Nyugat-európai és latin-amerikai csoportok 1999 szeptemberében Buenos Aires-ben programot tettek közzé világméretű civil ellenhatalom létrehozására. Ez a liberter kommunizmusnak nevezett alternatíva az életforma megváltoztatásán alapul. Olyan – a polgári rendszerrel szembeni – szolidáris ellenállás, amely az egyének szabványosításának, betago-lásának, elkülönítésének, elszigetelésének a tagadása és meghaladása.

1. Az ellenállás: alkotás

Ellentétben a védekező beállítódással, amit a tiltakozó, illetve az alterna­tív mozgalmak és csoportok a leggyakrabban alkalmaznak, azt állítjuk, hogy azzal erősíthető az igazi ellenállás, ha – itt és most – alternatív kapcsolatokat és formákat hoznak létre olyan kollektívák, csoportok és egyének, akik a konkrét cselekedeteik és az életért való küzdelmük során túllépnek a kapitalizmuson és a reakción. Egy olyan nemzetközi szintű ellenoffenzíva elindításában veszünk részt, amely az alternatív erők kételyeinek, meghátrálásának és destrukciójának hosszú szaka­szára következik. Ezt a visszavonulást a neoliberális és tőkés logika követésével széles körben támogatták, ami jelentős részben lerombolta százötven év forradalmi harcának eredményeit. Ezért ellenállni azt jelenti: az aktuális kihívás szintjén megalkotni az új formákat, az új elméleti és gyakorlati hipotéziseket.

2. Ellenállni a szomorúságnak

Olyan korban élünk, amelyet mélyreható szomorúság jellemez. Nemcsak a könnyek szomorúsága, hanem mindenekelőtt a tehetetlenség szomo­rúsága. Korunk embereinek a meggyőződésévé vált: az élet annyira bonyolult, hogy az egyetlen dolog, amit tehetünk – ha nem akarjuk ezt a bonyolultságot még tovább növelni -, hogy alávetjük magunkat az ökonomizmus, az érdek és az önzés diszciplínájának. A társadalmi és egyéni szomorúság arról győz meg bennünket, hogy többé már nem áll módunkban valódi életet élni. Ezért alávetjük magunkat a túlélés rendjé­nek és diszciplínájának. A zsarnoknak szüksége van a szomorúságunkra, mert így mindegyikünk elszigeteli magát a saját kis – virtuális és szoron­gással teli – világába, miképpen a szomorú embereknek szükségük van a zsarnokra, hogy igazolja a szomorúságukat. A szomorúság az a forma, amelyben a kapitalizmus áthatja az életünket. Mi viszont azt gondoljuk, hogy a szomorúság elleni első lépés: konkrét szolidáris kapcsolatok sokféle formában való megteremtése. Megtörni az elszigeteltséget és szolidaritásokat teremteni -, ez olyan elköteleződés, olyan küzdelem kezdete, amely nem az élet és az öröm ellen, hanem – a lehetőségek felszabadítása révén – az életért, az örömért történik.

3. Az ellenállás: sokféleség

A kapitalizmus elleni harc, amelyet nem lehet a neoliberalizmus elleni küzdelemre redukálni, sokféle cselekvést foglal magában. A kapitaliz­mus egy kizárólagos és egydimenziós világot talált fel, de ez a világ nem „önmagában" létezik. Ahhoz, hogy létezzen, szüksége van a mi alávetésünkre és beleegyezésünkre. Ez a kizárólagos világ (amely egy árucikké vált világ) tagadja az élet sokféleségét, a vágy, a képzelet és az alkotás végtelen dimenzióit. És alapvetően ellenzi az igazságossá­got. Ezért úgy gondoljuk, hogy minden olyan harc a kapitalizmus ellen, amely globálisnak és totalizálónak hiszi magát, maga is foglya marad a kapitalizmus struktúrájának, amely éppen a globalitás. Az ellenállásnak a sokféleségből kell kiindulni, és fejleszteni a sokféleségeket, de nem egy globalizáló irány vagy struktúra mentén, amely a harcokat centralizálja. Egy ellenállási hálózat, amely tiszteletben tartja a sokféleséget, valójában olyan közösség, amely – paradox módon – valamennyi részében a maga központja. Mindez Gilles Deleuze rizóma-definíciójára emlékeztet: „Egy rizómába bármely oldalról lépünk be, minden pont összekapcsolódik bár­mely másikkal, mobil irányításokból tevődik össze, külvilága nélkül határa sincs, csak környezete van, ahol növekszik, és amely által határolódik, anélkül, hogy valaha is kiemelkedne egy egységből, vagy beleolvadna abba; ha nem alany, nem is tárgy."

4. Az ellenállás nem hatalomvágy

Százötven esztendőnyi forradalmak és harcok megtanították nekünk, hogy – ellentétben a hagyományos klasszikus nézettel – a hatalom helyei, a hatalmi központok egyúttal – a tehetetlenségüket tekintve – a csekély hatóerő helyei. A hatalom a kormányzással foglalkozik, és nincs lehetősége felülről módosítani a társadalmi struktúrát, ha az alap, a tény­leges kapcsolatokban rejlő hatóerő ezt nem engedi meg. A hatóerő így mindig jól elkülönül a hatalomtól. Ezért mi annak a megkülönböztetésére alapozunk, ami a között van, hogy mi történik „fent" (ami a kormányzás rendje), és a „lent" történő, a szó nemes értelmében vett politika között. Ezért az alternatív ellenállás abban a mértékben lesz erős, amennyire túllép a várakozás csapdáján, vagyis a klasszikus politikai beállítódáson, amely a felszabadulás pillanatát megváltoztathatatlanul egy „holnap"-ba, egy későbbi időpontba helyezi át. A „felszabadító urak" a holnapi felszabadulás nevében mai engedelmességet várnak el tőlünk. De a holnap mindig holnap marad, másként mondva, ez a holnap (a várakozás holnapja, az örökös halasztás holnapja, a megénekelt holnapi napok holnapja) nem létezik. Ezen okból, amit a felszabadító urakkal (politikai komisszárokkal, vezetőkkel és a szomorúság többi aktivistájával) ellen­tétben javasolunk: itt és most felszabadulást – azaz holnapot.

5. Ellenállni a betagolásnak

A hatalom a biztonsághiány ideológiájára támaszkodva fenntartja és növeli a szomorúságot. A kapitalizmus nem tud létezni az emberek beta-golása, elkülönítése, megosztottsága nélkül. Az elkülönítés, elválasztás diadalmaskodik, amikor az emberek, a népek, a nemzetek lassacskán már csak a biztonsághiány gyötrő gondolatával élnek. Csupán egy bir­kanépet lehet megfegyelmezni, és meggyőzni arról, hogy ő a többiek farkasa. A biztonsághiány és az erőszak valóságos, de csak annak mér­tékében, amennyire elfogadjuk. Vagyis amennyire elfogadjuk a velünk elhitetett ideológiai illúziót, hogy valamennyien a többiektől elszigetelt egyének vagyunk. A szomorú ember úgy él, mintha puszta díszletek közé lenne vetve – a többiek csak statiszták. Mintha mindegyikünk az életének központi és kizárólagos vezére lenne, a természet, az állatok és a világ pedig „használandó". De az egyén csak egy fikció, egy címke. Viszont mindannyian személyiségek vagyunk – miközben elfogadjuk hozzátartozásunkat ahhoz a szubsztanciális egészhez, ami a világ. Ar­ról van szó, hogy elutasítjuk a foglalkozás, a nemzetiség, a civil állapot társadalmi címkéit, a munkanélküliek, munkások, fogyatékkal élők stb. között való felosztást, ami mögött a hatalomnak az a szándéka áll, hogy uniformizálja és megsemmisítse azt a sokféleséget, ami mindegyikünk. Valójában sokféleségek keveréke és más sokféleségekkel való kap­csolatok sokasága vagyunk. Ezért a társadalmi kapcsolat nem annyira valaminek a megteremtése, hanem inkább valaminek a vállalása. Az egyének mint címkék a virtuális világot élik és erősítik: saját életükről a híreket a televíziójuk képernyőjén kapják. Az alternatív ellenállás viszont létezővé teszi a férfiak, a nők, a természet konkrét valóságát. Az egyé­nek szomorúsága – címkéikben és szerepeikben – a helyhez kötöttség csapdájába esettek szomorúsága, ezért számukra az alternatíva: egy liberter „nomádság" vállalása.

6. Vezetők nélküli ellenállás

Egy másféle élet megteremtése – lényegében véve – alternatív vá-gyakozási módok, alternatív életmódok létrehozásával történik. Ha arra vágyunk, amit az úr birtokol, ha arra vágyunk, amire az úr, akkor arra vagyunk ítélve, hogy megismétlődjenek az ismert forradalmak, de ezúttal a szó fizikai értelmében, azaz száznyolcvan fokos fordulatként. Nálunk viszont új gyakorlatok és boldogságképek feltárásáról, valamint konkrét megvalósításáról van szó. Ha azt gondoljuk, hogy csak az úr individualista módján lehetünk boldogok, és olyan forradalmat akarunk, amely elégtételt ad nekünk, akkor mindörökre arra leszünk ítélve, hogy ne csináljunk mást, mint hogy úrcserét hajtsunk végre. Mert nem lehet valóban kapitalizmusellenesnek lenni és egyidejűleg elfogadni azokat a boldogságképeket, amelyeket ez a rendszer generál. Ha szeretnénk „olyan lenni, mint az úr", vagy „azt birtokolni, ami az úrnak van", akkor megmaradunk a szolga helyzetében. A szabadság útjai nem egyeztet­hetők össze azzal, amire az úr vágyik. A szabadság vágyával ellentétes az úr hatalmát akarni. A szabadság: szabaddá tenni magunkat – ez pedig küzdelem. Az ellenállás éppen abból keletkezik, hogy a boldogság és a szabadság más képei, az alternatív képek összekapcsolódnak az alkotással és a kommunizmussal (a szabadság és közösség értelmében véve, amit ez a fogalom visszakap; a folytonos igény, és nem mint tár­sadalmi modell értelmében). Egy liberter kommunizmust nem valamiféle „szükségszerűség", hanem a szolidaritás öröme miatt kell létrehozni. Nem arról van szó, hogy valamit azért osztunk meg – szomorúan – a többiekkel, mert kötelező, hanem mert felfedezzük egy teljesebb, szaba­dabb élet örömét. A tőkés társadalomban, az elkülönítés társadalmában a férfiak és a nők – Guy Debord formulája szerint – nem találják azt, amire vágynak, ezért be kell érniük azzal, hogy arra vágyjanak, amit találnak. Az elkülönítés: az embereknek egymással szembeni, mindenkinek a világgal szembeni, a munkásnak a saját termékével szembeni, sőt egyidejűleg mindannyiunknak a száműzött önmagával szembeni elkülönítése. Ilyen a szomorúság struktúrája.

7. A szabadság mint ellenállás és mint politika

A – mélyebb értelemben vett – politika az emancipációs cselekedetekhez, eszmékhez és a belőlük származó boldogságképekhez kapcsolódik. A politika a szabadság következetesen aktív keresése. A politikának ezzel a felfogásával szemben a mostani „politika" az adott helyzet igazgatásának tekinti magát. Ez az igazgatásnak nevezett elem igényt tart a politika egé­szére: hierarchizálja a prioritásait, korlátozva, ellenőrizve és intézménye­sítve azokat az eleven energiákat, amelyek túllépnek rajta. Az igazgatás azonban csak egy mozzanat, egy feladat, egy szempont. Az igazgatás valaminek a megjelenítése (reprezentációja), és a megjelenítés – mint ilyen – csak része a valós mozgásnak. Az életnek nincs szüksége meg­jelenítésre, amíg maga az élet rendelkezik a megmutatkozás erejével. Az a forradalmi politika, amely minden pillanatban a szabadságot követi, miközben lényegileg kapcsolódik az emberekhez és az intézményekhez, egyúttal mint permanenciában levő jövő, elutasítja, hogy magát megrög­zítse, hogy önmagában elmerüljön, „megtestesüljön", vagy hogy önmagát intézményesítse. A szabadság keresése összekapcsolódik a valóságos mozgalomnak, a gyakorlati kritikának, a folytonos továbbkérdezésnek, az élet korlátlan kibontakoztatásának a megszerveződésével. Ebben az értelemben a forradalmi politika nem ellentétes az igazgatással. Az egész részeként a politikának az igazgatás is az egyik része. Amikor az igazgatás a politika egésze akar lenni, éppen a virtualizálódás mechaniz­musát hozza létre, amely belefullaszt minket a tehetetlenségbe. Viszont a politika mint olyan, azon élet sokféleségének az összhangja, amely élet folytonosan küzd a saját korlátaival. A szabadság a szabadságra való képességek és erő kifejtése. Az igazgatás pedig csak egy korlá­tozott és behatárolt mozzanat, amelyben ez a képesség- és erőkifejtés megmutatkozik.

8. Ellenállás és ellenkultúra

Az ellenállás: ellenhatalmak és ellenkultúrák létrehozása és továbbfej­lesztése. A művészi alkotás élménye nem luxus az emberek számára, ha­nem eleven szükséglet. A túlnyomó többség mégis meg van fosztva tőle. A szomorúság társadalmában a művészet el lett különítve az élettől, és a tulajdonképpeni művészet egyre inkább elválik az önmagába zárkózó, kereskedelmi értékek által fertőzött művészettől. Ez az, amiért szerencsé­re sokan megértik a művészek közül, hogy az alkotás is ellenállás. Tehát hozzájuk is fordulunk azért, hogy az alkotás lépjen túl a szomorúságon, azaz az elkülönítésen, hogy az alkotás felszabadíthassa magát a pénz logikája alól, és hogy újra megtalálja a helyét az élet szívében.

9. Ellenállni az elkülönítésnek

Ellenállás az is, ha túllépünk az elmélet és a gyakorlat, a mérnök és a munkás, a fej és a test tőkés elkülönítésén. Az olyan elmélet, amely elválasztja magát a gyakorlatoktól, terméketlen eszmévé válik. Egyete­meinken számtalan terméketlen eszmével találkozni. Az elmélettől elkülö­nített gyakorlatok viszont arra ítélik magukat, hogy eltűnjenek valamiféle önfelszívódásban. Ezért ellenállás, ha kapcsolatokat teremtünk az elmé­leti hipotézisek és a gyakorlati hipotézisek között, hogy mindazok, akik tudnak valamit a teendőkről, átadják azoknak, akik fel akarják szabadítani magukat. így kötelékeket, kapcsolatokat teremtünk, amelyek lehetővé teszik az elméletek és a gyakorlatok emancipálását, hátat fordítva azon szirének énekeinek, akiknek a javaslata: „az életünkkel foglalkozzunk". Nekik azt válaszoljuk, hogy életünk nem redukálódik a túlélésre, hogy az életünk túlterjed a bőrünk határain.

10. Ellenállni a szabványosításnak

Az ellenállás annak a hamisan demokratikus diskurzusnak a dekonstruá­lását is jelenti, amely azt állítja magáról, hogy foglalkozik a kirekesztett szektorokkal és személyekkel. Társadalmainkban nincsenek „kire­kesztettek", mi valamennyien „bezártak" vagyunk. Különböző módon, többé-kevésbé szégyenletes és borzalmas módon, de mégiscsak be vagyunk zárva. A kirekesztés nem egy véletlen, nem egy „felesleg". Amit kirekesztésnek és bizonytalansági tényezőnek mondanak, azt ennek a halált kedvelő társadalomnak a lényegeként kell felfognunk. Ezért a cím­kézések elleni harcból az az óhajunk is következik, hogy kapcsolódjunk az „abnormálisnak" vagy „fogyatékkal élőnek" nevezettek harcához. Azt mondjuk: nincs olyan, hogy „abnormális" vagy „fogyatékkal élő", hanem különböző személyek és létmódok vannak. A címkézések mini-börtö­nökként szolgálnak, ahol mindegyikünket az adott gyengeségi szintje által definiálják. Márpedig – és minket ez érdekel – ez a gyengeség erő: a szabadság. Egy fogyatékkal élő csak olyan társadalomban létezik, amely elfogadja az erős és gyenge közötti megosztást. Ezt – ami nem más, mint barbárság – elvetni a kapitalizmussal együtt járó szelektálás elutasítása. Ezért az alternatíva egy olyan világ, ahol mindenki vállalja a saját törékenységét az élet jelenségeként, és ahol mindenki abban fejlődik, amiben a többiekkel és az életért képes. A siketek kultúrájáért folytatott harc, amelynek sikerült felrobbantani az orvosi taxonómia bör­tönét, a társadalom pszichiátrizálása elleni küzdelem és még sok más, egyáltalán nem kis küzdelmek egy kicsit több hely biztosításáért. Ezek az élet gazdagabbá tételének valódi alkotásai. Ezért is hívjuk közös el­lenállásra azokat a csoportokat, amelyek ebből a szempontból küzdenek a gyógyászati alapú szociális szabványosítás ellen. A szabványosítás saját fegyelmezési formákat hoz létre a nevelési rendszerekben. Itt a szabványosítás a kudarc vagy a munkanélküliség állandó fenyegetése­ként működik. Ezzel szemben olyan párhuzamos, alternatív és változatos kísérletek is léteznek az iskolai oktatásban, ahol a nevelési kérdések egy más logika szerint fejlődnek. Fogyatékkal élők, munkanélküliek, nyugdíjasok, marginális kultúrák, homoszexuálisok – elkülönített és különválasztott, egyoldalú és szegényes ábrázolásukkal sokszorozzák meg őket. Ezek olyan szociológiai osztályozások, amelyek – kiindulva a tehetetlenségből, hogy nem lehet mit tenni – láthatóan hatalmi forrásként működnek.

11. Ellenállni a diszkriminációnak

Az is ellenállás, amikor elutasítjuk az identitás-megvonás kísérletét, amely elkülöníti a „hazaiakat" az „idegenektől". A bevándorlás, a mig­rációs hullámok nem egy „probléma", hanem az emberiség mélységes valósága a kezdetektől mindvégig. Nem arról van szó, hogy emberbarát­ságból legyünk „jók az idegenekhez", hanem a vágyról a kereszteződés által létrejövő gazdagodásra. A „hiányok" között kapcsolatokat teremteni – ez is ellenállás. Hajlék nélkül, munka nélkül, papírok nélkül, méltóság nélkül, föld nélkül – ezek olyan hiányok, amelyeknek nincs „jó bőrszíne", „jó szexuális gyakorlata" stb. A hiányok uniója, a hiányok testvérisége, nem a „tulajdonért", hanem egy olyan társadalom megteremtéséért, ahol többé nem léteznek „hiányok" és „tulajdonok".

12. Ellenállni a tudatlanságnak

Társadalmaink, amelyek azt állítják, hogy bennük megvalósult a tudomá­nyos kultúra, történeti és antropológiai szempontból a társadalmaknak ahhoz a típusához tartoznak, amely a legnagyobb fokú tudatlanságot produkálta, amit az emberiség ismer. Ha minden kultúrában a férfiak birtokolták a technikát, társadalmunk az első, amelyet éppen a technika által birtokolnak. Kilencven százalékunk nem tudja, hogy mi történik a gomb megnyomásának pillanata és a kívánt hatás bekövetkezésének pil­lanata között. Kilencven százalékunk tájékozatlan annak a világnak szinte valamennyi mechanizmusáról és mozgatórugójáról, amelyben élünk. Kultúránk olyan tudatlan férfiakat és nőket hoz létre, akik száműzve érzik magukat a környezetükből. Akkor hát azt a legcsekélyebb aggály nélkül tönkre is tehetik. Ez a száműzöttség annyira erőszakossá tesz, hogy hatására az emberiség szembetalálja magát azzal a valós és konkrét – talán elkerülhetetlen – lehetőséggel, hogy megsemmisüljön. Azt mondják nekünk, hogy mivel a technika bonyolultsága adott, azt megértése nélkül is el kell fogadnunk. Az ökológiai katasztrófa tanúsága szerint azonban azok, akik azt hiszik magukról, hogy értik a technikát, messze vannak attól, hogy uralják. Ezért sürgősen létre kell hozni csoportokat, sejteket, fórumokat a tudás társadalmasítására, hogy az emberek újra megvet­hessék a lábukat a valódi világban. Napjainkban a genetika technikája annak a lehetősége elé állít bennünket, hogy az emberi létezések között a termelékenység és a nyereségesség kritériumai szerint válasszunk. Az eugenetika – a tökéletesítés nevében – elemberteleníti az emberiséget. Tudatják velünk, hogy már képesek vagyunk hozzáfogni egy emberi lény klónozásához – a mi szomorú, dezorientált emberiségünk pedig nem tud­ja, mi az, hogy emberi lény. Ezek a kérdések mélyen politikai kérdések, amelyeknek nem kell a szakemberek hatáskörében maradni. Más szóval, a közügy [res-publique] nem válhat technikai üggyé.

13. Permanens ellenállás

Annak hangoztatása is ellenállás, hogy – ellentétben azzal, amit általában hisznek – a szabadságnak soha nem lesz elérkezési pontja. A remény, paradox módon, szomorúságra kárhoztat. A szabadság és az igazsá­gosság csak itt és most létezhet, azokban az eszközökben és eszközök révén, amelyek őket gyarapítják. Nincs jó úr, sem megvalósult utópia. Az utópia magának az élet lényegének a politikai neve, azaz permanens kiteljesedés. Ezért az ellenállás célja sohasem a hatalom. A hatalom és a hatalmasságok egyébként arra vannak ítélve, hogy ne távolodjanak el túl messzire a nép vágyaitól. Ezért azt hinni, hogy ténylegesen a hatalom dönt az életünkről, mindig is rabszolga-magatartáshoz vezet. Annak a szomorú embernek, akiről beszélünk, szüksége van a zsarnokra. Nem elég megkérni az embereket, akik helyet foglalnak a hatalomban, hogy hozzanak ilyen vagy olyan elkülönített törvényt a társadalmi alap viselke­désére. Például, nem kérhetjük a kormányt olyan törvények elfogadására, amely a külföldieknek ugyanolyan jogokat ad, mint másoknak, ha a társa­dalmi alapban nem építjük ki a szolidaritást, amely ebbe az irányba megy. A törvény és a hatalom, ha demokratikusak, a társadalom valódi életének az állapotát tükrözi. Ebből következően nem az a mi problémánk, hogy a hatalom korrupt és önkényes. A mi problémánk és számunkra a kihívás: maga a társadalom, amely a hatalomban visszatükröződik. Más szóval: mint szabad férfiaknak és nőknek, a mi feladatunk, hogy a szolidari­tásnak, a szabadságnak és a barátságnak legyenek olyan kapcsolatai, amelyek ténylegesen megakadályozzák, hogy a hatalom reakciós legyen. Csak a felszabadulás cselekedeteiben létezik a szabadság.

14. Az ellenállás: küzdelem

A kapcsolatok összegeződése növeli a hatóerőt, a tőkés elkülönítés viszont csökkenti azt. A szabadságért való küzdelem kommunista harc a gyógyulásért és a hatóerő növeléséért. Ezzel szemben, a kapitalizmus elvonatkoztatások, betagolások, eldologiasítások által működik, széttör­ve a kapcsolatokat és belefullasztva minket a tehetetlenségbe. Ezért a küzdelem a szabadságért és a demokráciáért permanens kiteljesedés, amely soha nem találhat végleges megtestesülésre. A küzdelem mindig a hatóerőnek, a kapcsolatok összegeződésének, a szabadságvágy táp­lálásának irányában folyik, minden konkrét helyzetben.

15. A munkásellenállás

Az ellenállás mint alkotás megkívánja, hogy a „forradalmi alany" kér­déséről is gondolkodjunk – véglegesen szakítva a klasszikus marxista vízióval, amely a munkásosztályt, mint „a" forradalmi alanyt messiási figuraként helyezi a modern historicizmus méhébe. Mindazonáltal, a „bonyolultság" bizonyos posztmodern szociológusainak állításával el­lentétben, a munkásosztály nem a megszűnés felé halad – egyszerűen csak földrajzilag áthelyeződik és átrendeződik a munkásfunkció. így, ha a centrum országaiban számszerűen kevesebb is a munkás, a termelés az úgynevezett periféria országai felé tolódott el, ahol a férfiak, a nők és a gyermekek brutális kizsákmányolása hatalmas nyereségeket biztosít a tőkés vállalatoknak. A centrum országaiban pedig – a „bizonytalanság" felidézése ürügyével – a népi osztályoknak nemzeti szövetségeket aján­lanak fel, hogy jobban kizsákmányolhassák a harmadik világot. A tőkés termelés diffúz, egyenetlen és kombinált termelés. Ezért a küzdelemnek, az ellenállásnak többfélének, de szolidárisnak is kell lennie. Nincs egyéni vagy ágazati felszabadulás. Szabadságról csak egyetemes értelemben beszélhetünk. Más szóval: a szabadságom nem áll meg ott, ahol a töb­bieké kezdődik, mivel a szabadságom csak a többiek szabadságának feltételével létezik. Jóllehet nem létezik „önmagában vett", predeterminált forradalmi alany, minden esetben többféle forradalmi alany is van, akik­nek sem előre meghatározott formája, sem végleges megtestesülése nincs. Ma virágozni látunk együttműködéseket, közösségeket és dolgozói csoportokat, amelyek jóval tovább mennek az ágazati küzdelmeik követe­léseinél. Ezeknek a küzdelmeknek minden különösség és minden konkrét helyzet keretein belül túl kell lépni a hatalom sémáin, azaz tagadni az állásban levő és állásnélküli, a hazai és idegen stb. elkülönítését. Nem azért, mert az állásban levőnek, a hazainak, a férfinek, a fehérnek „jóté­konykodnia" kell az állásnélkülivel, a külföldivel, a nővel, a fogyatékkal élővel stb., hanem azért, mert minden harc, amely elfogadja és átveszi ezeket a megkülönböztetéseket, olyan harc, amely tiszteletben tartja és erősíti a kapitalizmust. De a munkásfunkció is áthelyeződik egy másik irányba: a klasszikus üzemből, mint az értékteremtés privilegizált fizikai helyszínéből a társadalmi gyárba, ahol a tőke magára vállalja a feladatot, hogy összehangoljon és maga alá rendeljen minden társadalmi tevékeny­séget. Az érték szétmosódik az egész társadalomban, átjárja a munkák sokféle formáit. A tőkés felhalmozás kiterjed a társadalom teljességére, ennek következtében a folyamatot az engedetlenség akcióival bármely ponton szabotálni lehet.

16. A munka kérdése és az ellenállás

A hierarchiák kiépítésének és az osztályokba besorolásoknak része van abban, hogy összekeverik a munka technikai megosztását és társadalmi megosztását. A munka fogalmán valóban két különböző dolgot értünk. Egyrészt az ember alkotó tevékenysége. A társadalom és a történelem materialista felfogása szerint antropológiailag, illetve ontológiailag a társadalmi viszonyok együttese alakít minket. De másrészt a munka elidegenültté tevő kötelesség, modern szolgaság, amivel a kapitalizmus osztályokra különít el bennünket. Szenvedést okoz nekünk, ha van mun­kánk, és az is, ha nincs. Ez utóbbi értelemben vett munka megszüntetése teszi lehetővé – a liberter kommunista gondolkodás szerint – a munka első értelemben vett megvalósulását. A hierarchiáknak, melyek az el­idegenedett munka, a foglalkoztatás kérdésében az élet egydimenziós jellegén alapulnak, fel kell oldódni az élet ismeretének és gyakorlatának sokféleségében. A munka, ontológiai szempontból, azon tevékenységek együttese, amelyek technikai, tudományos, művészeti, politikai téren értékesebbé teszik a világot. Egyidejűleg a radikális demokratizálódás egyik forrása, és a kapitalizmus végleges és teljes megkérdőjelezése.

17. Az ellenállás: gyakorlatok kiépítése

Az ellenállás nem a vélemények területe. A mi világunkban nincs „egye­düli helyes gondolat", hanem különböző elképzelések sokasága létezik. De mivel a különböző véleményekből nem következnek valóságosan alternatív gyakorlatok, ezért ezek a vélemények megmaradnak az „egye­düli helyes gondolat", azaz az egyetlen gyakorlat uralma alatti vélemé­nyeknek. Szakítanunk kell a szomorúságnak azzal a mechanizmusával, amelynek eredményeként véleménykülönbségeink ellenére ugyanazt a gyakorlatot folytatjuk. A látvány társadalmával való szakítás azt jelenti, hogy többé nem vagyunk puszta szemlélői a saját életünknek, szemlélői a világnak. Azt jelenti, hogy támadjuk azt a szükségképpen elvont virtuális világot, amelynek arra van szüksége, hogy minket kordában tartson, hogy minket valahova betagoljon, hogy ugyanabban az időben a televízió elé ültessen, miközben hallgat a világunk, a gazdaság, a nevelés összefüg­géseiről. Az ellenállás olyan cselekedetek és ellenállási gócok millióinak kiépítése, amelyek nem engedik magukat attól csapdába csalni, amit a virtuális világ «komolyságnak» nevez. Valóságosan komolynak lenni, ez nem a globalitás elgondolása és a tehetetlenségünk megállapítása. Egy valódi komolyságból az következik, hogy itt és most kiépítünk hálózatokat és ellenállási kapcsolatokat, amelyek megszabadítják az életet ettől a halálhozó világtól. A szomorúság mélyen reakciós. Ő tesz minket tehe­tetlenekké. A felszabadulás a politikai komisszároktól, a „felszabadítók" szomorú és elkeseredett mestereitől való megszabadulás is. Az ellenállás olyan kikötő, amely hálózatok létrehozásával kiemel az elszigeteltségből. A hatalom minket elszigetelteknek és szomorúaknak akar, de mi tudjunk lenni vidámak és szolidárisak. Ebben az esetben felismerjük, hogy a kötelezettségvállalás nem puszta egyéni választás. Mindannyiunknak van egy bizonyos fokú elkötelezettsége. Nincsenek „nem aktívak" vagy „függetlenek". Mindannyian össze vagyunk kötve. Egyrészt azzal legyünk tisztában, hogy milyen mértékben, másrészt, hogy a küzdelem melyik oldalán vagyunk elköteleződve.

18. Az ellenállás: kapcsolatok teremtése

Feltétlenül szükséges, hogy megfontoltak legyenek a cselekedeteink: ők teszik átláthatóvá, megérthetővé, felfoghatóvá a gondolatokat. Az épít­kezésünknek a fogalmi megértéssel adunk legitimitást, és részt veszünk egymás ismereteinek társadalmasításában. Lévén, hogy olvasók, gon­dolkodók és cselekedeteink teoretikusai vagyunk, képesnek kell lennünk arra, hogy megítéljük munkánk értékét, és elkerüljük, hogy szabványosító olvasatokkal elszegényítsenek minket.

Ez a kiáltvány nem meghívó egy programhoz, még kevésbé egy szervezethez való csatlakozásra. Egyszerűen csak meghívás azoknak a személyeknek, csoportoknak és közösségeknek, amelyek törekvéseink által megszólítva érzik magukat arra, hogy az elszigeteltség megtörése érdekében kapcsolatba lépjenek velünk. Kérjük, hogy sokszorosítsák és terjesszék ezt a dokumentumot minden rendelkezésre álló eszközzel. Szívesen veszünk bárkitől észrevételeket, javaslatokat stb. Vállaljuk, hogy ezeket áramoltatjuk az Alternatív Ellenállási Hálózatban. Nem központot vagy irányítást kívánunk létrehozni, hanem elvtársaink és barátaink rendelkezésére bocsátjuk a Hálózat-beli érintkezés egészét, hogy a párbeszéd és a tervkészítés ne koncentrikusan történjen.

19. Ellenállás és közösség

Sok csoportunknak, kollektívánknak vannak kiadványai, illetve folyóiratai. A hálózatnak szándékában áll összegyűjteni és rendelkezésre bocsá­tani azokat a liberter ismereteket, amelyek segíteni és erősíteni tudják egyik vagy másik csoport küzdelmét. Küzdelmek százai enyésznek el az elszigeteltség, vagy a támogatás hiánya miatt. Küzdelmek százai kényszerülnek arra, hogy ismét nulláról kezdjék. Minden zátonyra futott küzdelem nem csak egy „kísérlet" volt: valamennyi balsiker az ellenséget erősíti. Segíteni kell egymást: „szolidaritási hátteret" teremteni minden személynek, hogy aki valahol a világban a maga módján, a maga hely­zetében harcol az életért és az elnyomás ellen, az számíthasson ránk. Mi pedig azt reméljük, hogy számíthatunk rá. A kapitalizmus nem szűnik meg felülről. Ezért az alternatívák kiépítésében nincs kicsi vagy nagy projekt.

Testvéri üdvözlet minden fivérnek és nővérnek a hajósok menedéké­től. Ellentétben a kalózokkal, a tengerek rabszolga-kereskedőivel és hadiszállítóival, a hajósok kommunisták voltak, amennyiben szabad közösségeket hoztak létre azokon a partokon, ahol megállapodtak.

 

El Mate (Argentína), Madri di Plaza de Mayo (Argentína), Amautu (Peru), Chapare (Bolívia), Collectif Malgré Tout (Paris), Collectif Che (Toulon), Collectif Contre les Expulsions (Liége), Centre Social du Col­lectif sans Nom (Bruxelles).

Közzétette: stalinopAnk, Buenos Aires, 1999. szeptember.

 

(Fordította: Tütő László)