Míg Orwell 1984-ét a maga korában történelmi rémképnek tekintették, a regény olyan filozófiai és nyelvi "találmányával" napjainkban is találkozhatunk, mint a háború esztétizálása s ezáltal igazolása A cikk azokat a történeti, geopolitikai és strukturális okokat vizsgálja, amelyek miatt a fejlett nyugati centrumországok visszatértek a civilizáció-barbárság meghaladottnak tekintett dichotómiájához, s kritikátlanul az előbbivel azonosították saját állami és társadalmi rendjüket. Ehhez az új világrendhez egy olyan menedzser-elit is csatlakozik, amely egyetlen ideológia mellett sem kötelezi el magát, és mindig készen áll arra, hogy újradefiniálja etikáját, világnézetét.

Az Ikertornyok és a Pentagon ellen 2001 szeptemberében intézett öngyilkos merényleteket követően az Egyesült Államok meghirdette a “terrorizmus elleni háborút”, mely a nemzetközi konfrontáció és nyomásgyakorlás hosszú történelmi előzményeire tekint vissza, és egyben őrzi azokat a változatos magatartásformákat, melyeket a Nyugat a Szovjetunió összeomlása után kezdett alkalmazni. E viselkedési formák közé tartozik az etikai alapú külpolitika, a humanitárius beavatkozás és a béke kikényszerítése. Ezek mind részét képezik annak az erőfeszítésnek, hogy sikerüljön koherens, a hidegháborút követő időszakra érvényes globális stratégiát kialakítani a nemzetközi államrend neoliberális, atlanti centrumában. Mint azt már másutt korábban kifejtettem (Van der Pijl, 1998: ch. 3), a tőke történetileg az angolul beszélő világ “központjában” összpontosult, mind a mai napig innen áramlik ki, s elnyomja a többi központból, például a Kelet-Ázsiából, a Közel-Keletről vagy Latin-Amerikából “internacionalizálódó” tőkefolyamatokat. A centrumban a tőkés osztály szilárdan beágyazódott, és innen szervezi nemzetek feletti osztályszövetségeseit az egész világon. Kétségtelen tény, hogy az utóbbi időben kezd megmutatkozni, hogy az USA globális stratégiájának a közvetlen nyomásgyakorlás eszközére támaszkodó kiterjesztése erejét veszti, és a “nemzetközi közösség” fogalma szemmel láthatóan leginkább csak az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát foglalja magában. Ám továbbra is világszerte elfogadott az az alapvető premissza, hogy megengedett szuverén államok lakossága ellen “etikus” háborút indítani a saját érdekükben, vagy hogy bármi legyen is az ára, szabad embargóval sújtani egyes nemzeteket politikai okokból. A kapitalizmus szakadatlan terjeszkedésének immanens szabálya és a társadalom és természet fölötti globális ellenőrzésének fokozódása mára a nemzetközi tőkés osztály sorsát elválaszthatatlanul egybekapcsolja az USA vezette “Nyugat” azon képességével, hogy világméretekben és szüntelenül megmutassa erejét.

A nyugati hegemónián és a kapitalista elveken nyugvó globális tér egységesítése olyan fokra jutott, melyben már nincs helye a független társadalmi fejlődés kísérleteinek. Mint Mark Duffield egyik gondolatébresztő tanulmányában írja, a nyugati világnak a többiekhez való viszonyában már nem az a célja, hogy az ott zajló szerves fejlődési folyamatokat támogassa, hanem hogy – ha kell, erőszakkal is – mindenestül rájuk erőszakolja a nyugati társadalmi modellt (Duffield, 2001). Vagy ahogyan Dan Plesch fogalmaz egy napilapban megjelent, “Először Irak, aztán Irán és Kína” című kommentárjában (Guardian, 2002. szeptember 13.): “Bush elnöknek Irak tömegpusztító fegyvereivel kapcsolatos aggodalmai csak ürügyül szolgálnak a megelőző csapások globális stratégiájának alkalmazásához. Ő és tanácsadói Irakkal olyan precedenst kívánnak kreálni, mely aztán sikerrel használható minden olyan ország megfegyelmezésére, amely tiltakozik az USA globális ellenőrzése ellen.” Utólagos bölcsességgel megállapíthatjuk, hogy a Jugoszlávia ellen indított koszovói háború is ebbe a sémába illeszkedik, és abban már minden szükséges elem együtt van: adott Milosevics figurája, az embargó, a maffiagazdaság kialakulása és az ehhez szükséges új osztály felemelkedése, a dacosan ellenálló vezető(k) démonizálása, a büntető háború, a célország átalakítása és kirakatperek során a “nemzetközi jog” győzelmének ünneplése. Az ellenszegülő vezető minden bizonnyal csaló vagy még ennél is rosszabb, de nem ezért ítéli el a vezető nagyhatalom, hanem azért, mert nem hajlandó a “mi” gazemberünk lenni.

Az önképükre szabott nemzetközi közösség beavatkozási politikája, melyet Clinton vagy Blair “etikusnak” tüntetett fel, valójában csak esztétizálása, felcicomázása annak, hogy a Nyugat állandó kereszttűzben tartja a neoliberális globális kapitalizmussal szemben még fennmaradt ellenállás elszigetelt elemeit – ennek megfelelően a “szabadság és demokrácia”, “az emberi jogok” vagy “az elrettentés” esztétizált kategóriák, melyek korábban a Szovjetunió megfojtását célzó stratégia részét képezték. A “terrorellenes háború” sem több, mint ennek a beavatkozási politikának az egyoldalú, militarizált változata. Az 1970-es években megerősödött neoliberális, a reformista és forradalmi erők nemzetközi- és osztályvívmányai ellen fellépő ellenforradalom a Szovjetunió összeomlása után, az igazságos hatalom új, kvázi-imperialista esztétikájának sebességébe kapcsolt át, mellyel úgymond a “civilizált” világ megrendszabályozza “a barbárokat”, akik nem hajlandók eleget tenni a civilizáltak meghatározta feltételeknek. A “civilizált” világgal szemben tengernyi illegitim alternatíva létezik, egyik rosszabb, mint a másik, s ezekből mindből egy pillanat alatt kisarjadhat a bűn, s máris foglyul ejthet bennünket. A szeptember 11-i gyilkos támadások elegendő bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy ez a világszemlélet nagyjából helyes. És miközben a “terrorizmus elleni háború” túlmegy a puszta etikai külpolitika és béketeremtés felemlegetésén, valójában ugyancsak az önteltségben gyökerezik. Az így megkonstruált gonoszt ugyanis mindig el kell vonatkoztatni a történelemtől úgy, hogy kialakulásának elemeit, melyek szinte kivétel nélkül mindig a nyugati beavatkozás korábbi epizódjai, figyelmen kívül lehessen hagyni, és a felelősség kérdéseit el lehessen kerülni (Kolko, 2002).

 

A kapitalista geopolitika esztétikája

 

Ennek az új, kvázi-birodalmi esztétikának – mely véleményem szerint napjainkban világszerte a nyugati hegemónia hangsúlyozását szolgálja – a bemutatása érdekében különbséget teszek a politika és a társadalmi helyzet aktuális etikai aspektusa között – mint ahogy azt Klaus-Gerd kimutatta, mindenféle politikának, például még a szűk hatalmi realitásnak is van etikai aspektusa (Giesen, 1992); illetve az ún. tételezett etika között, ahogyan például ez az “etikus külpolitikában” megmutatkozik, s mint ahogy ez az “etikus külpolitika” megkülönböztethető egy feltételezett nem etikus külpolitikától. Ebben az esetben nem etikáról, hanem esztétikáról beszélünk.

Mint azt David Harvey kifejti (1985: 108–9), az államhatalmat nem lehet pusztán csak azzal a gyakorlati funkciójával legitimálni, hogy egy meghatározott társadalmi rendet reprodukáljon. A mai kapitalista viszonyok között különösképpen is szükséges, hogy az állam újra mitizálja magát, mert tényleges szerepei túlságosan gyakorlatiasak ahhoz, hogy az összetartozás mélyebb élményét életben tartsák szemben a korábbi társadalmi formák állami legitimációs eszközeivel. Pontosabban fogalmazva, a mai tőkés társadalom nemzetek feletti társadalom, melyben ténylegesen működik a kizsákmányolás, és vannak osztályok – egyidejűleg pedig olyan gravitációs erők hatnak, melyek nem ismernek országhatárokat, azaz a névlegesen szuverén államok sokaságát fogják egybe. A mai kapitalista társadalom politikai hatalma mítoszának tehát igazolnia kell a szisztematikus külföldi beavatkozást, hiszen a beavatkozás biztosítja a tőke nemzetek feletti áramlását és megvédi a tőkemozgásokban részt vevő tőkés csoportokat. Az eredeti, angol anyanyelvű centrum kiterjesztése a keresztes hadjáratok és a felfedező utak révén önmagában is tovább éltette a keresztény civilizáció–pogány barbárság hagyományos dichotómiáját, mely későbbi története folytán formát adott a Nyugat és a nem nyugati társadalmak közötti kapcsolatok szellemi befogadásának és elméleti feldolgozásának (cf. Jahn, 2000). A hidegháborút követő korszakban ez a kettősség ismét finoman átformálódott, hiszen minden hegemón stratégiának – ha hatékony óhajt lenni – a lakosság szélesebb köreiben meglévő magatartásformákra és szokásokra kell épülnie.

Ma a “civilizáció–barbárság” kettősségére alapozott küldetéses ideológiának ki kell elégítenie a nyugati publikum ízlését, melyre a hosszan tartó jólét és a bőség képzetei iránti speciális érzékenység jellemző. A kulturális pluralizmus, a fogyasztás és helyváltoztatás szabadsága, valamint az a tény, hogy a nyugati társadalmak polgárainak nincs közvetlen tapasztalata az erőszak és az ellenállás formáiról (hogy csak néhány lényeges elemet említsünk), egyaránt hozzájárultak annak a különös szellemi alapzatnak a kialakulásához, melyre szilárdan épül rá az idealizált életforma, vagyis a jó élet képzete. Ezt az ideálképzetet a média és a politikusok állandóan felemlegetik, és mint a lét egyetlen legitim formáját mutatják fel nekünk. Szegénynek lenni már nem csupán nyomorúságos létfeltétel, még kevésbé valami olyan jelenség, amiért a Nyugatnak is viselnie kellene a felelősséget, hanem annak tanúbizonysága, hogy egy adott társadalom képtelen megszervezni magát úgy, ahogyan egy gazdag országnak sikerül, képtelen együttműködni a gazdag országokkal – vagyis nem tud kulturálisan megengedő lenni, nem biztosítja a fogyasztás és utazás szabadságát – egyszóval, nem képes olyan lenni, mint amilyenek mi vagyunk.

Amikor a Szovjetunió összeomlását követően sorra meggyengültek azok az államok, melyek a hidegháborús viszonyok kialakította feltételek révén tartották ellenőrzésük alatt társadalmaikat, majd számtalan ilyen állam szét is hullott; ekkoriban tehát Nyugaton felerősödtek azok a hangok, melyek azt követelték, hogy a Nyugat avatkozzon be a korábban a tőke elől elzárt országok belső konfliktusaiba. Azok a nyugatiak ugyanis, akik erőszak iránti érzékenységének csimborasszóját a tévében látható filmek jelenetei, mondjuk egy golyó sebezte színész földre omlása jelentette, nem bírták elviselni az erőszak primitív formáinak – mondjuk egy késnek vagy egy furkósbotnak – a látványát. A tévéhíradók Szomáliából vagy Jugoszláviából sugárzott riportjaiban a valódi vér látványa tovább erősítette azt az alapvető előítéletet, hogy “mi” már magunk mögött hagytuk az ilyenféle barbárságot, és ezért ott a helyünk, hogy a rendet visszaállítsuk. S ha ez a bevonulás netán erőszakkal jár, magasabb erkölcsiségünkhöz – azaz civilizáltságunkhoz – akkor sem férhet kétség. Végtére is “kelták vagy idegenek, netán indiánok legyilkolása… hazafias és hősies, igazságos tett volt, ha azonban az »ellenfél« magát és saját életformáját akarta megvédeni az angol nyelvű világbirodalom előretörésével szemben, abban természetesen az emberi természet legelvadultabb és legrosszabb oldalainak felülkerekedése mutatkozott meg” (Calder, 1981: 36).

A nyugati beavatkozások megnevezésére használt “etikai” jelzőt (amin a jó felkutatását értették) azok, akik a külföldi beavatkozást sürgették, valójában az “esztétikus” szó jelentésében használták (azaz a szép megtalálását értették rajta), hiszen az “etikus” az ő nyelvükön mindig a dolgok megjelenési formájára vonatkozik. Ennélfogva e fogalom sokkal inkább konstrukció, mintsem valamely inherens minőség. Az esztétikáról folytatott vitákat összegezve Borev arra a következtetésre jut, hogy amit mi szépnek találunk, az valójában azzal kapcsolatos, mennyire tudjuk az adott jelenséget ellenőrzésünk alatt tartani. A természet szépségeit is csak olyan mértékben tudjuk átélni, amilyen mértékben azokat társadalmilag a munkafolyamat során elsajátítottuk; a kollektív és egyéni tapasztalatot összegezve hajlandónak mutatkozunk elgondolkozni a természeti tárgyak bizonyos egyetemes sajátosságain, miközben tárgyiasítjuk, azaz társadalmilag elsajátítjuk őket. A kellemeset is úgy tapasztaljuk meg, hogy pusztán elmerengünk saját hatalmunk fölött. A magánvaló természet annak fényében válik lenyűgözően csodássá számunkra, hogy képesek vagyunk megváltoztatni – egészen olyan mértékig, hogy anélkül élvezzük, hogy közvetlenül is alkalmaznánk ezeket az erőinket. Ebből én arra következtetek, hogy ha a politikát úgy esztétizáljuk, hogy “etikusnak” nevezzük, az annyit jelent, “élvezzük” azt, hogy a viszonyokat ellenőrző és jónak tekintett oldalon vagyunk; ezzel szemben az ellentétes oldal maga a nyers valóság, melyet elvileg ellenőrzünk, de amely lényegét tekintve, így vagy úgy, “barbár” és civilizálatlan. Borev szavaival:

Azáltal, hogy az ember a különféle jelenségeket esztétikailag ragadja meg, egyben a világ fölötti szupremáciájának mértékét is megállapítja. Ezt a mértéket a társadalom és az általa előállított termékek színvonala és természete határozza meg. A termelés a tárgyak természetes tulajdonságainak egyetemes jelentőségét fedi fel, és egyúttal meghatározza esztétikai jellemzőiket is (Borev, 1985: 42).

1999 tavaszán, amikor a NATO a koszovói háborút megindította, Jamie Shea, a szövetségesek szóvivője azzal kérkedett, hogy a NATO akkor kapcsolja le Szerbia áramellátását, amikor neki tetszik – mindezt azáltal, hogy a villamos erőművekre kicsinyke alumíniumcsíkok millióit szórta le. Ez kitűnő példája annak, hogy ebben a konfliktusban a Nyugat a hatalmát nem pusztán rombolásra használta, hanem félelmet keltő módon úgy, hogy az elektromos kapcsolóval játszadozva “mérsékletet” tanúsított, vagyis egyidejűleg érzékeltette fölényes katonai és civilizációs hatalmát. Igaz, az úgynevezett járulékos károk, mint például a polgári menekültek bombázása vagy a belgrádi tévéstúdiók és a kínai nagykövetség elleni támadás az esztétikai élvezeteknek csak jóval alacsonyabb fokát képviselték.

Ám amennyiben a hatalom esztétikája hatékonynak bizonyult, mégis hozzájárult a NATO-tömb illetékességének mítoszához, s e mítosz segítette abban, hogy tovább nyomuljon Kelet- és Közép-Európában (de még Közép-Ázsiában is, mint ahogy azt már egy másik helyen kifejtettem, lásd Van der Pijl, 2001). A civilizáció határainak kiterjesztéséhez szükség van bizonyos mértékű konszenzusra, melyet önmagában az erő pusztító hatása nem biztosíthat. Ez érvényes a napjainkban folytatott “terrorizmus elleni harcra” is. A nyugati típusú “poliarchiáknak” (az elit mozgása a korlátozott pártversengés folyamatában) ugyanis befolyásuk kiterjesztéséhez legitimációra van szüksége, melynek legalább egy politikai formációja – a gyakorlatban rendszerint az adott terület feltörekvő, nemzetek feletti tőkés osztálya alkotta politikai formáció – előbb-utóbb e legitimáció megtestesítőjévé válik. A hegemón integráció pedig csak ezt követően jöhet létre (Robinson, 1996).

 

A Nyugattól eltérő életforma törvényességének tagadása. Az új barbárok

 

Fukuyama 1989-ben napvilágot látott tézise a “történelem végéről” továbbra is a globalizáció ideológiájának legjelentősebb megfogalmazása. Nincs most helyünk arra, hogy kitérjünk a hegeli racionalizmus és a hatalomittas individualizmus problematikus, mi több, tisztességtelen összezagyválására Fukuyama elméletében. Ami lényeges, az az, hogy a megelőző korszak univerzalizmusai, a valódi globális etika, mely különböző módon, de életre hívta az 1968-as diáklázadást és a feketék mozgalmait, továbbá az ENSZ által ellenőrzött új nemzetközi gazdasági rendszer nyomán létrejött harmadik világbeli koalíciókat, a békemozgalmat, mely Gorbacsov globális “történelmi kompromisszumára” tett javaslatában kulminált – mindezek elvesztek. E globális etika helyett Fukuyama az államok/társadalmak közötti különbségtétel elvét hirdette meg, mondván, a különbségek már a civilizáció végső, “globális” szintjére jutottak (liberális kapitalizmus és parlamenti demokrácia), és az államok “belevesztek a történelembe”. Ugyanakkor Fukuyama felismer egyetemes, a szuverenitás fölött zajló folyamatokat és kényszereket is, de azt állítja, hogy ezek különbözőképpen érintik a két nagyobb országcsoportot, melyeket meg is határoz – az egyik csoportba a győzedelmes Nyugat egyetemesen homogén államai tartoznak, a másikba pedig a Nyugaton kívül esők, melyek nem integrálódtak még az elsőbe, de amelyek elkerülhetetlen végzete, hogy most, a nagy történelmi alternatívák – legutóbb az államszocializmus – összeomlásával vegyék át a parlamentáris demokrácia és a neoliberális gazdaságirányítás nyugati modelljét.

Ez a gondolat szolgált ideológiai hátterül az idősebb George Bush által meghirdetett új világrendnek, mely a Reagan és Thatcher idején gyakorolt konfrontációs “szabadság”-kampányt váltotta fel, és amit az “ördögi összesküvés” elméletének megfogalmazásával az ifjabb Bush vitt tovább. Miközben Gorbacsov továbbra is kitartott amellett, hogy a valódi egyetemesség elérésének elkerülhetetlen feltétele, hogy vállaljuk az emberiség fennmaradásának globális felelősségét, azaz semlegesítsük az imperializmus erőit; ezzel szemben a történelem vége/ördögi összeesküvés gondolati vonulata továbbra is kitart amellett: ahhoz, hogy a világ a civilizáció végleges formáját elérendő a nyugati modellt átvegye, az adaptáció terhe visszájára fordul. Ehelyett arra van szükség, hogy semlegesítsék a “történelemben elsüllyedt” államokat, mert ezek potenciális uszítók, a társadalmakból kitaszított “lator államok”. A normatív vonal is tökéletesen megfordult a korábbi korszakkal összevetve, amikor is a nyugati kapitalizmus ostromállapotban élt. A nyugati epicentrumú kizsákmányolás, az egyenlőtlen elosztás, a militarizmus, az imperializmus és a kulturális megalázás bírálata helyébe Fukuyama szerint most, a hidegháború végével a diktatúra ellen a szabadság védelmében indítandó háborús készülődés stratégiáját új váltja fel: a még nem integrálódott államok zárványainak felszámolása. Ez a nézet garantálja, hogy miközben magában a történelem utáni világban a modern világ által megkívánt új normák érvényesüljenek (mint például a konfliktusok békés rendezése vagy a civilizáció egyéb mutatói – beleértve természetesen a “piacgazdaságot”), addig ezek a normák ezen a szférán kívül nincsenek jelen. A feltételek végtelenül egyszerűek: szabad kezet kell biztosítani a magántőkének (“piacgazdaság”) és a “demokráciának” (ennek egyetlen kritériuma a választások megtartása). E két feltétel teljesítése nem biztosít mást vagy többet, mint a Nyugat legális beavatkozását és jelenlétét más társadalmak gazdasági és politikai életében, s ilyen módon ezen társadalmak “mássága” háttérbe szorul. Ugyanakkor döntő fontosságú elem, hogy a Nyugat érdekszféráján kívül eső létformák nem minősülnek legitimnek.

Kezdetben az a nézet uralkodott, hogy a Szovjetunió a “gonosz birodalma”, olyan barbár csökevény, mely szerte a világban a terrorizmus támogatója, s ez a hegemón álláspont a Nyugaton aztán oda vezetett, hogy éles választóvonalat húztak maguk (azaz a Nyugat) és a nyugati normáknak meg nem felelő világ közé. Ennek a magatartásnak lett a lecsapódása aztán, hogy mi képviseljük a civilizációt (“a nemzetközi közösség), míg a többiek olyan létformát képviselnek, mely történetileg értéktelen és végső soron törvényen kívüli; ennek az álláspontnak persze hosszú előtörténete van. Hatékonyan szolgálja azt az erkölcsi alapot, mely lehetővé teszi akaratunk korlátozás nélküli rákényszerítését a bennszülöttekre, akiket először dehumanizálunk, és – Toynbee kifejezésével – a helyi “flóra és fauna” elemeinek tekintjük őket. Tagadhatatlan, hogy a német történelem hatékonyan hozzájárult az “idegenek” dehumanizálásához, de legalább ilyen fontos napjaink világtörténetének megértéséhez annak a felismerése, hogy az angol nyelvű centrum a “választott” nép” eszméjén épült, és nem mutatott nagy szimpátiát azok iránt a népek iránt, amelyekkel történelmük összesodorta őket – érvényes ez a Brit-szigetekre és a tengerentúli telepek területeire (Toynbee, 1935, 1: 211–2, 465).

A Thatcher és Reagan által meghirdetett új hidegháborús erkölcsiség ebben a prekoncepcióban gyökerezik. Reagan elnöksége idején az elődje meg az európai barátai – élükön Helmut Schmidttel – által keltett feszültséget tovább fokozták Reagan vezető tanácsadóinak, például Richard Pipesnak olyan kijelentései, hogy mondjuk a Szovjetunió vagy változtassa meg a társadalmi rendszerét, vagy háború vár rá. Ugyanakkor a Reagan-doktrínának megfelelően szélsőségesen brutális gerillaellenes háborúk kezdődtek, melyek közül talán a mozambiki mészárlások voltak a legvéresebbek, hosszú távú politikai konzekvenciáit tekintve pedig a kommunista kormányzat és a szovjet megszállás ellen indított afgán dzsihád emelkedik ki. Az USA-megbízottak támogatásával a megosztott államok egyik érdekcsoportja szisztematikusan gyilkolta saját népét annak a meggyőződésnek az alapján, hogy aki jószántából nem alkalmazkodik a mi normáinkhoz, az magával a civilizációval kerül szembe; és hogy az egyik ember erkölcsi korlátok nélkül rákényszerítheti akaratát a másikra. A Nyugatot képviselő hazai csoportokat persze elsődlegesen a modern racionalitás szovjet változatának önkényuralmi alkalmazása ellen mozgósították, pedig ez végső soron csak a modernitásnak mint olyannak egyik megnyilvánulási formája volt; szövetségeseiket a Nyugat bátorította, hogy ne riadjanak vissza semmilyen érzelem alkalmazásától, ami embereiket harcra tüzelné. Mint Dick Boer megfogalmazta, a Szovjetunió összeomlásával eltűnt a kapitalizmust elutasító ellenmozgalom is, mely korábban szerves része volt a “modernitásnak” – abban az értelemben, hogy nem utasította el a felvilágosodás vívmányait és intuícióit egészében, hanem azoknak csak a késő polgári társadalomban jelentkező elfajulását. A szocializmus saját programját szegezte szembe a kapitalizmussal: a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjét. Gorbacsov utolsó kísérlete, hogy kezet nyújtson a Nyugatnak, és hogy a kapitalizmus és a szocializmus történelmi jelentőségű kompromisszumot kössön az emberiség egészét fenyegető globális veszély kivédésére, Boer szerint a Nyugat magatartása miatt bukott el, mert meggyengült ellenfelével szemben, hatalmának erejében bízva a Nyugat nem látta szükségesnek, hogy ilyen kompromisszumba beleegyezzen.

Mivel az adott ellenmozgalom tökéletesen reménytelenül hivatkozott a felvilágosodás eszményeire, ezért a racionalitást úgymond egyedül megtestesítő “szabad világ” számára a terrorizmus maradt az egyetlen, kényszerű “magyarázat”. A mi “szabad világunk” embertelenségét elutasítókból így lesznek segítségünkkel barbárok: racionalitásunk irracionalizmusa az őrületbe kergeti őket. És aztán ezt a barbarizmust mint “lényegüket” rendeljük hozzájuk (Boer, 1991: 18).

Amikor ezek a sorok íródtak, a Nyugat éppen győzelmi diadalmámorban úszott, de befolyási övezetének peremén, és amikor a “globalizáció” éppen csak felbukkant mint lehetséges opció, a neoliberális kapitalizmusnak még mindig konfrontálódnia kellett szövetségeseivel, akiket buzgalmában korábban verbuvált. Ezen barbár szövetségesek egyike, Bin Laden mára világszerte hírhedt személlyé vált, és Boer előrelátó megállapításai rávilágítanak az egyetemességtől való elfordulásra, ami a harmadik világ lázadásának mai formáit jellemzi, s amire a Bin Laden-féle hálózat épül. Voltak olyan szövetségesek is, akik társadalmi osztályként továbbra is kitartanak a magángyarapodás, az eszközracionalizálás stb. nyugati eszményei mellett, és ezeket eredendően a Nyugat abból a célból mozgósította, hogy útját állják a Nyugat ellen fenekedő irracionális barbarizmusnak – jellemző példája ennek Irak az ajatollah vezette Iránnal szemben.

Rufin L’Empire et les nouveaux barbares (Boer 1991-es elemzéséhez hasonlóan) című elemzése is azt hangsúlyozza, hogy ezeknek a “szövetséges” államoknak fő funkciója, hogy gátat alkossanak a barbársággal szemben. Rufin szerint az idősebb Bush által az Öböl-háborúban Szaddám Huszein felett aratott győzelem után meghirdetett “új világrend” a régi Római Birodalom felépítését követi. Eszerint tehát van egy civilizált mag, ez a birodalom, vannak külső barbár küzdőterek, és a határvonalak mentén húzódnak az ütközőzónák, a limes. Ezen a határvonalon, ami – mint azt a többi birodalom történetéből is tudjuk – inkább zóna, mintsem vonal, a barbár hatalmak állandóan veszélyeztetik a birodalmat. Rufin szerint a háborúk célja jórészt az, hogy a limes mentén elhelyezkedő államok ütköző státusát biztosítsák vagy megteremtsék. Ennek az elméletnek a fényében mind a kuvaiti háború – mely az USA vezette “birodalom” és Irak között folyt –, mind a koszovói harcok – melyet a NATO és a Jugoszlávia megmaradt részei vívtak – kiváló példái ezeknek a Rufin által vázolt határ menti összecsapásoknak. Hogy a “birodalom” erkölcsileg és etikailag a barbárok fölött áll, az magától értetődő. Ez sokféleképpen kifejezésre jut, például abban a vitathatatlan követelményben, hogy mindig a Nyugat küld “megfigyelőket” a nem nyugati államokban tartott választások tisztaságának ellenőrzésére. Minden bizonnyal zűrzavart okozna, ha kambodzsai vagy zambiai megfigyelők jelennének meg Floridában, hogy kivizsgálják mondjuk az USA elnökválasztási kampányának pénzügyi hátterét és lebonyolításának menetét. Mivel tehát az “igazságosság” kizárólag a birodalom előjoga és nem a barbároké, ezért csak egy irányban működik.

 

A birodalom új esztétikája és a baloldal veresége

 

A birodalmi téma az utóbbi időben újra népszerű lett Hardt és Negri Birodalom (2000) című műve nyomán, de ebből a birodalomfogalomból a nemzetközi viszonyok elemzése, illetve az osztályalapú elemzés hiányában kimaradt minden politikai vonatkozás. Végül aztán nem maradt más, mint egy irodalmi hiperbola, amely homályban hagyja a tőke uralmának versengő, bomlasztó aspektusait mind geopolitikai alapjaiban (a hagyományos centrumon belül és azon kívül található különböző államokból irányított, az uralkodó osztályhoz tartozó nemzetek feletti frakciók rivalizálása), mind a mai kapitalizmus osztályszerkezetét illetően. Ebben a dimenzióban tehát értelmét veszti a közvetlen szembenállás a tulajdont birtokló uralkodó osztály és a proletariátus – vagy ahogy Hardt és Negri mondja: “a sokaság” – között; közöttük, mint azt a Transnational Classes and International Relations (1989) című könyvem ötödik fejezetében kifejtem, a 20. század során kialakult egy menedzseri káderosztály, melynek megvan az a képessége, hogy kivezesse a társadalmat a tőkének való alárendeltség állapotából, ha a társadalmi erők egyensúlya vagy pusztán a társadalom túlélési feltételei erre kényszerítik. A globalizációellenes mozgalmak és ezek erőteljes visszhangja Seattle óta kétségbe vonják, hogy a tőkehatalom globális egységesítő logikája magától értetődő volna, s ezzel ismét (korábban az 1930-as és az 1970-es években) megingatja legalább a káderek egy csoportjának az uralkodó osztály iránti feltétlen odaadását.

A “barbárok” és a barbár gyakorlat ellen indított háborúk legitimációjának kérdése kulcsfontosságú, ha el akarjuk dönteni, vajon a globalizációellenes mozgalom által felvetett problémák (az “egyetemes javak” privatizációja, túlfogyasztás, az emberi egzisztencia társadalmi és természeti szükségleteinek kimerítése) átfogó politikai programot eredményezhetnek-e. A jelenkori globalizáció hangoztatott etikája – hogy ő lenne a szabadság és a demokrácia előhírnöke – és a felettébb bűnös kényszer valósága közötti paradoxon eredetére kell rámutatni ahhoz, hogy ne ragadjunk le a gazdasági kérdésekben folytatott vitáknál. A megmaradt, továbbra sem integrálódott, nem nyugati társadalmak ellen indított vagy tervezett megelőző háborúk, melyek bizonyos értelemben megpróbálják erőszakosan felszámolni azokat a felhalmozódott ellentmondásokat, melyek a mintegy egy évszázadnyi nyugati beavatkozás eredményei, tehát ezek a háborúk nem pusztán kitérők azon az úton, melyet egyébként racionális “globális irányításnak” nevezhetünk. Sokkal inkább kísérletek arra, hogy esztétizálják a globalizációt mint etikai vállalkozást, melyért akár harcolni is késznek kell mutatkoznunk. Talán még egy olyan szándék is közrejátszik itt, hogy a nyomor és az elnyomás kiváltotta általános, széles körű ellenállást és megvetést a saját nyomorúságos és elnyomó hadállásaiban bennszorult áldozatok ellen mozgósítsák, és így fordítsák át a háborút az értünk is vívott “felszabadítási” harcokba – ahogyan 1914-ben a német szocialistákat mozgósítani lehetett a cári önkényuralom ellen, a francia szocialistákat meg a Reich tekintélyuralma felszámolására. Az “igazságos háború” ideológiai komponense nélkül a globalizációs projekt nélkülözni kénytelen azt a hajtóerőt, melyet csak a tömegtámogatás biztosíthat, és a koszovói háború itt újra zsinórmértékül szolgál arra, milyen mélyen képes a Nyugat egy viszonylag kisebb jelentőségű konfliktusba belemélyedni, ha az igazságos keresztes hadjárat ideológiájának ösztönző hatása adott.

A nyugati megközelítésmód, melyet Fukuyama fogalmazott meg elméletileg, s mely később Huntington civilizációk összecsapásáról értekező nézetében szilárdult meg (benne Carl Schmitt nézeteinek visszhangjával, mi több, a Haushofer és Fried-féle náci geopolitikai iskola visszfényeivel), nem az egyetemes közösség érdekeit szolgálja, hanem a nyugati közösségét a bennlakókkal és a kívül maradtakkal, és implicite tartalmazza azt a jogot, hogy háborút indíthasson a kívülállók ellen azért, mert kívül állnak. E szemlélet abba a korba vezet vissza, amikor Anglia abszolút monarchiából kapitalista állammá formálódott a polgárháború és a dicsőséges forradalom során, amikor Anglia világpolitikai lépéseit nem a dinasztikus bonyodalmak, hanem a várt nyereség határozta meg (Teschke, 2002). A tengerentúli területeken zajló angol terjeszkedés egyik következménye az volt, hogy – persze vetélkedés és konfliktusok közepette – kialakult a centrumországoknak egy olyan csoportja, melyek között a háború mint eszköz nem szerepelt: ez a kanti béketervezet foedus pacificuma vagy az, amit én a Lock-féle hátországnak nevezek. Kant elképzelése, akárcsak Locké, a társadalmi szerződés fogalmán alapult – Kant ezt nemzetközi méretekben, a köztársaságok, “demokráciák” között képzelte el. A korabeli nyugati liberális gondolkodásban ezt az eszmét öntudatosan fejlesztették tovább, mint például John Rawls Az igazságosság elmélete (Theory of Justice) (1973: 11) című művében. A könyv okfejtéséből nem nehéz kitalálni, hogy az igazságos társadalom a liberális, nyugati világ, és azt sem, hogy ebből következően létezik az ezen kívüli világ, ahol az igazságosság nincs jelen. Ugyanakkor későbbi művében, mint Giesen rámutat, Rawls általános liberális nézeteinek ad egy kis birodalmi színezetet. Politikai liberalizmus című könyvében és “A népek törvénye” (The Law of Peoples, mindkettő 1993-ban született) című cikkében Rawls azt javasolja, hogy hozzanak létre egy köztes területet, amolyan szürke zónát, melyet talán Rufin “határt alkotó államaihoz” lehetne hasonlítani. Így három koncentrikus kör írható le: a belső körben lévő államok a politikai liberalizmus és igazságosság letéteményesei; a második a “jól elrendezett hierarchikus rendszerek” köre, melyek az elsőnek szövetségesei, és végül a “törvényen kívüli rendszerek”, korunk “gazember államai” (Giesen, 1999: 44). A három kategória meghatározása gyakorlatilag azon alapul, vajon betartják-e az államok a politikai emberi jogokat. A második körbe tartozó rendszereknek minimálisan el kell ismerniük bizonyos emberi jogokat amellett, hogy saját választóik szemében is törvényesnek kell mutatkozniuk, és békés, expanziót kerülő magatartást kell tanúsítaniuk. Ez különbözteti meg őket a törvényen kívüli rezsimektől. További fontos kritérium a magántulajdon tiszteletben tartása. Így tehát egy állam, mely nem ismeri el a magántulajdont, törvényen kívüli, míg egy olyan állam, amely megsérti a szólásszabadságot, de tiszteletben tartja a magántulajdont, még tartozhat a második körhöz (Giesen, 1999: 46). Rawls később kijelenti, hogy a liberális államoknak igenis joguk van gazdasági eszközökkel vagy erőszakkal is “megbüntetni” a törvényen kívüli rendszereket, mert megszegik a jogszabályokat. Míg Kant nem ismerte el a katonai beavatkozáshoz való jogot, Rawls számára a büntető háborúk egyértelmű lehetőségek. Rawls véleménye szerint az “igazságosság” csak a politikai szférára érvényes (bár persze magában foglalja a magántulajdonhoz való jogot). A gazdasági szféra másrészt semleges, és nem érthető meg az igazságosság fogalmai alapján. Így tehát míg a magántulajdon emberi jog, ennek a gazdaságban érezhető következményei már kívül esnek az emberi jogok körén.

Rawlsnak a beavatkozás etikájával foglalkozó megállapításait félresöpörhetjük mondván, ezek skolasztikus elmegyakorlatok, melyekre nem érdemes sok időt vesztegetni. Ám ezek a gondolatok Az igazságosság elméletével együtt jól szimbolizálják társadalmunk erkölcsi igazolásának igényét mint az igazságosság és etika fogalmaival leírható végső tettet, vagyis a nyugati társadalmakban jelentkező igényt létünk esztétizálására. Fukuyama fekteti le az alapokat a nyugatitól eltérő létforma törvénytelennek nyilvánításához, s ezután már nyitva áll az út, hogy “saját” képünkre alakítsuk a világnak azt a szegletét – s ezt a nótát aztán egy egész kórus zengi majd, melyben Rawls hangja csak egy a sok közül. Miután több mint húsz éven át a saját maga szabta “nemzetközi közösség” rossz hírbe keverte az ENSZ-t és a nemzetközi jogot mint a neoliberális ellenforradalom bástyáit, eközben ragaszkodik az erőszak alkalmazásának jogához – még akkor is, ha ezt időnkénti engedményekkel fellazítja is; ilyen engedmény volt például az Oroszországnak adott szabad kéz Csecsenföld esetében, hiszen ezekben az esetekben a moralitás elve ezt megakadályozná. A nyugati konszenzus meghatározó eleme manapság tehát sokkal inkább a morális internacionalizmus, mint azon szabályok betartása, melyek maguk is útját tudnák állni a háborúknak, vagy legalább keretek között tudnák tartani őket.

A felmerülő kérdés, illetve az a probléma, melyhez eljutunk, a következő: a baloldal mint meggyökeresedett politikai erő miért veszítette el jelentőségét, és hagyta magát belesodorni a birodalmi globalizáció örvényébe. Láthatólag széles szakadék nyílt az egyes országok globalizációellenes mozgalmai és baloldali pártjai között – beleértve a szociáldemokratákat, a zöldeket és a kommunistákat egyaránt. Rövid konklúziómban kísérletet teszek arra, hogy bemutassam azt a két okot, mely szerintem ide vezetett. Az egyik ok a generációs kérdéssel kapcsolatos – a globalizációellenes mozgalom (mely a valóságban igazi “globalizációs” mozgalom) a fiatalok mozgalma. Az egyetemi hallgatóknak és általában az ifjúságnak ez a nemzedéke a hidegháborút követő időszakban ébredt politikai öntudatra, és a problémákat globálisan, világméretű összefüggéseikben ragadja meg. Az ifjúsági mozgalmon belül jelentkező igény, amely a táncon és a szórakozáson túl a szociális érzékenységben mutatkozik meg, a nincstelenekkel érzett szolidaritást globális összefüggésekben fogalmazza meg azon egyszerű okból, mert már nincs többé két világrendszer, melyből az egyik sorsa még bizonytalan. Aligha kell sok bizonyítékot felsorakoztatnom e megállapítás mellett, nekem teljesen magától értetődőnek tűnik. A közelmúltban alakult, a harmadik világ országaival szolidaritást vállaló bizottságokat – a Nicaragua-, az Angola-bizottságok, a vietnami mozgalom stb. – a kapitalista globalizáció és baloldaliság öntudata hívta életre, de ezek mára már nem kapcsolódnak össze a feltörekvő (a korábban a szovjetek által is támogatott vagy attól független) társadalmi osztályok speciális célkitűzéseivel, hanem egyértelműen, saját jogukból létező ellenzékként a társadalmi igazságosság és az emancipáció, a túlélés és a béke ügye mellett állnak világszerte.

A második oka, hogy a globalizációt ellenzők és a meggyökeresedett baloldal miért vált el egymástól – a baloldali pártok egyetértése a büntető háborúkkal mellesleg lehetővé tette ennek a baloldalnak a felszámolódását –, funkcionális eredetű. A NATO-nak a Jugoszlávia ellen indított háborúja idején a baloldal jelentősen megcsappant (ezt a folyamatot már előre jelezte az Irak ellen 1991-ben indított nyugati támadás elleni gyenge baloldali tiltakozás is), s ezt a jelenséget szerintem akkor érthetjük meg, ha elemezzük annak a menedzseri káderrétegnek a kialakulását a fejlett kapitalista országokban, mely kizárólagos kifejezési formáját a szociáldemokráciában találja meg vagy a hagyományoktól még kevésbé korlátozott számtalan környezetvédő mozgalomban. A Szovjetunió összeomlásakor a kommunisták vagy teljesen feladták a harcot, vagy csak nevükben maradtak fenn. Mint a politikai és az igazgatási területek napi munkáját ellátó káderek, minden állam “politikai osztálya” belsőleg összetartó erő, és az államigazgatási posztok betöltéséhez szükséges jogosultság különleges forrásait, mint amilyen például a munkásmozgalom osztályharca, a káderek azon csoportja fokozatosan lerázta magáról, akik pedig eredetileg a szocializmus megvalósítására aspiráló munkásosztály képviselőikként léptek a politikai színtérre.

A káderek szellemi felkészültségének és gyakorlati beállítódásának egyik lényeges eleme az a képességük, hogy különféle vezetéssel is együtt tudnak dolgozni. Egy intellektuális munkát végző menedzser (és itt nincs különbség a munkások irányítását végzők vagy a politikai-adminisztratív szférában dolgozók között) nem töltheti be funkcióját jól, ha erősen elkötelezett egy világnézet mellett. A rugalmasság és az új eszmék olyanfajta befogadásának képessége, mintha azok is “eszközök” volnának, előfeltétele a káderek munkájának, és az állami politikában a baloldal éppen ezt gyakorolta be az egész háború utáni korszakban, de még inkább a jelen időszakban. Ebben a tekintetben a posztmodern elméletnek a maga átfogó elmélet iránti szkepticizmusával és a sokféle valóság együtt létezésének felismerésével emancipatorikus és funkcionális-fegyelmező hatása van. Foucault ismeretarcheológiájának kitüntetett szerepe van itt, mivel relativizálja az igazság fogalmát azt állítva, hogy minden megismerési rendszer újradefiniálja az igaz és a hamis fogalmát. Lyotard a “nagy narratívák” iránti szkepticizmustól vezérelve a felsőoktatásról írott híres tanulmányában úgy fogalmaz, hogy “a tudás átadása többé már nem úgy történik, hogy kiképzünk egy elitet, mely aztán képes lesz a nemzetet az emancipáció felé vezetni, hanem úgy, hogy a rendszert olyan játékosokkal látjuk el, akik elfogadhatóan játsszák szerepüket azokon a pragmatikus posztokon, melyeket intézményeik jelölnek ki nekik” (Lyotard, 1984: 48).

A tudáshoz való viszony ezen formája, bár tartalmaz emancipatorikus elemeket is, jól illeszkedik a tudás áruvá válásának és kommercializálódásának folyamatába, és mint Giesen rámutat, ez a tendencia áthatja az etika szféráját is. A hangsúly áttevődött az alkalmazott etikára, amelyben az etikai problémák megközelítése eklektikus lett, azaz hasznossági szempontokat helyez előtérbe – az etikát az etikai kérdésekkel foglalkozó szakemberek körében szokás “változó elemnek” is nevezni (Giesen, 1992: 302). Az “alkalmazott etika” továbbra is jelentős sikereket ér el a hagyományos filozófia határain túl.

Miután a filozófusok “az etikai kérdések szakértőivé” váltak, boldogok, hogy – végre! – a közjó szolgálatában tevékenykedhetnek, hogy végre ők is hasznosak a gyakorlatban, és örömmel alkalmazzák elméleti “eszközeiket” a morális problémák megoldására függetlenül attól, hogy azok milyen területen merülnek fel. Tanítanak tehát (az Egyesült Államokban persze) az orvosi, a jogi, a közgazdasági egyetemeken, a kommunikációszakokon, sőt mostanában már a politikatudományban is; aktívan működnek a kórházakban, a korporációknál és tanácsadókként klinikákat szerveznek, ahol a pszichológusokhoz és pszichiáterekhez hasonlóan ők is segítenek pácienseiknek, hogy “elmélkedjenek” morális problémáikon (Giesen, 1992: 305).

Ugyanakkor ennek a funkciónak a betöltéséhez a szakértőknek olyan etikára van szükségük, ami tökéletesen alakítható, hiszen nem tűnhetnek fel olyan színben, hogy mereven ragaszkodnak egy kitüntetett pozícióhoz. És ezen a ponton lép be a folyamatokba a posztmodernizmus mint a bármely felmerülő helyzetben alkalmazható etika általános kerete (Giesen, 1992: 307). Azok a professzionális politikusok, akik a baloldallal való történelmi kapcsolataik ellenére hajlandóknak mutatkoztak beállni a nem eléggé megalázkodó, kívülálló államok ellen indított büntetőháborúkat helyeslők csoportjába, véleményem szerint maguk is foglyai lettek a fentebb elemzett, formálható nézeteket eredményező folyamatoknak, ami nélkül politikai szereplőkként nem élhettek volna túl napjaink globális kontextusában. A kvázi-birodalmi világpolitika esztétizálása az etika instrumentalizálásának ezen az alapján nyugszik. Csak így magyarázhatók a humanitárius háború, a demokrácia érdekében alkalmazott embargó stb. kiáltó ellentmondásai. A neoliberális káderek színrelépése különösen a korábbi baloldal szférájában és rátelepedésük a baloldal korábbi politikai formációira (például a New Labour stb.) nemcsak az új etika alkalmazásához szükséges apparátust és az új etika esztétizáláshoz szükséges politikai tanácsadókat és intellektuális szakértőket mozgósította, hanem tömegbázist is teremtett – legalábbis addig, amíg a manapság szerveződő globalizációellenes mozgalom készen nem áll a harcra.

 

Hivatkozott irodalom

 

Boer, D. (1991): “Kerk moet steun geven aan barbaren”, Hervormd Nederland, 10 August.

Borev, Y. (1985): Aesthetics − A Textbook (translated by N. Belskaya and Y. Philippov), Progress, Moszkva.

Calder, Angus (1981): Revolutionary Empire. The Rise of the English-Speaking Empires from the Fifteenth Century to the 1780s, Jonathan Cape, London.

Duffield, Mark (2001): Global Governance and the New Wars. The Merging of Development and Security, Zed Press, London−New York.

Fukuyama, Francis (1989): “The End of History”, The National Interest, 16.

Giesen, Klaus-Gerd (1992): L’Ethique des Relations Internationales. Les theories anglo-américaines contemporaines, Bruylant, Brüsszel.

Giesen, Klaus-Gerd (1999): “Charité internationale et guerre juste: la justice internationale selon John Rawls”, Les Temps Modernes 54 (604).

Hardt, Michael and Negri, Antonio (2000): Empire, Harvard University Press, Cambridge−London.

Harvey, David (1985): The Condition of Postmodernity. An Enquiry into the Origins of Cultural Change, Blackwell, Cambridge−Oxford.

Jahn, Beate (2000): The Cultural Construction of International Relations. The Invention of the State of Nature, Palgrave, Basingstoke.

Kolko, Gabriel (2002): Another Century of War? The New Press, New York.

Lyotard, J.-F. (1984): The Postmodern Condition: A Report on Knowledge (transl. by G. Bennington and B. Massumi), Manchester University Press, magyarul: Jean François Lyotard: “A posztmodern állapot” in: Habermas, Lyotard, Rorty: A posztmodern állapot. Szerk. Bujalos István, Századvég Kiadó–Gond, Bp., 1993.

Van der Pijl, Kees (1998): Transnational Classes and International Relations, Routledge, London−New York.

Van der Pijl, Kees (2001): “From Gorbachev to Kosovo. Atlantic Rivalries and the Re-Incorporation of Eastern Europe”, Review of International Political Economy 8 (2).

Rawls, John (1973): A Theory of Justice, Oxford University Press, magyarul: John Rawls: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

Robinson, William I. (1996): Promoting Polyarchy, Cambridge University Press.

Rufin, J.-Ch. (1991): L’empire et les nouveaux barbares, Lattès, Párizs.

Teschke, Benno (2002): “Theorizing the Westphalian System of States: International Relations from Absolutism to Capitalism”, European Journal of International Relations 8 (1).

Toynbee, A. J. (1935): A Study of History, Oxford University Press.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

A hírneves baloldali szerző, a "vörös kanonok" szerint a társadalmi mozgalmak fő feladata, hogy megértsék: léteznek alternatívái a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszernek. Az ellenállás különböző mozgalmi körökben és szinteken jelen van és erősödik, azt azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. Egyelőre korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni – elméletileg és a gyakorlatban egyaránt. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. S mégis, ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat is szembehelyezkedik: a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus, amelyek egymással is "vitában" állnak.

A társadalmi mozgalmak számára az az alapvető feladat, hogy megértsék, valóban léteznek-e alternatívái a jelenlegi gazdasági rendszernek, amely meghatározó szerepet játszik gyakorlatilag az egész világon, beleértve a néhány szocialista országot is, amelyeket a piacgazdaságra való áttérés állapota jellemez. Vajon nem lenne-e jogos ellentmondani Adam Smith azon megállapításának, hogy a kapitalizmus olyannak fogadja el az embereket, amilyenek, az alternatívákat pedig olyanoknak, amilyeneknek látni akarjuk? Másként szólva, vajon nem minősülnek-e az alternatívák utópiának a közelmúlt eseményeinek fényében?

Nyilvánvaló, hogy a szovjet blokk történelme sokak számára az összes alternatíva csődjének bizonyul, ami olyan ideológiai vákuumot eredményezett, amely csak “az egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-nak hagyott helyet. Csak most fogunk hozzá azoknak az (egyébként nagyszámú) belső és külső okoknak a tanulmányozásához, amelyek a kelet-európai rendszerek csődjéhez vezettek (E. J. Hobsbawm, 1999. 483–517. o.). Ezenkívül, a kapitalizmusra jellemző pusztító munka planetáris méreteket ölt, míg a kapitalizmusban rejlő gazdasági és szociális ellentmondások egyre inkább elviselhetetlenné válnak. A különböző körökben, különböző szinteken fokozódik az ellenállás. Az egész világ alternatívák meglelésére törekszik. Azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. A “reális szocializmus” csődje végül is megértette velünk, hogy bármely változáshoz hosszú idő kell.

Nyilvánvaló, hogy még túl korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni, mind elméletileg, mind pedig a gyakorlatban. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. Kínában és Vietnamban ez a vonzóerő képezi a kommunista párt legutóbbi előírásainak tárgyát, a globális integráció pedig nemzeti feladatnak tűnik. Még ha ki is dolgoznának bizonyos eredeti döntéseket, amelyek a piacgazdaság és a szocializmus kibékítését céloznák meg, ez a fajta politikai projekt a kapitalizmus logikájával lenne telítve, amely nem hagyna teret a manőverezésnek. Mindenhol a gazdasági és szociális szférára irányuló társadalmi kezdeményezések sokaságával találkozunk (kezdve az egyszerű túlélési stratégiáktól a különleges leleményesség szülte teóriákig), amelyek rendszerint a kapitalista piacgazdasági törvények keretein belül maradnak. És mégis ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat áll szemben – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus.

 

Neokeynesianizmus

 

Ebben a teoretikus modellben elfogadják azt, hogy a piac logikája mozgásba hozza a gazdaságot, de azzal a feltétellel, hogy a rendszert szabályozni kell a torzító jelenségek korlátozása és a visszaélések kivédése érdekében Sokak számára ez megalapozott és reális megoldásnak tűnik.

Ennek az elméletnek egyik gyakorlati megvalósulására a második világháború utáni európai társadalom a példa – a munka és a tőke közötti társadalmi ellentmondásaival és olyan állammal, amely a társadalmi javak újraelosztásakor garanciaként és döntőbíróként lépett fel. Bizonyos szintig ez jellemezte a déli Bandung-modellt, amely, egyetértve Samir Aminnal, a fejlődés nemzeti, populista projektje volt, és amelyet Ázsia és Afrika, valamint Latin- Amerika felszabadult országai dolgoztak ki. Ezekben a régiókban a megjelenő burzsoázia és munkások szervezett szektorának egyesülését a formális gazdaságban, az importhelyettesítésen nyugvó fejlődés projektje hívta elő.

A keynesi elveknek az egész világra kiterjedő alkalmazása olyan elképzelés, mely szerint ilyen módon az egész kapitalista gazdasági rendszer szabályozható. Az ultraliberalizmus korszaka után, amely a piacok, a pénzügyi folyamatok és a munka szabályozásának megszűnéséhez vezetett, létrehozta a strukturális átépítés programját és minimalizálta az állami szerepvállalást, az inga az ellenkező irányba mozdult el. Most erre válaszként a piac működési feltételeinek újrateremtése a cél a környezetszennyezés és a társadalmi igazságtalanság csökkentése mellett. Mivel ezt a problémát már nem nemzeti szinten szemlélik, olyan utakat és eszközöket kell találni megoldására, amelyek képesek biztosítani a nemzetközi szabályozást és amelyek ennek érdekében képesek adekvát mechanizmusokat létrehozni. A neokeynesianizmus értelmében ez az a szint, amelyen az alternatívákat számba kell venni.

Ennek a modellnek számos válfaja létezik attól függően, hogy milyen mértékben hangsúlyozzák a szabályozást, amelynek célja a kapitalizmus megmentése, vagy mintákat állít fel, amelyek a különböző (ökológiai) elvek megvalósítására vagy az alapvető jogok biztosítására (munkások jogai, az állam szuverenitása stb.) irányulnak.

Ezek a különböző megközelítések nem dacolnak a kapitalizmus logikájával, hanem igyekeznek kiküszöbölni annak hibáit, visszaéléseit és mértéktelenségét. A fékezhetetlen kapitalizmust tagadják vagy azért, mert a rendszert egészében fenyegeti, vagy azért, mert annak ökológiai és szociális kiadásai meglehetősen magasak. Az első esetben a rendszer belső etikáján van a hangsúly: szükségszerű a “játékszabályok” tisztelete és betartása, de csak annak érdekében, hogy maga a játék “jobb” legyen. A második esetben a többé-kevésbé éles ítéletek a rendszer torz hatásait hangsúlyozzák, amelyek mindenekelőtt a gazdasági szereplők viselkedéséhez köthetők, amelyek tevékenységét szabályozni és kontrollálni kell. Ezért az etika abban fejeződik ki, hogy hatni próbálnak a gazdasági szereplők öntudatára és igyekeznek megállapítani a gazdaság működési normáit.

 

Posztkapitalizmus

 

Ez a megközelítés a gazdaságnak a kapitalizmustól, vagy az elfogadott (civilizáltabb hangzású) megnevezést használva, a piacgazdaságtól (ahogy Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász állítja, ez a kettő egy és ugyanaz) eltérő alapokon nyugvó szervezettségét feltételezi. Így magának a kapitalizmusnak a logikáját teszik kétségessé – másként szólva, azt a gazdálkodási módot, amely lehetővé teszi a profitmaximalizálást és felhalmozást, ami a növekedést biztosíthatja. A posztkapitalizmus elméletén belül a gazdaság más meghatározása létezik. Eszerint gazdaság alatt azt a tevékenységet értjük, amely biztosítja az ember fizikai és kulturális jólétéhez szükséges anyagi bázist.

Az első meghatározásban az egyének erőfeszítésén van a hangsúly, akik, ezen szemlélet szerint, összességükben alkotják a társadalmat. A másodikban a figyelem középpontjában az áll, hogy a gazdaság egy társadalmi építmény, ami arra emlékeztet minket, hogy a piac – a társadalmi viszonyok különös rendszere. Ily módon ez az elmélet a fennálló rendszer sokkal élesebb bírálatát adja, mint a neokeynesiánus paradigma, ami szükségszerűen radikálisabb megoldásokhoz és alternatívákhoz vezet. Tekintsük át ezt a problémát részletesebben, még azelőtt, hogy feltennénk azt a kérdést, hogy mennyire lehetségesek és megvalósíthatóak az ilyen hipotézisek.

A posztkapitalizmus hívei között is – természetesen – számos véleménykülönbség van. Közéjük tartoznak a baloldali forradalmárok, akik azt feltételezik, hogy a gyors és radikális változásokhoz vezető utat a hatalom megszerzése jelenti. Vannak olyanok is, akik bármilyen furcsa, a “konzervatívok” nevet viselik. Ők azt ajánlják a volt szocialista országoknak és azoknak az országoknak, amelyek a mai napig szocialistának vallják magukat, hogy térjenek vissza a szovjet (tanács) rendszerhez vagy akár a sztálini megoldáshoz annak érdekében, hogy elkerüljék a káoszt, amely a fékezhetetlen piac maffiájához kapcsolódik (ahogy ez ma Oroszországban történik). A posztkapitalizmus más híveinek többsége azonban megérti, hogy egy alternatív gazdasági modellhez való átmenet hosszú időt vesz igénybe. Ezért most olyan mélyreható elméleti kutatások folynak, amelyek – ami korábban elképzelhetetlen volt – párbeszédben fogják össze a különböző irányzatokhoz tartozó marxistákat és a különböző indíttatású baloldali értelmiségieket, ateistákat és hívőket.

Ez akár utópiának is tűnhet. Erre a felvetésre a projekt hívei azt a jelentésében valamelyest eltérő terminust ajánlják, amelyet Paul Ricoeur “szükséges utópiaként” határozott meg. Ez az a cél, amelyet nem határolnak konkrét időbeli korlátok, de amely a társadalmi törekvések és követelések szintézisét jelenti. Ebben az értelemben az utópia nem elérhetetlen. De az elmélet nem áll meg itt, hiszen azoktól az adatoktól függ, amelyek a gazdasági és társadalmi vizsgálat során keletkeznek, és amelyek lehetővé teszik a múlt tapasztalatainak figyelembevételét, valamint a kapitalista rendszerrel szembeni ellenállás értékelését. Az igaz, hogy nem minden ellenállás rendszerellenes, ugyanúgy, mint ahogy az ellenállás során sem mindig alakulnak ki az alternatív cselekvésre vonatkozó hipotézisek, ami arra kényszerít minket, hogy megtaláljuk a következtetések levonását megalapozó kritériumokat.

A gyakorlati alternatívának lehetségesnek és kivitelezhetőnek kell lennie, de ez még nem elegendő ahhoz, hogy működőképes is legyen. Arra van szükség, hogy a gyakorlati alternatíva a végső célt is magában foglaló, átfogó elképzelés része legyen. Egyébként ez az alternatíva hamar a jelenleg fennálló rendszer egyik elemévé válhat, amely rendszer mindig rendelkezik azzal a képességgel, hogy a saját szükségletei szerint alkalmazza és olvassza magába az új elemeket. Többek között ezért is van nagy jelentősége az elméletnek az alternatívák kidolgozásakor.

Éppen ezért azok számára, akik ilyen irányban gondolkodnak, nyilvánvalóvá vált, hogy az alternatíváknak a kapitalizmus kiszorítását, nem pedig annak átalakítását kell megcélozniuk. Pontosan ebben az értelemben beszélünk a posztkapitalizmusról. Az ilyen szemlélet erkölcsi ítéletek meglétével is számol. Ahogy arról már korábban szó esett, a neoliberalizmus hívei egyrészt (az emberekben – szerintük – bőségesen meglévő) egyéni kezdeményezések támogatását hangsúlyozzák, másrészt pedig azt, hogy a piac automatikusan összeegyezteti a különböző érdekeket, ami a piac univerzális önszabályozó természetét bizonyítja. Néhányan ezen is túlmennek, és az amerikai Michael Novakhoz hasonlóan azt a gondolatot védelmezik, amely szerint a kapitalizmus az Evangéliumhoz leginkább közel álló szervezeti forma, amennyiben egyesül benne az egyes ember és a társadalom boldogulása iránti tisztelet. Vagy vannak, akik Michel Camdessus-höz, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt elnökéhez hasonlóan, azt hangoztatják, hogy az IMF segít Isten Országának felépítésében.

A kapitalizmus meghaladását célzó törekvés feltételezi az alternatívákat kereső morált. Olyan mértékben lesz lehetséges a közvélemény mozgósítása és erőfeszítéseink egyesítése, amilyen mértékben “delegitimálni” tudjuk a kapitalizmust. A posztkapitalista perspektívában nem kell megállni a mértéktelenség és visszaélések bírálatán. Minden rendszernek, a kapitalista rendszernek is, szüksége van a bírálatra ahhoz, hogy hosszú távon újra tudja termelni magát és korrigálni tudja saját maga diszfunkciós működését. Éppen ezért bármely bíráló vélemény, még a legradikálisabb is, végső soron akár a rendszer megerősítésére is képes, s annak hasznára válhat, ha nem kérdőjelezi meg a rendszer elméleti alapjait.

A posztkapitalizmus ajánlotta “delegitimáció” amellett, hogy erkölcsi jellegűnek minősül, arra támaszkodik, hogy a kapitalizmus képtelen reagálni a gazdaság minimális kihívásaira, a gazdaságot pedig a szociális struktúra jelentéktelen részeként határozza meg, amely mindenki számára köteles lenne biztosítani az anyagi biztonságot. Ez jól megfigyelhető, ha elemezzük a világ jövedelemelosztását, amelyet az ENSZ Fejlesztési Programjának keretein belül készített grafikonon egy pezsgőspohár formájában ábrázolták. Az 1997-es beszámoló szerint a lakosság leggazdagabb rétegének 20%-a a világjövedelem 82%-át szerzi meg, míg a lakosság 20%-nyi legszegényebb rétege ugyanennek a jövedelemnek az 1,4%-ához jut hozzá. Polányi Károly magyar közgazdász ennek a jelenségnek nagyon jó leírását adta meg, amikor rámutatott arra, hogy a kapitalizmus “kihúzza” a gazdaságot a társadalomból, így attól függetlenné teszi. Sőt, a kapitalizmus saját törvényeinek elterjesztésére törekszik az emberi tevékenység minden szférájában. Éppen ezért a hosszú távú projekt a gazdaság társadalomba való új típusú beilleszkedését kell, hogy feltételezze. Ebből az okból kifolyólag hirdette ki Polányi a szocializmus kapitalizmus feletti erkölcsi felsőbbrendűségét.

A posztkapitalista iskola számára a rendszer visszaéléseinek erkölcsi megítélése részét képezi a probléma sokkal átfogóbb megközelítésének, mivel ezek a visszaélések nem véletlenszerűek, illetve nem az “egyéni hibákból” adódnak. A posztkapitalista elemzés keretében ezek a visszaéléseket – és ezt nem nehéz bebizonyítani – a rendszer alkotórészeiként kezelik. A “civilizált kapitalizmus” – beleértve azt a fajtáját, amelyet “rajnai” kapitalizmusnak nevezünk – gazdasági ágensei Délkelet-Európában a “fékezhetetlen kapitalizmus” kezdeményezői. A haszon maximalizálása és a konkurencia törvénye nem ismer korlátokat azokon a megszorításokon kívül, amelyeket a hatalmi viszonyok alakítanak ki. A kapitalizmus csak akkor változik, és csak akkor váltható le egy új társadalom által, ha szervezett ellenállásba ütközik. Ám saját hatalmának védelmében a tőke repressziókat, erőszakot, politikai diktátumokat, sőt még háborút is alkalmazhat és alkalmaz is.

Éppen ebben az értelemben kell egy másfajta globalizációt felépíteni – az ellenállást és a harcot kell globalizálni (F. Houtart és F. Polet, 2001). A tőke globalizációjával párhuzamosan azonban a különböző jogokat védő társadalmi mozgások fragmentációja figyelhető meg. Csak az ellenállás erőinek közeledése termelhet ki egy új erőt. Ennek kezdetét hibái és fogyatékosságai ellenére is, a WTO elleni seattle-i tüntetések jelentették, a Világ Szociális Fórum pedig Porto Alegrében először mutatta meg egyetemes méretekben a világ civil társadalmának alapját.

A technikai fejlődésnek és az ökológiai problémáknak is jut hely a posztkapitalista programban. Ezek közül az elsőt nem úgy szemlélik, mint valami végső célt, de nem is úgy, mint a nyereség maximalizálását célzó eszközt, hanem mint egy olyan módszert, amely mindenhol a világon az emberek életének javítását célozza meg. Ezért fontos figyelembe venni a technológiák fejlődésének szociális feltételeit (emberi költségek), ezek gazdasági rendszeren belüli funkcióját (foglalkoztatottság csökkentése vagy a munkakörülmények javítása), a technológiák felhasználásából származó nyereség elosztását (vajon kevesek sajátítják ki vagy mindenki számára hozzáférhető), felhasználásuk erkölcsi természetét (biotechnológia) és környezeti hatásait (CO₂-kibocsátás stb.).

Ami az ökológiai tényezőket illeti, ezeket szintén különös figyelem illeti. Fél évszázaddal ezelőtt Marx megállapította, hogy a kapitalizmus saját gazdagságának két forrását pusztítja – a természetet és az embert. Azonban az úgynevezett szocialista rendszerek sem fordítottak figyelmet az ökológiai problémákra. Ahogy korábban soha, a problémák posztkapitalista megoldását szorgalmazók szerint a preventív elv megköveteli, hogy a természeti erőforrások felhasználását ne a piaci logika szabályozza. Felhasználásuk módját egy olyan struktúra keretein belül kell megvalósítani, amely ma csak globális lehet.

A piac nem más, mint olyan társadalmi viszonyok, amelyekben az esetek többségében a puszta túlélés törvényei uralkodnak, amelyek szerint mindig az erősebb győz. A mai körülmények között a “centrum”-kapitalizmus térsége a Triász – USA, Európa és Japán – között oszlik meg, amelyek gazdasági, tudományos és stratégiai monopóliumaik sokaságának köszönhetően húznak hasznot, azonban a katonai hatalmat, amely a rendszer működését biztosítja, kizárólag az USA birtokolja. Thomas Friedman, Madleine Albright, a korábbi külügyminiszter tanácsadója, a New York Times Magazine 1999. március 28-ai számában megjelent cikkét így kezdte: “Ahhoz, hogy a globalizáció működőképes legyen, Amerika nem félhet attól, hogy olyan mindenható szuperhatalomként viselkedjék, mint amilyen valójában.” Elismerte: “A piac láthatatlan keze soha nem fog a láthatatlan ököl nélkül működni: A McDonald’s nem virágozhat McDonnell Douglas, az F15-ös megalkotója nélkül. És a láthatatlan ököl, amely a szilikon-völgyi technológiáknak köszönhetően védi meg a békét, nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok légiereje és tengerészgyalogsága.” Ez a kijelentés legalább őszinte.

Ezek a forrásai az amerikai hegemóniával, illetve az azt megtestesítő szervezet, a NATO-val szembeni ellenállásnak (S. Amin, 1999). Ez az ellenállás nyilvánvalóvá vált az Öböl-háború során, Koszovóban, Afganisztánban és Irakban. Alapjául az az elemzés szolgál, amely nemcsak a közeljövőre irányul, hanem a posztkapitalizmus világméretű perspektíváját kívánja kidolgozni. Az európai ellenállás 1990-től kezdődő intézményesítése nyilvánvalóvá tette a Triászon belüli nézeteltéréseket, és bebizonyította, hogy az alternatívák lehetségesek. A fent leírt posztkapitalizmus egy olyan szocializmust jelent, amelyre Rosa Luxemburg gondolt, amikor leírta: “Szocializmus vagy barbárság”. Ezt nem lehet azonosítani a félelmet keltő (sztálinizmus) vagy a megmosolyogtató (harmadik utas megoldású) szocializmussal.

 

Gyakorlati alternatívák

 

A fent leírt két projekt mindegyike kínál alternatívákat. Az első, amelyik a neokeynesiánus szemléletet követi, a kapitalizmus humanizálására összpontosít, a második, posztkapitalista szemlélet, magát a rendszert kívánja elmozdítani. Éppen ezért az “alternatíva” fogalma nem egyértelmű, mindkét alternatívát jelentheti: a kapitalizmus keretein belül vagy a kapitalizmushoz képest. Mindkettő saját elméletén és etikáján alapul, mindkettő támogatja az ellenállást és konkrét tetteket ajánl. Sok bennük a közös politikai nézet, és mindegyik meghatározott szabályozások mellett érvel (például a nemzetközi pénzügyi mozgások szabályozása mellett). De az alapfilozófiájuk mégis eltérő, és ezt nagyon fontos felismerni. Sok olyan szociális, sőt kulturális tényező létezik, amely megkülönbözteti ezt a két irányzatot.

Ezenkívül mindkét irányzat keretein belül az alternatívákról többes számban beszélhetünk, de az alternatívák tartalma lényegesen különbözik. Vannak olyanok, amelyek számára nem léteznek minőségileg új globális feladatok, ami az “egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-hoz való visszatérést kockáztatja. Ugyanakkor egész sor olyan megoldást vesznek számba, amelyek a jelenlegi elfogadhatatlan helyzetben lehetséges alternatívát kínálhatnak. Az ilyen nézőpont a neokeynesiánus szemlélethez áll legközelebb. Mások számára a konkrét alternatívák lehetetlenek, amennyiben azok nem járulnak hozzá a kapitalista rendszer fokozatos felváltásához, vagyis ha nem szakaszai egy elkerülhetetlen, hosszan tartó átmenetnek. Hiszen a kapitalizmusnak négy évszázad kellett ahhoz, hogy létrehozza a saját újratermeléséhez szükséges anyagi bázist (iparosítás és munkamegosztás). Ily módon teljesen természetes, hogy egy más típusú termelési mód kialakulásához is legalább ennyi idő kell. Ahogy Maurice Godelier írta: “A szocializmus problémája abban áll, hogy a kapitalizmus lábain kell megtanulnia járni.” Egy új technológiai forradalom sok változást hozhatna, de ez minden bizonnyal nem mehet végbe automatikusan, mert a jelenleg fennálló társadalmi viszonyok keretein belül kell fejlődnie, hiszen ezek a viszonyok határozzák meg a technológia alkalmazását, az alkalmazóit és a különböző kutatási irányokat is.

Mielőtt áttekintenénk azokat a konkrét szférákat, amelyekben az alternatívák kifejlődhetnek, három dolgot kell megértenünk. Először is: az alternatívák az emberi tevékenység eredményei, s csak a jelenleg fennálló rendszer, vagyis a reális kapitalizmus “delegitimációjának” során keletkezhetnek. És ez szükségszerű. Másként szólva: még annak gondolatát is meg kell semmisíteni, hogy nincsenek alternatívák. Ha ugyanis ez a meggyőződés széles körben elterjed, egy döntés sem realizálódhat majd, és kezdettől fogva halálra lesz ítélve. Ez indokolja az erkölcsi irányelvek fontosságát mindazok számára, akik a jelenleg fennálló gazdasági rendszer szabályozására törekszenek, s mindazok számára, akik fel akarják azt váltani.

Másodszor, újra megismételjük: a piac – társadalmi viszonyokat jelent. És a globalizáció körülményei között ezeknek a viszonyoknak a megváltoztatása csak egy új egyensúlyban lehetséges, amely az új hatalmi viszonyok létrehozását célzó, különböző ellenállások és harcok egyesülését követeli meg. A gazdasági rendszer és annak politikai és kulturális vetületének megváltoztatásához nem elégséges csak gazdasági és politikai technikák bevetése. Következésképp létezik egy sor olyan szociális és politikai intézkedés, amelyek az alternatívák megvalósulásához szükségeltetnek.

Harmadszor, a kapitalizmus egy olyan rendszer, amelyet fel kell váltani (vagy reformálni, vagy egy másikra cserélni), nem elfelejtve, hogy alternatívák minden területen léteznek a tőke és munka kapcsolatrendszerében: például az exportált mezőgazdasági termékek vagy a nyersanyag rögzített ára, vagy a külső adósság mechanizmusa, a piacok megnyitása, a csúszó valutaárfolyam, a pénzügyi spekulációk stb. Ily módon a konkrét alternatívák (többes számban) a rendszer megmentőivé válhatnak, de ezek lehetnek az első lépések ennek a rendszernek a leváltásához vezető úton.

Ahogy azt már megjegyeztük, ahhoz hogy az alternatívákat és a hozzájuk kötődő problémákat áttekinthessük, három különböző szint elkülönítése szükséges: utópiák, középtávú célok és konkrét intézkedések. Ma sok ötlet, javaslat és kísérlet ezen a három szinten jön létre.

 

Az utópiák szintje

 

Hadd emlékeztessek arra, hogy amikor az utópiáról beszélünk, akkor ezalatt nem illúziókat értünk, hanem az embereket mozgósító projekteket. Az utópia nem lehet egy tisztán intellektuális építmény, azt be kell építeni a valóságba, és meg kell érteni, hogy ez csak térben és időben lehetséges, ami sokféle korlátozást jelent az adott programot valóra váltani szándékozó közszereplők számára. Nem fogunk szót ejteni a neoliberális utópiáról, amelyet a WTO első főigazgatója akkor fogalmazott meg, amikor arról beszélt, hogy a XXI. század első negyede után (természetesen a gazdaság abszolút liberalizálásával) fokozatosan megszűnik majd minden baj a földön, s a boldogság az egész emberiség számára elérkezik.

Mindkét szemlélet – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus – lemond arról, hogy azonosítsa az utópiát a mitikus jövővel, ugyanakkor a végső cél meghatározásában radikálisan eltérnek. Az első szemlélet követői meg vannak győződve a társadalmi hatalom által garantált külső korlátokkal szabályozott piac szükségességéről. Ez az álláspont bizonyos értelemben nagyon közel áll a neoklasszikus gondolkodókhoz, akik általában gondoskodnak a konkurenciához szükséges feltételek újratermeléséről, ami látszólag megmagyarázza a szociális liberális és a “harmadik utas megoldást” választó szocialisták között a kapcsolatok helyreállítását. Ebben áll Joseph F. Stiglitz álláspontja is (J. F. Stiglitz, 2002).

A posztkapitalista gondolkodásmód ezzel szemben éppen abban áll, hogy teljesen meg kell változtatni a kapitalizmus logikáját, és új “játékszabályokat” kell felállítani: a haszon, az értéktöbblet kritériumát felváltja a szükségletek kritériuma; a fő termelőeszközök kollektív, tehát társadalmi (és nem állami [!] tulajdona); a termelés szociális következményeinek és a technológiák fejlődésének számbavétele; demokratikus ellenőrzés nemcsak a politika, de a gazdasági tevékenység területén is; a fogyasztás mint eszköz, nem pedig cél; az állam mint technikai szervezet, nem pedig az elnyomás eszköze stb. A valóságban a “megvalósult szocializmus” tapasztalatainak elemzése is az előbb áttekintett elméleti iskola kritériumai szerint történt-történik. Meg kell értenünk végre, hogy miben és miért mondott ellent a “megvalósult szocializmus” rendszere ezeknek a kritériumoknak.

Az utópiának tükröződnie kell a programokban. Éppen ebben áll a következő lépés. Ahogy azt már említettük, a kapitalista felhalmozás neoliberális fázisát elutasító két szemlélet által ajánlott középtávú és rövid távú alternatívák gyakran keresztezik egymást. Ezért alább áttekintjük azokat az állításokat is, amelyek ezt a két irányzatot egymáshoz közelítik.

 

Középtávú tervek

 

Amikor “középtávról” beszélünk, azokra az általános célokra gondolunk, amelyek felé törekedni kell, de amelyeket több, a rövid távú alternatívákat tükröző javaslat segítségével kell konkretizálni. Ezeket a meglévő lehetőségeknek megfelelően kell megszervezni, s hosszú harcot követelnek meg, amennyiben ellenséges erők állnak velük szemben. Most pedig rátérünk alkalmazásuk alapvető szféráira – a gazdasági alternatívákra, ezek szociális dimenziójára és a politikai alternatívákra.

 

A gazdasági alternatívák és ezek szociális dimenziója

 

A gazdaság szférájában a középtávú alternatíva elsődleges célja – a nemzetközi kereskedelem új szervezési módja. A globalizációellenesség valójában nem az általános kereskedelemmel szembeni ellenállásban áll, hanem abban, hogy elutasítja azt a módot, ahogyan a kereskedelem folyik a kapitalista piacgazdaság keretein belül. Az emberi tevékenység néhány területe nem követheti a piac logikáját, egyébként elvesztik lényegüket. Ez igaz a kultúrára, az oktatásra és a kommunikációs eszközökre. A piac megnyitása lehetőségeket kell, hogy nyújtson a gyengébb gazdaságok számára a manőverezésre, a szabad áramlás pedig ne csak a tőkére és árukra, hanem az emberekre is vonatkozzék. Hadat kell üzenni a spekulációs tevékenységeknek, amelyek a világgazdaságban dominálnak, és az ilyen tevékenységet a jövőben véglegesen meg kell szüntetni. Ezeknek a problémáknak mindegyikére van megoldási javaslat.

A globalizáció jelenlegi formája a legerősebb államok és a tőke növekvő koncentrációját tükröző transznacionális korporációk (TNK) gazdasági érdekeinek kedvez. A regionális gazdasági egyesülések más pozíciót is kaphatnának a “globalizáció” folyamataiban. Így az emberek szükségleteit jobban ki lehetne elégíteni, és lenne egy olyan kiindulópont (a nemzetközi kereskedelem diverzifikációjának következtében), amelyből kiindulva “többpólusú” gazdaság és politika jöhetne létre – a ma fennálló “egypólusúval” szemben (az USA hegemóniája alatt álló Triász).

Az “Észak–Dél” kapcsolatainak megváltoztatásához el kell hárulniuk a függő gazdaságok fejlődését gátló akadályoknak. Ezt a nemzetközi kapcsolatokban jelentős szerepet játszó, fejlett gazdaságok irányába áramló pénzfolyamok visszafordításával lehet elérni. Ezek az akadályok összefüggnek a mezőgazdasági termékek árának és a nyersanyagárak ingadozásával, Észak protekcionizmusával, a “mezőgazdasági fölöslegek” konkurenciájával, a vállalkozói szerződésekkel és a szánalmas adózási és szociális körülményeiről elhíresült szabad kereskedelmi zónákkal, a külső adósságokra elpazarolt óriási pénzeszközökkel, a külföldi befektetések iránti igényekkel, a rövid távú befektetések (“forró pénzek”) uzsorakamataival, a tőke magasabb jövedelmezőségű helyekre való beáramlásával, az agyelszívással (brain drain) stb. E szférák mindegyike számára léteznek megoldások, és néhány ezek közül már a megvalósulás stádiumában van, vagy éppen most tárgyalják valamelyik parlamentben.

A globalizációval közvetlenül kapcsolatos legfontosabb probléma a fegyverkereskedelem visszaszorítása és szigorú nemzetközi ellenőrzése. Ugyanez érvényes a tömegpusztító fegyverekre, amelyek ellenőrzéséért és betiltásáért egy valódi nemzetközi hatalomnak kell felelnie, nem pedig kizárólag a világrendet meghatározó néhány nemzetnek. Ezzel kapcsolatban már több tervezetet is kidolgoztak, amelyek oly mértékben realizálhatók, amilyen mértékben mozgósítható erre a politikai akarat. A hidegháború befejezése után már beszéltek a “békés osztalékokról”. Ezt az ötletet, amely most kezd megvalósulni, tovább kell fejleszteni.

A globálissá vált kapitalizmust megváltoztató és felváltó alternatívák megvalósításához nem elég azoknak térbeli dimenzióival foglalkozni. Fundamentális elveit kell figyelembe venni, amelyek az egész világon elterjedtek. Ezzel kapcsolatban az első szempont a piac logikájának korlátozása (még akkor is, ha olyan formák jelennek meg, mint a barter, az adományok és azok cseréje). Senki sem beszél a piac teljes megszüntetéséről, amennyiben a piac mint a társadalmi viszonyok rendszere a reális kölcsönös előnyök alapjain is felépülhet. Ily módon a szociális gazdaság fejlődése, még ha a mai kontextusa korlátozza is az ilyen lehetőségeket, sok megoldás megvalósítását eredményezheti, beleértve a termelőeszközök kollektív tulajdonlását. Ez a nemzeti törvényhozást kikerülő vállalkozások koncentrációjának likvidálásához és a fékezhetetlen privatizáció befejezéséhez vezet. Ez teremthetné meg a “népek gazdagságához” való ténylegesen hozzájáruló nem piaci szektorok új értékét. Sok társadalmi szervezet követel ehhez hasonló intézkedéseket.

A termelés és elosztás folyamatainak újjászervezése, amelyek a jelenlegi neoliberális fázisban gyakorlatilag ellenőrizetlenek, egy újabb középtávú alternatívát jelent. Mindenekelőtt ez négy szférát érint. Először, a termelőtőke felértékelését a finánctőkéhez képest azzal a céllal, hogy megakadályozzák az előbbi viszonylagos visszaszorulását és az utóbbi spekulatív jellegének csökkentését.

Másodszor, a technológiák felhasználásának kritikai értékelésére van szükség, hogy ne jövedelmezőségük legyen alkalmazásuk és fejlesztésük egyetlen kritériuma. Ez részben az új paraméterek (mint az emberi jólét, az emberi méltóság és a természet tisztelete) bevezetésével érhető el.

Harmadszor, a tevékenység fogalmának újradefiniálása, mivel a tevékenység az új technológiák megjelenésével teljes mértékben megváltozott, s a vállalatok közötti fékezhetetlen konkurenciától (mint például a rugalmasság, a dolgozók individualizációja, gyermekmunka, a szociális támogatások és a munkabiztonság szintjének csökkentése stb.) eltérő elvek mentén lehet megszervezni.

Végül létezik egy ökológiai tényező is, amelynek jelentősége folyamatosan nő. Lehetséges, hogy rövid távon ez lesz a legjobb mód arra, hogy rákényszerítsük az alternatívákat a kapitalista logikára, mivel az olyan helyzet már nem tartható, amelyben a nem megújuló erőforrásokat felélik és a környezetet tönkreteszik a rövid távú profit megszerzésének érdekében.

Mindezt a jelen kritikai kontextusában kell szemlélni, amelyre a kapitalista logika, a korlátlan és egyenlőtlen fogyasztásra szűkülő fejlődés, a természeti egyensúly felbomlása, a társadalmi ellenőrzés és az emberi méltóság felszámolása jellemző.

 

Politikai alternatívák

 

A gazdasági alternatíváknak kevés esélyük van a megvalósulásra a politikai alternatívák kidolgozása nélkül. Gyakorlatilag a jelenlegi globalizáció lehetőséget ad a kapitalista gazdasági rendszernek a (helyi-nemzeti, regionális és egyetemes) politikai hatalom feletti uralkodásra. Ez a rendszer óriási képességgel rendelkezik arra, hogy az egész társadalmi életre kiterjessze saját normáit. És csak a szó tág értelmében vett politika képes arra, hogy ellenerőként lépjen fel. Ebből fakad, hogy egy egész sor középtávú célkitűzésre van szükség. Nemzetközi szinten ez mindenekelőtt a nemzetközi szervezetek megerősítésének és demokratizálásának a kérdését veti fel. Ez a Biztonsági Tanácsra – amely a békefenntartó szerepében tetszeleg – éppen úgy vonatkozik, mint az ENSZ szakosított szervezeteire. Ami a Bretton Woods-i rendszert alkotó szervezeteket (Világbank, IMF és nem olyan régen a WTO is) illeti, amelyek a washingtoni egyezmény (neoliberalizmus) hatékony eszközeivé váltak, vissza kell téríteni eredeti funkciójukhoz, amelyek nem abban álltak, hogy a világgazdaságot csupán a tőke egyszerű jövedelmezőségének kritériuma alapján szabályozzák. Mindez összekapcsolódik azzal, hogy az állam ismét felvállalja a biztosíték szerepét a társadalmi célok megvalósításában és a gazdasági problémák megoldásában, ami együtt kell, hogy járjon az állam technikai hatékonyságának és intézményeinek demokratikus ellenőrzésével.

A nemzetközi színtéren ezeknek az alternatíváknak középtávú eredményessége három alapvető tényezőtől függ: a kapitalizmusellenesség és mindenfajta társadalmi küzdelem közeledésétől, az államok részéről kinyilvánított politikai akarattól, a nemzetközi törvényhozás fejlesztésétől. Sőt még azt is elmondhatjuk, hogy ennek a három tényezőnek az összehangolása teszi lehetővé az ajánlott alternatívák megvalósítását.

Az államok és régiók szintjén született kezdeményezések demonstrálni fogják az alternatívák meglelésére irányuló politikai akaratot. Példaként szolgálhatnak a MERCOSUR vagy az ASEAN, amelyek olyan gazdasági projekteket dolgoznak ki, amelyek még annak ellenére is, hogy a kapitalizmus keretein belül keletkeztek, nyíltan kritizálják a régió országai és az USA között létrehozott szabadkereskedelmi zónákat. Ami a nemzetközi törvényhozást illeti, ezen a területen rengeteg kezdeményezési lehetőség létezik az emberi jogok “üzleti jogokkal” szembeni védelmében. Például a “Népek állandó törvényszéke” és az “Emberi jogok nemzetközi szövetsége”.

 

Rövid távú alternatívák

 

Ha megvalósítható alternatívák kidolgozására törekszünk, akkor nem elegendő a hosszú távú feladatok, illetve a középtávú célok kitűzése, emellett szükséges olyan rövid távú megoldásokat is javasolni, amelyek a politikai követelések és programok alapját is képezhetik. Lehetetlen az összes ilyen megoldás részletes felsorolása, de néhány példa bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az ilyen alternatívák megvalósíthatók.

Többségük valamilyen módon összefüggésben áll a szabályozással, de mindegyikük egy hosszú folyamat egy szakaszának felel meg, legyen ez a folyamat a kapitalista társadalmi kapcsolatok “humanizálása” (neokeynesiánus perspektíva), vagy akár ezeknek a kapcsolatoknak a transzformációja (posztkapitalista perspektíva). Ezeket a szabályozási módokat a következőképpen lehet osztályozni.

 

• Gazdasági szabályozás: a nemzetközi pénzügyi műveletek megadóztatása (Tobin spekulációs adója); regionális és nemzetközi adóztatás, az “adózási kikötők” megszüntetése; a “szegény” országok adósságának jóváírása; új, demokratikus irányítású regionális gazdasági blokkok vagy gazdasági együttműködési zónák felállítása; a nemzetközi pénzügyi szervezetek restrukturálása; a nem piaci szektorok globalizációjának visszaszorítása stb.;

• Ökológiai szabályozás: a nem megújuló erőforrások védelme; a flóra és fauna védelme; a nemzetközi, környezetszennyezési szabályok létrehozása, a Rio de Janeiróban tartott konferencia Agenda 21 dokumentumának alkalmazása stb.;

• Szociális szabályozás: a munka világát szabályozó nemzetközi törvényhozás; a nemzetközi befektetések normagyűjteményének megalkotása a TNK jogosítványainak korlátozása céljából; a munkásokból álló képviseleti hatalmi szervek részvétele a regionális és nemzetközi szervezetek munkájában;

• Politikai szabályozás: a gazdasági és szociális szférát szabályozó regionális hatalmi szervek felállítása; a helyi, regionális és nemzeti hatalmi szervek kölcsönös együttműködése; az ENSZ átszervezése; az ökológiai és kulturális örökség nemzetek feletti gondozása; nemzetközi parlament stb.;

• Kulturális szabályozás: a kultúra helyi és nemzeti szinten való védelme.

 

Befejezésként megemlíthető tehát, hogy valóban léteznek alternatívák, és azok feltétlenül megvalósíthatók. Végeredményben ezek realizálása csak a megvalósításukra irányuló szándéktól és akarattól függ. Jelenleg az alternatívák megvalósíthatósága nem meglétük problémájával (ezekből elég sok van és mind megalapozottak), hanem a társadalmi cselekvés kérdéseivel függ össze. Léteznek-e társadalmi erők, amelyek alkalmasak rövid és középtávon megvalósítani az alternatív projekteket? Létezik-e politikai szándék és akarat ezeknek a céloknak az elérésére? Ez nagy kihívás a XXI. századi társadalmi mozgalmak számára.

 

Bibliográfia

 

Hobsbawm E. J.: The Age of Extremes, History of the Short 20^th Century, 1914-1991. Penguin, London, 1994 (magyarul: Szélsőségek kora. Budapest, Pannonica, 1998).

GEMDEV: Mondialisation – Les mots et les choses, Karthala, Párizs, 1999.

Polanyi K. and Arenberg C.: Le Système économique dans l’histoire et la théorie. Larousse, Párizs, 1975.

Reich R.: The work of nations: preparing ourselves for the 21^st century. Paperback, 1992.

Stiglitz J. E.: Globalization and its Discontents. Norton, New York, 2002.

F. Hourtart and F. Polet (eds): The Other Davos: the Globalization of Resistance to the World Economic System, Zed Books, London, 2001.

 

(Fordította: Erdős Anna)

A tavaly megjelent Új imperializmus c. könyv írójával készített interjú elemzi az amerikai imperializmus változásait az elmúlt évtizedek során. Eszerint a klasszikus erőpolitikát az 1970-es évektől egy kifinomultabb neoliberális ihletésű imperializmus követte, amelyet napjainkban a gazdasági pressziót és a brutális elnyomást kombináló neokonzervatív modell vált fel.

Az interjút Stephan Heidbrink, David Salomon és Conny Weissbach készítette a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung című német folyóirat számára.

Z.: Adjon kérem, egy rövid áttekintést politikai és tudományos munkásságának hátteréről.

H.: Végzettségemet tekintve geográfus vagyok. Ez nagyon közel áll a globális értelemben vett városi és környezetvédelmi témák tanulmányozásához, így engem mindig is érdekeltek ezek a kérdések. A 60-as évek vége felé fontosnak éreztem, hogy kritikusabban szemléljem a dolgokat, ekkor kezdtem a marxista elmélettel foglalkozni, végigtanulmányoztam a marxista teóriát, és átemeltem azt az urbanisztikai és környezetvédelmi témákba. Nem volt mindig könnyű összehozni a marxizmust az urbanisztikai és környezetvédelmi kérdések tanulmányozásával. Azzal szoktam viccelődni kollégáimmal, hogy könnyebb a marxizmust átvinni arra a területre, ami engem érdekel, mint az adott témát a marxizmusba. Ez része annak a bizonyos politikai agendának, amit az elmúlt húsz-harminc évben próbáltam érvényesíteni. Nem vagyok szervező típus, de természetesen próbáltam támogatni a különböző témákban kialakult városi szociális mozgalmakat és munkámon keresztül integrálni azokat.

Z.: Tudna néhány példát mondani az ilyen városi szociális mozgalmakra?

H.: Volt például nekünk Baltimore-ban, amikor ott éltem és tanítottam a Johns Hopkins Egyetemen, egy létminimumkampányunk, egy nagyon jelentős kampány, hogy megpróbáljuk átalakítani a minimálbért – a létminimum más, mint a minimálbér – és kényszeríteni a nagyobb intézményeket, a várost, sőt a végén még az én saját egyetememet és kórházamat, hogy egyezzenek bele egy létminimum-konfigurációba. Évekig küzdöttünk érte. Szerény sikert értünk el, viszont ez a balti­more-i létminimumkampány volt az első ilyen kampány az egész Egyesült Államokban. Ez terjedt ki azután számos más városra is. Sok városban alakult ki létminimumkampány és létminimummal kapcsolatos jogalkotás. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekkel foglalkoztam.

Z.: Jelenleg milyen témákkal foglalkozik?

H.: Azzal, hogy eltávolítsuk Busht hivatalából. Azzal, hogy Amerika kivonuljon Irakból. Jelenleg nincs semmi különösebb politikai projekt, amin dolgoznék. Baltimore-ban nagyon sokat foglalkoztam a helyi témákkal, de fokozatosan, azt hiszem, amióta New Yorkba költöztem, az utóbbi két-három évben egyre inkább azon igyekszem az ideológia szintjén, hogy valami történjen az amerikai médiában, hogy minden szinten kialakítsunk egyfajta közéleti tudatosságot: próbálok betörni a média főáramába – ez idáig eredménytelenül – azáltal is, hogy tanítok az ország különböző egyetemein. Megpróbáljuk befolyásolni a publikációkat, megpróbálunk kialakítani egyfajta kritikai szemléletet az amerikai szellemi életben egy még általánosabb szinten; témákat próbálunk felvetni az imperializmussal kapcsolatban, különös tekintettel az amerikai imperializmusra. Továbbra is ezen a fronton küzdök.

 

Az új imperializmus

 

Z.: Az Új imperializmus című könyvében – melyet a múlt évben publikáltak – kifejti, hogy az imperializmus megváltoztatta arculatát. Mi az új az imperializmussal kapcsolatban?

H.: Könyvemben megpróbáltam különbséget tenni a különböző imperializmusok között, és az a véleményem, hogy az Egyesült Államok imperializmusa mindig sajátos módon tekintett a világra. Először is azt akartam kifejteni, hogy az amerikai imperializmus különbözik az európai imperializmustól és az imperializmus többi formájától. A könyv tehát kihangsúlyoz egy speciális típust: az Egyesült Államok-típust, ahogy az a múlt században kialakult. Aztán arról a speciális helyzetről akartam szólni, melyben az Egyesült Államok imperialista stratégiái megváltoztak, különösen a 70-es évektől kezdve, és feltettem a kérdést: Mennyiben más az Egyesült Államok jelenleg folyó közvetlen katonai beavatkozása Irakban? Más, mint amit Haitin vagy Libanonban és a többi országban tett? Gyakran küldte a tengerészgyalogságot különböző helyekre, de van valami stratégiailag különböző itt, ami valószínűleg az Egyesült Államok állandó katonai jelenlétét jelenti a Közel-Keleten? Ha igen, miért vannak ott? Különbséget akartam tenni az általam neoliberálisnak hívott imperializmus és a neokonzervatívnak nevezett imperializmus közti eltolódás között is. Nem tudom, hogy ez a neokonzervatív kísérlet tartós lesz-e. Még ha Busht el is távolítják a hatalomból, nagyon nehéz lesz az utána következő bármilyen vezetői rétegnek is megváltoztatni a Közel-Kelet-politikáját anélkül, hogy igazi radikális változás történne a gondolkodásmódban. Tehát célom az volt, hogy megvilágítsam az Egyesült Államok imperializmusának sajátos jellegét, de néhány olyan változást is, mely az utóbbi harmincegy évben történt az Egyesült Államok imperialista taktikájában.

Z.: Kifejtené pontosabban a neoliberális imperializmustól való eltolódást a neokonzervatív felé?

H.: Az Egyesült Államok imperializmusa történelmileg egész egyszerűen azon alapult, hogy komprádor kormányokon keresztül indirekt módon gyakorolta a hatalmat. Ez leginkább Nicaraguában a 20-as és 30-as években volt látható, amikor azzal az ötlettel álltak elő, hogy Somozát tegyék a hatalomra. Ő azt teszi, amit neki mondanak, ugyanakkor anyagi és katonai támogatást kap, ő maga személy szerint gazdag lesz, a körülötte lévők szintén nagyon gazdagok lesznek. Kifosztja az országát, ugyanakkor nem akadályozza meg, hogy az Egyesült Államok vállalatai is kifosszák. Tehát az Egyesült Államok egyfajta kényszerrel, de egy bizonyos uralkodói csoport beleegyezésével teszi ezt. Természetesen ezt tette az Egyesült Államok Iránban is, amikor megdöntötte a kormányt, és visszatette az iráni sahot a trónra 1953-ban. Ez történt akkor is, amikor megdöntötte Allende hatalmát Chilében, és Pinochetet tette meg vezetőnek. Így működik az Egyesült Államok imperializmusa. Ez az általános modell.

A neoliberális modell azonban valójában 1970 után alakult ki, és igazából Chilében kísérletezték ki. Miután Pinochetet hatalomra tették, mindenféle kérdés fölvetődött azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen gazdasági modellt fognak kialakítani. Végül mindent privatizáltak kivétel nélkül. A Chicago Egyetem közgazdászait vitték be az országba – a "chicagói fiúk" – a gazdaság újjászervezése céljából: szabad kereskedelmi modellt alakítottak ki, amelyet lényegében pénzügyi eszközökkel irányítottak.

Az Egyesült Államok a finánctőke erejét kihasználva kialakított egy neoliberálisnak nevezhető rendszert főleg a 80-as és 90-es években, hogy a világ bizonyos országait befolyásolja. Az volt az elképzelés, hogy ezen országoknak nyitott tőkepiacuk és árupiacuk kell legyen, a külföldi beruházásokat akadályok nélkül lehessen megvalósítani, a profitot pedig akadály nélkül vissza lehessen az Egyesült Államokba vinni. Az Egyesült Államok pénzügyi hatalmát kezdte használni arra, hogy ezt megteremtse: főleg olyan eszközöket használt, mint az IMF strukturális kiigazítási programjai, nemzetközi intézmények, mint a WTO, kétoldalú kereskedelmi egyezmények, mint a NAFTA, és hasonlókat, annak érdekében, hogy kialakítson egy neoliberális szabad kereskedelmi modellt. Lényegében, azt csinálták, hogy a világot belevitték egy hitelalapú expanzióba. Amikor rosszul mentek a dolgok, mint Mexikóban az 1980-as és az 1990-es években, mint Brazíliában, majd végül Délkelet-Ázsiában, mikor az országok pénzügyi nehézségekkel küzdenek, menniük kell az IMF-hez, mire az IMF közli velük, hogy: "Nyissátok meg a tőkepiacotokat!" Ez a neoliberális stratégia: megnyitni a világot a kereskedelem felé ily módon.

Az Egyesült Államokat ebben a japán és az európai pénzügyi tőke természetesen támogatta. Tehát ez nem kizárólag amerikai projekt volt, hanem egy multilaterális projekt, melyben a fő kapitalista hatalmak vettek részt. Úgy gondolom, hogy ez a neoliberális projekt közelebb hozta az Egyesült Államok imperialista gyakorlatát – a tradicionális formáit – az újfajta japán és európai tőke közti összejátszáshoz, hogy intézményi berendezkedések elterjesztésén keresztül alakítsák a világot, míg az Egyesült Államok próbálta fenntartani privilégiumát azáltal, hogy még mindig szoros szálak fűzték Chile, Nicaragua, illetve Szaúd-Arábia uralkodó rétegéhez. A 80-as és 90-es években az Egyesült Államok keverte pénzügypolitikáját a közvetett ellenőrzés tradicionális politikájával.

A 90-es évek vége felé ez kezdett meginogni. Mindenki látja ezzel a Bush vezetése alatt lezajlott neokonzervatív eltolódással, hogy nem hagyja el a neoliberalizmust: megtartja a neoliberális érvelést. Viszont lényegében sokkal inkább katonai jellegűvé válik abban a vonatkozásban, ahogy kikényszeríti ezt a neoliberális rendszert. Például amit Irakban akar kikényszeríteni, az egy neoliberális intézményi berendezkedés, pontosan olyan, mint amit Chilére is rákényszerítettek, viszont Irakban ezt katonai beavatkozással teszik. Próbálják az egész Közel-Keletre kiterjeszteni. Kezdetben, amikor bementek Irakba, arról beszéltek, hogy "Irak után Iránba megyünk, aztán felszabadítjuk Szíriát", és így egy neoliberális rendszert építenek ki az egész régióban. Úgy gondolom, ez volt az elképzelés. Természetesen ezt összekapcsolták azzal, hogy felszabadítják az egész régiót. Azt hiszem, néhány neokonzervatív őszintén hisz is ebben. Azt hiszik, hogy a szabadság egyedüli formája az a szabadság, amit a piac, a piaci intézmények, a szabad kereskedelem és efféle dolgok adnak. Számukra mindez egy csomagban van. Így amikor Bush azt mondja, hogy: "Szabadságot hoztunk az iraki embereknek, a célunk pedig az, hogy ezt az egész Közép-Keletre elvigyük", ez azt jelenti, hogy a szabad kereskedelmet és a szabad tőkepiacot teremtették meg.

Ez esetben egy kritikus régióról van szó geopolitikai jelentősége és olaja miatt. A neokonzervatív projekt tehát felismeri, hogy vannak bizonyos határok, amelyeken belül ez a felszabadításra alapuló érvrendszer alkalmazható az ilyen térségek esetében, mint amilyen a Közel-Kelet. Részben azért, mert az olajjal rendelkező államok nem kerülnek hitelválságba – nem úgy, mint Mexikó, melynek van olaja, de nem annyi – és nem lehet őket az IMF-fel megregulázni. Az olajállamoknak pénzügyi hatalmuk van a Nyugattal szemben, ugyanannyi, mint a Nyugatnak velük szemben. Ezért ha szükséges, úgy tűnik, csak katonai erővel lehet a neoliberális világrendet rájuk kényszeríteni. Kisajátítással történő felhalmozás

Z.: Legutóbbi könyvében kijelenti, hogy az új imperializmust a felhalmozás speciális elve alakítja, amit ön "kisajátítással történő felhalmozásnak" nevez. Mit ért pontosan ezen a terminuson?

H.: A neoliberalizmus egyik alkotóeleme a privatizáció kikényszerítése: meg kell nyitni a tőkepiacokat, de ezenfelül még azt is lehetővé kell tenni, hogy ami valamikor köztulajdonban volt, magánkézben halmozódjon föl. Az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy az Egyesült Államok és más kapitalista hatalmak rábólintsanak az IMF-segítségre vagy más pénzügyi segítségre, az az, hogy a fogadók beleegyezzenek a privatizációba, és ugyanakkor szétrombolják a jóléti állam bizonyos elemeit, melyek gátolják a szabad munkaerőpiac kialakulását. Ez valójában a köztulajdonban levő dolgok újfajta elcsatolása. A jogokat, melyek köztulajdonjogok voltak, magánfelelősséggé, magánjoggá tették. Sok esetben jelentette ez azt, hogy megfosztottak embereket a jogaiktól, amiket addig mint közösség gyakoroltak, megfosztottak embereket bizonyos gazdasági erőforrásoktól, amit valamikor birtokoltak, és ezek átkerültek a magánszférába. A hitelrendszeren keresztül sokszor azt csinálták, hogy vettek egy tökéletesen jól működő gazdasági tevékenységet, megtagadták tőle a hitelt, csődbe juttatták és rákényszerítették, hogy adják el nagyon alacsony áron. Ezután a nagytőke be tud vonulni és fel tudja vásárolni. Ez nem csak a periférián történik; megtörténik ez az Egyesült Államokban is. Nézze meg, mi történik a családi földművelő gazdaságokkal az Egyesült Államokban: a családi farmokat kifosztják azzal, hogy bevonják őket a hitelrendszerbe. Aztán hirtelen elvágták a hitelt, ők pedig nem tudták fizetni számláikat, és csődbe jutottak. Ezután a mezőgazdasági társaságok bevonulhatnak, és felvásárolhatják az összes családi farmot. Az utóbbi harminc, negyven évben sokszor tanúi lehettünk ilyen családi farmok mezőgazdasági társaság kezébe való átjátszásának.

Hasonló dolgot tapasztalhatunk a mexikói parasztok esetében is, akiknek volt egy köztulajdonban levő mezőgazdasági rendszerük, az ún. Ejido-rendszer, mely a földhöz való közös joggal védte a helyi lakosságot. A hitelválság eredményeként a mexikói kormánynak bele kellett egyeznie e rendszer privatizálásába. Ez azt jelentette, hogy megfosztották az embereket tradicionális joguktól. Természetesen ezt lázadások követték. Ha megnézi a zapatista felkelést Dél-Mexikóban, az valójában arra irányult, hogy visszaszerezzék kollektív jogaikat. Ez az általam kisajátítással történő felhalmozásnak nevezett folyamat nagyon fontos eleme annak, ami a 80-as és 90-es években történt.

Csak egy általános megjegyzés: szeretek különbséget tenni a között a felhalmozás között ami az ún. "kibővített újratermelés" révén történik (munkafolyamat fejlődése során és termelői munka kizsákmányolása során), és felhalmozás között, ami lopás, csalás és eltulajdonítás révén történik. Rosa Luxemburg mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a felhalmozás eme két aspektusát együtt kell kezelni. Mi nem igazán kezeljük együtt őket. Különösen a neoliberális rendszerben, a megfosztással történő felhalmozás sokkal jellemzőbbé vált, a kibővített újratermeléssel történő felhalmozás pedig sokkal ritkább. A kisajátítással történő felhalmozás esetén a vagyon és a növekedés újraelosztódik.

Például a 80-as és 90-es években az Egyesült Államok egy nagyon erős növekedési központtá vált, főleg azért, mert magába szívott erőforrásokat a világ többi részéből az adósságválság és egyebek révén. Ez inkább volt a vagyon és érték újraelosztása, mint értékteremtés. A neoliberális rendszer és az, amiről a neoliberális imperializmus szól, nagymértékben a kisajátítással történő felhalmozáson alapszik. Az 1950-es és 1960-as évek előtti periódusban egy sokkal dominánsabb "kibővített újratermelési" dinamikával találkoztunk.

Z.: Van valami különbség a "megfosztás" és a "kisajátítás" között?

H.: A megfosztás szerintem egyfajta jogi fogalom: a megfosztás során az államnak van nagyon nagy szerepe. A neoliberális állam nagyon fontos szerepet játszik az emberek földtől stb. való megfosztásában. A kisajátítás egy tágabb fogalom, aminek a megfosztás egy része csupán. Kisajátítás történik például a hitelrendszeren keresztül. Amikor csődbe jutnak az emberek, kénytelenek elszakadni a földjüktől, viszont ez úgy tűnik fel, mintha saját hibájuk miatt történne.

 

A birodalmi állam

 

Z.: Időnként az az ember érzése, hogy a kisajátítással történő felhalmozás csak arra utal, amit ön a "tőke logikájának" nevez. Hol van az állam, különösen a birodalmi állam?

H.: Én különbséget teszek a hatalom területi logikája és a hatalom kapitalista logikája között. Ezek nem alakíthatók át egymássá, ami nem jelenti azt, hogy függetlenek lennének egymástól. Nagyon is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ha azt kérdi, mi a kapitalista állam szerepe: természetesen az, hogy egy olyan környezetet alakítson ki, amiben a felhalmozás végbemehet. Megpróbál, ha szuverén hatalom létrehozásában érdekelt – márpedig abban érdekelt -, egy olyan belső és külső világot teremteni, amely segítségével a tőkefelhalmozási folyamatokat saját területére vonzza. Szóval állandóan folyik a verseny a tőkefelhalmozás vonzásáért. Ugyanakkor megpróbál kialakítani egy külső világot oly módon, hogy hagyja, hogy az erőforrások a saját területére áramoljanak. Például az Egyesült Államoknak mint országnak érdeke fűződik ahhoz, hogy neoliberális államok alakuljanak körülötte, mert pénzügyi erejét kihasználva be tud hatolni azokba az országokba, és erőforrásokat tud kiszívni belőlük a kisajátítással történő felhalmozás segítségével.

Hogy teremt neoliberális államokat máshol? Nézze meg, milyen erőszakkal tette ezt Chilében, és teszi ezt most Irakban. De hogy csinálta ezt Mexikóban? Nem támadta meg Mexikót. Megmondta Mexikónak, hogy ha jó kereskedelmi kapcsolataink lesznek, kölcsönzünk nektek pénzt. Aztán a mexikóiak adósságválságba kerültek. Az Egyesült Államok közölte: az IMF és mi kölcsönzünk nektek pénzt, hogy kikerüljetek az adósságválságból, feltéve, ha az állami apparátusban intézményi változást hajtotok végre stb. A mexikói állam elkezdte megfosztani parasztjait a földhöz való joguktól. Ki vásárolja fel azokat? Az amerikai mezőgazdasági társaságok.

Így működik ez. Az üzleti élet és az állami apparátus kéz a kézben működnek együtt, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a magántőke fel tudja vásárolni a kisajátított javakat stb. Ha ellenállás mutatkozik, Washington közli Mexikóval, hogy nyomja el a parasztfelkelést, ne hagyja, hogy bármilyen politikai lázadás törjön ki. A Citibank azt tanácsolta a mexikói kormánynak, hogy használjon tankokat és katonai erőt, hogy azonnal eltiporja a zapatista felkelést, mert máskülönben a mexikóiak nem kapnak semmiféle forrást a Citibanktól. Tehát itt megint látszik a viszony a tőke és az állam között, mely nagyon szoros kapcsolattá formálódott.

 

A transzatlanti kapcsolat

 

Z.: Hogy minősítené a jelenlegi viszonyt Európa és az Egyesült Államok között? Lát valami mélyebb konfliktust?

H.: Úgy gondolom, fontos látni az összetartás erőit is. Legvilágosabban a cancuni találkozók alkalmával lehetett megfigyelni ezeket, ahol Európa, az Egyesült Államok és Japán ragaszkodott ahhoz, hogy a világ összes országa nyissa meg tőkepiacát. India, Brazília, Kína, Dél-Afrika és más országok összefogtak, és azt mondták: nem nyitjuk meg, hacsak ti is meg nem nyitjátok a mezőgazdasági piacaitokat. Kinek a mezőgazdasági piaca védett? Európáé, az Egyesült Államoké és Japáné. Mind a három nemet mondott. Tehát van ott egyfajta közös fellépés. Alapvetően a hatalommal bíró országok mindig megpróbálják rávenni a nemzetközi intézményeket, hogy számukra kedvezően alakítsák tevékenységüket. Az európaiak még az Egyesült Államoknál is rosszabbak voltak mezőgazdasági piacuk megnyitása ügyében. Tehát bizonyos területeken közös politikát folytatnak. A neoliberális rendszer együtt jár egyfajta csoportszellemmel.

Ott van a különbség, hogy az európaiak, úgy tűnik nekem, sokkal inkább ragaszkodnak valamiféle nemzetközi rendszer kialakításához, amit minden országnak be kell tartani, beleértve saját magukat is. Az Egyesült Államok hisz egy nemzetközi rendszer kialakításában, amit minden országnak be kell tartani, de az Egyesült Államok kivétel, mert az egy jó ország fantasztikus értékekkel. A legjobb példa erre a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyében folyó küzdelem, mely az emberiség ellen elkövetett bűntettek ügyében hivatott ítéletet hozni. Az európaiak azt mondják: "ez mindenkire vonatkozik"; az Egyesült Államok viszont azt mondja: "vonatkozzon Milosevicsre, de Henry Kissingerre ne, ránk ne".

Valójában látható, hogy az Egyesült Államok ebbe az irányba tart a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) kapcsolatban is. Az Egyesült Államok megszegte a WTO acélvámról szóló szabályait, és úgy gondolom, hogy (rövid időn belül) az Egyesült Államok kiléphet a WTO-ból, úgy ahogy kilépett a kyotói folyamatból, és ahogy elhagyta az ABM-et. Azt hiszem, az európaiak sokkal többet invesztáltak a WTO-ba, mint az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok megvan vele, haszna van belőle. Viszont ha közelebbről szemléljük, az USA a világ körüli kapcsolatait főleg a kétoldalú egyezményekkel alakítja, mint Szingapúrral, Chilével stb.

Nos, én úgy gondolom, nagyon különböző világrend-koncepció működik itt, és új módon épül fel a kialakulóban lévő világrend is. Az Egyesült Államok hierarchikus rendszerként tekint erre: mi itt vagyunk, Japán és Európa, a behódolók, eggyel lejjebb, valamivel alattuk pedig a világ többi országa. Az európaiak másként szeretnék ezt látni, mindenkit azonos szinten. Mindenki legyen együtt, dolgozzon együtt. És valójában Clinton elnöksége alatt egy kicsit ez volt a helyzet. Bush azt állítja, hogy ez így nem mehet. Mi felettük vagyunk, és rajtuk kívül állunk. Itt filozófiai jellegű különbség van, egy filozófiai alapállás, ami Bush elnöksége alatt került előtérbe. A Clinton-kormány imperialista volt, de sokat törődött azzal, hogy egy tárgyalások útján kialakított imperialista jelenlétet teremtsen a világban Európával és Japánnal együtt.

A másik különbség geopolitikai jellegű. Az Egyesült Államok úgy tekint a Közel-Keletre, mint döntő fontosságú geopolitikai régióra, melyet nem szabad, hogy más ellenőrizzen rajta kívül. Régen az volt a helyzet, hogy az Egyesült Államok kezében volt a termelés és a finanszírozás. Most a világon csak egy a sok közül, amelyeknek a termelés és a pénz világában hatalma van. Ezeken a területeken elvesztette dominanciáját, tehát katonai dominanciát alakít ki a Közel-Keleten, hogy legyen egy ütőkártya a kezében, amit használni tud, ha bárki bármikor bármilyen szándékkal konfrontálódni akar vele.

 

 

Az új imperializmus ellentmondásai

 

 

Z.: Melyek az új imperializmus sajátos ellentmondásai?

H.: Ez attól függ, hogy értelmezi a jelenlegi helyzetet. Én úgy értelmezem, hogy az Egyesült Államok jelenleg sokkal gyengébb, mint azt sok ember általában gondolja. Most már nincs dominanciája a termelés felett. A 80-as és 90-es években pénzügyi dominanciáját kihasználva fantasztikus előnyökre tett szert. Most viszont hihetetlen adósságba keveredett a világ többi részével szemben, és sokat vesztett pénzügyi előnyéből. Naponta 1,5 milliárd dollár áramlik be az Egyesült Államokba, hogy támogassa az amerikai gazdaságot. Csaknem az összes pénz Kelet és Dél-Ázsiából jön, ahol Kína van most éppen nagyon kedvező helyzetben. Az Egyesült Államok olyan dominanciával rendelkezik, amit – a múltban – vonakodott használni, csak kivételes esetben tette: ez a katonai dominancia. Amit Irakban látunk, az azt mutatja, hogy még a katonai dominancia is gyengül. A gyengeség nem tűnik fel: tíz kilométer magasságból, csúcstechnológiával még erős az Egyesült Államok. Hatalmas pusztító ereje van; senki nincs abban a helyzetben, de nem is lesz egy jó darabig, hogy versenyezzen az Egyesült Államok technológiai, katonai fölényével. Nem is próbálja meg senki. Talán a kínaiak tesznek egy kis erőfeszítést, de nem sokat. Viszont mihelyst a gyalogságról, a földi katonai erőről van szó, akkor már nem ilyen fényes a helyzet. Nincs olyan katonai erő, amely tovább ott tudna maradni, mint hat hónap, ezért kérnek segítséget: "embereket akarunk (például) Lengyelországból", és még fizetnek is a lengyeleknek, hogy ott legyenek Irakban. Tehát még a katonaság sem elég erős akkor, ha egy nagy területet kell hosszú ideig ellenőrzés alatt tartani. Az Egyesült Államok nem olyan hatalmas, mint sokan gondolják. Másrészről viszont: senki nincs abban a helyzetben, hogy versenyezzen az Egyesült Államok katonai légierejével, a technológiát tekintve és minden egyéb téren.

Nehézségek vannak, egyre súlyosabbak. Ha megkérdezzük, hogy mennyibe kerül ez a háború az Egyesült Államoknak ezzel a sok katonai kiadással, a válasz az: egy halom pénzbe. Ki finanszírozza ezt? A kínaiak. Itt van a helyzet egyik ellentmondása. Az Egyesült Államok még jobban eladósodik az ilyen vállalások miatt. Hihetetlenül eladósodik az országon belül – fogyasztói adóssággal, kormányadóssággal – és az országon kívül is. Az a probléma, hogy ha az Egyesült Államokban egy komoly adósságválság alakul ki, akkor az egész világ szörnyű helyzetbe kerül. Tehát szerintem az egész világ figyel, és úgy gondolkodik: "Fel kell sorakoznunk az Egyesült Államok mögött, mert ez az egyedüli módja annak, hogy fennmaradjunk." Ezért finanszírozzák a kínaiak az Egyesült Államok adósságát: az Egyesült Államok ugyanis kínai termékeket vesz. Itt egy nagyon veszélyes helyzet van – ha adósságválság törne ki az Egyesült Államokban, annak szörnyű globális következményei lennének.

Továbbá a probléma másik oldala az, hogy ami ma Kínában zajlik, az alapvető a globális gazdasági folyamatok szempontjából. Ha a kínai növekedési gépezet szétesik vagy instabillá válik, vagy ha Kína politikai válságba kerül, akkor az Egyesült Államok is megnézheti magát.

Nagyon úgy néz ki, hogy az Egyesült Államok és Kína közti függőséget erősen érzékelik, és gyengébb ez a kötelék Európával – továbbá úgy gondolom, nincs sok lehetőség kitörni ebből a függőségből. Az instabilitás tehát mindenütt látható, és én azon a véleményen vagyok, hogy ez az Egyesült Államok imperializmusát a következő válsághelyzet elé állítja: vagy kénytelenek lesznek felhagyni a globális dominanciára való törekvéssel és azt mondják: "rendben, vége az Egyesült Államok globális hatalmának, mi csak egy vagyunk a sok játékos közt, ki kell találnunk a játékszabályokat, ami szerint menjen tovább a világ, beleértve az együttműködést Kínával, Indiával és Brazíliával, sőt Oroszországgal is". Ez eléggé valószínűtlen, hogy bekövetkezik.

Vagy ezt teszik, vagy belerohannak egy olyan válságba, amelyben kialakul egy igazi jobboldali neokonzervativizmus, a Bush-féle, ami erősen katonai jelleget fog felvenni, viszont nagyon instabil is lesz.

Z.: Az első változat úgy tűnik, mintha egy kicsit az európai modellhez hasonlítana.

H.: Igen, kivéve talán azt, hogy sokkal komolyabb tárgyalásokra van szükség Kínával, Indiával, Brazíliával és a többiekkel. Már elkezdtek egymással tárgyalni. Kína és India most már tárgyal egymással, amit sokáig nem tettek. Lula mostanában egyezett meg egy kétoldalú egyezményben Indiával. Láthatjuk, hogy folyik ez, például vegyük a gyógyszeripart Indiában és Brazíliában, amely huszadannyi áron képes általános gyógyszereket előállítani ahhoz képest, amennyiért az Egyesült Államokban és Európában a szellemi tulajdonjogokat birtokló gyógyszer-monopóliumok előállítják azokat. Most vagy mindez megszűnik (és ezt próbálják csinálni a TRIPS-egyezmény segítségével, kényszeríteni Indiát és Brazíliát, hogy hagyjanak fel azzal, hogy olyan szörnyen alacsony áron termeljék azokat a gyógyszereket), vagy Brazília és India nem lesz hajlandó erre. Azt hiszem, inkább erre lehet számítani. Azon a ponton nagy összeütközésre lehet számítani. Nem a klasszikus értelemben, hogy a Dél termeli meg a nyersanyagokat, az a csoport már nem nyersanyagokat termel; gyógyszereket, repülőgépeket, gépeket stb. – ők a termelési gépezet alternatív módja, és most már tudják ezt, és valószínűleg nagy hangsúlyt fognak erre helyezni. Sok problémát fognak még az Északnak és az északi imperialista módszereknek okozni az elkövetkező tíz évben.

Z.: Van-e valamilyen alternatíva? Milyen legyen az antiimperialista stratégia?

H.: Az első dolog feltenni a kérdést: kik állnak a neoliberalizmussal szemben? Hatalmas vevőköre van ezeknek: akiket hátrányosan érintett a neoliberális politika, akiket kifosztottak vagy akiktől birtokukat elvették, akiket csődbe juttattak stb. És természetesen jelenleg is van egy nagy terület, ahol folyik a kizsákmányolás, például a munkafolyamatokban Keleten és Délkelet-Ázsiában. Szóval rengeteg ember van, aki nem szereti a jelenlegi rendszert, és szembefordul vele. Sokan közülük szociális mozgalmakat indítottak: parasztmozgalmakat Indiában, föld nélküli parasztmozgalmakat Brazíliában, a zapatista mozgalmat Mexikóban, a kialakulóban lévő szakszervezeti mozgalmat Indonéziában, munkajogi mozgalmakat, melyek több helyen, még Kínában is kezdenek kialakulni. Tehát van egy sor politikai mozgalom. Azt hiszem, hogy mindennek közepette el kell kezdeni kieszelni valamiféle alternatív globális rendszert. A nehézség először is az, hogy ezek között a szociális mozgalmak között soknak megvan a sajátos célja. Nagyon nehéz ezeket egységbe ötvözni, mert különállóak és sajátosak. A másik probléma az, hogy még ha össze is lehet ezeket gyűjteni, nagyon különböző elképzeléseik vannak arra vonatkozóan, hogy milyen legyen az alternatíva. Mondok néhány példát: egy részről sokan vannak azok, akik szerint minden megoldás helyi jellegű kell legyen, fenébe a globális rendszerrel. Mások azt mondják: "nem, egy alternatív globális rendszert kell felülről kialakítanunk és a helyi megoldások a globális rendbe legyenek ágyazva". Radikális különbségek vannak például a környezetvédelmi kérdésekhez való hozzáállásban: egy új globális rendszer hogyan adhat elsőséget a természettel való viszonynak? Rengeteg elgondolás van, a kifejezetten ökológiai jellegűtől a fejlődéspárti elképzelésig, mely kijelenti: "nos, tiszteletben tarthatunk néhány ökológiai kényszert, de azt szembe kell helyeznünk egy alternatív fejlődési stratégiával".

Különbözőképpen ítélnek meg bizonyos dolgokat, mint például azt, hogy mennyire vegyük figyelembe, és milyen vonatkozásban, van-e helye alapvető kulturális különbségeknek? Egészen attól az elgondolástól kezdve, hogy "minden egyes kulturális változatot tisztelni kell", amibe minden belefér, kezdve a nemi szervek csonkításától a nőkkel vagy homoszexuálisokkal kapcsolatos bizonyos szokásokig. Ha egy bizonyos közösség óhajt bizonyos dolgokat, azt mondod-e, hogy "rendben, mert ez az ő kultúrájuk, és ez így van"? Vagy azt mondod "nem, mert vannak globális szabályok, bizonyos általános dolgok, melyeket tiszteletben tartunk", vagy azt mondod, "nem, vannak dolgok, amik elfogadhatatlanok"? Sok harc folyik a kulturális különbségek területén; ezeket meg kell vívnunk.

Tehát ezek a tényezők komplikálják az alternatíva kialakítását; és úgy tűnik, az egyik intellektuális feladat (és amikor azt mondom, hogy "intellektuális", nem azt értem ezen, hogy csak egy bizonyos privilegizált intellektuális csoport foglalkozhat ezzel) az, hogy megpróbáljunk véleményeket kidolgozni, a probléma természetét kifejtő tényállásokat, különböző módokat, ahogy kifejtjük a különbségeket, a széttöredezettségről alkotott felfogásunkat úgy, hogy egy sokkal jobb helyzetben legyünk ahhoz, hogy versenyre keljünk a fennálló rendszerrel egy átfogó alternatív projekt segítségével. Ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznunk, és késznek kell lennünk arra, hogy sajátos nézeteket fogalmazzunk meg. Remélem, azáltal, hogy kritikusan állunk a fenti nézetekhez, el tudunk jutni valamiféle – nem szükségszerűen – közösségi szellemhez, de legalább ahhoz az elgondoláshoz mindenképpen, hogy ha le akarjuk győzni a neoliberalizmust, ha akarunk alternatívát a kapitalizmusnak, akkor képesek leszünk úgy feldolgozni ezeket a problémákat, hogy lesz egy közös frontunk a kapitalizmus és az imperializmus ellen. Nem könnyű feladat, de pillanatnyilag, azt hiszem, az egyik probléma az, hogy nem egészen így állunk hozzá. Nehéz feladat, de azt hiszem, valahogy csak meg kellene oldanunk.

 

Megjelent a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung 2004. szeptemberi, 59. számában.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)

A neoliberalizmust ma a modern globalizáció folyamatát leírni és egyúttal irányítani, vezényelni képes egyedüli elméletnek tekintik. A neoliberalizmus azonban elméleti értelemben is hiányos, nem vesz tudomást az egyébként mindenhatónak tekintett piaci logika immanens ellentmondásairól, még kevésbé a gazdaság és társadalom életének egyéb, az emberi élet szempontjából alapvetően fontos vonatkozásairól.

Bevezetés

 

Egy rendkívüli gazdagsággal és végtelen szegénységgel jellemezhető világban élünk. A leggazdagabb országok egy főre jutó évi GDP-je több mint 30 000 dollár, míg a legszegényebbeké kevesebb mint 1000 dollár. Ráadásul ez a megdöbbentően alacsony szint is félrevezetően magas, mivel az országokon belüli nagy egyenlőtlenségből kifolyólag a szegények sokkal kevesebből élnek, mint az átlag. Több mint 1,2 milliárd ember, minden öt emberből egy, kénytelen kevesebb mint egy dollárból megélni naponta. Kína kivételével a felgyorsult globalizáció utolsó évtizede megnövekedett szegénységgel és éhezéssel járt együtt mindenütt. Ebben az időszakban több mint 13 millió gyerek halt meg hasmenéses megbetegedésben. Jelenleg több mint fél millió asszony hal meg évente terhességben és szülés miatt, a nap minden percében egy. Több mint 800 millióan szenvednek alultápláltságtól (UNDP, 2003, 5-8. és 40. oldal). Világméretekben nézve ugyanakkor már régóta megvannak az eszközeink, hogy megfelelő élelemmel, orvosi ellátással és fedéllel lássuk el a Föld egész lakosságát.

Mi a legjobb módja annak, hogy a világ megbirkózzon ezekkel a problémákkal? A jelenleg uralkodó válasz meglepően egyszerű: a korlátlan globális kereskedelem. Ez a lényege a neoliberalizmusnak nevezett doktrínának.

 

A neoliberalizmus elmélete és gyakorlata

 

A modern globalizációt a neoliberalizmus dominálja. Számos, a standard közgazdasági elméletekben gyökerező elméleti tétel hivatott igazolni gyakorlatát. Ebben a felfogásban a piac egy optimális és önszabályozó társadalmi struktúra. Azt állítják, hogy ha a piacokat hagyják korlátozások nélkül működni, akkor azok optimálisan kiszolgálják az összes gazdasági szükségletet, hatékonyan hasznosítják az összes gazdasági erőforrást, és automatikusan teljes foglalkoztatottságot idéznek elő minden olyan ember számára, aki valóban dolgozni akar. Ezt a nézetet kiterjesztve, a piacok globalizációja lenne a legjobb módja annak, hogy kiterjesszük ezeket az előnyöket az egész világra. Mike Moore-t, a WTO volt vezérigazgatóját idézve "a legbiztosabb módja annak, hogy jobban segítsük a világ szegényeit, az, hogy folytassuk a piacok megnyitását" (idézi Agosin és Tussie, 1993. 9. old.). Ez a neoliberalizmus első alaptétele.

Ebből a nézőpontból a szegénység, munkanélküliség és az időnkénti gazdasági válság oka a modern világban az, hogy a szakszervezetek, az állam és számos, a kultúrában és történelemben gyökerező szociális gyakorlat korlátozza a piacokat. A történelem ilyen olvasata nemcsak a világ szegény országaiban levő viszonyokra vonatkozik, hanem a gazdag országokéira is. Ebből az következik, hogy a sikeres globalizációhoz az egész világon "piacbarát" szociális struktúrák kialakítására van szükség. A szakszervezetek hatáskörének korlátozásával úgy, hogy a munkáltatók azt alkalmazhatnak, és azt rúghatnak ki, akiket akarnak; az állami vállalatok privatizálásával úgy, hogy annak alkalmazottai a hazai tőke fennhatósága alá kerüljenek; és a hazai piacok megnyitásával a külföldi tőke és termékek számára. Ez a neoliberalizmus második alaptétele.

A neoliberalizmus elmélete és gyakorlata nagy ellenállást váltott ki aktivisták, politikusok és a tudományos élet képviselői körében. Mindazonáltal ennek a koncepciónak hatalmas tekintélye van. Továbbra is nagy befolyással bír a társadalomtudományokban, a népszerű értelmezésekben és leginkább a politikai körökben. Ami a dolog gyakorlati oldalát illeti, az ezt támogató nagy hatalommal bíró nemzetek és intézmények sikeresen terjesztették ki a piac uralmát. S egy másik gyakorlati szempont: a hatalmas szegénység és nagyfokú egyenlőtlenség továbbra is fennáll, és válságok törnek ki folyamatosan világszerte.

 

A szabad kereskedelem elmélete mint a neoliberalizmus közgazdasági magyarázata

 

A neoliberalizmus magyarázata a szabad kereskedelem ortodox elméletén alapul, amelynek az a központi tétele, hogy a versenyképes szabad kereskedelem automatikusan hasznára válik minden országnak. Ahogy Paul Krugman megjegyezte, ez a (standard) közgazdasági elmélet "szent tantétele" (Krugman 1987, 131. old.). Ahhoz, hogy helyesen érzékeljük ennek jelentőségét, tekintsük a következő párbeszédet. A kritikusok rámutatnak, hogy a világ ma nagyon messze van a versengésnek attól a fokától, amelyet a szabad kereskedelem elméletében feltételeznek. Emlékeztetnek minket arra, hogy bár a gazdag országok most a szabad kereskedelemről prédikálnak, nagyon is támaszkodtak a kereskedelmi protekcionizmusra és az állami beavatkozásra abban az időben, amikor ők igyekeztek fölfelé a gazdasági fejlődés létráján. Rámutatnak, hogy a gazdag országok még most sem mindig követik azt, amit prédikálnak (Agosin és Tussie, 1993, 25. old., Rodrik, 2001, 11. old., Chang, 2002; Stiglitz, 2002).

A neoliberalizmus védelmezőinek kész válaszuk van a fenti vádakra. Igazán versengő piaci állapotok nem voltak a múltban, mondják, így a múlt nem is irányadó. A nemzetközi szervezetek segítségével azonban a verseny kiterjeszthető az egész világra. Miután ez megtörtént, a szabad kereskedelem úgy fog működni, ahogy állítják. Ezért fontos a piacokról eltávolítani a korlátozásokat, főleg a fejlődő világban (Bhagwati, 2002, I. előadás). Ez a neoliberalizmus központi következtetése.

A problémát így felvetve a vita a köré összpontosul, hogy mennyire és milyen szociális áron lehet megfelelően versengővé tenni a létező piacokat. A neoliberalizmus kritikusainak a piacok sosem működnek úgy, ahogy a könyvekben le van írva, mert a modern világot a hatalom irányítja: a monopólium hatalma, az osztályok hatalma, az állami hatalom és a központ hatalma a perifériával szemben (McCartney, 2004). A versengés modelljének ráerőszakolása a társadalomra sikertelen kísérlet lenne, és széles körű "polgári áldozatokkal" járna. A védelmezők számára a piac vélelmezett hosszú távú haszna igazolja a rövid távú átmeneti költségeket. Annál inkább így van ez, ha a költségeket történetesen a többiek állják. Extrém formájában, amit támogatói "sokkterápiának" neveznek, ez a nézőpont azt állítja, hogy a legjobb eljárás minden fronton támadást intézni a szabályt megsértő intézmények és gyakorlatok ellen.

Ami feltűnő ebben a vitában az az, hogy mindkét fél elfogadja a neoliberalizmus alapvető előfeltételezését, nevezetesen, hogy ha a versengés adott foka fennáll, akkor a szabad kereskedelem úgy működik, ahogy állítják. Ebben a fejezetben amellett fogok érvelni, hogy ez az állítás téves, még saját keretein belül is. Nem a verseny hiánya hozza létre a fejlődést a fejletlenség mellett, gazdagságot a szegénység, foglalkoztatást a munkanélküliség mellett, hanem maga a verseny.

A nemzetek közti szabad kereskedelem hasonlóan működik, mint a szabad verseny egy nemzeten belül: az erősnek (versenyképesnek) kedvez a gyenge ellenében. Ebből a nézőpontból számítani lehet a globalizáció "polgári áldozataira". Ebből az is kiderül, hogy a fejlett országoknak teljesen igazuk volt, amikor fejlődésük folyamán felismerték, hogy a korlátlan nemzetközi verseny saját fejlődésüket fenyegeti. Amit most annyira szenvedélyesen tagadnak, arról úgy tudták akkor, hogy igaz, nevezetesen hogy a piac hatalmas ereje úgy hasznosítható legjobban, ha egy szélesebb társadalmi ügy szekere elébe fogják.

 

A standard szabad kereskedelem elméletének logikája

 

A szabad kereskedelem elméletével foglalkozó könyvek bevezetői egy szándékos megtévesztéssel kezdődnek. Azt kérik az olvasótól, hogy két nemzetet úgy kezeljen, mint egyéneket, akik szabad akaratukból cserekereskedelmet folytatnak egymással. Azt mondják, az ilyen egyének csak akkor cserélnek, ha mindketten azt gondolják, hogy nyernek az üzleten. Ha várakozásaik beigazolódnak, valóban mindketten nyernének. Így a szabad kereskedelem mindenkinek előnyös, aki részt vesz benne. Az összes többi részletkérdés csupán.

De mint minden hasonló trükk, ez is magában rejt egy központi tévedést. Egy kapitalista világban a vállalkozások foglalkoznak külkereskedelemmel. A hazai exportőrök eladnak a külföldi importőröknek, akik eladnak a saját lakosaiknak, míg a hazai importőrök vesznek a külföldi exportőröktől, és eladnak nekünk. A lánc mindegyik lépésénél a profit befolyásolja az üzleti döntést. A nemzetközi kereskedelem elmélete valójában a verseny elméletének része. Ahhoz, hogy a standard szabad kereskedelmi elmélet a megfelelő eredményt hozza ki, meg kell mutatni, hogy a nemzetközi verseny mindig hasznos. Ez a standard szabad kereskedelmi elmélet igazi lényege és a neoliberalizmus valódi alapja. Ez csak a haladó tankönyvekben található, ha egyáltalán megtalálható. Egyébként kétségek merülhetnének fel.

Ahhoz, hogy a történet jól végződjön, több dologra is szükség van. Először is, ha a két nemzet közötti kereskedelem az export és az import közti egyensúly felbomlásához vezet, akkor annak, ezt ellensúlyozandó, változást kell kiváltania a relatív árakban. Tegyük fel, hogy egy nemzetnek kereskedelmi deficitje van. Ez azt jelenti, hogy az exportőrei által külföldön eladott termékek értéke kisebb, mint az országban az importőrök által eladott áruk értéke. Hogy automatikusan korrigálódjon ez az egyensúlytalanság, az szükséges, hogy az export olcsóbb legyen a külföldieknek, akik így feltehetőleg többet vásárolnak, és az import drágább legyen a hazai vásárlóknak, akik így feltehetőleg kevesebbet vesznek. Másodszor ezen relatív árváltozásoknak hatékonyan kell csökkenteniük a kereskedelmi deficitet, vagyis emelniük kell az export pénzbeli értékét az importéhoz viszonyítva. Ennek az ellenkezője is tökéletesen lehetséges. Például tegyük fel, hogy az exportárak csökkennek (mondjuk) 10 százalékkal, és a külföldiek 5 százalékkal többet vesznek meg belőlük. Akkor az export teljes pénzértéke esni fog, nem pedig emelkedni, mert az árcsökkentés nagyobb volt, mint a mennyiség emelkedése. Így a standard elméletnek azt is feltételezni kell, hogy az eladott áru mennyisége eléggé rugalmasan reagál az árakra. A nemzetközi kereskedelem elméletének nyelvén az első követelmény az, hogy egy ország cserearánya (exportárak az import áraihoz viszonyítva, közös valutában elszámolva) automatikusan esik, ha kereskedelmi deficit keletkezik, míg a második követelmény az, hogy ez az esés elegendő legyen a kereskedelmi deficit megszüntetésére. Együttvéve ez az első két feltételezés biztosítaná, hogy a kereskedelmi deficitek és a kereskedelmi többletek önmegsemmisítők legyenek. Ezután, tekintet nélkül az eltérő fejlődési szintekre, erőforrásokra, munkaerőköltségekre vagy egyéb különbségekre, mindegyik nemzet képes lesz magát a világpiacon megtartani. Más szóval, a szabad kereskedelem biztosítja, hogy a végén mindegyik nemzet versenyképes lesz a világpiacon (Arndt és Richardson, 1987, 12. o.).

Az előző feltételezések szükségesek, ám nem elégségesek ahhoz, hogy működjön a történet: tekintetbe kell vennünk a foglalkoztatásra gyakorolt hatásokat is. A külkereskedelemben részt vevő országok bizonyos szektoraiban állások szűnhetnek meg, másokban pedig keletkezhetnek munkahelyek. Néhány cég prosperálhat, mások viszont tönkremennek. Mindez nem zárja ki, hogy összességében kevesebb munkahely keletkezzen, mint ahány megszűnik ezekben az országokban, tehát még valamire szükségünk van. A standard elmélet úgy oldja meg ezt a problémát, hogy feltételezi: a versengő piacok automatikusan munkalehetőséget nyújtanak azok számára, akik dolgozni akarnak. Ha ezt alkalmazzuk a kereskedelmi elméletre, akkor ez biztosítja, hogy a nemzetközi alkalmazkodás nem vezet munkahelyek elvesztéséhez, mivel aki elveszti az állását, majd talál magának egy másikat. Ez a harmadik pillére a nemzetközi kereskedelem hagyományos elméletének.

Összefoglalva: a standard kereskedelmi elmélet három kijelentésen nyugszik. Az első az, hogy egy nemzet külkereskedelmében bármilyen deficit kiválthatja, hogy az export árai csökkenjenek az import áraihoz képest, azaz romoljon a cserearány. A második az, hogy egy ilyen romlás növeli az exportcikkek pénzbeli értékét az importcikkekéhez képest, azaz javítja a kereskedelmi egyensúlyt. Ez azt kívánja meg, hogy az export importhoz viszonyított aránya jobban emelkedjen, mint ahogy csökken az export importhoz viszonyított relatív ára, azaz a "rugalmasság" legyen megfelelő. A harmadik pedig, miután a kép letisztult, egy nemzetgazdaságban se legyen kevesebb munkahely a nemzetközi kereskedelem miatt, mint amennyi azelőtt volt. Ez a három állítás alkotja a komparatív költségelőnyök neoklasszikus elméletét. Együttvéve az következik belőlük, hogy egy nemzetgazdaság csak nyerhet, ha részt vesz a nemzetközi kereskedelemben.

Fontos megkülönböztetést tenni a komparatív költségelőnyök és a komparatív tényezőelőnyök elmélete között. A kettőt gyakran összekeverik, pedig azok fogalmilag különbözők. A komparatív költségelőnyök elmélete azt mondja, hogy a nemzetek közötti kereskedelem külkereskedelmi egyensúlyhoz vezet úgy, hogy közben egyik országban sem térnek el a teljes foglalkoztatottságtól. Így még ha az egyik nemzet abszolút értelemben alacsonyabb költségekkel indulna, amikor megnyitja határait, és így képes lenne egy kezdeti külkereskedelmi többletre szert tenni, a komparatív költségelőnyök elmélete kimondja, hogy a szabad kereskedelem automatikusan megszüntetné ezt a kezdeti fölényt. Ebben a folyamatban a legkisebb kezdeti abszolút előnnyel rendelkező iparágak lennének azok, amelyek legelőször kudarcot vallanak. A vörös tinta ára azonban mindaddig emelkedne, míg elegendő számú ágazat meg nem szűnik, amely révén eltűnik a kezdeti külkereskedelmi többlet. Így a végén csak a legnagyobb kezdeti relatív, azaz "komparatív" – költségelőnnyel rendelkező iparágak élnék túl. Nyilvánvalóan ennek az ellenkezője vonatkozik arra az országra, amelynek kezdeti abszolút kereskedelmi hátránya azonnali külkereskedelmi deficitet idéz elő. Ebben az esetben a legkedvezőbb helyzetben a legkisebb kezdeti komparatív költséghátránnyal rendelkező iparágak lennének.

A komparatív tényezőelőnyök elmélete a komparatív költségelőnyök elméletén nyugszik, és azt próbálja megmagyarázni, hogy egy adott országban mely iparágaknak lesz komparatív költségelőnyük. Az alapvető válasz az lenne, hogy azok az iparágak rendelkeznek majd ezzel, amelyek termelésében leginkább kihasználják az olcsó helyi inputokat. Az olcsó helyi inputok pedig kifejezhetők a megfelelő "termelési tényező" (föld, munkaerő, tőke) viszonylagos bőségével. Így ha termőföldből viszonylag sok van egy országban, akkor a tényezőelőny-elmélet szerint minden bizonnyal a földigényes iparágak, mint a mezőgazdaság lenne leginkább viszonylagos árelőnyben a nemzetközi kereskedelemben.

 

Gondok a Paradicsomban

 

Láttuk, hogy a standard kereskedelmi elmélet feltételezi, hogy a piaci erők automatikusan megszüntetik a külkereskedelmi egyensúlytalanságot, mialatt mindvégig fennmarad a teljes foglalkoztatottság. Így a nemzetközi kereskedelem olcsóbb és/vagy kedvezőbb árukhoz való hozzáférést biztosít anélkül, hogy bárkinek ártana. Minden a legjobb lenne minden világok legjobbikában, ha a nemzetek követnék a standard elméleti recepteket.

Az első probléma ezzel a történettel kapcsolatban az, hogy empirikus bizonyítékok egyáltalán nem támasztják alá. A külkereskedelmi egyensúlytalanságok nem szűnnek meg automatikusan, még a fejlett világban sem, a múltban sem és a jelenben sem, sem rögzített, sem rugalmas valutaárfolyam mellett (Harvey, 1996). Ellenkezőleg, a tartós egyensúlytalanságok teljesen szokványosak. Az USA például csaknem harminc éve külkereskedelmi deficitet mutat, és Japán csaknem negyven éve kereskedelmi többletet tart fenn. Hasonló probléma vethető fel ama kijelentés kapcsán, amely szerint a teljes foglalkoztatottság a piaci verseny természetes következménye. Csak a múlt évtizedben még a fejlett országok is 3-25%-os munkanélküliségi aránnyal küszködtek. A helyzet persze sokkal rosszabb a fejlődő világ országaiban, ahol 1,3 milliárd munkanélküli vagy nem kielégítően foglalkoztatott ember van jelenleg (ILO 2001), soknak közülük semmi esélye megfelelő munkát találni egész életében. Számos közgazdász érvel azzal, hogy a kapitalizmusban nincsen olyan automatizmus, ami a teljes foglalkoztatottság felé terelné a gazdaságot, még a fejlett világban sem. Ez már régóta képezi a keynesi és kaleckiánus elemzések alapját.

A második probléma az, hogy a standard nemzetközi kereskedelmi elmélet inkonzisztens módon kezeli a verseny kérdését. Amikor a közgazdászok egy nemzetgazdaságon belüli versenyről vitatkoznak, tisztában vannak azzal, hogy az az erősnek kedvez a gyengébbel szemben. Ha két vállalatcsoport versenyez ugyanazon a piacon, akkor az alacsonyabb költségű ki fogja ütni a magasabb költségekkel dolgozó cégcsoportot. Az előbbi kiterjeszkedik, az utóbbi pedig összébb húzódik. A közgazdászok hangosan ünneplik a versenynek ezt a kedvező tulajdonságát, amellyel így kiszelektálja a gyengébb vállalatokat. Ugyanez az okfejtés vonatkozik egy nemzeten belüli bármely két régióra. Az a térség, ahol alacsony áron termelnek, több terméket lesz képes eladni a magas költségű térségben anélkül, hogy sokat vásárolna onnan. Így az alacsony költségű régió egy regionális kereskedelmi többletet fog felmutatni, míg a magas költségű régió regionális kereskedelmi deficittel fog küszködni. A hagyományosan gondolkodó közgazdászok nem találják ezt problémásnak, mert feltételezik, hogy az, aki elveszti a munkáját a gyengébb régióban, talál magának új munkát az erősben.

Mégis amikor ugyanezek a közgazdászok a nemzetek közötti versenyről, azaz a nemzetközi kereskedelemről vitáznak, elfelejtik előbbi elméletüket, és egy másikat vesznek elő. Míg az országon belüli versenyről azt állítják, hogy bünteti a gyengét, és díjazza az erőset, az országok közti versenyről azt állítják, hogy az erősíti a gyengét és gyengíti az erőset. Bár lehet, hogy ez olyan vonzó, mint egy bibliai látomás, a leíró elem igencsak hiányzik belőle.Hol van a csapda?

 

Igazi verseny nemzetközi méretekben

 

A nemzetközi kereskedelmi elmélet megszűnik titokzatosnak lenni, mihelyst felismerjük, hogy az igazi nemzetközi verseny ugyanúgy működik, mint az országon belüli verseny: az erősebbnek kedvez a gyengébb felett (Shaikh, 1996, 1980; Milberg, 1993, 1994).

Térjünk vissza egy pillanatra az országon belüli régiók versenyéhez. Láttuk, hogy mindegyik iskola egyetért a következő pontig: az alacsonyabb termelői költségű térség hajlamos lesz arra, hogy regionális kereskedelmi többletre tegyen szert, míg a magas költségű térségben tendenciaszerűen kialakul a regionális kereskedelmi deficit.

Két nemzet közötti verseny esetében mindegyik iskola egyetért abban, hogy először, amikor a nemzetközi kereskedelem megnyílik, hasonló kimenetelre számíthatunk. Az eredetileg alacsonyabb termelői költségű ország külkereskedelmi többletre tesz szert, míg a másikban külkereskedelmi deficit alakul ki. Továbbá minden fél egyetért abban, hogy a külkereskedelmi többlettel rendelkező országba beáramlik a vásárlóerő, mivel többet ad el külföldön, mint amennyit vesz. A külkereskedelmi deficittel rendelkező országból viszont vásárlóerő áramlik ki.

Ennél a pontnál támad döntő jelentőségű eltérés a standard kereskedelmi elmélet és a verseny valódi elmélete között. A standard kereskedelmi elmélet azt mondja, hogy egy kereskedelmi többlettel rendelkező országban, ha a hatóságok a valutaárfolyamot egy rögzített szinten tartják, akkor a megnövekedett vásárlóerő megemelné az ország általános árszintjét. Ez azt jelenti, hogy az exportárak szintén megemelkednének. Ezzel szemben ha a hatóságok megengednék, hogy a valutaárfolyam reagáljon a piac nyomásának, a standard elmélet szerint a vásárlóerő beáramlása erősítené a valutaárfolyamot, ami az exportot drágábbá tenné a külföldiek számára. A kereskedelmi deficittel rendelkező országban az ellenkező irányú elmozdulás menne végbe. Így a többlettel rendelkező ország exportárai emelkednének a külföldi piacokon, és az importárak csökkennének a hazai piacokon a reálárfolyam (a nominális valutaárfolyam korrigálva az árszinttel) automatikus igazodása miatt. Más szóval a többlettel rendelkező ország cserearánya automatikusan javul, míg a deficites országé automatikusan romlik. Ez a komparatív költségelőnyök elméletének alapvető tétele.

Tekintsük a következő példát. Japán nemzetközi kereskedelembe kezd külkereskedelmi többlet mellett, az átlagos exportár 1000 yen egységenként, az átlagos importár pedig 2000 yen egységenként (20 dollár import egységenként 0,01 dollár/yen árfolyamon). A kezdeti cserearány ezért 1000/2000=1/2. A standard elmélet szerint ha a valutaárfolyam rögzítve lenne, a japán kereskedelmi többlet inflációt okozna Japánban, az USA kereskedelmi deficitje pedig deflációt okozna az USA-ban. Így a japán exportárak megemelkednének mondjuk 1200 yenre egységenként, míg a USA exportárai, amik japán importárak, esnének mondjuk 16 dollár/egységre (1600 yen per egység a rögzített árfolyamon). Ha pedig az árfolyam rugalmas lenne, akkor esetleg felmenne mondjuk 0,015 dollár/yenre. Ez nem érintené a japán export hazai árát (1000 yen), de emelné az USA-ból érkező import árát 1333 yen-re (20/0,015 dollár). Mindkét esetben a japán cserearány javul 1/2-ről 1200/1600 = 1000/1333 = 3/4-re. Japán kezdeti versenyelőnye ezért automatikusan megszűnik, ahogy az USA kezdeti versenyhátránya is.

A komparatív költségelőnyök elméletéből szükségképpen következik, hogy ha az országok nemzetközi kereskedelembe kezdenek, az árucikkek relatív árát már nem a relatív termelési költségek szabályozzák. A kereskedelem kezdetekor a verseny mindkét országban a relatív költségeknek megfelelő relatív árakat alakít ki. Kezdetben a cserearányt, ami pusztán a relatív nemzetközi árakat jelenti, az export és import relatív költségei szabályozzák. De a komparatív költségelőnyök elmélete megköveteli, hogy a cserearány ezután olyan irányba mozduljon el, hogy azzal kiegyenlítse a külkereskedelmi mérleget. Ebből az következik, hogy a cserearányt már nem szabályozhatják a relatív költségek, mert egyszerre két követelménynek nem tehet eleget (Shaikh, 1980, 1996).

A klasszikus versenyelmélet teljesen ellentétes következtetésre jut. A verseny kikényszeríti, hogy az árakat, és ennélfogva a cserearányt, minden időpillanatban a relatív reálköltségek szabályozzák. Egy olyan országban, ahol kezdetben külkereskedelmi többlet van, a beáramló tőke növeli a hitelállományt, ami csökkenti a kamatlábakat. Ezzel szemben az induló külkereskedelmi deficittel rendelkező országban a tőke kiáramlása szűkíti a hitelállományt, és emeli a kamatlábakat. A többlettel rendelkező ország alacsonyabb kamatlába és a deficittel rendelkező magasabb kamatlába miatt a profitra éhes tőke az előbbiből az utóbbiba áramlik. Így a többlettel rendelkező ország nettó kölcsönadóvá válik a világpiacon, a deficittel rendelkező pedig nettó kölcsönvevővé. Ahelyett, hogy megszűnne a kereskedelmi egyenlőtlenség, az lesz a vége, hogy tőkeáramlással kompenzálódik. A kereskedelmi egyenlőtlenségek tartóssá válnak, és a deficitországok nemzetközi adósokká válnak. Ez egy szerfelett megszokott történelmi kép.

A klasszikus versenyelmélet ezért azt sejteti, hogy a nemzetközi kereskedelem azoknak az országoknak kedvez, melyek a legalacsonyabb reálköltséggel képesek termelni. A reálköltségek ugyanakkor három tényezőtől függnek: a reálbérektől, a technológiai fejlődés szintjétől és a természeti erőforrások hozzáférhetőségétől. A magas reálbérek növelik, a technológia magas szintje és a könnyen hozzáférhető természeti erőforrások csökkentik a költségeket.

A gazdag országok magas szintű technológiával rendelkeznek, gyakran van bőséges természeti erőforrásuk, de a reálbérek magasak. A szegény országokban általában alacsony a technológiai fejlettség, néha bőséges természeti erőforrással rendelkeznek, és alacsony a reálbérszintjük. A nemzetközi verseny, azaz a szabad kereskedelem ütközteti ezt a két különböző felállást. Mindegyik országban a nemzetközileg versenyképes szektorok nyernek, míg a hátrányos helyzetűek rosszul járnak. A terjeszkedő szektorokban munkahelyek teremtődnek, míg a szűkülő szektorokban munkahelyek szűnnek meg.

Az adott helyzetben a szegény országok azokba a szektorokba kényszerülnek, amelyekben az alacsony bérszintjük jobban számít, mint a kevésbé fejlett technológiájuk, és amelyekben természeti erőforrásaik, ha vannak, elegendő költségelőnyt nyújtanak nekik. A gazdag országok pedig a technológiaintenzív szektorokban és bizonyos természeti erőforrásokban élveznek majd előnyöket.

Ez azonban nem egy működtethető nemzetközi munkamegosztás. Először is igazi versenyben semmi sem garantálja, hogy a kereskedelem bármelyik országban kiegyensúlyozott lesz, valójában lehetséges, hogy egyes országoknak csak nagyon kevés szektora lesz versenyképes a világpiacon, és emiatt esetleg nagyon korlátozott lesz az exportja. Tartós külkereskedelmi deficittel rendelkező országok (az export kisebb, mint az import) arra kényszerülnének, hogy leapasszák tartalékaikat, és külföldi kölcsönökkel (külföldi tőkebeáramlással) legyenek kénytelenek ezt a deficitet fedezni. A valutaválságok és a gazdasági összeomlások gyakran ilyen körülményekkel járnak együtt. Másodszor pedig semmi sem garantálja, hogy a keletkező munkahelyek pótolják az elveszített munkahelyeket. Ilyenformán könnyen előfordulhat, hogy néhány ország rosszabb helyzetben lesz a foglalkoztatás tekintetében, mint korábban. Harmadszor, még a szegény országok alacsony reálbérelőnye is leromlik, hacsak nem fejlődik gyorsabban a technológiájuk, és/vagy reálbérük lassabban nő, mint a gazdag országokban. Ebben a dinamikában a döntő változó a technológiai haladás különbsége: ha a gazdag országok gyorsabban haladnak, akkor a szegény országoknak ki kell szélesíteniük a reálbérrést, hogy fenntartsák a költségelőnyüket. Ez maga volna a fejlődés tagadása. Még sincs semmi a szabad kereskedelemben, ami biztosítaná, hogy a szegény országok technológiája elég nagy léptékkel fejlődjön. Végül lehetséges, hogy a szegény országokban levő olcsó munkaerő erőteljes vonzerővé válik a külföldi tőke számára, amelynek a fejlett technológia lehetővé teszi, hogy az alacsony bérekből származó előnyöket teljes egészükben kiaknázza. Áttelepíthetnek tevékenységeket, így a gazdag országok dolgozói elveszthetik állásukat; vagy új tevékenységeket hozhatnak létre. De mindkét esetben kiszorítják a helyi munkaigényes termelést, és sok dolgozót áttelepítenek. A külföldi tőke bizonyára profitálna a folyamatból, de ebből nem következik, hogy több munkahelyet teremtenének, mint amennyit megszüntetnek. Ez mindenesetre biztosan nem céljuk.

 

A fejlődés mint önmagáért való cél

 

A neoliberalizmus azt állítja, hogy a szabad kereskedelem a legjobb módja a gazdasági fejlődés előmozdításának. Az elméletét azonban arra a hibás elgondolásra alapozza, hogy a nemzetközi verseny visszahúzza a tehetőseket, és felemeli a gyengéket. Az igazi verseny teljesen másként működik: az erősnek kedvez, és megbünteti a gyengét. Ebből a szempontból a korlátok nélküli szabad kereskedelmet követelő neoliberális programot úgy tekinthetjük, mint olyan stratégiát, amely a leginkább a gazdag országok fejlett vállalatainak felel meg.

Ez azt is megmagyarázza, hogy maguk a nyugati országok és később Japán, Dél-Korea és az ázsiai kis tigrisek miért álltak ellen oly hevesen a szabadkereskedelmi elméleteknek és politikáknak, amikor ők maguk haladtak fölfelé a fejlődés létráján. Hasonlóan fontos szempont, hogy ezáltal magyarázatot kapunk az általuk követett tényleges politikára, amely sikerre vezette őket: a piacokhoz, tudáshoz és erőforrásokhoz való nemzetközi hozzáférés kihasználását egy szélesebb szociális napirend részeként. A cél nem az kell, hogy legyen, hogy kiegyenlítsük az esélyeket, hanem az, hogy felhozzuk az előnytelen helyzetben levő játékosokat. Ebben a tekintetben a neoliberalizmus alkalmazása a világ szegényeire különösen kegyetlen sport.

 

Irodalomjegyzék

 

Agosin, Manuel R. and Diana Tussie (1993): Trade and Growth: New Dilemmas in Trade Policy – An Overview, Ch. 1 in Trade and Growth: New Dilemmas in Trade Policy, St. Martin's Press.

Arndt, S. W. and Richardson J. D. (1987) (eds.): Real-Financial Linkages among Open Economies, The MIT Press, Cambridge, Massachusetts.

Bhagwati, Jagdish (2002): Free Trade Today, Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Chang, Ha-Joon (2002): Kicking Away the Ladder: Development Strategy in Historical Perspective, Anthem Press, London.

Harvey, J. T. (1996) Orthodox approaches to exchange rate determination: a survey, Journal of Post-Keynesian Economics, vol, 18, No 4, Summer: 567-583.

ILO (International Labor Organization) (2001): World Employment Report, Geneva.

Krugman, Paul (1987): Is Free Trade Passé?, Journal of Economic Perspectives, 1(2): 131-46.

Magee, Stephen P. (1980): International Trade, Addison-Wesley, Reading, Massachusetts.

McCartney, Mathew (2004): Liberalisation and Social Structure: The Case of Labour Intensive Export Growth in South Asia, Post-autistic economics review, issue no. 23, 5 January, article 3, http://www.btinternet.com/~pae_news/review/issue23.htm

MilbergW. (1993): The Rejection of Comparative Advantage in Keynes and Marx, mimeo, Department of Economics, New School for Social Research.

Milberg, W. (1994): Is Absolute Advantage Passe? Towards a Keynesian/Marxian Theory of International Trade, in Competition, Technology and Money, Classical and Post-Keynesian Perspectives, ed. Mark Glick, Edward Elgar, Great Britain.

Rodrik, Dani (2001): The Global Governance of Trade: As if Trade Really Mat­tered, United Nations Development Programme (UNDP).

Shaikh, Anwar (1996): Free Trade, Unemployment and Economic Policy, in John Eatwell (ed.): Global Unemployment: Loss of Jobs in the 90's, M. E. Sharpe, Armonk, New York.

Shaikh, Anwar (1980): ‘The Law of International Exchange', Growth, Profits and Property. Edward J. Nell (ed.), Cambridge University Press, Cambridge, UK.

Stiglitz, Joseph E. (2002): Globalization and its Discontents, W.W. Norton and Company, New York.

UNDP (United Nations Development Programme) (2003): Human Development Report.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)