója, ám ez csak akkor lát­ható, ha az ember nem csupán egyetlen országra összpontosítja a figyel­mét – mert ebben az esetben teljesen eltérő folyamatokat fog tapasztalni. A legtöbb történész éppen ezt csinálja: egyetlen országra fókuszál, és ott határozza meg a fejlődés irányát. Ugyanakkor Braudel elméletének alapja, hogy a tőkefelhalmozás központjai a térben elmozdulnak; és ha az ember nem mozdul velük együtt, ha nem követi helyről-helyre, akkor nem is láthatja őket. Ha leragadunk Angliánál vagy Franciaországnál, akkor a túlnyomó részét elmulasztjuk annak, hogy mi jellemzi világtörténelmi szempontból a kapitalizmus fejlődését. Együtt kell mozdulnunk ezekkel a változásokkal, hogy megérthessük: a kapitalista fejlődés alapjában véve maga ez a folyamat, amikor a tőke az egyik feltételrendszerből, ahol az, amit ön „térbeli rögzültségnek" nevez, túlzottan korlátozóvá válik, és a verseny fokozódik, egy másik területre mozdul el, ahol egy új, nagyobb léptékű és területű rögzültség lehetővé teszi a rendszer számára a ma­teriális expanzió újabb periódusát. És azután természetesen egy ponton az egész ciklus újrakezdődik.

Mikor ezt a tézist első ízben megfogalmaztam, egybevetve Braudel és Marx sémáit, még nem fogadtam el teljesen az ön koncepcióját a térbeli rögzültségről, annak kettős értelmében – a beinvesztált tőke rögzültségéről, és arról, ahogyan a tőke bebiztosítja, fixálja magát a kapitalista felhalmozás korábbi ellentmondásaitól. Van egy belső szük­ségszerűség ezekben a mintákban, amely a felhalmozás folyamatából származik, amely egyre növekvő léptékben mobilizálja a pénzt és az egyéb erőforrásokat, és amely azután problémákba ütközik az egyre intenzívebb verseny és a különböző dolgok túlzott felhalmozása miatt. A tőke kapitalista felhalmozásának folyamata – szembeállítva a nem kapitalista tőkefelhalmozással – magába foglalja ezt a hólabda-effektust, amely fokozza a verseny intenzitását és csökkenti a profitrátát. Azok, akik a legjobb helyzetbe kerülnek egy új térbeli rögzültség megtalálásához, ezt mindig egy nagyobb „keretben" teszik. A városállamoktól, amelyek szűk keretek között halmoztak fel nagy mennyiségű tőkét, a tizenhetedik századi Hollandián – amely már több volt, mint városállam, de még ke­vesebb, mint nemzetállam – és a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi Britannián keresztül jutunk az immár kontinentális léptékű, huszadik századi Egyesült Államokhoz.

Innentől a folyamat már nem folytatódhat az eddigi módon, hiszen nincs olyan új, tágabb keret, amely felválthatná az Egyesült Államokat. Vannak nagy nemzetállamok – vagy inkább civilizációs államok -, mint Kína vagy India, amelyek területi szempontból nem múlják felül az Egyesült Államokat, ám négyszer-ötször annyi lakosuk van. Szóval most átváltunk egy új mintára: ahelyett, hogy az egyik térbeli keretből egy másik, tágabb térbeli keretbe lépnénk át, immár egy kisebb népsűrűségű keretből nagyobb népsűrűségű keretek felé mozdulunk. Sőt, korábban jómódú országokból más jómódú országokba történt az elmozdulás. Most pedig azt látjuk, hogy az irány a kifejezetten gazdag országokból olyan területek felé mutat, amelyek még alapvetően szegénynek számítanak. Kínában az egy főre eső jövedelem még mindig csupán huszadrésze az Egyesült Államokénak. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy „rendben, ha ez a helyzet, akkor most a hegemónia a gazdagoktól a szegényekhez kerül át". Ám ugyanakkor ezekben az országokban komoly belső különbségek és egyenlőtlenségek vannak. Mindez igen zavaros. Ezek egymásnak ellentmondó tendenciák, és további konceptuális esz­közöket kell kifejlesztenünk a megértésükhöz.

Ön az Adam Smith Pekinbent azzal fejezi be, hogy felvázolja egy olyan világ reményét, ahol a különféle civilizációk egyenlő feltételek kö­zött léteznek, kölcsönösen tiszteletben tartva egymást, valamint a Földet és annak természeti erőforrásait. Használná-e erre az elképzelésre a „szocializmus" szót, vagy úgy gondolja, hogy ez a meghatározás már elavult?

Nos, tulajdonképpen semmi akadálya nem lenne annak, hogy szoci­alizmusnak nevezzük, leszámítva azt, hogy sajnos ezt a szót túlzottan a gazdaság állami ellenőrzésével azonosítják. Én magam soha nem gondoltam, hogy ez jó ötlet lenne. Egy olyan országból érkeztem, ahol az államot nem sokra becsülik, és sok szempontból elveszítette az emberek bizalmát. A szocializmus és az állam azonosítása komoly problémákat okoz. Szóval ha ezt a világrendszert szocializmusnak fogják hívni, akkor ezt a szót újra meg kell határozni az emberek közötti kölcsönös tiszteletnek, illetve a természet iránti kollektív tiszteletnek a jegyében. Ám meglehet, hogy ennek kialakításában állami beavatkozással kell majd szabályozni a piaci cserét, hogy Smith-féle értelemben véve meg­erősíthessük a munkásságot és megkurtítsuk a tőke hatalmát. Inkább erre lesz szükség, mint állami tulajdonra és a termelőeszközök állami ellenőrzésére. A szocializmus fogalmával az a gond, hogy számos tor­zulást szenvedett, és ennek következtében sokat veszített hiteléből is. Ha azt kérdezi, hogy mi lenne a megfelelőbb terminus, hát fogalmam sincs – de úgy gondolom, keresnünk kell egyet. Ön igen tehetséges az új kifejezések megalkotásában, szóval önnek kellene új javaslatokkal előállnia.

Rendben, dolgozni fogok az ügyön.

Igen, szükség lenne egy új terminusra a „szocialista" helyett, amelyet történelmileg nem azonosítanak az állammal, és jobban kifejezi a na­gyobb egyenlőséget és a kölcsönös tiszteletet. Szóval ezt a fejezetet önre hagyom.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 56. sz., 2009. március-április.

 

Jegyzetek

1 Lásd: Arrighi: The Political Economy of Rhodesia. New Left Review, 1. évf. 39. sz., 1966. szeptember-október; Leys: European Politics in Southern Rhode­sia. Oxford, 1959.; Arrighi: Labour Supplies in Historical Perspective: A Study of Proletarianization of the African Peasantry in Rhodesia. In. Arrighi és John Saul (szerk): Essays ont he Political Economy of Africa. New York, 1973.

2 Arrighi: Sviluppo economico e sovrastrutture in Africa. Torino, 1969.

3 Lásd angolul: Arrighi: Towards a Theory of Capitalist Crisis. NLR, I/III, 1978. szeptember-október. A cikkek először 1972-1973 folyamán jelentek meg a Rassegna Communista 2., 3., 4. és 7. számában, Milánóban.

4 Lásd: Arrighi és Fortunata Piselli: Capitalist Development in Hostile Environments: Feuds, Class Struggles and Migrations in a Peripheral Region of Southern Italy. Review (Fenand Braudel Center), X. évf. 4. sz., 1987.

5 Beverly J. Silver: Forces of Labour: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, 2003.

6 Arrighi és Silver: Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, 1999.

7 Arrighi: Marxist Century, American Century: The Making and Remaking of the World Labour Movement. New Left Review I/179. 1990. január-február.

8 Arrighi: World Income Inequalities and the Future of Socialism. New Left Review, I/189., 1991. szeptember-október.

9 Arrighi, Takeshi Hamashita , Mark Selden (szerk.): The Resurgence of East-Asia: 500, 150 and 50 Year Perspectives. London, 2003.