Nyugtával dicsérd a napot! (Német népi bölcsesség)

Ha pókerasztalnál ülsz, és nem tudod, ki a balek, az azért van, mert te magad vagy az. (Brazil népi bölcsesség)

A Lula-korszak jelentőségének kritikai elemzése összetett feladat, még­pedig alapvetően három ok miatt. Először is: egy munkássorból származó vezető elnökké választása szokatlan dolog Brazíliában. Másodszor: Lula kormányzásának lezárulása a politikus igen magas népszerűségével pá­rosult mind belföldön, mind nemzetközi szinten, ami Brazília történelmé­ben ugyancsak kivételesnek számít. Harmadjára pedig azért, mert Lula kormányzása csupán az alig múlt időé, s így a nagyobb rálátás hiánya elhomályosítja a nézőpont élességét. Jelen tanulmány alaptétele – a bevett és uralkodó megítéléssel szemben -, hogy a történeti elemzések csökkenteni fogják a Lula-éra pozitív mérlegét, s azt mutatják majd ki, hogy az előző kormányokhoz képest a folytonosság sokkal nagyobb volt, mint a velük való szakítás gyakorlata.

Lula hatalomra kerülése nem volt sem improvizáció, sem meglepetés

Az igazat megvallva, sztrájkoló munkások vezérének elnökké választása egyértelműen ritka dolog, még a világtörténelemben is. A proletariátus ha­sonló gyökerű vezetői – társadalmi súlyuk és történeti hosszúéletűségük dacára – csak igen kevésszer kerültek a nagypolitika porondjának reflektorfényébe; a munkásérdekek képviseletében leggyakrabban a középosztály soraiból származó vezetők tűntek ki.

Először a XX. századból a XXI.-be átlépve történt meg, hogy a világ lakosságának többsége immár nem vidéken élt, hanem városokban. Ugyanakkor ez a demográfiai átalakulás, amely meglehetősen újdon­ságszámba megy a periferikus országok esetében, nem rejtheti el azt a tényt, hogy az utóbbi százötven esztendőben a jelenkori társadalmi mozgalmak közül a munkásmozgalom volt a legaktívabb és legszervezet­tebb erő. A dolgozó tömegek egyenjogúsításáért folytatott küzdelem az osztályharc legerősebb támogatójának bizonyult. Programja szocialista projektum, összes sztálinista gyötrelmével és a szociáldemokráciának a kapitalizmushoz idomulásával együtt. Brazíliában az 1980-as évek ele­jén a Munkáspárt (Partido_dos Trabalhadores, PT) szinte intuitív módon ölelte magához a dolgozó osztályok társadalmi egyenlőség iránti igényét. E remény szószólója Lula volt.¹

Egy dolgozó társadalmi osztályból származó elnök, akit egy baloldali párt színeiben választanak meg egy periferikus kapitalista ország élére, mindössze másfél évtizeddel a kapitalizmus kelet-európai restaurációja után, mindez igazán atipikus jelenségnek számított. Más szóval: a kapita­lista elnyomás szemszögéből anomáliának minősült. Meglepetést viszont nem jelentett. Az az út, amelyet a Munkáspárt a nemzeti kormányok választási ellenzékeként valamivel több mint két évtized alatt bejárt, hitelt érdemlővé tette a nép előtt, s Lula mint pártjának megkérdőjelezhetetlen vezetője megerősödött ebben a folyamatban.

Ami ennél is fontosabb: Lula elnyerte a dolgozó osztályok legnagyobb és leghaladóbb részének – főként pedig a legszervezettebb ágazatok dolgozóinak – bizalmát is, és szert tett egy pár százezres, motivált és elkötelezett aktivista táborra. Lula felemelkedése a brazil proletariátus erejének impozáns megnyilvánulása, de egyszersmind s paradox módon politikai „ártatlanságának" megnyilatkozása is volt. A proletariátus állt személye mögött, midőn Lula magához ragadta a diktatúraellenes harc vezetését, kiakolbólította a régi vágású bürokráciát a szakszervezetekből, és támogatta a PT és a CUT (Central Única dos Trabalhadores, Dolgozók Egységes Központja)² kiépítését.

A dolgozó osztályok azonban, bár rendelkeztek aktív élcsapattal, amely komoly nyomást gyakorolt a PT-re és a CUT-ra az azok emelkedő pályájával jellemezhető 1980-as évtizedben, arra már nem bizonyultak képesnek, hogy fent is tartsák ellenőrzésüket szervezeteik és vezetőik fölött, azután, hogy az osztályok közötti erőviszonyokban 1995-ben fordulat következett be.³

A munkásosztály egyik legerősebb osztaga, a kőolajipari munkások sztrájkjának elbukása döntő szerepet játszott az öntudat megrendü­lésében. A szakszervezeti harc apályának idején, a pénzügyi stabi­lizáció hatása alatt, a burzsoá választási győzelemmel hatalomba emelt Fernando Henrique Cardoso köztársasági elnöksége, tíz évvel a diktatúra bukása után, megnyitotta a polgári demokratikus rendszer stabilizálásának első szakaszát. A kontroll nélkül maradt szakszervezeti bürokrácia óriásivá duzzadt, s lezüllött, a PT apparátusa pedig alkal­mazkodott a rezsimhez.

A karizmatikus Lula a tehetséges szónokot és a politikai zsenit egye­sítette magában. Az ösztönös és intelligens vezér egészen különleges improvizációs képessége a kedvezőtlen körülmények között mutatkozott meg leginkább. Igaz, Lula már az 1980-as, 1990-es évek népi követe­léseinek fő szószólójaként is élt e kivívott vezéri szereppel. Vezetővé válása a felgyorsult városiasodás és iparosodás egyik következménye volt. Ugyanakkor azonban egy másfajta, fiatal és politikai tapasztalatokat nélkülöző munkásosztály képviselője is volt, azoké, akik a legszegényebb régiókból, az írni-olvasni alig tudó sokaságból érkeztek tömegesen a városi munkások soraiba.⁴

Lula elnöki tisztsége a proletariátus társadalmi súlyának következménye – ám nem csak az

Mindazonáltal felszínes dolog volna arra a következtetésre jutni, hogy azoknak a tisztségeknek sora, amelyet Lula az elmúlt harminc évben betöltött, kizárólag tehetségének vagy jó szerencséjének lenne be­tudható. Arra a kiváltságos helyzetre, amelyre a nép törekvéseinek szócsöveként szert tett, a burzsoázia is „rásegített", amikor az alkotmá­nyozás 1986-tól 1988-ig tartó folyamatában világossá vált előtte, hogy Lula személye nem jelent veszélyt a formálódó polgári demokratikus berendezkedésre.

A brazil uralkodó osztály hozzájárult Lula személyi hatalmának meg­erősödéséhez azzal , hogy a nyolcvanas évektől kezdve széles politikai nyilvánosságot biztosított számára riválisaival szemben. A brazil burzsoá­zia ügyességét bizonyította, midőn Lulát és a PT-t – mint a demokratikus rendszer választási ellenzékét s egyfajta „biztonsági szelepét" – magához idomította. Lulát tudatosan kímélték meg – különösen hatalomra kerülé­se után – a közvetlen, „karaktergyilkos" támadásoktól, s ezzel imázsát tovább javították. Dicsőítették politikai érettségét, mi több, hálájukat fejezték ki a szerepért, hogy a demokratikus berendezkedés garanciáját jelentette. Lula – Getúlio Vargas óta⁵ – az ország legfontosabb politikus személyiségévé emeltetett.

Abban a történeti szakaszban, amely José Sarney-től (1985) Fernando Henrique Cardosóig (2002) tartott, a PT tehát hitelességre tett szert az uralkodó osztály köreiben. A párt már a városi elöljáróságokban, a tarto­mányi kormányokban és a Nemzeti Kongresszusban is bebizonyította, hogy bár az éppen ügyeletes kormányzat ellenzéke, ám nem ellenfele az 1985 után kialakult, az elnöki hatalmat előtérbe állító liberális-demok­ratikus berendezkedésnek. A Munkáspárt még az újraválaszthatóság jogintézményének sem volt kérlelhetetlen ellenzője, ami pedig különösen reakciós, köztársaság-ellenes torzulásnak számít. A polgárság az 1994­es választások óta el- és felismerte, hogy a PT, amennyiben hajlandó rá, a választásokon kormányzó alternatíva lehet egy komolyabb gazdasági és társadalmi válság megfelelő pillanatában. Lula és Zé Dirceu nyilvá­nosan és több ízben is hitet tettek az intézmények kormányozhatósága érdekében felvállalt kompromisszumok mellett, és befolyást gyakoroltak az érdekkörükbe tartozó társadalmi mozgalmakra követeléseik mérsék­lése érdekében.⁶ Lula tehát nem olyan improvizált figura volt, mint Nestor Kirchner, s nem is afféle meglepetésember, mint Evo Moralez; őt nem tekintették ellenségnek, mint Hugo Chávezt.

Ha áttekintjük Latin-Amerika politikai fejlődését az elmúlt évtized első felében, vitathatatlannak tűnik, hogy legalábbis a legfontosabb országok­ban a mobilizált tömegek komolyan megkérdőjelezték a demokratikus rendszerek intézményeit. Tíz olyan elnök akadt ezen időszakban, aki nem töltötte ki mandátumuk idejét. 2001 és 2005 között Dél-Amerika négy országában forradalmi helyzet alakult ki. A Latin-Amerikát a kilenc­venes években újragyarmatosítani szándékozó törekvéseket kiszolgáló kormányok sora oly mértékben használódott el, hogy több hajdani elnö­köt – Carlos Salinast Mexikóban, Carlos Menemet Argentínában, Raúl Cubast Paraguayban, Alberto Fujimorit Peruban és Gonzalo de Losadát Bolíviában – bebörtönöztek vagy száműztek, illetve némelyek közülük ma is ítéletükre várnak.

A Lula-kormányzat valójában behódolt a brazil burzsoáziának és az im­perializmusnak, mégpedig tudatos politikai stratégia eredményeként. Lula az észak-amerikai kormányzat közvetítője gyanánt lépett fel a venezuelai, bolíviai és ecuadori kormányoknál, s „felelősségteljes magatartását" senki sem magasztalta oly lelkesen, mint George W. Bush. A Chávezre, Evo Moralezre és Correára gyakorolt mérséklő befolyását Washington és az európai kormányok éppúgy elismerték, mint a helyi burzsoázia. A PT 2002-ben győzelmét köszönhette a növekvő társadalmi elégedet­lenségnek, amely Fernando Henrique Cardoso második mandátuma óta halmozódott fel. Lula föltűnése ennek ellenére nem tekinthető olyan történelmi véletlennek, mint amilyen Nestor Kirchner megválasztása volt Argentínában a 2001-es megmozdulások után.

Lula kormányzását érdemes elválasztani attól a benyomástól, amit maga után hagyott. Népszerűsége inkább elfedi, semmint nyilvánvalóvá teszi politikájának valódi természetét. A 2004 és 2008 közötti gazdasági növekedés 2009-ben megszakadt, s bár igaz, hogy az ország újra ráta­lált a meredek emelkedés útjára, az elmaradt a szomszédos országok növekedésének átlagától, bár igaz, Brazíliában az infláció is alacsonyabb volt. A Lula-kormány ideje alatt a GDP átlagos növekedése 4%-ot ért el, ami alacsonyabb Argentína és Venezuela ugyanezen időszakban mért növekedésénél, miközben tény az is, hogy évi 5% alatt maradt az inflációs ráta is.⁷

A Lula-kormány népszerűségét nagyrészt annak köszönhette, hogy a kilencvenes években tapasztaltakhoz viszonyítva kevesebb, mint a felére szorította vissza a munkanélküliséget; az átlagbérek 2011-ben végre elérték az 1990. évi szintet; nőtt a társadalmi mobilitás; mérséklődtek a szélsőséges egyenlőtlenségek a jövedelmek között – még ha ezek csak az 1990. év színvonalát érték is utol, s kirívóan igazságtalanok voltak már akkoriban is -; a minimálbér az infláció szintje fölé emelkedett; valamint kiszélesedett a családi segélyezés. A társadalmi igazságtalanságok csökkenése azonban elvezet a társadalmi mobilitás kérdéséhez is.

Egy ország kisebb vagy éppen nagyobb társadalmi kohéziójának bemutatására kétféle társadalmi mobilitási indexet, egy abszolút és egy relatív mutatót szokás figyelembe venni. Az abszolút mutató például egy családfő utolsó munkahelyét veti össze gyermeke első elhelyezkedésé­vel. A relatív mobilitási mutató azt világítja meg, hogy melyek a társadalmi emelkedést eredményező munkahely – és/vagy továbbtanulási lehetőség – megszerzése előtt álló akadályok, s hogy valaki ezáltal alacsonyabb helyzetből feljebb kerül-e, vagy sem. Vagyis különböző társadalmi kör­nyezetből származó fiatalok helyzetét hasonlítja össze egyazon nemze­déken belül. A háború utáni történelmi korszak Brazíliában (1945 és 1973 között) az abszolút társadalmi mobilitásnak kedvezett. Mindez, úgy tűnik, immár visszavonhatatlanul a múlté.⁸

Igaz, hogy a jövedelmek eloszlása kevésbé egyenlőtlen, mint a Lula-kormány idejének elején volt, de ez a mutató csak azoknak a jövedelmére vonatkozik, akik munkájukból élnek. A kiegyenlítődés másrészt éppen úgy magyarázható a kétkezi, fizikai munkából származó átlagjövedelmek növekedésével, mint a magasabb végzettséget igénylő munka átlagjö­vedelmeinek csökkenésével is. A jövedelmek funkcionális elosztásának fejlődése sem tölthet el sok bizakodással. Igaz, hogy a bértömeg arányá­nak a nemzeti gazdagságra vetített hányada visszabillent egy korábbi szintre, de ez még mindig kevesebb, mint 50%, és csak 2011-ben érte el az 1990-es szintet.

A gazdasági növekedés két tényezőre vezethető vissza: részint a fo­gyasztási javak iránti világszintű keresletnövekedésből, részint a belső kereslet növekedéséből fakadt. Ez a javuló hitelkihelyezéssel és munka­bérekkel párosulva a megkönnyebbülés érzetét keltette. E népszerűség azonban nem elegendő Lula baloldali kormánya politikai és társadalmi erőterének magyarázatához.

A nép szavazatainak többségével rendelkezni egy olyan országban, ahol a társadalmi önszerveződés elemi feltételei sem adottak, nem mond el semmit arról, hogy az országnak éppen bal- vagy jobboldali kormánya van-e. Kolumbiában Álvaro Uribe hasonló gazdasági növekedést mutat­hat fel, s ez a brazil Bolsa Familia programra hajazó jövedelemelosztási programok bevezetését tette lehetővé, valamint azt, hogy az elnök maga választhassa meg utódját – miközben minden kétséget kizáróan az övé volt az utóbbi évtized legreakciósabb kormánya egész Latin-Ameriká­ban. Gazdasági konjunktúrák hátán jobboldali kormányok is népszerűvé válhatnak.

Az a Lula, aki az elnöki székbe került, nem az a politikus volt, aki az 1978-1984-es tömegmegmozdulásokat vezette: szerepe immár nem a változtatások lángra lobbantójáé, hanem inkább egyfajta tűzoltóé volt. Lula nem a burzsoázia elnéző magatartása miatt került megválasztásra, hanem azért mert Brazíliában forradalmi helyzet keletkezett, vagy leg­alábbis az ország ebbe az irányba tartott, s a válság nem érte még el azt a pontot, mint Argentínában 2001-ben. Lula azért kerülhetett hatalomra, mert jelenléte a kormányban, az uralkodó osztály egyes éleslátó csoport­jainak véleménye szerint, olyan tényező volt, amivel megelőzhető volt a baj, különösen, ha figyelembe vesszük az évtized elejének latin-amerikai kontextusát, amikor is 2002 elején Venezuelában Chávez az ellene szőtt államcsínykísérletet meghiúsította. A PT 2003-ban, tizennyolc évvel a diktatúra után, nem úgy került hatalomra, ahogyan 1984-ben a munkás és népi támogatottság állította kihívás elé João Figueiredót.⁹

Egészen más volt Jacobo Arbenz esete Guatemalában 1951 és 1954 között, Siles Suazoé és Paz Estenssoroé Bolíviában az 1952-es forra­dalom után, a Velasco Alvaradóhoz csatlakozott katonatiszteké Peruban a hetvenes évek elején, vagy az Allendével szembeni fellépés Chilében 1970-1973 között. Mindegyiküket az imperializmus szervezett támoga­tását élvező fegyveres erők államcsínye döntötte meg. Nem lehetséges az összevetés a nicaraguai Sandinista Front kormányával sem 1979-ben, amely forradalmat indított, és ezért Washingtonból pénzelt katonai invázióval kellett szembenéznie, ami évekig tartó, pusztító háborúba sodorta az országot.

Külön kérdés Lula kormányának hatása a brazil baloldali szakszer­vezeti mozgalomra, amely a hetvenes évtizedben szerveződött meg, s teljesen megváltoztatta az országot. Ami minden vitán felül áll, az az, hogy a baloldal átalakult – ám ez nem csupán brazil nemzeti je­lenség volt. A tupamarók Uruguayban, a sandinisták Nicaraguában, a montonerók Argentínában s a kommunisták mindegyik országban: a latin-amerikai baloldal átalakulása szédületes gyorsasággal ment vég­be, itt-ott néha görcsös félelmek közepette. A PT-vel kapcsolatban álló ágazatok a Fegyveres Erők intézményes tárgyalási csatornáivá váltak, a CUT a FIESP (São Pauló-i Gyáriparosok Szövetsége) tárgyalópartnere lett minden bérmegállapodásra vonatkozó egyeztetésben; és a PCdB (Brazília Kommunista Pártja, amely előbb maoista, majd Albánia-barát szakadárpárt volt) nyilvánosan elismert közvetítővé vált az agrárüzletek lebonyolításában.

Mindennél fontosabb azonban, hogy a Lula-kormány az elmúlt har­minc év – a diktatúra utáni (1985) politikai berendezkedés – legerősebb, szociális szempontból legstabilabb kormányzata volt. Paradox módon, az archaikus elnöki rendszer, amelyet a liberális demokrácia elfogadott, lényegében éppen a PT vezette kormányzás alatt konszolidálódott, hiszen a korábbi – Sarney, Collor, Itamar és Fernando Henrique által vezetett – kormányok idején a politikai válságok állandók voltak.

A reformista ellenzéki Munkáspárt (PT) útja a hatalomhoz

A Munkáspárt megalakulása óta jelentős átalakulásokon ment át, aminek következtében megszűnt a párt osztályjellege. Majdnem egy évtizeddel azután, hogy a kormány élére került, a PT már nem nevezhető sem egyértelműen reformista pártnak, sem pedig független munkáspártnak. A folyamatosság látszatát keltő elnevezés és az alapvetően azonos po­litikai irányvonal megtartása ellenére az 1980-as évek Munkáspártja jó néhány esztendeje nem létezik. Az 1990-es évek derekától, azóta, hogy választási kampányait milliomosok finanszírozzák, a PT nem tekinthető a munkásmozgalom szerves kifejeződésének. A köldökzsinór, amely a pártot születésekor a proletariátushoz kötötte – több százezer áldozat­kész aktivista tevékenysége révén – végképp elszakadt.

Miközben a párt tagjai leginkább a középosztályból kerülnek ki, a mun­kások pedig továbbra is a PT jelöltjeire adják le a legtöbb szavazatot a választások során, a vezetés kemény magja bizalmas kapcsolatokat ápol a brazil burzsoáziával. Egy párt társadalmi jellegének meghatározása bonyolult szempontok alapján történik, a legfontosabb kritérium mégis kétségtelenül az, hogy a párt vezetése mely társadalmi rétegeket kívánja megszólítani és integrálni.

Úgy tűnik, a PT élén állók eléggé érzéketlenné váltak a munkásság által gyakorolt társadalmi nyomással szemben, s ugyanennyire függővé a tőkeérdekektől. A mensalão (havi ellátás) körüli botrány volt az utolsó csepp a pohárban.¹⁰

Brazíliában a hatalom gyakorlása országos szinten mindig is a va­gyonos osztályok vezetőinek és az azok érdekképviseletére létrehozott pártok privilégiuma volt. A vezetésben csak kivételes esetben kaphattak helyet középosztálybeli férfiak (ennél is ritkábban nők).

Geutilo Vargas és Jango¹¹ például, a háború utáni bonapartista rezsim két elnöke – akik a hidegháború első éveiben a nemzeti fejlesztés mel­letti elkötelezettséget képviselték – Rio Grande do Sul-ból¹² származó nagybirtokosok voltak. Befolyásuk alá vonták a szakszervezeteket és a népi szervezeteket, szorosan együttműködtek a Brazil Kommunista Párt (PCB) vezetésével, különösképpen Luis Carlos Prestesszel¹³, ugyanak­kor megtartották a szakszervezetek feletti állami ellenőrzés jogát is. Így tehát a munkások önálló politikai cselekvését populista diskurzus helyet­tesítette, mely nem titkolta a nagyvárosok növekvő tömegeivel fenntartott kapcsolatának paternalista és autoriter jellegét.

Lula elnökké választása világszerte visszhangot váltott ki, s ebből a szempontból párhuzamba állítható Lech Walçsa hatalomra jutásával Len­gyelországban, vagy Nelson Mandeláéval Dél-Afrikában. Ám Lula nem közvetlenül a diktatúra bukását követően került hatalomra Brazíliában, hanem közel húsz évvel később. Megválasztását nem övezte forradalmi hangulat, mint például az MNR (Movimiento Nacionalista Revolucionario, Nemzeti Forradalmi Mozgalom) győzelmét Bolíviában az 1950-es évek­ben, sőt, éppen annak elkerülését volt hivatott biztosítani. Míg Allende kormányát Chilében az Egyesült Államok ellenségnek tekintette, s végül 1973-ban megdöntötte, Lula kormánya az USA támogatását élvezte: legmélyebb válsága közepette, 2005-ben, a mensalão körüli botrány idején George W. Bush megbízottja révén biztosította Brazíliát további támogatásáról.

Brazíliában a polgársághoz, illetve a nagytőkésekhez kötődő művelt középosztályhoz tartozás – vagyis az osztályszempont – egészen az 1970-es évek végéig, a munkásság erőteljesebb fellépéséig, megkerül­hetetlen szűrő volt az országos politikai életbe való bekapcsolódáshoz. Prestes az 1920-as években katonatiszt (tenentista) volt, ami a XX. század eleji Brazíliában kiváltságos társadalmi helyzetet jelentett.

Mindemellett Lula akkor lett a PT vezéregyénisége a nyolcvanas évek­ben, amikor a pártnak – a diktatúrából a demokráciába való tárgyalásos átmenet során – ellenzéki pozícióban kellett megküzdenie az Ulysses Guimarães és Tancredo Neves vezette Brazil Demokratikus Mozgalom Pártjával (PMDB)¹⁴ és Leonel Brizola Demokratikus Munkáspártjával (PDT)¹⁵. Közel 25 évvel az ún. ABC-sztrájkokat követően,¹⁶ Lula egy olyan reformista baloldali párt élén lett brazil elnök, amely azt megelő­zően tizenkét évig vezette a parlamenti ellenzéket a neoliberális jellegű „kiigazítások" sorozatát megvalósító Collor-, Itamar- és F. H. Cardoso-kormányok idején. Hatalomra jutásával lényegében ugyanazokat a pár­tokat tömörítette koalíciós kormányában, amelyek a korábbi kormányokat is támogatták, s a fő prioritás továbbra is az államadósság törlesztése maradt.

A brazil nagytőkések sosem tettek szert akkora profitra, mint Lula elnökségének nyolc éve alatt, s ezt a tényt maga az elnök is elismerte. Elég megemlíteni, hogy ezen időszakban a bankok nyeresége minden korábbi rekordot megdöntött. Vagyis Lula keresztül tudta vinni azt, ami 2001-ben Argentínában a radikális koalíciónak s a De La Rua körül cso­portosuló disszidens peronistáknak nem sikerült: a decemberi felkelést meglovagolva kitartani a Menem és Caballo-féle gazdaságpolitika mellett.

2003 után Brazíliában Lula keresztülvitte az elsődleges többlet módo­sítását, kinevezte a Központi Bank élére Henrique Meirellest, nyugdíj­reformot vezetett be – amit F. H. Cardoso is tervbe vett, de nem tudott megvalósítani -, valamint egy újabb ciklusra az elnöki székben maradt. 2008-ban, a világgazdasági válság idején a brazil elnök megvédte a kapitalizmust a kapitalistáktól: a Brazil Fejlesztési Bank (BNDES) fúziók és felvásárlások finanszírozásával megkezdte nagy nemzeti vállalatok kialakítását.

Bár a Lula-kormány a hivatalból való távozásakor magas, a közvé­lemény-kutatások szerint 80%-os társadalmi támogatottságot élvezett, ez mégsem elegendő kritérium történelmi távlatban való megítéléséhez. A lakosság támogatása alátámasztja azt a véleményt, hogy a Lula-kormány eleget tett a társadalmi elvárásoknak. A történelem iróniája ugyanakkor, hogy a reformizmus éppen egy olyan időszakban került hatalomra Brazíliában, amikor a burzsoázia hajthatatlansága miatt a reformpolitika – vagyis a kormányozhatóságot biztosító erők – mozgás­tere rendkívül szűk volt.

A Lula-éra majdhogynem haladó reformok nélküli, ugyanakkor számos reakciós reformot hozó időszak volt, amely azonban az előző kormá­nyokhoz képest kétségtelenül stabilabb kormányzást eredményezett. A haladó reformok közül mindenképpen említést érdemel a minimálbér­nek az inflációnál nagyobb mértékű emelése, a retrográd változások közül pedig a társadalombiztosítás átalakítása.

A legfontosabb azonban a Fernando Henrique Cardoso kormányától megörökölt és az IMF által felügyelt, három lábon álló gazdaságpoliti­ka fenntartása volt. Biztosítani kellett, hogy 1. az elsődleges többlet a GDP 3%-a feletti értéket érjen el; 2. a reál árfolyama 2 R$=1 USD körül stabilizálódjon; 3. az éves infláció pedig 5% alatt maradjon. A 2008-as válságot megelőzően a világgazdaság kedvező áramlatainak meglo­vagolása és a befektetőket megnyugtató neoliberális opció elegendő volt ahhoz, hogy Brazília – Kína után – a dollár, az euró, a font sterling és a svájci frank legfőbb célállomásává váljon a periférián. Lehetőség kínálkozott arra is, hogy az ország történetének addigi legnagyobb tar­talékait halmozza fel, több mint 350 milliárd USD értékben. Ugyanakkor Brazília továbbra is alapvetően nyersanyag-exportőr ország maradt. Kiviteli termékei: a szójabab, a narancs és a vasérc, de egyre nagyobb szerepe van a kőolajnak is, mint korábban a cukornak, az aranynak, a guminak vagy a kávénak.

Lula kormánya élvezte az egyszerű emberek rokonszenvét, de a Nem­zeti Kongresszus, a bíróságok, a média, a szomszéd országok kormányai és a nagy imperialista központok támogatását is. Mivel a jobboldali ellen­zéknek képviselői voltak számos szövetségi állam kormányában és helyi önkormányzatban, együttműködött a központi kormányzattal. A baloldali ellenzék vagy együtt kormányzott a PT-vel, vagy pedig tevékenysége a diák- és munkásmozgalmak által megtestesített ellenállásra korlátozódott – egy olyan időszakban, amely a népi kezdeményezéseket igyekezett elfojtani. 2005-ben súlyos korrupciós botrány rázta meg a kormányt, ám a PT és Lula a pártvezetés megújításával sértetlenül keveredett ki a poli­tikai válságból. Ezt követően az ország a 2008-as világgazdasági válság okozta sokkhatást is elszenvedte, a kormány pozíciója azonban a 2009. évi gazdasági stagnálás ellenére sértetlen maradt. Mindez a rendszer imponáló alkalmazkodóképességének bizonyítéka volt.

Lula képes volt olyan politikai környezetet kialakítani, amelyet tár­sadalmi béke övezett a nagyvárosokban és vidéken egyaránt, sikerült megszólítania a munkásosztályt, a fiatalokat, a szervezetlen tömegeket s még azt a középosztályt is, amelyet az őt megelőző kormányok nem voltak képesek integrálni. Az eredmény azonban – összességében – ki­ábrándító, minthogy egyértelműen regresszív tendenciát mutat.

A liberális-demokratikus rezsim a koalíciós elnöki rendszer olyan sajátos formáját szilárdította meg, amelyet legalább négy, jellemzően reakciós torzulással írhatunk le:

a) a fegyveres erők autonómiájának sértetlen átmentése; mégpedig azon fegyveres erőké, amelyek két évtizeden át gyakorolták a hatalmat Brazíliában, s ellenzik a diktatúra éveiről szóló levéltári dokumentumok­hoz való szabad hozzáférést, így igyekezvén elkerülni az elkövetett bűncselekményekért való felelősségre vonást;

b) a kétkamarás rendszer tovább élése mint a föderatív paktum eredménye; a szenátus sajátos szűrőszerepe a társadalmi nyomásgya­korlást kifejező szavazások; az elnök újraválaszthatósága egy második periódusra;

c) a világ egyik legdrágább választási rendszerének fenntartása, aminek finanszírozását legális és illegális formában a nagyvállalatok biztosítják;

d) a média és kommunikáció világában a mintegy fél tucat gazdasági csoportosulás által uralt monopolhelyzet fenntartása; a Globo televíziós és rádiós szolgáltató cég hegemóniája.

Fontos fejlemény a konzervatív konszolidáció irányába való elmozdu­lás a PT és a PSDB körüli csoportosulások esetében.

Az 1990-es évek végén Brazília követte a latin-amerikai liberális­-demokratikus rezsimek egyre növekvő destabilizációs tendenciáját, jóllehet valamivel lassabban, mint Venezuela, Argentína, Ecuador vagy Bolívia, ahol a neoliberális kiigazítások terhei társadalmilag elviselhetet­lenné váltak. A több mint egy évtizednyi hiperinfláció után a monetáris stabilizáció szusszanásnyi (néhány évnyi) levegővételt biztosított F. H. Cardoso és Menem kormányainak, ám az alsóbb társadalmi osztályok (s részben a középosztály) elégedetlensége és ellehetetlenülése foko­zódott, s úgy tűnt, a kormányok nem találják a gazdasági stagnálásból kivezető utat: nőtt a munkanélküliség, a bérek reálértéke csökkent, a korrupciós botrányok pedig csak tetőzték a privatizációs ügyletek miatti elégedetlenséget. A gazdaságban az ipar szerepének csökkentése és a privatizáció egyfajta újragyarmatosítási folyamat benyomását keltették, aminek csúcspontját az Amerikai Szabad Kereskedelmi Megállapodás (ALCA) aláírása jelentette volna.

A társadalmi elégedetlenség radikalizálódását s egyfajta forradalom előtti állapot kirajzolódását figyelhetjük meg. Ez a tendencia számos más országban is jelentkezett, ahol óriási tömegmegmozdulások vetettek véget a gyűlölt, megbízatásukat nem teljesítő kormányok hatalmának. Ám nem Brazíliában! Itt F. H. Cardoso politikájának kifulladása Lula meg­választását készítette elő. Az osztályok közötti erőviszonyok alakulása napjainkban a munkásosztály kárára halad előre. Úgy tűnik, a nagy­tőkések levetkőzték szégyenérzetüket: növekvő jólétüket hivalkodóan közszemlére teszik; évről évre egyre több brazil milliomos gazdagítja a nemzetközi listákat. A polgárság újraegyesült, a középosztály egyértelmű­en a rendszerhez „húz", míg a munkásság elvesztette önmagába vetett reményét s hitét, hogy képes antikapitalista törekvéseinek megvalósításá­ra. Furcsa paradoxon: a brazil történelem első baloldali kormánya – közel egy évtizede már – jobbra tolódott.

Lula kormánya és az imperializmus viszonya inkább Wałęsa és Mandela politikájára emlékeztet, mintsem Allendéére

Nem szabad egy kormányt annak alapján megítélni, amit önmagáról gondol vagy állít, hanem csakis aszerint, amit tesz. Minden politikai analízis szükségszerű eleme a kételkedés, a látszat megkérdőjelezése. Nem várható el korunk vezető politikusaitól saját teljesítőképességük határainak kritikai szemlélete.

A Lula-kormányzat teljesítményének elemzése nem teszi lehetővé történelmi analógiák felállítását. Az 1989-1991-et követő új, nyitottság jellemezte történelmi korszakban, vagyis a kapitalista restauráció és a Szovjetunió felbomlása után, a periferikus országok osztály-együttműkö­dést megvalósító kormányainak többsége a hidegháború alatti formáktól igen eltérő jelleget öltött. Bár Lula kormányzásának alaposabb megértése céljából támaszkodhatunk a lengyel Walçsa (1990-1995) és a dél-afri­kai Mandela (1994-1999) tapasztalataira, ám ezek a párhuzamok csak fenntartásokkal alkalmazhatók.

Lula 2002-ben, 11 évvel a Szovjetunió felbomlása után került az elnöki székbe, teljesen új történelmi korszakban, amikorra a kapitalista restau­ráció már befejeződött. A mérvadó elemzésnek külön kell választania a búzát az ocsútól, s az értékeléskor szigorúnak kell lennie. Ha az elemzés marxista ihletettségű, az időszak vizsgálatát annak osztályjellegére s a tár­sadalmi nyomásokra tekintettel kell kontextualizálnia. A vezetők osztályere­dete azonban önmagában nem ad magyarázatot társadalmi pozíciójukra.

Nem vitás, hogy Lula apparátusa különböző társadalmi osztályok együttműködésén nyugvó kormány volt, vagyis egy sui generis, atipikus polgári kormányzat. Az a Munkáspárt irányította ugyanis, amely 1980-ban mindennemű burzsoá elemet mellőzve született meg, s amely 2002-re egy alapvetően más programmal rendelkező párttá vált.

A Lula-kormányzat jelentőségének történelmi megítélése terén alapve­tően két szemléletmód feszül egymásnak. Az egyik szerint mindenképpen elismerést érdemel, hogy sikerült mérsékelnie az országban uralkodó mélyszegénységet és társadalmi egyenlőtlenségeket. Lula a brazil gazdaság fenntartható növekedésének új ciklusát indította el, fokozta az ország aktív világpiaci beilleszkedését, s ezáltal javította Brazília pozícióját a nemzetközi küzdőtéren. Még ennél is fontosabb eredménye azonban, hogy a munkásosztály egy részét a középosztályba emelte fel. Az új középosztály témája mind Brazíliában, mind Uruguayban – a Tabaré Vasquez és José Mujica nevével fémjelzett Széles Front (Frente Ampla) esetében – igen ellentmondásos elmélet eredménye.¹⁷

Lula legfőbb célkitűzésének azt tekintette, hogy megszilárdítsa a demokratikus választási rendszert egy olyan periferikus kapitalista országban, amelyben – Argentínához, Venezuelához, Bolíviához és Ecuadorhoz hasonlóan – forradalmi helyzet érlelődött. Lulának sikerült ezt a tendenciát megállítania és megfordítania; hogy pontosan mikor s hogyan – ez közelebbi elemzést érdemel. A brazil elnök bevezette a Bolsa Família (családi ellátás) rendszerét, méghozzá a kísérletinek szánt helyi kormányzati szintnél jóval szélesebb körben, s ez nagyban erősí­tette Lula elismertségét és támogatottságát a szervezetlen, munkásság „alatti" (szubproletár) társadalmi körökben. A Bolsa Família által a korábbi minimális, sürgősségi jellegű juttatások tartós társadalmi támogatási rendszerré alakultak át, ez azonban összességében nem volt elegendő arra, hogy megszüntesse a mélyszegénységet s tartósan csökkentse a szociális egyenlőtlenségeket. A kompenzációs jellegű szociálpolitika a közpolitika csupán korlátozott formája, amit fő védelmezői is elismernek. Ha egy, a Bolsa Famíliához hasonlatos programot sikerül is fenntartani a következő fél évszázadban, önmagában aligha lesz képes átalakítani a jövedelemmegoszlás struktúráját Brazíliában, s nem lesz alkalmas arra, hogy több évtizedre kiterjedő politikai stratégiaként funkcionáljon.¹⁸

El kell ismerni, hogy a Lula-kormányzat értékelése nem egyszerű fel­adat, hiszen teljesen új politikai jelenségről van szó. Történeti analógiák csak korlátozottan alkalmazhatók annak megértéséhez, mi történt való­jában Lula elnökségének nyolc éve alatt Brazíliában. A történeti-politikai elemzés számára az új jelenségek vizsgálata különösen nehéz, mivel újszerűségük nem teszi lehetővé meglévő referenciák alkalmazását.

Lula kormányának történelmi eredetisége alighanem abban áll, hogy elsőként valósította meg az osztályok együttműködését egy olyan peri­ferikus országban, amelyet a nemzetközi küzdőtéren uralkodó államok kormányai nem tekintettek ellenségnek. Sőt, Lula egyértelműen élvezte Washington, Párizs, London, Berlin és Tokió támogatását is. Az olyan kormányoknak, mint a két legnagyobb proletárpárt (a szocialista és a kommunista párt) támogatását is élvező Allende-kormány 1970-ben Chilében, vagy a Sandinista Front által segített Ortega-kabinet Nicara­guában, más sors rendeltetett. Különböző osztály-összetételüknél fogva eltérő történelmi tapasztalatot képviselnek az olyan országok kormányai, mint a guatemalai Arbens vagy az argentin Peron, de még az ötvenes­-hatvanas évek Getúlio Vargas vagy Jango vezette brazil kormányai is. A megdöntésüket célul kitűző burzsoá konspiráció, élvezve az imperia­lizmus támogatását, nyíltan szerveződött.

Az 1945 és 1989 közötti hidegháborús időszakban Washingtonban még azokat a kormányokat sem nézték jó szemmel, amelyeket polgári vezetők és pártok alkottak – vagyis a kapitalizmus fennmaradását szolgálták -, ha nacionalista törekvéseket képviseltek, vagy élvezték a proletariátus és népi tömegek támogatását. Az USA politikája kivétel nélkül az efféle kormányok megdöntését célozta, akár a nemzetközi elszigetelés eszközével, akár államcsíny vagy titkos összeesküvések útján. Hol autoriter, hol populista jelzővel illeték őket. A Washingtonhoz való feltétel nélküli igazodás követelményének nem teljesítése nyílt re­torziót eredményezett.

Lula kormánya nagy népszerűségnek örvendett hivatalának nyolc éve alatt, ugyanakkor bármely kritériumok szerint is szemléljük, nem tekinthe­tünk rá úgy, mint a munkásság kormányára. Egy mélyebb vagy legalábbis kiegyensúlyozott elemzésnek Lula működéséről arra a következtetésre kell jutnia, hogy az egy szinte reformok nélküli reformista kísérlet volt, mely sikeresen használta ki a kedvező, ugyanakkor múlékony nemzet­közi konjunktúrát. A kedvezőtlen erőviszonyokra való hivatkozás csupán alibiként szolgál azok számára, akik a Lula-kormányzat konzervatív stra­tégiáját próbálják igazolni azzal, hogy szerintük egyszerűen nem volt más járható út. Az efféle alibi gyenge lábakon áll. Számos példa szolgál annak igazolására ugyanis, hogy Lula kormánya alapvetően reakciós kabinet volt: szigorú – a F. H. Cardoso idején a Brazil Szociáldemokrata Párt (PSDB) által levezényeltnél is szigorúbb – fiskális kiigazítás; a Nemzeti Gazdaságfejlesztési Bank (BNDES), az ország első számú fejlesztési bankja által nagyvállalatok számára nyújtott támogatások; közpénzek átcsoportosítása a magán felsőoktatási rendszerbe; a privatizációs hullám folytatása, ezúttal állami/magán partnerségek formájában; a tengeri kőolajkészletek elárverezése a külföldiek javára; a transzgének engedélyezése, kedvező helyzetbe hozva ezzel a növényvédőszereket gyártó multinacionális cégeket; a Belo Monte-i vízerőmű megépítése Amazóniában; csapatok küldése Haitire stb.

A történelem arra tanít, hogy a múlt lehetőségek tárháza. Mindig több lehetséges út kínálkozik, ám – mint ahogy Gramsci írja – eddig kevés jó tanuló akadt.

Fordította: Racs Marianna

A szerző által az Eszmélet rendelkezésére bocsátott tanulmány.

Jegyzetek

¹ A Lula néven ismert Luiz Inácio da Silva vasipari munkás és szakszervezeti vezető volt. 2002-ben választották meg Brazília elnökévé, s tisztségét 2010 végéig töltötte be. Az éhséget és nyomort is átélő, nyolcgyermekes, írástu­datlan földműves szülőknek hetedik gyermekeként született az ország észak­keleti Pernambuco tartományának legszegényebb vidékén. 1966-ban vették fel a São Paulo Állam-beli iparvidék egyik fémipari nagyvállalatához, a São Bernardo do Campóban működő, Villares Művekbe. 1972-ben választották meg a São Bernardo do Campo e Diademában működő vasasszakszervezet első titkárának. Megválasztása után függetlenítették, és felhagyott régebbi munkavégzésével. 1975-ben választották meg ugyanennek a szakszervezet­nek az elnökévé. Mint a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kitört és szervezett vasassztrájkok vezetőjét bebörtönözték, felfüggesztették szakszervezeti vezetői tisztségéből, s a Nemzetbiztonsági Törvény alapján elítélték. Lula a PT, a katonai diktatúra elleni harc munkásszárnyát vezető párt egyik megalapítója volt 1980-ban. Az 1960 óta első közvetlen elnökválasztáson, 1989-ben nem csak belevetette magát a választási küzdelmekbe, de sokakat meg is lepett azzal, hogy annak második fordulójáig is eljutott Fernando Collor kihívójaként (aki végül egy jobbközép választási koalíció jelöltjeként elnyerte az elnöki mandátumot), úgy, hogy legyőzte ehhez Leonel Brizolát, a PDT (Demok­ratikus Munkapárt) jelöltjét. Lula harcba szállt az elnöki székért az 1994-es és a 1998-as választásokon Fernando Henrique Cardosóval, de a PSDB (Brazil Szociáldemokrata Párt) jelöltjével szemben alulmaradt. A 2002-es választást azonban már megnyerte ugyanennek a pártnak (PSDB) a jelöltje, José Serra ellenében. A további életrajzi elemekhez lásd: http://www.institutolula.org/. (Letöltés: 2012. november 28.)

² A hetvenes évek az 1964-ben hatalomra jutott katonai diktatúra elleni harc kö­rülményei között értelmezhetők. A diktatórikus rendszer egyetlen politikai erőt, a liberális polgári vezetés alatt álló MDB-t (Brazil Demokrata Mozgalom) tűrte meg, amelyben ott működött mindkét kommunista párt (a nagyobb, szovjet­barát és az ekkor éppen albán-vonalas) egyaránt. Történetileg visszatekintve, a munkáspártok Brazíliában csak nagyon rövid ideig és megszakításokkal működhettek törvényesen, így a PCB (Brazil Kommunista Párt) is csak 1945 és 1948 között. A PT már alapításakor keményen fellépett a diktatúra ellen és a törvényesség monopóliumát élvező MDB-re veszélyt jelentett. A PT öt különböző politikai hagyomány eredőjeként azzal a céllal alakult meg, hogy a munkásság érdekeit önállóan képviselő és törvényes politikai pártként működ­jön. Az áramlatok közül az első és legfontosabb irányvonalat a szakszervezeti vezetők – a vasipar, a bankszektor, a közalkalmazotti-pedagógus szektor, az olajmunkások és a proletariátus más szervezett erőinek szakszervezeti ve­zetői – jelentették. A második csoportba az egyházi aktivisták tartoztak, olyan katolikusok, akik a felszabadítási teológiához csatlakoztak, és akik a városok lakónegyedeinek népi mozgalmaiban voltak aktívabbak. A harmadik csoportot azoknak a szervezeteknek maradványai képezték, amelyek a diktatúraellenes küzdelemben a fegyveres harcot választották 1964 és 1977 között. A résztvevők negyedik körét a baloldali szociáldemokrata értelmiségiek alkották, akik úgy vélekedtek, hogy az angol Munkáspárt vagy akár az Olasz Kommunista Párt (PCI) mintájára létjogosultsága van egy reformista pártnak is. Végezetül volt még három olyan fiatal és „ártatlan" trockista szervezet a résztvevők között, amelyek ténylegesen sokkal kisebb létszámúnak bizonyultak, mint amilyennek tűntek. A PT alapításától kezdve elutasította a hivatalos és bürokratikus szak­szervezeti vezetést, amelyet viszont a diktatúra elfogadott.

³ A nyolcvanas években létrejött a fiatal, többségében szakszervezeti tagokból és diákokból álló, elkötelezett aktivistáknak egy néhány százezres élcsapata. Az ő elkötelezettségük döntő volt a PT és a CUT felépítésében, s 1995-ig nagy részük igen aktív maradt. Az 1994-es választási vereségtől és a kőolajipari mun­kások 1995-ös sztrájkjától kezdődően azonban erejük demoralizálódott, majd meg is szűnt aktív, militáns részvételük. A szervezetben maradtak nagy része a PT irányzatain belül talált magának működési teret, többnyire a José Dirceu vezette lulista áramlatban, és professzionalizálódott a több ezer elérhetővé és betölthetővé vált parlamenti titkársági és helyi kormányzati tisztségekben.

⁴ Az 2010-es népszámlálás adatai szerint a 190 milliós Brazíliában harmincmillióan éltek vidéken, tehát a lakosság körülbelül 85%-a vált városlakó népességgé. A vidékről a városba történő tömeges betelepülés az 1950-1980 közötti év­tizedekben volt különösen dinamikus. A gazdaságilag aktív népességet 95 millióra becsülték, amiből a munkásosztály nagyjából 15 milliós volt akkoriban. Brazíliában eközben a termékenységi ráta erőteljesen lecsökkent, 2000-től az egy nőre vetített 2,38-ról 2010-re 1,90-re, de ugyanez a mutató 1950-ben még 6 gyermek/nő volt. A lakosság iskolázottsági szintje jelentősen emelkedett: az 1980-as három elvégzett osztályról 2010-re 7,3-ra. Azoknak aránya, akik be­fejezték felsőfokú tanulmányaikat, 4,4%-ról 7,95%-ra nőtt. Ezek az adatsorok elérhetők: http://www.ibge.gov.br/home/. (Letöltés: 2012. november.)

⁵ Getúlio Vargas (1882 -1954 ) a Brazil Köztársaság egész XX. századi törté­nelmének legbefolyásosabb elnöke volt. Két különböző időszakban volt kormá­nyon: 1930-1945, illetve 1950 és 1954 között. Vargas az „1930-as Forradalom" vezére volt, ami az ún. oligarchikus köztársaság időszakának véget vető katonai felkelést követően a válságba kerülő és egymást váltó São Pauló-i, illetve Minas Gerais-i agrár-polgári rezsimet váltotta fel. 1937 és 1945 között, az ún. új állam időszakát vezette be, miután egy önmaga elleni államcsínyt hajtott végre, ami egy fasisztoid diktatórikus rendszert eredményezetett. Vargas 1951-től 1954-ig, amikor is öngyilkos lett, újra kormányra került Brazíliában. Ebben a második időszakban Vargasnak, ugyanúgy, mint Argentínában Perónnak, szembe kellett fordulnia a többségben lévő, az Egyesült Államok érdekeinek képviseletében összefogó polgári politikai frakciókkal. Vargas hosszú bonapartista berendezke-dési korszaka egybeesett Brazília látványos átalakulásával, amelynek során egy kései agrár-Brazíliából az ország a periferikus kapitalizmus legiparosodottabb és legvárosiasodóbb társadalmává vált.

⁶ José Dirceu a PT belső, Lula-párti irányvonalának vezéralakja volt. Lulát váltotta a PT elnöki székében. 1968-ban diákvezető, akit, az UNE (Országos Diák Unió) kongresszusának szervezése miatt és alatt tartóztattak le. 1969 szeptemberében deportálták az országból, és Mexikóba távozhatott a foglyul ejtett észak-amerikai nagykövet szabadon bocsátásának a fejében. Később kivándorolt Kubába. Egy plasztikai műtét és nevének megváltoztatása után tért vissza Brazíliába, hogy fel ne ismerhessék. A STF (Szövetségi Legfelsőbb Bíróság) a „havi apanázs" néven ismert pártfinanszírozási botrány után 2006-ban elítélte.

⁷ A legfontosabb gazdasági és társadalmi mérőszámok és adatok elérhetők az IBGE (Brazil Földrajzi és Statisztikai Hivatal) honlapján: http://www.ibge.gov. br/home/. A 2010-es népszámlálással kapcsolatos információk pedig az alábbi elérhetőségen:

http://www.ibge.gov.br/censo2010/primeiros_dados_divulgados/index.php (Letöltés: 2012 november.)

⁸ A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének a kérdését nagy viták kísérik. Egy kiváló tanulmány olvasható Reinaldo Gonçalves, az UFRJ (Rio de Janeiró-i Szövetségi Egyetem) Gazdasági Intézetének munkatársa tollából: http://www.ie.ufrj.br/hpp/intranet/pdfs/reducao_da_desigualdade_da_renda_ governo_lula_analise_comparativa_reinaldo_goncalves_20_junho.pdf. (Letöltés 2012 november.)

⁹ Egy érdekfeszítő könyv a PT-n belül lezajlott változásokról Chico (Francisco) de Oliveira műve: Crítica à razão dualista. O ornitorrinco. São Paulo, Boitempo, 2003.

¹⁰ Az ún. havi ellátás (mensalão) körüli felháborodás derített fényt egy kifinomult illegális választási finanszírozási rendszer létezésére. Ez volt a kettes számú pénztárként (caixa 2) ismert jelenség Brazíliában: például a sikkasztás és a Kongresszusban a kormányzati támogatást biztosító parlamenti frakciók szava­zatainak megvásárlása. A PT vezetése nemcsak azt volt kénytelen beismerni, miként finanszírozták a pártot a Brazília legnagyobb monopóliumaiként ismert nagybankok, építőipari vállalatok és reklámcégek illegális adományaiból, hanem azt is, hogyan bérelt fel politikai pártokat a kormányzásban való részvétel vonzó ígéretével. A pénz, mégpedig közpénz, teljes mértékben átvette a korábbi népi szerveződés és mozgósítás szerepét a politikai életben. A brazil Munkáspárt politikai vezetését 2005-ben, a mensalão körüli botrány kirobbanását követően, Lula és nem utolsósorban a párt által vezetett koalíciós kormány megmentése érdekében „lefejezték" és kicserélték. José Dirceu – aki a prezidenciális rend­szer „miniszterelnökeként" esélyes lett volna a későbbi elnökjelölti posztra is – a botrány következtében közéleti személyiségként és politikailag teljes mértékben ellehetetlenült – ám megmentette Lulát.

¹¹ João Goulart, brazil elnök (1961-1964 között). (A ford.)

¹² Dél-brazil állam. (A ford.)

¹³ A brazil tiszti (tenentista) mozgalom egyik vezetője az 1920-as években, mar­xista politikus, a brazil KP fontos alakja. (A ford.)

¹⁴ Partido do Movimento Democrático Brasileiro.

¹⁵ Partido Democrático Trabalhista.

¹⁶ Santo André, São Bernardo do Campo e São Caetano do Sul (S. Pauló-i állam) városokban zaljó fémipari dolgozók sztrájkhulláma 1979-ben. (A ford.)

¹⁷ Macelo Neri érdekes írásokkal bír a témában: A nova classe média, o lado brilhante dos pobres c. műve online is elérhető: http://www.cps.fgv.br/ibrecps/ ncm2010/NCM_Pesquisa_FORMATADA.pdf (letöltés: 2012. november).

¹⁸ Érdekes leírása annak, hogyan alakult át a petizmus lulizmussá, a kormány volt szóvivőjének tollából: Singer, Andre: Os sentidos do lulismo, reforma gradual e pacto conservador. São Paulo, 2012, Companhia das Letras. http://www. companhiadasletras.com.br/trechos/13393.pdf. (Letöltés: 2012. november.)

Az 1960-as és 70-es évek fordulója után kibontakozott a kapitalizmus egy új szakasza, amelyet leggyakrabban globalizációnak, pontosabb kifejezést keresve pedig hol transznacionális monopolkapitalizmusnak (Rozsnyai 2002; Farkas 2002), hol újkapitalizmusnak (Szalai 2006) nevez­nek, de amelynek kétségtelenül sajátossága a transznacionális vállalatok dominanciája, az ezen felépülő „nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuper­struktúra” (Szalai 2003; Szigeti 2005) és az ennek megfelelő neoliberális gazdaságpolitika az azt kiszolgáló neo­konzervativiz­mussal együtt.

Ez az új világrend azonban egyszersmind megváltoztatta a tőke értékesülés ciklusainak lezajlását is. A centrum tőkéje a transznacionális vállalati hálózatok és a szabad tőkeallokáció jóvoltából immár közvetlenül és folyamatosan bekapcsolta e ciklusokba a periféria országait. E válto­zás következményei különösen jól kirajzolódnak Latin-Amerika országai­nak gazdaságtörténetén, amelyek közül Brazíliát fogjuk röviden bemu­tatni. Előbb azonban szükséges egy kis elméleti kitérőt tennünk, hogy vázoljuk a globalizációra jellemző tőkemegtérülési ciklusok sajátosságát.

1. A tőkemegtérülési ciklus globalizációja

1. 1. A tőkemegtérülési ciklus általában

A profitért folyó verseny alfája az egységnyi termékköltség folytonos leszorításának parancsa. Ez hajtja előre az innovációt, a technológia fejlesztését. Az egységnyi költség a termelékenyebb technológia alkal­mazásával csökkenthető.

Alapesetben a tőkemegtérülési ciklus a következőképpen zajlik. Egy körforgásról van szó, amelyben a szándék az eredményben mindig a maga ellenkezőjébe fordul. Mindegy, hogy ezt a körforgást melyik pontján kezdjük bemutatni.¹

Legyen a kiindulópont a jó konjunktúra, amelyben egy adott általános termelékenységi szinten (egy uralkodó „technológiai paradigmán”) a termelés folyamatos bővítése zajlik. Vállalatok születnek, nő a foglalkoz­tatás, emelkednek a bérek, nő a kereslet, a vállalatok árbevétele, profitjuk tömege is. Emelkednek az árak, gyorsul az infláció. Egy ilyen helyzetben jó alkalom kínálkozik piaci előny szerzésére.

Valahol egy vállalat új, termelékenyebb technológiát vezet be, „innovál”. A nagyobb termelékenységű technológia lehetővé teszi számára, hogy termékeit kevesebb élőmunkával, azaz kevesebb dolgozó alkalmazásá­val, aránylag kisebb bérköltséggel állítsa elő, miközben a piaci árak az ekkor még általános, régebbi, kevésbé termelékeny technológia maga­sabb költségeihez igazodnak. Ezáltal az átlagos piaci szinthez képest emeli profitrátáját (befektetett tőkéje jutó nyereségét), azaz extraprofitot realizál. Mivel az alacsonyabb egységköltség lehetővé teszi számára az árversenyt, vállalatunk képes arra is, hogy más termelőket kiszorítson a piacról. Így nemcsak profitrátája emelkedik a többiekhez képest, de piaci részesedésének növekedésével profitjának tömege is nő. Nagyobb foglalkoztatás igényű termelést szorít ki kisebb foglalkoztatás igényű termeléssel. Nagyobb bérköltségű termelést cserél fel kisebb bérkölt­ségűvel. Ezáltal csökkenti az összes piaci keresletet, ám még csak elenyésző mértékben, ráadásul úgy, hogy versenyelőnye miatt vállalatunk értékesítési lehetőségei még javulnak is!

Mivel azonban a verseny szorításában más tőkék is innoválnak – alkal­mazzák a modernebb technológiát – hólabdaszerűen beindul egy inno­vációs folyamat. Az általános jó konjunktúra mind több tőkét kényszerít az innovációs-megújító táncba. E periódust a tőkemegtérülési ciklus intenzív szakaszának nevezzük.

A régi tőkék folyamatosan elértéktelenednek, miközben terjed az újabb – termelékenyebb – technológia, amelynek élőmunka-igénye, egységnyi bérköltsége kisebb. Ez elbocsátásokkal, illetve a korábbiakhoz képest kisebb foglalkoztatás növekedéssel jár. A munkaerőigény csökkenése (a munkanélküliség növekedése) leszorítja a béreket (azok abszolút vagy „csak” a befektetett tőke egységére jutó szintjét). A folyamatban lassan elapad a piaci kereslet, a korábbi technológiával előállított termékek értékesítése egyre kisebb profitot hoz, majd – az áraknak a régi tech­nológián alapuló tőkék költségei alá süllyedésével – lehetetlenné válik. A konjunktúra fordulóponthoz érkezik. A régi technológiával dolgozó tőkék termelése befullad, elbocsátások következnek, ami elapasztja a keres­letet, leszorítja az árakat és a béreket, és ezzel további tőkéket dönt be. Kirobban a válság, a schumpeteri „teremtő rombolás”. A csökkenő árak elolvasztják a kezdetben innováló tőkék extraprofitját, és eredményül ott hagyják nekik a magasabb gépesítettségből (magasabb szerves össze-tételből²) adódó alacsonyabb, a korábbi technológiához tartozónál kisebb profitrátát. A kezdeti törekvés a profitráta megemelésére a végkifejletben a profitráta csökkenését eredményezi. (Ezt a fajta összefüggést nevezi Hegel „az ész cselének”.)

A versenyképtelen tőkék korábbi profitjukat nem tudják ismét profitot eredményező termelésbe forgatni: tőkefelesleg keletkezik, amely pusz­tulásra ítéltetett. Csakhogy e tőkefelesleg pénz formájában a bankokban hever, ahonnan olcsó hitel formájában visszaáramlik a piacra, megnöveli a keresletet, időlegesen ismét nyereségessé teszi a beruházásokat, és ezzel elnyújtja az életképtelen tőkék agóniáját. Bár a reális kereslet, a bérek, alacsonyak, a hitelből táplált „pszeudo” keresletre újabb beruhá­zások épülnek. Az új értéken belüli bérarány csökkenés kereslethiányt és így válságot okozó hatása egy időre eltűnik a reménybeli (ám soha nem realizálódó) jövőbeli keresetekből előrehozott vásárlások szőnyege alatt. Az áremelkedés üteme ismét felgyorsul. A piaci ösztönösségre épülő rendszerben mindenki elégedett, a kormányok is, akik a termelés korábbi lassulását érzékelve maguk is ösztönzik a hitelezést. Holott ilyenkor zajlik a válságfelhalmozás: a régi, elavult struktúrák életben tar­tása, sőt bővítése, és a termelés alapjainak általános megújítását jelentő struktúraváltás késleltetése.

Azonban a hitelre épülő piacok is telítődnek egyszer, az eladatlan árukészletek felduzzadnak. A válságot okozó tőkefelesleg árufelesleg és hitelválság formájában tör a felszínre. A hitelezéssel a tőkeveszteség, a tőke pusztulásra ítélt részének terhe átkerül a bérből, fizetésből, segély­ből, nyugdíjból élők, illetve egyéb adósok (gyengébb vállalatok), majd a válságkezelő állam (s onnan vissza az előbbiek) oldalára.

A válságban végül is megsemmisülnek a versenyképtelen tőkék, az elbukó vállalatokat értékük alatt felvásárolják az erősebb tőkék, meg­mentve használható részeiket (pl. épület, infrastruktúra, nem elkopott tőkeelemek), a munkanélküliség megugrik, a bérek zuhanórepülése és az adósságterhek miatt csökkenő kereslet lenyomja az új technológiák árát is. A tőkefölösleg a válságban egy idő után felszívódik, a nyomott árakon ismét lehet és érdemes új beruházásokba kezdeni: a termelő­eszközök olcsóak, a bérek alacsonyak, a szakszervezetek gyengék, a munkanélküliség miatt a foglalkoztatottak intenzívebb munkára sarkall­hatók, ami tovább csökkenti az egységnyi munka árát. A profitkilátások tehát jók. Megindulnak a beruházások, beindul az új technológia extenzív kiterjesztése: nő a foglalkoztatás, a kereslet, egyre több tőke képes be­kapcsolódni a konjunktúrába. Fellendül az extenzív szakasz, és vele a bér- és árnövekedés. Visszaérkeztünk kiindulópontunkhoz…

1. 2. A tőkemegtérülési ciklus módosulása a globalizációban

Az 1970-es évekkel beköszöntött „globalizációban”, a tőkeáramlásnak kedvező neoliberális gazdaságpolitika elterjedésével a ciklusnak ez a fent ismertetett lefolyása módosult. A tőkekivitel nemzetközi hierarchiát tápláló jellegét már régen megfigyelték (Akamatsu 1962; Kojima 2000), a centrum-periféria viszonyok ehhez és az áruforgalomhoz tartozó értékáramlási folyamatait pedig több-kevesebb vonatkozásában már sokan bemutatták,³ de a globális tőke értékesülési ciklus összefoglaló kifejtésének érdeme Rozsnyai Erviné (Rozsnyai 2002).

A módosulás lényege, hogy a ciklus intenzív és extenzív szakasza tér­ben szétválik, időben viszont összecsúszik. A centrumban folyamatos az intenzív szakasz (a technológiai vezető szerep), amely azonban a transz­nacionális vállalatok hálózatán keresztül és a fejlettségi különbségekből sarjadó piaci lehetőségek révén már a fellendülés kezdetén a periférián kibontakozó extenzív szakasszal párosul. A centrumban felgyorsul az innováció, innováció innovációt követ, a bér- és áremelkedés, így az infláció is mérsékelt, miközben a második és harmadik vonalú techno­lógiákat az alacsonyabb bérű országokban eszközölt tőkebefektetések révén folytonosan új életre keltik. Ami már elavult és kevés profitot hoz a centrumban, az magasabb profitrátával állítható elő a perifériákon, és az így nyert extraprofitból újabb innovációra nyílik lehetőség a centrumban. A periférián az extenzív szakasz versenyképességet morzsoló hatásai, nevezetesen a foglalkoztatás bővítés, a bér- és áremelkedés, az inflációs nyomás folyamatos, míg a centrumban a technológiai fejlesztésről és a termelékenységnél lassabban emelkedő bérekről mondható el ugyanez.

Mindez kiélezi a monopolisztikus versenyt a centrumban, és ugyan­akkor fellendíti a növekedést a perifériákon. Csakhogy ez a folyamat egyszersmind meg is rögzíti a perifériák viszonylagos fejletlenségét, spontán piaci áthárítási mechanizmusokon keresztül odatranszportálja a ciklikus fejlődés terheit.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a tőkemegtérülési ciklus globa­lizációja nem azonos a szorosan vett működőtőke kivitel mértékével. Egy piaci logikáról van szó, amelyet a működőtőke kivitel katalizál, de megvalósulását már tágabb, indukált piaci folyamatok végzik. A periféria azért a mindenkori második és harmadik vonalú technológiákra épülve fejlődik, mert az innovációs kapacitások a centrumban koncentrálódnak, és a kevésbé fejlett technológiák a periféria adottságaival kellő profitot képesek biztosítani akár a külföldi, akár a hazai tőkék számára. A legfej­lettebb technológiák ráadásul vásárlással sem szerezhetők meg, hiszen a mindenkori „csúcsinnovációt” a tőkék sosem adják ki a kezükből. To­vábbá önmagában kismértékű tőkekivitel is meghatározó lehet az adott gazdaság struktúrájára nézve az általa a beruházás helyén indukált anyag-, alkatrész- munkaerő-, szolgáltatás- stb. kereslet technológiai­-strukturális jellege révén.

1. 3. A globális tőkemegtérülési ciklus következményei a periférián

A ciklus két szakaszának egyidejű, de térben szétváló lezajlása megmu­tatkozik a fejlődő országokban időről időre visszatérő és egymásba fonó­dó külső- és belső egyensúlytalansági helyzetekben, gazdaságpolitikai csapdákban és ördögi körökben, amelyek mind a globális kapitalizmus viszonyai közti felzárkózás már-már lehetetlenséggel felérő nehézségét tükrözik.

Bárhonnan indulunk el, a folyamatok mindig önmagukba fordulnak vissza.

Általában: a centrumországokból érkező tőkék az alacsonyabb bér­költségeken a második és harmadik vonalú technológiákat terjesztik ki, az ebből származó extraprofitból részben bővítik a termelést, részben hazautalás után a centrumban finanszírozzák az innovációt, amelyet ráadásul ösztönöz a perifériáról a centrumba visszaexportált alacsony árú termékek versenye. Ugyanakkor a periférián a növekvő bérek növelik a keresletet, de ezzel felhajtják az inflációt és rontják a piaci verseny­képességet, különösen azért, mert a centrum exportja rendszerint igen importigényes. Az importot a növekvő kereslet is ösztönzi. A világpiaci szinten elértéktelenedő tőkékre épülő belpiaci és exportlendület által táplált gazdasági növekedés hamarosan belső (költségvetési) és/vagy külső (fizetési mérleg) egyensúlytalansághoz vezet. „Kiigazításra” van szükség, a bérek és árak csökkentésére, a régi technológia kiselejtezé­sére, ami nem más, mint maga a válság, a centrumtőke válsága, amely azonban egyes országok hibás gazdaságpolitikájának következménye­ként interpretálható.

Ez az algoritmus eredményezi az egymással ellentétes gazdaságpo­litikai irányzatok váltakozását.

Kezdjük azzal az esettel, hogy egy válsághelyzetben, vagy „csak” a világpiaci elmaradottság és függés csökkentése érdekében egy kormány a hazai piac fejlesztésére irányuló politikát folytat

A belföldi piac fejlesztéséhez állami szerepvállalás szükséges. A perifé­ria állama beruházásaival és a jövedelmek újraelosztásával a termelés és a kereslet fellendítésére tör, aminek érdekében serkenti a hitelezést, vagy maga is hitelt vesz fel. Nő a foglalkoztatás és a bérek, nő a kereslet, a ha­zai és a centrumból beáramló tőkék és áruk értékesülési lehetőségei jók. A termelőalapok fejlettsége azonban elmarad a centrum országokétól, és ezt az elmaradást a mesterségesen teremtett kereslet – amelynek révén belföldön eladhatóvá válnak a világpiacon nem versenyképes termékek és technológiák – még erősíti is. Az infláció felpörög, ami a hitelezéssel együtt táplálja az „eszközbuborékok” (pl. ingatlanpiaci boom) kialakulá­sát. Az egységnyi munkaerőköltség a versenytársakéhoz képest nő, a centrum országok fejlettebb technológiájának köszönhetően olcsóbb im­port konkurencia a belföldi termelőknek, az export növekedése elmarad az importétól, a kereskedelmi mérleg romlik, a nemzeti valuta gyengül. Romlik a fizetési mérleg is, mert a belföldet pótlólagos erőforrásokkal és kereslettel ellátni igyekvő állam rendszerint eladósodik. E folyamatok egymást erősítik. Felborul a külső vagy a belső egyensúly, sőt gyakran egyszerre mindkettő: kialakul az „ikerdeficit”. A belföldön termelő tőke profitrátája csökken, beruházásai visszaesnek, a fejlesztés állami forrásai bedugulnak, a termelés lassul. Lépést kell váltani.

Ekkor kerülnek előtérbe az exportorientációs gazdaságpolitika hívői. Ők a munka árának (az egységnyi munkaerőköltségnek) a csökkentésé­re törekszenek, és a külföldi tőke becsalogatására kedvezmények nyúj­tásával. Ha sikerül, a GDP fellendül, az export úgyszintén. Csakhogy az exportra termelő – a hazainál termelékenyebb – szférában magasabbak és növekvőek a bérek, de kevésbé nőnek, mint a termelékenység (ez a versenyképesség megőrzésének záloga, és a multik erre ügyelnek is). Ám az exportszektor magasabb bérei átgyűrűznek a hazai, az export­szektornál – és a fejlettebb országok belföldi szektoránál is – kevésbé termelékeny belföldre termelő szektorokba is.⁴ Mindez tovább csökkenti a belföldi szektor versenyképességét, viszont a megnövekvő kereslet révén újabb impulzust ad az inflációnak, és megint csak segíti az ún. „eszközbuborékok” kialakulását. Az eredmény – csakúgy, mint az előbbi esetben – költségvetési hiány és az állam eladósodása, miközben a növekvő árak és bérek miatt a tőke profittermelési lehetőségei is rom­lanak, bizalma megrendül (a spekulációs tőke viszont támad). Az ekkor szükségszerű „kiigazítás” a belföldi kereslet visszafogása révén lefékezi a gazdasági növekedést. Kialakul a „megszorítási csapda”. Innen két út lehetséges: további következetes bérleszorítással és állami kiadások csökkentésével megfékezni az inflációt és kedvező tőkemegtérülési feltételeket teremtve visszanyerni a külföldi tőke „bizalmát” – tehát újra­indítani az exportorientáció ördögi körét -; vagy irányt venni a korábban ismertetett belföldi termelésre és keresletre épülő állami fejlesztési politika felé. Bármelyiket választják is, csak újabb circulus vitiosust indítanak el, aminek végső oka, hogy a perifériás országnak a nemzet­közi munkamegosztásban elfoglalt helyéből következően alulfejlettek a termelőalapjai: ezek az országok beleragadnak a tőkemegtérülési ciklus extenzív szakaszába.

De mi van, ha az állam, a technológiai bázis megújítására, azaz a termelékenység növelésére veszi az irányt? Ez azt jelentené, hogy a tő­kemegtérülési ciklus intenzív szakasza indul be, ugyanolyan következ­ményekkel, mint amit az 1.1. alfejezetben leírtunk. A piacvezető intenzív szakasz beindulása a perifériákon azonban nem kevésbé lehetetlen, mint átmászniuk a tű fokán, hiszen az intenzív fejlődés beindításához még a legfejlettebb országoknak is külső forrásbevonásra van szükségük. Ép­pen erre szolgálnak a perifériák, az extenzív szakasz odatranszportálása és egyéb, a történelemből jól ismert eszközök (háborúk, rablások, eladó-sítás stb.).

A globális kapitalizmus perifériáin tehát a versenyképességi hátrány és az örökös egyensúlyi zavar bekódolt.

Persze az egyensúlytalanság, azaz az időről időre visszatérő válságok a centrumban is jelen vannak, sőt onnan indulnak ki. Így ott is kitapint­ható a gazdaságpolitikai „váltógazdálkodás”, a belföldi termelés versus exportorientáció, vagy másképpen a keynesianizmus és neoliberalizmus egymásba kapcsolódó ördögi köre. Elég, ha a 2008-ban kirobbant válság utáni állami mentőcsomagokra és mentőalapokra, és a mérsékelten osz­tott, de mégiscsak felbukkanó „különadókra” és „szabályokra” gondolunk.

Mindezekre azonban – legalábbis a 2008-as válságig – a centrum tőkéje kevésbé szorult rá, mert a tőkemegújítás költségeit a globális tőkerend­szerben a perifériákra exportálhatta.

A 2008-as válság súlyosságát és elhúzódását éppen az magyarázza, hogy a hatalmas méretű tőkefelhalmozás, a globális piac ellátására is ké­pessé váló termelés, valamint az Ázsiában (mindenekelőtt Kínában) saját bázison is felpörgetett fejlődés miatt az áthárítás területei „elfogytak”, illetve „telítődtek”. Az értékesülésre váró második és harmadik vonalú tőkéket már a perifériák sem tudták felvenni, így az a pénzügyi (és spe­kulációs) szférán keresztül – és nem utolsósorban az eurózóna nyújtotta kedvező feltételek mellett – a centrum saját belső perifériájára zúdult.

Mindennek részletezése már egy másik tanulmány témája lenne, mi azonban most visszatérünk Latin-Amerikához. Ezen belül is a 2000-es évek egyik „sikertörténetéhez”, Brazíliához, hogy a fent elmondottakat annak példáján illusztráljuk.

2. Brazília a globális tőkeciklus hullámain

500 milliárd dolláros GDP-je alapján Brazília a világ 8. (az EU nélkül a 7.), lakosságszáma (195 millió fő) alapján a világ 5. legnagyobb országa, Latin-Amerika gazdaságának 40%-át képviseli. Bár a gazdaság világpiaci nyitottsága a kereskedelemnek a GDP-hez mért aránya alapján viszony­lag kicsi (az export és az import együtt 20-25%), a gazdaság növekedése jelentősen függ a világpiaci (akár spekulációs) áringadozásokra különö­sen érzékeny ipari és mezőgazdasági nyers- és alapanyagok exportjától. A működőtőke-állomány GDP-hez mért aránya 2010-2011-ben kb. 30% volt, ami kétszer nagyobb, mint a kilencvenes években.⁵

Brazília a 2000-es években, mint az egyik nagypiacú, gyorsan fej­lődő, a szegénységi arányt csökkenteni képes, exportoffenzív ország hívta fel magára a figyelmet, ami azonban mit sem változtatott perifériás helyzetén. Erről tanúskodnak az eddig vezető út vergődései és a jelen kérdőjelei is.

Az ország viharos évtizedeket tudhat maga mögött. A diktatúrák és demokratikusabb periódusok váltakozása alatt az iparosítás több­-kevesebb lendülettel haladt előre. Az importhelyettesítő iparosítás korszakát a hetvenes évek hitelből finanszírozott gyors (évi átlagban 8%-os) növekedése zárta, ami viszont – a korábban elmondottaknak megfelelően – elkerülhetetlenül adósságcsapdába torkollott.

Erre az időszakra az a jellemző, hogy az állam költekezése, tehát a belső egyensúlytalanság, külső egyensúlytalanságot idézett elő. Az ezt követő IMF vezérelte stabilizáció 1984-re ugyan véget vetett a külső egyensúlytalanságnak, ám a termelési alapok fejlesztése nélkül megva­lósított valutaleértékelésekkel fellendítette, majd az egekbe hajtotta az inflációt, és egyben eltüntette a költségvetés addigi primer (az adósság­törlesztés nélkül számított) többletét. Ezzel megfosztotta a gazdaságot az egyik legfontosabb beruházási forrásától, az államtól. Brazíliában ugyanis – mint a gyenge tőkeerejű gazdaságokban általában – nem működött/ működik az ún. „kiszorítási hatás”, vagyis az állami termelő beruházások nem a magánberuházásoktól vették/veszik el az üzleti lehetőségeket. Sőt, az állami beruházások éppen a magánberuházásoknak is kedvező pótlólagos fejlesztést/keresletet indukáltak. Már ez a momentum is jelzi, hogy az állam termelői szerepének csökkentését javalló neoliberális gaz­daságpolitika a felzárkóztatás szempontjából még a globalizáció korában is kontraproduktív (lásd még Ribeiro-Teixeira 2001).

Azt látjuk tehát, hogy az IMF-receptnek köszönhetően a nyolcvanas évek második felében a külső egyensúlytalanságot belső egyensúlytalan­ság váltotta fel (4-7%-os költségvetési deficit, vágtató infláció, csökkenő lakossági fogyasztás). Mindez megismétlődött később, 1994-től, amikor az IMF-féle monetarista recept a nemzeti valuta túlértékeltségével ered­ményezte ugyanezt a „csereügyletet”.

1986-tól a belső egyensúlytalanság elleni harc évei következtek. Öt stabilizációs programot indítottak el, amelyek közül végül az 1993 végén meghirdetett, dollarizációval járó „Reál-terv”⁶ (Plan Real – a nemzeti valu­ta dollárhoz kötése) tudta elérni az infláció megfékezését. Ebben segítsé­gére volt, hogy a korábbi bérleszorító lépéseknek köszönhetően 1991-re visszaállt a hetvenes évek alacsony egységnyi munkaerőköltség-szintje, vagyis javult a versenyképesség. Ehhez járult a kedvezőbb világpiaci környezet (az amerikai gazdaság információs technológiákon alapuló fellendülése 1992-től), így megélénkült a feldolgozóipari (elsősorban a tartós fogyasztási cikkek és a tőkejavak) termelése (Artner 1996). Meg­szorításokkal egyensúlyba hozták a költségvetést, 1994-től új, dollárhoz kötött valutát („új reált”) vezettek be, amelynek árfolyamát az USD-hez magasan (1:1) állapították meg. Az infláció elleni harc elsődlegessége jegyében alkalmazott szigorú monetáris politika (magas kamatok) a ké­sőbbiekben az árfolyamot még tovább nyomta felfelé (0,85 reál/USD), amit csúszó leértékeléssel igyekeztek korrigálni. A reál azonban ennek ellenére mindvégig erős maradt. Ez elősegítette a nemzetközi tartalékok felduzzadását, de egyrészt gátolta a növekedést, másrészt rontotta a külkereskedelmi egyenleget és a folyó fizetési mérleget. Így tehát a belső egyensúly ugyan javult, ám ismét felbillent a külső egyensúly, és alig volt érdemi gazdasági növekedés (1994 és 2002 között a GDP átlagosan 2,3%-kal nőtt, de a GDP/fő csak kevesebb, mint 0,9%-kal) (The World dataBank Online és Abreu-Werneck 2005, 3).

A perifériás országok felzárkózási kísérletei ellentmondásosságának illusztrációjaként 1994-1995-ben két gazdaságpolitikai irányzat állt szemben egymással. Az egyik a pénzügyminisztérium és a központi bank által képviselt álláspont volt, amely – a nyolcvanas évek elejétől folytatott és a világon elterjedt amerikai monetarista receptnek meg­felelően – az infláció féken tartását tartotta elsődleges szempontnak, az árfolyam stabilitását (a gazdaság „monetáris horgonya”), szigorú monetáris és költségvetési politikát, valamint a kereskedelem liberali­zálását. Ez a bérek kordában tartását is kiválóan szolgáló koncepció az exportorientációs, a külföldi tőkét becsalogató politikát jelenti. A másik – a felzárkózni kívánó országok valós igényeit tükröző – irányzatot a tervezési és hírközlési minisztériumok szakemberei, valamint a Gaz­dasági és Szociális Fejlesztési Bank (BNDES) képviselte. Szerintük az infláció helyett a gazdasági növekedést kell legfőbb prioritássá tenni, gyengébb árfolyamra és enyhébb inflációs kontrollra, lazább monetáris és fiskális politikára van szükség, és vissza kell venni a liberalizációból (Abreu-Werneck 2005, 4). Itt tehát a belföldi piacra koncentráló keres­letélénkítés politikája érhető tetten.

A két irányzat harcából olyan policy-mix jött létre, amely egyszerre tar­talmazta a szigorú monetáris és (különösen a helyi kormányoknál) a laza költségvetési politikát. Fontos már itt felhívni a figyelmet arra, hogy ez kombináció 2002 után is bekövetkezett, de a formai hasonlóság mögött lényeges tartami és fajsúlybeli különbségekkel, és így más eredménnyel is. Egyrészt a monetáris szigor a 2002 után nem képezte a gazdaság­politika epicentrumát (ami azonban nem jelentette a monetáris fegyelem feladását). Másrészt a költségvetési „lazaság” a fogyasztói kereslet ha­tékony élénkítése (a legszegényebbek jövedelmének emelése) mellett és az állami szerepvállalásnak köszönhetően is a beruházások érdemi megemelkedését hozta magával, erősítve a termelési bázist, támogatva a(z extenzív) növekedést. Az 1994-gyel kezdődő periódusban azonban a beruházások súlyának jelentős visszaesését látjuk (a beruházás/GDP arány 1994 és 2003 között 21%-ról 16% alá esett), és így – mint már említettük – a gazdasági növekedés üteme is csökkent.

Mindez végül az árfolyamrendszer feladásához, a reál drasztikus leér­tékeléséhez vezetett, aminek következtében 1999-ben 1 USD több mint 2 reált ért. A külső (dollárban lévő) adósság megugrott, és így további költségvetési kiigazításra volt szükség.

A még időközben (1998 végén) az IMF-fel kötött egyezmény értelmé­ben foganatosított kiigazítás leginkább adóemelésben manifesztálódott. A csökkenő költségvetési deficit, a javuló kereskedelmi egyenleg, a még mindig magas kamatok, valamint a nagy belső piac és a privatizációk jóvoltából beáramló tőke hatására a recesszió a vártnál kisebb volt (1998-1999-ben a gazdaság „csak” stagnált), és a GDP 2000-ben már 4,4%-kal nőtt (Abreu-Werneck 2005, 12).

2000-ben (az amerikai információtechnológiai boom utolsó évében) viszonylag jók voltak a növekedési kilátások, és az irányadó nemzetközi közvélemény joggal várhatta, hogy az akkor hatalmon lévő Cardoso­-kormányt újraválasztják. Csakhogy ezután következett a 2001-es ter­rortámadás, az információtechnológiai boom leülése, a hasonló cipőben járó Argentína válsága, ami mind megrázta a brazil gazdaságot is. Bár a szegénység elleni harc már a Plan Reál beindítása után megkezdő­dött (pl. a minimálbéreket attól fogva évenként emelték, elindították a készpénztranszfereket a legszegényebbek felé), de annak elégtelen mértéke miatt a szociális helyzet javulása nem volt számottevő. Ezt az is mutatja, hogy a társadalom jövedelmi egyenlőtlenségét jelző Gini-index még 1998-ban is éppen annyi volt, mint 1990-ben (60,7%), s csak utána kezdett csökkenni, de még 2001-ben is 58,8%-on állt, jóval az 1960-as szint (50,4%) felett (Lopez­-Calva­-Rocha 2012, 8-11). Más kutatások kimutatták, hogy a jövedelemegyenlőtlenség a kilencvenes években valójában nőtt, amit a regionális különbségek növekedése mutat: az önkormányzati területek összehasonlításából kiderül, hogy a kisebb Gini-indexszel (kisebb egyenlőtlenséggel) bíró önkormányzatok száma csökkent (Baer-Galváo 2005., 7-8).⁷

Ebbe és az újabb, kilencvenes évek végi, valamint – az ekkori IMF-hitelért cserébe elvárt – 2001-2002-es neoliberális megszorításokba belefáradt tömegek (a szegény és a középrétegek egyaránt) 2002 októ­berében leváltották az addigi, bajaikat láthatólag orvosolni képtelen elitet, és Lula da Silva elnökké választásával a baloldali munkáspárti ellenzéket emelték kormányra. Némi intermezzo után ezt követően kezdődött meg a válságkezelés…

3. Válságkezelés

Lula elnöksége alatt a hagyományos piaci eszközöket és kapcsolatokat, a monetáris és költségvetési egyensúlyt fenntartó, de a szegénység csökkentését középpontba helyező pragmatikus gazdaságpolitikai kur­zus került hatalomra, és – Lula két ciklusa után 2010-től Dilma Rouseff vezetésével – ott van mind a mai napig. Igaz, kezdetben Lula elnöksége nagy csalódást okozott az őt hatalomra segítő rétegeknek. Hivatalba lépésekor nemhogy nem változtatott elődje politikáján, de még rá is erősített. Ez alapvetően a megörökölt válsághelyzetből, a belőle fakadó IMF-hitelből, valamint a nemzetközi tőke bizalmának megroggyanásából fakadó kényszerek hatására történt.

A 2001-es világpiaci sokkok miatt ugyanis a brazil gazdaság még Cardoso elnök alatt IMF-hitelre szorult, és 2001 szeptemberében ka­pott is több mint 16 milliárd dollárt. Az akkori kormány neki is látott az ehhez kapcsolt megszorításoknak. Ezt az IMF nyújtotta készenlétihitel­-csomagot újították meg 2002 nyarán (lásd IMF 2002), amikor a Lula győzelmével fenyegető közelgő elnökválasztások miatt a tőkepiacok bizalma különösen megrendült, a tőkemenekülés felpörgött. Lula 2002 októberében nyert a választásokon, és hivatali ideje 2003. január 1-jétől indult. Az IMF-hitelt több részletben 2003 végéig lehetett lehívni – ha a kormány megfelel a hitelhez tartozó IMF-elvárásoknak. Nyilvánvaló, hogy a hitelek lehívását nem volt érdemes kockáztatni, és az egyensúlytalan­ságokat amúgy is javítani kellett.

Így Lula hivatali idejének első évében a tőkés gazdaság egyensúlyi követelményeinek megfelelően járt el. Csökkentette az adókat, cserébe csökkentette és megadóztatta a nyugdíjakat, megemelte a közművek árainak felső plafonját, meggyengítette a szakszervezeteket, ígéretével ellentétben visszalépett a földreformtól (még a Cardoso-kormányhoz képest is), megemelte az elsődleges (az adósságtörlesztés nélkül számított) költségvetési többlet célértékét, teljes függetlenséget adott a jegybanknak stb. – egyszóval az IMF-nek tetsző stabilizációs programot vezetett be. Az új munkáspárti kormányt a Goldman Sachs megdicsérte (Azul 2003), a neoliberalizmus ellenzőitől viszont éles kritikákat kapott (Petras-Veltmeyer 2003, Marques-Mendes 2007).

A gazdaságot a 2000-es évek elején még a (nettó) export hajtotta, és ezért a kedvezőtlen világpiaci folyamatok (az amerikai információtechno­lógiai boom leülése) már 2001 óta visszafogták a növekedést. Az exportra és a külföldi vállalatok által vezérelt gazdaságra épülő elképzelés tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sem a gazdaság dinamiz­musa, sem a szegénységnek a növekedéstől várt „spontán” csökkenése tekintetében. Az agrárexport nyereségét a nagy gazdaságok fölözték le, a külföldi tőke inkább kivitte, mint beruházta a profitot – egyszóval a régről ismert mechanizmusok dolgoztak (Burton 2010).

Ez a helyzet indokolta, és az IMF-pénzek megérkezése tette lehe­tővé azt a fordulatot, amely lényegében keynesiánus elemek markáns alkalmazását jelentette. Két pillére: a jövedelmek növekvő mértékű újraosztása a szegényeknek és az állam közvetlen gazdasági tevé­kenységének erősítése. Mindezt kiegészítette a közvetlen demokratikus formák beépítése az intézményrendszerbe, az egésznek pedig jó alapot kínált az 1994-es reformokkal meglapozott szigorú banki és közpénzügyi szabályozás fenntartása. A monetáris szigor (az inflációt féken tartani hivatott magas kamatok) által visszafogott keresletet a brazil kormányzat a jóléti kiadások növelésével pótolta.

2003-ban tehát valóban egyfajta válságkezelő folyamat kezdődött el, a Brazíliát már régóta sújtó gazdasági­-társadalmi­-fejlődési válság keze­lésének alternatív változata. A fordulat szükségszerű volt, és a bevezető (1.) fejezetben leírtak szerint a perifériákat jellemző ciklikus fejlődés törvényszerűségeit tükrözte. A neoliberális politikai kurzussal szemben kínált – bár azt csak néhány elemében módosító – kurzus megnyitotta az utat a belföldi termelés fellendülése előtt, amit a szegénység és a társa­dalmi polarizáció csökkenése, a GDP viszonylag jó növekedése (2003 és 2008 között átlag évi 4%), a külföldi tőke növekvő érdeklődése⁸ és végül, ezek talaján a 2008-as világgazdasági válsággal szembeni – legalábbis kezdetben – viszonylag jó rezisztencia igazolt.

A Lula-időszak alatt azonban a fellendülést a globális gazdaság 2004 utáni felívelése, ennek köszönhetően a nyersanyagok (a Brazília által is exportált olaj, réz, vas, és mezőgazdasági termények) árának emelkedé­se is fűtötte (Burton 2010). Pusztán a keynesi elemek tehát nem produ­káltak volna hasonló sikereket – amelyek ráadásul csak a korábbi brazil növekedéshez képest nevezhetőek kiugrónak, hiszen a GDP-növekedés messze elmaradt más BRIC-ek (pl. Kína) ütemétől.

A 2008-as válságra nem új politika, hanem a 2003-2004-ben elindított kurzus erősítése volt a válasz: a csökkenő exportbevételeket a belföldi keresletnek állami újraelosztás révén történő további élénkítésével – valamint új felvevőpiacok, mindenekelőtt Kína felé való orientálódás­sal – igyekeznek pótolni. Olyan irányváltásra került tehát sor, amely a Brazíliához hasonló (fél)periferiális, így a 2008-as válság által leginkább sújtott országok számára is reménykeltő alternatívaként létezik napjaink „válságkezelése” során.

A tragikus a történetben az, hogy a felzárkózást, illetve a centrum országok konjunktúrájától való függetlenedést ez sem hozta meg, mint az néhány évvel a globális válság kirobbanása után már világosan látszik. De lássuk előbb a reménykeltő lulai kurzus lépéseit és eredményeit!

3. 1. Jövedelemelosztás

Mint a Világbank éppen Brazíliával kapcsolatban hangsúlyozza, az egyenlőtlenség befolyásolja a gazdasági fejlődést, az állami politika pedig befolyásolhatja az egyenlőtlenséget (WB 2004., xvii-xx). Ennek az összefüggésnek a gyakorlati konzekvenciái jelennek meg a 2000-es évek közepétől folytatott brazil gazdaságpolitika eredményeiben. Az Oxfam keretében készült tanulmány (Beghin 2008, 4-5) megállapítja, hogy a jövedelemegyenlőtlenség sikeres csökkentésének oka Brazíliá­ban a gazdasági növekedés mellett az állam újraelosztó tevékenysége, amely ráadásul a konszolidálódott demokrácia körülményei között, a civil szférával összefogva, annak ellenőrzése alatt tevékenykedik. A készpénztranszferek a belső keresletre, a transzferek nyomában járó javuló iskolázottság a foglalkoztatásra és a teljesítményre gyakorolt jótékony hatást, melyet a Világbank vagy a WHO egyéb tanulmányai is dokumentálnak (lásd pl. Lopez-Calva-Rocha 2012 és Santos et al. 2011).

A brazil gazdaságpolitikai irányváltás az elmúlt két évtizedben egész Latin-Amerikát jellemző változás része (lásd bővebben Dömény 2007). E változás lényege egyfelől az állam és a társadalom új kapcsolata, másfelől a gazdaság vállalatirányítási módszerekkel történő, a szociális problémákat, a szegénység növekedését és a társadalmi fragmentációt növelő igazgatásának elutasítása. E neopopulistának nevezhető irány­zat megkülönbözető jegye a jövedelmek „kompenzáló újraelosztása” a korábbi évtizedek strukturális átalakulásának vesztesei számára (Dömény 2007, 13). Az állami kiadások relatív mértéke tehát nem nőtt (1995 óta a GDP 20%-a körül van), szerkezete azonban eltolódott a szociális (benne az oktatási, egészségügyi) kiadások felé.⁹ A 2008-as világgazdasági válság kirobbanása óta – és ez ismét igaz a latin-ame­rikai országok többségére – nem csupán fenntartották az aktív szociális és költségvetési politikát, de növelték és egyéb foglalkoztatás serkentő transzferprogramokkal egészítették ki, erőteljesen irányt véve a gyer­mekek iskoláztatására és egészségügyi ellátására. Mint az ENSZ szervezete, a Latin-Amerika és Karibi térség Gazdasági Bizottsága (ECLAC) megállapítja: ez az eljárás azt a felismerést tükrözi, hogy ép­pen a gazdasági visszaesés idején kell a szociális politikákat erősíteni, forrásaikat növelni (ECLAC 2011, 132).

Lula a mélyszegénység megszüntetésének programjával került az elnöki székbe. 2003-ban hirdette meg a Fome Zero („Zéró éhezés”) programot, amely különböző intézkedéseket és alprogramokat tartal­mazott. Emelték a minimálbéreket és csökkentették az alapvető élelmi­szerek relatív árát.¹⁰ (Brazíliában kb. 24 millió ember kap minimálbért, ami napjainkban havi 200 dollár körül van.) Jelentős készpénztranszfer­programokat indítottak el, illetve a korábbiakat kiszélesítették (szociális nyugdíj, idősek, betegek segélyei, gyermekmunka elleni program stb.), amelyek 94 millió embert érintettek. 2004-ben négy program összevo­násával és a juttatások kiterjesztésével indult a Bolsa Familia program (átlagosan havi 70 reál iskoláztatáshoz, egészségügyi kontrollhoz kötött készpénzsegély a gyermekes családoknak), ami 2012 végéig 13,9 millió családhoz, kb. 52 millió emberhez (a 2,5 dollár/napi jövedelem alatt élő brazilok közel 70%-ához) jutott el. A program költségvetése 2012-ben már 12 milliárd dollár, ami 2013-ban további 395 millió dollárral nő. A szociális transzferprogramokra évről évre növekvő összegeket, 2012-ben összesen 33 milliárd dollárt költöttek, ami a 2007-esnek a kétszerese (MPBM 2012).

A társadalmi stabilitást és a fogyasztás növekedése révén a gazda­ságot is segítette továbbá az államapparátus, illetve az ellenőrzés ha­tékonyságának növelésére hozott intézkedéssorozat (az adóbevételek növekedése, a rabszolgamunka csökkenése, nagyobb munkaerő-piaci védelem a dolgozóknak stb.), az agrárcsaládoknak nyújtott szubvencio­nált hitelek, illetve általában az alacsonyabb hitelkamatok.

Mindennek eredményeképpen a Gini-index évről évre csökkent, 2001 és 2011 között 58,8%-ról 50,1%-ra (Lopez-Calva-Rocha 2012, 26; és IBGE 2012). Körülbelül 30 millió embert sikerült a szegények közül a középosztályba emelni. 2004 és 2007 között a háztartások havi átlagjö­vedelme 287 dollárról 584 dollárra nőtt, és 2008-ban a 600-2500 dolláros havi jövedelemmel bíró háztartások aránya meghaladta az 50%-ot (TWGI s. a.). Az elmúlt évtizedben a szegénységi küszöb alatt élők arányát 35%-ról 21%-ra, a 2 dollár/fő/nap alatt élőkét felére (10%), és az abszolút szegények (1,25 dollár/fő/nap alatt élők) arányát is közel ilyen mértékben, 6%-ra sikerült csökkenteni (World dataBank Online).

Míg a korábbiakban a háztartások fogyasztásának aránya a GDP-ben folyamatosan csökkent, 2004 után a csökkenés megállt, és az arány las­sú növekedésnek indult. Ez a trend a válság alatt és után is folytatódott, miközben az export GDP-hez mért jelentősége gyengült, a behozatal utolérte, majd 2010-től túlszárnyalta a kivitelt. A GDP mindinkább a ház­tartások fogyasztására támaszkodott, amelyek részesedése a 2004-es 59,3%-ról 2012 első felére 65,6%-ra emelkedett. A növekedést tehát 2004 óta növekvő mértékben a belföldi kereslet hajtja (lásd Oxford Economics 2012, TWGI s. a.).

A szociális készpénztranszferekhez szükséges többletforrásokat a növekvő GDP növekvő adóbevételei adták. A bevételek újraelosztása a korábbi évtizedekben nem a szegényeknek kedvezett: a pénz valójában oda áramlott vissza, ahonnan jött („perverz újraelosztás”). A 2004-től folytatott politika ezen változtatott. A brazil vállalatok az adófizetés előtti profitjuk 69%-ával felérő összeget fizetnek az államnak adók, járulékok formájában, míg az USA-ban ugyanez az arány csak 46,8, Magyaror­szágon 53,3, Kanadában 29,2%.¹¹ Figyelemre méltó továbbá, hogy a jövedelem-, profit- és tőkenyereség-adók súlya a brazil állam bevéte­lei között jelentősen (2004 és 2009 között 36%-ról 45%-ra) nőtt, ami a szegényprogramok felfutásával együtt a „perverz újraelosztás”-nak a csökkenésére utal.

3. 2. Állami fejlesztőprogramok

A brazil állam vállalatain és a költségvetésből finanszírozott beruházási programjain keresztül is egyre mélyebben avatkozott a gazdaságba, a központi kormányzat beruházásai 2003 és 2010 között a GDP 0,4%-áról 1,3%-ára nőttek (WB 2009, 15).

2005-ben előbb egy kísérleti infrastrukturális programot (PPI), 2007-ben pedig az azóta is futó Növekedésgyorsító Programot (PAC) indították el. Ez utóbbi teljes összege 2007 és 2010 között eredetileg 504 milliárd reált (236 milliárd dollárt) tett ki, amit később, a válság idején még tovább emeltek.

Mindennek köszönhetően, bár a kedvező világgazdasági környezettől természetesen nem függetlenül, a GDP növekedése gyorsult (2007-ben meghaladta a 6%-ot), 6 millió új munkahely jött létre, a költségvetési hiány menedzselhető volt, a munkanélküliség évről évre csökkent, a külső eladósodottság GDP-hez mért aránya szintén, a folyó fizetési mérleg pedig többletet mutatott. Az export lendületesen nőtt, bár 2004 után GDP-arányos mértéke csökkent, jeléül annak, hogy a növekedés motorja fokozatosan a belpiacra terelődött át: a beruházások súlya a GDP-ben 2003 és 2008 között 15-ről 19%-ra emelkedett, a lakossági fogyasztás korábban tapasztalt GDP-arányos csökkenése megállt, majd nőni kezdett.

3. 3. Az intézményrendszer

A brazil „válságkezelés” további sikertényezője, hogy tervszerű és jól szervezett intézményrendszer segíti. Ez kulcsfontosságú tényező, hiszen az állam – mint Latin-Amerikában általában – hagyományosan túlméretezett és hatékonytalan volt. Az ebből adódó gordiuszi csomót a Lula nevével fémjelzett fordulat eredményeképpen új, a lakosságot a kormányzáshoz közelebb hozó intézményrendszer kiépítése vágta át.

Lula egyik legelső lépése a Civil Gazdasági és Szociális Tanács (CDES) létrehozása volt, amely 2002-2003 során széles körű konzultá­ciókra támaszkodva kidolgozta a Nemzeti Fejlesztési Tervet (NDA). Ez a terv foglalta keretbe az új gazdaság- és társadalompolitika teendőit. A CDES javaslatai tükröződnek a Lula második elnöksége idején beindí­tott két fő programban, a Növekedésgyorsító Programban (PAC) és az Oktatásfejlesztési Programban (PDE) is. Mindkét program a társadalmi egyenlőtlenség csökkentését és a marginalizált csoportok integrálását célozza.

2008-ban hozták létre az elnökség mellett működő Stratégiai Bizott­ságot, a SEA-t, amely a Plan 2022 nevű hosszabb távú fejlesztési tervet tette le az asztalra. A terv középpontjában a természeti és humán erő­források jobb kihasználása, a szociális és regionális egyenlőtlenségek radikális csökkentése, a termelőalapok integrálása, demokratikusabb, közvetlenebb politizálás és egyben Brazília geopolitikai szerepének növelése áll (Osava 2010).

3. 4. A kereskedelem diverzifikálása

A 2008-as válság kezelhetősége szempontjából is fontos változások indultak be a külkereskedelemben. Az ország kitettségének csökkentése végett ugyanis megkezdték a kereskedelem földrajzi diverzifikálását, aminek következtében Európa és az USA rovására nőtt Latin-Amerika és különösen Kína szerepe az exportpiacok között.¹² Emellett megin­dult a kereskedelmi kapcsolatok szorosabbra fűzése Oroszországgal, Indiával, Dél-Afrikával és az Arab-öböl országaival. Jelentős lépések történtek Afrika irányába is: 2003, Lula elnökké választása óta Brazília afrikai nagykövetségeinek száma megduplázódott (2010-ig 34-re nőtt) (Reuters Africa 2010). A latin-amerikai ország Afrikába irányuló exportja 2011-ben a 2001-es szintnek közel kilencszerese, Afrika részesedése a brazil exportból 2012 közepén már meghaladja Németország és Fran­ciaország együttes részesedését (TMSA 2012). Ezeket az irányokat a 2008-as válság hatására még tovább erősítették.

4. A 2008-as válság közvetlen hatása és a válaszlépések

A növekedés belső alapjainak megerősödése után érte az országot a 2008-as sokk. Mivel azonban Brazíliában nem alakult ki eszközbuborék, és bankszférája viszonylag független maradt a nemzetközi piacoktól, a lakosság és a vállalati szféra eladósodottsága nem nőtt kezelhetetlen mértékűre. A válság tehát kívülről érkezett a külföldi befektetők kivo­nulása, profitkivonás és az exportpiacok összeszűkülése formájában. A fizetési mérleg pozitívból negatívba fordult, a hiány 2010 óta a GDP 2%-a körül alakul. A GDP csökkenése 2008 végétől 2009 közepéig tartott, így 2009 egészében 0,3%-ot tett ki.

A munkanélküliségi ráta 2009-ben 8% fölé ugrott, de már a következő évben visszatért a korábbi csökkenő pályára. A reál 2008 júliusától 5 hónap alatt közel 66%-ot veszített értékéből, majd visszakorrigált, és 2011 augusztusában még erősebb is volt, mint a válság előtt. A brazil kormány gyors és tabuktól nem korlátozott irányítási képességét példáz­za a „Tobin-adó”-jellegű adó könnyed használata: 2008 októberében, a hitelpiacok befagyása idején megszüntették azt a 1,5%-os adót, ami ad­dig a fix kamatozású, reálban denominált brazil értékpapírok külföldi vá­sárlását sújtotta. Amikor azonban 2009 folyamán a reál felértékelődése, illetve az erre irányuló spekulációs mozgás megindult, 2009 októberében ugyanilyen, de már 2%-os adót vetettek ki (MercoPress 2009), sikerrel fékezve az exportra is káros túlértékelődést.

A kormány belföldről, Reál-kötvények kibocsátásával képes finanszí­rozni magát. A közszektor teljes bruttó adóssága a válság óta némikép­pen nőtt, 2012 júliusában a GDP 57,6%-át tette ki, és szinte kizárólag belföldi. A külső adósság mindössze a GDP 4-5%-ával ér fel. A bankok és a vállalati szféra eladósodottsága már jóval nagyobb, így az ország teljes külső adósságállománya 2012 júliusában 308 (a vállalatközi hite­lekkel együtt 422) milliárd dollár, de még ez is csak a GDP 13%-át teszi ki, és az erre jutó teljes adósságszolgálati teher sem túl nagy (az export 18-20%-ával egyenlő).¹³ A gyors növekedésnek és a felértékelődésre hajlamos nemzeti valutának köszönhetően az ország devizatartalékai a válság után is rendületlenül szaporodtak, 2012 júliusában 376 milliárd dollárra rúgtak, ami 20 havi importra elegendő.

A költségvetési egyenleg a válság hatására ugyan romlott, de még így is a kezelhető 3% körül, sőt az alatt marad. A romlás egyik fő oka, hogy nem alkalmaztak megszorításokat, sőt kifejezetten növelték az állam gazdaságélénkítő kiadásait: 2009-ben a fejlesztési bankon keresztül 100 milliárd reál (kb. 55 milliárd USD) friss állami pénzt pumpáltak a gazdaságba hitel formájában, ami több mint háromszorosa a 2008-as hitelezési szintnek.

A monetáris politika a krízisre előbb lazítással (kamatcsökkentés), majd az ennek nyomán megugró infláció miatt szigorítással válaszolt, ami azonban az expanzív költségvetés keresletstimuláló hatásának jóvoltából nem eredményezte a gazdaság fékezését, még a tervezettnél nagyobb (2009: 5,8%) infláció mellett sem. Az inflációra ügyelő restriktív monetáris politika és a keresletstimuláló expanziós költségvetési politika következtében az infláció fluktuál, de nem vált két számjegyűvé, sőt éves szinten 7% alatt maradt.

A bankszektor viszonylag stabil, kevés a külföldi bank az országban (a külföldi részesedés az alkotmány alapján a bankszektorban nem ha­ladhatja meg a 20%-ot), de a válság miatt azért 100 milliárd reál (kb. 55 milliárd dollár) tőkeinjekciót kapott az államtól.

Az igazi válságkezelés azonban az addig folytatott gazdaságpolitika megerősítése volt. Növekvő beruházások folynak az állami vállalatok­ban, 90%-ban az energetikai iparban (Petrobrás, Electrobás). Ezenkí­vül a 2007-ben elindított Növekedésgyorsító Program (PAC) összegét közel 30%-kal megemelték (638 milliárd reálra), és a 2011-től induló csomagot még az elsőnél is nagyobbra tervezik (2011 és 2014 között 959 milliárd reál állami és magánberuházás együtt). A 2014 utáni négy évben pedig, már szinte kizárólag az energia területén, 632 milliárd reál összberuházásra számítanak, főleg a magántőke részéről. Az állam részesedése mindebből 10-12% (Brasil.gov.br. 2012; és MPBM 2012, 14). A fő célterületek a logisztika, energetika és a társadalmi-urbanizációs fejlesztés, hat alprogramban (Brasil.gov.br. 2012).

5. A válság és kezelése folytatódik

Mindezzel azonban a válság és hatása nem múlt el. Sem az évtizedek óta tartó fejlődési válság, sem pedig a 2008 óta tartó világgazdasági válság ütötte sebeket nem sikerült begyógyítani.

Korunk világgazdasági válságának és globális tőkerendszerének kór­képét nyújtja, hogy Brazília – és vele más feltörekvő országok, így pl. Kína – növekedési kilátásai 2011-ben ismét romlani kezdtek.

Bár 2010-ben a brazil GDP már jelentős ütemben bővült (7,5%), 2011-ben a világgazdaság további gyengélkedése, valamint a pénzügyi kormányzat infláció elleni intézkedései a vártnál is nagyobb lassulást ered­ményeztek (2011-ben a GDP csak 2,7%-kal gyarapodott). Az időközben bevetett adókedvezmények, kamatcsökkentés, minimálbér-emelés és egyéb termelésösztönzők, sőt a hazai termelést védeni hivatott import­adó-emelések hatására (Reuters 2012), valamint a „szilárd alapokra és robusztus belpiacra”¹⁴ való tekintettel 2012-ben a kormány és az elemzők is 4,5-5%-os növekedést vártak, többek között azért, mert a reál újbóli leértékelődése (2011 júliusa óta kb. 30%) kedvez az exportnak. Ám a számítások nem jöttek be. A világpiaci, különösen a mára Brazília első számú felvevőpiacának számító kínai kereslet csökkenése miatt a brazil export 2012-ben visszaesett, a GDP pedig mindössze 0,9%-kal nőtt. 2013-ra még az optimista előrejelzések sem várnak 3-4%-nál nagyobb ütemet.

A növekedést egyértelműen az állam és a háztartások fogyasztási kiadásai indukálják, ettől lehet remélni, hogy a beruházások és az ipari termelés fellendül. A fogyasztás azonban egyelőre stagnál, ami a meg­emelkedett lakossági hitelállománynak tudható be. Ez pedig a hitellel táplált növekedés korlátaira irányítja a figyelmet. A kormány ennek ellenére még több hitelt, a vállalatoknak még több működő tőkét ígér, alacsonyabb kamatokat, továbbá adókedvezményeket. Ez utóbbiak 2013-ban 6,5, 2016-ig 4 év alatt összesen 14,8 milliárd dollárt tesznek ki (AFP 2012).

A brazil gazdaság lassulása, illetve növekedési nehézsége megegye­zik a kínai és indiai gazdaság szimptómájával (Lásd Azzarello-Putnam 2012). A centrumtőke (mindenekelőtt az eurózónából táplált) további betegeskedése a tőke értékesülési hosszú ciklus intenzív szakaszának befulladása, az új innovációs ciklus indulásának késlekedése miatt nincs, ami táplálja a perifériák extenzív típusú fejlődését. Mindez visszafogja a feltörekvő országok dinamizmusát, megnehezíti számukra a saját gazda­sági alapok fejlesztését, amelyre éppen a kátyúba jutott fejlett országok hatásától való függetlenedés érdekében törekednek, de amely fordulat nem megy egyik pillanatról a másikra.¹⁵

A válság tehát még nem ért véget, és mindaddig nem is fog, míg a világgazdaság, annak vezető szereplői, a fejlett országok technológiát nem váltanak (mindenekelőtt biotechnológia, nanotechnológia, ezek kom­binációja, környezetipar, energiatakarékos technológiák irányába), ezáltal egyrészt beindítva saját növekedésüket, másrészt felszabadítva a már lefutott technológiák piacát a fejlettség szerint utánuk következő országok termelőkapacitása számára. Ha a ma már elavult technológiákat a fejlett országokban felváltják az újakkal, akkor mind az elavult technológiák ter­melése, mind az ezek iránt a fejlett és fejlődő országokban még meglévő kereslet kielégítése szabaddá válik az utóbbiak számára, ahol ismét fellendülhet az extenzív típusú növekedés. A világgazdasági centrum­periféria hierarchiát azonban ez nem változtatja meg.

Jegyzetek

¹ A tőkeértékesülési ciklus kimerítő, szakszerű és egyben élvezetes kifejtését lásd Rozsnyai 2002, különösen 8-19.

² Egyszerűen fogalmazva: az egy munkásra és egységnyi bére jutó állóeszköz. (Marxi megfogalmazásban: a tőke szerves összetételének nevezzük a tőke értékösszetételét akkor, ha azt a tőke technikai összetétele határozza meg, és annak változását tükrözi. Ha tehát ugyanazt a gépsort alacsonyabb bérekkel működtetik, a tőke értékösszetétele nő, a technikai összetétele azonban válto­zatlan. Ha azonban termelékenyebb technológia alkalmazása miatt nő meg a gépek értékének aránya az alkalmazott munkaerő költségéhez képest, akkor az értékösszetétel a technikai összetétel változása miatt nő. Az esetben beszélünk szerves összetételről, az előbbi esetben nem.)

³ Lásd a dependência- és világrendszer-elmélet nagyjait, mint pl. Raúl Prebisch, Celso Furtado, Immánuel Wállerstein, Giovanni Arrighi, és a hazai szakiroda­lomban Farkas Péter, Szigeti Péter és mások munkásságát.

⁴ Ezt a jelenséget a közgazdasági szakirodalom Balassa-Samuelson-hatásként ismeri.

⁵ UNCTAD WIR Annex Tables Online. Web table 7. FDI inward stock as a percentage of gross domestic product, 1990-2011.

⁶ Reál: a brazil valuta neve.

⁷ A magyarázat egy statisztikai jelenség, ami Simpson-paradoxonként ismert, és lényege, hogy a súlyozott átlagosánál a minta belső összetétele meghatározó a végeredmény szempontjából.

⁸ 2006 után Brazília részesedése a világ működőtőke-importjából növekedésnek indult. 2010-re Brazília lett az 5. az FDI-t fogadó országok sorában, 48,4 milliárd dollár külföldi működő tőkét vonzott (UNCTAD WIR Annex Tables Online).

⁹ A folyamat egész Latin-Amerikára jellemző: a társadalombiztosítási kiadások egy főre jutó értéke 1990-91 és 2007-08 között 445 dollár/főről 880 dollár/főre, GDP-hez mért aránya pedig 12,3%-ról 18,4%-ra nőtt (ECLAC 2011, 132).

¹⁰ Az alapvető élelmiszerek árai a bérnövekedésnél kisebb mértékben nőttek.

¹¹ Bár egyes latin-amerikai országokban az arány még magasabb (pl. Argentíná­ban 108,2%, Bolíviában 80%) a többi BRICS esetében a brazilnál alacsonyabb: Kínában 63,5, Indiában 63,3, Oroszországban 46,5, Dél-Afrikában 30,5% (WB-PWC 2011. 98-100).

¹² 2009-re Kína vált Brazília legfőbb kereskedelmi partnerévé, 2010-ben már ide irányult a kivitel 15%-a, főleg szója, vasérc és olaj (Hoffmann 2011, 27).

¹³ Banco Central do Brasil online database, External Sector, Table 51, 51-A, 59.

¹⁴ A brazil központi bank elnökének megfogalmazása (The Economic Times, 2012).

¹⁵ Az exportorientáció versus a hazai fejlesztést igénylő belföldi termelés felfutta­tásának problémáját mutatja be Kína példáján Szunomár 2012.

Hivatkozott irodalom

Abreu, Marcelo de Paiva – Werneck, Rogério L. F. 2005: The Brazilian economy from Cardoso to Lula: An interim view. Texto Para Discussão No 504, Departamento de Economia, PUC-Rio, Brazil, Rio de Janeiro, http://www.econ. puc-rio.br/pdf/td504.pdf

Akamatsu, Kaname 1962: A historical pattern of economic growth in developing countries. Journal of Developing Economies, 1(1):3-25, March-August

Artner Annamária 1996: Brazília a felzárkózás útján? Az Ehrlich Éva által veze­tetett OTKA keretében készült tanulmány, második, bővített változat. Kézirat, MTA VKI, Budapest

Azul, Rafael 2003: Brazil: Lula's first 100 days-austerity for the poor, tax cuts for the rich. WSWS.org 22 April http://www.wsws.org/articles/2003/apr2003/ braz-a22.shtml

Azzarello, Samantha – Putnam, Blu 2012: BRIC Country Update: Slowing growth in the face of internal and external challenges CME Group Market Insights 25 July 2012, http://www.cmegroup.com/education/files/ed133-market-insights-bric-2012-8-1.pdf

Baer, Werner – Galvão, Antonio Fialho, Jr. 2005: Tax Burden, Government Expenditures and Income Distribution in Brazil. CIBER series paper, http://www. business.illinois.edu/Working_Papers/papers/05-0129.pdf

Banco Central do Brasil online database. Foreign sector data, Fiscal policy data July 2012 http://www.bcb.gov.br/7ENGLISH

Beghin, Nathalie 2008: Notes on Inequality and Poverty in Brazil: Current Situa­tion and Challenges. Background paper to the development of From Poverty to Power: How Active Citizens and Effective States Can Change the World, Oxfam International 2008, http://policy-practice.oxfam.org.uk/publications/notes-on-inequality-and-poverty-in-brazil-current-situation-and-challenges-112516

Brasil.gov 2013: Brazil has lifted 22 million people out of extreme poverty since 2011. Press releases, 19 February 2013, http://www.brasil.gov.br/para/press/ press-releases/february-2013/brazil-lifts-22-million-people-out-of-extreme-poverty-since-2011

Brasil.gov.br. 2012: Brazil announces phase two of the Growth Acceleration Program. Press releases, March 29 2010, http://www.brasil.gov.br/para/press/ press-releases/march/brazil-announces-phase-two-of-the-growth-acceleration-program/br_model1?set_language=en

Burton, Guy 2010: Lula and economic development. GlobalAffairs.es, 18 June 2010, http://www.globalaffairs.es/en/lula-and-economic-development/

Dömény Zsuzsa 2007: Latin-Amerika balra át!? MTA Politikai Tudományok Inté­zete, Műhelytanulmányok. Digitális archívum (12) 2007/2.

ECLAC 2011: Social Panorama of Latin America • 2010 Economic Commission for Latin America and the Caribbean (ECLAC). March 2011, http://www.cepa!. org/cgi-bin/getProd.asp7xml=/publicaciones/xml/1/41801/P41801.xml&xsl=/dds/ tpl-i/p9f.xsl&base=/tpl-i/top-bottom.xsl

Farkas Péter 2002: A globalizáció fenyegetései. A világgazdaság és a gazdaság­elméletek zavarai. Aula Kiadó

Hoffmann, Daniel 2011: The impact of the financial crisis in Brazil and Germany: A comparative analysis of distinct developments. Matrícula n°.: 110234953 Universidade Federal Do Rio De Janeiro Instituto De Economia, Sept, 2011, http://www.ie.ufrj.br/fgr/arquivos/Financial%20Crisis%20in%20Brazil%20 and%20Germany.pdf

IBGE 2012: PNAD 2011: bigger growth among lowest income ranges. National Household Sample Survey 2011, http://www.ibge.gov.br/english/presidencia/ noticias/noticia_visualiza.php?id_noticia=2222&id_pagina=1

IMF 2002: IMF Approves US$30.4 Billion Stand-By Credit for Brazil. Press Release No. 02/40 September 6, 2002 International Monetary Fund, http://www.imf.org/ external/np/sec/pr/2002/pr0240.htm

Kojima, Kiyoshi (2000): The „flying geese” model of Asian economic development: origin, theoretical extensions, and regional policy implications. Journal of Asian Economics, 11 (2000) 375- 401., http://ejournal.narotama.ac.id/files/model%20 asia.pdf

Lopez-Calva, Luis F. – Rocha, Sonia 2012: Exiting Belindia7 Lesson From The Recent Decline In Income Inequality In Brazil. Poverty, Gender, and Equity Unit Latin America and the Caribbean, The World Bank, April 2012, http://www-wds. worldbank.org/external/default/WDSContentServer/WDSP/IB/2012/06/25/00 0425970_20120625140209/Rendered/PDF/701550ESW0P1230IC00Inequal ityBrazil.pdf

Marques, Rosa Maria – Mendes, Áquilas 2007: Lula and Social Policy: In the Service of Financial Capital. Monthly Review, Volume 58, Issue 09 (February), http://monthlyreview.org/2007/02/01/lula-and-social-policy-in-the-service-of-financial-capital

MercoPress 2009: Brazil to slap tax on foreign capital inflow „to avoid speculation”. MercoPress, October 20th 2009, http://en.mercopress.com/2009/10/20/brazil-to-slap-tax-on-foreign-capital-inflow-to-avoid-speculation

MPBM 2012: Federal Budget For Everyone Brasília-DF. The Annual Budget Bill -PLOA, 2012. Ministry of Planning, Budget and Management, http://www. orcamentofederal.gov.br/orcamentos-anuais/orcamento-2012-1/ploa-2012/ versao_ingles2012.pdf

Osava, Mario 2010: Brazil: Ambitious Development Plan to Cut Inequality. Inter-press March 8, 2010, http://www.ipsnews.net/news.asp7idnews=50591

Oxford Economics 2012: Brazil. Country Economic Forecast: 25 June 2012. http:// www.oxfordeconomics.com/Free/pdfs/BRAZDB.pdf

Petras, James – Veltmeyer, Henry 2003: Whither Brazil? http://petras.lahaine.org/ b2-img/030321petras.pdf

Reuters (2012): UPDATE 2 – Brazil current account deficit widens in April, May 24, 2012, http://www.reuters.com/article/2012/05/24/brazil-economy-external-idUSL1E8GO4QT20120524

Reuters Africa 2010: Brazil's Lula ends final African tour with new deals. July 8 2010, http://af.reuters.com/article/topNews/idAFJOE6670KQ201007087pageN umber=1&virtualBrandChannel=0

Ribeiro, Marcio Bruno – Teixeira, Joanilio Rodolpho 2001: An econometric analysis of private-sector investment in Brazil. CEPAL Review, No 74, Aug 2001, http:// www.eclac.cl/publicaciones/xml/6/19906/lcg2135i_Ribeiro.pdf

Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, Rozsnyai Ervin.

Santos, Leonor Maria Pacheco et al 2011: The Brazilian experience with condi­tional cash transfers: A successful way to reduce inequity and to improve health. World Conference on Social Determinants of Health. Rio de Janeiro, 19-21 October, Draft Background Paper, http://www.who.int/sdhconference/resources/ draft_background_paper1_brazil.pdf

Sharma, Ruchir 2012: Bearish on Brazil. Foreign Affairs. May/June 2012 Volume 91, Number 3, 80-87.

Szalai Erzsébet 2003: Magyarországi újkapitalizmus – integráció – alternatívák. Korunk, (Kolozsvár) 2003, No 1.

Szalai Erzsébet 2006: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet. Új Mandátum

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny” – a világka­pitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Szunomár Ágnes 2012: Gazdasági modellváltás Kínában? Befelé forduló versus exportorientált gazdaságpolitika. In Farkas Péter – Meisel Sándor – Novák Ta­más (szerk.): A változó világgazdaság – útkeresések, tapasztalatok és kilátások. II. Európán kívüli régiók. Budapest, MTA KRTK VKI, 48-62.

The Economic Times 2012: Brazil 2011 economic growth slows to 2.7 per­cent. (AFP) 7 Mar, 2012, http://economictimes.indiatimes.com/news/ international-business/brazil-2011-economic-growth-slows-to-2-7-percent/ articleshow/12169560.cms

The World dataBank Online. The World Bank, http://databank.worldbank.org/ddp/ home.do?Step=3&id=4

TMSA 2012: Brazil's Africa exports show major growth. Trade Mark Southern Africa. http://www.trademarksa.org/news/brazil-s-africa-exports-show-major-growth

TWGI s. a.: Brazil: Beyond Natural Riches. Thomas White Global Investing, http:// www.thomaswhite.com/explore-the-world/brazil.aspx

UNCTAD WIR Annex Tables Online. http://archive.unctad.org/Templates/Page. asp?intItemID=5823&lang=1

WB 2004: Inequality and Economic Development in Brazil. The World bank Count­ry Study. The World Bank, Washington, D. C., http://www-wds.worldbank.org/ servlet/WDSContentServer/WDSP/IB/2004/10/05/000012009_200410050951 26/Rendered/PDF/301140PAPER0Inequality0Brazil.pdf

WB 2009: Brazil Federal Public Financial Management Performance. December 2009, The World Bank, http://siteresources.worldbank.org/BRAZILEXTN/ Resources/Brazil_PublicManagement_English.pdf

WB-PWC 2011: Paying Taxes 2011. The Global Picture. The World Bank Group, PricewaterhouseCoopers International Limited, http://www.pwc.com/gx/en/ paying-taxes/pdf/paying-taxes-2011.pdf

(A tanulmány a 104210 K jelű OTKA-projekt keretében folyó kutatás alapján készült.)

Quitóból a brazíliai Amazóniáig Bogotán át vezet az út. Mivel van még három órám a csatlakozásig, a barátaim kijönnek a reptérre, hogy együtt vacsorázzunk: az egyikük Piedad Cordoba munkatársnője, aki nagy sze­repet játszott a kormány és a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) közötti tárgyalások elindításában, a másik pedig a Kolumbiai Parasztmozgalom elnöke. A tár­gyalásokról beszélgetünk: egy jelentős társadalmi áramlat követeli a civil társadalom részvételét. A témáról megbeszélés lesz a következő héten. A kormány és a gerillaszervezet között folyó tárgyalások középpontjában mellesleg a mezőgazdaságot érintő kérdések állnak. A latin-amerikai országok közül ugyanis Kolumbiában a legegyenlőtlenebb a földek el­osztása. Ez volt az oka annak idején a FARC fegyveres felkelésének, és az azóta eltelt több mint negyven év óta gyakorlatilag semmi sem változott, sőt. A parasztmozgalom vezetője gondolkodás nélkül kijelenti, hogy a mozgalom devianciái ellenére, „ők a mienk".

Másnap: egy brazíliai átszállással megszakított, 23 órányi utazást követően megérkezés a (Franciaország területének kétszeresét kitevő) Pará állambeli Marabába. A Földnélküliek Mozgalmának (MST) helyi ve­zetői a repülőtéren várnak, majd az egyetemre visznek, ahol az MST és a Lelkipásztori Földbizottság (Brazil püspöki konferencia) közös gyűlése zajlik. Napirenden a földkérdés, a parasztmozgalom, a paraszti mező­gazdaság, valamint a nagy hidroelektronikai projektek. Celia Congiliónak köszönhetően, aki az MST-hez közeli szociológus és a Parái Szövetségi Egyetem tanára, az értelmiség és a társadalmi mozgalmak szoros együtt­működésben állnak. Celia Congilio hangsúlyozza, hogy ez állandó harcot jelent az egyetem intézményén belül.

Ezt követően városnézés a program, majd megbeszélés az MST vezetőivel. Egy több kilométer hosszú hídon átkelünk az Amazonas egyik mellékfolyóján. Végtelen hosszúnak tűnő vonat halad át rajta, három mozdonnyal és kétszáznál is több, vasércet szállító vagonnal, mégpedig a Vale do Rio Doce bányájából, ahova másnap látogatunk el. A megbeszélés célja, hogy megszervezzük a következő napok találko­zóit, elsőként az MST egyik – innen mintegy 225 kilométerre található – településén, Palmaresben, valamint a Vale do Rio Doce bányájának megtekintését Carajasban. Az MST barátai megajándékoznak Fiorelo Picoli O Capital e a Devastagao da Amazonia (Tőke és pusztítás Ama-zóniában) című könyvével, amelyből a következő adatok származnak.

A brazíliai Amazónia

Az amazóniai esőerdő 5,5 millió km²-t foglal el, amelynek 63%-a Brazí­liában található, és mintegy felét teszi ki a hatalmas ország területének. A buja, trópusi és vékony talajú erdő rendkívül sérülékeny. A Földön élő állatfajok fele él itt, valamint mintegy 2 millió növényfaj és 500 000 gyógynövény. Ezzel magyarázható a gyógyszeripari cégek érdekeltsége. Pará államban az esőerdőt 30%-ban nagyméretű (akár 50 méteres) fák, paradiófák alkotják, 70%-ban pedig alacsonyabb, 15-20 méteres fák. Területén mintegy 25 millió ember él.

A növényzet szisztematikus irtása az 1964-es brazíliai katonai állam­csínnyel kezdődött el. 1970 óta a brazíliai esőerdő 17%-át semmisítették meg. Ekkoriban 4%-nyira becsülték a pusztítást. 1970 és 2000 között több mint 15%-nyi területen irtották ki a fákat, és ha ez így folytatódik, 2020-ra a teljes pusztítás eléri az eredeti terület 42%-át. Az erdőirtás a legjobb fák kivágásával kezdődik, majd jön az erdőtűz és a defoliánsok bevetése, ami elpusztítja a teljes növény- és állatvilágot, végül pedig a terület feltörése buldózerrel. Emilio Garrastazu Médici tábornok (1969-1975 között elnök) a hatvanas évek végén a következőképpen fogalmazott: „Föld ember nélkül, ember föld nélkül" – igazolva nemcsak a mezőgazdaság és az állattenyésztés, de még a bányászat térnyerését is az amazóniai esőerdők területén. Holott nem másról volt itt szó, mint a térség világpiacra való bevezetéséről. Mint tudjuk, nem először.

1870 és 1910 között a kaucsuktej (latex) kitermelése járt nagy sikerrel. Ennek köszönheti létrejöttét az Amazonas-parti Manaus, az esőerdő kel­lős közepére épült város, melynek a párizsi mintájára megépült operája sokáig Brazília büszkeségének számított. Ez a tevékenység azonban, melyért súlyosan megfizetett az amazóniai bennszülött lakosság Bra­zíliában és Peruban egyaránt, az embertelen munkakörülmények és a munkaerő biztosítására a törzseknél végrehajtott razziák miatt (melyhez hasonló módszer volt gyakorlatban az akkori Kongóban is), nem sokkal az I. világháború előtt befejeződött.

Fernando Enrique Cardoso elnök (1995-2003 között) az ország gyors modernizációjának híveként a mezőgazdaság határainak folyamatos kiterjesztésén munkálkodott, és az első Lula-kormány ideje alatt (2004­2008) a becslések szerint az esőerdőből percenként nyolc futballpálya nagyságú terület tűnt el. Ez a politika nem pusztán a mezőgazdasági tevékenység fokozását tartotta szem előtt, hanem sokféle nyersanyag kitermelését is: vas, mangán, ón, króm, nikkel, kobalt, uránium, arany, réz, bauxit, gáz, szén stb. Az utóbbi évtizedben a nyersanyagok világ­piaci ára és az ismert lelőhelyek fokozatos kimerülése miatt új korszak következett be ezen erőforrások kitermelésében. Ez Amazóniára is kihat. Latin-Amerikában egyre több konfliktust robbantanak ki a bányászok: 2012-ben 157 ilyen megmozdulás történt (215 közösséget érintve), ebből 21 Brazíliában.

Ezen folyamatok az újonnan feltört földek egyesítését idézték elő. 1945-ben a földbirtokosok 99,8%-a rendelkezett 100 hektárnál nagyobb földdel. Ezzel együtt felütötte a fejét a spekuláció is. Az eladott földeket újra értékesítették. Jelenleg a gazdák 1%-a rendelkezik a földek 44%-ával. A földek pénzmosásra is szolgálnak. A katonai rezsim idején az állam birtokleveleket osztogatott a nagybirtokosoknak, mégpedig olyan feltört és hivatalosan szabadon álló területekről, amelyeken azonban kisgazdák vagy őslakos közösségek éltek, akiket ekkor el is űztek. Ha­talmas területek kerültek így új kézbe. Említhetnénk Carlos Medeiros 9 millió hektárnyi (azaz Portugália nagyságú) birtokát, vagy Cecilio Rego Almeida esetét, akinek a birtoka Belgium és Hollandia együttes területét teszi ki (Nepomuceo 2007, 52). De folytathatjuk a sort a multinacionális társaságokkal is. A legnagyobb cég (Jari Bt.) 1 500 000 hektárt birtokol, egy másik, japán cég (Suiá-Missu) 678 000-et; Georgia Pacific (USA) 500 000-et; a Volkswagen 140 000-et. Rajtuk kívül több száz vállalatnak van itt telepe, gyakran brazil közvetítőkön keresztül (Picoli 2006, 47). A katonai rezsim után, a nyolcvanas években elindított agrárreform elől könnyedén kitértek a nagybirtokosok, akik szétosztották a földet gyerme­keik, barátaik és alkalmazottaik között, és akik olykor birtoklevelet kaptak olyan földekre, amelyek sohasem voltak birtokukban, lehetővé téve az egymást követő kormányok számára, hogy feljavítsák a földek újraelosz­tására vonatkozó statisztikákat (Mancano Fernandes – Cliff – Goncalves 2012, 26). Ugyanebben az időszakban számos bejelentés érkezett a hatóságokhoz illegális tevékenység folytatásáról, melyeket azonban nem követett komolyabb retorzió – a helyi hatóságok, a katonai rendőrség és a vállalatok ugyanis nagy mértékben összejátszanak egymással.

A katonai államcsínyt követően Amazónia megnyitásával és a transzamazóniai út megépítésével óriási népességnövekedés követke­zett be. Több tízezer északkeleti föld nélküli paraszt és városi munka­nélküli vándorolt a térségbe. Ekkorra tehető az aranyásók (galimpeiros) fénykora is, nevezetesen Pará államban. Ez utóbbiak embertelen körül­mények között dolgoztak, így hát nem is voltak hosszú életűek, ráadásul amit megkerestek, szinte teljes egészében italozásra vagy prostituáltakra költötték. Ez a tevékenység a lelőhelyek kimerülése miatt a század kezdetén véget ér, munka nélkül hagyva a galimpeirosokat, akik ezt követően vagy földek után néztek, vagy olcsó munkaerőként szolgáltak a földbirtokosok és a bányavállalatok számára.

Ez volt ugyanakkor az erőszak általánossá válásának évtizede is. A katonai rendőrség a nagybirtokosok és a vállalatok szolgálatába állt, akik támogatták a rosszul fizetett rendőri intézményeket (laktanyák épí­tése stb.) és azok egykori tagjait magán biztonsági őrökként alkalmazták. Az erre használt kifejezés szerint a térség faroestévé, vadnyugattá vált.

A nyolcvanas években a kormány segítségével – ami anyagi támoga­tást is jelentett – jelentősen fejlődött a külterjes állattenyésztés. A faki­termelés (nemesfa és papírpép alapanyaga egyaránt) óriási méreteket öltött, a malajziai vállalatok bekapcsolódásával. Mato Grosso államában, mely Pará államhoz képest az amazóniai esőerdő másik oldalán talál­ható, a szójatermesztés indult nagy fejlődésnek a kilencvenes években. Repülőgépről nézve megdöbbentő látványt nyújtanak az erdőbe benyúló szójaültetvények hatalmas téglalapjai – amit én magam is konstatáltam, amikor Limából Sáo Paulóba repültem. A mindössze tíz percig tartó út alatt elszomorító kép tárul az ember elé: valóságos ökológiai agresszió­nak lehetünk tanúi, melynek célja az emberek és állatok élelmezésén kívül egyre inkább a mezőgazdasági üzemanyag előállítása. A Guardian egyik cikke szerint csak 2011-ben 10%-kal nőtt a szójatermesztés (Watts 2012).

Az illegális erdőirtás továbbra is nagy arányokat ölt, annak ellenére, hogy a műholdas megfigyelésnek köszönhetően az utóbbi években ja­vult az ellenőrzés. Az ilyen károkozás elleni fellépés azonban láthatóan nehezen megy. A Guardian már említett cikke szerint a büntetések 2%-át hajtják be ténylegesen. A ruralistas¹ néven emlegetett személyek, azaz a befolyásos nagybirtokoslobbi nyomása alatt álló Dilma Roussef-kormány 2012-ben új erdészeti törvényt adott ki, melynek természetvédelmi in­tézkedései mellett mindenekelőtt a mezőgazdaság modern ágazatának fejlődése előtt álló akadályok elhárítása a célja, ami az ország mint feltörekvő hatalom növekedésének alapja.

A génmódosított növények termesztése egyre gyorsabban terjed. A szójának több mint 80%-a génkezelt, s ez a tendencia figyelhető meg a kukorica, a gyapot és a bab esetében is. A 2002-ben még 4 millió hek­táron megvalósuló GMO-termesztés 2015-re 36,6 millió hektárra nőtt.² Előreláthatóan ezt a mezőgazdasági technológiát alkalmazzák majd az országban nagymértékben termesztett eukaliptusz esetében is monokul­túra formájában, amely 2015-től kezdődően kerülhetne kereskedelmi for­galomba, mégpedig mezőgazdasági üzemanyag előállítására, Amazónia „újraerdősítése" révén. Az elképzelés brazíliai támogatói között találjuk Stanley Hirsht, a FuturaGen (Vidal 2012) nevű izraeli biotechnológiákkal foglalkozó cég vezérigazgatóját, aki bátran jelenti, hogy „Yes I do want to save the world".

Ehhez a körképhez azonban azt is hozzá kell fűzni, hogy számos, nagy gátak építését célzó projekt van folyamatban a vízenergiával nyert elekt­romosság előállítására. A gátak több százezer hektár területet árasztanak el, ami miatt több tízezer ember kénytelen elhagyni otthonát. Az elektro­mos áram alapvetően ipari célokat szolgál. A Lelkipásztori Föld Bizottság kitüntetett figyelemmel foglalkozik ezzel a problémával. Számos kisgazda és bennszülött közösség sorsa az otthonvesztés. Kártérítésben jobbára csak reménykedhetnek, hiszen többségük nem rendelkezik birtoklevéllel. A Tractebel nevű belga céget gyakran jelképként emlegetik ezen a téren. Az 1990-es évek végének gazdasági növekedése ellenére Amazónia lakosságának 60%-a élt a szegénységi küszöb alatt, és 24%-a volt analfa­béta. Az itt élők csupán 4%-ának otthona rendelkezett fürdőszobával. Ami az őslakosokat illeti, akik számát a kolonizáció idején 6 millióra becsülték Brazíliában, ma körülbelül 550 000-en vannak, és többségük Amazóniában él. Ők az elsődleges áldozatai a nagybirtokosok, a bányavállalatok tevékenységének és a nagy gátak építésére irányuló projekteknek. Don Pedro Casaldaligát, araguiai nyugalmazott püspökét, aki védelmébe vette az őslakosokat, halálosan megfenyegették, mégpedig olyan határozottan, hogy 2012 decemberében kénytelen volt elköltözni. „Amazónia a rettegés és az erőszak földje" – összegezte a helyzetet Fiorelo Picoli.

Tanulságos pályafutás

Ez áll a háttérben, amikor az MST három vezetőjét elkísérem a Marabából induló transzamazóniai úton. Autónkat, egy ilyen körülmé­nyek között igen hasznos terepjárót, Celia Congiliótól, a Parái Egyetem tanárától kaptuk kölcsön. „Nekünk nincsenek autóink – mondják az MST tagjai – de vannak barátaink". Több mint 200 km-t teszünk meg Paraunapebasig egy rettentő rossz minőségű szövetségi úton. Óriási ka­mionok és transzbrazíliai buszok nehezítik a közlekedést. Valamennyien az esős évszak miatt vízzel telt kátyúkat kerülgetik.

A táj egyhangú: fehér színű marhák, hátukon púppal ameddig csak a szem ellát, illetve frissen learatott szójaföldek. Néhány magányos paradiófa töri meg a végtelenül lapos táj monotóniáját. Kerítések jelzik a birtokhatárokat. Elhaladunk a Santa Barbara-birtok előtt, ahol fegyveres őrök állnak a bejáratnál. A tulajdonos, Donald Santos az Opportunity nevű amerikai bank brazil leányvállalatának vezetője: a földbirtokos oligarchiáról pénzügyi burzsoáziára való áttérés kitűnő példája. 2012 júliusában, az ENSZ Rio+20 éghajlat-változási konferenciája alkalmából az MST kezdeményezésére felvonultak a parasztok. Amikor a menet a Maraba felé vezető úton elhaladt a Santa Barbara-birtok előtt, az őrök tüzet nyitottak, melynek során 16-an megsérültek, köztük egy kétéves gyermek. Ez a birtok, a szomszédos gazdaságokhoz hasonlóan, arról ismert, hogy rossz munkakörülményeket biztosít. Az előző héten két föld­birtokost ítéltek el Para állam bíróságán rabszolgamunkára kényszerítés miatt (munkások vétele, illetve eladása, fogva tartása a birtokon). Titkos temetőket is felfedeztek.

Kis időre letérünk a szövetségi útról, hogy megtekintsünk egy állami mezőgazdasági kutatólaboratóriumot, amely az MST állhatatosságának köszönhetően jött létre a térségben. Közben elhaladunk a föld nélküli parasztok által elfoglalt mezőgazdasági területek előtt, melyek közül egyedül egyet ismert el a kormány az egész térségben. A megművelt területek parcelláin kis vályog-, fa- és ritkábban téglaház található.

Az MST stratégiájának lényege, hogy a föld nélküli parasztokat tá­borokban egyesíti, annyit követelve meg tőlük, hogy legalább egyhavi élelemmel érkezzenek. Ezt követően indul meg a képzés és a szer­vezőmunka: tanács igazgatja a kollektívát, melyhez akár több száz fő is tartozhat. Ez előbbit a családok választják meg, akiknek szóvivőik vannak, mégpedig tíz családnak egy. Rendelkezésre áll az alapfokú oktatást biztosító iskola és egy egészségügyi központ. Előfordul, hogy több hónapot, akár egy-két évet is kell várni, míg földhöz jutnak, vagy az államtól, vagy valamely nagybirtokostól. Ha eljön a pillanat, elfoglalnak egy műveletlen területet, ami olykor megegyezés tárgyát képezi, olykor pedig a nagyobb gazdaságok magánmilíciái akadályozzák meg erő­szakkal, akár halált okozva. A földfoglalást követően a földet felosztják a tagok között, és a szövetkezet segítségével megindul a gazdálkodás, valamint a házak építése.

Egy paraszti és amennyire csak lehetséges organikus, nem pedig vegyi mezőgazdaság szerveződik tehát. Amazónia térségében az élel­miszerek nagyobb része – a manióka- és a kukoricatermelés több mint 80%-a – ilyen típusú mezőgazdaságból származik, amely ugyanakkor a gazdaságok kisebb részét jelenti. A világbank és a FAO által nemrégiben együttesen készített tanulmány elismerte, hogy a családi gazdálkodás hosszú távon termelékenyebb, mint a monokultúrák, a talaj, illetve a víz szennyezettségének mértéke, a biodiverzitás pusztítása és az ez utób­biak által okozott üvegházhatású gázok kibocsátása miatt. Nem olyan egyszerű azonban az élet ezeken az új mezőgazdasági településeken. Némelyikükből fokozatosan falvak vagy kisvárosok lesznek, ha a kor­mány támogatja őket. Más települések elszigetelődnek az iskolával és egészségügyi ellátással rendelkező központok peremén. A Földnélküliek Mozgalma számára a folyamat intézményesítése jelenti a legnagyobb kihívást. A kezdetben meglévő aktivista lendületet ugyanis nehéz hosszú távon fenntartani. Az egyéni érdekek nem mindig találkoznak. A parasztok kezdik eladogatni földjeiket, ami az MST által elindított folyamatban nem engedélyezett. Az elszigetelt kis farmok esetében a társadalmi érintkezés nehezebb és a fiatalok egyre kevésbé kívánnak maradni. A településeken máshonnan érkezők telepednek le, olyanok, akiknek nincs közösségi tapasztalatuk. A pünkösdista egyházak, melyek nagy létszámmal tobo­rozzák a híveket, igyekeznek tagjaik minden figyelmét a spiritualitásra terelni, tudomást sem véve a társadalmi és politikai kérdésekről. S ha meggondoljuk, Lula elnök szegénység elleni programjai (Bolsa familia) révén is csak meggyengültek a társadalmi mozgalmak: a túléléshez szük­séges minimum biztosítása miatt ugyanis a harc már nem volt annyira elengedhetetlen. Ráadásul nem is alakították át a társadalom felépítését. A komolyabb mezőgazdasági reformokkal nem társított programok se­gítő szándéka tehát a visszájára fordult, noha jól szervezettek és fontos követelményeket tartalmaznak a családok számára az iskoláztatás és az egészségügy terén.

Az MST nem az egyetlen parasztmozgalom. Áthaladunk a FETBAB (Brazil Mezőgazdasági Munkások Szövetsége) assentamentóján (telepü­lésén). Ez a szervezet nem a földnélküliek, hanem a kisgazdák érdekeit képviseli, akik azonban szintén földhiányban szenvednek. A FETBAB kevésbé radikális követeléseket fogalmaz meg, mint az MST, s olykor feszültségek is jelentkeznek közöttük. Nemrégiben azonban megalakult az összes brazil parasztmozgalom közös szervezete.

Tovább folytatva utunkat, egyszer csak megpillantjuk a Serra Pelada kopár hegyláncát, amelyet az erdőirtás miatt hívnak így, és amely fény­korát akkor élte, amikor a garimpeirók, azaz aranyásók érkeztek ide az egész országból, erre a dantei tájra, ahol izzadt munkások nyüzsögtek nemesfém rögöket fürkészve. Ez az emberi tragédia a kézi bányászatra alkalmas lelőhelyek kimerülésével véget ért, s ennek következtében több ezer ember került vissza a „munkaerőpiacra".

Több száz kilométernyi utazás után erősen szimbolikus helyre érke­zünk, mégpedig Eldorado dos Carajasba. Eldorado neve az aranybá­nyákra utal, Carajas pedig az itt élt indián törzs neve. A táj meglehetősen hétköznapi: feltört földek a mezőgazdasági területek határainak kitolása céljából. 1996. április 17-én itt mészárolták le az agrárreformért mene­telő gazdákat. Pará állam fővárosába, Belém felé tartottak, és az MST kezdeményezésére kezdtek el menetelni, 24 órával korábban, mégpedig csaknem négyezren, köztük nők és gyermekek. Tudván, hogy még több száz kilométer út áll előttük, pihenőt tartottak. A paraunapebasi katonai rendőrség, melynek tagjait a Vale do Rio Doce nevű bányavállalat által szolgáltatott busz szállította a helyszínre, felsorakozott a csoport mögött, a nem sokkal azután érkezett marabai rendőrök pedig a menet élén. A katonák összehangolt támadásban tüzet nyitottak, melynek során tizenkilencen életüket vesztették, és több mint hatvanan megsebe­sültek, nők és férfiak egyaránt. Pánik tört ki, a túlélők a szomszédos assentamentókra menekültek. Később az MST ismét kapcsolatba lépett velük, hogy előkészítse a földfoglalást, ami meg is történt, de a néhány évig tartó terv végül füstbe ment a résztvevők heterogén összetétele mi­att, akik közé egyfelől a felvonulás túlélői, másfelől garimpeirók tartoztak.

Ahogy május 1-je lett a munka nemzetközi ünnepe, megemlékezésül az 1886-ban Chicagóban lemészárolt munkásokról, akik sztrájkot szer­veztek a 8 órás munkaidő bevezetésért, hasonlóképpen február 17. ma már Eldorado de Carajas áldozatainak emléknapja. Nem sokkal azután az MST megkapta a Baudouin király-díjat Brüsszelben, mire Fernando Henrique Cardoso elnök azzal vádolta Belgiumot, hogy egy terrorista mozgalmat támogat.

Megálltunk a tragédia színhelyén, amely az események óta semmit sem változott. A két ház, ahová néhány túlélő bemenekült, még mindig itt áll. A kanyarban robusztus emlékmű magasodik: egy fakereszt, körötte 19 szénné égett nagy diófa. A halott fák mindegyike (némelyik idővel kidőlt) egy-egy áldozatot jelképez. Szénné égtek, akár az erdőirtással elpusztult növények. A kereszt egyaránt emlékeztet áldozatra és reménységre. Imádkoztunk az áldozatokért, és azokért is, akik mindmáig naponta harcba szállnak. A hosszú tárgyalás ellenére a felelősök ma is szabad­lábon vannak, így hát ebből a tragédiából, ahogy Eric Nepomuceno írja, a „büntetlenség története" íródott (Nepomuceno 2007).

A Vale do Rio Doce bányavállalat Carajasban (Pará állam)

Paraunapebasba érkezünk, egy alig ötven éve épült városba, mely azon­ban máris nagyon fejlett. Népessége hamarosan eléri a 300 000 főt. Jól megtervezett sugárutakkal rendelkezik, az épületek azonban tükrözik a sietséget, amellyel felépítették őket. Esztétikai kérdések láthatóan nem zavarták meg a munkát. Mindenekelőtt a Vale do Rio 12-nek köszönhető a település fejlődése. A bányaközponttól 40 kilométerre fekvő városban összpontosul az adminisztratív tevékenységek egy része, számos ki­egészítő szolgáltatás és a munkások lakhelye. Működését tekintve, erről a katangai Elisabethville és az Union miniére jut eszembe, ahová nem sokkal Kongó függetlenné válása előtt látogattam el.

A bányába az erdőn át vezető út kitűnő minőségű. Mellesleg termé­szetvédelmi terület. A területre való behajtáshoz belépési engedély szük­séges, mégpedig a Vale engedélye. Egy ásványkincsekkel foglalkozó kutatóközpont alkalmazottja vezet bennünket. Mielőtt azonban behatol­nánk a bányába, ejtsünk néhány szót a Vale do Rio Doce nevű vállalatról.

A cég saját meghatározása szerint „ a világ első számú természeti kin­cseket kitermelő vállalata, mely kiváló munkájának és az emberek, illetve a föld iránti elkötelezettségének köszönhetően hosszú távú értékeket teremt".³ A cég 5 kontinens 37 országában működik. 2011-ben 79 646 személyt alkalmazott. Irányító szervének székhelye Brazíliában található, adminisztrációs központja pedig Svájcban. Bár vasércbányászatra spe­cializálódott, a foszfát kitermelésében is az egyik világelső. Belekezdett továbbá a mezőgazdasági üzemanyagok termelésébe is, egészen pon­tosan 2011-ben, amikor felvásárolta a Bioramát. A tervek szerint 80 000 hektáron ültetnek majd pálmafákat biodízel előállítására (alapvetően saját szükségleteik kielégítésére) ami „az (ipari tevékenységek) »fenntartha-tóságára« és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére való törekvésének kifejeződése". A vállalat a hidroelektromosság terén is beruház a működéséhez nélkülözhetetlen elektromos energia előállítása céljából.⁴

A Vale 1942-ben alakult meg brazil állami vállalatként, majd 1997-ben F. H. Cardoso privatizálta. 2006-ban a cég megvásárolta a kanadai INCO kombinátot 18,9 milliárd dollárért. Jelenlegi tőkéje nagyrészt brazil, 23,8%-a japán (Mitsui). Egy összesen 16,3 milliárd dolláros beruházás van kilátásban 2013-ra. A vas (Brazília legfőbb terméke) legnagyobb pia­cát Ázsia jelenti, főleg Kína. 2011-ben a Vale teljes bevételének 32,4%-a származott a kínai eladásokból, 2012-ben viszont a társaság elnöke az amerikai kongresszus bizottságának szóló gazdasági jelentésében ag­godalmát fejezte ki az arány visszaesése miatt (United States Securities and Exchange Commission 2011).

A Vale koncessziója 650 810 hektárra terjed ki Brazíliában, és hatá­rozatlan ideig szól. Négy természetvédelmi területet foglal magában. A legfőbb tevékenység a vasércre épül, de megindult a réz kitermelése is, nevezetesen a Carajastól 85 kilométerre található Sossegóban: nemrégiben készült el az odavezető út. A rezet kamionokkal szállítják Paraunapebasig, onnan pedig vonattal San Luiz de Maranóban található végállomásig: Ponta da Madeira kikötőjébe. 2012-ben 2 milliárd dolláros beruházással újabb kitermelés indult meg a Malabához közeli Salobo1-ben, amely 2013-ban a Salobo2-vel folytatódik. Sossegóban aranyat is bányásznak: 2011-ben 90 000 unciát termeltek ki. Carajasban, a vasérc lelőhelyén, vasgyár van épülőben, mely a tervek szerint 2013-ban kezdi meg működését.

A bányacég a következőkben határozza meg küldetését: „természeti erőforrások átalakítása révén jólét és fenntartható fejlődés biztosítása". Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a BANRO nevű kanadai aranybánya hir­det magáról, ahova a Dél-Kivuba tett utam előtt egy hónappal látogattam el. A szöveg a következő szavakkal záródik: „Képzeljék el, hogy a föld gazdagsága fejlődéssé alakul át!" Jellegzetes értékei pedig a következők: „az élet mindenekfelett; az ember megbecsülése; a Föld védelme; jót tenni; együtt fejlődni; mindezt megvalósítani".⁵ Úgyhogy láthatóan a földi élet összes etikai követelményére van mit felmutatni.

A társaság jövedelmezősége jelentős, főleg a nyersanyagok iránti kereslet és azok árainak növekedése óta. 2011-ben az üzleti forgalom elérte az 58,990 milliárd dollárt (a 2008-as 38,500 milliárddal szemben). Ugyanebben az évben a nyereség 22,885 milliárd volt, míg három évvel korábban 13,200 milliárd. 2011-ben a társaság részvényesei 12 milliárd dollár bevételhez jutottak. A brazil kormány 12 „kiváltságos" (arany-) rész­vénnyel rendelkezik, mely vétójoggal ruházza fel az olyan kérdésekben, mint például a vállalat neve, székhelye vagy megszüntetésének módo­zatai. A nettó bevétel után a brazil államnak fizetett haszonbér 2011-ben 2% volt a vas és a réz, és 1% az arany esetében. Adózás tekintetében a cég szerint Brazília a „legjobb ország", mivel itt nemcsak alacsonyab­bak az adók, mint más térségekben, hanem a vállalat ösztönzést, azaz adókedvezményeket is kap.⁶

A Vale jelentése szerint ennek ellenére a cégnek vannak nehézségei. Konfliktusokkal terhelt a viszonya a helyi, azaz bennszülött lakossággal, akik időnként késleltetik, illetve megakadályozzák a vállalat tevékenysé­gét. Mellesleg, több jogi eljárás van folyamatban, nevezetesen a brazil állammal, a Vale által inadekvátnak ítélt adók miatt.

Az azonban kimaradt a társaság jelentéseiből, hogy a Porto Alegre városában 2012-ben megrendezett Tematikus Szociális Fórum a Valénak ítélte oda a Public Eye Award elnevezésű díjat, amelyet a szégyen Nobel-díjának is neveznek, és amelyet a „Föld legrosszabb vállalata" kap meg, versenyben egy tucat másik céggel. A nagy-britan­niai Világfejlesztési Mozgalom által ismertetett és 88 000 internetes szavazattal megerősített döntés a következők alapján született meg: a környezetszennyezés mértéke, a szakszervezet-ellenes politika, a munkajog megszegése, paramilitáris milíciák alkalmazása és korrupció. A jelentés felhívta a figyelmet a kanadai munkások rendkívül hosszú sztrájkjára, és a társaság részvételére a Belo Monte-gát (Amazónia) finanszírozásában, mely miatt 40 000 ember, nagyrészt őslakos volt kénytelen elhagyni otthonát (lásd Wikipédia). 2011 végén az MST által a Florestan Fernandes Iskolában (Sáo Paulo mellett) szervezett előadás-sorozat alkalmával találkoztam a Vale dolgozóinak egy cso­portjával, akik Brazíliából, Kanadából és Mozambikból érkeztek (a társaságnak szénbányái vannak Tete tartományban). Azért gyűltek itt össze, hogy információt cseréljenek és közös akciókat dolgozzanak ki. Az egyik mozambiki munkást száműzték Brazíliából nem sokkal a Rio+20 konferencia előtt.

A bányák területére megérkezni megdöbbentő élmény. A buja amazó-niai esőerdő végtelen zöldjéből hirtelen kietlen tájra csöppenünk. Több tíz kilométeren keresztül minden barna, a hegyek fától lecsupaszítva, kopaszon állnak. A csúcsokról hosszú szállítószalagok nyúlnak szerte­szét, mintha egy hindu isten karjai volnának. Majd a kitermelt nyersanyag megindul a bányavasút lassan haladó vagonjai felé, közben nagy marko­lók köpik ki vastörmeléket. Dantei látvány elevenedik meg előttünk a több száz jármű láttán, melyek megállás nélkül keresztül-kasul furikáznak a bányában. Fényjelzések szabályozzák a közlekedés áramlását. Látunk ott kamionokat, buszokat, kis teherautókat, személyautókat és két mé­ternél is nagyobb átmérőjű kerekeken közlekedő óriásgépeket. Néha akkora dugó alakul ki, hogy olykor húsz percnél is többet kell várniuk a piros lámpánál sorakozó járműveknek. Azt hinné az ember, hogy egy nemzetközi repülőtéren jár.

A hegyfokról nézve beláthatjuk az egész telepet, legalábbis a központi részét. A hegy helyén két kilométernél is nagyobb átmérőjű lyuk tátong. A lent dolgozó gépek és járművek tompa zaját még itt is hallani. Hogy képes az ember így uralni a természetet? A prométheuszi emberre gondolok, de gondolataim továbbhömpölyögnek: mekkora sebet ejt az ember a természeten (a földanyán), valószínűleg visszafordíthatatlan kárt okozva. Ki emlékszik még, hogy Carajas, a bánya mai neve, egy indián törzs neve volt? Milyen közvetett hatást gyakorol ez az egész a környezetre, messze túllépve a bánya határait? Mennyi vizet gyűjthetnek össze ezekben az óriási kerek tartályokban? Miféle munkakörülmények között dolgoznak itt? Milyen kompromisszumokat kötöttek vajon a politikai hatalmakkal, hogy egy ilyen ásványlelőhelyen folyhasson kitermelés, mégpedig alapvetően a magánrészvényesek hasznára?

Ha csak egy ilyen telep volna a több száz négyzetkilométeres erdő közepén, még el is tűrhetnénk, feltételezve, hogy szigorú ökológiai és társadalmi feltételeknek tett eleget. Egyre szaporodik azonban a kitermelés, és nemcsak ebben a térségben, hanem egész Brazíliában, Latin-Amerikában, Mexikótól Patagóniáig, Afrikában, Ázsiában. Globális jelenségről van tehát szó. A természeti erőforrások kiapadása miatt megindult a vadászat az ásványlelőhelyekért, versenyhelyzetbe hozva a nagyvállalatokat. A korábbinál több kárt okozó technikákat alkalmaznak az azelőtt elképzelhetetlen termelési küszöb elérése céljából.

Az üvegházhatású gázok kibocsátása több millió tonnát tesz ki. Hi­hetetlen mennyiségű vizet használnak, holott vízválság van kilátásban. A vegyi anyagok és az olyan mezőgazdasági adalékanyagok, mint a higany vagy a cián használata általi talaj- és talajvízszennyezés miatt számos földterület nem alkalmas a termelésre, ami pedig kihat a dolgo­zók, illetve családjaik egészségére. Azaz egy kitermelési modell kérdő­jeleződik meg. Megoldásokat javasolni nem könnyű, de lehetséges, sőt nélkülözhetetlen. Egy dolog biztos, mégpedig, hogy a jelenlegi helyzet katasztrófához vezet. Nem folytatódhat tovább, és gazdaságilag, politi­kailag, morálisan egyaránt elfogadhatatlan.

Paraunapebába érkezvén a társaság által a vezetőknek és az admi­nisztratív személyzetnek épített városon hajtunk keresztül, mely az erdő szélén helyezkedik el, egy olyan területen, ahol emiatt vágták ki a fákat és ahol minden szolgáltatás megtalálható, amit csak kívánhat az ember. Elhaladunk a cég magánrepülőtere mellett is, majd visszafordulunk a városba. Másnap összejövetel volt Palmaresben az MST egyik telepén. Mintegy harmincan gyűltek itt össze egy pálmalevelekből font tetejű helyi­ségben. Kétnapos szemináriumot tartottak a szövetkezet és a mozgalom vezetőinek részére. Én a világválság helyi aspektusairól beszéltem. A beszélgetés egész délelőtt tartott. Rövid ebéd után visszaindultunk Marbalába, özönvízszerű, jellegzetesen amazonasi esőben, méghozzá több mint 200 kilométernyi úton keresztül, mely legalább annyira kaotikus volt, mint odamenet. Majd az MST-beli barátok kiraktak a repülőtéren 25 perccel a Brazíliavárosba repülő gép indulása előtt.

A fővárosba érkezvén a repülőről látom Niemeyer épületeit, a katedrá­list, a kormánypalotát, nem is sejtve, hogy alkotójuk pár nap múlva, 104 éves korában távozik az élők sorából. Másik gépre szállok, mely éjfélkor érkezik a Sáo Pauló-i nemzetközi repülőtérre. Az MST egyik munkatársa vár rám ott, majd a mozgalom innen 60 kilométerre található iskolája felé vesszük az irányt, a Rio felé tartó autópályán.

Másnap reggel megbeszélés a Latin-Amerikai Parasztszövetség tagja­ival. A kontinens minden csücskéből érkeztek ide résztvevők, körülbelül hatvanan. A nap témája a világválság és annak hatása Latin-Ameriká­ra: áttekintjük a világválság különféle aspektusait és annak kihatásait a kontinensre. A beszélgetés során a jelenlegi latin-amerikai politikai rezsimek tipológiájáról is szó esik. A mezőgazdaság témája természe­tesen központi szerepet kap: a monokultúrák hatása, a mezőgazdasági üzemanyagok, az erdőirtás. A szociális mozgalmak és az új politikai hatalmak közötti viszony kérdése szintén felvetődik. A felszabadítási teológia témájával, pontosabban a keresztény hit és az igazságért való elkötelezettség kapcsolatának tárgyalásával záródik a nap. A délutáni szakasz végén átadják a latin-amerikai társadalmi mozgalmak aktivistái­nak képzésén megszerzett bizonyítványokat, amelyre mi is hivatalosak vagyunk. Megdöbbentő látni ezeket a kontinens minden részéről ideér­kezett fiatalokat, akik büszkén veszik át a programon való részvételüket igazoló dokumentumot.

A Floristan Fernandes Iskolában szervezett találkozó második napján lehetőség nyílt különféle megbeszélésekre a parasztmozgalom tagjaival és a jelen lévő őslakosokkal, valamint arra is, hogy tájékozódjak az ALBA (Bolivári Alternatíva Amerika Népei Számára) társadalmi mozgalmainak jövő januári gyűlése programjáról, melyen én is előadást tartok majd Claudio Katz, a Buenos Aires-i Egyetem argentin közgazdásza és Ana Esther Cecena, a Colegio de Mexico politológusa mellett. Másnap reg­gel ismét a São Pauló-i nemzetközi repülőtéren találom magam, irány Bogota, majd Quito.

(2012. november 25. – december 2.)

Fordította: Barna Anettt

Eredeti megjelenés: Investig'Action, 2012. december 24. http://www. michelcollon.info/Notes-sur-l-Amazonie-bresilienne.html?lang=fr.

Jegyzetek

¹ Azok a mezőgazdasági szektorban érintett üzletemberek, képviselők és minisz­terek, akik a nagybirtokosok gazdasági és politikai érdekeit képviselik. (A ford.)

² Céleres szerint, lásd El Comercio, Quito, 2012. december 09.

³ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

⁴ Lásd vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.

pdf.

⁵ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

⁶ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

Hivatkozások

Mançano Fernandes, Bernardo – Cleff, Clifford Andrew – Gonçalves, Elienai Constantino 2012: Gobernanza de la Tierra en Brasil. International Land Coalition, 26.

Nepomuceno, Eric 2007: O Masacre – El Dorado do Carajás: uma historia de

impunidade. São Paulo, Planeta do Brasil, 52. Picoli, Fiorelo 2006: O capital e a Devastação da Amazonia. São Paulo, Expressão

Popular, 47.

United States Securities and Exchange Commission 2011: Form 20-F, 2011.

dec.31., Commission file n° 001-15030. vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.pdf Vidal, John 2012: „Coming soon? The GM trees bred to replace fossil fuel". The

Guardian, november 16. Watts, Jonathan 2012: „The Ultimate Ranger on Frontline of Amazon

Deforestation". The Guardian, november 15. Wikipedia

www.vale.com/EN/Pages/default.aspx

Egyfelől: azokat a kihívásokat, amelyekkel egy erőtlen, nyersanyag­-exportáló, függősége leküzdését kőolaj-kitermelésre alapozó gazdaság szembesül, súlyosbítja a nemzeti fizetőeszköz hiánya a 2000-ben vég­rehajtott „dollárosítás", vagyis a dollárra való áttérés óta, ami a nemzeti szuverenitás problémáját földrésznyi méretűre fölnagyítva vetíti elénk. Másfelől: az 1970-es évek átmeneti olajban dúskálásának társadalom­bomlasztó és környezetpusztító öröksége alapozta meg a természeti erőforrások újult erővel történő kitermelésével szemben megnyilvánuló heveny érzékenységet, amelyben egymásra talál az őslakosok és a parasztság ellenállása a környezetvédők érvelésével, s így gyakorolnak nyomást egy alternatív fejlődési modell érdekében. A szuverenitás, a gazdasági fejlődés és az ökológia egy irányba mutató kihívásai együt­tesen követelik egy alternatív civilizációs minta megvalósítását, amely az őslakos gyökerű Sumak Kawsay, vagyis „helyesen élni" fogalmában kristályosodott ki, amit a 2007-ben elfogadott alkotmány is szentesít. Ennek az elvnek a megerősítése és egyidejűleg a bányakincsek ki­termelésének bővítése közti konfliktus alapozza meg a Rafael Correa kormányát foglalkoztató ellentmondásokat.

Ezek megfelelő elemzése végett tanulmányunk három tételre tago­lódik. A XX. századi ecuadori gazdaságtörténetbe való rövid beavatás után az 1980-as években kibontakozott válsággal és ennek politikai kö­vetkezményeivel foglalkozunk, mivel ezek az előzmények szükségesek Correa közelmúltbeli megválasztásának megértéséhez. A továbbiakban föltárjuk azokat a dilemmákat, amelyekkel a kormány által meghirdetett Állampolgári forradalom találta szemben magát, s amelyek a folyamatban levő „Yasuní ITT kezdeményezés" körüli alkudozásban nyilvánulnak meg teljes terjedelmükben.

Bevezetés az ecuadori helyzet alakulásába

Ecuador területének földrajzi egyenetlensége az egyik gátló tényezője volt egy olyan ország lakossága nemzetté egyesülésének, amelynek függetlensége kikiáltása óta belső és külső akadályokkal kellett meg­küzdenie helyzetének megszilárdításáért. Nemzetközi téren az ecuadori határok visszatérő ostromnak voltak kitéve nagyobb szomszédjai, Peru és Kolumbia részéről, számos fegyveres összecsapásra került sor fő­leg az előbbivel, ami jelentős területvesztést eredményezett Ecuador számára. Belföldön az ország bekapcsolódása a világpiacba a XIX. század derekától kezdve, mint nyerstermékek – mindenekelőtt a kakaó – exportálója, kiélezte a regionális különbségeket. Az érdekellentétek a tengerparti Guayaquilben összpontosuló, lendületes kivitelre támaszkodó kereskedő és pénztőkés burzsoázia s a Quito központú, hegyvidéken megtelepedett, őslakos munkaerő kizsákmányolásából élő földtulajdonos oligarchia között regionális jellegű konfliktusokban csapódtak ki, s ezek olykor ideológiai színezetet adtak a helyi hatalmi viszálykodásoknak.

A világpiaci ingadozásoktól függő sebezhetőség s az ennek megfelelő politikai ingatagság jellemezte az ecuadori történelmet már a XX. század első évtizedeiben is. A kakaó világpiaci árának zuhanása az afrikai kon­kurencia hatására, megtetézve a helyi termelést sújtó természeti károkkal és az 1929-es válság hatásaival, a gazdasági pangás és politikai váltóláz időszakába taszította az országot: az 1925-ös „júliusi forradalom" és Galo Plaza 1952-ben történt elnöki székbe emelkedése között huszonhat változatban következett egymásra valamely teljhatalommal fölruházott vezető és rezsimje. A banánkivitel föllendülése az 1950-es évektől kezdve kimozdította az országot a gazdasági pangásból, s a nyerstermék-expor­tálás beindulása a politikai megnyugvásnak is kedvezett. Ekkor meglepő módon három alkotmányosan kormányzó elnök követte egymást, ám ezt a sort megszakította Velasco Ibarrának és utódjának katonai puccsal történt megdöntése, amely a kubai forradalom győzelmét szem előtt tartó Egyesült Államok támogatását élvezte. Ibarrát ötször is megválasztották a köztársaság elnökévé, utoljára 1968-ban, de ismét csak nem sikerült kitöltenie mandátumát, 1972-ben megint egy katonai puccs döntötte meg, mihelyt megindult az országban a nagyszabású kőolajbányászat.¹

Az olajkitermelés döntő lökést kapott Ecuadorban az 1973-as Yom Kippur-háború kiváltotta világpiaci olajárrobbanástól, ami vonzó befek­tetési célponttá tette az országot. Jóllehet Ecuador világviszonylatban sohasem tartozott a nagy olajtermelők közé, a viszonylagosan jelentős olajüzlet rendkívüli hatást gyakorolt a nemzetgazdaságra, amit jól mutat néhány számadat: az ország teljes kivitele az 1970-es évekbeli alig 190 millió dollárról két és fél milliárd dollárra szökkent 1981-ben, ami bő tizenháromszoros növekedést jelentett. Ebben az időszakban a GDP átlagosan 8%-kal nőtt évente, az ipar évi átlagos növekedése 10%-ot ért el, az egy főre jutó GDP értéke 260 dollárról 1 668 dollárra emelkedett (Acosta 2006, 117).

Ám a bőséges olajtartalékok kimerültek, a kitermelés veszteségesre fordult, s csak a környezeti kártevés nyomai maradtak meg utána.² Gaz­dasági téren a katonák nacionalista föllángolása az állam kezdeményezte infrastrukturális beruházásokban és iparfejlesztésben csapódott le, érintetlenül hagyta viszont a jövedelemkoncentrációs mintát, ami a beho­zatalból származó luxusjavak fogyasztásának növekedését ösztönözte.

Az olajból fakadó jólét, amely nagyobb mennyiségű devizát vonzott az országba, mint amennyivel azelőtt rendelkezett, tömegesen és viszonylag váratlanul, a létező fölépítményeken halmozódott föl, és magasabb fokon termelte újra a régi társadalmi és gazdasági különbségeket. A mennyiségi ugrás a gazdasági növekedés más szintjére emelte Ecuadort, de mivel nem párosult megfelelő minőségi átalakulással, rövid időn belül megtor­pant a fejlődés (Acosta 2009a).

A nemzetközi tőkebőség viszonyai mellett az olajbevételek szolgáltak garanciaként a külső eladósodás szédületes emelkedéséhez: az ecuadori eladósodás mértéke csaknem 22-szeresére nőtt 1971 és 1981 között, 206,8 millió dollárról 5 868 milliárd dollárra, ami azt jelentette, hogy a GDP 16%-ára szökött föl. Másképpen tekintve, az adósságszolgálat, amely 1971-ben minden kivitt 100 dollárból 15-öt tett ki, tíz év alatt 71%-os arányt ért el.

A Mexikóból 1982-ben kiindult adósságválság kirobbanása, amelyet tetézett még az olajárak drasztikus esése is a következő években, ismét nyilvánvalóvá tette az ország gazdaságának sebezhetőségét. Ilyen viszo­nyok mellett az ecuadori állam rákényszerült, hogy fokozott mértékben csökkentse részesedését az olajüzletben az országban meghonosított neoliberális politika keretei között, amelynek pusztító társadalmi hatása heves népi lázongásokat váltott ki.

Correa hatalomra jutásának körülményei

Az ecuadori gazdaságot az adósságválság és a dollárra áttérés közötti időben stagnálás jellemezte, amikor is a nemzetközi hitelek árapályának váltakozásai okozta nehéz helyzethez hozzáadódott még a világpiaci olajárak esése is. Az ország gyönge lábakon állt a finánctőke követe­léseivel szemben, rákényszerült, hogy mindinkább magáévá tegye a neoliberális politikát, dacára a választott elnökök eltérő politikai hovatar­tozásának. A nemzetközi szervezetek által megszabott keretben szűk mozgástere maradt a válságkezelésnek, ez okozta, hogy az egymást követő kormányok hamar elhasználódtak, amit világosan mutat, hogy a katonai kormányzás 1978-ban történt bevezetése óta egyetlen elnök sem választott magának utódjelöltet. Ennek a folyamatnak a következménye a hagyományos politikai pártok nagyszabású hitelvesztése lett, ezt jókora korrupciós botrányok súlyosbították, amelyek nem egy kormányt maguk alá temettek, s ezek az események kedvező körülményeket teremtettek Correa elnökjelöltként való megerősödéséhez, föllépéséhez az úgyne­vezett „pártokrácia" ellen.

A gazdasági pangásra adott neoliberális válaszintézkedések társadalmi következményei katasztrofálisak voltak, a népi erők összességére tett hatásuk azonban különböző módokon nyilvánult meg. A munkásmozga­lomnak amellett, hogy részvevőinek taglétszáma alaposan megcsappant, ami nyomot hagyott harci szellemén, a munkanélküliség és a munkaalkal­mak megritkulása hatásával kellett szembenéznie. Ebben a helyzetben léptek színre az őslakos szervezetek, amelyek 1986-ban egyesültek az Ecuadori Őslakos Nemzetiségek és Népek Szövetsége (Conaie) meg­alakításával, s átvették a főszerepet a nép harcában: 1990-ben vezetői voltak egy hatásában országos kiterjedésű fölkelésnek, öt évvel később már saját politikai pártot szerveztek (Pachakutik), két évre rá pedig központi szerepet játszottak Abdalá Bucaram elnök megbuktatásában. A dolgozók életkörülményeinek romlását, ami a társadalmi tiltakozás föllendülésének erjesztője volt, napnál világosabban mutatja két adat: a reálkereset vásárlóereje csaknem a negyedére csökkent 1980 és 2000 között, s ugyanabban az időszakban a külföldön dolgozó emigránsok hazautalásainak összege, amely korábban a GDP 1%-ánál kevesebb volt, 7,8%-ra ugrott, s így a kőolaj után az ország fő devizaforrásává lépett elő (Acosta 2009a, 286, 289).

Az eladósodással és az olajár zuhanásával kapcsolatos gazdasági nehézségeket tovább súlyosbította egy újabb katonai konfliktus Peruval 1995-ben, valamint az El Nino okozta természeti katasztrófa 1987-1999-ben, olyannyira, hogy csaknem két évtizednyi stagnálás után 1999-ben tetőpontjára érkezett a válság. Ebben az esztendőben az ország GDP-adata 7,3%-os csökkenést mutatott (rögzített árfolyamú sucréban számítva), míg (a dollárban számon tartott) egy főre jutó GDP csaknem 32%-kal, 1619-ről 1109 dollárra csökkent. Ezekben az években az UNI-CEF adatai szerint Latin-Amerika történetének leggyorsabb elszegénye­dését szenvedte el az ország: a szegények száma 3,9 millióról 9,1 millió főre emelkedett, vagyis az ország lélekszámának 34%-áról 71%-ára, s ezen belül az úgynevezett mélyszegénységben élők aránya több mint duplájára, 2,1 millióról 4,5 millióra ugrott föl, tehát 12%-ról 31%-ra. Ezt a folyamatot jókora jövedelemkoncentráció kísérte, a népesség legvagyo­nosabb 20%-a az ország gazdagságából való részesedését 52%-ról bő

61%-ra tornázta föl, miközben a legszegényebbek 20%-ának az addigi 4,6%-os „szelet" helyett immár csak 2,5%-nyi jutott (Correa 2009, 65).

A recessziónak ebben az állapotában Jamil Mahuad kormánya vá­ratlanul úgy döntött, hogy elrendeli a gazdaság „dollárosítását": 2000 januárjában eltörölte a nemzeti fizetőeszközt, a sucrét, s helyébe az amerikai dollárt tette meg az ország pénznemévé; ezt az intézkedést az átgondolatlanság, végrehajtásának folyamatát pedig az átlátha­tatlanság és az államnak a pénzügyi szektorral való „promiszkuitása" jellemezte (Correa 2009, 65). Ez az intézkedés korántsem vetett véget a válságnak, ellenben kiélezte a szociális gondokat, a megélhetés drá­gulását eredményezte egy olyan helyzetben, amikor egyre csak nőtt a munkanélküliség; ugyanakkor roppant módon megnövelte a nemzetközi tőkemozgásoktól függő ország sebezhetőségét.

A döntés társadalmi hatása két irányban érvényesült. Egyfelől hihetet­lenül fölgyorsult a kivándorlás, a jobb létföltételek keresésének érzelmi és kulturális kötelékek elszakítása árán is megvalósított elkeseredett kifejezése. Számítások szerint több mint egymillió ember hagyta el az országot 2000 óta, amivel a kivándoroltak száma némely becslés sze­rint nagyjából 3 millióra emelkedett – egy alig 14 millió lakost számláló országban (Acosta-Olivares-Villamar 2006).

Másfelől a dollárosítás heves népi lázadást robbantott ki, amelynek élén az őslakosok szervezett mozgalma állt, s amely a katonai körökben is rokonszenvre talált, ez vetett véget 2000 januárjában Mahuad elnök­ségének. Az alkalmi szövetség azonban széthullott, mihelyt a katonai vezetés elárulta a nép vezetőivel kötött egyezséget, s átadta a kormány­aidat az alelnöknek, aki ratifikálta a dollárosítást. Viszont a bekövetkezett választásokon az őslakos vezetők irányította egész társadalmi mozgalom Lucio Gutiérrez ezredes elnökjelöltségét támogatta, aki radikális nacio­nalistaként tűnt ki a fölkelés során. Mandátuma gyászosnak bizonyult a rövid ideig őt támogató őslakos mozgalom számára, amely – az elnök megbízatásának megint csak ki nem töltött ideje alatt – demoralizálódott és megosztottá lett; a lelepleződött korrupció és árulás amúgy gyorsan szembefordította Gutiérrezzel a szétzilált népi tábort.

Ebben a helyzetben tűnt föl politikusként a közgazdász Rafael Correa, aki egy ideig a Gutiérrez lemondatása után a tisztségét átvevő alelnök pénzügyminisztere volt. A neoliberalizmust és a „pártokráciát" kritizáló fiatal guayaquili professzor anélkül győzött az urnáknál, hogy bármelyik pártnak tagja lett volna, s hogy bármely parlamenti képviselőjelöltnek tá­mogatást ígért volna. Correa, akinek a Chávez által Venezuelában nyitott s Bolíviában Morales által követett út adott ösztönzést, nemzetgyűlést hívott össze egy új, az ország történetében immár huszadik alkotmány létrehozására, s a választók voksait meg a média fölött megszerzett ural­mát kombinálva, alig 28 hónap alatt összekovácsolta a föltételeket annak végrehajtásához, amit úgy nevezett: állampolgári forradalom. Az ecuadori helyzet sajátossága, hogy egyesíti magában az olajfüggőség meghala­dásának venezuelai kihívását és az őslakos népesség integrálásának bolíviai szükségességét, létrehozva a fejlődés gazdasági és társadalmi adottságainak konvergenciáját, ami a kapitalizmus adott keretei között nyilvánvalóvá teszi a változtatás kényszerét Latin-Amerikában.

Az állampolgári forradalom dilemmái

Jóllehet súlyos bírálatok érik a multilaterális szervezetek – amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – beavatkozását a földrész or­szágainak gazdaságpolitikájába, nevezetesen az ecuadori dollárosítást is, Correa kormánya nem szándékozik visszafordítani ezt az intézkedést. Nacionalizmusa abban nyilvánul meg, hogy a külső adósságok hitele­sítésével bízott meg egy auditáló céget, amely elkezdte a szerződések részbeni fölülvizsgálatát, s emellett nem újította meg a mantai katonai támaszpont használati engedélyét az Egyesült Államok hadserege számára, s így beváltotta a választási kampány idején tett ígéretét. Hasonlóképpen, mint Chávez, az ecuadori elnök is erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az olajbevételeket, amelyek addig főként az adósság kamatainak megfizetésére szolgáltak, átirányítsa szociális programokra és az infrastruktúra fejlesztésébe. Ennek a politikának kedvezett a nemzetközi olajárak emelkedése, amely lehetővé tette, hogy Correa minden elődjénél nagyobb pénzforrások fölött rendelkezhessen. A dollárosítás kritikusai egyetértenek abban, hogy egy sor konjunkturális tényező között ez játssza a legfontosabb szerepet az ideiglenes helyzet fönntartásában:

A dollárosítás külső tényezők s nem saját érdeme okán marad hatály­ban. Gondoljunk csak arra, mi módon működnek ebben közre a hazautalt bérek, a növekvő olajárak, az exportálás háborítatlansága, az olcsó külső hitelhez való hozzáférés a gazdaság privát szereplői számára. Az említettekhez fontos volna még hozzáadni a „narkó-pénzmosásból" s az úgyszintén a dollárosítás ösztönözte egyéb bűnös tevékenységekből származó bevételeket is (Acosta-Olivares-Villamar 2006, 117).

Ez a helyzet a következő dilemma elé állítja a kormányt: az olajkiter­melésből befolyó pénztartalékok lehetővé tesznek olyan programokat, amelyek szociális céljai megvalósulását biztosítják anélkül, hogy az ecuadori társadalom szerkezetéből fakadó kényszerekkel kellene szem­benéznie. Ez a most még kedvező helyzet azt követelné meg, hogy további befektetéseket eszközöljenek az olajbányászatba – egy olyan adott pillanatban, amikor a becslések már arra vallanak, hogy az ország erőforrásait „csúcsra járatják", s visszavonhatatlan hanyatlás következik, nyilvánvaló a jelenlegi állapot átmeneti jellege. Látható az ellentmondás a kitermelésre alapozott gazdálkodás és a „helyesen élni" kifejezéssel fordítható Sumak Kawsay alkotmányba foglalt előírásai között, s ebben az ellentmondásban az előbbi látszik fölülkerekedni.³

Ez a prekolumbiánus eredetű, őslakos hagyományokra támaszkodó fogalom alternatív társadalmi életmintát kínál a kapitalizmusra jellem­ző piacgazdálkodással szemben. Pablo Dávalos szavaival: „másfajta viszonyt jelent az emberi lények, valamint köztük s a társadalmi és természeti környezet között. A »helyesen élni« egyfajta humánus, etikus és holisztikus dimenziót ad hozzá az embereknek a történelmükkel való kapcsolatához éppúgy, mint a természethez való viszonyulásukhoz" (Dávalos 2008). Ennek konkrét következménye az őslakos népek egész sor jogának a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 169. sz. Egyez­ménye, valamint az ENSZ őslakosok jogairól szóló Nyilatkozata iránt elkötelezett, soknemzetiségű állam alkotmányába foglalt elismerése. Ez az alkotmányos garancia a társadalmi szervezetek nyomását tükrözi egy olyan időszakban, amikor a transznacionális bányavállalatok fokozódó jelenléte az országban fölerősíti a társadalmi-környezeti konfliktusokat. Az alkotmányozást megelőző években emblematikus esetté vált az Intag régió lakosainak szembeszegülése az Ascendant bányavállalatnak a Toisán-hegységben folytatott tevékenységével, majd ezt követte 2006-ban a társadalom számos rétegére kiterjedő, arra irányuló mozgalom, hogy megakadályozzák különböző bányászati létesítmények kialakítását, amelyeket külszíni fejtésre terveztek, hiszen egybehangzó módon ezeket tartják az országban a természeti környezetre leginkább ártalmasnak.⁴

A társadalmi nyomás fölerősödésének idején elfogadott alkotmány szentesített egy sor olyan mechanizmust, amely a természet és az ős­lakos életmód megóvását célozza, ezek nem jutottak el a kitermelésre orientált gazdaság tagadásáig, de elindítottak egy kétértelműség jegyét magán viselő folyamatot. Ezt a kétértelműséget jelenítette meg a követ­kező évben kihirdetett bányászati törvény, amely mellőzte a „helyesen élni" fogalmát, s egy sor olyan jogszabályt rögzített, amelyek ellent­mondanak az alkotmány betűjének és szellemének. Kiváltképp, hogy e törvény olyan jogi premisszák megfogalmazásával kezdődik, amelyek elhomályosítják, sőt lábbal tiporják az alkotmány szövegében garantált kollektív jogokat, sértik az előzetes tanácskozás, a törvény meghozatala előtti kötelező konzultáció jogát, valamint az őslakos nemzetiségek terü­letre vonatkozó tulajdonjogát.

Ilyen összefüggésben éleződnek ki újfent a népi mozgalmak és a kor­mány közti konfliktusok. Nevezetesen, az őslakos szervezetek Correa szemére hányják, hogy nem tekinti őket legitim politikai tárgyalópartne­reknek, elnyomó rendszabályokat léptet életbe, amelyek azt célozzák, hogy visszaszorítsanak és lefegyverezzenek minden társadalmi mozgal­mat. A shuar nemzetiség vezetőinek börtönbe vetése 2011 februárjában szabotázs és terrorizmus hamis vádjával általános fölháborodást keltett a népi táborban. Jelenleg az Ecuadori Őslakos Nemzetiségek és Népek Szövetsége (Conaie), az Ecuadori Kecsua Nemzetiség Népi Szövetsé­ge (Ecuarunari), az Ecuadori Amazónia Nemzetiségeinek Szövetsége (Confeniae) s az Ecuadori Partvidék Őslakos Nemzetiségeinek és Népei­nek Szövetsége (Conaice) amnesztiát követel csaknem kétszáz politikai üldözöttnek, akiket nézetük szerint az élet és a Pachamama (vagyis a Földanya) védelmezéséért állítottak törvény elé (Batista 2010).

Az állami rendelkezésű természeti erőforrásokra nehezedő nyomás és a Sumak Kawsay alkotmányos előírásai közötti ellentmondás, amelytől nem tud szabadulni a Correa-kormányzat, teljes jelentőségében vissza­köszön a Yasuní ITT kezdeményezés ügyében folyó alkudozásokban. Röviden szólva, ez a javaslat azt tartalmazza, hogy maradjon föltáratlanul egy mintegy 850 barrel mennyiségű kőolajkincs kb. 200 000 hektárnyi trópusi erdő alatt a Yasuní Nemzeti Parkban, s ezért cserébe fizessen a nemzetközi közösség a becslések szerint nagyjából évi 350 millió dollárt bő évtizeden át. Ezt a pénzt egy ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) alá tartozó bizottság kezelné olyan megkötéssel, hogy csakis szociális, megújuló energiát célzó, újraerdősítési vagy energiahatékonyságot növelő beruházásokra fordítható. Amióta csak szóba került ez a kezdeményezés, Correa mindvégig ellentmondásosan viszonyult hozzá, s még az ecuadori kormány és az UDNP között 2010 augusztusában aláírt jegyzőkönyv sem oszlatta el az elnök szándékának eltökéltsége körüli kétségeket.⁵

A Yasuní ITT kezdeményezésben rejlő történelmi következtetések elemzése mintegy összefoglalva mutathatja ki azt a civilizációs dilemmát, amely Ecuador s egész Latin-Amerika előtt fölvetődik a XXI. században. Lényegében belső és külső szövetségesek keresésére irányuló próbálko­zásról van szó ahhoz, hogy alá lehessen rendelni a nemzetközi tőkének az alulfejlettségre rátelepülő üzleti logikáját egy alternatív fejlesztési javaslatnak, amely egybevág a környezet megóvásának óhajával és az érintett népesség társadalmi integrálásával.

Ideológiailag a Yasuní ITT kezdeményezés azon az előfeltételezésen alapul, hogy lehetséges ökológiai célokból kordában tartani a világtőke mozgását és nemzetegyesítő terveknek alárendelni a periféria kiszipolyo­zását, s ezáltal alternatív civilizációs paradigmát fölmutatni a kapitalizmus keretein belül. Egyszóval, hogy lehetséges beoltani a tőkés újratermelést bizonyos környezeti ésszerűséggel a központban és integráló éssze­rűséggel a periférián, összebékíteni a kapitalizmust és az ökológiát világméretben s a kapitalizmust és a nemzetté válást Latin-Amerikában.

Ez az alternatív ésszerűség egy olyan modernitásparadigmára ala­poz, amely nem volna „antropocentrikus" abban az értelemben, hogy magában foglalja az ökológiai előrelátást mint az emberi nem újraterme­lődésének előfeltételét, s „fejlesztéspárti" sem volna, amennyiben olyan civilizációs minta felé mutat, amelyben nem a termelőerők fejlesztése áll a középpontban.⁶ Összegezve, összhangban az ecuadori alkotmánnyal és a Sumak Kawsay eszmekörével, másmilyen mintát kínál az embernek a természethez és a gazdagodáshoz való viszonyára a fönnálló termelési mód keretében.

Az az utópia, hogy a kapitalizmust alá lehet vetni bármilyen – a maga mozgáspályájához képest – külső racionalitásnak, a XX. század folyamán mindvégig csalókának bizonyult. Míg a központban olyan jelenségek bon­takoztak ki, mint a fasizmus, a két világháború, a fegyverkezési verseny s az egyesült államokbeli fundamentalizmus, addig a periférián forradalmak és ellenforradalmak tették nyilvánvalóvá az alulfejlettség meghaladásának kényszerét. Ökológiai téren a közelmúltban rendezett nemzetközi fórumok tehetetlensége a világgazdasági nagyságok hajthatatlanságával szemben bebizonyította, mennyire erőtlen a környezetpusztítást a jelenkori állam­közi kapcsolatok keretében kordában tartani szándékozó akarat.

Belátva, hogy lehetetlenség valós kiutat találni bolygónk kritikus ökoló­giai helyzetéből a kapitalizmus keretében, a Yasuní ITT kezdeményezés eredménye, bármily dicséretes lenne is az, úgy tetszik, csupán annyira vinné, hogy az ecuadori kormány és nemzetközi közösség számára egyaránt funkcionálisan fölhasználható alibiként szolgáljon. Ez azt jelenti, hogy a javaslat ideológiai szerepének kell kompenzálnia azt a gazdasági áldozatot, amelyet megvalósítására fordítanának, mégpedig anélkül, hogy bármiféle fenyegetést jelentsen arra a logikára nézve, amelynek racionalitásába beillesztik. Más szóval, sikerének lehetősége potenciális lényegtelenségével áll arányban a nemzetközi tőke számára, oly módon, ahogy egy-egy vállalat például fát ültet, vagy meleg ruhát ajándékoz, hogy kedvező színben tűnjön föl, föloldozást nyerjen a természet és a munka kizsákmányolásáért, amit folytat. Ugyanakkor, ha azt nézzük, milyen merevség jellemzi az imperializmus gazdasági és ideológiai uralmi mintáját, valószínűtlennek látszik, hogy rést lehetne ütni rajta.

Ha magában vesszük, a Yasuní ITT kezdeményezés a gazdasági kiszipolyozás modelljének meghaladása irányába mutat, alárendelve a nemzetközi üzletmenetet az ecuadori nép vágyainak és szükségletei­nek a Sumak Kawsay jegyében. Történelmi távlatba helyezve, ennek az eszmekörnek a valóságba való átültetése azonos volna a gyarmati örökség fölszámolásával s a nemzetté válás beteljesítésével, de épp ez a szemszög tárja föl teljes terjedelmében a vele kapcsolatos nehézséget.

Kívülről nézve, az ökológia ügyével való nemzetközi szolidaritásra alapozódik, amely viszont korántsem azonosítható az alulfejlettség meghaladására való ösztönzéssel a tőkés termelési mód hegemóniá­jának viszonyai közepette. Belülről tekintve, az olajbevételek alapvető szerepe az állam költségvetése és társadalompolitikája megalapozásá­ban gátat emel minden alternatíva elé, amelyik föláldozná ezt a bevételt, ellenkezőleg, nyomást gyakorol az államra, hogy tegyen meg mindent a természeti erőforrások kiaknázásért. Ebben az értelemben az ökológiai kérdés, valamint a nemzetté válás kérdésének egybeesése, amely az őslakosoknak, parasztoknak és környezetvédőknek egy alternatív mo-dernitás jegyében megfogalmazott nemzeti terv körül való tömörülése eredményétől függ, egyidejűleg állítja szembe ezt a nagyívű társadalmi összefogást a nemzetközi tőke érdekeivel és az ecuadori államrezonnal.

Innen nézve, a Yasuní ITT kezdeményezés kísérletnek látszik arra, hogy megkerüljék a problémát az alapvető ellentmondás megoldása nélkül. Stratégia ez valamilyen nemzetközi szövetség kötésére ökológiai ügyben avégett, hogy a Sumak Kawsay mellé állítsák az ecuadori kor­mányzatot, kizárva a konfliktust az olajbevételek mással való helyettesí­tése körül. Még a javaslat sikere sem jelentené azt, amiként védelmezői is belátják, hogy a kormány változtatna az erőforrások kiaknázására irányuló politikáján más esetekben. Az, hogy lehetetlenség az ország összes természeti erőforrására kiterjeszteni egy olyan kezdeményezést, amelyik elvitatva az állam irányválasztását, alárendelné az exportüzletet a nemzeti terveknek, közös kihívást jelent a földrész valamennyi orszá­gának. Amennyiben ez a terv Ecuadorban olyan humanista eszmény hordozójaként vetődik föl, amely ellentétes a társadalmi viszonyok pia­cosításával, az ország dilemmája teljes súlyában bontakozik ki előttünk: a nemzetté válás problémájának, az ökológiai kérdésnek s a nem áru-jellegű emberi viszonyok eszmekörének konvergenciája megkérdőjelezi a földrész egészének civilizációs modelljét. Ebben az összefüggésben fölvetődik az a kérdés: hol a helye ennek az utópiának az imperializmus, a kapitalizmus és az osztályharcok világában?

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Outubro. Revista do Instituto de Estudios Socialistas. São Paulo, 2012, n^o 20, 93-109.

A cikk letölthető az argentin Herramienta folyóirat honlapjáról: http:// www.herramienta.com.ar/herramienta-web-8/ecologia-o-capitalismo-dilemas-de-la-revolucion-ciudadana-en-ecuador.

Jegyzetek

1 A Velasco Ibarra megítélése körüli viták áttekintéséhez lásd: Maiguhasca 1991.

2 Az ecuadori kőolajkincs az amazóniai régióban összpontosul, s kitermelése föl-becsülhetetlen természeti károkkal jár együtt. 1993-ban az amazóniai őslakosok és telepesek jogi úton követeléssel léptek föl a Chevron-Texaco, a térségben 28 éven át (1964 és 1992 között) tevékenykedő, vezető multinacionális vállalattal szemben. A bíróság előtt követelt kártérítés összege 27 milliárd dollárt tesz ki. Az ügy még mindig nem zárult le, de a némelyek által „az évszázad perének" nevezett eljárás fontos szerepet játszik az országban a környezeti kérdés jö­vőbeli politikai szerepére nézve (lásd: Acosta 2008a).

3 „Az új alkotmány leszögezi, hogy »a Fejlesztési Rend gazdasági, politikai, társa­dalmi-kulturális és környezeti rendszerek szervezett, fönntartható és dinamikus együttese, amely szavatolja a helyesen élni elvének megvalósítását; a helyesen élni elve megköveteli, hogy a személyek, közösségek, népek és nemzetiségek valóságosan élvezzék jogaikat és szabadságaikat, s felelősséget viseljenek különbözőségük tiszteletben tartásáért, valamint a természettel való harmo­nikus együttélésért«, s ily módon az életkörülmények változási folyamatának holisztikus, egységes-egész jellegét hangsúlyozza." (Benalcázar 2008)

4 „2006-ban a shuar nemzetiség megmozdulása a Condor-hegység északi ré­szén, a kichwa sarago közösségek paraszti rétegeinek mozgalma ugyanezen hegység déli részén, a Nangaritza folyó medencéjében, valamint a régió helyha­tóságai sikeresen megakadályozták a bányászati tevékenység kibontakozását azokban az övezetekben, ahol a tervezett külszíni fejtés terepét készültek kialakítani, egyebek közt Tundayme, Warints, San Carlos, Panantza környékén." (Guaranda Mendoza 2009)

5 A javaslat védelmezői attól félnek, hogy a kormány nem tesz kellő erőfeszítést e pénzforrás megszerzésére, s a kezdeményezés végül mint megvalósíthatatlan ad acta kerül (lásd: Acosta 2011).

6 Lásd erről: Gudynas 2010, 61-82.

Irodalomjegyzék

Acosta, Alberto 2006: Breve História Económica do Equador. Brasília, Funag.

Acosta, Alberto 2009a: La maldición de la abundancia. Quito, Abya Yala.

Acosta, Alberto (szerk.) 2009b: Análisis de coyuntura política, económica y social del Ecuador. http://www.fes-ecuador.org/media/pdf/coyuntura_2009.pdf. (Letöl­tés: 2010. augusztus 20.)

Acosta, Alberto 2010: La firma del fideicomiso para la la iniciativa Yasuní-ITT.

http://alainet,org. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Acosta, Alberto – Olivares, Susana – Villamar, David 2006: El aporte de las reme­sas a la economía ecuatoriana. La Insignia, 2006 (szeptember).

Báez, René (et al.) 1995: Ecuadorpasado y presente. Quito, Libresa.

Batista, Genaro 2011: Represión a los shuar. Memoria.

http://www.revistamemoria.com/noticia.php?id=79. (Letöltés: 2011. március 9.)

Correa, Rafael 2009: Ecuador: de Banana republic a la no república. Bogotá, Random House Mondadori.

Cueva, Augustín 1984: Ecuador: 1925-1975. In Casanova, Pablo G.: América Latina: historia de medio siglo. México, Siglo XXI.

Dávalos, Pablo 2008: Reflexiones sobre el sumak kawsay (el buen vivir) y las teorías del desarrollo. http://alainet.org/active/246178&lang=es. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Eguez, Alejandro 2011: Las remesas de emigrantes en Ecuador tras la dolar-ización. Observatorio de la Economia Latinoamericana. http://www.eumed.net/ cursecon/ecolat/ec/. (Letöltés: 2011. március 9.)

Guaranda Mendoza, Wilton 2009: Diagnostico legal de la minería en el Ecuador. Boletín da INREDH. http://www.inredh.org/index.php?option=com_content&view =article&id=242%3Adiagnostico-legal-de-la-mineria-en-el-ecuador&Iemid=126. (Letöltés: 2011. március 9.)

Gudynas, Eduardo 2010: Si eres tan progresista por qué destruyes la naturaleza? Neoextractismo, izquierda y alternativas. Debate, n. 79 (április), 61-82.

Hurtado, Osvaldo 1988: El poder político en el Ecuador. Quito, Letraviva.

Informe 2009: Informe apresentado em 2009 por orgazações indígenas perante a Comissão Interamericana de Direitos Humanos. http://alainet.org/images/ informe_pueblosindigenas.pdf. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Maiguhasca, Juan – North, Liisa 1991: Origenes y significado del Velasquismo: lucha de clases y participación política en el Ecuador, 1920-1972. In Quintero, Rafael (ed.): La Cuestión regional y el poder. Quito, Corporación Nacional.

Kérdés azonban, hogy az adott helyzetben is teljesülhetnek-e azok az oktatással szemben támasztott társadalmi elvárások, amelyek a modernizáció eszmevilágában gyökereztek. Képes-e az iskola az adott körülmények között is hathatósan közreműködni a társadalmi egyenlőt­lenségek csökkentésében? Vajon valóban kiegyenlítődnek az esélyek azáltal, hogy a felsőoktatás mindenki előtt nyitva áll? Hogyan, milyen anyagi forrásból és kinek a számára válhat lehetővé az egész életen át tartó tanulás, és ez milyen módon járul hozzá az egyén és a közösség jóllétéhez – hiszen korábban egy adott hivatás iránti elköteleződés volt az érték. Ezek és hasonló kérdések gyakran felmerülnek a gyakorló szakem­berek és a laikusok körében, nyílt vita azonban nem folyik róluk. Közben a legtöbb országban – így Magyarországon is – folyamatosan elhangzik, hogy az oktatás válságban van, és egymást érik az oktatási reformok. Írásomban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek a változtatások sehová sem vezetnek, mivel nem a valódi helyzet értékelésén, hanem elvont elméleti konstrukciókon, valamint az oktatástól független érdekeket tükröző, hamis megállapításokon alapulnak.

Az oktatás nemzetközi kutatásában, ahogy más kérdésekben is, a kisebbséghez tartoznak a valódi kritikai szellemiséget képviselő kutatók. Munkájuk Magyarországon szinte teljesen ismeretlen, holott a tanul­mányomban idézett szerzők művei közül jó néhány az interneten is, könyvtárakban is hozzáférhető. A témában talán legnagyobb tekintélynek örvendő brit szakemberek: Halsey, Brown és Lauder, akik mintegy más­fél évtizede foglalkoznak a globális korporatív gazdaság és az oktatás összefüggéseivel, az IQ-vitában tűntek fel az 1970-es évek elején. Az oktatás, a gazdaság és a társadalmi változások témáját két vastag kötet

(Halsey és mtsai. 1997; Lauder és mtsai. 2006) több mint száz tanulmá­nya dolgozza fel. Közös a két kötetben, hogy bevezető fejezetük Marx és Engels, Durkheim és Max Weber egy-egy írását tartalmazza. A szer­kesztők a 2006-os kötet előszavában fontosnak tartják leszögezni: „Az ő fogalmaik és intellektuális törekvéseik továbbra is nélkülözhetetlenek az oktatásszociológiában: az osztály, a kizsákmányolás, az imperializmus, a bizonyítványokért való versengés fogalmai állnak elemzésünk középpont­jában” (Lauder és mtsai. 2006, 63). A kötetekben szereplő tanulmányok arról tanúskodnak, hogy a felsorolt szerzők és fogalmak alkalmazása segítségünkre lehet az oktatás válságtüneteinek megértésében is.

Gazdaság és oktatás a II. világháború után

Halsey és munkatársai a (1997) az első tanulmánygyűjtemény beve­zetésében abból indulnak ki, hogy a globális gazdaság által teremtett társadalmi feltételek alapvetően különböznek a II. világháborút követő évtizedekéitől. A hatvanas-hetvenes években a nemzetállamok és in­tézményeik jóval jelentősebb hatást gyakoroltak polgáraik életére, mint ma – hívják fel a figyelmet. A történészek az 1945-1975 közötti három évtizedet gyakran említik úgy, mint egyfajta „aranykort”. A II. világháború utáni negyedszázadot a fejlett országokban korábban ismeretlen gaz­dasági és társadalmi fejlődés jellemezte, ez az időszak ténylegesen is a szociális piacgazdaság, az egyénközpontú fogyasztói társadalom létre­jöttének és működésének korszaka. A fejlett kapitalista országok össz­termelése 1973-ban 180%-kal nőtt 1950-hez képest. Ám a növekedés mértékénél nem kevésbé volt fontos – emelik ki az idézett szerzők – hogy a megtermelt jövedelemből minden társadalmi réteg részesült. Egyebek között a fizikai dolgozók bére is évenként 3,5%-kal gyarapodott. Ez azt jelentette, hogy a munkába lépő új nemzedékek lényegesen jobb anyagi helyzetből indultak, mint a szüleik. A XX. század harmadik negyedében a fejlett országok politikai döntéshozói mind a gazdaság, mind a szociális juttatások szintjén a prosperitás, a biztonság és az esély hármasságát képviselték – szögezi le a tanulmány.

A II. világháború utáni évtizedekben az oktatás kitüntetett helyet foglalt el a fejlett ipari országok belpolitikájában, mégpedig két fontos és empiri­kusan is igazolt tény alapján – írják Halsey és munkatársai (1997). Ekkor a gazdasági fejlődésnek még elengedhetetlen feltétele volt, hogy legyen megfelelő számú képzett, a feladathoz illeszkedő tudással rendelkező munkavállaló. A technika és a technológia folyamatos fejlődése miatt fontos volt, hogy megfelelő szaktudású emberek végezzék a feladatokat, hogy az összetettebb munkák a legrátermettebbek kezébe kerüljenek. A XX. század hatvanas-hetvenes éveiben még úgy tűnt, hogy az oktatás segítségével leépíthetők a társadalmi korlátok, a tanulás segítségével bárki, aki arra érdemes, elindulhat a társadalmi felemelkedés útján.

Az oktatás lehetőségeit bővíteni kellett, mert széles körben elfogadott nézet volt, hogy az alacsony szakképzettséget igénylő munka aránya fokozatosan csökkenni fog: ezeket a feladatokat mindinkább a gépek ve­szik át, az embereknek csak a kvalifikált munkát kell elvégezniük. Mind­ezeken túl az oktatást a demokrácia általános feltételének tekintették. A demokrácia és az oktatás szoros kapcsolatára vonatkozó megállapítás Dewey-től származik, aki úgy vélekedett, hogy a demokrácia több, mint politikai rendszer: az együttélés módja, közös szociális tapasztalat. Az az iskolafajta, amely a leginkább megfelelt ennek a közösségi létnek, az egységes állami iskola. A közösség által működtetett iskolarendszer többségében azonos tanterv alapján képezték a különböző társadalmi osztályba tartozó, vallású, nemű tanulókat, hogy valamennyien a részévé váljanak ennek a közös tapasztalatnak. A modernizációs értékek szem­szögéből – szögezik le a szerzők – az azonos tanterv alapján működő iskola szolgálja a társadalmi progressziót, mivel ez a legalkalmasabb, hogy csökkentse a származás és az etnikum következményeképpen kialakuló hátrányokat.

A növekvő állami támogatás mellett az ötvenes-hetvenes években a foglalkoztatás mennyiségi és minőségi bővülése felgyorsította az oktatási expanziót, amelynek hatására gyorsan nőtt a magasabb szintű iskolákba beiratkozók és az ott bizonyítványt szerzők száma. Halsey-ék adatai sze­rint 1938-ban az Egyesült Királyságban a 11-18 éves gyerekeknek még csak 8,4%-a járt iskolába, 1951-re azonban az arányuk 30%, 1968-ra pedig 38% lett. Ugyanebben az időszakban a háromszorosára, 69 000-ről 215 000-re nőtt a felsőoktatásban tanulók létszáma. Ez volt az oktatási expanzió első hulláma, amely a hetvenes évekig tartott. Némi időeltoló­dással hasonló folyamatok zajlottak le valamennyi fejlett országban, és a volt szocialista országokban is. Eric Hobsbawm hívja fel a figyelmet a felsőoktatás növekvő társadalmi súlyára: a „várossá” alakult egyetemek igencsak megnövekedett létszámú hallgatói és oktatói egyre fontosabb szerephez jutottak a politika alakításában (1998).

Fordulat a gazdaságban és az oktatási expanzió jellegében

Az expanzió második hulláma az 1970-től a második évezred kezdetéig terjedő időszakban zajlott, amikor a fejlett országokban a felsőoktatásban tanulók összlétszáma 2-4-szeresére, néhány országban pedig ennél is nagyobb arányban nőtt. Ez azt jelentette, hogy míg a hetvenes évek­ben egy adott korosztálynak mindössze 10-15%-a járt főiskolára, vagy egyetemre, arányuk a kilencvenes évek végére elérte az adott korosztály létszámának 40-50%-át. Az expanzió első hullámától eltérően azon­ban ebben az időszakban az oktatás állami támogatása folyamatosan csökkent. A forráskivonás elsősorban a felsőoktatás vonatkozásában volt tetten érhető, korlátozottabb mértékben azonban az oktatás többi szegmensére is kiterjedt: a 2000-es évek elején számos fejlett országban a nemzeti jövedelem arányában ugyanannyit költöttek oktatásra, mint a hetvenes évek derekán (Polonyi 2001). Az állami szerepvállalás az oktatásban azóta a legtöbb országban tovább csökkent.

Az expanzió és az állami források csökkenése részben az oka, részben a következménye, hogy az oktatás egyre kevésbé tudja teljesíteni korábbi feladatait, a mind anyagi, mind erkölcsi értelemben egyre gyengébb nem­zetállamok pedig nem tudnak gátat szabni a kedvezőtlen folyamatoknak.

Bár naponta hallhatjuk, hogy az oktatás nem felel meg kellőképpen a munkaerőpiac követelményeinek, a globalizált gazdaságban a kép­zettség és az iskolai végzettség egyre kisebb jelentőséggel bír a fog­lalkoztatásban. Az elmúlt évtizedekben a fejlett országokban nemcsak a munkahelyek száma lett jóval kisebb; az ipar, a mezőgazdaság, a közigazgatás leépülése miatt a foglalkozási paletta is összezsugorodott. A kilencvenes évek gazdasági fellendülése a korábbiaktól eltérően nem járt együtt új munkahelyek teremtésével, és nemcsak a munkahelyek, a választható pályák száma is radikálisan csökkent. Brown és Lauder (2003) Spanyolország példáját idézi, ahol a gazdaság 1970 és 1990 között 93%-kal nőtt, miközben a foglalkoztatottság mindössze 2%-kal. Az USA-ban és az Egyesült Királyságban ugyan viszonylag alacsony maradt a munkanélküliek aránya, csakhogy ennek a munkavállalók növekvő kiszolgáltatottsága, alacsony bérek és a részidőben foglalkoztatottak nagy száma volt az ára. Bár a Clinton-éra alatt többet költöttek oktatásra, átképzésre, mindez nem segített, mivel az állások száma folyamatosan csökkent és különösen nem növekedett megfelelő arányban a felsőfokú végzettséget igénylő munkahelyek aránya. Brown és Lauder (2003) adatai szerint az Egyesült Királyságban az egyetemi végzettséget igénylő állások aránya ugyan az elmúlt két évtizedben 10-ről 17%-ra nőtt, csak­hogy ezt jóval felülmúlta a diplomások számának erőteljes növekedése.

A munkahelyek száma amiatt csökkent jelentős mértékben, amit Brown és Lauder a munka „globális aukciójának” nevez (Brown, Lauder és Ashton 2011). A világ munkaerőpiacán állásokért versengők száma a kilencvenes évek óta a duplájára növekedett. A vámhatárok és kereske­delmi korlátok lebontása, a szállítás és kommunikáció kisebb költségei lehetővé tették, hogy a multinacionális korporációk oda vigyék a terme­lésüket, ahol alacsonyak a bérek, nincsenek vagy gyengék a szakszer­vezetek, nincsenek fizetett ünnepek és olcsó a lakhatás. Aronovitz és De Fazio (1997) már a kilencvenes évek végén úgy vélekedtek, hogy a „Nyugat nagy álma a felfelé mobilitásról meghalt, és itt az ideje a szép temetésnek”. A technológiai fejlesztés és a világméretű munkamegosz­tás folytán csökken a szakmai tudás és a képzett dolgozók iránti igény. A kutatók a foglalkozások „szakmátlanításának” (deskilling) nevezik ezt a jelenséget.

A foglalkozási paletta átalakulása, a munka távoli országokba telepí­tése különösen tragikus fejlemény a társadalmi hátrányok elszenvedőire nézve. Évtizedekkel ezelőtt a fejlett országokban a betanított és segéd­munkák jelentették azt a lépcsőfokot, amelynek segítségével az alacsony iskolázottságú réteg beléphetett az ipari társadalom munkaerőpiacára. Ma a fejlett országokban nemcsak jóval ritkább az ilyen jellegű munka, hanem rendkívül rosszul fizetett: a vendégmunkások milliói azért vállal­ják, mert a hazautalt pénz a szegény országokban többet ér, miközben ők maguk gyakran a minimálisra igyekeznek csökkenteni megélhetésük költségeit. A fejlett országokban ma sok százezer vendégmunkás alkalmi és tömegszállásokon él és évente legfeljebb egyszer vagy kétszer jut haza. (A világ egyik leggazdagabb és legdrágább országában, Norvégiá­ban például diszkréten egy Oslo környéki szigeten verik fel sátraikat a nyári idénymunkások, elrejtve a turisták és a középosztály szeme elől.)

Nem vált be az a remény sem, hogy a fejlett országok, mint az Egye­sült Államok vagy az Egyesült Királyság „mágnesországokká” változnak. A kifejezés azt a kétségkívül elitista reményt fejezi ki, hogy csak a nehéz fizikai munka költözik a világ távoli, olcsó munkaerőt kínáló országaiba, a szellemi alkotómunka továbbra is a fejlett régióban marad és felfelé „húzza” a gazdaságot – írja Brown és Lauder (2006). Az angol kormány a kilencvenes évek elején még úgy becsülte, hogy a diplomások aránya 50%-ra is nőhet a foglalkoztatottak körében, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. A rutinizálható szellemi munkát a „globális aukció” során ugyan­úgy a világ más tájaira vitték, mint a bányászatot, vagy a gépipart. Az egyetemet végzettek száma világszerte jelentősen gyarapodott az elmúlt évtizedekben, a kínai, indiai értelmiségiek mind árban, mind tudásban versenytársaivá váltak nyugati társaiknak (Brown és Lauder 2011). Az indiai programozó vagy rendszerszervező évi fizetése mindössze 4-5000 font, míg angol kollégája ugyanezt a munkát 31 000 fontért, a német 46 000 fontért végzi el. A Fülöp-szigeteken, vagy Vietnamban 47 dolgozót tudnak foglalkoztatni egy francia munkavállaló béréért – írja a szerzőpár. A munkáltatóknak ma már nem érdeke, hogy a pénzüket a kedvezőtlen társadalmi helyzetűek kiképzésére és munkába állítására költsék az anyaországban – egyébként az „anyaország” fogalma is megszűnőben van a globális gazdaság feltételei között -, miközben a világ másik szögletében igen kedvező feltételekkel találnak „kész” munkavállalókat. Lauder és Brown arra is rámutat, hogy míg a nemzetállamok korában a technológiai fejlődés valóban „maga után húzta” az ország gazdaságát, ma a „forradalmi” technológiát befogadó városok vagy régiók sem a fejlett, sem a fejlődő országokban nincsenek hatással a lakosság fenn­maradó részének körülményeire. Egyik példájuk az indiai Bangalore, az elektronikai ipar egyik fontos központja, amely az országon belül elszi­getelt enklávé maradt. Maga a város modern, de körülötte változatlan az évszázados szegénység. Ha nem is ilyen drámai, de hasonló helyzet alakult ki az Egyesült Államokban a híres Szilikon-völgyben, ahol a szer­zők adatai szerint a felső 20% jövedelme 1991-1997 között jelentősen nőtt, a legalsó 20%-é viszont 8%-kal csökkent (Brown és Lauder 2003).

A kétezres évek derekán megfigyelt negatív folyamatok a mai válság során még határozottabbá váltak. Ma az Európai Unió egyik legnagyobb problémája az ifjúsági munkanélküliség, amely a periféria komoly gaz­dasági nehézségekkel küzdő országaiban soha nem látott szintet ért el. Az Európai Unió 2012. szeptemberi jelentésében (EU 2012) szerepel, hogy a 15-24 éves korosztálynak csaknem a negyede munkanélküli, arányuk Spanyolországban és Görögországban meghaladja az 50%-ot. Mindenütt növekszik a diplomás munkanélküliség is, illetve egyre gyako­ribbá válik, hogy a fiatal diplomások jóval alacsonyabb szakképzettséget igénylő munkát végeznek – többnyire egy gazdagabb országban -, mint a sajátjuk.

Oktatásevangélium

Miközben adatok sokasága támasztja alá, hogy a tanultság, a magasabb iskolai végzettség a fent idézett feltételek miatt egyre kevésbé járul hozzá az egyének és a közösségek boldogulásához, mindez egyáltalán nem tükröződik a meghatározó kormányközi szervezetek és a kormányok politikájában. Éppen ellenkezőleg. Grubb és Lazerson (2006) amerikai kutatók oktatásevangéliumként emlegetik a világ számos országában lezajlott, az oktatás mindenhatóságát hangoztató kampányt. Bár az isko­laügy kérdésének előtérbe kerülése évtizedekkel ezelőtt valódi kritikákból indult ki, az elmúlt évtizedekben már irracionális reményeket, hamis illúziókat táplált az oktatási reform és expanzió várható hatásaival kap­csolatban. Az oktatásnak a társadalmi problémák megoldásában játszott kulcsszerepét hangsúlyozó megállapítások kiürültek, hitbeli kérdésekké, megkérdőjelezhetetlen jelszavakká silányodtak. Az „evangélium” lénye­gében az egész világot bejárta Ausztráliától Kelet-Ázsiáig.

Grubb és Lazerson az oktatásevangélium előnyei közé sorolja, hogy növelte a tanulás jelentőségét a döntéshozók és a közvélemény szemében, ám a brit kutatókhoz hasonlóan súlyos ellentmondásokra is felhívják a figyelmet. Álláspontjuk szerint az oktatási evangélium szerepet játszott a tanulás szinte minden fajtájának átértékelődésében. A szak­munka tanulása, a tanoncság elvesztette a presztízsét, áthidalhatatlan szakadék keletkezett a szakmatanulás és az „akadémiai” tanulás között. A felsőoktatás felé vezető középiskolákban rendkívüli verseny alakult ki a tanulók között, amelynek lényegében egyetlen célja a felsőoktatásba való bejutás, a tanulás tartalma, a hosszabb távú célok háttérbe szorultak. Az „evangélium” szerepet játszott a felsőoktatás expanziójában is, csakhogy az expanzió nemcsak bővülést, hanem a minőség egyenetlenné válását is jelentette. Világszerte – így az Egyesült Államokban is – különböző szintű és minőségű intézmények jöttek létre, hogy kielégítsék a „diplo­maéhséget”. A legtöbb országban gomba módra szaporodtak a diplo­magyárak a szegényebb réteg kiszolgálására, ezekben azonban jóval alacsonyabb szintű az oktatás, magasabb a lemorzsolódás. A nagyszá­mú, gyakran intenzív távoktatással is foglalkozó intézményben szerzett végzettség valójában nem segít hozzá a jó állások megszerzéséhez.

A Grubb és Lazerson által bírált másik, az „evangéliummal” szorosan összefüggő jelenség az egyre specifikusabb szakok, szakmák széles körű térhódítása, az elméleti, hosszabb távra szóló ismeretek háttérbe szorulása az oktatás magasabb szintjein. Magyarországon is jól ismertek a viták azzal kapcsolatban, hogy valójában milyen jellegű ismeretekre volna szüksége a fiataloknak, mennyire kell a képzésnek a munkaerő­piac igényeihez alkalmazkodnia. Csakhogy nem mindegy, milyen a munkakínálat maga: aktuálisan a szakterületek, ágazatok, munkafajták állandó és gyors változásáról van szó. A szerzőpár érvelése szerint a gyorsan változó munkaerőpiachoz valójában akkor tudnának megfelelően alkalmazkodni a munkába lépők, ha általánosabb szintű, konvertálható tudáshoz jutnának. Csakhogy a munkáltatók nyomása arra kényszeríti az oktatási intézményeket, hogy a pillanatnyi igényeknek tegyenek eleget. A partikuláris tudás nem lesz átvihető a következő munkaterületre: vagyis az „evangélium” állandóan ismétlődő panasza, hogy a munkaerőpiacon nem lehet megfelelő szakképzettségű munkavállalót találni, önmagát gerjesztő probléma. A tanulás-tudás haszonelvű megközelítése – hívja fel a figyelmet Grubb és Lazerson – mindezeken túl azzal a veszéllyel is jár, hogy az oktatás számos egyéb célja – erkölcsi és állampolgári értékek és tudás elsajátítása, a műveltség gyarapítása – háttérbe szorul.

Az oktatásevangélium azért látszik hitelesnek és elfogadhatónak, mert a retorika szintjén teljes összhangban van az oktatás modernizációs felfogásával: nem kétséges, hogy az oktatási expanzió évtizedeken át hatékonyan segítette elő az egyéni és társadalmi felemelkedést. Mégis meglepő, hogy a szakértők és a közvélemény nagy része számára nem vált világossá, hogy a globális gazdaság feltételei között a helyzet meg­változott. Sokan fenntartás nélkül elhitték a nyilvánvaló képtelenséget: a diplomaszerzés lehetőségeinek korlátlan kiterjesztése a tömegek felemelkedését jelenti. Még a szakértők egy jelentős hányada sem volt hajlandó elfogadni a triviális tényt, hogy a felsőoktatás kapuinak szélesre nyitása nem segítheti a bejutókat olyan társadalmi előnyökhöz, mint ame­lyekre évtizedekkel korábban a továbbtanuló 10-15% szert tett. Halsey és munkatársai (1997) idézett írásukban a diplomák inflációjaként említik a jelenséget.¹ Brown meglehetős tömörséggel fogalmazza meg Az esély csapdája című tanulmányában (2003): nem kínálhatjuk fel mindenkinek azt, amivel a győzteseket kecsegtetjük – hiszen akkor mit ér a győzelem? A mindenkit befogadó iskola által nyújtott bizonyítvány valójában nem sokat ér, komoly társadalmi előnyökhöz a szelektív, exkluzív oktatási formák juttatnak. Az oktatásban így kialakult verseny valójában éppen­séggel nem csökkenti, hanem növeli az egyenlőtlenségeket – hívja fel a figyelmet Brown és Lauder (2006). A foglalkozási elit is globalizálódik, tagjai a nemzetközi reputációval rendelkező, főleg angol és amerikai egyetemekről kerülnek ki. Az iskola szelektivitása valójában nem szűnt meg, csak rejtettebbé, áttekinthetetlenebbé változott.

A jelenlegi feltételek között a középosztály „az esély csapdájának” foglya lett (Brown 2006). Hiába válnak egyre kétségesebbé a bizonyít­vány nyújtotta előnyök, az, aki egyáltalán nem szerez diplomát, biztos vesztésre van ítélve: a felsőfokú végzettség alapkövetelmény lett olyan munkakörök sokaságában is, amelyek nem igényelnek különleges kép­zettséget. Aki boldogulni akar, nem tehet mást: megpróbálkozik a felső­oktatással. A „diplomaláz”, a bizonyítványszerzésre irányuló kíméletlen küzdelem jellegzetes következménye az esély csapdájának. Egyebek között ez a háttere a felsőoktatás gyors expanziójának, a magán- és egyházi intézmények szaporodásának: az oktatás szolgáltatás, a diploma pedig üzleti termék lett. Nem meglepő, hogy diákokat egyre kevésbé érdekli a tudás, ténylegesen a „papír” az, ami igazán hasznosítható. Ko­rábban – írja Brown – az oktatás célja az volt, hogy megtanuljuk, hogyan végezzünk el egy meghatározott munkát, ma pedig az, hogy a munkát megszerezzük – függetlenül attól, értünk-e hozzá, vagy nem.

A csapdahelyzetet még fojtogatóbbá teszi, hogy a „fehérgalléros” fog­lalkozás nyújtotta előnyök összezsugorodtak. A globális kapitalizmusban ritkaság a hosszú távra szóló munka. Nemcsak a foglalkozások változtak meg, hanem a munkanélküliség jelentése és tartóssága is. A részleges vagy állandó munkanélküliség, amely korábban csak a nagy világválsá­gok idején volt jellemző, sokak létformája lett. Azok, akik a statisztikában foglalkoztatottként szerepelnek, gyakran csak alkalmi munkát végeznek vagy részmunkaidőben dolgoznak, arányuk az elmúlt 15 évben a fejlett országokban drámaian nőtt. A rugalmas foglalkoztatottság valójában nagyfokú kiszolgáltatottságot jelent, ez azonnal nyilvánvalóvá válik, amikor bármilyen okból lelassul a gazdaság működése. A létbizony­talanság „demokratizálódott”: ma már nemcsak a fizikai munkásokra, alacsony szakképzettségűekre vonatkozik. Még a foglalkozási hierarchia viszonylag magas grádicsait elérők is kénytelenek folyamatosan küzdeni az állásuk megtartásáért. Ezzel függ össze a végtelenbe nyúló mun­kaidő, valamint az, hogy minimálisra csökkent a valamikor különleges privilégiumnak számító szabadidő – fejtegeti idézett munkájában Brown. Álláspontja szerint az elmúlt 30 év jobboldali politikája más tekintetben is jelentősen hozzájárult a korábban a nemzetállamok politikai környe­zetében még kulcsszerepet játszó középosztály eróziójához: az elmúlt évtizedekben a korábbinál jóval nagyobb különbségek alakultak ki a jövedelmekben. 1980-ban a gazdasági vezetők keresete az iskolában tanító pedagógusok jövedelmének 38-szorosa, a gyári munkásokénak 42-szerese volt. 10 évvel később mindkét arány megduplázódott, majd a következő másfél évtizedben (a tanulmány 2004-ben készült) a sokszo­rosára nőtt: 2004-ben ugyanezek az arányok már 500:1, illetve 1200:1. A durva osztálypolitika alaposan átrajzolta az Egyesült Királyság szo­ciális térképét. A tanulás és diploma nyújtotta előnyöknél már jóval na­gyobbak azok, amelyeket a foglalkozási hierarchia magasabb szintjére jutással lehet elérni, a mai globális gazdaságban „a nyertes mindent visz” elve érvényesül (Brown és Lauder 2011). Ilyen feltételek között -hívják fel a figyelmet az idézett szerzők – változott az előnyös társadalmi pozíció átörökítésének stratégiája is. A korábbi évtizedekben ennek egyik leghatékonyabb módja a gyerekek taníttatása volt, ma már azon­ban nem ez a helyzet. Bár az iskolai végzettség bizonyos fajtái továbbra is anyagi és kulturális előnyök forrásai, növekszik az ezzel kapcsolatos kiszámíthatatlanság. A kedvező társadalmi helyzet továbbörökítését ezért ma már nem a jó szakmához, foglalkozáshoz való juttatástól vár­ják a középosztálybeli szülők, hanem – akik tehetik – taníttatás helyett pénzt és vagyont igyekeznek a gyerekeikre hagyni. Ezzel függ össze, hogy mind több országban alakul ki nyomás az örökösödési adók eltör­lésére. A kevésbé tehetőseknek pedig a korábbinál jóval kisebb esélye van a társadalmi felemelkedésre, egyre áthidalhatatlanabb a szakadék a társadalmi csoportok között.

Brownék helyzetelemzését nagymértékben alátámasztotta a 2008-as gazdasági válság, amelynek során sok tízezer magas jövedelmű banki és pénzügyi szakember került az utcára néhány hét alatt. Azzal a véleményükkel is egyet kell értenünk, hogy ez a helyzet nemcsak a felsőoktatásra van hatással, hanem a gyerekek felnevelkedésének egész folyamatára. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink boldoguljanak az életben, kénytelenek vagyunk kicsi kortól versenyeztetni őket. Szinte pólyás koruktól teljesítménymérések tárgyai, késői húszas éveikben pedig még az iskolapadban ülnek. „Ez a folyamatos ellenőrzés nemigen ad teret a gyerekek kreativitásának, szabadságának vagy egyéni kife­jezésmódjának” – állapítja meg Brown (2003, 393). Az oktatás nyújtotta előnyök csökkenése lecsapódik a diákok motiválatlanságában, az iskolai fegyelem felbomlásában is.

Az a tény, hogy az oktatás már nem teremti meg a társadalmi mobilitás valódi lehetőségeit, nemcsak egyének vagy egyes társadalmi csopor­tok problémája, hanem feszültséget teremt a fejlett országok politikai rendszerei és a demokrácia között – emeli ki Brown és Lauder (2006). Szűkülnek az egyén választási lehetőségei, sérül a modernizáció és a demokrácia egyik legnagyobb vívmányának tekintett meritokrácia elve: a társadalmi előrejutás egyre kevésbé függ az érdemektől, az erőfeszí­téstől és a képességektől, ismételten a vagyon és a családi háttér alakítja a boldogulás útjait.

A politikai és gazdasági elit tagjainak nyilvánvalóan nem érdekük, hogy szembeszálljanak a demokrácia nemzeti és a globális intézményekben is észlelhető deficitjével, a fejlett világban is egyre inkább jelen lévő szegénységgel, az erősödő egyenlőtlenséggel. Többek között ebből fakad az oktatási evangélium vonzereje: pártolói úgy állítják be, mintha a növekvő társadalmi igazságtalanság és nyomor megszüntethető len­ne, ha „javulna az oktatás színvonala”. Az oktatás azonban a társadalmi feltételekbe ágyazott: nincs a földön olyan iskolarendszer, amely képes volna ellensúlyozni a társadalmi különbségeket folyamatosan növelő gazdasági folyamatokat. Az oktatás permanens válsága pedig valójában annak köszönhető, hogy az iskolával szemben támasztott elvárások tel­jesíthetetlenek, irreális társadalomképen és az oktatás lehetőségeinek tendenciózusan eltúlzott elképzelésén alapulnak.

Az OECD és az oktatás

Az oktatás helyzetét meghatározó lényeges körülmények közé tarto­zik, hogy a fontosabb kérdésekben mind a helyzetértékelés, mind a döntéshozatal kikerült a valósággal kapcsolatot tartó, a választók által elszámoltatható politikusok hatóköréből. A nagy pénzügyi szervezetek, az IMF vagy a Világbank uniformizált gazdasági reformjait – amelyek nemegyszer az azokat alkalmazó országok helyzetének romlásához ve­zettek – gyakran érték bírálatok. Jóval kevésbé kritikus (és nem is igazán tájékozott) a közvélemény azzal kapcsolatban, hogy a világ számos or­szágának oktatásügyét egy IGO (intergovernmental organization, vagyis kormányok feletti szervezet), az OECD vezényli, részben közvetlenül, részben azáltal, hogy jelentős hatást gyakorol az Európai Unióra és az ENSZ oktatással foglalkozó grémiumaira is.

Arról is kevesen tudnak, hogy valójában mi ez a szervezet. A betűszó jelentése nem sokat mond: Organization for Economic Cooperation and Development, azaz Szervezet a Gazdasági Együttműködésért és a Fejlődésért. A honlapon található hitvallás szerint az OECD az embe­riség üdvén munkálkodó, független, a vitákat bátorító, a konvencionális igazságokat kétségbe vonó szervezet. Némi gyanút ébreszthet, hogy az „emberiség üdve” túlságosan is elvont fogalom; a valóságban legfeljebb egy felsőbbrendű lénytől várható el, hogy önzetlenül tevékenykedjen ilyen magasztos cél érdekében. Rizv és Lingard ausztrál kutatóknak az OECD-ről írott tanulmánya (2006) éppen az OECD „hibrid” szerepére hívja fel a figyelmet: nem lehet pontosan tudni, hogy ez a szervezet tulajdonképpen „think tank”, politikacsináló fórum, kutatóintézet vagy mindegyik ezek közül. Az OECD egy 1961-ben a Nyugat-Európa gazdasági újjáépítését elősegítő Marshall-terv végrehajtását ellenőrző, az USA által működte­tett szervezetből, az OEEC-ből (Organization for European Economic Cooperation) jött létre. Ma is jelentős benne az amerikai befolyás, költ­ségvetésének 25%-át az USA kormánya biztosítja. A kilencvenes évekig a szervezeten belül gyakran dúltak viták a szociális intézményrendszer működését fontosnak tartó európai országok és az USA szakértői között. Ám az elmúlt évtizedben – írja idézett tanulmányában Rizv és Lingard -az OECD büszke, „vitafórumként” való önmeghatározása egyre kevésbé fedi a valóságot. Az OECD politikai állásfoglalásai határozottan az USA neoliberális modellje felé mozdultak el.

Az, ahogyan az OECD mind nagyobb befolyásra tart igényt az egyes államok oktatáspolitikájában, világosan jelzi a szervezet működésében bekövetkezett elvi fordulatot – hangsúlyozzák a szerzők. 2002 előtt nem foglalkoztak kiemelten az oktatás kérdéseivel, és ha igen, akkor jóval komplexebb szempontok alapján, figyelembe véve az államok sajá­tosságait. Az oktatási igazgatóság csak 2002-ben jött létre. Az OECD szakértői ekkor csatlakoztak az oktatási evangéliumhoz, kijelentve, hogy „a társadalom legfontosabb beruházása a népesség oktatása”, valamint deklarálták, hogy részt kívánnak venni a nemzetközi mérések lebonyo­lításában és a nemzeti oktatáspolitikák alakításában – olvashatjuk Rizv és Lingard idézett tanulmányában (2006).

Az OECD „konszenzusépítést”, „társas nyomást” és egyéb marke­tingeszközöket alkalmaz annak érdekében, hogy álláspontját elfogad­tassa a tagországokkal, és ebben jelentős sikereket ért el. Meglepő módon a befolyása annak ellenére nőtt meg az elmúlt évtizedben, hogy sem anyagi, sem törvényi eszközökkel nem rendelkezik. A már idézett kapcsolatrendszeren túl az oktatással kapcsolatos jelentések, valamint a globálisan alkalmazott PISA-projekt segítségével gyakorol jelentős befolyást a világ oktatásügyére. Hitelét azzal is igyekszik alátámasztani, hogy elemzései a szakértők szerint „objektív tényeken”: felméréseken és adatokon alapulnak. Csakhogy ez az állítás agyaglábakon áll. A társa­dalmi problémák vizsgálata sohasem vezet el cáfolhatatlan „tényekhez”. Már a kérdések megfogalmazása is meghatározott ideológiák mentén történik; ugyanez vonatkozik a módszertanra, de különösképp az interp­retációra. Nézzük például az OECD talán legnagyobb hatású akcióját, a PISA-felmérést: hogyan is állunk a tényekkel? A minden országban ugyanazt a feladatcsoportot alkalmazó vizsgálat szükségképpen abból indul ki, hogy a feladatmegoldó képesség bizonyos fajtái függetlenek a kultúrától, tehát univerzálisak. Csakhogy az intelligenciamérések több mint százéves története ennek éppen az ellenkezőjét igazolta. A PISA­–felmérések másik fontos ideológiai előfeltevése, hogy a világ országaiban működő oktatási rendszerek működése egyetlenegy adatfajta, a diákok meghatározott területeken nyújtott teljesítménye alapján összemérhető – ez is több vonatkozásban kétséges és vitatható. Az „objektív tényekre” való hivatkozás valójában kirekeszti a diskurzusból az előfeltevések és ideológiai elkötelezettségek vizsgálatát, egyáltalán: a vita lehetőségét.

A megállíthatatlanul burjánzó egyéb teljesítménymérések egyolda­lúságára és kockázataira már sokan felhívták a figyelmet – külföldön. Magyarországon lényegében nincs visszhangja a tesztelést világszerte kísérő – igaz, a kormányokra csekély hatást gyakorló – bírálatoknak. A PISA-felmérés több országban, például Németországban igen heves vitákat gerjesztett, ezeknek azonban nemhogy visszhangja nem volt itthon, de a közönség nem is szerzett róluk tudomást. Holott ilyen fontos kérdésben ugyancsak a demokratikus minimumfeltételek közé tartozna az ellenvélemények és kétségek ismerete, sőt mérlegelése. A tájékozó­dásra megvan a lehetőség: Joachim Wuttke, német kutató igen alapos bibliográfiát állított össze a PISA (PISA and Co) és általában a tesztelés angol és német nyelvű kritikai irodalmából (2013). A listába szedett szép számú szakember többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a teszt­gyártás hatalmas és igen jövedelmező iparág lett, haszonélvezői pedig megfelelő gazdasági és politikai befolyással bírnak a kormányokra annak érdekében, hogy sem a tesztelés mint módszer, sem maguk a tesztek ne legyenek bírálatok tárgyai (Sachs 1999; Salzmann és Lowell 2008).

Az OECD különféle tevékenységei egyértelműen arra irányulnak, hogy a szervezet a nemzetállamokon felülemelkedve maga jelölje ki az oktatás általános céljait és az oktatáspolitika kereteit. Rizv és Lingard arra hívja fel a figyelmet, hogy az OECD szakértői több csatornán is szorgalmazzák a minél szélesebb körű privatizációt az oktatáson belül. Miközben számos ponton bírálható a Fidesz-kormány felemás iskolaállamosítási politikája, arra is érdemes felfigyelni, hogy a „helyi igények fontossága”, az „intéz­ményi autonómia” hangsúlyozása az OECD részéről gyakran csupán előkészítője a sugalmazásnak, hogy a magántulajdon a legmegfelelőbb forma az intézmények működtetésére – olvashatjuk az idézett szerzőpár tanulmányában. Az oktatási intézményeknek az OECD által sugalmazott privatizációját többféle módon lehet elérni: a tulajdonjog átadásával, vagy úgy is, hogy a magánintézmények állami támogatását növelik – ahogy ez az Egyesült Államokban történik, amikor az állami iskolákat úgynevezett charter-iskolákká alakítják át. ²

Bár a hazai közvéleményt az ellenkezőjéről igyekeztek meggyőzni, a szülői befolyásnak az OECD által szintén erősen szorgalmazott növelése is a magánosítás irányában mozdítja el az intézményeket. Ha az iskolák növekvő mértékben függnek a szülőktől, akkor elsősorban a család tehe-tőssége alakítja a gyerekek előmenetelét, nem pedig az ő képességeik és erőfeszítéseik – hívja fel a figyelmet Brown (1997).

Ami a felnőttek oktatását, az egész életen át tartó tanulást illeti, Rizv és Lingard idézett tanulmányában kiemeli, hogy a tanulásnak az OECD által támogatott célja kizárólag a munkaerőpiac, a gazdaság közvetlen szolgálata, szóba sem kerülnek más értékek, mint az egyenlőtlenségek csökkentése vagy a műveltség terjesztése. Másrészt az élethosszig tartó tanulás, a munkaerőpiachoz való feltétel nélküli alkalmazkodás az OECD filozófiája alapján az egyének kötelessége és felelőssége, ők viselik a költségeket is – tetemes hasznot hajtva a szintén egyre koncentráltabban működő képzés és továbbképzés piacának.

Az oktatás mint piaci szolgáltatás

A magyar miniszterelnök, Orbán Viktor víziója az önfenntartó felsőoktatás­ról valójában az OECD imént idézett álláspontjára rímel, amely az egyének ügyévé kívánja tenni a tanulást, és teljességgel figyelmen kívül hagyja a „tanult emberfők” képzéséhez fűződő közösségi érdekeket. Az állami források apadása a felsőoktatás finanszírozásában kedvező lehetőséget kínál az üzleti világ számára, hogy a befolyását kiterjessze erre a területre is. G. Roosevelt (2006) arra hívja fel a figyelmet, hogy a multinacionális vál­lalatok, pénzügyi támogatásuk révén, mind jelentősebb befolyásra tesznek szert a hagyományos amerikai elit egyetemeken, mint a Harvard, a Berke­ley, vagy a Brown. A lakosság nem is sejti, hogy a gazdasági nagyvállalatok intenzíven alakítják az egyetemi kutatóintézetek munkáját, az egyetem vezetésében részt vevő gazdasági bizottság révén képesek beültetni a saját embereiket – írja a szerző. Mindennek az a következménye, hogy az oktatás egyre inkább a korporációs érdekek kiszolgálójává válik, sérül a kutatási szabadság, és tág tere nyílik az eredmények manipulálásának. Az utóbbi a közelmúltban többek között a gyógyszeripar környékén oko­zott hangos (ám korlátozott eredménnyel járó) botrányokat. Az USA-beli kutatók aggodalommal szemlélik, hogy az egyetemekről eltűnt a korábban jellemző társadalomkritikai hangnem, az oktatásban egyre nagyobb teret nyer a piaci fundamentalizmus értékeinek kizárólagossága. Az egyetemi vezetők pedig mindinkább úgy viselkednek, mint a vállalatvezetők, a profit lényegesen fontosabb a számukra, mint a színvonal.

A felsőoktatás az Egyesült Államokban (is) jól fizető üzletté változott: az elmúlt évtizedben egyre több magánfőiskola nyílt. Az oktatásnak ez volt az egyetlen olyan szektora, amely az elmúlt években bővült – írja Roosevelt idézett tanulmányában (2006). Megállapításai alátámasztják Grubb és Lazerson aggodalmát: a magánfőiskolák vállalásuk szerint nem tudást nyújtanak, hanem a „karrierre készítenek fel”: folyamato­san tartják a kapcsolatot a foglalkoztatókkal, és az ő szájuk íze szerint alakítják a tantervet. A for-profit főiskolák az USA-ban olcsóbbak, mint a non-profit alapon működők, mivel „megtakarítják” az állandó tanárok fizetését, a könyvtárt, a kollégiumot és a sportpályát. A költségek csök­kenthetők a tanterv egyszerűsítésével és a távoktatás megszervezésével is, amely több szakértő véleménye szerint elsősorban profitszerzésre, és nem a tudás szerzésére alkalmas. A közismereti tárgyak oktatására sajátos módszereket találnak, például a Roosevelt által példaként em­lített Phoenixi Egyetem filozófiakurzusán a hallgatók hangfelvételek és néhány külső előadás segítségével ismerkednek a gondolkodástörténet nagyjaival, anélkül, hogy egyetlen sort is olvasnának a neves filozófusok műveiből. Mind kevesebb hallgató foglalkozik humán tudományokkal, irodalommal, idegen nyelvekkel, helyüket az üzleti és az informatikai tanulmányok foglalják el.

Igen jó üzletté változott a felsőoktatás értékesítése a globális piacon is, amelyből különösen az angol nyelvű országok profitálnak. A www. szemeszter 2010-es írásában szereplő adat szerint például a 22 millió lakosú Ausztráliában az 1 millió egyetemi hallgató egynegyede volt kül­földi, teljes tandíjat fizető hallgató. Arányuk 1992-ben még csak 9% volt. Szingapúrban is évente 10-20%-kal nő a kínai diákok száma.

A piac a közoktatásban

Úgy tűnhet, hogy a piaci mechanizmusok térhódítása elsősorban a felsőoktatásra vonatkozik, de egyáltalán nem ez a helyzet. Az egyik kulcsfogalom az iskolák elszámoltathatósága, amely a „hozzáadott érték” segítségével történik. A módszer látszólag tökéletesen tudományos: a hozzáadott érték az iskolába járó tanulók tesztekben nyújtott teljesít­ményének javulása. Okkal gyanítható, hogy egy iskola működésének megítélése nem történhet egy szintén sok módszertani kérdést felvető mennyiségi mérték alapján, de nézzük meg, hogyan működik mindez a gyakorlatban.

G. W. Bush „no child left behind”, a szakirodalomban NCLB gyanánt emlegetett programja az álságos retorika kiváló példája. Steinberg és Kincheloe, a gazdasági korporációk hatalmának kemény bírálói arra hívják fel a figyelmet, hogy a látszólag a társadalmi egyenlőség ér­dekében megvalósított iskolareform valójában nem a szegényebbek felzárkóztatását, hanem az állami iskolarendszer meggyengítését, a rejtett privatizációt szolgálja (2006). A konzervatív Heritage Alapítvány és Karl Rove, Bush tanácsadója által támogatott program az iskolák értékelésénél pontosan ezt, a „hozzáadott értéket” tekinti alapnak. Ez a kritérium azonban homályos, értelmezhetetlen és számtalan visszaélésre ad alkalmat. A tesztvizsgálatok, mint a PISA kapcsán már utaltam rá, sok módszertani kérdést vetnek fel. Nincs pontos tudományos kritériuma, hogy milyen téren mennyit kell fejlődnie egy gyereknek, és az is nyilván­való, hogy a hátrányos helyzetű, szegény környezetben élő gyerekek teljesítménye általában kevésbé és lassabban javul, mint a középosztály jómódú gyerekeié. Nem meglepő, hogy Steinberg és Kincheloe adatai szerint az iskolák háromnegyede nem tudott megfelelni az így kialakított kritériumoknak. Csakhogy azokat az iskolákat, amelyek tartósan nem tel­jesítik a feltételeket, bezárják, a helyükön pedig magániskolák létesülnek. Ez utóbbiak hasonló politikát folytatnak, mint a magánfőiskolák: megha­tározott időre szerződnek a tanárokkal, nem engedik, hogy az intézmé­nyekben szakszervezet működjön, ingyenes túlórákat követelnek stb., így a költségeiket lényegesen csökkenteni tudják. A Heritage Alapítvány által nyilvánosságra hozott állásfoglalás szerint (No Excuses: Lessons from 21 High Performing, High Poverty Schools – Nincs felmentés: 21 magasan teljesítő, nagyon szegény iskola üzenete) nem a szegénység hátráltatja a gyerekeket az iskolai tanulásban. A tanulmány a hátrányos helyzetűekre hárítja a felelősséget az őket sújtó nehézségekért, állást foglal amellett, hogy az alacsony jövedelem oka elsősorban a szegények erkölcsi és intellektuális gyengesége. Lubiensky és munkatársai (2008) kutatási eredményei azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy az állami és a privát iskolákba járó gyerekek teljesítményében kimutatható különbség a szociális különbségeknek tulajdonítható. Az állami iskolákba jóval több olyan gyerek jár, akik hátránnyal indulnak, mivel szegény sorsú etnikai ki­sebbséghez tartoznak vagy a családban nem angolul beszélnek. Berliner (2006), aki három átfogó kutatásban vett részt az iskolai eredményesség­gel kapcsolatban, adatok sorával támasztja alá, hogy a szegénységben élő gyerekek iskolai teljesítménye statisztikai léptékben nem javul, amíg nem válik kedvezőbbé a családjuk anyagi helyzete.

Az amerikai pedagógusokat és szervezeteiket elkeseredéssel tölti el, hogy a charter-iskolák száma megállíthatatlanul nő, van, ahol már az intézmények 30%-a ilyen alapon működik. Csalódással vették tudomásul, hogy Obama adminisztrációja teljes mértékben támogatja a Bush és szakértői által formált oktatáspolitikát. Bár a magániskolák védelmezői a piac – már a gazdaságban is demagógiának bizonyult – szabályozó ere­jére hivatkoznak, a valóságban a korporatív hatalom azon törekvéséről van szó, hogy az oktatásra fordított állami költségvetés mind nagyobb részét csatornázza át saját intézményrendszerébe: a magánosított isko­lák az államiakhoz hasonlóan megkapják az egy-egy tanulóra fordítható állami támogatást. Az államnak azért érdeke az iskolák magánosítása, mert a magánintézmények nem elszámoltathatók, jóval kevésbé ellen­őrizhetők, így az oktatással kapcsolatos felelősség áthárítható. Ezenkívül a magánosítás gyengíti a munkavállalók érdekeit a hatalommal szemben képviselő szakmai szervezeteket.

Összegzés

Az oktatás, a gazdaság és a globalizáció összefüggéseivel foglalkozó kritikai irodalom megismerése arról győz meg, hogy a mai körülmények között a közoktatás nem működhet úgy, mint a modernizáció korábbi idő­szakaiban, a nemzetállamok korában. Sajnálatos volna ugyanakkor, ha bárki arra a következtetésre jutna, hogy a közoktatás részleges, vagy tel­jes „elhagyása” lenne a megoldás. Ez utóbbi egyébként sajnálatosan fe­nyegető veszély, a tanulmányban vázlatosan ismertetett körülmények egy lehetséges következménye: a neoliberális vagy neokonzervatív tábor – a globális korporációk szószólói – minden fronton támadják az állam által fenntartott közintézményeket, „az adófizetők pénzének pazaralásáról”, a hátrányos helyzetű gyerekek született intellektuális deficitjéről beszélnek. Ugyanakkor az iskola és a közoktatás jelen válsága kapcsán felerősödtek azok a hangok is, amelyek az egyén szabadságának korlátozását látják az állam által fenntartott oktatásban. A megfelelő történelmi optikával és társadalomismerettel rendelkezők számára azonban nyilvánvaló, hogy az állam által működtetett oktatási rendszerek további gyengülése vagy felszámolása a még nagyobb egyenlőtlenségek és az egyén kiszolgálta­tottságának mérhetetlen növekedése előtt nyitná meg az utat.

Ahhoz azonban, hogy az állami oktatás léte igazolható legyen a vá­lasztópolgárok és a döntéshozók szemében, arra volna szükség, hogy a fennálló társadalmi körülmények kontextusában gondoljuk végig az iskola, a tanulás és valamennyi hozzá kapcsolódó kérdés értelmes megoldását. A kritikai irodalom arra is figyelmeztet, hogy mindez nem történhet globális keretben: az iskolának az adott társadalom feltételeihez kell igazodnia.

Jegyzetek

¹ A hazai kutatók közül Polonyi István is több munkájában említi a diplomák leértékelődésének kockázatát, de nem utal a jelenség globális voltára.

² A „charter-iskola” lényege, hogy az intézmény működtetésére a helyi hatóságok magántulajdonossal kötnek szerződést, amelybe belefoglalják, hogy a tanulók teljesítményének egy adott időhatáron belül (általában 3-5 év) javulnia kell. Ezek az iskolák kikerülnek az állami szabályozás alól, és nem kötelezőek a számukra a pedagógusok foglalkoztatásával, bérezésével kapcsolatos, az érdekvédelmi szervezetekkel való egyezség alapján kötött keretek betartása sem.

Hivatkozott irodalom

Aronovitz, S. – DeFazio, W. 1997: The New Knowledge Work. In A. H. Halsey – H. Lauder – P. Brown, – A. Stuart Wells (eds.): Education Culture, Economy and Socety. Oxford, Oxford University Press

Berliner, D. 2006: Our Impoverished View of Educational Research. Teachers College Record. Volume 108, Number 6, June 2006, 949-995.

Blanchflower D. G. – Freeman, R. B. (eds.) 2000: Youth Employment and Joblessness in Advanced Countries. Chicago, The Univ. Of Chicago Press

Brown, P. 2003: The Opportunity Trap. Education and Employment in a Global Economy. School of Social Sciences. Working Paper Series, 32., Cardiff University

Brown, P. – Lauder, H. 2003: Globalization and Knowledge Economy. Some Observations on Recent Trends in Employment, Education and Labour Market. School of Social Sciences. Working Paper Series, 43. Cardiff University

Brown, P. – Lauder, H. 2006: Globalization, Knowledge and the Myth of the Mag-net Economy. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. London, Oxford University Press, 317-340.

Brown, P., Lauder, H., Ashton, D. 2011: The GlobalAuction: The Broken Promises of Education, Jobs and Incomes. Oxford University Press

Hobsbawm, E. 1998: A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története. Budapest, Pannonica Kiadó

Grubb, W. N. – Lazerson, M. 2006: The Globalization of Rhetoric and Practice: The Education Gospel and Vocationalism. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 298-308.

Halsey, A. H. – Lauder, H. – Brown, P. – Stuart Wells, A. 1997: The Transformation of Education and Society: An introduction. In Halsey, A. H. – Lauder, H. – Brown, P. – Stuart Wells, A.: Education Culture, Economy and Socety. Oxford University Press.

Polonyi I. 2000: Egyre többet, egyre kevesebbért? Educatio, 1. sz.

Rizvi, F. – Lingard, B. 2006: Globalization and the Changing Nature of OECD's Educational Work. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 247-261.

Roosevelt, G. 2006: The Triumph of the Market and Decline of Liberal Education: Implications for Civic Life. Metropolitan College of New York. The Teachers College Record Volume 108, Number 7, July 2006, 1404-1423.

EU 2012: http://ec.europa.eu/magyarorszag/press_room/press_ releases/20120910_eu_ifjusag_hu.htm

Sacks, P. 2000: Standardized minds. The high price of America's testing culture and what we can do to change it. Cambridge, Mass. Perseus Publishing

Salzmann, H. – Lowell, M. 2008: Making the grade. Nature, 453, 28-30.

Steinberg, S. – Kincheloe, J. 2006: What You Don't Know about Schools. New York, Palgrave Press

Thrupp, M. – Hursh, D. 2006: The Limits of a Managerial School Reform. The Case of Target -Setting in England and in the USA. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 642-653.

Wuttke, J. Pisa and Co. A critical bibliography.

http://www.messen-und-deuten.de/pisa/biblio.htm

http://www.szemeszter.hu/?at=egycikk&HirID=716

(Készült az OTKA 75295 sz. pályázati forrás támogatásával.)