Bár a politikai média és különböző érzelmileg túlfűtött érvelések előszere­tettel alkalmaznak összehasonlításokat hazánk gazdaságával és politikai berendezkedésével kapcsolatban, átfogó, bevezető jellegű írásokból vi­szonylag szerény a termés. Andor Lászlónak a Zsigmond Király Főiskola tankönyv-sorozatában a L'Harmattan Kiadónál megjelent összehasonlító gazdaságtan tankönyve – a történeti és gazdasági alapokon nyugvó megközelítésen túl – már ezért is méltánylandó.

A műfaj

A szerző a Bevezetőben rámutat arra, hogy az ismétlődő pénzügyi vál­ságok az elmúlt években felértékelték az intézményközpontú gazdasági analízist – még a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap szakemberei körében is. Ez az összehasonlító gazdaságelemzést kiszabadította ko­rábbi, a kapitalizmus-szocializmus közti ellentétre, illetve a regionális kér­désekre összpontosító jellegéből, és tudatosult, hogy a makroökonómiai ajánlások megfelelő intézmények kifejlesztése nélkül nem válthatják be a hozzájuk főzött reményeket. A tankönyv – szándéka szerint – a szűken vett gazdaságelméleten túl muníciót ad szélesebb értelmiségi polémiák­hoz is, bekapcsolva az átadott ismereteket a napi események értelmezé­sébe (amivel hozzájárulhat a honi viták színvonalának emeléséhez).

A kötet – a tárgy két féléves oktatásához igazodva – kétszer hét fejezet­ből áll. Az első, jobbára történeti megközelítésű részben a szerző korunk kapitalista gazdasági rendszerének kialakulását elemzi, s külön fejezetet szentel a kelet-európai rendszerváltásnak, hogy a mai magyarországi gazdasági rendszert ebben a környezetben helyezhesse el. A második, inkább területi megközelítésű rész a különböző kapitalizmus-modelleket hasonlítja össze, amit elméleti összegzés egészít ki. A fejezeteket rövid, a kulcstémákat felsoroló tartalmi összefoglalás vezeti be, és ismétlő kérdések zárják. Ez utóbbiak nagyban segítik a diák (olvasó) befogadó munkáját. A kérdések többsége didaktikus jellegű, de jó néhány igénye­sen kifejtett válasz túlmutat a tankönyv keretein. A fejezetek végén Andor további magyar nyelvű irodalmat sorol fel, amelyben bő teret kapnak a kritikus és zömében nem a főáramhoz tartozó munkák. A mű a hivatkozott szerzőkről lábjegyzetben rövid életrajzot közöl, s további erényként kell megemlíteni a könyv végén található – magyar és angol nyelvű – alapmű­vek listáján kívül a legfontosabb kifejezések glosszáriumát is, amely igen hasznos segédeszköz a kulcsfogalmak megértéséhez, s így a vizsgára való felkészüléshez.

A tartalom

A könyv első fejezete a gazdasági rendszerek és intézmények alapfogal­maiba vezet be. Erőssége az intézményi-evolucionista közgazdaságtan fókuszba állítása, valamint Geoffrey Hodgson¹ , Thorstein Veblen, John Kenneth Galbraith, Joseph Schumpeter és Douglas North rövid életrajza. Az időbeli stádiumelméletet Andor – találóan – Karl Marx és Walt Whitman Rostow szembeállításával mutatja be, amit elhelyez a modernitás narratívájában is (Göran Therbornnak az Eszmélet 76. számában közölt írása egyik táblázata alapján² ). Ide, az időbeli szakaszoláshoz, talán egy bekezdésben elfért volna Kondratyev hosszúhullám-elmélete is.

A második fejezet először a kapitalizmus kialakulásával foglalkozik. Max Webernek a főáramban is népszerű A protestáns etika és a kapitaliz­mus szelleme c. könyvében kifejtett álláspontján valamint életrajzán kívül, s az előző fejezetben megismert Karl Marx főbb tézisein túl, a világrend­szer iskola alapítója, Immanuel Wallerstein nézeteit és rövid életútját is megtaláljuk. Ezt egészíti ki Eric Hobsbawm „kettős forradalom" elmélete a modern kapitalizmus kialakulásáról. E gondolkodók felvonultatása s általuk a marxista gyökerű megközelítések – sosem explicit formában való – ismertetése jóval a mainstreamen kívülre helyezi a tankönyvet, ami a hazai „klimatikus viszonyok" között – mondjuk így – eléggé szokatlan (bátor?) tettnek számít. A fejezet végén, a gazdasági válságok kapcsán, az állami szerepvállalás kérdése kerül fókuszba, üdítően indítva Adolph Wagnerrel. Az 1929-33-as válságra adott kétféle válasz (a New Deal és a diktatórikus megoldások) szembeállítását Hjalmar Schlacht és Franklin Delano Roosevelt életrajza egészíti ki. Itt sajnos a válság(ok) légüres térbe kerül(nek), s akár az összehasonlító gazdaságtan kritikájaként is megfogalmazhatjuk a történeti dimenzió hiányát. Így ugyanis nem derül(het) ki, hogy a mai válság valójában miben is különbözik a „nagy depressziótól".

A harmadik fejezet a kapitalizmus modellváltását, a szervezett kapi­talizmust taglalja, amit John Maynard Keynes és az állami beavatkozás kérdésköre vezet be, majd a szerző a témát institucionalista megkö­zelítésben ismerteti, Joseph Schumpeter: Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia, Friedrich August von Hayek: Út a szolgasághoz és Polányi Károly: A nagy átalakulás c. művén keresztül. A válságprobléma történeti fölvázolásának hiánya miatt Keynes fellépésének oka kevéssé érthető, és így hiányzik a klasszikus egyensúlyelmélettel való integrációja is. Talán célszerűbb lett volna centrum-periféria megközelítésben és a vezető szerepért folytatott harc gyanánt összehasonlításként bemutatni a felzárkózó modelleket az első, majd a második világháborúig, s már itt taglalni a szovjet rendszert.

A negyedik fejezet az angolszász, a rajnai (német) és a japán modellt szembesíti. Az összevetést talán szerencsésebb lett volna a XIX. század közepétől indítani, s utána „ráfutni" a kapitalizmus modellváltására, amit kiegészíthetett volna (legalább) a félperiféria orosz (és kínai) modellje, illetve megemlítésre kerülhetett volna a gyarmati „modell" is.

Ha az időbeli kifejtést követjük, alighanem helyesebb lett volna az ötödik fejezetet (államszocializmus) is integrálni, azaz két részletben elemezni a sztálini és a reformkorszakot, mindkettőt belehelyezve kora nemzetközi összefüggéseibe (pl. gulyáskommunizmus vs. jóléti állam). Ezzel a létező szocializmus kísérlete globális összefüggésbe kerülhetett volna, s nem tűnne mindentől és mindenkitől szeparált/kitaszított „gonosz őrültségnek". A centrum-periféria viszonyban elhelyezett kapitalizmus­változatok fejezetét tehát a válságról és a szovjet kihívásról szóló feje­zet követhette volna, s ezután kerülhetne sor a kapitalizmusnak a fenti szerzőkkel jellemzett modellváltása ismertetésére, egybevetve azt az államszocialista rendszerek reformjaival.

A könyv hatodik fejezete a globális kapitalizmus kialakulásával fog­lalkozik. Szentes Tamás munkáját felhasználva mutatja be a II. világ­háború utáni „három világ" rendszerét – ami tulajdonképpen válasz az előző három fejezet felépítését ért kritikánkra. A szerző a neoliberális fordulatot az 1970-es évek válságához és az arra adott válaszhoz köti. Talán az ok-okozat viszony nagyobb hangsúlyozása és az olajválság/ adósságválság beillesztése erősíthette volna ezt az érvelést. Célszerűbb lenne itt tárgyalni a szovjetrendszer válságát és Kornai mikroökonómiai alapokra épített kritikáját, valamint ide kapcsolódhatna a globalizmus korai kritikája is.

A hetedik fejezet a kelet-európai rendszerváltással foglakozik, vilá­gosan bemutatva a privatizáció típusait és az átmenetet, beleértve a transzformációs válságot is. Talán ennek jellemzőit és társadalmi hatá­sait markánsabban előtérbe lehetett volna állítani. Bár „búvópatakként", viszonyítás gyanánt szerepel a kínai rendszerváltás, e kérdés explicitté tétele jobban szolgálhatta volna a történeti összehasonlítás módszerét. Egy bekezdésben megemlíthető lenne Kuba és Észak-Korea esete is.

Az első rész „történeti" bevezetője után a tankönyv második része régiónként (típusonként) ad áttekintést korunk gazdaságairól, kezdve az amerikai globalizmussal, dialektikusan kiegészítve azt a globális ame­rikanizmussal – pl. mennyiben vagyunk mi, európaiak amerikanizálva? -, s ennek összefüggésébe helyezi el az ún. washingtoni konszenzus kérdését. A történeti fejlődésről nem elfelejtkezve: Joseph Stiglitz néz far­kasszemet Alan Greenspannel. Talán Will Hutton 1995-ös táblázatával az amerikai, a japán és az európai kapitalizmus változatairól már korábban találkozhatott volna az olvasó.

A második fejezet Nyugat Európa mai kapitalizmus-változatait veszi sorra. E fejezethez valószínűleg jobban illeszkedne a kelet-európai ka­pitalizmus variánsait taglaló hatodik fejezet, amit ezen országok közül többnek az Európai Uniós tagsága/tagjelöltsége is indokolna, nem szólva a keleti blokkban eltöltött közös évekről. Az EU-n belüli keleti országok típusainak részletesebb bemutatását az olvasó alighanem szívesen vette volna, s inkább ide illene a Nyugat-Balkán – mint új kategória – taglalása is. Oroszország fejlődéséről kitűnő áttekintést kapunk és ide illeszthetők az utódállamok is. A narancsos forradalmak, a gázviták – geopolitikai összefüggésbe helyezve – megérnének egy külön bekezdést.

A harmadik fejezet Japán és a kis tigrisek felzárkózását állítja közép­pontba, ami sokáig példaképül szolgált hazánkban, mindaddig, amíg az ázsiai pénzügyi válság meg nem tépázta e kedvező képet, amire a szerző külön is kitér. Az India és Kína felemelkedésével foglalkozó (kevésbé összefogott) következő fejezet külön említi a vallások lehetséges szerepét, aminek erőssége mindazonáltal nem az elméleti fejtegetésben, hanem e vallási/filozófiai irányzatok rövid bemutatásában van. Kína és az USA egymásrautaltsága az export és a pénzügyek terén talán szintén megért volna egy bekezdést.

Az ötödik fejezet egyszerre foglalkozik három alulfejlett régióval: Latin­-Amerikával, Afrikával és a Közel-Kelettel. Mivel számunkra elsősorban a latin-amerikai fejlemények szolgálhatnak releváns tanulságokkal, ért­hető, hogy ezek kapnak nagyobb teret, bár a történeti ív végigvezetése – talán terjedelmi korlátok miatt – elmarad. Fekete-Afrika helyzetének rövid taglalásánál a szerző főként a természeti erőforrások visszájára fordult szerepét és az erőszakba torkolló zsákmányszerzést veszi célba. A Közel-Keleten nem talál ilyen kiemelhető motívumot – a fejtegetés azonban túlságosan is elnagyolt. Lehetett volna például Iránban a világi és az iszlám rendszer összehasonlítására vagy az Öböl országainak felemelkedésére fókuszálni, netán a dél-afrikai és az iráni eseményeket összevetni. A téma mindenesetre bővebb kifejtést érdemelne.

A második részt és a tankönyvet elméleti következtetések zárják, az alábbi kérdések mentén: Versenyeznek-e a rendszerek és modellek? Jobb-e valamelyik rendszer a többinél? Van-e köztük konvergencia? Mit tud nyújtani a tudományos összehasonlítás a laikus összehasonlításhoz képest?

A záró fejezet didaktikus, a kérdéseket egyértelműen válaszolja meg. Itt érhető tetten a könyv üzenete is: a politikailag motivált intézményfej­lesztés a „verseny" fontos része, de „a folyamatokat nemcsak a politikai és gazdasági vezetők elgondolásai, hanem az objektív körülmények is mindig befolyásolják." Ha a Közép-Afrikai Köztársaság azt a célt tűzte ki, hogy elérje Burkina Faso szintjét „ez egyrészt elkeseredettségről, de másrészt nagyfokú realizmusról tanúskodott."

A forma

A vizuális típusú olvasókat bizonyára örömmel töltené el összehasonlító táblázatok, grafikonok és idősorok megjelenítése. A könyv bizonyos ér­telemben visszafogott, esetleg „szégyenlős": nem vállalja fel – tán nem is akarhatja felvállalni – a marxista gyökerű és ahhoz közel álló nézetek explicit kifejtését, mint fő vonatkoztatási pontot. Ez éppenséggel tekinthe­tő erénynek is, ha e gondolatok hazai elfogadását/elutasítását tekintjük, mivel ilyen formában információkat közöl, ám mégsem válik céltáblává. Árva László pl. a Polgári Szemlében közölt recenziójában lelkendezik a tankönyv neoliberális paradigmát meghaladó szemléletmódja miatt, és a centrum törekvéseivel szembeni – intézményi alapokon álló – nemzeti ellenállást emeli ki. Elutasítja továbbá a kapitalizmus „uniformizáló" meg­közelítését, változatainak különbségeire helyezve a hangsúlyt – ebben ragadva meg Andor írásának egyik fő erényét.³

A cél (számunkra) a „baloldali radikális" nézetek rehabilitálása lehet­ne, azaz hazai talajon is vitaképessé tételük: értelmes vita, erőszakos ledorongolásba ütközés helyett. Így valószínűleg meg kell találni a meg­felelő egyensúlyt a „radikalizmus" és a „marketing" között, mintegy újra alkalmazva a nyolcvanas évek öncenzúráját. Ez pedig inkább korunk fő jellemzője, nem pedig a szerzőé.

Jegyzetek

1 Lásd: „Hodgson és az intézményi közgazdaságtan. Carlos Mallorquín interjú­ja ", Eszmélet 74. sz. (2007. nyár), 76.

2 Göran Therborn: „A dialektika után. Radikális társadalomelmélet a posztkom­munista világban ", Eszmélet 76. sz. (2007. tél), 5.

3 Árva László: „Összehasonlító gazdaságtan: leckék és tanulságok ", Polgári Szemle, 2008. december, 4. évfolyam 5. sz.