Nyugtával dicsérd a napot! (Német népi bölcsesség)

Ha pókerasztalnál ülsz, és nem tudod, ki a balek, az azért van, mert te magad vagy az. (Brazil népi bölcsesség)

A Lula-korszak jelentőségének kritikai elemzése összetett feladat, még­pedig alapvetően három ok miatt. Először is: egy munkássorból származó vezető elnökké választása szokatlan dolog Brazíliában. Másodszor: Lula kormányzásának lezárulása a politikus igen magas népszerűségével pá­rosult mind belföldön, mind nemzetközi szinten, ami Brazília történelmé­ben ugyancsak kivételesnek számít. Harmadjára pedig azért, mert Lula kormányzása csupán az alig múlt időé, s így a nagyobb rálátás hiánya elhomályosítja a nézőpont élességét. Jelen tanulmány alaptétele – a bevett és uralkodó megítéléssel szemben -, hogy a történeti elemzések csökkenteni fogják a Lula-éra pozitív mérlegét, s azt mutatják majd ki, hogy az előző kormányokhoz képest a folytonosság sokkal nagyobb volt, mint a velük való szakítás gyakorlata.

Lula hatalomra kerülése nem volt sem improvizáció, sem meglepetés

Az igazat megvallva, sztrájkoló munkások vezérének elnökké választása egyértelműen ritka dolog, még a világtörténelemben is. A proletariátus ha­sonló gyökerű vezetői – társadalmi súlyuk és történeti hosszúéletűségük dacára – csak igen kevésszer kerültek a nagypolitika porondjának reflektorfényébe; a munkásérdekek képviseletében leggyakrabban a középosztály soraiból származó vezetők tűntek ki.

Először a XX. századból a XXI.-be átlépve történt meg, hogy a világ lakosságának többsége immár nem vidéken élt, hanem városokban. Ugyanakkor ez a demográfiai átalakulás, amely meglehetősen újdon­ságszámba megy a periferikus országok esetében, nem rejtheti el azt a tényt, hogy az utóbbi százötven esztendőben a jelenkori társadalmi mozgalmak közül a munkásmozgalom volt a legaktívabb és legszervezet­tebb erő. A dolgozó tömegek egyenjogúsításáért folytatott küzdelem az osztályharc legerősebb támogatójának bizonyult. Programja szocialista projektum, összes sztálinista gyötrelmével és a szociáldemokráciának a kapitalizmushoz idomulásával együtt. Brazíliában az 1980-as évek ele­jén a Munkáspárt (Partido_dos Trabalhadores, PT) szinte intuitív módon ölelte magához a dolgozó osztályok társadalmi egyenlőség iránti igényét. E remény szószólója Lula volt.¹

Egy dolgozó társadalmi osztályból származó elnök, akit egy baloldali párt színeiben választanak meg egy periferikus kapitalista ország élére, mindössze másfél évtizeddel a kapitalizmus kelet-európai restaurációja után, mindez igazán atipikus jelenségnek számított. Más szóval: a kapita­lista elnyomás szemszögéből anomáliának minősült. Meglepetést viszont nem jelentett. Az az út, amelyet a Munkáspárt a nemzeti kormányok választási ellenzékeként valamivel több mint két évtized alatt bejárt, hitelt érdemlővé tette a nép előtt, s Lula mint pártjának megkérdőjelezhetetlen vezetője megerősödött ebben a folyamatban.

Ami ennél is fontosabb: Lula elnyerte a dolgozó osztályok legnagyobb és leghaladóbb részének – főként pedig a legszervezettebb ágazatok dolgozóinak – bizalmát is, és szert tett egy pár százezres, motivált és elkötelezett aktivista táborra. Lula felemelkedése a brazil proletariátus erejének impozáns megnyilvánulása, de egyszersmind s paradox módon politikai „ártatlanságának" megnyilatkozása is volt. A proletariátus állt személye mögött, midőn Lula magához ragadta a diktatúraellenes harc vezetését, kiakolbólította a régi vágású bürokráciát a szakszervezetekből, és támogatta a PT és a CUT (Central Única dos Trabalhadores, Dolgozók Egységes Központja)² kiépítését.

A dolgozó osztályok azonban, bár rendelkeztek aktív élcsapattal, amely komoly nyomást gyakorolt a PT-re és a CUT-ra az azok emelkedő pályájával jellemezhető 1980-as évtizedben, arra már nem bizonyultak képesnek, hogy fent is tartsák ellenőrzésüket szervezeteik és vezetőik fölött, azután, hogy az osztályok közötti erőviszonyokban 1995-ben fordulat következett be.³

A munkásosztály egyik legerősebb osztaga, a kőolajipari munkások sztrájkjának elbukása döntő szerepet játszott az öntudat megrendü­lésében. A szakszervezeti harc apályának idején, a pénzügyi stabi­lizáció hatása alatt, a burzsoá választási győzelemmel hatalomba emelt Fernando Henrique Cardoso köztársasági elnöksége, tíz évvel a diktatúra bukása után, megnyitotta a polgári demokratikus rendszer stabilizálásának első szakaszát. A kontroll nélkül maradt szakszervezeti bürokrácia óriásivá duzzadt, s lezüllött, a PT apparátusa pedig alkal­mazkodott a rezsimhez.

A karizmatikus Lula a tehetséges szónokot és a politikai zsenit egye­sítette magában. Az ösztönös és intelligens vezér egészen különleges improvizációs képessége a kedvezőtlen körülmények között mutatkozott meg leginkább. Igaz, Lula már az 1980-as, 1990-es évek népi követe­léseinek fő szószólójaként is élt e kivívott vezéri szereppel. Vezetővé válása a felgyorsult városiasodás és iparosodás egyik következménye volt. Ugyanakkor azonban egy másfajta, fiatal és politikai tapasztalatokat nélkülöző munkásosztály képviselője is volt, azoké, akik a legszegényebb régiókból, az írni-olvasni alig tudó sokaságból érkeztek tömegesen a városi munkások soraiba.⁴

Lula elnöki tisztsége a proletariátus társadalmi súlyának következménye – ám nem csak az

Mindazonáltal felszínes dolog volna arra a következtetésre jutni, hogy azoknak a tisztségeknek sora, amelyet Lula az elmúlt harminc évben betöltött, kizárólag tehetségének vagy jó szerencséjének lenne be­tudható. Arra a kiváltságos helyzetre, amelyre a nép törekvéseinek szócsöveként szert tett, a burzsoázia is „rásegített", amikor az alkotmá­nyozás 1986-tól 1988-ig tartó folyamatában világossá vált előtte, hogy Lula személye nem jelent veszélyt a formálódó polgári demokratikus berendezkedésre.

A brazil uralkodó osztály hozzájárult Lula személyi hatalmának meg­erősödéséhez azzal , hogy a nyolcvanas évektől kezdve széles politikai nyilvánosságot biztosított számára riválisaival szemben. A brazil burzsoá­zia ügyességét bizonyította, midőn Lulát és a PT-t – mint a demokratikus rendszer választási ellenzékét s egyfajta „biztonsági szelepét" – magához idomította. Lulát tudatosan kímélték meg – különösen hatalomra kerülé­se után – a közvetlen, „karaktergyilkos" támadásoktól, s ezzel imázsát tovább javították. Dicsőítették politikai érettségét, mi több, hálájukat fejezték ki a szerepért, hogy a demokratikus berendezkedés garanciáját jelentette. Lula – Getúlio Vargas óta⁵ – az ország legfontosabb politikus személyiségévé emeltetett.

Abban a történeti szakaszban, amely José Sarney-től (1985) Fernando Henrique Cardosóig (2002) tartott, a PT tehát hitelességre tett szert az uralkodó osztály köreiben. A párt már a városi elöljáróságokban, a tarto­mányi kormányokban és a Nemzeti Kongresszusban is bebizonyította, hogy bár az éppen ügyeletes kormányzat ellenzéke, ám nem ellenfele az 1985 után kialakult, az elnöki hatalmat előtérbe állító liberális-demok­ratikus berendezkedésnek. A Munkáspárt még az újraválaszthatóság jogintézményének sem volt kérlelhetetlen ellenzője, ami pedig különösen reakciós, köztársaság-ellenes torzulásnak számít. A polgárság az 1994­es választások óta el- és felismerte, hogy a PT, amennyiben hajlandó rá, a választásokon kormányzó alternatíva lehet egy komolyabb gazdasági és társadalmi válság megfelelő pillanatában. Lula és Zé Dirceu nyilvá­nosan és több ízben is hitet tettek az intézmények kormányozhatósága érdekében felvállalt kompromisszumok mellett, és befolyást gyakoroltak az érdekkörükbe tartozó társadalmi mozgalmakra követeléseik mérsék­lése érdekében.⁶ Lula tehát nem olyan improvizált figura volt, mint Nestor Kirchner, s nem is afféle meglepetésember, mint Evo Moralez; őt nem tekintették ellenségnek, mint Hugo Chávezt.

Ha áttekintjük Latin-Amerika politikai fejlődését az elmúlt évtized első felében, vitathatatlannak tűnik, hogy legalábbis a legfontosabb országok­ban a mobilizált tömegek komolyan megkérdőjelezték a demokratikus rendszerek intézményeit. Tíz olyan elnök akadt ezen időszakban, aki nem töltötte ki mandátumuk idejét. 2001 és 2005 között Dél-Amerika négy országában forradalmi helyzet alakult ki. A Latin-Amerikát a kilenc­venes években újragyarmatosítani szándékozó törekvéseket kiszolgáló kormányok sora oly mértékben használódott el, hogy több hajdani elnö­köt – Carlos Salinast Mexikóban, Carlos Menemet Argentínában, Raúl Cubast Paraguayban, Alberto Fujimorit Peruban és Gonzalo de Losadát Bolíviában – bebörtönöztek vagy száműztek, illetve némelyek közülük ma is ítéletükre várnak.

A Lula-kormányzat valójában behódolt a brazil burzsoáziának és az im­perializmusnak, mégpedig tudatos politikai stratégia eredményeként. Lula az észak-amerikai kormányzat közvetítője gyanánt lépett fel a venezuelai, bolíviai és ecuadori kormányoknál, s „felelősségteljes magatartását" senki sem magasztalta oly lelkesen, mint George W. Bush. A Chávezre, Evo Moralezre és Correára gyakorolt mérséklő befolyását Washington és az európai kormányok éppúgy elismerték, mint a helyi burzsoázia. A PT 2002-ben győzelmét köszönhette a növekvő társadalmi elégedet­lenségnek, amely Fernando Henrique Cardoso második mandátuma óta halmozódott fel. Lula föltűnése ennek ellenére nem tekinthető olyan történelmi véletlennek, mint amilyen Nestor Kirchner megválasztása volt Argentínában a 2001-es megmozdulások után.

Lula kormányzását érdemes elválasztani attól a benyomástól, amit maga után hagyott. Népszerűsége inkább elfedi, semmint nyilvánvalóvá teszi politikájának valódi természetét. A 2004 és 2008 közötti gazdasági növekedés 2009-ben megszakadt, s bár igaz, hogy az ország újra ráta­lált a meredek emelkedés útjára, az elmaradt a szomszédos országok növekedésének átlagától, bár igaz, Brazíliában az infláció is alacsonyabb volt. A Lula-kormány ideje alatt a GDP átlagos növekedése 4%-ot ért el, ami alacsonyabb Argentína és Venezuela ugyanezen időszakban mért növekedésénél, miközben tény az is, hogy évi 5% alatt maradt az inflációs ráta is.⁷

A Lula-kormány népszerűségét nagyrészt annak köszönhette, hogy a kilencvenes években tapasztaltakhoz viszonyítva kevesebb, mint a felére szorította vissza a munkanélküliséget; az átlagbérek 2011-ben végre elérték az 1990. évi szintet; nőtt a társadalmi mobilitás; mérséklődtek a szélsőséges egyenlőtlenségek a jövedelmek között – még ha ezek csak az 1990. év színvonalát érték is utol, s kirívóan igazságtalanok voltak már akkoriban is -; a minimálbér az infláció szintje fölé emelkedett; valamint kiszélesedett a családi segélyezés. A társadalmi igazságtalanságok csökkenése azonban elvezet a társadalmi mobilitás kérdéséhez is.

Egy ország kisebb vagy éppen nagyobb társadalmi kohéziójának bemutatására kétféle társadalmi mobilitási indexet, egy abszolút és egy relatív mutatót szokás figyelembe venni. Az abszolút mutató például egy családfő utolsó munkahelyét veti össze gyermeke első elhelyezkedésé­vel. A relatív mobilitási mutató azt világítja meg, hogy melyek a társadalmi emelkedést eredményező munkahely – és/vagy továbbtanulási lehetőség – megszerzése előtt álló akadályok, s hogy valaki ezáltal alacsonyabb helyzetből feljebb kerül-e, vagy sem. Vagyis különböző társadalmi kör­nyezetből származó fiatalok helyzetét hasonlítja össze egyazon nemze­déken belül. A háború utáni történelmi korszak Brazíliában (1945 és 1973 között) az abszolút társadalmi mobilitásnak kedvezett. Mindez, úgy tűnik, immár visszavonhatatlanul a múlté.⁸

Igaz, hogy a jövedelmek eloszlása kevésbé egyenlőtlen, mint a Lula-kormány idejének elején volt, de ez a mutató csak azoknak a jövedelmére vonatkozik, akik munkájukból élnek. A kiegyenlítődés másrészt éppen úgy magyarázható a kétkezi, fizikai munkából származó átlagjövedelmek növekedésével, mint a magasabb végzettséget igénylő munka átlagjö­vedelmeinek csökkenésével is. A jövedelmek funkcionális elosztásának fejlődése sem tölthet el sok bizakodással. Igaz, hogy a bértömeg arányá­nak a nemzeti gazdagságra vetített hányada visszabillent egy korábbi szintre, de ez még mindig kevesebb, mint 50%, és csak 2011-ben érte el az 1990-es szintet.

A gazdasági növekedés két tényezőre vezethető vissza: részint a fo­gyasztási javak iránti világszintű keresletnövekedésből, részint a belső kereslet növekedéséből fakadt. Ez a javuló hitelkihelyezéssel és munka­bérekkel párosulva a megkönnyebbülés érzetét keltette. E népszerűség azonban nem elegendő Lula baloldali kormánya politikai és társadalmi erőterének magyarázatához.

A nép szavazatainak többségével rendelkezni egy olyan országban, ahol a társadalmi önszerveződés elemi feltételei sem adottak, nem mond el semmit arról, hogy az országnak éppen bal- vagy jobboldali kormánya van-e. Kolumbiában Álvaro Uribe hasonló gazdasági növekedést mutat­hat fel, s ez a brazil Bolsa Familia programra hajazó jövedelemelosztási programok bevezetését tette lehetővé, valamint azt, hogy az elnök maga választhassa meg utódját – miközben minden kétséget kizáróan az övé volt az utóbbi évtized legreakciósabb kormánya egész Latin-Ameriká­ban. Gazdasági konjunktúrák hátán jobboldali kormányok is népszerűvé válhatnak.

Az a Lula, aki az elnöki székbe került, nem az a politikus volt, aki az 1978-1984-es tömegmegmozdulásokat vezette: szerepe immár nem a változtatások lángra lobbantójáé, hanem inkább egyfajta tűzoltóé volt. Lula nem a burzsoázia elnéző magatartása miatt került megválasztásra, hanem azért mert Brazíliában forradalmi helyzet keletkezett, vagy leg­alábbis az ország ebbe az irányba tartott, s a válság nem érte még el azt a pontot, mint Argentínában 2001-ben. Lula azért kerülhetett hatalomra, mert jelenléte a kormányban, az uralkodó osztály egyes éleslátó csoport­jainak véleménye szerint, olyan tényező volt, amivel megelőzhető volt a baj, különösen, ha figyelembe vesszük az évtized elejének latin-amerikai kontextusát, amikor is 2002 elején Venezuelában Chávez az ellene szőtt államcsínykísérletet meghiúsította. A PT 2003-ban, tizennyolc évvel a diktatúra után, nem úgy került hatalomra, ahogyan 1984-ben a munkás és népi támogatottság állította kihívás elé João Figueiredót.⁹

Egészen más volt Jacobo Arbenz esete Guatemalában 1951 és 1954 között, Siles Suazoé és Paz Estenssoroé Bolíviában az 1952-es forra­dalom után, a Velasco Alvaradóhoz csatlakozott katonatiszteké Peruban a hetvenes évek elején, vagy az Allendével szembeni fellépés Chilében 1970-1973 között. Mindegyiküket az imperializmus szervezett támoga­tását élvező fegyveres erők államcsínye döntötte meg. Nem lehetséges az összevetés a nicaraguai Sandinista Front kormányával sem 1979-ben, amely forradalmat indított, és ezért Washingtonból pénzelt katonai invázióval kellett szembenéznie, ami évekig tartó, pusztító háborúba sodorta az országot.

Külön kérdés Lula kormányának hatása a brazil baloldali szakszer­vezeti mozgalomra, amely a hetvenes évtizedben szerveződött meg, s teljesen megváltoztatta az országot. Ami minden vitán felül áll, az az, hogy a baloldal átalakult – ám ez nem csupán brazil nemzeti je­lenség volt. A tupamarók Uruguayban, a sandinisták Nicaraguában, a montonerók Argentínában s a kommunisták mindegyik országban: a latin-amerikai baloldal átalakulása szédületes gyorsasággal ment vég­be, itt-ott néha görcsös félelmek közepette. A PT-vel kapcsolatban álló ágazatok a Fegyveres Erők intézményes tárgyalási csatornáivá váltak, a CUT a FIESP (São Pauló-i Gyáriparosok Szövetsége) tárgyalópartnere lett minden bérmegállapodásra vonatkozó egyeztetésben; és a PCdB (Brazília Kommunista Pártja, amely előbb maoista, majd Albánia-barát szakadárpárt volt) nyilvánosan elismert közvetítővé vált az agrárüzletek lebonyolításában.

Mindennél fontosabb azonban, hogy a Lula-kormány az elmúlt har­minc év – a diktatúra utáni (1985) politikai berendezkedés – legerősebb, szociális szempontból legstabilabb kormányzata volt. Paradox módon, az archaikus elnöki rendszer, amelyet a liberális demokrácia elfogadott, lényegében éppen a PT vezette kormányzás alatt konszolidálódott, hiszen a korábbi – Sarney, Collor, Itamar és Fernando Henrique által vezetett – kormányok idején a politikai válságok állandók voltak.

A reformista ellenzéki Munkáspárt (PT) útja a hatalomhoz

A Munkáspárt megalakulása óta jelentős átalakulásokon ment át, aminek következtében megszűnt a párt osztályjellege. Majdnem egy évtizeddel azután, hogy a kormány élére került, a PT már nem nevezhető sem egyértelműen reformista pártnak, sem pedig független munkáspártnak. A folyamatosság látszatát keltő elnevezés és az alapvetően azonos po­litikai irányvonal megtartása ellenére az 1980-as évek Munkáspártja jó néhány esztendeje nem létezik. Az 1990-es évek derekától, azóta, hogy választási kampányait milliomosok finanszírozzák, a PT nem tekinthető a munkásmozgalom szerves kifejeződésének. A köldökzsinór, amely a pártot születésekor a proletariátushoz kötötte – több százezer áldozat­kész aktivista tevékenysége révén – végképp elszakadt.

Miközben a párt tagjai leginkább a középosztályból kerülnek ki, a mun­kások pedig továbbra is a PT jelöltjeire adják le a legtöbb szavazatot a választások során, a vezetés kemény magja bizalmas kapcsolatokat ápol a brazil burzsoáziával. Egy párt társadalmi jellegének meghatározása bonyolult szempontok alapján történik, a legfontosabb kritérium mégis kétségtelenül az, hogy a párt vezetése mely társadalmi rétegeket kívánja megszólítani és integrálni.

Úgy tűnik, a PT élén állók eléggé érzéketlenné váltak a munkásság által gyakorolt társadalmi nyomással szemben, s ugyanennyire függővé a tőkeérdekektől. A mensalão (havi ellátás) körüli botrány volt az utolsó csepp a pohárban.¹⁰

Brazíliában a hatalom gyakorlása országos szinten mindig is a va­gyonos osztályok vezetőinek és az azok érdekképviseletére létrehozott pártok privilégiuma volt. A vezetésben csak kivételes esetben kaphattak helyet középosztálybeli férfiak (ennél is ritkábban nők).

Geutilo Vargas és Jango¹¹ például, a háború utáni bonapartista rezsim két elnöke – akik a hidegháború első éveiben a nemzeti fejlesztés mel­letti elkötelezettséget képviselték – Rio Grande do Sul-ból¹² származó nagybirtokosok voltak. Befolyásuk alá vonták a szakszervezeteket és a népi szervezeteket, szorosan együttműködtek a Brazil Kommunista Párt (PCB) vezetésével, különösképpen Luis Carlos Prestesszel¹³, ugyanak­kor megtartották a szakszervezetek feletti állami ellenőrzés jogát is. Így tehát a munkások önálló politikai cselekvését populista diskurzus helyet­tesítette, mely nem titkolta a nagyvárosok növekvő tömegeivel fenntartott kapcsolatának paternalista és autoriter jellegét.

Lula elnökké választása világszerte visszhangot váltott ki, s ebből a szempontból párhuzamba állítható Lech Walçsa hatalomra jutásával Len­gyelországban, vagy Nelson Mandeláéval Dél-Afrikában. Ám Lula nem közvetlenül a diktatúra bukását követően került hatalomra Brazíliában, hanem közel húsz évvel később. Megválasztását nem övezte forradalmi hangulat, mint például az MNR (Movimiento Nacionalista Revolucionario, Nemzeti Forradalmi Mozgalom) győzelmét Bolíviában az 1950-es évek­ben, sőt, éppen annak elkerülését volt hivatott biztosítani. Míg Allende kormányát Chilében az Egyesült Államok ellenségnek tekintette, s végül 1973-ban megdöntötte, Lula kormánya az USA támogatását élvezte: legmélyebb válsága közepette, 2005-ben, a mensalão körüli botrány idején George W. Bush megbízottja révén biztosította Brazíliát további támogatásáról.

Brazíliában a polgársághoz, illetve a nagytőkésekhez kötődő művelt középosztályhoz tartozás – vagyis az osztályszempont – egészen az 1970-es évek végéig, a munkásság erőteljesebb fellépéséig, megkerül­hetetlen szűrő volt az országos politikai életbe való bekapcsolódáshoz. Prestes az 1920-as években katonatiszt (tenentista) volt, ami a XX. század eleji Brazíliában kiváltságos társadalmi helyzetet jelentett.

Mindemellett Lula akkor lett a PT vezéregyénisége a nyolcvanas évek­ben, amikor a pártnak – a diktatúrából a demokráciába való tárgyalásos átmenet során – ellenzéki pozícióban kellett megküzdenie az Ulysses Guimarães és Tancredo Neves vezette Brazil Demokratikus Mozgalom Pártjával (PMDB)¹⁴ és Leonel Brizola Demokratikus Munkáspártjával (PDT)¹⁵. Közel 25 évvel az ún. ABC-sztrájkokat követően,¹⁶ Lula egy olyan reformista baloldali párt élén lett brazil elnök, amely azt megelő­zően tizenkét évig vezette a parlamenti ellenzéket a neoliberális jellegű „kiigazítások" sorozatát megvalósító Collor-, Itamar- és F. H. Cardoso-kormányok idején. Hatalomra jutásával lényegében ugyanazokat a pár­tokat tömörítette koalíciós kormányában, amelyek a korábbi kormányokat is támogatták, s a fő prioritás továbbra is az államadósság törlesztése maradt.

A brazil nagytőkések sosem tettek szert akkora profitra, mint Lula elnökségének nyolc éve alatt, s ezt a tényt maga az elnök is elismerte. Elég megemlíteni, hogy ezen időszakban a bankok nyeresége minden korábbi rekordot megdöntött. Vagyis Lula keresztül tudta vinni azt, ami 2001-ben Argentínában a radikális koalíciónak s a De La Rua körül cso­portosuló disszidens peronistáknak nem sikerült: a decemberi felkelést meglovagolva kitartani a Menem és Caballo-féle gazdaságpolitika mellett.

2003 után Brazíliában Lula keresztülvitte az elsődleges többlet módo­sítását, kinevezte a Központi Bank élére Henrique Meirellest, nyugdíj­reformot vezetett be – amit F. H. Cardoso is tervbe vett, de nem tudott megvalósítani -, valamint egy újabb ciklusra az elnöki székben maradt. 2008-ban, a világgazdasági válság idején a brazil elnök megvédte a kapitalizmust a kapitalistáktól: a Brazil Fejlesztési Bank (BNDES) fúziók és felvásárlások finanszírozásával megkezdte nagy nemzeti vállalatok kialakítását.

Bár a Lula-kormány a hivatalból való távozásakor magas, a közvé­lemény-kutatások szerint 80%-os társadalmi támogatottságot élvezett, ez mégsem elegendő kritérium történelmi távlatban való megítéléséhez. A lakosság támogatása alátámasztja azt a véleményt, hogy a Lula-kormány eleget tett a társadalmi elvárásoknak. A történelem iróniája ugyanakkor, hogy a reformizmus éppen egy olyan időszakban került hatalomra Brazíliában, amikor a burzsoázia hajthatatlansága miatt a reformpolitika – vagyis a kormányozhatóságot biztosító erők – mozgás­tere rendkívül szűk volt.

A Lula-éra majdhogynem haladó reformok nélküli, ugyanakkor számos reakciós reformot hozó időszak volt, amely azonban az előző kormá­nyokhoz képest kétségtelenül stabilabb kormányzást eredményezett. A haladó reformok közül mindenképpen említést érdemel a minimálbér­nek az inflációnál nagyobb mértékű emelése, a retrográd változások közül pedig a társadalombiztosítás átalakítása.

A legfontosabb azonban a Fernando Henrique Cardoso kormányától megörökölt és az IMF által felügyelt, három lábon álló gazdaságpoliti­ka fenntartása volt. Biztosítani kellett, hogy 1. az elsődleges többlet a GDP 3%-a feletti értéket érjen el; 2. a reál árfolyama 2 R$=1 USD körül stabilizálódjon; 3. az éves infláció pedig 5% alatt maradjon. A 2008-as válságot megelőzően a világgazdaság kedvező áramlatainak meglo­vagolása és a befektetőket megnyugtató neoliberális opció elegendő volt ahhoz, hogy Brazília – Kína után – a dollár, az euró, a font sterling és a svájci frank legfőbb célállomásává váljon a periférián. Lehetőség kínálkozott arra is, hogy az ország történetének addigi legnagyobb tar­talékait halmozza fel, több mint 350 milliárd USD értékben. Ugyanakkor Brazília továbbra is alapvetően nyersanyag-exportőr ország maradt. Kiviteli termékei: a szójabab, a narancs és a vasérc, de egyre nagyobb szerepe van a kőolajnak is, mint korábban a cukornak, az aranynak, a guminak vagy a kávénak.

Lula kormánya élvezte az egyszerű emberek rokonszenvét, de a Nem­zeti Kongresszus, a bíróságok, a média, a szomszéd országok kormányai és a nagy imperialista központok támogatását is. Mivel a jobboldali ellen­zéknek képviselői voltak számos szövetségi állam kormányában és helyi önkormányzatban, együttműködött a központi kormányzattal. A baloldali ellenzék vagy együtt kormányzott a PT-vel, vagy pedig tevékenysége a diák- és munkásmozgalmak által megtestesített ellenállásra korlátozódott – egy olyan időszakban, amely a népi kezdeményezéseket igyekezett elfojtani. 2005-ben súlyos korrupciós botrány rázta meg a kormányt, ám a PT és Lula a pártvezetés megújításával sértetlenül keveredett ki a poli­tikai válságból. Ezt követően az ország a 2008-as világgazdasági válság okozta sokkhatást is elszenvedte, a kormány pozíciója azonban a 2009. évi gazdasági stagnálás ellenére sértetlen maradt. Mindez a rendszer imponáló alkalmazkodóképességének bizonyítéka volt.

Lula képes volt olyan politikai környezetet kialakítani, amelyet tár­sadalmi béke övezett a nagyvárosokban és vidéken egyaránt, sikerült megszólítania a munkásosztályt, a fiatalokat, a szervezetlen tömegeket s még azt a középosztályt is, amelyet az őt megelőző kormányok nem voltak képesek integrálni. Az eredmény azonban – összességében – ki­ábrándító, minthogy egyértelműen regresszív tendenciát mutat.

A liberális-demokratikus rezsim a koalíciós elnöki rendszer olyan sajátos formáját szilárdította meg, amelyet legalább négy, jellemzően reakciós torzulással írhatunk le:

a) a fegyveres erők autonómiájának sértetlen átmentése; mégpedig azon fegyveres erőké, amelyek két évtizeden át gyakorolták a hatalmat Brazíliában, s ellenzik a diktatúra éveiről szóló levéltári dokumentumok­hoz való szabad hozzáférést, így igyekezvén elkerülni az elkövetett bűncselekményekért való felelősségre vonást;

b) a kétkamarás rendszer tovább élése mint a föderatív paktum eredménye; a szenátus sajátos szűrőszerepe a társadalmi nyomásgya­korlást kifejező szavazások; az elnök újraválaszthatósága egy második periódusra;

c) a világ egyik legdrágább választási rendszerének fenntartása, aminek finanszírozását legális és illegális formában a nagyvállalatok biztosítják;

d) a média és kommunikáció világában a mintegy fél tucat gazdasági csoportosulás által uralt monopolhelyzet fenntartása; a Globo televíziós és rádiós szolgáltató cég hegemóniája.

Fontos fejlemény a konzervatív konszolidáció irányába való elmozdu­lás a PT és a PSDB körüli csoportosulások esetében.

Az 1990-es évek végén Brazília követte a latin-amerikai liberális­-demokratikus rezsimek egyre növekvő destabilizációs tendenciáját, jóllehet valamivel lassabban, mint Venezuela, Argentína, Ecuador vagy Bolívia, ahol a neoliberális kiigazítások terhei társadalmilag elviselhetet­lenné váltak. A több mint egy évtizednyi hiperinfláció után a monetáris stabilizáció szusszanásnyi (néhány évnyi) levegővételt biztosított F. H. Cardoso és Menem kormányainak, ám az alsóbb társadalmi osztályok (s részben a középosztály) elégedetlensége és ellehetetlenülése foko­zódott, s úgy tűnt, a kormányok nem találják a gazdasági stagnálásból kivezető utat: nőtt a munkanélküliség, a bérek reálértéke csökkent, a korrupciós botrányok pedig csak tetőzték a privatizációs ügyletek miatti elégedetlenséget. A gazdaságban az ipar szerepének csökkentése és a privatizáció egyfajta újragyarmatosítási folyamat benyomását keltették, aminek csúcspontját az Amerikai Szabad Kereskedelmi Megállapodás (ALCA) aláírása jelentette volna.

A társadalmi elégedetlenség radikalizálódását s egyfajta forradalom előtti állapot kirajzolódását figyelhetjük meg. Ez a tendencia számos más országban is jelentkezett, ahol óriási tömegmegmozdulások vetettek véget a gyűlölt, megbízatásukat nem teljesítő kormányok hatalmának. Ám nem Brazíliában! Itt F. H. Cardoso politikájának kifulladása Lula meg­választását készítette elő. Az osztályok közötti erőviszonyok alakulása napjainkban a munkásosztály kárára halad előre. Úgy tűnik, a nagy­tőkések levetkőzték szégyenérzetüket: növekvő jólétüket hivalkodóan közszemlére teszik; évről évre egyre több brazil milliomos gazdagítja a nemzetközi listákat. A polgárság újraegyesült, a középosztály egyértelmű­en a rendszerhez „húz", míg a munkásság elvesztette önmagába vetett reményét s hitét, hogy képes antikapitalista törekvéseinek megvalósításá­ra. Furcsa paradoxon: a brazil történelem első baloldali kormánya – közel egy évtizede már – jobbra tolódott.

Lula kormánya és az imperializmus viszonya inkább Wałęsa és Mandela politikájára emlékeztet, mintsem Allendéére

Nem szabad egy kormányt annak alapján megítélni, amit önmagáról gondol vagy állít, hanem csakis aszerint, amit tesz. Minden politikai analízis szükségszerű eleme a kételkedés, a látszat megkérdőjelezése. Nem várható el korunk vezető politikusaitól saját teljesítőképességük határainak kritikai szemlélete.

A Lula-kormányzat teljesítményének elemzése nem teszi lehetővé történelmi analógiák felállítását. Az 1989-1991-et követő új, nyitottság jellemezte történelmi korszakban, vagyis a kapitalista restauráció és a Szovjetunió felbomlása után, a periferikus országok osztály-együttműkö­dést megvalósító kormányainak többsége a hidegháború alatti formáktól igen eltérő jelleget öltött. Bár Lula kormányzásának alaposabb megértése céljából támaszkodhatunk a lengyel Walçsa (1990-1995) és a dél-afri­kai Mandela (1994-1999) tapasztalataira, ám ezek a párhuzamok csak fenntartásokkal alkalmazhatók.

Lula 2002-ben, 11 évvel a Szovjetunió felbomlása után került az elnöki székbe, teljesen új történelmi korszakban, amikorra a kapitalista restau­ráció már befejeződött. A mérvadó elemzésnek külön kell választania a búzát az ocsútól, s az értékeléskor szigorúnak kell lennie. Ha az elemzés marxista ihletettségű, az időszak vizsgálatát annak osztályjellegére s a tár­sadalmi nyomásokra tekintettel kell kontextualizálnia. A vezetők osztályere­dete azonban önmagában nem ad magyarázatot társadalmi pozíciójukra.

Nem vitás, hogy Lula apparátusa különböző társadalmi osztályok együttműködésén nyugvó kormány volt, vagyis egy sui generis, atipikus polgári kormányzat. Az a Munkáspárt irányította ugyanis, amely 1980-ban mindennemű burzsoá elemet mellőzve született meg, s amely 2002-re egy alapvetően más programmal rendelkező párttá vált.

A Lula-kormányzat jelentőségének történelmi megítélése terén alapve­tően két szemléletmód feszül egymásnak. Az egyik szerint mindenképpen elismerést érdemel, hogy sikerült mérsékelnie az országban uralkodó mélyszegénységet és társadalmi egyenlőtlenségeket. Lula a brazil gazdaság fenntartható növekedésének új ciklusát indította el, fokozta az ország aktív világpiaci beilleszkedését, s ezáltal javította Brazília pozícióját a nemzetközi küzdőtéren. Még ennél is fontosabb eredménye azonban, hogy a munkásosztály egy részét a középosztályba emelte fel. Az új középosztály témája mind Brazíliában, mind Uruguayban – a Tabaré Vasquez és José Mujica nevével fémjelzett Széles Front (Frente Ampla) esetében – igen ellentmondásos elmélet eredménye.¹⁷

Lula legfőbb célkitűzésének azt tekintette, hogy megszilárdítsa a demokratikus választási rendszert egy olyan periferikus kapitalista országban, amelyben – Argentínához, Venezuelához, Bolíviához és Ecuadorhoz hasonlóan – forradalmi helyzet érlelődött. Lulának sikerült ezt a tendenciát megállítania és megfordítania; hogy pontosan mikor s hogyan – ez közelebbi elemzést érdemel. A brazil elnök bevezette a Bolsa Família (családi ellátás) rendszerét, méghozzá a kísérletinek szánt helyi kormányzati szintnél jóval szélesebb körben, s ez nagyban erősí­tette Lula elismertségét és támogatottságát a szervezetlen, munkásság „alatti" (szubproletár) társadalmi körökben. A Bolsa Família által a korábbi minimális, sürgősségi jellegű juttatások tartós társadalmi támogatási rendszerré alakultak át, ez azonban összességében nem volt elegendő arra, hogy megszüntesse a mélyszegénységet s tartósan csökkentse a szociális egyenlőtlenségeket. A kompenzációs jellegű szociálpolitika a közpolitika csupán korlátozott formája, amit fő védelmezői is elismernek. Ha egy, a Bolsa Famíliához hasonlatos programot sikerül is fenntartani a következő fél évszázadban, önmagában aligha lesz képes átalakítani a jövedelemmegoszlás struktúráját Brazíliában, s nem lesz alkalmas arra, hogy több évtizedre kiterjedő politikai stratégiaként funkcionáljon.¹⁸

El kell ismerni, hogy a Lula-kormányzat értékelése nem egyszerű fel­adat, hiszen teljesen új politikai jelenségről van szó. Történeti analógiák csak korlátozottan alkalmazhatók annak megértéséhez, mi történt való­jában Lula elnökségének nyolc éve alatt Brazíliában. A történeti-politikai elemzés számára az új jelenségek vizsgálata különösen nehéz, mivel újszerűségük nem teszi lehetővé meglévő referenciák alkalmazását.

Lula kormányának történelmi eredetisége alighanem abban áll, hogy elsőként valósította meg az osztályok együttműködését egy olyan peri­ferikus országban, amelyet a nemzetközi küzdőtéren uralkodó államok kormányai nem tekintettek ellenségnek. Sőt, Lula egyértelműen élvezte Washington, Párizs, London, Berlin és Tokió támogatását is. Az olyan kormányoknak, mint a két legnagyobb proletárpárt (a szocialista és a kommunista párt) támogatását is élvező Allende-kormány 1970-ben Chilében, vagy a Sandinista Front által segített Ortega-kabinet Nicara­guában, más sors rendeltetett. Különböző osztály-összetételüknél fogva eltérő történelmi tapasztalatot képviselnek az olyan országok kormányai, mint a guatemalai Arbens vagy az argentin Peron, de még az ötvenes­-hatvanas évek Getúlio Vargas vagy Jango vezette brazil kormányai is. A megdöntésüket célul kitűző burzsoá konspiráció, élvezve az imperia­lizmus támogatását, nyíltan szerveződött.

Az 1945 és 1989 közötti hidegháborús időszakban Washingtonban még azokat a kormányokat sem nézték jó szemmel, amelyeket polgári vezetők és pártok alkottak – vagyis a kapitalizmus fennmaradását szolgálták -, ha nacionalista törekvéseket képviseltek, vagy élvezték a proletariátus és népi tömegek támogatását. Az USA politikája kivétel nélkül az efféle kormányok megdöntését célozta, akár a nemzetközi elszigetelés eszközével, akár államcsíny vagy titkos összeesküvések útján. Hol autoriter, hol populista jelzővel illeték őket. A Washingtonhoz való feltétel nélküli igazodás követelményének nem teljesítése nyílt re­torziót eredményezett.

Lula kormánya nagy népszerűségnek örvendett hivatalának nyolc éve alatt, ugyanakkor bármely kritériumok szerint is szemléljük, nem tekinthe­tünk rá úgy, mint a munkásság kormányára. Egy mélyebb vagy legalábbis kiegyensúlyozott elemzésnek Lula működéséről arra a következtetésre kell jutnia, hogy az egy szinte reformok nélküli reformista kísérlet volt, mely sikeresen használta ki a kedvező, ugyanakkor múlékony nemzet­közi konjunktúrát. A kedvezőtlen erőviszonyokra való hivatkozás csupán alibiként szolgál azok számára, akik a Lula-kormányzat konzervatív stra­tégiáját próbálják igazolni azzal, hogy szerintük egyszerűen nem volt más járható út. Az efféle alibi gyenge lábakon áll. Számos példa szolgál annak igazolására ugyanis, hogy Lula kormánya alapvetően reakciós kabinet volt: szigorú – a F. H. Cardoso idején a Brazil Szociáldemokrata Párt (PSDB) által levezényeltnél is szigorúbb – fiskális kiigazítás; a Nemzeti Gazdaságfejlesztési Bank (BNDES), az ország első számú fejlesztési bankja által nagyvállalatok számára nyújtott támogatások; közpénzek átcsoportosítása a magán felsőoktatási rendszerbe; a privatizációs hullám folytatása, ezúttal állami/magán partnerségek formájában; a tengeri kőolajkészletek elárverezése a külföldiek javára; a transzgének engedélyezése, kedvező helyzetbe hozva ezzel a növényvédőszereket gyártó multinacionális cégeket; a Belo Monte-i vízerőmű megépítése Amazóniában; csapatok küldése Haitire stb.

A történelem arra tanít, hogy a múlt lehetőségek tárháza. Mindig több lehetséges út kínálkozik, ám – mint ahogy Gramsci írja – eddig kevés jó tanuló akadt.

Fordította: Racs Marianna

A szerző által az Eszmélet rendelkezésére bocsátott tanulmány.

Jegyzetek

¹ A Lula néven ismert Luiz Inácio da Silva vasipari munkás és szakszervezeti vezető volt. 2002-ben választották meg Brazília elnökévé, s tisztségét 2010 végéig töltötte be. Az éhséget és nyomort is átélő, nyolcgyermekes, írástu­datlan földműves szülőknek hetedik gyermekeként született az ország észak­keleti Pernambuco tartományának legszegényebb vidékén. 1966-ban vették fel a São Paulo Állam-beli iparvidék egyik fémipari nagyvállalatához, a São Bernardo do Campóban működő, Villares Művekbe. 1972-ben választották meg a São Bernardo do Campo e Diademában működő vasasszakszervezet első titkárának. Megválasztása után függetlenítették, és felhagyott régebbi munkavégzésével. 1975-ben választották meg ugyanennek a szakszervezet­nek az elnökévé. Mint a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kitört és szervezett vasassztrájkok vezetőjét bebörtönözték, felfüggesztették szakszervezeti vezetői tisztségéből, s a Nemzetbiztonsági Törvény alapján elítélték. Lula a PT, a katonai diktatúra elleni harc munkásszárnyát vezető párt egyik megalapítója volt 1980-ban. Az 1960 óta első közvetlen elnökválasztáson, 1989-ben nem csak belevetette magát a választási küzdelmekbe, de sokakat meg is lepett azzal, hogy annak második fordulójáig is eljutott Fernando Collor kihívójaként (aki végül egy jobbközép választási koalíció jelöltjeként elnyerte az elnöki mandátumot), úgy, hogy legyőzte ehhez Leonel Brizolát, a PDT (Demok­ratikus Munkapárt) jelöltjét. Lula harcba szállt az elnöki székért az 1994-es és a 1998-as választásokon Fernando Henrique Cardosóval, de a PSDB (Brazil Szociáldemokrata Párt) jelöltjével szemben alulmaradt. A 2002-es választást azonban már megnyerte ugyanennek a pártnak (PSDB) a jelöltje, José Serra ellenében. A további életrajzi elemekhez lásd: http://www.institutolula.org/. (Letöltés: 2012. november 28.)

² A hetvenes évek az 1964-ben hatalomra jutott katonai diktatúra elleni harc kö­rülményei között értelmezhetők. A diktatórikus rendszer egyetlen politikai erőt, a liberális polgári vezetés alatt álló MDB-t (Brazil Demokrata Mozgalom) tűrte meg, amelyben ott működött mindkét kommunista párt (a nagyobb, szovjet­barát és az ekkor éppen albán-vonalas) egyaránt. Történetileg visszatekintve, a munkáspártok Brazíliában csak nagyon rövid ideig és megszakításokkal működhettek törvényesen, így a PCB (Brazil Kommunista Párt) is csak 1945 és 1948 között. A PT már alapításakor keményen fellépett a diktatúra ellen és a törvényesség monopóliumát élvező MDB-re veszélyt jelentett. A PT öt különböző politikai hagyomány eredőjeként azzal a céllal alakult meg, hogy a munkásság érdekeit önállóan képviselő és törvényes politikai pártként működ­jön. Az áramlatok közül az első és legfontosabb irányvonalat a szakszervezeti vezetők – a vasipar, a bankszektor, a közalkalmazotti-pedagógus szektor, az olajmunkások és a proletariátus más szervezett erőinek szakszervezeti ve­zetői – jelentették. A második csoportba az egyházi aktivisták tartoztak, olyan katolikusok, akik a felszabadítási teológiához csatlakoztak, és akik a városok lakónegyedeinek népi mozgalmaiban voltak aktívabbak. A harmadik csoportot azoknak a szervezeteknek maradványai képezték, amelyek a diktatúraellenes küzdelemben a fegyveres harcot választották 1964 és 1977 között. A résztvevők negyedik körét a baloldali szociáldemokrata értelmiségiek alkották, akik úgy vélekedtek, hogy az angol Munkáspárt vagy akár az Olasz Kommunista Párt (PCI) mintájára létjogosultsága van egy reformista pártnak is. Végezetül volt még három olyan fiatal és „ártatlan" trockista szervezet a résztvevők között, amelyek ténylegesen sokkal kisebb létszámúnak bizonyultak, mint amilyennek tűntek. A PT alapításától kezdve elutasította a hivatalos és bürokratikus szak­szervezeti vezetést, amelyet viszont a diktatúra elfogadott.

³ A nyolcvanas években létrejött a fiatal, többségében szakszervezeti tagokból és diákokból álló, elkötelezett aktivistáknak egy néhány százezres élcsapata. Az ő elkötelezettségük döntő volt a PT és a CUT felépítésében, s 1995-ig nagy részük igen aktív maradt. Az 1994-es választási vereségtől és a kőolajipari mun­kások 1995-ös sztrájkjától kezdődően azonban erejük demoralizálódott, majd meg is szűnt aktív, militáns részvételük. A szervezetben maradtak nagy része a PT irányzatain belül talált magának működési teret, többnyire a José Dirceu vezette lulista áramlatban, és professzionalizálódott a több ezer elérhetővé és betölthetővé vált parlamenti titkársági és helyi kormányzati tisztségekben.

⁴ Az 2010-es népszámlálás adatai szerint a 190 milliós Brazíliában harmincmillióan éltek vidéken, tehát a lakosság körülbelül 85%-a vált városlakó népességgé. A vidékről a városba történő tömeges betelepülés az 1950-1980 közötti év­tizedekben volt különösen dinamikus. A gazdaságilag aktív népességet 95 millióra becsülték, amiből a munkásosztály nagyjából 15 milliós volt akkoriban. Brazíliában eközben a termékenységi ráta erőteljesen lecsökkent, 2000-től az egy nőre vetített 2,38-ról 2010-re 1,90-re, de ugyanez a mutató 1950-ben még 6 gyermek/nő volt. A lakosság iskolázottsági szintje jelentősen emelkedett: az 1980-as három elvégzett osztályról 2010-re 7,3-ra. Azoknak aránya, akik be­fejezték felsőfokú tanulmányaikat, 4,4%-ról 7,95%-ra nőtt. Ezek az adatsorok elérhetők: http://www.ibge.gov.br/home/. (Letöltés: 2012. november.)

⁵ Getúlio Vargas (1882 -1954 ) a Brazil Köztársaság egész XX. századi törté­nelmének legbefolyásosabb elnöke volt. Két különböző időszakban volt kormá­nyon: 1930-1945, illetve 1950 és 1954 között. Vargas az „1930-as Forradalom" vezére volt, ami az ún. oligarchikus köztársaság időszakának véget vető katonai felkelést követően a válságba kerülő és egymást váltó São Pauló-i, illetve Minas Gerais-i agrár-polgári rezsimet váltotta fel. 1937 és 1945 között, az ún. új állam időszakát vezette be, miután egy önmaga elleni államcsínyt hajtott végre, ami egy fasisztoid diktatórikus rendszert eredményezetett. Vargas 1951-től 1954-ig, amikor is öngyilkos lett, újra kormányra került Brazíliában. Ebben a második időszakban Vargasnak, ugyanúgy, mint Argentínában Perónnak, szembe kellett fordulnia a többségben lévő, az Egyesült Államok érdekeinek képviseletében összefogó polgári politikai frakciókkal. Vargas hosszú bonapartista berendezke-dési korszaka egybeesett Brazília látványos átalakulásával, amelynek során egy kései agrár-Brazíliából az ország a periferikus kapitalizmus legiparosodottabb és legvárosiasodóbb társadalmává vált.

⁶ José Dirceu a PT belső, Lula-párti irányvonalának vezéralakja volt. Lulát váltotta a PT elnöki székében. 1968-ban diákvezető, akit, az UNE (Országos Diák Unió) kongresszusának szervezése miatt és alatt tartóztattak le. 1969 szeptemberében deportálták az országból, és Mexikóba távozhatott a foglyul ejtett észak-amerikai nagykövet szabadon bocsátásának a fejében. Később kivándorolt Kubába. Egy plasztikai műtét és nevének megváltoztatása után tért vissza Brazíliába, hogy fel ne ismerhessék. A STF (Szövetségi Legfelsőbb Bíróság) a „havi apanázs" néven ismert pártfinanszírozási botrány után 2006-ban elítélte.

⁷ A legfontosabb gazdasági és társadalmi mérőszámok és adatok elérhetők az IBGE (Brazil Földrajzi és Statisztikai Hivatal) honlapján: http://www.ibge.gov. br/home/. A 2010-es népszámlálással kapcsolatos információk pedig az alábbi elérhetőségen:

http://www.ibge.gov.br/censo2010/primeiros_dados_divulgados/index.php (Letöltés: 2012 november.)

⁸ A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének a kérdését nagy viták kísérik. Egy kiváló tanulmány olvasható Reinaldo Gonçalves, az UFRJ (Rio de Janeiró-i Szövetségi Egyetem) Gazdasági Intézetének munkatársa tollából: http://www.ie.ufrj.br/hpp/intranet/pdfs/reducao_da_desigualdade_da_renda_ governo_lula_analise_comparativa_reinaldo_goncalves_20_junho.pdf. (Letöltés 2012 november.)

⁹ Egy érdekfeszítő könyv a PT-n belül lezajlott változásokról Chico (Francisco) de Oliveira műve: Crítica à razão dualista. O ornitorrinco. São Paulo, Boitempo, 2003.

¹⁰ Az ún. havi ellátás (mensalão) körüli felháborodás derített fényt egy kifinomult illegális választási finanszírozási rendszer létezésére. Ez volt a kettes számú pénztárként (caixa 2) ismert jelenség Brazíliában: például a sikkasztás és a Kongresszusban a kormányzati támogatást biztosító parlamenti frakciók szava­zatainak megvásárlása. A PT vezetése nemcsak azt volt kénytelen beismerni, miként finanszírozták a pártot a Brazília legnagyobb monopóliumaiként ismert nagybankok, építőipari vállalatok és reklámcégek illegális adományaiból, hanem azt is, hogyan bérelt fel politikai pártokat a kormányzásban való részvétel vonzó ígéretével. A pénz, mégpedig közpénz, teljes mértékben átvette a korábbi népi szerveződés és mozgósítás szerepét a politikai életben. A brazil Munkáspárt politikai vezetését 2005-ben, a mensalão körüli botrány kirobbanását követően, Lula és nem utolsósorban a párt által vezetett koalíciós kormány megmentése érdekében „lefejezték" és kicserélték. José Dirceu – aki a prezidenciális rend­szer „miniszterelnökeként" esélyes lett volna a későbbi elnökjelölti posztra is – a botrány következtében közéleti személyiségként és politikailag teljes mértékben ellehetetlenült – ám megmentette Lulát.

¹¹ João Goulart, brazil elnök (1961-1964 között). (A ford.)

¹² Dél-brazil állam. (A ford.)

¹³ A brazil tiszti (tenentista) mozgalom egyik vezetője az 1920-as években, mar­xista politikus, a brazil KP fontos alakja. (A ford.)

¹⁴ Partido do Movimento Democrático Brasileiro.

¹⁵ Partido Democrático Trabalhista.

¹⁶ Santo André, São Bernardo do Campo e São Caetano do Sul (S. Pauló-i állam) városokban zaljó fémipari dolgozók sztrájkhulláma 1979-ben. (A ford.)

¹⁷ Macelo Neri érdekes írásokkal bír a témában: A nova classe média, o lado brilhante dos pobres c. műve online is elérhető: http://www.cps.fgv.br/ibrecps/ ncm2010/NCM_Pesquisa_FORMATADA.pdf (letöltés: 2012. november).

¹⁸ Érdekes leírása annak, hogyan alakult át a petizmus lulizmussá, a kormány volt szóvivőjének tollából: Singer, Andre: Os sentidos do lulismo, reforma gradual e pacto conservador. São Paulo, 2012, Companhia das Letras. http://www. companhiadasletras.com.br/trechos/13393.pdf. (Letöltés: 2012. november.)

Az 1960-as és 70-es évek fordulója után kibontakozott a kapitalizmus egy új szakasza, amelyet leggyakrabban globalizációnak, pontosabb kifejezést keresve pedig hol transznacionális monopolkapitalizmusnak (Rozsnyai 2002; Farkas 2002), hol újkapitalizmusnak (Szalai 2006) nevez­nek, de amelynek kétségtelenül sajátossága a transznacionális vállalatok dominanciája, az ezen felépülő „nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuper­struktúra” (Szalai 2003; Szigeti 2005) és az ennek megfelelő neoliberális gazdaságpolitika az azt kiszolgáló neo­konzervativiz­mussal együtt.

Ez az új világrend azonban egyszersmind megváltoztatta a tőke értékesülés ciklusainak lezajlását is. A centrum tőkéje a transznacionális vállalati hálózatok és a szabad tőkeallokáció jóvoltából immár közvetlenül és folyamatosan bekapcsolta e ciklusokba a periféria országait. E válto­zás következményei különösen jól kirajzolódnak Latin-Amerika országai­nak gazdaságtörténetén, amelyek közül Brazíliát fogjuk röviden bemu­tatni. Előbb azonban szükséges egy kis elméleti kitérőt tennünk, hogy vázoljuk a globalizációra jellemző tőkemegtérülési ciklusok sajátosságát.

1. A tőkemegtérülési ciklus globalizációja

1. 1. A tőkemegtérülési ciklus általában

A profitért folyó verseny alfája az egységnyi termékköltség folytonos leszorításának parancsa. Ez hajtja előre az innovációt, a technológia fejlesztését. Az egységnyi költség a termelékenyebb technológia alkal­mazásával csökkenthető.

Alapesetben a tőkemegtérülési ciklus a következőképpen zajlik. Egy körforgásról van szó, amelyben a szándék az eredményben mindig a maga ellenkezőjébe fordul. Mindegy, hogy ezt a körforgást melyik pontján kezdjük bemutatni.¹

Legyen a kiindulópont a jó konjunktúra, amelyben egy adott általános termelékenységi szinten (egy uralkodó „technológiai paradigmán”) a termelés folyamatos bővítése zajlik. Vállalatok születnek, nő a foglalkoz­tatás, emelkednek a bérek, nő a kereslet, a vállalatok árbevétele, profitjuk tömege is. Emelkednek az árak, gyorsul az infláció. Egy ilyen helyzetben jó alkalom kínálkozik piaci előny szerzésére.

Valahol egy vállalat új, termelékenyebb technológiát vezet be, „innovál”. A nagyobb termelékenységű technológia lehetővé teszi számára, hogy termékeit kevesebb élőmunkával, azaz kevesebb dolgozó alkalmazásá­val, aránylag kisebb bérköltséggel állítsa elő, miközben a piaci árak az ekkor még általános, régebbi, kevésbé termelékeny technológia maga­sabb költségeihez igazodnak. Ezáltal az átlagos piaci szinthez képest emeli profitrátáját (befektetett tőkéje jutó nyereségét), azaz extraprofitot realizál. Mivel az alacsonyabb egységköltség lehetővé teszi számára az árversenyt, vállalatunk képes arra is, hogy más termelőket kiszorítson a piacról. Így nemcsak profitrátája emelkedik a többiekhez képest, de piaci részesedésének növekedésével profitjának tömege is nő. Nagyobb foglalkoztatás igényű termelést szorít ki kisebb foglalkoztatás igényű termeléssel. Nagyobb bérköltségű termelést cserél fel kisebb bérkölt­ségűvel. Ezáltal csökkenti az összes piaci keresletet, ám még csak elenyésző mértékben, ráadásul úgy, hogy versenyelőnye miatt vállalatunk értékesítési lehetőségei még javulnak is!

Mivel azonban a verseny szorításában más tőkék is innoválnak – alkal­mazzák a modernebb technológiát – hólabdaszerűen beindul egy inno­vációs folyamat. Az általános jó konjunktúra mind több tőkét kényszerít az innovációs-megújító táncba. E periódust a tőkemegtérülési ciklus intenzív szakaszának nevezzük.

A régi tőkék folyamatosan elértéktelenednek, miközben terjed az újabb – termelékenyebb – technológia, amelynek élőmunka-igénye, egységnyi bérköltsége kisebb. Ez elbocsátásokkal, illetve a korábbiakhoz képest kisebb foglalkoztatás növekedéssel jár. A munkaerőigény csökkenése (a munkanélküliség növekedése) leszorítja a béreket (azok abszolút vagy „csak” a befektetett tőke egységére jutó szintjét). A folyamatban lassan elapad a piaci kereslet, a korábbi technológiával előállított termékek értékesítése egyre kisebb profitot hoz, majd – az áraknak a régi tech­nológián alapuló tőkék költségei alá süllyedésével – lehetetlenné válik. A konjunktúra fordulóponthoz érkezik. A régi technológiával dolgozó tőkék termelése befullad, elbocsátások következnek, ami elapasztja a keres­letet, leszorítja az árakat és a béreket, és ezzel további tőkéket dönt be. Kirobban a válság, a schumpeteri „teremtő rombolás”. A csökkenő árak elolvasztják a kezdetben innováló tőkék extraprofitját, és eredményül ott hagyják nekik a magasabb gépesítettségből (magasabb szerves össze-tételből²) adódó alacsonyabb, a korábbi technológiához tartozónál kisebb profitrátát. A kezdeti törekvés a profitráta megemelésére a végkifejletben a profitráta csökkenését eredményezi. (Ezt a fajta összefüggést nevezi Hegel „az ész cselének”.)

A versenyképtelen tőkék korábbi profitjukat nem tudják ismét profitot eredményező termelésbe forgatni: tőkefelesleg keletkezik, amely pusz­tulásra ítéltetett. Csakhogy e tőkefelesleg pénz formájában a bankokban hever, ahonnan olcsó hitel formájában visszaáramlik a piacra, megnöveli a keresletet, időlegesen ismét nyereségessé teszi a beruházásokat, és ezzel elnyújtja az életképtelen tőkék agóniáját. Bár a reális kereslet, a bérek, alacsonyak, a hitelből táplált „pszeudo” keresletre újabb beruhá­zások épülnek. Az új értéken belüli bérarány csökkenés kereslethiányt és így válságot okozó hatása egy időre eltűnik a reménybeli (ám soha nem realizálódó) jövőbeli keresetekből előrehozott vásárlások szőnyege alatt. Az áremelkedés üteme ismét felgyorsul. A piaci ösztönösségre épülő rendszerben mindenki elégedett, a kormányok is, akik a termelés korábbi lassulását érzékelve maguk is ösztönzik a hitelezést. Holott ilyenkor zajlik a válságfelhalmozás: a régi, elavult struktúrák életben tar­tása, sőt bővítése, és a termelés alapjainak általános megújítását jelentő struktúraváltás késleltetése.

Azonban a hitelre épülő piacok is telítődnek egyszer, az eladatlan árukészletek felduzzadnak. A válságot okozó tőkefelesleg árufelesleg és hitelválság formájában tör a felszínre. A hitelezéssel a tőkeveszteség, a tőke pusztulásra ítélt részének terhe átkerül a bérből, fizetésből, segély­ből, nyugdíjból élők, illetve egyéb adósok (gyengébb vállalatok), majd a válságkezelő állam (s onnan vissza az előbbiek) oldalára.

A válságban végül is megsemmisülnek a versenyképtelen tőkék, az elbukó vállalatokat értékük alatt felvásárolják az erősebb tőkék, meg­mentve használható részeiket (pl. épület, infrastruktúra, nem elkopott tőkeelemek), a munkanélküliség megugrik, a bérek zuhanórepülése és az adósságterhek miatt csökkenő kereslet lenyomja az új technológiák árát is. A tőkefölösleg a válságban egy idő után felszívódik, a nyomott árakon ismét lehet és érdemes új beruházásokba kezdeni: a termelő­eszközök olcsóak, a bérek alacsonyak, a szakszervezetek gyengék, a munkanélküliség miatt a foglalkoztatottak intenzívebb munkára sarkall­hatók, ami tovább csökkenti az egységnyi munka árát. A profitkilátások tehát jók. Megindulnak a beruházások, beindul az új technológia extenzív kiterjesztése: nő a foglalkoztatás, a kereslet, egyre több tőke képes be­kapcsolódni a konjunktúrába. Fellendül az extenzív szakasz, és vele a bér- és árnövekedés. Visszaérkeztünk kiindulópontunkhoz…

1. 2. A tőkemegtérülési ciklus módosulása a globalizációban

Az 1970-es évekkel beköszöntött „globalizációban”, a tőkeáramlásnak kedvező neoliberális gazdaságpolitika elterjedésével a ciklusnak ez a fent ismertetett lefolyása módosult. A tőkekivitel nemzetközi hierarchiát tápláló jellegét már régen megfigyelték (Akamatsu 1962; Kojima 2000), a centrum-periféria viszonyok ehhez és az áruforgalomhoz tartozó értékáramlási folyamatait pedig több-kevesebb vonatkozásában már sokan bemutatták,³ de a globális tőke értékesülési ciklus összefoglaló kifejtésének érdeme Rozsnyai Erviné (Rozsnyai 2002).

A módosulás lényege, hogy a ciklus intenzív és extenzív szakasza tér­ben szétválik, időben viszont összecsúszik. A centrumban folyamatos az intenzív szakasz (a technológiai vezető szerep), amely azonban a transz­nacionális vállalatok hálózatán keresztül és a fejlettségi különbségekből sarjadó piaci lehetőségek révén már a fellendülés kezdetén a periférián kibontakozó extenzív szakasszal párosul. A centrumban felgyorsul az innováció, innováció innovációt követ, a bér- és áremelkedés, így az infláció is mérsékelt, miközben a második és harmadik vonalú techno­lógiákat az alacsonyabb bérű országokban eszközölt tőkebefektetések révén folytonosan új életre keltik. Ami már elavult és kevés profitot hoz a centrumban, az magasabb profitrátával állítható elő a perifériákon, és az így nyert extraprofitból újabb innovációra nyílik lehetőség a centrumban. A periférián az extenzív szakasz versenyképességet morzsoló hatásai, nevezetesen a foglalkoztatás bővítés, a bér- és áremelkedés, az inflációs nyomás folyamatos, míg a centrumban a technológiai fejlesztésről és a termelékenységnél lassabban emelkedő bérekről mondható el ugyanez.

Mindez kiélezi a monopolisztikus versenyt a centrumban, és ugyan­akkor fellendíti a növekedést a perifériákon. Csakhogy ez a folyamat egyszersmind meg is rögzíti a perifériák viszonylagos fejletlenségét, spontán piaci áthárítási mechanizmusokon keresztül odatranszportálja a ciklikus fejlődés terheit.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a tőkemegtérülési ciklus globa­lizációja nem azonos a szorosan vett működőtőke kivitel mértékével. Egy piaci logikáról van szó, amelyet a működőtőke kivitel katalizál, de megvalósulását már tágabb, indukált piaci folyamatok végzik. A periféria azért a mindenkori második és harmadik vonalú technológiákra épülve fejlődik, mert az innovációs kapacitások a centrumban koncentrálódnak, és a kevésbé fejlett technológiák a periféria adottságaival kellő profitot képesek biztosítani akár a külföldi, akár a hazai tőkék számára. A legfej­lettebb technológiák ráadásul vásárlással sem szerezhetők meg, hiszen a mindenkori „csúcsinnovációt” a tőkék sosem adják ki a kezükből. To­vábbá önmagában kismértékű tőkekivitel is meghatározó lehet az adott gazdaság struktúrájára nézve az általa a beruházás helyén indukált anyag-, alkatrész- munkaerő-, szolgáltatás- stb. kereslet technológiai­-strukturális jellege révén.

1. 3. A globális tőkemegtérülési ciklus következményei a periférián

A ciklus két szakaszának egyidejű, de térben szétváló lezajlása megmu­tatkozik a fejlődő országokban időről időre visszatérő és egymásba fonó­dó külső- és belső egyensúlytalansági helyzetekben, gazdaságpolitikai csapdákban és ördögi körökben, amelyek mind a globális kapitalizmus viszonyai közti felzárkózás már-már lehetetlenséggel felérő nehézségét tükrözik.

Bárhonnan indulunk el, a folyamatok mindig önmagukba fordulnak vissza.

Általában: a centrumországokból érkező tőkék az alacsonyabb bér­költségeken a második és harmadik vonalú technológiákat terjesztik ki, az ebből származó extraprofitból részben bővítik a termelést, részben hazautalás után a centrumban finanszírozzák az innovációt, amelyet ráadásul ösztönöz a perifériáról a centrumba visszaexportált alacsony árú termékek versenye. Ugyanakkor a periférián a növekvő bérek növelik a keresletet, de ezzel felhajtják az inflációt és rontják a piaci verseny­képességet, különösen azért, mert a centrum exportja rendszerint igen importigényes. Az importot a növekvő kereslet is ösztönzi. A világpiaci szinten elértéktelenedő tőkékre épülő belpiaci és exportlendület által táplált gazdasági növekedés hamarosan belső (költségvetési) és/vagy külső (fizetési mérleg) egyensúlytalansághoz vezet. „Kiigazításra” van szükség, a bérek és árak csökkentésére, a régi technológia kiselejtezé­sére, ami nem más, mint maga a válság, a centrumtőke válsága, amely azonban egyes országok hibás gazdaságpolitikájának következménye­ként interpretálható.

Ez az algoritmus eredményezi az egymással ellentétes gazdaságpo­litikai irányzatok váltakozását.

Kezdjük azzal az esettel, hogy egy válsághelyzetben, vagy „csak” a világpiaci elmaradottság és függés csökkentése érdekében egy kormány a hazai piac fejlesztésére irányuló politikát folytat

A belföldi piac fejlesztéséhez állami szerepvállalás szükséges. A perifé­ria állama beruházásaival és a jövedelmek újraelosztásával a termelés és a kereslet fellendítésére tör, aminek érdekében serkenti a hitelezést, vagy maga is hitelt vesz fel. Nő a foglalkoztatás és a bérek, nő a kereslet, a ha­zai és a centrumból beáramló tőkék és áruk értékesülési lehetőségei jók. A termelőalapok fejlettsége azonban elmarad a centrum országokétól, és ezt az elmaradást a mesterségesen teremtett kereslet – amelynek révén belföldön eladhatóvá válnak a világpiacon nem versenyképes termékek és technológiák – még erősíti is. Az infláció felpörög, ami a hitelezéssel együtt táplálja az „eszközbuborékok” (pl. ingatlanpiaci boom) kialakulá­sát. Az egységnyi munkaerőköltség a versenytársakéhoz képest nő, a centrum országok fejlettebb technológiájának köszönhetően olcsóbb im­port konkurencia a belföldi termelőknek, az export növekedése elmarad az importétól, a kereskedelmi mérleg romlik, a nemzeti valuta gyengül. Romlik a fizetési mérleg is, mert a belföldet pótlólagos erőforrásokkal és kereslettel ellátni igyekvő állam rendszerint eladósodik. E folyamatok egymást erősítik. Felborul a külső vagy a belső egyensúly, sőt gyakran egyszerre mindkettő: kialakul az „ikerdeficit”. A belföldön termelő tőke profitrátája csökken, beruházásai visszaesnek, a fejlesztés állami forrásai bedugulnak, a termelés lassul. Lépést kell váltani.

Ekkor kerülnek előtérbe az exportorientációs gazdaságpolitika hívői. Ők a munka árának (az egységnyi munkaerőköltségnek) a csökkentésé­re törekszenek, és a külföldi tőke becsalogatására kedvezmények nyúj­tásával. Ha sikerül, a GDP fellendül, az export úgyszintén. Csakhogy az exportra termelő – a hazainál termelékenyebb – szférában magasabbak és növekvőek a bérek, de kevésbé nőnek, mint a termelékenység (ez a versenyképesség megőrzésének záloga, és a multik erre ügyelnek is). Ám az exportszektor magasabb bérei átgyűrűznek a hazai, az export­szektornál – és a fejlettebb országok belföldi szektoránál is – kevésbé termelékeny belföldre termelő szektorokba is.⁴ Mindez tovább csökkenti a belföldi szektor versenyképességét, viszont a megnövekvő kereslet révén újabb impulzust ad az inflációnak, és megint csak segíti az ún. „eszközbuborékok” kialakulását. Az eredmény – csakúgy, mint az előbbi esetben – költségvetési hiány és az állam eladósodása, miközben a növekvő árak és bérek miatt a tőke profittermelési lehetőségei is rom­lanak, bizalma megrendül (a spekulációs tőke viszont támad). Az ekkor szükségszerű „kiigazítás” a belföldi kereslet visszafogása révén lefékezi a gazdasági növekedést. Kialakul a „megszorítási csapda”. Innen két út lehetséges: további következetes bérleszorítással és állami kiadások csökkentésével megfékezni az inflációt és kedvező tőkemegtérülési feltételeket teremtve visszanyerni a külföldi tőke „bizalmát” – tehát újra­indítani az exportorientáció ördögi körét -; vagy irányt venni a korábban ismertetett belföldi termelésre és keresletre épülő állami fejlesztési politika felé. Bármelyiket választják is, csak újabb circulus vitiosust indítanak el, aminek végső oka, hogy a perifériás országnak a nemzet­közi munkamegosztásban elfoglalt helyéből következően alulfejlettek a termelőalapjai: ezek az országok beleragadnak a tőkemegtérülési ciklus extenzív szakaszába.

De mi van, ha az állam, a technológiai bázis megújítására, azaz a termelékenység növelésére veszi az irányt? Ez azt jelentené, hogy a tő­kemegtérülési ciklus intenzív szakasza indul be, ugyanolyan következ­ményekkel, mint amit az 1.1. alfejezetben leírtunk. A piacvezető intenzív szakasz beindulása a perifériákon azonban nem kevésbé lehetetlen, mint átmászniuk a tű fokán, hiszen az intenzív fejlődés beindításához még a legfejlettebb országoknak is külső forrásbevonásra van szükségük. Ép­pen erre szolgálnak a perifériák, az extenzív szakasz odatranszportálása és egyéb, a történelemből jól ismert eszközök (háborúk, rablások, eladó-sítás stb.).

A globális kapitalizmus perifériáin tehát a versenyképességi hátrány és az örökös egyensúlyi zavar bekódolt.

Persze az egyensúlytalanság, azaz az időről időre visszatérő válságok a centrumban is jelen vannak, sőt onnan indulnak ki. Így ott is kitapint­ható a gazdaságpolitikai „váltógazdálkodás”, a belföldi termelés versus exportorientáció, vagy másképpen a keynesianizmus és neoliberalizmus egymásba kapcsolódó ördögi köre. Elég, ha a 2008-ban kirobbant válság utáni állami mentőcsomagokra és mentőalapokra, és a mérsékelten osz­tott, de mégiscsak felbukkanó „különadókra” és „szabályokra” gondolunk.

Mindezekre azonban – legalábbis a 2008-as válságig – a centrum tőkéje kevésbé szorult rá, mert a tőkemegújítás költségeit a globális tőkerend­szerben a perifériákra exportálhatta.

A 2008-as válság súlyosságát és elhúzódását éppen az magyarázza, hogy a hatalmas méretű tőkefelhalmozás, a globális piac ellátására is ké­pessé váló termelés, valamint az Ázsiában (mindenekelőtt Kínában) saját bázison is felpörgetett fejlődés miatt az áthárítás területei „elfogytak”, illetve „telítődtek”. Az értékesülésre váró második és harmadik vonalú tőkéket már a perifériák sem tudták felvenni, így az a pénzügyi (és spe­kulációs) szférán keresztül – és nem utolsósorban az eurózóna nyújtotta kedvező feltételek mellett – a centrum saját belső perifériájára zúdult.

Mindennek részletezése már egy másik tanulmány témája lenne, mi azonban most visszatérünk Latin-Amerikához. Ezen belül is a 2000-es évek egyik „sikertörténetéhez”, Brazíliához, hogy a fent elmondottakat annak példáján illusztráljuk.

2. Brazília a globális tőkeciklus hullámain

500 milliárd dolláros GDP-je alapján Brazília a világ 8. (az EU nélkül a 7.), lakosságszáma (195 millió fő) alapján a világ 5. legnagyobb országa, Latin-Amerika gazdaságának 40%-át képviseli. Bár a gazdaság világpiaci nyitottsága a kereskedelemnek a GDP-hez mért aránya alapján viszony­lag kicsi (az export és az import együtt 20-25%), a gazdaság növekedése jelentősen függ a világpiaci (akár spekulációs) áringadozásokra különö­sen érzékeny ipari és mezőgazdasági nyers- és alapanyagok exportjától. A működőtőke-állomány GDP-hez mért aránya 2010-2011-ben kb. 30% volt, ami kétszer nagyobb, mint a kilencvenes években.⁵

Brazília a 2000-es években, mint az egyik nagypiacú, gyorsan fej­lődő, a szegénységi arányt csökkenteni képes, exportoffenzív ország hívta fel magára a figyelmet, ami azonban mit sem változtatott perifériás helyzetén. Erről tanúskodnak az eddig vezető út vergődései és a jelen kérdőjelei is.

Az ország viharos évtizedeket tudhat maga mögött. A diktatúrák és demokratikusabb periódusok váltakozása alatt az iparosítás több­-kevesebb lendülettel haladt előre. Az importhelyettesítő iparosítás korszakát a hetvenes évek hitelből finanszírozott gyors (évi átlagban 8%-os) növekedése zárta, ami viszont – a korábban elmondottaknak megfelelően – elkerülhetetlenül adósságcsapdába torkollott.

Erre az időszakra az a jellemző, hogy az állam költekezése, tehát a belső egyensúlytalanság, külső egyensúlytalanságot idézett elő. Az ezt követő IMF vezérelte stabilizáció 1984-re ugyan véget vetett a külső egyensúlytalanságnak, ám a termelési alapok fejlesztése nélkül megva­lósított valutaleértékelésekkel fellendítette, majd az egekbe hajtotta az inflációt, és egyben eltüntette a költségvetés addigi primer (az adósság­törlesztés nélkül számított) többletét. Ezzel megfosztotta a gazdaságot az egyik legfontosabb beruházási forrásától, az államtól. Brazíliában ugyanis – mint a gyenge tőkeerejű gazdaságokban általában – nem működött/ működik az ún. „kiszorítási hatás”, vagyis az állami termelő beruházások nem a magánberuházásoktól vették/veszik el az üzleti lehetőségeket. Sőt, az állami beruházások éppen a magánberuházásoknak is kedvező pótlólagos fejlesztést/keresletet indukáltak. Már ez a momentum is jelzi, hogy az állam termelői szerepének csökkentését javalló neoliberális gaz­daságpolitika a felzárkóztatás szempontjából még a globalizáció korában is kontraproduktív (lásd még Ribeiro-Teixeira 2001).

Azt látjuk tehát, hogy az IMF-receptnek köszönhetően a nyolcvanas évek második felében a külső egyensúlytalanságot belső egyensúlytalan­ság váltotta fel (4-7%-os költségvetési deficit, vágtató infláció, csökkenő lakossági fogyasztás). Mindez megismétlődött később, 1994-től, amikor az IMF-féle monetarista recept a nemzeti valuta túlértékeltségével ered­ményezte ugyanezt a „csereügyletet”.

1986-tól a belső egyensúlytalanság elleni harc évei következtek. Öt stabilizációs programot indítottak el, amelyek közül végül az 1993 végén meghirdetett, dollarizációval járó „Reál-terv”⁶ (Plan Real – a nemzeti valu­ta dollárhoz kötése) tudta elérni az infláció megfékezését. Ebben segítsé­gére volt, hogy a korábbi bérleszorító lépéseknek köszönhetően 1991-re visszaállt a hetvenes évek alacsony egységnyi munkaerőköltség-szintje, vagyis javult a versenyképesség. Ehhez járult a kedvezőbb világpiaci környezet (az amerikai gazdaság információs technológiákon alapuló fellendülése 1992-től), így megélénkült a feldolgozóipari (elsősorban a tartós fogyasztási cikkek és a tőkejavak) termelése (Artner 1996). Meg­szorításokkal egyensúlyba hozták a költségvetést, 1994-től új, dollárhoz kötött valutát („új reált”) vezettek be, amelynek árfolyamát az USD-hez magasan (1:1) állapították meg. Az infláció elleni harc elsődlegessége jegyében alkalmazott szigorú monetáris politika (magas kamatok) a ké­sőbbiekben az árfolyamot még tovább nyomta felfelé (0,85 reál/USD), amit csúszó leértékeléssel igyekeztek korrigálni. A reál azonban ennek ellenére mindvégig erős maradt. Ez elősegítette a nemzetközi tartalékok felduzzadását, de egyrészt gátolta a növekedést, másrészt rontotta a külkereskedelmi egyenleget és a folyó fizetési mérleget. Így tehát a belső egyensúly ugyan javult, ám ismét felbillent a külső egyensúly, és alig volt érdemi gazdasági növekedés (1994 és 2002 között a GDP átlagosan 2,3%-kal nőtt, de a GDP/fő csak kevesebb, mint 0,9%-kal) (The World dataBank Online és Abreu-Werneck 2005, 3).

A perifériás országok felzárkózási kísérletei ellentmondásosságának illusztrációjaként 1994-1995-ben két gazdaságpolitikai irányzat állt szemben egymással. Az egyik a pénzügyminisztérium és a központi bank által képviselt álláspont volt, amely – a nyolcvanas évek elejétől folytatott és a világon elterjedt amerikai monetarista receptnek meg­felelően – az infláció féken tartását tartotta elsődleges szempontnak, az árfolyam stabilitását (a gazdaság „monetáris horgonya”), szigorú monetáris és költségvetési politikát, valamint a kereskedelem liberali­zálását. Ez a bérek kordában tartását is kiválóan szolgáló koncepció az exportorientációs, a külföldi tőkét becsalogató politikát jelenti. A másik – a felzárkózni kívánó országok valós igényeit tükröző – irányzatot a tervezési és hírközlési minisztériumok szakemberei, valamint a Gaz­dasági és Szociális Fejlesztési Bank (BNDES) képviselte. Szerintük az infláció helyett a gazdasági növekedést kell legfőbb prioritássá tenni, gyengébb árfolyamra és enyhébb inflációs kontrollra, lazább monetáris és fiskális politikára van szükség, és vissza kell venni a liberalizációból (Abreu-Werneck 2005, 4). Itt tehát a belföldi piacra koncentráló keres­letélénkítés politikája érhető tetten.

A két irányzat harcából olyan policy-mix jött létre, amely egyszerre tar­talmazta a szigorú monetáris és (különösen a helyi kormányoknál) a laza költségvetési politikát. Fontos már itt felhívni a figyelmet arra, hogy ez kombináció 2002 után is bekövetkezett, de a formai hasonlóság mögött lényeges tartami és fajsúlybeli különbségekkel, és így más eredménnyel is. Egyrészt a monetáris szigor a 2002 után nem képezte a gazdaság­politika epicentrumát (ami azonban nem jelentette a monetáris fegyelem feladását). Másrészt a költségvetési „lazaság” a fogyasztói kereslet ha­tékony élénkítése (a legszegényebbek jövedelmének emelése) mellett és az állami szerepvállalásnak köszönhetően is a beruházások érdemi megemelkedését hozta magával, erősítve a termelési bázist, támogatva a(z extenzív) növekedést. Az 1994-gyel kezdődő periódusban azonban a beruházások súlyának jelentős visszaesését látjuk (a beruházás/GDP arány 1994 és 2003 között 21%-ról 16% alá esett), és így – mint már említettük – a gazdasági növekedés üteme is csökkent.

Mindez végül az árfolyamrendszer feladásához, a reál drasztikus leér­tékeléséhez vezetett, aminek következtében 1999-ben 1 USD több mint 2 reált ért. A külső (dollárban lévő) adósság megugrott, és így további költségvetési kiigazításra volt szükség.

A még időközben (1998 végén) az IMF-fel kötött egyezmény értelmé­ben foganatosított kiigazítás leginkább adóemelésben manifesztálódott. A csökkenő költségvetési deficit, a javuló kereskedelmi egyenleg, a még mindig magas kamatok, valamint a nagy belső piac és a privatizációk jóvoltából beáramló tőke hatására a recesszió a vártnál kisebb volt (1998-1999-ben a gazdaság „csak” stagnált), és a GDP 2000-ben már 4,4%-kal nőtt (Abreu-Werneck 2005, 12).

2000-ben (az amerikai információtechnológiai boom utolsó évében) viszonylag jók voltak a növekedési kilátások, és az irányadó nemzetközi közvélemény joggal várhatta, hogy az akkor hatalmon lévő Cardoso­-kormányt újraválasztják. Csakhogy ezután következett a 2001-es ter­rortámadás, az információtechnológiai boom leülése, a hasonló cipőben járó Argentína válsága, ami mind megrázta a brazil gazdaságot is. Bár a szegénység elleni harc már a Plan Reál beindítása után megkezdő­dött (pl. a minimálbéreket attól fogva évenként emelték, elindították a készpénztranszfereket a legszegényebbek felé), de annak elégtelen mértéke miatt a szociális helyzet javulása nem volt számottevő. Ezt az is mutatja, hogy a társadalom jövedelmi egyenlőtlenségét jelző Gini-index még 1998-ban is éppen annyi volt, mint 1990-ben (60,7%), s csak utána kezdett csökkenni, de még 2001-ben is 58,8%-on állt, jóval az 1960-as szint (50,4%) felett (Lopez­-Calva­-Rocha 2012, 8-11). Más kutatások kimutatták, hogy a jövedelemegyenlőtlenség a kilencvenes években valójában nőtt, amit a regionális különbségek növekedése mutat: az önkormányzati területek összehasonlításából kiderül, hogy a kisebb Gini-indexszel (kisebb egyenlőtlenséggel) bíró önkormányzatok száma csökkent (Baer-Galváo 2005., 7-8).⁷

Ebbe és az újabb, kilencvenes évek végi, valamint – az ekkori IMF-hitelért cserébe elvárt – 2001-2002-es neoliberális megszorításokba belefáradt tömegek (a szegény és a középrétegek egyaránt) 2002 októ­berében leváltották az addigi, bajaikat láthatólag orvosolni képtelen elitet, és Lula da Silva elnökké választásával a baloldali munkáspárti ellenzéket emelték kormányra. Némi intermezzo után ezt követően kezdődött meg a válságkezelés…

3. Válságkezelés

Lula elnöksége alatt a hagyományos piaci eszközöket és kapcsolatokat, a monetáris és költségvetési egyensúlyt fenntartó, de a szegénység csökkentését középpontba helyező pragmatikus gazdaságpolitikai kur­zus került hatalomra, és – Lula két ciklusa után 2010-től Dilma Rouseff vezetésével – ott van mind a mai napig. Igaz, kezdetben Lula elnöksége nagy csalódást okozott az őt hatalomra segítő rétegeknek. Hivatalba lépésekor nemhogy nem változtatott elődje politikáján, de még rá is erősített. Ez alapvetően a megörökölt válsághelyzetből, a belőle fakadó IMF-hitelből, valamint a nemzetközi tőke bizalmának megroggyanásából fakadó kényszerek hatására történt.

A 2001-es világpiaci sokkok miatt ugyanis a brazil gazdaság még Cardoso elnök alatt IMF-hitelre szorult, és 2001 szeptemberében ka­pott is több mint 16 milliárd dollárt. Az akkori kormány neki is látott az ehhez kapcsolt megszorításoknak. Ezt az IMF nyújtotta készenlétihitel­-csomagot újították meg 2002 nyarán (lásd IMF 2002), amikor a Lula győzelmével fenyegető közelgő elnökválasztások miatt a tőkepiacok bizalma különösen megrendült, a tőkemenekülés felpörgött. Lula 2002 októberében nyert a választásokon, és hivatali ideje 2003. január 1-jétől indult. Az IMF-hitelt több részletben 2003 végéig lehetett lehívni – ha a kormány megfelel a hitelhez tartozó IMF-elvárásoknak. Nyilvánvaló, hogy a hitelek lehívását nem volt érdemes kockáztatni, és az egyensúlytalan­ságokat amúgy is javítani kellett.

Így Lula hivatali idejének első évében a tőkés gazdaság egyensúlyi követelményeinek megfelelően járt el. Csökkentette az adókat, cserébe csökkentette és megadóztatta a nyugdíjakat, megemelte a közművek árainak felső plafonját, meggyengítette a szakszervezeteket, ígéretével ellentétben visszalépett a földreformtól (még a Cardoso-kormányhoz képest is), megemelte az elsődleges (az adósságtörlesztés nélkül számított) költségvetési többlet célértékét, teljes függetlenséget adott a jegybanknak stb. – egyszóval az IMF-nek tetsző stabilizációs programot vezetett be. Az új munkáspárti kormányt a Goldman Sachs megdicsérte (Azul 2003), a neoliberalizmus ellenzőitől viszont éles kritikákat kapott (Petras-Veltmeyer 2003, Marques-Mendes 2007).

A gazdaságot a 2000-es évek elején még a (nettó) export hajtotta, és ezért a kedvezőtlen világpiaci folyamatok (az amerikai információtechno­lógiai boom leülése) már 2001 óta visszafogták a növekedést. Az exportra és a külföldi vállalatok által vezérelt gazdaságra épülő elképzelés tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sem a gazdaság dinamiz­musa, sem a szegénységnek a növekedéstől várt „spontán” csökkenése tekintetében. Az agrárexport nyereségét a nagy gazdaságok fölözték le, a külföldi tőke inkább kivitte, mint beruházta a profitot – egyszóval a régről ismert mechanizmusok dolgoztak (Burton 2010).

Ez a helyzet indokolta, és az IMF-pénzek megérkezése tette lehe­tővé azt a fordulatot, amely lényegében keynesiánus elemek markáns alkalmazását jelentette. Két pillére: a jövedelmek növekvő mértékű újraosztása a szegényeknek és az állam közvetlen gazdasági tevé­kenységének erősítése. Mindezt kiegészítette a közvetlen demokratikus formák beépítése az intézményrendszerbe, az egésznek pedig jó alapot kínált az 1994-es reformokkal meglapozott szigorú banki és közpénzügyi szabályozás fenntartása. A monetáris szigor (az inflációt féken tartani hivatott magas kamatok) által visszafogott keresletet a brazil kormányzat a jóléti kiadások növelésével pótolta.

2003-ban tehát valóban egyfajta válságkezelő folyamat kezdődött el, a Brazíliát már régóta sújtó gazdasági­-társadalmi­-fejlődési válság keze­lésének alternatív változata. A fordulat szükségszerű volt, és a bevezető (1.) fejezetben leírtak szerint a perifériákat jellemző ciklikus fejlődés törvényszerűségeit tükrözte. A neoliberális politikai kurzussal szemben kínált – bár azt csak néhány elemében módosító – kurzus megnyitotta az utat a belföldi termelés fellendülése előtt, amit a szegénység és a társa­dalmi polarizáció csökkenése, a GDP viszonylag jó növekedése (2003 és 2008 között átlag évi 4%), a külföldi tőke növekvő érdeklődése⁸ és végül, ezek talaján a 2008-as világgazdasági válsággal szembeni – legalábbis kezdetben – viszonylag jó rezisztencia igazolt.

A Lula-időszak alatt azonban a fellendülést a globális gazdaság 2004 utáni felívelése, ennek köszönhetően a nyersanyagok (a Brazília által is exportált olaj, réz, vas, és mezőgazdasági termények) árának emelkedé­se is fűtötte (Burton 2010). Pusztán a keynesi elemek tehát nem produ­káltak volna hasonló sikereket – amelyek ráadásul csak a korábbi brazil növekedéshez képest nevezhetőek kiugrónak, hiszen a GDP-növekedés messze elmaradt más BRIC-ek (pl. Kína) ütemétől.

A 2008-as válságra nem új politika, hanem a 2003-2004-ben elindított kurzus erősítése volt a válasz: a csökkenő exportbevételeket a belföldi keresletnek állami újraelosztás révén történő további élénkítésével – valamint új felvevőpiacok, mindenekelőtt Kína felé való orientálódás­sal – igyekeznek pótolni. Olyan irányváltásra került tehát sor, amely a Brazíliához hasonló (fél)periferiális, így a 2008-as válság által leginkább sújtott országok számára is reménykeltő alternatívaként létezik napjaink „válságkezelése” során.

A tragikus a történetben az, hogy a felzárkózást, illetve a centrum országok konjunktúrájától való függetlenedést ez sem hozta meg, mint az néhány évvel a globális válság kirobbanása után már világosan látszik. De lássuk előbb a reménykeltő lulai kurzus lépéseit és eredményeit!

3. 1. Jövedelemelosztás

Mint a Világbank éppen Brazíliával kapcsolatban hangsúlyozza, az egyenlőtlenség befolyásolja a gazdasági fejlődést, az állami politika pedig befolyásolhatja az egyenlőtlenséget (WB 2004., xvii-xx). Ennek az összefüggésnek a gyakorlati konzekvenciái jelennek meg a 2000-es évek közepétől folytatott brazil gazdaságpolitika eredményeiben. Az Oxfam keretében készült tanulmány (Beghin 2008, 4-5) megállapítja, hogy a jövedelemegyenlőtlenség sikeres csökkentésének oka Brazíliá­ban a gazdasági növekedés mellett az állam újraelosztó tevékenysége, amely ráadásul a konszolidálódott demokrácia körülményei között, a civil szférával összefogva, annak ellenőrzése alatt tevékenykedik. A készpénztranszferek a belső keresletre, a transzferek nyomában járó javuló iskolázottság a foglalkoztatásra és a teljesítményre gyakorolt jótékony hatást, melyet a Világbank vagy a WHO egyéb tanulmányai is dokumentálnak (lásd pl. Lopez-Calva-Rocha 2012 és Santos et al. 2011).

A brazil gazdaságpolitikai irányváltás az elmúlt két évtizedben egész Latin-Amerikát jellemző változás része (lásd bővebben Dömény 2007). E változás lényege egyfelől az állam és a társadalom új kapcsolata, másfelől a gazdaság vállalatirányítási módszerekkel történő, a szociális problémákat, a szegénység növekedését és a társadalmi fragmentációt növelő igazgatásának elutasítása. E neopopulistának nevezhető irány­zat megkülönbözető jegye a jövedelmek „kompenzáló újraelosztása” a korábbi évtizedek strukturális átalakulásának vesztesei számára (Dömény 2007, 13). Az állami kiadások relatív mértéke tehát nem nőtt (1995 óta a GDP 20%-a körül van), szerkezete azonban eltolódott a szociális (benne az oktatási, egészségügyi) kiadások felé.⁹ A 2008-as világgazdasági válság kirobbanása óta – és ez ismét igaz a latin-ame­rikai országok többségére – nem csupán fenntartották az aktív szociális és költségvetési politikát, de növelték és egyéb foglalkoztatás serkentő transzferprogramokkal egészítették ki, erőteljesen irányt véve a gyer­mekek iskoláztatására és egészségügyi ellátására. Mint az ENSZ szervezete, a Latin-Amerika és Karibi térség Gazdasági Bizottsága (ECLAC) megállapítja: ez az eljárás azt a felismerést tükrözi, hogy ép­pen a gazdasági visszaesés idején kell a szociális politikákat erősíteni, forrásaikat növelni (ECLAC 2011, 132).

Lula a mélyszegénység megszüntetésének programjával került az elnöki székbe. 2003-ban hirdette meg a Fome Zero („Zéró éhezés”) programot, amely különböző intézkedéseket és alprogramokat tartal­mazott. Emelték a minimálbéreket és csökkentették az alapvető élelmi­szerek relatív árát.¹⁰ (Brazíliában kb. 24 millió ember kap minimálbért, ami napjainkban havi 200 dollár körül van.) Jelentős készpénztranszfer­programokat indítottak el, illetve a korábbiakat kiszélesítették (szociális nyugdíj, idősek, betegek segélyei, gyermekmunka elleni program stb.), amelyek 94 millió embert érintettek. 2004-ben négy program összevo­násával és a juttatások kiterjesztésével indult a Bolsa Familia program (átlagosan havi 70 reál iskoláztatáshoz, egészségügyi kontrollhoz kötött készpénzsegély a gyermekes családoknak), ami 2012 végéig 13,9 millió családhoz, kb. 52 millió emberhez (a 2,5 dollár/napi jövedelem alatt élő brazilok közel 70%-ához) jutott el. A program költségvetése 2012-ben már 12 milliárd dollár, ami 2013-ban további 395 millió dollárral nő. A szociális transzferprogramokra évről évre növekvő összegeket, 2012-ben összesen 33 milliárd dollárt költöttek, ami a 2007-esnek a kétszerese (MPBM 2012).

A társadalmi stabilitást és a fogyasztás növekedése révén a gazda­ságot is segítette továbbá az államapparátus, illetve az ellenőrzés ha­tékonyságának növelésére hozott intézkedéssorozat (az adóbevételek növekedése, a rabszolgamunka csökkenése, nagyobb munkaerő-piaci védelem a dolgozóknak stb.), az agrárcsaládoknak nyújtott szubvencio­nált hitelek, illetve általában az alacsonyabb hitelkamatok.

Mindennek eredményeképpen a Gini-index évről évre csökkent, 2001 és 2011 között 58,8%-ról 50,1%-ra (Lopez-Calva-Rocha 2012, 26; és IBGE 2012). Körülbelül 30 millió embert sikerült a szegények közül a középosztályba emelni. 2004 és 2007 között a háztartások havi átlagjö­vedelme 287 dollárról 584 dollárra nőtt, és 2008-ban a 600-2500 dolláros havi jövedelemmel bíró háztartások aránya meghaladta az 50%-ot (TWGI s. a.). Az elmúlt évtizedben a szegénységi küszöb alatt élők arányát 35%-ról 21%-ra, a 2 dollár/fő/nap alatt élőkét felére (10%), és az abszolút szegények (1,25 dollár/fő/nap alatt élők) arányát is közel ilyen mértékben, 6%-ra sikerült csökkenteni (World dataBank Online).

Míg a korábbiakban a háztartások fogyasztásának aránya a GDP-ben folyamatosan csökkent, 2004 után a csökkenés megállt, és az arány las­sú növekedésnek indult. Ez a trend a válság alatt és után is folytatódott, miközben az export GDP-hez mért jelentősége gyengült, a behozatal utolérte, majd 2010-től túlszárnyalta a kivitelt. A GDP mindinkább a ház­tartások fogyasztására támaszkodott, amelyek részesedése a 2004-es 59,3%-ról 2012 első felére 65,6%-ra emelkedett. A növekedést tehát 2004 óta növekvő mértékben a belföldi kereslet hajtja (lásd Oxford Economics 2012, TWGI s. a.).

A szociális készpénztranszferekhez szükséges többletforrásokat a növekvő GDP növekvő adóbevételei adták. A bevételek újraelosztása a korábbi évtizedekben nem a szegényeknek kedvezett: a pénz valójában oda áramlott vissza, ahonnan jött („perverz újraelosztás”). A 2004-től folytatott politika ezen változtatott. A brazil vállalatok az adófizetés előtti profitjuk 69%-ával felérő összeget fizetnek az államnak adók, járulékok formájában, míg az USA-ban ugyanez az arány csak 46,8, Magyaror­szágon 53,3, Kanadában 29,2%.¹¹ Figyelemre méltó továbbá, hogy a jövedelem-, profit- és tőkenyereség-adók súlya a brazil állam bevéte­lei között jelentősen (2004 és 2009 között 36%-ról 45%-ra) nőtt, ami a szegényprogramok felfutásával együtt a „perverz újraelosztás”-nak a csökkenésére utal.

3. 2. Állami fejlesztőprogramok

A brazil állam vállalatain és a költségvetésből finanszírozott beruházási programjain keresztül is egyre mélyebben avatkozott a gazdaságba, a központi kormányzat beruházásai 2003 és 2010 között a GDP 0,4%-áról 1,3%-ára nőttek (WB 2009, 15).

2005-ben előbb egy kísérleti infrastrukturális programot (PPI), 2007-ben pedig az azóta is futó Növekedésgyorsító Programot (PAC) indították el. Ez utóbbi teljes összege 2007 és 2010 között eredetileg 504 milliárd reált (236 milliárd dollárt) tett ki, amit később, a válság idején még tovább emeltek.

Mindennek köszönhetően, bár a kedvező világgazdasági környezettől természetesen nem függetlenül, a GDP növekedése gyorsult (2007-ben meghaladta a 6%-ot), 6 millió új munkahely jött létre, a költségvetési hiány menedzselhető volt, a munkanélküliség évről évre csökkent, a külső eladósodottság GDP-hez mért aránya szintén, a folyó fizetési mérleg pedig többletet mutatott. Az export lendületesen nőtt, bár 2004 után GDP-arányos mértéke csökkent, jeléül annak, hogy a növekedés motorja fokozatosan a belpiacra terelődött át: a beruházások súlya a GDP-ben 2003 és 2008 között 15-ről 19%-ra emelkedett, a lakossági fogyasztás korábban tapasztalt GDP-arányos csökkenése megállt, majd nőni kezdett.

3. 3. Az intézményrendszer

A brazil „válságkezelés” további sikertényezője, hogy tervszerű és jól szervezett intézményrendszer segíti. Ez kulcsfontosságú tényező, hiszen az állam – mint Latin-Amerikában általában – hagyományosan túlméretezett és hatékonytalan volt. Az ebből adódó gordiuszi csomót a Lula nevével fémjelzett fordulat eredményeképpen új, a lakosságot a kormányzáshoz közelebb hozó intézményrendszer kiépítése vágta át.

Lula egyik legelső lépése a Civil Gazdasági és Szociális Tanács (CDES) létrehozása volt, amely 2002-2003 során széles körű konzultá­ciókra támaszkodva kidolgozta a Nemzeti Fejlesztési Tervet (NDA). Ez a terv foglalta keretbe az új gazdaság- és társadalompolitika teendőit. A CDES javaslatai tükröződnek a Lula második elnöksége idején beindí­tott két fő programban, a Növekedésgyorsító Programban (PAC) és az Oktatásfejlesztési Programban (PDE) is. Mindkét program a társadalmi egyenlőtlenség csökkentését és a marginalizált csoportok integrálását célozza.

2008-ban hozták létre az elnökség mellett működő Stratégiai Bizott­ságot, a SEA-t, amely a Plan 2022 nevű hosszabb távú fejlesztési tervet tette le az asztalra. A terv középpontjában a természeti és humán erő­források jobb kihasználása, a szociális és regionális egyenlőtlenségek radikális csökkentése, a termelőalapok integrálása, demokratikusabb, közvetlenebb politizálás és egyben Brazília geopolitikai szerepének növelése áll (Osava 2010).

3. 4. A kereskedelem diverzifikálása

A 2008-as válság kezelhetősége szempontjából is fontos változások indultak be a külkereskedelemben. Az ország kitettségének csökkentése végett ugyanis megkezdték a kereskedelem földrajzi diverzifikálását, aminek következtében Európa és az USA rovására nőtt Latin-Amerika és különösen Kína szerepe az exportpiacok között.¹² Emellett megin­dult a kereskedelmi kapcsolatok szorosabbra fűzése Oroszországgal, Indiával, Dél-Afrikával és az Arab-öböl országaival. Jelentős lépések történtek Afrika irányába is: 2003, Lula elnökké választása óta Brazília afrikai nagykövetségeinek száma megduplázódott (2010-ig 34-re nőtt) (Reuters Africa 2010). A latin-amerikai ország Afrikába irányuló exportja 2011-ben a 2001-es szintnek közel kilencszerese, Afrika részesedése a brazil exportból 2012 közepén már meghaladja Németország és Fran­ciaország együttes részesedését (TMSA 2012). Ezeket az irányokat a 2008-as válság hatására még tovább erősítették.

4. A 2008-as válság közvetlen hatása és a válaszlépések

A növekedés belső alapjainak megerősödése után érte az országot a 2008-as sokk. Mivel azonban Brazíliában nem alakult ki eszközbuborék, és bankszférája viszonylag független maradt a nemzetközi piacoktól, a lakosság és a vállalati szféra eladósodottsága nem nőtt kezelhetetlen mértékűre. A válság tehát kívülről érkezett a külföldi befektetők kivo­nulása, profitkivonás és az exportpiacok összeszűkülése formájában. A fizetési mérleg pozitívból negatívba fordult, a hiány 2010 óta a GDP 2%-a körül alakul. A GDP csökkenése 2008 végétől 2009 közepéig tartott, így 2009 egészében 0,3%-ot tett ki.

A munkanélküliségi ráta 2009-ben 8% fölé ugrott, de már a következő évben visszatért a korábbi csökkenő pályára. A reál 2008 júliusától 5 hónap alatt közel 66%-ot veszített értékéből, majd visszakorrigált, és 2011 augusztusában még erősebb is volt, mint a válság előtt. A brazil kormány gyors és tabuktól nem korlátozott irányítási képességét példáz­za a „Tobin-adó”-jellegű adó könnyed használata: 2008 októberében, a hitelpiacok befagyása idején megszüntették azt a 1,5%-os adót, ami ad­dig a fix kamatozású, reálban denominált brazil értékpapírok külföldi vá­sárlását sújtotta. Amikor azonban 2009 folyamán a reál felértékelődése, illetve az erre irányuló spekulációs mozgás megindult, 2009 októberében ugyanilyen, de már 2%-os adót vetettek ki (MercoPress 2009), sikerrel fékezve az exportra is káros túlértékelődést.

A kormány belföldről, Reál-kötvények kibocsátásával képes finanszí­rozni magát. A közszektor teljes bruttó adóssága a válság óta némikép­pen nőtt, 2012 júliusában a GDP 57,6%-át tette ki, és szinte kizárólag belföldi. A külső adósság mindössze a GDP 4-5%-ával ér fel. A bankok és a vállalati szféra eladósodottsága már jóval nagyobb, így az ország teljes külső adósságállománya 2012 júliusában 308 (a vállalatközi hite­lekkel együtt 422) milliárd dollár, de még ez is csak a GDP 13%-át teszi ki, és az erre jutó teljes adósságszolgálati teher sem túl nagy (az export 18-20%-ával egyenlő).¹³ A gyors növekedésnek és a felértékelődésre hajlamos nemzeti valutának köszönhetően az ország devizatartalékai a válság után is rendületlenül szaporodtak, 2012 júliusában 376 milliárd dollárra rúgtak, ami 20 havi importra elegendő.

A költségvetési egyenleg a válság hatására ugyan romlott, de még így is a kezelhető 3% körül, sőt az alatt marad. A romlás egyik fő oka, hogy nem alkalmaztak megszorításokat, sőt kifejezetten növelték az állam gazdaságélénkítő kiadásait: 2009-ben a fejlesztési bankon keresztül 100 milliárd reál (kb. 55 milliárd USD) friss állami pénzt pumpáltak a gazdaságba hitel formájában, ami több mint háromszorosa a 2008-as hitelezési szintnek.

A monetáris politika a krízisre előbb lazítással (kamatcsökkentés), majd az ennek nyomán megugró infláció miatt szigorítással válaszolt, ami azonban az expanzív költségvetés keresletstimuláló hatásának jóvoltából nem eredményezte a gazdaság fékezését, még a tervezettnél nagyobb (2009: 5,8%) infláció mellett sem. Az inflációra ügyelő restriktív monetáris politika és a keresletstimuláló expanziós költségvetési politika következtében az infláció fluktuál, de nem vált két számjegyűvé, sőt éves szinten 7% alatt maradt.

A bankszektor viszonylag stabil, kevés a külföldi bank az országban (a külföldi részesedés az alkotmány alapján a bankszektorban nem ha­ladhatja meg a 20%-ot), de a válság miatt azért 100 milliárd reál (kb. 55 milliárd dollár) tőkeinjekciót kapott az államtól.

Az igazi válságkezelés azonban az addig folytatott gazdaságpolitika megerősítése volt. Növekvő beruházások folynak az állami vállalatok­ban, 90%-ban az energetikai iparban (Petrobrás, Electrobás). Ezenkí­vül a 2007-ben elindított Növekedésgyorsító Program (PAC) összegét közel 30%-kal megemelték (638 milliárd reálra), és a 2011-től induló csomagot még az elsőnél is nagyobbra tervezik (2011 és 2014 között 959 milliárd reál állami és magánberuházás együtt). A 2014 utáni négy évben pedig, már szinte kizárólag az energia területén, 632 milliárd reál összberuházásra számítanak, főleg a magántőke részéről. Az állam részesedése mindebből 10-12% (Brasil.gov.br. 2012; és MPBM 2012, 14). A fő célterületek a logisztika, energetika és a társadalmi-urbanizációs fejlesztés, hat alprogramban (Brasil.gov.br. 2012).

5. A válság és kezelése folytatódik

Mindezzel azonban a válság és hatása nem múlt el. Sem az évtizedek óta tartó fejlődési válság, sem pedig a 2008 óta tartó világgazdasági válság ütötte sebeket nem sikerült begyógyítani.

Korunk világgazdasági válságának és globális tőkerendszerének kór­képét nyújtja, hogy Brazília – és vele más feltörekvő országok, így pl. Kína – növekedési kilátásai 2011-ben ismét romlani kezdtek.

Bár 2010-ben a brazil GDP már jelentős ütemben bővült (7,5%), 2011-ben a világgazdaság további gyengélkedése, valamint a pénzügyi kormányzat infláció elleni intézkedései a vártnál is nagyobb lassulást ered­ményeztek (2011-ben a GDP csak 2,7%-kal gyarapodott). Az időközben bevetett adókedvezmények, kamatcsökkentés, minimálbér-emelés és egyéb termelésösztönzők, sőt a hazai termelést védeni hivatott import­adó-emelések hatására (Reuters 2012), valamint a „szilárd alapokra és robusztus belpiacra”¹⁴ való tekintettel 2012-ben a kormány és az elemzők is 4,5-5%-os növekedést vártak, többek között azért, mert a reál újbóli leértékelődése (2011 júliusa óta kb. 30%) kedvez az exportnak. Ám a számítások nem jöttek be. A világpiaci, különösen a mára Brazília első számú felvevőpiacának számító kínai kereslet csökkenése miatt a brazil export 2012-ben visszaesett, a GDP pedig mindössze 0,9%-kal nőtt. 2013-ra még az optimista előrejelzések sem várnak 3-4%-nál nagyobb ütemet.

A növekedést egyértelműen az állam és a háztartások fogyasztási kiadásai indukálják, ettől lehet remélni, hogy a beruházások és az ipari termelés fellendül. A fogyasztás azonban egyelőre stagnál, ami a meg­emelkedett lakossági hitelállománynak tudható be. Ez pedig a hitellel táplált növekedés korlátaira irányítja a figyelmet. A kormány ennek ellenére még több hitelt, a vállalatoknak még több működő tőkét ígér, alacsonyabb kamatokat, továbbá adókedvezményeket. Ez utóbbiak 2013-ban 6,5, 2016-ig 4 év alatt összesen 14,8 milliárd dollárt tesznek ki (AFP 2012).

A brazil gazdaság lassulása, illetve növekedési nehézsége megegye­zik a kínai és indiai gazdaság szimptómájával (Lásd Azzarello-Putnam 2012). A centrumtőke (mindenekelőtt az eurózónából táplált) további betegeskedése a tőke értékesülési hosszú ciklus intenzív szakaszának befulladása, az új innovációs ciklus indulásának késlekedése miatt nincs, ami táplálja a perifériák extenzív típusú fejlődését. Mindez visszafogja a feltörekvő országok dinamizmusát, megnehezíti számukra a saját gazda­sági alapok fejlesztését, amelyre éppen a kátyúba jutott fejlett országok hatásától való függetlenedés érdekében törekednek, de amely fordulat nem megy egyik pillanatról a másikra.¹⁵

A válság tehát még nem ért véget, és mindaddig nem is fog, míg a világgazdaság, annak vezető szereplői, a fejlett országok technológiát nem váltanak (mindenekelőtt biotechnológia, nanotechnológia, ezek kom­binációja, környezetipar, energiatakarékos technológiák irányába), ezáltal egyrészt beindítva saját növekedésüket, másrészt felszabadítva a már lefutott technológiák piacát a fejlettség szerint utánuk következő országok termelőkapacitása számára. Ha a ma már elavult technológiákat a fejlett országokban felváltják az újakkal, akkor mind az elavult technológiák ter­melése, mind az ezek iránt a fejlett és fejlődő országokban még meglévő kereslet kielégítése szabaddá válik az utóbbiak számára, ahol ismét fellendülhet az extenzív típusú növekedés. A világgazdasági centrum­periféria hierarchiát azonban ez nem változtatja meg.

Jegyzetek

¹ A tőkeértékesülési ciklus kimerítő, szakszerű és egyben élvezetes kifejtését lásd Rozsnyai 2002, különösen 8-19.

² Egyszerűen fogalmazva: az egy munkásra és egységnyi bére jutó állóeszköz. (Marxi megfogalmazásban: a tőke szerves összetételének nevezzük a tőke értékösszetételét akkor, ha azt a tőke technikai összetétele határozza meg, és annak változását tükrözi. Ha tehát ugyanazt a gépsort alacsonyabb bérekkel működtetik, a tőke értékösszetétele nő, a technikai összetétele azonban válto­zatlan. Ha azonban termelékenyebb technológia alkalmazása miatt nő meg a gépek értékének aránya az alkalmazott munkaerő költségéhez képest, akkor az értékösszetétel a technikai összetétel változása miatt nő. Az esetben beszélünk szerves összetételről, az előbbi esetben nem.)

³ Lásd a dependência- és világrendszer-elmélet nagyjait, mint pl. Raúl Prebisch, Celso Furtado, Immánuel Wállerstein, Giovanni Arrighi, és a hazai szakiroda­lomban Farkas Péter, Szigeti Péter és mások munkásságát.

⁴ Ezt a jelenséget a közgazdasági szakirodalom Balassa-Samuelson-hatásként ismeri.

⁵ UNCTAD WIR Annex Tables Online. Web table 7. FDI inward stock as a percentage of gross domestic product, 1990-2011.

⁶ Reál: a brazil valuta neve.

⁷ A magyarázat egy statisztikai jelenség, ami Simpson-paradoxonként ismert, és lényege, hogy a súlyozott átlagosánál a minta belső összetétele meghatározó a végeredmény szempontjából.

⁸ 2006 után Brazília részesedése a világ működőtőke-importjából növekedésnek indult. 2010-re Brazília lett az 5. az FDI-t fogadó országok sorában, 48,4 milliárd dollár külföldi működő tőkét vonzott (UNCTAD WIR Annex Tables Online).

⁹ A folyamat egész Latin-Amerikára jellemző: a társadalombiztosítási kiadások egy főre jutó értéke 1990-91 és 2007-08 között 445 dollár/főről 880 dollár/főre, GDP-hez mért aránya pedig 12,3%-ról 18,4%-ra nőtt (ECLAC 2011, 132).

¹⁰ Az alapvető élelmiszerek árai a bérnövekedésnél kisebb mértékben nőttek.

¹¹ Bár egyes latin-amerikai országokban az arány még magasabb (pl. Argentíná­ban 108,2%, Bolíviában 80%) a többi BRICS esetében a brazilnál alacsonyabb: Kínában 63,5, Indiában 63,3, Oroszországban 46,5, Dél-Afrikában 30,5% (WB-PWC 2011. 98-100).

¹² 2009-re Kína vált Brazília legfőbb kereskedelmi partnerévé, 2010-ben már ide irányult a kivitel 15%-a, főleg szója, vasérc és olaj (Hoffmann 2011, 27).

¹³ Banco Central do Brasil online database, External Sector, Table 51, 51-A, 59.

¹⁴ A brazil központi bank elnökének megfogalmazása (The Economic Times, 2012).

¹⁵ Az exportorientáció versus a hazai fejlesztést igénylő belföldi termelés felfutta­tásának problémáját mutatja be Kína példáján Szunomár 2012.

Hivatkozott irodalom

Abreu, Marcelo de Paiva – Werneck, Rogério L. F. 2005: The Brazilian economy from Cardoso to Lula: An interim view. Texto Para Discussão No 504, Departamento de Economia, PUC-Rio, Brazil, Rio de Janeiro, http://www.econ. puc-rio.br/pdf/td504.pdf

Akamatsu, Kaname 1962: A historical pattern of economic growth in developing countries. Journal of Developing Economies, 1(1):3-25, March-August

Artner Annamária 1996: Brazília a felzárkózás útján? Az Ehrlich Éva által veze­tetett OTKA keretében készült tanulmány, második, bővített változat. Kézirat, MTA VKI, Budapest

Azul, Rafael 2003: Brazil: Lula's first 100 days-austerity for the poor, tax cuts for the rich. WSWS.org 22 April http://www.wsws.org/articles/2003/apr2003/ braz-a22.shtml

Azzarello, Samantha – Putnam, Blu 2012: BRIC Country Update: Slowing growth in the face of internal and external challenges CME Group Market Insights 25 July 2012, http://www.cmegroup.com/education/files/ed133-market-insights-bric-2012-8-1.pdf

Baer, Werner – Galvão, Antonio Fialho, Jr. 2005: Tax Burden, Government Expenditures and Income Distribution in Brazil. CIBER series paper, http://www. business.illinois.edu/Working_Papers/papers/05-0129.pdf

Banco Central do Brasil online database. Foreign sector data, Fiscal policy data July 2012 http://www.bcb.gov.br/7ENGLISH

Beghin, Nathalie 2008: Notes on Inequality and Poverty in Brazil: Current Situa­tion and Challenges. Background paper to the development of From Poverty to Power: How Active Citizens and Effective States Can Change the World, Oxfam International 2008, http://policy-practice.oxfam.org.uk/publications/notes-on-inequality-and-poverty-in-brazil-current-situation-and-challenges-112516

Brasil.gov 2013: Brazil has lifted 22 million people out of extreme poverty since 2011. Press releases, 19 February 2013, http://www.brasil.gov.br/para/press/ press-releases/february-2013/brazil-lifts-22-million-people-out-of-extreme-poverty-since-2011

Brasil.gov.br. 2012: Brazil announces phase two of the Growth Acceleration Program. Press releases, March 29 2010, http://www.brasil.gov.br/para/press/ press-releases/march/brazil-announces-phase-two-of-the-growth-acceleration-program/br_model1?set_language=en

Burton, Guy 2010: Lula and economic development. GlobalAffairs.es, 18 June 2010, http://www.globalaffairs.es/en/lula-and-economic-development/

Dömény Zsuzsa 2007: Latin-Amerika balra át!? MTA Politikai Tudományok Inté­zete, Műhelytanulmányok. Digitális archívum (12) 2007/2.

ECLAC 2011: Social Panorama of Latin America • 2010 Economic Commission for Latin America and the Caribbean (ECLAC). March 2011, http://www.cepa!. org/cgi-bin/getProd.asp7xml=/publicaciones/xml/1/41801/P41801.xml&xsl=/dds/ tpl-i/p9f.xsl&base=/tpl-i/top-bottom.xsl

Farkas Péter 2002: A globalizáció fenyegetései. A világgazdaság és a gazdaság­elméletek zavarai. Aula Kiadó

Hoffmann, Daniel 2011: The impact of the financial crisis in Brazil and Germany: A comparative analysis of distinct developments. Matrícula n°.: 110234953 Universidade Federal Do Rio De Janeiro Instituto De Economia, Sept, 2011, http://www.ie.ufrj.br/fgr/arquivos/Financial%20Crisis%20in%20Brazil%20 and%20Germany.pdf

IBGE 2012: PNAD 2011: bigger growth among lowest income ranges. National Household Sample Survey 2011, http://www.ibge.gov.br/english/presidencia/ noticias/noticia_visualiza.php?id_noticia=2222&id_pagina=1

IMF 2002: IMF Approves US$30.4 Billion Stand-By Credit for Brazil. Press Release No. 02/40 September 6, 2002 International Monetary Fund, http://www.imf.org/ external/np/sec/pr/2002/pr0240.htm

Kojima, Kiyoshi (2000): The „flying geese” model of Asian economic development: origin, theoretical extensions, and regional policy implications. Journal of Asian Economics, 11 (2000) 375- 401., http://ejournal.narotama.ac.id/files/model%20 asia.pdf

Lopez-Calva, Luis F. – Rocha, Sonia 2012: Exiting Belindia7 Lesson From The Recent Decline In Income Inequality In Brazil. Poverty, Gender, and Equity Unit Latin America and the Caribbean, The World Bank, April 2012, http://www-wds. worldbank.org/external/default/WDSContentServer/WDSP/IB/2012/06/25/00 0425970_20120625140209/Rendered/PDF/701550ESW0P1230IC00Inequal ityBrazil.pdf

Marques, Rosa Maria – Mendes, Áquilas 2007: Lula and Social Policy: In the Service of Financial Capital. Monthly Review, Volume 58, Issue 09 (February), http://monthlyreview.org/2007/02/01/lula-and-social-policy-in-the-service-of-financial-capital

MercoPress 2009: Brazil to slap tax on foreign capital inflow „to avoid speculation”. MercoPress, October 20th 2009, http://en.mercopress.com/2009/10/20/brazil-to-slap-tax-on-foreign-capital-inflow-to-avoid-speculation

MPBM 2012: Federal Budget For Everyone Brasília-DF. The Annual Budget Bill -PLOA, 2012. Ministry of Planning, Budget and Management, http://www. orcamentofederal.gov.br/orcamentos-anuais/orcamento-2012-1/ploa-2012/ versao_ingles2012.pdf

Osava, Mario 2010: Brazil: Ambitious Development Plan to Cut Inequality. Inter-press March 8, 2010, http://www.ipsnews.net/news.asp7idnews=50591

Oxford Economics 2012: Brazil. Country Economic Forecast: 25 June 2012. http:// www.oxfordeconomics.com/Free/pdfs/BRAZDB.pdf

Petras, James – Veltmeyer, Henry 2003: Whither Brazil? http://petras.lahaine.org/ b2-img/030321petras.pdf

Reuters (2012): UPDATE 2 – Brazil current account deficit widens in April, May 24, 2012, http://www.reuters.com/article/2012/05/24/brazil-economy-external-idUSL1E8GO4QT20120524

Reuters Africa 2010: Brazil's Lula ends final African tour with new deals. July 8 2010, http://af.reuters.com/article/topNews/idAFJOE6670KQ201007087pageN umber=1&virtualBrandChannel=0

Ribeiro, Marcio Bruno – Teixeira, Joanilio Rodolpho 2001: An econometric analysis of private-sector investment in Brazil. CEPAL Review, No 74, Aug 2001, http:// www.eclac.cl/publicaciones/xml/6/19906/lcg2135i_Ribeiro.pdf

Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, Rozsnyai Ervin.

Santos, Leonor Maria Pacheco et al 2011: The Brazilian experience with condi­tional cash transfers: A successful way to reduce inequity and to improve health. World Conference on Social Determinants of Health. Rio de Janeiro, 19-21 October, Draft Background Paper, http://www.who.int/sdhconference/resources/ draft_background_paper1_brazil.pdf

Sharma, Ruchir 2012: Bearish on Brazil. Foreign Affairs. May/June 2012 Volume 91, Number 3, 80-87.

Szalai Erzsébet 2003: Magyarországi újkapitalizmus – integráció – alternatívák. Korunk, (Kolozsvár) 2003, No 1.

Szalai Erzsébet 2006: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet. Új Mandátum

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny” – a világka­pitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Szunomár Ágnes 2012: Gazdasági modellváltás Kínában? Befelé forduló versus exportorientált gazdaságpolitika. In Farkas Péter – Meisel Sándor – Novák Ta­más (szerk.): A változó világgazdaság – útkeresések, tapasztalatok és kilátások. II. Európán kívüli régiók. Budapest, MTA KRTK VKI, 48-62.

The Economic Times 2012: Brazil 2011 economic growth slows to 2.7 per­cent. (AFP) 7 Mar, 2012, http://economictimes.indiatimes.com/news/ international-business/brazil-2011-economic-growth-slows-to-2-7-percent/ articleshow/12169560.cms

The World dataBank Online. The World Bank, http://databank.worldbank.org/ddp/ home.do?Step=3&id=4

TMSA 2012: Brazil's Africa exports show major growth. Trade Mark Southern Africa. http://www.trademarksa.org/news/brazil-s-africa-exports-show-major-growth

TWGI s. a.: Brazil: Beyond Natural Riches. Thomas White Global Investing, http:// www.thomaswhite.com/explore-the-world/brazil.aspx

UNCTAD WIR Annex Tables Online. http://archive.unctad.org/Templates/Page. asp?intItemID=5823&lang=1

WB 2004: Inequality and Economic Development in Brazil. The World bank Count­ry Study. The World Bank, Washington, D. C., http://www-wds.worldbank.org/ servlet/WDSContentServer/WDSP/IB/2004/10/05/000012009_200410050951 26/Rendered/PDF/301140PAPER0Inequality0Brazil.pdf

WB 2009: Brazil Federal Public Financial Management Performance. December 2009, The World Bank, http://siteresources.worldbank.org/BRAZILEXTN/ Resources/Brazil_PublicManagement_English.pdf

WB-PWC 2011: Paying Taxes 2011. The Global Picture. The World Bank Group, PricewaterhouseCoopers International Limited, http://www.pwc.com/gx/en/ paying-taxes/pdf/paying-taxes-2011.pdf

(A tanulmány a 104210 K jelű OTKA-projekt keretében folyó kutatás alapján készült.)

Hugo Chávez sokszor elmondta, hogy börtönévei alatt legfontosabb olvasmánya barátja, Mészáros István A tőkén túl című kötete volt. A könyvet Jorge Giordani juttatta el hozzá, aki utóbb, Chávez alatt Vene­zuela gazdasági ügyekért felelős csúcsminisztere lett, és ezt a pozícióját mindmáig betölti.

Utoljára tavaly, választási kampánya idején lehettem együtt Hugo Chávezzel, a Sáo Pauló-i fórum alkalmával. A Teresa Carreno Szín­házban tartott záróünnepély alatt nála volt egy példány Mészáros köny­véből, és azt mondta egy venezuelai öregembernek, aki nem sokkal korábban tanult meg olvasni, hogy egy nap majd el kellene olvasnia A tőkén túlt.

Hugo Chávez intellektuális nyugtalansága mindig megkapó volt. Jóllehet a venezuelai értelmiség inkább a konzervativizmus felé hajlik – az ország legnagyobb egyeteme, a Venezuelai Központi Egyetem (Universidad Central de Venezuela, UCV) jobboldali befolyás alatt áll -, ha arról kérdeznek, ki volt a legjelentősebb venezuelai értelmiségi, azt szoktam válaszolni: „Hugo Chávez".

Bárkivel beszélgetett is, Chávezt rögtön az érdekelte, hogy a másik mit mond. Olvasmányélményekről és más információkról kérdezte be­szélgetőtársait. Tévéműsorában, az Aló Presidentében elmondta, hogy az örök négyesen, Marxon, Engelsen, Leninen és Trockijon kívül olyan szerzőket olvasott, mint Gramsci vagy Rosa Luxemburg. Gyakori repü­lőútjait is olvasással töltötte.

Kielégíthetetlen teoretikai kíváncsisága mindig szorosan kötődött Ve­nezuela és Latin-Amerika konkrét valóságához. Képes volt arra, hogy az absztrakt elméleti gondolatokról azokra a közvetlen problémákra térjen át, amelyekkel országa szembesült. Hugo Chávezzel egy valódi munkásszármazású vezetőt veszítettünk el – kinézetre olyan volt, mint oly sokan hazája egyszerű emberei közül -, de egy nyughatatlan, kreatív elmét is, amely párját ritkítja.

És igazán említeni sem kellene azt a túláradó kedvességet, amellyel mindannyiunkat megfogott, már kormányzása kezdetétől – az első bra­zíliai látogatásaitól, amikor a Porto Alegre-i társadalmi fórumra érkezett, az utolsó alkalomig, midőn Dilma Rousseff-fel egy, a légiközlekedésről szóló brazil-venezuelai kereskedelmi egyezményt írt alá.

Arca még életének utolsó hónapjaiban sem árulkodott szenvedéseiről. Életereje egészen különleges volt – a legenergikusabb emberek közé tartozott, akikkel valaha is alkalmam volt találkozni. Halála felmérhetetlen veszteség, ám az általa hátrahagyott örökség, ezt nyugodtan kimondhat­juk, már nem visszafordítható.

Fordította: Lugosi Győző

Megjelent: http://blogdaboitempo.com.br/2013/03/06/chavez-leitor-de-meszaros/

A 2008-ban kirobbant globális gazdasági válság megnyitotta a teret számos ilyen módon mediatizált konszenzus újraindítására. Az egyik ezek közül az európai integráció fél évszázados múltjának, de még inkább teleológiájának értelmezése. E témakörben két igen hasznos tanulmányt közöl az Eszmélet 97. (2013. tavaszi) száma Samir Amin és Michel Aglietta tollából. Mindketten ugyanazt a kérdést teszik fel: lehet­séges-e másfajta integráció? Ez a kérdés pedig a legfontosabb, hiszen bár az Európai Bizottság érzékeli az integráció társadalmi támogatottsá­gának csökkenését, a demokratikus deficitet, érdemi, feltáró, mély vitát mégsem kezdeményez. Ehelyett mesterséges dichotómiát képez, ahol a létező integráció támogatói állnak szemben az „euroszkeptikusokkal”. Le Penek és Nigel Farage-ok mindig készen állnak az ellenségkép szere­pének betöltésére, hasonlatosan ahhoz, ahogy a radikális mozgalmak a nemzeti politikai rendszerekben is hasznára válnak a főáramú pártoknak, amelyek a középosztályok ontológiai félelmét kihasználva „megmentik” szavazóikat a „szélsőségek térnyerésétől”. Mindeközben az integráció értelme és jelentősége ködbe vész, s ismert módon ma már az uniós polgárok fele sem támogatja az Uniót.² Az Unió vezetői egyre inkább a Václav Havel által a brezsnyevi időszakra megfogalmazott tudatos hamis valóság állapotában élnek.

Közvetlenül a II. világháború után, illetve a berlini fal leomlása előtt és után akkora volt az európaiak megkönnyebbülése és egymás iránti lelkesedése, hogy szinte magától értetődőnek tűnt az „európai projekt”. Ezen sorsfordító eseményektől távolodva, azaz a hetvenes években, illetve napjainkban azonban válságba került a folyamat. Az euroszklerózis mindig élesebben teszi fel a kérdést: mi az európai egyesülés folyamatának értelme? Amin nyomán: a globalizáció korá­ban van-e még értelme pont egy kontinentális, azaz földrajzi véletlenre alapuló integrációnak, amikor egy „portugál jobban megérti magát egy brazillal, mint egy litvánnal”, egy holland középosztálybeli számára pedig, aki mexikói vagy japán kollégáival van napi szakmai vagy üzleti kapcsolatban, egyértelmű-e még, hogy miért is kell neki szolidaritást vállalnia pont egy bolgárral? A globalizált turbókapitalizmus sivár mindennapjaiban a „judeo­-keresztény értékrend” retorikai horgonya értelmezhetetlen az átlagember számára.

A hivatalos brüsszeli hagiográfia szerint a II. világháború megrázó élménye nyomán az európaiak a Szén- és Acélközösséggel megterem­tették a politikai uniót, amely aztán lépésről lépésre kiteljesedett. Ezzel a narratívával az a baj, hogy nem igaz. Politikai unió mind a mai napig nem létezik, az EU alapvetően kormányközi intézmény. A közösségi ér­deket képviselő egyik fő intézménynek, a Bizottságnak alapvetően csak kezdeményező és végrehajtó szerepe van. A másik közösségi intézmény, a Parlament egyre erősebb kompetenciákat kapott, és a világ egyetlen választott szupra­nacionális testülete. Mindezzel együtt is a legerősebb jogosítványai is csak az úgynevezett együttdöntési eljárásban teljesed­nek ki, ahol azonban a tagállamokat képviselő Tanács vétót emelhet. (A Parlament is a Tanács ellen, de ez nem segít a helyzeten.) A közösségi joganyag jelentős bővítéséhez vagy mélyítéséhez mind a mai napig a Tanács egyetértésére van szükség, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Tanács a markában tartja az uniós polgárok számára átláthatatlan, bizánci komplexitásúra hizlalt uniós döntéshozatali rendszert. (Arról, hogy a Bizottságnak és a Parlamentnek mennyire csekély beleszólási lehetősége van tagállami ügyekbe, a magyar polgárok az utóbbi években saját tapasztalatokat szerezhettek.) Az euroszkeptikusok kritikája, mely szerint az Unió túl széles és mély kompetenciákkal rendelkezik, talán csak a mezőgazdaság, a versenypolitika, a külső kereskedelem és a mo­netáris politika területén értelmezhető. Minden más területen a közösségi szint kompetenciái a tagállamok de facto ellenőrzése alatt állnak. Főképp így van ez a politikai területeken (alkotmányos berendezkedés, válasz­tójogi rendszer, kultúra, média), illetve a gazdasági fejlődést leginkább meghatározó szakpolitikákban (oktatás, foglalkoztatás, korrupcióellenes küzdelem, adópolitika, újraelosztás). Az 1951-es Szén és Acélközös­ség nem teremtett politikai uniót, valójában a gaulle-ista, szektoralista etatizmus kiterjesztése volt a hatokra, ezenkívül pedig a Ruhr-vidék I. világháború utáni francia lerohanásának megismétlése, ez alkalommal békés eszközökkel. Az időközben megszűnt 1957-es Euratom szerződés nyilvánvalóan szintén nem teremtett politikai uniót, mint ahogy az 1957-es Gazdasági Közösség sem. Más lényegi intézmény pedig a negyvenes, ötvenes, sőt a hatvanas és hetvenes években sem jött létre. A politikai Európa mint a II. világháborúra adott reakció tehát Patyomkin-fal, ame­lyet az 1992-es Maastrichti Szerződés az „Unió”-ról intézményesít. Az európai baloldal azonban hat évtizede hajlandó támogatni ezt a fantáziát, abban a reményben, hogy ha sokáig vetítjük magunk elé, előbb-utóbb létrejön. Ennek a mindennapi valóság a cáfolata. Ha a II. világháború megrázkódtatása nem volt elégséges az európaiak számára, hogy po­litikai uniót teremtsenek, a globalizáció körülményei semmiképpen nem fogják azt elősegíteni. Az unió valódi kiindulópontja a Paul Henri Spaak által kezdeményezett Gazdasági Közösség, amely nem politikai uniót, hanem szabad kereskedelmi övezetet teremtett, amely mind a mai napig az integráció lényege, bármennyire is elfedi ezt az eurózóna hányattatá­sainak intenzív, ám felszínes és torz médiareprezentációja. A szabad ke­reskedelmi övezet nyolcvanas évekbeli kiteljesedésével pedig Margaret Thatcher neoliberális Európa-képe³ megnyerte a történelmi ütközetet a Jacques Delors nevével fémjelzett „szociális Európa”, „fenntarthatóság”, „kohézió”, „régiók Európája” vízióval, amely ugyan átmeneti eredménye­ket elért a kontinens újraegyesítését követő lelkesedés időszakában, mára azonban visszaszorult.

Bár hivatalosan a három fő uniós intézmény egyenlő, a tagállami kormányok testülete, a Tanács a fentiek miatt mégis elsőséget élvez. Itt pedig (a Lisszaboni Szerződés ellenére) de facto vétójoga van a tagállamoknak, amennyiben a mindenkori többség soha nem kíván szembemenni egyes tagállamokkal vagy kisebbségi tagállamcsoportok­kal, egyrészt mert ez a végletekig növelné az amúgy is többségbe került Európa-ellenességet, másrészt pedig azért, mert így a következő fontos ügynél számíthatnak ezen tagállamok jóindulatára. A Tanácsban ismert módon csomagkapcsolás, „lókereskedelem” folyik.

A brüsszeli „komitológia” ilyen részletes, az egykori kremlinológiához hasonló megértése azért szükséges, mert így nem esünk abba a hibába, mint Samir Amin, aki az egyes országokat homogén egészeknek, sőt olykor aktoroknak látja. Marxiánus gondolkodóként tudnia kellene, hogy a kormányzati akarat a nemzeti szintű homogenizált diskurzus eredője, azaz többségében az egyes országok elitjének érdekeit képzi le. Ezek az elitek, illetve az általuk dominált nagyvállalati szektor pedig a neoliberaliz­mus három domináns évtizedében (1979-2008) nemzeti hovatartozástól függetlenül élvezték annak a gazdasági rendnek az előnyeit, melynek lényege a fogyasztó társadalom mediatizált csúcsra járatása, az állami erőforrások magánkézbe adása, az eljövendő generációk erőforrásai­nak elköltése eladósodáson keresztül, illetve a természetes környezet kizsákmányolása. Egy magyar vagy orosz oligarcha számára ugyanúgy előnyös a létező Európa, annak integrációs receptjével, mint egy görög hajózási nagyvállalkozónak vagy egy olasz médiamágnásnak. Ahogy azt Perry Anderson kiválóan bemutatja (Anderson 1976), az Amin és Aglietta által is képviselt marxiánus irányzat a XX. században az esztétika, az er­kölcs és más témák irányába fordult, nem adott Marx szellemi vizionárius magasságához méltó elemzést a kapitalista parlamentáris demokráciák politikai gazdaságtanáról, Marx tévedéseiről, a tőkés rendszer túlélési képességeiről, illetve arról, hogy miért nem következett be az általa el­kerülhetetlennek jósolt antikapitalista forradalom. Ezen témákban mind a mai napig Paul Baran és Paul Sweezy 1966-ban megjelent, monopol­kapitalizmusról szóló könyve (Baran-Sweezy 1966) a legkoherensebb és a legelmélyültebb.⁴

Márpedig az európai integráció történetét sokkal szemléletesebb a kapitalista parlamenti demokráciák XX. századi történetébe ágyazva ér­telmezni, mint önmagában, inherens teleológiát feltételezve, ahogyan ezt Brüsszel sugallja propagandisztikus autonarratíváiban. A neoliberalizmus által eluralt kartellpártok váltógazdasága Thatcher, Reagan, Mitterrand, Giddens, Blair és Schröder után kiüresítette a parlamentáris demokrá­ciákat. A liberális pártok helyét átvevő, azokat kiszorító harmadik utas szocdemek csupán kulturális vonzerejükben különböznek a Goldwater, Thatcher és Reagan utáni, azaz a közösségi szolidaritást felmondó kon­zervatívoktól. Gazdaság- és társadalompolitikájuk ugyanúgy a tőkepiacok azonnali visszacsatolásától függ, a (periferiálisabb országokban külföldi) befektetők megítélésétől, mindenekelőtt azonban saját kampánytámo­gatóiktól, akiknek adományai és ezen keresztül elnyert befolyása rejtve marad az átláthatatlan kampányfinanszírozás homályában. Azaz elvileg létezik más európai integráció is, ehhez azonban a rabul ejtett tagállamok reprezentatív demokráciáit kellene helyreállítani. Ez már önmagában gigantikus feladat, de ne fulladjunk azonnal defetizmusba, a kampány­finanszírozások és a közbeszerzések átláthatóságának megteremtése érdemi változásokat hozna. Csak ezek után lennének képesek a Tanács­ban képviselt wallersteini centrumországok⁵ kormányai érdemi döntést hozni arról, hogy látják-e még értelmét, hogy szolidaritást vállaljanak a dél- és kelet-európai tagállamok társadalmaival. Ez a szolidaritás ma már egyáltalán nem egyértelmű.

Amin földrajzi logikájú elemzése helyett célszerűbb tehát egy társa­dalomszerkezeti elemzés. Kelet, nyugat és dél helyett fent és lent. Sőt, Daron Acemoglu szóhasználatát kölcsönvéve (Acemoglu-Robinson 2013), a társadalom széles rétegeinek erőforrásait szűk elitek felé áramoltató extraktív gazdaságok olyannyira elterjedtek, szemben a széles középosztályt létrehozó, erőforrásokat terítő inkluzívakkal (ezek a kivételek alapvetően Skandinávia országai és a kontinentális jóléti államok), hogy komplett országok, köztük uniós tagállamok sora állt rá más országok erőforrásainak offshore jellegű kiszivattyúzására. Minde­nekelőtt a londoni City, de Dublin, Luxemburg, Ciprus, Málta, Ausztria és Lettország is ilyen típusú működést mutat, nem is szólva az Unióhoz ezer szálon kötődő Svájcról. Ezen forráselszívás mértéke oly jelentős, hogy Amin és Aglietta részéről komoly vakfolt ezek figyelmen kívül hagyása. Agliettának természetesen igaza van abban, hogy a megszorításokra épülő stabilizáció sikertelen volt az eurózóna válságának kezelésében. A stabilizációs homeopátia értelmetlenségét azonban az elfolyt offshore források mutatnák be igazán élesen. Ahogy Andreas Papandreu volt görög miniszterelnök fogalmazott: Görögországban például semmilyen költségvetési probléma nem lenne, ha nem lenne az offshore veszteség.

Az eurózóna Aglietta által bemutatott születéskori hibája mellett (ti. hogy nem optimális valutaövezet, azaz Frankfurt nem adhatja ugyanazt a kamatlábat magas és alacsony növekedésű országoknak) komoly gazdaságszerkezeti eltéréseket fed el. Nem véletlen, hogy a déli álla­mokban az inflációhoz képest tévesen alacsony nominál kamatláb által generált buborékok óriási kereskedelmi deficithez vezettek. Ezek az országok a nyolcvanas évek hirtelen szabad kereskedelmi nyitásában dezindusztrializálódtak, gazdaságuk beszorult egy turizmus – tengeri szállítmányozás – mediterrán agroexport – ingatlanspekuláció profilba. Szinte minden más területen importra szorulnak a centrumországokból. Görögország problémáin tehát az Aglietta által vázolt argentin szcenárió sem segítene, azaz a drachma visszavezetése és a brutális mértékű leértékelés. Görögország ugyanis az Unió legkevesebbet (körülbelül a GDP 20%-át) exportáló országa, azaz az iparpolitika és humántőkébe történő befektetés a leértékelés nélkül hatástalan lenne, miközben drámai életszínvonal-zuhanást hozna.

Természetesen a szabad kereskedelmi dezindusztrializáció Kelet-Eu­rópát is érintette. A különbség az, hogy a multinacionális cégek tömeges megjelenése elfedte ezt a folyamatot. A mediterrán térségben hatalmas a munkanélküliség (ezen belül is drámai az ifjúsági munkanélküliség), ám a munkával mégis rendelkezők bérei felzárkóztak az uniós átlaghoz, azaz biztos megélhetést nyújtanak. Ezzel szemben Kelet-Európában a multiknak köszönhetően nincs foglalkoztatási krízishelyzet, csak fiskális egyensúlytalanságot teremtő elmaradás a centrumországokhoz képest. Akiknek viszont van munkájuk, azok nagy részének rendszeres keresete is csak a prekariátushoz elég (Standing 2011).

Az Európai Unió jelenlegi krízise megoldatlan marad mindaddig, amíg vissza nem bontjuk a szálakat az integráció tulajdonképpeni értelméig. Aglietta és Amin tanulmányai ebben fontos lépések. Az európai baloldal beleszeretett a nacionalista háborúskodáson túllépő politikai Európa ígéretébe, amely azonban soha meg nem valósult. Ezért cserébe elfo­gadta a létező Európát, a szabad kereskedelemre, illetve az azt elősegítő valutaövezetre építő egységes piacot mint az integrációs szerződések gyakorlati lényegét. Az esetek nagy részében, közgazdasági érdeklődés hiányában nem is tud minderről, Európa-képe és a szerződések való­sága között szakadék tátong. Politikai unió hiányában pedig a Tanács kulcsfontosságú intézményében a kiüresedett és a nagyvállalati szektor (Aminnál a monopóliumok) által rabul ejtett kelet-európai, mediterrán és angolszász parlamentáris demokráciák, illetve az adóparadicsomok sikeresen blokkolják a skandináv és a kontinentális jóléti államok (Né­metország, Belgium, Hollandia, Franciaország) próbálkozásait, hogy megteremtsék a fenntartható, szociális, szubszidiaritásra épülő politikai Európát, amely a globalizációra is pozitív hatással lenne.

Jegyzetek

¹ Lásd erről bővebben Herman-Chomsky 2002.

² Lásd az erről szóló folyamatos Eurobarometer-felméréseket.

³ Az egységes piac (a szabad kereskedelem) az az alap, amelyre mindent épít­hetünk – fogalmazott Thatcher Európával kapcsolatosan.

⁴ Ez a könyv oly kritikus Marx jövendöléseivel kapcsolatban, hogy Anderson kételkedik abban, hogy egyáltalán marxiánusnak nevezhető-e még.

⁵ Lásd Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletét: Wallerstein 2011.

Hivatkozott irodalom

Acemoglu, Daron – Robinson, James A. 2013: Why Nations Fail: The Origins of Power, Prosperity and Poverty. Profile books

Anderson, Perry 1976: Considerations on Western Marxism. London, Verso

Baran, Paul A. – Sweezy, Paul M. 1966: Monopoly Capital: An Essay on the Ameri­can Economic and Social Order. London, Monthly Review Press

Herman, Edward S. – Chomsky, Noam 2002: Manufacturing Consent: The Political Economy of the Mass Media. New York, Pantheon Books

Standing, Guy 2011: The Precariat: The New Dangerous Class. Bloomsbury Academic

Wallerstein, Immanuel 2011: The Modern World-System IV: Centrist Liberalism Triumphant, 1789-1914. University of California Press

Amikor azonban ekként írjuk le Thatcher teljesítményét, máris látszik, mi a baj a nekrológgal mint műfajjal: Thatcher legfontosabb eredményei egyszersmind okok arra, hogy őt alávaló és elítélendő személynek lássuk. Lendülete, kíméletlensége és politikai fortélya olyan bigott, osztálysoviniszta célokat szolgált, amelyeket aligha csodálhatunk: ha szemünk végigfut azoknak az éveknek a rombolásán, nehéz nem el­borzadnunk.

Ezenfelül ott van az a veszély is, hogy amikor Thatcher képességeire és sikereire fókuszálunk, akkor eltúlozzuk a vezető mint személy szere­pét. Thatcher erőfeszítései nemcsak a társadalmi és gazdasági érdekek széles koalíciójától függtek – amelynek összetartó kapcsa a kispolgárság és az „új középosztály” volt -, hanem egy sor intézményi hatalomtól is, a bulvársajtótól a Nemzetközi Valutaalapig. Erényei gyakran ellenfelei gyengeségéből, megosztottságából vagy nemegyszer hitványságából fakadtak.

Nem tagadhatjuk le azonban Thatcher vezetői képességeit. E nekrológ alaposan meg kívánja vizsgálni azokat a tényezőket, amelyek Thatchert a háború utáni időszak legsikeresebb politikusává tették. Mindezt annak szellemében tesszük, hogy tanuljunk ellenségünktől, hogy a jövőben jobb esélyünk legyen legyőznünk őt.

Thatcher a gazdagokkal azonosult, az ő érdekeikért harcolt, s úgy is helyezték örök nyugalomra, mint az uralkodó osztály teljes jogú tagját. Mindent megszerzett, ami ehhez szükséges: pénzt és arisztokratikus címeket egyaránt. Mégis van némi igazság abban, amikor kispolgári „forradalmárként” ábrázolják. Apja – liberális politikus, akit margóra szo­rítottak a Munkáspárt háború utáni sikerei – két zöldségbolt tulajdonosa volt; Thatcher az egyik bolt fölötti lakásban élt.

Margaret Robert – hogy a mai tory vezetés szóhasználatával éljünk – igazi „igyekvő” (striver) volt, aki életrajzát egészen fiatal korától kisebb-nagyobb iskolán kívüli elfoglaltságokkal pakolta tele. Oxfordi ösztöndíjra pályázott, amelyet épphogy csak megnyert egy másik diákkal szemben. Jó minősítésű természettudományos diplomát szerzett, majd kutató­vegyészként dolgozott, mielőtt egy üzletkötés alkalmából megismerte a milliomos antiszocialista üzletembert, Dennis Thatchert. 1951-ben házasodtak össze, és ettől kezdve mindig ott volt férje támogatása Mar­garet politikai és karrierambíciói mögött. Miután parlamenti képviselő lett, férje finanszírozta adójogra fókuszáló jogi tanulmányait, amelyek révén később vezető tory ellenzéki frontbencher lett az árnyékkabinet pénz­ügyminisztériumi szóvivőjeként. Szintén férje, valamint az üzleti szféra széles rétegeinek támogatása tette lehetővé, hogy átvegye a Konzervatív Párt vezetését a Heath-évek mélypontja után, és végül a háború utáni időszak legsikeresebb miniszterelnökévé váljon.

Margaret Thatcher egész életét az agresszivitás és a verseny élvezete által tüzelt felfelé irányuló osztálymobilitás jellemezte. Ez a személyes tapasztalat adta az alapját annak, hogy a „meritokrácia” elképzelésének úttörő hívévé váljon, gyakran utalva saját élettapasztalatára. Ha arról kér­dezték, miért támogatja az államilag finanszírozott, de erősen szelektív elitgimnáziumok (grammar schools) intézményét, válasza az volt, hogy saját felemelkedését az az iskolarendszer tette lehetővé, amely fel- és elismerte a tehetségeket.

Könnyű lenne rámutatnunk, hogy Margaret mindent férje hatalmas va­gyonának köszönhetett. Hiszen ez nem jelent mást, mint kimondani, hogy sosem kizárólag az individuum saját „sikerének a kovácsa”, hogy minden teljesítmény végső soron kollektív munkavégzésen alapul, és az egyén tehetsége semmi a struktúrák nélkül, amelyek lehetővé teszik kibonta­kozását. Ami ugyanaz, mint kimondani, hogy a meritokrácia elképzelése – ostobaság, bár ezt eddig is tudtuk. Egyszerre lennénk azonban szűk­markúak az elhunyttal és egyben alábecsülnénk őt, ha letagadnánk azt a jelentős szerepet, amit képességei és lendülete játszott a történetben.

Thatcher egyik nagy erőssége az ideológiai letisztultság volt. Ezt azon­ban ne keverjük össze azzal, hogy nézetei összességében koherensek lettek volna. Azok a gazdag, komplex ideológiai struktúrák, amelyeket ma „neoliberalizmusként” ismerünk, nem konzisztenciájukkal tűnnek ki. Mégis, gondolkodásának szilárd alapot adott egy bizonyos egyszerű „szabadpiaci” filozófia, amelyet elsősorban Burke-től és Hayektől sa­játított el. Mindenekelőtt Hayek Út a szolgasághoz című könyvét kell kiemelnünk, amely oxfordi tanulmányai idején valósággal elbűvölte. Ez a könyv, néhány további kevésbé ismert szocialistaellenes értekezés mellett – mint például Colm Brogan Our New Masters című könyve – határozta meg szellemi fejlődését.

Miközben a szabadpiaci jobboldal súlyos történelmi vereségeket szen­vedett, ezek a gondolatok magabiztosságot és történelmi céltudatosságot adtak maroknyi megmaradt védelmezőjüknek. Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy az újonnan létrejött „szocialista” rezsim szükségszerűen ésszerűt­len. Csak a piacok képesek arra, hogy hatékonyan összpontosítsák a tu­dás sok millió ember között szétszóródott töredékeit, árjelzések gyanánt közvetítve az információkat. Az egyetlen módja annak, hogy az állam átvegye a piac szerepét, az lehetne, ha megpróbálna minden információt és döntéshozói hatalmat egyetlen centralizált intézményben összevonni. Ez pedig egyszerre hiábavaló és autoriter törekvés volna. Sőt, egyenesen a zsarnokság kezdete, a „lopakodó szocializmus” ősforrása, amelynek Thatcher és hívei hadat üzentek.

Nagyon is sokat nyerhetünk abból, ha komolyan vesszük a thatcheri ideológiát, még ha könnyű is kigúnyolni Thatcher retorikáját. Noha Obama a volt miniszterelnököt a szabadság bajnokaként méltatta, nem igen akadt olyan diktátor, akit a brit vezető ne kedvelt volna meg azon­nal, és ne sietett volna segítségére: idetartozott Pinochet, Suharto, sőt még Pol Pot is, amikor a vörös khmerek a Kambodzsa fölötti ellenőrzést próbálták visszaszerezni. Thatcher tagadta, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus – ez a „terrorszervezet” – képes lenne valaha is Dél-Afrika kormányzására, s élete végéig ragaszkodott ahhoz, hogy Chilébe Pino­chet hozta el a demokráciát…

Saját ideológiájának szóhasználatában azonban mindez nagyon is konzisztens volt. A „szabadság” ebben az értelmezési keretben ugyanis elsősorban a piacok szabadságát jelentette, valamint az állampolgá­roknak nyújtott lehetőséget arra, hogy az állam túlzott beavatkozásától mentesen, szabadon költhessék el a pénzüket; a demokráciát pedig a lehetséges piaci választások sokaságában kell keresnünk. Ha ezek bármelyike sérül, akár egy megválasztott kormány intézkedései miatt is, az a zsarnokság kezdete. Mindennek a logikája arra fut ki, ahogy azt Hayek egyre tisztábban kimondta élete során, hogy a demokrácia felté­telesen pozitív dolog: pozitív, egészen addig, amíg az állampolgárokat a szabadpiacok és a „jog uralma” elfogadására ösztönzi. Hayek maga, csakúgy mint Thatcher, később nagy hívévé vált Pinochetnek, hiszen inkább egy „liberális diktátor”, mint egy liberalizmus nélküli demokrácia.

Bárhogy is van, ez volt Thatcher krédója, amellyel a helyi konzervatív gyűléseken megjelent, ahol sikerült elég jó benyomást keltenie ahhoz, hogy többször is egyéni választókerületi jelöltté válasszák, mielőtt megkapta volna a biztos parlamenti helyet garantáló finchley-i válasz­tókerületet. Parlamenti képviselőként általában jobbra állt a konzervatív frakció többségétől. Hagyományos tekintélyelvűség jellemezte bizonyos kérdésekben: például támogatta a vesszőzés újbóli bevezetését az iskolákban, ellenezte a halálbüntetés eltörlését, ámbár ezt a büntetési formát még férje is „barbárságnak” tartotta. Más ügyekben ugyanakkor liberális álláspontot képviselt: szavazatával támogatta a homoszexualitás dekriminalizálását és az abortusz legalizálását. Mindig következetesen kiállt az adócsökkentés és a szabadpiaci megoldások mellett, és jó hayekiánusként támadta a magas adókat mint egy lépést „nem csupán a szocializmus, hanem a kommunizmus felé”.

Azonban önmagában az intellektuális megalapozás, a tehetség és a szenvedély nem lett volna elég. Thatchernek valamilyen eszközre és a megfelelő alkalomra is szüksége volt ahhoz, hogy népszerűvé tegye ezt az ideológiát. A háború utáni társadalmi konszenzus válsága és ellen­feleinek zsibbadt erőtlensége volt az, ami Thatchert azzá tette, ami volt.

Az új jobboldal úttörője, akinek gondolatait és karakterét Thatcher hadra fogta, Enoch Powell volt. Powell mint jobboldali értelmiségi és a west midlandi iparvidék tory parlamenti képviselője, a hatvanas évek kö­zepétől hozzáfogott egyfajta rasszista Kasszandra új politikai figurájának megformálásához, nem is egészen sikertelenül. Powell miközben a brit kultúrának a bevándorlás miatti felhígulását jövendölte, ragaszkodott ahhoz, hogy riogató béljóslása nem a biológiai fajról szól, hanem az egymással inkompatibilis kultúrák között várható feszültségekről. Powell kísérletezése a jobboldali populizmus új formáival, amely a defenzív fehér nacionalizmust ötvözte a szabadpiaci ideológiával, megmutatta a konzervatívok számára, hogyan lehetséges széles társadalmi bázist szerezniük, a nélkül a kényelmetlen feladat nélkül, hogy védelmezniük kellene a jóléti államot.

Ezek a motívumok később Thatcher motívumaivá is váltak. Így például emlékezzünk Thatcher hírhedt megjegyzésére a társadalom félelméről, hogy „belefulladunk” a bevándorlás árjába, ami sokakat töltött el undorral, annyira nyíltan apellált a bigottériára. Ugyanilyen sokatmondó Thatcher fókuszálása a kultúrára, amelyet kiemelt frontvonallá tett meg. Szerinte a „brit nemzeti karakter”, amely „oly sokat tett a demokráciáért, a jog uralmáért, és oly sok mindent hozott létre szerte a világon”, volt az, amit súlyosan fenyegetett a „más kultúrájú emberek” beáramlása. Ez klasszi­kusan Powell-féle toposz volt, és Thatcher maga később így nyilatkozott: Powell érvényes meglátásokat tett, ha időnként sajnálatos formában is. Ahogy a „brit karaktert” összekötötte a piaccal, a jog uralmával, az ala­csony inflációval, az „erős fonttal” és így tovább, szintén mutatja, milyen sokat tanult Thatcher Powelltől. De Powell maga átmeneti jelenség volt, akit gyorsan marginalizáltak, miközben politikai nyelvezetét átvette – igény szerint megszelídítve – a Konzervatív Párton belül formálódó új jobboldal.

A lehetőség, amely megnyitotta az utat az új jobboldal előtt, egy súlyos krízis volt – nem pusztán a brit kapitalizmusé, hanem a Konzervatív Párt mint Nagy-Britannia domináns politikai erejének krízise is egyben. A késő hatvanas évek végétől kezdve a brit gazdaság régóta fennálló diszfunk­ciói akut válsággá mélyültek, ahogy a profitráta zuhanórepülésbe kezdett, és a vállalatok a bérek leszorítása érdekében a kormányra próbáltak nyomást gyakorolni. A szakszervezeti bürokráciában formális pozícióval nem rendelkező (rank-and-file) helyi munkásvezérek (shop stewards) – akik tehát pillanatok alatt sztrájkokat tudtak szervezni – mozgalmának terjedése, a munkairányítás növekvő válságához vezetett. A befektetők joga, hogy befektessenek és a menedzserek joga, hogy irányítsanak, egyre inkább veszélybe került.

Az 1966-ban újraválasztott Wilson-kormány a problémát a sztrájkjogot súlyosan korlátozó jogszabályokkal próbálta meg kezelni, miközben kitar­tott a korporatív modell mellett, ahol a szakszervezeti vezetők részesei a kollektív bérmegegyezéseknek és a gazdaságpolitika kialakításának. Ez a kísérlet azonban kudarcba fulladt. Az 1970-ben megválasztott Heath-kormány ugyanezzel a gyógymóddal próbálkozott az Industrial Relations Bill formájában, amivel a sztrájkok olyan hullámát sikerült kiváltania, amire 1926 óta nem volt példa. A kormány általános gazdaságpolitikája csődöt mondott, és rövidesen felhagytak minden próbálkozással egy liberálisabb gazdaságpolitika irányában: a kabinet kénytelen volt növelni a kiadásokat, államosítani a Rolls Royce-ot és masszívan kiterjeszteni az állami beavatkozást az üzemi viszonyokba. A néhány végrehajtott megszorítás egyike az ingyenes iskolatej elvétele volt – amely intézkedés felelőse az ekkor az oktatási miniszteri posztot betöltő Thatcher volt -, habár úgy tűnik, ő maga az intézkedéssel nem értett egyet.

Eközben az 1973-as olajsokk és a 1974-ben kibontakozó globális gazdasági válság tovább gyorsította a kormány végelgyengülését. A szakszervezetek újabb és újabb győzelmeket arattak, a munkáspárti ellenzék egyre inkább balra tolódott, és a miniszterelnök akár beteget is jelenthetett volna, hogy lesántikáljon a színpadról. Egy újabb nagy bányászsztrájk 1974 elején végül megadta a kegyelemdöfést a kor­mánynak. Heath előrehozott választásokat írt ki, feltéve a kérdést a választóknak: ki kormányozza az országot, mi vagy a bányászok? Hát nem ti – hangzott a szavazók válasza.

A „tekintély kríziséről” volt itt szó, amelyet Stuart Hall előrelátóan diagnosztizált. Gramsci fogalomhasználatával „a tekintély kríziséről” akkor beszélhetünk, ha az uralkodó osztály a társadalom konszenzusát képtelen felhasználni arra, hogy céljait megvalósítsa. Ez a hegemónia válsága, amely áthat minden domináns intézményt, a termelési és ideo­lógiai viszonyok összességét, és – ami különösen fontos – a parlamenti politika erőterét. A konzervatívok elérték a történelmi mélypontot: Ted Heath a szavazatok alig 35%-át tudta megszerezni a párt számára. A vállalati szféra egyre inkább a kiterjedt szakszervezeti kapcsolatokkal bíró Munkáspárttól várta, amit a toryktól immár nem kaphatott meg: ma­gasabb munkanélküliséget és alacsonyabb béreket.

Ez a helyzet lehetőséget teremtett a jobboldali ellenzék számára. És nem csak lehetőséget: életet lehelt a formálódó Új Jobboldalba, dühvel és gyűlölettel töltötte el, amely keresztülvezette őket a következő évek nehézségein. Kezdetben az Új Jobboldal vezetésének feladata egy újabb jobboldali értelmiségi, Keith Joseph vállára nehezedett. Joseph ambícióinak azonban befellegzett, miután egyik beszéde – amelyben annak a veszélyét ecsetelte, hogy az ország „emberállományát” súlyosan fenyegeti az alsóbb osztályok magasabb gyermekvállalási rátája – széles médianyilvánosságot kapott. Thatcher ekkor úgy döntött, valaki másnak mégis képviselnie kell a „magunkfajták nézeteit” – és ez a valaki akár ő maga is lehet.

Ha Thatcher karizmatikusnak nem is volt nevezhető – gondoljunk eltúlzott urizáló kiejtésére, elhúzott magánhangzóira és a merev zombitekintetre, amit csak időnként lágyított egy-egy grimasz -, intelli­gens és szenvedélyes benyomást keltett. A párt vezetőjévé vált Denis Healey „a privilégiumok La Pasionariá”-jaként aposztrofálta – a spanyol polgárháborús kommunista ellenálló Dolores Ibárrurira hivatkozva, ami éppen annyira tekinthető bóknak, mint sértésnek. Ezen túl Thatchernek – ellentétben Keith Josephfel – volt érzéke ahhoz, hogy Friedrich Hayek és Milton Friedman absztrakt és kissé komikus szabadpiaci doktrínáit a politikai „józan ész” nyelvére fordítsa le. Thatcher affektáló belgraviai akcentusa (Belgravia: londoni elitnegyed – a szerk.) ellenére mégis értett az „emberek nyelvén”.

Ha példának okáért a kiadáscsökkentések szükségességét kellett megmagyaráznia, Thatcher ragaszkodott ahhoz, hogy az állam egyálta­lán nem valaminő rendkívül komplex rendszer, hanem pont olyan, mint egy háztartás vagy a sarki bolt; nem költhetünk többet, mint amennyi pénzünk van, és ha a körülmények nehezebbek, bizony szorítani kell egyet a nadrágszíjon. Gondolatai arról, hogy néhány szűk esztendő után majd visszatérhetnek a régi szép idők, összecsengtek a populáris kultúra legtradicionálisabb összetevőivel. Remek érzékkel teremtett kapcsolatot a speciálisan brit „bátorság” elképzelésével, szimbolikusan visszaszerezve az elveszett dicsőség morzsáját a falklandi kaland során. Politikai fellépése is ügyes volt. Azzal, ahogy magát a törődő, de kemény­kezű nemzetanya szerepébe állította, az angol középosztálybeli kultúra mazochisztikus rétegére apellált: tulajdonképpen azt az elképzelést mondta ki nyíltan, hogy a válság büntetés az önmagunkkal szembeni túlzott engedékenységért. Zsák és hamu: vezekelnünk kell bűneinkért, hogy a régi szép napok visszatérhessenek.

Ezt az üzenetet nyíltan hirdették mind az 1979-es választás előtt, mind utána. Bármennyire romlott is a gazdasági helyzet, bármekkora szociális káoszt és hatalmas munkanélküliséget váltottak is ki intézkedései, That­cher csökönyösen ragaszkodott mantrájához: Nagy-Britannia addig nem állhat talpra, hangzott érvelése, amíg nagyvállalatai nem válnak verseny­képessé, amíg abba nem maradnak a sztrájkok, és a munkavállalók nem vetik le azt rossz szokásukat, hogy bérköveteléseikkel megsemmisítik saját munkahelyüket. Példának az autóipart hozta föl: az autók iránti kereslet nem csökken, de egyre inkább az importált autókra irányul, nem pedig britekre. A kudarc több évtized korporatív megegyezésének a következménye. Az állam ragaszkodása ahhoz, hogy beavatkozzon és nyerteseket válasszon ki, egy sor elfuserált projekthez vezetett. A szakszervezetek valójában elárulták a munkásokat, amikor sztrájkokra biztatták őket, mivel megnövelték a munkaerő árát és megakadályozták a munkaintenzitás növelését, alacsony hatékonyságúvá és drágává téve a termelést.

És itt – hangzott az érvelés – máris látható a megoldás is: hagyni kell a piac fegyelmező erejét működni, hagyni a gyenge vállalatokat tönkre­menni és az erőseket terjeszkedni, hagyni a szorgosat és a találékonyt érvényesülni. A növekedés hamarosan helyreáll, ahogy a foglalkoztatás is, s az életszínvonal lassan emelkedésnek indul majd. Ezáltal Thatcher olyan diagnózist nyújtott, amely tisztán és intuitív módon futott ki bizo­nyos, a „józan észnek” megfelelő megoldásokhoz és ezekkel egybe­hangzó értékpreferenciákhoz, valamint ügyesen kihasználta az ellenfél gyengeségeit és megosztottságát. Tudta, hogy a szakszervezeti vezetők nem állnak készen a totális háborúra, és hogy a legtöbb sztrájkot szűk „ökono­misztikus­-korporatív” alapon szervezik. Tudatában volt, hogy a szolidaritásakciók leszálló ágban vannak és a baloldal támogatottsága visszaesőben van a szakszervezeti tagok között. Ebben a kontextusban állíthatta azt, hogy a sztrájkoló munkások valójában inkább ártanak tár­saiknak, mintsem segítenek nekik.

Ebben az összefüggésben Thatcher megfogalmazása a közkiadások­kal és a jóléti állammal kapcsolatban kifinomultabb volt, mint ahogyan sokan emlékeznek rá. Kétségtelenül úgy gondolta, hogy az államnak a gazdaság méreteihez viszonyítva sokkal kisebbnek kellene lennie. Kor­mányzásának elején fölhagyott az ár- és bérszabályozási politikákkal, a korporatív megközelítéssel és csökkentette a jövedelem- és a nyere­ségadókat. Úgy gondolta, hogy az államnak, ahol lehet, piacszerűen kell működnie, például belső piacok létrehozásával az egészségügyi ellátó rendszeren (National Health Service) belül. Nyilvános szerepléseiben azonban azt mondta, az NHS biztos kezekben van nála, és gyakran elismerte, hogy szükség van megfelelő jóléti szolgáltatásokra.

Úgy nyilatkozott például, hogy nagyon is szívesen megemelné a brit nyugdíjakat a kontinensen megszokott szint közelébe. Ehhez azonban a kormánynak pénzt kellene elvennie az „aktív lakosságtól”, akik viszont gyakran nem szívesen fizetnek túl magas jövedelemadót. Azaz az egyet­len módja a jóléti állam további finanszírozásának az, ha kiterjesztik a gazdaság termelési bázisát, ami – rövid távon – az életszínvonal jelen­tős csökkenését és – a Thatcher által megvetett marxista terminológia szerint – a kizsákmányolási ráta drámai növelését tette szükségessé. Könnyű több pénzt követelni, magyarázta, de akkor a pénznek más munkavállalóktól kell jönnie. Thatcher ezáltal rendkívül ügyesen játszotta ki a dolgozók megosztottságát, dicsőítve a „produktív” többséget – aho­va a szakmunkásoktól a vezérigazgatókig mindenki besoroltatott – az improduktív állammal és klienseivel szemben.

A válsághangulat azt is lehetővé tette a kormánynak, hogy hosszú pórázon tartsa bizonyos támogatóit. A Thatcherrel szimpatizáló radikális jobboldal sikeresen megszállta a bulvársajtót. A szalagcímek és elemzők sokasága sikeresen dolgozta fel a Munkáspárt szétmálló társadalmi konszenzusának valós tapasztalatait – mint az életszínvonal-visszaesés, az erőszak és a társadalmi dezintegráció -, hogy létrehozzon egy fiktív tapasztalatot az országot meghódító „szakszervezeti zsarnokokról” és a „lopakodó szocializmusról”, amely eszerint a tömeges munkanélküliség mögött áll. A gazdasági válság így nem az új tory kormány hibája volt, hanem egy örökös hivatkozási alap döntései számára. „Világgazdasági válság közepette vettük át a kormányzást” – mondhatta Thatcher kajánul – „ami nem a mi hibánk. De ha nem tartanánk ki politikánk mellett, ami­nek lényege a hatékonyság, a termelékenység növelése és a fölösleges állások megszüntetése a vállalati szektorban, akkor esélyünk se lenne arra, hogy talpon maradjunk a versenyben”, amikor a világkereskedelem expanziója megindul. Az eredmény az volt, hogy amikor az új világke­reskedelmi konjunktúra valóban beindult, a kilábalás harmatos jeleivel és egy enyhe fiskális expanzióval, akkor a hatalmas rombolást, amit a kormány véghezvitt, a szemétdombra hajított teljes iparágakat, a zavar­gásokat, a tömeges munkanélküliséget választói bázisának bizonytalanjai mind gyorsan megbocsátották neki. Az 1983-as választásokat a toryk a szavazatok 42%-ával nyerték meg, csak kevéssel alulmúlva 1979-es eredményüket.

Az 1983-as választási győzelem, a Munkáspárt katasztrofálisan ala­csony 28%-os eredményével együtt, lehetőséget nyújtott Thatcher kor­mányának ahhoz, hogy hozzákezdjen agendájának második fázisához: az állami vállalatok privatizációjához, a szakszervezetek végső legyő­zéséhez és a – londoni City deregulációja révén – a pénzügyi szektor „bingbang”-jének végrehajtásához.

Thatcher osztálystratégiájának lényege a szakszervezetekkel szem­beni többfázisú konfliktus volt, amelyet már az 1979-es választások előtt körvonalazott az ún. „Ridley-terv”-ben. Tudták, hogy csak a szakszervezetek legyőzésével lehetséges kikényszeríteni a tömeges munkanélküliség lényegében permanens elfogadását és a bérek leszo­rítását. Ez egyben aláaknázza a Munkáspárt balszárnyának társadalmi bázisát és hozzájárul a „szocializmus” elpusztításához Nagy-Britanniá­ban. A toryk egyben megérezték a lehetőséget is: a szakszervezeti vezetők Thatcher újraválasztására az „új realizmus” meghirdetésével reagáltak, amely szerint nem lehetséges a kormánnyal szembeni nyílt harc – ehelyett egyszerűen alkudozni kell velük a lehető legjobb meg­állapodásért. A tory vezetés, amelyet most már teljesen Thatcher és a köré gyűlt reakciós nehézfiúk és újgazdagok klikkje dominált, titokban készülődött a háborúra.

A toryk hivatalos retorikája – az „országot uraló” szakszervezeti fő­nökökről szóló általános dohogás és az 1979-es „rosszkedv tele” alatti jobboldali pánikkeltés ellenére – gondosan ügyelt arra, nehogy felhívja el­lenfelei figyelmét, mi is a tétje a küszöbönálló ütközetnek. Bár nyilvánvaló volt, hogy a szakszervezeti mozgalom szálka a kormány szemében, a kabinet kezdetben csak arra koncentrált, hogy az egyszerű tagok számá­ra kiemelje a szakszervezet elhagyásának felszabadító hatásait – aminek volt egyfajta bérvisszafogó eredménye. A szakszervezeteknek továbbra is meglesz a joguk arra, hogy úgy alkudozzanak, ahogy akarnak – hang­súlyozta a kormány. A hivatalos diskurzus semmi jelét sem mutatta, hogy a szakszervezeti mozgalom teljes megtörésére törekszik, különös tekintettel annak radikális szárnyára, követve a leszalámizás taktikáját.

Ha Thatcher támadta is a sztrájkokat, gondosan ügyelt arra, hogy az állami szektor szakszervezeteit – idetartoztak akkoriban a kikötői mun­kások és a bányászok, valamint az egészségügyi dolgozók és a tanárok szakszervezetei – hibáztassa, mint amelyek a legnagyobb kárt okozzák. Hangsúlyozta, hogy a probléma nem a szakszervezetekkel mint olyanok­kal van, hanem azzal, hogy az állami monopóliumok az ott dolgozóknak monopolhatalmat adnak, amellyel bármelyik pillanatban visszaélhetnek.

A szalámitaktika azt jelentette: izolálni és megtámadni a munkásosztály valamely csoportját, miközben a többieknek ösztönzőket adni, hogy ma­radjanak ki a konfliktusból. A színfalak mögött eközben az állam gépeze­tét mintegy átalakították az ütközetre. Szakszervezet-ellenes törvényeket fogadtak el, s a rendőrség létszámát megnövelték. A represszió tovább gyengítette a szolidaritás amúgy is gyöngülő tradícióját. Eközben bőke­zű bérmegállapodásokkal az (egyelőre) konfliktusmentes szektorokban jó okot adtak az érintett szakszervezeti vezetőknek, hogy csak a saját dolgukkal törődjenek. A kormány tehát hozzákezdett a dologhoz, először a kisebb szakszervezeteket támadva, s néhány fontos győzelmet elköny­velve, mielőtt a nagyobb seregekkel fordult volna szembe. A legnagyobb és legveszélyesebb ellenség a toryk számára a bányászok voltak. A kormány csendben szénkészleteket halmozott föl, szakszervezeten kívüli sofőröket toborzott a szállítmányozó cégeknek, és mozgó rendőri egy­ségeket épített föl, hogy megtámadhassák a sztrájkőrségeket. Közben törvényeket fogadtak el, amelyek előírták, hogy a sztrájkoló munkások családjától megvonják a szociális segélyt, ezáltal a szakszervezetekre hárítva a családok fenntartását.

Mihelyt azonban az ütközet megindult, a toryknak már muszáj volt bekeményíteni retorikájukat, hogy támogatóikat egy hosszan elhúzódó harc esetén is megtarthassák. Mint mindig, a „brit nemzeti karakter” tet­szőlegesen formálható motívuma volt Thatcher segítségére a konfliktus során, miközben a miniszterelnök mozgósította támogatóit a Konzervatív Pártban, az államapparátusban, a kisvállalkozók körében és a munkás­osztály legjobboldalibb szegmentumaiban. Thatcher sikeresen használta a brit „bátorság” diskurzusát, amit már a falklandi konfliktus során és az északír republikánusok ellen is bevetett, maga mögött tudva a Sun és a Mail bulvárlapok támogatását, amelyek a kormány szócsöveként mű­ködtek. „Falklandon a külső ellenséggel kellett szembeszállnunk – érvelt a miniszterelnök -, de sosem szabad elfelejtenünk a belső ellenséget, amellyel mindig nehezebb felvenni a harcot és amely még nagyobb veszélyt jelent a szabadságra.” Ez megmutatja a thatcheri ideológia kettősségét, kétértelműségét. Ideológiájának neoliberális-modernizáló komponense individualista és libertárius volt, tradicionalista komponense azonban tekintélyelvű és nacionalista. A thatcherizmus utóbbi rétege a maga módján mégis felidézte a társadalmi szolidaritást, amely azonban itt a hierarchián és az engedelmességen alapult – és ez a diskurzus kiemelt szerepet kapott a sztrájk elfojtása során. Ezáltal – miközben a baloldal a sztrájktörőket ítélte el – a jobboldal árulókról beszélt.

A csatát végül Thatcher megnyerte, habár több ponton egy hajszálon múlt csak a dolog. A konfliktus során virágoztak az alulról szerveződő baloldali akciók a sztrájkolók támogatására, kiterjedt politikai mobilizáció volt tapasztalható a munkásosztály számos rétegében, a szakszervezeti bürokrácia vonakodó attitűdje ellenére. Bizonyos kritikus helyzetekben szolidaritásakciókkal valószínűleg megszégyenítő visszavonulásra lehe­tett volna kényszeríteni a kormányt pont az általa választott konfliktusban. Egy év folyamatos konfliktusa után azonban, amely gyakran erőszakos és elkeseredett volt, és egyre több munkás mélyülő elszegényedésével járt, a bányászszakszervezet ellenállása összeomlott. Megegyezés eléré­se nélkül feladták a sztrájkot, a kormány pedig hozzákezdett a bányaipar felszámolásához.

Thatcher nem felejtette el, milyen sokkal tartozott a médiamágnás Robert Murdochnak. A kormány és a rendőrség titokban együttműködött az üzletemberrel, aki közben nyomdáinak Wappingba telepítésén és a nyomdászszakszervezet megtörésen dolgozott. A nyomdaipari munkások 54 hetes sztrájkja során rengeteg, gumilövedékekkel felszerelt rendőrt vezényeltek ki, hogy erővel kényszerítsék ki Thatcher represszív szak­szervezet-ellenes törvényeit. Így a kormány bányászok fölötti 1985-ös győzelmét Murdoch diadala követte 1986-87-ben a nyomdaipari mun­kások fölött, cégeinek profitabilitását és ideológiai befolyását drámaian megnövelve, amellyel immár könnyen folytathatta médiabirodalmának kiterjesztését is.

Thatcher kormányzása 1988 körül kezdett el kisiklani. A kormány vereséget szenvedett egy népszerű sztrájkban az egészségügyi dolgo­zókkal szemben, és egyre inkább megosztottá vált az európai integráció kérdésében. Thatcher mindig is azt gondolta, hogy egy rögzített európai árfolyamhoz való csatlakozás szükségtelenül deflációs belső környeze­tet teremtene, és megfojtaná a brit gazdasági növekedést. Európa-párti támogatói viszont úgy gondolták, stabilizáló tényező lehetne, tekintve a City kaotikus dinamizmusát és a brit gazdaság növekvő ráutaltságát az USA-ban kibontakozó újabb és újabb tőzsdebuborékokra. A végső tévedés a fejadó (Poll Tax) bevezetése volt. Ez nem egyszerűen tömeg­tüntetésekhez vezetett, hanem olyan zavargásokhoz, ahol a tömeg végül sikeresen visszaverte a rendőrséget.

A kormánynak nem okozott feltétlenül gondot a tömeges mobilizáció, ha közben választói bázisát meg tudta tartani. A probléma az volt, hogy a turbulencia már a tory törzsbázisban is kezdett eluralkodni, és a kormány sorra veszítette el az időközi választásokat a korábbi biztos kerületek­ben, hatalmas vereségeket elszenvedve a Munkáspárttal szemben. A közvélemény-kutatásokban a Munkáspárt elkezdte átlépni az 50%-os szintet. Az utolsó polarizáló lépések hatására a korábban a liberálisok­hoz átpártoló szavazók tömegesen kezdtek a Munkáspárt felé áramlani. A populista neoliberalizmus homlokzata mögött egyre nőtt a párton be­lüli elégedetlenség is Thatcherrel szemben. Mintha a fejadó újra élesen rávilágított volna mindenre, amit az emberek nem szerettek a torykban: a közszféra alulfinanszírozását, a szociális leépítést, a támadást a sze­gények ellen, miközben a gazdagoknak sosem kellett félniük. Úgy tűnt, ha a toryk nem kanyarodtak vissza egy pragmatikus, centrista pozíció felé, akkor akár megkérdőjeleződhet a párt képessége arra, hogy valaha is újra megnyerjen egy választást.

Thatcher acélkemény eltökéltsége egyre inkább tehernek mutatkozott, és végül meg is történt elmozdítása, hogy egy jellegtelen brixtoni cent­ristával, John Majorrel cseréljék le. Thatcher történelmi pillanata befeje­ződött. Egy adott történelmi helyzetben, a krízis pillanatában Thatcher kiemelkedhetett, hogy fellépjen osztálya érdekeiben. Sikeresen uralma alá vont egy életveszélyes szituációt, és azt egyszer és mindenkorra át­formálta az uralkodó osztály érdekeinek megfelelően. Amikor azonban a krízis lényegében véget ért, s a tőkés növekedés és a politikai hegemónia helyreállt, a harcias szakszervezetek és a baloldali választókerületek megtörettek, a Munkáspárt pedig stabilan jobbra tolódott, módszerei már nem voltak hasznosak. Korábbi erényei – az ideológiai letisztultság, a politikai bátorság, a stratégiai hajlíthatatlanság -, most már úgy tűnt, dogmákká és taktikai ostobaságokká degradálódtak. A pártot bulvársaj­tóban egyre inkább megalomániásként ábrázolták.

Valójában azt hiszem, a változás éppen annyira a körülményekben történt, mint magában Thatcherben. Leváltása után visszavonult a politika első vonalából, elfogadta a bárónői címet, és egyre kiszámíthatatlanabb beszédeket mondott, ha valahol felkérték rá. Szigorú családanyai vonásai múlni kezdtek. Megmutatva, hogy mennyire megváltoztak az idők, 1997-ben a Munkáspárt választási győzelme pillanatában megjelent a Downing Streeten, cinikus tekintettel hunyorítva Blair mellett a sajtófotókon. De eltekintve szimbolikus szerepétől – tudniillik, hogy jelenléte garantálta az új balközép kormány „veszélytelenségét” -, megjelenése inkább kínos, mintsem félelmetes volt.

Az Új Munkáspárt korai éveiben, amikor a British Airways lecserélte a Union Jacket egy kozmopolitább megjelenésű logóra, Thatcher kisebb feltűnést keltett azzal, hogy egy fotón az új logót dacosan kitakarta egy zsebkendővel. Ő nem változott meg: csak épp arról volt szó, hogy az általa képviselt régi birodalmi nacionalizmus egyre inkább haszontalanná vált. Hasonlóképpen, amikor Pinochet tábornok kiadatásáról volt szó emberiségellenes bűncselekmények miatt, Thatcher továbbra is ragasz­kodott hozzá, hogy kiálljon mellette, védelmezve Pinochet örökségét, a diktátornak tulajdonítva Chile demokratizálását. De ezzel megint csak inkább alantasnak tűnt. Persze, Thatcher mindig is támogatta a jobbol­dali diktatúrákat. De Pinochetet, aki valaha szövetségese volt a falklandi konfliktusban, ekkorra már körözött bűnözőként tartották számon, és még az amerikai kormány is formálisan bocsánatot kért a Pinochet-rezsim támogatásáért.

A vészhelyzet, amely Thatchert naggyá tette, elmúlt. És ezáltal ő is megszűnt cselekvőképes politikusnak lenni.

A baloldal számára alapvető fontosságú feladat reálisan felmérni Thatcher eredményeit. Nagy a kísértés, hogy megfosszuk rajongóit az örömtől, amikor múltbeli győzelmeiket emlegetik. A mítoszok szétosz­latásának szellemében rámutathatunk az igazságra, hogy Thatcher sosem bírta a választók többségének a támogatását. Ragaszkodhatunk hozzá, hogy inkább ellenfelei gyengeségei, mintsem saját ereje miatt győzött, ami félig szintén igaz. Felsorolhatjuk, hogy számos lépése – Bretton Woods összeomlását követően – egybeesett a világgazdaság és a nemzetközi politikai rendszer olyan általános trendjeivel, mint az először Chilében kipróbált megszorítási politika, a détente összeomlása és az antikommunista fanatizmus visszatérése, vagy mint a Trilaterális Bizottság helyzetelemzése, amely a demokrácia korlátozását javasolta.

Végül pedig, arra is felhívhatjuk a figyelmet, hogy Thatcher győzelmei milyen nagy mértékben függtek történelmi véletlenektől. Ha az Északi­tenger olajkészleteit kicsit hamarabb fedezik fel, a Thatchert megelőző munkáspárti kormány talán nem kezdett volna megszorításokba, és megtarthatta volna társadalmi bázisának nagyobb részét. Ha kicsit később fedezik fel őket, az első Thatcher-kormány nem rendelkezett volna azokkal a többletbevételekkel, amelyekkel ellensúlyozni tudta megszorításainak hatását, amíg be nem indult az új konjunktúra. Hason­lóképpen, ha nincs a világgazdasági fellendülés 1982-ben, valószínűtlen, hogy Thatchernek lett volna második ciklusa. Szintén kiemelhetjük, hogy szokás eltúlozni Thatcher „outsider” státuszát. Általános politikai irány­vonala mögött nemzetközi támogatás állt, hiszen maga mögött tudta az amerikai kormányt és az IMF-et, valamint konzisztens volt a nyugatnémet megszorítási politikával.

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Thatcher első éveit egy elhúzódó gazdasági válság uralta, pártja korántsem volt egységes, a kabinet hemzsegett a kiszivárogtatásoktól és megosztottságoktól, és az első időközi és önkormányzati választások arra utaltak, hogy a miniszterelnök támogatottsága szétmállóban van. És ő mégis kitartott. Szintén nem szabad alábecsülni ellenfeleinek erejét. Megválasztásakor a szakszerve­zetek a dolgozó lakosság körülbelül felét fogták át, és a baloldal erősen képviseltette magát a Munkáspártban és jó néhány önkormányzatban is. Pillanatok alatt ellenfelek sokaságát gyűjtötte össze: a liverpooli önkormányzatot, a kikötői munkásokat, az atomerőművek dolgozóit, a bányászokat, s ezeknek bármelyike önmagában képes volt arra, hogy súlyosan megnehezítse a kormány dolgát így vagy úgy. De Thatcher ahelyett, hogy visszavonult volna, inkább kitartott.

Mindebből azt láthatjuk, Machiavelli terminusaival szólva, hogy a hatékony politikai vezetésben a fortuna, az események megjósolhatat­lan kimenetele összekapcsolódik a virtuval, a képességekkel, amelyek lehetővé teszik az előbbi felhasználását. Thatcher virtúja az ideológiai letisztultságból és a gyakorlatias keménységből tevődött össze, amely – ellentétben a baloldal képviselőinek jelentős részével – minden szentimentalitást nélkülözött; kíméletlen érzékből az ellenfelek gyenge­ségeinek felismerésére, amely a vészhelyzetekben szükséges politikai bátorsággal ötvöződött; remek tehetségből, hogy gyakran absztrakt gondolatokat a hétköznapi tapasztalatok nyelvére fordítson le; annak megértéséből, hogy kik is az ellenfelei és hogy hol van a saját támo­gatói bázisa – mindig odafigyelt legfontosabb támogatói csoportjára, az alsó középosztályra; képességből, hogy megérezze és kihasználja az ellenfél politikájának és diskurzusának „ellentmondásait”; és végül, hozzáértésből.

Mindennek a leszögezése egyszerűen azért hasznos, hogy reálisan felmérjük ellenfeleinket. Ha bárki sorra veszi a jelenlegi brit kabinet tagjait, nem találhat ilyen rátermett osztályháborús harcost a soraiban, nem is beszélve azokról a „nehézfiúkról”, akik Thatchert körülvették. Ám a jelenlegi brit kormány sem ostoba, s nincs politikai fortély híján. Mind­eddig óvatosan és okosan, részletekben hajtották végre a megszorítási politikát. A kabinet „gyengesége” szintén esetleges: amíg nem kerülnek szembe komoly ellenállással, addig nem gyengék. De mégis, ha a Thatcher által megtapasztalt ellenállásnak csak egy százalékával kerül­nének szembe, máris 180 fokos fordulatot hajtanának végre és futásnak erednének. S az a tény, hogy ez így van, és hogy nem kerülnek szembe bármiféle ilyen szintű ellenállással, mutatja meg Thatcher státuszát mint az osztályháború nagy harcosáét.

Mindez nem azt jelenti, hogy amellett érvelnénk, hogy a brit baloldalnak szüksége van egy saját Mrs. Thatcherre. A baloldal nem úgy szerveződik, mint a jobboldal, és nem is szabad, hogy így tegyen. Mögöttünk nincse­nek üzletemberek és think tankek sokaságai, akik pénzt és politikai szak­értelmet kínálnának. Nem áll mellettünk az államapparátus, és sokkal nehezebb is lenne lefordítani a baloldal elképzeléseit a kormánypolitika nyelvére. Nincs mellettünk a média, hogy ideológiai legitimációt nyújtson és divatossá tegye gondolataink támogatását. Nincs mellettünk az IMF. S nincs szükségünk nagy vezetőre: épp elég, ha sok kis hadvezérünk van, hadsereg nélkül.

De a „Modern Fejedelem” – Gramsci értelmében – nem egyszerűen nagy állami vezető vagy politikai vezér; létezhet sokkal demokratikusabb „fejedelem” is: a tömegpárt. S erre viszont szükségünk van.