A szerző az 56-os munkástanácsok történelmi tapasztalatait foglalja össze és értelmezi. Rámutat arra, hogy a munkástanácsok történetének elhallgatása és meghamisítása napjainkban azzal a történelmi ténnyel áll összefüggésben, hogy a munkástanácsok az üzemekben és gyárakban az állami tulajdon társadalmasítását tűzték napirendre, elutasítva a kapitalizmus restaurációját, a tőkés magántulajdon visszaállításának kísérleteit.

1. Előzmények¹

A munkásosztály magyarországi története nélkül nem érthető meg az 56-os munkástanácsok története sem. A magyarországi munkásság szellemi-politikai és szociális-kulturális arculatát sokszínű, bonyolult történelmi folyamatok formálták a két világháború között. A magyar munkásság 1918-1919-es forradalmi, munkástanácsos hagyományát az ellenforradalmi Horthy-rendszer szétzúzta és kriminalizálta, a kommunista pártot törvényen kívül helyezte, a közösségi tulajdont, amely Marxtól, Lenintől Kunfi Zsigmondig, Justusig és Lukácsig a szocializmus lényegeként definiálódott, a magántulajdon szentsége nevében bűnös dolognak tekintette. A keresztény-nacionalista hivatalos ideológia a magyarság alapproblémájaként – az uralkodó osztályok politikájából következő – "trianoni országvesztést" revideáló törekvéseket állította a nemzeti politika és emlékezet középpontjába. Ez lett később a második világháború idején a náci Németországgal kötött szövetség alapja. A korábbi, jelentős mértékben soknemzetiségű magyar ipari szakmunkásság, amely a mintegy százezres szervezett munkásság gerincét alkotta, az évtizedes nacionalista agymosás ellenére kitartott a szociáldemokrácia mögött a legnehezebb időkben is. Ugyanakkor főként a kisipari munkásság perifériáján, a munka nélküli munkástömegek között a harmincas évek végére – a náci előretörés hatására is – elsősorban Budapest peremkerületeiben a rendszer szélsőjobboldali-nyilas szerveződései, rasszista-antiszemita ideológiai szervezetei is gyökeret vertek.

A háború végén a szociáldemokrata és a kommunista párt háborúellenes erőfeszítései a munkásság szélesebb köreinek szimpátiájával találkozott. S noha Magyarországon nem került sor általános antifasiszta népfelkelésre a nácik és kiszolgálóik ellen, a marxista, szocialista eszmék 1945-re a munkásság politikailag érdeklődő, igaz viszonylag vékony rétegének tudatában megfogantak. Azt, hogy a társadalom mélyén ott voltak a megújulás erői, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy spontán módon létrejöttek a nemzeti bizottságok és más önigazgatói, népi szervezetek. A felszabadító szovjet csapatok a náci hadigépezet szétzúzásával és a holokausztot is "menedzselő" nyilas és más szélsőjobboldali erők kiűzésével hátteret biztosítottak a magyar baloldal és a kis létszámú antifasiszta polgári erők számára a defasizálás végigviteléhez. Ám eközben a szovjetek támogatását élvező kommunista párt a "defasizálás" során maga játszott a nacionalizmus és a tekintélyuralom húrjain. Ugyanakkor a kommunista párt a mindennapi politikában a nemzeti hagyományokat és feltételeket, a magyar munkásság korábbi hagyományait gyakran figyelmen kívül hagyva egyre inkább a szovjet fejlődés mechanikus másolását hajtotta végre. Az 1947. nyári hidegháborús fordulat végérvényesen erre a kényszerpályára sodorta a kommunista párt (MKP, majd Magyar Dolgozók Pártja) vezetőit. Az erőltetett iparosítás lényegében egy új nagyipari proletariátus kialakulását involválta, amelynek az új rendszer legitimációs ideológiája szerint "a szocializmus vezető osztálya", az "új uralkodó osztály" szerepét kellett volna betöltenie. A "munkásosztály államában" azonban az erőltetett fejlesztés árát minden szempontból főleg ezzel az "uralkodó osztállyal" kívánták megfizettetni – annak minden ismert következményével. Az 1953 utáni felemás "desztalinizálás" a harag és a felháborodás erőit is felszabadította, s a személyi diktatúrával szembeni lázadó szellem 1956-ban kitört a palackból.

 

2. A munkástanácsok társadalmi természete

 

1905 és 1917 oroszországi munkástanácsai, valamint 1918-19 magyar munkástanácsai is keletkezésükben két, egymástól elválaszthatatlan momentummal kapcsolódtak össze: az általános politikai válsággal és az abból való kiút keresésével. Tevékenységük középpontjában a régi politikai szisztéma lerombolása állt az általános sztrájk szervezésével és a termelés új alapokon történő újraindításával-átszervezésével. Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenysége is döntően a termelési folyamat átszervezésével, a termelés, a gyárak munkásellenőrzésével kapcsolódott össze, miközben a munkásközösségiség tradicionális szellemisége hatotta át, és a forradalmi anarchizmus bizonyos jegyeit is felmutatta. Ám amíg a szovjet és a magyar tanácsköztársaság munkástanácsai a régi kapitalista rendszer ellen lázadtak fel, az 56-os magyar munkástanácsok egyfelől az államszocializmus "társadalmasításának" törekvéséből, másfelől a kapitalista restauráció megakadályozásából indultak ki. A magyar munkástanácsok nem egyszerűen a politikai zsarnokság által okozott súlyos gazdasági-életszínvonalbeli sanyargatás és a politikai elnyomás sérelmei miatt születtek meg, hanem amiatt is, hogy a pártelit egymással harcoló csoportosulásai még a "lengyel minta" szerint sem tudták a politikai válságot megoldani, vagyis a párt vezérkara egymással harcoló frakciókra esett szét.

A munkástanácsok Magyarországon is spontánul jöttek létre. A magyar munkástanácsokra, mint ismert, a legközvetlenebbül a munkástanácsok jugoszláviai fejlődése hatott, hiszen akkoriban nem volt más élő tapasztalat, és ezekre a tapasztalatokra hivatkozni is lehetett. A szocializmus "humanizálásában" gondolkodó "reformkommunisták" szemében ezek a munkástanácsok jelentették a reménysugarat, amely az államszocializmus bürokratikus erődrendszerén belül a szocialista munkás-önigazgatás törekvéseinek fennmaradását jelezte. A magyar munkástanácsok rövid története (1956. október – 1957. január) is bizonyítja, hogy a munkásság egy részének tudatában a szocializmus a maga önigazgatói alakjában gyökeret vert.² A jugoszláv fejlődéshez azonban hozzájárult, hogy gyakorlatilag a szovjetek nélkül szabadították fel saját országukat. A jugoszláviai fejlődéssel ellentétben a magyarok, úgymond, készen kapták a szocialista fejlődés lehetőségét, és annak a nemzeti feltételekben nem gyökerező sztálinista-államszocialista formáját "örökölték meg". Mindennek ellenére az 1956-os felkelés során színre lépő, a magántulajdon és a régi rendszer visszaállításában érdekelt horthysta restaurációs erők, amelyek Mindszenty bíboros zászlaja alatt gyülekeztek, nem merték nyíltan és világosan megfogalmazni antiszocialista céljaikat, és a vegyes gazdaság homályos ígéreteivel léptek föl.

Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenységéről dokumentumok tömege³ tanúskodik; mindenekelőtt arról a törekvésről, hogy alulról felfelé szerveződve, centralizálódva az állami és termelési bürokráciát közvetlenül munkásellenőrzés alá vegyék. Másképpen fogalmazva, az államszocializmus társadalmasítását tűzték napirendre. A Munkástanácsok Parlamentje, amely spontán szükségtől hajtva ült össze 24 nagyüzemi és 5 megye parasztszövetsége, illetve néhány értelmiségi munkástanács részvételével október 31-én, az alábbi klasszikus, mindennél többet mondó dokumentumot hagyta jóvá a munkástanácsok jogainak és működésének alapelveiről:

1. "Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.
2. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács.
3. A munkástanács saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.
4. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat.
5. Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel.
6. A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat:
   A) Jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét.
   B) Dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról.
   C) Az összes külföldi szállítási szerződés megkötéséről.
   D) Valamennyi hitelügylet lebonyolításáról.
7. Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszüntetéséről ugyancsak a munkástanács dönt.
8. Jóváhagyja a mérlegeket, és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség hovafordításáról.
9. Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését." ⁴

Kezdetben a munkástanácsok az általános politikai követeléseken túl (szovjet csapatok kivonása, nemzeti függetlenség, demokratikus parlamenti választások) csak helyi jellegű politikai tevékenységet folytattak, ami csak akkor bővült ki, amikor november 4-én megkezdődött a szovjet csapatok bevonulása, és egy ismételten válságos helyzet körvonalazódott. Ekkor megerősödött az a vonulat, amely az ország perspektíváját illetően a munkás-önigazgatás és a többpártrendszeres demokrácia egyesítése irányában tájékozódott, amelyben a szocializmus alapjait alkotmányos garanciák védték volna a kapitalista restaurációval szemben. A Nagy Imre-kormány államminisztere, a neves magyar értelmiségi jogász, Bibó István külön tervezetben fogalmazta meg november 6-án e lehetőséget, amelyet a november 14-én létrejövő Nagybudapesti Munkástanács is magáévá tett. Eszerint a szovjet csapatok kivonása után "Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti […] az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal; […] a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását; […] a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát; […] az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal […]". Mindezt egy alkotmányozó gyűlés hagyhatta volna jóvá, amelyben a munkástanácsok játszhatták volna a meghatározó szerepet.⁵ A szovjetek közvetlen támogatásával megformálódott Kádár-kormányt támogató szakszervezetek is ilyen értelemben adtak javaslatot a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, amennyiben kétkamarás parlament létrehozását irányoztak elő: "Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne […] a lakóterületi elv szerint titkosan választott Képviselők Házára […] és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan küldöttekből álló Termelők Tanácsára" lenne szükség. Ez utóbbi alapfeladatát a dokumentum "a termelés és az elosztás irányításában" határozta meg. "Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit […] Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kellene biztosítani számára […] a Képviselők Háza felé."⁶

Nem véletlen, hogy Kádár november 4-e után is még hetekig tárgyalt, és nemcsak taktikai okokból,⁷ a munkástanácsok képviselőivel, amire felhatalmazása volt Moszkvától.⁸ E szempontból igen tanulságos az ország legnagyobb üzemének (1956 októberében a Csepel Vas- és Fémművekben 30 500-an dolgoztak 18 gyáregységben) munkástanácsa és a Kádár-kormány közötti tárgyalások menete. A Csepel Vas- és Fémművek (amely a helyi gyári munkástanácsok egész hálózatából épült föl, összesen kb. 700 társadalmi munkában dolgozó taggal) munkástanácsai leszögezték ugyan, hogy a Kádár-kormányt nem ismerik el, s Nagy Imrét várják vissza a miniszterelnöki posztra, tárgyalási alapként ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormány újságban, rádióban jelezze: munkájában támaszkodni kíván a munkástanácsokra, ezenkívül adjon rendelkezési jogot. "Ez papíron meg is történt az 1956. november 14-én a Népszabadságban megjelent rendeletben, amelyben a munkástanácsoknak a következőket biztosították: a munkásönkormányzat kiterjesztése az üzemi élet minden területére, határozathozatali jog, bérrendszer kialakítása az üzemben, az üzem tiszta jövedelmének egy részét a munkástanács osztja fel a dolgozók között. A gyár összes dolgozójának részvételével három héten belül válasszák meg a végleges munkástanácsokat, a munkástanácsok választásával és működésével kapcsolatos végleges és részletes útmutatót a szakszervezet fogja kidolgozni."⁹

 

3. A bukás

 

A következő egy hónap eldöntötte a munkástanácsok sorsát, amely – mint a csepeliek egyik képviselője fogalmazta – "a kettős hatalom" feltételei között tevékenykedett. Ám ez az állapot nem maradhatott fenn. November 22-én az Elnöki Tanács rendelete a munkástanácsokról viszonylag széles jogkört biztosított e szerveknek a központi-állami tervezés és a helyi tervek egyeztetésében, a termelésben és a helyi gazdasági folyamatok irányításában – a gazdaságosság meghatározásától egészen a bérkifizetésekig, az üzem szervezeti felépítésének meghatározásáig, a nyereség elosztásától az igazgatók kinevezésének lényegében vétójáig. Az a kérdés merült föl: "Mi módon lehet az állami iparirányítás rendjét hozzáigazítani a vállalati önkormányzat rendjéhez? Maguk a forrongásban lévő minisztériumi apparátusok mindenképpen hajlanak rá, hogy ezt a problémát teszik meg az egész reform archimédeszi pontjává. Így a kormányt a saját apparátusaival folytatott párbeszéd is a munkástanácsok komolyan vétele, az egyezkedés felé tereli."¹⁰ A dokumentumok tükrében olyan felfogás rajzolódik ki, amely különböző gazdálkodási szektorok, az állami, az önigazgatói és a korlátozott magánszektor egymás mellett élésével, egyfajta vegyes gazdasággal számolt.

Ám a gyakorlati alapkérdések a politikai harc síkján dőltek el. Sem a Központi Nagybudapesti Munkástanács, sem a munkástanácsok általában nem fogadták el a hatalom tulajdonképpen kompromisszumos törekvését, amely tisztán termelési szervezetként fogta föl a munkás-önigazgatás szerveit. Kádár János a munkástanácsokról úgy nyilatkozott, hogy nekik kell a gyárat irányítaniuk, de politikával ne foglalkozzanak, mert az nem az ő dolguk.¹¹ A kádári hatalmi koncentráció egyre inkább szükségtelenné tette a minisztérium, illetve az annak érdekeit is képviselő igazgatóság közé helyezett munkástanácsokat.

A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkokkal is alátámasztotta hatalmi igényeit, melyek a Kádár-kormánynak (és persze a mögöttük álló szovjeteknek) már nem voltak elfogadhatók. Az üzemekben a helyi munkástanácsok hatalmi alternatívájává egyre nyilvánvalóbban az újjászervezett párt, az MSZMP vált.¹² Maguk a munkástanácsok is így tekintettek magukra és az MSZMP-re.¹³ A kiélezett hatalmi és fegyveres harcok menetében az új hatalmi rendszer és a szocializmus "többpártrendszeres" menedzselése végül lekerült a napirendről – noha a munkástanácsok nem csak a kormány felé, hanem a tőkés restaurációs erők felé is létezésük utolsó napjaiig hangsúlyozták: "a gyár, a föld a népé, azt senkinek vissza nem adjuk". Az államszocializmus visszaállítása és egy "második Jugoszlávia" létezésének szovjet megakadályozása erősebb érdeknek bizonyult a szocializmus új formái kipróbálásának spontán törekvésénél. A politikai harcok logikája elvezetett az egypártrendszer visszaállításához, amelyben a magyar munkástanácsoknak még az a korlátozott szerep sem jutott, mint a jugoszláv szisztémában, ahol is a bürokrácia és a tőke szorításában e szervek még hosszú évekig fennmaradtak. Alig harminc évvel később, 1990-ben a munkástanácsok hasonló sorsra jutottak a polgári parlamentarizmus, a többpártrendszer feltételei között is.¹⁴

A magyar tapasztalat tehát azt bizonyította, hogy a munkástanácsok képesek voltak a termelés irányítására, képesek voltak az önigazgatás szocialista-közösségi rendjének átgondolására és bevezetésének megkezdésére, ám a helyi kísérlet a konkrét politikai feltételrendszerben nem bizonyult hosszabb ideig fenntarthatónak. Ismételjük, nem tolerálta a társadalmi ellenhatalmat sem az egypártrendszer, sem a harminc évvel később visszaállított többpártrendszer. Úgy tűnik, az önigazgatás mint alternatív társadalmi rendszer sikeres és tartós megvalósítása mind gazdasági, mind politikai okok miatt csak nemzetközi összefogás eredménye lehet.

E hagyomány újragondolásáról, az önigazgatás gazdasági és elméleti lehetőségeiről az események ötvenedik évfordulóját ünneplő hatalmi csoportosulások hallgatnak, meghamisítva így az 56-os felkelés történetének valóban szocialista aspektusát.

 

Jegyzetek

 

1 A témakör irodalmához lásd Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma 1917-1921. Budapest, Gondolat, 1989; Sipos Péter: Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Budapest, Gondolat, 1988; uő: A munkásarisztokrácia sanyargatása. História, 2006. 4. sz. 20-22.; Kende János: Forradalomról forradalomra. Az 1918-1919-es forradalmak Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979; Mark Pittaway: A "munkásállam". Kézirat.

2 Tulajdonképpen mindezt maga Kádár János is elismerte november 1-jén az SZKP Elnökségének ülésén is, amikor a felkelést éppen a munkásság jelentős tömegeinek támogatása miatt ismételten "nemzeti demokratikus forradalomnak" nevezte, jelezve egyúttal az ellenforradalmi veszély meglétét mind a Rákosi-Gerő-klikk, mind a horthysta restaurációs erők részéről. Vö. Prezidium CK KPSZSZ 1954-1964. I. köt. Csernovie zapiszi zaszedanyii. Sztyenogrammi. Főszerk. A.A. Furszenko. Moszkva, ROSZSZPEN, 2003. 196.

3 A fontosabb irodalomból: Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. S. a. rend. Kemény István és Bill Lomax. Párizs, 1986 /Magyar Füzetek/; Bill Lomax: Magyarország 1956. Budapest, Aura, 1989; Tóth Eszter Zsófia: A Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak története és a munkástanács emlékezete. Kézirat, 2006; Feitl István: Parlamentarizmus és önigazgatás az 1956-os forradalomban. Múltunk, 2005. 2. sz. 231-243.; uő: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban. Eszmélet, 2. sz. (1989) 42-52.; Molnár János: A Nagybudapesti Központi Munkástanács. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969; A forradalom előzményei, alakulása és utóélete. Tanulmányok és kronológia. Párizs – New Jersey, 1987; Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Budapest, Korona Kiadó, 2002.

4 Magyar munkástanácsok 1956-ban, i. m. 42-43.

5 Uo. 132.

6 Lásd Eszmélet, 2. sz. (1989) 48-49.

7 Számos dokumentum maradt fenn 1956 decemberéből, amely azt tükrözi, hogy az államhatalom igyekezett beépíteni a megreformált irányítási rendszerbe a munkástanácsokat, elég széles termelői funkciókkal, ami egyfajta korporativista fejlődési irányba való elmozdulást jelentett volna. Vö. pl. Magyar munkástanácsok, i. m. 139-150. (A kohó- és gépipari minisztérium tervezete, 1956. dec. 13.); 150-157. (A vegyipari minisztérium tervezete. 1956. nov. 21.)

8 Vö. Feitl: i. m. 241. A csepeli munkástanács november 30-i ülésen még részt vett egy szovjet parancsnok, ami ellen rögtön felszólalt ugyan a Kerékpárgyári Munkástanács jelen levő képviselője, mégis jelzi, hogy még ekkor sem mondták ki a végső szót a munkástanácsokról. "A felszólalás persze nem hozott változást, a parancsnok maradt, mint »a munkástanács modell gyakorlati megvalósítása iránt érdeklődő«." Vö. Tóth: i. m.

9 Tóth: i. m.

10 Kis János: Az 1956-57-es restauráció – 30 év távlatából. In: A forradalom előzményei… i. m. 133.

11 Uo. A csepeli és más munkástanácsok képviselői 1956. december 27-én tárgyaltak utoljára Kádárral és az MSZMP vezetőivel. A küldöttség kérdésére válaszolva mondta Kádár János az ominózus szavakat.

12 Molnár: i. m. 90-91.

13 Uo.; Tóth: i. m.; Ripp: i. m. 234. December 9-én a kormány törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat, majd egyre több helyütt letartóztatták a munkástanácsi vezetőket. December 11-én Rácz Sándort, a KMT vezetőjét is letartóztatták; a sztrájkokra és tüntetésekre a kormány a terror eszközeinek kiszélesítésével válaszolt.

14 A 89-es alkotmánymódosítás egy történelmi pillanatra helyt adott az önigazgatói kísérleteknek, ám az első "demokratikus" parlament 1990-ben alkotmánymódosítást hajtott végre, törölve a 12/2. §-t, amely rögzítette a kollektív dolgozói tulajdon fogalmát.

Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2)

Az utóbbi egynéhány évben a nemzetközi tudóstársadalom megújult figyelemmel kíséri egy félreértett szerző: Karl Marx munkásságát. Bár gondolatrendszere kétségkívül régimódi, ám tagadhatatlan, hogy tudományos eredményei nélkülözhetetlenek jelenünk megértéséhez. Ráadásul elmondhatjuk, hogy végre visszakerült a tudomány szabad területére. Műveiről lehullott az instrumentum regni gyűlöletes szerepe, az a funkció, ahogyan a múltban gyakorlati eszközként szolgált, s ez tette lehetővé, hogy mára újra az érdeklődés középpontjába került. Ennek a figyelemnek kétségtelen jele egyrészt a Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2) útjára indítása, amely a szocialista országok összeomlását követő hosszabb publikációs szünet után 1998-ban kezdődött újra. A figyelem jele továbbá Marx írásai kiadásának újraszervezése, valamint a MEGA2 kiadói főhadiszállásának a Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften kereteiben való további működtetése. A 114 kötetesre tervezett kiadás jelenleg a 15. darabjánál tart. Ez a MEGA kiadásának újraindítása óta a 10. publikált kötet, mert nem sorrendben haladnak. Minden egyes kötet két részből áll: az eredeti szövegtestből és a kritikai apparátusból.

Az új történelmi-kritikai kiadással kapcsolatos legfrissebb filológiai kutatások Marx műveinek egy eddig kevéssé ismert sajátosságára: befejezetlenségükre derítettek fényt. Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyi nyomatásban napvilágot látott. Ez igaz A tőke esetében is, melynek teljes kiadása, beleértve az 1857-től elkezdett előkészületi munkálatokat, majd csak a 2007-ben megjelenő MEGA második részében nyeri el teljes alakját.

Marx halála után Engels látott hozzá elsőként e bonyolult és nehéz vállalkozáshoz, barátja töredékes hagyatékának kiadásához (bonyolulttá és nehézzé az tette a munkát, hogy az anyag szét volt szórva; Marx írásainak furcsa-különc a nyelvezete; kézírása majdnem olvashatatlan). E számtalan nehézség és buktató különösen A tőke harmadik kötete esetében érzékelhető (MEGA, II/15. Karl Marx: Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie. Dritter Band. Hamburg, 1894, Akademie Verlag, Berlin 2004), melyet Marx nem tudott még nagyjából sem rendszeres formába önteni (ez volt az egyetlen ilyen könyve). Engels energiáját 1885-1894 között az intenzív kiadási tevékenység kötötte le, s ennek eredménye, hogy az eredetileg erősen fésületlen, főképp "in statu nascendi lejegyzett gondolatokból" és előtanulmányokat rögzítő megjegyzésekből álló szöveg rendszeres gazdaságelméletet megfogalmazó, organikus szöveggé alakult. Cseppet sem meglepő, hogy ez az eljárás számtalan értelmezési hibát eredményezett. Ebből a szempontból nagy jelentősége van a megelőző kötetnek (MEGA, II/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Manuskripte and redaktionelle Texte zum dritten Buch des "Kapitals", 1871 bis 1895. Akademie Verlag, Berlin, 2003). Ez a kötet tartalmazza Marx utolsó, 1871-1882 közötti időszakából származó hat kéziratát, melyeket A tőke harmadik kötetéhez készített. E kéziratok közül a legfontosabb az 1875-ös, terjedelmes Mehrwertrade und Profitrate mathematisch behandelt, valamint azok a szövegek, melyeket Engels kiadói minőségében Marx kézirataihoz hozzáfűzött. Ezek a kéziratok egyértelmű pontossággal mutatják be azt a folyamatot, amelynek során elnyerték publikált formájukat, és mivel élesen rávilágítanak a szövegen végrehajtott számtalan beavatkozásra – melyek jóval nagyobb számban fordulnak elő, mint azt mostanáig feltételeztük -, lehetővé válik, hogy megértsük Engels kiadói szerepének erős és gyenge pontjait. E mű értékének további megerősítéseként érdemes kiemelni, hogy a könyvben szereplő 51 szövegből 45 itt jelenik meg először nyomtatásban.

A MEGA filológiai vizsgálata jelentős eredményekkel járt az első szekció kötetei esetében is, melyek Marx és Engels írásait, cikkeit és vázlatait tartalmazzák. Nemrégiben két kötet látott napvilágot. Az első (MEGA, I/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Januar bis Dezember 1855. Akademie Verlag, Berlin, 2001) kétszáz cikket és vázlatot tartalmaz, melyeket a két szerző 1855-ben írt a New-York Tribune és a breslaui Neue Oder-Zeitung részére. Különféle kiegészítő kutatások tették lehetővé további 21 cikknek a kötetbe való beemelését (melyeket korábban nem soroltak e két szerző művei közé, mivel a jelentős amerikai napilapban név nélkül láttak napvilágot), így ezek is bekerültek Marx és Engels leghíresebb, az európai diplomáciáról és politikáról, a nemzetközi gazdasági válságról és a krími háborúról szóló cikkei közé. Ezzel szemben a második kötet (MEGA, I/31. Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Oktober 1886 bis Februar 1891. Akademie Verlag, Berlin, 2002) Engels kései írásaiból közöl néhányat. A kötetben jegyzetek és tervezetek szerepelnek, többek között a Rolle der Gewalt in der Geschichte kézirata (a kéziratot először publikáló Bernstein kommentárjai nélkül), a munkásmozgalmi szervezeteknek írott beszédek, illetve a korábban már megjelent írások és cikkek új kiadásaihoz írt számtalan előszó. Ez utóbbiak között különös érdeklődésre tarthat számot a "Die auswärtige Politik des russischen Zarentums", az orosz külpolitika két évszázados történetének a Die Neue Zeitben napvilágot látott elemzése, melyet 1934-ben Sztálin betiltott, valamint a "Juristen-Sozialismus", melyet Engels Kautskyval közösen írt, s most különíthetők el végre világosan, hogy mely részleteket is írta Kautsky.

Érdekes új fejlemények bontakoznak ki az új történeti-kritikai kiadás harmadik szekciójában is, mely a levelezést tartalmazza. A nemrég publikált kötet (MEGA, III/13. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Oktober 1864 bis Dezember 1865. Akademie Verlag, Berlin, 2002) középpontjában Marxnak az 1864. szeptember 28-án Londonban létrehozott Nemzetközi Munkásszövetségben végzett politikai tevékenysége áll. A levelek bemutatják Marx tevékenységét a Munkásszövetség működéséneknek első évében, azt a folyamatot, melynek eredményeként Marx egyre fontosabb szerepet töltött be, és egyben bizonyítják, hogy közéleti elkötelezettségét – 16 év után újra visszatért a frontvonalba – mindenképp megkísérelte összeegyeztetni tudományos munkásságával. A tárgyalt kérdések között ott van a szakszervezetek szerepének elemzése, melynek fontosságát Marx azzal is hangsúlyozta, hogy azonnal szembehelyezkedett Lassalle azon javaslatával, hogy a porosz állam által finanszírozott szövetkezeteket kellene felállítani: "a munkásosztály vagy forradalmi, vagy nincs is", mondta Marx. A kérdések között szerepel továbbá az owenista Westonnal folytatott vitája, melynek eredményeképp született meg előadássorozata, s ennek darabjait halála után, 1898-ban akarták megjelentetni Érték, ár és profit címmel; továbbá az egyesült államokbeli polgárháborúval kapcsolatos meglátásai, valamint Engels könyvecskéje, A porosz katonai kérdés és a Német Munkáspárt. A levelezés másik, nemrég megjelent kötetének (MEGA, III/9. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Januar 1858 bis August 1859. Akademie Verlag, Berlin, 2003) alaphangját az 1857-es gazdasági válság adja meg. E válság lobbantotta fel Marx reményét, hogy az 1848-as vereséget követő holtpontról végre kimozdulhat a forradalmi mozgalom ("a válság úgy ás magának utat, mint a jó öreg vakondok"). Ebbéli reménye felélesztette Marx intellektuális termékenységét, és arra sarkallta, hogy még "az özönvíz bekövetkezése előtt" vázolja fel gazdaságelméletének körvonalait; a vágyott és remélt vízözön azonban ugyancsak elmaradt. Szintén ebben a korszakban születtek meg a Grundrisséhez írott utolsó jegyzetfüzetek – a szerző koncepciójának fejlődését e kitüntetett támpontról nagyszerűen megfigyelhetjük. Marx ekkoriban arra az elhatározásra jutott, hogy munkáját folytatásokban jelenteti meg. Ezek első része – A politikai gazdaságtan bírálatához címmel – 1859 júniusában jelent meg. Ami Marx személyes helyzetét illeti, ezt a korszakot "az elüszkösödött nyomor" jellemzi: "Nem hiszem, hogy valaha is írt olyasvalaki »a pénzről«, aki ennyire híján volt vizsgálati tárgyának." Azt látjuk, hogy Marx – ingatag helyzete ellenére – kétségbeesetten harcol, hogy "gazdaságtanát" befejezze: "Tűzön-vízen át ki kell tartanom tárgyam vizsgálata mellett, s nem szabad hagynom, hogy a burzsoá társadalom pénzcsináló géppé fokozzon le." Bár mindent megtett annak érdekében, hogy a soron következő folytatást megírja, ám azt soha nem tudta befejezni, és A tőke első könyve csak 1867-ben látott napvilágot. Bámulatos tervének további részeiből, noha sok elemében rendszerezett formájúak, csak egyes fejezetek valósultak meg, viszont megszámlálhatatlanul sok félbemaradt kézirat, odavetett vázlat és befejezetlen tervezet halmaza maradt ránk.

A befejezetlenség, Marx egész irodalmi munkásságának hűséges társa és elmaradhatatlan átka, természetesen már korai munkáiban is felfedezhető. A Marx-Engels-Jahrbuch új sorozatának első száma (Karl Marx – Friedrich Engels – Joseph Wydemeyer: Die deutsche Ideologie. Akademie Verlag, Berlin, 2004), melyet teljes egészében A német ideológiának szenteltek, kétségbevonhatatlanul bizonyítja ezt. Ez a mű, mely előrevetíti a MEGA2 I/5. kötetének megjelenését, ami 2008-ban várható, s amelynek kézirata tartalmazza a joggal Moses Hessnek tulajdonítható részeket, a régebbi kiadványoktól eltérően abban a formában közli majd Marx és Engels szövegeit, ahogyan azokat szerzőik hátrahagyták, azaz nem tesz kísérletet a szövegek rekonstrukciójára. Az évkönyvben megjelent részek megegyeznek a "Feuerbach" és "Szent Bruno" című I. és II. fejezetekkel. Az a hét kézirat, mely túlélte "az egerek rágcsálásának kritikáját", önálló szövegekként, időrendi sorrendbe állítva kerülnek egy csoportba. A szöveg egyenetlen színvonala világosan kiolvasható ebből a kiadásból. Különösen igaz ez a Feuerbachról szóló fejezetre, mely távolról sem kész. Mégis, egészében véve ez a kötet jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy megbízható alapokkal rendelkezzünk Marx gondolatrendszerének részletes feldolgozásához a további kutatásokat illetően. A német ideológia, melyet időnként Marx materialista koncepciójának kimerítő példájaként elemeznek, visszanyeri eredeti, töredékes jellegét.

Végül, ami a fiatal Marx munkásságát illeti, érdemes szót ejteni arról, hogy változatlan kiadásban újra megjelent a két szociáldemokrata tudós, Landshut és Mayer által szerkesztett, Marx korai műveit összegyűjtő kötet (Karl Marx: Die Frühschriften. Kröner, Stuttgart, 2004). Az eredeti kiadás 1932-ben látott napvilágot – az "első" MEGA-val egy időben -, s ez tette lehetővé, hogy ismertté váljon az addig még nem publikált Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia, bár a tartalomban és a szöveg különböző részeinek elrendezésében számos hiba van, az eredeti verziót pedig sok helyen rosszul betűzték ki.

Számos oka volt annak, hogy Marx műveit sokáig mély és meg-megújuló értetlenség övezte, például a marxi kritikai elmélet rendszerezésére tett kísérlet – ami műveinek lényegileg befejezetlen és nem rendszeres jellegét akarta megváltoztatni -; hogy az elméletének népszerűsítésére tett kísérletek konceptuálisan elszegényítették a gondolatait; hogy írásait meghamisították és cenzúrázták, mi több, hogy ezzel egyidejűleg politikai célokra használták. A helyzet mára gyökeresen megváltozott: most elméletének csonkasága ad egyfajta egyetemleges bájt életművének, s ennek nem állhatnak már útjában azok az értelmezések, melyek korábban olyan mértékben meghamisították az életművet, hogy az nyilvánvalóan önmaga tagadásává lett.

Ebből a csonkaságból születik újjá egy problematikus és sokarcú elmélet és olyan horizont, amely távlatainak feltérképezéséhez a Marx-Forschung még számtalan ösvényt, utat kínál.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

1956-ról majdnem minden társadalmi csoportnak megvan a maga mítosza. A szerző arra tesz kísérletet, hogy a levéltári források tükrében tárja fel a forradalom társadalmi gyökereit, illetve megmutassa, milyen okok miatt fordultak szembe a munkástömegek a rendszer politikájával. A tanulmány érdeme, hogy vizsgálja a munkásság belső tagozódását, s bemutatja, hogy eltérő okok motiválták a bejárókat és a városi munkásokat, illetve az idősebb, elit szakmunkásréteget és a periférián levő munkásfiatalokat. A széles körű elégedetlenség a Rákosi-rendszerben a munkásokat sújtó nyomorból (is) fakadt. Gazdasági követeléseik teljesítése így lényegesen hozzájárult a Kádár-rendszer viszonylag gyors konszolidációjához.

A politikai forradalom társadalmi gyökerei, 1953-1956

A forradalom gyökerei Magyarországon a háborút követő szocialista berendezkedés – különösen az 1948-tól a Rákosi Mátyás vezetésével megvalósult nyílt diktatúra korszakának – legitimációs válságához nyúltak vissza. Ez a diktatúra úgy próbált legitimációra szert tenni, hogy önmagát "proletárdiktatúraként" határozta meg az 1948-as szélsőséges társadalmi és politikai polarizáció légkörében. A társadalom széles rétegei a diktatúrát nem egyszerűen fenyegetésként élték meg, hanem ténylegesen az életmódjuk elleni közvetlen támadásként értelmezték. A rendszernek még azok a társadalmi csoportokkal is feszült volt a viszonya, akiknek a nevében a hatalmat gyakorolta. A rezsim képviselői azt állították, például Rákosi Mátyás is 1949-ben, hogy ők a "munkás-paraszt szövetség" politikai megtestesítői, és hogy politikájuk hatására a kapitalisták által kizsákmányolt proletariátus "döntő többsége a szocializmust építő munkásosztály alkotórésze lett".¹ Ehhez arra volt szükség, hogy az ipari munkásság és a szegényparasztság egyértelműen demonstrálja, hogy támogatja a rendszer céljait. E célok azonban szerte az országban szöges ellentétben álltak a szegényparasztság kultúrájával és törekvéseivel, illetve az ipari munkásság kultúrájában gyökerező elvárásokkal. Ez az ellentmondás különösen feltűnő volt a rendszernek az ipari munkássággal kapcsolatos politikájában.

A magyarországi szocialista rendszer ipar- és munkáspolitikája 1948-at követően helyrehozhatatlanul eltaszította az ipari munkásokat az "új" államtól. A munkahelyeken a rezsim a munkaverseny, az új bérezési formák és a különböző irányítási struktúrák bevezetésével alapjaiban rendítette meg a szakképzett munkások privilégiumait. Ezzel egyidejűleg a rezsim kitágította a munkaerőpiacot, s ezzel felforgatta a nemek, a generációk, valamint a városi és falusi származásúak közötti korábbi hierarchiát. Gazdaságpolitikájával járványszerűen terjedő jövedelmi bizonytalanságot, széles körű nyomort és ellátási hiányt idézett elő, s az intézkedések nyomán támadt feszültségekre megtorlással reagált. Ez a politika eredményezte, hogy az 1950-es évek elejére a rendszer munkások általi támogatottsága minimálisra zsugorodott, de az erőltetett állami iparosítás okozta káoszban kialakult munkahelyi viszonyrendszerek lehetővé tették, hogy a hierarchikus viszonyok az új körülmények között is újratermelődjenek. Bár a szakképzett munkások tökéletesen elidegenedtek a rezsimtől, továbbra is a megváltozott hierarchikus viszonyok csúcsán foglaltak helyet, közben pedig számos munkásfiatal, nők és paraszti származású dolgozók az elégedetlenek közé, a perifériára szorultak.²

1953 tavaszán és kora nyarán intenzív munkástiltakozás söpört végig Kelet-Közép-Európán, mely a szocialista uralom okozta feszültségből fakadt. Májusban a bulgáriai Plovdivban a dohányföldeken dolgozó munkások lázadtak fel, mert a munkanormák megváltoztatása kedvezőtlen hatással volt rájuk. Csehszlovákiában a pénzreform bevezetésére ugyancsak májusban került sor, s ez a bérek csökkenésével és a megtakarítások elolvadásával járt, ami aztán Pilzenben általános sztrájkhoz vezetett. A Német Demokratikus Köztársaságban a munkanormák szigorítása érdekében hozott döntések tiltakozási és sztrájkhullámot indítottak el 1953. június 17-én szerte az országban.³ Noha a keletnémet események nem váltottak ki Magyarországon tüntetéseket, a munkahelyeken felvillanyozó hatásuk volt. Lassan bár, de mégis kezdett gyökeret verni az a meggyőződés a dolgozók körében, hogy a lakosság nyíltan is kifejezheti elégedetlenségét egy szocialista országban, s ez felszabadította a korábban lefojtott elégedetlenséget. Budapesten ipari munkások nyíltan kijelentették, hogy a magyar párt "tanulhatna a német párttól, és megérthetné", hogy nem tisztességes dolog a munkanormák révén állandó nyomást gyakorolni a dolgozókra. Egy közeli gyárban az egyik párttag azzal a javaslattal állt elő, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek "ajándékozott" földeket adják vissza a kisparaszti termelőknek.⁴

A növekvő társadalmi elégedetlenség és a Kremltől kapott utasítások hatására a magyar vezetés módosította politikai irányvonalát. Az ország tényleges diktátora, Rákosi Mátyás arra kényszerült, hogy lemondjon miniszterelnöki posztjáról, bár az uralkodó párt titkáraként továbbra is megőrizte döntő befolyását. Az új miniszterelnök, Nagy Imre változtatott a politika hangsúlyain: felfüggesztette a vidéken folyó szövetkezetesítési kampányt, és a kormány tevékenységének középpontjába a munkásosztály anyagi elégedetlenségének problémáját állította.⁵ Az "új szaksz" bejelentése egyfelől a munkásság elégedetlenségének egyre nyíltabb kifejezéséhez vezetett,⁶ másfelől a sajtó révén hivatalos kísérletek történtek arra, hogy a munkásság eddig figyelmen kívül hagyott "jogos nyugtalanságát" a hatóságok a munkahelyeken szerte az országban igyekezzenek lecsillapítani.⁷ Pontosabban az történt, hogy a vezetők az engedmények politikáját alkalmazták; az állam megengedte a kisbirtokosoknak, hogy kilépjenek a téeszekből, a munkafegyelem megsértéséért kirótt büntetéseket elengedték, a jogi büntető eljárásokat megszüntették, a politikai elítéltek amnesztiát kaptak, a munkahelyi védőrendszabályok bevezetése nagyobb hangsúlyt kapott, és a béreket is megemelték.⁸

"Az új irányvonal" kétféleképpen is hatott a munkásosztályra. Egyfelől, e lépések sem tudták döntően javítani az ipari munkásság anyagi körülményeit – néhány szektor szakképzett elitjét leszámítva. Másrészt, megerősítették azon hierarchiák jó részét, melyek az 1950-es évek elején a hiánygazdaság körülményei között születtek újjá. A hierarchiának ez a megszilárdulása a különböző munkáscsoportokkal kapcsolatos eltérő politika eredményeképp jött létre, és mindez hatással volt arra, hogy ezen csoportok hogyan viszonyultak Nagy Imre reformelképzeléseihez. A munkaerő perifériáján elhelyezkedő csoportok közül Nagy Imre programja az antikommunista mezőgazdasági dolgozók körében tett szert a legszélesebb népszerűségre. Ez azonban nem a program iparra, hanem mezőgazdaságra gyakorolt hatásának volt köszönhető, mert sokan úgy érezték, "az új irányvonal" a mezőgazdaság kollektivizálásának végét jelezte előre. Néhányan a politikai fordulat hatására megpróbálták otthagyni munkahelyüket, és visszatérni a mezőgazdaságba. Ám mivel a helyi pártszervezetek és állami hivatalok utóvédharcba kezdtek, és a mezőgazdasági szövetkezetek felbomlásának megakadályozása érdekében a parasztokkal szemben az adminisztratív korlátozások áttételesebb politikáját alkalmazták,⁹ így ez az illúzió szertefoszlott. Ennek ellenére azonban az 1953-at követő időszak viszonylag jó volt sok mezőgazdasági dolgozó számára, és különösen kedvező volt azoknak, akik háztájival is rendelkeztek, ahol a piacra is termelhettek, mivel az egyéni gazdálkodók jövedelme gyorsabban nőtt – noha jóval alacsonyabb szintről indult -, mint az ipari munkásságé.¹⁰ Noha a kisparaszti gazdálkodók soha nem fogadták el a szocialista rezsim legitimitását, a mezőgazdaságot érintő kedvező politikai változások lehetővé tették, hogy Nagy Imre bizonyos népszerűségre tegyen szert a vidék társadalmának e csoportjában. Egy nyugat-magyarországi faluban Nagy Imre azon kezdeményezését, hogy lazított a szövetkezetesítési kampányon, a "jobbágyok 1848-as felszabadításához" hasonlították.¹¹ Ám az a tény, hogy egyes falusi rétegeknek nőtt a jövedelme, a városokban viszont továbbra is akadozott az élelmiszerellátás, különösen sok budapesti városlakó még erősebb ellenszenvét váltotta ki a gazdálkodók iránt; a városiak úgy gondolták, "az új irányvonal" inkább "parasztpolitika" volt, mintsem "munkáspolitikai" lépés – s ez az érzés legitimálta azt a helyzetet, hogy a vidéki dolgozók a munkaerő perifériájára szorultak.¹²

"Az új irányvonal" légkörében még jobban bebetonozódott a munkaerő perifériáján lévők helyzete, ami az 1950-es évek kezdete óta a munkásosztály hierarchiájának újratermelődésével jött létre. Ez a helyzet különösen érvényes volt a nők esetében; e területen Nagy Imre hivatalba lépésével kísérletek történtek bizonyos törvényi védelem kialakítására a munkahelyeken. Ám ezek a törvényi lépések nem az egészségre ártalmas és rosszul fizetett, hagyományosan női munkaterületeknek tekintett szférákban óhajtották a nők helyzetét javítani, hanem arra irányultak, hogy eltávolítsák a nőket a hagyományosan férfimunkának tekintett, jól fizető szakmákból, ahol a nőknek sikerült megvetni lábukat az 1950-es évek elején végrehajtott egyenjogúsítási kampányok¹³ eredményeképpen. A munkásfiatalok, köztük a szakképzett fiatalok, továbbra is viszonylag marginális pozícióba szorultak a munkahelyeken az egész országban. Periferikus helyzetük és ebből fakadó alacsony béreik jelentős elégedetlenséget váltott ki köreikben, ami sokukat arra késztetett, hogy a környező üzemekben keressenek maguknak jobban fizetett állást.¹⁴ Perifériára szorítva, mélyen elidegenedve és a nyugati rádióadások propagandájának hatása alatt közülük sokan egészében elutasították a szocialista rendszert; a tatabányai bányákban egy fiatal bányász arra biztatta társát, hogy "menjünk Nyugatra, ahol legalább addig megbecsülnek, amíg munkaképes vagy", itt viszont kutyába se vesznek, "s néha vetnek oda egy-egy csontot", hogy éhen ne halj.¹⁵

A munkaerő újratermelt belső hierarchiájának bebetonozását részben az kényszerítette ki, hogy Nagy Imre intézkedései enyhítették a munkahelyek despotikus munkáspolitikáját, ez viszont táptalajt jelentett az informális alkuknak, melyek az idősebb, szakképzett férfiak alkotta elitnek kedveztek. Gyakorta előfordult 1953 végén, hogy rokonszenvező párttagok, szakszervezeti káderek és alsó- vagy középvezetők aktívan hozzájárultak egyfajta alkufolyamathoz, mely a szakképzett elit számára lehetővé tette, hogy ellenőrizzék a béreiket és juttatásaikat.¹⁶ Gyakorta előfordult, hogy a Nagy-kormány által 1953 végén elrendelt béremelések – az állami szándék ellenére, és annak dacára, hogy a munkások gyakorta panaszkodtak a béremelések "elégtelenségére"¹⁷ – csak a gyakorlott szakmunkások kiváltságos helyzetét erősítették.¹⁸ Néhány szektorban, különösen a szénbányászatban, a szakmunkások béremelése jelentős mértékű volt, mivel prémiumrendszerhez kötődött, ami lehetővé tette, hogy 1953 végén – amikor a prémiumrendszert bevezették – a frontvájárok bére két hónap leforgása alatt 22,3%-kal emelkedett, miközben a termelés 4%-kal csökkent.¹⁹ Az így megvalósult béremelés elégedettséget szült a bányászok körében, ami bizonyos mértékig eloszlatta általános elégedetlenségüket.²⁰

Ám annak ellenére, hogy a Nagy-kormány politikájának eredményeképpen a szakképzett elit pozíciója a munkahelyeken megerősödött, ez a társadalmi réteg egészében mégsem volt elégedettnek mondható – ez egyfelől az 1954-es évben tapasztalt gazdasági káosz következménye volt, amikor nagy áruhiány lépett fel, és az energiaellátás problémái miatt a téli hónapokban az ipar a munkanapok megkurtítására kényszerült.²¹ Másrészt, az elégedetlenséget táplálta az a meggyőződés, hogy ha a mezőgazdaság és a kereskedelem irányában politikai enyhülés tapasztalható, akkor az nyilván a városi munkások bevételeinek és tekintélyének rovására történik; ez az érzés végül egészen odáig fajult, hogy üdvözölték Nagy Imre felmentését 1955-ben.²² A szakképzett elit csak akkor tudta értékelni Nagy érdemeit, miután az utódai által követett politikát a saját bőrén megtapasztalta. A Nagyot felváltó – Rákosi által támogatott – Hegedűs András szakított a reformokkal; Rákosi a párt biztosította védelem árnyékában egyébként soha nem fogadta el az "új kurzust", s amiatt határozta el magát a "vezércserére", mert az országot 1954-ben és 1955 elején gazdasági káosz fojtogatta; ám valójában szeretett volna visszatérni a szocialista iparosítás és a kollektivizálás félbemaradt programjához. A fiatal munkások, akiknek a perifériális helyzetében gyakorlatilag nem történt változás Nagy kormányzása idején, továbbra is élesen szemben álltak a rendszerrel. A parasztságot felbőszítette a falvakban újra meginduló szövetkezetesítési hullám, miközben a vidékkel szembeni elutasító magatartás továbbra is megmaradt a városi lakosság körében.²³ A szakképzett elitnek szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a rezsim megpróbálja alacsonyan tartani a béreket – a rendszer kísérletei, hogy fokozza a termelési normákat a nehézipari szektorokban, és limitálja a szénbányákban bevezetett, magasabb béreket garantáló prémiumrendszer kihatásait, óriási ellenállásba ütköztek. Ez az ellenállás a legtöbb gyárban jóval erősebb volt, mint amilyen hasonló intézkedések esetén az 1950-es évek elején elképzelhető lett volna; egyes nehézipari gépgyárban a szakmunkások már nem féltek, és megtagadták a munkát mindaddig, amíg a korábbi, megszüntetett normákat vissza nem állították.²⁴ A prémiumrendszer szigorításai a bányákban is panaszvihart kavartak, melyet gyakorta a helyi pártszervezetek és szakszervezetek is támogattak.²⁵

A reform irányába tett lépés, majd a megszigorítások szinte az egész munkásosztályt, de elsősorban a szakképzett elitet, végképp elidegenítették a rendszertől. Sőt, a tétova lépések arról is gondoskodtak, hogy az 1955-ös megszorító politika tapasztalatai nyomán az emberek további reformokat követeljenek, a hatóságokkal szemben pedig már nem az a birkaként terelhető munkaerő állt szemben, mint az ötvenes évek elején.²⁶ Ez aztán robbanásveszélyes társadalmi hátteret eredményezett a szocialista rendszer 1956-os válsága idején. A politikai felfordulás esztendeje februárban azzal indult, hogy Nyikita Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusán a nyilvánosság tudomására hozta a sztálini tisztogatások tényeit és a személyi kultuszt leleplező beszámolóját. A beszéd Magyarországon felkavarta az embereket,²⁷ és végzetesen meggyöngítette sok munkáspárttagnak a rendszerbe vetett hitét. Amikor Hruscsov sztálini bűnöket feltáró beszédének részleteit szerte az országban zárt párttaggyűléseken ismertették, a kommunista munkások a beszéd megállapításait hitetlenkedve fogadták. Sztálinvárosban a párttag gyári munkások kérdőre vonták a helyi vezetőket: Sztálin harminc évig vezette a pártot. Hogy lehet, hogy hibáit csak most leplezték le? "Mi a helyzet ma Magyarországon a személyi kultusszal? Bűnös volt-e Rajk?" Olykor még földhözragadtabb kérdéseket tettek fel: "Megvan nekem Sztálin összes művei, és mindet elolvastam. Most mihez kezdjek velük?²⁸ A munkások azt állították, hogy "a személyi kultusz nálunk is olyan erős volt, mint a Szovjetunióban", különösen a felső vezetők körében.²⁹

1956 folyamán a Petőfi Körben, a Rákosi ellenzékét alkotó értelmiségiek fórumán zajló viták egyre harciasabbak lettek, s főleg a sajtó nyilvánosságáról folytatott viták élesztették fel a munkások, elsősorban a szakképzett elit bátorságát is, hogy véleményüket szabadabban kinyilvánítsák – és e viták egyidejűleg erőt adtak a munkásság minden rétegében érzékelhető, politikai változást sürgető hangulatnak. Az Egyesült Izzóban a munkások nyíltan arról beszéltek, hogy "a vezetés tönkreteszi a nemzeti gazdaságot". Az emberek már nem hiszik egy szavukat sem, és már semmilyen szerepük sincs.³⁰ A poznani lázongások és az egyre erősödő lengyelországi politikai válság hírei is hozzájárultak a szakképzett elit körében tapasztalható fokozódó elégedetlenséghez; sokan úgy vélték, hogy "Poznanban a felkelés nem az ellenség vagy külföldi kémek tevékenysége miatt robbant ki", hanem mert tizenkét évvel a háború után az életszínvonal még mindig nagyon alacsony.³¹ Amikor júliusban Rákosit eltávolították a párt éléről, és helyére Gerő állt, még érezhetőbbé vált, hogy a rendszer elvesztette a társadalom feletti ellenőrzést – s ezzel együtt erősödött a nyílt politikai szembenállás. A munkások nem azért panaszkodtak, mert Rákosit elmozdították, hanem a módszert kifogásolták, ahogyan eltávolították, s ennek kapcsán azt mondták, az eljárás jól mutatja, hogy Magyarországnak nincs nemzeti szuverenitása. Ráadásul egyre több jel azt mutatta, hogy az emberek hinni kezdenek a kollektív fellépés hatékonyságában; az Ikarusz Autóbuszgyárban azt beszélték, hogy a tömegek erőteljes nyomására a vezetőség megszüntette a békekölcsönt. Úgy érezték, hogy ha még erősebb nyomást gyakorolnak rájuk, akkor kikényszeríthetik azokat az új intézkedéseket, melyek növelik majd az életszínvonalukat.³² A párt vezetése egyre inkább elbizonytalanodott, vajon képes-e az ország irányítására, a tömegek viszont egyre erőteljesebben fejezték ki elégedetlenségüket, s e két elem kölcsönhatása óriási erővel hatott; szeptemberben Budapesten az apparátus tagjai sorában "valóságos pánikhangulat" uralkodott.³³

1956 nyarán a rendszer felmorzsolódásával párhuzamosan a munkásság politikailag egyre magabiztosabbá vált – főképp a szakképzett városi férfiak. Gyakorta támogatta őket a gyári vagy szakszervezeti bizottság, amelyek csatlakoztak az ellenálláshoz. A szituációt tovább élezte az érezhetően romló gazdasági helyzet. Budapesten a Duclos Bányagépgyárban 1956 augusztusában a gyári pártbizottság közleményt adott ki, melyben követelték, hogy "biztosítsák a munkások jogait" a menedzsmenttel folytatott vitákban; megfogalmazták, hogy a munkásoknak igazuk van, amikor "igazságos bérrendszert követelnek", és hogy a túlzottan "formális havi termelési értekezletek" helyett a gyári demokrácia igazi fórumait kellene létrehozni.³⁴ A helyi szinteken, a munkahelyeken a munkások dühe az irányító menedzserek önkényuralma és arroganciája ellen irányult, s ehhez csatlakoztak a párt, a szakszervezet és az ifjúsági szervezet hivatalos funkcionáriusai. A Chinoin Gyógyszergyárban 1956 tavaszán a szakmunkások arra panaszkodtak, hogy "a személyi kultusz a gyárban is megmutatkozik", főképpen a közép- és felső gazdasági káderek között. Általános jelenség mostanság a munkások körében, hogy nem mernek bírálni vagy javaslatokat tenni, mert "tartanak a menedzsmenttől".³⁵ 1956 júliusában a lovászi Olajkitermelő Gyár munkásai egységes fellázadtak egy "igazságtalannak" tartott eljárás miatt, melynek során a tervek túlteljesítése címén nagy összegeket fizettek a vezetőknek, miközben a munkások bére csökkent. A legtöbb panasz az alacsony bérekre és a szociális ellátásra vonatkozott, a bírálatok középpontjában pedig a menedzsment állt. Papp Károlyt, a gyár igazgatóját nyíltan azzal vádolták, hogy "személyi kultuszt" teremtett magának, és a gyár tulajdonát vette igénybe születésnapjának pazar ünneplésekor.³⁶

E kritikahullám részeként a szakképzettek nagyobb demokráciát követeltek a gyárakban. A Duclos Bányagépgyár egyik géplakatosa augusztusban arra panaszkodott, hogy "teljesen fölösleges panaszt tenni a pártbizottságnak" és a gyári bizottságnak, mert semmit sem tudnak tenni. "Itt lényegében az történik, amit az igazgató mond." Úgy vélte, ezen csak egy módon lehet segíteni: "Nagyobb szerepet kell adni a szakszervezetnek."³⁷ Szeptemberben már a gyári újság is hasonló panaszokat tett közzé. Egy korábbi szakszervezeti tag azt írta a budapesti Danubia Cipőgyár lapjában, hogy "a felszabadulást követő időszakban régi, elkötelezett szakszervezeti embereket neveztek ki a gyárak, üzemek élére". Majd így folytatja: "Nyíltan kimondhatjuk, hogy később ezek az elvtársak elszakadtak a munkásoktól, egyoldalúak lettek, és nem léptek fel hatékonyan a munkások érdekében […] a szakszervezetekbe új emberek léptek be, az [új szakszervezeti] vezetőket pedig már nem választották, hanem kooptálták…" A szakszervezeti vezetők mindenkit ellenségnek tekintettek, aki kiállt az érdekeiért, és így is kezelték őket.³⁸

 

A munkástömegek hatalma: 1956. október-november

 

Mikor ez a hangulat október 23-án mindenki számára nyilvánvalóvá vált, az egész országban feltűnő gyorsasággal átrendeződött a hatalom. A forradalmi tömeg maga volt a politikai legitimáció locusa. Szerte az országban, a városokban a tömeg, mely az eredetileg békés demonstrációkra gyűlt össze, magára vette "a nép akarata" szerepét, és politikai rendszerváltozást követelt.³⁹ A tömegek döntő szerepet játszottak a közterek "megtisztításában": a Vörös Hadseregnek vagy a szocialista rendszernek szentelt köztéri szobrok és emlékművek szándékos és időnként kimondottan teátrális lebontásában.⁴⁰ Az a többször megismétlődött incidens, amikor az eredetileg békés tömegre katonák vagy ávósok rálőttek, október 23. után radikalizálta a forradalmat, és egyben rámutatott a rezsim illegitim jellegére.⁴¹ A forradalmi tömeggel szemben elkövetett erőszakos cselekmények csak alátámasztották a tömegek érzését, hogy ők a népnek mint olyannak a nevében lépnek fel. Továbbá a forradalom idején létrehozott orgánumokra a tömeg átruházhatta legitimációját, és ezt gyakorta meg is tette, miközben felügyelte egyéb orgánumok szerepét, melyek bizonytalan voltak a forradalmi tömeg akaratát illetően.⁴²

Bár a forradalmi tömeg az egyesült nemzeti akarat megtestesülésének tűnt, a tömegek nem voltak homogének sem politikailag, sem társadalmilag. Sok városban, így például Zalaegerszegen, a forradalmat kirobbantó demonstrációk kemény magját középiskolások és ipari munkások alkották, s az események más foglalkozási csoportok tagjait is magukkal ragadták: ők is hangot adtak változás iránti igényüknek.⁴³ A munkások szerte az országban központi szerepet játszottak a városi centrumokban szervezett demonstrációkban, és a sortüzek áldozatainak – halottaknak vagy sebesülteknek – túlnyomó többsége is munkás volt; amikor október 26-án Mosonmagyaróváron az állambiztonságiak belelőttek a tömegbe, az áldozatok 65,15%-a munkás volt.⁴⁴ A forradalmi tömeget persze nem kizárólag ők alkották. A legradikálisabb csoport a munkásfiataloké volt, ők mondták ki a legnyíltabban, hogy politikai változások szükségesek, és a fegyveres csoportok zöme is az ő soraikból verbuválódott. Politikailag a legmegosztottabbak a szakmunkások voltak; a legaktívabban ők vettek részt a gyárak ellenőrzéséért folytatott küzdelemben; míg a faluról bejáró munkások inkább hazamentek, hogy otthon is fellobbantsák a forradalom lángját, és a kollektivizálás folyamatának visszafordítását követelték.

A fiatal munkások szerepe alapvető volt a forradalom továbbvitelében, mert ők alkották a militáns csoportokat. Budapesten már a legelső demonstrációkban is nagy számban vettek részt; döntő szerepet játszottak a tüntetések radikalizálásában, és döntően ők szervezték a megmozdulásokat az ipari külvárosokban. Egy másodéves szakmunkástanuló, I. M. az Egyesült Izzóból épp dolgozott október 23-án, amikor "meghallotta, hogy Budapesten, a Sztálin téren tüntetés zajlik". Azonnal villamosra, majd trolira szállt, hogy bejusson a városközpontba, ám kénytelen volt leszállni a tértől nem messze, mert "a tömeg olyan óriási volt, hogy a trolibuszok beragadtak, és mindenki gyalog ment tovább."⁴⁵ A forradalom kezdeti szakaszában az ipari körzetekben előfordult, hogy a fiatalok randalíroztak vagy más, nem politikai jellegű rendbontást okoztak.⁴⁶ Egy csapat fiatal munkás elhatározta, hogy elmennek a nővérszállásra, és "felviszik a lányokat a tüntetésre" Budapestre. Mikor felfedezték, hogy a nővérszállás igazgatója rázárta a lányokra a kaput, a srácok kiabálni kezdtek: "Ruszkik, haza!, Rákosit a bitóra!". Az epizódnak a rendőrség megérkezése vetett véget.⁴⁷

A fiatal munkások a fővároson kívül is sok helyütt meghatározó szerepet játszottak az első demonstrációkban. Tatabányán a tüntetés magját a bányászati szakiskola tanulói és a munkásszállásról jövő fiatal bányászok alkották, a "helyi forradalom" katalizátorának szerepét pedig az éppen ekkor sztrájkoló buszsofőrök játszották, akik csatlakoztak a fiatal munkásokhoz, mert sztrájkjukat közterület-foglalássá akarták átalakítani. A tüntetések spontán jellegét jól mutatják az egymással keveredő, eltérő indíttatású jelszavak – néhányan a régi, szocialista jelszót kiabálták ("Munkát, kenyeret!"), mások a himnuszt énekelték.⁴⁸ Ahogyan a tüntetések résztvevőinek száma növekedett, a fiatal munkások döntő szerepet játszottak a különböző szovjet emlékműveknek, illetve a kommunista rendszer szimbólumainak közterekről való "eltakarításában". Nagykanizsán a szovjet háborús emlékmű lerombolását egy huszonhat éves munkás vezényelte, aki a bánya- és az építőiparban dolgozott korábban.⁴⁹ Ám a munkásfiatalok tevékenysége nem korlátozódott pusztán csak a rendszer szimbólumainak lerombolására; fontos szerepet játszottak az általuk a rezsim képviselőinek tekintett személyek ellen elkövettek erőszakos cselekményekben is. A forradalmi tömeg "megtestesítőjének" szerepében léptek fel, amikor azt követelték, hogy a közintézmények éléről távolítsák el a kommunistákat. Az újpesti Danubia Cipőgyárban a tömeg úgy tudta, hogy a "munkástanács a kommunista igazgató kezében van"; erre négy fiatal munkás (egyikük a gyár egyik alkalmazottjának a fia) megostromolta a gyárat, és "le akarták tartóztatni" az igazgatót. Úgy vélték, hogy ezáltal hozzájárulnak a munkástanács megtisztításához.⁵⁰

A hatóságok azon kísérlete, hogy a gyárak, illetve tágabb értelemben a munkásközösségek feletti ellenőrzést visszavegyék, azon feneklett meg, hogy a munkások körében egységes volt a rendszer megdöntésének óhaja; pedig sok idősebb munkás kevésbé volt radikális, mint fiatalabb kollégáik. Az október 23-24-e éjszakáján történtek híre gyorsan eljutott külvárosokba, például Újpestre is, s ezek fellobbantották a munkások dühét. Az Egyesült Izzóban a dolgozók kétharmada jelentkezett munkára, de délelőtt a szerszámműhelyben és a vákuumgyárban dolgozó szakmunkások abbahagyták a munkát, és munkásgyűlést szerveztek; itt elhatározták, hogy sztrájkba kezdenek, és leszedik a gyár kapuja feletti vörös csillagot.⁵¹ A sztrájk miatt sok munkás az utcára vonult, hogy politikai változásokat követeljen. A délelőtt folyamán sok ember gyűlt össze az állami áruház előtt. A tömeg lerombolta a szovjet háborús emlékművet; radikálisabb elemei a helyi rendőrség épületéhez indultak, míg a többség az emlékműnél maradt. A helyi aktivisták beszédet intéztek a tömeghez, s egy testületet választottak, akiket azzal bíztak meg, hogy vegyék át a közintézmények vezetését. A helyi "forradalmi bizottságot" nem valódi szavazással, hanem – a kaotikus hangzavarban – közfelkiáltással választották meg.⁵²

A forradalom támogatására sztrájk szerveződött, mely aztán szikraként lobbantotta be a tüntetéseken összeverődött munkástömegeket – ez volt az a minta, amely országszerte megismétlődött az ipari körzetekben. A helyi közigazgatás ellenőrzésének feladatával megbízott forradalmi szerveket zűrzavaros körülmények között választották meg, problematikus helyzetük pedig abból fakadt, hogy legitimációjukat a forradalmi tömeg adta. Mindez a vállalatokon belül is megismétlődött. Mivel sok sztrájkoló munkás kiment az utcára, ezért benn, a munkahelyeken új szerveket – munkástanácsokat – állítottak fel. Kétes helyzetük nem csak a kaotikus körülményekből fakadt, hanem abból is, hogy a helyi kommunista alapszervek olykor ezek révén kísérelték meg ellenőrzésük alá vonni a vállalatot. A tatabányai Szénbányászati Tröszt gépgyárában lezajlott választások jól mutatják, hogyan is játszódott le általában a választás: "neveket olvastak fel", mire a munkások válaszul bekiabálták, hogy akarják-e az illetőt, vagy sem. "Az első, akit megválasztottak, L. I. volt, a párttitkár, aztán jöttem én, aztán F.-et és másokat választották meg."⁵³ Az első munkásbizottságok a vállalatoknál, akárcsak az Egyesült Izzóban Újpesten, a gyári pártbizottságok kezdeményezésére szerveződtek meg, pontosan azzal a szándékkal, hogy "megbízható embereket" válasszanak meg. Ám ez a kísérlet sikertelen volt.⁵⁴ Mielőtt a forradalom felforgatta volna az egész országot, a munkástanácsok megszervezésének stratégiáját mind a párt, mind a hivatalos szakszervezetek helyeselték, mondván, ezzel a nyílt forradalom körülményei között is ellenőrzés alatt tartható a gazdaság.⁵⁵

Azok a munkástanácsok, amelyekben a párt nem tudott befolyással lenni a tagok kiválasztására, és ahol a szakmunkások és mérnökök közösen gyakorolták az ellenőrzést, közel sem voltak olyan radikálisak (legalábbis október végéig), mint azok, melyeknek tagjait az utcai tömeg választotta meg. Az Egyesült Izzóban a munkástanácsi választásokat követő negyvennyolc órán belül újraszervezték a gyárat. Elmozdították tisztségéből az igazgatót és az egyik termelési igazgatót; a gyárigazgató helyére a munkástanács elnöke állt. A munkástanács bejelentette, hogy ideiglenes szervnek tekinti magát, mely csak a teljes körű választásokig működik. A munkástanács feloszlatta továbbá a személyzeti osztályt, amely a Rákosi-korszakban a gyári menedzsmenten belül a párt és a titkosrendőrség képviseleteként működött. A munkástanács bejelentette továbbá, hogy a sztrájkot folytatják, s hogy az alacsony fizetésűek 15%-os, a többiek 10%-os béremelést kapnak. Ezzel egy időben nekikezdtek az adminisztráció átalakításának és decentralizálásának, a bürokrácia felszámolásának, a gyári teljesítményen alapuló bérrendszer megváltoztatásának, és felszólították a munkásokat, hogy válasszanak meg egy 71 tagú gyári munkástanácsot, s hozzanak létre a gyári munkástanácsnak alárendelt műhelytanácsokat.⁵⁶ A szakmunkásokból álló többség – az ő gondolkodásmódjuk határozta meg alapvetően a munkástanácsok által végrehajtott változtatásokat – világosan megfogalmazta filozófiáját és a centralizáció iránti bizalmatlanságát az október 29-én Újpesten tartott összmunkástanácsi értekezleten: "az elmúlt évek hibái" azt mutatják, hogy "alulról kell megszerveződnünk", és saját erőinket használva kell megoldanunk problémáinkat, mondták. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy bizalmatlanok az újpesti területi forradalmi bizottság és az ehhez hasonló testületek radikalizmusával szemben, melyek a tömegtől kapták legitimitásukat: "úgy tűnik, hogy a hatalom", melyért fiataljaink vérével fizettünk, most másféle, "frakciós elemek kezébe került".⁵⁷

A munkástanácsok tevékenységét kezdetben meghatározó szakképzett elit a forradalmat megelőzően már követelt üzemi demokráciát akarta, és kikényszerítette az üzemi-gyári vezetés és a munkafeltételek struktúrájának radikális átalakítását. Ám politikailag általában jóval visszafogottabbak voltak, mint az utcai tömeg nagy része. A Ganz Vagon- és Gépgyár munkástanácsának lapja szerint Nagy Imre segítségével már el tudtak indulni azon az úton, mely követeléseik megvalósulásához vezet, ám azon követeléseik "azonnali teljesítését, melyekhez időre van szükség", nem kívánták.⁵⁸ Ez az álláspont, valamint az a tény, hogy továbbra is sok kommunista volta tagja a munkástanácsoknak, szembeállította a munkástanácsokat a forradalmi tömeggel és delegált képviselőivel. A bizalmatlanság egyes esetekben konfliktusokat váltott ki; október 29-én a nemzeti rádiónak azt a hamis hírt közölték, hogy az Egyesült Izzóban 1500 munkás munkára jelentkezett. Erre demonstrálni kezdtek a munkástanács ellen, amelyet a tüntetők azzal vádoltak, hogy szabotálja a forradalmat; jóllehet a munkástanács egyértelműen kijelentette, hogy "amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot", nem veszi fel újra a munkát.⁵⁹ A szomszédos Duclos Bányaipari Gépgyárban a gyárkapunál hasonló tüntetésre került sora amiatt, hogy a sztrájkolóknak nem tudták kifizetni a béreket.⁶⁰ A radikálisabb munkások azzal vádolták a munkástanácsot, hogy tagjai közül sokan "nem a munkások érdekeit képviselik", s végül azt követelték, hogy a munkástanácsból távolítsák el a kommunistákat.⁶¹ A tömeg fokozódó radikalizálódása és a területi forradalmi bizottságok hatalmának konszolidálódása sok munkástanács manőverezési területét korlátozta, különösen azokét, amelyeket gyenge kezű vezető irányított. Újpesten a kerületi forradalmi bizottság a legtöbb munkástanács – elsősorban az Egyesült Izzó munkástanácsának – akarata ellenében döntött úgy, hogy a kerület munkástanácsai "ideiglenes" jellegűek, és hogy a volt funkcionáriusokat "nem lehet beválasztani".⁶²

A volt kommunista funkcionáriusok eltávolítása után a legtöbb munkástanács jelentős mértékben radikalizálódott. A Chinoin Gyógyszergyárban az újpesti forradalmi bizottságnak sikerült elérnie, hogy a gyári munkástanácsot újjáalakítsák. A gyár falain belül a forradalom azonnal radikalizálódott, politikailag tovább ment a korábbi munkástanácsoknál, amikor a kommunistákat eltiltotta a szervezkedés lehetőségétől, de engedélyezte az újonnan újraalapított Kisgazda Pártnak, hogy munkahelyi szervezetet állítson fel. Továbbá lemondatták a gyár igazgatóját, miután az nem volt hajlandó megtagadni a kommunizmust.⁶³ Az október végén szerveződött munkástanácsok, illetve azok, amelyek olyan munkahelyeken jöttek létre, ahol a szakmunkások és a szakszervezeti mozgalom hagyományai gyengébbek voltak, kezdetektől fogva hajlottak a jóval radikálisabb fellépésre. A nagylengyeli olajbányában, amely nem rég óta működött, a munkástanácsok megalakítása a budapesti módszerektől gyökeresen eltért. Október 28-án a helyi hivatalos szakszervezet megpróbálta a munkásokat egybehívni, hogy válasszanak munkástanácsot; amikor a szakszervezet gyári csúcsvezetője beszélni kezdett, és "elvtársaknak" nevezte az egybegyűlteket, a munkások hevesen reagáltak, és azt kiabálták, hogy "A te időd lejárt!". A gyűlés antisztálinista munkástanácsot választott meg, melynek elnöke bejelentette, hogy "a sztálinisták ideje elmúlt", le kell számolni velük.⁶⁴

Míg a városi, szakképzett elit demokratikus szocialista elképzelései, melyek kezdetben implicite jelen voltak a munkástanácsok politikájában, egyre inkább háttérbe szorultak a tömegek radikalizálódása miatt, s gyakorlatilag teljesen hiányoztak azokon a munkahelyeken, ahol ez a társadalmi csoport kevésbé volt jelen, addig a kétlaki, munkás- és parasztközösségek inkább a vidéki forradalomhoz akartak csatlakozni, mely a mezőgazdaság kollektivizációja ellen irányult. A komlói bányászok közül sokan a hétvégén rendszerint hazamentek. Amikor tehát az igazi forradalom beköszöntött, és a munka szünetelt, "a legtöbb bányász hazament, és hetekig nem tért vissza" Komlóra.⁶⁵ Ugyanakkor a városi munkásközösségek forradalmai a vidéket is forradalmasították azokon a területeken, ahol az emberek nap mint nap bejártak az üzemekbe. Várgesztesen, a tatai szénmezőkön fekvő faluban 1956-ban a 97 háztartásból csak 6 olyan akadt, amely ne a mezőgazdaságban dolgozott volna. A szomszédos Oroszlányban történt forradalmi hírek hatására a dühödt falubeliek feloszlatták a községi tanácsot, s helyette nemzeti bizottságot választottak.⁶⁶ Azokban a vidéki közösségekben, ahol túlnyomóan kétlaki (munkás és paraszt) dolgozók laktak, leginkább a mezőgazdasági földtulajdonlás kérdése állt a középpontban, s emellett az emberek a szovjetek kivonulását és antisztálinista fordulatot követeltek. A "kétlakiak" éppen annyi hajlandóságot mutattak arra, hogy csatlakoznak a szövetkezetesítés elleni lázadáshoz, mint a többi falusi lakos. A Tatabányához közeli Vértesszöllősön a tüntetők a helyi szövetkezet feloszlatását követelték, és azt, hogy a bevitt földeket adják vissza az eredeti tulajdonosoknak.⁶⁷ Dömeföldön, az ország délnyugati sarkában, az iparban vagy a bányászatban dolgozó falusiak is dühödten fordultak szembe a rendszer agrárpolitikájáért felelősök vezetőkkel. A "kétlakiak" azzal kezdték, hogy betörtek a falusi tanácsok hivatalaiba, és elégették a helyi szövetkezetekkel és a parasztok adóztatásával kapcsolatos iratokat.⁶⁸

 

A forradalmat követő konszolidáció dinamikája, 1956. november – 1958. június

 

A Tatabányai Szénbányák Vállalat gépgyárában megalakult antisztálininista munkástanács vezetőjét 1957 szeptemberében a "népköztársaság megdöntésének kísérletére szerveződött mozgalomban való részvétellel" vádolta meg a bíróság. A vádlott a bíróság előtt elismerte, hogy az 1956. novemberi szovjet intervenciót követően a munkástanács sztrájkot szervezett, de visszautasította azt a vádat, hogy ő maga szovjetellenes volna. Állítását még azzal is alátámasztotta, hogy a tatabányai forradalmi testületek követeléseit – melyekkel ő is egyetértett – gyakorlatilag a Kádár-kormány is magáévá tette.⁶⁹ Ez a védekezés jól mutatta sok városi, de még inkább sok szakmunkás ellentmondásos véleményét arról a kormányról, melyet a Vörös Hadsereg emelt a hatalomba; noha úgy érezték, anyagi igényeik javarészt teljesültek, továbbra is gyanakvással és félelemmel viseltettek az őket elnyomó rendszer iránt. A fővárosi Hazai Fésűsfonóban 1958 júniusában a legtöbb munkás az "1956 előtti" gazdasági helyzetet sokkal rosszabbnak, az "1956 utánit" pedig sokkal jobbnak látta, és azt állította, hogy a "helyzet javulásában az ellenforradalom" döntő szerepet játszott.⁷⁰

Ez a megosztottság a szovjet tankok 1956. november 4-i megjelenését követő tizennyolc hónap alatt alakult ki. Azt, hogy Nagy Imrét elmozdították, s helyére Kádárt állították, a munkásság körében kezdetben rendkívüli felháborodást váltott ki. Tatabánya-Újvárosban egy helyi újságíró emlékei szerint állt egy telefonpózna, rajta hangosbeszélő, mely a bányarádió híreit sugározta. November 7-én este "bemondták, hogy a város szovjet parancsnoka fog szólni a lakossághoz. A tömeg puszta kézzel kitépte a póznát" a földből, és a hangosbeszélővel együtt ripityára törte.⁷¹ Egy tatabányai bányász beszámol arról, hogy milyen dühödten fogadták a szovjet beavatkozás hírét, ami tovább táplálta a sztrájkot. Mindenkit megdöbbentett, hogy vége a függetlenségnek és a semlegességnek, s hozzátette, az embereket boldoggá tette a semlegesség tudata. Szemük előtt "a semleges Ausztria példája" lebegett, ahonnan az oroszok kivonultak. "Ők semlegesek lettek, életszínvonaluk pedig megemelkedett", a semlegesség ezért volt olyan fontos – tette hozzá.⁷²

A munkástömegek motivációja nagyon összetett volt, de a politikai követelések mögött ott munkált a nyomorúság kiváltotta ingerültség, hiszen azt Rákosi idején sok munkás volt kénytelen megtapasztalni. Mindez az új rezsimnek egyszerre jelentett problémát és lehetőséget is. Ha nem oldják meg az anyagi követeléseket, nem lesznek képesek konszolidálni a rendszert; ha viszont sikerül ez sikerül, s ezt szelektív elnyomással párosítják, akkor rávehetik a munkásosztályt, hogy felejtse el politikai követeléseit, és alkalmazkodjon a helyzethez. A munkások azonban közel sem voltak egységesek az új rezsim elfogadása, illetve az ellenállás tekintetében.

Az 1956. november 4-i szovjet intervenció hírét a gyárakban megdöbbenéssel fogadták, s azonnal sztrájk kezdődött az új kormány és szovjet támogatói ellen. A sztrájk a fővárosban egy hétig maradt egységes.⁷³ Újpesten november 12. után is maradt "a sztrájkhangulat",⁷⁴ a radikális területi forradalmi bizottság pedig megpróbált úrrá lenni a helyzeten. A munkához való visszatérés szorgalmazásával igyekeztek magukhoz ragadni a kezdeményezést. Új néven, mint Újpesti Forradalmi Munkástanács, kesztyűt dobtak a Kádár-rendszernek. Kinyilvánították, hogy Budapest minden dolgozója "rendet akar a fővárosban". Persze, tették hozzá, nem akármilyen rendet, hanem "forradalmi rendet", olyat, ami a forradalom követeléseinek teljesítésén alapul. E cél elérése érdekében az újpestiek a főváros összes gyárának képviselőit meghívták az újpesti városháza épületébe, ahol megalakították a budapesti munkástanácsot.⁷⁵

A Kádár-kormány válaszul egyrészt kiadott egy rendeletet, melyben engedélyezte a munkásoknak, hogy a munka felvételét követő három héten belül legálisan választhatnak munkástanácsokat.⁷⁶ Ezzel egy időben viszont mindent elkövetett annak érdekében, hogy az újpesti gyűlést megakadályozza. A városházát szovjet tankokkal vették körül, az Újpesti Forradalmi Munkástanács tagjait pedig letartóztatták.⁷⁷ A gyűlést elhalasztották, és másnap a sokkal kevésbé radikális Egyesült Izzó Munkástanácsának szervezésében rendezték meg; ekkor alakult meg a Budapesti Központi Munkástanács. Az új tanácsban jelen voltak a viszonylag mérsékelt képviselők, akik a Kádár-rendszerrel való politikai kiegyezés mellett érveltek, valamint az antikommunista munkástanácsok képviselői is, aki azt követelték, hogy ne ismerjék el a szovjetek által hatalomba segített kormányt. A munkások képviselői sokkal harciasabbak voltak, s csak egyetlen képviselőjük, a Standard Gyár munkástanácsából delegált Báli Sándor tudott az új testületnek világos stratégiát javasolni: ne ismerjék el a Kádár-kormányt, de kezdjenek tárgyalásokat vele.⁷⁸ Az új munkástanács követelte a többpártrendszer bevezetését, a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről, és nagyobb demokráciát a munkahelyeken. A munkástanács tárgyalásokba kezdett a kormánnyal, de a kapcsolat meglehetősen feszült volt, és a tárgyalások december elejére gyakorlatilag holtpontra jutottak. Ráadásul a munkástanácsot megosztotta a mérsékeltek és a radikális antisztálinisták közötti stratégiai és taktikai ellentét.⁷⁹

Azzal egyidejűleg, hogy egyértelművé vált, a kormány és a munkástanács nem juthat megegyezésre, a tanács egyre inkább de facto országos munkástanácsként funkcionált, és mint ilyen, a Kádár-kormány ellenzékévé vált.⁸⁰ Kádár ennek következtében a megegyezés politikája helyett a megtorlás politikáját kezdte velük szemben alkalmazni. December 5-én letartóztatták a munkástanács-mozgalom mintegy kétszáz aktivistáját és a korábbi értelmiségi ellenzéket. Ez a lépés, valamint a kormány hatékony fellépése az országos munkástanács megalakításra irányuló felhívással szemben, illetve a kormány hajthatatlansága súlyos helyzetet teremtett a Budapesti Központi Munkástanács és a kormány viszonyában. A munkástanács december 11-12-re általános sztrájkot hirdetett meg, mire a kormány azonnal törvényen kívül helyezte a munkástanácsot. Tagjait a következő napokban egymás után őrizetbe vették, és december 11-én délelőttre, amikor a munkástanács két vezetőjét: Rácz Sándort és Báli Sándort is letartóztatták, a kormánynak sikerült félreállítani legveszélyesebb ellenfeleit.⁸¹ A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács felszámolását követően az állami politika a nyílt megtorlás eszközeihez nyúlt. A büntetéstől való félelem olyan helyzetet teremtett, melyben a gyári munkástanácsok figyelmen kívül hagyták a december 11-re szóló sztrájkfelhívást, noha a munkások többsége ezzel nem értett egyet. A munkástanácsok vezetőinek letartóztatása decemberben tovább folytatódott.⁸² December 13-án a kormány betiltotta a sztrájkokat és tüntetéseket, egy 1957 januárjában kiadott kormányzati rendelet pedig a sztrájkot vagy a sztrájkra való felhívást főbenjáró vétségnek minősítette.⁸³

Hogy Kádár a megtorlás mellett döntött, az annak is köszönhető, hogy december elején olyan információk jutottak el hozzá, miszerint az ipari munkások egyre jobban belefáradnak a sztrájkokba, egyrészt, mert arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Kádár-kormány végső győzelme nyilvánvaló, de főképp azért, mert a megroppant gazdaság már kihatott a munkásság jövedelmére és az élelmiszer-ellátás helyzetére. November második felére a munkástanácsok a munkabeszüntetések igazolására "megpróbáltak jobb érveket" találni: például bérkövetelésekkel álltak elő, szolidaritási sztrájkokat szerveztek, s közben erősödött "a munka felvételére" való hajlandóság.⁸⁴ A negyvennyolc órás általános sztrájk első napján – december 11-én – Újpest legtöbb gyárában a munkások nem vették fel a munkát. A Magyar Pamutipari Vállalat gyárában viszont igen, s a dolgozók csak akkor hagyták abba a munkát, amikor értesültek a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács vezetőinek letartóztatásáról. December 13-án a gyári munkástanács azonban bejelentette, hogy újra felveszik a munkát, és hogy nagyobb figyelmet szentelnek a munkafegyelem fenntartásának.

Ekkorra azonban már nem csak a forradalom vereségének felismerése vagy a rendőri megtorlástól való növekvő félelem tartotta vissza a munkásokat a sztrájk fegyverének alkalmazásától, hanem a munkanélküliségtől való félelem is a válságos gazdasági helyzetben, és az elmaradt sztrájkbérek is megtették a magukét.⁸⁵

Bár a sztrájk fokozatosan megtört, és a városi és falusi forradalmi szerveket sorra felszámolták, az ipari körzetekben a helyzet továbbra is feszült maradt 1957 első felében. Sok fiatal munkás hagyta el az országot, a kétlaki falusi munkások pedig még hónapokig otthon maradtak falvaikban. A városi és szakképzett munkások körében lassan érlelődött egyfajta tiltakozási kultúra. Az év első hónapjaiban rendszerellenes röplapokat terjesztettek az Egyesült Izzóban. Az egyik röplapon a következők álltak: Kádár még mindig számít a "rákosista Apró Antal" közreműködésére; le a csaló Marosánnal; vegyék be Nagy Imrét a kormányba, a szovjet csapatok hagyják el az országot, Magyarország mondja ki semlegességét; vajon "miért fél a Kádár-kormány a parasztok és a munkások felfegyverzésétől. Talán mert fasiszták."⁸⁶ A március 15-i nemzeti ünnepen kormányellenes röplapokat terjesztettek a Sztálin Acélművekben.⁸⁷ 1957. október 23-án, a forradalom kitörésének első évfordulóján rémhírek terjedtek: "Csepelen sztrájkolnak", "Újpesten tüntetések voltak".⁸⁸ Az Egyesült Izzóban néhány munkás szabotázsakcióval emlékezett a forradalom kitörésére: tönkretették azt az elektromos szekrényt, ami a főépület homlokzatán lévő vörös csillagot árammal látta el, így aztán az október 23-át követő héten a csillag nem világított.⁸⁹

1957 folyamán a tömegtiltakozásnak ez a föld alatti formája lassan alábbhagyott az ipari körzetekben. Helyére a közélettől való teljes elfordulás lépett, ami túlnyomórészt a fiatalok és a bejáró munkások körében jelentkezett. A hivatalos politikának hátat fordító fiatal munkásokat egyre inkább individualista és szinte kizárólag anyagi természetű célok mozgatták. Jól illusztrálja ezt a fajta magatartást az a fiatal bejáró munkásnő a Zalaegerszegi Ruhagyárban, aki a politikai kérdéseket illetően "passzivitást tanúsított", és nem volt hajlandó részt venni semmiféle politikai szervezetben a gyáron belül; kizárólagos ambíciója az volt, hogy szakmunkás legyen.⁹⁰ Ez a magatartás áthagyományozódott az új szakmunkásokra; egy pártbrigád, mely három frissen végzett szakmunkással beszélgetett 1958-ban, úgy találta, hogy a munkások tájékozatlanok a politikában, és nem is mutatnak iránta érdeklődést. A munkásokat leginkább anyagi kérdések foglalkoztatták.⁹¹ A politikától való elfordulás egy másik szomorú szimptómája különösen a férfi munkások körében jelentkezett: az alkoholisták – korábban is jelentős – száma tovább emelkedett, s az alkohol hatására elkövetett otthoni erőszakos cselekmények is megszaporodtak.⁹²

A Kádár-kormány a politikától való elfordulás és a kormány iránti bizalmatlanság légkörében kézzelfogható anyagi javulással kecsegtette a munkásokat – márpedig a munkások jobb gazdasági körülmények között akartak élni; a forradalmi megmozdulások egyik kiváltó oka is ez volt. 1957 végére a béremelések hatására egy átlagos budapesti munkáscsalád bevételei 18%-kal haladták meg az egy évvel korábbit.⁹³ 1958-ban Újpesten a korábbi években soha nem tapasztalt elégedettség volt tapasztalható a béreket illetően, bár az emberek úgy érezték, hogy még nem minden oldódott meg ebben a tekintetben.⁹⁴ A Zalaegerszegi Ruhagyárban a kádári politikának hasonló volt a hatása: 1952-ben a munkások átlagkeresete havi 703 Ft volt, 1957-re ez az összeg 1147 Ft-ra nőtt. A futószalag mellett dolgozók bérrendszerrel kapcsolatos problémái alig változtak. Bár a munka intenzitása csökkent, a nyersanyagellátás viszont javult, a bérek emelése ellenére a bérrendszer számos problémája változatlanul megmaradt.⁹⁵ 1958 elejére az életszínvonal kézzelfoghatóan emelkedett, minek következtében az ipari munkások Budapesten és más munkáskörzetben némi bizalmat kezdtek érezni a kormány iránt.⁹⁶ Persze ennek mértékét hiba volna túlbecsülni. Az 1956-os forradalom emléke 1958-ban még elevenen élt. Anyagi helyzetének javulását sok munkás részben a forradalom eredményének tudta be. Másrészt sokan bizonyos mértékig továbbra is bizalmatlanok és bizonytalanok voltak azzal kapcsolatban, hogy az életszínvonal emelkedése vajon nem átmeneti intézkedések következménye-e, amit majd a bérek csökkenése és az államnak a sztálinizmus gyakorlatához való visszatérése követ. Újpesten a régi, rossz tapasztalatok "még mindig nagy hatással vannak az emberekre"; a bérek változása, még a legcsekélyebb csökkenése is, ami pedig elég gyakori, aggodalmat, elégedetlenséget és bizalmatlanságot vált ki a munkások körében, olvashatjuk.⁹⁷

A szocializmus 1956 utáni újjáépítése és a magyar ipari körzetekben megmutatkozó korlátai magukon viselték az ötvenes évek elejének hatásait: a szocializmus hanyatlásának és felbomlásának a forradalom előtt és alatt megmutatkozó jeleit. Bár rövid- és középtávon az újjáépítés Magyarországon a szocialista rendszer konszolidációjához vezetett, a rendszer ingatag természete visszajáró szellemként kísértett az 1980-as években bekövetkezett végső és tényleges összeomlásig.

 

Jegyzetek

 

1 Rákosi Mátyás: A dolgozó nép alkotmánya. In uő: Válogatott beszédek és cikkek. Budapest, Szikra, 1950. 446.

2 Megállapításaimat a következő cikkekben fejtettem ki: Az állami ellenőrzés társadalmi korlátainak újraértékelése: az ipari dolgozók és a szocialista diktatúra Magyarországon, 1948-1953. In Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Munkástörténet – munkásantropológia. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. 71-82.; The Reproduction of Hierarchy: Skill, Working-Class Culture and the State in Early Socialist Hungary. The Journal of Modern History, 74, 4 (2002): 737-769.; The Social Limits of State Control: Time, the Industrial Wage Relation and Social Identity in Stalinist Hungary, 1948-1953. Journal of Historical Sociology, 12, 3 (1999), 271-301.

3 A plovdivi eseményekről lásd R. J. Crampton: A Short History of Modern Bulgaria. Cambridge – New York, Cambridge University Press, 1987. 176. A pilzeni zavargásokról mind a mai napig a legjobb elemzés Otto Ulc: Pilsen: the unknown revolt. Problems of Communism, 14, 3 (1965), 46-49. Az NDK-ban 1953-ban történtek összefoglalója megtalálható Mary Fulbrook: Anatomy of a Dicatatorship: Inside the GDR, 1949-1989. Oxford – New York: Oxford University Press, 1995. 177-187.

4 Budapesti Fővárosi Levéltár, Az MSZD Budapesti Bizottságának iratai (a továbbiakban XXXV.95.f.), 2/215ö.e., 54-55.

5 A politikai háttér megvilágításának legjobb forrása Rainer M. János: Nagy Imre: Politikai életrajz. I. kötet. 1896-1953. Budapest, 1956-os Intézet, 1996. 489-542.

6 Néhány példa található a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban (a továbbiakban PtSZL), a Szakszervezetek Országos Tanácsa irataiban (a továbbiakban XII.2f.), 7/33d./1953; Feljegyzés a kormányprogrammal kapcsolatos üzemi tapasztalatokról, 1… ZML XXXV.57f.2/Agitprop/15 ö.e; Jelentés Nagy Imre országgyűlési beszéde utáni megnyilvánulásokról, 1.

7 Néhány példát olvadható az alábbi cikkekben: Fordítsunk nagyobb gondot a dolgozók kéréseire. Futószalag, 1953. július 4., 2.; Tűrhetetlen körülmények között dolgoznak a vigonyfonoda tépő dolgozói. Pamut Újság, 1953. július 9., 3.

8 Vásárhelyi Miklós: Az első meghiúsított reformkísérlet. Medvetánc, 2-3 (1988): 149-205.

9 Ennek az "utóvédharcnak" az antikommunista Nyugat-Magyarországon alkalmazott módszerét kitűnően illusztrálja Gy.MSMGY.L.X.402f.2/Mezőgazdaság/20ö.e.; Magyar Dolgozók Pártja Sopron Járási Bizottsága, Magyar Dolgozók Pártja Megyei Pártbizottsága Mezőg. Osztály Bognár elvtársnak, Sopron, 1953. aug. 11.; az egyéni gazdálkodók hivatal általi zaklatásáról ad hasznos beszámolót OSA 300/40; tételszám 10105/54, 1-7.

10 Nem állnak rendelkezésünkre megbízható adatok, de az alábbi irat olyan utalást tartalmaz, mely valószínűleg kicsit alábecsüli e jelenség valódi következményeit: MOL, A Magyar Dolgozók Pártja Központi vezetőségének iratai (a továbbiakban M-KS_276f.), 65/251öe., 147.

11 Gy.MSMGy.L.X.402f.2/Mezőgazdaság/24ö.e.; a Győri Textilművek patronálási csoport jelentése a páli "Sarló Kalapács" tszcs-ben tett látogatásról, 1953. VII.7, 1.

12 BFL XXXV.95f.2/215ö.e., 139.

13 Az 1953-as protektív törvénykezés bevezetéséről lásd Mark Pittaway: Industrial Workers, Socialist Industrialisation and the State in Hungary, 1948-1958. PhD-dolgozat, University of Liverpool, 1998. 276.; MOL M-KS-276f.94/593ö.e., 1-4.

14 MOL M-KS-276f.94/827ö.e., 319-320.

15 OSA 300/40; tételszám 8083/54, 12.

16 PtSzL XII.2f.7/4d./1953; Jelentés a kormányprogram utáni bérhelyzetről, 4.; RtSzL XII.2f.7/30d./1953; Levél az Élelmiszeripari Minisztérium Munkaügyi- és Bérfőosztály vezetőjétől a Szakszervezetek Országos Tanácsa Munkabér-osztályának, 1953. október 8., 4.

17 MOL M-KS-276f.94/743ö.e., 83-89.

18 A nagy tapasztalatokkal rendelkező szakmunkások speciális béremelésének néhány eleméről lásd PtSzL XII.2f.7/28d./1953; Minisztertanács Bértitkársága: Javaslat az 1954. évben végrehajtandó bérügyi intézkedésekre.

19 MOL M-KS-276f.94/743ö.e., 58.

20 PtSzL, Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének iratai (a továbbiakban XII.30f.), 745d./1954; Bányaipari Dolgozók Szakszervezete Szénbányászati Tröszt bizottságának 1953. évi IV. negyedévi jelentése, 4.

21 Lásd a dokumentumokat in BFL XXXV.95f.4/62ö.e.

22 FML, Az MDP Dunai Vasmű építkezés és Dunapentele (Sztálinváros) Városi Bizottságának iratai (a továbbiakban 17f.), 2/PTO/22ö.e., Kivonat II. A K.V. márciusi határozatával kapcsolatos hangulatról beszámoló, 5-7.; BFL XXXV.95f.2/215ö.e., 139.

23 Gy.MSMGyL., Az MDP Győr Városi Bizottságának iratai (a továbbiakban: X.405f.), 5/117ö.e.; Jegyzőkönyv felvétetett 1956. augusztus 21-én az Öntöde és Kovácsológyárban megtartott párt-csúcsbizottsági értekezleten, 2-3.

24 MOL M-KS-276f.94/829ö.e., 90-92.

25 PtSzL XII.30f.922.d./1955; Jelentés: a bérezés egyszerűsítésének és összevonásának levitele, annak eredményei és hibái.

26 Mindez egyértelmű a következő cikkből: Teljesíthetők-e bányaüzemeinkben a normák? Harc a szénért. Tatabánya Város Pártbizottságának Lapja, 1956. november 4., 3.

27 BFL, Az MDP Budapesti IV. kerületi Bizottságának iratai (a továbbiakban: XXXV.176f), 2./158ö.e., 32.

28 FML XXXV.17f.2/8ö.e.; A rendkívüli taggyűlésen felvetett kérdések, 1-10.

29 BFL XXXV.176f.2/154ö.e., 275.

30 BFL XXXV.176f.2/154ö.e., 188.

31 BFL XXXV. 176f.2/154ö.e., 274.

32 MOL M-KS-276f.66/23ö.e., 42-43.

33 MOL M-KS-276f.66/23ö.e., 63.

34 BFL XXXV. 176f.2/149ö.e., 216; BFL XXXV.176.2/149ö.e., 7-8.

35 BFL XXXV.176f.2/147ö.e., 16.

36 ZML, Az MDP Letenye Járási Bizottságának iratai (a továbbiakban: XXXV.61f./), 1/42ö.e.; A lovászi üzem helyzetéről feljegyzések és tájékoztató, 1-2.; ZML XXXV.61f.1/42ö.e.; Nagyaktíva-ülésen készült feljegyzések, 1.

37 BFL XXXV.176f.2/149ö.e., 4.

38 "Régi harcos szemmel látom". Futószalag, 1956. szeptember 22., 3.

39 Két vidéki példát ismertet Csomor Erzsébet: 1956 Zalaegerszegen. Millecentenárium Közalapítvány, 2001. 25-33.; Győr-Sopron Megyei Ügyészség, 1957 Tük. 0019. szám. Feljegyzés. In Bana József (szerk.): Győr 1956 III. Munkástanács-vezetők per a Győri Megyei Bíróság előtt, 1957-1958. Győr, Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2002. 5-6.

40 Egy példa erre Nagykanizsáról lásd ZML, Az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc Gyűjtemény (a továbbiakban XXXII.15f.), 1d.; Zala megyei Ügyészség Zalaegerszeg, 1957. Bül.59/3. szám. "Izgatás bűntette miatt Gáti József nagykanizsai lakos elleni bűnügyben a nyomozati iratokat az alábbi vád benyújtásával teszem át", 1-2.

41 Lásd Káhler Frigyes et al. (szerk.): Sortüzek 1956. Budapest-Lakitelek, Igazságügyi Minisztérium – Antológia Kiadó, 1993, 2. kiadás.

42 A Tatabányán történtek kitűnő példáját nyújtják a zűrzavaros viszonyoknak, melyek között a forradalmi tanácsokat megválasztották, és annak, hogy ezek a tanácsok miként fejezték ki a tömeg követeléseit. Lásd OSZK Kt. 1956-os Gy., Gy.NB.1127/1957, 1d.; Győri megyei bíróság népbírósági tanácsa, Nb.1122/1957.3.sz. Jegyzőkönyv készült a nép demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette miatt. Dr. Klébert Márton és társa ellen indított bűnügyben a győri megyei bíróság népbírósági tanácsa előtt 1957. október 26-napján megtartott nyilvános tárgyalásról, 2-3.

43 Csomor: 1956 Zalaegerszegen, i. m. 25-28.

44 Átvéve "Halottak – Mosonmagyaróvár Anyakönyvi Hivatal" irataiból, újraközölte Kahler et al. (szerk.): Sortüzek 1956, i. m. 61-66.

45 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, Oral History Archivum (a továbbiakban 1956-os Intézet, OHA), 449, 5.

46 Néhány ilyen példa: Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2004. 172-185.

47 OSZK Kt., 1956-os Gy. Budapest Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsának anyaga, Kósa Pál és társai (a továbbiakban Bp.NB.4491/74), 3d./4; Budapest Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztály, Vizsgálati Osztály. Jegyzőkönyv Kollár József kihallgatásáról. Budapest, 1957. augusztus 1., 1.

48 Hogyan történt? Az ellenforradalom tatabányai napjaiból. Komárom Megyei Hírlap, 1957. január 26., 4.

49 ZML, XXXV.15f.1d/B.322/1957; Zala Megyei Ügyészség, Zalaegerszeg, 1957. Bül.59/3. szám. "Izgatás bűntette miatt Gáti József nagykanizsai lakos elleni bűnügyben a nyomozati iratokat az alábbi vádirat benyújtásával teszem át", 1.

50 OSZK Kt., 1956-os Gy., Bp. NB. 4491/74, 3d./8; Budapest Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa NB.II.8017/1958. LXXXVIII. Jegyzőkönyv készült a szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt Kósa Pál és 32 társa ellen indított büntető ügyben a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsánál 1959. február 9-én megtartott zárt tárgyalásról, 3.

51 BFL, XXXV.9f.1957/15ö.e., 102.

52 OSZK Kt., 1956-os Gy., Bp. NB.4491/74,2d./3; A Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa. T.N.B.8017/1956/III. Jegyzőkönyv készült a szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt Kósa Pál és 32 társa ellen indított büntető ügyben a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsánál 1958. április 30-án megtartott zárt tárgyalásról, 4.

53 OSZKKt. 412/VIIf.2d. – Esztergom Megyei Bíróság -429/1957- Kovács Imre és társai; B.429/1957/5 szám. Jegyzőkönyv készült a Nép.d.áll.rend.megdönt.ir.mozg.való részv.btte.miatt Kovács Imre és társai ellen indított bűnügyben az Esztergomi Megyei Bíróság Tatabányán bíróságnál 1957. szeptember hó 2. napján tartott zárt tárgyalásról, 3.

54 BFL, XXXV.9f.1957/15ö.e., 102.

55 Pittaway: Industrial Workers…, i. m. 347-348.

56 A munkástanácsok első három napjáról: Dobricia Cosic: 7 nap Budapesten – 1956. október 23-30. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1989. 80-82.; Bill Lomax (szerk.): Worker's Councils in 1956. New York, Columbia University Press, 1990. 15-17.

57 PtSzL, IX.290f.39ö.e., 1-2.

58 The Workers Council in the Ganz Wagon and Machine Factory. In Lomax (ed.): Worker's Councils in 1956, i. m. 51.

59 PtSzL, IX.290f.37ö.e., 95, 107.

60 OSZK Kt. 1956-os Gy., Bp. NB.4491/74,3d./8; Budapesti Fővárosi Népbíróság Tanácsa NB.II.8017/1958. szám. L. Jegyzőkönyv készült a szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt Kósa Pál és 29 társa ellen indított büntető ügyben a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsánál 1958. október 13-án megtartott zárt tárgyalásról, 11.

61 OSZK Kt., 1956-os Gy., Bp.NB.4491/74, 2d./6; B.M. Budapesti Rendőrfőkapitányság Pol. Nyom. Oszt. Vizsg. Alosztálya. Jegyzőkönyv Sohonyai János gyanúsított kihallgatásáról. Budapest, 1957. augusztus 15-én, 4.

62 OSZK Kt. 1956-os Gy., Bp.NB.4491/74.3d/5; Budapesti Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Alosztály Vizsgálati Alosztály. Jegyzőkönyv, Budapest, 1957. június 10-én, 3.

63 PtSzL, IX.290f./52ö.e., 5-20.

64 ZML, XXXV.15f.2d./B.833/1957; A zalaegerszegi megyei bíróság. B.833/1957.6. szám. Jegyzőkönyv készült a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűntettek miatt Mecséri József ellen indított bűnügyben a zalaegerszegi megyei bíróságnál Zalaegerszegen 1958. január 14-én megtartott nyilvános tárgyalásról, 1-6.

65 Columbia University Libraries, Rare Book & Manuscript Library, Bakhmeteff Archive (a továbbiakban CUL RB&ML, BAR), Hungarian Refugees Project (a továbbiakban CURPH), Box 16., Interview No. 524, 5-6.

66 OSZK Kt., 412/VIIf.7d.-Komárom Megyei Tanács, Titkárság; Várgesztes községi tanács V.B. szám. Az 1956. évi október 23.-utáni események megörökítése, 1-7.

67 OSZK Kt. 412/VIIf.7d. Komárom Megyei Tanács, Titkárság; Vértesszöllős községi tanács V.B.-től. 572/1957. szám. Tárgy: 1957. október 23-i és az azt követő ellenforradalmi cselekmény leírása, 1.

68 ZML, XXXVII.15f.2d./B.1003/1957; A zalaegerszegi megyei bíróság. B.1003/1957-6.szám. A Népköztársaság Nevében! A zalaegerszegi megyei bíróság Zalaegerszegen 1958. január 28. és 29. napján nem nyilvánosan megtartott tárgyaláson meghozta következő ítéletét, 5.

69 OSZK Kt., 412.VIIf.2d.-Esztergom Megyei Bíróság-429/1957-Kovács Imre és társai; B.429/1957/5 szám. Jegyzőkönyv készült a Nép.d.áll.rend.megdönt.való részv.btte miatt Kovács Imre és társai ellen indított bűnügyben az Esztergomi Megyei Bíróság Tatabányán bíróságnál 1957. évi szeptember hó 2. napján tartott zárt tárgyalásról, 3.

70 MOL M-KS-288f.21/1958/22ö.e., 241.

71 1956-os Intézet, OHA 484, 44.

72 1956-os Intézet, OHA 449, 21.

73 PtSzL, IX.290f/38ö.e., 10-12.

74 BFL, XXXV.9f.1957/15ö.e., 104

75 PtSzL, IX290f./31ö.e., 5.

76 "A Kádár-kormány első, a munkástanácsokra vonatkozó rendelete". In Lomax (szerk.): Worker's Councils in 1956, i. m. 97.

77 Rainer: "Helyi politikai szerveződés 1956-ban", i. m. 107.

78 PtSzL, IX.290f./31ö.e., 5-8. Nagy Balázs: Budapest 1956: The Central Workers' Council. In Bill Lomax (szerk.): Eyewitnesses in Hungary. Nottingham, Spokesman, 1980. 165-181.; Sebestyén Miklós, Tőke Ferenc és Rácz Sándor visszaemlékezései in Kemény István – Bill Lomax (szerk.): Magyar munkástanácsok 1956-ban. Párizs, Magyar Füzetek, 1986. 160-167, 167-189, 217-239.

79 BFL, XXXV.1f.1957/29ö.e., 24-26; PtSzL, IX.290f./31ö.e., 138-143.

80 PtSzL, IX.290f./31ö.e., 172-184.

81 A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács felszámolásáról lásd Bill Lomax: Hungary 1956. London, Allison and Busby, 1976. 165-169; BFL, XXXV.1f.1957/29.ö.e., 24-85.

82 Kajári (szerk.): Rendőrségi napi jelentések, i. m. I. 383-384, 415, 432, 467, 478-479, 505.; MOL M-KS-288f.25/1957/7ö.e., 135.

83 FML, XXXV.19f.1957/14ö.e.; B.M. Fejér megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Főosztálya Feljegyzés, 2.; MOL M-KS-288f.25/1957/7ö.e., 75; MOL M-KS-288f.25/1957/8ö.e., 152.; Lomax: Hungary 1956, i. m. 168-169.

84 BFL, XXXV.1f.1957/42ö.e., 121.

85 BFL, XXXV.1f.1956-7/41ö.e., 160; BFL, XXXV. 1f.1956-7/41ö.e., 170; BFL XXXV.1f.1956-7/41ö.e., 23.

86 BFL, XXXV.1f.1957/43ö.e., 16-17.

87 FML, Az MSZMP Fejér Megyei Bizottságának iratai (a továbbiakban XXXV.9f./1957/14ö.e.), B.M. Fejér Megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya, 2.

88 BFL, XXXV.1f.1957/45ö.e., 243.

89 BFL, XXXV.1f.1957/46ö.e., 46.

90 ZML, XXXV.1f.1958612ö.e.; A tapasztalatok összefoglalása, 12.

91 ZML, XXXV.1f.1958/12ö.e.; Feljegyzés a Zalaegerszegi Ruhagyár pártszervezetének agitációs munkájáról, 5-6.

92 MOL M-KS-288f.23/1957/34ö.e., 34.

93 MOL M-Ks-288f.23/1957/34ö.e., 34.

94 MOL M-KS-288f.21/1958/20ö.e., 252-253.

95 ZML, XXXV.1f.1958/12ö.e.; Feljegyzés a Zalaegerszegi Ruhagyár pártszervezetének agitációs munkájáról, 25-26.

96 BFL, XXXV.1f.1958/42ö.e., 49-52.

97 MOL M-KS-288f.21/1958/20ö.e., 250.

1997-ben reprezentatív, nemzetközi konferenciát rendeztek Lengyelországban az 1981 decemberében bevezetett hadiállapotról. A rendezvény legnagyobb szenzációja a Kulikov marsall titkára, Viktor Anoskin által az események idején vezetett „munkanapló" felbukkanása volt. A résztvevők közül többen a dokumentum hitelességét is megkérdőjelezték. A tanulmány szerzője a naplót a korabeli viták és események, valamint más források figyelembevételével hitelesnek tartja. A fő kérdés természetesen az volt: nyújtson-e katonai „segítséget" a Szovjetunió a lengyel kommunista pártnak a helyzet kezeléséhez?

1997-ben a Varsó közelében fekvő Jachrankában egy önmagában is kuriózumnak számító nemzetközi konferenciát rendeztek. A téma Lengyelország huszadik századi történelmének talán legvitatottabb pontja, az 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski által bevezetett hadiállapot (stan wojenny) volt. A tanácskozáson a fő kérdésre keresték a választ, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen, vagy sem. Másképpen feltéve a kérdést: Jaruzelski valóban a szovjet intervenciótól mentette-e meg Lengyelországot a hadiállapot bevezetésével?¹

A konferencia egyediségét az adta, hogy a szervezőknek sikerült egy asztalhoz ültetni a ma már történelmi esemény még élő résztvevőit. Szovjet részről jelen volt Viktor Georgievics Kulikov marsall, a Varsó Szerződés (VSZ) Egyesített Fegyveres Erőinek (EFE) akkori főparancsnoka, illetve Anatolij Ivanovics Gribkov tábornok, a Szovjetunió hadseregének akkori vezérkarifőnök-helyettese, illetve a VSZ EFE volt törzsparancsnoka. A lengyel felet Wojciech Jaruzelski, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) első titkára, Lengyelország akkori miniszterelnöke és honvédelmi minisztere, illetve Stanisław Kania, a LEMP első titkára, Jaruzelski elődje képviselte. Néhány lengyel ellenzéki vezetőn kívül az Egyesült Államokból Carter és Reagan elnökök biztonságpolitikai tanácsadóinak, Zbigniew Brzezińskinek és Richard Pipesnak a jelenléte tette igazán nemzetközivé a tanácskozást. A történészeket a téma egyik legismertebb lengyel kutatója, Andrzej Paczkowski, illetve az amerikai Mark Kramer képviselte számos más országból érkezett kutatóval együtt.

A találkozónak a kutatók számára az elhangzottakon kívül is volt egy óriási hozadéka. Viktor Kulikov a konferencián bemutatta Viktor Ivanovics Anoskin altábornagy ún. munkafüzetét, illetve annak az 1981. december 9. és 16. közötti időszakra vonatkozó részét. Anoskin akkoriban Kulikov marsall személyes szárnysegédje volt, és napi rendszerességgel ún. "rabocsaja tyetragy"-ot (munkafüzetet) vezetett egy A5-ös nagyságú kockás füzetben. E kézzel írt feljegyzéseket Kulikov a személyes gyűjteményében őrizte, és onnan vitte magával a konferenciára. A dokumentumot Mark Kramer történész rendelkezésére bocsátotta, aki nem sokkal később angol nyelven publikálta a feljegyzések egyes részeit.² Fontos hangsúlyozni, hogy nem visszaemlékezésről van szó, hanem korabeli, munka közben végzett feljegyzésekről.

A dokumentum puszta léte is megdöbbentette az események lengyel résztvevőit, de tartalmának megismerése után kétségbe vonták a valódiságát. Éppen ezért a lengyel kiadáshoz végül is csatolták Jaruzelski és Florian Siwicki volt lengyel vezérkari főnök, honvédelmi miniszterhelyettes hozzászólásait is.³ Mindezek fényében és a volt szovjet levéltárakból előkerülő iratok segítségével már a történész feladata rekonstruálni az eseményeket, illetve megállapítani a dokumentum hitelességét. Fontos leszögezni azt is, hogy nem egy levéltárban fellelhető iratról van szó, tehát az eredeti kézírásos változat továbbra sem hozzáférhető. Azonban az is tény, hogy sem Kramer, sem Paczkowski nem vonta kétségbe a dokumentum hitelét.

 

Anoskin feljegyzései

 

Anoskin altábornagy, első bejegyzése szerint, 1981. december 7-én érkezett Lengyelországba a "hadiállapot bevezetésének idejére".⁴ Ezután valójában csak december 10-től kezdődően van érdemi bejegyzése. Ezen a napon moszkvai idő szerint délelőtt kilenc órakor Dmitrij Fjodorovics Usztyinov⁵ az akkor már Lengyelországban tartózkodó Kulikov marsallnak azt jelentette, hogy "a lengyel ügyet a lengyeleknek maguk kell megoldaniuk […], nem készülünk Lengyelország területén a hadsereg bevetésére".⁶ E bejegyzés hitelességét alátámasztja, hogy e napon reggel ülésezett az SZKP KB Politikai Bizottsága. Az ülésről készült jegyzőkönyv szerint a szovjet pártvezetés egyértelműen állást foglalt arról, hogy semmilyen esetben sem lehet a szovjet hadsereget Lengyelországban bevetni.⁷ Jurij Andropov, a KGB elnökeként a leginformáltabb és legbefolyásosabb szovjet vezető, úgy fogalmazott az említett ülésen, hogy "nem szándékozunk a hadsereget Lengyelországban bevetni. Ez a helyes álláspont, és nekünk ezt kell végig követnünk".⁸ Usztyinov tehát katonai vonalon, az elhatározás után azonnal közvetítette a Politikai Bizottság állásfoglalását Kulikov marsallnak.

E tény rögzítése azért is fontos, mert Jaruzelski visszaemlékezése szerint egy nappal korábban, december 8-ról 9-ére virradó éjszaka a Kulikovval folytatott megbeszélésen Kulikov állítólag tett utalást arra, hogy a szovjet hadsereg, illetve szövetségesei is "segítséget" nyújtanának Lengyelországnak.⁹ Ez a kérdés felmerült az említett PB ülésen is, ahol Usztyinov, aki talán a legjobban támogatott volna egy katonai akciót, kiállt Kulikov mellett: "Ami azt illeti, amit állítólag Kulikov elvtárs a hadsereg Lengyelországban való bevetésével kapcsolatban mondott, teljes felelősséggel mondhatom, hogy ezt ő nem mondta. Ő egyszerűen megismételte azt, amit mi és Leonyid Iljics már kimondott arról, hogy Lengyelországot nem hagyjuk a bajban."¹⁰ Utalt ezzel az SZKP XXVI. kongresszusán Brezsnyev által megfogalmazott mondatokra, vagyis "a szocialista Lengyelország számára fontos politikai támogatást jelentett a Varsói Szerződés 1980 decemberében megtartott moszkvai találkozója. Ez a találkozó világosan megmutatta: a lengyel kommunisták, a lengyel munkásosztály, az ország dolgozói bizton számíthatnak barátaikra és szövetségeseikre. A szocialista Lengyelországot, a testvéri Lengyelországot nem hagyjuk el a bajban, nem engedjük bántani."¹¹ Az 1980. december 5-i állásfoglalás azonban nem jelentett katonai fenyegetést Lengyelország számára. Sem a tanácskozáson elhangzottak, sem a kiadott közös nyilatkozatban ilyen jellegű célzást nem lehet találni. A résztvevők hangsúlyozták, hogy a válságból a lengyeleknek maguknak kell a kiutat megtalálni, és szolidaritásukról biztosították a lengyel kommunistákat az ellenforradalommal vívott harcban.¹²

Vaszilij Mitrohin, aki a KGB Külföldi Hírszerzés Első Főigazgatóságának (PGU) dokumentumait kezelte, idézi Kulikov jelentéséből, hogy Jaruzelski december 8-ról 9-ére virradó éjjel tájékoztatta őt a hadiállapot bevezetésének menetrendjéről, majd aggályainak adott hangot az akció sikerességét illetően. A jelentésben azt is közli, hogy Jaruzelski szerint szükségessé válhat, hogy segítséget kérjenek a Varsói Szerződés erőitől, amelyre Kulikov úgy válaszolt, hogy "ha segítséget kell nyújtani önöknek, és a saját forrásaik kimerülnek, a főparancsnokság fog dönteni".¹³

E rövid visszatekintés tükrében válnak érthetővé Anoskin további bejegyzései. Eszerint Jaruzelski Mirosław Milewski közvetítésével próbált Andropovtól információkat szerezni a szovjet állásfoglalásról. Milewskit korábban éppen Jaruzelski távolította el a belügyminiszteri posztról, hogy helyét a hozzá hűségesebb Czesław Kiszczak foglalja el, de most jól jött Milewski KGB-hez fűződő szoros kapcsolata és híres szovjetbarátsága.¹⁴ December 10-én Averkij Arisztov, a Szovjetunió varsói nagykövete táviratozta Moszkvába Milewski kérdéseit. A válasz Anoskin szerint másnap érkezett meg, melyben ez állt: "Ebben a periódusban nem lesz szovjet jelenlét."¹⁵ Milewski fontos közvetítő szerepére hasonlóan emlékszik vissza Vitalij Pavlov is, aki ebben az időben a KGB varsói rezidentúráját vezette.¹⁶

Anoskin december 11-i bejegyzései a követségi munkatársak családjainak evakuálásával, a számukra szükséges élelmiszer biztosításával, illetve a szállítóeszközökkel (pl. repülőgépek) foglalkoznak. Úgy tűnik, a szovjetek féltek attól, hogy a hadiállapot bevezetése miatt a szovjetellenes hangulat felerősödik.

 

Kulikov és Siwicki

 

December 11-én este 19 óra 40 perctől Florian Siwicki lengyel vezérkari főnök beszélgetést folytatott Kulikov marsallal. Siwicki továbbította Jaruzelski kéréseit (amit, Milewski segítségével egy nappal korábban Arisztovon keresztül is eljuttatott Moszkvába), ami a gazdasági segítségnyújtást érintette elsősorban, de szerette volna, ha valaki a szovjet vezetésből Lengyelországba érkezik a hadiállapot bevezetésének politikai kérdéseit megvitatni. Másrészt Jaruzelskit nagyon nyugtalanította, hogy úgy érezte, nem kapott egyértelmű választ arra, hogy a Szovjetunió hogyan reagál majd a hadiállapot bevezetésére. Jaruzelski "nyugtalansága" valójában nem abból fakadt, hogy nem ismerte a szovjet szándékokat. Ismerte. A problémát inkább az okozta, hogy nem volt világos, kézzelfogható indok a hadiállapot bevezetésére. Az alkotmány ugyanis egyértelműen fogalmazott: "Az Államtanács a Lengyel Népköztársaság egész területére vagy annak egy részére hadiállapotot vezethet be, amennyiben azt az ország külső védelme vagy belső biztonságának fenyegetettsége megköveteli. Ezekben az esetekben az Államtanács általános vagy részleges mozgósítást rendelhet el."¹⁷ Jaruzelski nem akart katonai intervenciót az országa ellen. Nyilvánvaló, hogy nem volt kétsége afelől sem, hogy az általa 13 éve, miniszterként vezetett hadsereg képes a parancsait végrehajtani, de a hadiállapot igazolásához óriási szüksége lett volna egy nyílt fenyegetésre a Varsói Szerződés és a Szovjetunió katonai vezetői részéről. Már csak azért is, mert a hadiállapot egész propagandáját a lengyel nép hazafias érzelmeire alapozták. Siwicki is elmondta Kulikovnak, hogy az akciót a "Haza megmentése" és a "nemzet megmentése" jelszavak alatt fogják megvalósítani.¹⁸ Felmerült a kérdés: kitől kell megmenteni a "nemzetet", a "Hazát"? Ha nincs külső fenyegetés, tehát nem az intervenciótól, akkor az ország "belső biztonságának fenyegetettségétől", a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől? Jaruzelski is érezte az ellentmondást.

Siwicki a Kulikovval való beszélgetés közben partnere szemére vetette, hogy "egy héttel ezelőtt a szovjet vezetéshez fordultunk, de nincs válasz".¹⁹ Siwicki ezen elszólását, melyet Anoskin lejegyzett, a magyar és a volt csehszlovák levéltárakból előkerült dokumentumok segítenek értelmezni, és rávilágítanak Jaruzelski nehéz helyzetére. Egy héttel azelőtt, december 4-én zárult Moszkvában a Varsói Szerződés Honvédelmi Miniszterek Bizottságának (HMB) négynapos ülése, amelyen Jaruzelskit éppen Florian Siwicki helyettesítette. A tanácskozás harmadik napján Siwicki a szovjet vezetőkhöz fordult Jaruzelski azon kérésével, hogy a HMB adjon ki egy közös, kemény hangvételű nyilatkozatot, amelybe burkoltan a Varsó Szerződés tagállamainak katonai fenyegetését is belefogalmazzák.

A kiegészített nyilatkozat, a dokumentumok egybehangzó tanúsága szerint, így hangzott volna: "A Varsói Szerződés Honvédelmi Miniszterek Bizottsága aggodalmát fejezi ki a Lengyelországban a szocialistaellenes erők bomlasztó tevékenysége következtében kialakult helyzettel kapcsolatban, amely megnehezíti, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak fegyveres erői végrehajthassák szövetségi kötelezettségeiket, és megfelelő rendszabályok meghozatalát teszi szükségessé a szocialista közösség biztonsága érdekében Európában."²⁰

A nyilatkozat ilyen módon való kiegészítése mind retorikában, mind tartalmában emlékeztetett egy tizenhárom évvel korábban (1968), éppen a varsói Kongresszusi Teremben elhangzott szónoklathoz. Leonyid Iljics Brezsnyev akkor, a csehszlovákiai intervenció után, úgy fogalmazott, hogy ha egy szocialista országban "a szocializmus ügye veszélybe kerül, akkor az egész szocialista közösség biztonsága kerül veszélybe", mindez "rendkívüli kényszerintézkedéseket" válthat ki a testvéri országok részéről, hiszen a "szocializmus ellenségeinek nyílt tevékenysége […] veszélyezteti a szocialista tábor közös érdekeit".²¹

Az egybecsengés azonnal feltűnt az ülésen részt vevő magyar honvédelmi miniszternek, Czinege Lajosnak is, aki telefonon azonnal konzultált Kádár Jánossal. A magyar párt első titkára, számítva a románok ellenállására, arra utasította miniszterét, csak akkor járuljon hozzá, hogy e mondat bekerüljön a közös kommünikébe, ha azt minden fél egyértelműen támogatja. A románok valóban tiltakoztak egy ilyen nyílt fenyegetés ellen, s emiatt Czinege sem támogatta. Jaruzelski kérését így tehát elvetették.²² Ám úgy tűnik, hogy a szovjet vezetés sem tette magáévá e kezdeményezést. Néhány nappal később, december 10-én, a Magyarországon tartózkodó szovjet miniszterelnök, Tyihonov elnézést kért Kádár Jánostól az incidensért.²³

Így a Varsói Szerződés katonai vezetői nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában.²⁴ Ennek ellenére a LEMP Politikai Bizottsága az ülés után egy nappal, december 5-én döntött a hadiállapot bevezetéséről, bár a pontos időpontot még nem tűzték ki; ezt teljes mértékben Jaruzelskire bízták.²⁵

De térjünk vissza Anoskin feljegyzéseihez, illetve Siwicki és Kulikov beszélgetéséhez. December 11-én Siwicki újra megpróbálta az ún. "Brezsnyev-doktrínát" működésbe hozni, és kijelentette, hogy "józanul értékeljük a helyzetet, és ha nem lesz politikai, gazdasági és katonai támogatás a Szovjetunió részéről, akkor Lengyelország a Varsói Szerződés számára el fog veszni".²⁶ Kulikovot láthatóan nem lepte meg a lengyel katonai vezető által felvázolt borús jövőkép, és biztosította kollégáját, hogy szerintük "Lengyelország képes maga megoldani a problémáit […], az erőtök megvan hozzá. Tudjuk." Végül Kulikov "fakadt ki": "Miért merült fel a katonai segítség problémája? Megvitattuk a hadiállapot minden aspektusát."

Úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára. Siwicki pedig már nem magyarázkodott, csak annyit tett hozzá, hogy "külső segítség nélkül nekünk, lengyeleknek nagyon nehéz" lesz.²⁷

Ugyanezen a napon Kulikov, Pavlov és Arisztov táviratban jelentette, hogy minden előkészület megtörtént a hadiállapot bevezetéséhez, vagy ahogy ők nevezték, az "X művelet" megkezdéséhez.²⁸ A táviratban az is szerepel, hogy Jaruzelski továbbra is követeli a kéréseinek teljesítését.

A szovjet pártvezetés tartott attól, hogy a Jaruzelski meggondolja magát, annál is inkább, mert még mindig nem hozta meg a végső döntést. "Jaruzelski újra ingadozó pozíciót foglal el. Először felbuzdult, most meg újra ellágyul. Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból" – értékelte Jaruzelski magatartását Gromiko a SZKP Politikai Bizottságának decemberi ülésén.²⁹ Végül december 12-én reggel Jaruzelski telefonon beszélt Brezsnyevvel és Szuszlovval,³⁰ majd meghozta a végső döntést: éjféltől érvénybe lép a "W óra".

Anoskin 12-i bejegyzései nem tartalmaznak erről semmilyen információt. Elképzelhető, hogy nem ismerte a részleteket, nem is tartozott a hatáskörébe. Aznap főleg a hadsereg különböző hadosztályainak mozgásait regisztrálta. Feljegyezte azonban Usztyinov tájékoztatását arról, hogy a szovjet vezetőségből a legnagyobb titokban Lengyelországba érkezhet Szuszlov, Csernyenko, Ruszakov és Rahmanyin.³¹ További bejegyzések tájékoztatnak a Nemzeti Megmentés Forradalmi (valójában: Katonai) Tanácsának felállításáról, és feladatként jelöli meg, hogy ennek tagjairól információkat kell gyűjteni. Néhány megjegyzés az egyház és az ellenzék viselkedéséről, de összességében elégedett hangnemben. Hangot ad néhány hiányosságnak is: "Értékelésünk szerint egyelőre nem jellemző a kollektív vezetés. W. Jaruzelski elvtárs továbbra is megőrizte a kezében a teljes katonai és politikai vezetést." Nagyobb probléma, hogy "egyidejűleg a munkásosztály jelentős része részt vesz a sztrájkokban, ami arról tanúskodik, hogy az ellenforradalom még él a széles néptömegek között".³² Anoskin december 16-án éjjel hagyta el Lengyelország területét. Az utolsó bejegyzése szerint gépe moszkvai idő szerint éjfél körül szállt fel a varsói Okęcie repülőtérről.

Hogyan értékelheti a történész Anoskin altábornagy "munkafüzetét"? Valós kordokumentum vagy utólagos hamisítvány? Mind láttuk, talán bizonyítottuk is, hogy Anoskin állításai teljesen összhangban vannak más levéltári forrásokkal, illetve visszaemlékezésekkel. Amint már utaltunk rá, leginkább Jaruzelski és Siwicki kérdőjelezte meg a "munkafüzet" hitelességét. Természetesen személyes okokból. A történelmi igazságosság ezért megköveteli, hogy megvizsgáljuk Jaruzelskinek és Siwickinek a "munkafüzethez" fűzött kommentárjait is.

 

Tények és kérdőjelek

 

Jaruzelski visszaemlékezése szerint a legnagyobb probléma abban áll, hogy a dokumentum nem teljes. Egyrészt nem tartalmazza Anoskinnak Kulikovval december 8-án éjjel folytatott beszélgetését, másrészt Jaruzelski állítása szerint a december 10-én megtartott SZKP PB ülésen nem került szóba a szovjet katonai segítségnyújtás kérdése.

Anoskin valóban csak 10-étől jegyzetel, tehát a füzet korábbi eseményeket nem tartalmazza, de mint láttuk, a korábbi események dokumentumai nem Jaruzelskit igazolják, vagyis nem bizonyítható, hogy lett volna politikai akarat egy esetleges katonai intervenció realizálására Lengyelország ellen. A második állítást pedig nem támaszthatjuk alá, hiszen az SZKP PB jegyzőkönyve egyértelműen tanúsítja, hogy szóba került az intervenció ügye, éppen Jaruzelski "kérésével" kapcsolatban. Jaruzelski azt viszont nem hiányolja, hogy Anoskin nem említi a december 12-én Brezsnyevvel és Szuszlovval folytatott beszélgetését.

Florian Siwicki sokkal részletesebben szólt a dokumentum ellen. Szerinte hihetetlen, hogy Kulikovnak a tíznapos lengyelországi tartózkodása alatt ne lett volna más tárgyalópartnere, csak Anuskin. Valójában Jaruzelskivel is találkozott e napokban. Másrészt nem világos, hogy a Varsói Szerződés legmagasabb rangú parancsnokának miért és kivel kellett volna még találkozni a két legmagasabb rangú lengyel katonai vezetőn kívül. Siwicki azonkívül tagadja, hogy azt mondta volna Kulikovnak: ha szovjet részről nincs ígéret a segítségre, akkor egy nappal elhalaszthatják a hadiállapot bevezetését, és arra csak 13-án éjjel kerülne sor. Ezzel szemben több dokumentum is bizonyítja, hogy szó volt ez utóbbi időpontról is. Mitrohin iratai szerint ebben az esetben a hétfőt is munkaszüneti nappá nyilvánították volna.

Arisztov jelentése szerint több variáció is létezett. Péntekről szombatra, azaz 11-ről 12-re, vagy szombatról vasárnapra, vagyis 12-ről 13-ra. Felmerült még az is, hogy egy héttel később, 20-án kezdődjön az akció.³³ Ez utóbbi dátum azért volt valószínűtlen, mert a hatalom meg akarta előzni december 17-ét. Erre a napra ugyanis a Szolidaritás több százezer fős tüntetést tervezett a varsói Győzelem térre (ma: Pilsudski tér), az Ismeretlen Katona sírja elé. A pártvezetés félt attól, hogy a tüntetők és a rendőri erők között akár fegyveres összecsapásra is sor kerülhet. A meghatározó szempont valóban az volt, hogy a hadiállapot bevezetése munkaszüneti napra essen, mert a lakosság döntő többsége ez esetben otthon tartózkodik.

Siwicki azt is tagadja, hogy valaha beszélt volna Andropovval. Ebben könnyen lehet, hogy igaza van, ám Anoskin nem is állított ilyet. Anoskin szerint Siwicki azt mondta Kulikovnak, hogy az "Andropovval való beszélgetésen megértettük, hogy számíthatunk a segítségre tevékenységünk II. szakaszában". A többes szám első személy feltételezi, hogy a beszélgetést Milewski vagy Kiszczak is folytathatta Andropovval, mint ahogy valójában ez történt.³⁴ Végül Siwicki elismeri, hogy Kiszczakkal együtt fültanúja volt december 12-én Jaruzelski Brezsnyevvel és Szuszlovval folytatott telefonbeszélgetésének, amikor Jaruzelski újra feltette a visszatérő kérdést: "Mi lesz, ha a helyzet bonyolódik a hadiállapot bevezetése után?" A válasz az ismert módon hangzott: a hadiállapot a lengyelek belső ügye lesz, képesek megoldani a problémáikat. Jaruzelski ezután hozta meg a végső döntést.³⁵ Erre ő is így emlékszik. Mint írja, "megbizonyosodtam Szuszlovnál és kisebb mértékben Usztyinovnál, hogy ez a mi belső ügyünk lesz".³⁶

A hadiállapot bevezetése körülményeinek tisztázásához újabb adalékot szolgáltatott Władysław Pożoga, aki 1980 szeptemberétől a lengyel hírszerző és elhárító szolgálatok (Służby wywiadu i konrtwywiadu) főnöke volt. Elődje, a már említett Milewski ekkor lett belügyminiszter. E szolgálatok szoros együttműködésben álltak az akkor éppen Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov által vezetett szovjet hírszerzéssel, a PGU-val. Pożoga szerint nem valószínű, hogy a Varsói Szerződés tagállamai katonai invázióra készültek volna Lengyelország ellen, hiszen a hírszerzés tudott volna ezekről a tervekről. "Figyelmesen követtük a KGB csoportjainak tevékenységét Lengyelországban. Nem tettek semmiféle előkészületeket" – állítja a volt hírszerző főnök.³⁷ Nyugodtan dolgoztak, az előre megtervezett feladatokat látták el, rutinmunkát végeztek.³⁸ Semmi olyan jel nem volt látható, mint két évvel korábban Afganisztánban.

Ezzel egyidejűleg a nyugati hírszerzés emberei is a megszokott rendben tevékenykedtek. "Az éterben csend volt. Rádiós hírszerzőink unatkoztak, nagyon ritkán fogtak el egy-egy, ügynöktől származó rejtjeltáviratot."³⁹ A világ különböző országaiban dolgozó lengyel ügynökök sem tudtak beszámolni semmi újról. Pożoga arra is felhívta a figyelmet, hogy a lengyel hírszerzés már régóta figyelte a szovjet hadsereg csapatmozgásait is, de azokat látszólagos erődemonstrációkként értékelték, amelyek részben az USA szatellitfelvételei miatt, az amerikaiak megtévesztése céljából történtek.⁴⁰ A szovjet pártvezetésnek valóban volt olyan szándéka, hogy maximálisan kihasználja mind a Szolidaritásnak, mind a Nyugatnak egy esetleges szovjet katonai intervenciótól való félelmét ("ellenforradalmi faktor").⁴¹

Érdekes tény, hogy Jaruzelski soha nem hivatkozott a lengyel belügyminisztérium vagy a hírszerzés jelentéseire, amikor azt állította, hogy a hadiállapottal megmentette Lengyelországot a szovjet katonai inváziótól. Sőt, a több mint négyszáz oldalas emlékiratában Pożoga nevét még csak le sem írta!

Az eddig kutatások alapján kijelenthetjük, hogy nincsenek olyan dokumentumok, amelyek igazolnák Jaruzelski és Siwicki állításait. A lengyel belügyminisztériumnak a hadiállapot bevezetésével kapcsolatos iratait átvizsgálva megállapítható, hogy a másfél év alatt előkészített akció egyetlen dokumentuma sem tartalmaz olyan állítást, amely igazolta volna, hogy a Varsói Szerződés tagállamai vagy a Szovjetunió katonai intervenciója a küszöbön állt.⁴²

Látható, hogy Anoskin "munkafüzetébe" írott állításait a történelmi dokumentumok egyértelműen igazolják. Sem a Szovjetunió (és a Varsói Szerződés), sem Jaruzelski nem akart 1981 decemberében katonai intervenciót Lengyelország ellen, de a lengyel vezetőnek – éppen azért, hogy a hadiállapot körülményeit a lakossággal könnyebben elfogadtassa – szüksége lett volna a nyílt fenyegetésre. Ezt, mint láttuk, nem kapta meg. Anoskin "munkafüzete" is ezt támasztja alá. A Szovjetunió számára a Jaruzelski által megvalósított hadiállapot volt a legoptimálisabb megoldás, amely politikai és katonai veszteség nélkül és a lehető legkisebb anyagi áldozatvállalással járt.

A "munkafüzet" hitelességében erősíti meg a történészt az a tény is, hogy Gribkov hadseregtábornok visszaemlékezéseiben, a forrás megjelölése nélkül, több helyen is szó szerinti idézeteket közöl Anoskintól. Gribkov öt évvel a "munkafüzet" napvilágra kerülése előtt publikálta első írásait,⁴³ következtetésképpen már jóval korábban megkaphatta Kulikovtól e dokumentumokat.

Emiatt, illetve a dokumentum formai jegyeinek figyelembevételével hitelesnek fogadhatjuk el Anoskin "munkafüzetét". Más kérdés, hogy a lengyel titkosszolgálat a hadiállapot bevezetésétől kezdve terjeszteni kezdte a Lengyelország ellen tervezett szovjet intervenciós szándék hírét. Ez azonban már egy újabb történet…

 

Jegyzetek

 

¹ A konferencia anyaga két évvel később jelent meg lengyelül: Wejdą nie wejdą. Polska 1980-1982 wewnętrzny kryzys, międzynarodowe uwarunkowania. London, Aneks, 1997.

2 Kramer, Mark: The Anoshkin notebook on the Polish crisis, December 1981. In: Cold War International History Project Bulletin 1998. 11. winter, 17-31.

3 Lengyelül az angol nyelvű kiadás után nem sokkal publikálták, Mark Kramer bevezetőjével: "Zeszyt roboczy" generała Anoszkina 9-16 grudnia 1981 r. Warszawa, Instytut Studiów Politycznych Polskiej Akademii Nauk, 1998. A tanulmányhoz a lengyel változatot használtam, az idézetek is a lengyel fordításból származnak.

4 "Zeszyt roboczy", i. m. 23.

5 A Szovjetunió honvédelmi minisztere, 1976-tól az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja.

6 "Zeszyt roboczy", i. m. 23.

7 Rosszijszkij Goszudarsztvennüj Arhiv Novejsej Istorii (Legújabb Kori Történelem Orosz Állami Levéltára – a továbbiakban: RGANI), 89. fond, 66. perecseny, 6. gyelo.

8 Uo.

9 Jaruzelski, Wojciech: Stan wojenny. Dlaczego… Warszawa, BGW, 1992. 391.

¹⁰ RGANI 89. fond, 66. perecseny, 6. gyelo.

¹¹ A Szovjetunió Kommunista Pártja XXVI. Kongresszusa, 1981. február 23. – március 3. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 13.

¹² Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP Központi Szervei (továbbiakban: MOL M-KS) 288. fond 11. csoport 4391. őrzési egység, valamint: MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; lásd még Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1133-1173. A közös nyilatkozatot közli: Népszabadság, XXXVIII. (1980. december 6.) 286. sz. 1.

¹³ Andrew, Christofer – Mitrohin, Vaszilij: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön. Budapest, Talentum, 2000. 542.

¹⁴ Milewski különösen jó, baráti kapcsolatokat ápolt Vitalij Pavlovval, a KGB varsói rezidentúrájának vezetőjével, de Moszkvában is megbízható embernek tartották. Milewski 1945 óta a belügyminisztériumnál, illetve a lengyel titkosszolgálatnál szolgált. A hírszerzés főnöke, majd belügyminiszter.

¹⁵ "Zeszyt roboczy", i. m. 25.

¹⁶ Generał Pawlow: Byłem rezydentem KGB w Polsce. Warszawa, BGW, 1994. 173.

¹⁷ A Lengyel Népköztársaság 1976. február 10-én módosított alkotmánya 3. fejezet 33. cikkének 2. pontja szerint. Lásd: Az európai népi demokráciák alkotmányai. Szerk. Kovács István. Budapest, KJK, 1985. 328.

¹⁸ "Zeszyt roboczy", i. m. 30.

¹⁹ Uo. 27.

²⁰ M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 30. dok.; lásd még a csehszlovák honvédelmi miniszter jelentését: Paczkowski, Andrzej – Werblan, Andrzej: On the decision to introduced Martial Law in Poland in 1981. Two historians report the Commission on constitutional oversight of the Sejm of the Republic of Poland. Washington, CWIHP, 1997. 39.

²¹ Népszabadság, XXVI. (1968. november 13.) 266. sz. 2.

²² Hasonlóan emlékszik vissza erre Gribkov is. Lásd Gribkov, A. I.: "Doktrina Brezsnyeva" i polskij krizisz nacsala 80-h godov. Vojenno-Isztoriceszkij zsurnal, (1992) 9. sz. 51.; vö. uő: Szugyba Varsavszkovo Dogovora. Voszpominanyija, dokumentü, faktü. Moszkva, Russzkaja Knyiga, 1998. 137.

²³ MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 30. dok. A szovjet pártvezetés, úgy tűnik, valóban nem tette magáévá Jaruzelski kérését, sőt általában véve az ún. "Brezsnyev-doktrínát" sem. Andropov az SZKP Politikai Bizottságának december 10-i ülésén a következőket mondta: "Én nem tudom, hogy fog állni Lengyelország ügye; ha a »Szolidaritás« hatalma alá kerül, az egy dolog. De ha a kapitalista országok a Szovjetunióra rontanak, s megegyeznek egymással a különböző nemű gazdasági és politikai szankciók ügyében, az nekünk nagyon nehéz lesz. Nekünk gondoskodni kell az országunkról, a Szovjetunió megerősítéséről. Ez a mi fő vonalunk." Lásd: RGANI 89. f. 66. p. 6. gy.

²⁴ Meg kell említeni, hogy Jaruzelski emlékirataiban nem pontosan így idézi fel az eseményeket. Mivel ő maga nem vett részt a moszkvai tanácskozáson, Siwicki állítólagos beszámolójára hivatkozik. A hosszasan idézett szövegben azonban nincs szó Jaruzelski kéréséről, egy szóval sem említi a közös nyilatkozatról szóló vitát! Lásd Jaruzelski: Stan wojenny, i. m. 378-379. Egy másik résztvevő, az akkori román honvédelmi miniszter visszaemlékezéseiben szintén tárgyalja a kérdést. Szerinte a bolgár, a csehszlovák és a keletnémet delegáció támogatta a Jaruzelski által kért fenyegetést. Lásd: Olteanu, Constantin: "Furtuna in Tratatul de la Varsovia". Dosarele Istoriei, 2001. 1. sz. 12-22.

²⁵ Tajne dokumenty Biura Politycznego. PZPR a "Solidarność" 1980-1981. Szerk. Zbigniew Włodek. London, ANEKS, 1992. 549-569.

²⁶ "Zeszyt roboczy", i. m. 28.

²⁷ Uo. 29-30.

²⁸ Érdemes megjegyezni, hogy Jaruzelski semmit nem ír könyvében december 11-ről. Nehezen elképzelhető azonban, hogy két nappal a hadiállapot bevezetése előtt semmilyen programja ne lett volna.

²⁹ RGANI 89. f. 66. p. 6. gy.

³⁰ Mihail Andrejevics Szuszlov – aki 1956-os szerepe miatt Magyarországon is ismert – volt annak a bizottságnak a vezetője, amelyet az SZKP Politikai Bizottsága hozott létre a lengyel események elemzésére és megoldására 1980. augusztus 25-én. Lásd: RGANI 89. f. 66. p. 1. gy.

³¹ Ők végül nem utaztak Lengyelországba. Lásd A. I. Gribkov: "Doktrina Brezsnyeva", i. m. 52.; uő: Szugyba Varsavszkovo Dogovora, i. m. 141.

³² "Zeszyt roboczy", i. m. 35.

³³ RGANI 89. f. 66. p 6. gy.

³⁴ Czesław Kiszczak 1981. augusztus végén járt Moszkvában, Pavlov kíséretében, és találkozott Andropovval. A KGB vezetője felhívta az új lengyel belügyminiszter figyelmét az erőszak alkalmazásának veszélyeire, és azt üzente Jaruzelskinek, hogy a szovjet hadsereggel nem szándékoznak bevonulni Lengyelország területére. Lásd Generał Pawlow: Byłem rezydentem KGB w Polsce…

³⁵ Lásd Siwicki, Florian: Komentarz do niektórych faktów związanych z konferencją w Jachrance. In: "Zeszyt roboczy", i. m. 52.

³⁶ Jaruzelski: Stan wojenny, i. m. 402.

³⁷ Pożoga, Władysław – Piecuch, Henryk: "Wojciech Jaruzelski tego nigdy nie powie." Mówi były szef wywiadu i kontrwywiadu, pierwszy zastępca ministra Spraw Wewnętrznych generał dywizji Władysław Pożoga. Warszawa, Reporter, 1992. 108.

³⁸ Pożoga-Piecuch: i. m. 108.

³⁹ Uo. 109.

⁴⁰ Uo.

⁴¹ RGANI 89. f. 66. p. 39. gy. 11.

⁴² Widacki, Jan: Czego nie powiedział generał Kiszczak. Z Janem Widackim rozmawia Wojciech Wróblewski. Warszawa, BGW, 1992. 146.

⁴³ Gribkov: "Doktrina Brezsnyeva", i. m. 46-57.

A mai kor talán legégetőbb kérdése a foglalkoztatás, annak mértéke, típusai, a munkanélküliség, az alulfoglalkoztatottság, valamint a munkavállaló kiszolgáltatottságát fokozó, terjedőben lévő rész-, táv- és határozott idejű munkaviszony problémája.

Bevezetés

 

A társadalom túlnyomó többségét azok az emberek teszik ki, akik csak munkaerejük eladásával biztosíthatják megélhetésüket. Mivel ők egyúttal a szavazók többségét jelentik, semmilyen kormány nem hagyhatja figyelmen kívül boldogulásukat. Ezért napjaink legégetőbb társadalmi-gazdasági kérdése a foglalkoztatás: mennyisége, szerkezete, dinamikája, lehetőségei és korlátai. A mindezt meghatározó mechanizmusok a napjaink globálissá vált kapitalista gazdaságában a következők:

• A technikai fejlődés általános tendenciája az, hogy egyre kevesebb élőmunka-mennyiséggel lehet előállítani ugyanannyi (sőt több) terméket.
• A tőkés gazdálkodás körülményei között a technikai fejlesztés a konkurenciában való helytállás végső, s ezért elengedhetetlen eszköze. Ebben a termelési módban azonban a technikai fejlődés jóvoltából felszabaduló idő nem egyenletesen oszlik meg a társadalom tagjai között, hanem a munkanélküliek oldalán halmozódik fel, miközben a vállalati költséghatékonyság az egyes foglalkoztatottaktól mind több munka elvégzését követeli meg.
• Vagyis: korunk uralkodó társadalmi formációjában, a magántulajdonú (vagy másként: az elkülönültségi viszonyokon alapuló) társadalomban a munkanélküliség növekedése, valamint a foglalkoztatottakra jutó munkamennyiség növekedése versenyképességi tényező.

Korunk kormányainak tehát egyszerre kellene biztosítania a versenyképességet, és választ találni a mind súlyosabb foglalkoztatási problémákra. Vajon lehetséges-e a két cél összeegyeztetése? Erre a kérdésre keresve a választ az alábbi tanulmány a foglalkoztatás mai trendjeit, jellemzőit és kilátásait tárja fel konkrét adatokra támaszkodva, elsősorban az Európai Unió, továbbá az USA és Magyarország példája alapján.

 

1. Foglalkoztatás – munkanélküliség

 

Miközben a technológiai fejlődés mindinkább kiszorítja az élőmunkát a termelésből, a monopolisztikus verseny éleződése és a konjunktúraciklusok rövidülése miatt a tőkének mindinkább szüksége van a munkaerő-piaci "rugalmasságra", Marx találó kifejezésével élve "tartalékseregre".¹ Ennek bázisán a tőke a népesedés természeti korlátaitól mentesülve terjesztheti ki vagy szűkítheti le tevékenységét. A tartaléksereg továbbá állandó nyomás alatt tartja az alkalmazásban állókat, hiszen bármikor pótolhatóvá teszi őket. A munkanélküliség tehát a tőkés termelés elengedhetetlen velejárója, növekedése pedig a globalizáció egyik jellemzője.² A tartaléksereg azonban nemcsak az effektíve munka nélkül lévőkből áll. A globalizáció jellemzője, hogy a "tartalékolás" egyéb formáit is magas szintre fejleszti. A tartaléksereg képződésének ezeket a globalizációs formáit tekintjük át a következőkben.

A foglalkoztatás nem tart lépést a termelés növekedésével

Az Európai Unióban (a "régi" 15-ök) a foglalkoztatási ráta 1997-ben alig 60%-ot tett ki. A lisszaboni célkitűzések szerint az értéket 2010-ig 70%-ra kívánják emelni, ám az még 2003-2004-ben is alig haladta meg a 64%-ot. Bár ezt a szintet a 15-ök Európája csak nagy foglalkoztatási erőfeszítésekkel és a kilencvenes évek végének amerikai IT-boomjára támaszkodó növekedéssel tudta elérni, még így is mindössze az 1975-ös (!) szintet reprodukálta vele. A hosszú távú trendek vizsgálata³ azonban azt is megmutatja, hogy szó sincs szinten tartásról. A 15-64 év közti lakosság foglalkoztatási rátája a hetvenes évek közepe óta határozottan csökkenő tendenciát mutat, még ha konjunkturális felívelések (a kilencvenes évek elején vagy most, legutóbb) tapasztalhatók is.

Fellendülés idején a foglakoztatás kisebb ütemben bővül, mint a kibocsátás; összehúzódás idején viszont gyorsabban csökken, mint a termelés. Sőt, nem is kell a termelésnek visszaesnie ahhoz, hogy a foglalkoztatás csökkenjen. Ez utóbbihoz elegendő csupán a termelésnövekedés lassulása. Az USA-ban például 2001-től csak némileg csökkent a növekedési ütem, a foglalkoztatás viszont visszaesett a (2001 márciusa és 2003 nyara között nettó 4 millió munkahely szűnt meg, így a foglalkoztatás az 1998 végi szintre süllyedt).⁴

A világszintű folyamatokról ad képet az ILO (2005). Eszerint 1994 és 2004 között a világ GDP-je kb. másfélszeresére, a foglalkoztatottak száma viszont csak egyhatodával nőtt. Ebből kiszámítható, hogy a GDP 1 százalékos növekedéséhez durván a foglalkoztatás 0,3%-os növekedése járul. A foglalkoztatottak népességhez viszonyított aránya lassan, de stabilan csökken: 1994-ben 62,4, 2004-ben 61,8% volt.

Az élőmunkaigény csökkenését a technológiai haladás eredményezi. Azt azonban, hogy ez munkanélküliség formáját ölti, az okozza, hogy a gazdálkodás tárgya a társadalmi szükségletek kielégítése helyett az elkülönült tőkék értékesülése, a társadalom rendelkezésére álló teljes munkaidőalap helyett pedig csak annak töredéke, a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkaidő (a munkaerőköltség).

A munkanélküliség számban és arányban nő

A munkanélküliség rátája az EU 15-ben az 1975-ös 4%-ról – némi konjunkturális hullámzással – a 80-as években 8-10%-ra ugrott, s azóta is e szint körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a regisztrált munkanélküliek száma 6,1 millióról 14,7 millióra nőtt. Az USA-ban a munkanélküliek száma 1948 januárjában 2 millió fő volt, 2004 őszén 8,1 millió (5,5%). A munkanélküliség a 70-es években többszörösére nőtt, s azóta a hullámzások epicentruma a háború utáni évek 3,5-4-szerese (8-9 millió fő).⁵ A munkanélküliség rátájának 90-es években mutatkozó csökkenését is a munkanélküliek számának növekedése kísérte (lásd a 2. táblázatot). A tényleges munkanélküliség azonban még ennél is több. Az USA hivatalos statisztikája⁶ szerint a munkaerőalapba be nem számított ("not in labour force") milliók közül 1994 és 2004 között évi rendszerességgel további 5-7 millióan vállaltak volna munkát (ezek beszámításával a munkanélküliek száma 13-16 millió), és 1,2-2 milliónyian azonnal munkába is tudtak volna állni – ha lett volna rá lehetőségük. 300-500 ezerre tehető azoknak a száma, akik úgy gondolják, reménytelen álláshoz jutniuk. Ha beszámítjuk ezeket a munkakereső csoportokat is,⁷ akkor a ráta már meghaladja a 9%-ot, és a 2000 őszén (az IT-boom csúcsán) mért minimum (6,3%) óta nő. További fontos elem, hogy tendenciálisan növekszik a 15 hétnél hosszabb munkanélküliséget szenvedők aránya. A latin és spanyol etnikumú lakosság körében a munkanélküliség nagyobb az átlagosnál.

A globalizáció viszonyai között tehát még a legfejlettebb tőkés országban is abszolút (!) értelemben nőtt a tőkés társadalom munkaerőpiacáról kiszorulók száma.

Az ILO (2005) adatai szerint a világon a munkanélküliek száma 1994 és 2004 között közel 45 millió fővel, 185 millióra nőtt. A növekedés arányaiban is bekövetkezett: a munkanélküliségi ráta 5,5%-ról 6,1%-ra emelkedett. 2004-ben a 15-24 évesek körében a munkanélküliség globálisan meghaladta a 13%-ot.

A bizonytalan foglalkoztatási formák nyernek teret

A mainstream közgazdasági-szociológiai szaknyelv a (viszonylag) biztonságos foglalkoztatást jelentő teljes munkaidős, határozatlan idejű szerződés keretében megvalósuló foglalkoztatást tipikusnak, az ettől eltérő formákat, mint a részmunkaidős vagy határozott idejű állásokat és az önfoglalkoztatást, atipikusnak nevezi. Túl azon, hogy lassan az atipikus lesz a tipikus foglalkoztatási forma, e kifejezéseket azért is cseréljük fel a bizonytalan és a (viszonylag) biztos kifejezésekkel, mert szemben az előbbiekkel, e fogalmak kevésbé eufemisztikusak és szégyenlősek a dolgok lényegének a megragadása tekintetében. (Persze a dolgok elkendőzésére való hajlam nem mindenkit ér utol. Így például a Jörg Huffschmid brémai professzor által vezetett "Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért" nevű széles körű "think tank" is a "precarious employment" kifejezést használja a részmunkaidős stb. foglalkoztatásra.)⁸

A World Bank (2001) jelentésében az áll, hogy a világ 65 évesnél idősebb lakosainak több mint 85%-a nem rendelkezik nyugdíjellátással. Néhány évvel később az ILO (2005) kénytelen megállapítani, hogy az informális szektor globálisan növekszik. Ezek a tények arra utalnak, hogy a munkavállalók mindinkább a bizonytalanságot és védtelenséget jelentő munkalehetőségeket kénytelenek elfogadni.

Az Európai Unió munkaerő-piaci trendjei között szembetűnő a részmunkaidős foglalkoztatás hosszú távú aránynövekedése. A jó konjunktúrát mutató években a munkaerő-piaci fellendülés hordozói az egyéb (részidős, otthoni stb.) foglalkoztatási formák voltak, a teljes munkaidejű foglalkoztatás dinamikája számottevően csökkent, sőt a recessziós években negatívba fordult. ("A modern ipar egész mozgásformája tehát abból ered, hogy a munkásnépesség egy részét nem-foglalkoztatott vagy félig foglalkoztatott kezekké változtatják állandóan." MEM, 23: 592.) Mindennek következtében a teljes munkaidőre vetített foglalkoztatás (full-time equivalent employment) az Unió (15-ök) egészében a 80-as évektől a 90-es évek végéig (a konjunkturális hullámzásokkal együtt) mindössze 55% körül mozgott, és az azt követő fellendüléssel is csak 58-59%-ig emelkedett.⁹

Egyre gyakoribb az otthon végzett munka (távmunka) is, bár ezt a foglalkoztatási kategóriát a statisztika egyelőre még nem tartja számon, így csak becslésekre lehet hagyatkozni. Az EU-ban 10 millió távmunkásból (a foglalkoztatottak 13%-a) 5,5 millió vállalkozóként dolgozik. Hollandiában a legmagasabb a távmunka aránya (27%), a dánoknál és finneknél 22%, a svédeknél pedig 18%. Magyarországon kb. 50 ezren (alig több mint a foglalkoztatottak 1%-a) végzik részben vagy egészben otthon a munkájukat (l. i. 2004: 33.).

A dolgozó számára az otthon végzett munkának vannak előnyei (szabadság, rugalmasság, időtakarékosság stb.), de tetemes hátrányai is. Az otthonmunka mai fellendülésének alapvető ösztönzője a munkáltatók részéről a költségcsökkentés, ami gyakran a munkahelyen foglalkoztatottaknál kisebb javadalmazást jelent. További hátrányok: izoláció, társadalmi kapcsolatok leépülése, jogi és munkaügyi bizonytalanság, juttatások csökkenése, a magán- és a munka-szféra elválasztásának nehézségei, "munkaalkoholizmus" stb.¹⁰

Az USA-ban a részmunkaidős foglalkoztatottak száma 1968 és 2004 között 2,5-szeresére, 25 millióra nőtt, miközben a teljes munkaidejű foglalkoztatás alig kétszeresére (65 millióról 115 millióra). 1948 és 2004 között a legbiztosabb formában (teljes munkaidőben, határozatlan idejű szerződéssel) foglalkoztatottak aránya 37%-ról 47%-ra nőtt, ám ezt az aránynövekedést a részmunkaidősök, önfoglalkoztatók és fizetetlen családtagok együttes számának 20 millióról 35 millióra emelkedése kísérte (vö. 2. táblázat). 2002-ben az Egyesült Államokban 31 millió távmunkást tartottak nyilván (a foglalkoztatottak 24 %-a), kétharmaduk főállású volt (L. I. 2004: 33.).

A konjunktúra hullámzásait elsősorban a bizonytalan foglalkoztatási formák érzik meg. Az EU-ban a fellendülést hozó 1997-2000-es periódusban 6%-kal nőtt a határozott idejű szerződéssel foglalkoztatottak száma, elsősorban a nőké, míg a határozatlan idejű (permanens) foglalkoztatás csak mintegy 2%-kal. A termelés lassulását hozó 2000 és 2003 közötti években a permanens foglalkoztatásnak csak a növekedési üteme csökkent, a fix határidős foglakoztatásnak azonban a szintje is (EC 2004: 161.).

A munkával töltött évek száma nő

Az EU-15-ben az 1997-et követő foglalkoztatásnövekedés elsősorban az 55 éven felüli korosztály növekvő munkába állásából származott, amiben nem nehéz tetten érni a társadalombiztosítási reformok jólétcsökkentő hatását. Míg a 90-es évek elején az 55-64 évesek mindössze 36%-a dolgozott, addig 2003-ban már közel 42%-uk, ami kimagasló ütemű aránynövekedés a korcsoportok között. A munkával töltött évek számának növekedését mi sem illusztrálja jobban, mint hogy az utóbbi évtizedben teret hódított a nyugdíjkorhatár felemelésének tendenciája szerte a világon.

Folytatódik az "ipari tartaléksereg" képződése

A klasszikus polgári közgazdászok, mindenekelőtt David Ricardo nyomán Marx megállapította, hogy a tőkefelhalmozással, tehát a termelés gépesítésével, automatizációjával az élőmunka iránti viszonylagos kereslet csökken. A termelésbe újólag bevont tőkék a korábbiaknál kisebb élőmunkát (foglalkoztatást) igényelnek, hiszen éppen ez a termelékenységnövelő beruházások célja. "Az össztőke növekedésével együtt növekszik ugyan változó alkotórésze, vagyis az általa bekebelezett munkaerő is, de állandóan csökkenő arányban. […] a tőkés felhalmozás termel állandóan – mégpedig energiájával és terjedelmével arányosan – egy viszonylag, azaz a tőke közepes értékesítési szükségleteihez viszonyítva fölösleges vagy pótlólagos munkásnépességet." (MEM, 23: 589.) Ezt a viszonylagos túlnépességet nevezte Marx "ipari" tartalékseregnek. (Bár napjainkban, amikor a legnagyobb foglalkoztató a tercier szektor, helyesebb ipari-szolgáltatói tartalékseregről beszélni.)

Kérdés mármost: vajon igaz-e a tartaléksereg képződésének marxi tétele másfél évszázaddal születése után, a globalizáció korában is?

A tartaléksereg létszáma már a 80-as évek elején is jelentős volt, amikor a munkanélküliséget még nem ismerő kelet-európai országokban a Maria Hilferstrasséig és konferenciavacsorákig látó, a többséghez képest privilégiumokat élvező értelmiségi elit a maga kifinomult eszközeivel a "fejlett Nyugat" utáni ácsingózásra kondicionálta a jobb sorsa érdemes tömegeket. Balsen és munkatársai (1987) az NSZK példáján mutatták be, hogyan vezet a tartaléksereg felduzzadása az újszegénység kialakulásához és a munkavállalási feltételek romlásához. Még a németországi szociáldemokrata párt (SPD) jóléti államról szóló 1984-es jelentése is kénytelen volt beismerni, hogy "mind több munkanélküli szorul vissza a »csendes tartalék« soraiba" (146.).

De vizsgáljuk meg, hogyan alakul a tartaléksereg a fejlett országokban hosszú távon. Ehhez definiálnunk kell a tartaléksereg kategóriáját, különös tekintettel arra, hogy a globalizáció körülményei között módosulnak a foglalkoztatás és ezzel összefüggésben a munkaerő-"tartalékolás" (munkaerő-felesleg, munkanélküliség) formái is. Tehát a tartalékseregbe tartoznak mindazon munkavállalók, akiknek a munkaerejét nem használja ki teljes mértekben a tőke. A munkaerő akkor van teljes mértékben kihasználva, ha a munkavállalót tartósan és teljes munkaidőben foglalkoztatják. A tartaléksereg részét képezik a regisztrált és a nem regisztrált munkanélkülieken kívül a határozott idejű szerződéssel dolgozók, a részmunkaidőben foglalkoztatottak, az önfoglalkoztatók, kisegítő családtagok stb. A tartaléksereg létszámát tehát úgy kapjuk meg, hogy a munkaképes korú lakosságból levonjuk a határozatlan idejű szerződéssel, teljes munkaidőben alkalmazottként foglalkoztatottak létszámát. A tartaléksereg rátája pedig ennek a számnak és a munkaképes korú lakosságnak a hányadosa.

A közgazdaságtan fontos kelléke a statisztika. Módszereit azonban az alkalmazó világnézete éppúgy meghatározza, mint a belőle levont következtetéseket. Ami a módszert illeti: nem véletlen, hogy a tartaléksereget, amely a társadalmi munkaerőalappal való gazdálkodást jellemezné, korunk polgári statisztikája semmilyen formában nem méri. Ami pedig a következtetéseket illeti, arra íme egy példa: a foglalkoztatás kapcsán el lehet mondani, hogy ma több embernek van munkája az EU-ban, mint két évtizeddel ezelőtt, az elnyomorodás ("abszolút" szegénység) vagy az élőmunka kiszorításának elmélete tehát nem érvényes. Valóban, a 15-ök Európájában 1975-ben 132,6 millió embernek volt munkája, 1985-ben 134 milliónak, 2004-ben pedig már 172 milliónak. Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a foglalkoztatás nőtt.

A további elemzés azonban megvilágítja az érem másik oldalát is. Az önfoglalkoztatók, részmunkaidősök és határozott munkaidejű szerződéssel dolgozók aránya az összfoglalkoztatottakon belül 1985-ben még összesen 36,3%-volt (ami 48,6 millió főnek felelt meg), 2004-ben azonban arányuk már 47,9% (82 millió fő). A legbiztosabb munkahelyet köztudottan a teljes munkaidős, határozatlan szerződési idejű (permanens) alkalmazottként történő foglalkoztatás jelenti. Ilyennel 1985-ben 85,4 millió fő bírt, 2004-ben pedig 90 millió. A 15-64 éves korú össznépesség 1985-ben 224,1 millió, 2004-ben pedig 251,9 millió fő volt. Ez azt jelenti, hogy 1985-ben 224,1 – 85,4 = 138,7 millió munkaképes lakosnak nem volt teljes munkaidős, biztos állása (a munkaképes korú népesség 62%-a), 2004-ben viszont már 252 – 90 = 162 milliónak (64,4%)! A tőke számára rendelkezésre álló ipari és szolgáltatási tartaléksereg tehát számban és arányban is nőtt! (És akkor a terjedőben lévő táv- vagy otthoni munkát még nem is vettük figyelembe.)

A 15 tagországban nyilvántartott munkanélküliek száma 1985 és 2004 között előbb csökkent, majd ismét növekedésnek indult, s a periódus végén az 1985-ös szinten állt (14,7 millió fő). Ezért felmerülhet, hogy a tartaléksereg növekedése a munkaerő képzésébe fektetett hosszabb időnek, tehát a fiatalok nagyobb arányú beiskolázásának tudható be. Ez részben igaz, de a képzésben töltött idő is "tartalékolást" jelent, miközben az oktatásban részesülőt valakinek el kell tartania. Az oktatás kiterjesztése továbbá nem magyaráz meg mindent, amit az is mutat, hogy az EU-15-ben a 15-24 évesek körében a munkanélküliségi ráta (éppen e korosztály nagyobb iskolai részvételének köszönhetően)¹¹ évtizedek óta közel kétszerese a mindenkori átlagnak, miközben a fiatal munkanélküliek száma növekszik: a 90-es évek végén az EU-15-ben 7 millió, 2003-ban már közel 9 millió fő. A trend az egész világot érinti: az ILO becslése szerint az utóbbi 10 évben ugrásszerűen növekedett a fiatal munkanélküliek száma, 2005-ben globálisan elérve a 88 millió főt (1998-ban 60 millió fő).¹²

Hasonló eredményre jutunk az USA foglalkoztatásának elemzése kapcsán is, bár az összehasonlítást nehezíti, hogy az amerikai statisztikában a munkaképes korú lakosság címszó alatt a 16 éven felüli lakosság szerepel felső korhatár nélkül, míg az európai statisztikák csak a 64. életévig számítják a munkaképességet. Ezzel együtt is kitűnik, hogy az USA is jelentős és számban gyarapodó ipari-szolgáltatási tartaléksereggel rendelkezik, melynek aránya azonban a társadalom elöregedésével növekvő számú idős, de munkaerőnek már nemigen számítók figyelembevétele (a nevező nagysága) miatt csökken. Mint a 2. táblázatból látható, 1948 és 2004 között azoknak a száma, akik bizonytalan, részleges vagy semmilyen alkalmazással nem bírtak (többségük nem is szerepel a munkaerő-piaci statisztikában) arányában csökkent (63-ról 53%-ra), abszolút értékben azonban emelkedett: 65 millióról 119 millióra. Azonban ha beszámítjuk a kb. 20 millió főállású távmunkást, akkor a biztos állással nem rendelkezők tartalékserege még nagyobb, és valószínűleg arányában sem mutat akkora csökkenést, sőt, esetleg még nő is.¹³

A megfelelő számításokat elvégezve (tehát a munkaképes korú lakosságból levonva a határozatlan idejű, teljes munkaidős foglalkoztatottakat) azt kapjuk, hogy Magyarországon a tartaléksereg 2004-ben több mint 3,9 millió fő (58%) volt (lásd a 3. táblázatot). Ez 1997-hez képest csökkenést jelent, de 1989-hez képest, amikor kvázi teljes foglalkoztatás volt, óriási emelkedés.

A tőkés termelés rugalmasságának biztosítása szempontjából nem a munkanélküliségi ráta, hanem a munkaerő-állomány teljes tartaléka a döntő. Az áttekintés alapján levonhatjuk a következtetést, hogy a globalizáció körülményei nem változatták meg a tőkefelhalmozásnak a viszonylagos túlnépesség, ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésére vonatkozó marxi törvényszerűségét.

A kevesebb munka még kevesebb ember oldalán halmozódik fel, ami rájuk nézve a leadott munkamennyiség (munkaidő, intenzitás) növekedését jelenti.¹⁴ A felszabadult (a technikai haladással megtakarított) munkaidő, vagy másképpen: a megnövekedett "szabadidő" pedig a munkanélküliek (inaktívak, részidős alkalmazottak), valamint tőketulajdonosok (vagyonosok) oldalán koncentrálódik. Ekképpen a társadalmi polarizáció nő, a munkaerejük eladására kényszerülők közül pedig növekvő mértékben vesztes az is, akit integrál a rendszer (aki dolgozhat), és az is, akit nem (a munkanélküli).

Mindennek oka az, hogy a tőke nem a társadalmilag rendelkezésre álló összmunkaidővel gazdálkodik, hanem csak a szükséges munkaidővel (a munkaerőköltséggel). Roppant termelőerő marad így kihasználatlanul. A globális kapitalizmus – a csak a vállalati gazdálkodásig látó elemzések állításával ellentétben – történelmi csúcsokra emeli a pazarlást. A globalizáció tehát nem változtatta meg a profitorientált termelés e sajátosságát sem. "Jóllehet a tőkés termelési mód minden egyéni vállalkozásban gazdaságosságot kényszerít ki, anarchikus konkurencia-rendszere a társadalmi termelési eszközök és munkaerők legmértéktelenebb eltékozlását hozza létre, nem beszélve a számtalan nélkülözhetetlen, de önmagában véve felesleges funkcióról" – állapította meg Marx közel másfél évszázada (MEM, 23: 492.).

A tartaléksereg globalizálódása

A globalizációban felerősödő hierarchián alapuló áthárítási mechanizmusok a tartaléksereg képződésében is megjelennek. A transznacionális vállalatok uralma nem egyszerűen a tőkék szabad áramlását (leányvállalatok alapítását és áthelyezését) jelenti, hanem a kisebb beszállító vállalatok, kisebb kereskedelmi partnerek függését is. Ez a tényleges gazdasági erő teszi lehetővé, hogy az egyes tőkék működési zavarai más tőkék gondjaivá váljanak. Ha az egyik ország nagyvállalata csökkenti termelését, az saját munkaerő-állományának csökkenésénél jóval nagyobb elbocsátásokat eredményezhet a vele közvetlen és közvetett kapcsolatban álló vállalatokra gyakorolt hatás révén más országokban. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg tehát aránylag nagyobb mértékben képződik az erősebb gazdaságoktól függő országokban. Ez utóbbiak tartalékserege a globalizáció viszonyai között nem az ő, hanem a transznacionális vállalatok, illetve ezek anyaországainak tartalékserege.

Erre példa az exportjának 85%-át az USA-ba küldő Mexikó, amely egyben az amerikai piacot rugalmasan alkalmazkodó munkaerősereggel is ellátja (bevándorló-ingázó munkások és hazai alkalmazottak). Az ország hivatalos munkanélküliségi adatai ugyan roppant alacsony számokat mutatnak (3-4%), de az USA "new economy"-jának "soft landing"-je után 2004 márciusában hatéves csúcsot értek el.¹⁵

Az USA-ba áramló mexikóiak létszáma 1990 és 2000 között közel kétszeresére (2,6 millióról 4,9 millióra) emelkedett, ezzel arányuk az USA foglalkoztatottjainak sorában 2000-ben közel 4%-ra nőtt. Az agrárszférában (mezőgazdaság, halászat, erdészet) azonban a foglalkoztatottak közel egyharmada mexikói. 2000-ben az USA-beli mexikóiak 9%-a volt munkanélküli, miközben a dolgozók felének két állása is volt. Ezek a számok azonban nem tartalmazzák a feketemunkára kényszerülőket, akiknek száma az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény megkötése (NAFTA, 1994) óta megugrott. A NAFTA ugyanis az olcsóbb amerikai import révén kisárutermelők, farmerek tömegeit fosztja meg korábbi megélhetési forrásuktól. Így aztán olyan területekről is az USA-ba vándorolnak munkáért a mexikóiak, amelyekről azelőtt sohasem. (Például Chiapas déli részéről, ahol a kukoricatermesztést fojtja meg az olcsóbb amerikai áru.)

Mexikó hivatalos – igen alacsony – munkanélküliségi rátája gondosan elrejti a valódi folyamatokat. A "hivatalos" munkanélküliek jószerivel azok a képzett, jó családi háttérrel rendelkező fiatalok, akik megengedhetik maguknak, hogy hosszabb ideig munkát keressenek. Az országban ugyanis nincs munkanélküli segély, így a szegényebbek rákényszerülnek, hogy alkalmi munkával, családi vállalkozásban nézzenek megélhetés után. Ezzel a rejtett munkanélküliséggel együtt a valódi munkanélküliség meghaladja a 20%-ot. Az 1993-as adatok szerint a mexikói foglalkoztatottaknak csak alig fele él bérből és fizetésből, több mint egynegyedük önfoglalkoztatott, 6%-uk részmunkás és 14%-uk fizetetlen családi alkalmazott (Fleck et al. 1994).

A másik példa India, ahol a software-beszállítás legendás húzóágazattá vált: az interneten az USA-ból kiadott feladatot az indiai mérnökök akár már másnapra ("overnight") megoldják, és visszaküldik a megrendelőnek. Az így foglalkoztatott "távmunkásokra" a piac legapróbb változását is egyszerűen és azonnal át lehet hárítani (elbocsátás helyett elég, ha nem küldenek nekik megrendelést).

 

2. A munkaerő értéke és ára

 

Az egységnyi munkaerőköltség csökkentésének közismert eszközei adott (vagy az alábbi faktorok növekedésénél kisebb mértékben növekvő) kereseti színvonal mellett: a termelékenységnövelés, a munkaszervezeti változtatás, a munkaintenzitás-növelés (ezek megegyeznek a relatív értéktöbblet-termelés marxi kategóriájával), valamint a munkanap-meghosszabbítás (abszolút értéktöbblet-termelés).

De az egységnyi munkaerőköltségnek vannak közvetlenül a kereseti színvonalat csökkentő módszerei is. A ritkán bekövetkező órabércsökkentésen túl ilyen például a bérhez kapcsolódó járulékok, szolgáltatások megvonása, vagy értékük csökkentése (lásd a vállalati üdültetés vagy a vállalati lakáskölcsön drasztikus visszaesését stb.), valamint a munkaerő értékének leszorítása. E módszerek mindegyikére érvényes, hogy akár növekvő reálbérek mellett is sikerrel alkalmazhatók, és közvetve vagy közvetlenül az egységnyi munkaerőköltség csökkentését teszik lehetővé.

A fent említett eljárások nem tekinthetők újnak, de kétségtelenül szerves részei a globalizációnak is.

Hogy nem egyszerűen a fajlagos munkaerőköltség leszorítása zajlik, hanem a munkaerő értékének és árának a leszorítása is, az nyilvánvaló, ha a termelékenység növekedésére gondolunk, melynek köszönhetően a munkaerő újratermeléséhez szükséges fogyasztásicikk-tömeg értéke csökken, tehát e cikkek kevesebb bérből is megvásárolhatók (vagy ugyannyi bérért több fogyasztási cikk vásárolható).

A tőkeviszony kvázi korlátlanná válásával azonban nem csak a megszokott/kialakult fogyasztási cikkek értékének csökkenése révén, hanem a munkavállalók alkupozíciójának romlása (tartaléksereg!) miatt is csökken a munkaerő értéke. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a munkaerő árát értéke alá szorítják le. A megfogalmazás bizonytalanságát az okozza, hogy a munkaerőáru értéke társadalmilag meghatározott elemet ("történelmi-erkölcsi elemet") is tartalmaz: a munkaerő megfelelő szintű újratermelése a történelmi fejlődés során és a nemzetgazdasági fejlettségtől függően növekvő színvonalú és bővülő összetételű fogyasztási cikk- (szolgáltatás)halmazt jelent. Ezek közül azonban ma messze nem mindegyik érhető el egy átlagos munkajövedelemből. (Gondoljunk például az internetre vagy a sportolási, kulturális lehetőségekre.) A globalizációnak köszönhetően mind a nyugati jóléti rendszerek leépülésével, mind a keleti rendszerváltással általános tendenciává válik (és a jövőben erősödni fog) az elérhető elemek számarányának csökkenése és az egyes elemek minőségének romlása. (Gondoljunk például arra, hogyan hódít teret a lakosság körében az olcsó kínai tömegcikkek vásárlása.) E tendenciának még a növekvő reálbérek sem mondanak ellent. Azért nem, mert a munkaerő értékének a történelmi/nemzeti állapotoktól való egyszerű elmaradása már önmagában is értékcsökkenést jelent – még akkor is, ha az előző időszakhoz képest növekedésről is van szó. (Vajon nem szorítja a cipő a gyermek lábát, ha a tavalyi 28-as helyett 29-es cipőt adunk rá, miközben tavaly óta két számot nőtt a lába?)

Ennek az érték- vagy árcsökkenésnek a teljes körű bemutatásához részletes háztartásstatisztikák, szociológiai vizsgálati eszközök szükségesek, de azért a jövedelmi statisztikák is elárulják a lényeget: a minimálbért alkalmazó OECD-országok többségében a minimálbér nem éri el a mediánbér¹⁶ 60%-át, ami a relatív szegénység általánosan elfogadott mércéje. Ráadásul ezen országok kétharmadában még két kereső minimálbére sem elegendő ahhoz, hogy egy kétgyermekes családot megóvjon a szegénységtől. (Megjegyzendő, hogy Magyarország esetében kell a minimálbér legnagyobb hányadát, közel 120%-át kell keresnie valakinek ahhoz, hogy ne számítson szegénynek – lásd OECD 2004: 13-14.) A munkaerő alulértékeltségét illusztrálják a Union Bank of Switzerland 108 áru- és szolgáltatáscsoportot tartalmazó fogyasztóikosár-árakra vonatkozó számításai is.¹⁷ Eszerint 2000-ben a világ 50 kiválasztott városából (ezen belül 24 európai) 27-ben (köztük 10 európai) havi 168 óránál többet kellett dolgozniuk az embereknek egy európai mércével átlagos fogyasztói kosár megvásárlásához. (Tehát a vizsgált városok 54%, a vizsgált európai városok 42%-ában nem elegendő az emberek napi 8 órai munkája ahhoz, hogy "európai" módon éljenek.)

Ugyanakkor a munkába állás "adója" (bérterhek, szociális juttatások megvonása stb.) általában igen magas, ami megkérdőjelezi a munkavállalás ésszerűségét. Mindez azt jelenti, hogy mind a minimálbéren foglalkoztatottak, mind a különböző segélyekből élő munkanélküliek jövedelme elmarad a munkaerő újratermeléséhez szükséges minimális szinttől.

A jelenség oka korunk kapitalizmusát, a globalizációt jellemző társadalmi erőviszonyokban rejlik.

A jóléti államok és a "szocializmus" körülményei között a munkaerő ára e munkaerő magas színvonalú, "bővített" újratermelését tette lehetővé. (Magas színvonalú és javuló tendenciájú élelmiszer-fogyasztás, lakhatás, művelődés, sportolás, pihenés, a gyermeknevelés társadalmi szolgáltatásokkal való támogatottsága, lehetőség némi tartalék felhalmozására stb.) A növekvő számú tartaléksereg mellett azonban erre a magas szintű újratermelésre már nincs szükség. A rendszer többé már nem a támogatottságra, társadalmi konszenzusra, a megvásárolt "munkabékére" épül, hanem egyre inkább a (gazdasági) elrettentésre, a tőke diktatúrájára. A munkaerő értéke akár a minimumra, sőt az alá szorítható, hiszen "kidőlése" esetén (a növekvő tartaléksereg jóvoltából) van helyette más.

Ez a helyzet mutatkozik meg a közszolgáltatások privatizálásával szükségszerűen kialakuló kettős (gazdag-szegény) struktúrával szembeni kormányzati közömbösségben (a privatizációk támogatásában) is. Például: ha az állam továbbra is biztosítja az egészségügyi alapellátáshoz való hozzájutást, s aki ennél többet akar, az fizessen, akkor a bérbe nem az orvostudomány általános fejlődésének megfelelő egészségügyi kiadásokat kell beépíteni, hanem csak az (ettől elmaradó) alapellátásét. (Gondoljunk a szervátültetésekre, az emberi szervekkel való kereskedelemre.) Ugyanez mondható el az oktatásra, a közlekedésre, a sportra, művelődésre stb. is.

A munkaerő értékének leszorítására példa a fogyasztási cikkek minőségének romlása (polarizálódása). Itt a következő, a hétköznapi tapasztalatokból könnyen megismerhető jelenség mélyen elhallgatott összefüggéseiről van szó. A verseny következményeként a piacon megjelennek az alapvető szükségleteket olcsón kielégítő, rosszabb minőségű tömegcikkek (lásd a kínai ruhaipar tömegtermékeit, a Penny és más üzletláncokban kapható rossz minőségű importgyümölcsöt, a néhány hónapon belül nyomtalanul eltűnő kisvállalkozások által hanyagul felépített új lakásokat, a helyi pék[ek] által sütött, belül lyukas zsemléket, a ki tudja, hol gyártott olcsó műszaki cikkeket stb.). E folyamat "jótékony" hatása, hogy a munkaerő relatíve kevesebb reálbérrel is "gazdagabb"-nak látszik (esetleg még annak is érzi magát), hiszen fogyasztói kosarába a korábbinál több áru kerülhet be. Csakhogy az árak ilyen csökkenése, a fogyasztás ilyen növekedése, ha előfordul, nem a fogyasztási cikkeket gyártó ipar termelékenységének növekedéséből, hanem az áruminőség romlásából adódik.

Az árak csökkentését szolgáló "nemes polgári eszme" (nevezetesen a spórolás), leánykori nevén a profit érdekében történő egységnyi költségcsökkentés, így válik a munkaerő értékének/árának leszorítójává. Hogy ennek következtében a munkaerő néha mérgezett paprikát eszik, az csak a médiát foglalkoztató vérpezsdítő botrányként, de semmiképpen sem közgazdasági problémaként jelenik meg.

A munkaerő árának értéke alá csökkenését takarja a munkaerő képzettségének a piac (munkáltatók) által követelt, de többnyire el nem ismert növekedése is. A különböző képzettségek, oklevelek, tanfolyamok stb. gyakorta pusztán szelekciós szempontként működnek a munkaerő-felvételkor, illetve a vállalati képzés/betanítás terhét (időigényét) hivatottak elhárítani. Tömegesen termelődnek a diplomások, és egyre nagyobb számban hiába keresnek munkát. Ha kapnak, gyakran mélyen képzettségük alatt foglalkoztatják őket, ahogy a szakmunkások is mindinkább betanított munkát végeznek a korszerű automatikákkal ellátott gépek mellett. A munkaerő rákényszerül a "holtig tanulás"-ra, de ez nem életszínvonalát, bérét emeli, pusztán alkalmazásának feltétele: a tudás növekvő mértékben meg nem fizetett elemmé válik a munkaerő értékében.

A képzettség terén bekövetkezett változások azonban nem csak a munkaerő árát csökkentik értéke alá, hanem több vonatkozásban magát ezt az értéket is csökkentik. Annyiban, amennyiben – minden, ma bevett szólammal ellentétben – egyre kevésbé és semmiképpen sem sokoldalúan képzett munkásokra van szükség. A már említett vállalatkutatás (Artner 2005) során hangzott el egy nehézipari vállalatnál, hogy a bármilyen szakmában kiképzett munkaerő bármire könnyebben betanítható. Ezen nincs mit csodálkozni: a mikroelektronikai alapú technológiák (CAD-CAM-rendszerek) a legkülönfélébb tervezési, termelési, irányítási, ellenőrzési folyamatokat teszik egymáshoz hasonlóvá, uniformizálják, a szaktudásigény tehát egyre szűkebb korlátok közé szorul: felhasználói szintű számítógépes tudás és idegen nyelv – e két alapismeret önmagában több munkahely megszerzéséhez teremt alapot, mint bármely magas szintű specifikus képzettség. Tehát tanulni kell, hogy munkát kapjunk, de nem érdemes, mert nem ez fogja meghatározni sikerességünket. Ahogy mondani szokás, "a kiművelt emberfők kora lejárt". Helyes. A kiművelt emberfő ezért nem, illetve egyre kevésbé számít bele a munkaerő értékébe…

A munkaerő árának értéke alá szorítása (a munkaerő értékének történelmi szintje alá szorítása) azzal jár, hogy a munkaerő nem tudja a kor követelményeinek megfelelő színvonalon újratermelni magát. A tartaléksereg azonban éppen arra van, hogy ezzel a gonddal leszámoljon. A munkapiacon túlhajszolt kék- és fehérgallérosok életmódjukból és a rosszabb egészségügyi-szociális ellátásból következő betegségei nem okoznak gondot, mert gyors elhasználódásukat gyors elbocsátásuk követheti.¹⁸ (Gondoljunk a Magyarországon jól ismert jelenségre, hogy a 35-40 éven felüliek nehezen tudnak elhelyezkedni.) Természetesen az idősebbeknek is meg kell élni valamiből, ezért a kor előrehaladtával fordított arányban változik a kapott bér nagyságának jelentősége a munkát kereső számára.

A globalizáció körülményei közepette tehát a munkaerő árát számos tényező nyomja lefelé. Csak kevesek számára adatik meg a magas fizetés – és legtöbbször annak is nagy ára van (mérhetetlen túlórák, nagy felelősség, lojalitás, korai kiégés stb.).

A társadalom számára mindez hosszabb távon növekvő (egészségügyi és szociális) költségeket jelent, amit a tőke felől a munka felé történő jövedelemátcsoportosítással lehetne fedezni. Ez visszalépés lenne a jóléti állam felé, amit ma szerte a világon – értelmiségi köröktől kezdve "grassroots" antiglobalizációs mozgalmakig – rengetegen követelnek. A tőkés termelés motorját jelentő profit rátájának csökkenése ezt a visszalépést nem enged(het)i.

 

3. A munkaidő

 

A 90-es években Nyugat-Európából érkező hírek a törvényes munkaidő-csökkentésről s a napjaink – megkésett – magyarországi szakszervezeti követelései alapján azt hihetnénk, hogy a munkaidő általános csökkenésének korát éljük. A valóság azonban éppen fordított. Vizsgáljuk meg ezt az ellentmondást a maga konkrétságában!

A csökkenés és ami mögötte van

Az EU-15-ben az egy foglalkoztatottra jutó ledolgozott évi órák száma évtizedek óta folyamatosan csökken, 2003-ban 1615 óra. 1992 és 2003 között összesen 3,5%-kal esett vissza a ledolgozott órák száma. Ugyanezen idő alatt a munkaórára jutó termelékenység 22,1%-kal emelkedett. A foglalkoztatottak reáljavadalmazása pedig kereken 10%-kal, vagyis a termelékenységemelkedés alig 40%-ával nőtt. Az EU-25-ben 2003-ban 37,5, 2004-ben 37,7 óra volt a heti átlagos munkahét (ELM 2005).

Az USA-ban 1992 és 2003 között a ledolgozott órák száma összesen 1,2%-kal, évi 1815 (heti 35) órára csökkent, bár ez a csökkenés az "új gazdaság" 1999-2000-ben bekövetkező kifulladásából adódott. A munkaórára vetített termelékenység a 12 év alatt 23%-kal, a munkavállalók reáljövedelme ennél kisebb mértékben, 18%-kal emelkedett. A GDP mind az EU, mint az USA esetében gyorsabban nőtt a munkavállalók jövedelménél, tehát ez utóbbi aránya a megtermelt új értékből egyre csökken (EC 2004).

Feltéve, hogy ezek az adatok a valóságot tükrözik, tagadhatatlan, hogy a ledolgozott órák csökkenési üteme elmarad a termelékenység és a GDP növekedési üteme mögött. A termelőerők fejlődéséből és a gazdagság növekedéséből tehát még a leggazdagabb országokban és még átlagosan sem részesülnek arányos mértékben a munkavállalók – sem reáljövedelmük emelkedése, sem életmódjuk változása (a munkával töltött idő csökkenése) tekintetében.

De a ledolgozott órák számának csökkenéséről szóló adatok roppant távol állnak a valóságtól. Szó sincs ugyanis arról, hogy a termelékenység és a gazdagság növekedése következtében a munkavállalóknak kevesebbet kell dolgozniuk megélhetésükért.

Mindenekelőtt az adatfelvétel torzítása miatt. Az USA-ban a munkáltatók bevallása alapján 1964 és 1999 között 11%-kal csökkent a ledolgozott órák száma, míg a háztartási statisztikák (tehát a dolgozók saját bevallása) alapján mindössze fél százalékkal (tehát gyakorlatilag nem).

De még ez az adat is túloz, mert statisztikai hatások (a foglalkoztatás szerkezetének változása) rejtik el a valóban jellemző munkakörülményeket. Erről lesz szó alább.

Az átlag által elfedett különbségek

Mint az Eurostat alapján az Európai Bizottság (EC 1998: 44.) is megállapította a 90-es évek közepén: a munkaidő csökkenése részben szektorális változásokból (a szolgáltatások térnyerése a mezőgazdaság rovására), részben a részmunkaidő terjedéséből adódik. E két hatást azonban felerészben kompenzálta a teljes és részmunkaidőben foglalkoztatottak által munkában eltöltött idő növekedése. Valójában tehát a dolog éppen fordítva áll, mint ahogy azt a számok mutatják: az átlagos munkaidő-csökkenés az alkalmazottak által kifejtett munkamennyiség növekedését takarja!

És ez nem csak az Európai Unióban van így. Az USA-ban 1948 óta a heti munkaóraszám az egész privát szférában átlagosan közel 5 órával csökkent. A csökkenés egyre lassul, miközben időről időre a konjunktúrához igazodó növekedés akasztja meg, mint például a 90-es évek elején kezdődő IT-boom alatt. Az átlagóraszám csökkenése ugyanakkor a szolgáltatási szféra átlagának csökkenéséből adódott. Ezen belül különösen fontos szerepet játszott a kiskereskedelem, ahol a vasárnapi nyitva tartás visszaállítása és a szórakozó-falatozó-ivóhelyek számának növekedése fellendítette a részmunkaidősök (diákok, másodállásúak) alkalmazását (Kirkland 2000).

A szolgáltatásokkal ellentétben az árutermelésben szó sincs átlagos óraszámcsökkenésről. Itt a hullámzásokkal tarkított trend inkább növekedést mutat. 1993 és 1998 között a heti átlagos óraszám kétszer is meghaladta a 41 órát, amire a második világháború óta nem volt példa. Ráadásul az átlagot lefelé torzítja a terjedőben lévő részmunkaidős foglalkoztatás. Ezért sokkal többet mond a munkaidőről a túlórák száma, ami hosszú távon növekedést mutat és az utóbbi években 4,5-4,7 óra. Ez a magas túlóraszint csak a 90-es évek óta jellemző, azt megelőzően évtizedekig 4, de inkább 3 óra alatt mozgott.¹⁹

A fejlett országok évi munkaidőátlaga 2003-ban 1643 óra volt, Ausztráliáé azonban 1855 óra! Az ausztrálok 58%-a nem használja ki éves szabadságát, és sokan "betegre dolgozzák magukat". Japán, Új-Zéland és az USA után Ausztráliában a legnagyobb azoknak az aránya, akik heti 50 óránál is többet dolgoznak.²⁰

Az ILO statisztikája szerint²¹ 18 fejlett országban a heti 40 óránál többet dolgozók súlyozott átlaga meghaladja az 58%-ot. Évi 46 ledolgozott héttel számolva ez azt jelenti, hogy az emberek nagyobb része még a legfejlettebb országokban is többet dolgozik, mint évi 1840 óra, ami lényegében az ausztrál csúcsértékkel egyenlő.

Rejtett túlmunka?

A tartaléksereg által kifejtett nyomás alatt a dolgozók meg nem fizetett túlmunkára is hajlandóak. Talán nem meglepő, hogy ez a kérdés szintén nincs a mainstream társadalomtudományok homlokterében.

Kanadában, ahol az átlagos munkaidő csökken, 2002-ben az alkalmazottak 10%-a végzett túlórát, melyért megfizették, de ennél többen (12%) dolgoztak többet a hivatalos munkaidőnél, anélkül hogy ezért kompenzációt kaptak volna.

Nem egyedi esetről van szó. Kis fáradtsággal a rejtett túlmunka kiterjedt birodalmába nyerhetünk bepillantást, ha az interneten rákeresünk az "uncompensated working hours" kifejezésre. Csak ízelítőül:

• Az észak-kaliforniai Chapell Hill-i önkormányzatban 2004 tavaszán végzett felmérés szerint a tervezési osztályon dolgozók a megelőző 12 hónapban összesen 1142 óra túlórát végeztek, ebből 514 órát kompenzáció nélkül. De mivel igen nagy arányban nem vették ki éves szabadságukat (a felhalmozódott szabadság némelyeknél elérte a felhalmozható maximumot), ehhez további 561 órát kell hozzászámítani, mellyel együtt a részleg dolgozói 1075 meg nem fizetett órát teljesítettek. A teljes munkaidős foglalkoztatottak éves óraszáma kb. 2000 óra!²²
• 2002-ben Clevelandi Polgárok Egyesülete tiltakozott a helyi (Davis-Besse) nukleáris erőműnél alkalmazottak "kimerülésig" való túldolgoztatása ellen, ami az üzem veszélyessége folytán a helyi lakosságra is negatív következményekkel járhat.²³
• Az Employment Law Alliance amerikai munkajogi szervezet 2002-ben végzett felmérése szerint a felnőtt alkalmazottak fele visz haza munkát, s nagy részük panaszkodott arra, hogy a korszerű telekommunikációs technológiákra (internet, mobiltelefon) támaszkodva munkáltatójuk a munkahelyen kívül is kihasználja őket, 24 órás munkanapot teremtve számukra. 31%-uk hetente legalább három órát tölt elektronikus kommunikációval végezhető extra munkával, és 49%-uk nyilatkozott úgy, hogy egyéb munkával kapcsolatos feladatokat lát el legalább heti három órában otthon, illetve a munkahelyen kívül. A megkérdezettek 55%-a semmiféle kompenzációt nem kap túlmunkájáért.²⁴
• Az ILO 2001-es jelentése azzal foglakozik, hogyan sikerült Japánban csökkenteni az éves ledolgozott óraszámot. 10 évvel azelőtt itt dolgoztak a legtöbbet az emberek (évi kb. 2000 órát), 2000-ben azonban az amerikai munkások már átlagosan 100 órával többet teljesítenek náluk. Igaz – teszi hozzá az ILO -, Japánban mindenki tudja, hogy a dolgozók sok meg nem fizetett órát dolgoznak le, amely nem jelenik meg a statisztikában.²⁵
• Több foglalkozási ághoz kifejezetten hozzátartozik a meg nem fizetett túlmunka. Ilyen például a teherautósofőrök helyzete, amelyről az USA példáján a www.wsws.org-on olvashatunk (Stanford-Watson 2003). Az amerikai kamionsofőröknek csak 10%-a dolgozik órabérben, a többit teljesítménybérben fizetik. (A ki- és berakodási időt tehát senki nem fizeti ki nekik, nem számít bele a munkaidejükbe, holott nyilván annak elengedhetetlen tartozéka.) Ennek pedig az az eredménye, hogy az átlagnál sokkal többet, 1997-ben például évi 3000 órát²⁶ (!) dolgoztak. A globalizáció viszonyai között ezek a sérelmek nemhogy orvoslást nem nyernek, hanem egyenesen a jog részévé válnak: 2003-ban, a munkanap meghosszabbítását eredményező általános rendelkezések részeként, a kamionsofőrök által végezhető (tőlük törvénysértés nélkül megkövetelhető) napi aktív (vezetéssel töltött) munkaóra 10-ről 11-re nőtt. A kamionsofőrök munkakörülményeinek romlása természetesen szorosan összefügg a szakma tartalékseregének növekedésével. A Carter-adminisztráció a 80-as évek folyamán szabadította fel a közúti szállítási piacot; ennek következtében 150 ezer kamionsofőr került az utcára. Egy részük saját vállalkozást alapított, a kimerültségig hajtja magát, hogy a költségek fedezése után kitermelje azt a "nyereséget", amely éppen megfelel munkabérének. Más részük a szállítmányozási vállalatok között vándorol a jobb bérek után.²⁷
• A szakszervezeti kongresszus (TUC) felmérése szerint az Egyesült Királyságban a 2000-es évek elején az IT-alkalmazottak dolgoztak a legtöbbet, heti egy extra napot téve hozzá rendes munkaidejükhöz, többnyire megfizetetlenül. A háttérben az USA vezette IT-boom kifulladása áll: ennek következtében 2001 után a vállalatok sok IT-szakembert bocsátottak el, így fokozódott a "szerencsés" bennmaradókra nehezedő nyomás (Goodwin 2004).
• Egy másik felmérés szerint ma az Egyesült Királyságban a dolgozók 16%-a (a 90-es évek elején 15%-a) többet dolgozik heti 48 (!) óránál, és körülbelül ugyanennyi azoknak az aránya, akik a vállalattal kötött szerződés értelmében bármikor kötelezhetők erre (Schnurbein 2004).

A jövő

Mind több európai országban (például Ausztriában vagy Hollandiában) folyik a vita a munkaidő adott bérek melletti meghosszabbításáról. Sőt, hallhattunk már híradást arról is, hogy Németországban a dolgozók "önként" vállalták, hogy többet dolgoznak, csak ne települjön át a cég egy másik országba. A 2004-ben a Siemensnél és a Daimler-Chryslernél is bekövetkező "önkéntes" és kompenzáció nélküli munkaidő-hosszabbítás heti 5 óra, azaz 14,2% volt. Egyheteddel nőtt tehát "a munkaerő hatékonysága", illetve egyheteddel csökkent az órabér reálértéke.

Talán kevéssé köztudott, hogy miközben innen, Keletről a nyugat-európai országok munkakörülményeinek csodálatára kondicionáltak minket, az EU "törvényei" szerint a maximális heti munkaidő 48 óra lehet. Tehát nem sokat jelentett, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években a nyugat-európai dolgozók ennél kevesebbet (gyakran csak heti 35-36 órát) dolgoztak, és szakszervezeteik még a heti törvényes munkaidő csökkentését is elérték (nem is oly régen Franciaországban 35 órára szállították le a törvényes maximumot, amit a munkaadók ma a versenyképesség egyik legfőbb akadályának tekintenek). A közösségi szabályokra hivatkozva a nemzeti parlamentek bármikor felemelhetik a törvényes munkaidőt heti 48 (6×8) órára, s ez természetesen az újonnan csatlakozókra, a "szociális Európába" igyekvő, attól életfeltételeik javulását váró országokra is áll.²⁸

De valóban olyan keveset dolgoznak-e Nyugat-Európában? Az utóbbi években bizony már nem. Meglepő példa a 90-es évek közepi Írország (heti 43-44 óra), de vehetjük a különösen alacsony átlagóraszámáról ismert Hollandiát is. Itt átlagosan csak évi 1340 órát (heti átlag 26 órát) dolgoznak az emberek a legfrissebb statisztikák szerint, de egyrészt az átlagot a különösen nagyarányú részmunkaidős foglalkoztatás húzza le, másrészt a viszonylag alacsony átlag romló trend mellett jelentkezik: a 15-54 éves korosztály 2001-ben majdnem három héttel többet dolgozott, mint 1990-ben, ami a leggyorsabb növekedés az EU-ban.²⁹ Ezenfelül Hollandiában mára az idősebbek is rákényszerülnek, hogy a korábbiakhoz képest többet dolgozzanak (még ha esetleg csak részmunkaidőben is): az 55 és 64 év közötti korosztály munkavállalási aránya ("participation rate") gyorsabban nőtt, mint bármely más EU-tagországban. Az átlagos nyugdíjazási kor pedig 62,2 év, ami másfél évvel több, mint az EU-átlag.

A szabályozás tehát olyan keret, amelyen belül a munkavállalóktól megkövetelhető teljesítmény mozog. Nagyjából… Merthogy az EU-ban éppen e sorok írásának idején folyik a vita arról, hogy eltérhetnek-e – és ha igen, hogyan – a tagállamok (vállalatai) az EU 48 órás szabályozásától. Az Egyesült Királyságban már régi gyakorlat ez: a munkavállalóval az EU-konform munkaszerződés aláírásával egy időben rögtön alá is íratják az általános szabály alóli kivétel lehetőségét tartalmazó opt-out szerződést; eszerint munkáltatója őt a heti 48 óránál több munka kifejtésére is kötelezheti. Egy korábban egyedi (brit) gyakorlat válik majd tehát általánossá (a bizottsági azt javasolja, hogy az opt-out szerződést kollektív szerződéssel erősítsék meg – már ahol lehet…).³⁰

 

4. A szaktudás

 

A globalizáció felgyorsítja a munkanélküliség növekedését a világ minden táján, elsősorban a kevésbé kvalifikált munkások között. Ez nem jelenti azt, hogy a munka ugyanilyen arányban vált volna bonyolultabbá, több műveltséget igénylővé. A gépesítés, az automatizáció és az elektronizáció inkább a betanított munkához teszi hasonlatossá a legtöbb munkakört. A munkanélküliség érthetően mégis a kvalifikálatlanokat sújtja leginkább, hiszen még ha el is tudnának végezni bizonyos munkákat, inkább a nagyobb műveltségű embereket alkalmazzák helyettük – ha nem is több pénzért.³¹ A diplomástúltermelés mögött is ez a folyamat áll: a diplomával rendelkezők az érettségizetteket szorítják ki a munkaerőpiacról azáltal, hogy az érettségivel is elvégezhető munkakörökbe veszik fel őket. Ezért a fiatalok már nem is érik be az érettségivel, hanem továbbtanulnak. A diplomások száma egyre nő, korábbi bérelőnyük az alacsonyabb képzettségűekhez képest csökkent, a diploma tehát leértékelődik…

Ahol magasan automatizált a termelés, ott kevés élőmunka és még kevesebb szakmunka kell; ahol a technológia még hiányos, ott több élőmunka és több szaktudás szükségeltetik. Az automatizáció előrehaladásával tehát a munkaerő kreativitásának, szakképzettségének jelentősége csökken, és ez a tendencia még a kutatásfejlesztést sem hagyja érintetlenül.³² Ez az általános tendencia azonban ágazatonként és vállalatonként is eltérő ütemben bontakozik ki. A munkaintenzív ágazatokban (pl. ruhaipar) vagy kisszériás, kézműves jelleggel gyártott egyedi termékeknél (pl. egyes mérőműszerek) a gép nem tudja oly mértékben kiszorítani az élőmunkát, mint mondjuk a nagy mennyiségben gyártható autóalkatrészeknél. Egy ágazaton belül is különbözőek lehetnek az élőmunka (szaktudás) szerepére vonatkozó vélemények – a termékspektrum és az alkalmazott technológia fejlettségétől függően.

Az Európai Bizottság anyaga kimutatta, hogy 1997 és 2003 között mind a 15-ökben, mind az a 15-ök tőkéjét fogadó 10 új keleti tagországban csökkent az igény a kékgalléros szaktudás iránt, és általában nőtt a fehérgalléros szaktudás iránt. Csakhogy két további megállapításra kell itt felhívni a figyelmet. Egyrészt a fehérgallérosok között a két szélső érték (a magasan képzettek és az alacsonyan képzettek) iránt nőtt az igény, a közepes képzettség iránt viszont csökkent. Másrészt a 15-ökben és a tőkefogadó 10-ekben hasonló – de ez utóbbiakban markánsabb – változásoknak lehetünk tanúi (EC 2004: 210.). Ezek a változások a termelés automatizációjának hatását tükrözik. Azt, hogy mind az üzemben, mind az irodában nő az automatizáció/számítógépesítés foka, aminek következtében mindkét helyen a betanított munkák veszik át a speciális tudás helyét. Az idegennyelvtudást és innovatív készséget igénylő (vezetői, fejlesztői) munkakörök esetében a képzettség még jelentős, bár a gépesítés itt is kiiktat – pontosabban átvesz – korábban szükséges szakismereteket.

 

5. A szakszerveződés

 

A munkavállalói érdekképviseletet már önmagában a megváltozott munkaszervezeti és foglalkoztatási formák – a munkavégzés "individualizálása" (Szigeti 2005: 111-113.) – is nehezítik (elszórt telephelyek, részmunkaidősök, távmunkások, alvállalkozásokba "kiszervezettek", munkanélküliek stb.), de erre hajlik a munkaadók gyakorlata, és többnyire a jogalkotás is. Az elsőre "a szakszervezet én vagyok"³³ típusú munkáltatói magatartás, a másodikra a magyar Munkatörvénykönyv 1999-es módosítása a példa, melyben eltörölték a szakszervezetek kollektív szerződéskötési monopóliumát.

Az EU-ban 2005 májusáig kellett egységes direktívát alkotni a foglalkoztatottak vállalaton belüli képviseletére vonatkozóan. Ennek kapcsán Belgiumban például a munkaadók és szakszervezetek a kis- és középvállalatok dolgozóinak érdekképviseletét érintő kötelező előírásokon vesztek össze.³⁴ A munkaadók természetesen nem érdekeltek erős munkás-érdekvédelemben a vállalaton belül, de még kevésbé abban, hogy ez az érdekvédelem ágazati, szövetségi méreteket öltsön. Elszigetelt esetekben ugyanis több mindent el lehet érni, hiszen ezáltal a munkavállalók kijátszhatók egymás ellen. Ezt példázza, hogy felütötte fejét az ágazati-szövetségi irányelvektől eltérő vállalati kollektív-szerződési forma, a már említett "önkéntes" munkaidő-meghosszabbítás kapcsán.³⁵ Az európai szakszervezetek szövetsége (ETUC) tiltakozott is a gyakorlat ellen, de kétséges, hogy tud-e tenni valamit a dolgok ilyen irányú fejlődésével szemben. Ugyanis a tőke korlátozásának sem a szubjektív, sem az objektív feltételei nincsenek már meg Európában. Az ominózus munkaidő-csökkentési esetekben az alternatíva az volt, hogy a multik a németországi üzemeket bezárják, a termelést alacsonyabb bérszínvonalú országokba telepítik (ami előbb-utóbb be is fog következni). Ezen az alkupozíción semmit nem változtatott volna, ha az ETUC maga ül is le a tárgyalóasztalhoz. Sőt, még ha széles körű összefogással (pl. az említett cégek más európai üzemeit is érintő sztrájkkal) a heti 5 óra extra ingyenmunkánál kisebb engedményt sikerült is volna elérniük, ezzel hosszabb távon csak felgyorsították volna a tőke kitelepülését. Csatát nyerhetnek, háborút nem.

A jóléti állam alapjainak megrendülésével annak vívmányaiért harcot folytatni finoman szólva is kétes kimenetelű vállalkozás. A szakszervezetek hagyományos funkciói a globalizáció korában értelmüket veszették. Ez távolról sem jelenti azt, hogy a munkavállalói összefogásnak és nemzetközi szervezettségüknek ne lenne kulcsszerepe. Ellenkezőleg! Csakhogy az érdekvédelem céljainak és eszközeinek változnia kell. Nem abban az értelemben, hogy – amint azt a "fennálló" apologetikusai sugallni szokták – a szakszervezeteknek tudomásul kellene venni a technológiai és piaci viszonyok követelte "racionalizálásokat", hanem abban, hogy az érdekvédelmet a megfelelő pályára kell terelni. Ha a hetvenes évek vívmányainak védelme hiábavaló, ehelyett a centrum és periféria összefogásával az államhatalom alapstruktúráinak megváltoztatását kell megkísérelni.

Az ilyen típusú érdekvédelmi harcnak a jelei a fejlett tőkés országok munkavállalóinak hagyományos szervezetei részéről azonban még nem látszanak. Ezt inkább a globalizációkritikai mozgalmak jelenítik meg, melyeknek ugyan több nagy szakszervezet és szakszervezeti szövetség is aktív részese, de amelyeknek fűtőanyaga nem a szakszervezeti mozgalom, hanem a tömegeknek a rendszer alapmotívumaival szemben fokozódó elégedetlensége.

 

6. A munka(nélküliségi) körülmények romlása

 

Az előzőekből kitűnik, hogy bár a korszerű termelési technológiák jóvoltából az életminőség-javítás előtt óriási lehetőségek nyíltak meg, a csak munkaerejük eladásából megélni képes tömegek számára a munkakörülmények legfontosabb összetevői kifejezetten kedvezőtlenül változnak.

A munkát kapó "szerencsések" többet, intenzívebben, teljesítménynövekedésüket nem tükröző bérekért, gyengébb érdekvédelem mellett kénytelenek dolgozni. Ráadásul a gépesítés csökkenti a szaktudás iránti igényt, ami normál esetben a munkát végző ember felszabadításával járna, munkakényszer esetén azonban a munkakörülmények romlását idézi elő (monoton, unalmas, gépnek alárendelt, embertelen), és az ennek megfelelő munkaszervezet az érdekképviseletet (szakszerveződést) is nehezíti.

Hogy a munkakörülmények e romlása nem a véletlen műve, arról tanúskodnak az EU munkaügyi szabályozásában bekövetkező változások és a vállalatok javaslatai, az egyes európai országok (pl. Írország, Görögország) munkaerő-piaci viszonyai, nyugdíjreformjai, az USA értéktöbblet- (profit)rátájának növekedése, a fejlődő országok jól ismert kényszerpályái, vagy a magyarországi feldolgozóipari vállalatok körében végzett empirikus kutatás tapasztalatai (Artner 2005).

A munkaerőpiacról kihulló "szerencsétlenek" ugyanakkor a munkanélkülisegély-rendszerek erodálásával, a szociális bérlakások és egyéb juttatások (egészségügy, kultúra stb.) visszaesésével stb. néznek szembe. A munkanélkülivé válók egy kisebb része a mindjobban polarizálódó piacon bizonytalan léthelyzetű, ügyeskedő kispolgárként ("lumpen-kispolgárként") talál megélhetést, nagyobb része pauperizálódik: munkanélküli segélyből, családtagja keresetéből, alkalmi munkából, koldulásból, kukából stb. tartja fenn magát. Mindez országonként és régiónként különböző formában és mértékben, de a szegénység növekedésével jár.

 

Konklúzió

 

A fentiek alapján megállapítható, hogy a kormányok céljai, törekvései és hangzatos szólamai ellenére a magántulajdonú termelés immanens törvényszerűségei a foglalkoztatás csökkenése, a munkanélküliség növekedése, a foglalkoztatottak fokozott megterhelése irányába hatnak. Ez nem szubjektív szándékok, hanem a kapitalizmustól elválaszthatatlan gazdasági törvényszerűségek kérdése. Ez pedig azzal jár, hogy csak saját munkájukból megélni képes (mert termelőeszközzel nem rendelkező) tömegek élethelyzetének javítására tett bármiféle kísérlet csak rövid távú lehet, mert ellentétes a tőkeértékesülés, a versenyképesség normáival.

Jól mutatja ezt a 35 órás munkahét megkérdőjelezése, amelyre pedig oly büszkék voltak a franciák, s melyet előszeretettel lehetett használni a munkavállalók helyzetének kapitalizmuson belüli tendenciális javulását bizonyítandó. Végül is azonban a francia vállalkozók szava fog döntetni, hogy a munkahét és a túlórák korlátozása versenyképességi hátrányt jelent-e a számukra. És ha ezt a figyelmeztetést a kormány(ok) nem hallanák meg, akkor a francia gazdaság lemaradása, recessziója kényszerítené ki a heti óraszám növelését. Ez pedig a társadalmi "kohéziónak" és "békének" akkor sem válik majd a hasznára.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy örökkön érvényes törvényszerűségekről volna szó. A foglalkoztatást jelenleg sújtó állapotok elválaszthatatlanok a profitszempontú termelés dominanciájától, amely azonban a történelmi fejlődésnek csak egy szakasza – mindaddig, míg az általa felhalmozott problémák (középpontjukban éppen a munkaerőpiaccal) a tüneti kezelés helyett ki nem kényszerítik a mélyreható okok feltárását és megszüntetését.

 

A cikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében készült.

 

1. tábla A foglalkoztatás egyes jellemzői az EU15-ben 1975-2004
	1975	1985	2003	2004
Teljes lakosság (ezer fő)	332.391	342.153	377.761	378.068
Munkaképes korú (15-64 évesek, ezer fő) (1)	206.478	224.122	252.082	251.947
Összes foglalkoztatott (ezer fő) (2)	132.559	133.998	170.962	172.127
Foglalkoztatási ráta (% munkaképes korú)	64.2	59.8	64.3	64.7
Teljes munkaidősre átszámított foglalkoztatási ráta (FTE, %)	—	55.6	58.6	58.5
Önfoglalkoztatók (% összfoglalkoztatott) (3)	15.8	15.2	14.8	14.9
Részmunkaidősek (% összfoglalkoztatott) (4)	—	12.7	18.6	19.4
Határozott idejű szerződéssel (% összfoglalkoztatott) (5)	—	8.4	12.8	13.6
Aktivitási ráta (dolgozók és munkanélküliek % munkaképes korúak)	66.7	66.4	70.0	70.6
Munkanélküliség (ezer fő)	5.099	14.758	14.207	14.681
Munkanélküliségi ráta (%)	3.7	9.9	8.1	8.1
Bizonytalan állásúak (3)+(4)+(5) (%)	—	36.3	46.2	47.9
Bizonytalan állásúak (3)+(4)+(5) (ezer fő) (6)	—	48.641	78.984	82.449
Biztos állásúak (2)-(6) (ezer fő) (7)	—	85.357	91.978	89.678
Tartaléksereg (1)-(7) (ezer fő) (8)	—	138.765	160.104	162.269
Tartaléksereg ráta (8)/(1) (%)	—	61.9	63.5	64.4
Forrás: Employment in Europe

 

 

 

 

2. tábla A foglalkoztatás egyes jellemzői az USA-ban 1948-2005
	1948	1975	1985	2003	2004	2005 szept.
16 éven felüliek (ezer fő) (1)	103.068	153.153	178.206	221.168	223.357	226.693
Összes foglalkoztatott (ezer fő) (2)	58.343	85.846	107.150	137.736	139.252	142.579
Foglalkoztatási ráta (%)	56.6	56.1	60.1	62.3	62.3	62.9
Munkanélküliségi ráta (%)	3.8	8.5	7.2	6.0	5.5	4.8
Munkanélküliség (ezer fő) (3)	2.276	7.929	8.312	8.774	8.149	7.259
Önfoglalkoztatók és családi munkások (4)	12.476	8.296	9.743	10.421	10.548	10.568
Részmunkaidősök (ezer fő) (5)	8.010	15.893	20.177	24.284	24.734	24.798
Bizonytalan állásúak (4)+(5) (ezer fő) (6)	20.486	24.018	29.920	34.705	35.282	35.366
Biztos állásúak (2)-(6) (ezer fő) (7)	37.857	61.828	77.230	103.031	103.970	107.213
Tartaléksereg (1)-(7) (ezer fő) (8)	65.211	91.325	100.976	118.137	119.387	119.480
Tartaléksereg aránya (8)/(1) (%)	63.3	59.6	56.7	53.4	53.5	52.7
Forrás: United States Department of Labour, Bureau of Labour Statistics

 

 

3. tábla A foglalkoztatás egyes jellemzői Magyarországon 1997-2004
	1997	2000	2003	2004
Teljes lakosság (ezer fő)	10.075	9.924	9.980	9.944
Munkaképes korúak (15-64 évesek, ezer fő) (1)	6.833	6.764	6.836	6.826
Összes foglalkoztatott (ezer fő) (2)	3.608	3.844	3.906	3.879
Foglalkoztatási ráta (2)/(1) (%)	52.4	56.3	57.0	56.8
Teljes munkaidősre átszámított foglalkoztatási ráta (FTE, %)	52.0	56.0	56.9	56.5
Önfoglalkoztatók (% összfoglalkoztatott) (3)	17.2	15.1	13.4	14.2
Részmunkaidősek (% összfoglalkoztatott) (4)	3.7	3.5	4.4	4.7
Határozott idejű szerződéssel (% összfoglalkoztatott) (5)	6.6	7.1	7.5	6.8
Aktivitási ráta (dolgozók és munkanélküliek % munkaképes korúak)	57.6	60.1	60.6	60.5
Munkanélküliség (ezer fő)	355	256	239	243
Munkanélküliségi ráta (%)	9.0	6.3	5.8	5.9
Bizonytalan állásúak (3)+(4)+(5) (%)	27.5	25.7	25.3	25.7
Bizonytalan állásúak (3)+(4)+(5) (ezer fő) (6)	992	988	988	997
Biztos állásúak (2)-(6) (ezer fő) (7)	2.616	2.856	2.917	2.882
Tartaléksereg (1)-(7) (ezer fő) (8)	4.217	3.908	3.918	3.944
Tartaléksereg ráta (8)/(1) (%)	61.7	57.8	57.3	57.8
Forrás: Saját számítások az Employment in Europe 2004 alapján

 

Irodalom

Aaron Kirk Douglas, Miller Nash LLP, 2002 június 26 All Work and No Pay? New U.S. Poll Shows More Americans Taking Their Work Home

ARTNER, Annamária (2005): Production Technology and Competitiveness in the Hungarian Manufacturing Industry. Acta Oeconomica, vol. 55 (3) pp. 317-340.

Australians at risk from long work hours 2004 november 19 ABC News Online

BALSEN, W. – NAKIELSKI, H. – RÖSSEL, K. – WINKEL, R. (1987): Az újszegénység. A szociális problémák új formái az NSZK-ban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Spletzer, Faberman, Sadeghi, Talan, Clayton: Business Employment Dynamics: New Data on gross job gains and losses . Monthly Labour Review, April 2004

EC (1998): Employment in Europe 1998. Jobs for people – people for jobs: turning policy guidelines into action. European Commission, October 1998.EC (2004): Employment in Europe 2004. Recent Trends and Prospects. European Commission, August 2004.

EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

ELM (2005): Labour Market Information Trends. Expertise in Labour Mobility. http://www.labourmobility.com/organisations/research

FLECK, Susan – SORRENTINO, Constance (1994): Employment and unemployment in Mexico's labor force – Cover Story. Monthly Labor Review, Nov, 1994.

GOODWIN, Bill (2004): Health and productivity suffer as IT staff work some of the longest hours in the UK , Computer Weekly, March 9, 2004.

ILO (2005): Global Employment Trends Brief, International Labour Organization, February 2005.

KIRKLAND, Katie (2000): On the decline in average weekly hours worked . Monthly Labor Review, July, 2000

L. I. (2004): Távmunkaálláshelyek. A Munkaadó Lapja, XI. évf., 2004. október

Labor Force Statistics from the Current Population Survey

MARX, Karl (1867): A tőke III. (MEM 23-25.), Budapest, 1978.

OECD (2004): Benefits and Wages OECD Indicators 2004 edition.

SCHNURBEIN, Katharina von (2004): Questions and Answers about working time

STANFORD, Lawrence – WATSON, Debra (2003): Bush administration lengthens workday for US truck drivers 9 August 2003.

A Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számai.

SZIGETI Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális "szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó.

WESSELÉNYI Andrea cikksorozata (1998-2003) a távmunkáról. Távmunkainfo, http://www.tavmunkainfo.hu

World Bank (2001): New Ideas about Old Age Security: Toward Sustainable Pension Systems in the 21st Century. World Bank.

 

http://quote.bloomberg.com

http://townhall.townofchapelhill.org

http://www.bls.gov

http://www.cleveland.com

http://www.euractiv.com

http://www.ilo.org

http://www.jil.go.jp

Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége

MSZOSZ

World Socialist Website

 

Jegyzetek

¹ Marx "ipari" tartalékseregről beszélt, mert a termelés az ő idejében még meghatározó módon az ipar kereteiben folyt. Mára a szolgáltatások kerültek előtérbe. Korunk tartalékserege természetesen nem csak a szűk értelemben vett ipari vállalkozások tartalékserege, hanem a tág értelemben vett szolgáltatásoké is. Ennek ellenére a folyamat lényege változatlan, sőt, bizonyos értelemben még az "ipari" jelző sem helytelen: a szolgáltatások sokféleképpen, de alapvetően a(z ipari) termelést szolgálják.

² Az ipari tartaléksereg fokozódó termeléséről mint a tőkés termelés (felhalmozás) szükségszerű következményéről lásd A tőke I. kötetének 23. fejezetét (MEM, 23. köt.).

³ Lásd az Employment in Europe (European Commission) évkönyvek különböző számait.

⁴ Business Employment Dynamics: New Data on gross job gains and losses . Monthly Labour Review, April 2004.
⁵ Labor Force Statistics from the Current Population Survey

⁶ U.o.

⁷ Egyéb munkakereső csoportok: akiket gazdasági okok miatt csak részmunkaidőben tudnak foglalkoztatni, de teljes munkaidős állást szeretnének, továbbá akik most nem, de a közeljövőben fognak munkát keresni. http://www.bls.gov/news.release/empsit.t12.htm

⁸ Lásd Democratic Policy against the Dominance of Markets. Proposals for an Integrated Development Strategy in Europe. Euromemorandum 2005, 11. o. http://www.memo-europe.uni-bremen.de

⁹ A teljes munkaidejű foglalkoztatást (FTE) úgy számolják ki, hogy összeadják az összes (fő- és mellékállású) foglalkoztatásban ledolgozott órák számát, és elosztják a teljes munkaidős foglakoztatásra az adott statisztikai területen átlagosan jutó óraszámmal. A FTE rátáját úgy kapjuk, hogy az előbbi módon kiszámított teljes munkaidős foglalkoztatást elosztjuk a 15-64 év közti lakosság számával. Az EU-ban a FTE-ráta országonként igen különböző, az elmúlt két évtizedben 45 és 70% között mozgott. Lásd EC 1998 és 2004.

¹⁰ Lásd bővebben Wesselényi Andrea: A távmunka árnyoldalai és azok leküzdése. http://www.tavmunkainfo.hu/elonyok.htm

¹¹ A munkanélküliségi ráta a munkanélküliek számát viszonyítja az adott korosztály gazdaságilag aktív népességéhez. Ez utóbbiba azonban nem tartoznak bele az oktatásban részesülők. Mivel a 15-24 évesek közül sokan tanulnak, e korcsoportban a gazdaságilag aktívak száma a viszonylag kicsi, és ez adott munkanélküli létszám mellett nagyobb munkanélküliségi rátát eredményez.

¹² 7th ILO European Regional Meeting, Budapest, 14-18 February 2005, Press Release

¹³ A pontos adatokat azért nem lehet megadni, mert nem tudjuk, hogyan oszlik meg a távmunkások serege a fix határidős és folyamatos, illetve a rész- és teljes munkaidős foglalkoztatottak között. A tartaléksereg általunk számított létszámát csak azok a távmunkások növelik, akik teljes munkaidőben és határozatlan idejű szerződéssel (hosszú távon) állnak alkalmazásban, hiszen a többit (pl. a részmunkaidősöknél) már figyelembe vettük.

¹⁴ Az intenzívebb munka adott idő alatt és változatlan technológiai feltételek mellett több munkaerő kifejtését jelenti. Például a munka intenzitásának kétszeresére növelése esetén egy óra alatt kétórányi (átlag)munkát fejt ki, kétszeres munkamennyiséget ad le a dolgozó. "Minden tőkésnek feltétlen érdeke, hogy meghatározott munkamennyiséget inkább kisebb számú munkásból préseljen ki, mintsem ugyanolyan olcsón, sőt olcsóbban több munkásból. Az utóbbi esetben az állandó tőkére fordított kiadás a folyósított munka tömegével arányosan nő, az előbbi esetben jóval lassabban." A tőke I. (MEM, 23. köt.), 594. Az állandó tőkére fordított kiadás több munkás alkalmazása esetén pl. a szükséges munkaeszközök számának növekedése miatt nő.

¹⁵ http://quote.bloomberg.com/apps/news?pid=71000001&refer=latin_america&sid=aHkgA0Boc6.Y

¹⁶ Medián: 'helyileg középső'. (Adott értékhalmaznak az az eleme, amely alatt és felett is egyenlő számú elem található.)

¹⁷ http://www.mszosz.hu/adattar/arhatranyban_is.htm

¹⁸ "A tőke […] nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen." A tőke I. (MEM, 23. köt.), 252.

¹⁹ Survey of Current Business, January/February 1996. vol. 76, No ½. és http://www.bls.gov

²⁰ Australians at risk from long work hours 2004 november 19 ABC News Online
²¹ http://www.ilo.org/public/english/employment/strat/kilm

²² http://townhall.townofchapelhill.org/agendas/ca040330ws/5o-Planning%20Issues.htm

²³ http://www.cleveland.com/davisbesse/index.ssf?/davisbesse/more/ 1039861947316410.html
²⁴ Aaron Kirk Douglas, Miller Nash LLP, 2002 június 26 All Work and No Pay? New U.S. Poll Shows More Americans Taking Their Work Home

²⁵ http://www.jil.go.jp/emm/vol.5/ilo.htm

²⁶ Ami annyit tesz, mintha valaki az év minden napján (hétvégen és ünnepeken is) napi több mint 8 órát dolgozna, vagy a hétvégék és a szabadság figyelembevételével a napi munkaideje meghaladná a 12 órát.

²⁷ Mint látható, az amerikai kamionsofőrök helyzete sokban hasonlít a magyar taxisok helyzetéhez. A példák nyilván nem egyediek.

²⁸ Nem sok realitása van tehát a magyarországi szakszervezetek (pl. MSZOSZ) azon törekvésének, hogy a törvényes munkaidőt 40-ről 38 órára szállítsák le. Gyurcsány Ferenc 2004 szeptemberében, még miniszterelnök-jelöltként a következőket mondta a Gazdasági Rádiónak: "ezt le kellene venni a napirendről", "ennek most nincs itt az ideje". (Lásd http://www.kszsz.org.hu/altalanos.php?archiv=archiv_altalanos¢er=1 ) A nemzetközi trendek alapján azt mondhatjuk: később sem igen lesz…

²⁹ EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

³⁰ További vitás kérdés, hogy hány hónap átlagában kell megfelelni a 48 órás munkahétnek, vagy hogy minek számít a "készenléti idő" stb. Bár a téma roppant érdekes és tanulságos, itt most nem folytatjuk kifejtését. Az érdeklődő olvasó elégséges anyagot találhat erről többek között az Európai Unió, az ETUC vagy a www.euractiv.com honlapján.

³¹ Egy magyar középvállalatnál elmondták, hogy a gyártásban dolgozók 70-80%-a bír szakismerettel, számítástechnikai ismertekkel. Betanított munkás alig van, ezek szerepét átvette a CNC-eszterga. Tíz éve még több szaktudásra volt szükség a technológia akkori elavultsága miatt. A szakképzett emberek itt maradtak, de a technológiai fejlődés egyre kevésbé igényli szaktudásukat. A munkakörök 20-30%-a betanítható, s a cégnél ezeket is műszerészek, szakmunkások végzik.

³² A korszerű számítógépek, szoftverek, teszt- és mérőműszerek, az internet stb. megkönnyítik, nagyrészt kiváltják a kvalifikált fejlesztőmérnökök munkáját is. Mint egy fejlesztőhelyen elmondták: "jobb szoftverekkel csökkenthető lenne a bérarány" (Artner 2005), másutt pedig egy szoftvermérnök hívta fel a figyelmet rá, hogy a szoftverfejlesztés nem különbözik általában a mérnöki munkától.

³³ Egy vállalati interjú során fogalmazta meg így a dolgozói érdekképviselettel kapcsolatos véleményét egy külföldi vállalat magyarországi igazgatója.

³⁴ EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

³⁵ A Siemensnél és a Daimler-Chryslernél is a vállalati szakszervezet kötött új kollektív szerződést, melyben a dolgozó bevállalták a plusz 5 óra (ingyen) munkát.