Az 1970-es évtized konfliktusokkal teli éveiben egy közgazdasági ellenforradalom helyreállította a nagy világválság előtt uralkodó neoklasszikus tételeket. Az 1990-es évekre azonban megmutatkoztak a neoliberális világrend ellentmondásai és súlyos következményei. Ezek elemzéséhez Keynes és Polányi művei jól használhatók, sőt érdemesnek tűnik visszatérni Polányi javaslatához is a nemzetközi pénzügyi rendszer és a gazdasági tervezés regionalizálására vonatkozóan.

Miért Keynes és Polányi? S miért éppen most?

Az 1970-es évtized konfliktusokkal teli éveiben egy közgazdasági ellenforradalom helyreállította a nagy világválság előtt uralkodó neoklasszikus tételeket. Az 1980-as évek közepére a közgazdász társadalom a Nyugat politikai vezetőit, illetve a Bretton Woods-i intézményeket ellátta a monetarista politikák, a liberalizáció, a dereguláció, a privatizáció, a kiegyensúlyozott költségvetések, valamint a független központi bankok melletti elméleti érvekkel. A tőke a munkavállalók által kivívott előnyök visszaszorítására törekedett a nyugati iparosodott világban, s ugyanez volt a célja a harmadik világban a fejlesztési politikákkal is. Az 1990-es években pusztító s egyre gyakoribb, egyre súlyosabb pénzügyi és gazdasági válságok szemtanúi lehettünk Latin-Amerikában, Kelet-Ázsiában, Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, s a leginkább drámai módon Argentínában. 1998-ra az ezen politikák jegyében telt két évtized a világot az 1930-as évek utáni első deflációs visszaesés küszöbére juttatta. A fejlődő országok fájdalmas leértékelésekre kényszerültek a tőkemenekítés és a gyenge valuták elleni spekuláció miatt.

Ahogy a két világháború közötti időszakban is, amikor a foglalkoztatás stabilitását és a demokratikus kormányzást feláldozták a valuták stabilitása érdekében, a gazdasági megélhetés most a washingtoni konszenzus makrogazdasági előírásai alá van rendelve. A multilaterális szervezetek komplex intézkedéseinek célja a hitelezők és befektetők sajátos érdekeinek védelme a társadalom politikai nyomásgyakorlásával szemben. A globális pénzügyi szektor aláássa a termelékeny gazdaság alapjait. Most, akárcsak akkor, nem állnak rendelkezésre hatékony nemzetközi intézmények a politikai konfliktusok és a pénzügyi zavarok legyőzésére.

A gazdaságokra a kereskedelem és a tőkeáramlás előtti nyitás érdekében folyamatosan nehezedő nyomás erodálja a nemzetgazdaságok koherenciáját. A munkások és a mezőgazdasági termelők ki vannak téve a világméretű versenynek, amelynek következményeként a reálbérek és a fogyasztási termékek árai csökkennek. Mindennek haszonélvezője egy viszonylag kis számú transznacionális vállalatóriás, amelyek ellenőrzésük és irányításuk alatt tartják a technológiához és a piacokhoz való hozzáférést. A gazdag országok – mint például Kanada – már nem képesek fenntartani azokat az ingyenes oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz fűződő általános jogokat, amelyeket már akkor élveztek, amikor az egy főre eső GNP a mai érték felét érte el. Miért? Azt mondják, ez azért van így, mert fel kell áldoznunk a társadalmi biztonságot a versenyképesség érdekében. A kormányok adócsökkentési versenybe kezdtek a befektetők vonzása és megtartása érdekében. A versenyképességet a közpolitika működési alapelvének kiáltották ki.

Ahogy a világgazdaság krízisből krízisbe tántorog, s a megtakarításokat spekulatív pénzügyi piacok szívják fel, a kapitalista berendezkedés meghatározó ipari térségeinek átlagos növekedési rátái történelmi mélypontra süllyedtek.¹ Egy évtized erejéig Japán a keynesiánusok által emlegetett likviditási csapdába esett, ahol a zérushoz közeli kamatlábak már nem képesek a fogyasztás és a beruházás stimulálására. Az Egyesült Államok szárnyaló értékpapírpiacának vagyonhatása által táplált elnyújtott fellendülést vagyonok dollármilliárdjainak likvidálása követte. Keynesnek a spekulánsok és a járadékos kapitalisták "kaszinó-gazdaságáról" szóló rémálmát, s Polányinak az önszabályozó piacról felépített hamis utópiáját éljük meg. E "neoliberális" gazdasági rend az adósokkal szemben a hitelezőknek, a termeléssel szemben a finanszírozásnak, s a szegényekkel szemben a gazdagoknak kedvez. A marginalizálódottak növekvő méretű, társadalom alatti osztálya (underclass) kizárásra került a foglalkoztatás, a termelés és a fogyasztás formális körforgásából. A szegény országokban élő nélkülözők milliárdjai egyszerűen feleslegesek a globális kapitalista gazdaság szükségletei szempontjából. A rendszerre krónikus méltánytalanság és vészes instabilitás jellemző – ami végső soron politikailag is fenntarthatatlan.

Keynes visszatérőben van a mainstream közgazdaságtan által kiszabott intellektuális száműzetésből. Kiváló közgazdászok csatlakoztak más tudományágak képviselőihez, hogy felhívják a figyelmet Polányi nézetére, miszerint a gazdaságpolitikát átfogóbb társadalmi céloknak kell alárendelni. Figyelmeztetése, amelyben a társadalmi, kulturális és környezeti szükségleteknek a piac parancsszava alá történő rendelésével járó veszélyekre utalt, mintha ma íródott volna.

A hidegháború vége a békeosztalék s egy ragyogó jövő ígéretét hozta el a kapitalizmus számára. A nemzetközi gazdasági élet expanziójához szükséges politikai, gazdasági és pénzügyi környezet azonban felettébb problematikus. Valójában a globális politikai rend átrendeződésének vagyunk szemtanúi, értve ezen a neokolonialista katonai vállalkozásokat is, amelyek a kései 19. század birodalmi vetélkedésére emlékeztetnek. A történelmi törésvonalak megnyílnak. Az államok feltöredeznek az újjáéledő nacionalizmusok által keltett kényszerek hatása alatt. Az egyenlőtlenségek csaknem mindenütt kiéleződnek. A méltányosságot, a társadalmi igazságosságot és a demokráciát alárendelik a kapitalizmus ragadozó formája által képviselt követelményeknek, vagyis egyfajta eredeti tőkefelhalmozásnak, amely inkább a létező magán- és közösségi eszközök birtokbavételében és kontrollálásában érdekelt, mintsem a valódi termelékeny beruházási tevékenységben. A politikusok és a politika leértékelődnek. Mindent átható nyugtalanság uralkodik. A környezetet visszafordíthatatlan degradálódás fenyegeti. A vezető ipari térségek élete a biztonság és bizonyosság mélységes hiányával jellemezhető. A kínai ipari forradalom, az India által produkált robbanásszerű növekedés és az elöregedő népesség által keltett demográfiai krízis költségei a növekedési pontok Ázsiába való eltolódását jelzik. A latin-amerikai politikai vezetők új generációja és az Afrikában hallható hasonló morajlások kihívást jelentenek azzal szemben, hogy a G8 országai határozzák meg a világfejlődés menetét.

1991-ben az Egyesült Államok vetélytárs nélküli katonai szuperhatalommá lépett elő, s a dollár továbbra is a legfontosabb globális tartalékvalutaként funkcionál. Azonban bárki megkérdezheti, hogy vajon mennyi ideig képes az Egyesült Államok saját pozícióját egy vezető gyarmatosító birodalom központjaként fenntartani, ismerve az üzleti tevékenységnek egy békés, nemzetközileg megfelelően szabályozott világot szolgáló követelményei, valamint a globális katonai dominancia elérését célzó amerikai vállalkozás destabilizáló hatású hazai és nemzetközi következményei közötti ellentmondást.

Keynes számára "a korszak nagy problémáját a modern indusztrializmusnak a pénzügyi kapitalizmus béklyóiból való felszabadítása jelentette" (Dillard 1948: 102.). Polányi azt gondolta, hogy csak az Egyesült Államok hitt az egyetemes kapitalizmusban; a változatos gazdasági és társadalmi intézményekkel rendelkező regionális blokkok közötti irányított kereskedelem világát vizionálta. A körülmények eltérőek, s a történelmi analógiák mindig merészek, ám hiszünk abban, hogy a két világháború közti évek eseményeinek Keynes és Polányi által adott leírásai némi világosságot teremtenek mai zavaros világunkban. Létfontosságúvá vált a korlátok nélküli gazdasági növekedés bomlasztó erői feletti demokratikus politikai kontroll megerősítése. Keynes és Polányi tapasztalatai segíthetnek minket abban, hogy helyreállítsuk és megmentsük a nyilvános politikai teret a Keynes által leírt "gazdasági gépezettől".

Az eszmék hatalma

Keynes (szül. 1883) és Polányi (szül. 1886) generációjának európai értelmiségijei úgy voltak kondicionálva, hogy a társadalom jóléte iránt felelősséget vállaljanak. Közértelmiségiként (Keynes), illetve szociálisan elkötelezett tudósként (Polányi) hittek abban, hogy az eszmék képesek befolyásolni a világ haladásának irányát.

Bár különböző háttérrel rendelkeztek, egy egész generációt érintő élményben osztoztak: az első világháború korszakhatárt jelentő traumatikus eseményében. Polányi esetében generációja háború s a háború valamennyi következménye iránti, személyesnek érzett felelőssége motiválta a Korunk gyökerei (The Origins of Our Times) irányába mutató törekvéseit – ez volt ugyanis A nagy átalakulás (The Great Transformation) eredeti címe. Keynes és Polányi kiegészítik egymást: Keynes ragyogó közgazdász és elkötelezett köztisztviselő, az angol liberalizmus legjobb hagyományainak terméke; Polányi pedig gazdaság- és társadalomtörténész, közép-európai intellektuális háttérrel és lakhellyel, valamint szocialista beállítódottsággal.

Keynest más jeles közgazdászokhoz viszonyítva sokkal inkább motiválta a gyakorlati politika befolyásolása iránti vágy. Keynes hitt abban, hogy "a kapitalizmus bölcsen irányítva hatékonyabbá tehető a gazdasági célok elérésére, mint bármely más elképzelhető rendszer (Keynes 1971a: 294.). "Az egyéneket pénzszerzésre sarkalló erők támogatása, bátorítása és védelme" (293.) számára mélységesen kifogásolható volt. Utópiája a jólét, a kényelem, a szépség, a jóindulat és a változatosság társadalma volt, ahol "a pénz szeretetét" (329.) mentális kórságnak tekintik. Polányi osztozott a pénz szeretetétől való idegenkedésben. Mindenesetre a "piaci társadalom" általa adott kritikája továbbment Keynesén. Éppen a "gazdasági motívumok" alapvető emberi tulajdonságként való létezését kérdőjelezte meg. Polányi számára az ipari kapitalizmus egyedülálló szerepet töltött be az emberi történelemben a gazdasági szerveződés lényegi alapelveinek fokozott előretörése szempontjából. Ahogy Marx, Polányi is az ipari forradalom szülőhelyén, Angliában találta meg "korunk gyökereit".

"A piacgazdaság […] gyengeségei […] a kontinensen vezettek a legtragikusabb bonyodalmakhoz. Ahhoz, hogy megérthessük a német fasizmust, a ricardói Angliához kell visszatérnünk. […] A piacgazdaság, a szabadkereskedelem, az aranystandard angol találmány. Ezek az intézmények omlottak össze mindenütt a húszas években – Németországban, Olaszországban vagy Ausztriában az esemény mindössze erősebben politikai és drámai volt. De bármilyen volt is a végső epizódok díszlete és hőfoka, a civilizációt tönkretevő hosszú távú tényezőket az ipari forradalom szülőhelyén, Angliában kell tanulmányozni." (Polányi 1944: 30.; magyarul: Polányi 2004: 57.)

Polányi figyelmeztet, hogy "az önszabályozó piac […] egy pillanatig sem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül" (Polányi 1944: 1.; Polányi 2004: 26.).

Az 1920-as évtized volt a hosszú 19. század utolsó lélegzetvételének ideje, s az időszak az 1929-1933-as világgazdasági válsággal végleg lezárult. Keynes és Polányi is elsődleges szerepet tulajdonított a nemzetközi monetáris rendszernek – mint olyan transzmissziós mechanizmusnak, amely politikailag fenntarthatatlan kényszereket rótt azon országokra, amelyek a pénzügyi piacok parancsszavához való alkalmazkodásra kényszerültek a járadékos kötvénytulajdonosok érdekében. Keynes elemzése az Anglia által szolgáltatott tapasztalatokból táplálkozott, ahol az aranystandard biztosította a tengerentúli hatalmas befektetések értékét, rögzített jövedelmű instrumentumok formájában, s az alkalmazkodás terhe a munkásosztály nyakába szakadt. A Polányi által adott elemzés leírta az alkalmazkodás Németországra, illetve a közép- és kelet-európai gyönge és periferikus helyzetű utódállamokra gyakorolt hatását, ahogy az országok megkísérlik megóvni valutáik értékét azáltal, hogy feláldozzák a demokráciát a "jó pénz" érdekében, s mindezt a fasizmus felemelkedéséhez kapcsolta.

Az 1990-es években a korai 80-as években megkezdett gyakorlati politikák magasabb fordulatra kapcsolására tett kísérlet szemtanúi lehettünk. E kísérlet célja az 1870 és 1914 közötti "aranykor" újbóli megteremtése volt, amelyet a "globalizáció" fogalmával igyekeztek a köztudatba ültetni és népszerűsíteni. A "neoliberális" forgatókönyv egy mindenre kiterjedő "szabad" globális piac megteremtése az áruk, szolgáltatások és a tőke számára – kivéve a munkaerő piacot. Az iparosodott világban az egymást kiegyenlítő társadalmi és politikai kényszerek (a Polányi által adott kettős mozgás) bizonyos mértékig alárendelték a tőke szabadságát a közjónak. Ha ezt a rendszert világméretekre transzponáljuk, semmiféle hasonló mechanizmus nem létezik, s egyfajta globális apartheiddel van dolgunk. A munkát nemzeti határok közé zárják, ám a tőke mobil. Az erőtlen államokat megfosztják fiskális és adminisztratív erőforrásaiktól, amelyekkel az egymással konfliktusban álló érdekeket egyezségre juttathatnák. Azok a mechanizmusok, amelyek révén a kapitalizmus ezen ragadozó formája kibillenti az életképes gazdaságokat, s amelynek révén kimeríti a fejlődő világ emberi és környezeti erőforrásait, pénzügyi természetűek. E mechanizmusok a nemzetközi pénzügyeket és befektetéseket irányító szabályokba vannak kódolva, s a mechanizmusok működését a hitelezői érdekek kényszerítik ki a multilaterális szerveződéseken, köztük a Bretton Woods-i intézményeken, valamint a világkereskedelmi szervezeten (WTO) keresztül. A következmény az aranystandard mechanizmusainak – igaz, nem tökéletes és kevésbé automatikus módon, komplex politikai egyezkedés révén történő – reprodukálása.

Polányi Károly: A világgazdasági válság közép-európai nézőpontja (1918-1933)

Közép- és Kelet-Európa számára az első világháború politikai megrázkódtatást hozott, amely megtépázta a birodalmi Németországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát gyönge és törékeny utódállamokra szabdalta, a cári Oroszországban pedig hozzájárult a nagy szocialista forradalom kirobbanásához. A Szovjetunió megörökölte a cári hódításokat Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten. Az Ottomán Birodalom maradványait Nagy-Britannia és Franciaország vette birtokába, amely végzetes következményekkel járt Közép-Kelet, illetve Észak-Afrika egész régiója számára – olyan következményekkel, amelyek még ma is láthatók a lapok címoldalain.

Bécsben egy világ zárult le. Egy 50 milliós, többnemzetiségű birodalom tündöklő fővárosa a maradék Osztrák Köztársaság központja lett – ám az új állam lakossága mindössze 6 millió főt számlált, ami túl kicsiny és túl szegény volt ahhoz, hogy életképesnek tekinthessük. A Köztársaság első kormányát a szociáldemokrata párt alakította meg, az első pénzügyminiszter pedig Joseph Schumpeter volt (aki hamarosan Németországba távozott). Káosz és infláció uralkodott. A tartományok falusi jellegűek s jellemzően katolikus vallásúak voltak; Bécs ezzel szemben kozmopolita és szocialista. Az 1920-as években a "Vörös" Bécs szocialista kormányzata által indított oktatási reformok és a mintaként szolgáló bérlakás-építési projektek nagy hatást gyakoroltak Polányira – a társadalmi és politikai erők diadala volt ez a kedvezőtlen gazdasági körülmények felett.

1924-től az Österreichische Volkswirt, Közép-Európa vezető pénzügyi és gazdasági hetilapjának főmunkatársi státusza a kontinentális Európa gazdasági és politikai megrázkódtatásai által keltett vihar középpontjába helyezte Polányit. Innen nézte végig, hogyan omlottak össze a nyugati hatalmaknak az 1914 előtti gazdasági rend visszaállítását célzó kísérletei. Innen figyelte az 1931-ben bekövetkezett végső összeomlást is, amikor egy Bécsben kialakult pénzügyi krízis nyugat felé, Angliába terjedt tovább, végső soron pedig az egész világgazdaságra. 1933-ban, amikor a kedvezőtlenebbé váló politikai légkörben az újság nem tarthatott meg egy prominens szocialista szerkesztőségi munkatársat, Polányi Angliába távozott, ám továbbra is írt a lapba.

Aláhúzandó a Polányi által nyújtott közép-európai nézőpont jelentőségét, megjegyezzük, hogy a "Világgazdasági válság mechanizmusai"² témakörében 1933-ban írott fontos cikke ezekkel a szavakkal kezdődik: "közép-európai nézőpontból". A cikk által megfogalmazott állítás a következő volt:

"[…] a háború utáni időszak egésze – beleértve az Egyesült Államokban lezajlott csodálatos prosperitás nyolc évét, a számos egyéb országban (Kanadában, Argentínában és máshol) fenntartott gazdasági növekedést, e lehangoló történelmi korszak sokszínű és merész technikai, gazdasági, valutáris és kereskedelempolitikai vállalkozásait – az 1929. évi pénzügyi krachig, illetve az 1933-as világméretű gazdasági depresszióig egyetlen gazdasági krízis, amely különböző formákban manifesztálódik, ahogy áthatja és átalakítja a világot." (Polányi 1933: 1.; kiemelések – K. P. L.)

A háború utáni első évek gazdasági krízise nem oldódott meg – csak elhalasztódott. "Az egyes területeken úgy sikerült az egyensúly állapotát elérni, hogy az alkalmazkodás terhét – akaratlagosan vagy másként – más gazdasági régióba vagy szektorba helyezték át […] Amikor eljött a számvetés elkerülhetetlen órája, nemcsak a régi, parázsló tüzek lobbantak újra lángra, hanem az egész krízis kiterjedtté és intenzívvé vált, és minden korábbit elhalványított." (Polányi 1933: 1.)

Polányi a világgazdasági válság gyökereit az első világháború emberi és társadalmi pusztításának léptékében azonosította. Ahogy írta, "a társadalmi szövedék nem tudta életben tartani az alkalmazkodás erőit egy világháború utáni egyensúlyig" (Polányi 1933: 2.). A háború előtti növekedési ráták szerint az ipari termelésnek Európában nagyjából meg kellett volna kétszereződnie 1913-1933 óta. Ehelyett mindössze 60%-kal bővült, 1933-ban pedig az 1914. évi szint alá esett. A háború által kiváltott politikai-szociológiai sokkhatás azzal járt, hogy az egyensúly eléréséhez évekre lett volna szükség. A társadalmi keret azonban nem tartható fenn, hacsak a politikai vezetők nem képesek eleget tenni a várakozásoknak – és megakadályozni, hogy a szociális igényjogosultak (social claimants) három fontos csoportja (vagyis a kötvénytulajdonosok, a munkavállalók és a parasztság) csalódjon.

Polányi ezután a háború által okozott költségek és zavarok miatti "alkalmazkodás" Nyugat- és Közép-Európa legfontosabb gazdasági osztályait érintő elosztási hatásának mintaszerű politikai-gazdasági elemzésével folytatja írását. "A győztes (nyugati) országokban a kötvénytulajdonosok érdekei elsőbbséget élveztek; a valuták stabilitásába és a hitelbe vetett hitük volt Európa háború utáni újjáépítésének az alapja." (Polányi 1933: 3.) Végső soron a járadékjövedelmek és a vagyonok értékének megvédése miatti alkalmazkodás teljes terhe a munkásosztályra hárult. A vesztes országokban egy életképes társadalmi rendszer a járadékjövedelmek megóvását a valuták védelme, a munkavállalói jövedelmekét a reálbérek stabilizálása, a mezőgazdasági jövedelmekét pedig a fogyasztási javak árainak stabilizálása révén igényelte. A kontinentális Európa háború sújtotta és tőkeszegény gazdaságai nem tudtak megfelelni mindezen igényeknek. A jövedelemtulajdonosok fontosabb csoportjainak többletkereslete mindössze három forrásból volt kielégíthető:

"1. Belföldi újraelosztás, amely révén egyeseket másokhoz képest kedvezőbb helyzetbe hoznak (pl. védővámokkal kedvezhetnek a mezőgazdasági termelőknek a városi fogyasztók kárára, vagy bérinflációval javíthatnak a munkavállalók helyzetén a középosztálybeli megtakarítók rovására);

2. tőkefogyasztás infláció révén és az aktívák külföldieknek történő értékesítése; vagy pedig

3. külső hitelfelvétel és megnövelt eladósodás." (Polányi 1933: 6.; kiemelések – K. P. L.)

Végső soron az államok deficitjüket véget nem érő külső hitelfelvétellel finanszírozták. A gyengébb nemzetgazdaságok segítségért folyamodtak az erősebbekhez.

"Az egész Európa számára ultramodern csővezetéken folyósított hitel forrása Amerika mérhetetlen gazdagsága volt. Az Amerika által a háború során realizált hatalmas profitok gazdái új befektetési lehetőségeket kutattak. Európa újjáépítése kiváló üzleti lehetőségnek tűnt, amely emellett újjáéleszthette az amerikai exportot is. A hitelmechanizmusok – amelyeket a kortársak csaknem mitikus erőkkel ruháztak fel – a legfontosabb szereplők voltak a krízis tízéves kitolásában." (Polányi 1933: 6.; kiemelés – K. P. L.)

Polányi felrajzolta a válság földrajzi lefolyását a keleti gyöngébb periferikus országoktól Nyugat-Európa erősebb gazdaságai felé. Az aranystandard 1920-as évek közepén történt restaurálása megfosztotta a vesztes államokat "az inflációs finanszírozás titkos tartalékától" (Polányi 1933: 7.). Strukturális deficitjeiket egyre nagyobb mértékben külföldi hitelek igénybevételével fedezték. Ezen adósságok terhét így a győztes államokba transzferálták – amelyek valutái ugyancsak nem voltak biztonságosak. "Az aranystandard visszaállítása volt az az ékszíj, amely még a legerősebb európai gazdaságok deficitjeit is átvitte az amerikai pénzügyi intézmények hiteljegyzékébe." (Polányi 1933: 9.; kiemelések – K. P. L.)

"Az Egyesült Államokban 1926 és 1928 között elérhető olcsó pénz hitelek formájában árasztotta el Európát. Amikor 1928 júliusában a New York-i FRS-ráta 3,5-ről 5%-ra emelkedett, elfojtandó ezzel egy spekulációs részvénypiaci buborékot, a hosszú lejáratú tőke Európába irányuló kínálata elapadt. 1929 első felében a New Yorkban forgalomba hozott európai kötvények értékét az előző évi egyötödére csökkentették. Amikor az amerikai inflációs politikák a visszájukra fordultak, az adós államokra nehezedő pénzügyi nyomás elindította a világválságot. Sem arany, sem új pénz nem állt rendelkezésre a fizetések deficitjének finanszírozására. Az adós államoknak ekkor nem volt alternatívájuk az áruexport fokozására. 1928/29 óta az európai és a tengerentúli exportáló országok számára gyakorlatilag semmi sem volt drága, hogy exportjukkal elárasszák a piacokat." (Polányi 1933: 12.; kiemelés – K. P. L.)

Az 1920-as évek végén manifesztálódott világméretű általános áresés trendje a világválság nyitánya volt csupán. Később jött a hitelválság 1931-ben, a világkereskedelem hanyatlása 1932-ben, majd a valuták összeomlása 1933-ban. A gazdasági deficitek földrajzi és időbeli eltolódása lezajlott. Ha az infláció sikert ért el a társadalmi szövedék megmentésében, nem tudta megmenteni az emberiséget az alkalmazkodás fájdalmas folyamatától. Polányi J. B. Condliffe professzort, a Népszövetség 1932-33. évi gazdasági évkönyvének legfontosabb szerzőjét idézi elemzésének megerősítésére.

"A valódi nehézségek nem manifesztálódtak addig, amíg a legtöbb adós állam valutái egymástól függetlenek, az árfolyamok rugalmasak, a nemzetközi államadósságok pedig szabályozatlanok voltak. Ám amint a valuták visszatértek az aranystandardhoz, az árfolyamokat rögzítették, és az adósságszolgálati fizetésekről hivatalosan tárgyalások kezdődtek, a feszültségek az újonnan helyreállított nemzetközi pénzügyi rendszerben fokozódtak. Az 1925 és 1929 közötti néhány év során az adósságszolgálat a nemzetgazdaságok radikális kiigazítása nélkül került teljesítésre az adós államokba irányuló nagytömegű tőkeáramlás révén, különösen az Egyesült Államokból. 1928 és 1929 között a tőkeáramlás gyengült. Ahogy az adós országokra nehezedő nyomás erősödött, az árfolyamok estek, és a hitelek elapadtak, a nemzetközi alkalmazkodás nehézségei kiváltották a nemzetközi fizetések teljes rendszerének összeomlását." (Situation Economique Mondiale 1932-33: 277.)

A valutaválság miatti politikai destabilizálódás

A nagy átalakulásban Polányi leírta a Genfben székelő Népszövetség által végrehajtott stabilizációs programokat, amelyek célja a valuták Közép- és Kelet-Európában történő helyreállítása volt.

"[…] Genfnek az volt az álláspontja, hogy a társadalmi szervezet kérdéseit teljesen alá kell rendelni a valuta-helyreállítás szükségleteinek. Az elsődleges szükséglet a defláció volt; a belföldi intézményeknek, amennyire tudtak, alkalmazkodniuk kellett. […] A defláció híveinek eszménye »az erős kormány és a szabad gazdaság« volt, de míg a kormányra vonatkozóan ezt úgy értelmezték, hogy szükségállapothoz illő jogosítványokat kap és felfüggeszti a köz szabadságjogait, a »szabad gazdaságon« a gyakorlatban az ellenkezőjét értették annak, amit jelentett: kormányzatilag szabályozott árakat és béreket. […] a Genf által elítélt inflációs kormányok alárendelték a valuta stabilitását a jövedelmek és a foglalkoztatottság stabilitásának; a Genf által hatalomra segített deflációs kormányok nem kisebb intervencióval a jövedelmek és a foglalkoztatottság stabilitását rendelték alá a valuta stabilitásának." (Polanyi 1944: 233.; Polányi 2004: 292-293.)

"A liberális közgazdászok tisztán gazdasági intézménynek tekintették az aranystandardot, még megfontolni sem voltak hajlandók, hogy a társadalmi mechanizmus része lenne." (Polanyi 1944: 20.; Polányi 2004: 45.) A külföldi adósok hitelképességébe vetett hit a rögzített valutaárfolyamok rendszerén és a biztosított konvertibilitáson nyugodott. A fedezetlen kötelezettségek értéke jelentősen meghaladta a hitelfelvevő országok adósságszolgálati kapacitását, s végső soron az egész hitelrendszer felbomlott és összeomlott. Polányi szerint "a hitel a modern kapitalizmus történetében soha ennyire nem volt átpolitizálva". Az IMF 1980-as és 1990-es években végrehajtott, politikailag motivált és politikailag egyeztetett segélycsomagjaival és strukturális kiigazítási programjaival való párhuzamok túlságosan nyilvánvalók ahhoz, hogy további kommentárokra lenne szükség.

Polányi adatokkal támasztotta alá az aranystandardnak a stabilitás, illetve a normális és egészséges állapot közvetítésére vonatkozó teljesítőképességébe vetett általános hitet, amelyet azon pusztító inflációk háttere előtt kell látni, amely az első világháború után Közép- és Kelet-Európában tönkretette a nemzeti valutákat. A középosztály megtakarításai lemorzsolódtak. Iszonyú méretű vagyonok halmozódtak fel a spekulánsok kezében. "A valuta lett a nemzeti politika kulcskérdése." (Polanyi 1944: 24.; Polányi 2004: 50.) Az országok "a szó szoros értelmében koplaltak, hogy elérjék az arany partokat" (Polanyi 1944: 25.; Polányi 2004: 51.). "[…] az osztrák koronán végrehajtott sikeres műtéttel, amelyet a páciens sajnos nem élt túl, Bécs lett a liberális közgazdászok Mekkája. Bulgáriában, Görögországban, Finnországban, Litvániában, Lettországban, Lengyelországban és Romániában a valuta feljavítása biztosított jogcímet a hatalomra az ellenforradalomnak. Belgiumban, Franciaországban és Angliában a hatalmon lévők a szilárd monetáris normákra támaszkodva szavazták le a baloldalt." (Polanyi 1944: 24.; Polányi 2004: 49.) "[…] nemigen volt olyan belső válság Európában, amely ne valamilyen külgazdasági problémában tetőzött volna. A politológusok a különböző országokat most nem kontinensek szerint csoportosították, hanem aszerint, hogy mennyire ragaszkodnak valamilyen szilárd valutához." (Polanyi 1944: 23.; Polányi 2004: 49.) "Mindig a valuta volt veszélyben, és az okot is mindig az inflációs [ti. inflált] bérekben és a költségvetések egyensúlyhiányában látták." (Polanyi 1944: 229.; Polányi 2004: 287.)

Végső soron mindez teljesen összeomlott, megnyitva a "nagy átalakulást". Németország a nemzetiszocializmus ideje alatt újra felélénkítette a gazdaságot a háborúra való felkészüléssel és a szociális programokkal kapcsolatos nagyarányú közkiadások révén. A munkásságot elnyomták, és a tőke profitabilitása helyreállt. Oroszország ötéves terveket alkalmazott. Európa kisebb országai feladták az aranystandardot, s részben bezárták gazdaságaikat, amint a nemzetközi kereskedelem és beruházás összeomlott. Az Egyesült Államokban a New Deal Roosevelt elnök által eszközölt intézkedései közvetlenül szegültek szembe a megrögzült pénzügyi érdekeknek, s komoly összegeket fordítottak arra, hogy a munkanélkülieket különböző innovatív programokba vonják be.

Gazdaság és demokrácia

Egy, a gazdaság és demokrácia témájában írt figyelemre méltó tanulmányában – amely 1932 decemberében, Hitler hatalomra jutásának előestéjén az Österreichische Volkswirt lapjain jelent meg – Polányi a korabeli megfigyelő frissességével a kontinentális európai politika két világháború közötti holtpontjának a leírását adja. A győztes nyugati országokban (ahol a járadékosok érdekeinek kedveztek) Polányi megfigyelte, hogy a baloldali kormányok belebuknak a valutakérdésbe. "A vesztes államokban a demokrácia szenvedett vereséget a háború, a gazdasági válság által keletkezett trauma, illetve a pártpolitikának a demokrácia tekintélyét aláásó degenerációja miatt."

"A gazdaság és a demokrácia nevében a jobb- és baloldal viszályban áll egymással. A baloldal a demokráciára van alapozva, a jobboldal a gazdaságra. A gazdaság és demokrácia ebből származó elkülönülése növeli a katasztrofális polaritáshoz vezető feszültséget. A politikai demokrácia világa olyan erőknek ad teret, amelyek beavatkoznak a gazdaságba, s megzavarják és korlátozzák a gazdasági folyamatot. Válaszként a gazdaság az üzleti világ általános támadást indít a demokrácia ellen, a vele szembeni felelőtlen és a valóságtól távol eső rosszindulat megtestesülésének tekintve azt." (Polányi 1932: 1.)

"A munkás elsáncolta magát a parlamentben, ahol számaránya súlyt adott neki, a tőkések erőddé változtatták az ipart, hogy onnan parancsolgassanak az országnak." (Polanyi 1944: 135.; Polányi 2004: 295.)

Polányinak a gazdaság demokráciával (s gyakran a politikusokkal) szembeni vádiratáról adott áttekintése felemlegette az infláció, a szubvencionálás, a protekcionizmus, a szakszervezetiség, a valutastabilitás megőrzését szolgáló intézkedések iránti felelősséget; az egyes vállalkozásoknak nyújtott költséges és ésszerűtlen támogatásokat; bizonyos ipari ágazatok közösségi támogatását és rehabilitációját, a különösen magas béreket és szociális kiadásokat. Ez az IMF és a Világbank által a "populista" kormányoknak tulajdonított "kormányzati hibák" és "ártorzítások" felsorolásaként cseng – amely kormányok híján vannak a strukturális reformok végrehajtásához szükséges "politikai akaratnak". Plus ça change…³

Mindezért, valamint az árak, a kibocsátás és a fogyasztás könyörtelen csökkenéséért, illetve a tömeges munkanélküliség miatti növekvő szenvedésért a demokráciát hibáztatták (Polanyi 1932: 1.). "A politika, a politikai pártok és a parlamentek elvesztették hitelességüket. A demokrácia rossz hírbe került. A tömegek széles rétegei, mind jobb- és baloldalon, a demokrácia ellen fordultak." (Polanyi 1932: 2.)

"Számos országban, ahol a parlamentarizmust és a demokráciát nemrégiben honosították meg – mint például Németországban, Olaszországban, Lengyelországban, illetve Kelet-Európa legnagyobb részében -, a gazdasági érdekek cserbenhagyták a demokráciát és a polgári jogokat. A háború utáni időszakban a dolgozó osztályok a burzsoáziánál nagyobb intellektuális és morális ellenálló képességet mutattak a diktatúrákkal szemben." (Polanyi 1932: 4.)

Polányi emlékeztet arra, hogy a harcos liberálisok – Maucaulaytól Misesig, Spencertől Sumnerig – kifejezték azon meggyőződésüket, hogy a népi demokrácia^* veszélyt jelentett a kapitalizmus számára (226.). Ez arra enged következtetni, hogy a nemzetek és társadalmak nemzetek feletti, a népi demokratikus erők által hozzá nem férhető szabályokhoz való kötésére vonatkozó jelenlegi kezdeményezések Polányi állításának illusztrációját jelentik, amely szerint a demokrácia inkompatibilis az "önszabályozó piaccal" (amely jelenleg globális). A kifejezés talán félrevezető, mivel – Polányi magyarázata szerint – a "laissez faire" nem a dolgok természetes állása, hanem sokkal inkább olyan gazdasági rend, amely nem működhet a piacok elsődlegességét minden versengő prioritással szemben megvédelmező intézmények nélkül. Pontosabban fogalmazva a tőkepiacot megvédelmező intézmények nélkül, mivel a liberális gazdaság "a tulajdonra való jogcímek folytonosságába vetett abszolút bizalmat" igényel (Polanyi 1944: 234.; Polányi 2004: 294.). Valójában ez volt a javasolt Többoldalú Befektetési Megállapodásról (Multilateral Agreement on Investment – MAI), illetve a WTO és az FTAA pártfogásával javasolt új befektetési rendről folytatott vita központi kérdése. A globalizációs napirend explicite célul tűzte ki, hogy a népi demokratikus politikát a befektetői jogok és vagyoni igények biztonságának rendelje alá, amelyet jelenleg kiterjesztettek a "szolgáltatások" kereskedelmére, illetve a "kereskedelemmel összefüggő szellemi tulajdonra" is.

A nagy átalakulás

Ahogy már utaltunk rá, Polányi az európai fasizmus két világháború közötti felemelkedésének végső okát abban az utópikus kísérletben látta, hogy a társadalmat piaci törvényeknek vessék alá. Eme forradalmi doktrína szülőhelye a 19. századi Anglia volt. Akárcsak Marx, Polányi is forradalmi innovációként észlelte az emberi és természeti erőforrások áruvá tételét, amely szabadjára engedte a termelési energiákat, s létrehozta a 19. század ipari civilizációjának elmondhatatlan gazdagságát.

Míg Marx hitte, hogy a kapitalizmus végső soron megbukik az inherens gazdasági ellenmondások miatt, Polányi a hangsúlyt az ember és a természet áruvá tételének társadalmi és ökológiai következményeire helyezte. Kijelentette, hogy a piacok növekedése és bővülése elkerülhetetlenül ki fogja élezni a társadalmi ellentmondásokat, s olyan szociális és politikai intézkedéseket és mozgásokat szül, amelyek célja a társadalomnak a piac dezintegráló erőivel szembeni védelme. Ezt nevezte ő "kettős mozgásnak". Fontos, hogy megértsük: ez nem valamiféle önkorrigáló mechanizmus volt a kapitalizmus mértéktelenségeinek enyhítésére, hanem egzisztenciális ellentmondás, amely a kapitalista piacgazdaság korlátlan bővülés iránti követelményei, illetve az emberek arra vonatkozó kívánalmai között állt fenn, hogy a társadalomban kölcsönösségre épülő viszonyok között éljenek. Megjegyezzük, hogy A nagy átalakulás első oldalának utolsó soraiban álló, az önszabályozó piac ideájának utópisztikus voltára, valamint az önszabályozó piac katasztrofális következményeire vonatkozó, sokat idézett szöveget az alábbiak követik: "A társadalomnak óhatatlanul intézkednie kellett önmaga védelmében, de minden intézkedés rongálta a piac önszabályozását, bomlasztotta az ipari életet, és így egy másik módon is veszélyeztette a társadalmat." (Polanyi 1944: 1.; Polányi 2004: 26.)

Polányi úgy látta, hogy a piaci rendszer ("a gazdaság") szükségszerűen véget nem érő konfliktusban van a társadalom népi erőivel ("a demokrácia"), és "legtisztább formájában" nem képes tolerálni a demokratikus beavatkozást. Legtisztább formája ugyanis a fasizmus.

"A fasiszta kiutat abból a zsákutcából, ahová a liberális kapitalizmus jutott, a piacgazdaság olyan reformjaként jellemezhetjük, melyet a gazdaság és a politika valamennyi demokratikus intézményének kiirtásával értek el. Új életet leheltek a felbomlás szélén álló gazdasági rendszerbe, miközben a népet alávetették egy átnevelési folyamatnak […].ami egy olyan politikai vallás dogmáinak az elsajátíttatásából állt, amely minden formájában tagadta az emberek testvériségét. Mindez tömeges megtérést követelt, az ellenszegülőket a kínzás tudományos módszereivel kényszerítették megadásra." (Polanyi 1944: 237.; Polányi 2004: 297.)

Vajon nem illik-e jól ez a leírás Pinochet Chiléjére, amelyet oly sokan gazdasági sikernek kiáltanak ki?

J. M. Keynes és az aranystandard deflációs osztályjellege

Keynes a járadékos tőke és az ipari munkásosztály közötti osztályharcot írta le az 1920-as évek Nagy-Britanniájának vonatkozásában – amely akkor a világ leggazdagabb országa volt. A brit járadékos "dologtalan" osztály (amelynek háború előtti idillikus életvitelét Keynes egy sokat idézett helyen írta le⁴) gazdagságának forrásai a kötvényben és részvényben tartott nagy tömegű külföldi portfólióbefektetések voltak. A pénzügyi horgony, amely megóvta ezen aktívák értékét, a brit valuta stabilitása volt, amely rögzített és nem változó aranyparitást tartott fenn 1818 óta. 1914 előtt Nagy-Britannia formális és informális gyarmatai az Egyesült Államokban és Európában eszközölt befektetésekkel együtt a GDP 10%-át kitevő járadékos jövedelmet termeltek ki. 1870 és 1914 között a brit tőkeexport átlagosan a GNP 5%-ára rúgott (ez messze meghaladja a bármely mai tőkeexportáló országból származó nettó külföldi befektetések arányát). Nagy-Britannia körülsáncolt társadalmi osztálystruktúráját életben tartotta és megerősítette az exportorientált gazdaság, amelyben a béreknek a belföldi piacok vásárlóerejéhez való hozzájárulása nem bírt nagy jelentőséggel a befektetői közösség számára. A béreket tisztán költségként vették számba – e nézetet napjaink közgazdászszakmája is osztja.

Az első világháború után az angol fontnak az aranyhoz viszonyított, háború előtti paritásra való visszaállítása lett a Bank of England elsődleges célja – amellyel a kötvénytulajdonosok és a világ első számú pénzügyi központjaként működő londoni City érdekeit szolgálta. Bár a tetemes kamat- és profit-visszaáramlások, a szolgáltatásexport elegendőek voltak ahhoz, hogy Nagy-Britannia fogyasztási cikkekre irányuló importjának nagyjából egyharmadát fedezzék, az exportból származó jövedelmek már nem érték el azt a szintet, amely fenn tudta tartani az új kanadai és latin-amerikai kötvények vásárlásainak volumenét – ezektől várták a brit befektetők járadékjövedelmeik fenntartását és növelését. A (túlértékelt) angol font nyomás alatt volt, s a Bank of England rövid lejáratra adósodott el a New York-i pénzpiacon, hogy ezzel megtámogassa a hosszú lejáratú tőke kiáramlásainak fenntarthatatlan szintjét. Vagy a brit befektetőknek kellett volna külföldi befektetéseiket csökkenteni, vagy a szénbányászok nominális béreit kellett volna mérsékelni ahhoz, hogy vissza lehessen szerezni Nagy-Britannia egyedüli és legfontosabb exportcikkének versenyképességét.

Keynes megértette, hogy ami a sterling 4,40 dolláros, illetve a 4,86 dolláros háború előtti paritása közötti "mérsékelt rés" technikai kérdésének látszott, az valójában a munkások és a – tengerentúli befektetéseik értékének magas kamatlábak általi védelmezésében érdekelt – járadékosok közötti osztálykonfliktus (Keynes 1971a: 223.). Ez kettős hatással járt. Egyrészt csábító volt a New Yorkból érkező pénzek számára, másrészt pedig inflációs hajlamot vitt a belföldi gazdaságba, 10%-ot is meghaladó munkanélküliségi szintet eredményezve. A Bank of England és a Kincstár az export fokozása mellett döntött az angol font értékének fenntartása érdekében. A bányatulajdonosokat bércsökkentések végrehajtására ösztönözték, a bányászoknak pedig az "export vagy halál" jelszavát hangoztatták. A közgazdászok ezen politikák mellé álltak, s azt a nézetet képviselték, amely szerint a brit prosperitás és a munkanélküliség mérséklése a nominális bérek csökkentésén múlik.

Keynes szerint e politikáktól tartós munkanélküliség volt várható, s a brit belföldi ipar kapacitásainak elégtelen kihasználásához vezettek. Ő nem gondolta, hogy az exportszektorban kialakult béreket a járadékosoknak le kellene nyomniuk a tőkeexport helyreállítása érdekében. A beruházásokat kedvezőbb hitelpolitika révén a hazai piacra kell irányítani. Keynes óva intette Churchillt, a későbbi pénzügyminisztert:

"[…] politikai szempontból nem biztonságos beismerni azt, hogy Ön szándékosan növeli a munkanélküliséget azon célból, hogy ezáltal mérsékelje a béreket" (Keynes 1971a: 215.).A társadalmi igazságosság szempontjából a bányászok bérének csökkentése semmiféle érvvel nem támasztható alá. Ők "a gazdasági gépezet" áldozatai. Teljes életnagyságban mutatják be a Kincstár és a Bank of England által irányított "fundamentális korrekciót", amelynek az volt a célja, hogy megnyugtassa a City urait, akik a 4,40 és 4,86 dollár közötti mérsékelt rés áthidalása miatt türelmetlenkedtek (Keynes 1971a: 223.).

Az aranystandard szabályai által vezetett automatikus monetáris kiigazodás a tulajdonos osztályokat részesítette előnyben a dolgozó osztályokkal szemben: "Az aranystandard a tisztán automatikus kiigazodástól való függésével […] lényeges jelkép azok számára, akik a rendszer első sorában ülnek." (Keynes 1971a: 224.)

Amikor a bányászok visszautasították a bérek csökkentését, kizárták őket az üzemekből. A szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek (1926), amely eléggé megrémítette a tőkés osztályt ahhoz, hogy elálljanak a további bércsökkentésekre vonatkozó terveiktől. Az angol font értékének védelmében a költségvetéseket megnyirbálták, további 1 millió fővel bővítve a munkanélküliek sorait. Jóval az amerikai részvénypiaci krach előtt a brit munkanélküliek létszáma közel járt a 3 millióhoz, s a második világháborúig ezen a szinten maradt. A (felülértékelt) angol fontot a kamatlábakkal védelmezték, amelyek túlságosan magasak voltak a belföldi gazdaság várt megtérüléseihez viszonyítva. Az eredmény a megtakarítások beruházásokat meghaladó állománya lett, s egy "alulfoglalkoztatottság melletti egyensúly". A Bank of England számára a beruházások hazai megtakarítássokkal szinkronba állítására az egyetlen lehetőség, a font árfolyamának fenntartása mellett, a kamatlábak kellően alacsony szinten tartása volt, ami azonban megsemmisítő deflációt indított el. Keynes szerint "ez csak a munkanélküliség határtalan fokozása révén érheti el a célját, míg a munkások a rideg tények kényszerítő erejének hatására nem lesznek hajlandók elfogadni a bérek szükséges csökkentését" (Keynes 1971a: 229.). Ezzel szemben a befektetők nyertek a deflációval: az alacsonyabb árak a kamatbevételekkel rendelkezők hasznára váltak – a társadalom többi tagjának rovására. A defláció ezen következménye Keynes kommentárja szerint "mélyen be van ágyazva az értékpapírügyletek rendszerébe" (Keynes 1971a: 229.).

A közgazdaságtan keynesi forradalma

Az 1920-as években a mértékadó tudományos-elméleti körök nem tekintettek vizsgálatra méltó tárgyként a munkanélküliségre. A mestert követték; Marshall az Alapelvek mindössze két oldalát szentelte a témának. A Marshall közgazdasági katedráját megöröklő Pigou professzor 1933-ban, a depresszió kellős közepén tette közzé A munkanélküliség elmélete című munkáját. E művében arra a következtetésre jutott, hogy a munkanélküliség – az önkéntes munkahelyváltáshoz kapcsolódó "súrlódásos" részt leszámítva – a szakszervezeti kollektív alkuknak, illetve a munkaerő-piaci állami beavatkozásnak, a minimumbér-törvényeknek köszönhető. 1932 és 1935 között a munkanélküliség tárgyában mindössze három tanulmány látott napvilágot az Economic Journal lapjain. Ezek egyike Cannan professzornak a Királyi Közgazdasági Társaság előtt elhangzott elnöki köszöntője volt, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy "az általános munkanélküliség akkor jelenik meg, amikor (a munkások) túl sokat kérnek […] a világnak meg kell tanulnia, hogy nyafogás nélkül vesse magát alá a bérek csökkenéseinek" (Cannan 1997: 38.). Lionel Robbins – aki Cannan professzor székét örökölte meg a London University falai között – visszautasította, hogy a kapitalista rendszer bármiféle összeomlást vagy üzemzavart produkált volna. "Nem a kapitalizmus, hanem az intervencionizmus és a monetáris bizonytalanság felelősek a pangás tartósságáért." (Routh 1989: 269.) Az Olvasónak feltűnhet Friedrich von Hayek nézeteinek hatása – őt Robbins professzor vitte Bécsből a London School of Economics-ra azért, hogy Keynes elméletei és cambridge-i társai ellen intézzen támadást, amelyeket a City veszélyesen inflációs jellegűnek tartott.

Keynes tudta, hogy a szakpolitikai javaslatot félresöpörhetik – még ha briliáns módon is van érvekkel alátámasztva -, amennyiben az ortodox közgazdasági doktrínákat megkérdőjelezik. Új paradigma kidolgozására kellett vállalkoznia, ha meg akarta változtatni annak módját, ahogy a világ a közgazdasági problémákról gondolkodik. Az 1930-as évek elején Keynes és egy fiatal elméleti közgazdászokból álló csoport hozzálátott egy analitikus modell kidolgozásához, hogy megmutassák, egy szabad piacgazdaság akkor is egyensúlyba kerülhet, ha a tőke és a munkaerő kapacitásait nem használja ki teljes mértékben. Intézményi szempontból a modellbe foglalt stilizált tényezőkre a korszak kapitalista gazdaságai által szolgáltatott tényanyag megfigyelése alapján következtettek. A modell alapjába építették a rendszerre jellemző bizonytalanságot. Ez vonatkozott a fogyasztási függvény, a pénzkereslet és a tőke határhatékonyságának hármasára, a pszichológiai hajlamok, attitűdök és várakozások szempontjából. A skandináv közgazdászok által bevezetett és használható nyelvezetben mindhárom változó "ex ante", illetve "szándékolt" jellegű. Ezek egyike sem modellezhető egzakt módon, mivel mindhárom bizonytalanságot foglal magába, amely – szemben a kockázattal – nem kezelhető valószínűség-számítási eljárások segítségével.

A keynesi közgazdaságtan azért volt támadásoknak kitéve, mert nem alapozott a mikroökonómiai hasznosságelméletre. A vád helytálló. Keynes a magatartás csoportközpontú koncepciójához fordult az egyéni megközelítés helyett – gondoljunk csak a fogyasztási függvényre vagy a pénzkeresletre. Ellentétben a "hasznosság" szubjektív koncepciójával, Keynes analitikus fogalmai mérhetők és becsülhetők – ex post. Zsenialitásának megnyilvánulása volt az elméleti konstrukciók megfogalmazása, amelyek lényeges közgazdasági tényeket ragadtak meg, és útmutatóul szolgáltak a döntéshozóknak – ezen útmutató aztán használható közgazdasági paradigmaként maradt fenn a modern vegyes gazdaságok irányítása számára.⁵

Kezdetben Keynest inkább az Egyesült Államokban fogadták el, ahol a New Deal közgazdászainak ifjú generációja magáévá tette tanait, mielőtt azok áthatották volna a konzervatívabb szemléletű brit tudományos köröket. Angliában gyakorló technokrataként megszerezte a Kincstár bizalmát – ebben persze szerepe volt a második világháborús brit részvétel finanszírozásában vállalt aktív szerepének is, gondoljunk csak a How to Pay for the War? (Hogyan fizessünk a háborúért?) című munkájára (Keynes 1971a: 367.). Az Egyesült Királyság kormányának képviselőjeként a vezető szereppel bízták meg a Bretton Woods-i Egyezményről az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokon.

A laissez faire vége: valuta- és hitelellenőrzés

1944-re Keynes feladta a "laissez faire" kapitalizmusba vetett korábbi hitét. Ahogy egy helyen írta, "a háborúk közötti tapasztalatok világosan szemléltették a szabályozatlan tőkemozgások által okozott károkat. Széleskörűen elfogadott, hogy a befelé és kifelé irányuló tőkemozgások korlátozásának a háború utáni rendszer állandó elemének kell lennie" (Keynes 1971c: 129.). A laissez faire vége című munkájában Keynes körültekintő valuta- és hitelellenőrzést javasol, amit egy központi intézmény, illetve "koordinált intelligens döntéseken" keresztül társadalmi mechanizmusok valósítanának meg – meghatározandó azt, hogy egy egészében szemlélt közösség mennyit takarítson meg, mennyi megtakarítás áramoljon külföldre külföldi befektetések formájában, s hogy a tőkepiac vajon az összgazdasági szempontból legtermelékenyebb csatornákba továbbítja-e a megtakarításokat (Keynes 1971a: 293.). Ha ezen javaslatok ma radikálisnak tűnnek, az csak annak köszönhető, hogy a neoliberális ellenforradalom visszaforgatta az időt az 1920-as évekig. Keynes kétségbe vonta korának elfogadott közgazdasági doktrínáját – s bizonyosan megkérdőjelezné ugyanezen (újrahasznosított) tételeket ma is. A kapitalizmus megvalósítható vagy kívánatos alternatívájaként visszautasította a szocializmust, ám a "laissez faire" kapitalizmust kora létező kapitalizmusának realista látképeként, illetve a politika formálásának kiindulási pontjaként szintén elutasította.

Keynes arra a következtetésre jutott, hogy a második világháború utáni nemzetközi gazdasági rendszernek a benne részt vevő országokat kell segítenie a teljes foglalkoztatás fenntartására szolgáló politikai tér biztosítása révén. A folyamatos tőkeellenőrzés megvalósítását támogatta.

"Egy szabad átválthatóságot biztosító nemzetközi standardra jellemző, hogy az alkalmazkodás legfőbb terhét arra az országra hárítja, amely a nemzetközi fizetési mérleget tekintve adós pozícióban van." (Keynes 1971c: 27.)

"Az automatikus nemzetközi fémpénz-rendszer inherens sajátossága volt az alkalmazkodás olyan irányba történő kényszerítése, amely a lehető legbomlasztóbb a társadalmi rendre nézve, illetve az, hogy olyan országokat terhelt meg, amelyek legkevésbé képesek azt elviselni, s ezzel a szegényeket még szegényebbé tette." (Keynes 1971c: 29.)

Keynes javaslatot tett a speciális lehívási jogokat megtestesítő SDR-hez hasonló célú pénzzel működtetett Nemzetközi Elszámolási Unió (International Clearing Union) létrehozására, aminek segítségével a központi bankok rendezhették volna követeléseiket és kötelezettségeiket. Megakadályozandó azt a fajta egyensúlyhiányt, amely jelenleg uralja a nemzetközi gazdaságot, a többlettel rendelkező országok büntetésben részesültek volna. A Nemzetközi Elszámolási Uniót – egyfajta világviszonylatban működő központi bankként – egy alap létrehozása révén finanszírozták volna, amely többszörösen haladta volna meg a Bretton Woods-i konferencián létrehozott Nemzetközi Valutaalap (IMF) forrásait. Az alap finanszírozási hátterét áruk – köztük arany – valóságos készletei jelentették volna. A Bretton Woods-i rendszer keynesi konstrukciójának biztosítania kellett volna az országok számára a középtávú finanszírozási forrásokhoz való hozzáférést, áthidalandó a fizetési mérleg ideiglenes hiányait a fogyasztás recessziós összehúzódása által keltett – az aranystandardra jellemző – deflációs nyomás nélkül. A Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti tárgyalásokon – amelyek az IMF megalapításában végződtek – Keynes komoly hátrányban volt amerikai partnerével szemben, mivel Nagy-Britannia az Egyesült Államok lekötelezettje volt, s az utóbbi a brit preferenciális rendszer és a sterling-blokk lebontására törekedett. Bár az amerikai dollár a háború utáni nemzetközi pénzügyi rend versenytárs nélküli valutája volt, aranyra történő átválthatósága és a jelentősebb valuták átváltásának nemzeti szintű szabályozása szigorú nemzetközi monetáris politikát alakított ki, mindaddig, amíg az aranytartalékok jelentős megcsappanása az Egyesült Államokat 1971-ben az aranyra való átválthatóság felfüggesztésére kényszerítette. Mivel 1973-tól a valutákat hivatalosan lebegtették, az Egyesült Államok dollárban denominált hitelek igénybevételével rendezhette tengerentúli kötelezettségeit. A dollárhegemónia eredménye egy teljesen szétzilált nemzetközi pénzügyi rendszer kialakulása volt. Keynes eredeti tervei éppen ezt próbálták volna megakadályozni.

Akkor és most: befejezetlen jegyzetlapok egy terjedelmes kutatási programból

Ahogy a 20. század eltávolodik, korszakhatárokat jelentő események tűnnek fel a zaj közepette. Az első világháború, amelyet az 1931-33-as világgazdasági válság követett, véglegesen lezárta a 19. századi liberális gazdasági rend korszakát. A győztes hatalmak ennek újjáépítésére tett kísérlete az 1920-as években kudarcba fulladt, mivel az azt lehetővé tevő, a gazdasági liberalizmust a hosszú 19. században fenntartó feltételek egyike sem élte túl a háborút követő politikai földrengéseket. Nagy-Britannia gyarmatbirodalmi központként hosszú ideig betöltött szerepe véget ért, amikor a font sterlinget 1931-ben elválasztották az aranytól. Húsz éven belül hatalmas ázsiai és afrikai gyarmatbirodalmát visszaszorították. Hasonló sors várt a hollandokra, a franciákra és más európai hatalmakra is.

Keynes tanácsát követve, hogy a múltat a jelen fényében, de a jövő céljából tanulmányozzuk összehasonlíthatjuk az 1920-as évek Keynes és Polányi által adott elemzését az 1990-es évtizeddel. A világ természetesen számos fontos szempontból megváltozott. A hasonlóságok mellett hatalmas különbségek is vannak. Úgy gondoljuk, hogy a jövő történészei korszakhatárként tekinthetnek a nyugati hatalmak hidegháborús győzelmére, amelynek jelentősége 1914-éhez hasonló, s amely lezárta a második világháború utáni gazdasági és politikai rendet.

Kényelmi szempontokat követve összehasonlításunkat azon négy intézmény általánosításán keresztül tesszük, amelyeket Polányi a 19. századi gazdasági rend támogatójaként azonosított, s amelyekre ma korai "globalizációként" hivatkoznak. Az európai százéves béke – amelyet a jelentősebb rivális hatalmak közötti erőegyensúly tartott fenn – a nemzetközi haute finance⁶ békeérdekeit szolgálta. Az 1818-tól változatlan aranyértékkel rendelkező brit font sterling és a londoni City mint a világ első számú pénzügyi központja fenntartották a nemzetközi aranystandardot, amely biztosította a nemzetközi befektetések értékét. Az önszabályozó piac és a szabad kereskedelem az időszak ideális nemzeti gazdasági intézményei voltak. Polányi negyedik intézménye az alkotmányos állam, amely a politikai hatalmat az ancien régime-től a burzsoáziához helyezte át. Miután a választójog a vagyonos osztályokra korlátozódott, az állam a laissez faire intézményesítésének ügynökeként működhetett, s a gazdaságot kiemelhette a társdalomból. Polányinak az állam szerepére vonatkozó okfejtése nagymértékben nemzeti keretek közé volt szorítva. A tengerészeti és katonai fölény, illetve a közvetlen és közvetett politikai kolonializmus garantálta a tengerentúli befektetésekből származó járadékos jövedelmek biztonságát.

A geopolitikai rend

Röviddel a tengelyhatalmak második világháborús veresége előtt Roosevelt, Churchill és Sztálin Jaltában lefektette a háború utáni politikai rend alapjait. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja részére nyújtott vétójog garantálta Európának a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közötti területi felosztását, amelyet a két nukleáris szuperhatalom kölcsönösen biztosított pusztító kapacitásai tartottak fenn. A kommunista és kapitalista erők közötti küzdelem jelentős katonai konfliktusok keretei között játszódott le Koreában és Indokínában, de ide számítható afrikai, latin-amerikai és közép-ázsiai kisebb háborúk egész sora is. A nukleáris fegyvereket azonban soha nem használták újra Hirosima és Nagaszaki után.

A Szovjetunió összeomlásával előálló geopolitikai helyzet közelebbi vizsgálata mélyreható és sokdimenziós politikai instabilitást mutat. A hidegháború meghatározó jellegzetességei elenyésztek. Oroszország megaláztatásának és hanyatlásának szándékos és nem szándékolt végső következményei a mai napig ismeretlenek. Az Ottomán Birodalom egykori régiói és a Balkán feletti ellenőrzés megszerzéséért folytatott nagyhatalmi rivalizálással összefüggő történelmi törésvonalak újra jelentkeznek. A szovjet birodalom összeomlása hozzájárult a nacionalizmusok, illetve az etnikai és vallási identitásokon alapuló szolidaritás újjáéledéséhez.

Az Egyesült Államok, annak szövetségesei, illetve az Egyesült Államok által támogatott közép-keleti rezsimek megtámadásáért felelős dzsihádista fundamentalizmus legfontosabb gyökerét iszlám harcosok ezreinek hidegháború alatti felfegyverzésében és kiképzésében kell keresni, amely Afganisztán szovjet megszállására adott válasz volt. Az Európai Unió képtelen volt rendezni az európai kontinensen a második világháborút követő első fegyveres konfliktust az egykori Jugoszlávia területén – ezt az eseményt pedig Nagy-Britannia és egyéb, az iraki háborút támogató európai országok, illetve az azt ellenző Franciaország, Németország (és más országok) közötti alapvető egyet nem értés kialakulása követte. Az Európai Unió tehetetlensége nyilvánvalóvá tette egy közös európai biztonságpolitikára vonatkozó konszenzus hiányát.

Németország újraegyesítésének pénzügyi terhe súlyosan veszélyeztette az európai növekedés elsődleges fontosságú motorjának működését. A munka által termelt jövedelmek visszaszorítására irányuló nyomás, valamint a külső versenyképesség fenntartását célzó gazdasági reformok bevezetése társadalmi ellenállásba ütköztek, amely Polányi kettős mozgásának manifesztálódása. Az ideológiai kettéosztottság – amely Nagy-Britanniából indult ki – rést ütött az európai projekt sikerét negyven éven keresztül fenntartó keynesiánus kompromisszumon.

Ellentétben a háború utáni első évekkel, amikor az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi hatalmát nem fenyegette versenytárs; most a kapitalista világgazdaság többpólusú bázison nyugszik, amelyet Európa, Japán, Kína, India, illetve az ázsiai kis tigrisek felemelkedő gazdasági hatalmai alkotnak, és együtt az Egyesült Államokat a termelési kapacitások terén nagymértékben felülmúlják. Habár az Egyesült Államok katonai kiadásai jelenleg meghaladják az utána következő tíz nagyhatalom összesített kiadásait, a globális katonai dominancia elérésének Egyesült Államok által deklarált célja veszélyesen irreális; képtelenek voltak megszilárdítani két relatíve kis ország, Afganisztán és Irak megszállását. A George W. Bush kormányának unilateralista álláspontja szakítást jelent a korábbi amerikai kormányokkal – demokratákkal és republikánusokkal egyaránt. Nehéz megfogalmazni, hogy ezen politikák miként szolgálhatják az Egyesült Államok biztonságának, helyesebben fogalmazva az amerikai kapitalizmusnak az érdekeit.

Alig van bizonyíték arra, hogy a nemzetközi politikai intézmények most rendelkeznek olyan képességekkel, amelyek révén reális, az emberek és az államok törvényes érdekeit figyelembe vevő politikai megoldások alakíthatók ki. A multilaterális intézmények, köztük a Biztonsági Tanács, illetve az ENSZ egyéb szervei, jelenleg válságot élnek át. A globalizációs projekthez békés és stabil nemzetközi politikai rendre van szükség. A fentiek során leírt körülmények között a nemzetközi gazdasági kapcsolatok liberalizációjának folytatódása felettébb problematikus. Ugyanez mondható az Egyesült Államok hegemóniájának jövőjéről is.

A nemzetközi pénzügyi rend

Az aranystandard lényege egyrészt annak automatizmusa volt az egyes nemzetek külföldi fizetéseinek egyensúlyba hozatala terén, másrészt pedig a tulajdonból származó jövedelmek értékét megvédelmező, valamint a vagyon inflációs értékvesztését megakadályozó osztályaszimmetriája. Ahogy Polányi megjegyezte, egy társadalmi mechanizmus megóvta a járadékos jövedelmeket, miközben a kapitalista piacgazdaságokban jelen lévő inherens kockázatot áthelyezte a munkások, parasztok és vállalkozók produktív osztályaira. Nemzetközi szinten – miként Keynes kifejtette -a konjunktúraciklusok, a romló külkereskedelmi cserearányok vagy egyéb gazdasági sokkhatások által okozott egyensúlyhiány miatti alkalmazkodás terhe különösen az adós pozícióban álló országokat sújtotta. Megkérdezhetjük, hogy e méltánytalan rendszer miként tudott ilyen sokáig fennállni. Hogyan tudta a font sterling megtartani rögzített aranyértékét száz éven keresztül? Hogyan tudták Nagy-Britannia járadékos dologtalan osztályai fenntartani kényelmes életmódjukat, miközben egyre növekvő összegű tengerentúli befektetésekkel foglalkoztak, amelyek 1914-re a GNP 6-7%-ára rúgtak? Tömören fogalmazva azt mondhatjuk: úgy, hogy a belföldi választójog a tulajdonos osztályokra volt korlátozva, miközben a portfólióbefektetések adósságszolgálatát a gyarmati és kvázigyarmati államok garantálták.

Az aranystandardot a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti Bretton Woods-i tárgyalások nyomán egy nemzetközi pénzügyi intézmény váltotta fel. A keynesi tervek mérsékelt változatát megtestesítő intézmény létrehozásának célja az volt, hogy a tagállamok nemzeti gazdaságai számára megkönnyítse a fizetési mérleg időleges egyensúlytalanságaihoz való alkalmazkodást. A feltételességek minimális mértékűek voltak. Az IMF alkotmányának VI. paragrafusába foglalt tőkekorlátozások jelentették a normát, a központi bankok pedig a valutákkal való kereskedelemre vonatkozó kizárólagos jogokkal rendelkeztek. Az Egyesült Államok hegemón kapitalista hatalomként, illetve a nemzetközi pénzügyek és befektetések legfőbb forrásaként fejezte be a második világháborút. A valutákat a dollárhoz kötötték, amelynek aranyra való átválthatósága 1971-ig fennállt. Az enyhén emelkedő árak kedveztek a reálgazdaság növekedésének. A fejlett és fejlődő országok történelmileg precedens nélküli növekedési rátái harminc évig fennmaradtak. A világkereskedelem a világgazdasági kibocsátást meghaladóan bővült, ám a nemzeti pénzügyek betöltötték azt a gazdasági szerepüket, hogy a megtakarításokat a reálgazdasági termelési kapacitások bővítésébe való befektetésekbe csatornázzák.

Amikor a dollárt megszabadították az aranykonvertibilitás fegyelmétől, a nemzetközi likviditás robbanásszerű kibővülése inflációs feszültségeket gerjesztett. A lebegő valutaárfolyamok és a tőkének a nemzeti ellenőrzés alóli fokozódó kiszabadulása kedveztek az iparosodott világ munkásságának, csakúgy, mint a fejlődő világ hivatalos hitelfelvevőinek, hiszen a reálkamatlábak alacsonyak, olykor negatívak voltak. Visszaállítandó a tőke profitabilitását, 1979-80-ban keményvonalas monetarizmus formájában megvalósított dezinflációs sokkot alkalmaztak. Ez darabokra törte az eladósodott latin-amerikai és egyéb közepes jövedelmű fejlődő országok gazdaságait. A gazdaságokat átstrukturálták, hogy csökkentsék a belföldi abszorpciót, s növeljék az exportból származó jövedelmeket a kifizethetetlen adóssághegyek törlesztése érdekében.

A következő két évtized során a befektetők érdekeit a multilaterális pénzügyi intézmények által kidolgozott, rendkívül összetett megállapodások szolgálták. Ezen intézmények jól fizetett szakértők ezreit foglalkoztatják, hogy szerkezeti kiigazítási programokat alakítsanak ki, s hogy felülvizsgálják a nemzeti költségvetéseket a fejlődő országok egész sorában. Kevésbé hatékonyan és kevésbé összetett módon, de az eredmény az aranystandard fegyelmének újbóli megteremtése lett, bár automatizmusok nélkül, s jó adag tervezés mellett. Eszünkbe jut Polányi sokat idézett kijelentése, amely szerint a laissez faire valójában "tervezett jellegű" volt.

Az 1990-es években a pénzügyek határozták meg a valutaárfolyamokat, nem pedig a kereskedelem.⁷ Míg korábban a fejlődő országokat valutájuk leértékelésére kényszerítették, hogy a belső forrásokat áthelyezzék a non-tradable (a külkereskedelemtől független) szektorokból az exportágazatokba, s hogy a külföldi fizetéseket kiegyensúlyozzák, az 1990-es évek során a nyugdíj- és a nyíltvégű befektetési alapok devizaárfolyamok miatti veszteségeknek való kitettsége a feljövő piacokon ösztönzőleg hatott a rögzített valutaárfolyamok kialakítására. A valutáknak a spekulációs célú támadásokkal szembeni védelme, a konvertibilitás biztosítása, illetve a nagyarányú leértékelődések megakadályozása érdekében a jegybankok óriási tartalékok tartására kényszerültek. Tőkekorlátozások hiányában a tőkemenekítés elkerülhetetlenül a tartalékok leapadását, illetve az adós országok elszegényedését eredményezte. Az 1994-es mexikói krízistől az 1997-es ázsiai válságig az IMF által a külföldi befektetők védelmében eszközölt tőkeinjekciók mértéke folyvást emelkedett.

1998-ra egyre csak nőtt a félelem egy lehetséges globális pénzügyi összeomlással kapcsolatban. A lehangoló tapasztalatok egésze, beleértve a folyamatosan növekvő tőkeinjekciókat, világossá tette, hogy hiányzik egy olyan, hatékony nemzetközi pénzügyi intézmény, amely képes lenne az ilyen eshetőségekkel megbirkózni. A befektetési alapok magas rangú hivatalnokain, akik az IMF végső hitelezői szerepe mellett érveltek, a pénzügyminisztériumi tisztviselők már csak mosolyogni tudtak. Felhívták a figyelmüket, hogy egyedül az Egyesült Államok rendelkezik egy nemzetközileg elfogadható tartalékvaluta létrehozásának hatalmával, s hogy az ilyen intézkedések kongresszusi felhatalmazást igényelnek.

Ettől a ponttól kezdődően a nemzetközi pénzügyi rend egyensúlyhiánya nagymértékben fokozódott. Letéve a pénzügyi fegyelem mindenfajta szándékáról, az 1999. évi 200 milliárd dolláros többlet gyorsan növekvő évi deficitekbe fordult, 2003-ra meghaladva a GDP 5%-át. Az Egyesült Államokban a jelentős szövetségi szintű fiskális deficit fedezésére kibocsátott kincstári kötvényeknek hozzávetőlegesen 45%-át külföldi tőke finanszírozta. A világ legerősebb gazdasága a világ legnagyobb adósává vált. A túlzott egyéni és közösségi fogyasztást, beleértve a hadászati célú kiadásokat is, a többletekkel rendelkező tőkeexportáló, illetve az adósságokkal terhelt deficites országokból érkező reálerőforrások transzfere finanszírozta. Az alacsony hozamú amerikai állampapírokba elhelyezett megtakarításaikon keresztül tulajdonképpen Kína és a világ többi része finanszírozza az amerikai fogyasztókat, hogy megvásárolhassák odaexportált termékeiket, Ez az egész ingatag rendszer most az amerikai dollár értékébe, illetve a világ vezető tartalékvalutájaként való szereplésébe vetett folyamatos bizalmon nyugszik. Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy ezen körülmények között vajon meddig maradhat fenn az amerikai dollárba fektetett bizalom?

Globális méretű önszabályozó piac

Polányi értelmezésében az önszabályozó piac egy társadalmi ellenmozgások által megfékezett nemzetgazdasági intézmény volt. A pénzügyi tőke és a népesség szabadon léphette át a nemzeti határokat. A termelési felszereléseket általában hazai tulajdonosok birtokolták. A portfóliótőke nagyarányú exportja finanszírozta a magán- és közösségi tulajdonban lévő infrastruktúrát. A kamatok és a profitok értékét kormánygaranciák, illetve az aranystandard szabályai szavatolták – s a kamatok és a profitok finanszírozták 1914 előtt Nagy-Britannia fogyasztási cikkekre irányuló importjának egyharmadát. Az agrárkapitalizmus által kiszorított parasztok milliói vándoroltak ki az "üres kontinensekre", s biztosították az élelmiszerek és a mezőgazdasági nyersanyagok kínálatát azáltal, hogy kibővítették a gyarmatbirodalom központjának rendelkezésére álló termőföldkészleteket.

Ezzel szemben az Egyesült Államok hatalmas belső piacain felfedezte a modern vállalatot és a fogyasztásorientáltság kultúráját, amelyeket később más országokra is kiterjesztett a termelési eszközök külföldre történő telepítése révén. A második világháború után a közvetlen külföldi tőkebefektetés lett a hosszú lejáratú magántőke elsődleges formája, amelyet a gazdasági infrastruktúra fejlesztését célzó hivatalos támogatások kísérnek. Amíg az Egyesült Államok közvetlen külföldi tőkebefektetései nagyban hozzájárultak a tőkéhez, a technológiához, illetve a piachoz való hozzáféréshez a háború utáni első három évtizedben, az 1980-as, de különösen az 1990-es években a közvetlen külföldi tőkebefektetések egyre inkább a magán- és közösségi aktívák egyesülésének és akvizíciójának formáját öltötték.⁸ Az amerikai társaságok kapcsolt és leányvállalatainak külföldi értékesítése messze meghaladta az Egyesült Államok termék- és szolgáltatásexportját. A transznacionális vállalatok egyre nagyobb hatalommal s egyre nagyobb befolyással rendelkeztek a közpolitika formálása terén. Kutatóközpontokat és egyetemeket finanszíroztak, amelyek – miként korábban már említettük – ellátták az OECD politikai vezetését a globalizáció neoliberális politikai menetrendjével.

A globalizációs projekt nem kevesebb, mint a 19. századi liberális gazdasági rend globális keretek között történő újjáélesztésére tett kísérlet; biztosítani a rendszer "önszabályozó" jellegét, amelyre nagyobb szükség van, mint az arany kényszerzubbonyra.⁹ Ez új nemzetközi politikai és gazdasági intézmények felállítását tette szükségessé, hogy a befektetők tulajdonjogait a nemzeti kormányok szuverenitásával szemben megvédjék. Vessünk egy pillantást a Világbank egyik közleményére! "[…] a globalizáció egyik hatása a magánszemélyek és a vállalatok számára hozzáférhető opciók kiterjesztése, illetve eközben a politikai döntéshozók rendelkezésére álló opciók szűkítése" (WEP 1995: 5.).

A szocializmus csődje és a Szovjetunió összeomlása táptalajt adott annak az illúziónak, amely szerint a globalizáció – akár kívánatos, akár nem – elkerülhetetlen volt. 1994-ben a GATT átalakult a WTO intézményévé. Ennek mandátuma nem volt a kereskedelmi vitákkal kapcsolatos döntőbíráskodásra korlátozva, ám magába foglalt olyan intézkedéseket, amelyek célja az országok kereskedelmi kérdésekkel – mint például a szellemi tulajdonjogokkal – kapcsolatos megállapodásokhoz való kötése. Még ugyanebben az évben az Egyesült Államok javaslatot tett az FTAA létrehozására (Free Trade Area of the Americas – az amerikai államok szabadkereskedelmi egyezménye), amely a szabadkereskedelmi kérdéseknél lényegesen messzebbre ment a befektetői jogok biztosítása érdekében. Az FTAA a szándékok szerint az 1994. január 1-jén életbe lépett NAFTA egész kontinensre történő kiterjesztése lett volna.

1995-ben az OECD által javasolt Sokoldalú Befektetési Megállapodás (amelynek célja az volt, hogy a külföldi befektetők részére a nemzeti státusz biztosítható legyen) meghiúsult a civilszervezetek által mobilizált társadalmi ellenállás miatt. Szintén 1995-ben a mexikói gazdaság összeomlott. 1997-ben a kelet-ázsiai válság azzal fenyegetett, hogy átírja a globalizációs menetrendet. 1999-ben a WTO seattle-i találkozóját kísérő tömegdemonstrációk lelassították a folyamatot, s visszhangjuk az egész világot betöltötte. 2003-ban Cancunban a "globális dél"¹⁰ államai megakasztották a vitás szingapúri kérdésekkel¹¹ kapcsolatos folyamatot. 2005-re az FTAA-ból már csak egy szabadkereskedelmi egyezmény maradt a közép-amerikai kis államok részvételével. A nemzetközi pénzügyi közösség és a nagy transznacionális társaságok legnagyobb félelme az volt, hogy a krízisek társadalmi és politikai költségei majd a "globalizáció" feladására kényszerítik az országokat. Ezért Stanley Fischer, az IMF vezérigazgató-helyettese az 1997-es ázsiai válságot kommentálva, megkönnyebbülten, úgy fogalmazott, hogy a globalizáció átélte első krízisét (Fischer 1999).

Az 1980-as és 1990-es évek óta az angloamerikai "részvényesi" kapitalizmus ragadozó formája kiszakította környezetükből a társadalmilag "beágyazott" vegyes gazdaságokat. A társadalmi, kulturális és természeti környezetet egyre erősebben megzavarták, degradálták, s az egyéni profitabilitás kritériumainak rendelték alá. A teljes foglalkoztatás és a társadalmi biztonság céljait az iparosodott világban felváltotta a külső piacokon való versenyképesség mindent felülíró célja. A sebezhető ágazatokat korábban megvédelmező s a társadalmi biztonság átfogó rendszerét támogató nemzeti intézmények és standardok feláldozásra kerültek. A fejlődő világban a nemzeti szintű gazdasági tervezési és a nemzeti iparfejlesztési politikák, amelyek képessé tették a kelet-ázsiai és néhány egyéb országot a hazai és exportpiacok erős ipari bázisának kiépítésére, problematikussá váltak a bilaterális és multilaterális intézmények – köztük a WTO – felé való kötelezettségvállalásoknak köszönhetően.

A 20. század végének globalizációs folyamata egy olyan világot hozott létre, amely a gazdasági intézményeket tekintve egységesebb, ám mérhetetlenül méltánytalanabb is.¹² A tőke globális értelemben véve mobil, míg a munkaerő gazdag országokba való vándorlása erősen korlátozott. A szegény országokban élő nélkülöző emberekre sem termelőként, sem fogyasztóként nincs szükség. Ők a népesség fölös részét, a potenciális politikai instabilitás forrását jelentik, és fenyegetést a külföldi befektetések biztonságára nézve. Egy kiváló kanadai kolléga – az idősebb generációból – nyíltan kimondta azon félelmét, hogy a tőkés társaságok globális hatalma a fasizmus irányába halad. Álljon itt egy idézet Eric Kierans és Alter Stewart Remembering (Emlékezés) című könyvből (Eric Kierans a montreali értéktőzsde egykori elnöke, a quebeci tartományi és a kanadai szövetségi kormányzat minisztere, a McGill Egyetem professzora, Alter Stewart pedig egykori munkatársa):

"Nem arra születtünk, hogy a tőkés társaságok világában éljünk, mégis ez az a világ, amely felé haladunk. Létrehoztunk egy társadalmat, amelyben a világ gazdagságának nagy része nagyon kevés kézben halmozódott fel – s a görbe egyre meredekebbé válik minden évben – úgyhogy megértünk a fasizmusra vagy a káoszra. Vagy a kevesek fognak ellenőrzést gyakorolni a tömegek felett a fegyverek ereje által – Dél-Afrika példája juthat eszünkbe -, vagy a csőcselék fog uralkodni. Amikor az emberek már semmit sem veszíthetnek, legfeljebb egyre többen és többen szegényednek el mások meggazdagodása miatt, akkor vagy le kell csillapodniuk, vagy pedig fel kell lázadniuk. Vége a közösségnek, a felelősségnek és a társadalomnak." (Kierans-Stewart 2001: 253.)

Gazdaság és demokrácia

Polányi örökségének talán legaktuálisabb része a gazdaság és a demokrácia közötti konfliktussal kapcsolatos. A 19. századi alkotmányos állam volt az az eszköz, amelyet a burzsoázia a "laissez faire" kapitalista piacgazdaság Angliában történő intézményesítéséhez felhasznált, s amelyet nem akadályozott a széles körű választójog vagy a szakszervezetek tevékenysége.¹³ Amint a képviseleti kormányzást kiterjesztették a felnőtt népességre, az állam a gazdaság és a demokrácia közötti erőpróba, illetve a kapitalista gazdasági rend követelményei és az állampolgárok szociális és politikai igényei közötti harc küzdőterévé vált.

A második világháború után a teljes foglalkoztatás és a társadalmi biztonság a politikai hatalom egyensúlyát a munka felé billentette. Az 1980-as években a tőke visszaszerezte a közpolitika feletti ellenőrzést. Ettől az időtől kezdve a kereskedelem és a tőkepiacok deregulációja a polgárok életszínvonalát alárendelte a befektetők tulajdonjogainak.

Amikor az emberek megélhetését érintő intézkedéseket retorziók terhe mellett szupranacionális megállapodások kötik meg, ténylegesen nem beszélhetünk demokráciáról. Hirschman felejthetetlen szavai szerint "a kivonulás felváltja a tiltakozást".¹⁴ A papír alapú követelések birtokosainak (befektetők) tulajdonosi jogai erősebbek a parlamenteknél, már ahol ilyesmi egyáltalán létezik. Az alkotmányokat rendszeresen felfüggesztik vagy újraírják a hitelezők által irányított stabilizációs programok. A multilaterális intézmények a gazdasági imperializmus erőltetett terjesztésének eszközeivé váltak.

Rodrik "politikai trilemma"-rendszerében, világkormányzat hiányában, az elmélyült gazdasági integráció összeegyeztethetetlen a demokratikus kormányzással (Rodrik 1999: 1.). A demokrácia – legyen szó lokális, szubregionális vagy nemzeti szintről – nyilvános politikai térben működik. Habár léteznek globális méretű társadalmi mozgalmak, a nemzetállam marad a versengő demokrácia elsődleges politikai színtere.

"Egyetemes kapitalizmus vagy regionális tervezés?"

Az 1945-ben publikált hasonló című cikkben Polányi kifejtette azon meggyőződését, hogy a háború utáni rend alá fogja rendelni a gazdaságot a társadalmi céloknak. Az 1940-es években széleskörűen elfogadott volt az a nézet, amely szerint a kapitalizmust diszkreditálták az 1930-as évek csapásai. Polányi írása szerint csak az Egyesült Államok hitt az egyetemes kapitalizmusban: "A nemzetek között egy olyan fejlődésnek lehetünk szemtanúi, amelyben a gazdasági rendszer már nem határozza meg a társadalom számára a törvényeket, s a társadalom elsődlegessége a rendszerrel szemben biztosítva van." (Polanyi 1945: 259.) Különböző gazdasági és társadalmi rendszerek egymás mellett élésének regionalizált világát vizionálta, ahol az egyes rendszereket egyeztetésen alapuló és irányított kereskedelem kapcsolja össze.

Polányi tévedett, amikor azt hangoztatta, hogy az egyetemes kapitalizmus halott doktrína, ám a különböző és változatos gazdasági intézményekkel rendelkező, a kereskedelem, a tudás és az emberek áramlásai által összekötött regionális gazdaságok egymás mellett éléséről alkotott elképzelése ma új relevanciával bír a világ számára. A rendkívül nyitott és exportfüggő gazdaságok válságai valószínűleg ismét a belföldi piacokra fogják irányítani a figyelmet – nem nemzeti, hanem magasabb, regionális szinten. Kína és India talán az egyedüli országok, amelyek kulturális és történelmi koherenciával rendelkeznek, s a népesség mérete lehetővé teszi a termelésen alapuló gazdasági fejlődést, hogy az emberek alapvető szükségletei kielégíthetők legyenek. Ez nem az autarkia, hanem a gazdaság- és társadalompolitikára vonatkozó szuverenitás gyakorlása mellett szóló érv. Latin-Amerikában a populista politikai vezetők új generációja adja meg a választ a neoliberális politikákkal szembeni mélységes illúzióvesztésre. Hasonló folyamatok zajlanak Afrikában is. A tulajdonjogoknak a WTO-ban történő körülsáncolása elleni közös harc politikai és gazdasági kapcsolatokat kovácsolt a globális dél jelentősebb régiói között. Figyelembe véve a fejlett és a fejlődő világ közötti súlyos hatalmi aszimmetriát, nehéz elképzelni, hogy egy multilaterális pénzügyi és gazdasági rend nem inkább a gazdagoknak és a tekintélyeseknek kedvezne. A regionális formációknak fel kellene szerelkezniük pénzügyi intézményekkel, hogy ezáltal tegyék teljessé és egyben korrigálják a nemzetközi kereskedelem és beruházás irányítását.

Ebben az összefüggésben a speciális pénzzel felszerelt, világméretű elszámolási unióra vonatkozó eredeti keynesi terv (amely unió alkalmas lett volna a szerfelett különböző gazdasági és politikai intézményekkel rendelkező regionális gazdaságok többpólusú világában a gazdasági tranzakciók koordinálására) újbóli megfontolásra érdemes. Keynes liberális, Polányi szocialista volt. Polányi szocializmusdefiníciója azonban – amely szerint az "az ipari civilizáció belső tendenciája az önszabályozó piac meghaladására oly módon, hogy tudatosan alárendeli azt egy demokratikus társadalomnak" (Polanyi 1944: 234.; Polányi 2004: 293.) – kellően átfogó ahhoz, hogy felölelje a politikai liberalizmust, a szociáldemokráciát és a demokratikus szocializmus társulásra épülő formáit.

(Fordította: Galbács Péter)

 

Hivatkozások

BIS 2005: Triennial Central Bank Survey of Foreign Exchange and Derivatives Market Activity. 2004. április. Bank for International Settlements. http://www.bis.org/publ/rpfx05.htm

Cannan, Edwin 1997: Collected Works of Edwin Cannan. V11 kötet. Ed. Alan Ebenstein. London: Routledge – Thoemmes Press.

Condliffe, J. B. 1933: Economic Yearbook of the League of Nations 1932-33. Genf: League of Nations.

Dillard, D. 1948: "The Keynesian Revolution and Economic Development". Journal of Economic History, VIII (2).

Eichengreen, Barry 1996: Globalizing Capital: A History of the International Monetary System. Princeton University Press. (Az ázsiai válságra vonatkozó új adatokkal: Princeton University Press, 1998.)

Fischer, Stanley 1999: "The Financial Crisis in Emerging Markets: Some Lessons". Az Economic Strategy Institute konferenciája, Washington D. C., 1999. április 28. http://www.imf.org/external/np/speeches/1999/042899.htm

Hirschman, Albert O. 1995: Kivonulás, tiltakozás, hűség. Budapest: Osiris Kiadó.

Keynes, John Maynard 1971a: The Collected Writings of John Maynard Keynes. IX. kötet. Essays in Persuasion. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Keynes, John Maynard 1971b: The Collected Writings of John Maynard Keynes. VII. kötet. The General Theory of Employment, Interest and Money. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Keynes, John Maynard 1971c: The Collected Writings of John Maynard Keynes. XXV. kötet. Activities: 1940-1944, Shaping the Post-War World: the Clearing Union. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Kierans, Eric – Stewart, Walter 2001: Remembering. Toronto: Stoddart.

Marshall, Alfred 1907: Priciples of Economics, an Introductory Volume. London: Macmillan.

Mühleisen, Martin – Towe, Christopher (eds.) 2004: "US Fiscal Policies and Priorities for Long-Run Sustainability". International Monetary Fund, Január 7.

Nitzan, Jonathan – Bichler, Shimshon 2004: New Imperialism or New Capitalism . Mimeograph. Montreal and Jerusalem. www.bnarchives.net

Pettifor, Ann (ed.) 2003: Real World Economic Outlook, New Economics Foundation. London: Palgrave.

Pigou, A. C. 1968: The Theory of Unemployment. New York: A. M. Kelley.

Polanyi, Karl 1944: The Great Transformation. New York: Farrar & Rinehart, Inc.

Polanyi, Karl 1945: "Universal Capitalism or Regional Planning?" London Quarterly of World Affairs, 10 (3): 86-91.

Polanyi, Karl 1933: "The Mechanisms of the World Economic Crises". Wien: Österreichische Volkswirt.

Polanyi, Karl 1932: "Economy and Democracy". Wien: Österreichische Volkswirt.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest: Napvilág Kiadó.

Rodrik, Dani 1999: "How Far Will International Integration Go?" http://ksghome.harvard.edu/~drodrik/papers.html

Routh, Guy 1975: The Origin of Economic Ideas. London: Macmillan.

Skidelsky, Robert 1992: John Maynard Keynes: The Economist as Saviour. London: Macmillan.UNDP 1999: Human Development Report. Genf.

Jegyzetek

* Népi demokrácián itt lényegében az általános és titkos választójog megadásával inkluúzívvá tett parlamentarizmus értendő. (A szerk.)

¹ Az 1986 és 1995 közötti időszak során a GDP átlagos növekedése a jelentősebb fejlett gazdaságokban 2,7% volt – ugyanez az adat az 1996 és 2005 közötti évekre 2,6%. Az újonnan iparosodott ázsiai gazdaságok esetében a megfelelő ráták értéke 8,1%, illetve 4,3%. Forrás: IMF World Economic Outlook 2004. Statisztikai függelék, 2. táblázat.

² A cikk Kari Polanyi Levitt által készített fordítása megjelenés alatt a Karl Polanyi in Vienna (Polányi Károly Bécsben) című kötet új kiadásának részeként (kiadja a Black Rose Books, Montreal). Szerkesztők: Kenneth McRobbie és Kari Polanyi Levitt.

³ Plus ça change – plus c'est la même chose. Magyarul: "Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz", vagyis minél több a változás, annál inkább ugyanarról a dologról van szó. (A ford.)

⁴ Keynes idillikus képet festett az 1914 előtti Angliáról, ahol "az internacionalizáció csaknem teljes egészében a gyakorlatba volt ültetve", mint egyfajta "Eldorádó", amelyben "a londoni lakos telefonon megrendelhette – miközben az ágyban a teáját szürcsöli – az egész világ termékeit, ugyanilyen módon kockára teszi vagyonát a világ bármely sarkának természeti erőforrásaiban vagy új vállalkozásaiban, s osztozik – megerőltetés vagy gond nélkül – azok várható gyümölcseiben." (Keynes 1971a: 11.)

⁵ 1935-ben az alábbiakat írta G. B. Show-nak: "Úgy hiszem, hogy egy könyvet fogok írni, amely nagyban forradalmasítani fogja – nem feltételezem, hogy azonnal, hanem az elkövetkező tíz év során – annak módját, ahogy a világ a közgazdasági problémákról gondolkodik." (Skidelsky 1992: 520.)

⁶ A jelentősebb bankok és pénzintézetek tőzsdei és szakmai gyűjtőneve. A fogalmat egyébként maga Polányi is használja a pénzarisztokrácia szinonimájaként – vö. Polányi 2004: 33. (A ford.)

⁷ A származékos instrumentumokkal folytatott kereskedés teljes értéke (5,7 billió USD/nap) és a valutapiac napi forgalma (1,9 billió USD) együttesen napi 7,6 billió dolláros értéket ad 2003-ra vonatkozóan – jellemző, hogy ez a szám nagyobb volt, mint a globális árukivitel éves értéke ugyanabban az évben. Forrás: Triennial Central Bank Survey of Foreign Exchange and Derivatives Market Activity, 2004. április. Bank for International Settlements, http://www.bis.org/publ/rpfx05.htm (BIS, 2005).

⁸ "A kései 19. században kevesebb mint egycentnyi egyesülés és akvizíció jutott egydollárnyi »reál« beruházásra. Eltelt száz év, s egydollárnyi »reál« beruházással szemben már több mint két dollár került az egyesülésekbe. Más szóval, a teljes periódus során az egyesülések nagyjából 300-szor gyorsabban növekedtek, mint a »reál« beruházások." (Nitzan-Bichler 2004: 38.)

⁹ A nemzetközi pénzpiacok arra kényszerítik a kormányzatokat, hogy valutájuk értékét stabilizálják, s hogy a költségvetések ne mutassanak kiugróan magas hiányadatokat – minderre azért van szükség, hogy a gazdasági növekedés üteme fenntartható maradjon. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált a közgazdászok számára, hogy a kormányzati politikának el kell fogadnia az "arany kényszerzubbony" által jelentett megszorításokat. Ezek természetesen ugyanazok a kényszerűségek, amelyek az aranystandard sikerét is biztosítanák. A szabályok egyszerűek. Biztosítani kell, hogy a magánszektor legyen a gazdasági növekedés elsődleges motorja. Fontos körülmény az alacsony inflációs ráta és az árstabilitás is, illetve a bürokrácia kiterjedtségének csökkentése. Az elvárások között szerepel a költségvetés egyensúly közeli állapotban tartása, az importárukat súlytó vámok csökkentése, illetve eltörlése, az export fokozása, a külföldről érkező befektetések útjában álló akadályok felszámolása, a tőkepiacok deregulációja. A kvóták és a belföldi monopóliumok megszüntetése úgyszintén kívánatos, s nem szabad megfeledkezni az állami tulajdonban lévő termelési eszközök privatizációjáról sem. A valuta konvertibilitása szintén nem elhanyagolható tényező. A feltételek között olyan általános és közhelyszerű követelmények is helyet kaptak, mint például a gazdaság deregulációja a lehető legintenzívebb verseny biztosítása érdekében, a kormányzati korrupció felszámolása, vagy a nyugdíjrendszer liberalizálása, illetve a banki és telekommunikációs szektornak a verseny és a magántulajdonlás számára történő megnyitása. Ezen komponensekből összességében előáll az arany kényszerzubbony – amellyel kapcsolatban a legtöbb kritika annak univerzalizmusa (vagyis az egyes nemzetgazdasági rendszerekre jellemző sajátosságok figyelembevételének elhanyagolása) miatt fogalmazódik meg. (A ford.)

¹⁰ A szakirodalomban az utóbbi időben teret nyerő "globális észak" és "globális dél" kifejezések a Föld országait fejlettségük alapján első, második, illetve harmadik világra felosztó korábbi csoportosítás helyét veszik át. A globális északhoz a gazdaságilag fejlett, a globális délhez pedig a fejletlen, szegény országok sorolhatók – a csoportosítás azon az egyszerű megfigyelésen alapul, hogy a fejletlen országok rendszerint a fejlettektől délre fekszenek. Az új felosztás népszerűvé válásában az is szerepet játszhat, hogy felhívja a figyelmet a déli féltekén összpontosuló szegény országokra – amelyek közül Ausztrália és Új-Zéland mindenképpen kivételt jelent. (A ford.)

¹¹ A "szingapúri kérdések" kifejezés a WTO 1996. évi, Szingapúrban tartott miniszteri találkozója során létrehozott négy munkacsoportra vonatkozik. Az érintett területek a befektetések védelme, a versenypolitika, a közbeszerzési eljárások transzparenciája, illetve a kereskedelemkönnyítés voltak. Az erősen fejlett, illetve a fejlődő országok közötti egyetértés hiánya megakadályozta a kérdésekkel kapcsolatos határozat megfogalmazását – annak ellenére, hogy a későbbiek során ismételt kísérletek történtek az ügy rendezésére. (A ford.)

¹² 1960-tól 1970-ig a jövedelemtulajdonosok felső 20%-ának az alsó 20%-hoz viszonyított arányának növekedése minimális volt (az 1960. évi 30:1 arányról az 1970. évi 32:1-re), 1980-ra az arány 45:1-re növekedett, 1989-ben 59:1, 1997-ben pedig már 74:1 volt (UNDP 1999).

¹³ Eichengreen 1996: 195.

¹⁴ Vö. Hirschman 1995. Könyvében a szerző alapvető különbséget tesz az üzleti vállalkozások hanyatlásának jelenségére, illetve – általánosságban – a szervezetekkel való elégedetlenségre adott különféle reakciók között. Az egyik alternatíva (a kivonulás) azt jelenti, hogy a szervezet tagja kilép a rendszerből, illetve a vállalat termékeinek fogyasztója a versenytárs árucikkeinek vásárlása mellett dönt. A másik opció (a tiltakozás) esetében a szervezet tagja, illetve a fogyasztó vitát kezdeményez, és hatást igyekszik gyakorolni a változás érdekében, ám mindezt az eredeti körökön belül maradva – tehát a kivonulás mellőzése mellett – teszi. Mindkét alternatíva a szervezetet a hibák orvoslására kényszerítheti. Hirschman célja éppen az volt, hogy megvizsgálja, milyen feltételek teljesülése szükséges ahhoz, hogy a különböző korrekciós mechanizmusok külön-külön (de akár együttesen is) működésbe lépjenek. (A ford.)

A Kornai János: Mit jelent a 'rendszerváltás' (Élet és Irodalom, 2007/9) című írásához történő – az ÉS olvasóinak szánt ismeretterjesztő – hozzászólást az ÉS nem közölte.

Kornai János "Mit jelent a 'rendszerváltás'" című írása azt hivatott bizonyítani, hogy Magyarországon rendszerváltás ment végbe, pontosabban, hogy végbement a rendszerváltás. Szigorú logikájú fogalmi elemzéssel levezeti, hogy – a lényeget tekintve – "A" rendszert felváltotta "B". Ha "B" rendszer alapjellemzői a magántulajdon dominanciája, a piaci koordináció dominanciája és az ezeket támogató politikai hatalmi rendszer, akkor "B"-t kapitalizmusnak kell nevezni. Tehát Magyarországon kapitalista rendszerváltás ment végbe.

Mit váltott fel (illetve le) a kapitalizmus? Melyek az előző rendszer specifikumai? A köztulajdon dominanciája, a központilag vezérelt bürokratikus koordináció dominanciája és az ezeket működtető politikai hatalmi rendszer, kollektivista párttal az élén. A párt – ha nevében nem is feltétlenül, de tartalmában – kommunistának vallja magát. A kapitalista rendszerváltást megelőző rendszer pedig szocialistának nevezte magát. A lezajlott folyamat summája: a magát szocialistának nevező rendszer helyébe kapitalista rendszer lépett.

Kornai a "szocializmus versus kapitalizmus" dichotómiára összpontosít. Írásában felvetődik a prekapitalizmus fogalma is, de ezzel – érthető okokból, hiszen ez nem tartozik az elemzés tárgyához – behatóbban nem foglalkozik a szerző. Ugyanakkor érdekes lenne – Kornai módszerét továbbalkalmazva – egy "prekapitalizmus versus kapitalizmus" dichotómiára is pillantást vetni.

Melyek a kapitalizmust megelőző évezredek különböző társadalmainak – hasonló absztrakciós szinten megmutatkozó – általános-általánosítható ismérvei?

1. A köztulajdon dominanciája (vö. földmagántulajdonos legfeljebb csak a közösség tagja, a közföldek birtokosa lehet).
2. A központilag vezérelt bürokratikus koordináció dominanciája (a közösségi önvédelmet és önellátást kikényszerítő intézkedések: vagyonszerzés korlátozása, adósságok elengedése, földmagántulajdon elidegeníthetetlensége stb.).
3. Az ezeket működtető politikai hatalmi rendszer (császárságok, királyságok, hierarchikus törzsi demokráciák, hierarchikus antik demokráciák stb.).

Lehetséges, hogy ha nem ragaszkodunk szigorú specifikumként a magát marxista-leninista pártnak nevező képződményhez, akkor Kornai logikája szerint akár szocializmusnak is nevezhetnénk a prekapitalista társadalmakat? Vagy a XX. századi "szocializmust" prekapitalistának? Azaz a három modell kettőre egyszerűsödne? Mindezzel nem kívánok bármit is sugallni. Nem kívánok semmiben sem állást foglalni. Csupán egy metodikai összefüggésre hívtam föl a figyelmet, amely – értelmezéstől függően – erősítheti is, gyengítheti is a Kornai által alkalmazott módszer érvényességét.

(Csak zárójelben: Kornai fogalomalkotási módszere kiterjeszthető, más területeken is alkalmazható. Hogy alkottuk meg a szocializmus empirikus megfigyelésen alapuló fogalmát? Sorra vettük a magukat szocialistának nevező rendszereket, összegyűjtöttük közös vonásaikat, és az így kapott általános ismérveket tekintettük szocializmusnak. Ezt a módszert alkalmazva hogyan juthatunk el például Napóleon fogalmához? Meg kell figyelni a magukat Napóleonnak valló személyeket, ki kell emelni közös vonásaikat, és máris megkaptuk Napóleon fogalmát. Persze, mindez nem változtat a lényegen: Magyarországon tényleg történt rendszerváltás, amennyiben "A" rendszert lecserélte "B" rendszer.)

***

"Gyakran használják könyvekre ezt a jelzőt: ‚korszakalkotó'. De ha van könyv, amelynél ez a szó nem elcsépelt frázis, hanem a valóságot tükrözi, úgy a Tőke ez a könyv. A Tőké-nek, Marx politikai gazdaságtanának döntő szerepe volt abban, hogy a szocializmus tudománnyá lett… Marx nagy vonásaiban előrelátta a szocialista gazdaság legfontosabb törvényszerűségeit." Az idézett szöveget (Marx Tőkéje – magyarul. Társadalmi Szemle 1948. 618. o.) Kornai János írta, ami arra utal, hogy a szerző feltehetően olvasta "A tőke" első kötetét.

"Legyen a jobb világ más – de mi legyen ez a másság? … Nem tudják, de nem is érzik kötelességüknek, hogy megmondják. Szerintük intellektuálisan és morálisan jogosult egy létező rossz rendszer elvetése – még akkor is, ha nem tudják konstruktív módon felvázolni egy jobb rendszer megvalósítható tervét. Nézetem szerint a fentiekben felvázolt válasz felelőtlen. Nagy múltra tekinthet vissza; ez volt Marx válasza, aki mindig ódzkodott attól, hogy egy jövendő szocialista társadalom működési szabályainak átgondolásával bíbelődjék." Az idézett szöveget Kornai János írta, ami arra utal, hogy a szerző feltehetően nem olvasta "A tőke" további köteteit, valamint több ezer oldalnyi előmunkálatait. Plusz nem olvasta azt a másfél évszázad alatt felhalmozódó könyvtárnyi irodalmat (August Bebeltől és Karl Kautskytól a mai szerzőkig), amely rekonstruálni, illetve értelmezni próbálja Marx elképzelését a "jobb világról".

Egyáltalán nem hibáztatható Kornai azért, mert nem tanulmányozta Marx bíbelődéseit "egy jövendő szocialista társadalom működési szabályaival", hiszen a téma távol áll az ő szakkutatásaitól. Legfeljebb azért hibáztatható, hogy kategorikus állítást tesz az ismeretlenről. Ennek kockázatát kerülte el például Liska Tibor 1981-ben. Amikor tudatosult benne, hogy nem ismeri Marx gondolatait egy lehetséges posztkapitalista társadalomról (hadd használjam itt ezt a filológiailag nem pontos, de a "szocializmus", "kommunizmus" szavak sokértelműségét elkerülő kifejezést), nyomban íratott egy százhúsz oldalas tanulmányt, hogy legalább valamennyire tájékozódjon a témáról.

Köztudott, hogy Kornai János a társadalomszerveződés két típusára, a piaci koordináció és a bürokratikus koordináció megkülönböztetésére, szembeállítására koncentrál. Ugyanakkor mintha kívül esne az érdeklődésén egy harmadik koordináció-típus, a társadalmi, közösségi reciprocitás problematikája. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a marxi posztkapitalizmust a reciprocitás (azaz kölcsönösség, viszonosság) egy modern változataként is szokás jellemezni (pl. Heller Ágnes és Fehér Ferenc).

***

A felelősség és felelőtlenség kérdéséhez.

Kétségtelen, hogy Marx nem rajzol meg egy komplett zárat, amelyet csak működésbe kell helyezni. Pontosabban: amelynek a működését-működtetését rá kellene erőszakolni a mindenkori emberekre. Módszertani okokból nem tehet ilyesmit, nem spekulálhat ki járulékos részleteket, mivel elméletében (hipotézisében) a kapitalizmus történelmi meghaladása csupán egy annál humánusabb – és egyidejűleg gazdaságosabb – társadalmi berendezkedéssel lehetséges. Ezért valamilyen kész gazdasági-társadalmi gépezet körvonalazása helyett inkább csak egyfajta módszertani kulcsot próbál adni, amelyet a különböző egyének és különféle közösségek a maguk sajátosságaik szerint alkalmazhatnak, forgathatnak.

Mivel itt csak tézisek megfogalmazására van lehetőség, a marxi társadalomelképzelés alapszerkezete röviden (bővebben: Múltunk 2001/2-3) a következő. Termelő egyének együttműködnek, szövetkeznek, szabadon társulnak egymással egyéni szükségleteik jobb és gazdaságosabb kielégítése érdekében. Az ilyen termelő közösségek is – ha szükségét érzik – alkalmilag vagy tartósan szövetkeznek, társulnak egymással. E társult csoportok – ha igényük van rá – valamely feladat elvégzésére további társulásokat hoznak létre egymással – helyi, regionális, vagy akár az egész emberiségig nyúló méretekben. A rendszer a személyes szükségletek kielégítése érdekében szerveződik, és e cél megvalósításához keresi, igazítja az egyének közösségi, társadalmi kapcsolatait.

Miben gazdaságosabb ez a rendszer a korabeli kapitalizmusnál?

• Fontosnak tartja, hogy a termelés a fogyasztási igények mértékéhez igazodjon, nem pedig a termelési kapacitások nagyságához: "a termelést akkor állítják le, amikor a szükségletek kielégülése ezt parancsolja". Eszerint a közvetlen szükségletre termeléssel el lehet kerülni a fölöslegesnek bizonyuló termékek előállítását, vagyis a fölösleges munkát és az anyagpocsékolást, mint a pazarlás formáit. Mi számít közvetlen szükségletnek? Minden "fizetőképes", vagyis személyes munkával ellentételezett kereslet. Mit jelent a közvetlen szükségletre való termelés? Megrendelésre történő, vagyis az előzetesen összesített kereslethez idomuló termelést. "A könyvvitel – mint a folyamat ellenőrzése és eszmei egybefogása – közösségi termelésben szükségesebb, mint a tőkés termelésben." (Még nem volt számítógép.)
• Fontosnak tartja, hogy a termelési eszközöket a velük leggazdaságosabban dolgozók használhassák. Nincsenek tulajdonosi előjogok, amelyek akadályoznák az adott területen legképzettebb, legtehetségesebb egyének, csoportok folyamatos odaáramlását. (A hatékonyság, termelékenység, gazdaságosság érdekében túllépés a tulajdonosi monopolhelyzeten: a munkavégzők és a tulajdonosok személyének történelmi különválasztásával szemben "helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek, valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.") A gazdaságos kapacitáskihasználás egyszerre szolgálja a dolgozó egyén érdekét és a közösség javát.
• Megszünteti az állami pazarlás lehetőségét. Az állam "az egyénre ennek akarata ellenére ráerőszakolja" bizonyos szolgálatait. Marx elképzelése szerint a társadalmi feladatok ellátása az adószedő államtól átkerülhet a termelő közösségek rendszerének hatáskörébe. A termelők egyidejűleg döntenek valamely feladat szükségességéről és költségeinek biztosításáról. (Vö. "A rendőr megtakarítja nekem azt az időt, hogy önmagam zsandárja legyek, a katona, hogy önmagamat védelmezzem, a kormányzati férfiú, hogy önmagamat kormányozzam".)

Mennyiben humánus ez a rendszer?

• Mert "alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése". Marx megfogalmazása szerint a szabad egyéniségek társadalmának "szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését feltételezi".- Mert fontosnak tartja kielégíteni a különböző egyének legkülönbözőbb szükségleteit – az egyes egyén teljesítményének határáig.
• Mert fontosnak tartja mindenki számára biztosítani a teljesítőképesség, munkaképesség működtetésének eszközeit.
• Mert fontosnak tartja, hogy lehetővé tegye az egyének személyes képességeinek kifejlődését. Mivel teremthető meg a szabad képességfejlődés lehetősége? Elsősorban az egyének szabad idejének növelésével, vagyis azzal, ha a szükségletek kielégítéséért végzett munka időtartama maximális mértékben csökken. ("Minden szabad idő a szabad fejlődés számára való idő".) Alapfeltétel: a termelés gazdaságossá tétele.

Hogy nagyon leegyszerűsítsem: a Marxnál elképzelt "jobb világ" úgy fest, mint a mostani világ – néhány módosítással. Minden szükségesnek bizonyuló mai feladatot elvégeznek – legfeljebb más eljárások alkalmazásával.

• A rendszert nem politikai állam centralizálja, hanem az az egyének és közöségeik (társulás, szövetkezés) felől, vagyis alulról centralizálódik. Ebben az alulról centralizálódó (önkéntes, öncentralizáló) módszerben véli megtalálni Marx a közhatalmi feladatok állami-politikai formájának kiváltását: önkormányzói, önkormányzási feladatokká való társadalmasítását. (Apró érdekesség: Lengyelországban a Szolidaritás egy csoportja "önkormányzó köztársaság" létrehozását tekintette a rendszerváltás céljának.)
• A tőkés piacgazdaság gazdaság- és társadalomszervező feladatának kiváltását is az alulról centralizálódó módszertől várja Marx. Eszerint az egyének közötti viszonyrendszert nem árukapcsolatok, pénzkapcsolatok szervezik, hanem maguk a közvetlen szereplők működtetik. A bizonytalan mozgású árupiacon túlléphet az embereknek alárendelt önkormányzói piac: a személyes szükségletek kielégítésére szerveződő együttműködés, tevékenységcsere. Akár az egész Glóbusz méreteiben.
• A közvetlen személyes szükségleteken felüli társadalmi szükségletek (betegekről, öregekről, gyerekekről való gondoskodás, fejlesztési alap képzése, káresetekre biztosítási alap képzése stb.) kielégítése többletköltségekkel jár. A fedezetül szolgáló többletmunkák mértékét nem önállósult apparátusok, hanem a társult egyének közösségei (a helyi, regionális stb. társulások) határozzák meg. Akár közvetlen döntéseket hozva, akár szakértők alkalmazásának a segítségével.

E vázlattal egyetlen dolgot kívántam illusztrálni. Lehetséges, hogy Marx helytelenül ítélte meg egy kapitalizmust meghaladó társadalom működésének esélyeit. Lehetséges, hogy fölöslegesen foglalkozott vele. De bizonyíthatóan sokat bíbelődött e feltételezett működés részleteivel.

Jegyzet

A Kornai János: Mit jelent a "rendszerváltás" (Élet és Irodalom, 2007/9) című írásához történő – az ÉS olvasóinak szánt ismeretterjesztő – jelen hozzászólást az ÉS nem közölte.

Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Osiris Kiadó, Budapest, 2005 (426 oldal és 122 fotó).

Önéletrajzot (nem a munkaerőpiacon elvárt cv-t, hanem a saját életét, pályafutását bemutató kötetet) három okból írhat az ember. Vagy meg akarja változtatni a róla kialakult képet a közvélemény előtt; elő akarja adni a saját verzióját arról, amiről mások (a többség) másképp vélekednek. A második lehetséges ok anyagi: a népszerű emberek Nyugaton ma leginkább emiatt ragadnak tollat (illetőleg alkalmaznak valakit, aki jól ért a szövegszerkesztőhöz és az egyszerű olvasók nyelvén). A harmadik ok az lehet, hogy a szerző kellő szerénytelenséggel úgy érzi, előbb-utóbb úgy is születne róla életrajz, de nem olyan jó, mint amilyet ő tud írni, mert egy idegen vagy akár egy ismerős nem tudna megbirkózni a források felkutatásának és a dokumentációnak a nehézségeivel.

Kornai János esetében egyértelműen a harmadik okról lehet beszélni. Miért is volna nehéz bárkinek megpróbálkozni egy Kornai-életrajzzal? Ha a kisgyermekkort nem számoljuk, akkor is közel hét évtizedet kell áttekinteni, mégpedig a magyarság zivataros évtizedeit. A felnőtt életpálya erőteljes politikai indíttatással kezdődik, majd a tudomány magaslataira jut el, s a kettőt egyformán tekintetbe venni kevesen képesek. Harmadszor: a történet sok helyszínen játszódik: Magyarország mellett fontos az Egyesült Államok, de nem jelentéktelen állomás Anglia és Svédország sem. Ennyi helyen források és emlékek után kutatni ki tudna?

Hogy előbb-utóbb szükség lett volna Kornai-életrajzra, az nem kétséges. A huszadik század egyik legjelentősebb magyar közgazdászáról van szó. Hogy kikkel egy csoportban? Nyilván konszenzus volna Heller Farkasról, aztán szóba kerülhetne Varga Jenő, Jánossy Ferenc, Liska Tibor és még néhány név, de nem sokkal több. Ami nem kétséges: a legismertebb élő magyar közgazdászról van szó, akinek hazai és nemzetközi karrierje párját ritkítja. Különösen akkor, ha a pályakezdés drámai és zűrzavaros időszakában elmélyedünk egy kicsit.

Vég és kezdet: 1956

Kornai János asszimilált zsidó családban született Budapesten, 1928-ban. Persze mi az, hogy asszimilált? A szónak furcsa árnyalatot ad, hogy Kornait szülei a Német Birodalmi Iskolába íratták. Oda, ahová Gimes Miklós, Darvas Iván, Székely Éva vagy Karinthy Ferenc is járt, és ahol a szerzőnek osztálytársa volt Kende Péter, aki élethosszig barátja maradt, és pályájára sok esetben döntő hatást gyakorolt. Legelőször is talán akkor, amikor az 1944-es borzalmak túlélését követően a kommunista pártba hívta, majd pedig annak napilapjához, a Szabad Néphez. Kornai itt lett újságíró, közgazdasági rovatvezető, az ötvenes évek politikájának aktív résztvevője, a Nagy Imre felé orientálódó reformkommunista irányzat tagja. Kilenc éven keresztül dolgozott a központi pártlap szerkesztőségében; első rovatvezetője a tragikus sorsú Gimes Miklós volt.

Nem sokkal később, mindenfajta közgazdasági végzettség nélkül, az ifjú Kornai János képzettebb munkatársak elé ugorva lett gazdasági rovatvezető; ahogy maga is írja: elsősorban politikai átszellemültségének köszönhetően. "Akkori ismereteimmel nem tudtam megállapítani, mekkora szaktudás áll Gerő Ernő határozottságának hátterében. Rám is nagy hatást tett az egyénisége, a szavaiból sugárzó meggyőződés és komolyság" (65. o.) – írja erről az időszakról. Aztán a szerkesztőség Nagy köré csoportosuló tagjaival együtt halad, majd távozik, és hallja meg a történelmi fordulat hívó szavát 1956 októberében. Elvállalja, hogy megírja a megalakult és folyamatosan átalakuló Nagy-kormány programjának gazdaságpolitikai fejezetét. A munkát azonban a későbbi napok fejleményei egyszerűen elmossák; a szovjet bevonulás pedig végképp leveszi a napirendről.

1956-57 szétszórta a Nagy Imre-csoport életben maradt tagjait. Voltak, akik emigráltak; voltak, akik itthon voltak, de börtönben; és voltak, akik itthon, az új kommunista hatalmi struktúra valamelyik ágában tevékenykedtek. Kornai neheztel Fehér Lajosra, aki sokáig a reformirányzat egyik fontos személyisége volt, de végül nem emigrált és nem is került börtönbe. Egyébként Kornai sem. Erős túlzással lehetne csak a megtorlás áldozatai közé sorolni. Inkább lehetőséget kapott arra, hogy tudományos karrierjét megalapozza. Kapott két munkatársat, akik ebben segítették, és – mint beszámol róla – konzultációit nemritkán a Gerbeaud néven ismert belvárosi cukrászdában folytatta. (Minő elnyomás!)

Az 1956 utáni néhány év Kornai számára a meghatározó átalakulás időszaka. Fontos döntések érlelődnek meg benne, amelyek egész későbbi életpályáját meghatározzák. Ezeket visszatekintve így foglalja össze:

1. "Szakítok a kommunista párttal.
2. Nem emigrálok.
3. Nem a politika, hanem a tudományos kutatás lesz a hivatásom. Nem vállalkozom a kommunista rendszerrel szembeni küzdelem hősies, illegális formáira. Tudományos tevékenységemmel kívánok hozzájárulni a megújuláshoz.
4. Szakítok a marxizmussal.
5. Elsajátítom a korszerű közgazdaságtan alapismereteit. Tanulmányaimmal, kutatásaimmal a nyugati közgazdászszakma részévé kívánok válni."

Kornai tehát 1956 után elhatározza, hogy – marxista helyett – "nyugati" közgazdász lesz. A kettő persze elvileg nem mond ellent egymásnak, hiszen Nyugaton is voltak, vannak marxista közgazdászok. Valójában inkább arról van szó, hogy matematikai közgazdász kívánt lenni, és ennek érdekében küzdelmek árán, a matematikus Lipták Tamás segítségével beleásta magát a matematikába, és megpróbálta depolitizálni tudományos tevékenységét. (Lipták adja meg számára azokat a módszertani alapokat, amelyek segítségével az ún. kétszintű tervezés – hamar elfeledett – koncepcióját kidolgozza.) Fontos segítség számára az is, hogy Nyugatra emigrált barátja, Kende Péter hírét viszi a világba, és kandidátusi értekezése, amely a "túlzott központosítás" mérsékelt kritikáját adta, 1956 gazdaságpolitikájaként, a rendszer autonóm és autentikus kritikájaként válik ismertté a nemzetközi berkekben.

A hatvanas években (egészen pontosan 1963-tól) Kornai már több-kevesebb rendszerességgel jár Nyugatra, különféle tudományos rendezvényekre, tanulmányutakra. E nélkül – a hosszabb-rövidebb konferenciák, kutatói ösztöndíjak, vendégprofesszorságok nélkül – valószínűleg meg sem születhettek volna nagy művei, hiszen azokhoz az ihlet mellett szükség volt módszertani ismeretekre, konzultációkra, nyugati szakirodalomra és talán legfőképpen alkotói nyugalomra. Mondani se kell, hogy ez ilyen mértékben és minőségben a Kádár-rendszer idején senki másnak nem adatott meg a közgazdászok között.

Két nagy mű

Nem kétséges, hogy Kornai az 1970-es években jelenteti meg legkiválóbb műveit. Két könyvről van szó, amelyek érdekes módon nem teljesen állnak összhangban egymással, de mindenképpen az alkotói pálya csúcsait jelentik.

Az egyik fontos mű az Anti-equilibrium (1971). Előtanulmányai 1967-re nyúlnak vissza. A munka jelentős részét Kornai Stanfordban (USA) végzi, a később Nobel-díjban részesített Kenneth Arrow vendégeként. A sors iróniája, hogy ebben a műben Kornai éppen hogy a vendéglátó által is képviselt neoklasszikus irányzat bírálatával foglalkozik; határozottan szembehelyezkedik az általános egyensúly koncepciójával.

Érdekes, hogy Kornai a könyvben viszolygással ír az "1968-as" újbaloldalról (233. o.), az ez idő tájt írott könyve azonban különösen ebben a körben tette ismertté és népszerűvé. De persze ennél szélesebb kör számára is kiemelt olvasmánnyá vált az Anti-equilibrium. Olivier Blanchard, aki később interjút készített Kornaival, elmondja: Franciaországban nagyon sokan olvasták ezt a könyvet, és nagy hatást gyakorolt a 70-es évek fiatal közgazdáinak gondolkodására (203. o.). Ehhez képest Kornai mintha megbánná, hogy egyáltalán foglalkozott ezzel a témával, a sikerben is inkább kudarcot lát. Furcsa módon éppen annál a művénél szabadkozik legtöbbet, amelynek nemzetközi elismertségét, hírnevét köszönhette. (Ma már úgy látja, hogy kritikája "tudományelméleti kiindulópontjában komoly hibák voltak".)

Kisebb tanulmányokat, a princetoni és indiai kitérőt átugorva a következő nagy műnél, A hiánynál találjuk magunkat. Míg az Anti-equilibriumnál a téma politikai dimenzióját elmaszatolni igyekszik (201. o.), A hiány politikai jelentőségével Kornai maximálisan tisztában van, azt büszkén hirdeti. Az álszerénység teljes mellőzésével Szolzsenyicin, Orwell és Koestler mellé állítja magát a panteonban, hozzátéve persze, hogy az ő könyve (annak nyugodt és tárgyilagos hangja) "az olvasó gondolkodásának és érzelmeinek más rétegeit kavarta fel. Alapjaiban ásta alá azt a naiv elképzelést, hogy elég lesz »emberarcúvá« tenni a szocializmust, s akkor az teljesítheti történeti küldetését. Lenin – teljes joggal – azt állította, hogy a szocializmus akkor fog győzedelmeskedni, ha magasabb termelékenységet biztosít, mint a kapitalizmus. Aki A hiányt elolvasta, az megértette: ez a győzedelmes fölény sohasem fog létrejönni." (261. o.)

A hiány esetében is látható: Kornai szinte fürdőzik a saját művének hatását illusztráló anekdotikus evidenciában. Ez esetben az egykorvolt orosz kormányfő, Jegor Gajdar szolgáltatja az egyik érdekes csemegét. Van persze empirikus, azaz szcientometriai alátámasztás is, amelyből kiderül, hogy míg 1973 és 1978 között a hazai közgazdasági irodalom hivatkozott szerzői között Marx állt az első helyen, Lenin második volt és Kornai harmadik, addig 1978 és 82 között már Kornai állt az első helyen, és ez a következő ötéves ciklusban is így maradt (260. o.).

Annyira evidens, hogy A hiányt tulajdonképpen mindenkinek olvasnia kellett, hogy Kornai megemlíti azokat is, akik nem olvasták. Így kiderül például, hogy "az ismert író, Karinthy Ferenc" nem olvasta a művet, legalábbis naplójában erről nem tesz említést, pedig ismerték egymást. Klaniczay Gábor sem említi A hiányt abban az érdekfeszítő elemzésben, amely az 1950-es években születettekre ható jelentős olvasmányokat tekinti át.

A nemzetközi hatás és az általános intellektuális lenyomat olyannyira foglalkoztatja saját művével kapcsolatban, hogy a tényleges közgazdasági vita bemutatását csak felületesen végzi el. Pedig adódott komoly és – érdekes módon – hozzá közeli kihívás A hiány centrális fogalmát, a költségvetési korlátot illetően. Másutt a könyvben Kornai számos kritikát idéz saját műveivel kapcsolatban, itt viszont elmulasztja megemlíteni a Soós Károly Attilával a Közgazdasági Szemlében folytatott vitáját, pedig Soós igen alapos kritikával illette a "puha költségvetési korlát" koncepcióját (mondván, hogy a valóságban a költségvetési korlát inkább bizonytalan, mintsem egyértelműen puha).

A hiány egyszerre továbblépés is az Anti-equilibriumhoz képest, de egyúttal visszafordulást is jelent a tíz évvel korábban írott műhöz képest. Az Anti-equilibriummal kerül Kornai a legközelebb ahhoz, hogy a kapitalizmus tanulmányozásában elmélyedjen. Valami oknál fogva jobbnak látja, ha visszafordul ezen az úton. Ezt követően kiderül, hogy az általános egyensúly neoklasszikus elméleteinek bírálata tulajdonképpen csak előtanulmány ahhoz, hogy a ("szocialista") tervgazdaság egyensúlytalanságait elemezni tudja. Érdemi kapitalizmuselmélet (és -kritika) nélkül azonban Kornai oda jut, hogy a kidolgozott szocializmuskritikával csak egy idealizált kapitalizmust (piaci mechanizmust) tud szembeállítani. A történeti összefüggéseiből kiragadott, de struktúráját és mechanizmusait tekintve mégiscsak jól leírt szocialista rendszerrel szemben nem áll hiteles kontrafaktuális modell sem a történeti folyamat, sem a nemzetközi összehasonlítás szempontjából.

Zenit – szintézis

1976-tól Kornai János a Magyar Tudományos Akadémia tagja (először mint levelező). Ennek történetét precízen ismerteti, az olvasónak minimális hiányérzete maradhat csak. Sajnos nem tudjuk meg a könyvből, hogy kik voltak az ajánlói az akadémiai tagságra, azt viszont igen, hogy szinte bizonyosan Kádár János jóváhagyásával születhetett meg a döntés (224. o.). Érdekes módon ott sem említ neveket, ahol jelzi: három rendszerkomform(abb), tehát politikailag problémamentes közgazdászt is felterjesztettek egyidejűleg, hogy legyen kellő ellensúly a tudományos testületben.

Érdekes, külön elemzésre érdemes mozzanata a kádári tudománypolitikának, hogy Kornai akadémikus lesz. Fontosnak látja megjegyezni, hogy azon kevés "vezető értelmiségiek" közé tartozott, akik sohasem keresték fel Aczél Györgyöt. Nyers Rezsővel viszont értelemszerűen volt kapcsolata, hiszen a korábbi KB-titkár intézeti igazgatója volt, és például őt kérte arra, hogy segítsen neki telefonhoz jutni (ami még a hetvenes évek végén sem volt könnyű Magyarországon).

Akadémiai székfoglalóját Kornai "Bürokratikus és piaci koordináció" címmel tartotta. Ebben szinte végletesen leegyszerűsítve adta közre a megelőző néhány évben felhalmozott elméleti tételeit, amelyek végeredményben az institucionalista közgazdaságtanba, a gazdasági komparatisztikába beépíthetők voltak. Talán nem Kornai, hanem a kor maga volt hibáztatható azért, hogy a közeg a rendszerelemzés egyre szimplifikáltabb változatára volt vevő, és az ilyen produktumok értékelődtek fel a tudomány világában is. Kornai munkásságában a zseniális rendszerelemző készség és a szocialista rendszer válságának konstatálása ötvöződött, és egyfajta szofisztikált sematizmushoz vezetett el. Nem előzmények nélkül.

A szovjet modelltől, a szocialista tervgazdaságtól való elfordulás magyarázataként Kornai saját magára és másokra (pl. Gimes Miklósra, Péter Györgyre) vonatkozóan említi azokat a nyugati utakat, ahol (pl. Svájcban) ki-ki meggyőződhetett arról, hogy a piacgazdaság mennyivel nagyobb fogyasztási kínálatot és nívót nyújt az embereknek. Furcsa látni, hogy ezek az utak a szellemi élet kiválóságai esetében kb. ugyanazt váltották ki, mint 1988-89-ben a Mariahilfer Strasséra látogatóknál: naiv odaadást a piacgazdaság iránt. Furcsa, hogy Kornai utólag, veterán tudósként sem bocsátkozik annak elemzésébe, hogy egy-két nyugati útból a gazdasági rendszerek fejlődésére, reformálhatóságára vagy leválthatóságára vonatkozó következtetéseket tényleg le lehet-e vonni.

Mint akadémikust és élő klasszikust a nyolcvanas években Kornait egyre sűrűsödő felkérések érik – az egyetemi szférában is. Sokáig ki volt rekesztve a hivatalos felsőoktatásból, viszont az MKKE 1985-ben hivatalba lépett reformer vezetésének, elsősorban Csáki Csabának köszönhetően az egyetemi reform részeként felkérést kapott. A felkínált professzorságot azonban nem fogadta el; saját magyarázata szerint azért, mert három évtizeden át nem kérték fel, pedig tehették volna.

Nos, a döntésben közrejátszik, hogy Kornai akkor már külföldre készül, mégpedig az Egyesült Államokba, a Harvard Egyetemre. Cambridge-ről nagy szeretettel ír, nem utolsósorban azért, mert nagy szeretettel fogadták. Nem mondható, hogy bárkinek a kegyelméből vált volna harvardi professzorrá; a félreértések elkerülése végett részletesen leírja, hogyan – mennyire objektív kiválasztási mechanizmus által – lehet valakiből professzor az egyik legrégebbi amerikai egyetemen.

Ami leginkább hiányzik az önéletrajz cambridge-i jeleneteiből, annak bemutatása, hogy a közgazdaságtan (azon belül, hogy "nyugati") irányzatokból áll, irányzatok vitáiból, fejlődéséből jut el újabb és újabb témáihoz, tételeihez, módszereihez. Robert Solow-ról például kiderül (lásd 324. o.), hogy kristálytiszta agyú, lebilincselő előadó, csak éppen az nem említődik sehol, hogy (neo)keynesiánus közgazdász. A néha zavarba ejtően intenzív névpotyogtatás (name dropping) az amerikai jeleneteknél főleg azt érzékelteti, hogy a szerző mindenkit ismert, és őt is mindenki ismerte, sőt némelykor utalás történik a szakma pluralizmusára is (313. o.), de ez még nagyon távol van attól, hogy bemutassa a különböző irányzatok vitáit, konjunktúráját és hanyatlását.

A nyolcvanas évek végén, a harvardi oktatási feladatokkal is összefüggésben lát hozzá Kornai a tervgazdaságról korábban írottak szintetizálásának. Ennek végeredménye A szocialista rendszer című mű, amelyet már a kelet-európai politikai fordulat után fejez be és ad ki angolul, majd magyarul. Ez a mű a visszatekintésben alkalmat ad számára arra, hogy kitérjen az őt ért kritikák bemutatására is. Így például említi, hogy Krausz Tamás recenziót közölt (az Eszméletben) A szocialista rendszerről, kifogásolva a mű történetietlenségét. Idézi (bár nem minősíti), hogy Krausz szerint ő "a liberális közgazdaságtan magyarországi korifeusa", és azt is, hogy bírálója szerint a fő probléma a "rendszerelemzésével", hogy a szovjet modellt kiragadja globális összefüggéseiből. Érdekes módon Kornai idézi ezt a kritikát, de nem kíván reagálni a tartalmára. Ehelyett szembeállítja egy másik kritikával, amely az akkori Csehszlovákiában született, mégpedig Vaclav Klaus és Dusán Triska tollából. A két cseh szerző – akik akkor fontos állami hivatalt töltöttek be (pénzügyminiszter és privatizációs miniszter) – azért bírálta őt, mert nem ragaszkodik következetesen a neoklasszikus főáramlat gondolatvilágához és apparátusához (pedig ott mindenre megfelelő válasz található). Kornai a két kritikát úgy állítja be, mint amelyek kioltják egymást; jobb- és baloldali bírálatok, amelyek között a saját szellemi profillal, élesen megfogalmazott saját állásponttal rendelkező tudós saját igazáról megbizonyosodva áll. "Nem lehet egyszerre mindenkinek tetszeni" – zárja a vitát a szerző; csak azt nem tudjuk meg, hogy a könyv konkrétan kinek tetszett; az elismerés címszó alatt ugyanis csak arról találunk információt, hogy hány nyelven jelent meg (a szám lényegesen kisebb, mint A hiány esetében), és hány recenziót írtak róla, és ezek közül kettőből idézi az udvariasan ajnározó, ajnározva udvariaskodó sorokat. Az egyik recenzens éppen Alec Nove, aki a piaci szocializmus lehetőségeiről egész másképp vélekedett, mint Kornai, és a tiszteletkörök mellett nyilván mást is írhatott a műről, de ez az önéletrajzban nem érdemel említést.

Rendszerváltás – részvétel a gazdaságpolitikában

Közel három évtizeden át, midőn "nyugati" közgazdászként tevékenykedett, Kornai János távolságot tartott a gazdaságpolitikától. Önmagában a "nyugatiság" még nem lehetett elegendő magyarázata a praxistól való távolmaradásnak, hiszen nem kevés elméleti közgazdász életében akad hosszabb vagy rövidebb szakasz, amikor valamely közhivatal betöltőjeként vagy politikus tanácsadójaként dolgozik. Utólagosan a "nem voltak illúzióim" jegyében olvashatunk arról, hogy Kornai miért nem kapcsolódott be sem az 1968-as, sem a későbbi reformtevékenységbe, de még a "Fordulat és reform"-ba sem. Ennek a távolságtartásnak mindenesetre vége szakadt hirtelen, amikor 1989 nyarán erős felindulásból megírta a rendszerváltás talán legfontosabb közgazdasági brosúráját – Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében címmel.

Kornai sok mindent nagyon egyszerűen írt le a röpiratban, de észre kell venni, hogy felindulását a rügyeit bontogató rendszerváltáshoz kapcsolódó gazdasági illúziók okozták, és kis könyvecskéje már önmagában is valamelyest strukturáltabb gondolkodásra ösztönzött, mint amit akkoriban a nagy többségtől tapasztalhattunk. A korszak alapvitája a "gyors vagy lassú átmenet" dilemmája körül forgott; nem sokkal azután voltunk, hogy egy Satalin nevű orosz közgazdász meghirdette a piacgazdaság ötszáz nap alatt való felépítésének programját. Kornai ehhez a kérdéshez differenciáltan próbált viszonyulni, legalábbis 1989 nyarán. A makroökonómia síkján, tehát elsősorban az infláció kérdését illetően a sokkterapeutákhoz állt közel, vagyis ún. stabilizációs műtétet javasolt végrehajtani. Ami viszont a mikrogazdaságot illeti, a gyors átalakulás illúzióját nem osztotta. Figyelmeztetett arra, hogy hozzáértő és felvilágosult tulajdonosként viselkedő polgárság csak szerves folyamat eredményeként alakulhat ki, és emiatt nem szabad mesterségesen siettetni a privatizációt. Az ily módon hosszabb ideig tovább élő állami szektorban pedig roppant szigorú központi szabályozás és elszámoltatás rendszere mellett foglalt állást. Ezt a nézetét vették zokon az akkor magukat nyeregben érző szabad demokraták, de ennek a vitának a lényege nem igazán derül ki az önéletrajzból. Mint ahogy az sem, hogy a könyv külföldi kiadásainak megjelenésekor Kornai nézetei már valamelyest változtak, kevésbé próbálta fékezni az átmenetet, előadásaiban az állami tulajdon gazdátlanságáról értekezett, s ily módon beolvadni látszott a neoliberális kánonba.

A neoliberalizmusba való beolvadást azonban újabb kiválás követte hamar, mégpedig az ún. félfordulat jegyében. Ezt az 1990-93 közötti, mintegy 20 százalékos GDP-zuhanás – és annak számos szociális és politikai következménye – váltotta ki. Itt megint csak hiányérzetünk lehet a leltárt illetően; Kornai nem említi a szövegben (és az irodalomjegyzékben sem) a Közgazdasági Szemlében megjelent jelentős tanulmányát, amelynek címe "Transzformációs visszaesés" volt. Ebben tudományos oldalról próbálta megalapozni azt a gazdaságpolitikai félfordulatot, amelyet később napilapcikkekben népszerűsített, és amellyel a politikai pártok közül az akkori Fidesz azonosult leginkább.

A félfordulatot hirdető Kornai maga mondja, hogy a növekedés újraindítása fontosabb, mint az egyensúly megőrzése. Tulajdonképpen ennek jegyében cselekszik már a késői Antall-Boross-kormány. A következményektől azonban Kornai megriad. Sokakkal ellentétben ő legalább tépelődik ebben az időszakban; ami másoknak esetleg evidencia, az számára nehéz dilemma. Majd erőt vesz magán, és 1994 augusztusának végén öt részbe tördelve adja közre a makrogazdasági kiigazítás szükségességéről szóló tanulmányát. Mindvégig fenntartja, hogy a legfontosabbnak a tartós gazdasági növekedést tekinti, s a Bokros-csomag bevezetése után immár a Közgazdasági Szemlében méltatja a híres-hírhedt programot ("Kiigazítás recesszió nélkül").

A gazdaságpolitika – részben az ő útmutatásával történő – "helyes útra" terelődését követően még aktívabb időszak következik a számára: 1995-től elvállalja, hogy a Jegybanktanács tagja, vagyis a hazai monetáris politika egyik legfőbb alakítója legyen. Az önéletrajzban elmondja: igen komoly munkát végzett e minőségében hat éven keresztül; a döntésekhez nemcsak az aktuális folyamatok elemzéseit tekintette át, hanem a vonatkozó szakirodalmat is. Sajnálatos, hogy ennek ellenére az elméleti olvasmányokra és a gyakorlati tapasztalatokra építve – egy-két interjútól, kisebb publikációtól eltekintve – nem tette le a névjegyét a monetáris makroökonómiában. Ehelyett a kilencvenes évek végén még nekiugrik az egészségügyi rendszernek, amelyet a szocializmus utolsó, még álló bástyájának tekint. Könyvében radikális piacosító nézeteket hirdet, összhangban némely itthoni "apostolokkal". Érdekes módon, amikor – már az önéletrajz megjelenése után – valóban élesben folynak itthon az egészségügyi reformviták, Kornai a piaci logika elmagyarázásával együtt is inkább mérsékletre, megfontoltságra int.

Összegzés helyett

Az olvasót mindenképpen lenyűgözi, hogy Kornai milyen precízen jegyzetelő, dokumentáló szemtanúja és elemzője a második világháború utáni hat évtizednek és azzal együtt saját életének. Ami Magyarországot illeti, az anyag tényleg egyedülálló; ami a nyugati tudományos világot, ott már hiányérzetünk lehet. Mintha ezt a mindenki által ismert és elismert tudóst egyszerűen nem érintették volna meg a világgazdaság nagy fejleményei: a neokonzervatív korszakváltás, a globális pénzügyi egyensúlyhiány, vagy az európai integráció. Kornai munkásságának egyetlen nagy tematikája az államszocializmus élve-, majd halvaboncolása. Talán ez magyarázza, hogy számára a gazdaságpolitika is egyet jelent a rendszerváltással – időben is, fogalmilag is.

Kornai életpályája szakaszokra bontható, munkássága nagy fejezetekből áll; viszonylag kevés példát látunk arra, hogy ő maga "visszalapozna". Kérdés persze, hogy van-e folytonosság, több évtizedet átölelő gondolatok ebben az életműben? Talán nem erőltetett, ha azt mondjuk: gondolati folytonosság van aközött, hogy az ötvenes évek elején a bérfegyelemért aggódik a Szabad Nép riportjaiban, hogy a puha költségvetési korlátot bírálja A hiányban, majd aggasztónak találja fogyasztás/beruházás arányát, és meghirdeti a "koraszülött jóléti állam" végét a kilencvenes évek közepén. Ő maga azonban nem is keres a közgazdasági tartalom tekintetében efféle átívelő motívumokat. Erkölcsi-politikai síkon viszont annál inkább megteszi ezt.

A könyv vége felé a Harvardon őt búcsúztató Jeffrey Sachsot idézi. "A legfontosabb, amit a munkámmal kapcsolatban kiemelt, ez volt: egy olyan világról, amelyben a zsarnokság és hazugság uralkodott, én az igazat mondtam el. Ebben, az igazság tiszteletében, Michnikhez és Havelhez hasonlított." (403. o.) Sachs fején találja a szöget azzal, hogy Kornait az államszocialista rendszer liberális politikai ellenzékének nagy alakjaival helyezi egy csoportba. Elméleti közgazdásszá válásával Kornai személyiségéből nem távozott el a politikus lélek. Pályát változtatott, de célt nem. A praxishoz közelebb dolgozó kollégáival és a "második nyilvánosságban" aktívakkal együtt előbb egy megreformált tervgazdaságért, majd a rendszerváltásért ügyködött – "a gondolat erejével". Figyelemre méltó, hogy saját tevékenységének és műveinek jellemzésekor Kornai – sok "modern" felfogású pályatársával ellentétben – nem idegenkedik a "politikai gazdaságtan" megnevezéstől.

Ha a "tiszta tudomány" művelése illúzió is maradt, Kornai kétségkívül nagy mesterré vált; iskolateremtő egyéniséggé számos kutató munkatárssal, sok-sok közvetlen és közvetett tanítvánnyal, megszámlálhatatlan ismeretlen követővel. Annál inkább is feltűnő például az is, hogy tankönyvet sohasem írt. Írt nagyon komoly szakkönyveket, amelyek egyszerre bizonyultak elméletileg fajsúlyosnak és politikailag jelentékenynek. Tudományosszintézis-kísérlete azonban már szerényebb visszhangot vált ki, és nem csak azért, mert időközben összeomlott a rendszer, amelyről szólt. Tankönyvvel meg se próbálkozott, pedig sok "nyugati" közgazdász ebben látja a pályán való kiteljesedés és a maradandó mű megalkotásának egyik módját.

Különös pályáját saját akaratereje, tudományos tehetsége és a kor együtt formálta. Önéletrajzában világosan ír a dilemmákról, amelyekkel küzdött. Mindez akkor is nagy érték a közgazdaságtan és a történelem kutatói számára, ha sem az életmű, sem a memoár nem mentes kisebb-nagyobb ellentmondásoktól.

John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai. Ráció Kiadó, Budapest, 2006.

Nemrég egy igen fiatal és korszerűen pimasz újdondász az egyik napilapban lesajnáló "kritika" alá vetette Noam Chomsky politikai munkásságát a nyelvész-közíró egyik új könyvének hazai megjelenése kapcsán. A szofisztikáltnak igazán nem ható cikkecske végén a slusszpoén az a szinte elviselhetetlenül ostoba megjegyzés volt, hogy ugyan miért gond az, ha a világ gazdaságát néhány száz multinacionális nagyvállalat irányítja. Az ifjú szerző szerint nem akarhatnak a nagy cégek semmi rosszat, hiszen nem bűnözők vezetik azokat. Ez a már 19. századinak is kiábrándító politikai korlátoltság és arrogáns tudatlanság jutott az eszembe, amikor John Perkins kötetét olvasni kezdtem. Hiszen a maga nagyon is ellentmondásos és úgyszintén nem túl elmélyült módján Perkins, az egyik multi egykori vezető munkatársa éppen azt bizonygatja, hogy de bizony nagyon is gazemberek a tőke megszemélyesítői.

A világsikerű, itthon a Ráció Kiadó jóvoltából viszonylag gyorsan magyarul is olvasható kötet¹ mintha akarva vagy akaratlanul a naiv és idealista kapitalizmuskritikákat, ellenérzéseket volna hivatott megdönthetetlennek látszó tényekkel alátámasztani. Azt mindenesetre előrebocsáthatjuk, hogy legyenek bármilyen hátsó szándékai a szerzőnek vagy az őt mozgatóknak, úgy látszik, hogy a kapitalizmus mostani létezési stádiumának történései, komolyabb tudósok szerint² strukturális válságának jelei már oly mértékben érezhetők a világ boldogabbik felén is, jelesen a momentán még világelső nagyhatalom Amerikai Egyesült Államokban, hogy a ma még meglehetősen körvonalazatlan félelmek, kiábrándulások, kritikák korábban elképzelhetetlen módon törnek felszínre itt-ott. Szó sincs róla, hogy el akarnám túlozni ezeknek a mozgalmaknak vagy magányos ellenállóknak a jelentőségét, de az mégiscsak mutat valamit, hogy a nagyjából az 1970-es években kezdődött s a Szovjetunió összeomlásával átszíneződött világkapitalizmus nemcsak a fenyegető klímaváltozással, a sokakat elriasztó egyre cinikusabb, hedonista fogyasztási kultusszal vagy a riasztó jövőtlenséggel veszi a kedvét egyre többeknek a gazdag világban, hanem azzal is – és főleg azzal -, hogy egyre kevésbé kívánja, vagy helyesebben szólva, tudja fenntartani a korábbi kivételezett helyzetet, mondjuk, az amerikai munkásság számára. Michael Moore, a világszerte egyszerre ünnepelt és kiátkozott amerikai dokumentumfilm-rendező éppen az amerikai autóipar elsorvadásáról, valamint a korábbi virágzó városok és lakóik tönkremenéséről készített filmjeivel robbant be az észak-amerikai és a nemzetközi köztudatba.³ Mivel a Roger and Me (Roger és én) 1989-ben készült, esélye sem volt arra, hogy itthon bármilyen közfigyelmet kapjon. Bátrabb forgalmazók és tévétársaságok az elmúlt években nálunk is vetítik Moore műveit, s a magyar médiában a rendezőt (aki nem mellesleg több könyv szerzője is) megkülönböztetett gyűlölettel ostorozzák, leszólva filmes nagydíjait, tehetségét, kétségbe vonva hitelességét. Az USA-ban – főleg a növekvő számú vesztesek szemében – egyike a modern kor kultikus hőseinek. Immár több évtizedes, következetes munkássága magasan felette áll Perkins könyves próbálkozásának, de abban nagyon hasonlítanak, hogy Amerikán pusztán az "amerikai eszmét" kéri számon ő is. Csakis az "emberarcú kapitalizmust", azt, ami az amerikaiak nagyobb részének korábban kétségkívül kijárt. Moore tehetsége és tisztessége miatt jóval tovább jut ezzel az egyszerű szembesítéssel is, mint John Perkins, aki pedig nem a kisemberek, hanem a topmenedzserek szempontjából láthatta a világot – ha igaz, amit állít magáról. Perkins ráadásul, vallomása szerint, halálosan titkos ügyeket fecseg ki. Egy nemzetközi energetikai befektetéseket menedzselő cég befolyásos munkatársaként, ahogy állítja, maga is részt vállalt egy világméretű összeesküvésben. A globális kapitalizmust afféle gonosz összeesküvésként mutatja meg egykori összeesküvőként. Az összeesküvők célja, mint a történelem során mindig is, pénz és hatalom; az eszközeik: megvesztegetés, törvényszegés, erőszak, akár gyilkosság is. S mivel ez a játszma világméretű, képes lehet a világ (az emberi világ) elpusztítására is. A könyv írója folyton az amerikai alapító atyákra hivatkozik, s arra, hogy Amerika életet, szabadságot és boldogságot ígér mindenkinek, de elsősorban az amerikaiaknak, viszont egyre kevésbé akarja betartani az ígéreteit. A szerző szerint a korábbi álmokkal, szép célokkal szemben – erről, mondjuk, az indiánok egészen más történetet ismernek – manapság a nagyvállalatok, bankok és az állam (az USA) korporációja hozza előnytelen gazdasági helyzetbe a világ többi részét, s az összeesküvők gátlástalan új bandája nem lát más célt, mint a gazdasági növekedést és a parttalan fogyasztást. Vagyis Perkins viszonylag pontosan leírja a kapitalizmus lényegét, és nagyon elszomorodik attól, hogy ez tényleg így is van, sőt, egyre inkább így van a gyakorlatban. Elképed attól, hogy miközben a termelés soha nem látott módon növekszik és egyre hatékonyabbá válik, a világ gazdagjai s szegényei között a különbség exponenciálisan növekszik.

Tehát a – mondjuk úgy – elméleti alapkérdésekben Perkins a cikk elején emlegetett ifjú magyar szerzővel azonos szinten marad, csak ő éppenséggel utálja a mai kapitalizmust. Kár Perkinstől számon kérni a történeti ismereteket, ilyesmiben az amerikaiak jó része soha nem jeleskedett. Az is valami, ha egy kiugrott üzletember néhány latin-amerikai ország példáján megérti, hogy micsoda botrányos kapcsolatban is áll egymással a kontinens északi és déli része. A tájékozottabb olvasó legfeljebb legyint rá, hiszen ő tudja, hogy ez a kapcsolat a kezdetektől égbekiáltóan igazságtalan, csak a módszerek változnak, ahogy telik az idő. Különben is, a könyv további részében megismerjük a szerző életútját, azt a tipikus, kisebbségi komplexusos, velejéig képmutató republikánus családi és alsó középosztályi miliőt, amelyik kitermelte őt, s rögtön megértőbbek leszünk azzal a rossz amerikai, földhözragadt linearitással, amellyel szerzőnk elbeszéli a sztoriját. Egyébként tán éppen ez a személyes életút a legeredetibb része a könyvnek, hiszen privát emlékeit, egykori önmagát valóban kérlelhetetlenül őszintén igyekszik megörökíteni. A történet azon a ponton kezd gyenge kémthrillerré válni, amikor hősünket beszervezik, illetve nem is. Kapcsolatba kerül ugyan a National Security Agencyvel,⁴ de hivatalosan nem válik ügynökké, sőt, a modern gazdasági összeesküvés szabályainak megfelelően egész pályája egy magáncégnél zajlik. A legkínosabb és legkevésbé hihető része a "mesének" az, ahogyan egy titokzatos szexbomba beszervezi őt EHM-nek, economist hit mannek, magyarán gazdasági bérgyilkosnak. Egyébként is oly szájbarágósan és életidegen módon szólalnak meg jó és rossz hősei, hogy az embernek néha az az érzése, mintha a szerző eredetileg filmforgatókönyvet akart volna írni, de amit ajánlott, az még Hollywoodban is bugyutának látszott. Az is lehet persze, hogy Perkins jobban ismeri elsődleges célközönségét, a hozzá hasonló amerikaiakat, s úgy hiszi, nekik sokszorosan megrágott és kiköpött egyszerűség kell. Pályája és történetei szinte illusztrációi az újságokból így-úgy megismert amerikai "disznóságoknak", Ecuadortól Indonézián, Iránon, Szaúd-Arábián át Hondurasig és Irakig.

Ő maga így foglalja össze tevékenysége lényegét, ami terepmunka után programtervezetek készítését jelentette egy-egy ország energetikai fejlesztéseit illetően: "Valamennyi ilyen programtervezetnek az volt a kimondatlan célja, hogy a beruházásban részt vevő cégek nagy profithoz jussanak, a fogadó ország néhány gazdag és befolyásos családja hasznot húzzon belőle, ugyanakkor biztosítsa a világ különböző országainak hosszú távú pénzügyi függését és így politikai lojalitását."

Perkins azt is elmondja – s ezen szavai nem is érdektelenek -, hogy miért váltott át az USA a korábbinál még titkosabb játszmákra, és a könnyen lebuktatható CIA-ügynököket miért helyettesítették egyre gyakrabban a függetlennek látszó, magáncégeknél működő szakértőkkel. A sztori 1951-ig, Reza Pahlavi Iránjáig nyúlik vissza, s úgy látszik, az ott alkalmazott finomabb eszközök még mindig működnek. Ugyanis, ha az országokat nagyon előnytelen eladósodásba hajszoló "szakemberek" (politikailag) megbuknak, akkor az állam széttárja a kezét, s a politikusok csóválják a fejüket a túl mohó magáncégek láttán. Perkins először, már igazi EHM-ként, Indonéziában tevékenykedett. Az ország gazdasági és politikai behálózásának leírása nem újdonság ugyan – legfeljebb annyiban, hogy eleddig ezt a másik oldal, vagyis az "új gyarmatosító" szavaiból még nemigen hallottuk -, mégis elég fontos és tisztességes leírásnak látszik. Annál kínosabb a később is egyre gyakrabban felbukkanó nosztalgiázó giccs, mellyel nyakon önti a tradicionális közösségekben élő, boldog és kedves szegények alakját – azon sajnálkozva, hogy ezeket a bennünket, fehéreket etnográfiailag olyannyira szórakoztató életformákat szétrombolja a csúnya kapitalizmus. Az Amazonas dzsungeleiben kőkori körülmények között élő indiánok viszonyai s a délkelet-ázsiai mélyszegénység Perkins láttatta értékei iránt – s egyáltalában: minden múlt utáni nosztalgiázás iránt – érzéketlen kapitalizmuskritikusoknak ezekhez a részekhez meglehetős önfegyelemre van szükségük.

A kötet, szerencsére, nem csak ebből áll: vannak érdekes elemek Torrijos Panamájának történetében és abban a párhuzamban, amit Perkins felfedezni vél az 1970-es évek gazdasági stratégiája és a 90-es évek meg a mai iraki háború között. Perkins a katonai-ipari komplexum kapcsán (a magyar kiadás "katonai-ipari összefonódás" alakban használja a közhasználatú kifejezést) McNamarát⁵ mint az EHM-ek előfutárát, előképét emlegeti, s ez a részlet sem érdektelen. (McNamara hivatalosan nem, de amúgy privátim rendszeresen adott tanácsot az új fiúknak, így Perkinsnek is.) Az sem újdonság – de nem árt, ha igaz, első kézből újraolvasni -, ahogyan a szaúdi "biznisz" során éppen az USA kezdi el komoly méretekben pénzelni az arab terrorizmust. Hasonlóan érdekes az iráni iszlám forradalom történetének olvasata a szerző sajátságos szemszögéből.

Perkins következő "munkahelye" Kolumbia, ahol megint egy szép nő várja, de ezúttal a jó cél felé próbálva őt hajlítani. Ennél jóval érdekesebb az, ahogyan a szerző rájön arra, hogy az ő nyomdokaiba lépő ifjabb generáció, a beosztottai "egyszerűen a példámból meg jutalmaim és büntetéseim rendszeréből tanultak. Tudták, milyen tanulmányokat, milyen eredményeket várok tőlük. A fizetésük, karácsonyi jutalmuk, sőt egész állásuk attól függött, mennyire vagyok megelégedve velük." Vagyis az ifjakat nem kellett már kémfilmbe illő módon beszervezni; korbácsból és mézesmadzagból tanulnak az emberek a leggyorsabban. Aztán Perkins 1980-ra, saját állítása szerint morális megfontolásokból, kiszáll a nagy üzletből. Bár ettől fogva inkább kívülről látja a dolgokat (csak mellékállásban vállal a régiekhez hasonló megbízatásokat, aztán már sehogyan sem), úgy fogalmaz: ő már képes a sorok között olvasni, így aztán Reagan neokon fordulata s különösen a Bush-család regnálása alatt történtek nem lepik meg őt. Bizonyítva látja, hogy ma már az EHM-módszerek uralják az USA gazdasági stratégiáját. S bár nem mondja ki, de tudható, hogy a Szovjetunió összeomlása után meg is kezdődik az "új világ" áldásainak globális méretű propagálása. A nagy nemzetközi pénzügyi, gazdasági szervezetek, valamint a világ erőforrásainak döntő részét birtokló államok és "független szakértőik" mindenütt a deregulációt és a privatizációt hirdetik mint egyetemes csodaszert. Arról a szerző nem szól még az iraki háború kapcsán sem, tán nem ért hozzá, hogy a pénzügyi befolyás megszerzése mellett – éppen a katonai-ipari komplexum hatására – maguk a folytonos háborúk is az észak-amerikai gazdasági fejlődés alapkövei. Mindenesetre a Bush-klán és kapcsolt részeinek ügyeiről leplezetlen nyíltsággal igyekszik lerántani a leplet, de fájdalom, a gyanakvó közép-európai olvasóban emiatt inkább a kétely erősödik. Talán a demokraták, Clinton családja és köre volna a jó, a nem birodalmi, hanem a szép köztársasági hagyományokat folytató Amerika zászlóvivője? Maga Perkins biztatja olvasóit – megint csak abban a bugyuta amerikai stílben -, hogy tanuljanak meg a sorok között olvasni, mert bizony a média is a hatalom része, a tévéknek és újságoknak nem lehet hinni. (Jaj, de ismerős szöveg ez nekünk itt a Kárpát-medencében!) Hát a könyveknek? – üthetné le a nagyon magas labdát a dörzsöltebb európai olvasó…

A legszomorúbb ebben a furcsa könyvben mégis az, hogy a világot igazságtalanul irányító, kizsákmányoló, pusztító USA öntudatra ébredt, felelős polgáraként John Perkins a kötetet afféle freudi elszólással fejezi be. Úgy hiszi, hogy éppen a remek amerikai hagyományok és a már koncentrált hatalom miatt kellene éppen az USA-nak "megjavítania" az elkutyálódott kapitalizmust világszerte.

Mi meg nem győzünk reménykedni: hátha nem sikerül neki. 

 

Jegyzetek

¹ A magyar változat a Penguin Group (USA) Inc. gondozásában megjelent 2006-os kiadás alapján készült (John Perkins: Confession of an Economic Hit Man. Fordította Deák Éva). Az első kiadás 2004-ben látott napvilágot.

² Lásd Mészáros István fontosabb műveit. Különösen a Beyond Capital: Towards a Theory of Transition című, 1995-ben Londonban és New Yorkban megjelent monumentális elemzését.

³ Michael Moore Roger and Me című 1989-es filmje szülővárosa, az egykori autógyártó központ, Flint pusztulását mutatja be (a cím egyébként egy közkedvelt rajzfilmsorozatra utal) – feltárva, hogy a General Motors olcsóbb munkaerőt találva vonul ki egykori fellegvárából és az USA-ból, egy cseppet sem törődve azzal, hogy mit hagy maga után.

⁴ A National Security Agency a könyv függelékében közöltek szerint a védelmi minisztériumon belül működik, és talán a legtitkosabb a tucatnyi titkosszolgálat közül. Viszonylag mentes a kongresszusi felügyelettől, és sokkal jobban kerüli a nyilvánosságot, mint a CIA.

⁵ Robert McNamara (1916) a General Motors Co. elemzőjéből vált a cég vezérigazgatójává, úgy, hogy nem volt a Ford család tagja. Aztán Kennedy védelmi minisztere a vietnami háború idején; később a Világbank elnökeként is tevékenykedett.

Érthető, hogy sok környékbeli nem akar NATO-radart a Tubesre. Érthető, hogy nem akarja kockáztatni, hogy radarsugárzást kapjon, vagy hogy katonai célponttá váljon. De ha jobban belegondolunk, ők – akarva-akaratlan – azért küzdenek, hogy (nem kívánt, de nem is teljesen kizárható esetben) Magyarország más lakosai váljanak sugárszennyezetté, illetve katonai célponttá. Mert ha ennek kockázatát esetleg sikerülne is elkerülni a Tubes környékieknek, Magyarországnak nem sikerülhet. Magyarország nem tudja teljes bizonyossággal elkerülni sem a radarsugárzás ártalmainak, sem a hadicsapás következményeinek veszélyét. Ezeknek a kockázatoknak a vállalását egyszer már megszavazta az ország. Lehet, hogy nem tudott róla, de megszavazta.

Az ország lakossága megszavazta Magyarország csatlakozását a NATO-hoz. Ezzel megszavazta, hogy Magyarország területén felépül három lokátor.

Megszavazta, hogy NATO-bázis működik Taszáron.

Megszavazta, hogy – Magyarország légterét átengedve – segítjük, hogy magyarokat bombázzanak Jugoszláviában.

Megszavazta, hogy magyar katonákat vigyenek Afganisztánba, magyar katonák haljanak meg Irakban.

Magyarország lakossága mindezeket megszavazta, és mindazokat a további következményeket megszavazta, amelyekről ma még nem is tudhat. Mert csak ezután fog kiderülni, hogy még mi mindent szavazott meg.

Akiben az egyéni önzésen felülkerekedik a nemzeti érzés, annak amellett kell érvelnie, hogy – ha már így alakult – ne máshová, hanem az ő lakóhelyének közelében épüljön föl a harmadik NATO-radar. ("A szomszéd tehene dögöljön meg!"? A ránk dobott csóvát – a liberális szabadságfelfogás nevében – továbbdobjuk a szomszéd házára?) Azért kell fellépnie, hogy ha valamilyen sajnálatos esemény bekövetkezne, akkor ne ártatlan nemzettársai, hanem ő és családja váljon sugárfertőzötté, illetve katonai célponttá.

Ha viszont nem akarja elfogadni sem közvetlen családjának, sem távolabbi nemzettársainak veszélyeztetését, akkor egyet tehet: azért küzd, hogy Magyarországon egyáltalán ne működjön NATO-radar. A tubesi lokátor következetes ellenzőinek azon kell munkálkodni, hogy Magyarország kilépjen a NATO-ból.

2007. április 6.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés Környezetvédő Csoportja (BAL-Zöldek)