Az orosz szerző eredeti levéltári források tükrében rekonstruálja, hogy Lenin és a bolsevik vezérkar milyen motívumok hatására és miképpen száműzte Nyugatra a régi orosz értelmiség képviselőit 1922-ben. Bergyajevtől Szorokinig a forradalom ellenfeleinek kiűzése történetileg visszanyúlt még az első orosz forradalomig, amikor ezen értelmiség számos csoportjai az önkényuralom oldalára álltak, majd 1917 októbere után sokan, mint Sz. Bulgakov vagy P. Sztruve kimondottan a fehérgárdisták szolgálatába álltak, majd a szovjethatalom új értelmiségével szemben képviseltek osztályharcos konkurenciát. Száműzésük ugyan életüket megmentette a sztálini repressziók összefüggésében szemlélve a jelenséget, ám ettől függetlenül a régi orosz kultúra súlyos veszteséget szenvedett.

A „filozófusok hajó"-jának áttekintő története

– Na és, te, apácska, mi járatban vagy itt? Ellenforradalmár volnál? […]

– Nem tudom – felelte nagy sokára -, bajosan tudnám úgy meghatározni a viselkedésemet, mint ellenforradalmárét. Nem csináltam én semmit. Hát ha ez az ellenforradalom…De tudjátok, azért az utca közepén heverő kődarab is nyilván úgy gondolja magáról, hogy ártatlan, közben meg az emberek azt látják benne, hogy csak akadályozza a mozgást… És ha jobban belegondolok…

B. Lavrenyov: A hetedik utas (1927)

A szovjethatalom és a „régi" orosz értelmiség viszonya mindig is célpontjában állt a történészek érdeklődésének. Ennek a viszonynak a kutatása viszont sohasem volt mentes az ideológiai meggondolásoktól, amelyek aszerint változtak, hogy milyen fordulatot vett a – kommunista vagy a kormányon lévő párt által vezérelt – „általános kurzus". Ennek megfelelően azután a történészek hol üdvözölték és magasztalták a szovjet vezetés egyik vagy másik „bölcs döntését", hol az „orosz értelmiség tragédiáját ecsetelték, és „vezeklésre" szólítottak fel. Az orosz értelmiség sorsa valóban tragikusan alakult. Arra azonban, hogy voltaképpen miben is állt ez a tragédia, tartok tőle, hogy a történészek nem tudják egyhamar megadni a választ. Mégis, nekem úgy tetszik, hogy van egy esemény, amely kulcsként szolgálhat ehhez a kérdéshez – ahhoz, hogy megértsük az értelmiség szerepét és helyét az orosz politikában és kultúrában a forradalom előtt éppúgy, mint utána, hogy fogalmat alkossunk későbbi sorsáról. Az úgynevezett „filozófusok hajójá"-ról van szó – arról az akcióról, amelynek során az értelmiségiek egy nagyobb csoportját utasították ki a Szovjetunióból 1922-1923-ban.

A kiutasítás tényét sohasem próbálta elhallgatni senki, viszont a különböző politikai időszakok történészeinek az értékelései gyakorta szöges ellentétben állnak egymással. Énszerintem ez annak a kérdésnek a megoldására irányuló sikertelen kísérletekkel magyarázható, hogy vajon az értelmiség hibázott-e, vagy a hatalom (mindenekelőtt pedig Lenin, akiről azt tartják, hogy a kiutasítás kezdeményezője volt), valamint a történelmi folyamatok logikájának makacs félreértésével. A jelen esetben felmerülő problémák tisztázásához elengedhetetlennek tartom, hogy először is pontosan felmérjük az esemény „horizont"-ját, vagyis azoknak a társadalmi-kulturális folyamatoknak a hátterét, amelyek a tanulmányozás tárgyát adó eset „vonzáskörébe" estek, és meghatározták specifikumát. Mindennek a figyelembevétele nélkül a történész kiengedi a kezéből a lehetőséget, hogy megértse, mi is a számára amúgy ismert ténynek az értelme és a lényege. Másodszor, amennyire lehet, figyelmen kívül kell hagyni az ideológiai bélyegeket, és szabadulni kell a mítoszgyártók uszályából, mert a belőlük felszabaduló ködben nehezen vehetők ki a történelmi realitás körvonalai.

Útban a kikötő felé

Előre kell bocsátani, hogy az egész jóval azelőtt kezdődött, hogy bárki akár csak megközelítőleg is meg tudta volna jósolni, hogy e történet hőseinek mi lesz a politikai sorsa. Kiindulópontként szolgálhat esetleg a gyászos emlékű 1909. Akkor történt, hogy hét neves gondolkodó és közíró, részben az önostorozás és a hatalomnak való felajánlkozás buzgalmában, részben a félelem hatására „a közelgő Bárdolatlanok" – a nép – láttán, amely 1905-1907-ben lépett először a történelem porondjára mint forradalmi erő, az orosz értelmiség fejét az állam ideológiai gépezetének a bárdja alá helyezte. Tanulmánygyűjteményük, a Vehi [Irányjelzők] egy szempillantás alatt romba döntötte azt az ingatag békét és a „jóban-rosszban együtt" nem kevésbé ingatag érzését, amely az orosz forradalom leverése után alakult ki az értelmiség körében. A kötet hét szerzője közül később öten vetődtek a határon túlra; az 1920-ban meghalt B. A. Kisztyakovszkijon és az Oroszországban maradt M. O. Gersenzonon kívül a többiek mind: Ny. A. Bergyajevet, Sz. N. Bulgakovot, A.-Sz. Izgojevet (Lande), Sz. L. Frankot 1922-ben száműzték Oroszországból (P. B. Sztruve, mint a Vrangel-kormány tagja, önként választotta az emigrációt). Arról, hogy Lenin és a vele együtt hatalomra került más bolsevik értelmiségiek nem felejtették el a Vehivel elkövetett provokációt, levéltári dokumentumok beszélnek, ahol a családnév – például Izgojevé – mellett az a társadalmi-politikai beállítódásra vonatkozó minősítés szerepel, hogy „régi »vehista«"¹ …

A kiutasítást hagyományosan 1921 elejéhez szokás kapcsolni, az új gazdasági politika bevezetéséhez, amely bátorította az egyéni kezdeményezéseket és a magántulajdont, ezzel együtt pedig azt az illúziót is, hogy lehetséges a visszatérés a régi társadalmi alapelvekhez és értékekhez.

Ugyanebben az 1921-es évben a Volga mellékén és Ukrajnában kitört éhínség a maga méreteivel és kegyetlenségével még az igen sokat próbált szovjet vezetőket, az egész orosz társadalmi közösséget² és a Nyugatot is megrázta. A néptömegek tragédiája láttán a hatalom és az értelmiség lépéseket tett egymás felé, és 1921 júliusában megszerveződött Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (Pomgol). A történészek valamilyen oknál fogva alig szenteltek figyelmet a Pomgol³ keretei között összetalálkozott két csoport lagymatag együttműködésének. Pedig, ha jobban meggondoljuk, éppen hogy az éhezőket segítő bizottság története szabta meg a minket érdeklő események későbbi menetét.

Az éhínségre már a nyár elején számítani lehetett. Június 20-án, a harmadik Összoroszországi élelmiszer-ellátási konferencián A. V. Halatov⁴ „Az állami közélelmezés alapjairól" című beszámolójában közölte, hogy a terményadó „maradéktalan behajtása aligha lesz sikeres. […] Számos kormányzóságban kiderült már, hogy igen rossz gabonatermés várható."⁵ Ennek ellenére csak egy hónappal később, szinte egy időben, alakult meg két struktúra – az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak az éhezőket segítő saját bizottsága (mellesleg a társadalmi szervezet felszámolása után éppen ez örökölte a rövidített „Pomgol" nevet; elnöke: M. I. Kalinyin, elnökhelyettesek: Szmidovics, Rikov, Kamenyev), július 21-én pedig Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (az alakuló ülést július 20-án tartotta a kezdeményezők csoportja).⁶

Azonnal szembeszökő volt, hogy az alakulat egészen unikális az összetételére nézve: a Bizottság 73 tagja közül csak 12 volt valamilyen szovjet hatóság – népbiztosságok, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Országos Tanácsa – képviselője; a maradék 61 a társadalmi közösségből érkezett: „A jelenlegi gyűlés összetételében egészen kivételes. Négy éve először találkoznak össze a hatalom képviselői társadalmi munkásokkal."⁷ Meg kell jegyezni, hogy Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egész tevékenysége nyilvánosságra került a központi sajtóban, mindenekelőtt az Izvesztyija VCIK-ben. A Bizottság széles körű meghatalmazást kapott, amiről a VCIK 1921/07/21. számú dekrétuma⁸ is tanúskodik. Ugyanez a dekrétum szól a megalakult bizottság politikamentes jellegéről; a Pomgol a Vöröskereszt égisze alatt szerveződött. A bizottság élére L. B. Kamenyev, a Moszkvai Szovjet elnöke került. A Pomgol elnöksége ugyancsak figyelemre méltó személyekből tevődött össze: Kamenyev és Rikov a hatalmon lévő kormányt képviselte, Kiskin és Prokopovics az egykori Ideiglenes kormányt, Kutler pedig a cárit…

A hírlapi tudósításokból és a Pomgol megpróbáltatásokon átesett tagjainak a visszaemlékezéseiből nehéz megállapítani, hogy valójában mit is tett a Bizottság rövid életű működése alatt. Viszont már megalakulásának puszta ténye is jelentős visszhangot váltott ki a nyugati, kiváltképpen pedig az emigráns sajtóban. Egyfelől az történt, hogy a nyugati társadalmi közösségek pontosan érzékelték az orosz vidék helyzetének katasztrofális voltát, és a maguk részéről kezdeményezték jó néhány jótékonysági szervezet felállítását, mint amilyen az ARA (American Relief Administration) volt, továbbá pénzbeli és élelmiszersegélyeket jártak ki kormányaiknál. Másfelől azonban az emigránsok az érdekeikhez és céljaikhoz közel álló nyugati körökkel együtt mindebben már a szovjet rendszer bukását látták, és egykori honfitársaikra⁹ való mindenfajta tekintet és gátlás nélkül azt fejtegették, hogy mi volna a Bizottság szerepe a szovjet alappillérek megingatásában, továbbá meg akarták határozni azokat a feltételeket, amelyeket az európai kormányoknak kellene állítani a szovjet elé, miszerint is ne csupán az odaérkező javak fölött gyakoroljanak ellenőrzést, hanem kényszerítsék a szovjethatalmat az állami berendezkedés megváltoztatására is.¹⁰ Emiatt azután a Bizottság ereje és ideje nagy részét saját reputációjának a megvédésére volt kénytelen fordítani.¹¹

A szovjethatalom viszonyulása a Bizottsághoz – vagy ahogy Lenin nevezte: a „KUKIS"-hoz (Kuszkova+Kiskin) – közben egyre gyanakvóbbá és bizalmatlanabbá vált. Különösen azt követően, hogy augusztus 1-jén a Pomgol kijelölt egy ötfős delegációt (a számukat később hatra emelték), hogy külföldre utazzék. Ebbe a delegációba a Moszkvai Nemzeti (szövetkezeti) Bank volt elnökét, M. I. Avszarkiszovot, a második Állami Duma volt elnökét, F. A. Golovint, a „Gyermekmentő Liga" társelnökét, E. D. Prokopovics-Kuszkovát, az ökonómus Sz. N. Prokopovics professzort, aki az Ideiglenes kormány élelmezési minisztere volt, L. A. Taraszevics orvosprofesszort és L. N. Tolsztoj lányát, A. L. Tolsztaját¹² választották be.

Augusztus 18-án a VCIK elnöksége határozatot hozott nyilvánosságra. Eszerint a delegáció azonnali külföldre utazása „nem feltétlenül szükséges, csak az erők szétforgácsolásához vezet, és elszakítja az érintetteket az oroszországi gyakorlati munkától. […] A VCIK azt javasolta Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságnak, hogy a lehető legtöbb tagot az éhínség sújtotta területeken folyó gyakorlati munka, az élelmiszerek elosztása, az élelmezési állomások megszervezése és hasonlók ügyében foglalkoztassa."¹³ Erre válaszul a Pomgol a maga augusztus 23-i határozatában kijelentette, hogy „a Bizottság kényszerítve érzi magát munkája felfüggesztésére, ha a kormány nem változtatja meg határozatát a delegáció azonnali kiutaztatásával kapcsolatban". „Mindemellett – írta továbbá a Pravityelsztvennoje szoobscsenyije – a Bizottság elutasítja a kormány javaslatát, hogy tagjait minél nagyobb létszámban a helyszínre küldje."¹⁴ Csak olaj volt a tűzre a Poszlednyije novosztyi nevű emigráns lapban megjelent, „Hatalom a terepen" címmel megjelent írás. A szerzője arról írt, hogy milyen „szenzációsan megdöbbentő" eredményei vannak „a Moszkvából Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság által az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldött osztagok helyszíni tevékenységének. […] A tökéletesen szervezetlen és a lakosság előtt minden tekintélyüket elvesztett szovjet intézmények sietve próbálnak átadni minden hatalmat a (Pomgol-)kiküldötteknek. […] A szovjet kormány a kapott értesülések birtokában dilemma előtt áll: vagy elutasítja az Összorosz Bizottság segítségét, vagy beletörődik abba, hogy ideiglenesen átadja a hatalmat a helyszínen tartózkodó képviselőinek."¹⁵ Még ha feltételezzük is, hogy mindaz, amiről a Poszlednyije novosztyi ír, szóról szóra igaz, habár a Pomgol osztagairól szóló közlés más, a cikkben felsorolt állításokat is kérdésessé tesz, az ellenzék részéről túlzottan együgyű eljárásnak tetszik, hogy minderről az egész világot értesíti, amivel csak provokálja a hatalmat, hogy a legkeményebb intézkedésekhez folyamodjon a forradalom vívmányainak megvédése érdekében.

Nem állíthatom azonban, hogy pontosan a Pomgol ultimátuma, esetleg az emigráns sajtó „szenzációi" vagy más különleges körülmények¹⁶ szolgáltatták a valódi okokat arra, hogy a Bizottságot 1921. augusztus 27-én felszámolják, és a társadalmi munkások közül kikerült legaktívabb tagjait letartóztassák. A pontos eligazodást a különféle érdekek és ambíciók bonyolult összefonódásában és összeütközésében, ami a szovjethatalom és a „régi" értelmiség együttműködésének kudarcához vezetett, csakis a Cseka és Szövetségi Biztonsági Hivatal archívumában őrzött dokumentumok teszik lehetővé.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szovjet állam kialakulása olyan időszak volt, amikor az ilyenfajta együttműködés lehetőségét sem a hatalom, sem az értelmiség nem tagadta. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a letartóztatottakkal szemben sem alkalmaztak kegyetlen megtorlást: Lenin javaslatára a Pomgol hét tagját Oroszország kisebb városaiba és mezővárosaiba száműzték. A későbbiekben megkapták azt a lehetőséget, hogy Petrográd, Moszkva, Kijev, Odessza és Harkov kivételével kormányzósági székhelyekre költözzenek, vagy hogy „saját költségükön" külföldre távozzanak. A külföldre település ajánlatával csak Kuszkova és Prokopovics¹⁷ élt. V. F. Bulgakov, a L. Ny. Tolsztoj Múzeum vezetője és a L. Ny. Tolsztoj nevét viselő, éhezőket segítő bizottság elnökségi tagja megkapta a lehetőséget, hogy a sajtóban – nevezetesen a Kommunyisztyicseszkij Trud nevű újságban – cáfolja azokat a vádakat, amelyeket a Cseka hozott fel ellene, és jelentetett meg az Izveszytijában…¹⁸

Ilyenformán Kuszkova és Prokopovics „nyitotta meg" a határon túlra települtek sorát már 1922 júniusában, vagyis azelőtt, hogy a hatalom véglegesen döntött volna a procedúra mechanizmusának és ideológiai megalapozásának a kérdéséről.

Az éhezők megsegítésére irányuló másik, de már egyedül a hatalomhoz kapcsolódó eszközökkel indított művelet, amely a szovjet társadalom minden rétegéből visszhangot váltott ki, az egyházi kincsek elkobzása¹⁹ volt. Ezt az eseményt azonmód a legostobább mesék és pletykák hínárja borította el. Szó sincs róla, hogy tagadni lehetne azt a körülményt, hogy a rekvirálással megbízott személyek körében jócskán volt példa a haszonlesésre, abban az időben ugyanis a hagyományos orosz tolvajbandák ugyancsak mélyre furakodtak a közigazgatás mélységeibe, amely a cári adminisztrációs modell jó néhány fogyatékosságát örökölte. 1922. február 21-én Lenin dühösen és elkeseredetten írta A. D. Cjurupnak: „Minálunk minden elmerül a »hivatal« bűzös posványában. Hatalmas tekintélyre, észre és erős kézre van szükség, hogy felvegyük vele a mindennapi harcot. Az összes hivatal egy rakás szar; az összes rendelet egy rakás szar. Meg kell keresni az embereket, ellenőrizni a munkát – ennyi az egész."²⁰ Ugyancsak ő fogalmazza meg az elkezdett akció célját és lényegét: „Nekünk, történjék bármi, a leghatározottabb és a leggyorsabb módszerrel végre kell hajtanunk az egyházi értékek elkobzását, amiből képezni tudunk magunknak néhány százmillió aranyrubel értékű alapot (emlékezzünk csak néhány monostor és barlangkolostor gigantikus gazdagságára). E nélkül az alap nélkül egyáltalán nem képzelhető el semmilyen állammunka általában, konkrétan pedig semmilyen gazdasági építkezés és a pozícióink semmilyen védelme Genovában. […] Éppen most, és csakis most, amikor az éhező területeken emberek kószálnak céltalanul, és az utak mentén több száz, ha nem több ezer holttest fekszik, mi képesek (következésképpen kötelesek) vagyunk végrehajtani az egyházi kincsek elkobzását a legádázabb és a legkönyörtelenebb energiával, és nem riadunk vissza, ha el kell tipornunk bármiféle ellenállást […]."²¹ Amit Lenin az „állammunka" és a „gazdasági építkezés" fogalma alatt értett, az nem a személyes vagy pláne a pártérdek kifejeződése volt, hanem sokkal inkább a harc az éhezéssel szemben, a parlagon maradt szántóföldek megművelése, villamosítás, iparosítás, az országot megvédeni képes hadsereg felállítása, Oroszország nemzetközi presztízsének visszaszerzése… Lenin ily módon mindjárt két problémát próbált megoldani egyszerre: a financiálisat és az ideológiait, de a párton kívüli értelmiség nagy része ebben nem támogatta őt – ellenkezőleg, azon munkálkodott, hogy negatív irányban befolyásolja a közvéleményt az akcióval szemben: „A művelt embereknek ez az állami intézkedés nem csupán szentségtörésnek és antiklerikális provokációnak tűnt, hanem veszedelmes vandalizmusnak is."²² A hatalom azonban igenis azon volt, hogy megvédje a vandalizmustól a történelmi és művészileg is értékes kegytárgyakat, hogy lehetőség szerint ne sértse a hívők érdekeit: „A vallásos gyülekezetek használatában lévő egyházi értékek elkobzásának rendjéről" szóló utasításnak megfelelően „a vitathatatlan múzeumi értékkel bíró tárgyakat" különféle „múzeumi osztályoknak" adták át „megőrzésre",²³ az elkobzás alá eső, de a hitgyakorlat számára nélkülözhetetlen tárgyakat pedig kevésbé értékesekkel váltották ki…²⁴

A „szovjetellenes értelmiség" arculatáról rajzolt kép kialakulásához jelentős mértékben járult hozzá a moszkvai felsőiskolák tanárainak és előadóinak sztrájkja 1922-ben. A sztrájkolók a „főiskola »autonómiá«-ja" mellett „a tanári testület és a hallgatók anyagi helyzetének a javítását" is követelték, amit a hatalom olyan politikai akcióként értékelt, amely „a kommunista párt és az osztályelmélet befolyása ellen irányul a főiskolákon".²⁵ Az egész úgy kezdődött, hogy az Oktatásügyi Népbiztosság 1921 márciusában elfogadott egy tervezetet a „Köztársaság felsőoktatási intézményeinek irányítási szabályzatáról". Ennek a „Szabályzat"-nak megfelelően a főiskolákon a választott vezetőség helyébe új vezetőség lépett, olyan összetételben, hogy tagjainak egy részét felülről „jelölték ki", a másik részét választották, de azon személyek közül, akiket az Oktatási Népbiztosság javasolt. A Moszkvai Egyetem első, „javallat szerinti" rektora D. P. Bogolepov lett. V. V. Sztratonov, aki a Moszkvai Egyetem fizika-matematika karának a dékánja volt, később pedig a „filozófusok hajójá"-nak az utasa, így emlékszik vissza: „Alighogy az egyetem irányítása átkerült a Bogolepov keze alatt működő vezetőséghez, elhatároztuk, hogy megalakítjuk a magunk illegális szervezetét a tantestület tevékenységének összefogására. Ezt a legutolsó vezetőség megválasztott tagjai és minden karról a még tisztségükben hagyott elnökségi tagok alkották. Az elnöki tisztséget az utolsó választott rektor, M. M. Novikov professzor kapta meg"²⁶ [ő is hamar ott találta magát a kiutasítottak csoportjában]. Ez idő tájt alakult meg a tudományos kutatók szakmai szövetsége is, amelynek az elnöke a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola professzora, V. I. Jaszinszkij lett (a későbbiekben maga is utasa a hírhedt „filozófusok hajójá"-nak).

A társadalmi kezdeményezések ellensúlyozására az Oktatási Népbiztosság létrehozta „a közoktatás és a szocialista kultúra dolgozóinak szakmai szövetségé"-t. Jaszinszkij szövetsége zártkörű volt, a tanárok mégis tartózkodtak attól, hogy belépjenek az új szövetségbe. Az Oktatási Népbiztosság ekkor úgy döntött, hogy kompromisszumhoz folyamodik, „a szövetség nevéből törölték a »szocialista kultúra« kifejezést", és ígéretet tettek rá, hogy „a szövetség mellett egy felsőoktatási szekciót [alakítanak], amely »csaknem autonóm« lesz. A tanárok elzárkóztak, nem léptek be… 1922 áprilisában az Oktatási Népbiztosság úgy rendelkezett, hogy a tudományos dolgozókat kötelezően fel kell venni a szövetség állományába."²⁷

A felsőoktatási intézmények új irányítási szabályzatára elsőként a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola reagált úgy, hogy a professzorok és az előadók, a hallgatók támogatásával²⁸ felfüggesztették a tanulmányi foglalkozásokat. A „lázadás" főkolomposait, köztük V. I. Jaszinszkijt és I. I. Kukolevszkijt, a gépészmérnöki kar dékánját hivatalosan szigorú megrovásban részesítették, és letartóztatással fenyegették meg, ha a sztrájk megismétlődik. Utána, 1921. szeptember 2-án a felsőoktatási szabályzatot még megerősítették a Népbiztosok Tanácsának dekrétumával²⁹ is.

A Moszkvai Egyetemen a sztrájkhelyzet 1922. január közepére érett be, és bejelentése először a fizika-matematika kar gyűlésén hangzott el, vagyis azon a karén, amelyet Sztratonov vezetett. Az egyetem közös nagygyűlésén a Sztratonov által felvetett sztrájk gondolatát az előadók és a diákok nagy része támogatta; közülük különösen M. M. Novikov professzor és az orvosi kar dékánhelyettese, V. E. Fomin professzor hallatta a hangját. A sztrájkfelhíváshoz csatlakozott minden főiskolai és egyetemi intézmény, sőt még a Marx Károly nevét viselő kereskedelmi intézet is, amelyben N. A. Izgarisev professzor működött. Sztrájk tört ki a Közútmérnöki Főiskolán, ahol a megmozdulást N. D. Tyapkin professzor³⁰ vezette 1921 decemberében, 1922 februárjában pedig T. P. Kravec professzor.³¹ Később valamennyien felkerültek a kitoloncolandók listájára, habár úgy alakult, hogy közülük sem mindenki utazott el külföldre: néhányuk esetében (Kukolevszkij, Izgarisev, Fomin) a kiutasítást felfüggesztették vagy más büntetésre változtatták, másokat, például T. P. Kravecet, Szibériába száműztek,³² azután voltak orvosok és orvostanhallgatók, akiket az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldtek, hogy vegyék fel a harcot a járványokkal. Mint később kiderült, ilyen, határ menti kormányzóságokba volt kénytelen elutazni Sztratonov és Jaszinszkij is. Ők már csak Berlinben tudták meg, hogy „büntetésük mértékét a Politikai Iroda meg akarta változtatni, és a külföldi száműzetés helyett mehettek volna a jakutföldi kormányzóságba vagy a turuhanyi területre…"³³ A. Sz. Izgojevet csak sajnálni lehet, hogy neki nem adatott meg hasonló választási lehetőség, mert a bolsevikok kegyetlenségére panaszkodva, akik elűzték hazájából, ezt írta az emigráns sajtóban: „Koncentrációs tábor, Szibéria és Arhangelszk hómezői, isten háta mögötti nomádszállások az Orenburgi kormányzóságban vagy a Kirgiz tartományban – bármi jobb, mint Berlin a ragyogó aszfaltútjaival, fényáradatával, az automobilok száguldozásával, a villamosok és a biciklisek csengetésével…"³⁴

A belpolitikai helyzet úgy alakult, miután egyfelől heves kritika zúdult a bolsevikokra az új gazdasági politika bevezetése miatt, másfelől pedig erősen elharapózott a bürokrácia a párt- és a tanácsi apparátusban, hogy legelsősorban elejét kellett venni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek a szovjethatalom létének ideológiai alapját „kérdőjelezték meg". V. I. Lenin ezt világosan értette, és március 27-én a Kommunista Párt XI. kongresszusán mondott beszédében igyekezett elmagyarázni a többieknek is: „Lehet, hogy rossz az apparátusunk is, de mondják, hogy az első gőzgép, mikor feltalálták, szintén rossz volt, sőt nem is tudni, működött-e. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy feltalálták. Ha hasznavehetetlen volt is az első formájában, ma mégis vannak gőzmozdonyaink. Ha csapnivalóan rossz is államapparátusunk, mégis létrejött a proletár típusú állam, megszületett a legnagyobb szabású történelmi találmány, létrejött a proletár típusú állam…"³⁵ És ezért kellett megtenni mindent, hogy ez az állam fennmaradjon, még azon az áron is, hogy árulóként végezzenek ki tegnapi bajtársakat a forradalmi harcban – eszereket és mensevikeket -, azokat, akikkel együtt vittek végbe felkelést a cárizmus ellen, akik börtönökben sínylődtek, kényszermunkát végeztek…

Február 28-án került nyilvánosságra a GPU rendelete arról, hogy a Szociálforradalmár Párt KB-tagjainak egy csoportját és néhány aktív közreműködőjét a Legfelső Forradalmi Bíróság elé kell állítani. A párt nem számolt még el Volodarszkij és Urickij 1918-ban történt meggyilkolásával és a Lenin elleni merénylettel. 1921 nyarán a párt Szamarában megtartott X. tanácskozása azt a határozatot hozta, hogy a „kommunista párt diktatúrájának forradalmi megdöntésének életbe vágó kérdését erőnek erejével is napirendre kell tűzni…"³⁶ A bűnper, amelyben a Központi Bizottság és a Szociálforradalmár Párt más szervezeteinek egyes tagjait azzal vádolták meg, hogy fegyveres harcot folytattak a szovjethatalom ellen, gyilkosságokat szerveztek, fegyveres rablásokat hajtottak végre és áruló kapcsolatokat tartottak fenn idegen államokkal, 1922. június 8-ától augusztus 7-éig tartott, és hatalmas társadalmi visszhangra lelt. Ezzel a Szociálforradalmár Pártot megsemmisítő csapás érte, ami sok tagját arra ösztönözte, hogy szakítson a párttal. A szociálforradalmárok 1923 márciusában Moszkvában megnyílt összoroszországi kongresszusa a maga teljes széthullását állapította meg, visszavonta a KB tagjainak meghatalmazását, arra hivatkozva, hogy megtagadták a forradalom ügyét, és felszólította az egykori eszereket, hogy lépjenek be az OK(b)P-be.³⁷ És akárhogy történt is, de az 1920-as évek első felében ebben az ügyben nem hajtottak végre egyetlen halálos ítéletet sem, mi több, néhány vádlottat felmentettek, vagy kegyelmet adtak nekik…

Az új gazdasági politika, fordulatainak minden kiszámíthatatlansága mellett, egyértelműen hatott a társadalmi lét alakulására, és lehetővé tette jó pár szociális intézmény gyors felállítását, amikben a „régi" értelmiség foglalta el a vezető posztokat. Újra életre kelt mindenféle társaság és szakmai szövetség. 1921 novemberétől ismét megkezdték működésüket a magánkiadók. Számuk 1922. június elejére Moszkvában elérte a 220-at, Péterváron pedig a 99-et.³⁸ A kiadói tevékenység hirtelen megélénkülése azzal magyarázható, hogy sok „azelőtti" szerző a polgárháború évei alatt jelentős mennyiségű „kéziratot" halmozott fel, ugyanis „bojkottálták az állami könyvkiadást, és azt is inkább vállalták, hogy egyáltalán ne jelenjenek meg", és csak arra vártak, hogy vagy visszatér a régi rend, vagy enyhül a cenzúra.³⁹

Ugyanakkor a bejegyzett magánkiadók jelentős részét egyáltalán nem érdekelték ezek a művek, és egyetlen ilyen kéziratot sem küldtek cenzúrára a Goszizdat politikai osztályára, ami nélkül semmilyen kötet megjelenéséről sem lehetett szó. Péterváron a 99 kiadóból 44 bizonyult „halva született" vállalkozásnak, Moszkvában pedig a 220 közül 133. A kiadástól eltiltott kéziratok aránya Péterváron 5,3, Moszkvában 3,8% volt. De még a cenzúra által engedélyezett 962 kézirat közül sem látott valamennyi napvilágot, mégpedig az ideológiától független legkülönfélébb okok miatt nem. A könyvek amúgy is alacsony – 1000-3000-es -példányszámot értek meg.

Ezzel szemben számos szakmai társaság és szövetség hozott létre saját sajtószervezetet – újságok és gyűjtemények kiadására. Így példáulaz orosz orvosok Pirogov nevét viselő társasága saját folyóiratot ad ki; 1921 végétől kerül az utcára az Orosz Műszaki Társaság ipari-gazdasági osztályának a folyóirata, az Ekonomiszt; napvilágot látnak „az agronómusok II ., Moszkvában megrendezett összoroszországi kongresszusának a munkái"; az „Irodalmárok Háza" és az egyetem köré tömörült pétervári értelmiség pedig megjelenteti a Vesztnyik Lityeraturit, a Letopisz Domalityeratorovot, a Nacsalát, az Utrennyikit és a Parthenon című antológiát. 1921. február 27-én alakul meg a Pétervári Egyetemen a Pétervári Filozófustársaság, amely 1922-től fogva adja ki Miszl⁴⁰ című folyóiratát. Moszkvában kerül forgalomba egy tanulmánykötet Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" címmel, továbbá egy irodalomfilozófiai antológia, a Sipovnyik, sikeresen alakítja tevékenységét a szövetkezeti Zadruga Kiadó… A kommunista kiadványok listáját még hosszan lehetne sorolni, de itt most nem a címek a fontosak, hanem e kiadványok tartalma és a bennük szereplő szerzők összetétele.

A szovjet vezetés már a magánkiadók felbukkanásának pillanatától fogva bizalmatlan volt a nem bolsevik sajtó iránt, különösen feszültté azonban az Ekonomiszt később külföldre toloncolt főszerkesztője, D. A. Lutohin tette a helyzetet, akaratlanul is, amikor a folyóirat első számát elküldte elolvasásra V. I. Leninnek. Nem állítható, hogy szerencsés ötlet volt, mert ebben a számban jelent Pityirim Szorokin cikke „A háború hatásairól…",⁴¹ amelynek kényes anyagát szándékosan sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni.

Ráadásul P. A. Szorokin kritikai-feltáró írása a családi jogalkotás kérdéséről nehezen mondható tudományosan megalapozottnak. Cikkében ugyanis azt fejtegette bizonyos statisztikákra hivatkozva, hogy „A házasság felbontásáról" és „A Polgári házasságkötésről, a gyerekekről és az anyakönyvezés szabályairól" (19. és 20.12.1917. sz.) szóló rendelet, valamint az 1918-as Házasodási törvény életbe lépése óta jelentősen megnőtt a válások, és még feltűnőbben nőtt a rövid életű házasságok száma: „Pétervárott 1000 házasságból 92,2 végződik válással⁴² – ami elképesztő szám, különösen ha még hozzávesszük, hogy 100 felbontott házasság közül 51,1 egy évnél rövidebb ideig tartott, ezeknek a 11%-a egy hónaposnál volt rövidebb, a 22%-a nem érte el a két hónapot, 41%-a a 3-6 hónapot, és csupán 26%-a haladta meg a fél évet." A felsorolt adatok alapján Szorokin arra a következtetésre jutott, hogy „a jelenlegi törvényes házasság csak forma, amely lényegében a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat leplezi, és lehetőséget biztosít a »klubélet« kedvelőinek, hogy »törvényesen« elégítsék ki étvágyukat…"⁴³ Holott az új szovjet jogalkotás igenis jelentős lépés volt a nők és a házasságon kívül született gyermekek jogainak az elismertetése felé. Megfosztotta ugyanis a férfit attól a jogától, hogy egymaga döntsön a család sorsáról; a nők anyagi és szexuális önrendelkezését célozta: kimondta a feleség jogát a név, a lakóhely és az állampolgárság szabad megválasztására. A házassági köteléket ugyanolyan könnyű volt felbontani, mint megkötni a házasságot. Ezenkívül meghatározó jelentőségű volt a partnerek közt „szabad akaratból létrejött megegyezés" fogalma. Kötelezővé vált az élettársi kapcsolatok anyakönyvezése. A szexuális kapcsolat, amelyet az egyik fél a másik mellett folytatott, akkor sem volt „üldözendő", ha az utóbbi kapcsolat hivatalos formát kapott. A tartásdíj fizetésének kötelezettsége „átmeneti intézkedésnek" számított. A legfejlettebb országokhoz képest is Szovjet-Oroszországban volt a legszabadabb a nők helyzete, a házassági jogalkotás pedig a leghaladóbb.⁴⁴ A pétervári válások számának „robbanásá"-t 1920-ban (mellesleg szólva Szorokin számai gyanúsan magasak, mint ahogyan gyanúsan kerek az általa közölt pétervári házasságok száma is) egyaránt magyarázható az életformát gyökeresen megváltoztató társadalmi megrázkódtatásokkal és az új házassági törvény életbe lépésével. A P. A. Szorokin által elővezetett következtetések azonban erősen torzítottnak tetszenek (bizonyos idő múltán, már külföldön, sokkal őszintébben nyilatkozott): „A háború és a forradalom nemcsak biológiailag gyengítette meg a fiatalságot, hanem erkölcsileg és szociálisan is lezüllesztette […] Ebben különösen hatalmas szerepet vállalt a Kommunista Ifjúsági Szövetség, amely klubhelyiségek berendezése ürügyén minden iskolában a bujálkodás szobáit hozta létre […]."⁴⁵ Ebben az esetben mi értelme volna elmagyarázni, hogy például a szerencsés és stabil Amerikában, ahol ugyebár azokban az években nem volt sem háború, sem „ifjúsági szövetségek", a válások száma bátran egybevethető lenne a pétervári mutatókkal?⁴⁶ Szorokin azonban még ennél is messzebbre kalandozott, úgyhogy egészen a rasszizmus és az antiszemitizmus eszméinek proklamálásáig jutott az Ekonomiszt oldalain: „[…] a háború meggyengítette a fehér, tehetségesebb fajt, szemben a színes bőrű, kevésbé tehetséges fajjal; bennünket – nagyoroszokat – az idegen származásúakkal szemben, az európai Oroszország lakosságát az ázsiaival szemben, amely a szibériaiakat leszámítva elmaradottabb, kulturálatlanabb, és általában véve tehetségtelenebb is…"⁴⁷

Az olvasottakra Lenin A harcos materializmus jelentőségéről (1922. március 12.) című cikkével válaszolt, amelynek befejező részében kimondta: „Oroszországban a munkásosztály képes volt kezébe ragadni a hatalmat, de élni még nem tanult meg vele, mert máskülönben az ehhez hasonló előadókat és tudós társaságok tagjait réges-rég udvariasan kitessékelt volna a burzsoá »demokrácia« országaiba. Az ilyen begyepesedett alakoknak ott van a valódi helyük."⁴⁸

A későbbiekben azután, mint már közismert, az események pontosan e szerint a lenini szcenárium szerint alakultak. Két hónapba azért még beletelt, mire 1922. május 19-én V. I. Lenin levélben kiadta instrukcióit F. E. Dzerzsinszkijnek: „A Politikai Iroda tagjait kötelezni kell, hogy hetente szakítsanak maguknak 2-3 órát arra, hogy átnézzenek bizonyos mennyiségű sajtóterméket és könyvet. Ellenőrizze a teljesítést, követeljen tőlük írásbeli véleményt, és késedelem nélkül küldjön Moszkvába minden nem kommunista kiadványt. Csatolják hozzájuk több kommunista irodalmár véleményét […] Módszeresen gyűjtsenek adatokat a tanárok és írók politikai szolgálati idejéről, munkájáról és irodalmi munkásságáról."⁴⁹

Ugyanakkor tudomásunk van róla, hogy Lenin már jóval az 1922-es események előtt is dédelgette a gondolatot, hogy a „régi" értelmiséget a határon kívülre küldi. 1919 áprilisában Lincoln Steffens amerikai újságíró készített vele interjút, aki William Bullitt⁵⁰ megbízásából érkezett Oroszországba. A vörös terrorra vonatkozó kérdésére Lenin azt válaszolta, hogy a terror „belföldön és az [ország]határokon túl is kárt okoz a forradalomnak, és nekünk kötelességünk utánajárni, hogy miként kerülhetjük el, ellenőrizhetjük vagy irányíthatjuk. Ehhez azonban többet kell tudnunk a pszichológiáról, mint amennyit most tudunk, amikor ilyen tébolyult állapotokat élünk. [A terror] olyan célokat szolgál, amilyeneket a helyzet kíván. […] Ki kell találnunk rá valamilyen eszközt, hogy megszabaduljunk a burzsoáziától, az arisztokráciától. A forradalom folyamatában nem támogatnak minket egyetlen olyan gazdasági változás végrehajtásában sem, amit ne ők találtak volna ki még a forradalom előtt; következésképpen meg kell tőlük szabadulni. Én személy szerint nem tudom, hogy miként ijeszthetünk rájuk, ha nem folyamodunk kivégzésekhez. Kártékonyak ők persze [Oroszországon] kívül éppúgy, mint [azon] belül, de emigránsként mégiscsak kevesebbet ártanak. Én egyetlen megoldást látok, nevezetesen, hogy a vörös terror eszközével meg kell őket félemlíteni, azután hagyni, hadd fussanak […] A régi konzervatívok, de még inkább a makacs liberálisok abszolút, ösztönös ellenállását le kell törni, ha maguk arra készülnek, hogy forradalmat indítsanak az ő céljaikért."⁵¹

Azután, hogy mindenki, aki csak tudott és akart, elfutott Oroszországból, és emigrációba vonult, a nemzetközi helyzet pedig kedvezőbbé vált a szovjet állam számára, úgy tetszett, elérkezett az idő a komoly gondolkodásra, hogy mi legyen az „ösztönös ellenállás" sorsa, amelyet a „régi" értelmiség széles körben képviselt a szovjet társadalomban. És az adminisztratív kiutasítás gyakorlatának első lépéseként 1921 januárjában sor került a letartóztatott anarchisták és mensevikek⁵² csoportjának külföldre telepítésére.

Vihar lesz…

Az értelmiség kiutasításának az akciója voltaképpen Lenin Dzerzsinszkijnek küldött instrukciója alapján vette kezdetét. Az akció előkészítésének fontos része volt a bolsevikellenes kiadványok recenzálása. Az ideológiai ellenzék címére küldött bírálatok a kommunista sajtó oldalain már korábban megjelentek. Most viszont a hivatalos sajtó már kötelezően szentelt 30-40%-nyi terjedelmet a hasonló bírálatoknak.

Napjaink kutatói rendszerint a bolsevik bíráló cikkek „forradalmi frázisai"-n akadnak fenn – annyira bőszíti őket az ellenzék beskatulyázása és pellengérre állítása, hogy nem veszik észre a lényeget. Mellesleg szólva a korabeli közönség hozzászokott a polémiának ehhez a módjához, mivelhogy a forradalom előtti publicisták ugyanebbe a hibába estek – annyi különbséggel, hogy más ideológiai kliséket választottak maguknak.

A recenziók egyik legkedveltebb célpontja a már tárgyalt P. A. Szorokin professzor volt, az Ekonomiszt, az Ekonomicseszkoje vozrozsgyenyije és az Utrennyiki talán legtermékenyebb szerzője. A kritikák legtöbbje a gazdasági liberalizmus elméletét és az „angolszász pozíció"-t támadta, amely „az értelmiséget a »hatalomtól független« öntevékeny magatartásra, személyes kezdeményezésre buzdította".⁵³ Volt egy komolyabb vád is, amit már nem egyedül Szorokinnak címeztek, hanem valamennyi kollégájának az Ekonomisztnál és az Orosz Műszaki Társaságban; eszerint „azon dolgoznak, hogy a számukra megfelelő ideológiát eljuttassák a nepmanokhoz. Akik apolitikusak ugyan, de az értelmiségnek ezek a képviselői már korántsem apolitikusak…"⁵⁴

A legnépszerűbb céltábla szerepét L. P. Karszavin élvezte a kritikusok körében. Már csak azért is, mert tudományos szempontból az ő felfogása volt a legsebezhetőbb és a leggyengébb. A Pod znamenyem markszizma című folyóirat felelős szerkesztőjének, V. Vaganyannak⁵⁵ a cikke, a „Tudományos porhintés" Karszavin néhány munkáját vette elő (Bevezetés a történelembe [A történelem elmélete], A szabadságról és a Noctes Petropolitanae). Vaganyan rámutat Karszavin tanításának archaikusságára, amikor teljes komolysággal azt fejtegeti, hogy „a történelem előfeltételezi az abszolút vagy az isten fokozatos kibontakozását", hogy „tökéletesen és maradéktalanul látni és hallani lehet majd azt, hogy mit tesz, mond és gondol majd az ember a jövő bármelyik pillanatában". Gondolatainak bizonyítéka gyanánt Nostradamus jövendöléseire hivatkozik, és konkrétan említ is néhány – állítólag beteljesült – példát a történelemből. Beismeri, hogy a jövendölés „értelmét megfejteni csak »post facta« sikerül, de vitába csak az az ember bocsátkozhat vele, akitől teljességgel távol áll a tudományos módszer és a saját előítéleteit fölébe helyezi a nyilvánvaló tényeknek…"⁵⁶

Ugyanezeknek a karszavini műveknek, kiegészítve a szerző Saligia című könyvével, megy neki P. F. Preobrazsenszkij „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya" című cikkében,⁵⁷ ahol nem fukarkodva az idézetekkel, azt vezeti le, hogy Karszavin miként hitelteleníti el a filozófiai megismerést: a gnoszeológiát „áltudománynak" nyilvánítja, „bizonyos vonatkozásokban hasonlónak a »skorpió« nevet viselő bestiális lényhez",⁵⁸ „dicsőségére a szerinte egyetlen igaz filozófiai rendszernek, amely alapjaiban hordozza a tökéletes Egyet. Ő [ez az eszme] adja szilárd alapját a hét főbűn tanulmányozásának, és igazolja a tökéletlen meggyilkolását, hogy az visszatérjen az Egybe…"⁵⁹

Most, hogy már megismerkedtünk a kommunista sajtó kritikusainak néhány, a szerzőt érintő szarkasztikus megjegyzésével, érthetőbbnek és megalapozottabbnak tetszenek a következő mondatok is: „Ahhoz, hogy valaki pópává váljon a történelemben, a pópaság mesterségében pedig skolasztikussá, az kell, hogy vérbeli népbutító legyen az ember!"⁶⁰ „Ez a sorsa a mi nemzedékünknek – profetikus szavak áradatával szent háborúra hívsz fel, és kijön belőle valami istenkáromláshoz hasonló…"⁶¹ Néhány nyugati történész Karszavin 1918 és 1921 között Szovjet-Oroszországban született munkáit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a szerző a maga misztikus felfogásával a korai fasizmus eszmevilágához került közel…⁶²

Sz. L. Frank, a saját bevallása szerint, „mindenekelőtt azokhoz a nézetekhez vonzódik, amelyeket Karszavin a […] Bevezetés a történelembe című könyvében fejtett ki".⁶³ Eltekintve a szerző tudományos felkészültségétől és vitathatatlan erudíciójától, amellyel kifejti saját nézeteit, a hozzá nem közel álló elméleteket felületesen, primitíven, következésképpen helytelenül tárgyalja. Például a hegeli történelemszemléletet azonosítja Herderével, és úgy mutatja be, mint „a progresszív fejlődés egyenes vonalú sémáját".⁶⁴ Ugyanerre a sorsa jutott nála a marxizmus is. Ennek a filozófiai irányzatnak a szerző mindössze egy rövid bekezdést szentelt, ahol csak úgy említi meg az egészet, mint „a társadalmi jelenségek egyetemes, törvényszerű-kazuális felfogásának" a példáját, majd máris megfogalmazza ítéletét; „gyakorlatilag lehetetlen, elméletileg pedig hazug".⁶⁵ Tudjuk, hogy a Módszertan… egyik első olvasója Lenin volt, aki azon melegében gondoskodott róla, hogy Frank nevét felvegyék a száműzöttjelöltek listájára.⁶⁶

A kiutasított szerzők közül még Ju. I. Ajhenvald alakja érdemel külön figyelmet. Őneki szentelte írását L. D. Trockij, amely „Diktatúra, hol hagytad a lovaglópálcádat?⁶⁷ címmel 1922. június 2-án jelent meg. A cikk viharos és végletesen indulatos kirohanás Ajhenvald antológiája, a Költők és költőnők ellen. És a helyzet az, hogy nehéz volna elvitatni Trockijtól indulatainak jogosságát. Ajhenvald másik könyve, A mi forradalmunk, a vezetők és a vezetettek (Moszkva, 1918) ugyancsak tarkállik a közhelyektől és a sületlenségektől. Az ajhenvaldi felhívás a bolsevikokhoz mindössze annyi, hogy „a hatalom legyen szelíd" (12. o.)! Másik opusza, A tétlenség dicsérete (Moszkva, Kosztri, 1922) egy tanulmánygyűjtemény. A gyűjteménynek címet adó első írást a nyolcórás munkanap „társadalmilag égető kérdésének" szentelte. Miközben Ajhenvald költészetet, vallási és népi bölcsességeket elegyít, meglehetősen zavarosan „bebizonyítja", hogy a „nyolcórás munkanap szocialista követelménye egy szelíd követelés" (16. o.). A második tanulmányt, amely a nem kevésbé hangzatos „Halhatatlan posvány" címet viseli, az író előadásként felolvasta a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján is. Az okfejtés gyújtópontjában az áll, hogy az ember, akiben a szabad és örök lélek harmonikusan kapcsolódik a mulandó testhez, alá van vetve a természet törvényeinek. És lám, „ezt a mi alávetettségünket a két birodalomnak, a szabadság és a szükség birodalmának, érezzük úgy, mint posványt, mint valami ősrégi, kozmikus posványt" (18. o.). Az orvosság Ajhenvald szerint nem más, mint a hit, „már ha maga a vallás, maga a hit nem posványosodik el" (56. o.). És álljon itt még egy képtelenül banális gondolat az öngyilkosságról szóló tanulmányból: „Ha nincs kedved élni, akkor azzal nincs mit kezdeni. Ám ha élni akarsz, akkor nem a legbölcsebb-e arra a hangra hallgatni, amely az élethez való eredendő ragaszkodást sugallja?" (69. o.) És mi a helyzet a szomorú hírű Költők és költőnők című antológiával? Itt a szerző igazán csillogtathatta volna irodalomkritikai tehetségét, de valamilyen oknál fogva egyre-másra a szentbeszédre és a filozófiára⁶⁸ támad kedve – és Ajhenvald még ott is melléfog, ahol a felvetés kizárólag az irodalmi tevékenység kérdéseit érinti. És a recenzens Sz. Bobrov szavaival szólva, az egészből valami „ostoba, unalmas és feketeszázas dolog"⁶⁹ kerekedik.

Érdekes sorsa volt az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című tanulmánykötetnek. Két hét alatt 10 000 példányban kelt el, és részben a lenini mondatnak köszönhetően vonult be a történelembe: „fehérgárdista szervezkedés irodalmi fedezéke".⁷⁰ Tudjuk, hogy két tanulmány, Ny. A. Bergyajevé és F. A. Sztyepuné, a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján felolvasott két előadásra épült. Sz. L. Frank és Ja. M. Bukspan nyilvánvalón a kötet ötletét adó Bergyajev felkérésére vett részt az antológiában. A témát („a vallási kultúráról és jelenlegi válságáról") és a kitűzött célt („bevezetni az olvasót Spengler eszmevilágába") maga Bergyajev fogalmazta meg az előszóban. A gyűjteményes kötet megjelenése után azonnal heves vita kezdődött a Spengler által felvetett és az orosz gondolkodók által értelmezett gondolatokról. Számos értékelés jelent meg a „barikád" egyik és másik oldaláról is, lévén, hogy a vita nemcsak a kötet recenzált szerzőiről folyt, hanem magáról Spenglerről is. V. P. Viseszlavcev egyértelműen pozitív kritikát írt róla.⁷¹ P. A. Szorokin már kevésbé volt lelkes: „Általános benyomásom róla [Spengler művéről] […] korántsem kedvező sem a könyvre, sem a tudományos szemléletére nézve […]; értéke – a társadalmi tünetértéke is a tudomány területén kívülre esik. […] Kissé korai volna még temetni az európai kultúrát. […] Arról ábrándozni, hogy az újjászületés Oroszországból jön, kellemes érzés. […] Oroszország a múltban nem volt »erjesztőerő«. A kincsek közös tárházába persze beleadta a maga örök értékeit. Mi oka volna azonban, hogy a jövőben őt tegyük meg az »egyedüli birtokosnővé«, és »elrekviráljuk« a Nyugattól az alkotói szerepet? Ez a visszamenőleges bolsevizmus, már megbocsássanak a tisztelt szerzők, naiv és szerénytelen […]."⁷²

A materialista kritikusok közül a legtartalmasabb és legmélyértelműbb értékelést P. F. Preobrazsenszkij professzor publikálta a Pecsaty i revoljucia folyóirat oldalain: „A gyűjtemény négy résztvevője közül csak ketten büszkélkedhetnek azzal, hogy birtokában vannak saját meggyőződésük kulcsának – Ny. A. Bergyajev és Sz. L. Frank. A másik kettő annyira eklektikus és filozófiai gondolatokban annyira sekélyes, hogy tanulmányaik szinte kettéhasítják a kötetet két alapvetően különböző részre. […] Ny. A. Bergyajevnek megvan a maga saját világszemlélete, a baj csak ott van, hogy az túlságosan is a sajátja […] Spengler Cecil Rhodesra vár, Bergyajev viszont Dantéra és a ferencesekre. Valahogy úgy tetszik, hogy ha Bergyajev elképzeléseiben Spengler a haldokló Faust, akkor Bergyajev a haldokló Margit, aki még mindig szemére hányja kedvesének, hogy hiányzik belőle a keresztényi gondolkodásmód. A gyűjtemény legjelentősebb tanulmánya Sz. L. Franké – aki pontosan rámutat azoknak a jellemvonásoknak az ingatagságára, amelyek Spengler fausti lelkületét adják, a kereszténység Spenglertől eredő felosztásának a vitathatóságára […]."⁷³ Vaganyan a maga részéről ekképp összegez: „ahogy Spengler A Nyugat alkonya című könyvének a 700 oldalából […] a porosz nacionalizmus lólába lóg ki feltűnően, […] a porosz messianizmusé, ugyanúgy a mi orosz értelmiségünk összes írásából, mely értelmiség mind ez ideig »távol tartotta magát a történelmi események zajától«, az a régi begyepesedett, vak nacionalizmus látszik ki, amely semmiből sem tanul".⁷⁴

Hasonlóan heves vita bontakozott ki a „szmenovehista" mozgalom ideológiai értékelésének kérdésében is. Az történt, hogy 1921-ben Prágában értelmiségiek egy csoportja útjára indította a Szmena veh [Irányváltás] című folyóiratot, utalva rá, hogy elvetik azokat a célokat, amelyeket az 1909-ben megjelent hírhedt gyűjtemény, a Vehi jelölt ki. A Szmena veh oldalain a szerzők az egész orosz értelmiséget – az emigrációban és az Oroszországban élőket is – együttműködésre szólította fel a szovjethatalommal, arra hivatkozva, a NEP bevezetésével a hatalom félretette a gazdaság és a társadalom radikális átalakításának az eszközeit, és megindult az „államkapitalizmus" kialakítása felé. Arra számítottak, hogy a polgári világ légkörében a bolsevizmus lassanként felszámolja önmagát (Usztrjalov). A szmenovehistákhoz mind a hatalom, mind az értelmiség bizalmatlanul viszonyult. Csakhogy amíg az előbbi álláspontja inkább kritikusan megengedő volt, az utóbbié elutasítóan kritikus. A szmenovehizmus legengesztelhetetlenebb ellensége A. Sz. Izgojev volt. Ő kezdeményezte Az „Irányváltás"-ról című antológiát, amelyben négy szerző kapott helyet: maga Izgojev, J. Clemens, P. Guber és A. Petriscsev. Guber sorsa ismeretlen. Izgojevet és Petriscsevet száműzték. Alighanem Clemenst is, merthogy szerepelt a neve a kiutasításra javasolt „pityeri irodalmárok listáján".⁷⁵

Az értelmiség legkülönfélébb nem hivatalos kiadványainak nagy számban történő megjelenését az 1920-as évek elejére általánosan kialakult kommunikációs űr tette lehetővé. Az irodalmi és tudományos körök, társaságok és akadémiák az azonos gondolkodásúakat tömörítették, akik a forradalom és a polgárháború alatt kiszakadtak a megszokott alkotói légkörből. A találkozók és ülések rendszerint zsúfolt termekben zajlottak – a fiatalság nem csupán előadásokat hallgatni járt ezekre, hanem vitatkozni is. A hatalom az ilyen egyesületekhez bizalmatlanul viszonyult, mint mindenhez, ami értelmiségi kezdeményezés volt. Ja. Arganov („Írásos jelentés az OK(b)P KB-n belüli GPU-nak »Az értelmiség köreiben szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról«") ezt közli 1922. június 1-jén: „A NEP fejlődési folyamatában a szovjetellenes csoportok és szervezetek bizonyos mértékű kikristályosodása és összekovácsolódása megy végbe, amelyek a burzsoázia által sugallt politikai törekvéseket fogalmaznak meg. A fejlődés mai tempóját nézve ezek a csoportosulások már a közeljövőben veszedelmes, szovjethatalom elleni erővé nőhetnek."⁷⁶

Moszkvában a legnépszerűbb összejövetelek egyik helyszíne a Vallási Kultúra Szabadakadémiája volt. Megalakulását Ny. A. Bergyajev kezdeményezte. Itt szinte minden, a sajtóbeli publikációiról ismert szerző fellépett felolvasóként, előadóként vagy szemináriumvezetőként. Bergyajev visszaemlékezéseiben azt írja, hogy „különösen sikeresek voltak az elmúlt évben a nyilvános előadások. Három előadásra (Spengler könyvéről, a mágiáról és a magam előadásában a teozófiáról) annyi nép gyűlt össze, hogy az utcán is állt a tömeg, eltorlaszolta a lépcsőházat, és alig bírtam bejutni a terembe […] hatalmas volt a szellemi szomj, az igény a szabad gondolatra."⁷⁷ Csakhogy ezt a szomjúságot a Vallási Kultúra Szabadakadémia eszközeivel nem volt könnyű csillapítani. Borisz Gornung, a neves filológus elmondta, hogy az ő nemzedéke számára „a »Logosz« újkantianista mocsara, Andrej Belij antropozófiája és Bergyajev, Iljin, Bulgakov és Ko obskurantizmusa […] mindez egy kifejezésben öltött testet, abban, hogy »széltolók gyülekezete«".⁷⁸ Nem tagadható azonban, hogy a szabadakadémiára 1921 elejétől „(amikor ott néhány héten keresztül Spenglerről folyt a vita) 1922 márciusáig (az intézmény bezárásáig) tömegével járt a hasonló nézeteket valló filozofálgató ifjúság, tapsolt Bergyajevnek, Sztyepunnak és Ko-nak. (Sporadikusan) mi is megfordultunk ott néha, de többnyire elmentünk az ülés közepén, miután nem volt türelmünk végighallgatni azt, amit mi úgy neveztünk, hogy »üres szószaporítás«, és amiről azt éreztük, hogy az »igazi« filozófia vérlázító megszentségtelenítése."⁷⁹ Ezért érdemes kétségekkel viszonyulni egyes újságírók afféle kijelentéseihez, mint hogy „a hajdan volt hajó elvitte Oroszországból […] a szellemi vezéralakokat".⁸⁰ Kétségtelenül igaza van V. Sz. Sztyepinnek, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, amikor azt mondja, hogy ez „hatalmas lódítás. Mert ha Nyikolaj Bergyajev volt az értelem legfőbb birtokosa, akkor itt egyszerűen nem lett volna semmiféle forradalom."⁸¹

Túl a komor fellegeken van egy boldog ország...⁸²

Ha folytatjuk a mítoszok leleplezését, amelyekből a kiutasítás története kinőtte magát, akkor a következő szappanbuborék vár kipukkasztásra: az a – főként a történész M. Kolerov által emlegetett – vélemény, hogy a kitelepítettek „egyike sem akart elmenni".⁸³ Ezzel néhány gondolkodó és publicista tanúvallomásait állítanám szembe, melyeket visszaemlékezéseikben találtam.

Bergyajev önmagáról: „Én nem akartam emigrálni, mert irtóztam az egész emigrációtól, és nem akartam vele közösséget vállalni. Mindamellett azt éreztem, hogy egy szabadabb világba kerülök, ahol szabadabb levegőt szívhatok."⁸⁴

Sztyepun Bergyajevről: „Miután sebtében üdvözölt, közölte velem, inkább örömmel, mint ijedten, hogy most készítik elő a vallásfilozófusok egész sorának a külföldre telepítését […]."⁸⁵

Oszorgin magáról és másokról: „Hosszadalmas tusakodás végén egyetlen gondolat fészkelte be magát az összes politikai gonosztevőbe, akik korábban nem készültek külföldre; csak meg ne gondolják magukat azok, akiknek az a hivatásuk, hogy a fejükkel gondolkodjanak. Mindent felszámoltak, mindent eladtak, minden régi, tartósnak bizonyult, évtizedek által megszentelt kapcsolatot megszakítottak, kivéve egyet, amit széttépni senkinek sincs hatalma – a lelki kapcsolatot a hazával; mert az nem ismer idegen földet, sem messzeséget."⁸⁶ „Tessék, feltárul előttünk Európa… az az Európa, ahol még lehet lélegezni és dolgozni, ami a fő, dolgozni. Mindannyian sóvárogtuk a munkát; azt az egyszerű lehetőséget, hogy fennhangon kimondjuk vagy papírra vessük a gondolat szót a maga eredeti, független, félénk árnyalatoktól megszabadított formájában… Nekünk, akik öt esztendőn át hallgatásra kényszerültünk, ez maga a boldogság […] Vajon nem irigyelnek most minket, akiket erőszakkal hajtottak el, a többiek, akik saját akaratukból nem utazhatnak el Oroszországból? Vajon nem joggal tréfálkoznak büntetésünkön, hogy súlyában »második az első« után?"⁸⁷

Izgojev magáról és másokról: „Igyekeztem meghallani, hogy mit mond a lelkem. Nem fedeztem fel benne gyászos érzést, de nem hallottam az örömteljes remény eleven hangjait sem […] Közeledünk Kronstadthoz és az erődjéhez […] Szomszédos, független állam. Valamilyen hajó úszik a mi »Preussen«-ünk mellé. A kitelepítettek tréfálkoznak: – A Cseka gőzhajója azzal az utasítással, hogy a következő utasításig fordítsanak vissza mindenkit…"⁸⁸

Szorokin magáról és másokról: „1922. szeptember 23-a borús reggelén a kitelepítettek első csoportja a moszkvai pályaudvaron gyülekezett […] Másnap megérkeztünk egy határ menti településre. Fél óra múlva felvillan előttünk a vörös zászló, és Szovjet-Oroszország elmarad mögöttünk. Aznap este öt év óta először feküdtünk le aludni úgy, hogy nem kellett arra gondolnunk, vajon jönnek-e értünk ma éjszaka."⁸⁹

Viseszlavcev a korról és önmagáról: „Éppen készülök elutazni innen [Oroszországból], közben azt hallom, hogy maguk egyetemet szerveznek Berlinben. Ha így van, akkor számoljanak velem […] Az élet errefelé fizikailag sokat javult, de a magunkfajták világnézetével és ízlésével erkölcsileg elviselhetetlen. Maguk ott Berlinben bizonyára ehetnek kaviárt, tokhalat és sonkát és fácánt, és ihatnak mindenféle pompás nemes bort. Hát mi itt ezt ritkán tehetjük, pedig bár sehol sem dolgozom, fantasztikusan jól elvagyok a múlt évi szerzői honoráriumomból és alkalmi bevételekből. Keresni jól lehet errefelé, és akkor anyagilag remekül megél az ember, de akkor is ott van egy ízléstelen világban, idegen nációk között, lelki sivárságban, az erkölcsi pusztulás veszedelmes fertőjében. Ha tehetik, mentsenek ki innen engem."⁹⁰ (Megjegyzések: ebből az következik, hogy Viseszlavcev nem volt száműzött, hanem saját jószántából emigrált; „a múlt évi szerzői honoráriumok": a Viseszlavcev irodalmi és lektori munkájáért 1921-ben kifizetett pénzek, amikor parasztok milliói haltak éhen, ami pedig a „kaviár, tokhal, sonka és fácán" menüt illeti, ahhoz a tudósok és írók túlnyomó többsége még a viszonylag szerencsés 1922-es évben sem jutott hozzá…)

A kitelepítettek legelső csoportját (nem számítva most az anarchistákat és a mensevikeket, Kuszkovot és Prokopovicsot) a történész A. V. Florovszkij és a fizológus B. P. Babkin alkotta. Ők 1922. szeptember 19-én hajón indultak el Odesszából Konstantinápolyba. Ezután, szeptember 23-án a Moszkva-Riga útvonalon vonatra szállt a második csoport, benne két filozófus, P. A. Szorokin és F. A Sztyepun. Szeptember 29-én Pityerből vágott a tengernek Stettin felé az Oberbörgmeister Hacken nevű gőzös Ny. A. Bergyajevvel, I. A. Iljinnel, A. A. Kizevetterrel, M. M. Novikovval, V. V. Sztratonovijjal, M. A. Oszorginnal és másokkal, valamint a családtagokkal a fedélzetén. November 16-án a Preussen nevű hajó vitte idegenbe N. O. Losszkijt, L. P. Karszavint, I. I. Lapsint és másokat. December 4-én Berlinbe érkezett 62 ember, akiket Grúziából deportáltak politikai okokból.⁹¹ Az utolsó pillanatban, 1923 elején indították el külföldre a két Bulgakovot: Sz. N. Bulgakov vallási gondolkodót és V. F. Bulgakovot, a L. Ny. Tolsztoj lakóházmúzeum vezetőjét.

Az emigráció nem fogadta őket kitörő örömmel. B. N. Losszkij, a filozófus fiának visszaemlékezései és „A. I. Ugrimov lányának, […] Vera Alekszandrovna Rezcsikovának későbbi elmondása szerint a megérkezés Németországba nem volt mentes pittoreszk vonásoktól. Mielőtt a moszkvaiak Stettinbe értek, azt gondolták, hogy ott majd találkoznak az orosz emigráció küldöttségével, úgyhogy felkészültek egy válaszbeszédre, aminek az elmondását Bergyajevre bízták. Amikor a kikötőben partra léptek, az egész csoport felsorakozott a rakparton, és egy ideig csak várt valamire. Nyikolaj Alekszandrovics jobbra-balra tekingetve, értetlenül közölte a többiekkel: »Itt valami nincs rendben.« Ekkor Ugrimov és néhány németül beszélő sorstársuk közreműködésével felfogadtak két szekeret, ezekre pakolták fel a moszkvaiak szánalmas cókmókjukat, és a rögtönzött konvojt közrefogva, nehogy tolvajokkal gyűljön meg a bajuk, elvánszorogtak a vasútállomásra. Ott a vezetőnek sikerült helyjegyeket szereznie (legkevesebb hetvenet) a berlini vonat néhány kocsijába. Felszállás közben némi perpatvar is kialakult a német utasokkal. Hallhatták, amint egy német hárpia azt rikácsolja, hogy »ezek az átkozott bolsevikok befurakodtak a mi országunkba is«. A berlini pályaudvaron a moszkvaiakat éppúgy nem várta »semmilyen hivatalosság«, mint a stettini rakparton. Itt azonban a csoportvezető futkosásának eredményeképpen sikerült mozgósítani a Vöröskereszt képviselőit, akik segítettek nekik elhelyezkedni pár olcsó szállodában. Két vagy három napra rá a Rul nevű emigrációs lapban a frissen érkezettek rövid hírt olvashattak »a kitelepített bolsevista professzorok« érkezéséről. Itt nyomatékosan közlöm, hogy csak azt mondom, amit másoktól hallottam."⁹² A következő – pityeri – csoportot azután már a „moszkvaiak" és régi emigráns barátaik fogadták…

Az ÖKVB rendeletét az adminisztratív kitelepítésről augusztus 10-én fogadták el. Augusztus 16-18-án az éjszakai órákban letartóztatásokra került sor. Louise Briant-Reed L. Trockijjal készült interjúját, amelyben a politikus a folyamatába lépett akció humánus szempontjait ecsetelte, augusztus 30-án közölte a Pravda. Ugyanitt jelent meg egy cikk 31-én „Első figyelmeztetés" címmel, ami azt sorolta, hogy a letartóztatottak miben vétkesek, és hogy a hatalom mit szándékozik tenni velük.

Az adminisztratív kiutasítást, vagyis az ítélet nélküli kitoloncolást vagy száműzetést nem a bolsevikok találták ki. A cári rendszerben széles körben alkalmazták a politikai ellenzék képviselőivel szemben. A szovjethatalom, mint már említettük, az előző államigazgatás számos elemét átvette – és ez alól a szóban forgó eset sem kivétel.

Már egy évvel később, 1923. május 27-én, F. E. Dzerzsinszkij I. Sz. Unslihtnak írt levelében kifejezi kétségeit azzal kapcsolatban, hogy a tömeges kitelepítések vajon célszerűek-e.⁹³ Attól fogva a kitoloncolás gyakorlata megszakad, és átadja a helyét a jóval kegyetlenebb büntetési eljárásoknak.⁹⁴

***

A kérdésben, hogy milyen hatással voltak a kitelepített gondolkodók az európai filozófiai hagyományokra, mindig van valamennyi pátosz, és a kutatók többsége csak túlzó jelzőkkel és dicséretekkel válaszol rá, bizonyítékokról azonban megfeledkezik. Nem elégséges bizonyíték Bergyajev hatalmas mennyiségű, az emigrációban publikált munkája (Me. E. Glavackij szerint a számuk közel 500), és az sem, hogy mennyi nyelvre fordították le köteteit (mintegy húszra)… Nagyobb bizonyító ereje van a német filozófus H.-G. Gadamer véleményének, aki egyidős a XX. századdal, és akinek az életében az 1922-es események egybeestek azzal az időszakkal, amikor kialakította a saját tudományos felfogását. Vl. Malahov kérdésére – „Hogyan fogadták Németországban az orosz gondolkodókat? Kialakult-e párbeszéd az Oroszországból kitelepültek (Ivan Iljin, Szergej Bulgakov, Lev Sesztov, Szemjon Frank stb.) és német kollégáik között?" – Gadamer ezt válaszolta: „Iljinről és Bulgakovról nem is hallottam. Sesztovnak ismerős a neve – de csak a neve. Egyetlen munkáját sem olvastam… Sokféle neves ember volt itt akkoriban. […] – És Sztyepun? – Ő egy született előadó volt. Ezért is jutott katedrához a szociológián…"⁹⁵ És ez minden, ami Gadamer „fülébe jutott" – sem Bergyajevről, sem Losszkijról, sem Karszavinról, se Viseszlavcevről nem tudott semmit. Ami Viseszlavcevot illeti, ő inkább Franciaország megszállása alatt vétette észre magát, olyannyira, hogy a fasizmus összeomlása után kénytelen volt Svájcba menekülni a bíróság elől…⁹⁶

A kitelepítés, az emigráció és a forradalom negatívan hatott a kitelepített gondolkodók filozófiai, következésképpen politikai nézeteire is. Többségük erősen „jobbra tolódott", ami azzal járt, hogy végleg kikötöttek a misztikus-vallásos és időnként a nacionalista álláspontnál. Az emigránsok tarka egyvelegében csak nagy ritkán akadt egy hegyes elme és egy nem kevésbé hegyes toll, amely emlékeztette a kollégákat tudományos karrierjük kezdeteire…

I. A. Iljin 1923. február 17-én, a berlini Orosz Tudományos Intézet megnyitóján mondott beszédet „A mai jogtudat problémáiról",⁹⁷ amire Mihail Oszorgin⁹⁸ reagált „Tudatos lojalitás" című cikkével: „[…] I. A. Iljin fényes elméjének két heves lendületével megsemmisíti egyfelől a tudomány minden eredményét, amit a jogterületén ért el a középkortól napjainkig, másfelől szétzúzza a humanitás és a jogszerűség minden alappillérét, amikre eredetileg ő maga is építeni akarta a jövendő nemzedékek jogtudatát. […] Az Iljin professzor előadásában elhangzott alaptéziseknek helyeslőn tapsolni illik… az orosz határ innenső felén. Csakhogy nem éppen »a türelem szellemének», »a tudatos lojalitásnak«, az »engedelmességnek« és a »hatalom [akár földi, akár égi] iránti bizalomnak« a hiánya miatt, és nem azért-e, mert magunkra nézve nem tartottuk érvényesnek a »normális jogtudat« elemeit, hajtottak ki minket, professzorom, igazságosan vagy igaztalanul, Szovjet-Oroszországból?"⁹⁹

A következő példa a „bálványok ledöntésére" Ny. A. Bergyajev „Demokrácia és szocializmus mint a lélek problémái" című előadásához kapcsolódik, amelyet a Vallásfilozófiai akadémia¹⁰⁰ nyílt ülésén olvasott fel. Bergyajev a demokráciát „satanokráciának" nevezte, majd felszólított a demokrácia és a szocializmus megdöntésére, „mivel a történelem folyamatában [ezek] idézték elő az elszakadást az ontológiai alapoktól, az abszolút igazság és igazságosság tagadását, az ember istenítését".¹⁰¹ Egy hónappal később ugyanez az újság hozta le V. V. Vodovozov Ny. A. Bergyajevhez intézett nyílt levelét. Vodovozov ismert publicista, jogász és közgazdász volt, a forradalom előtt pedig nemegyszer tartóztatták le és száműzték (mellesleg éppúgy, mint magát Bergyajevet). Vodovozov ezt írta: […] Ön azt állítja, hogy […] Oroszországban végrehajtották azt a kísérletet, hogy a szocialista eszméket a gyakorlatba ültessék át, […] hogy ez az elejétől fogva széles körben folytatott kísérlet tökéletesen sikertelennek bizonyult; a sikertelenség oka […] a szocializmus saját lényegében rejlik, mint amorális és vallásellenes tanításban, és a kísérlet sikertelensége meggyőző bizonyíték a szocializmus tarthatatlanságára. Ezért vissza kell térni a tiszta kereszténység elfeledett vallásához és morális felfogásához, majd ezeken az alapokon kell felépíteni az államot, és kialakítani az általános értelemben vett társadalmi viszonyokat. […]

Hanem hát a pravoszláv állam ezeréves kísérlete nem bizonyult siralmasnak és sikertelennek? Ön miért nem beszél a pravoszlavizmus fogyatékosságairól? Pobedonoszceva ügye¹⁰² miért nem készteti Önt ugyanolyan általános és merész általánosításra, mint Lenin ügye? Talán a Pobedonoszceva által az iskolába és az életbe bevezetett alapelvek nem neveztettek pravoszlávnak? És ezek az alapelvek nem bizonyultak romboló hatásúnak, és nincs némi okozati összefüggés a pobedonoszcevai egyház, a pobedonoszcevai iskola, általában a pravoszláv kormányzás és a bolsevizmus között?

[…] Emlékeztetném Önt, hogy Torquemada Krisztus nevében gyújtatott máglyákat, és a szent inkvizíció Krisztus dicsőségére tevékenykedett. Torquemada vitathatatlanul Krisztus tanítványa volt, mint ahogy Lenin vitathatatlan tanítványa Marxnak. Marxnak miért kell felelnie Leninért, amikor Krisztusnak nem kell felelnie Torquemadáért?

Miért alakult úgy mindannyiszor, amikor kísérlet történt arra, hogy az általános emberi együttélés a vallás elveire és a vallásos morálra épüljön, miért bizonyosodott be mindannyiszor, […] hogy a vallásos érzület türelmetlen és féltékeny; márpedig ez kivétel nélkül érvényes minden vallásra, mert a vallás csak szemernyivel jut tovább azon a határon, amelyet első hirdetői határoztak meg. […]

Az ítélet már régen kimondatott és régen jogerőre emelkedett. Ön fel tud hozni egyetlen olyan új körülményt, amely elégséges okot ad ügy felülvizsgálatára? Sajnos, ilyen körülmény nem létezik. Márpedig ha ilyen nem létezik, akkor az Ön egész érvelése célját téveszti…"¹⁰³

A kikötőben elmerengve...¹⁰⁴

Szeretném hinni, hogy igyekezetem az 1922-es események horizontjának – legalább vázlatos – körvonalazására és a történtek körül kialakult szövevényes mítoszok eloszlatására sikeresen végződött. Ebben az esetben viszont miképp dönthető el a kérdés, hogy a konfliktusos felek közül melyik a bűnösebb? A „régi" értelmiség álláspontja közismert: legtöbbjük az ideológiai harc útját választotta. Ami a hatalmat illeti, a győzedelmes osztály képviseletében, először a világtörténelemben, a humánus utat választotta az állambiztonság kérdésében. Ennek ellenére a mai kutatók továbbra is Lenint és környezetét vádolják mindenféle bűnnel. Az egykori marxista urak elfelejtik Engels egyik fontos gondolatát: „…a lehető legrosszabb, ami egy radikális párt vezetőjét érheti, az az, hogy akkor válik égetően szükségessé a hatalom megragadása, amikor a mozgalom még nem ért meg annyira, hogy az általa képviselt osztály uralkodjék, és olyan rendeleteket alkosson, amelyek biztosítani képesek ezt az uralmat. […] ekkor óhatatlanul egy megoldhatatlan dilemma elé kerül: hogy amit tennie lehet, az ellentmond minden korábbi megnyilatkozásának, az elveinek és pártja közvetlen érdekeinek; vagy hogy amit tennie kell, az teljesíthetetlen. […] Aki valaha ilyen visszás helyzetbe került, az visszavonhatatlanul elbukott."¹⁰⁵ A forradalmár vezetőknek pontosan ez a tragikus alakja volt V. I. Lenin. Az általa vezetett osztály végbevitte a forradalmat, de nem a szocialista, hanem egy nemzeti-felszabadító forradalmat, minek következtében létrejött egy új – de nem szocialista, hanem hatalmi – állam. Olyan helyzet állt elő abban a pillanatban, hogy a szocializmushoz szükséges anyagi-technikai alapok nem voltak meg Oroszországban, ahhoz pedig, hogy rövid időn belül létrehozzák őket, a polgárháború körülményei között nem volt erő. Ezért az országban szükségszerűen elkezdődött az osztályképződés folyamata: az össznépi tulajdon kialakulása és a forradalom, majd a „hadikommunizmus" idején létrejött hatalmas párt- és államapparátus átalakulása uralkodó, kizsákmányoló osztállyá.¹⁰⁶ A „régi" orosz intelligencia marginális helyzetbe került, elvesztette létezésének célját és értelmét – „feleslegesnek" bizonyult az új típusú társadalomban. Minden arra mutat, hogy Lenin életének utolsó éveiben pontosan tudatában volt a kialakult helyzet tragikusságának, és lehetőségei szerint igyekezett stabilizálni a helyzetet, hogy lerakhassa egy jövendő egészséges társadalmi fejlődés alapjait… Többek között ezért lett a „régi" értelmiség szerencsésen kiakolbólítva a határon túlra, és nem Szibériába, ami pedig a hatalomban ülő bírálóiknak anyagilag sokkal kevesebbe került volna…¹⁰⁷

Jegyzetek

1 A dokumentum Glavickij, M. E „A filozófusok hajója": az 1922-es év. Historiográfiai tanulmányok című könyvében jelent meg (Jekatyerinburg, Izd-vo Uralszkogo Unyiverszityeta, 2002, 182-192. o.).

2 Számos „régi" értelmiségi számolta magát a társadalmi közösséghez. A „társadalmi közösség"-be „a társadalmi szervezetek képviselőit", a „társadalmi munkásokat" sorolták (N. M. Kiskin nyilatkozata: Poszlednyije novosztyi, Párizs. Szerk. P. N. Miljukov. No. 397. Vö. 1921. 08. 3., 1. o.), olyan állampolgárokat, akik képesek „az öntevékenységre", kitűnnek „kezdeményezőkészségükkel", „azon vannak, hogy önmagukon segítsenek […], és nem az államra várnak ölbe tett kézzel". (Moszkva, augusztus 22. Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság értesítője. Moszkva, no. 2., 1921. 08. 22., 1. o.)

3 Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság történetét részletesebben ismerteti M. Geller „»Az első figyelmeztetés« – pálcaütés (A kulturális értelmiség 1922-ben lezajlott, Szovjetunióból való kiutasításának történetéhez)" című cikkében. (Lásd Vesztnyik russzkogo hrisztyianszkogo dvizsenyija. Párizs – New York – Moszkva, no. 127., IV., 1978, 187-232. o.) A szövegben azonban jó pár pontatlanság fedezhető fel, ami, párosulva az ideológiai részrehajlással, jelentősen csökkenti a tanulmány történelmi értékét. Így például A. I. Ugrimov „Ugrjumov"- ként szerepel (202. o.), a 207. oldalon pedig, ahol a Pomgol felszámolásáról van szó, azt írja Geller, hogy „a Bizottságot teljes létszámában, Vera Fignert és a szövetkezeti együttműködés képviselőjét, P. A. Szadirint kivéve", letartóztatták, ami nem pontos: mert igaz ugyan, hogy előállították a gyűlés minden résztvevőjét – 72 embert -, de többségüket azonnal vagy néhány nap múlva elengedték, minekutána a Cseka közleményében (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8.) csak 5 személy (N. M. Kiskin, E. M. Kafjev, P. T. Szalamatov, Sz. N. Prokopovics, V. F. Bulgakov) szerepel, lásd még: „Kivégzés helyett kiutasítás. Az értelmiség deportálása a VCSK-GPU dokumentumaiban. 1921-1923". V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov bevezetőjével, Moszkva, in Az orosz út. 2005, 53-56. o. E. Kuszkov és M. Oszorgin visszaemlékezéseiben, amelyekre Geller támaszkodik, a Pomgol tagjai közül 6 fogva tartott személyt (N. M. Kiskin, Sz. N. Prokopovics, Je. D. Kuszkov, D. Sz. Korobov, I. A. Cserkaszov, M. A. Oszorgin) neveznek meg.

4 A. B. Halatov (1896-1938): 1918-tól 1923-ig a Közellátási Népbiztosság testületének tagja, a Népbiztosok Tanácsán belül működő Munkaerő-ellátási Bizottság elnöke, 1921 és 1931 között a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának alárendelt Tudósok Életkörülményeinek Javítására (KUBU) létrejött bizottság elnöke.

5 A 3. összoroszországi közellátási tanácskozás. Izvesztyija VCIK, no. 136., 1921. 06. 25., 2. o.

6 Izvesztyija VCIK, no. 158., 1921. 07. 21., 2. o.

7 Lásd Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egyik kezdeményezőjének, N. M. Kiskinnek a felszólalását (Izvesztyija VCIK, no. 159., 1921. 07. 22., 2. o.).

8 Megjelent Izvesztyija VCIK, no. 160., 1921. 07. 23., 1. o.

9 Lásd pl. „Úton az új hatalom felé". Poszlednyije novosztyi, No. 397., 1921. 08. 3., 1. o.; „Harc vagy együttműködés?" Uo. Moszkva, 398., 1921. 08. 4., 1. o.; „Éhezés és a szövetségesek". Uo. No. 399., 1921. 08. 5., 1. o.; „Az eszer párt felhívása". Uo. No. 401., 1921. 08. 7., 3. o.

10 Az emigráns sajtóra hivatkozott hasonló zsaroló kísérletekről szóló beszámolót lásd „Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságról (Id. Kamenyev előadásaiból)". Izvesztyija VCIK, no. 170. 1921. 08. 4., 2. o. Továbbá: „A szótól a tettig". In Obscseje gyelo. Párizs. Felelős kiadó: V. L. Burcev, no. 364., 1921. 07. 16., 1. o.; „Oroszországot segítsétek, ne a bolsevikokat!" Uo. No. 375., 1921. 07. 27., 1. o.; „Mindenekelőtt a bolsevikokkal vegyétek fel a harcot". Uo. No. 376., 1921. 07. 28., 1. o.; Burcev, V. L.: „A bolsevikok mellett nem lehet harcot vívni az éhezés ellen!" Uo. No. 377., 1921. 07. 29., 1. o.; és mások.

11 Lásd pl. Izvesztyija VCIK, no. 179. 1921. 08. 14., 1. o.

12 „A külföldre utazó küldöttség". In Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság [VKGP] értesítője. No. 1., 1921. 08. 16., kedd, 3. o.; „A VKPG felhívása a külföldhöz". In Pomoscs. A VKPG értesítője. No. 2., 1921. 08. 22., hétfő, 1. o.

13 Izvesztyija VCIK, no. 186., 1921. 08. 24., 2. o.

14 Izvesztyija VCIK, no. 191., 1921. 08. 30., 1. o.

15 „A hatalom a terepen". Poszlednyije novosztyi. No. 413., 1921. 08. 21.. 1. o. A hírhez kapcsolódó véleményeket lásd a Poszlednyije novosztyi következő számában (no. 414., 1921. 08. 23., 1. o.) megjelent „A hatalom a terepen és az éhínség" című szerkesztőségi cikkben.

16 Például Kiskin megvádolása azzal, hogy antonovista kapcsolatokat ápol (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.

17 Lásd „Az értelmiség kiutasításáról". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o.

18 Lásd A VCSK közlése Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság tagjainak letartóztatásáról. Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.; „V. F. Bulgakov hivatalos magyarázata". (A szerkesztőségbe küldött levélből.) Kommunyisztyicseszkij trud, no. 441, 1921. 09. 18., vasárnap, 4. o.

19 Lásd a VCIK 1922. 02. 16.-i rendeletét (Izvesztyija VCIK, no. 44., 1922. 02. 24., 2. o.) és a rendelet 1922. 02. 23-i kiegészítését. (Izvesztyija VCIK, no. 46., 1922. 02. 26., 3. o.)

20 Lenin, V. I.: Összes művei. 44. k., 369. o.

21 Lenin V. M. Molotovon keresztül az OK(b)P KB Politikai Irodája tagjainak írt levele. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 516-519. o.

22 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról« 1922-ben". In Sztupenyi. Filozófiai folyóirat, Szentpétervár, 1992, no. 1., (4), 62. o.

23 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o. A neves filozófus fiának, B. N. Losszkijnak a tanúsága szerint a beolvasztásra szánt arany- és ezüsttárgyak közül az 1725-nél korábbiak mentesültek az elkobzás alól (lásd Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 63. o.).

24 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o.

25 A GPU feljegyzése az OK(b)P KB Politikai Irodájának „Az értelmiség körében szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról". (Közli: A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 76. o.

26 Uo. 413. o.

27 Uo. 432. o.

28 Akkoriban a diákság politikailag nem volt annyira tudatlan, passzív és konzervatív, mint manapság.

29 Részletesebben lásd Szoszkin, V. L.: „Főiskola – az autonómia vége (1921-1922)". In Az orosz értelmiség analízisének néhány aktuális kérdése. Főiskolák közti tudományos munkák gyűjteménye. Ivanovo, Ivanovói Állami Egyetem, 1997, 80-92. o.

30 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 83. o.

31 Uo. 89. o.

32 „A »filozófusok hajójának« utasai. (Az értelmiség sorsa 1922 repressziós nyarán és őszén)". (Összeállította, a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov.) In Voproszi filoszofii, 2003, no. 7. 131. o. Ugyanezen forrás szerint T. P. Kravcev (1876-1955) 1943-ban lett a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja…

33 Sztratonov, V. V.: „A Moszkvai Egyetem szabadságának elvesztése". In A Világegyetem megismerésének határán. 455. o.

34 GARF, f. 5907 (Vodovozov, V. V.). op. 1, d. 198. Izgojev, A. Sz.: Öt év Szovjet-Oroszországban (Töredékes visszaemlékezések és jegyzetek). Kézirat, 7. o.

35 Lenin, V. I..: Összes művei. 45. k., Bp., Kossuth, 1981. 109. o.

36 A Szociálforradalmár Párt X. tanácskozásának határozata. Revoljucionnaja Rosszija. A Szociálforradalmár Párt központi orgánuma. 1921, no. 11., augusztus, 3. o.

37 Részletesebben lásd Guszev, K. V.: „A végrehajtás felfüggesztve…" Hazai történelem: problémák, kutatások és vélemények. Moszkva, Lucs, 1992, 56-75. o.

38 Itt és a továbbiakban a magánkiadók kérdésében N. L. Mescserjakov összefoglaló munkájának anyagát vettem alapul: „A magánkiadókról a Sajtó és forradalom című folyóiratban". 6 (3) k. 1922. július-augusztus, 128-134. o. Más adatok szerint 1922 augusztusáig Moszkvában 337, Pétervárott pedig 83 kiadónak adták meg a működési engedélyt; 1921 októberétől 1922 augusztusáig néhány moszkvai kiadótól 1261 kézirat ment cenzori ellenőrzésre. Lásd Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. Tanulmánygyűjtemény. Moszkva, Izd-vo Krasznaja nov, 1923, 21. o.

39 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. Angolról fordította, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta A. V. Lipszkij. Moszkva, Moszk. rabocsij; TERR A, 1992, 133. o.

40 Kolerov, M. A.: „A »Miszl« című filozófiai folyóirat (1922)". In A filozófia nem ér véget… A XX. századi hazai filozófia történetéből. 2 kötet, második kiadás. Szerk.: V. A. Lektorszkij, I. köt. A 20-as-50-es évek. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 39-46. o.

41 Szorokin, P. A.: „A háború hatása a lakosság összetételére, sajátosságaira és társadalmi szerveződésére". Ekonomiszt, 1922, no. 1., 77-107. o.

42 Így a szövegben. (Lásd Szorokin, P. A.: „A háború hatása…" Ekonomiszt, 83. o. jegyzet.) Itt elmaradt a %-jel, amit Lenin természetesen nem tudhatott, amikor a tanulmányt olvasta. Ugyanezeket a (javított) adatokat, akárcsak az utalást az évre (1920), amelyre vonatkoztak, Szorokin „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota. 1. Erkölcsjogi változások" (Volja Rosszii. Politikai és kulturális folyóirat, Prága, no 4. (32), 1922. 11. 1., 31. o.) című írásában is közreadta.

43 Szorokin: „A háború hatása…" 83. o.

44 Lásd Rajh, V.: Szexuális forradalom. Szentpétervár-Moszkva, egyetemi jegyzet, ASZT, 1997, 200. o.

45 Szorokin: „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota…" 31, 30. o.

46 Lásd Rajh: Szexuális forradalom. 185, 187. o.

47 Szorokin: „A háború hatása…" 93. o.

48 Lenin, V. I.: A harcos materializmus jelentőségéről. In Pod znamenyem markszizma, 1922, no. 3., 12. o. Lásd még: Összes művei. 45. k., 23-33. o.

49 „»Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot.« Az értelmiség 1922-es száműzetésének történetéhez". (A bevezetőt és jegyzeteket írta, a dokumentumokat kiadásra előkészítette A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 75. o.

50 William Christian Bullitt (1891-1967): amerikai diplomata, az Egyesült Államok első nagykövete a Szovjetunióban (1934-1936). – Joseph Lincoln Steffens (1866-1936): amerikai újságíró, szemtanúja volt a mexikói és az oroszországi forradalomnak. Érzéseit Szovjet-Oroszországról a következő szavakkal fejezte ki: „Megpillantottam a jövőt, és az működik". (Steffens J. L. Letters. In 2 vols. Vol. I. 1938, 442., 463. o.)

51 Steffens, J. L.: The autobiography of Lincoln Steffens. Complete in one volume. N. Y., [1931] 797-798. o.

52 „Az értelmiség száműzetéséről". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o. Más adatok szerint mindez 1922 januárjában történt. A letartóztatott anarchistákat és mensevikeket hamis papírokkal, mint csehszlovák állampolgárságú hadifoglyokat indították útnak vonaton külföldre.

53 Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. 23. o.

54 Bubnov. A.: A burzsoá restauráció a NEP második évében. Pétervár, „Priboj" munkás-szövetkezeti kiadó, 1923, 40. o.

55 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

56 Karszavin, L. P.: „A szabadságról". Miszl, no 1., január-február, 62., 65. o.

57 L. P. Karszavin olyan munkáiról van szó, mint a Saligia (Pg., 1918), a Bevezetés a történelembe (Pb., 1920), „A szabadságról" (Miszl, 1922, no. 1., Pb., „Academia"), a Noctes Petropolitanae (Pb., 1922). Lásd Preobrazsenszkij, P. F.: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". Pecsaty i rovoljucija. 6. (3) k. 1922. július-augusztus, 64-73. o.

58 Karszavin, L. P.: Saligia, avagy egy igen rövid és lélekemelő eszmefuttatás az Istenről, a világról, az emberről, a gonoszról és a hét főbűnről. Párizs, YMCAPress, 1978, 6. o.

59 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

60 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

61 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

62 Lásd Billington, J. H.: Ikon és fejsze. Kísérlet az orosz kultúra értelmezésére.

Moszkva, Izd-vo „Rudomino", 2001, 843. o.; Taruszkin, R.: „Turánia". In Pjotr Szuvcsinszkij és kora. Szerk.: A. Bretanyickaja. Moszkva, „Kompozitor", 1999, 258. o.

63 Uo. 121. o.

64 Frank, Sz. L.: A társadalomtudományok módszertanának áttekintő vázlata. Moszkva, „Bereg", 1922, 13. o.

65 Uo. 88. o.

66 V. I. Lenin levele I. V. Sztálinhoz 1922. 07. 16-án. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. 544-545. o.

67 Trockij szerzőségét M. E. Glavackij bizonyította. Lásd Glavackij, M. E.: A filozófusok hajója… 76. o.

68 Lásd pl.: „A világmindenség történetének analógiájaképpen a lélek eredendő állapota is gáznemű". (Ajhenvald, Ju.: Költők és költőnők. Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922, 7. o.)

69 Bobrov, Sz. recenziója: „Ju. Ajhenvald. Költők és költőnők". (Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922). Pecsaty e revoljucija, 1922, 6. (3) k., július-augusztus, 288. o.

70 Lenin, V. I.: Összes művei. 54. k., 198. o. (Feljegyzés N. P. Gorbunov számára az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című könyvről. 1922. március 5.)

71 Viseszlavcev recenziójára nem sikerült rábukkanni. Említést róla lásd Sztyepun, F. A.: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. Az utószót írta R. Gergel. Második, javított kiadás. Szentpétervár, Aletyejja, 2000, 515. o.

72 Szorokin, P. A.: „A nagy revízió kezdete". Vesztnyik lityeraturi, 1922, no. 2-3., 1-3. o.

73 Preobrazsenszkij, P. F. recenziója: Ny. A. Bergyajev, Ja. M. Bukspan, F. A. Sztyepun, Sz. L. Frank. Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya". (Kn-vo „Bereg", Moszkva, 1922, 95. o.) In Pecsaty e revoljucija, 1922, 2. (6) k., 307-309. o.

74 Vaganyan V.: „A mi orosz spengleristáink". Pod znamenyem markszizma, 1922, no 1-2., 32. o.

75 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 82. o.

76 Uo. 78. o.

77 Bergyajev, Ny. A.: Önmegismerés: dolgozatok. Moszkva, Izd-vo EKSZMO Pressz; Harkov, Izd-vo Folio. 1999, 486. o. [Magyarul: Önmegismerés. Budapest, Európa, 2002.]

78 Gornung, B. V.: Az idő folyása. 2. k. Tanulmányok és esszék. Moszkva, RGGU, 2001, 352. o. jegyzet.

79 Uo. 354. o.

80 Paszternak, B.: „A fejnek új módszerekre van szüksége". Izvesztyija, no. 143., 2003. 08. 12., 12. o.

81 Uo.

82 N. M. Jazikov „A hajós" című költeményéből.

83 Beloklokova, M.: „Két utas nyilvánosságra került ügye a »filozófusok hajójá«-ról". Izvesztyija, no. 145., 2002. 08. 16., 3. o.

84 Bergyajev: Önmegismerés. 489. o.

85 Sztyepun: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. 617. o.

86 Oszorgin, M.: Tatyjana napja. Dnyi, no. 72., 1923. 01. 25., 3. o.

87 Oszorgin, M.: „Ugyanazon a tengeren". Szovremennije zapiszki. Társadalompolitikai és irodalmi folyóirat N. D. Avkszentyev, I. I. Bunakov, M. V. Visnyak. A. I. Gukoszkij, V. V. Rudnyev közreműködésével, Párizs, no. XII ., 1922. 12. 7., 216. o.

88 GARF. f. 5907 (Vodovozov, V. V.), op. 1, d. 198. A. Sz. Izgojev. „Öt év Szovjet-Oroszországban". 10. o.

89 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. 144. o.

90 V. P. Viseszlavcev 1922. 10. 5-én A. C. Jascsenkónak írt leveléből. Lásd Orosz Berlin, 1921-1923. A Guverovszkij Intézet B. I. Nyikolajevszkij-archívumának anyaga alapján. Összeállította L. Flejsman, R. Hjuz, O. Rajevszkaja-Hruz. Párizs-Moszkva, 2003, 238-239. o.

91 „Grúzia helyzetéről". Dnyi, no. 35., 1922. 12. 9. 2. o.

92 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 67-68. o.

93 F. E Dzerzsinszkij levele I. Sz. Unslihtnak a tömeges kiutasítások célszerűtlenségéről. 1923. május 27. (RGASZPI, f. 76, op. 3, d. 150, lásd 20.)

94 Mellesleg a szoloveci szigeteket a monostorral együtt még 1922-ben átadták a GPU-nak azzal a céllal, hogy ott koncentrációs táborokat létesítsenek politikai foglyok számára. Történetesen ide is, és nem Németországba, küldhették volna a „filozófusok hajójá"-nak az utasait…

95 „Oroszok Németországban. Beszélgetések Hans-Georg Gadamerrel". 1992. április 16. Heidelberg (a beszélgető Vl. Sz. Malahov). Golosz, no. 3. (1), 1922, 231. o.

96 Janovszkij, V. Sz.: Elíziumi mezők. Szentpétervár, 1993, 180. o.

97 „Az Orosz Tudományos Intézet megnyitása". Dnyi, no. 93., 1923. 02. 18., 5. o.

98 Oszorgin, M. A. (eredeti családneve Iljin) (1878-1942) – neves író, jogász, a Moszkvai Egyetem növendéke, az 1905-ös forradalom tevékeny résztvevője.

99 Oszorgin, M.: „Tudatos lojalitás". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 1. o.

100 Az előadásra 1923. 02. 11-én került sor. Dnyi, no. 89., 1923. 02. 14., 5. o. Az előadás tartalmában közel áll a Bergyajev által írt és 1924-ben Berlinben megjelent Új középkor utolsó, a „Demokrácia, szocializmus és teokrácia" címet viselő fejezetéhez. Lásd Bergyajev, Ny. A.: A történelem értelme. Új középkor. Összeállította és jegyzetekkel ellátta V. V. Szapov. Moszkva, 2002, 286-310. o. [Magyarul: A történelem értelme. Budapest, Aula, 1994.]

101 „A korhadás áradása Ny. A. Bergyajev előadásából". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 5. o.

102 K. P. Pobedonoszceva (1827-1907) 1880-tól 1905-ig a Szent Szinódus miniszteri hatáskörű vezetője: Oroszország történelmében az ő nevéhez kapcsolódik a legkönyörtelenebb cenzúra és minden haladó társadalmi gondolat üldözésének időszaka.

103 Vodovozov, V. V.: „Nyílt levél Ny. A. Bergyajevnek". Dnyi, no. 126., 1923. 03. 29., 1. o.

104 I. Brodszkij „Emlékkép" című költeményéből.

105 Engels, F.: „A keresztes háború Németországban. VI." In Marx, K. – Engels, F.: Művei. 2. kiadás, 7. k., 422-423. o.

106 Részletesebben lásd Szemjonov, Ju. I.: A történelem filozófiája. Moszkva. „Kortárs füzetek", 2003, 439., 500-502. o.

107 Megjegyzem: a felső hatalmi osztály megerősödésével az „új" értelmiséget nemcsak a független gondolkodói lét és az értelemre gyakorolt hatás lehetőségétől fosztották meg, hanem magától a fizikai léttől is: az 1928-ban kezdődött megtorlások során az értelmiséget mint társadalmi csoportot fokozatosan megsemmisítették. Csak egyesek élték túl – és nem valaminek „köszönhetően", hanem „annak ellenére"…

(Fordította: Székely Ervin)

Az 1917-es Októberi Forradalom 90. évfordulója alkalmából, 2007. júniusában moszkvai értelmiségiek nyilatkozatot tettek közzé.

Az októberi forradalom közelgő, 90. évfordulója nem véletlenül vált Oroszországban az általános figyelem tárgyává. 1917 októbere valóban megrengette a világot, mert a gazdasági, a társadalmi és a kulturális alapjait változtatta meg.

Ezt a világtörténelmi jelenséget jó néhány tömegmédium szokványos politikai fordulatnak állítja be, amit összeesküvők és kalandorok maroknyi csoportja hajtott végre nyugati titkosszolgálatok segítségével. Ezek azután mindent latba vetnek: a közönséges hazugságot, a tények meghamisítását, szennyes pletykákat a nagy forradalom résztvevőiről és vezetőiről. Egyre-másra ismételgetik azt a legtöbb ország valamirevaló tudósai által megcáfolt agyszüleményt, miszerint kiderült, hogy az „októberi fordulat"-ot a „német ügynök", Lenin és az „angol-amerikai" kém, Trockij provokálta ki. Ennek fényében az orosz nép akarattalan játékszernek tetszik a „forradalmi szélsőségesek" kezében, holott valójában az ő meghatározó szerepe nélkül a forradalom el sem indulhatott, nemhogy győzni tudott volna.

Nem összeesküvés, hanem társadalmi forradalom

Az októberi forradalom nem azért robbant ki, mert idegen hatalmak összeesküvői vagy ügynökei így tervezték volna. Olyan hatalmas társadalmi földrengés, hurrikán, cunami volt az, amilyet senki semmilyen utasításra nem volna képes életre hívni. Október az események alakulásának belső logikája szerint született meg, amikor a népi elégedetlenség forrásainak sokasága egyetlen, mindent elsöprő árrá egyesült. Úgy beszélni róla, mint valami összesküvés gyümölcséről, az legalábbis furcsa. Ha pedig mégis az lett volna, akkor miért történt úgy ebben a gigantikus méretű országban, hogy a régi helyett egy új hatalom jött létre, és hogy ezt a hatalmat Oroszország népe nemcsak támogatta, hanem fegyverrel a kézben meg is védte a polgárháborúban?

Az „októberi fordulat" kritikusai valahogy elfelejtkeznek arról a mélységes válságról, amelybe a cári monarchia, majd az azt váltó Ideiglenes kormány taszította Oroszországot. A „háború a végső győzelemig!" jelszótól eszelős megszállottá vált hatalom nem akarta meglátni a nép valóságos szükségleteit. A kritikusok elfelejtik azt is, hogy a monarchia magától omlott össze a forradalom előestéjén, hogy világos tények tanúskodnak a cári udvaron belül elharapózott, vég nélküli belső intrikákról és konfliktusokról, a katonai vereségekről a fronton, végül pedig arról, hogy II. Miklós önként mondott le az egyeduralkodói hatalomról és az orosz hadsereg fővezéri címéről. Terméketlennek bizonyult a monarchia helyébe lépő burzsoá kormány is, amely képtelen volt dönteni az akkori idők legfontosabb kérdésében, hogy véget vessen a háborúnak, és földet adjon a parasztoknak.

Október a XX. századi nagy orosz társadalmi forradalom betetőzése volt. Irányítóivá a forradalmi szociáldemokraták váltak, akik mindenki másnál előbb ismerték fel az egyszerű emberek szükségleteit és reményeit, azokat a problémákat, amelyeknek a megoldására az egész orosz társadalomnak szüksége volt a két század fordulója körül. A vezető szerep természetesen Vlagyimir Uljanov-Leninnek és harcostársainak jutott.

Október vezéralakjai közül senki sem volt hibátlan. Ám ahogy isteníteni, úgy démonizálni is helytelen volna őket. A manapság fejükre zúdított vádaknak nincsenek valóságos alapjaik. Ők a saját forradalmi eszményeiken kívül soha semmi mást nem szolgáltak. Semmilyen földi kísértés, legyen az pénz vagy a kispolgári jólét egyéb kelléke, nem érdekelte őket. Saját maguk elé a legmagasabb mércét állították, életüket a szabadság védelmének, az elnyomottak és kisemmizettek boldogságának rendelték alá.

A forradalom nem csupán erőszak

Az októberi forradalmat nemritkán „véres fordulat"-ként emlegetik. Pedig hát maga „a fordulat" jóformán emberáldozat nélkül zajlott le Péterváron. Nem vagyunk az erőszak hívei, ugyanakkor elismerjük elkerülhetetlenségét a történelmi fejlődés meghatározott szakaszaiban, amelyekre osztályok közötti és nemzeteken belüli antagonizmusok kiéleződése a jellemző. Igen, a forradalmak gyakori velejárója az erőszak, mint ahogy azt Németalföld, Anglia, Franciaország és más országok polgári forradalmai szemléletesen megmutatták. Az is közismert, hogy Amerikában a rabszolgaság felszámolása a XIX. század legvéresebb polgárháborúját hozta magával. A feudalizmus hanyatlását Oroszországban is háborúk és forradalmak kísérték.

Az ilyen jelenségeket azonban nem politikai cselszövők ármánykodása, hanem az előző rendszer válsága hívta életre, amikor nem volt megoldás az idült problémák megoldására evolúciós úton. Erőszakos forradalomra különleges körülmények között kerül sor, amikor a saját meggazdagodásukért és kiváltságaik megtartásáért lihegő uralkodó osztályok semmibe veszik a nép jólétét. Ilyenkor a nincstelen osztályoknak nem marad más lehetőségük, mint hogy a saját kezükbe vegyék tulajdon sorsukat. Ez a XX. századi nagy orosz forradalom legfőbb tanulsága.

Ezzel együtt a társadalmi forradalom nem törekszik az erőszakra, a fegyveresre meg különösen nem: végső célja egy új világ megalkotása, a jobb életfeltételek megteremtése minden egyes ember, nem csupán a társadalom vezető rétegei számára. Ebből következően az ilyen forradalmak a történelem mozgatóerői, amelyek meggyorsítják az előrehaladást.

Mit adott az októberi forradalom?

A legkülönbözőbb országok történelme számos esetet ismer, amikor a munkások felléptek a kapitalizmus ellen. Olyan messzire mutató jelleget azonban sehol sem nyert a harc, mint nálunk. Ez tette a XX. századi Oroszországot a világ fejlődésének epicentrumává, ahol a kor minden problémája keresztezte egymást, ahol megoldást találtak a kapitalizmus alapvető bajára, a munka és a tőke ellentétére. Egyedül az orosz munkásoknak volt elég erejük és elszántságuk, hogy kiutat találjanak ebből az ellentmondásból – hogy ne csak lerázzák magukról a kapitalizmust, hanem az átmenet útjára is lépjenek egy jóval haladóbb társadalmi rend, a szocializmus felé.

A Párizsi kommünt követően az orosz forradalom hatalomba emelte a társadalom alsó rétegeit: a munkásokat, a parasztokat és az ő érdekeiket képviselő értelmiségieket. Létrehozta a szovjeteket mint a politikai hatalom legdemokratikusabb formáit, a háború által elkínzott népnek elhozta a várva várt békét, földet adott neki, és a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Azáltal, hogy a dolgozók millióit vonta be a társadalmi tevékenységbe, egyértelműen bebizonyította, hogy nem csupán az „elit" lehet a történelem tárgya és demiurgosza.

Az októberi forradalom nyomán a világon két, egymással társadalmilag szemben álló rendszer jött létre, ami sok tekintetben meghatározta az emberiség későbbi fejlődését. Október hatásának köszönhetően indultak el a nemzeti-felszabadító mozgalmak, és fogott a kapitalista rendszer önmaga megreformálásába. Az orosz forradalom hatására következett be a gyarmati birodalmak széthullása, az önmagukat jóval túlélt monarchikus rendszerek zátonyra futása.

Az októberi forradalom vezetett el a nemzetek és vallások fölötti eszméhez – a társadalmi felszabadulás és igazságosság eszméjéhez. Ezen az eszmei alapon jött létre, a történelemben először, az egyenjogú nemzetek önkéntes szövetsége – a Szovjetunió. Október eszméi és kezdeményezései a tudomány és művészet olyan kiemelkedő alakjainak a céljait és vágyait testesítette meg, mint Tyimirjazev és Vernadszkij, Platonov és Majakovszkij, Solohov és Eizenstein. Az októberi mozgalom törekvéseit a szocialista jövő felé a XX. század legnagyobb alkotói támogatták, köztük Bernard Shaw és Picasso, Einstein és Ciolkovszkij.

A szovjet történelem másmilyen volt

A szovjet történelem Októberrel kezdődött el, és nem volt könnyű menet a Nyevszkij proszpekt sima kövezetén. Volt benne minden: hatalmas vívmányok és szörnyű tragédiák. Jól emlékszünk rá, hogy miután Oroszország legtöbb kormányzóságában a hatalom békés úton átment a dolgozók kezébe, véres polgárháború kezdődött, amit a külső intervenciótól támogatott „fehér", illetve a „vörös" terror kísért végig.

A szovjet hatalom, híján minden megfelelő történelmi tapasztalatnak, természetesen sok hibát elkövetett. Különösen nagy hiba volt a „hadikommunizmus" politikája, amely össznemzeti válsághoz vezetett. A bolsevikok határozott érdeme volt, hogy elszántan hátat fordítottak neki, és tudatosan tértek át az Új gazdasági politikára – az első olyan történelmi modellre, amely sikeresen egyesítette magában a szocializmus és a kapitalizmus alaptörvényeit, és amelynek számos elemét alkalmazták néhány európai országban és a mai Kína fejlődési keretei között is. A NEP tette lehetővé, hogy a háborús sebek mielőbb behegedjenek, és Oroszország gazdasága a háború előtti szintre emelkedjék.

A NEP tapasztalatára és jelentőségére támaszkodva dolgozta ki Lenin a szovjet állam további fejlődésének a tervét, amely az országra nézve radikális gazdasági és politikai átalakulásokat tűzött maga elé. Ezek az átalakulások mindenekelőtt az energetikában, a kultúrában és az oktatásban hoztak volna jelentős áttörést, ezekben a nemcsak a XX., hanem a XXI. században is meghatározó szférákban. Az átalakulások a politikai rendszer demokratizálását is előfeltételezték a munkásoknak az állam irányításába való bevonásával és a párt megújulásával, ami magában foglalta volna J. Sztálin elmozdítását is a főtitkári posztról, aki akkor már tanújelét adta illojalitásának, durvaságának és azon hajlamának, hogy visszaéljen a hatalommal.

A sors azonban nem engedte, hogy ezek a szándékok valóra váljanak. A Lenin halála után előállt zavarosan bonyolult hatalmi rendszer hiába hirdette magát céljaiban szocialistának, sok olyasmit művelt, ami ellentmondott ennek. Például sárba tiporta az állampolgárok Október által meghirdetett szabadságjogait. Mérhetetlenül nagy árat kellett fizetni az iparosítás és az erőszakos kollektivizálás megvalósításáért. Mindent egybevetve, a forradalom első éveinek néphatalmát a bürokráciának és vezérének, J. Sztálinnak az uralma váltotta fel. Bűncselekménynek tartjuk a tömeges sztálini megtorlásokat, az emberi jogok és a Szovjetunió népeinek megsértését. Mindez aláásta a forradalom és a szocializmus eszméinek hitelét.

A felsorolt tények ismeretében sem fogadjuk el azonban a szovjet történelemre vonatkozó áltudományos hazugságokat és a bárgyúságig egyoldalú propagandát. Ez a történelem másmilyen volt: demokratikus és bürokratikus tendenciák küzdöttek benne egymással. Így a NEP szabadságát a sztálini totalitarizmus követte, amely a maga részéről a hruscsovi „olvadásnak" adta át a helyét. Később a brezsnyevi autoritarizmust a peresztrojka váltotta fel, amely céljaként a humánus, demokratikus szocializmust jelölte meg.

Nem létezik olyan ország, amelynek a történelme makulátlan volna. A brit és francia gyarmati háborúk kegyetlensége vagy az Egyesült Államok rabszolgatartása aligha mondható jobbnak a Gulagnál. Mégsem teszi sem egyik, sem másik eltagadhatóvá a jelentős szociális és kulturális vívmányokat az említett országokban. Akkor miért kell megtagadni a hasonló vívmányokat a szovjet néptől, amely hatalmas győzelmet aratott a fasizmus fölött, megteremtett egy egyedülálló kultúrát és irodalmat, elfogadható életfeltételeket biztosított a teljes lakosságnak, és elsőként tört utat a világűrbe? Nem szabad elfelejteni, hogy Október a tömegek korábban sohasem látott mértékű alkotói energiáját mozgósította az újtársadalom megteremtésére, az élet részévé tette az internacionalizmus számos eszméjét, az orosz társadalom egykor legelmaradottabb rétegeihez vitte el a nemzeti és a világkultúra értékeit. Nem lehet kitörölni a szovjet történelemből a tömegek lelkes igyekezetét, amellyel elsajátították a tudomány és a technika legfrissebb vívmányait, és ebben nyilvánvalóan megmutatkozott a szovjet emberek millióinak forradalmi romantikája és heroizmusa is.

Miért bukott meg a szovjet modell?

Előre kell bocsátani, hogy a Szovjetuniót alkotó társadalmi rendszer természetéről többféle nézet él nálunk, abban azonban mindegyikkel megegyezünk, hogy az Október által életre hívott néphatalomhoz, az internacionalizmushoz, az igazságossághoz és a humanizmushoz kapcsolódó elvek semmibevétele vagy megtagadása előbb vagy utóbb katasztrófába sodorja a szocializmust építő társadalmat. Márpedig a Szovjetunióban pontosan ez történt.

Az emberek alkotó kezdeményezésének megbéklyózása a totalitárius rendszer feltételei között korlátozta a szovjet gazdasági növekedés lehetőségét. Az áruhiány jellegzetes vonása volt a gazdaságnak. Ebből eredően nem sikerült felemelnünk a dolgozók jólétét a világ fejlett országainak színvonalára, ami egyik oka volt a szovjetrendszer kudarcának. A másik, nem kevésbé meghatározó ok az, hogy hiányzott az országban az igazi gazdasági és politikai demokrácia, ami különösen akkor vált elviselhetetlenné, amikor világszerte kibontakozóban volt a technikai és információs forradalom. Ez hozta magával, hogy a bürokratikus hatalom teljességgel elidegenedett a dolgozóktól. Az elidegenedés megszüntetésére irányuló kísérletek a peresztrojka idején nem hozták meg a szükséges eredményt. Végül bekövetkezett az SZKP és a szovjethatalom bukása, amit különféle politikai erők nyomban kihasználtak: feloszlatták a Szovjetuniót, és rászabadították Oroszországra a legvadabb oligarchikus kapitalizmust a tömeges munkanélküliséggel, a nép életszínvonalának zuhanásával, a társadalmi különbségek égbeszökésével, a nacionalizmus felvirágzásával és a bűnözés növekedésével.

A társadalom szovjet modelljének a kudarca mégsem azonos az októberi eszmék cáfolatával. Mint ahogy a keresztény eszmények sem felelnek meg az inkvizíció gyakorlatának, ugyanúgy a sztálini totalitarizmus sem törölheti el a forradalom eszméit. A szocializmus történelmi ügye nem válik valóra egyik napról a másikra. Már megjelent azonban a fiatalság új nemzedéke, amely nem kér a kapitalizmusból mint rendszerből. Az ifjúságban van a remény, hogy képes lesz új életet lehelni az októberi forradalom eszményeibe.

Mitől függ a mai Oroszország nagysága?

Az októberi forradalom eszméi nemcsak a proletár internacionalistákat egyesítették, hanem az orosz nagyhatalom megőrzésének és fejlődésének a híveit is. Ők egyengették azok útját, akik el akarták vinni Oroszország kultúráját a határon túl, más országokba, és hazafias érzéseikben másokkal osztozva készen álltak, hogy megoltalmazzák a szovjetek országát minden lehetséges agresszorral szemben. Ennek az érzésnek az erejét fényesen bizonyította a nagy honvédő háború, amely megvédte a Szovjetunió szuverenitását és Október vívmányait.

Az októberi forradalom megmutatta az orosz nép lelki nagyságát, amely a kapitalizmussal szemben alternatív utat választott az ország fejlődésére. Úgy beszélni róla, mint szélsőséges erők összeesküvéséről, már csak azért is veszélyes volna, mert az a történelem oroszellenes értelmezőinek a malmára hajtaná a vizet, akik azt a képtelen véleményt hangoztatják, hogy Oroszország változatlanul veszélyt jelent a világra. Jól ismert körök váltig azt szajkózzák, hogy Oroszországból csak kellemetlen dolgok várhatók, ezért kell rövid pórázra fogni, ellenőrzés alatt tartani, felhasználva természeti tartalékait, energia- és szellemi forrásait.

A mai Oroszország a legjobban teszi, ha higgadtan értékeli az ilyen provokatív kijelentéseket, és elszántan halad a maga útján. Oroszország nagysága nem abban rejlik, hogy vakon másolja a külföldi mintákat, és még kevésbé abban, hogy nacionalista gőggel közeledik más népekhez, hanem abban, hogy képes lesz-e népe tehetségére és alkotóerejére támaszkodni, és magáévá tenni azt a hatalmas tudást és tapasztalatot, amelyet a világ civilizációja és kultúrája halmozott fel.

Oroszország újra erős hatalom lehet, amelyikkel ellenfelei is kénytelenek számolni, de csak akkor, ha leküzdi a szegénységet és az orosz emberek között fennálló óriási szociális különbségeket, minőségileg javít állampolgárai életén, ha a gyakorlatban is szélesíti társadalmi és demokratikus jogait, ha saját történelme legjobb hagyományaira épít.

* * *

Október történelmi jelentőségét nem könnyű felbecsülni. Kedvező hatásai szemmel láthatók. Az emberiség egyharmada követte egy ideig az általa kijelölt utat. Sok országban mai is él ez a mozgalom, ahol a múlt kudarcaiból és tragédiáiból levonták a tanulságokat. Október bebizonyította, hogy lehetséges egy másik, igazságosabb világ. Erre törekszenek ma különféle társadalmi és politikai erők, országok és népek. Ez a célja annak a forradalmi hullámnak, amely elsősorban Latin-Amerika és Ázsia országaiban csap fel mind sűrűbben.

Az októberi forradalom a mi sorsunk volt és az is maradt; nem tagadhatjuk meg mint Oroszország történelmének legfontosabb korszakát. Hiba volt bőven mindig és mindenütt, és nem kisebbítik őket a múlt nagy forradalmai sem. Az ünnepi dátumokon azonban minden országban megemlékeznek ezekről a forradalmakról, akár állami szinten is. Csak éppen Oroszországban nem. Itt rendületlenül folyik tovább saját forradalmi múltunk befeketítése.

Az októberi forradalom előestéjén mi felemeljük szavunkat ez ellen a gyakorlat ellen. A népnek vissza kell adni a forradalmi ünnepét és Október igazságát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi ahhoz az országhoz tartozunk, amelynek történelmében a legnagyobb forradalom ment végbe. Erre pedig lehet és legyen is büszke az ember.

Arszlanov, V. G., a művészettörténet doktora, egyetemi tanár

Bagaturija, G. A., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Buzgalin, A. V., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vojejkov, M. I., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vorobjev, A. I., az Orosz Tudományos Akadémia tagja

Galkin, A. A., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Dzaraszov, Sz. Sz., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Isztyagin, L. G., a történelemtudományok doktora

Kelle, V. Zs., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Kolganov, A. I., a közgazdaság-tudományok doktora

Loginov, V. T., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Medvegyev, R. A., a történelemtudományok doktora

Rudik, E. N., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Szerebrjakova, Z. L., a történelemtudományok doktora

Szlavin, B. F., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Szmolin, O. N., a filozófiai tudományok doktora, az Állami Duma képviselője

Satrov, M. F., dramaturg

(Fordította: Székely Ervin)

Forrás: http://www.ikd.ru/node/3013

A 2006 októberében – „1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok” címmel – rendezett konferencia előadásait tartalmazó kiadvány előszava arra mutat rá, hogy az '56-os munkástanácsok szellemisége veszélyt jelent mindenfajta párturalomra. Ezért a kádári egypártrendszer és a rendszerváltás utáni többpártrendszer – közös, jól felfogott érdekében – egyaránt felszámolta a tulajdonosi jogokért küzdő munkástanácsokat.

1956. október 23-ára egyetemisták felvonulást szerveztek. Október 24-én az Egyesült Izzóban – majd sorra más üzemekben is – munkástanács alakult. Folyamatosan jöttek létre különböző forradalmi bizottságok. Folyamatosan szerveződtek, illetve újraszerveződtek a pártok. Az MDP leginkább kompromittálódott vezetői a Szovjetunióba menekültek.

Kialakulóban volt a népi szervek és a politikai pártok kettőssége: a társadalom kettős szerveződésének, egyfajta kettős hatalomnak a csírája. Nagy Imre a pártok mellett döntött, és a pártok javára foglalt állást. Október 30-án bejelentette a többpártrendszert, és koalíciós kormányt alakított.

A többpártrendszer 1956-os kísérletét a november 4-i szovjet katonai fellépés verte le.

A munkástanácsok 1956-os kísérletét hivatalosan egy 1957. novemberi rendelet számolta fel.

Október 23-a megünnepléséről az alábbi állásfoglalást tette közzé egy 1988 tavaszán keletkezett alternatív szervezet, a „Baloldali Alternatíva" Egyesülés Munkásbizottsága 1989. szeptember 13-án: „Miközben a magyarországi 1956 értékelése körül ellentétes nézetek csapnak össze, minden demokratikus gondolkodású ember pozitívan vélekedik a munkástanácsokról, amelyek megalakítása már 1956. október 24-én elkezdődött. Miközben október 23-ának nemzeti ünneppé nyilvánítása azzal a kockázattal jár, hogy szélsőséges indulatokat szabadít el, addig október 23-ának a munkástanácsok napjaként való megünneplése széles körű nemzeti egyetértéssel találkozna. Ez a megoldás 1956 történelmileg legprogresszívebb jelenségére tenné a fő hangsúlyt. A munkástanácsok, mint valóban népi kezdeményezésre létrejött, a közvetlen részvételi demokráciát a gazdálkodás területén megvalósító szervezetek, a mai Magyarország számára is irányt mutatnak. Ezért javasoljuk, hogy október 23-a mint a munkástanácsok napja váljon nemzeti ünneppé, ami természetesen nem zárja ki ezen évforduló szélesebb tartalmú ünneplését sem."

Október 23-a nem a munkástanácsok napjaként lett nemzeti ünnep. Korábban is sejteni lehetett, de a rendszerváltáskor sikerült közvetlenül is megtapasztalni, hogy a politikai pártok ellenségüknek tekintik, és mindenáron megakadályozzák bármiféle gazdasági demokrácia és társadalmi demokrácia kialakulását.

1989-ben az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain a „Baloldali Alternatíva" hosszú viták során, nehéz küzdelemben el tudta érni, hogy az új Alkotmányba – a magántulajdon és az állami tulajdon mellett – a dolgozói közösségek tulajdonhoz való joga is bekerüljön. Az Alkotmány 12/2. paragrafusa szerint: „Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzás tulajdonának létrejöttét és működését." Ezzel a jogi háttérrel bontakozott ki 1989-ben és 1990-ben Magyarországon a tulajdonosi munkástanácsok mozgalma. Ezen a jogi alapzaton jött létre 1990. február 24-én Munkástanácsok Országos Szövetsége elnevezéssel a tulajdonosi munkástanácsok tömörülése.

1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ megállapodott arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzzák az alkotmányos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkástanácsok alól. Hiába voltak a társadalmi tiltakozások, hiába voltak az aláírásgyűjtések, a pártok keresztülvitték az alkotmánymódosítást. Ezzel a jogi eljárással párhuzamosan egy másik folyamat is elindult. Az MDF – megtapasztalva a terebélyesedő munkástanács-mozgalom jelentőségét – elkezdett olyan munkástanácsokat szervezni, amelyek nem tulajdonosi, hanem pusztán szakszervezeti céllal alakulnak. Bem rakparti, valamint lakihegyi feladóval folyt a levelezés. Végül sikerült kikényszeríteni egy újabb, most már nem tulajdonosi célokkal rendelkező, hanem szakszervezetként működő „Munkástanácsok Országos Szövetsége" megalakítását és a tulajdonosi munkástanácsok beolvasztását. (Ebben a folyamatban a pártfüggetlen munkástanácsoktól való félelem mellett az is szerepet játszott, hogy a munkástanácsok szakszervezetté való átöltöztetésével lehetett egy jelentős részt kihasítani a felosztásra kerülő szakszervezeti vagyonból, a SZOT-vagyonból.)

A magyarországi '56 egyik kétségtelenül pozitív öröksége a munkástanács-mozgalom. 1990-ben a többpártrendszer, a többpárti parlament ellehetetlenítette a munkástanácsokat. Ezzel másodszor is leverte az '56-os gyökerű szabadságtörekvéseket, a gazdasági demokráciára való törekvés hagyományát. A pártok – saját érdekeik szempontjából helyesen – felismerték, hogy meg kell szabadulniuk 1956 örököseitől, pozitív örökségétől. Ezért 1990-ben a magyarországi parlament leverte'56-ot – immár másodszor.

Az '56-os munkástanácsok első leverése 1957-ben ment végbe. Az egypártrendszer vezetői 1956. november 22-én törvényesítették a munkástanácsokban megtestesült termelői önigazgatást. (Lehet persze azt mondani, hogy ezt csupán politikai kényszerből, pusztán taktikai megfontolásból tették.) Azután 1957. november 17-én rendeletileg feloszlatták a munkástanácsokat. (Erre is lehet azt mondani, hogy „politikai kényszerűségből" tették.) Ténykérdés azonban, hogy amikor a politikai helyzet konszolidálódott, tehát amikor a közvetlen „politikai kényszerűség" megszűnt, akkor sem a termelői önigazgatásban megjelenő gazdasági demokratizálás, hanem helyette a gazdasági liberalizálás jutott az eszükbe.

„A Kádár-rendszer a társadalom demokratizálódásának alternatívája ellen liberalizálással védekezett.

A hatvanas években – a politikai konszolidációt követően – a Kádárvezetésnek lehetősége lett volna olyan demokratizálódási folyamat kezdeményezésére és elindítására, amely – egy hosszabb átmenet során – az államhatalom rovására fokozatosan növeli a lakosság és a munkavállalók hatáskörét a helyi, lakóhelyi és munkahelyi ügyek intézésében. Az egyes állami feladatok átadása nemcsak döntési jogok, hanem a felelősség átadását is jelenti. Az átfogó társadalmi demokratizálódás azért nem felelt meg a Kádár-vezetésnek, mert egy ilyen demokratizálódás a hagyományosan állami-politikai feladatok társadalmasításával, lakossági feladatokká történő átminősítésével megkérdőjelezi az önálló politikai elit, az autonóm politikai bürokrácia szükségességét. A hagyományos (sztálini eredetű) hatalmi monopólium megőrzése csak mérsékelt gazdasági, ideológiai és kulturális liberalizálással volt biztosítható." (Nyolc tézis a magyarországi rendszerváltás kérdéséről. = A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. Budapest, 1992. 62-63.)

Tehát nem véletlen, sőt teljesen logikus, hogy az egypártrendszer vezetői a politikai konszolidáció után nem rehabilitálták a munkástanácsokat, és nem kezdeményezték a tanácsdemokrácia rendszerének kiépítését. Ez magával a pártrendszerrel szemben jelentett volna kihívást és társadalmi alternatívát. A hagyományos hatalmi struktúra megőrzésére, létének meghosszabbítására csak a liberális megoldás kínálkozott. A Kádár-rendszer pedig lassú liberalizálásba kezdett, amivel megalapozta a későbbi ún. rendszerváltást. Ennek a liberalizálási folyamatnak néhány fontos tendenciája:

A nyolcvanas évek végére beérett a rendszer liberalizálásának gyümölcse: 1989-90-ben a magyar állampolgárok többsége nem törekedett tényleges szabadságra: saját szabadsága helyett a pártokat, a pártok szabadságát választotta.

A rendszerváltás folyamatának egyik első lépése a munkástanácsmozgalom történelmi kiiktatása volt.

A munkástanácsok (vagy hogy mások is értsék: munkásszovjetek, termelői szovjetek) a munkáshatalom szervezetei, amelyek hosszabb távon fölöslegessé, sőt terhessé teszik bármiféle párt létezését, fennmaradását. Ezért a pártok vezetői – legyen szó akár egypártrendszerről, akár többpártrendszerről – következetesen a „SEMMI HATALMAT A SZOVJETEKNEK", „MINDEN HATALMAT A PÁRTOKNAK" programját valósítják meg. 1945-46-ban a Kommunista Párt és a Kisgazda Párt együttes erővel számolta fel a népi kezdeményezésre keletkezett – és lényegében a lakossági önkormányzást megvalósító helyi szovjetek mintájára működő – népi bizottságokat, nemzeti bizottságokat. 1956-ban Nagy Imre sem a munkástanácsokra és a forradalmi bizottságokra, hanem a politikai pártokra próbált támaszkodni. 1957-ben és 1990-ben a végső soron „munkásszovjetekként" működő munkástanácsok áldozatul estek a – különböző elnevezésű, de lényegében azonos törekvésű, az állampolgárokat az érdemi döntésekből kizáró politikát folytató – pártok akaratának.

A pártok (a pártpolitikusok) mindig jobban félnek a gondolkodó állampolgároktól, az emberi önállóságtól, a közösségi önszervezéstől (civil társadalomtól), mint egymástól. Az emberi autonómiatörekvésekkel és az ezekre épülő civil társadalmi önszerveződésekkel (önigazgatás, önkormányzás stb.) szemben az adminisztratív, bürokratikus eljárásokban érdekeltek. Érthető, hogy ami számukra nem irányítható, nem ellenőrizhető, az gyanúsnak számít.

A politikai kirakatban veszekednek egymással a politikusok – részkérdéseken. (Azért is veszekednek egymással, hogy ezzel a politikai látványossággal lekössék az emberek fantáziáját, a fontos kérdésekről eltereljék a „mással foglalkozás", „másról beszélés" felé az emberek figyelmét.) De – a történelmi tapasztalatok szerint – amikor társadalmi önszerveződés, népi önszerveződés veszélye dereng a láthatáron, akkor pánikba esnek és (felismerve közös osztályérdeküket) egymásra találnak: együtt tapossák el az emberek függetlenedési próbálkozását.

* * *

Eredetileg Az 1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok című kiadvány előszava (Baloldali

Alternatíva Egyesülés, Budapest, 2007).

A cikk részletes áttekintést ad – elsősorban a fejlett országokra koncentrálva – az államszocialista rendszerek bukását követő korszak baloldali társadalomtudományának teljesítményeiről, fejlődési irányzatairól. A szerző véleménye szerint, habár a marxizmus mint politikai irányzat szinte teljesen marginalizálódott a világ nagy részében, a baloldali társadalomtudományi aktivitás korántsem halt el. A marxi elmélet ma is fontos viszonyítási pont a baloldali társadalomelemzők nagy része számára, és a különféle poszt- és neomarxista áramlatok mellett a klasszikusabb értelemben vett marxista társadalomelmélet is jelentős műveket produkált az elmúlt másfél évtizedben. A tőkés rendszer a jövőben is ki fogja termelni saját radikális ellenzékét. Ugyanakkor valószínű, hogy az antikapitalista társadalomkutatók és mozgalmak eljövendő generációi többnyire nem marxistaként fognak magukra tekinteni.

A XX. század világháborúi nyomán fellépő két forradalmi (ár)hullámot követően a szocializmus megannyi változata – és ezzel központi (vagy lehet hogy egyedüli?) elméleti hitvallása, a marxizmus is – a hatvanas és hetvenes években vált a legbefolyásosabbá, a változásra irányuló szándéka is ekkor volt a legerősebb. Geopolitikailag a Szovjetunió egyenrangúvá vált az Egyesült Államokkal – amit legyőztek a vietnami kommunisták. A kínai kulturális forradalom a radikális társadalmi változtatás legnagyobb szabású kísérlete volt, a világban sokan úgy tekintettek rá, mint vakító vörös jelzőfényre. Afrikát a Limpopo folyótól északra a gyarmati rendszer elsöprése rázta meg, amit szocialista nemzetépítési kísérletek követtek. A kubai forradalom Latin-Amerikában forradalmi szocialista programok áradatát ihlette, amit később egy másik, eltérő, de mégis egyívású példa követett Chilében.

A legfejlettebb országok szakszervezeti mozgalmainak taglétszáma a hetvenes évek közepén volt a legmagasabb. Nyugat-Európában és Óceánia déli részén a szociáldemokrácia előre menetelt, mind a választási sikereket, mind a reformprogramokat illetően. Svédországban 1986 és 1976 között, Franciaországban 1978 és 1981 között a szociáldemokraták a társadalmi változás valaha létezett legradikálisabb terveit öntötték formába. A harcos munkásmozgalom sztrájkjai, tüntetései és gyárfoglalásai rázták meg Franciaországot 1968 májusában, Olaszországot pedig 1969 őszén. A diákmozgalmak, amelyek korábban főleg jobboldali elkötelezettségűek voltak, most jelentős baloldali erőként jelentek meg Európában, illetve Amerikában, Afrika nagy részén, Dél-Afrikától Etiópiáig, és – valamennyivel gyengébb erőként – az arab északon, Ázsiában,Isztanbultól Bangkokig és Tokióig, valamint Óceániában. Marx és a marxizmus a nagyobb kapitalista országok némelyikében erős befolyást szerezve bekerült az egyetemekre, bár Olaszországon és Franciaországon kívül sohasem jutottak egyeduralkodó helyzetbe egyik jelentős szellemi központban sem.

És akkor ez az áradat hirtelen visszavonult, hogy neoliberális cunami kövesse. E szökőár lerombolta a szocialista építményeket – közülük jó néhány tákolmánynak vagy talminak bizonyult -, elnyelte a szocialista eszméket és marxista elméleteket. A privatizáció vált globális napirenddé, s e napirendet az USA pénzügyminisztériuma, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank washingtoni konszenzusa formált. A XXI. század hajnalán nem csak a liberális kapitalizmus, de a birodalmi gondolat és az imperializmus is győzedelmesen tért vissza, vele együtt jött a belle epoque* világnézete. E hirtelen fordulatnak a magyarázata, illetve annak megválaszolása, hogy ez a fordulat miért épp a XX. század utolsó két évtizedében következett be, messze meghaladja jelen írás kereteit, amely a baloldali társadalomelméleteknek a neoliberális „csapás" utáni tájképét kívánja áttekinteni. Azonban, a válaszok összefoglalása előtt, utalnunk kell néhány változó körülményre, melyek között ezen elméletek megszülettek.

I. A modernitás fordulópontja

Hogy a társadalmi elméletalkotás vajon ünneplésre és elfogadásra hajlik-e, vagy pedig kritikára és elutasításra, attól a társadalmi világtól függ, amelyről szól. A jelen tanulmányozásának egyik fő oka, hogy megértsük, milyen erők hatnak benne, a kritikák pedig nagyrészt, ha nem is kizárólag, egy lehetséges másik világ reményén nyugszanak. Az ilyen remény azon nyugszik, hogy érzékelhető-e valamilyen, mégoly halvány alternatív erő, amely képes a kritikát aktivitásra váltani. Úgy tűnik, a szocializmus és a marxizmus alternatív erői a nyolcvanas-kilencvenes években elolvadtak. Miközben a kapitalizmus okozta egyenlőtlenségek a legtöbb országban nőttek, miközben a globális szakadék a gazdagok és a szegények közt szélesedett, miközben a főbb kapitalista országok hatalomgyakorlóinak brutalitása újra és újra megmutatkozott, addig a kapitalizmus dialektikája elmaradt. A tőke új előretörését nem kísérte a munkás- és antikapitalista mozgalmak erősödése, rendszerszinten nem nyílt kiút egy másfajta termelési mód felé – legalábbis nem észlelhető. Épp ellenkezőleg: a munkásság meggyengült, a születendő elméleti rendszeralternatívák pedig szétestek vagy teljesen eljelentéktelenedtek. A XX. század utolsó két évtizedében a baloldali vereség és a társadalmi leépülés együttes hatása mindenféle mérce szerint lesújtó volt.

Minden értékelő elemzésnek figyelembe kell vennie azt a tényt, hogy az át- és újragondolás időigényes. A legtöbb kortárs teoretikus a remény és az erő korábbi együttállása idején alakította ki nézeteit. A jelenlegi elmélet még mindig főként ennek, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulópontja előtti nemzedéknek a kérdéseit és válaszait tükrözi, miközben a baloldal új rétegei emelkednek ki a Szociális Világfórumokból, a globalizációellenes mozgalmakból, Chiapas és Bolívia indiánjainak mozgósításából és így tovább, miközben az iszlám antiimperializmus társadalmi-politikai jelentése még meghatározásra vár.

A gazdag kapitalista országokban az ipartalanítás szerkezeti váltása és a középbal szerencsétlenkedése a hetvenes évek bonyolult tünetegyüttesével – egyidejű tömeges munkanélküliség és szárnyaló infláció – előkészítette a neoliberalizmus bosszújának útját, melyben az iparosítás őshazája, Nagy Britannia járt az élen. Amikor kiderült, hogy az új gazdasági doktrína várakozáson felüli agresszióval jár, az állítólag „szocializmust építő" nagyhatalmak különböző stratégiákat alkalmaztak. A Szovjetunió választása öngyilkos lépés volt: megpróbálta a politikai liberalizmust megszelídíteni, miközben engedett a gazdaság lehúzó örvényének, eltűrve az egyre erősödő agresszív barracuda-harapásokat*. A kínaiak és később a vietnamiak a „szabadpiaci utat" választották: ha a kapitalizmus az egyetlen show a földkeréken, akkor azt mi rendezzük. A kínai kulturális forradalom sikertelensége és erkölcsi kiürülése után a KKP volt az a politikai erő, amely a legegyöntetűbben és a legelszántabban választotta ezt az utat – félretéve a „kapitalizmus útján járók" minden korábbi maoista pocskondiázását.

Latin-Amerikában a hetvenes évek végére a reformista és a forradalmi reményeket egyaránt vérbe fojtották. Az arab világban Izrael 1967-es sikeres támadása összezúzta a világi baloldalt. A hidegháború kommunista bábállamai Afrikában köpönyeget váltottak, amint eltűntek pártfogóik. A hatalmas Indonéz Kommunista Pártot 1965-ben szó szerint lemészárolták. A chilei marxizmus – sem a szocialista, sem a kommunista – nem tudta kiheverni az 1973-as csapást. Európában az OKP feloszlatta magát, az FKP szektaméretre zsugorodott. Másutt, Nyugat-Bengáliában, egy németországnyi lakossággal rendelkező indiai tagállamban, folyamatosan újraválasztották a kommunista kormányt; a castróizmusnak sikerült túlélnie, sőt újjáélesztették a jelenlegi fejlemények Venezuelában és Bolíviában. A vörös zászlót még jelentős kisebbségek lengetik Dél-Európában – Portugáliától Görögországig és Ciprusig (utóbbiban az ország görög felének legnagyobb pártja, a mérsékelt AKEL*). Ám az utóbbi kivételével ezek inkább a hitvallás, mintsem a remény pártjai. A posztkommunista Európa szociáldemokrata törekvései kevéssé sikerültek; e pártok hajlottak a liberalizmusra vagy a korrupcióra, esetleg mindkettőre. Az apartheid utáni Dél-Afrikában a szocialista remények szintén meghiúsultak, bár az ANC valóban a működő demokrácia példája a kontinensen. A latin-amerikai országok baloldali fordulata a 2000-es években keveset köszönhet a szocialista vagy marxi gondolatoknak; annál többet a radikális katolicizmusnak Brazíliában, a latin-amerikai populizmusnak Argentínában és Venezuelában, az őslakosság mozgósításának Bolíviában, bár Evo Morales elnök Mozgalom a Szocializmusért pártját nagyrészt a baloldali bányász szakszervezet káderei hozták létre. Kétségtelen, mindegyikükben, különösen Bolíviában, felfedezhetünk egy kifejezetten baloldali, szocialista összetevőt.

A liberalizmus számára a világ még mindig nem vált teljesen biztonságossá. Folyamatosan új radikális mozgalmak születnek: populista mozgalmak Indo-Latin-Amerikában*; a bevándorlási hullámok beindítják az „Első Világ" bevándorló mozgalmait, kivált az iszlám politikai megnyilvánulásinak egész skáláját az iszlám demokráciától a szektás terrorizmusig. A legérdekesebb, a jövő fejlődése szempontjából döntő fontosságú az iszlám szocializmus eljövetele, ami összehasonlítható az egy évszázaddal ezelőtti európai keresztényszocializmussal Hollandiától Ausztriáig. Azonban a „szocializmus útjainak" régi térképei elveszítették tájolásukat. Új baloldali iránytűket kell készítenünk, és számolnunk kell azzal, hogy ez időigényes lesz.

A marxizmus törött háromszöge

Ahhoz, hogy a baloldali társadalomelmélet jelenlegi fordulatait valamilyen keretbe tudjuk foglalni, át kell tekintenünk, hogy a marxista és szocialista gondolkodás hogyan ágyazódott be a kultúrtörténetbe. Ebből következik, hogy először a marxizmusnak mint „izmusnak" a sajátos strukturációját* vizsgáljuk, és az erre a szerkezetre épülő erőket. Másodszor a marxizmust és a szocializmust egy szélesebb kulturális együttes, a modernitás részeként kell elismernünk – ami osztozik annak viszontagságaiban.

A marxizmus történetét a legszemléletesebben háromszögként szemlélhetjük, amely a történelmi helyzetből és alapító atyáinak kivételesen széles érdeklődési körének kettőséből fejlődött ki. Ez az „izmus" három különböző sarokpontra épül, amelyek változó távolságra vannak egymástól, nem is említve a változó sarokpont-szövetségeket. Szellemileg a marxizmus mindenekelőtt történeti társadalomtudomány, a Wissenschaft átfogó értelmében, mely a kapitalizmus működésére összpontosít, általánosabban a történelmi fejlődésre, amelyet „végső fokon" a termelőerők és a termelési mód dinamikája határoz meg. Másodszor, a marxizmus az ellentmondások vagy a dialektika filozófiája ismeretelméleti és lételméleti törekvésekkel, nem kevésbé etikai következtetésekkel. Harmadszor, a marxizmus szocialista, munkásorientált politizálási mód volt, mely irányt és utat mutatott a fennálló rendszer forradalmi megdöntésére. A politikai volt a háromszög legmeghatározóbb pólusa, amelynek révén az „izmus" nem maradt puszta intellektuális hagyomány, hanem társadalmi áramlattá vált. A történelmi materializmus a politikai gazdaságtan marxi kritikájával és a materialista dialektikával, az elidegenedés és az árufetisizmus társadalomfilozófiájával valódi szellemi vonzerőt gyakorolt, de ez általában a szocialista osztálypolitikához fűződő szimpátiához vagy elkötelezettséghez kapcsolódott. A marxizmusban a politikának a tudományhoz (és a történettudományhoz) vagy a filozófiához való viszonya mindig aszimmetrikus volt. Ha és amikor a politikai vezetést megkülönböztették az elméleti vezetéstől, mindig a politikai hatalom bizonyult a mérvadónak, bár a Marxot követő első két nemzedékben a politikai vezetőktől általában megkövetelték, hogy elméleti szinten is tudjanak érvelni.

A maga módján Marx, Engels és Kautsky (a szociáldemokrata II. Internacionálé fő teoretikusai), illetve Lenin is, mindhárom műfajban jeleskedett. Sztálin és Mao szintén belekontárkodott mindháromba. Bármennyire is lenyűgöző az alapító nemzedék szellemi-politikai sokoldalúsága és szaktudása, ezek a tulajdonságok egyben a késő XIX. század korai modernitásának kifejeződései is voltak, amelynek jellemzője az alig differenciálódott intellektuális diskurzus és a politika természetes túlsúlya. A XX. század folyamán a háromszög szárainak hossza egyre inkább megnyúlt. Bármely, a „posztmarxizmus" megértésére vonatkozó komoly kísérletnek foglalkoznia kell a társadalomtudomány, a politika és a filozófia e háromszögével.

Az első világháború után Nyugat-Európában megjelenő marxizmus alapjában véve filozofikus megközelítésű volt, és eredetileg eszkatologikusan kapcsolódott a forradalmi politikához (Lukács, Korsch, Gramsci). Később pedig vagy illedelmes távolságtartással (a Frankfurti Iskola), vagy csak közvetve állt vele kapcsolatban (Althusser, Lefebvre, Sartre), még akkor is, ha Althusser és Lefebvre párttagok is voltak.² Az Amerikába menekült frankfurtiak kemény szociológiai megállapításai és az althusseriánusok szcientista törtetése ellenére az európai marxista filozófusok ebben az időben szinte sosem kerültek szellemi kapcsolatba a marxista társadalomtudósokkal vagy történészekkel.

A marxista politikagyakorlás sosem kapott elegendő támogatást ahhoz, hogy különálló politikai gyakorlatként konszolidálódjon Nyugat-Európában. Mindig nyitva állt az opportunista törekvések és a tekintélyelvű legitimáció előtt. Ez nehézzé és kivételessé tette a politika és a társadalomtudomány, talán nevezhetjük így: „természetes" marxista koalícióját. Természetesen egy fontos kapcsolat fennállt: a szocializmus iránti politikai elkötelezettség, azaz egy történelmi értelemben vett másfajta társadalomért való küzdelem. Az 1960-as és 70-es években, de még a korai 80-as években is, ez nem csak a radikális értelmiségiek és fiatal forradalmárok ügye volt. Tömegpártok, vagy jelentős áramlataik, osztoztak ebben az elkötelezettségben, mint a brit Munkáspárt és a nyugat-európai szociáldemokraták. Továbbá „létezett" még egy jelentős országcsoport, benne két nagy hatalmú országgal, melyek a „szocializmust építették". A vívmányaikban kevesen hittek, ám széleskörű volt az a meggyőződés, hogy ezek az országok azért legalább egy folyamatban lévő társadalomépítés színhelyei, még ha pillanatnyilag stagnálnak vagy épp hanyatlanak.

A szocialista politika tartotta össze az említett kétértelmű módon, a marxista háromszöget, még akkor is, ha kevés volt benne a tényleges marxista szándék. A szocialista politika azonban darabokra szakadt a nyolcvanas években: megfeneklett Franciaországban, megverték a választásokon Angliában, védekezésbe szorult Skandináviában, geopolitikai és más okok miatt hirtelen jobbra fordult Dél-Európában, elhagyták és végzetesen aláásták a kommunista Eurázsiában, eltaposták a katonacsizmák Latin-Amerikában. Ez kirántotta a szőnyeget a marxizmus mint társadalomtudomány alól is, a marxista elemzések elveszítették hallgatóikat. A marxista filozófia, ahogy a történettudomány és a társadalomtudomány is, már csak az egyetemi állásokban bízhatott. Talán mert immúnisabb volt a gyakorlati cáfolattal szemben, a filozófiának jobban ment, fenntartotta a kapcsolatot a nem jelentős forradalmi politikával, különösen Európa egyes latin vidékein.

A társadalomtudomány, politika és filozófia marxista háromszöge eltörött, minden valószínűség szerint helyrehozhatatlanul. Ez nem jelenti azt, hogy eltűnt az új, szocialista társadalom igenlésére épülő szocialista politika. Az ilyen politika támogatottsága, már ahol a választási rendszer megengedi ennek kifejeződését, az országos választásokon 5-20% között van, és még sokkal magasabbá is válhat. A politikai ideológiáknak és nézeteknek megvannak a maguk felfutásai és lecsengései, lehetséges, hogy nemsokára a posztszocializmust is egy újfajta szocializmus fogja elhomályosítani. Azonban a marxista politikaelmélet fejletlensége, a kapitalista társadalmak társadalmi újrarendeződésével együtt, valószínűtlenné teszi, hogy egy majdan feljövő szocialista politika erőteljesen marxista lenne. Az ipari munkásosztály virágkora már a múlté, miközben sok korábban elhanyagolt politikai cselekvő az előtérbe kerül.

Ha nincs elnyomás, nem valószínű, hogy a marxizmus olyan vonzerőt tud gyakorolni az elkötelezett szocialista tudósok 1990 utáni nemzedékére, hogy számukra ez legyen a társadalom- és történettudomány. A fizika vagy a biológia mércéjével mérve a társadalomtudomány és a történettudomány fejlődése szerénynek tűnhet, azonban hatalmas lépéseket tettek előre A tőke kora óta. Mivel a társadalomtudósok minden nemzedéke hajlik arra, hogy friss erőt merítsen a társadalmi gondolatok klasszikusaitól, úgy tűnik, hogy Marxot a jövőben még sokszor újrafelfedezik, új interpretációk és új felismerések születnek majd, de kevés izmusos azonosulással. Másrészről a filozófusok inkább rendszeresen, mint esetlegesen merítenek az elődeiktől. Hogy vajon Marxot ismerni fogják-e 2500 év múlva is, ahogy Platónt, Arisztotelészt és Konfuciuszt ma is ismerjük, nyitott kérdés, ennek lehetőségét mindenesetre nem zárhatjuk ki. Egy fantom nem hal meg soha, ahogy Derrida mondta.³ A filozófia története hajlamos arra, hogy mindig új olvasási technikákat szüljön.

A posztmodernitás kihívása

A baloldali és marxista társadalomelméletet el kell helyeznünk a modernitás szélesebb kulturális környezetében, amelyben megfogalmazódott, s amelynek viszontagságaiban elkerülhetetlenül osztozni fog. Abban az időszakban, amikor a politikai marxizmus visszaszorult, a posztmodernitás nevében a modernitást is tagadták. A posztmodern felülkerekedésének legalább két nagyon különböző forrása volt.⁴ Az egyik esztétikai: az avantgárd modernista örökségének egyik változata, ami legtisztábban az építészetben fejlődött ki, mint reakció Mies van der Rohe szigorú Magas Modernizmusával és a „nemzetközi stílussal" szemben. A másik forrás a társadalomfilozófiában rejlik, az exbaloldali kimerültség és kiábrándulás egyik kifejeződése. A kulcsfigura a néhai francia filozófus, Jean-François Lyotard, a szélsőbaloldali Socialisme ou Barbarie⁵ (szocializmus vagy barbárság) csoportocska egykori harcosa.

Miért vált a posztmodernizmus ilyen ijesztő kihívássá? Miért volt a posztmodernitás „égetően szükséges, ösztönösen vágyott és kétségbeesetten keresett", ahogy egyik korai elkötelezettje fogalmazott nemrég, immár a szkeptikusabb utólagos bölcsesség birtokában.⁶ Az esztétikai vonzerő könnyen érthető, az mindenekelőtt az újítás kérlelhetetlen modernista hevének másfajta kifejeződése, míg különös formáira úgy is tekinthetünk, hogy azokat közvetlen elődje/ellensége, társadalmi-kulturális közege és az azzal szembeni ellenállás formálta. De ez a posztmodernizmus elméleti és politikai jelentőségének magyarázatában nem nagyon visz előre bennünket. Jeffrey Alexander ragadott meg egy lényegi pontot, amikor megállapította, hogy „a posztmodern elméletet […] úgy is tekinthetjük […], mint a hatvanas évek sikertelensége által felszínre hozott jelentésproblémák orvoslására való kísérletet."⁷

Az éleselméjűség és rövidlátás figyelemre méltó összefonódásáról volt szó. A kulturális területen valóban fontos változások mentek végbe, mondjuk, Mies van der Rohe és Robert Venturi vagy Jackson Pollock és Andy Warhol művei között – a hatvanas évek változásai, melyek új esztétikai hangsúlyokat határoztak meg a következő évtizedekre. Ezek a változások magukkal hozták az új kulturális termelési mód elemzését – amire példa Fredric Jameson Posztmodernizmus című könyve.⁸ De még a társadalmi-gazdasági változások legsikerültebb elemzései sem tudták teljes körűen leírni a kettő összefüggéseit. Jameson munkáját Ernest Mandel Late Capitalism (Késő kapitalizmus) című könyvére építi, amely a háború utáni világgazdaság hatvanas években gyökerező képe, és főleg a tőke állami szabályozására és annak áthághatatlan korlátaira összpontosít.⁹ Ez eleve kizárja a „későbbi", 1975 utáni kapitalizmus vizsgálatát, ami még mindig kevéssé érdekli a jobboldali neoliberális modernizmust. Jameson termékenyítő közreműködése ellenére a posztmodernizmus főleg exbaloldali mozgalom volt, ami a modernitás és a modern elleni politikai-kulturális támadások sorozatává, a tudományos elemzés berkein belüli rossz közérzetté változott.¹⁰ Az építészet és művészet speciális közönségén kívül többnyire a baloldalt és az exbaloldalt szólította meg, beleértve a feminizmust, és csekély figyelmet fordított a jobboldali modernizmusnak – a neoliberalizmus és öntudatos kapitalizmus formájában jelentkező – egyidejű felemelkedésére.¹¹

Ellenkezőleg, a posztmodernizmus a baloldalnak a kései hatvanas évek utóhatásaként jelentkező demoralizáltságából és bizonytalanságából, valamint a hetvenes évek eufóriájából táplálkozott. Értelem- és racionalitáskritikája a televíziós társadalom „látványgépezetére" reagált, ami az akadémiai „kulturális tanulmányok" táptalajaként is szolgált.¹² Emellett a posztmodernitás új épületének még két pillére volt. Az egyik egy korszakos társadalmi változás, az ipartalanítást követő társadalmi átrendeződés. A másik a modernista fejlődés környezetvédelmi megfontolásokból kifejlődő kritikája, melyet a hetvenes és nyolcvanas évek olajválságai még erőteljesebbé tettek. Bár a környezetvédelem nehezen tudott virágozni a posztmodern filozofálgatás ezoterikus légkörében, követői nyitottnak bizonyultak iránta. Összefoglalva tehát, a tömegkommunikációban terjedő gondolatminták, az ipartalanítás és a nem várt környezeti ártalmak visszhangozták a társadalom számára az (ex)baloldali irányvesztés posztmodernista gondolatait. A posztmodernista támadások célpontját, a modernt ebben a környezetben különféle módokon határozták meg. Jameson Singular Modernity (Különös modernitás) című könyve például, miközben keserűen említi a jelenlegi „visszalépéseket" a „teljes posztmodernitást" övező korábbi konszenzustól, felidézi a modernizmus aszkétizmusát, fallocentrizmusát és tekintélyelvűségét, teleologikus esztétikáját, minimalizmusát, zsenikultuszát, illetve a hallgatósággal vagy nagyközönséggel szemben támasztott „nem élvezetes követeléseket".¹³

De ha a posztmodernizmus a művészetekből és a kulturális filozófiából származik, és saját bevallása szerint a társadalommal, az inkább antropologikus értelemben vett kultúrával, a történelemmel és az emberiség konkrét történelmi helyzetével foglalkozik, akkor van egy találkozási és vitafelület a kortárs történettudománnyal és társadalomtudományokkal. Mit nyerhetünk a történettudomány és empirikus szociológia analitikus megközelítéséből?

Nyilvánvalóan nincs a modernitásnak és a modernnek egyedül „helyes" meghatározása. De a mindennapi nyelvből vett leghasznosabb fogalmi meghatározások általában a legkevésbé önkényesek és a legkevesebbé egyediek, ami általában magában foglalja a szó eredete iránti tiszteletet, valamint a tartózkodást attól, hogy a szavakat apriorisztikus konnotációkkal ruházzuk fel. Ezért a modernitást csak időleges irányultságnak tekinthetjük. A modernitás egy olyan kultúra, amely azt állítja magáról, hogy modern, abban az értelemben, hogy hátat fordít a múltnak – a réginek, a hagyományosnak, a passénak -, és a jövőt úgy szemléli, mint egy elérhető, újszerű távlatot. A modern embernek, társadalomnak, civilizációnak van iránya: „előre", ahogy a régi NDK-ban és függetlensége elnyerését követően Ghánában mondták: „Előre bármikor, de hátra semmikor!"¹⁴ A könnyebb filozófiai kezelhetőség kedvéért a modernitás fogalmát leegyszerűsíthetnénk azáltal, hogy megpróbáljuk akár a kapitalizmus, akár a politika konkrét intézményegyüttesével, esetleg a racionalitás vagy e tudományterület egy konkrét meghatározásával azonosítani. Azonban hasznosabb, ha csak időleges jelölőként alkalmazzuk, azért, hogy megtarthassa analitikus élét.

De mire használhatjuk a modernitás ilyen, a német Moderne értelmében vett, felfogását? Miért ne kövessük Jameson tanácsát, hogy „helyettesítsük a modernitás fogalmát a kapitalizmussal"?¹⁵ A modernitás sokak számára hasznos a szélesebb, gazdaságon kívüli mellékjelentései miatt. Mondjuk, a Berliner Moderne kultúrtörténete nem éppen szinonimája a kapitalizmus berlini történetének, és nem szükségszerűen igazolhatatlan érdeklődési terület.¹⁶ A modernitás máskülönben könnyen figyelmen kívül hagyott fontos nyelvi jelentésbeli változásokra hívja fel a figyelmet. Vegyük például az angol „revolution" (forradalom) szót. Premodern fogalomként visszafelé mutatott, „visszatérésre" vagy visszatérő ciklikus mozgásra utalt, mint Kopernikusz On the Revolutions of the Heavenly Spheres* című könyvében, vagy mint a francia felvilágosodás Enciklopédiájának e szót taglaló szócikkében, amely főleg órákkal és órakészítéssel foglalkozott. Csak 1789 után vált a „revolution" a jövő kapujává, ugyanúgy, ahogy kicsit később az újraértelmezett „reform" szó is.

A modernitás történelmi kategóriaként szemlélve megkívánja, hogy megkülönböztessük és elemezzük a hozzá vezető különböző utakat, és tartós, esetleg megváltoztathatatlan következményeit. Négy fő utat különíthetünk el, amelyek a modernitáshoz vezettek, illetve azon belül futottak végig: a polgárháború és belső konfliktus útját Európában; a betelepülés ösvényét az Újvilágban, szemben a mindenkori kívülálló, premodern Másikkal – amelybe mind a származási országot, mind pedig a helyi őslakosokat beleértették -; a gyarmati hódítás és az antikolonialista nacionalizmus kínokkal teli útját; és a fölülről vezérelt „reaktív modernizációt", amelyben Japán járt az élen. Ha a modernitást időbeli fogalomként értelmezzük, azzal lényegileg megragadhatjuk a posztmodernitást is, mely megkérdőjelezte a modernitás jövőről szóló narratíváit, és elvesztette a benne való hitét. Mikor az „előre" és a „vissza", a progresszív és a reakciós elvesztették jelentésüket, akkor érkeztünk meg a posztmodern világba.

Marx és a marxizmus ebben az értelemben nagyon modern volt, újra és újra ehhez a szóhoz folyamodott a Kommunista kiáltványban és A tőkében, mely utóbbi mű „végső célja", ahogy Marx fogalmazta az első kötet első kiadásához fűzött előszavában, „a modern társadalom gazdasági mozgástörvényének feltárása".¹⁷ Azonban, és ez kulcsfontosságú, ez a modernitásnak egy dialektikus, inherensen ellentmondásosnak tekintett felfogása volt. A kapitalizmus és a burzsoázia modernitását üdvözölte, de ezzel egyidejűleg támadta is kizsákmányoló és elidegenítő mozzanatait. A modernitás ilyen dialektikus felfogása bizonyos értelemben a marxizmus belső lényegét alkotta. Helyeselte a kapitalizmus és a burzsoázia haladó jellegét, még a kapitalista imperialista uralmat is (ma sokan érzéketlennek találnák a gyarmatosítás áldozatai iránt), miközben nemcsak elítélte azt, de szervezte is a vele szembeni ellenállást. Széles kulturális-történeti értelemben a marxizmusra úgy tekinthetünk, mint Modernitás Őfelsége Ellenzékére.¹⁸ De ha a marxizmust (és az ezt ért mai kihívásokat) e lényegi kulturális értelemben csak a modernitás dialektikus felfogásával lehet megérteni, akkor az utóbbit szintén el kell helyeznünk a modernitás más fontos „uralkodó narratíváinak" ellentétpárjai között. A legfontosabbakat a következőkben foglalhatjuk össze:

Vegyük sorra e pontokat: először, még ha a kanti racionális felvilágosodás fogalma a XX. századra jórészt el is vesztette vonzerejét, akkor is el kell ismerjük, hogy központi szerepe van olyan fontos vitákban, mint például a HIV/AIDS magyarázata, az ellene és más halálos betegségek ellen való küzdelem és védekezés Afrikában és a világ más részein. Vajon a babona a betegségek és a halál egyik fő oka? Meggyógyít egy AIDS-est egy szűz lánnyal való szeretkezés? Másodszor, a közösségi emancipáció vagy felszabadulás fogalma az elmúlt néhány évtizedben a posztmodernizáció folyamatának részeként figyelemre méltó változáson ment keresztül. Többnyire elvesztette korábbi társadalmi vonatkozásait a munkásosztály, a gyarmatosítottak, a nők és még a melegek és leszbikusok tekintetében is, és mindenekelőtt elvesztette a kapitalizmus alóli emancipáció korábbi szocialista távlatait. Ennek ellenére nem tűnt el. Manapság újra megjelenik a harcos liberális-demokrata gondolatmenetekben, amelyek maguk is a jobboldali modernizmus formái, de itt és most néhány „Nyugat-ellenes" tekintélyelvű – kommunista, posztkommunista vagy iszlamista – rendszer alól való felszabadulásra utal. Másrészről Indo-Latin-Amerikában az emancipáció sürgető társadalmi kérdéssé vált, mivel az őslakosok az anyagi javak méltányosabb elosztását kezdik követelni.

Harmadszor: még mindig a növekedés és a haladás távlatai határozzák meg az összes modern gazdaság elvárásait, hajdan a „szocializmus építését" is és mindenfajta kapitalizmusét, beleértve az uralkodó neoliberalizmust. A tudománynak önmagáról alkotott történetében is a növekedés és a haladás játssza a főszerepet, e kettő alkotja az összes mai akadémiai hatóság krédóját is. Negyedszer: a fasizmust követő karanténba zártságuk után a neoliberalis globalizáció új lendületet adott a legrátermettebb túlélése, a szociáldarwinizmus gondolatainak. E nézetek szerint csak a legrátermettebb és a legkönyörtelenebb érdemli meg a túlélést a globális „mindenki mindenki ellen" versenyében. És végül a szabályokhoz kötött akadémikus művészet összeomlásával a művészeti modernizmus elvesztette céltábláját, ha a korábbi moderneket nem számítjuk. Az avantgárd és a hagyományos közötti modern küzdelmet egymást követő divatok sora váltotta fel.

Marx számolt az összes fent említett modern távlattal, bár a kollektív emberi emancipáció és a gazdasági fejlődés volt érdeklődésének homlokterében. Marxot és a marxizmust az különböztette meg a többi modernista elméleti irányzattól, hogy a modern kor ellentmondásos természetére fókuszált, valamint arra, hogy ezek az ellentmondások és konfliktusok a kor legfontosabb mozgásformái.

Az individualizáción, racionalitáson és növekedésen nyugvó „modernizáció" lineáris liberális elképzelése ellen a marxizmus az emancipáció dialektikus távlatát állította szembe, kiemelve, hogy a kapitalizmus és a gyarmatosítás nem csak a haladásnak, de a kizsákmányolásnak is az egyik megjelenési formája. A marxista megközelítés szintén különbözött a piaci és bürokratikus racionalitás weberi „vasketrec"-fogalmától. Marx szerint a modernitás ellentmondásai radikális változások előhírnökei. A kapitalista országok munkásmozgalmára, a szocialista-feminista mozgalomra, a gyarmatellenes felszabadító mozgalmakra és a „létező" szocializmus országaira, összes hibájuk ellenére, úgy tekintettek, mint a modernista emancipáció és egy másfajta jövő hírnökeire. Ezt a jövőbe vetett hitet erősen megrendítették a kilencvenes évek.

A posztmodernitás megtámadta a modernitás összes nagy narratíváját, miközben rendszerint figyelmen kívül hagyta a marxizmus dialektikus felfogását, társadalompolitikai térnyerését és hódítását az ideológia terén a modernista baloldal rovására érte el. Eközben a jobboldali modernizmus legyőzte majdnem minden tradicionalista konzervatív vetélytársát, legsikeresebben Thatcher Angliájában, elvégre a neoliberalizmust a jobboldal Magas Modernizmusának tekinthetjük, és mint megjegyeztük, abban kevés nyomot hagytak a posztmodern érvek. Az újra megerősödött amerikai jobboldal élénk példáját adja a modernizmus öszekuszálódásának.¹⁹ Miközben rohamosztagosait a keresztény fundamentalisták közül toborozza, az amerikai jobboldal uralkodó gondolata, hogy „kész a jövőt magához ölelni", mivel szerintük az csak az övék.²⁰ (Az evangelista keresztények [Christian Evangelicalism] főárama a világi sikert teológiai ünneplésben részesíti, ami természetesen megkönnyíti a szekuláris modernizmus és vallásos fanatizmus e hatásos keverékét.) Miközben a baloldal elkötelezettségét a társadalmi forradalom iránt letompították vagy elhallgattatták, az amerikai jobboldal lényegében „rendszerváltást" trombitál.

A modernitást mint intellektuális nézőpontot a „harmadik út" és a régi baloldal teoretikusai²¹ nem adták fel, hanem megvédték. A Suhrkamp Kiadó jól finanszírozott kutatási és publikálási programjának keretében Ulrich Beck odáig is elment, hogy egy „második modernitást" hirdetett meg. De a társadalmi-politikai kihívással az egész jobboldaltól a baloldalig terjedő spektrumban alig néhányan néztek szembe. Valójában Beck Kockázattársadalom című műve, amely először 1986-ban Németországban jelent meg, és az utóbbi évtizedek egyik jelentős elméleti munkája, tényleg felajánlott egy lehetőséget a modernitás fogalmának új alapra helyezésére: „A kockázatot úgy is meghatározhatjuk, mint maga a modernizáció által keltett és meghonosított veszély és bizonytalanság rendezett kezelését."²² Ez fontos társadalmi fogalomalkotás volt, mivel a kockázat a közgazdaságtan kulcsfogalma, s környezetvédelmi körökben is politikai visszhangra lelt. Azonban a Kockázattársadalom kritikai élét két vonása is tompította: először, alapvető vaksága aziránt, hogy mi történik a politika színpadán a középtől jobbra. A jobboldali liberális modernizmus felemelkedéséről van szó, amely kezdetben Németországban nem volt olyan erőteljes, mint az angolszász világban, de amely politikai győzelmet aratott jóval azelőtt, hogy a Grosse Koalition trónjára ült volna. Másodszor, Beck „új", később „második" modernitásának sajátos intézményi tartalma: az osztályok elhalása, a teljes foglalkoztatottság és a nemzetállam vége, valamint az egyének „kiszabadulása" az ipari intézményekből, amivel éleslátóan megragadta a megváltozott kort, egyben kiteszi elemzését az önkényes kiválasztás, a tapasztalati megbízhatatlanság vagy mindkettő vádjának.

A posztmodern diskurzus fontos tanulságokkal szolgál, de inkább tünetként, nem pedig szó szerint kell értelmeznünk: a modernitás nem-dialektikus felfogásainak megkérdőjelezéseként, az (ex)baloldal irányvesztésének tünetegyütteseként, és az észak-atlantin kívüli világ meg nem értéseként. A világ posztmodernizálása még nagyon egyenetlen. Az esztétikai diskurzus felfokozott tempója mellett még az is lehet, hogy a posztmodernizmus „már a múlté", ahogy egy korábbi publicista híve a második kiadáshoz készített utószavában írta.²³ Jameson 2002-ben már megfigyelte a posztmodern „közmegegyezés" végét és „az utóbbi néhány évben […] a visszatérést mindenfajta régi dologhoz, és azok újraszervezését".²⁴ Még az idősödő Bauman is ráhangolódott az idők változó szirénhangjaira, a posztmodernitás helyett a „likvid modernitással" kezdett házalni.²⁵ A posztmodernizmus két évtizede, a 1980-as és 90-es években szakadékot teremtett a kulturális-társadalmi gondolkozásban, ami maga is a politikai-társadalmi korszak tünete, és amit máig sem haladt meg. A jövő mint újdonság és különböző minőség, eltűnt a ködösítésben.

Míg a növekedés, a fejlődés és a haladás modernista vízióinak környezetvédelmi és feminista kritikái jelentős mellékáramlatokká váltak a kapitalista központokban – megszelídített formában gyakran be is tagolták azokat a felvilágosult liberalizmus főáramába -, a harmadik világ kritikái – amelyeket a perui szocialista teoretikus, Aníbal Quijano előtti főhajtásképpen a modernitás gyarmatiságának vagy a gyarmatellenes nacionalizmus gyarmatiságának nevezhetünk – alig hatoltak át az észak-atlanti társadalomelmélet falain. Az indiai gondolkodásban viszont mindig is fontos téma volt, általában valamilyen kényelmetlen, mégis működőképes szövetségben a modernista nacionalizmussal, amit Gandhi és Nehru együttműködése is példáz. A mumbaii Szociális Fórumon 2004-ben egy nagyszínpadon elhelyezett transzparensen ez állt: „Az emberek nem akarnak fejlődést, csak élni szeretnének!" Ez nem teljesen értelmetlen azon számos mai indiai társadalmi mozgalom számára, amelyek a helyi lakosokat (gyakran „törzsek" tagjait) és a környezetvédőket mozgósítják a modern gátépítések és más fejlesztési beruházások ellen. Végignézve a mumbaii nyomornegyedeken, a fejlesztő állam gondolatának (developmentalizmus) támadása kevéssé meggyőző.

Egy olyan országban, mint Bolívia, a modernitás gyarmati jellege jobban kitapintható az ország függetlenné válása utáni hosszú történelem rasszista politikájában, továbbá gazdasági és kulturális „modernizációjában", amely a többségben lévő őslakosokat az altiplano* szörnyű nyomorában hagyta. Bolívia mai választott vezetői, Evo Morales elnök és Álvaro García alelnök nem tradicionalisták, se nem modernek és nem is posztmodernek, hanem intellektuálisan és politikailag is megkapóan bátor kísérletet tesznek arra, hogy megtalálják az utat egy alternatív modernitás felé, és útjelzéseket tegyenek ki a marxizmus számára az Andok ösvényein.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a modernitás a XX. század végén fordulóponthoz jutott és új irányokba ágazott el: vagy jobbra fordult, vagy a posztmodernitás felé, vagy pedig az új modernitás elméleti és gyakorlati keresésének irányába.

Definíciók

Miután felvázoltuk a jelen társadalmi elméletalkotásának szélesebb politikai és kulturális-intellektuális jellemzőit, témánk jelenlegi állásának tanulmányozása előtt marad egy megválaszolandó alapkérdés: mi is maga a társadalomelmélet? Az itt alkalmazott meghatározás szerint a társadalomelmélet két nagyra törő célkitűzés között őrlődik: egyrészről a társadalmi jelenségek sorának átfogó magyarázatához kíván keretet nyújtani, másrészről valamiféle „értelmet" kíván adni ezeknek a jelenségeknek. Másképp fogalmazva, ez az „elmélet" ökumenikus felfogása, ami jelenti mind a – minél átfogóbb, annál fontosabb – magyarázatot, mind pedig a Sinnstiftungot is, azaz a jelentés konstituálását.

Ami a „jelentés konstituálásának" célját illeti, a marxizmus társadalomtudományból, filozófiából és politikából álló háromszögében a filozófia hangsúlyossá válása az utóbbi időben – illetve nagyobb állóképessége a gyakorlati fejlemények ellenében – azt jelenti, hogy a politikai és társadalomfilozófiai eredmények különös fontossággal bírnak a jelenlegi baloldali ihletésű társadalomelmélet áttekintésében. Ami a másik, a gyakorlati társadalomtudományi célt illeti, ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az elmélet nem külön tudományterület vagy résztudomány, vagy valamiféle kutatás nélküli, íróasztali töprengés, hanem a gyakorlati vizsgálatok iránytűje. Például Pierre Bourdieu ebben az értelemben kritizálta a kortárs angolszász társadalomelméleti felfogásokat.²⁶ Áttekintésünkben a társadalomelmélet ilyesfajta alkalmazását is figyelemmel fogjuk kísérni a tudományos tevékenységben.

Alá kell húznunk, hogy a következő vázlat semmi esetre sem a kortárs baloldal intellektuális teljesítményének általános felmérése. A szigorú értelemben vett társadalomtudomány a jelenre összpontosít, és ki kell zárja a történészek és a szellemtörténettel foglalkozó tudósok munkáit – éppen a nemzetközi baloldal néhány legtehetségesebb elméjét. A baloldali gondolkodás virágzó területei voltak az utóbbi néhány évben a geopolitika és az államközi kapcsolatok, ahol fontos új munkák születtek az imperializmusról és az imperialista hatalomról, de ez ismét kevés társadalmi elméletalkotást mint olyat foglal magában.²⁷

A posztmodernitás és a neomodern jobboldal kihívását a baloldali társadalmi elméletek nagyon eltérő módon válaszolták meg. Eltekintve a radikális elméletek feladásának eseteitől, amelyek a jelen cikk vizsgálódásain kívül esnek, először a középtől balra álló tudósok válaszainak témaköreit tekintem át, majd megpróbálok néhány általános elmozdulást azonosítani elméleti-politikai álláspontjaikban. Mivel cikkem terjedelmének korlátai ezeknek az elméleti pozícióknak sem a hosszú kifejtését, sem a kidolgozott elemzését nem engedik meg, úgy döntöttem, hogy feltérképezem a különféle utakat, többnyire azonban Nyugat-Európára és Észak-Amerikára korlátozom magam.

II. Baloldali válaszmódok – témakörök

Európa teológiai fordulata

Az utóbbi évtized legmeglepőbb elméleti fejleménye a baloldali társadalomfilozófiában egy új teológiai fordulat volt. Ez általában nem jár a vallásos hit felvételével, bár néhány korábbi baloldali értelmiségi elkezdte kinyilvánítani etnikai-vallási zsidóságát, és gyakran utalnak valamilyen, a valláshoz vagy egy vallási személyhez fűződő különleges, de nem vallásos, személyes kapcsolatra. Mint ahogy Régis Debray írja: „Három dolog foglalkoztatott életemben [mint gondolkodót], a háború, a művészet és a vallás."²⁸ A teológiai fordulat inkább a vallás iránti tudományos érdeklődésben, valamint a filozófiai és politikai érvelésben alkalmazott vallásos példákban jelentkezett.

Ezen a területen Debray alkotta a legfontosabbat, aki a Le feu sacré (A szent tűz, 2003) és a God: An Itinerary (Útikönyv Istenhez, 2004) című könyveiben irodalmi tehetségét újszerű tudományos vizsgálatok szolgálatába állította. Kutatta a zsidó-keresztény narratíva szerkezetét, a vallásos „emlékezési, kiszorítási és szervezési folyamatokat", valamint a vallás újbóli fellángolását az egész világon.²⁹ Debray e témákat először a Critique of Political Reason (A politikai ész kritikája, 1981; 1983) című művében fejtette ki, körüljárva a vallásos tudattalant a politikában, illetve a szakralitás politikai formáit. Felnőttkori vallási tanulmányait a XI. században élt VII. Gergely pápa életrajzának olvasásával kezdte, amikor forradalmi guerrilleróként bebörtönözték a kis bolíviai városban, Camiriban, és ahol csak a keresztény irodalmat nem cenzúrázták.³⁰

A korábbi maoista és még mindig tevékeny szélsőbaloldali harcos és filozófus, Alain Badiou szintén említi régi keletű, költői és személyes kapcsolatát Szent Pállal, akihez azért fordul hogy „egy új harcos hőst találjon […], aki felválthatja Lenint ebben a bevett szerepében". Állítólag Badiou apostola fektette le az „univerzalizmus alapjait" a Galatáknak írt levelében: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő."³¹ Slavoj Žižek a maga részéről a Pál és Lenin közötti párhuzamokat három páros – Krisztus és Pál, Marx és Lenin, valamint Freud és Lacan – segítségül hívásával tárja fel. Azonban On Belief (A hitről, 2001) című könyvének fő tézise, hogy a feltétel nélküli hit igazi etikai értéke – inkább politikai, mint vallási értelemben – az, hogy nem köt kompromisszumokat, továbbá magában foglalja azt, amit Kierkegaard „az etika vallásos felfüggesztésének" nevezett. Így Lenin és a radikális fundamentalisták könyörtelenségét csodálatra méltónak tartja. Žižek Jób könyvéről szintén elragadtatással beszél, amely szerinte „valószínűleg az ideológia első modern kritikája".³² Michael Hardt és Antonio Negri Empire (Birodalom) című könyvükben „az eljövendő kommunista harciasságot" Assisi Szent Ferenc példájával illusztrálják.³³ A maga józan módján Jürgen Habermas szintén tisztelettel említi a vallást: „Mindaddig, amíg nem találunk jobb szavakat a racionális diskurzus közegében arra, amit a vallás mondani tud, a [kommunikatív ész] […] együtt fog létezni az előbbivel; nem támogatja, de nem is küzd ellene."³⁴

Habermas ennél is tovább ment, amikor elfogadta, hogy a nyelvről és a kommunikatív tevékenységről alkotott fogalmai „a kereszténység örökségéből táplálkoznak".³⁵ „Számomra a filozófiai etika alapvető fogalmai […] képtelenek megragadni mindazokat a megérzéseket, amik már a Biblia nyelvén sokkal árnyaltabb kifejezésre találtak."³⁶

A Szovjetunió omladozásának idején a német marxista filozófus, Wolfgang Fritz Haug, aki Gorbacsov reformkísérleteinek csodálója volt, időt szakított, hogy elolvassa Szent Ágoston Az isten városáról című művét eredeti görög nyelven,* vagyis egy nagy teológus reflexióit Róma bukásáról.³⁷ Ugyanezt az Ágoston-művet említi Hardt és Negri is, akik stilisztikai akrobatikával az egyházatyát összehozzák a XX. századi amerikai wobblikkal*. („Ebből a nézőpontból az IWW a modern idők nagy ágostoni vállalkozása" – írják.³⁸ ) A vallás és a vallásos – főleg keresztény – példák effajta vonzerejét úgy is értelmezhetjük, mint egy széles értelemben vett kulturális hangulat indikátorát, mely hangulatot akár posztmodernitásnak is nevezhetjük. Amikor valamely alternatív jövő eltűnik vagy kifakul, akkor a gyökerek, a tapasztalat és a háttér válik fontossá. A klasszikus európai oktatás, a nem szekuláris környezetben való nevelkedés, továbbá a középkor biztonságos távolsága a mai vallási követelményektől a kereszténységet kézenfekvő történelmi tapasztalatként kínálja fel e vizsgálat tárgyának.

Az amerikai futurizmus

A sokkal vallásosabb Egyesült Államokban nem látható semmilyen hasonló baloldali teológiai fordulat. Ott a jobboldal többé-kevésbé monopolizálta a Bibliát, bár a fekete amerikai baloldal még mindig rendelkezik befolyásos hitszónokokkal, mint például Jesse Jackson, és teológus értelmiségiekkel, mint Cornel West, aki „csehovi keresztény"-ként határozza meg magát.³⁹ Míg az európai balosok a múlt keresztény jelképeihez fordulnak, addig amerikai elvtársaik a még távolibb jövőbe révednek, mivel a rövid távú kilátások sosem voltak valami rózsásak az észak-amerikai baloldal számára. Azonban legjobb gondolkodóinak némelyikénél a jövőre vonatkozó remények túlélték mind a posztmodernista támadást, mind a kommunizmus összeomlását, és ez az önbizalom egyfajta új futurizmusban öltött formát. Ennek két jelentős áramlata létezik, közülük az új utópia a szembetűnőbb, míg a másik a rendszer-összeomlás víziója.

Az utóbbi évtizedben az amerikai radikális gondolkodók színes sokasága fordította kritikai intelligenciáját és alkotó energiáit az utópia felé. Amíg egy új politikai hajtóerő felbukkanására várakozunk, addig „nincs az utópiának alternatívája", fogalmazott Fredric Jameson a téma egyik mesterművében, melyben a rá jellemző kritikai éleslátással, tudományos felkészültséggel és a világ minden zugába szerteágazó képzettársításokkal elemezte az utópikus fantáziákat és utópikus írásokat.⁴⁰ Az utópiának életbe vágó politikai funkciója van manapság „a tekintetben, hogy arra kényszerít minket: magára az [utópikus] törésre koncentráljunk, hogy mindentől függetlenül elgondoljuk a lehetetlent és a megvalósíthatatlant" – hangsúlyozza Jameson.⁴¹

Jameson csak a legújabb jeles képviselője a kreatív amerikai utópista gondolkodás látványos felívelésének, melynek az egyik pólusán áll. Érdeklődése középpontjában az utópikus „vágy", ennek „jövőrombolása" és irodalmi kifejezése áll, mindenekelőtt a tudományos fantasztikus irodalom. Egészen másfajta hangsúllyal az 1990-es évek végén a szociológus Erik Olin Wright útjára indította a „Valós Utópia Terv"-et, amely a radikális íróasztali társadalomtervezés és a formalizált normatív közgazdaságtan nagyszabású közösségi vállalkozása, a jamesonitól különböző „altípus", de mégsem annyira, ahogy azt egymásnak feszülő stílusuk és utalásaik sugallják. Mindkettőt elbűvöli az utópikus fantázia, az egyiket mint a tudományos fantasztikum elemzőjét, a másikat mint a (társadalom)tudományos fantasztikum íróját és kezdeményezőjét. Eddig a Valós Utópia Terv öt könyvet eredményezett, Wright pedig egy nagyra törő stratégiai összefoglalót ír, amelyben a szocializmust úgy értelmezi, mint „a kapitalizmus alternatíváját, a társadalom – állammal és a gazdasággal szembeni – hatalmi helyzetbe kerülésének folyamatát", amit az Envisioning Real Utopias (Találjunk ki valós utópiákat) című könyvben tesznek majd közzé.⁴²

Lenyűgöző terjedelme, valamint korunk fősodrával szembeni dacos kitartása ellenére a terv elgondolásai kissé furcsának tűnhetnek, különösen az északnyugat-európaiaknak. A gazdasági fejezetek klasszikusan utópisták – elvontan megidézik a jó társadalmat, és egyetemesen tartózkodnak a létező társadalom megváltoztatásának módjáról folyó stratégiai gondolatoktól. Másrészről gyakran rendkívül szerények, talán túl szerények is a céljaikat illetően. Például John Roemer bemutatja a kupon-szocializmus elmés tervét, egy olyan piacgazdaságot, ahol a tulajdonjogokat a kuponokat birtokló felnőtt polgárok gyakorolják. Ugyanakkor a már létező skandináv, adón keresztüli jövedelem-újraelosztó rendszereket túl radikálisnak találja ahhoz, hogy kövessék és felülmúlják őket. „Kétlem, hogy a nagy heterogén társadalmak még az életünkben úgy szavaznának, hogy adózás útján olyan mértékben újraosztják a jövedelmeket, ahogy azt a skandináv társadalmak már jelenleg is teszik."⁴³ Egy másik, az alapjövedelemmel kapcsolatos javaslatokkal és a minden fiatal felnőttnek adandó „tulajdonrész-juttatással" foglalkozó kötetben egy (szintén amerikai) kritikus hang a létező Svédországgal való összehasonlításból a következőkre jut: „A teljesen kifejlett jóléti állam elsőbbséget élvez az alapjövedelem elképzelésével szemben, mivel eléri azt, amit az alapjövedelem nem képes, nevezetesen garantálja, hogy egyes sajátos emberi szükségletek kielégítésre kerüljenek."⁴⁴ Az utópista terv politikai vetülete sokkal innovatívabb, mivel bemutat és elméletileg, valamint különböző nézőpontokból megvitat négy valóban létező, a helyi részvételű demokráciára tett kísérletet Chicagótól Nyugat-Bengálig.⁴⁵

David Harvey, a ma már New Yorkban működő földrajztudós és várostörténész szintén kísérletet tett egy bátor „dialektikus utópiára" a Spaces of Hope (A remény terei, 2000) című könyvében. A XIX. századi marxista történelmi dialektika és az utópista elképzelések közötti szakadék áthidalására irányuló javaslatával nem mindenkit győz meg, aki elvben szimpatizál vele. Bár az USA-központú globalizáció lehet, hogy „összezavarodott", az ideológiai ígéretek és a gazdasági teljesítmény közötti ellentétek, vagy a piaci externáliák által okozott „nehézségek" nemigen képeznek marxi értelemben vett, szerkezetileg összefüggő, de ugyanakkor összeférhetetlen ellentéteket.⁴⁶ Azonban az elméleti „helyesség" nem mérvadó ebben a kérdésben. Harvey, aki még mindig büszkén oktatja Marx Tőkéjét, néhány érdekes utópista alapelvet dolgozott ki a „munkálkodó lázadó mérnökről", és felvázolt egy Bellamy által ihletett utópisztikus sétát a 2020-as év Baltimore-jában – habár önkritikus megjegyzésekkel megspékelve.⁴⁷ A közép-európai marxizmus valaha a legsötétebb órákban hozta létre az utópista gondolkodás és az „előrelátó öntudat" páratlan mesterművét, Ernst Bloch háromkötetes Das Prinzip Hoffnungját (A remény elve), melyet Németországban 1954-ben adtak ki, bár sokkal korábban íródott. A jelenlegi összefüggésben szemlélve azonban ez a műfaj nemigen virágzott az Atlanti-óceán keleti partjain.

Az 1990-es években, amikor a legtöbb „átmenetről" értekező ember ezen a kifejezésen a kelet-európai szocializmusok kapitalizmusba történő belépését értette, a New York állambeli Binghamtonból azt az üzenet küldték, hogy a világ valójában a kapitalizmusból éppen valami mássá alakul át, amelynek a vonásait azonban még nem ismerjük. „Ma a jelenleg létező világrendszerünk, a kapitalista világgazdaság egy másik világrendszerbe vagy világrendszerekbe való átmenetének korában élünk" – hirdette Immanuel Wallerstein Utopistics (Utópiaelméletek) című könyvében. Ez a munka „az emberi társadalmi rendszerek, az azt érintő lehetséges kényszerek és az emberi alkotóerő előtt nyitva álló lehetőségek józan, racionális és realisztikus értékelését" tűzte ki saját céljaként.⁴⁸

Giovanni Arrighi, aki akkor szintén Binghamtonban tartózkodott, párhuzamos kutatást folytatott, amiben hasonló, de talán még drámaibb eredményre jutott. A világrendszer története Arrighi olvasatában „az USA felhalmozási rendszerének jelenleg fennálló válságából" három lehetséges kiutat kínál.⁴⁹ Az első, ha a „régi központok" véget vetnek a kapitalista történelemnek azzal, hogy „egy valódi globális világbirodalmat hoznak létre". A második, ha egy olyan új felügyeleti rendszer jön létre, amelynek hiányoznak a szükséges „államalkotó és háborús képességei", aminek következtében a „kapitalizmus (az „antipiac") elsorvad. A harmadik, ha a „kapitalista történelem […] véget ér", elégve „a fokozódó erőszak szörnyűségeiben (vagy ragyogásában)." Ezen nézet szerint a világrendszer kulcseleme a politikai és gazdasági hegemónia. Ennek jelenlegi birtokosa, az Egyesült Államok az 1970-es évek óta visszafordíthatatlanul hanyatlik. A kapitalizmus pénzügyi expanziója, ahogy a múltban, úgy jelenben is, a világrendszer hegemóniájában bekövetkezett alapvető válság kifejeződése és egyben annak eszköze is. A kapitalizmust két oldalról fenyegeti veszély: egyrészt a munkások hatalmának hosszú távú erősödése miatt (globális városiasodás és proletarizálódás), másrészt az államok meggyengülése miatt, ami csökkenti tőkevédő és társadalmi közvetítő képességeiket, s ami az állami reformok (Wallerstein „liberalizmusnak" nevezi) erkölcsi és politikai hitelvesztésének következménye.

Wallerstein szerint a fő mechanizmus, amellyel a kapitalisták képesek voltak korlátozni azt a „politikai nyomást", amit munkásosztály – demokratizáláson és más csatornákon keresztül jelentkező – növekvő erejének szekuláris történelmi trendje okozott, nem volt más, mint „az adott iparágak áthelyezése a világgazdaság olyan zónáiba, ahol a keresetek átlagosan alacsonyabbak". De „ma az a probléma, hogy ötszáz év után már csak kevés ilyen menekülési hely maradt".⁵⁰ Wallerstein továbbá Rosa Luxemburg – kapitalizmus összeomlásáról szóló – 1913-as érvelésének is új csavart ad: „A kapitalizmusnak szüksége van nem-kapitalista társadalmi szervezetekre, amelyek növekedésének hátterét biztosítják, [de] épp azokat a feltételeket olvasztja magába, amelyek elengedhetetlenek a létezéséhez."⁵¹ Luxemburg azonban akkor azokra a nem-kapitalista területekre gondolt, amelyek a szükséges exportpiacokat és az olcsó élelmiszert biztosítják.

Ezek a gondolatok nem váltak széleskörűen elfogadottá még a baloldalon sem, jóllehet e szerzőket általános szellemi tisztelet övezi. A legkézzelfoghatóbb, noha egyáltalán nem a legmeggyőzőbb érv az, hogy az USA hatalmának csökkenése, e hatalom csúcspontja után a világkapitalizmus szisztematikus válságát jelenti. Arrighi későbbi megfogalmazásai sokkal kevésbé apokaliptikusak, Kína folyamatos emelkedésével és India nagyhatalommá válásával pedig az Amerika utáni hegemónia is sokkal elképzelhetőbbé vált. Miközben Fernand Braudel inkább csak előfeltételezi – semmint hogy támadhatatlan érvekkel alátámasztaná a (még) nem meggyőzöttek számára -, hogy a kapitalista hegemónok váltófutásának felbecsülhetetlen történelmi fontossága van, addig Giovanni Arrigi és Beverly Silver Chaos and Governance in the Modern World System (Káosz és kormányzás a modern világrendszerben, 1999) című, a hegemónia átalakulásait összehasonlító munkájukban plauzibilis következtetések sorát vonják le egy új váltás valószínű következményeiről, anélkül hogy a kapitalizmus bármiféle szükségszerű végét jósolnák.⁵² Wallerstein ragaszkodik a hosszú távú átmenetről szóló elképzeléséhez, de úgy tűnik, hogy érdeklődése inkább az elkövetkező húsz év globális geopolitikájára koncentrál, mintsem a rendszer elhalására.⁵³ Hasonló vénájú az egyiptomi közgazdász, Samir Amin, aki Beyond US hegemony? (Túl az USA hegemóniáján?, 2006) című friss könyvében józan globális elemzést nyújt, gyakorlatias, baloldali geostratégiai programmal. A végső lépést a kapitalista világrendszertől a geopolitikáig, illetve a geo-közgazdaságtanig csak az egész életében tudományos eretnek és tabudöntögető Andre Gunder Frank tette meg: „A legjobb, ha elfelejtjük [a kapitalizmust], és megelégszünk az egyetemes történelem valóságának saját vizsgálatával."⁵⁴

A lecserélt osztály

A korábbi baloldali diskurzus egyik legfontosabb fogalmát, az osztályt az utóbbi években lecserélték; ironikus módon részben épp a kapitalista osztályharcban elszenvedett veresége miatt, de azért is, mert a posztindusztriális demográfiai fejlemények száműzték korábbi elméleti és gyakorlati központi szerepéből. Az osztály kitart, de biztos menedék nélkül, és létezésének filozófiai jogát immár kétségbe vonják. Társadalmi megjelenése majdnem felismerhetetlenné vált, miután a tiszta politika savába mártották, ahogy a diszkurzív hegemónia politikai filozófiája tartja, melyet Ernesto Laclau és Chantal Mouffe fejlesztettek ki Hegemony and Socialist Strategy (Hegemónia és szocialista stratégia, 1985) című könyvükben, amely állítólag a legjelentősebb intellektuális hozzájárulás a posztmarxista politikatudományhoz. Így például Laclau „dogmatikus kijelentések puszta egymásutánja" minősítéssel elveti Slavoj Žižeknek⁵⁵ az osztályra és az osztályharcra való hivatkozásait. Az „antagonizmus" válik az új központi fogalommá.

Laclau nemrégiben megjelent On Populist Reason (A populista észről, 2005) című könyvében továbbfejlesztette politikai filozófiáját; a könyvben összekapcsolódik a peronizmus és a latin-amerikai populizmus iránti régi keletű érdeklődése, a posztmarxista filozófiája és az újabb megmerítkezés Lacanban. Néha nehezen olvasható, és mint filozófia nem szolgál semmiféle eszközzel a valós társadalmi mozgalmak elemzéséhez, vagy a különféle következmények magyarázatához, függetlenül attól, hogy „nép"-ben, vagy „osztály"-ban gondolkodik-e. Filozófiája a külső világgal csak válogatott illusztrációkon keresztül tartja a kapcsolatot. Másrészről, túl a „fakultások vitáján"*, sok minden van Laclau munkájában, amiért megéri áthatolni zsargonjának sűrű szövevényén. Noha népeket és más társadalmi erőket nem hozhatunk létre véletlenszerűen – e korláttal a társadalmi „logika" filozófiája csak nehezen boldogul -, fontos, hogy emlékezetben tartsuk azt, amire Lacan mutat rá, nevezetesen, hogy ezeket, beleértve az osztályokat is, diskurzusok mozgósítják, és ennek a mozgósításnak a sikere vagy kudarca ettől a diskurzustól függ. Azaz az ellenállás vagy felkelés által véghezvitt társadalmi változásnak van egy nélkülözhetetlen politikai pillanata, amikor testet ölt, és vezetőkre lel, valamint hogy a mellőzöttek, kizsákmányoltak és kisemmizettek populáris mozgalmai különféle formát ölthetnek, beleértve a fasiszta változatokat is.

Etienne Balibar, aki valaha Althusser sztártanítványa volt, közelebb maradt a marxista hagyományokhoz. Az 1987-ben megjelent, majd 1997-ben újra kiadott, „Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig?" című fontos esszéjében nem valami tisztán posztmarxista módon válaszolta meg saját kérdését. Noha hangsúlyozza az „antagonizmusok univerzialitását", de emellett azt is állítja, hogy „az osztályharc, helyes értelmezési módja szerint, egy meghatározó struktúra, ami minden társadalmi gyakorlatra hat, de nem csak önmagában".⁵⁶

Az osztály nélküli harc filozófiájának megfelel a harc nélküli osztályok szociológiája. Az osztály, mint a nemzedékközi mobilitási tanulmányok központi fogalma, jól megalapozott, nagyrészt John Goldthorpe analitikus éleslátásának és gyakorlati megbízhatóságának köszönhetően. E mobilitásvizsgálat technikailag fejlett, de intellektuálisan elszigetelt tudományággá vált. Az osztály, mint elosztási kategória, megtartotta szerepét a szociológiában. Az elosztással és egyenlőtlenséggel kapcsolatos bevett amerikai szociológiai diskurzus mindig utal – valamilyen sorrendben – az „osztályra, nemre és rasszra". Az egyik vezető amerikai közegészségügyi folyóirat, az International Journal of Health Services, melynek bevallottan spanyol szerkesztője van (Vincent Navarro a John Hopkins Egyetemről), kitartó és rendszeres figyelmet fordít az egészség(telenség) és halálozás osztálydimenzióinak.

Mostanáig még nem készült globális osztályelemzés, amely megfelelne a marxisták által a 60-as és 70-es években gyártott nemzeti osztálytérképek sokaságának, és e korábbi képeket bizony igencsak meg lehet kérdőjelezni.⁵⁷ Az osztályoknak a rasszal és a nemzettel való újbóli összekapcsolása, amellyel Lenin és Otto Bauer nemzedéke után nagyrészt felhagytak, elméleti előrelépés, de ma egész mást hangsúlyoznak.⁵⁸ „Korunk rasszizmusával" összevetve az osztály és az osztályok emancipációja már nem központi probléma többé. Egy metsző élű elemzésében Balibar kimutatta, hogy a proletariátus helyzete a Tőkében érdekes módon nincs kellően kidolgozva, de ezt nem tekintette kihívásnak a maga számára, és mai társadalomelemzése inkább a nemzetre, a határokra, az állampolgárságra és Európára fókuszál.⁵⁹ Másrészt, a posztmodernista támadás nagyrészt véget vetett a biológiai nem, illetve társadalmi nem és az osztályok feminista összekapcsolásának. A „feminizmus harmadik hullámának" egyik friss áttekintése egyáltalán nem hivatkozik az osztályra vagy bármi hasonló kategóriára.⁶⁰

Európa volt az osztályelmélet, valamint a nyílt osztálymozgósítás és az osztálypolitika bölcsője, az itteni munkásmozgalmak modellé váltak a világ többi része számára. Európában még mindig vannak olyan jelentős pártok, amelyek magukat a munkások képviselőinek tartják, és a szakszervezeteknek jelentős társadalmi erejük maradt. Azonban az elemzés és társadalomelmélet tekintetében az osztály Észak-Amerikában jobban vészeli át a zord időket. Erik Olin Wright munkája központi szerepet játszott abban, hogy a marxista osztályelemzés stabil helyet vívjon ki magának az akadémiai szociológiában. Egyik újabb elegáns írásában Wright a témát egy bizonyos kérdés mentén rendszerezi: ha az osztály a válasz, mi volt a kérdés? Wright hatféle kérdéskört különít el, amelyekre gyakran az „osztályt" a válasz:

– Az eloszlásban elfoglalt hely: ténylegesen hol helyezkednek el az emberek a vagyoni egyenlőtlenségek skáláján?

– Szubjektíven elkülönült csoportok: mi magyarázza, hogy az emberek miként helyezik el saját magukat, másokat, illetve az egyes csoportokat az egyenlőtlenségek rendszerében?

– Életesélyek: mi magyarázza meg az életesélyek és az anyagi színvonal egyenlőtlenségét?

– Kibékíthetetlen ellentétek: milyen társadalmi törések okoznak nyílt konfliktusokat?

– Történelmi variánsok: hogyan magyarázzuk meg és jellemezzük az egyenlőtlenségek társadalmi szervezeteinek a történelemben felbukkanó különféle variánsait?

– Emancipáció: miféle átalakításokra van szükség ahhoz, hogy megszüntessük az elnyomást és a kizsákmányolást a kapitalista társadalmakban?⁶¹

Ezután Wright a saját – és általában a marxizmus – feladatát abban látja, hogy legfőképp az utolsó kérdés megválaszolásával foglalkozzon, míg más megközelítési módok a többi kérdésre koncentrálnak. A kérdést azonban igencsak homályosan fogalmazta meg. Például nem így: milyen társadalmi folyamat döntő a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megszüntetéséhez? Erre a klasszikus marxista válasz: az osztályharc. Se nem így: melyek a kapitalista elnyomást és kizsákmányolást fenntartó, vagy azt megváltoztatni és megszüntetni képes erők? Amire a marxisták azt válaszolták, hogy a burzsoázia (vagy tőkésosztály) és a munkásosztály.

Az osztályharccal foglalkozó, a világban jelenleg fellelhető munkák inkább Észak-Amerikából származnak. Kiemelkedő példa Beverly Silver elméletileg újító Forces of Labour (A munka erői) című könyve, vagy pedig a Socialist Register 2000-es évkönyvének globális áttekintése a munkásosztályról. A tőke és a munka jövőjének egyik döntő kérdése a világban, hogy erősek és cselekvőképesek lesznek-e az új városi munkások Kínában, Indiában és más nagy ázsiai országokban.

Az állam elhagyása

Az 1960-as és 70-es években az állam volt a marxista elméletalkotás egyik fő vitatémája. Ám ma az állam nyilvánvalóbban kapitalista jellegű, ezért mostanában kevéssé korbácsolja fel az intellektuális kíváncsiságot, az effajta érdeklődés nagyrészt elhalt, bár Claus Offe posztmarxista kritikai elemzését jelentős kivételnek tekinthetjük.⁶² Viszont az államtól való elfordulás különbözőképpen ment végbe.

Először is megemlíthetjük, hogy elmozdulás történt a nemzeti tőkésállamnak, illetőleg osztályuralmi módszereinek elemzésétől a globális hálózat elemzése felé. Ama feltevés bázisán, hogy a nemzeti tőkésállam, vagy legalábbis annak „szuverenitása", hanyatlásnak indult, a politikai érdeklődés a globalizáció és a „birodalmi" globális hálózatok felé fordult. Amennyiben ez a „módszertani nacionalizmus"⁶³ elhagyását jelenti, annyiban e váltás indokolt. Ám az állami szuverenitás elvesztésével kapcsolatos merész kijelentéseket eddig még sohasem támasztották alá megfelelő empirikus érvekkel. Pár évtizednél hosszabb időtáv vonatkozásában bármelyik ilyen állítás megkérdőjelezhető. Mit jelentett az állami szuverenitás száz évvel ezelőtt Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában? Mennyire voltak szuverének az akkoriban létrejött balkáni államok? Nem voltak-e vajon az államhatárok sokkal porózusabbak az utazás és a migráció szempontjából, mint manapság? A mostani világállapot sem érthető meg igazán anélkül, hogy behatóan ne tanulmányozzuk az Egyesült Államok nemzetállamának helyzetét és hatalmát. Talán a mai államok globális vizsgálata gyümölcsözőbb lenne, mint az állam nélküli glóbuszra való koncentrálás? E helyütt nem tudjuk megválaszolni e kérdéseket – csupán megjegyezzük, hogy a teoretikus érdeklődésnek az említett irányba való elmozdulása során e kérdéseket nem válaszolták meg, sőt kielégítő módon még csak fel sem vetették.

Egy másik irányt a civil társadalom felé fordulás jelentette, amelyre a tekintélyelvű uralommal szembeni szembenállás bázisaként, illetve – utópisztikusabb víziók esetében – az új társadalom építésének lehető legjobb színhelyeként tekintettek.⁶⁴ A civil társadalom régi fogalmát – amelynek az államtól való megkülönböztetése egészen Hegelig megy vissza – az antikommunista disszidensek újraélesztették a kelet-európai kommunizmus felbomlásának utolsó éveiben. A fogalom hamarosan világszerte elfogadottá vált, bal- és jobboldalon egyaránt, a legkülönfélébb mozgalmak és a polgári autonómiáért való küzdelem gyűjtőfogalmaként. Kelet-Európában a civil társadalmi diszkurzus egyben azt a funkciót is ellátta, hogy elejét vegye a politikai gazdasággal és a kapitalizmus restaurációjával kapcsolatos mindenféle komoly vitának – egészen addig, ameddig a restauráció immár fait accomplivá, befejezett ténnyé vált. A civil társadalom fogalma ezután folytatta mechanikusan idealisztikus pályafutását, ahelyett hogy előmozdította volna a társadalmi érintkezés különféle mintáinak, a társulásnak és a kollektív konfliktusoknak az elemzését.

Az államelmélettől való eltávolodás harmadik iránya a politikai filozófia elvontabb szintjei felé történő elmozdulás volt. A politikum sajátossága és annak a termelési módokkal és az osztálystruktúrákkal szembeni autonómiája több jelentős gondolkodó központi témájává vált. E vonatkozásban ismét Laclau és Mouffe Hegemony and Socialist Strategy című munkája volt a meghatározó, melyet az univerzalizmus és partikularizmus klasszikus politikai-filozófiai problémájának kifinomult kezelése, illetve az osztályharcnak a különérdekek hegemóniáért folytatott harcával való diszkurzív helyettesítése jellemez. Habermasnak a kommunikatív cselekvéssel kapcsolatos nagy elmélete – teljesen eltérő filozófiai inspirációból kiindulva – lefektette egy univerzalisztikus, dialóguson alapuló politika normatív programját.⁶⁵

Louis Althusser korábbi tanítványai jelentős új eredményekkel járultak hozzá a radikális politikai filozófiához.⁶⁶ Balibar, aki a legalaposabb és talán a legbefolyásosabb közülük, szakszerű szövegelemzéseket nyújtott nemcsak a Marx előtti politikai filozófiáról (Spinoza, Rousseau, Locke, Fichte), hanem az erőszakos antagonizmusok politikai elméleteiről is. Az emancipációval és az átalakulással kapcsolatos hagyományos baloldali politikai kérdések mellett Balibar az „azonosulások konfliktusát" szabályozó „civilizált viselkedés" politikumával is foglalkozott.⁶⁷ Az erőszak itt fizikailag megfoghatóbban, jelentését tekintve azonban homályosabban, sőt bizonytalanabban jelenik meg, szemben a Sartre és Fanon által tárgyalt katartikus formával.

Habár Slavoj Žižek antikapitalista politikai programja teljesen explicit, filozófiai erudíciója szembetűnő, politikai filozófiája mégis inkább tűnik puszta állásfoglalásnak, mint érveléssel alátámasztott gondolatmenetnek. Žižek, a kényszeresen termékeny író és félelmetes vitázó, akinek a filmekkel és más kortárs kulturális termékekkel kapcsolatos meglátásai láthatóan kimeríthetetlenek, a jelenkori radikális tabudöntögetés emblematikus figurájává vált. Žižek Tito-korabeli szlovéniai múltja, a tény, hogy volt kommunistából lett antikommunista disszidens, egyidejűleg kölcsönöz neki klasszikus baloldali politikai színezetet és kikezdhetetlen liberális hitelességet. Ez a kombináció tette Žižeket az egyetlen, nyugati csodálók által követett leninistává.⁶⁸ Más jelenkori filozófusokhoz hasonlóan Žižek antikapitalista programja is felettébb homályos; ez indulatos csetepatéhoz vezetett közte és Laclau között; mindketten azzal vádolták meg a másikat, hogy annak politikai programja „az égvilágon semmit nem" jelent.⁶⁹ Ennél figyelemre méltóbb Žižek politikai állásfoglalásának nyíltan vállalt ambivalenciája. Lenin iránti lelkesedése láthatólag jól megfér az „autentikus konzervatívok" iránti hasonló csodálattal, akik a Kipling által csodált „brit birodalmi torykhoz" hasonlóan nem félnek elvégezni a „szükséges piszkos munkát".⁷⁰ Érdemes megjegyezni, hogy míg a (poszt)marxisták ellógtak az állam problematikája elől, addig más perspektívából Michael Mann és Charles Tilly kiváló elemzéseket készítettek az európai nemzetállamok kialakulásáról.⁷¹

Visszatérés a szexualitáshoz

A biológiai nem (sex) és a társadalmi nem (gender) közti különbséget először Ann Oakley fejtette ki 1972-ben. A társadalmi nem konstrukciója és átalakulása a feminizmus szocialista irányzatának, valamint főáramának is központi elméleti problematikája volt a hetvenes és nyolcvanas években.⁷² De a biológiai nem adottságként való tételezését újabban támadások érték, időnként hasonló módon, ahogyan az osztályok nem-diszkurzív adottságként való kezelését is megkérdőjelezik. A szexualitás intellektuális újraformulázása Judith Butler amerikai filozófustól ered („a biológiai nem maga is társadalmilag konstruált kategória"⁷³ ), illetőleg a filozófia és pszichoanalízis francia csataterein létrejött elméletekben jelenik meg.⁷⁴ Maga Oakley elismerte a társadalmi és biológiai nem közti különbségtétel tarthatatlanságát.⁷⁵ Politikailag a biológiai nemet hatásos kihívás érte az öntudatos homoszexuális mozgalom irányából. Ez utóbbi – a „queer-elmélet" lobogója alatt – bizonyos fokig sajátos teoretikus jelenlétet ért el az angolszász akadémiai életben.

Az irodalmi-filozófiai posztmodernizmus térnyerése a feminista diskurzusban nagyrészt széttörte a feminista elmélet és a baloldal közti kapcsolatokat, amelyeket korábban a szocialista feminizmus szekciója képviselt.⁷⁶ A skandináv, jóléti állam felé orientált feministák a posztmodernista feminizmussal való találkozást sokként élték meg.⁷⁷ Toril Moi, a kozmopolita irodalomteoretikus szükségesnek érezte megmagyarázni, hogy „mi is a nő?" a választ illetően láthatólag zavarodottá vált akadémiai miliőnek.⁷⁸ Másrészről szembetűnő, hogy ma a feminizmus mennyivel inkább jelen van az európai-amerikai világban, mint a baloldal.

A szexualitás visszatérése a jelenkori marxista és posztmarxista filozófiában annak pszichoanalízisbe való belefeledkezésében is megnyilvánul. Például Žižek kijárta a lacaniánus iskolát; Laclau populizmusról szóló friss művében komoly érdeklődést tanúsít a Lacan-féle objet petit a,* illetőleg a mester egyéb témái iránt. Újabban Balibar követte tanárát, Althussert Freud és Lacan tanulmányozása terén, így például „A politika három fogalma" című művében, habár óvatos és szelektív formában.⁷⁹

Hódolat a hálózatoknak

A klasszikus XIX. századi szociológiai elmélet a társadalmi kapcsolódás módozataira koncentrált, különbséget téve a „társulás" és a „közösség" között. A XX. század közepén a szociológia egyfelől a „csoportra" – legyen az „elsődleges" vagy „másodlagos" -, másrészt pedig a szervezetekre koncentrált. Újabban a hálózat foglalta el a struktúra vagy szervezet fogalmának a helyét a társadalomelméletben. A társadalmi kapcsolódás hálózatelemzésének szociálpszichológiai gyökerei vannak, mindenekelőtt az antropológusoknak és családszociológusoknak az iskolai környezet baráti kapcsolatait feltáró „szociometrikus" tanulmányai, illetőleg a világháború utáni közösségkutatásainak területén. A hálózat fogalmát az eszmék terjedésének amerikai vizsgálataiban is felhasználták. Az 1960-as évektől kezdve a hálózat fogalmára alapozva egyre több területen matematikai modelleket fejlesztettek ki hozzáférési, terjedési és hatalmi struktúrák tanulmányozására az állásüresedéssel kapcsolatos információk tovagyűrűzésétől a szexuális kapcsolatokon át a globális nagyvárosi mintázatokig. E területen a legfontosabb elméletalkotók Harrison White és tanítványai voltak.⁸⁰ A hálózat gondolata az 1980-as években talált utat a szélesebb nyilvánossághoz, amikor menedzsment-témájú tanulmányok próbálták a Toyota és más japán nagyvállalatok sikereit megmagyarázni és általánosítani. Természetesen az elektronikus forradalom és az internet további érdeklődést keltett a hálózatok iránt. Michael Mann az „interakció hálózatainak" fogalmát központi jelentőségű, habár lazán definiált fogalommá tette a hatalomról szóló monumentális munkájában, és ezzel elkerülte „társadalom" bármilyen rendszeres vagy határozott fogalomként való használatát.⁸¹

A hálózatok lazább szerveződésűek és nyitottabbak, mint akár a csoportok, akár a szervezetek; inkább az egyéni cselekvőkre és azok erőforrásaira összpontosítanak, mintsem a konstituált közösségiségre; és csatornát biztosítanak a piacok számára éppúgy, mint a bürokráciák, mozgalmak vagy osztályok számára. Ekképpen a hálózatok kifejezetten fontos társadalmi kapcsolódások, amelyek komplex, lazán kapcsolt társadalmi rendszereket fűznek össze. Látni kell, hogy a hálózatoknak a jelenkori társadalomelmélet és analízis középpontjába kerülése nem csupán intellektuális felfedezésből fakad, hanem a változó társadalmi viszonyok kifejeződése is. Manuel Castells posztmarxista szociológus volt az, aki az új menedzselési elvekből és az információs technológiából kiindulva mesteri társadalomelemzésében bevezette a „hálózati társadalom" fogalmát, anélkül, hogy azt megpróbálta volna a korábbi szociológiaelmélethez kapcsolni.⁸² Azóta a hálózat Hardt és Negri befolyásos neomarxista munkáinak, a Birodalomnak (2000) és a Sokaságnak (2004) a legfőbb elméleti fogalmává vált; ezekben mind a globális szuverén, mind pedig annak ellenzéke egyaránt hálózati erőkként tételeződik. Másfelől, bár az újabb poszt- és neomarxista társadalomelmélet számára kulcsfontosságú a „hálózat", de annak nincs politikai irányultsága. Továbbá a fogalmat még nem vetették alá analitikus kritikának, részletesen megvizsgálva relatív pontosságát és vitathatatlanul gyümölcsöző voltának korlátait. A hálózat tehát olyan fogalom, amely egyelőre még zavartalanul élvezi mézesheteit.

Politikai gazdaságtan

Az európai „nyugati marxizmus" a politikai gazdaságtant mindig is távolságtartóan kezelte, e távolság – nem meglepő módon – tovább növekedett az elmúlt évtizedekben. Akadnak maradandó kivételek e szabály alól, így például Elmar Altvater ökológiailag orientált világgazdasági elemzései.⁸³ Pár éve bekövetkezett korai haláláig Egon Matzner is a gazdasági elemzés klasszikus közép-európai marxista tradícióját vitte tovább. Ezzel szemben az angolszász radikalizmusnak mindig is részét képezte az erőteljes – marxista és nem-marxista – kritikai politikai gazdaságtani áramlat. Habár az 1960-as években a brit baloldali neoricardiánus közgazdászok élénk és erőteljes kihívása a liberális közgazdaságtannal szemben – az angliai Cambridge versus a massachussetsbeli Cambridge vitája a tőkeelméletről – láthatólag nem eredményezte a liberális elmélet domináns helyzetének és önbizalmának tartós megrendülését, a radikális politikai gazdaságtan ennek ellenére még mindig igen termékeny az angolszász világban. Az utóbbi években az irányzat legfontosabb eredményei elsősorban a közgazdaságtan, a történettudomány, illetőleg a politikai gazdaságtan, politikai filozófia és politikatudomány termékeny kölcsönhatása révén jöttek létre.

A hagyományrombolóan heterodox világrendszer-elmélet a kritikai társadalomelmélet éltető erejévé vált. Az 1970-es évek közepétől a Wallerstein és mások által kidolgozott, majd Arrighi által új irányokba kiterjesztett elmélet az irányzaton kívüli és azzal gyakran vitában álló kutatók számára is megtermékenyítőnek bizonyult. Noha ezt az iskolát szociológusok hívták életre, a világrendszer-elemzés elsődlegesen gazdasági és történeti, bár a globális hatalmi relációk iránti kitüntetett figyelme egyben fontos politikai dimenziót is ad az elméletnek. E megközelítés egyelőre termékenyebbnek bizonyult, mint a globalizációs elméletekbe való újabb keletű ugrások. Tanúbizonyságot téve a dolgok történelmi határaival szembeni egyedülálló érzékenységéről, Wallerstein figyelmeztette követőit és munkatársait a világrendszer-elméleti iskola várható kimúlására. Ezt az előrejelzést épp a megközelítés sikerességére, globális elemzésként való implicit elismerésére alapozta.⁸⁴ Ehhez még hozzátehetjük: ahogy a társadalomelemzés figyelmének középpontjába egyre inkább a bolygó léptékű világ kerül, úgy várható a globális szintű kutatásokban a különféle megközelítések számának növekedése.

Korábban már említettük Wallerstein és Arrighi tézisét a kapitalizmus közelgő végéről. A közgazdaságtan és történelem kombinációjának másik két jelentős és gyakorlatiasabb változata elkerüli az ehhez hasonló, korszakos erőátrendeződéssel kapcsolatos téziseket és spekulációkat. Robert Brenner, aki először a kapitalizmus eredetéről szóló hagyományromboló – az ún. „Brenner-vitát" kiváltó – elméletével tette ismertté a nevét, újabban a világháború utáni fejlett kapitalizmus gazdaságtörténetét tárgyaló könyvet adott ki, The Economics of Global Turbulence (A globális zűrzavar gazdaságtana) címmel.⁸⁵ A könyv kapitalizmus fölös kapacitásokra való hajlamát, illetőleg a csökkenő profitrátát helyezi az elemzés középpontjába, s ezt empirikus részletek tárházával és időbeli lefutásuk bemutatásával erősíti meg. Az oxfordi egyetemről Andrew Glyn tömören és kifejezetten olvasmányosan mutatja be a legújabb kapitalista fejlődést és annak a jólétre gyakorolt hatását.⁸⁶ Brenner folytatódó turbulenciát jósol; Glyn a gazdag országok munkásainak tovább romló kilátásait jelzi előre, és végül megkérdőjelezi a további gazdasági növekedés értelmességét, helyette inkább a rezignáció különös utópiáját, az „alapjövedelmet" javasolja.

Egy friss, igen ambiciózus vállalkozás a Santa Fe Intézetben egy újfajta radikális politikai gazdaságtan létrehozását tűzte ki célul a közgazdaságtan és politikatudomány egyesítése révén. A projekt eddigi fő eredménye a Globalization and Egalitarian Redistribution (Globalizáció és egalitárius újraelosztás) című kötet, amelyet a berkeley-i egyetem közgazdásza, Pranab Bardhan, a Santa Fe Intézet viselkedéstudományi programjának vezetője, a közgazdász Samuel Bowles, és a Yale Egyetem politikatudósa, Michael Wallerstein szerkesztett. A rengeteg egyenlet és diagram ellenére a mű „tanulságai" a globális korlátok melletti redisztributív politikák lehetőségeiről a szerkesztők szerint elég jelentősek, de nem feltétlenül igazán újszerűek. Mégis érdemes e munkáról megemlékezni, két okból is. Az egyik a politikai-gazdasági modellezés ereje. A munka egyik résztvevője, Adam Przeworski ebben nagy mester, és korábban explicit módon marxista megközelítést alkalmazott. A másik ok, hogy a munka erőteljes pénzügyi támogatást kapott a főáram-közgazdaságtan köreiből – nevezetesen a Russel Sage alapítványtól – a „tartós egyenlőtlenség egy versengő világban" projekt égisze alatt.

A közgazdaságtant és a filozófiát egyszerre művelők közül valószínűleg Amartya Sen a legjelesebb, de az analitikus filozófia és az analitikus közgazdaságtan között valójában sokféle kapcsolódás létezik. John Roemer fordulata, ahogyan a maoizáló matematikai közgazdaságtantól átpártolt a „radikális gazdasági etikára" – a Globalization and Egalitarian Redistributiontől (A kizsákmányolás és osztály általános elmélete, 1982) a Theories of Distributive Justice-ig (Az elosztási igazságosság elméletei, 1996) -, érdekes életút, és baloldali nézőpontból tiszteletre méltó is. A közgazdaságtan és a szociológia Pierre Bourdieu egyik utolsó fontos művében, A gazdaság társadalmi struktúráiban kapcsolódott egybe. Bourdieu a francia lakáspiac beható vizsgálata során – mind az empirikus kutatásban, mind pedig az általánosító elméleti kritikában – alkalmazza néhány kulcsfogalmát, például a gondolkodási-cselekvési mintákkal kapcsolatos „habitust", valamint az erők és konfliktusok „mezejét".⁸⁷ Robin Blackburn A halál banküzemtana és Az öregedési sokk – a pénzügyi rendszer csődje című munkáiban javaslatot tesz az elöregedő társadalmak számára készített ambiciózus, a középtől balra álló nyugdíjstratégiára, amely épít Rudolf Meidner azon javaslatára, hogy a vállalatok fizessenek a társadalmi fejlődést finanszírozó részvényadót.⁸⁸

A politikai gazdaságtan alá sorolható még a többnyire „intézményi közgazdaságtan"-nak titulált, nem marxista, de általában a középtől balra álló irányzat is. Az irányzat modern klasszikusainak jó részét – Ragnar Frisch, Gunnar Myrdal, Jan Tinbergen – betemette a neoklasszikus láva. De a panteon alatt még most is létezik életteli kritikai intézményi közgazdaságtani szubkultúra. Ez a főbb központokban, Nagy-Britanniában és Franciaországban még javarészt a közgazdaságtan keretein belül helyezi el magát, de a szociológiai vizsgálódások elemeiből is merít. Franciaországban a fő intézményi iskola a „szabályozási elmélet", amelynek fő képviselői között található Michel Aglietta, Robert Boyer és Antoine Rebérioux.⁸⁹ Nagy-Britanniában a posztmarxista Geoffrey Hodgson a közgazdaságtan és történettudomány, illetőleg az evolúciós elmélet közti kapcsolódások vizsgálata felé fordult.⁹⁰

III. Az álláspontok repertoárja

A társadalmi elméletalkotás továbbra is összefügg bizonyos politikai álláspontokkal – sőt, valójában elkötelezett irántuk -, és így a terület szociológiai történetének leírásakor valamennyire számba kell venni ezeket, miközben ellen kell állnunk mind az apologetika, mint a vádaskodás csábításának. Az alábbi leírásban két dimenziót különböztetünk meg, és a jelenkori baloldali gondolkodás irányzatait e tengelyek mentén helyezzük el. Az egyik dimenzió elméleti jellegű: Marx és a marxizmus mint intellektuális tradíció. A másik dimenzió politikai: a szocializmus, amelynek célja egy, a kapitalizmustól egyértelműen eltérő társadalmi rend megvalósítása. (A szocializmus fogalmát ennél lazább értelmezésben is használják, de ettől most eltekintünk.) E két tengely meghatároz egy koordinátarendszert, amely helyzetmeghatározó iránytűként alkalmazható; az eredményeket ugyanakkor nem szabad kőbe vésettnek tekinteni.

Az alábbi diagram természetesen csak nagyon hozzávetőleges térképnek tekinthető, amelynek célja az egyes irányzatok egymáshoz viszonyított elhelyezkedésének a meghatározása, anélkül hogy a távolságokról információt közölne. Talán elsősorban azt demonstrálja e térkép, hogy az elmélet és a politika két különböző dimenzió, még a politikailag elkötelezett társadalomelemzők körében is. Másodszor pedig jelzi az új keletű eltávolodást a szocializmus mint a jelenlegitől eltérő és megvalósítható társadalomtípus eszméjétől. A szocialista alternatíva koncepciója kisebbségi nézetté vált az intellektuális baloldalon belül, habár ez a legtöbb esetben nem jelenti egyben a prokapitalista nyájhoz való csatlakozást is.

Kontinentális összehasonlításban a középtől balra álló észak-amerikai áramlatok (marxisták és nem marxisták egyaránt) többnyire balrább helyezkednek el a fenti ábrán az európaiakhoz képest. Általában véve figyelemre méltó a kis észak-amerikai baloldal szívóssága, összevetve a sokkal nagyobb, de jóval puhább és csüggedtebb európai erőkkel. Nem más, mint az Egyesült Államok produkált olyan engesztelhetetlenül baloldali bestseller-szerzőt, mint Noam Chomsky vagy legújabban Mike Davis.⁹¹ Az évente megjelenő Socialist Register az 1960-as évek közepén brit vállalkozásként indult útjára, de az új évezredben már Torontóban szerkesztik. A klasszikus amerikai baloldali lapok, mint a Monthly Review és a Science and Society, még ha netán csak árnyékai is egykori önmaguknak, de túléltek. Az óriási amerikai egyetemi-akadémiai kultúra még mindig képes fenntartani egy sor baloldali kiadványt. Az Amerikai Szociológiai Társaság újabb találkozói sokkal nyíltabban radikálisak, mint az európai találkozók. (Igaz, az európai baloldali akadémikusoknak több lehetőségük nyílik az intézményeken kívüli tevékenységre.) A nagy „jobboldali fordulat" korábban ment végbe az Egyesült Államokban, melynek során az 1940-es és 50-es évek trockizáló baloldalának egyes tagjai a 70-es évekre hidegháborús harcosokká váltak, és a veszett neokonzervatívok egy egész nemzedékét termelték ki. Az amerikai baloldal maradékának soha nem volt túl sok reménye az azonnali felemelkedésre; viszont távolabbról érintette őket a szovjet összeomlás, az eurokommunizmus vereségei és az euroszocializmus kapitulációja.

Posztszocializmus

Miután az újabb euroamerikai baloldalt a nyílt szocializmustól való bizonyos fokú távolságtartás jellemzi, konkrét feladattá vált a posztszocialista középtől balra álló célrendszer kidolgozása. A diadalmas thatcherizmus pusztasága a „posztszocializmus" természetes táptalajává vált. Az egyik ilyen irányú erőfeszítés a „civil társadalom" dicsőítése volt John Keane részéről, aki éppolyan lenéző viszonyulást tanúsított a szociáldemokrácia és annak „működésképtelen állami irányítású szocialista modellje", mint a „totalitariánus kommunizmus" iránt.⁹² A hidegháború utolsó éveiben ez az álláspont fénykorát érte. A Kelet-Európa nagy részében az 1989-et követő évtizedben fellépő kapitalista elnyomorodás az álláspont semmiféle módosítását, sőt semmilyen kommentárt sem csalt ki a szerzőből.⁹³

Pár évvel később Anthony Giddens elméleti szociológus kinyilvánította „túllépését a bal- és jobboldalon" egy olyan könyvben, amelyet keresztül-kasul áthatott a szociáldemokrácia és a jóléti állam iránti thatcherista lenézés.⁹⁴ Nyersen lesöpörte azt az elképzelést, hogy létezik valamiféle klasszikus baloldali értelemben vett köztes „harmadik út" a „jóléti szocializmus" és a „kommunizmus" mellett. Ezzel Giddens tulajdonképpen előkészítette a talajt a rövid életű, de mégiscsak specifikusan a jelenkor viszonyaihoz illeszkedő posztszocialista politikai-elméleti szövetség számára, amelyet aztán, amikor elérkezett rá az idő, éppen „harmadik út"-nak titulált. Néhány éven keresztül Giddens a brit miniszterelnök és a New Labour kormányzat túlbuzgó teoretikusává vált, és egyfajta intellektuális dicsfényt adott annak a pártnak, amely elveszített – valójában elvágott – minden kapcsolatot az „elsőutas" szociáldemokráciával, épp az irgalmatlan (habár választói bázisát tekintve mindig kisebbségi) neoliberalizmustól elszenvedett traumatikus vereségsorozat következtében. A giddensi program egy időre valóságos kapcsolatot létesített a társadalomelmélet és a politika között, habár másfélét, mint amilyet a korábban tárgyalt marxista-szocialista „háromszög" feltételezett. Meg kell jegyezni, hogy legalábbis Európában – bár Kelet-Ázsiában talán érdeklődnek még iránta – e Harmadik Út vonzereje végleg elporladt a tankok Realpolitikja nyomán; habár ebben az esetben, ellentétben az 1968-as Csehszlovákiával, a tankok az országból kifelé vonultak, Irakba, és ebben az esetben a Blair-kormány volt az agresszió egyik vezető ereje.⁹⁵

Az ideológiai vitától eltekintve, Giddens hat évvel később példamutatóan pontos, mégis tömör összefoglalását adva az elképzelései ellen szembeszegezett legfontosabb bírálatoknak, társadalmi-tudományos hivatkozások hosszú sorával védte meg a Harmadik Utat.⁹⁶ A radikális kozmopolita demokrata Ulrich Beck szerint, aki időnként Giddens szerzőtársa volt, Európa „első modernitásának" kommunizmusa és szocializmusa immár „elhasználódott ideák".⁹⁷

A nem marxista baloldal

A szociáldemokrácia, amely a nem marxista baloldalnak messze a legjelentősebb eleme, újabban kevés széles körű ambícióval rendelkező teoretikust tud felmutatni. Walter Korpi svéd szociológus tevékenysége nagyrészt a szociálpolitikai intézmények elemzésére összpontosul, azonban a hatalom forrásaival és a „demokratikus osztályharccal" kapcsolatos magyarázó elméletei, valamint a jóléti állam általa tudományosan jól megalapozott védelmezése fontos hozzájárulást jelentenek a társadalomelmélethez.⁹⁸ Korpi politikailag is rendíthetetlen szociáldemokrata maradt.

A francia szociológia általánosságban megmaradt „a középtől balra állónak", még ha a média és a legfőbb párizsi intellektuális fórumok élesen jobbra tolódtak is.⁹⁹ Az 1990-es évek során Pierre Bourdieu teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. A fénykorát élő rue d'Ulm marxizmusának* reflektorfényétől távol Bourdieu hírneves, első osztályú társadalomkutatóvá nőtte ki magát, hogy aztán élete vége felé az antikapitalista baloldal első számú intellektuális szóvivőjévé váljon, nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában. Erőteljes hang volt a kapitalista „világnyomorúsággal" szemben; habár nem hitt a szocialista jövő távlatában, nem is békélt meg a fennálló renddel.¹⁰⁰

A svéd fizikaimunkás-szakszervezeteknek a bérből élők részvényalapjaira vonatkozó nagyra törő, ám balsorsú javaslata óta – amelyet a svéd szociáldemokrata párt (SAP), igaz, időlegesen és vonakodva, de felkarolt – sehol sem volt jellemző a radikális programszerű gondolkodás a szociáldemokráciában. A szociáldemokrata vízió teljes hiánya Kelet-Európában a legnyomasztóbb. Így aztán a brazil-amerikai jogfilozófus, Roberto Mangabeira Unger volt az, akinek elegendő képzelőereje volt ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést: Mit javasoljon a baloldal? Túlságosan bátortalan megoldásnak tűnhet, hogy Unger a „szerény prosperitás és függetlenség állapota" utáni kispolgári vágyakozásra, illetőleg a „nemzeti szuverenitás" iránti „egyetemes óhajra" apellál. Ám Unger javaslatai potenciálisan mélyreható intézményi változások felé mutatnak. E javaslatok öt „intézményi alapelvre" alapozódnak: magas hazai megtakarítások és adóztatás biztosítják a nemzeti függetlenség alapját; az alul lévők alkupozícióját megerősítő és képességeiket fejlesztő szociálpolitika; a piacgazdaság demokratizálása és „a munka hozamának feltornászása"; a gondozói tevékenységekkel kapcsolatos össztársadalmi felelősségvállalás; valamint „energikus demokratikus politizálás".¹⁰¹

A Szociális Világfórumok létrejötte, ami az új évezred egyik legfontosabb és leginspirálóbb baloldali politikai fejleménye, mostanáig kevés társadalomelméleti eredményt fialt; azonban Boaventura de Sousa Santos portugál jogtudós kísérlete e komplex és heterogén mozgalom elemzésére és interpretálására értékes teljesítmény.¹⁰² Ugyanakkor radikális elméletalkotás folyik a baloldalon kívül is, olyan, a baloldal számára régóta központi jelentőségű témákkal kapcsolatban, mint az egyenlőtlenség vagy a munkakörülmények a kapitalizmusban. Két jellemző példa: Richard Sennett erősen leíró jellegű, illetve Charles Tilly szigorúan szisztematikus összehasonlító elemzése.¹⁰³ A radikális társadalomelmélet változatlanul jókora ház marad rengeteg bejárattal.

Marxológia és tudományos marxizmus

Az 1. ábra északkeleti negyede nem szükségképpen üres. Logikailag lehetséges, ma még inkább mint bármikor, hogy valaki távol tartsa magát bármilyen antikapitalista gyakorlattól vagy ideológiai alapállástól, miközben Marxot a kapitalizmus éles elméjű és gondolatébresztő elemzőjének tekinti. Minden tiszteletünk Burawoynak és Wrightnak, de az ilyesfajta állásfoglalás nem okvetlenül elfajzott, cinikus vagy pesszimista.¹⁰⁴ Tekintettel ugyanakkor a társadalomtudomány normális kulturális-politikai beágyazottságára, számíthatunk arra, hogy ez a mező meglehetősen ritkásan népesül be. Ezen álláspont legkiemelkedőbb jelenkori képviselője Meghnad Desai indiai-brit közgazdász, akit Blair a Lordok Háza tagjának nevezett ki. A Lordok Házának könyvtára segítségével írta a kapitalizmus dinamikájáról írt energikus elemzését, amelyben Marx kezet nyújt Hayeknak. A Marx's Revenge (Marx bosszúja, 2002), amelyet eredetileg Lenin és a klasszikus marxista közgazdászok újraolvasása inspirált, rehabilitálja Marxot mint a tőkés politikai gazdaságtan társadalomtudósát, miközben agnosztikus álláspontot foglal el bármiféle posztkapitalista társadalmi rend lehetségességét illetően.

A vége felé közeledő XX. század két figyelemre méltó, szintetikus Marx-olvasatnak volt tanúja: az egyik a Jacques Derrida által írt Marx kísértetei (1993), a másik pedig a The Postmodern Marx (1998) Terrel Carvertől. Derrida és Carver is több Marxot vélt felfedezni; és mindkét szerző rokonszenvvel, habár kritikusan hangsúlyozta Marx politikai jelentőségét, de csak mint történelmi figurát, leválasztva bármely jelenleg létező mozgalom marxizmusáról. Derrida saját dekonstrukciós életművének egészét „egy bizonyos marxizmus hagyományán, a marxizmus egy bizonyos szellemén" belülre helyezte, miközben saját olvasatát irodalmi pirotechnikával világította meg.¹⁰⁵ Carver posztmodernizmusa a „lágyabb" fajtához tartozik, amely nem konfrontálódik a modernitással és a felvilágosodással, s amely elsősorban a változatos szövegek marxi nyelvezetének és írói stratégiáinak éles szemű analízisében nyilvánult meg.¹⁰⁶

Posztmarxizmus

A posztmarxizmus kifejezést itt nyitott értelemben használjuk azokra a nyíltan marxista háttérrel rendelkező írókra utalva, akiknek az újabb munkái túlmentek a marxista problematikán, és akik immár nem nyilvánítják ki marxista elkötelezettségüket. Ez nem jelent egyet az exmarxizmussal, és nem is jelenti a marxizmus megtagadását vagy elárulását; fejlődést és új vágyakat igen, talán válást is, de csak baráti körülmények között. Újabban a poszt- és a neomarxizmus közti határvonal elmosódott, és néhány fontos szerző – pl. Etienne Balibar – mindkét rubrikába besorolható. E helyütt a csoportosítás nem jelent kritikai értékelést; csak azokra fogjuk alkalmazni a „neomarxista" terminust, akiknél a klasszikus marxizmustól való jelentős eltávolodás és a marxizmus iránt továbbra is nyíltan vállalt elköteleződés egyaránt jelen van.

Laclau és Mouffe elfogadják a posztmarxista címkét, és utalnak „az intellektuális tradíció újraelsajátítására, egyben az azon való túllépésre" is.¹⁰⁷ A korábban tárgyalt Hegemónia és szocialista stratégia a posztmarxista álláspont egyik legfontosabb teljesítményének tekinthető. Egy sor lenyűgöző általánosítás segítségével a szerzők átküzdik magukat a klasszikus marxista politikaelméleten, a német és orosz szociáldemokráciától Gramsciig, de vállalkozásuk döntő pontja mégis a francia forradalom marad – önmagában is egy tiszteletre méltó tradíció, Marxtól Leninen át Gramsciig -, valamint egy olyan „radikális demokráciára" való felhívás, amelyben a „szocialista dimenzió" a „demokratikus forradalom elmélyítése" révén válik valósággá.

Feltehetőleg a német kritikai elmélet volt az első fontos posztmarxista áramlat; politikailag rejtve Adorno és Horkheimer második világháború utáni fagyos hallgatásában, ám fennkölt módon, nyíltan Jürgen Habermas műveiben. Posztmarxistaként Habermas megmaradt az (amerikai értelemben vett) liberális baloldal entellektüeljének és teoretikusának, és a nyugatnémet nemzet középtől balra álló tagjainak lelkiismeretévé vált. Sokkal kevésbé radikális, mint Sartre, de sokkal többen figyelnek rá. Az utóbbi években a genetikai tervezéssel kapcsolatos morális kérdésekkel viaskodott, és igyekezett dűlőre jutni a Westbindung, az Egyesült Államokhoz való kötődés, egyre erőszakosabb és ellenszenvesebb következményeinek kérdését illetően. A német antinacionalista Habermas számára e kötődés mindig is fontos volt. Az iraki invázió kontextusában érdekes europaista közeledés ment végbe Habermas és Derrida között.¹⁰⁸ A jelen áttekintés szempontjából azonban inkább Habermasnak a kommunikatív cselekvésről írott mesterművében kifejtett, dialógusra alapozott politikai elképzeléseit kell hangsúlyoznunk, illetőleg azt, hogy védelmébe vette a modernitást mint „befejezetlen programot".¹⁰⁹ Habermas egykori Assistentje, a régről fogva posztmarxista Claus Offe egyike azon kevés prominens politikatudósnak, akiknél megmaradt az 1960-as és 70-es évek marxizmusára jellemző, állammal kapcsolatos szenvedélyes érdeklődés, amit egyebek mellett a kelet-európai posztkommunista államokra is kiterjesztett.¹¹⁰

A Frankfurti Iskola otthonának igazgatása mostanra Axel Honnethre szállt. Honneth legfontosabb műve az elismertségért folytatott küzdelemmel foglalkozik – e témát a modern filozófiában elsőként Hegelnek az úr-szolga viszony dialektikájával kapcsolatos elemzése vetette fel. Honneth a továbbiakban a témát háromfelé bontja: a szeretet, a jog és a szolidaritás szféráira.¹¹¹ Nancy Fraser amerikai filozófussal folytatott vitájában, akit az USA harsány „identitáspolitikája" a redisztribúció védelmezésére ösztönzött, Honneth úgy vélte, hogy az igazságtalansággal kapcsolatos tapasztalatoknak a marxizmus „többé-kevésbé utilitariánus antropológiájánál" szélesebb normatív elméletére van szükség.¹¹² Amint azt másutt kifejtettem, egalitariánus nézőpontból nézve az „elismertség" az egzisztenciális egyenlőség egyik kulcsfontosságú aspektusának tekinthető, az egyenlő(tlen)ség három alapvető dimenziójának egyikeként. Figyelembe véve Honneth hátterét, a „morális haladással" kapcsolatos megfigyeléseinek modernista optimizmusát emelhetjük ki.¹¹³

A posztmarxizmus nem korlátozódik a szövegszerű újraértelmezésre, hanem az új empirikus területekre való kalandozás vagy a szociális kommentár formáját is felöltheti. A marxista háttérből kiinduló két legkiemelkedőbb munka a már említett Manuel Castells mérföldkőnek számító szociológiai elemzése a világtársadalomról, valamint Régis Debray meghökkentően ambiciózus történeti „mediológiája". Az utóbbi az ideológia marxista fogalmának kritikájából és az „ideológiai államapparátus" althusseri tárgyalásának támadásával indít, majd továbbhalad a közvetített kommunikáció lényegének, avagy a „(kulturális) átvitel mechanikájának" longue durée* vizsgálata felé, különös tekintettel a judaizmusra és a kereszténységre.¹¹⁴ E két, elméletileg eredeti és nagy mesterségbeli tudással elkészített munka mindenekelőtt inkább társadalomelemzési, mintsem társadalomelméleti teljesítmények, de mint ilyenek, kiemelkedőek. Végül, a Zygmunt Bauman termékeny tollából származó társadalomkommentároknak van egy erős transznacionális rezonanciája; ez lényegét tekintve nem más, mint a posztmodernizmus szociológiai variánsa. Bauman újabb írásai könnyedek, sem kutatás, sem pedig elméleti analitika nem terheli őket, de kiérződik belőlük egyfajta szokatlan életbölcsesség, a gyakorlott megfigyelő szeme és a gördülékeny írásmód.¹¹⁵

Neomarxizmus

A megannyi politikai vereség sem apasztotta el a marxizmus intellektuális termékenységét. A legutóbbi évtized legalább két igen eredeti, ütőképes diskurzust hívott életre; mindkettő explicit módon a marxista örökségből származik, és arra épít. Korábban már említettük Slavoj Žižek tiszteletlen filozófiai politikáját, aki nem csupán radikálisan megújította a marxista kultúrakritikát, de élénken védelmez egyfajta hagyományromboló marxizmust a „konformista liberális csirkefogók" ellenében. Žižek életműve magában foglalja a klasszikus modernitás energikus védelmezését és a tömegfilmekre való széles körű hivatkozást a kulturális-filozófiai kommentárokban. Élesen szembement az aktuális közmegegyezéssel, egészen odáig, hogy kommentárokkal ellátva kiadja Lenin 1917-es írásainak új válogatását.¹¹⁶ Amikor Žižek arra buzdít, hogy „ismételjük meg Lenint", akkor azt állítja, hogy egy látszólag reménytelen szituációban, a katasztrofális vereség után is nyitva áll a radikális társadalmi változás lehetősége – ahogy ez Lenin esetében történt, az első világháború alatt, a II. Internacionálé felbomlása után.

A neomarxizmus másik legfőbb manifesztációja – Hardt és Negri két műve, a Birodalom (Empire) és a Sokaság (Multitude) – azt állítja, hogy rátalált a XXI. század számára kínálkozó forradalmi kiútra: „Olyan forradalom ez, amelyet semmiféle hatalom nem képes kontrollálni – mivel a biohatalom és a kommunizmus, a kooperáció és a forradalom együtt marad, szeretetben, egyszerűségben, ugyanakkor ártatlanságban. Ez a kommunista lét elfojthatatlan könnyűsége és öröme." Vagy máshol: „A globális demokrácia lehetősége először korunkban nyílik meg… Az erőszak és az ellentmondások e hosszú korszaka után […] a sérelmek és reformjavaslatok rendkívüli mértékű felhalmozódásának egy ponton túl, egy drasztikus esemény hatására, át kell transzformálódnia lázadással alátámasztott követeléssé… Ha eljön az ideje, egy esemény nyílként fog kiröpíteni minket a (már) eleven jövőbe."¹¹⁷

Hardt és Negri a „szuverenitás lerombolására" vonatkozó kitételük kapcsán az Állam és forradalom Leninjére is hivatkoznak inspirációs forrásként, habár őnáluk ez kombinálódik a fékek és egyensúlyok madisoni elképzelésével. A fentebb tárgyalt kétfajta életműnek vidám radikalizmusukon és nemzetközi sikerükön túl is több közös vonása van. Alapvetően mindkettő inkább politikai filozófiai – Žižek legfontosabb könyvei valószínűleg a The Sublime Object of Ideology (Az ideológia fenséges tárgya, 1989) és a The Ticklish Subject (A csiklandós téma, 1999) -, semmint társadalomelméleti jellegű. Negri és Žižek hivatásos filozófusok, míg Negri egykori párizsi diákja, Hardt filozófiai irányultságú irodalomteoretikus. A szerzők mindkét csoportja lendületesen és élvezettel, barokkos kollázsokkal írnak, lenyűgöző erudícióval és számtalan területet és hagyományt átfogó asszociációs képességgel, miközben kevés időt szánnak történeti kontextualizálásra vagy empirikus vizsgálódásra. Negri és Žižek politikai hátterét a disszidens kommunizmus különféle variánsai – illetve az azok mögött megbúvó kevésbé eltérő, hagyományosabb kommunista gyökerek – alkotják: Negri esetében a spontaneista és erőszakos olasz szélsőbaloldal, Žižek esetében a kanyargós, disszidenciával kombinált szlovéniai kommunizmus. Ők ketten abban is összhangban vannak a nyugati marxista gyakorlattal, hogy Marxot más nagy európai intellektuális tradíciók lencséjén keresztül olvassák és használják: elsődlegesen Lacan pszichoanalízisén, illetve filozófiai spektrumon keresztül is, amelynek középpontjában Žižek esetében Heidegger, Negri esetében pedig Spinoza filozófiája áll. Káprázatos gondolkodói stílusuk olyan olvasókat is vonzott, akiktől távol áll e szerzők politikai vagy filozófiai állásfoglalása.

Žižek legújabb és bevezetője szerint „évek óta a leglényegesebb könyve", a Parallaxis nézőpont egy találó metafora körül forog. A parallaxis „egy tárgy látszólagos elmozdulása (a tárgy háttérhez képest), amelyet a megfigyelő helyzetének megváltozása okoz, mivel egy új nézőpontból tekint rá". De ez az ambiciózus munka, miközben hozza a Žižektől megszokott távoli asszociációkat, anekdotákat, filmekhez kötődő eszmefuttatásokat és a polémikus sokkot, egyben láthatóvá teszi az efféle, szabályokra fittyet hányó kritika egyre csökkenő hozadékát. Bár Žižeknek még mindig sikerül előhúznia a kalapjából néhány érdekes megfigyelést, de a sok tematikus fejtegetéséből hiányzik a metsző éleslátás és az analitikus mélység. Példa erre a lacaniánus Jean-Claude Milner cionista hantájának türelmes cáfolata; Alain Badiou a forradalmi terrort „elragadtatottan védelmező" eszmefuttatásával szembeni tiszteletteljes szkepticizmusa; vagy napóleoni analógiája, amellyel az orosz októberi forradalom „sztálinista kimenetelének történelmi szükségszerűségét" támasztja alá.¹¹⁸

Míg Žižek mondhatja, hogy „semmi közöm a szociológiához",¹¹⁹ addig Hardt és Negri művei közvetlenül társadalomelemzési vonatkozásúak – függetlenül francia-olasz filozófiai írásmódjuktól. Az ő megközelítésmódjuk két kulcsfogalom, a birodalom és a sokaság köré szerveződik; mindkettő Spinozától származik. Hardt és Negri Spinoza imperium fogalmát egyszerűen szuverenitásként értelmezi, és e fogalomban nincs semmi például a római vagy a brit birodalom anyagi konkrétságából. Az inkább egy olyan globális hálózat, amelyhez átvándorolt a szuverén hatalom a nemzetállamoktól, és ebben az értelemben „egy lépés előre", amiképp azt a posztmodernizmusnak ezen önjelölt szerzői tipikusan modernista módon kijelentik. A Birodalom velejárója a „sokaság", amely itt a marxista „proletariátust" és a klasszikus demokratikus elméletben tételezett „népet" helyettesíti. Negri 1960-as és 70-es évekbeli ultrabaloldali Olaszországának „munkástömegei" most (globális) „szellemi tömegmunkássá" lépnek elő. Hasonlóképpen, a sokaság a bolygó munkásaiból és „szegényeiből" áll, akik a közös tudás és a közös kapcsolatok révén egyre inkább kölcsönviszonyba kerülnek egymással az elsorvadó civil társadalom és a hanyatló nemzeti határok „kisimított" világterében. E kölcsönviszonyok gyakorlatának kitágulása fogja megvalósítani a globális demokráciát, „a már eleven jövőt". A szocializmus hiányzik a profetikus látomásból.¹²⁰

Van egyfajta diagnosztikus hasonlóság Hardt és Negri művei, illetve Castells empirikusan megalapozott ezredvég-analízise között abban, ahogyan az információt és a hálózatokat a szuverenitás új csomópontjaként hangsúlyozzák. A legfontosabb eltérés a kettő között a társadalmi differenciálódás tekintetében áll fenn. A „pozitív spirálban kiterjedő" hasonlóságban megnyilvánuló globális sokasággal¹²¹ szemben Castells „az információs kor valóban alapvető társadalmi hasadásait" definiálja: „Először, a munka belső széttöredezése az információs termelés és a helyettesíthető általános munka között. Másodszor, a társadalom azon leselejtezett egyénekből álló jelentős szegmensének a társadalmi kizárása, akiknek a munkásként/fogyasztóként vett értéke immár elhasználódott, és akiknek mint embereknek a relevanciáját nem veszik tudomásul."¹²²

A világ munkásairól szóló fontos empirikus munka, Silver korábban már említett A munka erői című könyve, Castelléhez hasonló következtetésre jut: „Nincs okunk azt várni, hogy csak azért, mert a tőke profitábilisnak találja, hogy minden munkást egymás kölcsönösen felcserélhető egyenértékeként kezeljen, azt a munkások az érdekeikkel megegyezőnek fogadják el. Ellenkezőleg, a bizonytalan helyzetű emberi lényeknek (köztük a munkásoknak) jó okuk van arra, hogy ragaszkodjanak a nem osztályjellegű (pl. faji, állampolgári, nemi) határok és választóvonalak fontosságához."¹²³ Míg Hardt és Negri bestsellerei, Žižekéihez hasonlóan, a marxista tradíciók folytatódó kreativitásáról és vonzerejéről tesznek tanúbizonyságot, addig a szociológiai beállítottságú olvasók valószínűleg szkeptikusak maradnak az előbbiek által megidézett olyasféle spinozai kijelentésekkel szemben, hogy „a prófétai vágy ellenállhatatlan", vagy hogy „a próféta képes kitermelni [sic!] saját népét".¹²⁴

Kitartó baloldal

A marxizmus újabb fejlődési íve egyfajta kitartó változatot is magában foglal, amely a megváltozott, feltérképezetlen terepen vágja keresztül magát. A kitartó marxizmus Nagy Enciklopédiája a Historisch-kritisches Wörterbuch des Marxismus (A marxizmus történeti-kritikai szótára), amely Wolfgang Fritz Haug irányításával készül, és amelyet a Das Argument ad ki Hamburgban, a Berlini Szabadegyetemmel és Hamburgi Közgazdaságtani és Politikatudományi Egyetemmel együttműködve.¹²⁵ Magas szintű intellektuális makacsságával a szótár a végsőkig való kitartás egyedülálló példája. Az 1994-ben indított szótár terve az 1980-as években fogant meg, és tizenöt kötetesre tervezik. Habár nagyrészt német projekt, nyolcszáz munkatársa között van Etienne Balibar, Pablo González Casanova és más nemzetközi személyiségek; a szótár webhelye (www.hkwm.de) kétnyelvű. A 6. kötet 2004-ben jelent meg, és a J betűig jutott el. A tervezett kétévenkénti megjelenés mellett a projekt 2022-ben fog véget érni. A „marxizmust" itt nemcsak hogy a legszélesebben vett ökumenikus módon értelmezik, hanem szociokulturális témák széles körét is belefoglalják; van benne szócikk Brechtről, a dupla terhelésről, önálló szócikk továbbá a „Dummheit in der Music" (butaság a zenében) is.

Az 1990-es évtized során Moishe Postone ambiciózus kísérletet tett a politikai gazdaságtan marxi kritikájának exegetikus „rekonstrukciójára" a Time, Labor and Social Domination (Idő, munka és társadalmi uralom, 1993) című könyvében; egy másik amerikai, Bertell Ollman pedig bátran és pedagogikus éllel vette védelmébe a dialektikus gondolkodást a Dialectical Investigations (Dialektikus vizsgálódások, 1993) című művében.¹²⁶ Postone olvasata az érték és az áru fogalmát egy szinttel tovább viszi, távolodva a társadalmi-gazdasági analízistől, és közelítve a társadalmi uralom koncepciójához – a Max Weber-féle racionalizáció „vasketrecé"-re emlékeztető módon -, amely „az embereket személytelen és fokozódóan racionalizált strukturális kényszerítő erőknek és korlátoknak veti alá, amelyeket nem lehet adekvát módon az osztályuralom terminusaiban megragadni […] Ennek az uralomnak nincs meghatározott csomópontja."¹²⁷ A marxizmus iránti kitartó érdeklődés kereskedelmi bizonyítékaként megemlíthetjük a Routledge Kiadó sokkötetes „Visszatekintés"-ét Marxra és művére a 90-es évekből, amelynek a leginkább idevágó része a Marx társadalmi és politikai gondolatairól szóló, Bob Jessop által szerkesztett nyolc kötet.¹²⁸ Sok más példája is van a marxizmus kitartó túlélésének, de ezek megint csak sokkal szélesebb diszciplináris mezőt fognak át, mint a társadalomelmélet. De van ezek közül kettő, amelyet érdemes az itteni, elkerülhetetlenül részleges és korlátozott válogatáshoz hozzátenni. Az 1968-as francia événements (események) kevés politikai túlélőjének egyike, Daniel Bensaïd vezető trockista káder és a jól megírt Marx for Our Times (Marx korunk számára) szerzője. A Csatorna másik oldalán valószínűleg Alex Callinocos a legtermékenyebb jelenkori marxista író, széles körű filozófiai, társadalmi és politikai bibliográfiával.¹²⁹

Az 1960-as évek generációjához tartozó szociológusok egy nemrég megjelent, némileg esetlegesen összeállított önéletrajz-gyűjteményében különösen ketten, Michael Burawoy és Erik Olin Wright tartják magasra a marxizmus zászlaját.¹³⁰ Burawoy, a munkafolyamat éles szemű, elméleti beállítottságú etnográfusa, és Wright, az osztálystruktúrák nem kevésbé elméleti beállítottságú kutatója, egyúttal közös projektjükről, a „szociológiai marxizmus" megalkotásának tervéről is hírt adtak.¹³¹ Hogy a gyakorlatban milyen messzire jutnak el, majd kiderül, de a terv önmagában véve a kitartó marxizmus legambiciózusabb, nagy potenciállal rendelkező tudományos vállalkozása. Habár a terv, szándékát tekintve („megalkotás") innovatív, de a marxista politikai célrendszer felvállalása, illetve a terv magját alkotó – habár az értékelmélettől megfosztott – analitika a „kitartó" jelző használatát esetükben jobban indokolja, mint a „neo-" előtagét. Burawoy és Wright szociológiai marxizmusa magában foglalja „a kapitalizmussal mint társadalmi rendszerrel való szembeszegülés"-hez kapcsolódó nyíltan normatív, valamint tudományos elkötelezettséget. E marxizmus szociológiai magja az osztálynak mint kizsákmányolásnak a fogalma, és kutatási iránya „az ellentmondásos osztályviszonyok ellentmondásos újratermelésének" elméletéből következik – lényegében a kapitalizmusnak, valamint politikai és ideológiai intézményeinek marxista elemzése, habár az eredeti történeti-filozófiai csomagolást lehántják róla. Lényeges feltevésük, hogy a kapitalista dialektika továbbra is működik, habár valamivel kozmetikázottabb formában. „Először is, a tőkés fejlődés dinamikája változásokat generál a technológiában, a munkafolyamatban, az osztályszerkezetben, a piacokban, valamint a tőkés viszonyok egyéb aspektusaiban, és ezek a változások folyamatosan új problémákat teremtenek a társadalmi újratermelésben… Másodszor, az osztályszereplők úgy alakítják stratégiáikat, hogy előnyt kovácsolhassanak a létező intézményi elrendezés gyengeségeiből. Idővel ezek az adaptív stratégiák egyre inkább erodálják a társadalmi újratermelés intézményeinek képességét az osztályküzdelmek hatékony szabályozására és féken tartására."¹³²

Az újratermelés különösen problematikus és konfliktusos az osztályviszonyok vonatkozásában: „A társadalmi viszonyoknak, amelyeken belül antagonisztikus érdekek képződnek, inherens tendenciájuk lesz a konfliktusgerjesztés, és ennek kárvallottjai igyekeznek majd megváltoztatni a kérdéses társadalmi viszonyokat."¹³³ Ahelyett, hogy demonstrálnák a célkitűzésükben rejlő erőt, a szerzők visszakanyarodnak kedvenc utópiáik egyikéhez, az „univerzális alapjövedelem"-hez. Azonban ez sem vonhatja el a figyelmet attól az óriási értéktől, amit a marxizmusnak mint jelenkori tudománynak az általuk véghezvitt tömör, konkrét és zsargonmentes újrafogalmazása jelent. Habár tisztában vannak egy XIX. századi „izmus" velejáró következményeivel, Burawoy és Wright nem válnak meg tőle, és ezzel jelzik hovatartozásukat és a tradíció folytatását.¹³⁴

IV. Előretekintés

A fenti áttekintésből mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a klasszikus marxizmus – politikából, társadalomtudományból és filozófiából álló – háromszögének széttörése egyenetlen következményekkel járt. Az észak-atlanti régióban (és egy-két helyi indo-latin-amerikai kivételt leszámítva jórészt a világ többi részében is) a marxista politika vagy eltűnt, vagy pedig teljesen marginalizálódott; a legjobb esetben, ahogy egy keralai, tripurai vagy nyugat-bengáli szimpatizáns fogalmazná, ideiglenesen felhagytak vele. A csupán három évtizeddel korábbi, vörösen ragyogó szocialista horizont már eltűnt.¹³⁵

Ennek ellenére a baloldali intellektuális kreativitás nem halt el. Talán legnagyobb pillanatai már elmúltak: nemcsak Marx és Engels, hanem a II. Internacionálé is Kautskytól Leninig, a nyugati marxizmus Lukácstól Gramsciig; valamint a keleti és déli marxizmus Maótól Mariáteguiig; sőt a sokkal frissebb Althusser, Bourdieu és különféle nemzeti megfelelőik nagy pillanatai is már múlté. Azonban az intellektuális baloldal ma jóval termékenyebb, mint mondjuk, ötven vagy negyven évvel ezelőtt. Az 1960-as évek generációja, különösen azok, akik 1968 romantikus pillanata előtt radikalizálódtak, nem hódoltak be. A diskurzusban végbement, fentebb jelzett tematikai váltások értéke vitatható; de nem úgy tűnik, hogy könnyű célpontjai lennének a támadásoknak. Az álláspontok jelenlegi repertoárja aligha tesz mindenkit elégedetté, de mégis gyülekezési pontokat kínál jóformán minden baloldali számára.

Mindamellett a generációkat formáló tapasztalatok hatásai tartósak, és a jelen cikk írójának kritikai távolságtartása természetesen nem áll minden gyanú felett. Nézetei az 1960-as évek nemzedéke egy tagjának nézetei, aki saját kortársairól, saját elvtársairól vagy egykori elvtársairól ír. Mik a jövő kilátásai?

A kapitalizmus továbbra is kitermeli – és a jövőben is ki fogja termelni – a felháborodás érzését. Ebben az értelemben megmarad a folyamatosság a XIX., XX. és XXI. század között a kritika és az ellenállás vonatkozásában egyaránt. Az eljövendő filozófusok majdnem biztosan publikálnak majd új Marx-olvasatokat. A XXI. századi antikapitalista ellenállók és kritikusok aligha felejtik el az elmúlt kétszáz év szocialista és kommunista horizontjait. De hogy ők maguk ugyanolyan színben látják-e majd a kapitalizmustól eltérő jövő hajnalát, az bizonytalan, talán éppenséggel valószínűtlen. Bizonyos, hogy antikapitalista társadalomtudósok új generációi fognak feltűnni, sokan fognak Marxot olvasni, de kétséges, hogy látják-e majd értelmét annak, hogy marxistának nevezzék magukat. A klasszikus marxista háromszög széttört, és felettébb valószínűtlen, hogy valaha helyreállítják.

Az 1960-as évek baloldalának a kitartása áthidal egy fontos történelmi cezúrát. Ez a generáció tanúja volt, ahogyan a fejlett országok munkásosztálya elérte ereje csúcspontját, majd pedig átélte a hanyatlás kezdetét. Látta a forradalom képét 1968-ban, valamint az 1789-ben és 1917-ben megnyílott forradalmi perspektíva bezárulását, majd összeomlását 1989-91-ben; a köztes időszakban megtapasztalta a nemek közti viszonynak a késő XX. században végbement valóságos forradalmát. E generáció átélte és bírálta az észak-atlanti kapitalizmus csúcspontját, majd pedig látta Kelet- és Dél-Ázsiának a világ színpadára való visszatérését.

A rendelkezésre álló hely és idő, valamint nyelvi akadályok miatt – esetleges és gyakorlati okokból – ez az áttekintés az észak-atlanti-észak-amerikai területre korlátozódott. Most még ez a leggyilkosabb bombázók és rakéták indítóbázisa, de többé már nem ez az a fő front, ahol a XXI. századi kapitalizmus sorsa eldől majd. Ezért oly rendkívül fontos a globális elméletalkotás, és még inkább a globális empirikus vizsgálatok lefolytatása. A jelenlegi szituációban egyfajta dacos alázat látszik a legmegfelelőbb intellektuális hozzáállásnak. Dac a tőke és a birodalom erőivel szemben, bármilyen hatalmasak legyenek is. Alázat az eljövendő új világgal és mindazzal szemben, amit tanulás és felejtés terén megkövetel majd tőlünk.

(Fordította: Bózsó Péter és Matheika Zoltán)

A cikk a New Left Review 43., 2007. januári-februári számában jelent meg először.

Jegyzetek

1 Eredetileg arra kértek fel, hogy az európai társadalomtudomány különféle irányzatainak egyik gyűjteménye számára írjak cikket a posztmarxista baloldalra fókuszálva; a jelen munka ennek továbbfejlesztése a New Left Review számára. Minden áttekintés, amely ilyen széles területet akar átfogni, ki van téve a kihagyások és elnézések veszélyének, valamint annak, hogy a szerző politikai, személyes vagy korosztályos hajlamai befolyásolják. A cikk egy rövidebb és Európa-centrikus változata már megjelent a Gerard Delanty által szerkesztett Handbook of European Social Theory című könyvben (London, 2006).

2 Lásd Perry Anderson: Considerations on Western Marxism. London, 1976.

3 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 109.

4 Lásd Perry Anderson párját ritkító kritikus ásatásait a The Origins of Postmodernity című könyvében (London, 1998).

5 Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot. In: Jean-François Lyotard – Jürgen Habermas – Richard Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég-Gond, 1993.

6 Zygmunt Bauman – Keith Tester: Conversations with Zygmunt Bauman. Cambridge, 2001, 71.

7 Jeffrey Alexander: Modern, Anti, Post, Neo. New Left Review, 1/210, March-April 1995, 82.

8 Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája. Budapest, Jószöveg Műhely, 1998.

9 Ernest Mandel könyve angolul 1975-ben, németül, a Suhrkampnál, 1972-ben jelent meg. A szerző előszava szerint későkapitalizmus-elméletének fő elemei 1963 és 67 között keletkeztek.

10 Lásd még Linda Hutcheon: The Politics of Postmodernism. London – New York, 2002 [1989]; Pauline Marie Rosenau: Post-Modernism and the Social Sciences. Princeton, 1991.

11 Jameson maga élcelődve utasítja vissza e doktrína szellemi vonzerejét: „Senki sem tud meggyőzni arról, hogy manapság vagy a mai korban van valami varázslatos Milton Friedman, Hayek vagy Popper gondolataiban." Lásd Jameson: A Singular Modernity. London, 2002, 2-3.

12 Anderson: Origins of Postmodernity, 88.

13 Jameson: Singular Modernity, 1. De az aszkétizmus, a fallocentrizmus és az önkény tényleg jobban jellemzi a modern, mint a premodern kultúrákat és társadalmakat, és ott tényleg általánosabb?

14 Lásd Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest, Atlantisz, 2003, 369.; Jürgen Habermas: Der philosophische Diskurs der Moderne. Frankfurt, 1985, 14-15.

15 Jameson: Singular Modernity, 215.

16 A társadalmi modernitást nem szabad a „modernizáció" háború utáni elméletével sem azonosítanunk, ahogy Jeffrey Alexander javasolta a New Left Review-ban néhány évvel ezelőtt. A modernizáció a történelmi fejlődés sajátos társadalmi-kulturális elmélete, amit Wallerstein és mások nem az „antimodernitás" nézőpontjából támadtak, hanem módszertani nacionalizmusa és rózsás-idealista evolucionizmusa miatt, amely eltekintett a kapitalizmustól, a kizsákmányolástól, a gyarmatosítástól és az „alulfejlettség fejlődésétől". Lásd Alexander: Modern, Anti, Post, Neo. New Left Review, 1/210.

17 Lásd Marshall Berman: All That Is Solid Melts Into Air. London, 1983.

18 Lásd Göran Therborn: Critical Theory and the Legacy of Twentieth-Century Marxism. In: Bryan Turner (szerk.): The Blackwell Companion to Social Theory. Oxford, 1996.

19 Lásd Göran Therborn: Entangled Modernities. European Journal of Social Theory, vol. 6, no. 3, 2003.

20 John Micklethwait – Adrian Wooldridge: The Right Nation. London, 2004, 346. sk.

21 Lásd például Habermas: Filozófiai diskurzus a modernségről. Tizenkét előadás. Budapest, Helikon, 1998; Alex Callinicos: Against Postmodernism. Cambridge, 1989; Ulrich Beck – Anthony Giddens – Scott Lash: Reflexive Modernization. Cambridge, 1994; Terry Eagleton: The Illusions of Postmodernism. Oxford, 1996.

22 Ulrich Beck: A kockázattársadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég, 2003. 21. (A magyar fordítás az angol fordításhoz képest kihagy egy bekezdést épp a 29. és 30. oldal között, amely a hivatkozott definíciót tartalmazza. – A ford.)

23 Hutcheon: Politics of Postmodernism, 166.

24 Jameson: Singular Modernity, 1.

25 Zygmunt Bauman: Liquid Modernity. Cambridge, 2000.

26 Lásd Pierre Bourdieu: Réponses. Paris, 1992. 86, 136. sk.

27 A Socialist Register évkönyve ezen a területen központi jelentőségű; többek között Aijaz Ahmad, Noam Chomsky, Sam Gindin, Peter Gowan, David Harvey, Colin Leys, Leo Panitch, John Saul, Bob Sutcliffe és Ellen Wood írásait közölte.

28 Régis Debray: Le feu sacré. Paris, 2003, 7.

29 Régis Debray: God: An Itinerary. London – New York, 2004, 6.

30 Régis Debray: Critique of Political Reason. London, 1983, 7. sk.

31 Gal 3,28, idézi Alain Badiou: Saint Paul: The Foundation of Universalism. Stanford, 2003, 9.

32 Slavoj Žižek – Glyn Daly: Conversations with Žižek. Cambridge, 2004, 161.

33 Michael Hardt – Antonio Negri: Empire. Cambridge, MA, 2000, 413.

34 Jürgen Habermas: Religion and Rationality. Cambridge, MA, 2002, 24.

35 Habermas: i. m. 160.

36 Uo. 162.

37 Haug személyes közlése.

38 Hardt-Negri: i. m. 207.

39 George Yancy (szerk.): Cornel West: A Critical Reader. Oxford, 2001, 347.

40 Jameson: Archaeologies of the Future. London, 2006, xii.

41 Jameson: i. m. 232.

42 Joshua Cohen – Joel Rogers (szerk.): Associations and Democracy. London, 1995; John Roemer (szerk.): Equal Shares: Making market socialism work. London, 1996; Samuel Bowles – Herbert Gintis (szerk.): Recasting Egalitarianism: New Rules of Accountability and Equity in Markets, States and Communities. London, 1998; Archon Fung – Erik Olin Wright (szerk.): Deepening Democracy: Institutional innovations in empowered participatory governance. London, 2003; Bruce Ackerman – Anne Alstott – Philippe Van Parijs (szerk.): Redesigning Distribution. London, 2006; Erik Olin Wright: Compass Points. New Left Review, 41, 2006. szeptember-október.

43 John Roemer: A Future for Socialism. In: Roemer (szerk.): Equal Shares, 37.

44 Barbara Bergmann: A Swedish-Style Welfare State or Basic Income? Which should have priority? In: Ackerman et al.: Redesigning Distribution, 141.

45 Lásd Fung-Wright (szerk.): Deepening Democracy.

46 David Harvey: Spaces of Hope. Edinburgh, 2000, 193-194.

47 Az utópiák iránti észak-amerikai vonzódás kapcsán még meg kell említenünk a Socialist Register 2000. évi évkönyvét („Necessary and Unnecessary Utopias"), amely erre összpontosít, továbbá a keleti és nyugati utópiák XX. századi történetét és letűnését feltáró elragadó munkát: Susan Buck-Morss: Dreamworld and Catastrophe. London, 2000.

48 Immanuel Wallerstein: Utopistics. New York, 1998, 35, 1-2. Egy közös kutatás már ugyanezekkel a szavakkal írta le az időszak fő jellemzőit. Lásd: The Age of Transition: Trajectory of the World-System 1945-2025. Terence Hopkins és Immanuel Wallerstein vezetésével, Atlantic Heights, NJ, 1996.

49 Giovanni Arrighi: The Long Twentieth Century. London, 1994, 355-356.

50 Wallerstein: The Decline of American Power: the US in a Chaotic World. London, 2003. 59, 228.

51 Rosa Luxemburg: The Accumulation of Capital. London, 1963 [1913], 446.

52 Lásd Arrighi vitáját Robert Brennerrel és David Harvey-vel: „Tracking Global Turbulence". New Left Review, 20, 2003. március-április; Hegemony Unravelling, 1. New Left Review, 32, 2005. március-április; Hegemony Unravelling, 2. New Left Review, 33, 2005. május-június.

53 Lásd például Wallerstein: Entering Global Anarchy. New Left Review, 22, 2003. július-augusztus; The Curve of American Power. New Left Review, 40, 2006. július-augusztus.

54 Andre Gunder Frank: ReOrient. Berkeley, 1998, 352.

55 Lásd Laclau: Structure, History, and the Political; Žižek: Class Struggle or Postmodernism? Yes Please. In: Judith Butler – Ernesto Laclau – Slavoj Žižek (szerk.): Contingency, Hegemony, Universality. London, 2000.

56 Etienne Balibar: La crainte des masses. Paris, 1997, 242. Kiemelés az eredetiben.

57 Bár lásd pl. Kees van der Pijl munkáját: North Atlantic class relations, Transnational Classes and International Relations. London, 1998; Leslie Sklair: The Transnational Capitalist Class. Oxford, 2001; és Beverly Silver munkáját a munkásosztályról: Forces of Labor. Cambridge, 2003.

58 Balibar-Wallerstein: Race, nation, classe. Paris, 1988.

59 Balibar: La crainte des masses, 221-250.; Politics and the Other Scene. London, 2002; We, the People of Europe? Princeton, NJ, 2004.

60 Stacy Gillies – Gillian Howie – Rebecca Munford: Third Wave Feminism. Basingstoke, 2004.

61 Erik Olin Wright (szerk.): Approaches to Class Analysis. Cambridge, 2005.

62 Claus Offe: Modernity and the State. Cambridge, 1996.

63 Ulrich Beck: Macht und Gegenmacht im globalen Zeitalter. Frankfurt, 2002. 2. fejezet.

64 John Keane: Democracy and Civil Society. London, 1988.

65 Habermas: The Theory of Communicative Action. 2 kötet, Boston, MA 1984-87. Az érveléstől való érdekes tartózkodással Laclau és Mouffe elutasítják Habermas elméletét a racionális érvelés nem kizáró nyilvánosságáról mint „fogalmi lehetetlenséget". A fogalmak önkénye? Lásd A tyranny of concepts? In: Laclau-Mouffe: Hegemony and Socialist Strategy. 2. kiad. London, 2000, xvii.

66 Jacques Ranciere: Aux bords du politique. Paris, 1990; Balibar: Masses, Classes, Ideas. New York – London, 1994; Badiou: Politics and Philosophy: An Interview with Alain Badiou. In: Ethics. London, 2001 (Függelék).

67 Balibar: La crainte des masses, 1. fejezet.

68 Žižek (szerk.): Revolution at the Gates. London, 2002.

69 Laclau: Structure, History and the Political. In: Contingency, Hegemony, Universality, 206.; Žižek: Holding the Place, uo. 321.

70 Žižek: The Ticklish Subject. London, 1999, 236.; Conversations with Žižek, 50-51.

71 Michael Mann: The Sources of Social Power. II. kötet. Cambridge, 1993; Charles Tilly: Coercion, Capital and European States, ad 990-1990. Oxford, 1990.

72 Ann Oakley: Sex, Gender and Society. London, 1972.

73 Judith Butler: Gender Trouble. New York, 1990, 7.

74 Kelly Oliver: French Feminism Reader. Oxford – New York, 2000; Dani Cavallaro: French Feminist Theory: an introduction. London – New York, 2003.

75 Ann Oakley: A Brief History of Gender. In: Ann Oakley – Juliet Mitchell (szerk.): Who's Afraid of Feminism? London, 1997, 29-55.

76 Lásd Oakley-Mitchell (szerk.): i. m. A biológiai nem, a társadalmi nem és a reproduktív kapcsolatok utóbbi száz évének globális materialista áttekintéséért lásd Göran Therborn: Between Sex and Power. Family in the World, 1900-2000. London, 2004.

77 Hildur Ve és Karin Waerness szóbeli közlései.

78 Toril Moi: Sex, Gender and Body. Oxford, 2005.

79 Balibar: Masses, Classes, Ideas. 7. fejezet: „Politics and the Other Scene".

80 Harrison White: Identity and Control. Princeton, 1992; James Rule: Theory and Progress in Social Science. Cambridge, 1997, 5. fejezet.

81 Mann: Sources of Social Power. Cambridge, 1986-. Idáig 2 kötet.

82 Manuel Castells: Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. Budapest, Gondolat: Infonia, 2005.

83 Például Elmar Altvater: Der Preis des Wohlstands oder Umweltplünderung und neue Welt(un)ordnung. Münster, 1992.

84 Immanuel Wallerstein: The Rise and Future Demise of World-Systems Analysis. Review, XXI. évf., 1. sz., 1998.

85 Lásd T. H. Aston – C. H. E. Philpin (szerk.): The Brenner Debate. Cambridge, 1985; Robert Brenner: The Economics of Global Turbulence. London, 2006.

86 Andrew Glyn: Capitalism Unleashed. Oxford, 2006.

87 Pierre Bourdieu: Les structures sociales de l'économie. Paris, 2000.

88 Robin Blackburn: Banking on Death. London, 2002; Age Shock: How Finance is Failing Us. London, 2006.

89 Michel Aglietta – Antoine Rebérioux: Corporate Governance Adrift. Cheltenham, 2005; Robert Boyer – Yves Saillard (szerk.): Théorie de la régulation. Paris, 1995; J. Rogers Hollingsworth – Robert Boyer (szerk.): Contemporary Capitalism: The Embeddedness of Institutions. Cambridge, 1997.

90 Geoffrey Hodgson: After Marx and Sraffa. Basingstoke, 1991; Geoffrey Hodgson – Makoto Itoh – Nobuharu Yokokawa: Capitalism in Evolution. Cheltenham, 2001.

91 Noam Chomsky: Deterring Democracy. New York, 1991; Mike Davis: Planet of Slums. London, 2006.

92 Keane: Democracy and Civil Society, 26.

93 John Keane: Introduction to the New Edition. In: Democracy and Civil Society. London, 1998.

94 Anthony Giddens: Beyond Left and Right. Cambridge, 1994, 73. sk.

95 A posztszocializmusnak generációs dimenziója is volt. 1994-ben meghalt a kiemelkedő marxista politikatudós, a The State in Capitalist Society (1969) szerzője, Ralf Miliband. Az egyáltalán nem bűnbánó Socialism for a Sceptical Age (1994) poszthumusz jelent meg. Ugyanebben az évben fia, David, akit épp akkor neveztek ki fontos pozícióba a Downing Streetre és Blair kormányába, egy gyűjteményes kötetet szerkesztett (Reinventing the Left), amelyen Giddens felvázolt egy posztszocialista menetrendet.

96 Giddens: A harmadik út. Budapest, Agóra Marketing, 1999; The Third Way and Its Critics. Cambridge, 2000.

97 Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég, 2003; Macht und Gegenmacht im globalen Zeitalter, 407.

98 Walter Korpi: The Democratic Class Struggle. London, 1983; Walter Korpi – Joakim Palme: The Paradox of Redistribution and Strategies of Equality. American Sociological Review, 63. évf., 5. sz., 1998.

99 Alain Touraine: Beyond Neoliberalism. Oxford, 2001.

100 Pierre Bourdieu et al.: La misere du monde. Paris, 1993 [The Weight of the World. Stanford, 1999]; Contre-feux. Paris, 1998 [Firing Back: Against the Tyranny of the Market. London, 2003].

101 Roberto Mangabeira Unger: What Should the Left Propose? London, 2005. 166, 24-31.

102 Lásd a Verso Kiadó sorozatát: Reinventing Social Emancipation: Towards New Manifestos. London, 2006; és kiadás alatt.

103 Richard Sennett: Respect in a World of Inequality. New York, 2003; The Culture of the New Capitalism. New Haven, CT, 2006; Charles Tilly: Durable Inequality. Berkeley, 1998; Doug McAdam – Sidney Tarrow – Charles Tilly: Dynamics of Contention. Cambridge, 2001.

104 Michael Burawoy – Erik Olin Wright: Sociological Marxism. In: Jonathan Turner (szerk.): Handbook of Sociological Theory. New York, 2002, 484.

105 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 102. Lásd még a vitát Derrida könyvéről in: Michael Sprinker (szerk.): Ghostly Demarcations. London, 1999.

106 Terrell Carver: The Postmodern Marx. Manchester, 1998, 2.

107 Laclau-Mouffe: Hegemony and Socialist Strategy, ix.

108 Philosophy in a Time of Terror: Dialogues with Jürgen Habermas and Jacques Derrida. Giovanna Borradori interjúja, Chicago-London, 2003.

109 Habermas: Theory of Communicative Action; Philosophische Diskurs der Moderne.

110 Offe: Modernity and the State.

111 Axel Honneth: Elismerés és megvetés. Pécs, Jelenkor, 1997; The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of Social Conflict. Cambridge, MA, 1995.

112 Nancy Fraser – Axel Honneth: Redistribution or Recognition? London, 2003, 127.

113 Göran Therborn: Understanding and Explaining Inequality. In: Therborn (szerk.): Inequalities of the World. London, 2006, 186. skk.

114 Régis Debray: Media Manifestos. London, 1996; Transmitting Culture. New York, 2000.

115 Zygmunt Bauman: Intimations of Postmodernity. London, 1992; Liquid Modernity.

116 Lásd sorban a következőket: Did Somebody Say Totalitarianism? London, 2002, 4.; Ticklish Subject; Revolution at the Gates.

117 Sorban: Hardt-Negri: Empire, 413.; Multitude. Cambridge, MA, 2004, xi, 358.

118 Žižek: The Parallax View. Cambridge, MA, 2006, 253. skk., 326. skk., 292-293.

119 Žižek-Daly: Conversations with Žižek, 32.

120 Sorban: Hardt-Negri: Empire, 43, 336.; Multitude, 348-50, 358.

121 Hardt-Negri: Multitude, 350.

122 Castells: Information Age. 3. kötet. End of Millennium. Maiden, MA – Oxford, 1998. 346.

123 Beverly Silver: Forces of Labor, 177.

124 Hardt-Negri: Empire, 65.

125 A Das Argument, a negyedévente megjelenő folyóirat, amit a filozófus-feminista pár Wolfgang és Frigga Haug szerkeszt, az európai marxisták fontos fóruma marad. Ugyanígy a Prokla (a „Problems of Class Struggle" rövidítése), amelyet a veterán közgazdász, Elmar Altvater igazgat. Itt nincs elég hely az összes baloldali folyóirat számbavételére, de meg kell említenünk a Socialist Registert, amit már fentebb említettünk, valamint a Capital and Classt. Egy teljesebb képért (amiben a New Left Review-t is meg kell említeni) lásd ennek az írásnak a korábbi változatát, melyre az 1. lábjegyzetben hivatkoztam. Másrészt, bár a Les Temps Modernes túlélte Sartre és de Beauvoir halálát, már egyáltalán nem jelentős baloldali kiadvány többé. A közvetlen politikai irányultságú folyóiratok sérülékenyebbek voltak: Angliában a valaha életteli Marxism Today felszámolódott a Szovjetunió kimúlásával. Olaszországban a La rivista del manifesto feladta 2004-ben. Új folyóiratokat is indítottak jelentős támogatással: a Brill, a leideni egyetemi kiadó útjára indította a Historical Materialismet, a Routledge az Amerikában szerkesztett Rethinking Marxismet.

126 Ollman folytatta dialektikus tanításait az új évezredben is, most a dialektikus vizsgálódások egész táncrendjével kiegészítve: Dance of the Dialectic. Urbana, IL, 2003, 169.

127 Postone összefoglalja saját könyvét: Critique and Historical Transformation. Historical Materialism, 12. évf., 3. sz., 2004, 59.

128 Bob Jessop – Charlie Malcolm-Brown (szerk.): Karl Marx's Social and Political Thought. 4 kötet, London – New York, 1990; második sorozat, Bob Jessop – Russell Wheatley (szerk.): London – New York, 1999.

129 Csak ízelítőül lásd pl.: Alex Callinicos: Against Postmodernism; An Anti-Capitalist Manifesto. Cambridge, 2003; The Resources of Critique. Cambridge, 2006.

130 Alan Sica – Stephen Turner (szerk.): The Disobedient Generation. Chicago, 2005.

131 Burawoy-Wright: Sociological Marxism, 459-486.

132 Uo. 473.

133 Uo. 474.

134 Uo. 460.

135 Amennyiben máig túléltek, a legtöbb európai kommunista párt és örököseik kevés érdeklődést mutatnak az intellektuális marxizmus iránt. A legtöbb kelet-európai ex-KP a skandináv szociáldemokráciánál jóval jobbra helyezi el magát. Az újító és önkritikus keletnémet PDS és ennek Rosa Luxemburg Alapítványa valóban megtartott némi elkötelezettséget a marxizmus iránt, és így tesz a még megmaradt két „ortodox" párt is, a görög és a portugál.

Fordítói jegyzetek

* A XIX. század végétől az első világháborúig tartó történelmi korszak Európában.

* Barracuda: csoportosan támadó ragadozó hal.

* A Dolgozók Haladó Pártja. Az 1926-ban alakult, majd 1931-ben betiltott ciprusi kommunista pártot 1941-ben ezen a néven alakították újra.

* Therborn „Latin-Amerika" helyett az „Indo-Latin-Amerika" kifejezést használja, az erős indián gyökerekre utalva.

* A fogalmat Anthony Giddens használja 1984-es The Constitution of Society (A társadalom megalkotása) című könyvében.

* Latinul: De revolutionibus orbium coelestium; magyarul: Az égitestek körforgásáról.

* Fennsík (spanyol).

* A De Civitate Dei latin nyelven íródott.

* A Világ Ipari Munkásai (IWW) nevű, 1905-ben alapított chicagói szakszervezet tagjai.

* Utalás „A fakultások vitája" című Kant-műre.

* A vágy elérhetetlen tárgya.

* A rue d'Ulm ad otthont az École Normale Supérieure nevű híres felsőoktatási intézménynek, amelyben annak idején Louis Althusser is tanított, és amely a 60-as években a francia maoizmusnak is fontos bástyája volt.

* A hosszú távú tendenciákra koncentráló megközelítés, melyet a francia Annales történésziskola javasolt.

1. A témakör értelmezéséhez¹

Az új kapitalista rendszer ideológusai Lenint bedugták „a terrorizmus és a diktatúra praxisa és elmélete" c. rubrikába. A mai divatos posztmodern nyelvén szólva, végbement Lenin dekonstrukciója, ami korunk „hivatalos" beszédmódjában azt jelenti, hogy „a lenini narratíva" a történelem „zsákutcájába" helyeződött át, mint általában a „terroristák" (értsd ezen a kifejezésen a kapitalizmus minden rendű-rangú ellenfelét) és mindenfajta terrorista hagyomány. Ez a mai „trendi" szisztematizáció fogalmilag igénytelenebb és félrevezetőbb, mint bármilyen eddigi szisztematizációs kísérlet Lenin halála óta.²

Ez a tudatos manipuláció éppenséggel azt a filozófiai alapállást, azt a módszert „vonja ki" Lenin hagyatékából, ami azzá teszi Lenint, ami volt. Mindenekelőtt legnagyobb gyakorlati „felfedezését" negligálják, a marxi dialektika pontos elméleti megértését, „rekonstrukcióját", azaz gyakorlati alkalmazását.³ Lenin már hegeli gyökereiben felfogta, hogy a materialista dialektika (és ismeretelmélet) a dolgok, jelenségek, folyamatok önmozgását, az ember társadalmat átalakító tudatos tevékenységét is magában foglalja, tehát nem önmagában a gondolkodás történelmi dialektikájáról van szó, hanem magának a történelemnek a társadalmi osztályok és egyének általi „önmozgásáról", önteremtéséről. Lenin számára az ismeretelmélet nem egyszerűen a valóság megismeréséről szól, nem valamiféle kontemplatív szemlélet, hanem az igazság, a dolgokat feszítő ellenmondások és harcuk megoldásának keresése, a világ radikális átalakítása azzal a céllal, hogy az emberek a rajtuk uralkodó „hatalmaktól" saját akaratukból megszabaduljanak. („Megújította" a 11. Feuerbach tézist.) Másképpen fogalmazva, a történelem nem elvont totalitás volt számára, amelyet pusztán megismerni kell, hanem megtalálni az „összeomlásból" a folytatható és átalakítandó elemeket, tendenciákat.⁴

Noha „elméleti gyakorlatában" a kiindulópont „a világ és a gondolkodás általános törvényeinek" megismerése volt, de azzal a céllal, hogy a gondolkodás és a cselekvés ne vesszen el a részletekben, ami különösen a skolasztika, a relativizmus és a misztika elleni harcában volt hangsúlyos. Innen ered az embereken uralkodó intézmények és eszmék elleni küzdelme, a klerikalizmus radikális elutasítása is. Egy olyan totalitás-szemléletéhez jutott, amely szerint az egész sokféle ellentmondásból áll, amely ellentmondások feltárásán keresztül ragadhatók meg a történelem mozgásának kontinuus és diszkontinuus elemei, folyamatai.⁵ A „szociális forradalom", vagyis a „minőségi ugrás" ebben a felfogásban „modern társadalom" történetének szerves és elidegeníthetetlen része.

Lenin marxizmusának történetileg adekvát értelmezése – a marxizmus nyelvén szólva – abból indulhat ki, hogy Lenin hagyatéka lényegében a marxi formációelmélet konkrét, gyakorlati alkalmazása és elméleti továbbgondolása volt egy jól körülhatárolható korszak történelmi körülményei között és tapasztalatai (mindenekelőtt Oroszország kapitalizálódása, 1905, 1914, az imperializmus kialakulása, hadikommunizmus, NEP alapján). A felhalmozódott tapasztalatokból levont elméleti konzekvenciák között a legalapvetőbb felismerése az volt, hogy a szociális forradalom és szocializmus (pontosabban az afelé vezető „átmenet", vagyis a proletariátus diktatúrája") konkrét történelmi lehetőséggé vált az emberiség előtt.

Persze tudjuk, hogy Lenin politikai és elméleti hagyatéka – mint a marxizmus egy történelmi alakváltozata, gyakorlati tematizálása – egyszeri és megismételhetetlen. Másfelől azonban a forradalmi elmélet és cselekvés olyan eredeti tapasztalata, „módszertana", amely a XX. század történetében tagadhatatlanul kolosszális szerepet játszott (bárhogyan ítéljük is meg e tényt). Ezt reflektálja az a körülmény, hogy még ma is ádáz politikai és elméleti csatározások zajlanak körülötte szinte minden politikai és szellemi irányzat részéről, beleértve a marxizmus különböző áramlatait is.⁶

Hogy napjaink rózsásnak igazán nem nevezhető időszakában megkísérlik Lenin marxizmusát „újratölteni" az „antiglobalista" mozgalmak bizonyos irányzatai számára,⁷ annak az a fő oka, hogy a marxizmus lenini hagyománya az egyetlen, amely egy ideig valódi antikapitalista alternatívát kínált, valódi rést ütött a kapitalizmus falán, még ha ma úgy is látszik, mintha a léket betömték volna.⁸ A 90-es évek világállapota megmutatta, hogy a globális tőkeuralom új ellenállási formákat termelt ki, amelyek nem „írták le" a marxizmust mint elméletet és mozgalmat a világtörténelem színpadáról, s a maguk alternatíva-keresésében lépten-nyomon beleütköznek „Lenin-marxizmusába". Hiszen napjainkban ez a hagyomány egyfelől a kapitalizmusba torkolló fejlődéssel szemben tartalmaz kiindulópontokat, érveket. Másfelől Leninből olyan egymással is polemizáló marxista szerzők, sőt irányzatok indultak ki, mint például a 20-as évek Lukácsa és a 30-as évek Gramscija, a kommunista mozgalmon belül felbukkanó számos ellenzéki politikai és elméleti-filozófiai irányzat. Tehát ha Lenin marxizmusáról beszélünk, akkor a tét nagyobb, mint gondolnánk, mert bizony a tradíció, beleértve Lenin marxizmusát nem „ártatlan" múlt.

2. Fogalom és szisztematizálás

Lenin nem egyszerűen „kiásta" az általa ismerhetett marxi elméletet (lényegében mindent ismert Marxtól és Engelstől, ami a korszakban ismerhető volt!) a nyugat-európai szociáldemokrata és anarchista „rárakodások" alól, hanem azt az elmélet és a forradalmi-mozgalmi praxis összekapcsolása útján önállóan alkalmazta az oroszországi körülményekre és számos eredeti felismeréssel járult hozzá a reformista szociáldemokrata áramlatokkal szemben a forradalmi cselekvés és mozgalom elméleti rekonstrukciójához.⁹

Lenin örökségének szisztematizálása még életében megkezdődött az utódlásért folyó harc részeként, legitimációs eszközeként.¹⁰ Ezen új „dekonstrukciók" jellemzője az volt, hogy a marxizmust nem egyszerűen Leninre redukálták, illetve benne testesítették meg, nem egyszerűen hatalmi érdekeket reprezentálva „russzifikálták",¹¹ hanem kizárólag a forradalom és az osztályharc elmélete és praxisaként értelmezték – kilúgozva belőle azt a fejlődési utat és módszert, amely azzá tette a jelenséget, ami volt. Lenin gazdag munkásságának ilyen redukcionista felfogása az „örökséget" fokozatosan leegyszerűsítette a politikai osztályharc, majd/és a hatalom fenntartásának ideológiájává, amelyben az új, sztálini korszak már csak pártideológiát látott, a marxizmus legfőbb és szinte kizárólagos „hordozójaként", „őreként" a kommunista párt (később annak vezérkara, még későbben csak vezére) szerepelt. A szovjetek, a szakszervezetek és a társadalmi önszerveződés más formái mint a munkásmozgalom, kulturális egyletek, az önkéntes termelői szövetkezések, kommunák stb. – amelyek Lenin elméletében a szocializmushoz vezető átmenet legfőbb formáiként jöttek szóba – fokozatosan kikerültek az elméleti-ideológiai „újratermelés" köréből: mindent államosítottak. Az államszocialista fordulat sztálini rendjében a „marxizmus-leninizmus" maga lett a rendszerfenntartó új ideológiai legitimáció. A Szovjetunió összeomlásával lett csak „meztelen a király", amikor az összeomlott rendszerrel egyetemben a legitimációs ideológia is elmerült a történelem süllyesztőjében. Innen „kiásni" a lenini hagyatékot szigorú történeti felfogás és vizsgálódás nélkül lehetetlen.

E történeti szemlélethez hűen a presztálinista marxizmus életképes elemeit már a 60-as években a filozófiai gondolkodás legmagasabb szintjén autentikus módon Lukács és számos antisztálinista követője, illetve vitapartnere (és persze korábban már Gramsci) kezdte kibontani. A „lenini reneszánsz" hruscsovi feltételrendszerében, a 70-es években pedig már sok európai és szovjet ellenzéki marxista-kommunista szerző (Rudolf Bahrotól az olasz Gerratanáig vagy éppen Tőkei Ferenc vagy más szempontból Bence és Kis önigazgatói rekonstrukciójáig) próbálta mobilizálni az államszocializmussal szembeni autentikus szocialista alternatíva felépítése érdekében. Már akkor kiderült, hogy Lenin marxizmusa, mint történelmi-politikai és elméleti-tudományos jelenségegyüttes, nem redukálható a hatalom-menedzselés és a nép fölötti „állami gondoskodás" kizárólagos aspektusára, ahogyan azt a szovjet ideológusok és – ellenkező előjellel – polgári ellenfeleik tették évtizedeken át.

Ezekben az ellenzéki rekonstrukciós kísérletekben a marxizmus egy új, kritikai értelmezési keretét igyekeztek felvázolni sokfelé a világon: megformálódott az egzisztencialista marxizmus, az ismeretelméleti ihletettségű marxizmussal szemben és mellett az „ontológiai–antropológiai" marxizmus-értelmezés, miként elterjedt az önigazgatói marxizmus és a tanácskommunista, humanista stb. marxizmus számos értelmezése, amelyek végső soron mind az államszocializmus autentikus szocialista meghaladása és a kapitalizmus visszaállítása között kerestek egyfajta tertium daturt eltérő formákban és tartalmakban. E „szisztematizálási" kísérletekkel szemben, amelyek az egyén és közösség szabadsága, közvetlen demokrácia filozófiai kifejezéseinek tekinthetők, az antileninista elutasítás érvelése – szinte világnézettől függetlenül – végső soron a „leninizmus sztálinizmusba való áthajlásából" fakadt, amely máig az antileninista antikapitalizmus (marxizmus?) érvrendszerének inherens része.

Lenin marxizmusával szembeni fenntartások érthetőek, hiszen éppen a Szovjetunió összeomlása után látható világosan, hogy ez a történelmileg konkrét marxizmus, amely többé állami legitimációt még szélsőségesen redukcionista formában sem szolgál, minden ízében – elméletileg, politikailag és módszertanilag is – ellenáll a liberális és nacionalista, vallási és spekulatív „kiegészítéseknek". Tehát Lenin marxizmusa belső logikája alapján csak a marxista formációelmélet és egy forradalmi-antikapitalista gyakorlat összekapcsolása alapján folytatható. Ugyanakkor az elutasítás szubjektív alapjaihoz tartozik, hogy Lenin marxizmusa a baloldali akadémiai értelmiség „szaktudományos" ellenállásába is beleütközik, mivel Lenin filozófiai és „szaktárgyi" felosztása, „feldarabolása",- mint a megelőző hét évtized tapasztalata mutatja, gyakorlatilag valóban lehetetlen. Lenin tudományossága egyszerűen elválaszthatatlan a kapitalista rendszer mozgalmi meghaladásától; ebben az értelemben Lenin marxizmusa hozzá van láncolva a XX. század nagyipari munkásságához és annak mozgalmához, miközben módszertanilag meglepően nyitott az „összfolyamat" megragadása iránt minden új feltételrendszerben. Marx létezik a forradalmi munkásmozgalom nélkül is a maga filozófiai és közgazdasági teljesítményével, Lenin nem, hiszen 1917-ig minden elméleti és politikai megnyilvánulása a munkásmozgalomra és a forradalomra, illetve annak céljaira irányult. 1917 után pedig mint a szovjet állam alapítója a hatalom megtartása és a korábban meghirdetett célok között feszülő ellentmondások fogságában, a „taktika és stratégia" szorításában lavírozott – egyre világosabb tudatában annak, hogy a célok történelmi térben és időben beláthatatlanul kitolódnak.¹²

3. A források

Lenin marxizmusának forrásai többféle irányból érkeztek, amelyek mindegyike a társadalom forradalmi megváltoztatásának lehetőségeit képviselte a maga korában. Ilyen volt a francia felvilágosodás, majd a forradalmi jakobinizmus, mint a forradalmi polgárság öröksége, ami nélkül nem lehetett kilépni a tradicionális (ázsiai, feudális stb.) társadalom keretei közül. Önálló hagyományként fogta föl a Párizsi Kommünt, amely számára a francia szocializmus legmagasabb csúcsa volt. Lenin orosz gyökerei Csernisevszkij és az orosz nyugatosság (Herzen, Belinszkij és mások) egymást erősítő és kiegészítő irányzatai, valamint a forradalmi narodnyikok, az orosz jakobinus hagyomány tekinthető alapvetőnek. Mindezt Marx és Engels alapján szintetizálta, de sokat tanult Plehanovtól (főleg a filozófiai materializmus értelmezését) és a német szociáldemokráciából (a modern munkásmozgalmi szervezkedés ideológiáját és praxisát, főleg Kautsky útján). E forrásokból ered gondolkodásának mozgalmi és politika-orientáltsága.

Lenin marxizmusában e források mindegyike az elmélet és a gyakorlat, a kultúra és a politika osztályszemléletű összekapcsolásában „egyesült", de sohasem azonosult a vulgáris osztályszemlélettel, az osztályharc populista felfogásával és annak rossz ellentétével, a valóság finalista absztrahálásával. Lenin „elméleti gyakorlatában" ezzel szemben az alapkérdés mindig az elmélet és a cselekvés közötti kapcsolatok, „átmenetek", közvetítések kidolgozása állt. Marxizmusának forrásai meghatározták antimessianisztikus és antiutopisztikus beállítódását; a végcélok iránti fogékonysága mélyen gyakorlati megközelítés volt. Lenin marxizmusa a francia felvilágosodás aufklérizmusa és az európai – benne az orosz – materialista filozófiai tradíció hatására a tudományok mindenek feletti tiszteletét involválta.

Lenin gondolkodása, kérdésfelvetései, megoldásai mindig magukban foglalták vitapartnerei felvetéseit, következtetéseit, amelyek gyakran ösztönözték megoldásait. Ilyen értelemben – és ez kevésbé evidens mint autentikus forrásai – ők is Lenin marxizmusának forrásvidékéhez tartoznak: Plehanov és Kautsky, Bernstein és a fiatal Sztruve vagy Bergyajev a maga fiatalkori etikai szocializmusával, Maszlov és Trockij, Bogdanov és Pannekoek, Bakunyin és Sorel, Rosa Luxemburg és Buharin… S akkor még nem is emlegettük a forradalom utáni időszak „balos" irányzatait, amelyek egy permanens forradalmi helyzetet posztuláltak már egy nyilvánvalóan ellenforradalmi korszakban. Lenin ezeket az irányzatokat – igaz, súlyos ellentmondásokkal – haladta meg, de kérdésföltevéseikre adott válaszai még a jellegzetes politikai burokban is reflektálták az alternatívák összeszűkülését.

Lenin természetesen autonóm gondolkodó volt, de a marxizmuson belül nem hozott létre önálló elméleti rendszert, izmust, noha a Lenint szisztematizáló modern gondolkodók között is sokan vannak, akik leninizmusról beszélnek.¹³ Lenin „dinamizálta", új felismerésekkel gazdagította és alkalmazta a „hivatalos" európai szociáldemokrácia által eltemetni szándékozott marxi tradíciót az új történelmi feltételek között. Másik félreértelmezést tisztázandó, hangsúlyozni illik, hogy Lenin mozgalmi és politika-orientált marxizmusa nem egy, az „orosz források" által meghatározott „összeesküvő párt" elmélete volt.

4. A szervezeti kérdés

Lenin „pártelméletének" evidens oroszországi forrásaiból eredeztetik a centralizált, avantgardista illegális párt („hivatásos forradalmárok pártja") felépítését, ami csak megszorításokkal tartalmaz bizonyos igazságot. Valójában, s ez nem evidens, nem az illegális párt történetileg konkrét felépítése és tapasztalatai az alapvetően fontosak Lenin marxizmusában, hiszen az történetileg korhoz kötött, hanem az a ma is elgondolkodtató momentum, hogy elméletében a „munkáspárt" (ez sohasem jelentette csak a „kétkezi" munkások pártját!) a társadalom politikai-kulturális, „civil" önszerveződései hálózatának, a társadalmi ellenhatalom (nem ellenzéki!!) kiépülésének előmozdítójaként áll előttünk. Ebben az értelemben a párt az érdekek felismerését és artikulálását segítő szervezeti háló, „a proletár osztálytudat szervezeti alakja" (Lukács), egy széles, horizontálisan és vertikálisan tagolt társadalmi ellenállás demiurgosza, amelynek „vezető ereje a proletariátus". Lenin felfogásában és praxisában az „ellentársadalom" kádereit az illegális és centralizált forradalmi párt képezte ki. Tehát a (szociáldemokrata majd a kommunista) pártnak a történelmi funkciója nem egyszerűen az volt Lenin elméletében, hogy „kívülről beviszi az osztálytudatot" a proletariátusba; ezt már Kautsky felismerte, akitől Lenin a gondolatot „megörökölte". Hanem az, hogy a párt – mint az „osztály része", annak „leginkább forradalmi része" – önálló cselekvőként a történelem tudatos, forradalmi átalakításában érdekelt, s csak addig van létjoga, ameddig a bérmunkások osztálya meg nem teremti önmaga felszámolásának gazdasági-politikai feltételeit. Arra a helyzetre vonatkozóan nem volt már elmélete, hogy a párt a „szocializmus hiányzó feltételeinek" megtestesülése lesz mind szervezeti, mind elméleti, mind szociológiai értelemben. Így egy pragmatikus-prakticista felfogás és egy messianisztikus felfogás is kiindulhatott belőle, illetve az adott történelmi szituációból, amely végső soron a bürokratikus állampártok kialakulásához vezetett, aminek végső oka természetesen nem Lenin, hanem a konkrét történelmi viszonyok együttese.

A nyugat-európai forradalmi kitörések elvetélése Lenin marxizmusában megmagyarázatlan maradt. A fiatal Lukács a proletariátus „meglepő ideológiai válságának okait" vizsgálva a fiatal Lukács a Történelem és osztálytudatban arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a munkásosztály „mensevizmusának", „ökonomizmusának", a „munkásarisztokrácia" szerepének vagy „elkispolgárosodásának" hangsúlyozása nem biztos, hogy érintette „a kérdés totalitását, tehát lényegét". „A forradalmi spontaneitás korlátait" kárhoztatva a megoldást a kommunista párt, a lenini szervezetiség „döntést kikényszerítő szerepének" növelésében találta meg (elsősorban is a német helyzetre vonatkozóan), mert nem elégséges „a tömegek pusztán propagandisztikus felvilágosítása ahhoz, hogy egyre növekvő tudatosságot kölcsönözzön e spontaneitásnak, ami aztán túlvezeti majd az akciókat az említett holtponton". A pártnak „az egész proletariátust" kell megragadnia „közvetlen érdekein keresztül". Érvelése szerint „az is teljesen bizonyítatlan, hogy az egyes proletárrétegek forradalmi eltökéltsége egyenes arányban állna rossz gazdasági helyzetükkel és fordítva", ezért jutott el „a döntést kikényszerítő" szervezet meghatározó szerepéig főként a német helyzet elemzése alapján.¹⁴

Az öreg Lukács csaknem 50 évvel később – tulajdonképpen fiatal önmagával is polemizálva – az Ontológia harmadik „Prolegomena"¹⁵ című kötetében felfejtette Leninnek a pártra, a proletariátus osztályöntudatára vonatkozó elemzésének „gyenge pontját". A fiatal Lukáccsal ellentétben az öreg már nem „a proletariátus ideológiai visszamaradottságában" kereste az alapvető problémát. Sem a spontaneitás mechanisztikus elmélete, sem a „kívülről bevitt osztálytudat" sematikus alkalmazása nem oldotta meg a proletariátus „adekvát" antikapitalista osztálytudatának problémáit, „válságát". Lenin-kritikájában az ideológiai mozzanatról a gazdasági mozzanatra, a tőkés gazdaság jellegében beállt változásokra és annak szellemi-tudati hatásaira irányítja a figyelmet: „Lenin nagyvonalú, Marxot a jelennel valóban forradalmi módon szembesítő koncepciója […] túlságosan kizáró módon az ideológia forradalmasítására összpontosít, és éppen ezért ezt az ideológiát nem irányítja elég konkrétan a forradalmasítandó tárgy, a tőkés gazdaság megváltoztatására."¹⁶ Lenin a tőkés fejlődés „legújabb" szakaszának gazdasági specifikumait nem tudta a „fejlett országok" munkásmozgalmának átalakulásában tetten érni. A gazdasági érdek, mint társadalmi mozgató erő e tekintetben kikerült Lenin gondolkodásának centrumából. Noha Lenin marxizmusa reflektálta a kapitalizmus számos új vonását, példának okáért a Taylor-rendszer vizsgálata során, de nem tulajdonított elegendő jelentőséget annak, hogy – mint Lukács fogalmaz – „a relatív értéktöbblet uralkodóvá válásával megváltozik a munkások kizsákmányolási módja".¹⁷ Ugyanott jegyzi meg Lukács, hogy „Leninnél sincs még célzás sem arra nézve, vajon az a rendkívül fontos megkülönböztetése, amelyet a tradeunionista és a politikai osztálytudat tesz, a kapitalizmus létének megváltozásából jött-e létre, és külön erre a változásra vonatkozik, vagy pedig a fejlődés minden szakaszában érvényes. Ő csupán két magatartás – jelentékeny – ideológiai szembenállását rögzíti."¹⁸

5. Az egyenlőtlen fejlődés és a világrendszer hierarchiája

Lenin marxizmusa a kapitalizmus korabeli elemzéséből indult ki. Kiindulópontja a XIX. század végén a kapitalizmus oroszországi fejlődésének megértése volt – mint az általános és a különös megjelenése a konkrét történelmi folyamatban. Történelmileg szaktudományosan elemezte az ő korában ismert marxi elméleti és módszertani kiindulópontok, fogalmak alapján az oroszországi kapitalizmus sajátszerűségeit. Felismerte a különböző társadalmi formák „összetorlódását", azok „együttélésének" társadalmi-politikai következményeit a „túlsúlyos" tőkés forma uralma alatt. Lenin 1905 előtt feltárta azt a fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk „félperiférikus integrációja" – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget (is) erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapialista formákat mindenütt saját funkciójává tette. Lenin a prekapitalista és a tőkés formák keveredését, „egyesülését" szervesen összekapcsolta a cári, „belső gyarmatosítás" fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz „centrum" általi bekebelezésével. Vagyis a „belső gyarmatosítás" tényeinek tükrében egy sajátos „centrum-peiféria viszony" létrejöttét definiálta magán Oroszországon belül.

Nemcsak a kapitalizmus „hármas strukturáltságú" hierarchiáját és alapvető „egyenlőtlen" kapcsolatrendszerét ismerte föl, hanem a régiókon és a nemzetállamokon belüli hierarchizálódást is. Az I. világháború kitörésének tapasztalatait is figyelembe véve elméletet adott magának a tőkés világrendszernek a hierarchisztikus felépítéséről, feltárva a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének ún. törvényét az imperializmus korszakában. E keretek között a gyarmati periféria világrendszeren belüli pozícióját úgy rajzolta föl, mint amely a nemzetközi tőkés konkurencia és tőkefelhalmozás terméke és megnyilvánulása, ahol az antikapitalista „proletárellenállás" és a rendszeren belüli „ázsiai-kapitalista" függetlenségi ellenállás (nemzetté fejlődés) ellentmondásos szövetsége, harca beleilleszkedik a „centrumban" és a „félperiférián" (elsősorban Oroszországban) folyó rendszerellenes küzdelembe. Feltárta a nacionalista függetlenségi harcok sokféleségét és történelmileg eltérő (demokratikus, „középkorias", polgári) szociális és osztálykomponenseit, vagyis „a proletárosztályharc és a nemzeti függetlenségi-antiimperialista harc" történelmi kapcsolódási pontjait. Az Európa-centrikus világfelfogással való szakítás egyúttal szakítás volt magával a Bernstein által megrevideált szociáldemokráciával elméleti, politikai és szervezeti téren is. A totális szakításra az ismert módon 1914 nyarán került sor, amikor a szociáldemokrácia hivatalos körei mind támogatták saját országaik imperialista kormányait. E vizsgálódásai keretében nemcsak a nacionalizmus történelmi formáit vázolta föl, hanem a nacionalizmus manipulációs, a valláshoz hasonló szerepét az uralkodó osztályok politikájában és propagandájában.

A szociáldemokrácia 1914-es összeomlása nyomán felismerte, hogy a szociáldemokrácia a „fejlett", privilegizált országok nemzeti-nacionalista és regionális érdekeit mindenekelőtt a munkásosztály leginkább „polgáriasodott" felső rétegeinek („munkásarisztokrácia") érdekeivel kapcsolta össze, feladva a forradalom és az osztályharc egyetemességének még Marx által felvázolt koncepcióját és praxisát. Noha Lenin sem szociológiai, sem filozófiai téren nem rendelkezett kifinomult elemző művekkel,¹⁹ világosan fel tudta vetni Oroszországban a tőkés rendszer megdöntésének gyakorlati-szervezeti, mozgalmi és elméleti feltételeit. Ám eközben több szempontból nem érzékelte a centrum-országokban a forradalom fejlődésének a globális kapitalizmus – általa felfedezett, leírt – egyenlőtlen fejlődése következtében előállt sajátságos politikai és szociológiai, pszichológiai és szervezeti specifikumait. Másként fogalmazva, nem vonta le a következtetéseket abból az ellentmondásból (vagy még nem ismerte fel az ellentmondást), hogy az „egyenlőtlen fejlődés" és az „egyenlő fejlődés" sem egy nemzeti társadalomban, sem pedig a világrendszerben nem „találkozott össze".²⁰ Még ha tudjuk is, hogy a történelem nem abszolút bizonyíték az elméleti kérdések eldöntése szempontjából, az 1945 utáni fejlődés végképpen nem igazolta a lenini (és marxi) várakozásokat, amennyiben a centrumkapitalizmus nem vált a szocialista forradalmak „előszobájává", hanem stabilizálta a tőkés berendezkedést a jóléti államok formájában. Azonban egy ilyen helyzetértékelés semmiképpen sem fejez ki apologetikus viszonyt a szociáldemokrácia történelmi pályájának megítélése tekintetében. (Miután a „történelem vége" mégsem jött el, ismét felmerül majd a világ „forradalmi megváltásának" társadalmi igénye, aminek „megjóslásához" nem szükségeltetik nagy jóstehetség.)

6. A forradalom módszere és filozófiája

A forradalom filozófiai megalapozásának kiteljesedését az I. világháború által jelzett új korszak ösztönözte. Ennek hatására bizonyos fordulat ment végbe Lenin forradalmi taktikájában, amit kétségtelenül inspiráltak ismert Hegel-stúdiumai. Elméleti, politikai és szervezeti téren egyidejűleg összefüggő koncepció formálódott meg. Egész forradalmi stratégiája a háború kezdetétől arra épült, hogy semmiféle kompromisszum nem köthető meg semmiféle háborúpártisággal és pacifista félmegoldásokkal, közvetlenül szólt a háborúban nem érdekelt tömegekhez, mert a forradalmi helyzet szubjektív értelemben vett kialakulásával számolt. Ezért a centristákkal való szervezeti szakítása és az új Internacionálé létrehozására való felhívása ennek a (szervezeti)politikának a része. Igaza van azoknak a szerzőknek, akik amellett érvelnek, hogy Lenin marxizmusa a szubjektivitás radikális koncepcióját bontotta ki mindenekelőtt Hegel olvasásából. Mégpedig abban az értelemben, hogy Lenin a háború kirobbanásával felismerte azt a történelmi helyzetet, amelyre érvényes az egyén és a tömeg olyan öntudatra ébredése, amelyre egy forradalmi politika „rátelepíthető", hogy a dolgok objektív állása megváltoztatható, vagyis, hogy a háborúval tízen is szembemehetnek, mert az adott, új szituációban milliók csatlakozhatnak hozzájuk. Lenin ezt már akkor felismerte, amikor a katonák még énekelve mentek a frontra…A különböző elitista és spekulatív „tömegfilozófiákkal", valamint az utópikus és váteszi messianisztikus szocializmus-gondolattal ellentétben Lenin a hegeli-marxi dialektika tanulmányozásával mélyítette el a forradalmi változás gondolatát és praxisát. Részben ez a kihívás motiválta filozófiai vitáit és tanulmányait, részben az a fejlemény, hogy az összeomlott világrendszer „megmentésén" munkálkodó hivatalos szociáldemokrácia revizionizmusa mögött álló empirista-neokantiánus „üzenetek" a tőkés rendszerrel való megbékélést sugallták. Lenin marxizmusa a totalitásért, mint szemléletért folyt. Vagyis saját korábbi „szemléleti" materializmusával szemben egy „aktivista dialektikus praxis filozófia" irányába tájékozódva tudatosította az alapkérdést²¹: elérkezett az idő, a proletariátus – világszerte fegyverrel a kézben – végső soron saját kezébe veheti sorsa irányítását. A nyugati szociáldemokráciában már a századfordulótól uralomra jutott részlegességgel szemben az egész pozíciójára helyezkedett. Visszaállította jogaiba a „totalitás" szemléletén alapuló hegeli-marxi elméleti-módszertani felismeréseket, ami magában foglalta mindenekelőtt a „minőségi ugrást", a forradalmi átalakítást, a régi civilizáció dialektikus tagadását. Alapvető intenciója szerint Lenin marxizmusa a társadalmi forma-váltás praxisa és elmélete volt abban a történelmi régióban, amelyben sikerült egy történelmi időre áttörni a világrendszer tőkés burkát.

Lenin marxizmusa lényegében involválta azt a felismerést, hogy a történelem alternatív jellegű folyamat. Ennek megfelelően a forradalmi politika művészete éppen az alternatívák közötti eligazodásban rejlik, ami a proletariátus nézőpontjából nem mindig jelenti a legforradalmibb választást, hanem a kiindulópont mindig csak a konkrét lehetséges. Lenin marxizmusában a lehetséges meghatározásának előfeltétele a politikai és osztályerőviszonyok történetileg konkrét elemzése, a proletariátus változó és konstans szövetségesi körének megválasztása.

Lenin szaktudományosan (történetileg-közgazdaságilag) alátámasztott elméleti és politikai tézise, miszerint a cári önkényuralom csak is forradalmi úton dönthető meg, azzal az eredeti felismeréssel párosult, hogy ebben a forradalomban nem játszhat „vezető szerepet" az orosz burzsoázia. (Plehanov tulajdonképpen már az első pillanattól kezdve averzióval volt Leninnek az orosz burzsoáziára vonatkozó értékelésével.) Lenin marxizmusában az orosz „nemzeti forradalom", a polgári forradalom a városi munkásság és a földnélküli parasztság közös tetteként értelmeződött, amit 1905 egyértelműen bebizonyított. Ebből természetszerűen fakadt a jól ismert tézis, hogy „a polgári forradalmat nem lehet »kínai fallal« elválasztani a proletárforradalomtól". E tézis a tőkés globalizálódás akkori csúcspontján, az I. világháború idején, amikor a felfegyverzett munkások és parasztok elégedetlenségi mozgalmai valamint a nemzetiségi mozgalmak megerősödtek, az újabb forradalom lehetőségét implikálta: a földet osztó és a háborúból kilépő munkás-katona- és parasztforradalom (amit Lenin röviden „proletárforradalomnak" nevezett, noha tudatában volt annak, hogy Oroszországban „tiszta" proletárforradalom nem lehetséges).

Ám Leninnek a Marxtól megörökölt „világforradalom"-koncepción az egyenlőtlen fejlődés törvényének („az imperializmus leggyengébb láncszeme") megfelelően szintén módosítania kellett: a világforradalom mint hosszabb történelmi folyamat Oroszországban is elkezdődhet („az orosz forradalom mint szikra"). Noha pontosan tudta, hogy ez „csak" történelmi lehetőség, ám azt is tudta, hogy a háborúnál rosszabb már nem jöhet (noha a kapitalista civilizáció nem járta a végét). Ezen „egyszerű" felismerések Lenin marxizmusa fontos politikai konklúzióinak bizonyultak, amelyekkel az európai munkásmozgalom olyan vezérei, mint Rosa Luxemburg vagy Karl Liebknecht szolidárisak voltak.

Az elemzésben az igazi probléma 1917-tel kezdődött. Mivel a történelem végső soron más útvonalon haladt, mint az addigi marxizmus, beleértve Lenint, feltételezte. Lenin elméletében a politikai forradalom a társadalmi forradalom részeként fogalmazódott meg, ami az egész forradalmi átalakulás egyetemességét és mélységét reflektálta, ám a történelem nem egyenes vonalú fejlődése súlyos ellentmondásokat szült. Vagyis az orosz forradalom az ismert világtörténeti korlátozottság alá került, aminek hatása alatt Lenin arra a következtetésre jutott, hogy a „félperifériás" orosz forradalom történelmi hivatása a szocializmus kulturális-civilizatórikus és gazdasági-pszichológiai előfeltételeinek helyi megteremtése addig, amíg az orosz történelmet a világfejlődés ki nem lódítja az „ezer éves" megrögzöttségek bilincseiből, s nem integrálódik az új európai szocialista civilizációba. Ezzel kapcsolatban számtalan megjegyzése, elemzése maradt fönn 1917 októbere után, beleértve utolsó írásait is. Ez a történelmi korlátozottság – egyébként nagyon is a történeti dialektikának megfelelően – csak torz és egyoldalú módon „engedte" a szocializmus felvetését. Az autentikus szocializmus, a közösségi társadalom megvalósítása helyett – az állami közösség bürokratikus szisztémája felé vezetett az út.

Lenin marxizmusában a forradalom problémája kezdettől összekapcsolódott az állam és a társadalom viszonyának kérdésével. Mint utaltunk rá, az „ellen-nyilvánosságról", az „ellen-hatalomról" (szociáldemokrata sajtó, vitaklubok, önképzőkörök, a proletárok pártja), a társadalmi önszerveződés hálózatáról kialakított koncepciója (szovjetek, szakszervezetek és más társadalmi érdekvédelmi struktúrák) hamar betemetődött az ő maga által is életre hívott rendszer hatalmi szükségletei, végső soron az egypártrendszer alá. Elvileg a forradalom az egész társadalom önszerveződésen alapuló rendszere előtt tisztítja meg az utat, hogy létrejöjjön az alulról felfelé felépülő önkormányzó szisztéma, amelyben a társadalomtól elkülönült bürokratikus intézményrendszer nem szilárdulhat meg.²² E történelmi feladat megvalósíthatósága feltételezte a nemzetközi forradalom támogatását.

A történelem amennyire igazolta Lenin marxizmusát az orosz forradalomra vonatkozóan, annyira nem igazolta a forradalom után fejlődésére vonatkozó elképzeléseit és reményeit. 1917 előtt a politikai koncepciójának egyik sarkalatos pontja volt a demokrácia kérdésköre, amely a forradalomhoz vezető úton az átmeneti szakaszokat reflektálta. Elméletében a polgári demokrácia, illetve demokrácia-felfogások kritikáját, amely a kapitalizmus-kritikájával összefüggésben mutatta meg a polgári rendszer elnyomó funkcióit, nem egyszerűen a demokrácia gazdasági és szociális dimenzióival támasztotta alá. Hanem új politikai-szervezeti követelményrendszert is felvázolt: a polgári demokrácia plebejus demokráciává, majd munkásdemokráciává („félállam") alakult át, amely az egész társadalmi-gazdasági rendszerváltozás hatalomszerkezeti átalakulását reflektálta.

A munkásdemokrácia (amely elvben és gyakorlatban diktatúra a régi rendszer védelmezőivel szemben, „proletárdiktatúra"!) nagyon hamar – a társadalmi felhajtóerők hiányában – „pártdiktatúrába" (Lenin) csapott át, amely Lenin marxizmusának fontos fogalmává vált. Erre a helyzetre Lenin a maga marxizmusában azt az elméletileg is körvonalazott választ hagyta örökül, hogy a szocializmus nemcsak hogy nem bevezethető, hanem számos átmenetre lesz szükség („átmenet az átmenetekben"). De a „pártdiktatúra" meghaladásának elméleti és politikai dimenziói elhomályosultak, majd elsüllyedtek a hatalom önfenntartás szükségletei szerint.

7. A szocialista perspektíva: a megoldatlan ellentmondás

Lenin marxizmusának – már csak a történelmi és a biológiai idő szorítása miatt is – gyakorlati értelemben csak nagyon korlátozott válaszra futotta a tekintetben, hogy a szovjethatalomnak saját társadalmi bázisával szemben is diktatúrát kellett alkalmaznia. Egyrészt a politikai elnyomást kompenzálni szándékozott azzal, hogy a „fennmaradt" és egyre erősödő állammal szemben meghirdette: „a munkásosztály védje meg magát a „saját államával" szemben" – no de ugyanennek az államnak a támogatásával? Vagyis a munkásság konfrontálódjon az állammal, ugyanakkor védje meg az államot a maga intézményeivel? Ennek az ellentmondásnak nem volt dialektikus megoldása. Másfelől megoldhatatlan ellentmondásnak bizonyult az is, hogy a pártot és az államot, amelyeknek nagysága egyenes arányban állt a szocializmus megvalósításához szükséges feltételek hiányával, felruházta a „gazdaságon kívüli kényszer" gyakorlásának lehetőségével. („A barbár viszonyokat Nagy Péter is barbár eszközökkel söpörte ki".) Lenin marxizmusában a társadalmi önvédelem korábbi elmélete és praxisa nem egyszerűen elhalványult, hanem azt később végleg elsöpörte a sztálini fordulat, ami az államszocializmus majdani bukásába²³ is nyilvánvalóan belejátszott.

A „zsákutcás" hadikommunizmus, azaz egy specifikus „államszocializmus" katonai kényszerintézkedéseinek dezideologizálódása, annak felismerése, hogy a társadalmi formaváltás csak részlegesen mehet végbe, Lenin marxizmusában teoretikusan is tudatosodott: a NEP körülményei között sem a közvetlen munkásdemokrácia, sem a társadalmi önkormányzásra épülő közösségi gazdálkodás nem emelkedhetnek uralkodó formává. Lenin marxizmusa formációelméleti értelemben az „átmeneten belüli átmenet" ezen fázisát a szovjet állam által ellenőrzött „államkapitalizmusként" azonosította.²⁴

Lenin alapvető felismerése a forradalom után szakaszában ("minthogy analfabéták vagyunk") éppen az volt, hogy Oroszországban egyszerre kell a nyugati technikai és kulturális civilizáció alapvető vívmányait elsajátítani és létrehozni egy vegyes gazdaságot, amelyben a különböző szektorok versenye zajlik, de a társadalmi-közösségi szektorokat a szovjet állam hivatott támogatni. A „modernizációnak" meg kell termékenyítenie az állami és társadalmi-közösségi szektorokat. Tehát Lenin marxizmusának a funkciója éppenséggel nem az volt, hogy eljátssza a liberalizmus XIX. századi nyugat-európai szerepét, hanem hogy kombinálja a különféle, egymással összefüggésbe hozható gazdasági szektorokat, kultúrákat stb. Láttuk, Lenin marxizmusában az objektív történelmi feltételek kibékíthetetlen ellentmondást hoztak létre a gyakorlati „hatalomfenntartó filozófia" és társadalmi-gazdasági (kommunizmus) elmélete között.

* * *

Tehát összefoglalóan szólva Lenin egész életműve azt tükrözi, hogy számára a marxizmus mint elmélet és világnézet és mint politikai praxis a kapitalizmus gyakorlati meghaladásáról szólt, nem valamiféle elvont, önmagáért való szaktudomány, netán „elvont filozofálás" az élet értelméről. A tudomány és a filozófia itt „csupán" e cél elérésének eszköze. Lenin marxizmusának kiindulópontja saját történelmi hátterének pontos feltérképezése volt, gondolkodásának és egész tevékenységének középpontjában az oroszországi és a nemzetközi proletárforradalom lehetőségének kifürkészése, e ennek részeként a lehetőség gyakorlati megvalósítása állt.

A forradalmi „választás" itt vizsgált konkrét történeti formája – a végcél, a társadalmi egyenlőség, azaz a társadalmi osztályok megszűntetésének és a szabadság megteremtésének nézőpontjából tekintve – a történelmi körülményeken megfeneklett, ugyanakkor a világ közösségi átalakításának módszertana túlélte a gyakorlati kísérlet bukását. Ez az az ellentmondás, amelyet a marxista hagyomány modern irányzatai nap mint nap megélnek, a következtetések levonása folyamatban van.

Jegyzetek

¹ Jelen tanulmány egy – néhány elemében az Eszmélet korábbi számaiban publikált – nagyobb kutatás főbb következtetéseinek összefoglalása. Ezért a szokásos lábjegyzetektől eltekintek, csupán néhány, a kifejtés szempontjából fontosabb munkát jelölök meg. Az írás összefoglaló műfaja címében is tükröződik, amennyiben nem öleli föl Lenin munkásságának teljességét sem terjedelmi, sem tartalmi vonatkozásban, főképpen társadalombölcseleti, társadalomelméleti munkásságára, „gondolkodásának összefüggésére" koncentrál.

² Eme intellektuális „destrukció" szellemi kísérlete R. Service monumentális, három kötetes műve volt, amelynek első – még a 80-as években íródott kötete – Lenin „nagyságának" tudatában készült, a másik két kötet a 90-es években Lenin gondolatainak, lényegében, „összefüggéstelenségéről" szól, amely „kimerül" a terror és diktatúra narratívájának apológiájában. (Lásd mindenekelőtt. Robert Service: Lenin: a Political life. Vol. III. Macmillan Press LTD, London, 1995.)

³ Lenin tevékenységének ezt a jelentőségét már Gramsci felfogta a maga teljességében. Vö.: A. Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Magvető, 1970. 93-94.

⁴ Lenin négy ilyen „összeomlásból" keresett kiutat: a tradicionális Oroszország összeomlása és az orosz kapitalizmus felemelkedése a századfordulón, az orosz-japán háború és az 1905-ös forradalom; az első világháború, majd az 1917 forradalmas esztendő, az önkényuralom összeomlása; végül a polgárháborús pusztulás.

⁵ E kérdésekre vonatkozóan igen termékeny, az új korszak nézőpontjából felvetett gondolatok, fejtegetések találhatók pl.: Savas Michael-Matsas (Lenin and the Path of Dialectic. in: S. Budgen, S. Kouvelakis és S. Zizek [szerk.] Lenin Reloaded Toward a Politics of Truth. London, Duke Univ. Press, 2007, 101-119.) és Stathis Kouvelakis (Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic. In: Uo.: 164-204.) tanulmányában.

⁶ Szabó András György Lenin marxizmusát, „a proletárforradalom világnézetét" már a 70-es években nem az államszocializmus legitimációs ideológiája felől közelítette meg, ami már akkor a hivatalos „aufklerista" értelmezésekkel szembeni erős polémia volt. (A proletárforradalom világnézete. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977.)

⁷ Lenin marxizmusát átvezetni a 21. századba a rendszerkritikai baloldalon nem személyes vállalkozás vagy kísérlet kérdése, nemzetközi jelenségről van szó, amelyet legutóbb igen találó címen „világszerte jól ismert teoretikusok" egy csoportja találó címen foglaltak össze.

⁸ Hazájában, noha megmaradt a „hivatalos" kommunista pártban és annak keretein kívül is a sztálini eredetű Lenin-kultusz számos, néhol vallásos tendenciájú komponense, ugyanakkor semmiféle komoly elméleti elemzés, módszeres feldolgozás nem készült ezen örökség történelmi jelentőségéről és aktualitásáról, bár szaktudományos téren született egy-két igen kiváló életrajz született, valamint fontos munkák keletkezetek Lenin emberi arculatának hiteles felvázolása céljából – szemben a tengernyi „ Lenin-faló" (copyright V. Loginov) irodalommal.

⁹ Ehhez a fejlődéshez Kautsky reformizmus előtti felfogásának elsajátításán keresztül jutott el. Főképpen az osztálytudat, az agrárkérdés, a nemzeti kérdés megközelítése terén (lásd. DAz út a hatalomhoz stb.), másfelől Marxhoz „visszatérve" fordult vele szembe az első világháború kitörésének periódusában.

¹⁰ A lenini hagyaték körüli viták történeti rekonstrukciójához lásd Krausz Tamás-Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas években. Gondolat, 1985. (különösen a IV. fejezet „A lenini hagyatékról", 101-129.)

¹¹ Lenin szovjet „russzifikálása", amely egy elvont univerzalizmusban öltött testet megerősítette a vele elvileg szembenálló „polgári" russzifikálás törekvését, amely Lenin marxizmusát „megfosztotta" minden egyetemességétől, elintézte mint valami „helyi jelenséget".

¹² A későbbi legitimációs célú „szisztematizálások" ezt a tényt mégsem ismerhették be, hiszen maga az államszocializmus tűnt az elméleti szocializmus inkarnálódásának, mely „eljárás" mögött például a hivatalos ideológiai legitimációnak az a „csalása" húzódott meg, hogy az állami tulajdont társadalmi tulajdonként tüntették föl. Noha marxista értelmiségi körökben, nem csak Nyugaton, hanem például Magyarországon is, főleg a 80-as évek közepétől már voltak ellenkező előjelű útkeresések. Példának okáért az Eszmélet folyóirat ilyen útkeresésből nőtt ki.

¹³ Krupszkaja tanúsága szerint  amikor Lenint – nem sokkal halála előtt – maga Trockij hasonlította Marxhoz, Lenin megtisztelve érezte magát, de túlzásnak tartotta, mivel – ezt Lenin igazán tudta – ő maga nem dolgozott ki sem önálló tudományos módszertant, sem a marxizmustól megkülönböztethető elméletet. A bürokratikus rendszerteremtés idegen volt Lenintől, amire olyan eredeti interpretátora is felfigyelt, mint A. Gramsci. Az olasz filozófus Buharin Lenin által is elutasított antidialektikus „rendszerteremtését" bírálva jegyezte meg a formális rendszeralkotással vitázva: „Általában azt hiszik, hogy a tudomány feltétlenül rendszert »jelent«, s ezért derűre-borúra rendszereket szerkesztenek, amelyek a rendszer szükséges belső koherenciája helyett csupán annak mechanikus külsőségeivel rendelkeznek." Gramsci i. m. 190.o.

¹⁴ Lukács György: A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása. In. üő: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető, 1971, 172-173.

¹⁵ Vö.: Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet Prolegomena. Budapest, Magvető Kiadó, 1976. 270.

¹⁶ Uo. (Kiemelés – K.T.)

¹⁷ Uo. Megjegyzendő, hogy Lukács némileg túloz; a „relatív értéktöbblet" uralkodóvá válása csak a centrum-országokban történt meg.

¹⁸ Ennek a „hiánynak" a későbbi időkre gyakorolt súlyos „végzetes következményeit" is pontosan regisztrálta Lukács: „Az ideológiai általánosság ugyanis azt a lehetőséget Sztálin és követői számára, hogy saját politikai ideológiájukat, amely minden – valamennyire is lényeges – kérdésben pontos ellentéte volt [a Leninének], úgy állítsák be, mint ennek egyenes folytatását. Az eredeti koncepció ezáltal egyfajta szocialista-bürokratikus módon manipulált »citoyenség« eszközévé vált, amelyben formálisan szocialista módon egyesítették, s éppen ezért a jelen gyakorlata szempontjából kompromittálták a polgári dualizmus – Marx által felfedezett és Lenin által konkretizált – leküzdésének módját." (A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet i. m. 271.) Más kérdés most az, hogy a „gazdasági alapok" Lukács által javasolt átalakítási kísérletét az államszocializmus vezetői nem vállalták magukra, aminek egyik oka a munkásmozgalom minden aktivitásának felszámolásában keresendő.

¹⁹ Lenin általában negligálta a maga korabeli polgári szociológia és filozófia módszeres tanulmányozását, mert azokat a fennálló rend puszta apológiájaként fogta föl, csak annyiban tért ki rájuk, mint ellenfelekre, amennyiben azok behatoltak a szociáldemokrata gondolkodás és politika közegébe. Annál inkább elmélyült a marxizmuson és a szociáldemokrácián belüli irányzatok vizsgálatába (Plehanov, Bernstein, Kautsky, Hilferding). Ezt a korlátozottságát történeti szaktudományos vizsgálódásai során feladta, a polgári tudománytól sokat tanult és átvett, ahogyan ő nevezte annak „haladó korszakából", amely az első világháborúval véget ért, s a rendszer átlépett a destruktív, felbomló, „rothadó" szakaszába.

²⁰ Vö.: Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág, 2004. 37. Igaza van a szerzőnek, hogy az egyenlőtlen fejlődés valós és rendkívül jelentős problémáját nem szabad túláltalánosítani, és zárójelbe tenni az egyenlő fejlődés kérdését. Ebben az értelemben Lenin és az egész keletkező kommunista mozgalom marxizmusa végső soron benne ragadt a viszonylagos elmaradottság történelmi talajában.

²¹ E „felfedezés" egyik régi képviselőjének legújabb összefoglalása: Kevin B. Anderson: The Rediscovery and Persistence of the Dialectic in Philosophy and in World Politics. In: Lenin Reloaded. i. m. 120-147. A „felfedezés" koncepciója először talán Henry Lefebre „La Pensée de Lenine" című 1957-es tanulmányában jelent meg (lásd uo. 138.). De hát a dialektika jelentőségét Lenin ouvre-jében bizonyos értelemben már a bolsevikok vitatták Lenin halálát követően. Hogy 1914-ben Lenin Hegel-olvasata „episztemológiai" vagy elméleti-politikai töréspontot rejt magában – noha ellentétes értelmezésben – olyan neves szerzőknél bukkant föl (talán nem véletlenül a 60-as évek végén) mint Roger Garaudy (Lenin. Párizs, PUF, 1968.), és L. Coletti (Il marxismo e Hegel. Editori Laterza, 1968.) Lásd még e korszakból: Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975., (Édition du Seuil, 1973). A 80-as-90-es években az említett Kevin Anderson (Lenin, Hegel and Western Marxism: A Critical Studies. Urbana, Illionis, Univ. Of Illionis Press) mellett Neil Harding munkásságára hívnám fel a figyelmet (Leninism. Durham, North Carolina, Duke University Press, 1996.) Érdekes vita zajlott Anderson – még Raya Dunaievskaya kezdeményezését folytató – „hegelianizáló" könyvéről a 90-es évek közepén. Nem lennénk igazságosak, ha nem jegyeznénk meg, hogy Magyarországon már a 70-es években e témakörhöz adalékokkal szolgált Hermann István és Szabó András György munkássága. Wirth Ádám egész könyvecskét írt „Lenin, a filozófusról", igaz, a régi „szaktárgyi" szemléletben. (Lenin a filozófus. Budapest, kossuth, 1971)

²² Mint közismert, az Állam és forradalomban áll előttünk ez a koncepció. Elméleti alapvetésében Marxnak már csaknem elfeledett nézeteit mozgósította: a szocializmus – mint egy hosszabb történelmi folyamat eredménye jelent meg, mint a kommunizmus első szakasza, amely a jövő lehetséges egyetemes fejleményeként szerepelt, mint, „a társult termelők közössége", a civilizált emberiség egyetemes szabadsága.

²³ A „bukás" fogalma, természetesen, egy meghatározott történelmi forma bukása.

²⁴ Az államszocializmus „nem tervezett" fejleményeinek „megideologizálása" Lenin marxizmusából teljesen hiányzik, mely „hiány" egyik elméleti forrása volt annak, hogy Trockij és később mások is (egészen J-P. Sartre-ig) oly vehemensen vitatták „a szocializmus egy országban" sztálini tézisének (1924. december) elméleti koherenciáját és értelmét.