Az 1970-es évtized konfliktusokkal teli éveiben egy közgazdasági ellenforradalom helyreállította a nagy világválság előtt uralkodó neoklasszikus tételeket. Az 1990-es évekre azonban megmutatkoztak a neoliberális világrend ellentmondásai és súlyos következményei. Ezek elemzéséhez Keynes és Polányi művei jól használhatók, sőt érdemesnek tűnik visszatérni Polányi javaslatához is a nemzetközi pénzügyi rendszer és a gazdasági tervezés regionalizálására vonatkozóan.

Miért Keynes és Polányi? S miért éppen most?

Az 1970-es évtized konfliktusokkal teli éveiben egy közgazdasági ellenforradalom helyreállította a nagy világválság előtt uralkodó neoklasszikus tételeket. Az 1980-as évek közepére a közgazdász társadalom a Nyugat politikai vezetőit, illetve a Bretton Woods-i intézményeket ellátta a monetarista politikák, a liberalizáció, a dereguláció, a privatizáció, a kiegyensúlyozott költségvetések, valamint a független központi bankok melletti elméleti érvekkel. A tőke a munkavállalók által kivívott előnyök visszaszorítására törekedett a nyugati iparosodott világban, s ugyanez volt a célja a harmadik világban a fejlesztési politikákkal is. Az 1990-es években pusztító s egyre gyakoribb, egyre súlyosabb pénzügyi és gazdasági válságok szemtanúi lehettünk Latin-Amerikában, Kelet-Ázsiában, Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, s a leginkább drámai módon Argentínában. 1998-ra az ezen politikák jegyében telt két évtized a világot az 1930-as évek utáni első deflációs visszaesés küszöbére juttatta. A fejlődő országok fájdalmas leértékelésekre kényszerültek a tőkemenekítés és a gyenge valuták elleni spekuláció miatt.

Ahogy a két világháború közötti időszakban is, amikor a foglalkoztatás stabilitását és a demokratikus kormányzást feláldozták a valuták stabilitása érdekében, a gazdasági megélhetés most a washingtoni konszenzus makrogazdasági előírásai alá van rendelve. A multilaterális szervezetek komplex intézkedéseinek célja a hitelezők és befektetők sajátos érdekeinek védelme a társadalom politikai nyomásgyakorlásával szemben. A globális pénzügyi szektor aláássa a termelékeny gazdaság alapjait. Most, akárcsak akkor, nem állnak rendelkezésre hatékony nemzetközi intézmények a politikai konfliktusok és a pénzügyi zavarok legyőzésére.

A gazdaságokra a kereskedelem és a tőkeáramlás előtti nyitás érdekében folyamatosan nehezedő nyomás erodálja a nemzetgazdaságok koherenciáját. A munkások és a mezőgazdasági termelők ki vannak téve a világméretű versenynek, amelynek következményeként a reálbérek és a fogyasztási termékek árai csökkennek. Mindennek haszonélvezője egy viszonylag kis számú transznacionális vállalatóriás, amelyek ellenőrzésük és irányításuk alatt tartják a technológiához és a piacokhoz való hozzáférést. A gazdag országok – mint például Kanada – már nem képesek fenntartani azokat az ingyenes oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz fűződő általános jogokat, amelyeket már akkor élveztek, amikor az egy főre eső GNP a mai érték felét érte el. Miért? Azt mondják, ez azért van így, mert fel kell áldoznunk a társadalmi biztonságot a versenyképesség érdekében. A kormányok adócsökkentési versenybe kezdtek a befektetők vonzása és megtartása érdekében. A versenyképességet a közpolitika működési alapelvének kiáltották ki.

Ahogy a világgazdaság krízisből krízisbe tántorog, s a megtakarításokat spekulatív pénzügyi piacok szívják fel, a kapitalista berendezkedés meghatározó ipari térségeinek átlagos növekedési rátái történelmi mélypontra süllyedtek.¹ Egy évtized erejéig Japán a keynesiánusok által emlegetett likviditási csapdába esett, ahol a zérushoz közeli kamatlábak már nem képesek a fogyasztás és a beruházás stimulálására. Az Egyesült Államok szárnyaló értékpapírpiacának vagyonhatása által táplált elnyújtott fellendülést vagyonok dollármilliárdjainak likvidálása követte. Keynesnek a spekulánsok és a járadékos kapitalisták "kaszinó-gazdaságáról" szóló rémálmát, s Polányinak az önszabályozó piacról felépített hamis utópiáját éljük meg. E "neoliberális" gazdasági rend az adósokkal szemben a hitelezőknek, a termeléssel szemben a finanszírozásnak, s a szegényekkel szemben a gazdagoknak kedvez. A marginalizálódottak növekvő méretű, társadalom alatti osztálya (underclass) kizárásra került a foglalkoztatás, a termelés és a fogyasztás formális körforgásából. A szegény országokban élő nélkülözők milliárdjai egyszerűen feleslegesek a globális kapitalista gazdaság szükségletei szempontjából. A rendszerre krónikus méltánytalanság és vészes instabilitás jellemző – ami végső soron politikailag is fenntarthatatlan.

Keynes visszatérőben van a mainstream közgazdaságtan által kiszabott intellektuális száműzetésből. Kiváló közgazdászok csatlakoztak más tudományágak képviselőihez, hogy felhívják a figyelmet Polányi nézetére, miszerint a gazdaságpolitikát átfogóbb társadalmi céloknak kell alárendelni. Figyelmeztetése, amelyben a társadalmi, kulturális és környezeti szükségleteknek a piac parancsszava alá történő rendelésével járó veszélyekre utalt, mintha ma íródott volna.

A hidegháború vége a békeosztalék s egy ragyogó jövő ígéretét hozta el a kapitalizmus számára. A nemzetközi gazdasági élet expanziójához szükséges politikai, gazdasági és pénzügyi környezet azonban felettébb problematikus. Valójában a globális politikai rend átrendeződésének vagyunk szemtanúi, értve ezen a neokolonialista katonai vállalkozásokat is, amelyek a kései 19. század birodalmi vetélkedésére emlékeztetnek. A történelmi törésvonalak megnyílnak. Az államok feltöredeznek az újjáéledő nacionalizmusok által keltett kényszerek hatása alatt. Az egyenlőtlenségek csaknem mindenütt kiéleződnek. A méltányosságot, a társadalmi igazságosságot és a demokráciát alárendelik a kapitalizmus ragadozó formája által képviselt követelményeknek, vagyis egyfajta eredeti tőkefelhalmozásnak, amely inkább a létező magán- és közösségi eszközök birtokbavételében és kontrollálásában érdekelt, mintsem a valódi termelékeny beruházási tevékenységben. A politikusok és a politika leértékelődnek. Mindent átható nyugtalanság uralkodik. A környezetet visszafordíthatatlan degradálódás fenyegeti. A vezető ipari térségek élete a biztonság és bizonyosság mélységes hiányával jellemezhető. A kínai ipari forradalom, az India által produkált robbanásszerű növekedés és az elöregedő népesség által keltett demográfiai krízis költségei a növekedési pontok Ázsiába való eltolódását jelzik. A latin-amerikai politikai vezetők új generációja és az Afrikában hallható hasonló morajlások kihívást jelentenek azzal szemben, hogy a G8 országai határozzák meg a világfejlődés menetét.

1991-ben az Egyesült Államok vetélytárs nélküli katonai szuperhatalommá lépett elő, s a dollár továbbra is a legfontosabb globális tartalékvalutaként funkcionál. Azonban bárki megkérdezheti, hogy vajon mennyi ideig képes az Egyesült Államok saját pozícióját egy vezető gyarmatosító birodalom központjaként fenntartani, ismerve az üzleti tevékenységnek egy békés, nemzetközileg megfelelően szabályozott világot szolgáló követelményei, valamint a globális katonai dominancia elérését célzó amerikai vállalkozás destabilizáló hatású hazai és nemzetközi következményei közötti ellentmondást.

Keynes számára "a korszak nagy problémáját a modern indusztrializmusnak a pénzügyi kapitalizmus béklyóiból való felszabadítása jelentette" (Dillard 1948: 102.). Polányi azt gondolta, hogy csak az Egyesült Államok hitt az egyetemes kapitalizmusban; a változatos gazdasági és társadalmi intézményekkel rendelkező regionális blokkok közötti irányított kereskedelem világát vizionálta. A körülmények eltérőek, s a történelmi analógiák mindig merészek, ám hiszünk abban, hogy a két világháború közti évek eseményeinek Keynes és Polányi által adott leírásai némi világosságot teremtenek mai zavaros világunkban. Létfontosságúvá vált a korlátok nélküli gazdasági növekedés bomlasztó erői feletti demokratikus politikai kontroll megerősítése. Keynes és Polányi tapasztalatai segíthetnek minket abban, hogy helyreállítsuk és megmentsük a nyilvános politikai teret a Keynes által leírt "gazdasági gépezettől".

Az eszmék hatalma

Keynes (szül. 1883) és Polányi (szül. 1886) generációjának európai értelmiségijei úgy voltak kondicionálva, hogy a társadalom jóléte iránt felelősséget vállaljanak. Közértelmiségiként (Keynes), illetve szociálisan elkötelezett tudósként (Polányi) hittek abban, hogy az eszmék képesek befolyásolni a világ haladásának irányát.

Bár különböző háttérrel rendelkeztek, egy egész generációt érintő élményben osztoztak: az első világháború korszakhatárt jelentő traumatikus eseményében. Polányi esetében generációja háború s a háború valamennyi következménye iránti, személyesnek érzett felelőssége motiválta a Korunk gyökerei (The Origins of Our Times) irányába mutató törekvéseit – ez volt ugyanis A nagy átalakulás (The Great Transformation) eredeti címe. Keynes és Polányi kiegészítik egymást: Keynes ragyogó közgazdász és elkötelezett köztisztviselő, az angol liberalizmus legjobb hagyományainak terméke; Polányi pedig gazdaság- és társadalomtörténész, közép-európai intellektuális háttérrel és lakhellyel, valamint szocialista beállítódottsággal.

Keynest más jeles közgazdászokhoz viszonyítva sokkal inkább motiválta a gyakorlati politika befolyásolása iránti vágy. Keynes hitt abban, hogy "a kapitalizmus bölcsen irányítva hatékonyabbá tehető a gazdasági célok elérésére, mint bármely más elképzelhető rendszer (Keynes 1971a: 294.). "Az egyéneket pénzszerzésre sarkalló erők támogatása, bátorítása és védelme" (293.) számára mélységesen kifogásolható volt. Utópiája a jólét, a kényelem, a szépség, a jóindulat és a változatosság társadalma volt, ahol "a pénz szeretetét" (329.) mentális kórságnak tekintik. Polányi osztozott a pénz szeretetétől való idegenkedésben. Mindenesetre a "piaci társadalom" általa adott kritikája továbbment Keynesén. Éppen a "gazdasági motívumok" alapvető emberi tulajdonságként való létezését kérdőjelezte meg. Polányi számára az ipari kapitalizmus egyedülálló szerepet töltött be az emberi történelemben a gazdasági szerveződés lényegi alapelveinek fokozott előretörése szempontjából. Ahogy Marx, Polányi is az ipari forradalom szülőhelyén, Angliában találta meg "korunk gyökereit".

"A piacgazdaság […] gyengeségei […] a kontinensen vezettek a legtragikusabb bonyodalmakhoz. Ahhoz, hogy megérthessük a német fasizmust, a ricardói Angliához kell visszatérnünk. […] A piacgazdaság, a szabadkereskedelem, az aranystandard angol találmány. Ezek az intézmények omlottak össze mindenütt a húszas években – Németországban, Olaszországban vagy Ausztriában az esemény mindössze erősebben politikai és drámai volt. De bármilyen volt is a végső epizódok díszlete és hőfoka, a civilizációt tönkretevő hosszú távú tényezőket az ipari forradalom szülőhelyén, Angliában kell tanulmányozni." (Polányi 1944: 30.; magyarul: Polányi 2004: 57.)

Polányi figyelmeztet, hogy "az önszabályozó piac […] egy pillanatig sem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül" (Polányi 1944: 1.; Polányi 2004: 26.).

Az 1920-as évtized volt a hosszú 19. század utolsó lélegzetvételének ideje, s az időszak az 1929-1933-as világgazdasági válsággal végleg lezárult. Keynes és Polányi is elsődleges szerepet tulajdonított a nemzetközi monetáris rendszernek – mint olyan transzmissziós mechanizmusnak, amely politikailag fenntarthatatlan kényszereket rótt azon országokra, amelyek a pénzügyi piacok parancsszavához való alkalmazkodásra kényszerültek a járadékos kötvénytulajdonosok érdekében. Keynes elemzése az Anglia által szolgáltatott tapasztalatokból táplálkozott, ahol az aranystandard biztosította a tengerentúli hatalmas befektetések értékét, rögzített jövedelmű instrumentumok formájában, s az alkalmazkodás terhe a munkásosztály nyakába szakadt. A Polányi által adott elemzés leírta az alkalmazkodás Németországra, illetve a közép- és kelet-európai gyönge és periferikus helyzetű utódállamokra gyakorolt hatását, ahogy az országok megkísérlik megóvni valutáik értékét azáltal, hogy feláldozzák a demokráciát a "jó pénz" érdekében, s mindezt a fasizmus felemelkedéséhez kapcsolta.

Az 1990-es években a korai 80-as években megkezdett gyakorlati politikák magasabb fordulatra kapcsolására tett kísérlet szemtanúi lehettünk. E kísérlet célja az 1870 és 1914 közötti "aranykor" újbóli megteremtése volt, amelyet a "globalizáció" fogalmával igyekeztek a köztudatba ültetni és népszerűsíteni. A "neoliberális" forgatókönyv egy mindenre kiterjedő "szabad" globális piac megteremtése az áruk, szolgáltatások és a tőke számára – kivéve a munkaerő piacot. Az iparosodott világban az egymást kiegyenlítő társadalmi és politikai kényszerek (a Polányi által adott kettős mozgás) bizonyos mértékig alárendelték a tőke szabadságát a közjónak. Ha ezt a rendszert világméretekre transzponáljuk, semmiféle hasonló mechanizmus nem létezik, s egyfajta globális apartheiddel van dolgunk. A munkát nemzeti határok közé zárják, ám a tőke mobil. Az erőtlen államokat megfosztják fiskális és adminisztratív erőforrásaiktól, amelyekkel az egymással konfliktusban álló érdekeket egyezségre juttathatnák. Azok a mechanizmusok, amelyek révén a kapitalizmus ezen ragadozó formája kibillenti az életképes gazdaságokat, s amelynek révén kimeríti a fejlődő világ emberi és környezeti erőforrásait, pénzügyi természetűek. E mechanizmusok a nemzetközi pénzügyeket és befektetéseket irányító szabályokba vannak kódolva, s a mechanizmusok működését a hitelezői érdekek kényszerítik ki a multilaterális szerveződéseken, köztük a Bretton Woods-i intézményeken, valamint a világkereskedelmi szervezeten (WTO) keresztül. A következmény az aranystandard mechanizmusainak – igaz, nem tökéletes és kevésbé automatikus módon, komplex politikai egyezkedés révén történő – reprodukálása.

Polányi Károly: A világgazdasági válság közép-európai nézőpontja (1918-1933)

Közép- és Kelet-Európa számára az első világháború politikai megrázkódtatást hozott, amely megtépázta a birodalmi Németországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát gyönge és törékeny utódállamokra szabdalta, a cári Oroszországban pedig hozzájárult a nagy szocialista forradalom kirobbanásához. A Szovjetunió megörökölte a cári hódításokat Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten. Az Ottomán Birodalom maradványait Nagy-Britannia és Franciaország vette birtokába, amely végzetes következményekkel járt Közép-Kelet, illetve Észak-Afrika egész régiója számára – olyan következményekkel, amelyek még ma is láthatók a lapok címoldalain.

Bécsben egy világ zárult le. Egy 50 milliós, többnemzetiségű birodalom tündöklő fővárosa a maradék Osztrák Köztársaság központja lett – ám az új állam lakossága mindössze 6 millió főt számlált, ami túl kicsiny és túl szegény volt ahhoz, hogy életképesnek tekinthessük. A Köztársaság első kormányát a szociáldemokrata párt alakította meg, az első pénzügyminiszter pedig Joseph Schumpeter volt (aki hamarosan Németországba távozott). Káosz és infláció uralkodott. A tartományok falusi jellegűek s jellemzően katolikus vallásúak voltak; Bécs ezzel szemben kozmopolita és szocialista. Az 1920-as években a "Vörös" Bécs szocialista kormányzata által indított oktatási reformok és a mintaként szolgáló bérlakás-építési projektek nagy hatást gyakoroltak Polányira – a társadalmi és politikai erők diadala volt ez a kedvezőtlen gazdasági körülmények felett.

1924-től az Österreichische Volkswirt, Közép-Európa vezető pénzügyi és gazdasági hetilapjának főmunkatársi státusza a kontinentális Európa gazdasági és politikai megrázkódtatásai által keltett vihar középpontjába helyezte Polányit. Innen nézte végig, hogyan omlottak össze a nyugati hatalmaknak az 1914 előtti gazdasági rend visszaállítását célzó kísérletei. Innen figyelte az 1931-ben bekövetkezett végső összeomlást is, amikor egy Bécsben kialakult pénzügyi krízis nyugat felé, Angliába terjedt tovább, végső soron pedig az egész világgazdaságra. 1933-ban, amikor a kedvezőtlenebbé váló politikai légkörben az újság nem tarthatott meg egy prominens szocialista szerkesztőségi munkatársat, Polányi Angliába távozott, ám továbbra is írt a lapba.

Aláhúzandó a Polányi által nyújtott közép-európai nézőpont jelentőségét, megjegyezzük, hogy a "Világgazdasági válság mechanizmusai"² témakörében 1933-ban írott fontos cikke ezekkel a szavakkal kezdődik: "közép-európai nézőpontból". A cikk által megfogalmazott állítás a következő volt:

"[…] a háború utáni időszak egésze – beleértve az Egyesült Államokban lezajlott csodálatos prosperitás nyolc évét, a számos egyéb országban (Kanadában, Argentínában és máshol) fenntartott gazdasági növekedést, e lehangoló történelmi korszak sokszínű és merész technikai, gazdasági, valutáris és kereskedelempolitikai vállalkozásait – az 1929. évi pénzügyi krachig, illetve az 1933-as világméretű gazdasági depresszióig egyetlen gazdasági krízis, amely különböző formákban manifesztálódik, ahogy áthatja és átalakítja a világot." (Polányi 1933: 1.; kiemelések – K. P. L.)

A háború utáni első évek gazdasági krízise nem oldódott meg – csak elhalasztódott. "Az egyes területeken úgy sikerült az egyensúly állapotát elérni, hogy az alkalmazkodás terhét – akaratlagosan vagy másként – más gazdasági régióba vagy szektorba helyezték át […] Amikor eljött a számvetés elkerülhetetlen órája, nemcsak a régi, parázsló tüzek lobbantak újra lángra, hanem az egész krízis kiterjedtté és intenzívvé vált, és minden korábbit elhalványított." (Polányi 1933: 1.)

Polányi a világgazdasági válság gyökereit az első világháború emberi és társadalmi pusztításának léptékében azonosította. Ahogy írta, "a társadalmi szövedék nem tudta életben tartani az alkalmazkodás erőit egy világháború utáni egyensúlyig" (Polányi 1933: 2.). A háború előtti növekedési ráták szerint az ipari termelésnek Európában nagyjából meg kellett volna kétszereződnie 1913-1933 óta. Ehelyett mindössze 60%-kal bővült, 1933-ban pedig az 1914. évi szint alá esett. A háború által kiváltott politikai-szociológiai sokkhatás azzal járt, hogy az egyensúly eléréséhez évekre lett volna szükség. A társadalmi keret azonban nem tartható fenn, hacsak a politikai vezetők nem képesek eleget tenni a várakozásoknak – és megakadályozni, hogy a szociális igényjogosultak (social claimants) három fontos csoportja (vagyis a kötvénytulajdonosok, a munkavállalók és a parasztság) csalódjon.

Polányi ezután a háború által okozott költségek és zavarok miatti "alkalmazkodás" Nyugat- és Közép-Európa legfontosabb gazdasági osztályait érintő elosztási hatásának mintaszerű politikai-gazdasági elemzésével folytatja írását. "A győztes (nyugati) országokban a kötvénytulajdonosok érdekei elsőbbséget élveztek; a valuták stabilitásába és a hitelbe vetett hitük volt Európa háború utáni újjáépítésének az alapja." (Polányi 1933: 3.) Végső soron a járadékjövedelmek és a vagyonok értékének megvédése miatti alkalmazkodás teljes terhe a munkásosztályra hárult. A vesztes országokban egy életképes társadalmi rendszer a járadékjövedelmek megóvását a valuták védelme, a munkavállalói jövedelmekét a reálbérek stabilizálása, a mezőgazdasági jövedelmekét pedig a fogyasztási javak árainak stabilizálása révén igényelte. A kontinentális Európa háború sújtotta és tőkeszegény gazdaságai nem tudtak megfelelni mindezen igényeknek. A jövedelemtulajdonosok fontosabb csoportjainak többletkereslete mindössze három forrásból volt kielégíthető:

"1. Belföldi újraelosztás, amely révén egyeseket másokhoz képest kedvezőbb helyzetbe hoznak (pl. védővámokkal kedvezhetnek a mezőgazdasági termelőknek a városi fogyasztók kárára, vagy bérinflációval javíthatnak a munkavállalók helyzetén a középosztálybeli megtakarítók rovására);

2. tőkefogyasztás infláció révén és az aktívák külföldieknek történő értékesítése; vagy pedig

3. külső hitelfelvétel és megnövelt eladósodás." (Polányi 1933: 6.; kiemelések – K. P. L.)

Végső soron az államok deficitjüket véget nem érő külső hitelfelvétellel finanszírozták. A gyengébb nemzetgazdaságok segítségért folyamodtak az erősebbekhez.

"Az egész Európa számára ultramodern csővezetéken folyósított hitel forrása Amerika mérhetetlen gazdagsága volt. Az Amerika által a háború során realizált hatalmas profitok gazdái új befektetési lehetőségeket kutattak. Európa újjáépítése kiváló üzleti lehetőségnek tűnt, amely emellett újjáéleszthette az amerikai exportot is. A hitelmechanizmusok – amelyeket a kortársak csaknem mitikus erőkkel ruháztak fel – a legfontosabb szereplők voltak a krízis tízéves kitolásában." (Polányi 1933: 6.; kiemelés – K. P. L.)

Polányi felrajzolta a válság földrajzi lefolyását a keleti gyöngébb periferikus országoktól Nyugat-Európa erősebb gazdaságai felé. Az aranystandard 1920-as évek közepén történt restaurálása megfosztotta a vesztes államokat "az inflációs finanszírozás titkos tartalékától" (Polányi 1933: 7.). Strukturális deficitjeiket egyre nagyobb mértékben külföldi hitelek igénybevételével fedezték. Ezen adósságok terhét így a győztes államokba transzferálták – amelyek valutái ugyancsak nem voltak biztonságosak. "Az aranystandard visszaállítása volt az az ékszíj, amely még a legerősebb európai gazdaságok deficitjeit is átvitte az amerikai pénzügyi intézmények hiteljegyzékébe." (Polányi 1933: 9.; kiemelések – K. P. L.)

"Az Egyesült Államokban 1926 és 1928 között elérhető olcsó pénz hitelek formájában árasztotta el Európát. Amikor 1928 júliusában a New York-i FRS-ráta 3,5-ről 5%-ra emelkedett, elfojtandó ezzel egy spekulációs részvénypiaci buborékot, a hosszú lejáratú tőke Európába irányuló kínálata elapadt. 1929 első felében a New Yorkban forgalomba hozott európai kötvények értékét az előző évi egyötödére csökkentették. Amikor az amerikai inflációs politikák a visszájukra fordultak, az adós államokra nehezedő pénzügyi nyomás elindította a világválságot. Sem arany, sem új pénz nem állt rendelkezésre a fizetések deficitjének finanszírozására. Az adós államoknak ekkor nem volt alternatívájuk az áruexport fokozására. 1928/29 óta az európai és a tengerentúli exportáló országok számára gyakorlatilag semmi sem volt drága, hogy exportjukkal elárasszák a piacokat." (Polányi 1933: 12.; kiemelés – K. P. L.)

Az 1920-as évek végén manifesztálódott világméretű általános áresés trendje a világválság nyitánya volt csupán. Később jött a hitelválság 1931-ben, a világkereskedelem hanyatlása 1932-ben, majd a valuták összeomlása 1933-ban. A gazdasági deficitek földrajzi és időbeli eltolódása lezajlott. Ha az infláció sikert ért el a társadalmi szövedék megmentésében, nem tudta megmenteni az emberiséget az alkalmazkodás fájdalmas folyamatától. Polányi J. B. Condliffe professzort, a Népszövetség 1932-33. évi gazdasági évkönyvének legfontosabb szerzőjét idézi elemzésének megerősítésére.

"A valódi nehézségek nem manifesztálódtak addig, amíg a legtöbb adós állam valutái egymástól függetlenek, az árfolyamok rugalmasak, a nemzetközi államadósságok pedig szabályozatlanok voltak. Ám amint a valuták visszatértek az aranystandardhoz, az árfolyamokat rögzítették, és az adósságszolgálati fizetésekről hivatalosan tárgyalások kezdődtek, a feszültségek az újonnan helyreállított nemzetközi pénzügyi rendszerben fokozódtak. Az 1925 és 1929 közötti néhány év során az adósságszolgálat a nemzetgazdaságok radikális kiigazítása nélkül került teljesítésre az adós államokba irányuló nagytömegű tőkeáramlás révén, különösen az Egyesült Államokból. 1928 és 1929 között a tőkeáramlás gyengült. Ahogy az adós országokra nehezedő nyomás erősödött, az árfolyamok estek, és a hitelek elapadtak, a nemzetközi alkalmazkodás nehézségei kiváltották a nemzetközi fizetések teljes rendszerének összeomlását." (Situation Economique Mondiale 1932-33: 277.)

A valutaválság miatti politikai destabilizálódás

A nagy átalakulásban Polányi leírta a Genfben székelő Népszövetség által végrehajtott stabilizációs programokat, amelyek célja a valuták Közép- és Kelet-Európában történő helyreállítása volt.

"[…] Genfnek az volt az álláspontja, hogy a társadalmi szervezet kérdéseit teljesen alá kell rendelni a valuta-helyreállítás szükségleteinek. Az elsődleges szükséglet a defláció volt; a belföldi intézményeknek, amennyire tudtak, alkalmazkodniuk kellett. […] A defláció híveinek eszménye »az erős kormány és a szabad gazdaság« volt, de míg a kormányra vonatkozóan ezt úgy értelmezték, hogy szükségállapothoz illő jogosítványokat kap és felfüggeszti a köz szabadságjogait, a »szabad gazdaságon« a gyakorlatban az ellenkezőjét értették annak, amit jelentett: kormányzatilag szabályozott árakat és béreket. […] a Genf által elítélt inflációs kormányok alárendelték a valuta stabilitását a jövedelmek és a foglalkoztatottság stabilitásának; a Genf által hatalomra segített deflációs kormányok nem kisebb intervencióval a jövedelmek és a foglalkoztatottság stabilitását rendelték alá a valuta stabilitásának." (Polanyi 1944: 233.; Polányi 2004: 292-293.)

"A liberális közgazdászok tisztán gazdasági intézménynek tekintették az aranystandardot, még megfontolni sem voltak hajlandók, hogy a társadalmi mechanizmus része lenne." (Polanyi 1944: 20.; Polányi 2004: 45.) A külföldi adósok hitelképességébe vetett hit a rögzített valutaárfolyamok rendszerén és a biztosított konvertibilitáson nyugodott. A fedezetlen kötelezettségek értéke jelentősen meghaladta a hitelfelvevő országok adósságszolgálati kapacitását, s végső soron az egész hitelrendszer felbomlott és összeomlott. Polányi szerint "a hitel a modern kapitalizmus történetében soha ennyire nem volt átpolitizálva". Az IMF 1980-as és 1990-es években végrehajtott, politikailag motivált és politikailag egyeztetett segélycsomagjaival és strukturális kiigazítási programjaival való párhuzamok túlságosan nyilvánvalók ahhoz, hogy további kommentárokra lenne szükség.

Polányi adatokkal támasztotta alá az aranystandardnak a stabilitás, illetve a normális és egészséges állapot közvetítésére vonatkozó teljesítőképességébe vetett általános hitet, amelyet azon pusztító inflációk háttere előtt kell látni, amely az első világháború után Közép- és Kelet-Európában tönkretette a nemzeti valutákat. A középosztály megtakarításai lemorzsolódtak. Iszonyú méretű vagyonok halmozódtak fel a spekulánsok kezében. "A valuta lett a nemzeti politika kulcskérdése." (Polanyi 1944: 24.; Polányi 2004: 50.) Az országok "a szó szoros értelmében koplaltak, hogy elérjék az arany partokat" (Polanyi 1944: 25.; Polányi 2004: 51.). "[…] az osztrák koronán végrehajtott sikeres műtéttel, amelyet a páciens sajnos nem élt túl, Bécs lett a liberális közgazdászok Mekkája. Bulgáriában, Görögországban, Finnországban, Litvániában, Lettországban, Lengyelországban és Romániában a valuta feljavítása biztosított jogcímet a hatalomra az ellenforradalomnak. Belgiumban, Franciaországban és Angliában a hatalmon lévők a szilárd monetáris normákra támaszkodva szavazták le a baloldalt." (Polanyi 1944: 24.; Polányi 2004: 49.) "[…] nemigen volt olyan belső válság Európában, amely ne valamilyen külgazdasági problémában tetőzött volna. A politológusok a különböző országokat most nem kontinensek szerint csoportosították, hanem aszerint, hogy mennyire ragaszkodnak valamilyen szilárd valutához." (Polanyi 1944: 23.; Polányi 2004: 49.) "Mindig a valuta volt veszélyben, és az okot is mindig az inflációs [ti. inflált] bérekben és a költségvetések egyensúlyhiányában látták." (Polanyi 1944: 229.; Polányi 2004: 287.)

Végső soron mindez teljesen összeomlott, megnyitva a "nagy átalakulást". Németország a nemzetiszocializmus ideje alatt újra felélénkítette a gazdaságot a háborúra való felkészüléssel és a szociális programokkal kapcsolatos nagyarányú közkiadások révén. A munkásságot elnyomták, és a tőke profitabilitása helyreállt. Oroszország ötéves terveket alkalmazott. Európa kisebb országai feladták az aranystandardot, s részben bezárták gazdaságaikat, amint a nemzetközi kereskedelem és beruházás összeomlott. Az Egyesült Államokban a New Deal Roosevelt elnök által eszközölt intézkedései közvetlenül szegültek szembe a megrögzült pénzügyi érdekeknek, s komoly összegeket fordítottak arra, hogy a munkanélkülieket különböző innovatív programokba vonják be.

Gazdaság és demokrácia

Egy, a gazdaság és demokrácia témájában írt figyelemre méltó tanulmányában – amely 1932 decemberében, Hitler hatalomra jutásának előestéjén az Österreichische Volkswirt lapjain jelent meg – Polányi a korabeli megfigyelő frissességével a kontinentális európai politika két világháború közötti holtpontjának a leírását adja. A győztes nyugati országokban (ahol a járadékosok érdekeinek kedveztek) Polányi megfigyelte, hogy a baloldali kormányok belebuknak a valutakérdésbe. "A vesztes államokban a demokrácia szenvedett vereséget a háború, a gazdasági válság által keletkezett trauma, illetve a pártpolitikának a demokrácia tekintélyét aláásó degenerációja miatt."

"A gazdaság és a demokrácia nevében a jobb- és baloldal viszályban áll egymással. A baloldal a demokráciára van alapozva, a jobboldal a gazdaságra. A gazdaság és demokrácia ebből származó elkülönülése növeli a katasztrofális polaritáshoz vezető feszültséget. A politikai demokrácia világa olyan erőknek ad teret, amelyek beavatkoznak a gazdaságba, s megzavarják és korlátozzák a gazdasági folyamatot. Válaszként a gazdaság az üzleti világ általános támadást indít a demokrácia ellen, a vele szembeni felelőtlen és a valóságtól távol eső rosszindulat megtestesülésének tekintve azt." (Polányi 1932: 1.)

"A munkás elsáncolta magát a parlamentben, ahol számaránya súlyt adott neki, a tőkések erőddé változtatták az ipart, hogy onnan parancsolgassanak az országnak." (Polanyi 1944: 135.; Polányi 2004: 295.)

Polányinak a gazdaság demokráciával (s gyakran a politikusokkal) szembeni vádiratáról adott áttekintése felemlegette az infláció, a szubvencionálás, a protekcionizmus, a szakszervezetiség, a valutastabilitás megőrzését szolgáló intézkedések iránti felelősséget; az egyes vállalkozásoknak nyújtott költséges és ésszerűtlen támogatásokat; bizonyos ipari ágazatok közösségi támogatását és rehabilitációját, a különösen magas béreket és szociális kiadásokat. Ez az IMF és a Világbank által a "populista" kormányoknak tulajdonított "kormányzati hibák" és "ártorzítások" felsorolásaként cseng – amely kormányok híján vannak a strukturális reformok végrehajtásához szükséges "politikai akaratnak". Plus ça change…³

Mindezért, valamint az árak, a kibocsátás és a fogyasztás könyörtelen csökkenéséért, illetve a tömeges munkanélküliség miatti növekvő szenvedésért a demokráciát hibáztatták (Polanyi 1932: 1.). "A politika, a politikai pártok és a parlamentek elvesztették hitelességüket. A demokrácia rossz hírbe került. A tömegek széles rétegei, mind jobb- és baloldalon, a demokrácia ellen fordultak." (Polanyi 1932: 2.)

"Számos országban, ahol a parlamentarizmust és a demokráciát nemrégiben honosították meg – mint például Németországban, Olaszországban, Lengyelországban, illetve Kelet-Európa legnagyobb részében -, a gazdasági érdekek cserbenhagyták a demokráciát és a polgári jogokat. A háború utáni időszakban a dolgozó osztályok a burzsoáziánál nagyobb intellektuális és morális ellenálló képességet mutattak a diktatúrákkal szemben." (Polanyi 1932: 4.)

Polányi emlékeztet arra, hogy a harcos liberálisok – Maucaulaytól Misesig, Spencertől Sumnerig – kifejezték azon meggyőződésüket, hogy a népi demokrácia^* veszélyt jelentett a kapitalizmus számára (226.). Ez arra enged következtetni, hogy a nemzetek és társadalmak nemzetek feletti, a népi demokratikus erők által hozzá nem férhető szabályokhoz való kötésére vonatkozó jelenlegi kezdeményezések Polányi állításának illusztrációját jelentik, amely szerint a demokrácia inkompatibilis az "önszabályozó piaccal" (amely jelenleg globális). A kifejezés talán félrevezető, mivel – Polányi magyarázata szerint – a "laissez faire" nem a dolgok természetes állása, hanem sokkal inkább olyan gazdasági rend, amely nem működhet a piacok elsődlegességét minden versengő prioritással szemben megvédelmező intézmények nélkül. Pontosabban fogalmazva a tőkepiacot megvédelmező intézmények nélkül, mivel a liberális gazdaság "a tulajdonra való jogcímek folytonosságába vetett abszolút bizalmat" igényel (Polanyi 1944: 234.; Polányi 2004: 294.). Valójában ez volt a javasolt Többoldalú Befektetési Megállapodásról (Multilateral Agreement on Investment – MAI), illetve a WTO és az FTAA pártfogásával javasolt új befektetési rendről folytatott vita központi kérdése. A globalizációs napirend explicite célul tűzte ki, hogy a népi demokratikus politikát a befektetői jogok és vagyoni igények biztonságának rendelje alá, amelyet jelenleg kiterjesztettek a "szolgáltatások" kereskedelmére, illetve a "kereskedelemmel összefüggő szellemi tulajdonra" is.

A nagy átalakulás

Ahogy már utaltunk rá, Polányi az európai fasizmus két világháború közötti felemelkedésének végső okát abban az utópikus kísérletben látta, hogy a társadalmat piaci törvényeknek vessék alá. Eme forradalmi doktrína szülőhelye a 19. századi Anglia volt. Akárcsak Marx, Polányi is forradalmi innovációként észlelte az emberi és természeti erőforrások áruvá tételét, amely szabadjára engedte a termelési energiákat, s létrehozta a 19. század ipari civilizációjának elmondhatatlan gazdagságát.

Míg Marx hitte, hogy a kapitalizmus végső soron megbukik az inherens gazdasági ellenmondások miatt, Polányi a hangsúlyt az ember és a természet áruvá tételének társadalmi és ökológiai következményeire helyezte. Kijelentette, hogy a piacok növekedése és bővülése elkerülhetetlenül ki fogja élezni a társadalmi ellentmondásokat, s olyan szociális és politikai intézkedéseket és mozgásokat szül, amelyek célja a társadalomnak a piac dezintegráló erőivel szembeni védelme. Ezt nevezte ő "kettős mozgásnak". Fontos, hogy megértsük: ez nem valamiféle önkorrigáló mechanizmus volt a kapitalizmus mértéktelenségeinek enyhítésére, hanem egzisztenciális ellentmondás, amely a kapitalista piacgazdaság korlátlan bővülés iránti követelményei, illetve az emberek arra vonatkozó kívánalmai között állt fenn, hogy a társadalomban kölcsönösségre épülő viszonyok között éljenek. Megjegyezzük, hogy A nagy átalakulás első oldalának utolsó soraiban álló, az önszabályozó piac ideájának utópisztikus voltára, valamint az önszabályozó piac katasztrofális következményeire vonatkozó, sokat idézett szöveget az alábbiak követik: "A társadalomnak óhatatlanul intézkednie kellett önmaga védelmében, de minden intézkedés rongálta a piac önszabályozását, bomlasztotta az ipari életet, és így egy másik módon is veszélyeztette a társadalmat." (Polanyi 1944: 1.; Polányi 2004: 26.)

Polányi úgy látta, hogy a piaci rendszer ("a gazdaság") szükségszerűen véget nem érő konfliktusban van a társadalom népi erőivel ("a demokrácia"), és "legtisztább formájában" nem képes tolerálni a demokratikus beavatkozást. Legtisztább formája ugyanis a fasizmus.

"A fasiszta kiutat abból a zsákutcából, ahová a liberális kapitalizmus jutott, a piacgazdaság olyan reformjaként jellemezhetjük, melyet a gazdaság és a politika valamennyi demokratikus intézményének kiirtásával értek el. Új életet leheltek a felbomlás szélén álló gazdasági rendszerbe, miközben a népet alávetették egy átnevelési folyamatnak […].ami egy olyan politikai vallás dogmáinak az elsajátíttatásából állt, amely minden formájában tagadta az emberek testvériségét. Mindez tömeges megtérést követelt, az ellenszegülőket a kínzás tudományos módszereivel kényszerítették megadásra." (Polanyi 1944: 237.; Polányi 2004: 297.)

Vajon nem illik-e jól ez a leírás Pinochet Chiléjére, amelyet oly sokan gazdasági sikernek kiáltanak ki?

J. M. Keynes és az aranystandard deflációs osztályjellege

Keynes a járadékos tőke és az ipari munkásosztály közötti osztályharcot írta le az 1920-as évek Nagy-Britanniájának vonatkozásában – amely akkor a világ leggazdagabb országa volt. A brit járadékos "dologtalan" osztály (amelynek háború előtti idillikus életvitelét Keynes egy sokat idézett helyen írta le⁴) gazdagságának forrásai a kötvényben és részvényben tartott nagy tömegű külföldi portfólióbefektetések voltak. A pénzügyi horgony, amely megóvta ezen aktívák értékét, a brit valuta stabilitása volt, amely rögzített és nem változó aranyparitást tartott fenn 1818 óta. 1914 előtt Nagy-Britannia formális és informális gyarmatai az Egyesült Államokban és Európában eszközölt befektetésekkel együtt a GDP 10%-át kitevő járadékos jövedelmet termeltek ki. 1870 és 1914 között a brit tőkeexport átlagosan a GNP 5%-ára rúgott (ez messze meghaladja a bármely mai tőkeexportáló országból származó nettó külföldi befektetések arányát). Nagy-Britannia körülsáncolt társadalmi osztálystruktúráját életben tartotta és megerősítette az exportorientált gazdaság, amelyben a béreknek a belföldi piacok vásárlóerejéhez való hozzájárulása nem bírt nagy jelentőséggel a befektetői közösség számára. A béreket tisztán költségként vették számba – e nézetet napjaink közgazdászszakmája is osztja.

Az első világháború után az angol fontnak az aranyhoz viszonyított, háború előtti paritásra való visszaállítása lett a Bank of England elsődleges célja – amellyel a kötvénytulajdonosok és a világ első számú pénzügyi központjaként működő londoni City érdekeit szolgálta. Bár a tetemes kamat- és profit-visszaáramlások, a szolgáltatásexport elegendőek voltak ahhoz, hogy Nagy-Britannia fogyasztási cikkekre irányuló importjának nagyjából egyharmadát fedezzék, az exportból származó jövedelmek már nem érték el azt a szintet, amely fenn tudta tartani az új kanadai és latin-amerikai kötvények vásárlásainak volumenét – ezektől várták a brit befektetők járadékjövedelmeik fenntartását és növelését. A (túlértékelt) angol font nyomás alatt volt, s a Bank of England rövid lejáratra adósodott el a New York-i pénzpiacon, hogy ezzel megtámogassa a hosszú lejáratú tőke kiáramlásainak fenntarthatatlan szintjét. Vagy a brit befektetőknek kellett volna külföldi befektetéseiket csökkenteni, vagy a szénbányászok nominális béreit kellett volna mérsékelni ahhoz, hogy vissza lehessen szerezni Nagy-Britannia egyedüli és legfontosabb exportcikkének versenyképességét.

Keynes megértette, hogy ami a sterling 4,40 dolláros, illetve a 4,86 dolláros háború előtti paritása közötti "mérsékelt rés" technikai kérdésének látszott, az valójában a munkások és a – tengerentúli befektetéseik értékének magas kamatlábak általi védelmezésében érdekelt – járadékosok közötti osztálykonfliktus (Keynes 1971a: 223.). Ez kettős hatással járt. Egyrészt csábító volt a New Yorkból érkező pénzek számára, másrészt pedig inflációs hajlamot vitt a belföldi gazdaságba, 10%-ot is meghaladó munkanélküliségi szintet eredményezve. A Bank of England és a Kincstár az export fokozása mellett döntött az angol font értékének fenntartása érdekében. A bányatulajdonosokat bércsökkentések végrehajtására ösztönözték, a bányászoknak pedig az "export vagy halál" jelszavát hangoztatták. A közgazdászok ezen politikák mellé álltak, s azt a nézetet képviselték, amely szerint a brit prosperitás és a munkanélküliség mérséklése a nominális bérek csökkentésén múlik.

Keynes szerint e politikáktól tartós munkanélküliség volt várható, s a brit belföldi ipar kapacitásainak elégtelen kihasználásához vezettek. Ő nem gondolta, hogy az exportszektorban kialakult béreket a járadékosoknak le kellene nyomniuk a tőkeexport helyreállítása érdekében. A beruházásokat kedvezőbb hitelpolitika révén a hazai piacra kell irányítani. Keynes óva intette Churchillt, a későbbi pénzügyminisztert:

"[…] politikai szempontból nem biztonságos beismerni azt, hogy Ön szándékosan növeli a munkanélküliséget azon célból, hogy ezáltal mérsékelje a béreket" (Keynes 1971a: 215.).A társadalmi igazságosság szempontjából a bányászok bérének csökkentése semmiféle érvvel nem támasztható alá. Ők "a gazdasági gépezet" áldozatai. Teljes életnagyságban mutatják be a Kincstár és a Bank of England által irányított "fundamentális korrekciót", amelynek az volt a célja, hogy megnyugtassa a City urait, akik a 4,40 és 4,86 dollár közötti mérsékelt rés áthidalása miatt türelmetlenkedtek (Keynes 1971a: 223.).

Az aranystandard szabályai által vezetett automatikus monetáris kiigazodás a tulajdonos osztályokat részesítette előnyben a dolgozó osztályokkal szemben: "Az aranystandard a tisztán automatikus kiigazodástól való függésével […] lényeges jelkép azok számára, akik a rendszer első sorában ülnek." (Keynes 1971a: 224.)

Amikor a bányászok visszautasították a bérek csökkentését, kizárták őket az üzemekből. A szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek (1926), amely eléggé megrémítette a tőkés osztályt ahhoz, hogy elálljanak a további bércsökkentésekre vonatkozó terveiktől. Az angol font értékének védelmében a költségvetéseket megnyirbálták, további 1 millió fővel bővítve a munkanélküliek sorait. Jóval az amerikai részvénypiaci krach előtt a brit munkanélküliek létszáma közel járt a 3 millióhoz, s a második világháborúig ezen a szinten maradt. A (felülértékelt) angol fontot a kamatlábakkal védelmezték, amelyek túlságosan magasak voltak a belföldi gazdaság várt megtérüléseihez viszonyítva. Az eredmény a megtakarítások beruházásokat meghaladó állománya lett, s egy "alulfoglalkoztatottság melletti egyensúly". A Bank of England számára a beruházások hazai megtakarítássokkal szinkronba állítására az egyetlen lehetőség, a font árfolyamának fenntartása mellett, a kamatlábak kellően alacsony szinten tartása volt, ami azonban megsemmisítő deflációt indított el. Keynes szerint "ez csak a munkanélküliség határtalan fokozása révén érheti el a célját, míg a munkások a rideg tények kényszerítő erejének hatására nem lesznek hajlandók elfogadni a bérek szükséges csökkentését" (Keynes 1971a: 229.). Ezzel szemben a befektetők nyertek a deflációval: az alacsonyabb árak a kamatbevételekkel rendelkezők hasznára váltak – a társadalom többi tagjának rovására. A defláció ezen következménye Keynes kommentárja szerint "mélyen be van ágyazva az értékpapírügyletek rendszerébe" (Keynes 1971a: 229.).

A közgazdaságtan keynesi forradalma

Az 1920-as években a mértékadó tudományos-elméleti körök nem tekintettek vizsgálatra méltó tárgyként a munkanélküliségre. A mestert követték; Marshall az Alapelvek mindössze két oldalát szentelte a témának. A Marshall közgazdasági katedráját megöröklő Pigou professzor 1933-ban, a depresszió kellős közepén tette közzé A munkanélküliség elmélete című munkáját. E művében arra a következtetésre jutott, hogy a munkanélküliség – az önkéntes munkahelyváltáshoz kapcsolódó "súrlódásos" részt leszámítva – a szakszervezeti kollektív alkuknak, illetve a munkaerő-piaci állami beavatkozásnak, a minimumbér-törvényeknek köszönhető. 1932 és 1935 között a munkanélküliség tárgyában mindössze három tanulmány látott napvilágot az Economic Journal lapjain. Ezek egyike Cannan professzornak a Királyi Közgazdasági Társaság előtt elhangzott elnöki köszöntője volt, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy "az általános munkanélküliség akkor jelenik meg, amikor (a munkások) túl sokat kérnek […] a világnak meg kell tanulnia, hogy nyafogás nélkül vesse magát alá a bérek csökkenéseinek" (Cannan 1997: 38.). Lionel Robbins – aki Cannan professzor székét örökölte meg a London University falai között – visszautasította, hogy a kapitalista rendszer bármiféle összeomlást vagy üzemzavart produkált volna. "Nem a kapitalizmus, hanem az intervencionizmus és a monetáris bizonytalanság felelősek a pangás tartósságáért." (Routh 1989: 269.) Az Olvasónak feltűnhet Friedrich von Hayek nézeteinek hatása – őt Robbins professzor vitte Bécsből a London School of Economics-ra azért, hogy Keynes elméletei és cambridge-i társai ellen intézzen támadást, amelyeket a City veszélyesen inflációs jellegűnek tartott.

Keynes tudta, hogy a szakpolitikai javaslatot félresöpörhetik – még ha briliáns módon is van érvekkel alátámasztva -, amennyiben az ortodox közgazdasági doktrínákat megkérdőjelezik. Új paradigma kidolgozására kellett vállalkoznia, ha meg akarta változtatni annak módját, ahogy a világ a közgazdasági problémákról gondolkodik. Az 1930-as évek elején Keynes és egy fiatal elméleti közgazdászokból álló csoport hozzálátott egy analitikus modell kidolgozásához, hogy megmutassák, egy szabad piacgazdaság akkor is egyensúlyba kerülhet, ha a tőke és a munkaerő kapacitásait nem használja ki teljes mértékben. Intézményi szempontból a modellbe foglalt stilizált tényezőkre a korszak kapitalista gazdaságai által szolgáltatott tényanyag megfigyelése alapján következtettek. A modell alapjába építették a rendszerre jellemző bizonytalanságot. Ez vonatkozott a fogyasztási függvény, a pénzkereslet és a tőke határhatékonyságának hármasára, a pszichológiai hajlamok, attitűdök és várakozások szempontjából. A skandináv közgazdászok által bevezetett és használható nyelvezetben mindhárom változó "ex ante", illetve "szándékolt" jellegű. Ezek egyike sem modellezhető egzakt módon, mivel mindhárom bizonytalanságot foglal magába, amely – szemben a kockázattal – nem kezelhető valószínűség-számítási eljárások segítségével.

A keynesi közgazdaságtan azért volt támadásoknak kitéve, mert nem alapozott a mikroökonómiai hasznosságelméletre. A vád helytálló. Keynes a magatartás csoportközpontú koncepciójához fordult az egyéni megközelítés helyett – gondoljunk csak a fogyasztási függvényre vagy a pénzkeresletre. Ellentétben a "hasznosság" szubjektív koncepciójával, Keynes analitikus fogalmai mérhetők és becsülhetők – ex post. Zsenialitásának megnyilvánulása volt az elméleti konstrukciók megfogalmazása, amelyek lényeges közgazdasági tényeket ragadtak meg, és útmutatóul szolgáltak a döntéshozóknak – ezen útmutató aztán használható közgazdasági paradigmaként maradt fenn a modern vegyes gazdaságok irányítása számára.⁵

Kezdetben Keynest inkább az Egyesült Államokban fogadták el, ahol a New Deal közgazdászainak ifjú generációja magáévá tette tanait, mielőtt azok áthatották volna a konzervatívabb szemléletű brit tudományos köröket. Angliában gyakorló technokrataként megszerezte a Kincstár bizalmát – ebben persze szerepe volt a második világháborús brit részvétel finanszírozásában vállalt aktív szerepének is, gondoljunk csak a How to Pay for the War? (Hogyan fizessünk a háborúért?) című munkájára (Keynes 1971a: 367.). Az Egyesült Királyság kormányának képviselőjeként a vezető szereppel bízták meg a Bretton Woods-i Egyezményről az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokon.

A laissez faire vége: valuta- és hitelellenőrzés

1944-re Keynes feladta a "laissez faire" kapitalizmusba vetett korábbi hitét. Ahogy egy helyen írta, "a háborúk közötti tapasztalatok világosan szemléltették a szabályozatlan tőkemozgások által okozott károkat. Széleskörűen elfogadott, hogy a befelé és kifelé irányuló tőkemozgások korlátozásának a háború utáni rendszer állandó elemének kell lennie" (Keynes 1971c: 129.). A laissez faire vége című munkájában Keynes körültekintő valuta- és hitelellenőrzést javasol, amit egy központi intézmény, illetve "koordinált intelligens döntéseken" keresztül társadalmi mechanizmusok valósítanának meg – meghatározandó azt, hogy egy egészében szemlélt közösség mennyit takarítson meg, mennyi megtakarítás áramoljon külföldre külföldi befektetések formájában, s hogy a tőkepiac vajon az összgazdasági szempontból legtermelékenyebb csatornákba továbbítja-e a megtakarításokat (Keynes 1971a: 293.). Ha ezen javaslatok ma radikálisnak tűnnek, az csak annak köszönhető, hogy a neoliberális ellenforradalom visszaforgatta az időt az 1920-as évekig. Keynes kétségbe vonta korának elfogadott közgazdasági doktrínáját – s bizonyosan megkérdőjelezné ugyanezen (újrahasznosított) tételeket ma is. A kapitalizmus megvalósítható vagy kívánatos alternatívájaként visszautasította a szocializmust, ám a "laissez faire" kapitalizmust kora létező kapitalizmusának realista látképeként, illetve a politika formálásának kiindulási pontjaként szintén elutasította.

Keynes arra a következtetésre jutott, hogy a második világháború utáni nemzetközi gazdasági rendszernek a benne részt vevő országokat kell segítenie a teljes foglalkoztatás fenntartására szolgáló politikai tér biztosítása révén. A folyamatos tőkeellenőrzés megvalósítását támogatta.

"Egy szabad átválthatóságot biztosító nemzetközi standardra jellemző, hogy az alkalmazkodás legfőbb terhét arra az országra hárítja, amely a nemzetközi fizetési mérleget tekintve adós pozícióban van." (Keynes 1971c: 27.)

"Az automatikus nemzetközi fémpénz-rendszer inherens sajátossága volt az alkalmazkodás olyan irányba történő kényszerítése, amely a lehető legbomlasztóbb a társadalmi rendre nézve, illetve az, hogy olyan országokat terhelt meg, amelyek legkevésbé képesek azt elviselni, s ezzel a szegényeket még szegényebbé tette." (Keynes 1971c: 29.)

Keynes javaslatot tett a speciális lehívási jogokat megtestesítő SDR-hez hasonló célú pénzzel működtetett Nemzetközi Elszámolási Unió (International Clearing Union) létrehozására, aminek segítségével a központi bankok rendezhették volna követeléseiket és kötelezettségeiket. Megakadályozandó azt a fajta egyensúlyhiányt, amely jelenleg uralja a nemzetközi gazdaságot, a többlettel rendelkező országok büntetésben részesültek volna. A Nemzetközi Elszámolási Uniót – egyfajta világviszonylatban működő központi bankként – egy alap létrehozása révén finanszírozták volna, amely többszörösen haladta volna meg a Bretton Woods-i konferencián létrehozott Nemzetközi Valutaalap (IMF) forrásait. Az alap finanszírozási hátterét áruk – köztük arany – valóságos készletei jelentették volna. A Bretton Woods-i rendszer keynesi konstrukciójának biztosítania kellett volna az országok számára a középtávú finanszírozási forrásokhoz való hozzáférést, áthidalandó a fizetési mérleg ideiglenes hiányait a fogyasztás recessziós összehúzódása által keltett – az aranystandardra jellemző – deflációs nyomás nélkül. A Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti tárgyalásokon – amelyek az IMF megalapításában végződtek – Keynes komoly hátrányban volt amerikai partnerével szemben, mivel Nagy-Britannia az Egyesült Államok lekötelezettje volt, s az utóbbi a brit preferenciális rendszer és a sterling-blokk lebontására törekedett. Bár az amerikai dollár a háború utáni nemzetközi pénzügyi rend versenytárs nélküli valutája volt, aranyra történő átválthatósága és a jelentősebb valuták átváltásának nemzeti szintű szabályozása szigorú nemzetközi monetáris politikát alakított ki, mindaddig, amíg az aranytartalékok jelentős megcsappanása az Egyesült Államokat 1971-ben az aranyra való átválthatóság felfüggesztésére kényszerítette. Mivel 1973-tól a valutákat hivatalosan lebegtették, az Egyesült Államok dollárban denominált hitelek igénybevételével rendezhette tengerentúli kötelezettségeit. A dollárhegemónia eredménye egy teljesen szétzilált nemzetközi pénzügyi rendszer kialakulása volt. Keynes eredeti tervei éppen ezt próbálták volna megakadályozni.

Akkor és most: befejezetlen jegyzetlapok egy terjedelmes kutatási programból

Ahogy a 20. század eltávolodik, korszakhatárokat jelentő események tűnnek fel a zaj közepette. Az első világháború, amelyet az 1931-33-as világgazdasági válság követett, véglegesen lezárta a 19. századi liberális gazdasági rend korszakát. A győztes hatalmak ennek újjáépítésére tett kísérlete az 1920-as években kudarcba fulladt, mivel az azt lehetővé tevő, a gazdasági liberalizmust a hosszú 19. században fenntartó feltételek egyike sem élte túl a háborút követő politikai földrengéseket. Nagy-Britannia gyarmatbirodalmi központként hosszú ideig betöltött szerepe véget ért, amikor a font sterlinget 1931-ben elválasztották az aranytól. Húsz éven belül hatalmas ázsiai és afrikai gyarmatbirodalmát visszaszorították. Hasonló sors várt a hollandokra, a franciákra és más európai hatalmakra is.

Keynes tanácsát követve, hogy a múltat a jelen fényében, de a jövő céljából tanulmányozzuk összehasonlíthatjuk az 1920-as évek Keynes és Polányi által adott elemzését az 1990-es évtizeddel. A világ természetesen számos fontos szempontból megváltozott. A hasonlóságok mellett hatalmas különbségek is vannak. Úgy gondoljuk, hogy a jövő történészei korszakhatárként tekinthetnek a nyugati hatalmak hidegháborús győzelmére, amelynek jelentősége 1914-éhez hasonló, s amely lezárta a második világháború utáni gazdasági és politikai rendet.

Kényelmi szempontokat követve összehasonlításunkat azon négy intézmény általánosításán keresztül tesszük, amelyeket Polányi a 19. századi gazdasági rend támogatójaként azonosított, s amelyekre ma korai "globalizációként" hivatkoznak. Az európai százéves béke – amelyet a jelentősebb rivális hatalmak közötti erőegyensúly tartott fenn – a nemzetközi haute finance⁶ békeérdekeit szolgálta. Az 1818-tól változatlan aranyértékkel rendelkező brit font sterling és a londoni City mint a világ első számú pénzügyi központja fenntartották a nemzetközi aranystandardot, amely biztosította a nemzetközi befektetések értékét. Az önszabályozó piac és a szabad kereskedelem az időszak ideális nemzeti gazdasági intézményei voltak. Polányi negyedik intézménye az alkotmányos állam, amely a politikai hatalmat az ancien régime-től a burzsoáziához helyezte át. Miután a választójog a vagyonos osztályokra korlátozódott, az állam a laissez faire intézményesítésének ügynökeként működhetett, s a gazdaságot kiemelhette a társdalomból. Polányinak az állam szerepére vonatkozó okfejtése nagymértékben nemzeti keretek közé volt szorítva. A tengerészeti és katonai fölény, illetve a közvetlen és közvetett politikai kolonializmus garantálta a tengerentúli befektetésekből származó járadékos jövedelmek biztonságát.

A geopolitikai rend

Röviddel a tengelyhatalmak második világháborús veresége előtt Roosevelt, Churchill és Sztálin Jaltában lefektette a háború utáni politikai rend alapjait. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja részére nyújtott vétójog garantálta Európának a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közötti területi felosztását, amelyet a két nukleáris szuperhatalom kölcsönösen biztosított pusztító kapacitásai tartottak fenn. A kommunista és kapitalista erők közötti küzdelem jelentős katonai konfliktusok keretei között játszódott le Koreában és Indokínában, de ide számítható afrikai, latin-amerikai és közép-ázsiai kisebb háborúk egész sora is. A nukleáris fegyvereket azonban soha nem használták újra Hirosima és Nagaszaki után.

A Szovjetunió összeomlásával előálló geopolitikai helyzet közelebbi vizsgálata mélyreható és sokdimenziós politikai instabilitást mutat. A hidegháború meghatározó jellegzetességei elenyésztek. Oroszország megaláztatásának és hanyatlásának szándékos és nem szándékolt végső következményei a mai napig ismeretlenek. Az Ottomán Birodalom egykori régiói és a Balkán feletti ellenőrzés megszerzéséért folytatott nagyhatalmi rivalizálással összefüggő történelmi törésvonalak újra jelentkeznek. A szovjet birodalom összeomlása hozzájárult a nacionalizmusok, illetve az etnikai és vallási identitásokon alapuló szolidaritás újjáéledéséhez.

Az Egyesült Államok, annak szövetségesei, illetve az Egyesült Államok által támogatott közép-keleti rezsimek megtámadásáért felelős dzsihádista fundamentalizmus legfontosabb gyökerét iszlám harcosok ezreinek hidegháború alatti felfegyverzésében és kiképzésében kell keresni, amely Afganisztán szovjet megszállására adott válasz volt. Az Európai Unió képtelen volt rendezni az európai kontinensen a második világháborút követő első fegyveres konfliktust az egykori Jugoszlávia területén – ezt az eseményt pedig Nagy-Britannia és egyéb, az iraki háborút támogató európai országok, illetve az azt ellenző Franciaország, Németország (és más országok) közötti alapvető egyet nem értés kialakulása követte. Az Európai Unió tehetetlensége nyilvánvalóvá tette egy közös európai biztonságpolitikára vonatkozó konszenzus hiányát.

Németország újraegyesítésének pénzügyi terhe súlyosan veszélyeztette az európai növekedés elsődleges fontosságú motorjának működését. A munka által termelt jövedelmek visszaszorítására irányuló nyomás, valamint a külső versenyképesség fenntartását célzó gazdasági reformok bevezetése társadalmi ellenállásba ütköztek, amely Polányi kettős mozgásának manifesztálódása. Az ideológiai kettéosztottság – amely Nagy-Britanniából indult ki – rést ütött az európai projekt sikerét negyven éven keresztül fenntartó keynesiánus kompromisszumon.

Ellentétben a háború utáni első évekkel, amikor az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi hatalmát nem fenyegette versenytárs; most a kapitalista világgazdaság többpólusú bázison nyugszik, amelyet Európa, Japán, Kína, India, illetve az ázsiai kis tigrisek felemelkedő gazdasági hatalmai alkotnak, és együtt az Egyesült Államokat a termelési kapacitások terén nagymértékben felülmúlják. Habár az Egyesült Államok katonai kiadásai jelenleg meghaladják az utána következő tíz nagyhatalom összesített kiadásait, a globális katonai dominancia elérésének Egyesült Államok által deklarált célja veszélyesen irreális; képtelenek voltak megszilárdítani két relatíve kis ország, Afganisztán és Irak megszállását. A George W. Bush kormányának unilateralista álláspontja szakítást jelent a korábbi amerikai kormányokkal – demokratákkal és republikánusokkal egyaránt. Nehéz megfogalmazni, hogy ezen politikák miként szolgálhatják az Egyesült Államok biztonságának, helyesebben fogalmazva az amerikai kapitalizmusnak az érdekeit.

Alig van bizonyíték arra, hogy a nemzetközi politikai intézmények most rendelkeznek olyan képességekkel, amelyek révén reális, az emberek és az államok törvényes érdekeit figyelembe vevő politikai megoldások alakíthatók ki. A multilaterális intézmények, köztük a Biztonsági Tanács, illetve az ENSZ egyéb szervei, jelenleg válságot élnek át. A globalizációs projekthez békés és stabil nemzetközi politikai rendre van szükség. A fentiek során leírt körülmények között a nemzetközi gazdasági kapcsolatok liberalizációjának folytatódása felettébb problematikus. Ugyanez mondható az Egyesült Államok hegemóniájának jövőjéről is.

A nemzetközi pénzügyi rend

Az aranystandard lényege egyrészt annak automatizmusa volt az egyes nemzetek külföldi fizetéseinek egyensúlyba hozatala terén, másrészt pedig a tulajdonból származó jövedelmek értékét megvédelmező, valamint a vagyon inflációs értékvesztését megakadályozó osztályaszimmetriája. Ahogy Polányi megjegyezte, egy társadalmi mechanizmus megóvta a járadékos jövedelmeket, miközben a kapitalista piacgazdaságokban jelen lévő inherens kockázatot áthelyezte a munkások, parasztok és vállalkozók produktív osztályaira. Nemzetközi szinten – miként Keynes kifejtette -a konjunktúraciklusok, a romló külkereskedelmi cserearányok vagy egyéb gazdasági sokkhatások által okozott egyensúlyhiány miatti alkalmazkodás terhe különösen az adós pozícióban álló országokat sújtotta. Megkérdezhetjük, hogy e méltánytalan rendszer miként tudott ilyen sokáig fennállni. Hogyan tudta a font sterling megtartani rögzített aranyértékét száz éven keresztül? Hogyan tudták Nagy-Britannia járadékos dologtalan osztályai fenntartani kényelmes életmódjukat, miközben egyre növekvő összegű tengerentúli befektetésekkel foglalkoztak, amelyek 1914-re a GNP 6-7%-ára rúgtak? Tömören fogalmazva azt mondhatjuk: úgy, hogy a belföldi választójog a tulajdonos osztályokra volt korlátozva, miközben a portfólióbefektetések adósságszolgálatát a gyarmati és kvázigyarmati államok garantálták.

Az aranystandardot a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti Bretton Woods-i tárgyalások nyomán egy nemzetközi pénzügyi intézmény váltotta fel. A keynesi tervek mérsékelt változatát megtestesítő intézmény létrehozásának célja az volt, hogy a tagállamok nemzeti gazdaságai számára megkönnyítse a fizetési mérleg időleges egyensúlytalanságaihoz való alkalmazkodást. A feltételességek minimális mértékűek voltak. Az IMF alkotmányának VI. paragrafusába foglalt tőkekorlátozások jelentették a normát, a központi bankok pedig a valutákkal való kereskedelemre vonatkozó kizárólagos jogokkal rendelkeztek. Az Egyesült Államok hegemón kapitalista hatalomként, illetve a nemzetközi pénzügyek és befektetések legfőbb forrásaként fejezte be a második világháborút. A valutákat a dollárhoz kötötték, amelynek aranyra való átválthatósága 1971-ig fennállt. Az enyhén emelkedő árak kedveztek a reálgazdaság növekedésének. A fejlett és fejlődő országok történelmileg precedens nélküli növekedési rátái harminc évig fennmaradtak. A világkereskedelem a világgazdasági kibocsátást meghaladóan bővült, ám a nemzeti pénzügyek betöltötték azt a gazdasági szerepüket, hogy a megtakarításokat a reálgazdasági termelési kapacitások bővítésébe való befektetésekbe csatornázzák.

Amikor a dollárt megszabadították az aranykonvertibilitás fegyelmétől, a nemzetközi likviditás robbanásszerű kibővülése inflációs feszültségeket gerjesztett. A lebegő valutaárfolyamok és a tőkének a nemzeti ellenőrzés alóli fokozódó kiszabadulása kedveztek az iparosodott világ munkásságának, csakúgy, mint a fejlődő világ hivatalos hitelfelvevőinek, hiszen a reálkamatlábak alacsonyak, olykor negatívak voltak. Visszaállítandó a tőke profitabilitását, 1979-80-ban keményvonalas monetarizmus formájában megvalósított dezinflációs sokkot alkalmaztak. Ez darabokra törte az eladósodott latin-amerikai és egyéb közepes jövedelmű fejlődő országok gazdaságait. A gazdaságokat átstrukturálták, hogy csökkentsék a belföldi abszorpciót, s növeljék az exportból származó jövedelmeket a kifizethetetlen adóssághegyek törlesztése érdekében.

A következő két évtized során a befektetők érdekeit a multilaterális pénzügyi intézmények által kidolgozott, rendkívül összetett megállapodások szolgálták. Ezen intézmények jól fizetett szakértők ezreit foglalkoztatják, hogy szerkezeti kiigazítási programokat alakítsanak ki, s hogy felülvizsgálják a nemzeti költségvetéseket a fejlődő országok egész sorában. Kevésbé hatékonyan és kevésbé összetett módon, de az eredmény az aranystandard fegyelmének újbóli megteremtése lett, bár automatizmusok nélkül, s jó adag tervezés mellett. Eszünkbe jut Polányi sokat idézett kijelentése, amely szerint a laissez faire valójában "tervezett jellegű" volt.

Az 1990-es években a pénzügyek határozták meg a valutaárfolyamokat, nem pedig a kereskedelem.⁷ Míg korábban a fejlődő országokat valutájuk leértékelésére kényszerítették, hogy a belső forrásokat áthelyezzék a non-tradable (a külkereskedelemtől független) szektorokból az exportágazatokba, s hogy a külföldi fizetéseket kiegyensúlyozzák, az 1990-es évek során a nyugdíj- és a nyíltvégű befektetési alapok devizaárfolyamok miatti veszteségeknek való kitettsége a feljövő piacokon ösztönzőleg hatott a rögzített valutaárfolyamok kialakítására. A valutáknak a spekulációs célú támadásokkal szembeni védelme, a konvertibilitás biztosítása, illetve a nagyarányú leértékelődések megakadályozása érdekében a jegybankok óriási tartalékok tartására kényszerültek. Tőkekorlátozások hiányában a tőkemenekítés elkerülhetetlenül a tartalékok leapadását, illetve az adós országok elszegényedését eredményezte. Az 1994-es mexikói krízistől az 1997-es ázsiai válságig az IMF által a külföldi befektetők védelmében eszközölt tőkeinjekciók mértéke folyvást emelkedett.

1998-ra egyre csak nőtt a félelem egy lehetséges globális pénzügyi összeomlással kapcsolatban. A lehangoló tapasztalatok egésze, beleértve a folyamatosan növekvő tőkeinjekciókat, világossá tette, hogy hiányzik egy olyan, hatékony nemzetközi pénzügyi intézmény, amely képes lenne az ilyen eshetőségekkel megbirkózni. A befektetési alapok magas rangú hivatalnokain, akik az IMF végső hitelezői szerepe mellett érveltek, a pénzügyminisztériumi tisztviselők már csak mosolyogni tudtak. Felhívták a figyelmüket, hogy egyedül az Egyesült Államok rendelkezik egy nemzetközileg elfogadható tartalékvaluta létrehozásának hatalmával, s hogy az ilyen intézkedések kongresszusi felhatalmazást igényelnek.

Ettől a ponttól kezdődően a nemzetközi pénzügyi rend egyensúlyhiánya nagymértékben fokozódott. Letéve a pénzügyi fegyelem mindenfajta szándékáról, az 1999. évi 200 milliárd dolláros többlet gyorsan növekvő évi deficitekbe fordult, 2003-ra meghaladva a GDP 5%-át. Az Egyesült Államokban a jelentős szövetségi szintű fiskális deficit fedezésére kibocsátott kincstári kötvényeknek hozzávetőlegesen 45%-át külföldi tőke finanszírozta. A világ legerősebb gazdasága a világ legnagyobb adósává vált. A túlzott egyéni és közösségi fogyasztást, beleértve a hadászati célú kiadásokat is, a többletekkel rendelkező tőkeexportáló, illetve az adósságokkal terhelt deficites országokból érkező reálerőforrások transzfere finanszírozta. Az alacsony hozamú amerikai állampapírokba elhelyezett megtakarításaikon keresztül tulajdonképpen Kína és a világ többi része finanszírozza az amerikai fogyasztókat, hogy megvásárolhassák odaexportált termékeiket, Ez az egész ingatag rendszer most az amerikai dollár értékébe, illetve a világ vezető tartalékvalutájaként való szereplésébe vetett folyamatos bizalmon nyugszik. Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy ezen körülmények között vajon meddig maradhat fenn az amerikai dollárba fektetett bizalom?

Globális méretű önszabályozó piac

Polányi értelmezésében az önszabályozó piac egy társadalmi ellenmozgások által megfékezett nemzetgazdasági intézmény volt. A pénzügyi tőke és a népesség szabadon léphette át a nemzeti határokat. A termelési felszereléseket általában hazai tulajdonosok birtokolták. A portfóliótőke nagyarányú exportja finanszírozta a magán- és közösségi tulajdonban lévő infrastruktúrát. A kamatok és a profitok értékét kormánygaranciák, illetve az aranystandard szabályai szavatolták – s a kamatok és a profitok finanszírozták 1914 előtt Nagy-Britannia fogyasztási cikkekre irányuló importjának egyharmadát. Az agrárkapitalizmus által kiszorított parasztok milliói vándoroltak ki az "üres kontinensekre", s biztosították az élelmiszerek és a mezőgazdasági nyersanyagok kínálatát azáltal, hogy kibővítették a gyarmatbirodalom központjának rendelkezésére álló termőföldkészleteket.

Ezzel szemben az Egyesült Államok hatalmas belső piacain felfedezte a modern vállalatot és a fogyasztásorientáltság kultúráját, amelyeket később más országokra is kiterjesztett a termelési eszközök külföldre történő telepítése révén. A második világháború után a közvetlen külföldi tőkebefektetés lett a hosszú lejáratú magántőke elsődleges formája, amelyet a gazdasági infrastruktúra fejlesztését célzó hivatalos támogatások kísérnek. Amíg az Egyesült Államok közvetlen külföldi tőkebefektetései nagyban hozzájárultak a tőkéhez, a technológiához, illetve a piachoz való hozzáféréshez a háború utáni első három évtizedben, az 1980-as, de különösen az 1990-es években a közvetlen külföldi tőkebefektetések egyre inkább a magán- és közösségi aktívák egyesülésének és akvizíciójának formáját öltötték.⁸ Az amerikai társaságok kapcsolt és leányvállalatainak külföldi értékesítése messze meghaladta az Egyesült Államok termék- és szolgáltatásexportját. A transznacionális vállalatok egyre nagyobb hatalommal s egyre nagyobb befolyással rendelkeztek a közpolitika formálása terén. Kutatóközpontokat és egyetemeket finanszíroztak, amelyek – miként korábban már említettük – ellátták az OECD politikai vezetését a globalizáció neoliberális politikai menetrendjével.

A globalizációs projekt nem kevesebb, mint a 19. századi liberális gazdasági rend globális keretek között történő újjáélesztésére tett kísérlet; biztosítani a rendszer "önszabályozó" jellegét, amelyre nagyobb szükség van, mint az arany kényszerzubbonyra.⁹ Ez új nemzetközi politikai és gazdasági intézmények felállítását tette szükségessé, hogy a befektetők tulajdonjogait a nemzeti kormányok szuverenitásával szemben megvédjék. Vessünk egy pillantást a Világbank egyik közleményére! "[…] a globalizáció egyik hatása a magánszemélyek és a vállalatok számára hozzáférhető opciók kiterjesztése, illetve eközben a politikai döntéshozók rendelkezésére álló opciók szűkítése" (WEP 1995: 5.).

A szocializmus csődje és a Szovjetunió összeomlása táptalajt adott annak az illúziónak, amely szerint a globalizáció – akár kívánatos, akár nem – elkerülhetetlen volt. 1994-ben a GATT átalakult a WTO intézményévé. Ennek mandátuma nem volt a kereskedelmi vitákkal kapcsolatos döntőbíráskodásra korlátozva, ám magába foglalt olyan intézkedéseket, amelyek célja az országok kereskedelmi kérdésekkel – mint például a szellemi tulajdonjogokkal – kapcsolatos megállapodásokhoz való kötése. Még ugyanebben az évben az Egyesült Államok javaslatot tett az FTAA létrehozására (Free Trade Area of the Americas – az amerikai államok szabadkereskedelmi egyezménye), amely a szabadkereskedelmi kérdéseknél lényegesen messzebbre ment a befektetői jogok biztosítása érdekében. Az FTAA a szándékok szerint az 1994. január 1-jén életbe lépett NAFTA egész kontinensre történő kiterjesztése lett volna.

1995-ben az OECD által javasolt Sokoldalú Befektetési Megállapodás (amelynek célja az volt, hogy a külföldi befektetők részére a nemzeti státusz biztosítható legyen) meghiúsult a civilszervezetek által mobilizált társadalmi ellenállás miatt. Szintén 1995-ben a mexikói gazdaság összeomlott. 1997-ben a kelet-ázsiai válság azzal fenyegetett, hogy átírja a globalizációs menetrendet. 1999-ben a WTO seattle-i találkozóját kísérő tömegdemonstrációk lelassították a folyamatot, s visszhangjuk az egész világot betöltötte. 2003-ban Cancunban a "globális dél"¹⁰ államai megakasztották a vitás szingapúri kérdésekkel¹¹ kapcsolatos folyamatot. 2005-re az FTAA-ból már csak egy szabadkereskedelmi egyezmény maradt a közép-amerikai kis államok részvételével. A nemzetközi pénzügyi közösség és a nagy transznacionális társaságok legnagyobb félelme az volt, hogy a krízisek társadalmi és politikai költségei majd a "globalizáció" feladására kényszerítik az országokat. Ezért Stanley Fischer, az IMF vezérigazgató-helyettese az 1997-es ázsiai válságot kommentálva, megkönnyebbülten, úgy fogalmazott, hogy a globalizáció átélte első krízisét (Fischer 1999).

Az 1980-as és 1990-es évek óta az angloamerikai "részvényesi" kapitalizmus ragadozó formája kiszakította környezetükből a társadalmilag "beágyazott" vegyes gazdaságokat. A társadalmi, kulturális és természeti környezetet egyre erősebben megzavarták, degradálták, s az egyéni profitabilitás kritériumainak rendelték alá. A teljes foglalkoztatás és a társadalmi biztonság céljait az iparosodott világban felváltotta a külső piacokon való versenyképesség mindent felülíró célja. A sebezhető ágazatokat korábban megvédelmező s a társadalmi biztonság átfogó rendszerét támogató nemzeti intézmények és standardok feláldozásra kerültek. A fejlődő világban a nemzeti szintű gazdasági tervezési és a nemzeti iparfejlesztési politikák, amelyek képessé tették a kelet-ázsiai és néhány egyéb országot a hazai és exportpiacok erős ipari bázisának kiépítésére, problematikussá váltak a bilaterális és multilaterális intézmények – köztük a WTO – felé való kötelezettségvállalásoknak köszönhetően.

A 20. század végének globalizációs folyamata egy olyan világot hozott létre, amely a gazdasági intézményeket tekintve egységesebb, ám mérhetetlenül méltánytalanabb is.¹² A tőke globális értelemben véve mobil, míg a munkaerő gazdag országokba való vándorlása erősen korlátozott. A szegény országokban élő nélkülöző emberekre sem termelőként, sem fogyasztóként nincs szükség. Ők a népesség fölös részét, a potenciális politikai instabilitás forrását jelentik, és fenyegetést a külföldi befektetések biztonságára nézve. Egy kiváló kanadai kolléga – az idősebb generációból – nyíltan kimondta azon félelmét, hogy a tőkés társaságok globális hatalma a fasizmus irányába halad. Álljon itt egy idézet Eric Kierans és Alter Stewart Remembering (Emlékezés) című könyvből (Eric Kierans a montreali értéktőzsde egykori elnöke, a quebeci tartományi és a kanadai szövetségi kormányzat minisztere, a McGill Egyetem professzora, Alter Stewart pedig egykori munkatársa):

"Nem arra születtünk, hogy a tőkés társaságok világában éljünk, mégis ez az a világ, amely felé haladunk. Létrehoztunk egy társadalmat, amelyben a világ gazdagságának nagy része nagyon kevés kézben halmozódott fel – s a görbe egyre meredekebbé válik minden évben – úgyhogy megértünk a fasizmusra vagy a káoszra. Vagy a kevesek fognak ellenőrzést gyakorolni a tömegek felett a fegyverek ereje által – Dél-Afrika példája juthat eszünkbe -, vagy a csőcselék fog uralkodni. Amikor az emberek már semmit sem veszíthetnek, legfeljebb egyre többen és többen szegényednek el mások meggazdagodása miatt, akkor vagy le kell csillapodniuk, vagy pedig fel kell lázadniuk. Vége a közösségnek, a felelősségnek és a társadalomnak." (Kierans-Stewart 2001: 253.)

Gazdaság és demokrácia

Polányi örökségének talán legaktuálisabb része a gazdaság és a demokrácia közötti konfliktussal kapcsolatos. A 19. századi alkotmányos állam volt az az eszköz, amelyet a burzsoázia a "laissez faire" kapitalista piacgazdaság Angliában történő intézményesítéséhez felhasznált, s amelyet nem akadályozott a széles körű választójog vagy a szakszervezetek tevékenysége.¹³ Amint a képviseleti kormányzást kiterjesztették a felnőtt népességre, az állam a gazdaság és a demokrácia közötti erőpróba, illetve a kapitalista gazdasági rend követelményei és az állampolgárok szociális és politikai igényei közötti harc küzdőterévé vált.

A második világháború után a teljes foglalkoztatás és a társadalmi biztonság a politikai hatalom egyensúlyát a munka felé billentette. Az 1980-as években a tőke visszaszerezte a közpolitika feletti ellenőrzést. Ettől az időtől kezdve a kereskedelem és a tőkepiacok deregulációja a polgárok életszínvonalát alárendelte a befektetők tulajdonjogainak.

Amikor az emberek megélhetését érintő intézkedéseket retorziók terhe mellett szupranacionális megállapodások kötik meg, ténylegesen nem beszélhetünk demokráciáról. Hirschman felejthetetlen szavai szerint "a kivonulás felváltja a tiltakozást".¹⁴ A papír alapú követelések birtokosainak (befektetők) tulajdonosi jogai erősebbek a parlamenteknél, már ahol ilyesmi egyáltalán létezik. Az alkotmányokat rendszeresen felfüggesztik vagy újraírják a hitelezők által irányított stabilizációs programok. A multilaterális intézmények a gazdasági imperializmus erőltetett terjesztésének eszközeivé váltak.

Rodrik "politikai trilemma"-rendszerében, világkormányzat hiányában, az elmélyült gazdasági integráció összeegyeztethetetlen a demokratikus kormányzással (Rodrik 1999: 1.). A demokrácia – legyen szó lokális, szubregionális vagy nemzeti szintről – nyilvános politikai térben működik. Habár léteznek globális méretű társadalmi mozgalmak, a nemzetállam marad a versengő demokrácia elsődleges politikai színtere.

"Egyetemes kapitalizmus vagy regionális tervezés?"

Az 1945-ben publikált hasonló című cikkben Polányi kifejtette azon meggyőződését, hogy a háború utáni rend alá fogja rendelni a gazdaságot a társadalmi céloknak. Az 1940-es években széleskörűen elfogadott volt az a nézet, amely szerint a kapitalizmust diszkreditálták az 1930-as évek csapásai. Polányi írása szerint csak az Egyesült Államok hitt az egyetemes kapitalizmusban: "A nemzetek között egy olyan fejlődésnek lehetünk szemtanúi, amelyben a gazdasági rendszer már nem határozza meg a társadalom számára a törvényeket, s a társadalom elsődlegessége a rendszerrel szemben biztosítva van." (Polanyi 1945: 259.) Különböző gazdasági és társadalmi rendszerek egymás mellett élésének regionalizált világát vizionálta, ahol az egyes rendszereket egyeztetésen alapuló és irányított kereskedelem kapcsolja össze.

Polányi tévedett, amikor azt hangoztatta, hogy az egyetemes kapitalizmus halott doktrína, ám a különböző és változatos gazdasági intézményekkel rendelkező, a kereskedelem, a tudás és az emberek áramlásai által összekötött regionális gazdaságok egymás mellett éléséről alkotott elképzelése ma új relevanciával bír a világ számára. A rendkívül nyitott és exportfüggő gazdaságok válságai valószínűleg ismét a belföldi piacokra fogják irányítani a figyelmet – nem nemzeti, hanem magasabb, regionális szinten. Kína és India talán az egyedüli országok, amelyek kulturális és történelmi koherenciával rendelkeznek, s a népesség mérete lehetővé teszi a termelésen alapuló gazdasági fejlődést, hogy az emberek alapvető szükségletei kielégíthetők legyenek. Ez nem az autarkia, hanem a gazdaság- és társadalompolitikára vonatkozó szuverenitás gyakorlása mellett szóló érv. Latin-Amerikában a populista politikai vezetők új generációja adja meg a választ a neoliberális politikákkal szembeni mélységes illúzióvesztésre. Hasonló folyamatok zajlanak Afrikában is. A tulajdonjogoknak a WTO-ban történő körülsáncolása elleni közös harc politikai és gazdasági kapcsolatokat kovácsolt a globális dél jelentősebb régiói között. Figyelembe véve a fejlett és a fejlődő világ közötti súlyos hatalmi aszimmetriát, nehéz elképzelni, hogy egy multilaterális pénzügyi és gazdasági rend nem inkább a gazdagoknak és a tekintélyeseknek kedvezne. A regionális formációknak fel kellene szerelkezniük pénzügyi intézményekkel, hogy ezáltal tegyék teljessé és egyben korrigálják a nemzetközi kereskedelem és beruházás irányítását.

Ebben az összefüggésben a speciális pénzzel felszerelt, világméretű elszámolási unióra vonatkozó eredeti keynesi terv (amely unió alkalmas lett volna a szerfelett különböző gazdasági és politikai intézményekkel rendelkező regionális gazdaságok többpólusú világában a gazdasági tranzakciók koordinálására) újbóli megfontolásra érdemes. Keynes liberális, Polányi szocialista volt. Polányi szocializmusdefiníciója azonban – amely szerint az "az ipari civilizáció belső tendenciája az önszabályozó piac meghaladására oly módon, hogy tudatosan alárendeli azt egy demokratikus társadalomnak" (Polanyi 1944: 234.; Polányi 2004: 293.) – kellően átfogó ahhoz, hogy felölelje a politikai liberalizmust, a szociáldemokráciát és a demokratikus szocializmus társulásra épülő formáit.

(Fordította: Galbács Péter)

 

Hivatkozások

BIS 2005: Triennial Central Bank Survey of Foreign Exchange and Derivatives Market Activity. 2004. április. Bank for International Settlements. http://www.bis.org/publ/rpfx05.htm

Cannan, Edwin 1997: Collected Works of Edwin Cannan. V11 kötet. Ed. Alan Ebenstein. London: Routledge – Thoemmes Press.

Condliffe, J. B. 1933: Economic Yearbook of the League of Nations 1932-33. Genf: League of Nations.

Dillard, D. 1948: "The Keynesian Revolution and Economic Development". Journal of Economic History, VIII (2).

Eichengreen, Barry 1996: Globalizing Capital: A History of the International Monetary System. Princeton University Press. (Az ázsiai válságra vonatkozó új adatokkal: Princeton University Press, 1998.)

Fischer, Stanley 1999: "The Financial Crisis in Emerging Markets: Some Lessons". Az Economic Strategy Institute konferenciája, Washington D. C., 1999. április 28. http://www.imf.org/external/np/speeches/1999/042899.htm

Hirschman, Albert O. 1995: Kivonulás, tiltakozás, hűség. Budapest: Osiris Kiadó.

Keynes, John Maynard 1971a: The Collected Writings of John Maynard Keynes. IX. kötet. Essays in Persuasion. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Keynes, John Maynard 1971b: The Collected Writings of John Maynard Keynes. VII. kötet. The General Theory of Employment, Interest and Money. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Keynes, John Maynard 1971c: The Collected Writings of John Maynard Keynes. XXV. kötet. Activities: 1940-1944, Shaping the Post-War World: the Clearing Union. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Kierans, Eric – Stewart, Walter 2001: Remembering. Toronto: Stoddart.

Marshall, Alfred 1907: Priciples of Economics, an Introductory Volume. London: Macmillan.

Mühleisen, Martin – Towe, Christopher (eds.) 2004: "US Fiscal Policies and Priorities for Long-Run Sustainability". International Monetary Fund, Január 7.

Nitzan, Jonathan – Bichler, Shimshon 2004: New Imperialism or New Capitalism . Mimeograph. Montreal and Jerusalem. www.bnarchives.net

Pettifor, Ann (ed.) 2003: Real World Economic Outlook, New Economics Foundation. London: Palgrave.

Pigou, A. C. 1968: The Theory of Unemployment. New York: A. M. Kelley.

Polanyi, Karl 1944: The Great Transformation. New York: Farrar & Rinehart, Inc.

Polanyi, Karl 1945: "Universal Capitalism or Regional Planning?" London Quarterly of World Affairs, 10 (3): 86-91.

Polanyi, Karl 1933: "The Mechanisms of the World Economic Crises". Wien: Österreichische Volkswirt.

Polanyi, Karl 1932: "Economy and Democracy". Wien: Österreichische Volkswirt.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest: Napvilág Kiadó.

Rodrik, Dani 1999: "How Far Will International Integration Go?" http://ksghome.harvard.edu/~drodrik/papers.html

Routh, Guy 1975: The Origin of Economic Ideas. London: Macmillan.

Skidelsky, Robert 1992: John Maynard Keynes: The Economist as Saviour. London: Macmillan.UNDP 1999: Human Development Report. Genf.

Jegyzetek

* Népi demokrácián itt lényegében az általános és titkos választójog megadásával inkluúzívvá tett parlamentarizmus értendő. (A szerk.)

¹ Az 1986 és 1995 közötti időszak során a GDP átlagos növekedése a jelentősebb fejlett gazdaságokban 2,7% volt – ugyanez az adat az 1996 és 2005 közötti évekre 2,6%. Az újonnan iparosodott ázsiai gazdaságok esetében a megfelelő ráták értéke 8,1%, illetve 4,3%. Forrás: IMF World Economic Outlook 2004. Statisztikai függelék, 2. táblázat.

² A cikk Kari Polanyi Levitt által készített fordítása megjelenés alatt a Karl Polanyi in Vienna (Polányi Károly Bécsben) című kötet új kiadásának részeként (kiadja a Black Rose Books, Montreal). Szerkesztők: Kenneth McRobbie és Kari Polanyi Levitt.

³ Plus ça change – plus c'est la même chose. Magyarul: "Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz", vagyis minél több a változás, annál inkább ugyanarról a dologról van szó. (A ford.)

⁴ Keynes idillikus képet festett az 1914 előtti Angliáról, ahol "az internacionalizáció csaknem teljes egészében a gyakorlatba volt ültetve", mint egyfajta "Eldorádó", amelyben "a londoni lakos telefonon megrendelhette – miközben az ágyban a teáját szürcsöli – az egész világ termékeit, ugyanilyen módon kockára teszi vagyonát a világ bármely sarkának természeti erőforrásaiban vagy új vállalkozásaiban, s osztozik – megerőltetés vagy gond nélkül – azok várható gyümölcseiben." (Keynes 1971a: 11.)

⁵ 1935-ben az alábbiakat írta G. B. Show-nak: "Úgy hiszem, hogy egy könyvet fogok írni, amely nagyban forradalmasítani fogja – nem feltételezem, hogy azonnal, hanem az elkövetkező tíz év során – annak módját, ahogy a világ a közgazdasági problémákról gondolkodik." (Skidelsky 1992: 520.)

⁶ A jelentősebb bankok és pénzintézetek tőzsdei és szakmai gyűjtőneve. A fogalmat egyébként maga Polányi is használja a pénzarisztokrácia szinonimájaként – vö. Polányi 2004: 33. (A ford.)

⁷ A származékos instrumentumokkal folytatott kereskedés teljes értéke (5,7 billió USD/nap) és a valutapiac napi forgalma (1,9 billió USD) együttesen napi 7,6 billió dolláros értéket ad 2003-ra vonatkozóan – jellemző, hogy ez a szám nagyobb volt, mint a globális árukivitel éves értéke ugyanabban az évben. Forrás: Triennial Central Bank Survey of Foreign Exchange and Derivatives Market Activity, 2004. április. Bank for International Settlements, http://www.bis.org/publ/rpfx05.htm (BIS, 2005).

⁸ "A kései 19. században kevesebb mint egycentnyi egyesülés és akvizíció jutott egydollárnyi »reál« beruházásra. Eltelt száz év, s egydollárnyi »reál« beruházással szemben már több mint két dollár került az egyesülésekbe. Más szóval, a teljes periódus során az egyesülések nagyjából 300-szor gyorsabban növekedtek, mint a »reál« beruházások." (Nitzan-Bichler 2004: 38.)

⁹ A nemzetközi pénzpiacok arra kényszerítik a kormányzatokat, hogy valutájuk értékét stabilizálják, s hogy a költségvetések ne mutassanak kiugróan magas hiányadatokat – minderre azért van szükség, hogy a gazdasági növekedés üteme fenntartható maradjon. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált a közgazdászok számára, hogy a kormányzati politikának el kell fogadnia az "arany kényszerzubbony" által jelentett megszorításokat. Ezek természetesen ugyanazok a kényszerűségek, amelyek az aranystandard sikerét is biztosítanák. A szabályok egyszerűek. Biztosítani kell, hogy a magánszektor legyen a gazdasági növekedés elsődleges motorja. Fontos körülmény az alacsony inflációs ráta és az árstabilitás is, illetve a bürokrácia kiterjedtségének csökkentése. Az elvárások között szerepel a költségvetés egyensúly közeli állapotban tartása, az importárukat súlytó vámok csökkentése, illetve eltörlése, az export fokozása, a külföldről érkező befektetések útjában álló akadályok felszámolása, a tőkepiacok deregulációja. A kvóták és a belföldi monopóliumok megszüntetése úgyszintén kívánatos, s nem szabad megfeledkezni az állami tulajdonban lévő termelési eszközök privatizációjáról sem. A valuta konvertibilitása szintén nem elhanyagolható tényező. A feltételek között olyan általános és közhelyszerű követelmények is helyet kaptak, mint például a gazdaság deregulációja a lehető legintenzívebb verseny biztosítása érdekében, a kormányzati korrupció felszámolása, vagy a nyugdíjrendszer liberalizálása, illetve a banki és telekommunikációs szektornak a verseny és a magántulajdonlás számára történő megnyitása. Ezen komponensekből összességében előáll az arany kényszerzubbony – amellyel kapcsolatban a legtöbb kritika annak univerzalizmusa (vagyis az egyes nemzetgazdasági rendszerekre jellemző sajátosságok figyelembevételének elhanyagolása) miatt fogalmazódik meg. (A ford.)

¹⁰ A szakirodalomban az utóbbi időben teret nyerő "globális észak" és "globális dél" kifejezések a Föld országait fejlettségük alapján első, második, illetve harmadik világra felosztó korábbi csoportosítás helyét veszik át. A globális északhoz a gazdaságilag fejlett, a globális délhez pedig a fejletlen, szegény országok sorolhatók – a csoportosítás azon az egyszerű megfigyelésen alapul, hogy a fejletlen országok rendszerint a fejlettektől délre fekszenek. Az új felosztás népszerűvé válásában az is szerepet játszhat, hogy felhívja a figyelmet a déli féltekén összpontosuló szegény országokra – amelyek közül Ausztrália és Új-Zéland mindenképpen kivételt jelent. (A ford.)

¹¹ A "szingapúri kérdések" kifejezés a WTO 1996. évi, Szingapúrban tartott miniszteri találkozója során létrehozott négy munkacsoportra vonatkozik. Az érintett területek a befektetések védelme, a versenypolitika, a közbeszerzési eljárások transzparenciája, illetve a kereskedelemkönnyítés voltak. Az erősen fejlett, illetve a fejlődő országok közötti egyetértés hiánya megakadályozta a kérdésekkel kapcsolatos határozat megfogalmazását – annak ellenére, hogy a későbbiek során ismételt kísérletek történtek az ügy rendezésére. (A ford.)

¹² 1960-tól 1970-ig a jövedelemtulajdonosok felső 20%-ának az alsó 20%-hoz viszonyított arányának növekedése minimális volt (az 1960. évi 30:1 arányról az 1970. évi 32:1-re), 1980-ra az arány 45:1-re növekedett, 1989-ben 59:1, 1997-ben pedig már 74:1 volt (UNDP 1999).

¹³ Eichengreen 1996: 195.

¹⁴ Vö. Hirschman 1995. Könyvében a szerző alapvető különbséget tesz az üzleti vállalkozások hanyatlásának jelenségére, illetve – általánosságban – a szervezetekkel való elégedetlenségre adott különféle reakciók között. Az egyik alternatíva (a kivonulás) azt jelenti, hogy a szervezet tagja kilép a rendszerből, illetve a vállalat termékeinek fogyasztója a versenytárs árucikkeinek vásárlása mellett dönt. A másik opció (a tiltakozás) esetében a szervezet tagja, illetve a fogyasztó vitát kezdeményez, és hatást igyekszik gyakorolni a változás érdekében, ám mindezt az eredeti körökön belül maradva – tehát a kivonulás mellőzése mellett – teszi. Mindkét alternatíva a szervezetet a hibák orvoslására kényszerítheti. Hirschman célja éppen az volt, hogy megvizsgálja, milyen feltételek teljesülése szükséges ahhoz, hogy a különböző korrekciós mechanizmusok külön-külön (de akár együttesen is) működésbe lépjenek. (A ford.)

Mit tudtunk még arról az időről, melyben benne éltünk? – teszi fel a kérdést Hobsbawm emlékiratában, részben önmagának, részben pedig általánosan, minden magabiztos nem tudásra irányítva a figyelmet… – "De ki ez a Trockij?" – illusztrálja egy epizóddal az akkori nem tudást. "Csak egy Bronstein nevű zsidó fiú" – hangzott a válasz a Habsburg Birodalom felbomlása utáni, múltba kapaszkodó, kozmopolita Bécsben.

Gyermekkoromat^* egy nagy birodalom elszegényedő fővárosában töltöttem, amely a birodalom összeomlását követően egy gyönyörűséges, de kicsi és provinciális köztársaság középpontja lett; ez a kicsi ország maga sem hitte, hogy létének értelme van. Kevés kivételtől eltekintve 1918 után az osztrákok úgy vélték, Ausztriának Németországhoz kellene tartoznia, és hogy ez elé csak azok a nagyhatalmak gördítenek akadályokat, amelyek a békediktátumokat Közép-Európára rákényszerítették. A gyermekkorom éveiben tapasztalt gazdasági problémák fikarcnyival sem erősítették hitünket az első osztrák szövetségi köztársaság életképességében. Az állam éppen átesett egy forradalmon, és a Monsignor vezette klerikális reakciósok alakítottak kormányt a vallásos, de legalábbis erősen konzervatív vidék szavazataival; ezzel szemben állt a forradalmi marxista szocialisták gyűlölt ellenzéke, melynek tömegbázisa Bécs volt (nemcsak a főváros, hanem a szövetségi köztársaság egyik autonóm állama is), és, mondhatni, egyhangúlag, a magukat "munkásoknak" tekintő társadalmi csoportok. A rendőrségen és a katonaságon kívül, melyek a kormány ellenőrzése alatt működtek, mindkét oldalhoz katonai jellegű csoportok is tartoztak, amelyek a polgárháborút csak felfüggesztették egy időre. Ausztria nemcsak olyan állam volt, amely nem akart önállóan létezni, hanem olyan kategória is, amelynek a napjai meg voltak számlálva.

És nem is jutott neki hosszú élet. De az osztrák köztársaság haláltusája – a szociáldemokratákat a rövid polgárháborúban felmorzsolták, a náci zendülők meggyilkolták a katolikus miniszterelnököt, Hitler győzedelmesen és az osztrákok örömujjongásától kísérve bevonult Bécsbe – már azután zajlott, hogy én 1931-ben elhagytam Bécset. Nem is tértem vissza egészen 1960-ig, amikor ugyanez az ország, ugyanezzel a katolikus és szocialista kétpártrendszerrel stabil, elképesztően jómódú és semleges kis köztársaság lett, amely tökéletesen elégedett – néhányan még azt is mondhatják, hogy túlzottan is elégedett – volt az identitásával.

De ez a történész nézőpontja. Hogyan élt az 1920-as években egy középosztálybeli gyerek Bécsben? A problémát az okozza, hogy miként tudom elválasztani mindazt, amit azóta megismertem, attól, amit a kortársak tudtak vagy gondoltak, és vajon hogyan tudom elkülöníteni a felnőttek tapasztalatait és reakcióit a gyerekek tapasztalataitól. Amit az 1917-ben született gyerekek tudhattak a még ugyancsak fiatal 20. század történéseiről – a háborúról, a gazdasági összeomlásról, a forradalomról, az inflációról -, melyek oly elevenen éltek a szülők és nagyszülők emlékezetében, az nem volt más, mint amit a felnőttek elmondtak nekünk, vagy inkább az, amiről beszélgetni hallottuk őket. Az egyetlen, közvetlen kézzelfogható bizonyíték, amit ezekről az eseményekről mi, gyerekek megszerezhettünk, az a postai bélyegeken állandóan változó képek sora volt. A bélyeggyűjtés az 1920-as években nem volt persze önkifejezés, de mégis jó bevezető leckének számított az 1914 utáni európai politikatörténetbe. Egy Bécsben élő brit kisfiú érzékelhette, hogy a brit bélyegeken változatlanul V. György arcképe volt látható, szemben a többi nemzet bélyegeivel, melyeken új pénznemek, új nevek és új felülnyomatok kaotikus forgataga mutatkozott. A másik közvetlen kapcsolatom a történelemmel a gazdasági összeomlás miatt állandóan cserélődő pénzérmék és bankjegyek révén jött létre. Már elég értelmes voltam ahhoz, hogy tudjam, a koronát schilling és groschen váltotta fel, a sok nullára végződő bankjegyek helyett új bankjegyeket és pénzérméket használtak; sőt azt is tudtam, hogy a korona előtt guldennek nevezték a pénzt.

Bár a Habsburg Birodalom nem létezett többé, mi továbbra is a birodalmi infrastruktúrát használtuk, és ezt egészen meglepő mértékben továbbra is az 1914 előtti közép-európai felfogással tettük. Anyám egyik nagy barátnőjének férje, dr. Alexander Szana Bécsben élt, és felesége nagy bánatára egy német nyelvű újságnak dolgozott a Bécstől ötven kilométerrel odébb, a Duna partján fekvő Pressburgban, magyarul Pozsonyban; később ez a város Bratislava néven mint az új csehszlovák köztársaság szlovák központja lett ismert. (Napjainkban a nemzetközileg is szuverén Szlovákia fővárosa.) A város a két világháború között – a korábbi magyar hivatalnokok kirúgásától eltekintve – továbbra is őrizte poliglott és sokszínű kulturális jellegét: együtt laktak itt németek, magyarok, csehek, szlovákok, asszimilált, nyugatias, illetve mélyen vallásos kárpáti zsidók, cigányok és így tovább. Ekkoriban még nem lett igazán a "bratiszlovákok" szlovák városa, akiktől azok, akik még emlékeznek a városnak a második világháborúig megőrzött atmoszférájára, úgy különböztetik meg magukat, hogy ők a "presburákok". Tehát dr. Szana oda és vissza is a pressburgi HÉV-vel járt, valójában egy villamosvonalon, ami Bécs központjából indult, és Pressburg közepén visszakanyarodott. A vonalat 1914 tavaszán – amikor mindkét város egyazon birodalom része volt – avatták fel, mint a modern technika diadalát, akárcsak a híres "operavonat", mellyel a Morvaországban fekvő Brünn/Brno intelligenciája elugrott egy estére a néhány órányi távolságra lévő bécsi operába. Richard bácsikám Bécsben és Marienbadban élt, ahol volt egy díszműáru-üzlete. A határokat még nem zárták le, a háború viszont lerombolta a pressburgi vonal Duna-hídját. A híd maradványait még 1996-ban is láthattam, amikor segédkeztem egy televíziós műsorban, amit a járat történetéről készítettek.

A bécsi középosztály és persze a középosztály jó részét alkotó zsidók világát még mindig az az óriási, soknyelvű régió alkotta, melynek vándorai a megelőző 80 éve alatt kétmilliós világvárossá növesztették Bécset. Ha Berlint nem számítjuk, a kontinentális Európában Párizs és Leningrád között ez volt messze a legnagyobb város. Rokonaink olyan helyekről származtak (vagy még akkoriban is ott éltek), mint Bielitz (ma Lengyelország), Kaschau (ma Szlovákia) vagy Grosswardein (ma Románia).¹ A fűszeresek, akikhez jártunk, és a bérházaink kapusai szinte biztosan csehek voltak, a cselédlányok, a dadák és a gyerekgondozók sem Bécsben születtek: még mindig emlékszem, hogy egy szlovén lány farkasemberekről mesélt nekünk. Egyikük sem volt gyökértelen, nem is érezték úgy, hogy elsodródtak a "régi hazától", mint ahogyan az európai bevándorlók érezték magukat az Egyesült Államokban: a kontinentális európaiak számára a tenger volt a nagy vízválasztó, míg a vasúti közlekedés – bármilyen távolságra is – olyan dolognak számított, amihez mindenki hozzá volt szokva. Még a felettébb aggodalmaskodó nagyanyámnak sem jelentett gondot, hogy Berlinben élő lányához időről időre átugorjon.

Igaz, hogy gyermekkorom Bécse soknemzetiségű társadalom volt, de csak egy kultúrát ismert el. Nyelve német volt (egy kis helyi akcentussal), német (kis helyi beütéssel) volt a kultúrája, a régi és a modern világkultúrához való viszonya. Rokonaim minden bizonnyal egyetértettek volna a nagy művészettörténész, Ernst Gombrich szenvedélyes felháborodásával, amikor – a huszadik század végi aktuális divatnak megfelelően – arra kérték, hogy szülővárosának, Bécsnek a kultúráját mint zsidó kultúrát mutassa be. Hiszen egyértelmű, hogy ez a bécsi középosztály kultúrája volt, s erre nem gyakorolt közvetlen hatást az a tény, hogy kiemelkedő személyiségeinek jó része zsidó volt, és (a régióban népbetegségének számító antiszemitizmus hatására) tudatosan annak is vallották magukat, aminthogy nem gyakorolt rá közvetlenül hatást az sem, hogy a középosztály egyes tagjai Morvaországból származtak (mint Freud és Mahler), mások Galíciából vagy Bukovinából (például Joseph Roth), mi több, volt, aki a bulgáriai Duna-szakasz Rusze nevű városából (Elias Canetti). Ugyanígy értelmetlen vállalkozás volna Irving Berlin zenéjében vagy a nagy amerikai filmstúdiók (mindet zsidók működtették) korszakában készült hollywoodi filmek dalaiban tudatos zsidó elemeket keresni: céljuk, amit mellesleg el is értek, pontosan az volt, hogy olyan dalokat vagy filmeket csináljanak, melyekben specifikusan a százszázalékos "amerikaiság" fejeződik ki.

Mint a volt birodalmi fővárosban élő, a Kultursprachét beszélő gyerekek ösztönösen éreztük a kulturális felsőbbrendűség érzését (a politikai felsőbbségtudat addigra már talaját vesztette). Ahogy a csehek a németet beszélték (böhmakeln), azt mi alábbvalónak és ezért persze mulatságosnak találtuk, akárcsak az érthetetlen cseh nyelvet a világosan érzékelhető mássalhangzó-torlódásaival együtt. Anélkül, hogy ismertünk volna olaszokat, vagy hogy véleményünk lett volna róluk, némi megvetéssel csak Katzelmachereknek neveztük őket. Az emancipált és asszimilálódott bécsi zsidók úgy beszéltek a keleti zsidókról, mint valami másik emberfajtáról. (Világosan emlékszem egy esetre, amikor a család egy idősebb, meglehetősen zavarban lévő tagjától megkérdeztem, hogy azoknak a keleti zsidóknak hasonló-e a családnevük, mint nekünk, és ha igen, akkor az hogy hangzik, hiszen a keleti zsidók nyilvánvalóan különböznek tőlünk.) Azt hiszem, ez a magyarázata jórészt annak a lelkesedésnek is, mellyel az osztrákok üdvözölték, hogy Hitler Németországa annektálta Ausztriát: ezzel a lépéssel visszaállította politikai felsőbbrendűségi tudatukat. Akkoriban csak azt érzékeltem, hogy a középiskolában egy-két osztálytársam Hakenkreuzler (horogkeresztes) volt. Mivel én viszont angol voltam, kulturálisan bármennyire is hasonlatos az osztrákokhoz, ez a dolog engem mégsem érintett közvetlenül. De ez már a politika terére visz át minket.

Mivel ilyen fiatalon és ilyen hosszú időre elragadott a huszadik század tipikus szenvedélye, a politikai elkötelezettség, ésszerűnek tűnik feltenni a kérdést, az elkötelezettség mennyiben eredeztethető az 1920-as évek Bécsének atmoszférájából. Ezt elég nehéz felidézni. A korszakot, amelyben éltünk, mélyen átitatta a politika, noha a tágabb világ eseményei, mint már említettem, leginkább a szülők beszélgetéseiből elcsípett információfoszlányokból jutottak el hozzánk, s e beszélgetések értelmét a gyerekek nem fogták fel tökéletesen. Kettőre ezek közül jól emlékszem; mindkettő valamikor 1925 táján lehetett. Az egyik egy alpesi szanatóriumban folyt, ahová azért küldtek, hogy felgyógyuljak egy betegségből (nekünk, gyerekeknek, mintha állandóan valami bajunk lett volna), s Gretl nagynénikém vigyázott rám, aki maga is ott lábadozott. "De ki ez a Trockij?", kérdezte egy nő, akire halványan emlékszem, vagy azt hiszem, hogy emlékszem; anyai ágon volt rokonunk, és jó középkorú lehetett, s nem volt híján az önelégültségnek. "Csak egy Bronstein nevű zsidó fiú." Tudtunk az orosz forradalomról, de hogy pontosan mi történik ott, arról fogalmunk sem volt. A másik beszélgetés egy atlétikai versenyen zajlott, amelyre nagybátyám (meg valószínűleg apám) vittek el, s amelyet az tett emlékezetessé, hogy ott láttam először fekete bőrű sprintert, a nevére is emlékszem, Catornak hívták. "Azt mondod, pillanatnyilag sehol sincs háború", mondta valaki, "de tényleg felkelés van Szíriában?" Mit jelentett és mit is jelenthetett ez nekünk? Tudtuk, hogy volt egy világháború, ahogy minden brit gyerek, aki 1944-ben született, azzal a tudattal nőtt fel, hogy volt egy háború. Az első világháborúban két brit nagybátyám vett részt, szomszédunk, Gold úr megmutatta magas tiszti sapkáját, és a legjobb barátom hadiárva volt – anyja a falon tartotta férje kardját. Ugyanakkor azonban nem ismertem senkit, se angolt, se osztrákot, aki a nagy háborút hősi epizódnak tartotta volna, és az osztrák iskolákban nem is beszéltek róla, részben mert az egy másik országot érintett egy másik történelmi korszakban – a régi Habsburg Birodalmat -, részben meg talán azért, mert az osztrák hadsereg nem szerzett magának túl nagy dicsőséget. Csak Berlinben találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valaki, egy volt tiszt tanárom, büszkélkedett frontharcos múltjával. Ezt megelőzően viszont a nagy háború legerőteljesebb képzetét Karl Kraus nagyszerű dokumentáris szuperdrámájából, Az emberiség végnapjaiból szereztem, amit mind anyám, mind Gretl nagynéném azonnal megvett, mihelyt 1922-ben megjelent. Anyám példánya ma is megvan, és időről időre újraolvasom.

Mit tudtunk még arról az időről, amelyben benne éltünk? A bécsi iskolás gyerekeknek szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy az emberek két párt között választhatnak – a keresztényszocialista és a szociáldemokrata vagy vörös pártok között. A mi egyszerű, materialista felfogásunk szerint, ha háztulajdonos az ember, akkor az elsőként említett pártra szavaz; ha bérlő, akkor meg a másodikra. Mivel a legtöbb bécsi bérelte a lakást, ahol lakott, ez érthetően vörös várossá tette Bécset. Az 1934-es polgárháborúig a kommunisták annyira jelentéktelen szervezetet alkottak, hogy közülük a legelkötelezettebbek más országokban – leginkább Németországban – tevékenykedtek, ahol tágabb cselekvési lehetőségük nyílt; ez volt a helyzet a híres Eisler testvérek esetében is: Hanns zeneszerző volt, Gerhard a Komintern ügynöke, lánytestvérük, a félelmetes Elfriede, ismertebb nevén Ruth Fischer, egy rövid ideig a Német Kommunista Párt vezetője volt. De osztrák kommunisták működtek Csehszlovákiában is, mint például Egon Erwin Kisch. (Sok-sok évvel később Hanns fia, Georg Eisler, a festő nagyon jó barátom lett.) Nem emlékszem, hogy a legkisebb figyelmet szenteltem volna a Grün lányok köreiben felbukkant egyetlen kommunistának, aki Leo Lania álnéven írt; akkoriban még fiatal ember volt, és azt állította, hogy Zola A mestermű című könyve a kedvenc olvasmánya, Jevgenyij Anyegin és Spartacus pedig a kedvenc hősei az irodalomban és a történelemben. A mi családunk persze se fekete, se vörös nem volt, mivel a feketék mind antiszemiták voltak, a vörösök meg a munkások érdekeit képviselték, és nem a mi osztályunkét.

Ráadásul mi angolok voltunk, úgyhogy az egész ügy nem is érintett minket.És mégis, ahogy az elemiből a polgáriba mentem, ahogy a kisgyerekkorból a pubertásba léptem az 1920-as évek Bécsében, olyan természetességgel tettem szert politikai öntudatra, mint szexuális tudatosságra. 1930 nyarán egy felső-ausztriai faluban, Weyerben, ahol az orvosok eredménytelenül próbálták kezelni anyám beteg tüdejét, összebarátkoztam Haller Peterrel, annak a családnak a gyermekével, akiktől szállást béreltünk. (A bürokratikus államok hagyományai szerint amikor az ember nevét kérdezték, a családnevet kellett a keresztnév előtt említeni.) Együtt horgásztunk, és bemásztunk a gyümölcsösökbe lopni; akkor azt hittem, ezt a dolgot a húgom is élvezi, de sok évvel később beismerte, hogy a gyümölcslopás rettentő félelemmel töltötte el. Mivel Peter apja vasutas volt, ezért a család vörös volt: Ausztriában, de különösen vidéken azokban a napokban nem akadt egyetlen olyan, nem a mezőgazdaságban dolgozó ember, aki ne vörös lett volna. Bár Peter, aki velem nagyjából egykorú volt, nem mutatott mélyebb érdeklődést a politikai iránt, kétségkívül tudta, hogy ő vörös; és valahogyan, nem tudom pontosan, hogyan, a pisztrángokra dobált kövek és az almalopások között arra a következtetésre jutottam, hogy én is vörös akarok lenni.

Emlékszem egy másik, három évvel korábbi nyári szünetre Alsó-Ausztriában, egy Rettenegg nevű falucskában, ami az én emlékezetemben csak halványan él, de annál jobban beágyazódott a történelembe. Mint általában, apám ekkor sem volt velünk, Bécsben maradt dolgozni. Ám 1927 nyarán a bécsi munkások, akiket felbőszített, hogy a bíróság felmentette azokat a jobboldaliakat, akik egy összecsapásban megöltek néhány szocialistát, utcára vonultak, és felgyújtották a Ringstrassén (a Bécs óvárosát övező nagy körúton) lévő Igazságügyi Palota épületét; a rendőrség tüzet nyitott rájuk, és nyolcvanöt tüntetőt lemészárolt. Úgy rémlik, apámat is letartóztatták a zavargásokban, de aztán hamarosan sértetlenül elengedték. Semmi kétségem afelől, hogy a felnőttek intenzíven megbeszélték ezeket az eseményeket (mindenekelőtt persze az anyám), de nem mondhatom, hogy ez a legkisebb hatással is lett volna rám. Ellenben mélyen megrendített az a történet, amely szerint egyszer, nevezetesen 1908-ban, amikor Egyiptomba utazott, apám hajója Szicília közelében hajózott el éppen a messinai földrengés idején. Amire viszont tényleg emlékszem abból a nyaralásból, az az, hogy érdeklődéssel figyeltem, ahogy a helyi mesteremberek a szállásunk előtt csónakot építenek, meg a hatalmas fenyőerdőkre, amelyeket egymagam barangolva fedeztem fel; egyszer eljutottam a favágók telepére is, és ott az emberek megkínáltak a Sterznek nevezett ragacsos zabkásából, amin ott fenn éltek. Odafelé menet életemben először láttam egy nagy fekete harkályt, élénkvörös sisakja volt, és kb. negyvenöt centi lehetett; egy tisztáson egy farönköt kopogtatott, mint egy eszeveszett, miniatűr remete, magányosan a rezzenetlen fák lombja alatt.

Mégis, túlzás volna azt állítani, hogy az a weyeri nyár formálta ki politikai nézeteimet. Csak most, visszatekintve látom, hogy gyermekkoromat a politika iránti érdeklődés kialakulási folyamatának is tekinthetem. A játék és a tanulás időszakában a család és az iskola határozták meg az életemet, ahogyan az 1920-as években a legtöbb bécsi gyerekét is. Gyakorlatilag minden, amit tapasztaltunk, így jutott el hozzánk, vagy ezen keretek egyikébe illeszkedett bele.

A két nagy egységből, melyben életem túlnyomó része zajlott, a család messze a legszilárdabb alapzatot alkotta. Egy nagyobbacska bécsi törzsből állt, azaz nagyszüleim rokonaiból, egy kisebb angol-osztrák részből, két Grün lánytestvérből, vagyis anyámból és húgából, Gretlből, akik mindketten Hobsbaum fivérekhez mentek feleségül; az egyik volt az apám, a másik, a fiatalabb, Sidney, aki az 1920-as évek túlnyomó részében szintén Bécsben lakott. Ami az iskolát illeti, az ember oda hatéves korában került. Aztán, ahogy a lakcímeink változtak, két elemi iskolába és három gimnáziumba jártam, húgom pedig – aki még nem volt tízéves, amikor Bécsből eljöttünk – két elemi iskolába. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy iskolai barátságaink ideiglenesek voltak. A bécsi életem során az öt iskolában megismert emberek közül mindössze egyetleneggyel maradt meg a kapcsolatom, a többiek teljesen eltűntek az életemből.

A család, másrészt, operatív hálózat volt, mely nem csak érzelmi alapokon szerveződött az anyák, gyerekek és unokák, illetve a testvérek között, hanem gazdasági kényszerűségből is. Ami a modern jóléti államból egyáltalán létezett már az 1920-as években, az nem terjedt ki a középosztálybeli családokra, hiszen alig néhányan végeztek bérmunkát. Ki máshoz is fordulhatott az ember segítségért? Hogyne segített volna a család a bajban lévő rokonnak, még ha nem különösebben kedvelte is az illetőt. Nem hinném, hogy speciálisan csak a zsidó családokra volt jellemző, bár anyám bécsi családjában kétségkívül erősen élt a mispóhe szelleme; legalábbis a Bécsben élő rokonok egy csoportot alkottak, s időről időre találkoztak – ahogy visszaemlékszem, ezek mindig hosszú és látványosan unalmas ülések voltak az egyik szabadtéri kávéházban összetolt kerek asztalok körül -, hogy családi döntéseket hozzanak vagy egyszerűen csak pletykáljanak. Mi, gyerekek kaptunk fagylaltot, de a rövidke öröm nem ellensúlyozhatta a hosszú unalmat. Ha volt bármi különösen zsidós a dologban, az az a mindannyiunkban élő feltételezés, hogy a család országokat és kontinenseket átfogó hálózat, és hogy egyik országból a másikba költözni az élet természetes formája, és hogy a kereskedelemből élni – mint ahogy azt számos zsidó család tette – bizonytalan és kiszámíthatatlan dolog Kelet-Európában, különösen 1914 augusztusa, azaz a civilizáció összeomlása óta. Mint kiderült, a Hobsbaum-Grün család egyetlen ágának sem volt annyira szüksége a család jelentette biztonsági hálóra, mint a szüleimnek, főképpen apám halála után, ami családunk gazdasági helyzetét az állandó válságból a katasztrófába taszította. De addig – mondjuk, úgy tizenegy éves koromig – mi, gyerekek szinte alig érzékeltük ezt a helyzetet.

Még olyan korszakot éltünk, amikor taxiba ülni extravagáns dolog volt, amire különleges mentséget kellett találnia még a viszonylag jómódú embereknek is. Mi – vagy legalábbis én, úgy emlékszem, minden olyan dologgal rendelkeztem, ami a barátainknak is megvolt, és én is ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint amiket ők. Egyetlen olyan esetet tudok csak visszaidézni, amikor egy pillanatra megsejtettem, hogyan is áll anyagi helyzetünk. Akkor kezdtem az első polgáriba járni (Bundesgymnasium XIII, Fichtnergasse). Az új osztály osztályfőnöke, vagyis professzora – a gimnáziumokban minden tanárt automatikusan professzor úrnak kellett szólítani, ahogyan minket is automatikusan már önöztek és nem tegeztek – átadta nekünk a kötelezően beszerzendő könyvek listáját. Földrajzból a Kozenn-Atlast kellett megvenni, ami nagy és nyilvánvalóan nagyon drága könyv volt. "Ez nagyon drága. Mindenképpen szükséged van erre?", kérdezte anyám olyan hangon, ami egyértelműen a válság érzetét fejezte ki számomra már csak azért is, mert a kérdésére egyértelmű volt a válasz. Persze hogy szükséges. Hogyhogy anya nem érti ezt? A könyvet megvették, de az az érzés, hogy legalábbis ekkor óriási áldozatot hoztak értem, máig megmaradt. Talán ez az oka, hogy az atlasz ma is itt van a polcomon; kicsit rongyos és tele van firkálva ceruzarajzokkal meg a kiskamaszokra jellemző széljegyzetekkel, de még ma is jó atlasz, amelynek időről időre hasznát veszem.

Talán más gyerekek sokkal jobban érzékelték volna anyagi problémáinkat. Kisfiúként nem tulajdonítottam nagy figyelmet a kézzelfogható valóságnak; és a felnőttek, amennyiben tevékenységük és érdeklődésük nem érintkezett valamilyen ponton az enyémmel, nem alkották részét az én világom gyakorlati valóságának. Mindenesetre az idő nagy részében egy világos határok nélküli valóságban, az olvasmányaimból szerzett felfedezések és a képzelet alkotta világban éltem. Még a sokkal földhözragadtabb valóságérzékkel megáldott gyerekeknek, mint amilyen például a húgom, sem volt fogalma a helyzetünkről. Ez az ismeret egyszerűen nem tartozott bele az akkori felfogás szerint a gyerekek világába. Így például fogalmam sem volt arról, milyen munkát végez az apám. Senki nem foglalkozott azzal, hogy ilyen dolgokat megosszon a gyerekekkel, és mindenesetre az, hogy az apámhoz és nagybátyámhoz hasonló emberek hogyan keresték a kenyerüket, teljesen homályban maradt előttünk. Nekik nem volt konkrétan körvonalazható munkájuk, mint a "boldog család"-kártyákon szereplő figuráknak, akik orvosok, ügyvédek, építészek, rendőrök, boltosok voltak. Ha megkérdezték, mi az apám foglalkozása, bizonytalanul azt mondtam vagy írtam: Kaufmann, vagyis kereskedő, és közben jól tudtam, hogy ez aztán az égvilágon semmit sem jelent, és majdnem biztosan nem is igaz. De mi mást írhattam volna?

Igaz, az anyagi helyzetünket illető tudatlanságunk – de legalábbis az én tudatlanságom – nagymértékben abból következett, hogy bécsi családom vonakodott, nem, inkább teljesen elutasította, hogy beismerje a katasztrofális helyzetet. Nem arról volt szó, hogy a végsőkig ragaszkodtak volna a rossz időkben a középosztályra jellemző "látszat fenntartásáról". Pontosan tudták, milyen mélyre zuhantak. "Valóban lélekemelő látni ezt a mi elszegényedett, proletarizálódott korunkban", írta nagymama a lányának csodálattal adózva az egyik unokaöcs esküvőjén tapasztalt eleganciának és gazdagságnak, s közben keserűen jegyezte meg, hogy a vőlegény egy, a jobb időkben "általunk készített, nagyon szép és értékes gyűrűt adott" menyasszonyának. Mindez még azelőtt, hogy Grün nagypapa öregkorában kénytelen-kelletlen visszatért ahhoz a tevékenységhez, melyet ifjan végzett, azaz újra bizsukkal kereskedett a vidéki városokban és az alpesi falvakban, mivel a húszas évek nagy inflációja korábbi megtakarításainak értékét úgy elsöpörte, hogy abból legfeljebb egy kávéra és egy süteményre tellett volna neki a Café Ilionban. Az osztrák középosztály nagy része került hasonló helyzetbe, a háború és az azt követő időszak minden vagyonukat felemésztette, s hozzászoktak a nadrágszíj megszorításához és a "békebeli időkben", vagyis az 1914-et megelőző korszakban természetes életmódnál sokkal szerényebb életvitelhez. (1918 óta nem volt olyan korszak, amit ez a középosztály békének tekintett volna.) Megviselte őket, hogy nincs pénzük – sokkal jobban, mint a munkásokat, mivel, véleményük szerint, a munkások már rég hozzá voltak ehhez szokva. (Később, amikor már lelkes kommunista tizenéves voltam, Gretl nénikém csak a fejét rázta, amikor ezt a szerinte magától értetődő feltevést én mereven elutasítottam.) Nem mintha a Grün lányok angol férjei jobb anyagi körülmények között éltek volna. Az angol férjek közül kettő egyenesen látványosan alkalmatlan volt a piacgazdaság dzsungelében kötelező küzdelmek megvívására: e kettő egyike az apám volt, a másik pedig Wilfred Brown, egy jóképű háborús internált, aki a legidősebb Grün lányt, Mimit vette feleségül. Még Sidney bácsikám is, aki pedig az egyetlen Hobsbaum fivér volt, aki az üzleti életben boldogult, a húszas években szinte csak azért mászott ki egy sikertelen vállalkozás romjai alól, hogy azonnal belepottyanjon egy másik, hasonlóan sikertelenségre ítélt üzlet csapdájába.

Alapjában véve az én bécsi családom elképzelhetetlennek tekintett bármiféle olyan életmódot, amely az 1914 előttitől eltért volna, és a körülmények ellenére is igyekeztek amellett kitartani. Így például anyámnak akkor is volt cselédje, amikor már képtelen volt kifizetni a fűszeresnek a tartozásait, és persze nem tudta fizetni a lakbért és a közműdíjakat. Viszont nem fizettek az öreg, családi bútordarabnak számító cselédeknek sem, ahogyan a Highgate temetőben a Karl Marxszal és családjával együtt nyugvó Helene Demuth sem kapta meg járandóságát. A cselédek testesítették meg a középosztálybeli úriasszonyok "cselédproblémáinak" kvintesszenciáját, ami a gyakorlatban az ügynökségek által közvetített fiatal nők végtelen sorát jelentette; a fiatal nők rendszerint egy-két hónapig maradtak a háznál, minősítésük pedig a nagyon ritka "eine Perle" (valóságos gyöngyszem) kategóriától a falujából egyenesen a lakásba érkező, ügyefogyott nőszemélyig terjedt, aki életében még nem látott egy gáztűzhelyet, a telefonról nem is beszélve. Amikor anyám 1925-ben, életében először Angliába utazott, hogy segítsen betegeskedő nővérének, Miminek, aki akkor Barrow-in Furness-ben lakott, otthon maradt másik testvérének írt levelében elragadtatással számolt be nemcsak arról a hatékonyságról, nyugalomról és harmóniáról, amit a háztartás vezetésében tapasztalt (és ami olyan mélységesen különbözött a bécsi zsidó családokra jellemző légkörtől…), hanem arról is, hogy mindezt cselédek nélkül el lehet érni. "Itt az ember olyan hölgyekkel találkozhat, akik mindent maguk csinálnak, pedig gyermekeik is vannak, és még a mosást is egyedül végzik, és mégis úrinők maradnak."²

Ám ezzel együtt sem foglalkoztatta komolyan egy percig sem, hogy Angliában éljen. "Mint olyan valaki, akinek sokéves tapasztalata van abban, hogy nincs egy vasa sem – írta Berlinbe testvérének, aki anyagi problémái miatt panaszkodott -, engedj meg nekem egy nagyon fontos tanácsot, melyet kérlek, vegyél nagyon komolyan. Soha ne ismerd be senkinek, hogy boldogulnál cseléd nélkül is! Hosszú távon semmiképp sem tudnál meglenni nélküle, így hát az a legjobb, ha abból a tételből indulunk ki, hogy a cseléd éppen olyan szükséglet, mint a kenyér vagy a fejed felett lévő tető. A megtakarítás nem ellensúlyozhatja az egészségedre, kényelmedre, de mindenekelőtt az idegállapotodra gyakorolt káros hatásokat: és minél rosszabb fordulatok követik egymást, annál inkább szükséged van rá. Igaz, nem is olyan régen azon meditáltam, ne mondjak-e fel Mariannak – nem mintha meg tudnám tenni épp karácsony előtt, túl késő van ahhoz, és ő mindig olyan nagyon jó volt -, de amiért ez a gondolat felmerült bennem, annak egyetlen oka volt, az, hogy szégyellem, hogy látja, képtelen vagyok fizetni a fűszeresnek stb. És a lelkem mélyén tökéletesen pontosan tudom, az a legjobb, ha az ember rinocéroszbőrt növeszt, és megtartja a lányt."³

Mindebből mi csak annyit tudtunk, illetve annyit értettünk, hogy a szüleink néha veszekedtek, meglehet, egyre gyakrabban – de vajon kinek a szülei nem veszekszenek soha? -, és hogy a hideg, kelet-európai telek idején a lakás jéghideg volt. (Ha viszont Nagy-Britanniában éltünk volna a széntüzelésű kandallók – a valaha használt leggazdaságtalanabb fűtési mód – korszakában, akkor megértettük volna, hogy a jéghideg lakás nem szükségképpen a pénzhiány következménye.)

Ez a szilárd és részben a végtelenül ingatag anyagi alapok miatt összetartó család két félre osztotta a világot s ilyenformán az én életemet is: a külső és belső szférára. Ami minket, gyerekeket illet, gyakorlatilag a család és a közeli barátok alkották vagy határozták meg azoknak a felnőtteknek a világát, akiket mint embereket ismertem, nem pedig csak mint szolgálatunkra álló személyeket vagy mint – hogy úgy mondjam – életünk filmjében szereplő színpadi kellékeket. (A család azt is meghatározta, kik azok a gyerekek, akik tartósan életünk részesei lehetnek, illetve mi az ő életüknek, mint például a Gold lányok vagy Szanasék lánya.) Azok a felnőttek, akiket én ismertem, szinte kizárólag a rokonokból vagy a szülők és rokonok barátaiból álltak. Így aztán nincs is semmi személyes emlékem a fogorvosról, akihez anyám elvitt – pedig a fogorvosnál tett látogatások kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődtek -, mert a fogorvost anyám nem "ismerte". Másfelől viszont Strasser doktorra valóságos személyként emlékszem, bizonyára azért, mert a család ismerte őt és az ő családját is. Bármennyire is furcsa, a tanárok sem tartoztak az egyénileg megkülönböztethető személyek közé az utolsó bécsi évemig, és csak Berlinben fedeztem fel tanáraim egyéni arculatát.

Az iskola szigorúan a külső világhoz tartozott. És a "külső világ", melyből a valóságos személyek hiányoztak, lényegében a többi gyereket jelentette. A gyerekek világát, legyen akár "belső", akár "külső", a felnőttek nem teljesen értették, éppen úgy, ahogyan mi sem értettük, mit is akarnak a felnőttek. A generációs szakadék két szélén állók a legjobb esetben elfogadták, amit a szembenállók csináltak, mondván, "hát, gyerekek", vagy "a felnőttek így csinálják". Csak a pubertás, ami bécsi tartózkodásunk utolsó évében köszöntött rám, kezdte megrepeszteni e két, elkülönült szféra között húzódó falakat.

Persze, a két világ át is fedte egymást. Az olvasmányaimat, különösképpen az angol nyelvű könyveket, nagyjából a felnőttek határozták meg, bár Arthur Mee Children's Newspaper (Gyermekújság) című hetilapját, melyet a jó szándékú rokonok Londonból küldözgettek, unalmasnak és érthetetlennek találtam. Másrészt viszont kezdettől fogva faltam a madarakról és állatokról szóló, ajándékba kapott német könyveket, és az elemi iskola elvégzését követően belemerültem a Kosmos, Gesellschaft der Naturfreunde (Kozmosz – Természetbarátok Egyesülete), a természettudományokat, főképp a biológiát és az evolúciós tudományokat népszerűsítő egyesület kiadványaiba, melyet aztán szüleim elő is fizettek nekem. Kisgyerekkorunktól elvittek a színházba olyan darabokra, melyek a felnőttek szerint nekünk is tetszhettek, de amelyeket ők is élveztek – mondjuk ilyen volt Schiller Tell Vilmos című drámája (de Goethe Faustja nem tartozott ide), valamint a 19. század elején élt, népszerű bécsi drámaírók művei – Raimund elbűvölő, szentimentális, varázslatos darabjai, a nagy Johann Nestroy kegyetlenül mulatságos vígjátékai, melyek keserű szellemességét akkor még nem értettük. De a többi elemista gyerekkel együtt eljártunk a helyi mozi, a régen bezárt Maxim-Bio délelőtti matinéira, ahol Chaplin meg Jackie Coogan rövidfilmjeit néztük meg, és meglepő módon Fritz Lang meglehetősen terjedelmes Nibelungen eposzát. Bécsi tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a felnőttek és a gyerekek nem járnak együtt moziba. Egyébként az értelmiségi családok gyermekei természetesen rájártak a szülők és rokonok könyvespolcaira, néha az otthon hallottak hatására, néha nem. Ebben a tekintetben a generációk ízlése mutatott bizonyos hasonlóságot. Másrészt, a felmenőink által nekünk, gyerekeknek kiválasztott olvasnivalók általában nem érdekelték a felnőtteket. Viszont a körülöttünk élő felnőttek közül egyedül csak a tanároknak (akik rosszallották) volt tudomása arról a szenvedélyes érdeklődésről, melyet a tizenhárom évesek tanúsítottak a legkülönbözőbb, angol nevű detektívek kalandjairól szóló zsebkönyvek iránt, melyek osztályunkban kézről kézre jártak ilyen címmel, mint Sherlock Holmes the World Detective (A világhíres Sherlock Holmes) – ennek egyébként semmi köze sem volt az eredetihez -, Sexton Blake, Frank Allen, the Avenger of the Disinherited (Az örökségből kitagadott bosszúja), valamint a legnépszerűbb, Tom Shark, a berlini detektív és barátja, Pitt Strong, akik a Motzstrassén túl tevékenykedtek; ez a helyszín ismerős lehet Christopher Isherwood olvasóinak, ám a bécsi srácoknak éppen olyan távoli, mint Holmes Baker Streetje.

A húszas évek közepén a gyerekeket Bécsben még mindig a régi gót betűk írására tanították; ezeket a betűket fakeretes palatáblára karcoltuk, és kis szivaccsal töröltük le. Mivel az 1918 utáni iskolai tankönyvek jórészt az új, latin betűs átírással készültek, természetes volt, hogy így is megtanultunk írni és olvasni, de már nem emlékszem, milyen módszerrel. Mikor az ember tizenegy éves korában gimnáziumba került, már tudnia kellett írni, olvasni és számolni, de hogy még mit tanultunk ezenkívül az elemiben, arra nem emlékszem. Nyilván érdekesnek találtam az iskolát, mert az elemire gondolva kellemes emlékeim támadnak, mindenféle történetek jutnak eszembe Bécsről és a félig-meddig falusi környezetben tett kirándulásokról, ahol fákat, bokrokat, virágokat ás állatokat láttunk. Azt hiszem, ezek az emlékek mind a "Heimatkunde" (mondjuk, honismeret) nevű tantárgy köré csoportosíthatók, amit a Heimat jelentésének pontosan megfelelő angol fogalom híján leginkább úgy fordíthatunk, hogy "a környezet, ahonnan származunk". Ma már világosan látom, hogy ez jó felkészülési lehetőség volt egy leendő történész számára, mivel a hagyományos történelem jelentős, Bécsben és környékén zajlott eseményei csak esetlegesen szerepeltek a bécsi gyerekek hivatalos tananyagaiban. Aspern nekem nemcsak a Napóleonnal szembeszálló osztrák hadak győztes csatájának helyszíne volt (a közelben fekvő Wagram, ahol az osztrákok csatát vesztettek a franciákkal szemben, nem volt része a kollektív emlékezetnek), hanem a Duna túloldalán fekvő eldugott hely, amely még nem tartozott a városhoz, ahová az emberek úszni jártak a régi folyómeder öbleiben, és bejárhatták a vízimadarak és nyestek élőhelyeit. Bécs török ostromai attól kaptak jelentőséget, hogy a töröktől zsákmányolt kávé és ezzel együtt a Kaffeehäuser a város szerves része lett. Persze, megadatott nekünk az az óriási szerencse, hogy a régi császári Ausztria hivatalos története kikerült a tananyagból, s csak az épületek és emlékművek maradtak meg, minthogy az 1918-ban született új Ausztriának még nem volt történelme. Az iskolai történelem anyagát a politikai kontinuitás szokta a dátumok, uralkodók és háborúk kanonizált sorozatává redukálni. Az egyetlen történelmi esemény, melyet emlékeim szerint Bécsben akkoriban az iskolában megünnepeltünk, Beethoven halálának századik évfordulója volt. A tanárok maguk is tisztában voltak azzal, hogy az új korszakban az iskoláknak is meg kell újulniuk, csak azt nem tudták még, hogyan. (Ahogy 1925-ös iskolai énekkönyvem megfogalmazta: "a tanítás új módszerei még nem teljesen tisztázottak".) A hagyományos, évszámokra építő, "1066 és a többi"-típusú történelmet csak a Gymnasiumban fedeztem fel, mivel ezek az intézmények még nem függetlenítették magukat a hagyományos pedagógiától. Mondanom sem kell, ez a történelem érdektelen volt. Sokkal inkább ínyemre volt a német, a földrajz, a latin és végül is a görög nyelv (mikor Angliába költöztem, akkor a görögöt nem folytathattam), de sajna, a matematika és a természettan nem vonzott.

És hát cseppet sem kedveltem a vallási oktatást. Azt hiszem, az elemi iskolában a kérdés fel sem merült, de a középiskolás éveimből felidéződik, hogy a nem katolikusok, a lutheránusok, evangélikusok, a furcsa görög katolikusok, de főképp a zsidók felmentést kaptak az iskolai hittanórákról. A kisebbségi alternatíva a zsidók számára (egy bizonyos Miriam Morgenstern kisasszony és gyakran változó kollégái által a város másik részében délután tartott órák) nem volt éppen lelkesítő hatású. Mózes öt könyvének történeteit hallgattuk meg sokszor, illetve ezeket kikérdezték tőlünk a tanárok. Emlékszem, milyen megdöbbenést keltett az az eset, amikor kérdéssel válaszoltam arra a kérdésre, ki volt Jákob legjelentősebb fia, mert nem akartam elhinni, hogy újra meg újra Józsefet nevezik meg, és nem Judát. Végtére is, érveltem, a zsidóságot (Juden) is róla nevezték el, ugyebár. Ez helytelen válasz volt. Megtanultam a nyomtatott héber ábécét is, ám ezt a tudást azóta elvesztettem, valamint a legfontosabb zsidó fohászt, a "Sömá Jiszráél"-t (a hébert mindig askenázi dialektusban beszélték, nem pedig a cionizmus által favorizált szefárdi változatban), meg a "Manistana" egy töredékét, azoknak a rituális kérdéseknek és válaszoknak egy részét, melyeket pészahkor a legfiatalabb fiúnak kellett elmondania. Mivel a családban senki sem tartotta a pészahot, ahogyan nem törődött a szombattal sem, illetve akármelyik másik zsidó ünneppel sem, és nem tartottak meg egyetlen zsidó étkezési szokást sem, így aztán nem nyílt alkalmam arra, hogy újonnan szerzett tudásomat kamatoztathassam. Azt tudtam, hogy az embernek a zsinagógában be kell fednie a fejét, de zsinagógába csak esküvők és temetések miatt jártam. A kívülálló kíváncsiságával néztem azt az egyetlen iskolás barátomat, aki az istenhez imádkozva végigcsinálta az egész rituálét imasállal, imaszíjjal és a többi kellékkel. Arról persze nem is beszélve, hogy ha tegyük fel, a családom gyakorolta volna a vallást, a heti egy iskolai hittanórára nem lett volna szükség, de nem is lett volna elég a tudnivalók elsajátítására.

Bár tökéletesen figyelmen kívül hagytuk a vallást, mindamellett tudatában voltunk annak, hogy zsidók vagyunk, és nem távolodhatunk el ettől. Hiszen Bécsben 200 000 zsidó élt akkoriban, a város lakosságának tíz százaléka. A bécsi születésű zsidók túlnyomórészt asszimilált keresztnevet viseltek, de – az angolszász világban megszokott gyakorlattól eltérően – csak nagyon ritkán változtatták meg családnevüket, akármennyire is feltűnően zsidós volt. Gyermekkoromban nem ismertem egyetlen olyan embert sem, aki kitért volna a zsidó hitből. Elméletben a Habsburgok uralkodása idején, akárcsak a Hohenzollerek alatt, a zsidó vallásból a keresztény vallásra való áttérés a nagyon sikeres zsidó családok által boldogan megfizetett ára volt a társadalmi vagy hivatali előrelépésnek, de a társadalmi összeomlás után a konverzió adta előnyök még az ilyen családok számára is szertefoszlottak, és a Grün családnak nem is voltak ilyen nagy ambíciói. Másfelől a bécsi zsidók nem tekinthették magukat egyszerűen csak olyan németeknek, akik sajátos formában gyakorolják (vagy nem gyakorolják) vallásukat. Nem is álmodhattak arról, hogy rájuk mint a sok etnikum egyikére tekintenek, és ilyenformán elkerülhetik sorsukat. Senki nem kínálta fel nekik azt a lehetőséget, hogy "a nemzethez" tartozhatnak, mivel ilyen nem is létezett. Ferenc József birodalmának osztrák felén, eltérően a magyar féltől, nem volt egységes "ország" egységes "néppel", mellyel elméletileg azonosulni lehetett volna. Ilyen körülmények között az, hogy a zsidók "németek", nem politikai vagy nemzeti, hanem kulturális törekvés volt. Arra irányult, hogy a zsidóság maga mögött hagyja a stetlek és shulok⁴ elmaradott világát, és a modern világ részévé váljon. A galíciai Brodi (lakosságának nyolcvan százaléka zsidó volt) városatyái már régen kérvényezték az uralkodónál, hogy az oktatás nyelve a német legyen, és ezt persze nem azért akarták, mert Brodi emancipált lakosai a sörivó teutonokhoz kívántak hasonulni, hanem mert nem szerettek volna olyanok lenni, mint a haszidok a maguk örökös csodatévő csodarabbijaikkal, vagy mint a jesivabóherek, akik jiddis nyelven magyarázták a Talmudot. És ez volt az oka annak, hogy a középosztályhoz tartozó bécsi zsidók, akiknek szülei vagy nagyszülei lengyel, cseh vagy magyar zsidók voltak, olyan élesen elhatárolták magukat a keleti zsidóktól.

Nem véletlen, hogy a modern cionizmust egy bécsi újságíró alkotta meg. Minden bécsi zsidó tudta, legalábbis az 1890-es évek óta, hogy antiszemita világban él, mi több, a potenciálisan veszélyes utcai antiszemitizmus világában. "Gottlob kein Jud" (Hála isten, nem egy zsidó volt) – ez a bécsi Ringen sétáló egyik (zsidó) ember első reakciója, amikor a rikkancsok világgá kiáltják Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását Karl Kraus nagyszerű, Az emberiség végnapjai című drámájában. Az 1920-as években még kevesebb ok volt az optimizmusra. Sok ember szerint kétség sem férhetett ahhoz, hogy a hatalmon lévő keresztényszocialista párt éppen olyan antiszemita, mint alapítója, Bécs ünnepelt polgármestere, Karl Lueger volt. És ma is tisztán emlékszem – durván tizenhárom éves lehettem – arra a rémületre, ami a család felnőtt tagjait eltöltötte az 1930-as németországi Reichstag-választások eredményét hallva; ekkor lett Hitler nemzetiszocialista pártja a második legerősebb politikai erő. Felmenőim pontosan tudták, hogy ez mit jelent. Egyszóval, nem is volt arra lehetőség, hogy az ember megfeledkezhessen arról, hogy zsidó, noha én személy szerint egyetlen antiszemita esetre sem emlékszem, mivel angol állampolgárságom – legalábbis az iskolában – olyan identitást biztosított, ami elvonta a figyelmet arról a tényről, hogy zsidó vagyok. Szerencsére az angol állampolgárságom egyúttal immúnissá tett a zsidó nacionalizmus csábításaival szemben is, noha a közép-európai ifjúság köreiben a cionizmus rendszerint együtt járt a mérsékelt vagy forradalmi szocialista nézetekkel, leszámítva Zsabotinszkij követőit, akik Mussolinit tekintették példaképüknek, és akik a mai Izraelt Likud párt néven irányítják. Mondanom sem kell, hogy a cionizmusnak nagyobb vonzereje volt Herzl városában, mint mondjuk a bennszülött német zsidóság körében, ahol Hitler hatalomra kerüléséig csak elenyésző kisebbség vett róla tudomást. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni sem az antiszemitizmus, sem a kék-fehér bécsi futballklub, a HaKoáh létezését; amikor ez a csapat a Bécsben túrázó brit Bolton Wanderers ellen játszott, apám és Sidney bácsikám lojalitását feloldhatatlan probléma elé állította. Ugyanakkor Hitler hatalomra kerülését megelőzően az emancipált vagy a középosztályhoz tartozó bécsi zsidóság túlnyomó többsége nem volt és később sem lett cionista.

Fogalmunk sem volt arról, milyen veszélyek fenyegetik a zsidókat. Persze senkinek sem volt, hogy is lehetett volna fogalma. A szisztematikus népirtás még a Kárpátokon túli Európa és a lengyel-ukrán síkság sötét tudatlanságban élő, pogrom kísértette zugaiban – ahonnan az első generációs bevándorlók Bécsbe menekültek – is elképzelhetetlen volt. Ha a helyzet súlyosra fordult, az idősebbek és tapasztaltabbak azt javasolták, hogy maradjunk csöndben, térjünk ki a támadások elől, és maradjunk azoknak az intézményeknek az oldalán, amelyek védelmet biztosíthatnak, s amelyeknek érdekükben állhat ilyen lépés, de legalábbis az, hogy a viszonylagos jogot és a rendet megőrizzék saját területükön. A fiatalok és a forradalmárok ellenállásra és aktív önvédelemre szólítottak fel. Az idősebbek jól tudták, hogy a dolgok idővel úgyis helyre zökkennek majd; az ifjak ábrándozhatnak a teljes győzelemről (azaz a világforradalomról), de hogy is tudták volna elképzelni a totális megsemmisítést. Ahogyan arra sem gondolhattak, hogy egy modern ország szisztematikusan meg akar szabadulni az összes zsidó honpolgárától, hiszen utoljára ilyesmire Spanyolországban a középkor végén, 1492-ben került sor. Még kevésbé képzelhette el bárki is a zsidóság fizikai megsemmisítését. Ráadásul akkoriban csak a cionisták számoltak azzal, hogy korábbi lakóhelyét elhagyva minden zsidó szervezetten kivándorol egy egységes etnikumú, a nácik által judenreinnek nevezett nemzetállamba. Amikor az emberek az antiszemitizmus veszélyeiről beszélgettek Hitler hatalomra lépése előtt, illetve hatalma első éveiben, azokra a jelenségekre gondoltak, amelyektől a zsidóság mindig is szenvedett: hogy erősödni fog majd a diszkrimináció, az igazságtalanság, a bűnbakképzés, fokozódik a magabiztos, a zsidókat megvető erőszakos megfélemlítés, esetenként az alsóbbrendű, gyenge kisebbséggel szembeni kegyetlenkedés. Az antiszemitizmus akkor még nem volt egyenlő – hogyan is lehetett volna egyenlő – Auschwitzcal. A "genocídium" kifejezés csak 1942-ben született meg.

Hogy pontosan mit is jelenthetett az 1920-as években egy intelligens, Bécsben élő angol fiúnak az, hogy ő zsidó, aki nem szenvedett az antiszemitizmustól, és olyan távol állt a hagyományos judaizmus gyakorlatától és hitvallásától, hogy serdülőkoráig még azt sem tudta, hogy körül van metélve? Azt hiszem, mindössze annyit, hogy valamikor, úgy tízéves korom táján, anyámtól megtanulhattam egy pofonegyszerű elvet annak a részleteiben ma már elfeledett eseménynek a kapcsán, amikor valószínűleg az egyik bácsikám viselkedésével kapcsolatban olyan negatív megjegyzéseket tettem vagy ismételgettem, miszerint az "tipikusan zsidós". Akkor anyám nagyon határozottan a következőket mondta nekem: "Soha nem tehetsz semmi olyat, de még a látszatát is el kell kerülnöd annak, hogy olyasmit tégy, ami azt sugallhatná, hogy szégyelled, hogy zsidó vagy."

Azóta is próbálok ennek megfelelően cselekedni, pedig ez néha szinte elviselhetetlen erőfeszítést kíván Izrael kormányának tevékenysége miatt. Anyám alapelve szívfájdalommal bár, de visszatartott attól is, hogy konfessionslosnak (vallástalannak) nyilvánítsam magam tizenhárom éves koromban, amit Ausztriában a törvény lehetővé tett volna. Rám rakta továbbá egy kiejthetetlen családnév életre szóló terhét, pedig nevemet szinte spontánul átalakíthattam volna Hobsonná vagy Osbornná. Kellőképpen meghatározta, egy életre, judaizmusom természetét, és lehetővé tette, hogy "nem zsidó zsidó"-ként éljek, ahogyan azt barátom, az azóta elhunyt Isaac Deutscher megfogalmazta, és ne a legkülönbözőbb vallásos vagy nacionalista újságírók által "öngyűlölő zsidó"-nak nevezett magatartást kövessem. Nincs érzelmi elkötelezettségem egy ősi vallás gyakorlása iránt, és még ennél is kevesebb elkötelezettséget érzek a kicsi, harcias, kulturálisan lehangoló és politikailag agresszív nemzetállam iránt, amely szolidaritásomra faji alapon formál igényt. Nem kell magamra öltenem az új század fordulóján oly divatos pózt: "az áldozat" pózát sem, azét a zsidóét, aki a soára hivatkozva (ráadásul a zsidóság világszerte korábban soha nem tapasztalt és egyedülálló eredményei, sikerei és nyilvános elismertsége korszakában) kivételes igényeket támaszt a világ lelkiismeretével szemben, mondván, ő üldöztetés áldozata. A jó és a rossz, az igazságosság és az igazságtalanság nem hord etnikai jelvényt, vagy nem lenget nemzeti zászlót. És mint történész azt tapasztaltam, hogy ha a Föld lakosságának 2000-ben 0,25 százalékát alkotó népcsoportnak – melyhez születésem folytán én is tartozom – jogos igénye van arra, hogy ők a "kiválasztott" vagy különleges nép, akkor az nem azon alapul, hogy mit tettek a gettókban vagy a letelepedési övezetben, és hogy tetteiket maguk választották-e, vagy mások kényszerítették rájuk a múltban, a jelenben, és fogják majd a jövőben is. Alapja a létszámukhoz képest aránytalanul nagy és jelentős hozzájárulásuk az emberiség teljesítményéhez szerte a világon, különösen az utóbbi két évszázadban, mióta a zsidókat kiengedték a gettókból, vagy maguk döntöttek úgy, hogy kilépnek onnan. Mi, zsidók "un peuple en diaspora" (diaszpórában élő nép) vagyunk, hogy barátom, Richard Marienstras, lengyel zsidó, a francia ellenállás harcosa, a jiddis kultúra védelmezője és hazájának legismertebb Shakespeare-specialistája könyvének címét idézzem. És ha eljátszunk a gondolattal, hogy Herzl álma valóra vált, és már minden zsidó egy kicsi, független territoriális országban él, mely mindazokat kirekeszti a teljes jogú állampolgári státusból, akik nem zsidó anyáktól származnak, akkor ráébredhetünk, hogy ez a valóra vált álom nemcsak az emberiség népei számára lenne gyászos – hanem maguknak a zsidóknak is.

 

Jegyzetek

* Részlet a szerző önéletrajzi könyvéből: Interesting Times: a twentieth-century life. Penguin Allen Lane, London, 2002; Pantheon, New York, 2003. A könyv 2008 elején jelenik meg magyarul az Eszmélet Könyvtár sorozatában.

¹ Itt szándékosan használom ezeknek a városoknak a német neveit, mivel mi otthon ezeket használtuk, bár a birodalom túlnyomó részén minden településnek, még a legkisebbnek is, két vagy három neve volt.

² Nelly Hobsbawm levele húgának, Gretlnek, 1925. március 23-i keltezéssel.

³ Nelly Hobsbawm levele húgának, Greltnek, 1928. december 5-i keltezéssel.

⁴ Jelentése: zsinagóga; az ortodoxok által használt jiddis kifejezés. (A fordító megjegyzése.)

A 90-es évek elején beharangozott globalizációs folyamat tartalékai mára mintha kimerülnének. A cikk ennek okait boncolgatja: a tőkecsoportosulások küzdelmét, a nemzetgazdasági keretek újbóli megerősödést, a globalizációval szembeni ellenállást. A szerző szerint "mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet"

Amikor a 90-es évek elején a "globalizáció" közhasználatú kifejezéssé vált, úgy tekintettek rá, mint a jövő megtestesülésére. Tizenöt évvel ezelőtt a globalista gondolkodók, mint például Kenichi Ohmae vagy Robert Reich, az úgynevezett határok nélküli világ beköszöntét üdvözölték. A viszonylag autonóm nemzetgazdaságok globális gazdaságba való funkcionális integrációjának folyamatát "visszafordíthatatlannak" nyilvánították. Mindazokat pedig, akik szembehelyezkedtek a globalizációval, megvetően félresöpörték mint a ludditák mai rokonait.

Tizenöt évvel később az áttelepülő gyárak és a kiszervezések ellenére a nemzetközi gazdaság még mindig nemzetgazdaságok rendszere. Ezek kétségkívül kölcsönösen függenek egymástól, de a belső tényezők továbbra is nagyban meghatározzák e gazdaságok dinamikáját. A globalizáció valójában elérte legmagasabb szintjét, és lassan visszavonulóban van.

Fényes jóslatok, siralmas kimenetelek

A globalizáció fénykorában azt mondták, hogy az állami gazdaságpolitika nem számít többé, és hogy a nemzetközi nagyvállalatok hamarosan eljelentéktelenítik az államokat. De az államok ma is fontos tényezők. Az Európai Unió, az USA kormánya és a kínai állam ma erősebb gazdasági tényezők, mint tíz évvel ezelőtt. Kínában például inkább a transznacionális társaságok táncolnak úgy, ahogyan az állam fütyül, mint megfordítva.

Ezenkívül az ipari struktúrák kiépítését vagy a foglalkoztatási szint védelmét szolgáló, piaci folyamatokba közbeavatkozó állami intézkedések ma is jelentős hatással bírnak. Valójában épp ezek az intervencionista kormányzati politikák bizonyultak döntőnek a fejlődés vagy alulfejlődés, virágzás vagy elnyomorodás kérdésében. A Malajzia által az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság során bevezetett tőkekorlátozások következtében az országot kevésbé rendítette meg a válság, mint Thaiföldet vagy Indonéziát. A tőkemozgások szigorú kontrollja Kínát is elszigetelte a szomszédai körében végbemenő összeomlástól.

Tizenöt évvel ezelőtt azt mondták, hogy létrejön az a transznacionális kapitalista elit, amely menedzseli majd a világgazdaságot. Valóban, a globalizáció lett a Clinton-adminisztráció "nagy stratégiája", amelynek értelmében az amerikai elit lesz a primus inter pares – az első az egyenlők között – abban a globális koalícióban, amely a világot elvezeti az új, jóindulatú világrendhez. Mára a projekt romokban hever. George W. Bush uralma alatt a gazdasági elit nacionalista frakciója felülkerekedett a transznacionális frakción. Nacionalizmus által megfertőzött nemzetállamok éles versenyt folytatnak azon, hogy ki képes jobban megrövidíteni a másik gazdaságát.

Egy évtizeddel ezelőtt létrejött a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), és a globalizáció korát fémjelző nemzetközi gazdaságirányítási rend harmadik pilléreként csatlakozott a Világbankhoz és a Nemzetközi Valuta Alaphoz (IMF). Amikor 1996 decemberében a WTO első miniszteri találkozóján Szingapúrban diadalittasan összegyűltek a három szervezet tisztviselői, a "globális irányítás" fő feladataként a "koherenciát" jelölték meg. Ez utóbbi a három intézmény által követett neoliberális politika összehangolását jelentette volna a globális gazdaság zökkenőmentes, technokrata integrációjának biztosítása érdekében.

De most Sebastian Mallaby, a Washington Post befolyásos globalista kommentátora arról panaszkodik, hogy "a kereskedelemliberalizáció elakadt, a gazdasági segítségnyújtás nem eléggé koherens, és a legközelebbi pénzügyi tűzvészt egy sebesült tűzoltó próbálja majd eloltani". A helyzet valójában még rosszabb. Az IMF lényegében üzemképtelenné vált. Jól tudva, hogy az IMF siettette és súlyosbította az ázsiai pénzügyi válságot, a viszonylag jobb módú fejlődő országok egyre nagyobb hányada utasítja vissza az IMF által kínált hiteleket, illetve fizeti vissza a meglévő IMF-hiteleket lejárat előtt, miközben kinyilvánítják, hogy soha többé nem vesznek fel új hiteleket a szervezettől. Ezek közé tartozik Thaiföld, Indonézia, Brazília és Argentína. Mivel az Alap költségvetése nagyban függ a nagy adós országok törlesztéseitől, e bojkott gyakorlati következménye az egyik szakértő szerint "a szervezet költségvetésének rendkívüli mértékű összezsugorodása".

A Világbank első látásra mintha jobb állapotban lenne, mint az Alap. De miután főszerepet játszott azoknak a szerkezeti kiigazítási programoknak a bukásában, amelyek az azokat végrehajtó fejlődő és átmeneti gazdaságok legtöbbjében a korábbinál is nagyobb szegénységet, nagyobb egyenlőtlenséget és stagnálást eredményezett, szintén legitimációs válságot él át.

De a multilateralizmus válsága a WTO esetében a legnyilvánvalóbb. Tavaly júliusban váratlanul összeomlott a további kereskedelemliberalizálásról folytatott tárgyalások dohai fordulója, miután az úgynevezett hatok csoportja kirohanást intézett az Egyesült Államok ellen amiatt, hogy az nem hajlandó hozzányúlni az óriási méretű agrártámogatásokhoz. A szabadkereskedelem-hívő közgazdász, Fred Bergsten biciklihez hasonlította a kereskedelemliberalizációt és a WTO-t: ha nem haladnak előre, eldőlnek. Az egyik főigazgatója által egykor "a multilateralizmus koronagyémántjaként" emlegetett szervezet összeomlása közelebb lehet, mint ahogy első pillantásra látszik.

Miért akadt el a globalizáció?

Miért futott zátonyra a globalizáció? Először is, a globalizáció előrehaladottságát eleve eltúlozták. A transznacionális vállalatok termelésének és értékesítésének legnagyobb része a vállalat származási országában vagy régiójában bonyolódik. Csupán egy maroknyi igazán globális nagyvállalat létezik, amelynek termelése és értékesítése viszonylag egyenlően oszlik meg a világ régiói közt.

Másodszor, a tőkés elitek ahelyett, hogy egy közös, együttműködésen alapuló választ adtak volna a túltermelés, stagnálás és környezetrombolás válságjeleire, azon versenyeztek egymással, hogy ki tudja a másikra hárítani az alkalmazkodással járó terheket. A Bush-kormány például a gyenge dollár politikájához folyamodott, hogy ezzel elősegítse az amerikai gazdaság kilábalását a recesszióból, Európa és Japán kárára. Ezenkívül nem volt hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt, hogy ezáltal Európát és Japánt rákényszerítse, viseljék ők a globális környezeti alkalmazkodás terheinek túlnyomó részét, s így javuljon az amerikai ipar relatív versenyképessége. Noha a globális tőkés rendszer szempontjából az együttműködés lenne a racionális stratégiai választás, a nemzeti tőkés érdekek elsősorban arra irányulnak, hogy rövid távon elkerüljék a versenytársakkal szembeni pozíciók romlását.

A harmadik tényező a hegemón hatalom, az Egyesült Államok által oly hivalkodóan alkalmazott kettős mérce romboló hatása volt. Míg a Clinton-kormány ténylegesen megpróbálkozott azzal, hogy elmozdítsa az Egyesült Államokat a szabadkereskedelem irányába, addig a Bush-kormány képmutatóan szabadkereskedelmet prédikált, miközben ő maga protekcionista politikát folytatott. A Bush-kormány kereskedelempolitikája valójában szemlátomást nem más, mint szabadkereskedelem mindenki másnak, protekcionizmus az Egyesült Államoknak.

Negyedszer, túl nagy volt a disszonancia a globalizációval és a szabadkereskedelemmel kapcsolatos ígéretek, illetve a neoliberális politikák valóságos eredményei, a fokozódó szegénység, egyenlőtlenség és stagnálás között. Kína az egyik azon nagyon kevés helyek közül, ahol ténylegesen mérséklődött a szegénység az elmúlt tizenöt év során. De a 120 millió kínainak a szegénységből való kiemelkedése nem a neoliberális recepteknek, hanem az intervencionista, a piaci erőket menedzselő állami politikának köszönhető. Ezenkívül a tőkemozgások kontrolljának feladását hirdetőknek szembe kellett néznie azoknak a gazdaságoknak az összeomlásával, amelyek megszívlelték e tanácsot. A pénzügyek globalizációja sokkal gyorsabban végbement, mint a termelés globalizációja. De a pénzügyi globalizáció jóvoltából nem a prosperitás, hanem a káosz terén sikerült az élvonalba kerülni. Az ázsiai pénzügyi válsággal és az argentin gazdaság összeomlásával (Argentína a tőkeliberalizáció legdoktrinerebb végrehajtói közé tartozott) a valóság fellázadt az elmélet ellen.

A globalizációs projekt visszaszorulásának egyik további tényezője a globalisták növekedéssel kapcsolatos megszállottsága. Igazából a megszakítás nélküli növekedés áll a globalizáció középpontjában, ez adja a globalizáció legitimitását. Miközben a Világbank legutóbbi jelentése változatlanul a gyors növekedést magasztalja, mint a világméretű középosztály kiszélesedésének kulcstényezőjét, addig a globális felmelegedés, a rekordnagyságú olajár és más környezeti események egyre világosabbá teszik az emberek számára, hogy a globalizációt kísérő növekedési ráták és a növekedés jellege leginkább az ökológiai Armageddon holtbiztos receptje.

Végül pedig ne becsüljük le a globalizációval szembeni népi ellenállást mint önálló tényezőt. A Seattle-ben, Prágában és Genovában lezajlott csaták 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben; a masszív világméretű háborúellenes tüntetés 2003. február 15-én, amikor is a globalizációellenes mozgalom átalakult globális háborúellenes mozgalommá; a WTO miniszteri találkozójának összeomlása 2003-ban Cancunban és majdnem-összeomlása 2005-ben Hongkongban; a neoliberális, globalista EU-alkotmánytervezet 2005-ös elutasítása a franciák és a hollandok részéről – mindezek annak az egy évtizede tartó globális harcnak voltak a kritikus csomópontjai, amely visszaszorította a globalizációs projektet. De ezek a széles nyilvánosságot kapott események csupán a jéghegy csúcsát, a parasztok, munkások, diákok, őslakosok millióit és a középosztály számos rétegét összefogó helyi közösségek ezrei által világszerte folytatott antineoliberális, antiglobalista küzdelmek summázatát jelentik.

Még nincs vége

Habár a nagyvállalatok által vezérelt globalizáció alábbhagyott, még korántsem tekinthető elintézett ügynek. Noha hitelüket vesztették, sok országban jó néhány globalista neoliberális program érvényben maradt, mivel a technokraták szemében nincs hiteles alternatív politika. Most, hogy a WTO-ban a tárgyalások holtpontra jutottak, a kereskedelmi nagyhatalmak kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményeket, illetve gazdasági együttműködési egyezményeket igyekeznek a fejlődő országokra oktrojálni. Ezek az egyezmények sok szempontból veszélyesebbek, mint a WTO multilaterális egyezményei, mivel gyakran még nagyobb engedményeket követelnek a piacra jutás és a szellemi termékek tulajdonjogának érvényesítése terén.

Ezzel együtt a dolgok immár nem olyan egyszerűek a multik és a kereskedelmi hatalmak számára. Doktriner neoliberálisokat mozdítanak el a kulcspozíciókból, és helyükbe pragmatikus technokratákat ültetnek, akik gyakran hajlandóak korrigálni a neoliberális gyakorlatot a népi nyomásgyakorlás eredményeképpen. Ami a szabadkereskedelmi egyezményeket illeti, a globális Dél lassan tisztába jön az egyezmények veszélyeivel, és kezd ellenállni. Az állampolgárok ellenállásának következtében a legfontosabb dél-amerikai országok kormányai 2005 novemberében, a Mar del Platában tartott konferencián meghiúsították az Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (angol rövidítéssel: FTAA) létrehozását, George W. Bush nyugati félgömbbel kapcsolatos dédelgetett tervét.

Hasonlóképpen: Thaiföldön a Thaksin Shinawatra miniszterelnökkel szemben a puccsot megelőző hónapokban mutatkozó ellenállás egyik oka az a sietség volt, amellyel Thaksin szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. 2006 januárjában mintegy tízezer tiltakozó próbált behatolni Chiang Mai városban abba az épületbe, ahol az amerikai és thai küldöttek az egyezményről tárgyaltak. A Thaksin bukását követően hivatalba lépett kormány felfüggesztette a szabadkereskedelmi egyezményt, és ez a siker újabb inspirációt jelent más országokban a hasonló egyezmények ellen küzdő mozgalmak számára.

A neoliberális globalizáció visszavonulása Latin-Amerikában a leglátványosabb. Bolívia régóta a külföldi energetikai óriásvállalatok prédája volt, de Evo Morales elnök nacionalizálta az ország energiakészletét. Nestor Kirchner argentin elnök példát adott abból, hogy egy fejlődő ország is ellenállhat a pénzügyi tőke nyomásának, amikor rákényszerítette az Észak kötvényeseit, hogy nyugodjanak bele: az Argentínának nyújtott hiteleiknek csak egynegyedét fogják viszontlátni. Hugo Chávez elindított egy ambiciózus regionális integrációs programot, az Összamerikai Bolívari Alternatívát (spanyol rövidítéssel ALBA). Ez utóbbiban az északi országok transznacionális vállalatainak csekély szerepe van, vagy semmilyen szerepe nincsen, szabadkereskedelem helyett valódi gazdasági kooperáción alapul, és Chávez megfogalmazása szerint "kapitalizmuson túli logika" alapján működik.

A globalizáció tágabb perspektívában

Mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet. Tizenöt évvel azután, hogy szétkürtölték, mint az új jövő szelét, a globalizáció nem annyira a kapitalista kaland "szép új korszakának", sokkal inkább a globális tőke kétségbeesett próbálkozásának tűnik, amellyel az 1970-es és 80-as években a világgazdaságot hatalmába kerítő stagnálásból és egyensúlyi problémákból igyekezett kimenekülni. A közép- és kelet-európai központosított szocialista rezsimek összeomlása a 90-es évek elején elvonta erről a tényről a figyelmet.

Progresszív körökben sokan még most is úgy vélik, a feladat a globalizáció "humanizálása". Ám a globalizáció erői immár kimerülőben vannak. A jelenkor sokasodó gazdasági és politikai konfliktusai leginkább annak az időszaknak a végét idézik, amelyet a történészek a globalizáció első korszakaként emlegetnek. Ez utóbbi 1815-től az első világháború kitöréséig tartott. Korunk sürgető feladata nem abban áll, hogy a globalizációnak "szociáldemokrata" irányt adjunk, hanem hogy képesek legyünk úgy menedzselni a globalizáció visszavonulását, hogy az ne torkolljon ugyanolyan káoszba és fékevesztett konfliktusba, mint ami a korábbi globalizációs korszak végét fémjelezte.

 

 (Fordította: Matheika Zoltán)

 

E cikk teljesebb változata megjelent a Third World Quarterly 2006. 8. számában "The Capitalist Conjuncture: Overaccumulation, Financial Crises, and the Retreat from Globalization" (A tőkés konjunktúra: túlfelhalmozás, pénzügyi válságok és visszavonulás a globalizációból) címen.

 

Carlos Mallorquín interjúja Geoffrey M. Hodgsonnal.

Carlos Mallorquín: Valami érdekeset vettem észre az egyetemi tanulmányaiban, mivel először matematikát és filozófiát tanult, nem pedig közgazdaságtant. Hogy is volt ez?

Geoffrey M. Hodgson: Amikor iskolába jártam, nagyon érdekelt a matematika. Elég jól ment, így elhatároztam, hogy matematikát fogok tanulni az egyetemen. Amikor azonban az egyetemre kerültem, bosszantottak a matematika korlátai és az önmagáért való formalizálásra való hajlama. Jobban kezdett érdekelni a filozófia, a politika és a közgazdaságtan.

C. M.: A korlátok a társadalmi és politikai kérdésekre értendőek?

G. M. H.: A társadalmi és politikai kérdések mindig izgattak és a tiszta matematikára való koncentrálás számomra problémává vált az egyetemen. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy átváltottam matematika és filozófia kettős szakra. Nagyon örülök, hogy mindkét tárgyat tanultam, mivel rendkívül hasznosnak érzem mindkettőt abban a fajta munkában, amit jelenleg a közgazdaságtanban művelek.

C. M.: Felfigyeltem arra, hogy középiskolai matematikát is tanított. Érdekes élmény volt?

G. M. H.: El kell mondjam, hogyan váltam középiskolai tanárrá. Alsóéves voltam az egyetemen 1965 és 68 között. Mint tudja, 67-68-ban nagy diáklázadások voltak. Ebben nagyon benne voltam politikailag, akkor marxistaként. Azonban ez a részvétel befolyásolta a diplomajegyeimet. Nem kaptam valami jó osztályzatokat az alapdiplomámra. Először úgy tűnt, nincs sok esélyem, hogy folytassam a tanulmányaimat a mester fokozatért; ezért lettem középiskolai tanár. Ez kézenfekvő megoldás volt, mivel a szüleim is középiskolai tanárok voltak. Nagyon élveztem a matematikatanítást, mivel jól átláttam a tárgy alapjait. Azonban négy év után elhatároztam, hogy megpróbálok visszajutni az egyetemi világba, hogy közgazdaságtant tanuljak, a tárgyat, amit igazán akartam. Mialatt középiskolai tanár voltam, írtam egy máig kiadatlan munkát, egy kísérletet arra, hogy matematikai alapokat hozzak a marxizmusba. Ez elég volt ahhoz, hogy a Manchesteri Egyetem vállalja a kockázatot, és felvegyen a mesterképzőbe, annak ellenére, hogy az alapdiplomám gyengén sikerült. Tehát visszatértem az egyetemre, és két évet tanultam közgazdaságtant. Meg is szereztem a mester fokozatot. Sokféle tanárom volt. Néhányan nagy hatást tettek rám. Kettejüket külön ki szeretném emelni. Először is, ott volt David Laidler¹ , aki monetarista közgazdász. Most Kanadában él. Nagyon barátságos és érdekes ember, de az elméleti kiindulópontja nagyon különbözik az enyémtől.

C. M.: Érdekes, hogy épp ő böngészte át az ön marxista érveléseit.

G. M. H.: Laidler nagyon jó tanár, a legvilágosabbak és a legjobbak egyike azok közül, akiket ismerek. Nagyon jó egyetemi alaptankönyveket írt. Kiválóan kommunikál. Jól kijöttem vele; no, nem azért, mert egyetértettünk, hanem mert mindkettőnket nagyon érdekelt a közgazdasági elmélet. Meg akartam érteni, hogyan működik a neoklasszikus közgazdaságtan. Belülről akartam megismerni és ezután kritizálni. Úgy vélem, a felszínes kritika rendkívül rossz dolog. Meg kell ismernünk azt, amit épp bírálni próbálunk.

C. M.: És ki a másik tanár?

G. M. H.: A másik nagy hatású tanárom Ian Steedman² volt. Politikailag közel állt a marxizmushoz, de független gondolkodóként. Nagy tisztelet övezte, mint a Sraffa-féle közgazdaságtan elméleti szakemberét. Számos jelentős eredményt ért el a tőkeelmélet és a nemzetközi kereskedelem elmélete terén. Rendkívül jólesett, hogy elvállalta a mester diplomadolgozatom konzulensének szerepét. A dolgozat a Sraffa-féle elemzést alkalmazta a munka-értékelméletre az úgynevezett együttes termelés esetén, azaz amikor egyszerre többfajta terméket állítunk elő. Akkor ez egy érdekes szakfeladat volt számomra. Fontos folyományai voltak. Steedman és én is arra a következtetésre jutottunk, hogy a munka-értékelmélet formalizálása nehézségekbe ütközik, részben épp az együttes termelés problémája miatt. Steedman erről az Economic Journalban publikált egy cikket 1975-ben, és egy könyvet is írt 1977-ben Marx Sraffa után címmel.³ Nagy hatású, éles, kritikus munka volt.

C. M.: A hetvenes évek közepéről beszélünk?

G. M. H.: Igen.C. M.: Még nem érkezett el akkor az intézményi közgazdaságtanhoz. Olvasott már korábban e témában? Akkoriban részt vett a szocialista közgazdászok éves konferenciáján (Conference of Socialist Economists – CSE), de amit valójában kérdezni akarok: politikailag aktív volt-e valamilyen szervezetben?G. M. H.: Akkor politikailag aktív voltam. Körülbelül 1967-től 74-ig számos marxista csoportban tevékenykedtem. Akkor ezek virágoztak, és sok közülük közel állt a trockizmushoz. Néhány ilyen csoport még mindig létezik, de ma kisebbek. Újra csatlakoztam a Munkáspárthoz 1974-ben. Először egyfajta kritikus marxista voltam, de a politikai álláspontom ezután változott. Parlamenti képviselőjelöltté váltam 1979-ben. Egy konzervatív választókerületben indultam, sikertelenül. Akkortájt aktív voltam a politikában, és beszálltam az elméleti vitákba is. Például 1977-ben írtam egy könyvet Szocializmus és parlamenti demokrácia címmel. Ez kísérlet volt arra, hogy amellett érveljek, hogy a szocialistáknak, legalábbis fejlett demokráciákban, tisztelniük kell a parlamentarizmust. Ez a könyv a hatvanas évek végi és hetvenes évek eleji szélsőségesebb politikának a kritikája volt. Nagyjából 1979-ig kettős utat jártam. Egyrészt aktív voltam a Munkáspártban, másrészt közgazdasági elméleti vitákat folytattam a Sraffa-féle elemzést alkalmazva azzal a céllal, hogy megpróbáljam eltávolítani a dogmatikus és hamis elemeket a marxista elméletből úgy, hogy közben fenntartsam a marxista elemzés néhány hathatós és lényegi elemét. Amikor marxistákkal álltam szóba, az volt a szándékom, hogy megszabadítsam a marxizmust a dogmáktól. Sosem szerettem az alaptételek dogmatikus megközelítését.

C. M.: Mikor kezdte el tanulmányozni az intézményi közgazdaságtant? Mi vitte rá? Az, hogy sok hiányosságot talált a marxizmusban politikailag és elméletileg is?

G. M. H.: 1979-ben választották Margaret Thatchert első ízben miniszterelnökké. Az volt az előérzetem, hogy Thatcher, sajnos, hosszú ideig hatalomban maradhat. A legkevésbé sem szerettem volna ellenzéki politikusi karriert befutni. Végül feladtam minden képviselői pályával kapcsolatos tervemet. Fokozatosan feladtam politikai aktivitásomat, és több időt szenteltem közgazdasági kutatásaimnak.A tudós énem egyre inkább aggódott a marxizmus akkori fejlődési iránya miatt, azokon túl, amiket már említettem. Jon Elster⁴ , John Roemer⁵ és mások elkezdték formalizálni a marxizmust a racionálisan cselekvő egyén modellje alapján. Néhányan azt hitték, hogy ez a marxizmust jól fésültté teszi, de én nagyon aggódtam. Addigra már egyébként is kialakult a véleményem a deduktív és a matematikai modellek általános korlátairól. Továbbá arra a felismerésre jutottam, hogy a racionálisan cselekvő egyénre alapozott modell a fő áram központi hiányossága. Furcsa és ijesztő volt látni, hogy marxisták is a keblükre ölelik. Ekkor más is történt. Alkalmam nyílt Amerikába menni egy évre. Így egy évig tanítottam az 1980/81-es tanévben a Bennington College-ban, Vermont államban. Edward Nell játszott kulcsszerepet abban, hogy megkapjam ezt a vendégprofesszori állást. Nell egyfajta marxista-sraffaista keynesiánus.

C. M.: Van egy nagyon jó könyve a neoklasszikus közgazdasági elmélet kritikájáról.⁶

G. M. H.: Sok könyvet írt. Bennington kis egyetem nagyon érdekes történettel. Ez az az egyetem, ahol a nagy intézményi közgazdász, Polányi Károly A nagy átalakulás című könyvének többségét papírra vetette. Polányi 1964-ben halt meg, de munkatársa, Harry Pearson⁷ még ott volt. Azért mentem Amerikába, hogy kitágítsam a látóhatáromat. Ott ismertem meg jobban a régi intézményi közgazdaságtant. Amikor 1981-ben visszatértem Amerikából, szellemi átalakuláson mentem keresztül. Bárcsak hamarabb megszabadultam volna mind a dogmatikus, mind az analitikus marxizmustól. Egyúttal kerestem a közgazdasági problémákról való gondolkodás más módját. A tudományos világban akkor eléggé elszigetelt voltam. Akkor nem voltak olyan hálózatok, amelyekhez fordulhattam volna. Állást is változtattam. A Newcastle Polytechnicre mentem, amit ma University of Northumbriának hívnak. Kitűnő munkakörülményeket biztosítottak számomra, ahol kutathattam és beleáshattam magam az intézményi közgazdaságtanba.

C. M.: Valóban, foglalkozott a demokratikus vagy parlamentáris tervezéssel, és könyvet is írt róla.

G. M. H.: Igen. A nyolcvanas években megmaradt korábbi érdeklődésem a tervezés, a munkás-részvétel, továbbá a piacok és a tervezés kapcsolata iránt. A Demokratikus gazdaság című könyvemet 1984-ben adtam ki. Elméleti kérdéseken is dolgoztam. Kutatásaim során a következő jelentős pont az 1988-ban megjelent könyvem: Közgazdaságtan és intézmények: a modern intézményi közgazdaságtan kiáltványa.⁸ Ez a könyv kísérlet az új intézményi közgazdaságtan rendszerezésének megkezdésére. Ez a neoklasszikus közgazdaságtan alapfeltevéseinek kritikája és kísérlet egy ezt felváltó megközelítés elindítására. A korai nyolcvanas években nem nagyon hivatkoztak a munkámra. Engem nem hívtak gyakran nemzetközi közgazdasági megbeszélésekre vagy kongresszusokra. 1988 után a légkör változni kezdett. Például a Nemzetközi Joseph Schumpeter Társaság 1988-ban alakult. Személyesen részt vettem az Evolúciós Politikai Gazdaságtan Európai Társaságának megalakításában 1988-ban, ami újabb kapcsolati hálót nyújtott az evolúciós és intézményi közgazdászok számára. Richard Nelson és Sidney Winter könyve, A gazdasági változások evolúciós elmélete⁹ 1982-ben jelent meg, és egyre nagyobb hatást gyakorolt. A nyolcvanas évek végére felgyorsult a mozgás. Nyitás történt, nem a közgazdaságtan tanszékeken, hanem más egyetemi területeken, mint például az üzleti iskolákban. Először ez a folyamat nem volt különösen erős Angliában, de azóta ez megváltozott. Azt vettem észre, hogy egy széles nemzetközi mozgalom részese vagyok. Összefoglalva, 1988 és 2000 között elég jelentős növekedés következett be mind az intézményi, mind az evolúciós munkák terén. De ezek közül jó néhány a közgazdasági tanszékeken kívül született. Nagy változás következett be, de még mindig van némi lehetőség a továbblépésre. Ami engem illet, elöntenek a szemináriumi és kongresszusi meghívások.

C. M.: Ezzel valószínűleg nagy vonalakban jól le tudja írni a múlt és jelen közgazdaságtanát. Hadd említsek néhány példát önnek. Az utóbbi tizenöt évben Dél-Amerikában, úgy gondolom, nem közgazdászokat képzünk, hanem jó magánkönyvelőket. Nem kétlem, hogy kitűnően használható technikákat sajátítanak el, jók matekban és könyvelésben, de nem közgazdászok. Meg tudnak oldani talányos algebrai egyenleteket, felállítani ökonometriai modelleket, de nem tanítják nekik sem a közgazdasági gondolkodás történetét, sem a filozófiát. Észlel változást?

G. M. H.: Amíg az intézményi és evolúciós közgazdaságtani aktivitás erősödött, egy ezzel ellentétes szűkülő folyamat játszódott le a közgazdaságtan tanszékeken. Ezt a változást látom az utóbbi huszonnyolc évben. Amikor 1972-ben a Manchesteri Egyetem közgazdaságtan tanszékére mentem, egyike volt a legtekintélyesebb tanszékeknek Angliában. Ennek ellenére nagyon sokrétű volt. Volt ott számos marxista, mint Pat Devine¹⁰ , David Purdy és Ian Steedman. Voltak keynesiánusok és monetaristák is. Ma nagyon mások a dolgok Manchesterben és másutt is.

C. M.: Pluralizmus?

G. M. H.: A manchesteri tanszék egyszerre volt komolyan tudományos és pluralista is. Még a monetaristák is valós problémákkal foglalkoztak. Az olyan emberek, mint David Laidler nem törődtek matematikai rejtvényekkel. Távol álltak ettől. Ő az infláció kérdését akarta megérteni és ezzel befolyásolni, megpróbálta megkeresni az oksági összefüggéseket. Ilyenfajta légkör uralkodott akkor. Sok közgazdász valós világproblémákkal foglalkozott. Ez a hozzáállás elég elterjedt volt. A hetvenes években a legjobbnak tartott közgazdasági tanszék Cambridge-ben működött, amelyet még Joan Robinson, Káldor Miklós, Piero Sraffa és a hozzájuk hasonló gondolkodásúak határoztak meg. A hetvenes évek elején a matematikai cikkek aránya is jóval kisebb volt a legjobb nemzetközi közgazdasági folyóiratokban, mint manapság.

C. M.: Valószínű, hogy nem a matematikát magát kell kérdőre vonni, hanem a mögötte húzódó feltételezést, hogy csak egyfajta érvrendszerben használhatjuk a matematikát.

G. M. H.: Ma a legtöbb közgazdaságtan tanszéken hiányzik a szellemi pluralizmus. Az utóbbi években úgy alakult, hogy a közgazdaságtan csak egyfajta megközelítést közvetít, egy alapállást arról, hogy miként kell a dolgokhoz nyúlni. Kevés a vita ennek valóságtartalmáról. Sok egyetemen egyszerűen el kell fogadni, vagy mehetsz más tanszékre.

C. M.: Hogy történt ez? A tantárgyak változtak, vagy új tanárok tűntek fel?

G. M. H.: Úgy vélem, ez globális jelenség. Számos hatóerő áll a folyamat mögött, de a legfontosabb, hogy a második világháború után az Egyesült Államok egyeduralkodóvá vált a nyilvános közgazdasági viták és az ötletgyártás terén. A háború utáni amerikai közgazdászok technokrata módon közelítettek a tárgyhoz. Mindenki más ebben az amerikai mintában próbál jobb lenni. Anglia nagyon erős közgazdaságtudományi hagyományokkal bírt a hetvenes évekig, olyan nevekkel, mint George Shackle, Káldor Miklós, Joan Robinson, John Hicks és sokan mások. Ma csak nagyon kevés kiemelkedő név van ebben az országban. Ezzel ellentétben Amerika gyorsan növelte részarányát a vezető közgazdászok tekintetében. A nyolcvanas évekre sok vezető angol közgazdász úgy érezte, hogy Amerikát követni kell, és így általános egyensúlyelméleti kérdésekkel, és a makroelmélet mikroszintű megalapozásával kezdtek foglalkozni. Most a játékelmélet a divat mindenütt. A nyomás egyazon irányba mutat, így a tárgy egyre kevésbé pluralisztikus. Továbbá a matematikai technikák alkalmazásának rögeszméje is erősödött. Az utóbbi években az angliai "kutatásértékelési eljárások" tovább erősítették ezt a folyamatot. Angliában az egyetemek pénzük jelentős részét az államtól kapják. Ennek a pénznek nagy részét a kimutatott kutatási erő alapján osztják szét. Rendszeresen értékelik a tanszékeken folyó munka színvonalát, melyet a pénzt az értékelő bizottság minősítése alapján kapják. A nyolcvanas és kilencvenes években ez az eljárás egyre fontosabbá vált. A közgazdaságtan területén az angliai közgazdászok szakmai szervezetének, a Királyi Közgazdasági Tanácsnak van döntő szava, amelyet a nyolcvanas évekre már teljesen a neoklasszikus közgazdaságtan uralt. A közgazdaságtani tanszékek csupa olyan jelzést kaptak, hogy a magasabb kutatási pontszámok eléréséhez a siker egyedüli kulcsa, ha neoklasszikus technikákat alkalmaznak. A jó besoroláshoz vezető játékelméleti és ökonometriai szakembereket kell felmutatni. A következő értékelési körben tovább szorult a hurok, mivel az emberek e jelzések mentén kezdtek el cselekedni, kialakítva egy ördögi kört. Ez kényszerűen a távlatok lassú beszűkülését vonta maga után. E folyamat az utóbbi tíz évben vészjóslóan nyilvánvalóvá vált. Ma az angliai közgazdaságtan még az amerikainál is szűkebb területet ölel fel, különösen, ha Latin-Amerikához és néhány más országhoz hasonlítjuk. Ahogy már említettem, az intézményi közgazdaságtan munkáinak nagyobb részét Angliában és másutt is a közgazdasági tanszékeken kívül végezték, például üzleti iskolákban és így tovább.

C. M.: Azt hiszem, Amerikában az intézményi közgazdaságtant politikai eszközökkel verték meg. Sok állítását nem cáfolták elméletileg. Néhányat nem lehet megvédeni, de általában nincs benne sok hézag.

G. M. H.: Az amerikai intézményi közgazdaságtan nagyon erős volt a húszas és a harmincas években, de a harmincas évekre elkezdtek széthúzni és elméletileg szétforgácsolódni. Az értelmiség hangulata gyorsan változott Amerikában. Az intézményi közgazdaságtan kiindulópontja számára többé már nem volt vonzó az ember. Az intézményi közgazdaságtan eredetileg az ösztönök pszichológiájára, evolúciós elvekre és pragmatikus filozófiára épült. De mindezek a dolgok igen divatjamúlttá váltak Amerikában a húszas évekre. Az intézményi közgazdaságtan ugyan erős mozgalom maradt a harmincas években, de elvesztette elméleti összetartását. […]A politikai befolyását tekintve az intézményi közgazdaságtan megsínylette a hidegháborút. A harmincas években művelői erősen támogatták Roosevelt New Deal-programját. Szintén igen aktívak voltak a korlátozott tervezésben, árszabályozásban, a bankrendszer intézményi átalakításában és így tovább. Nagyban kivették a részüket a kormányzati tanácsadásban, az ehhez való hozzájárulásukat eddig alábecsülték. Azonban a hidegháború és a McCarthy-korszak kezdetével nagyon nehézzé vált az amerikai intézményi közgazdászoknak ilyen elnyomó ideológiai környezetben működniük. Ezek az események hozzájárultak marginalizálódásukhoz.

C. M.: Úgy tudom, új könyvet ír, amelyben a tizenkilencedik századtól fellépő főbb szerzőket taglalja, és egyik fejezetében foglalkozik Talcott Parsonsszal is. Úgy vélem, érdekes személyiség, mivel valamilyen okból eltér a főiránytól. […]

G. M. H.: Parsons nagyon érdekes eset. Nem igazán köztudott, hogy intézményi közgazdásznak tanult Walton Hamilton és Clarence Ayres tanítványaként az Amherst College-ban Massachusetts államban. Utána a London School of Economicsra ment, doktori címét pedig Heidelbergben szerezte. Folyékonyan tudott németül, így Sombartot, Marxot és Webert eredetiben olvasta. Újra köztudatba hozta Weber nézeteit Amerikában és az angolul beszélő világban. Egyetértek magával, hogy stratégiai számítás is van pályafutásában. A Harvardra 1927-ben tért vissza, nem a szociológiai tanszékre, mert nem volt ott ilyen egészen az utóbbi időkig, hanem a közgazdasági tanszék tanáraként. A Harvard tanszéke akkor szilárd neoklasszikus alapokon állt. Ez volt a fő központja az intézményi közgazdaságtan talaján álló tanszékek bírálatának, mint a Columbia, Wisconsin és a Berkeley egyetemeké. Még Chicagóban is ott volt Frank Knight, aki gyakran nevezte magát institucionalistának. Sok vezető egyetem, a Harvard kivételével, erős intézményi közgazdaságtani elemeket tartalmazott. Szóval, Parsonsnak ebben a környezetben kellett érvényesülnie. Schumpeter szerepe is érdekes. Miután meglátogatta a Harvardot, teljes professzori állást kapott ott. Schumpeter szintén nagyon kritikusan viszonyult az intézményi közgazdaságtanhoz, legalábbis amikor Amerikában volt. De korábban Németországban némiképp szimpátiával viseltetett a történelmi iskola néhány gondolata iránt. Szóval, úgy tűnik, Schumpeter szintén hirtelen stratégiai karrierdöntést hozott, erősebben támadva az intézményi közgazdaságtant. […]

C. M.: A neoklasszikus közgazdaságtan dominanciáját mind a politikában, mind az elméletben adottnak véve úgy tűnik, nincs semmi tere, hogy beszéljünk a világban növekvő szegénységről, vagy arról, hogy esetleg valami félresikerül…

G. M. H.: Az a személyes meggyőződésem, hogy a nyomor és az egyenlőtlenség a két legfontosabb kérdés, ami az emberiség előtt áll. A kormányok hihetetlen nagy szégyene, hogy ezek a témák nem szerepelnek a legfontosabb tennivalók közt. A közgazdászok, néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, szintén nem nagyon bíbelődnek ezekkel. Mindazonáltal az ideológiai légkör az utóbbi tíz évben változott kissé, és a közgazdászok gazdaságpolitikai értelemben nyitottabbá váltak. Ami a szakpolitikai vitákat illeti, a nyolcvanas évek a neoliberális közgazdaságtan ideológiai dominanciája miatt rossz periódus volt. A szakpolitikai viták – különösen a hidegháború 1989-es vége óta – nyitottabbak. Manapság még a neoklasszikus közgazdászok között is elég különböző nézeteket találhatunk. Például Joseph Stiglitz kritizálta a Világbank politikáját. A hidegháború vége miatt a Nyugatnak nem kell annyira védekeznie és védelmeznie a szabadpiaci gazdasági nézeteket. Így nagyobb az ideológiai választék, ellenben a nyomor és egyenlőtlenség kérdései még nem szerepelnek az elsőrendű feladatok között.

C. M.: Anélkül, hogy előreugranánk az utópia felé, úgy hiszem, utópiákat kell építenünk.

G. M. H.: Ezt részletesen tárgyaltam a legújabb könyvemben, a Közgazdaságtan és utópiában.¹¹ A századvéget használtam kiindulópontként, hogy két nagy utópiát megvizsgáljak. Az egyik a szocializmus. A szocializmus a XX. század utópiája volt. Sokan bejelentették halálát, de még mindig élő gondolat. A másik nagy utópia a liberalizmus szabad és korlátlan szabadpiaca. Nagyjából mindkét utópia megbukott.Támogatom az utópikus gondolkodást abban az értelemben, hogy szükségünk van jövőképekre. Nekünk, társadalomtudósoknak kötelességünk a választható lehetőségeket mérlegelnünk. Minden szakpolitikai kérdés megfontolása magában foglal utópikus gondolkodást. Azonban ellene vagyok az olyasfajta merev utópikus gondolkodásnak, amikor az egy rögzített menetrend teljesítését jelenti; ez jellemzi a klasszikus utópista megközelítést. Hiszek az evotópiában, a fejlődő jövőképben. Az én utópikus nézeteim azon a hiten alapszanak, hogy olyan jövőn kell gondolkodunk, amelyben nincs nyomor, nagyobb az egyenlőség, és nem következik be környezeti katasztrófa.

C. M.: Új intézményeket kell alkotnunk.

G. M. H.: Természetesen.

C. M.: A jelenlegi nemzetközi intézmények a hidegháború korszakát szolgálták, nincs mentség további létezésükre.

G. M. H.: Az új globális intézmények építése nagy problémákat vet fel. Azonban ez az egyik nagy téma a XXI. század feladatlistáján. Világos, hogy a nemzeti kormányok egyedül nem képesek a fő globális kérdések kezelésére. Kibővített együttműködésre van szükségünk, és/vagy nemzetek feletti intézményekre. Sok ilyen intézmény, mint a Világbank és a Valutaalap, megbukott a múltban. De néhány globális intézmény léte kulcskérdés, hogy megfelelő rendszereket hozzunk létre a katasztrófák megakadályozásának segítésére és az égető problémák kezelésére.(Eredeti megjelenés spanyolul: Este Pais, Mexico, 2001. március; illetve Carlos Mallorquin [szerk.]: La economía entre-vista. UCM, Mexico, 2003, 23-40.)

 (Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

¹ Például: Monetarism, microfoundations and the theory of monetary policy. University of Western Ontario, 1988; és Taking money seriously and other essays. Massachusetts Institute of Technology, 1990.

² Többek között: The value controversy. New Left Books, London, 1981; Fundamental issues in trade theory. St. Martin, New York, 1979.

³ Ian Steedman: Marx after Sraffa. New Left Books, London, 1977.

⁴ Többek között: Making sense of Marx. Cambridge University Press, 1985.

⁵ Például: John Roemer (ed.): Analytical Marxism. Cambridge University Press, 1986.

⁶ E. Nell – Martin Hollis: Rational Economic Man. Cambridge University Press, 1975.

⁷ Például: Trade and Markets in the Early Empires. The Free Press Glencoe, 1957.

⁸ G. M. Hodgson: Economics and Institutions. University of Pennsylvania Press, 1988.

⁹ Richard Nelson – Sidney Winter: An Evolutionary Theory of Economic Change. 1988.

¹⁰ Lásd a vele készített interjút az Eszmélet 31. számában, 53-58.

¹¹ G. M. Hodgson: Economics and Utopia. Routledge, London – New York, 1999.

John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai. Ráció Kiadó, Budapest, 2006.

Nemrég egy igen fiatal és korszerűen pimasz újdondász az egyik napilapban lesajnáló "kritika" alá vetette Noam Chomsky politikai munkásságát a nyelvész-közíró egyik új könyvének hazai megjelenése kapcsán. A szofisztikáltnak igazán nem ható cikkecske végén a slusszpoén az a szinte elviselhetetlenül ostoba megjegyzés volt, hogy ugyan miért gond az, ha a világ gazdaságát néhány száz multinacionális nagyvállalat irányítja. Az ifjú szerző szerint nem akarhatnak a nagy cégek semmi rosszat, hiszen nem bűnözők vezetik azokat. Ez a már 19. századinak is kiábrándító politikai korlátoltság és arrogáns tudatlanság jutott az eszembe, amikor John Perkins kötetét olvasni kezdtem. Hiszen a maga nagyon is ellentmondásos és úgyszintén nem túl elmélyült módján Perkins, az egyik multi egykori vezető munkatársa éppen azt bizonygatja, hogy de bizony nagyon is gazemberek a tőke megszemélyesítői.

A világsikerű, itthon a Ráció Kiadó jóvoltából viszonylag gyorsan magyarul is olvasható kötet¹ mintha akarva vagy akaratlanul a naiv és idealista kapitalizmuskritikákat, ellenérzéseket volna hivatott megdönthetetlennek látszó tényekkel alátámasztani. Azt mindenesetre előrebocsáthatjuk, hogy legyenek bármilyen hátsó szándékai a szerzőnek vagy az őt mozgatóknak, úgy látszik, hogy a kapitalizmus mostani létezési stádiumának történései, komolyabb tudósok szerint² strukturális válságának jelei már oly mértékben érezhetők a világ boldogabbik felén is, jelesen a momentán még világelső nagyhatalom Amerikai Egyesült Államokban, hogy a ma még meglehetősen körvonalazatlan félelmek, kiábrándulások, kritikák korábban elképzelhetetlen módon törnek felszínre itt-ott. Szó sincs róla, hogy el akarnám túlozni ezeknek a mozgalmaknak vagy magányos ellenállóknak a jelentőségét, de az mégiscsak mutat valamit, hogy a nagyjából az 1970-es években kezdődött s a Szovjetunió összeomlásával átszíneződött világkapitalizmus nemcsak a fenyegető klímaváltozással, a sokakat elriasztó egyre cinikusabb, hedonista fogyasztási kultusszal vagy a riasztó jövőtlenséggel veszi a kedvét egyre többeknek a gazdag világban, hanem azzal is – és főleg azzal -, hogy egyre kevésbé kívánja, vagy helyesebben szólva, tudja fenntartani a korábbi kivételezett helyzetet, mondjuk, az amerikai munkásság számára. Michael Moore, a világszerte egyszerre ünnepelt és kiátkozott amerikai dokumentumfilm-rendező éppen az amerikai autóipar elsorvadásáról, valamint a korábbi virágzó városok és lakóik tönkremenéséről készített filmjeivel robbant be az észak-amerikai és a nemzetközi köztudatba.³ Mivel a Roger and Me (Roger és én) 1989-ben készült, esélye sem volt arra, hogy itthon bármilyen közfigyelmet kapjon. Bátrabb forgalmazók és tévétársaságok az elmúlt években nálunk is vetítik Moore műveit, s a magyar médiában a rendezőt (aki nem mellesleg több könyv szerzője is) megkülönböztetett gyűlölettel ostorozzák, leszólva filmes nagydíjait, tehetségét, kétségbe vonva hitelességét. Az USA-ban – főleg a növekvő számú vesztesek szemében – egyike a modern kor kultikus hőseinek. Immár több évtizedes, következetes munkássága magasan felette áll Perkins könyves próbálkozásának, de abban nagyon hasonlítanak, hogy Amerikán pusztán az "amerikai eszmét" kéri számon ő is. Csakis az "emberarcú kapitalizmust", azt, ami az amerikaiak nagyobb részének korábban kétségkívül kijárt. Moore tehetsége és tisztessége miatt jóval tovább jut ezzel az egyszerű szembesítéssel is, mint John Perkins, aki pedig nem a kisemberek, hanem a topmenedzserek szempontjából láthatta a világot – ha igaz, amit állít magáról. Perkins ráadásul, vallomása szerint, halálosan titkos ügyeket fecseg ki. Egy nemzetközi energetikai befektetéseket menedzselő cég befolyásos munkatársaként, ahogy állítja, maga is részt vállalt egy világméretű összeesküvésben. A globális kapitalizmust afféle gonosz összeesküvésként mutatja meg egykori összeesküvőként. Az összeesküvők célja, mint a történelem során mindig is, pénz és hatalom; az eszközeik: megvesztegetés, törvényszegés, erőszak, akár gyilkosság is. S mivel ez a játszma világméretű, képes lehet a világ (az emberi világ) elpusztítására is. A könyv írója folyton az amerikai alapító atyákra hivatkozik, s arra, hogy Amerika életet, szabadságot és boldogságot ígér mindenkinek, de elsősorban az amerikaiaknak, viszont egyre kevésbé akarja betartani az ígéreteit. A szerző szerint a korábbi álmokkal, szép célokkal szemben – erről, mondjuk, az indiánok egészen más történetet ismernek – manapság a nagyvállalatok, bankok és az állam (az USA) korporációja hozza előnytelen gazdasági helyzetbe a világ többi részét, s az összeesküvők gátlástalan új bandája nem lát más célt, mint a gazdasági növekedést és a parttalan fogyasztást. Vagyis Perkins viszonylag pontosan leírja a kapitalizmus lényegét, és nagyon elszomorodik attól, hogy ez tényleg így is van, sőt, egyre inkább így van a gyakorlatban. Elképed attól, hogy miközben a termelés soha nem látott módon növekszik és egyre hatékonyabbá válik, a világ gazdagjai s szegényei között a különbség exponenciálisan növekszik.

Tehát a – mondjuk úgy – elméleti alapkérdésekben Perkins a cikk elején emlegetett ifjú magyar szerzővel azonos szinten marad, csak ő éppenséggel utálja a mai kapitalizmust. Kár Perkinstől számon kérni a történeti ismereteket, ilyesmiben az amerikaiak jó része soha nem jeleskedett. Az is valami, ha egy kiugrott üzletember néhány latin-amerikai ország példáján megérti, hogy micsoda botrányos kapcsolatban is áll egymással a kontinens északi és déli része. A tájékozottabb olvasó legfeljebb legyint rá, hiszen ő tudja, hogy ez a kapcsolat a kezdetektől égbekiáltóan igazságtalan, csak a módszerek változnak, ahogy telik az idő. Különben is, a könyv további részében megismerjük a szerző életútját, azt a tipikus, kisebbségi komplexusos, velejéig képmutató republikánus családi és alsó középosztályi miliőt, amelyik kitermelte őt, s rögtön megértőbbek leszünk azzal a rossz amerikai, földhözragadt linearitással, amellyel szerzőnk elbeszéli a sztoriját. Egyébként tán éppen ez a személyes életút a legeredetibb része a könyvnek, hiszen privát emlékeit, egykori önmagát valóban kérlelhetetlenül őszintén igyekszik megörökíteni. A történet azon a ponton kezd gyenge kémthrillerré válni, amikor hősünket beszervezik, illetve nem is. Kapcsolatba kerül ugyan a National Security Agencyvel,⁴ de hivatalosan nem válik ügynökké, sőt, a modern gazdasági összeesküvés szabályainak megfelelően egész pályája egy magáncégnél zajlik. A legkínosabb és legkevésbé hihető része a "mesének" az, ahogyan egy titokzatos szexbomba beszervezi őt EHM-nek, economist hit mannek, magyarán gazdasági bérgyilkosnak. Egyébként is oly szájbarágósan és életidegen módon szólalnak meg jó és rossz hősei, hogy az embernek néha az az érzése, mintha a szerző eredetileg filmforgatókönyvet akart volna írni, de amit ajánlott, az még Hollywoodban is bugyutának látszott. Az is lehet persze, hogy Perkins jobban ismeri elsődleges célközönségét, a hozzá hasonló amerikaiakat, s úgy hiszi, nekik sokszorosan megrágott és kiköpött egyszerűség kell. Pályája és történetei szinte illusztrációi az újságokból így-úgy megismert amerikai "disznóságoknak", Ecuadortól Indonézián, Iránon, Szaúd-Arábián át Hondurasig és Irakig.

Ő maga így foglalja össze tevékenysége lényegét, ami terepmunka után programtervezetek készítését jelentette egy-egy ország energetikai fejlesztéseit illetően: "Valamennyi ilyen programtervezetnek az volt a kimondatlan célja, hogy a beruházásban részt vevő cégek nagy profithoz jussanak, a fogadó ország néhány gazdag és befolyásos családja hasznot húzzon belőle, ugyanakkor biztosítsa a világ különböző országainak hosszú távú pénzügyi függését és így politikai lojalitását."

Perkins azt is elmondja – s ezen szavai nem is érdektelenek -, hogy miért váltott át az USA a korábbinál még titkosabb játszmákra, és a könnyen lebuktatható CIA-ügynököket miért helyettesítették egyre gyakrabban a függetlennek látszó, magáncégeknél működő szakértőkkel. A sztori 1951-ig, Reza Pahlavi Iránjáig nyúlik vissza, s úgy látszik, az ott alkalmazott finomabb eszközök még mindig működnek. Ugyanis, ha az országokat nagyon előnytelen eladósodásba hajszoló "szakemberek" (politikailag) megbuknak, akkor az állam széttárja a kezét, s a politikusok csóválják a fejüket a túl mohó magáncégek láttán. Perkins először, már igazi EHM-ként, Indonéziában tevékenykedett. Az ország gazdasági és politikai behálózásának leírása nem újdonság ugyan – legfeljebb annyiban, hogy eleddig ezt a másik oldal, vagyis az "új gyarmatosító" szavaiból még nemigen hallottuk -, mégis elég fontos és tisztességes leírásnak látszik. Annál kínosabb a később is egyre gyakrabban felbukkanó nosztalgiázó giccs, mellyel nyakon önti a tradicionális közösségekben élő, boldog és kedves szegények alakját – azon sajnálkozva, hogy ezeket a bennünket, fehéreket etnográfiailag olyannyira szórakoztató életformákat szétrombolja a csúnya kapitalizmus. Az Amazonas dzsungeleiben kőkori körülmények között élő indiánok viszonyai s a délkelet-ázsiai mélyszegénység Perkins láttatta értékei iránt – s egyáltalában: minden múlt utáni nosztalgiázás iránt – érzéketlen kapitalizmuskritikusoknak ezekhez a részekhez meglehetős önfegyelemre van szükségük.

A kötet, szerencsére, nem csak ebből áll: vannak érdekes elemek Torrijos Panamájának történetében és abban a párhuzamban, amit Perkins felfedezni vél az 1970-es évek gazdasági stratégiája és a 90-es évek meg a mai iraki háború között. Perkins a katonai-ipari komplexum kapcsán (a magyar kiadás "katonai-ipari összefonódás" alakban használja a közhasználatú kifejezést) McNamarát⁵ mint az EHM-ek előfutárát, előképét emlegeti, s ez a részlet sem érdektelen. (McNamara hivatalosan nem, de amúgy privátim rendszeresen adott tanácsot az új fiúknak, így Perkinsnek is.) Az sem újdonság – de nem árt, ha igaz, első kézből újraolvasni -, ahogyan a szaúdi "biznisz" során éppen az USA kezdi el komoly méretekben pénzelni az arab terrorizmust. Hasonlóan érdekes az iráni iszlám forradalom történetének olvasata a szerző sajátságos szemszögéből.

Perkins következő "munkahelye" Kolumbia, ahol megint egy szép nő várja, de ezúttal a jó cél felé próbálva őt hajlítani. Ennél jóval érdekesebb az, ahogyan a szerző rájön arra, hogy az ő nyomdokaiba lépő ifjabb generáció, a beosztottai "egyszerűen a példámból meg jutalmaim és büntetéseim rendszeréből tanultak. Tudták, milyen tanulmányokat, milyen eredményeket várok tőlük. A fizetésük, karácsonyi jutalmuk, sőt egész állásuk attól függött, mennyire vagyok megelégedve velük." Vagyis az ifjakat nem kellett már kémfilmbe illő módon beszervezni; korbácsból és mézesmadzagból tanulnak az emberek a leggyorsabban. Aztán Perkins 1980-ra, saját állítása szerint morális megfontolásokból, kiszáll a nagy üzletből. Bár ettől fogva inkább kívülről látja a dolgokat (csak mellékállásban vállal a régiekhez hasonló megbízatásokat, aztán már sehogyan sem), úgy fogalmaz: ő már képes a sorok között olvasni, így aztán Reagan neokon fordulata s különösen a Bush-család regnálása alatt történtek nem lepik meg őt. Bizonyítva látja, hogy ma már az EHM-módszerek uralják az USA gazdasági stratégiáját. S bár nem mondja ki, de tudható, hogy a Szovjetunió összeomlása után meg is kezdődik az "új világ" áldásainak globális méretű propagálása. A nagy nemzetközi pénzügyi, gazdasági szervezetek, valamint a világ erőforrásainak döntő részét birtokló államok és "független szakértőik" mindenütt a deregulációt és a privatizációt hirdetik mint egyetemes csodaszert. Arról a szerző nem szól még az iraki háború kapcsán sem, tán nem ért hozzá, hogy a pénzügyi befolyás megszerzése mellett – éppen a katonai-ipari komplexum hatására – maguk a folytonos háborúk is az észak-amerikai gazdasági fejlődés alapkövei. Mindenesetre a Bush-klán és kapcsolt részeinek ügyeiről leplezetlen nyíltsággal igyekszik lerántani a leplet, de fájdalom, a gyanakvó közép-európai olvasóban emiatt inkább a kétely erősödik. Talán a demokraták, Clinton családja és köre volna a jó, a nem birodalmi, hanem a szép köztársasági hagyományokat folytató Amerika zászlóvivője? Maga Perkins biztatja olvasóit – megint csak abban a bugyuta amerikai stílben -, hogy tanuljanak meg a sorok között olvasni, mert bizony a média is a hatalom része, a tévéknek és újságoknak nem lehet hinni. (Jaj, de ismerős szöveg ez nekünk itt a Kárpát-medencében!) Hát a könyveknek? – üthetné le a nagyon magas labdát a dörzsöltebb európai olvasó…

A legszomorúbb ebben a furcsa könyvben mégis az, hogy a világot igazságtalanul irányító, kizsákmányoló, pusztító USA öntudatra ébredt, felelős polgáraként John Perkins a kötetet afféle freudi elszólással fejezi be. Úgy hiszi, hogy éppen a remek amerikai hagyományok és a már koncentrált hatalom miatt kellene éppen az USA-nak "megjavítania" az elkutyálódott kapitalizmust világszerte.

Mi meg nem győzünk reménykedni: hátha nem sikerül neki. 

 

Jegyzetek

¹ A magyar változat a Penguin Group (USA) Inc. gondozásában megjelent 2006-os kiadás alapján készült (John Perkins: Confession of an Economic Hit Man. Fordította Deák Éva). Az első kiadás 2004-ben látott napvilágot.

² Lásd Mészáros István fontosabb műveit. Különösen a Beyond Capital: Towards a Theory of Transition című, 1995-ben Londonban és New Yorkban megjelent monumentális elemzését.

³ Michael Moore Roger and Me című 1989-es filmje szülővárosa, az egykori autógyártó központ, Flint pusztulását mutatja be (a cím egyébként egy közkedvelt rajzfilmsorozatra utal) – feltárva, hogy a General Motors olcsóbb munkaerőt találva vonul ki egykori fellegvárából és az USA-ból, egy cseppet sem törődve azzal, hogy mit hagy maga után.

⁴ A National Security Agency a könyv függelékében közöltek szerint a védelmi minisztériumon belül működik, és talán a legtitkosabb a tucatnyi titkosszolgálat közül. Viszonylag mentes a kongresszusi felügyelettől, és sokkal jobban kerüli a nyilvánosságot, mint a CIA.

⁵ Robert McNamara (1916) a General Motors Co. elemzőjéből vált a cég vezérigazgatójává, úgy, hogy nem volt a Ford család tagja. Aztán Kennedy védelmi minisztere a vietnami háború idején; később a Világbank elnökeként is tevékenykedett.