A ReciNeNATO aktivista hálózat elemzését közöljük az észak-atlanti katonai szervezet második keleti bővítése alkalmából.

November 21-én és 22-én Prágában NATO-csúcstalálkozó lesz. A városban gőzerővel folyik a mozgósítás és a felkészülés a tiltakozó gyűlésekre és akciókra; ezzel párhuzamosan a NATO-tagságért folyamodó Szlovéniában is erősödik az aktív ellenállás. November hetedikétől tizedikéig Ljubljanában demonstrációkra és akciókra kerül sor a NATO ellen, a békéért. Az alábbiakban némi háttérinformációt nyújtunk, vázoljuk az ellenállás formáit, és egyben támogatást kérünk.

Háttér: Szlovénia útban a NATO felé?

A prágai NATO-csúcson az úgynevezett "terrorizmusellenes háború" és a NATO bővítése lesznek a legfontosabb témák. Hét kelet- és közép-európai állam, köztük Szlovénia, számított (és számít) arra, hogy bekerülhet a NATO-tagállamok sorába. A szlovén politikai elit számára a NATO-tagság elsőrendű fontosságú kérdés; a nagy cél elérésébe rengeteg pénzt és energiát fektettek. Szinte az összes jelenlegi szlovén politikus – függetlenül attól, hogy milyen irányzathoz tartoznak, kormányon vagy ellenzékben politizálnak – egyesítette erejét, hogy beteljesíthessék a NATO-tagság "küldetését". A NATO-tagságot úgy állítják be, mint a "demokratizálódás" és a "nyugati civilizáció" berkeibe való visszatérés elengedhetetlen elemét.

Nagyjából egy éve csúcsra járatják a NATO-párti propagandagépezetet, amelyet jelentős kormányzati támogatások látnak el üzemanyaggal. Hazugságok légióit termelik, tényeket torzítanak és hallgatnak el, és úgy próbálják elfojtani a kritikus hangokat, hogy a csatlakozás ellenzőit kommunista és jugoszláv nosztalgiával, vagy éppen szélsőjobboldalisággal vádolják. Különösen szembetűnő volt a "Natopis" címen kiadott brosúra, és a NATO-ellenzőkről készült feketelista esete. A propagandapamfletet a kormányzat minden háztartásba eljuttatta, hogy imígyen világosítsa fel az állampolgárokat a NATO-tagság nyújtotta, minden kétséget kizáróan nagyszerű jótéteményekről. A külügyminisztériumban összeállított feketelistára olyan újságírók és más (többnyire másként gondolkodó) értelmiségiek neve került fel, akik kritikus hangnemben írtak a NATO-ról és a szlovén csatlakozási tervekről. A NATO-propaganda egyre inkább átüti az egyetemi autonómia falait is: a NATO képviselői és a szervezet hazai dicsőítői számos tanszéken tarthattak tisztán propagandacélú előadásokat. Nemrég döbbenten kellett szembesülnünk avval, hogy milyen mélyre süllyedhet a NATO-propaganda – egyes általános iskolákban olyan művészeti pályázatot hirdettek meg a 6-15 éves gyerekek számára, amelynek témája egy "biztonságosabb világ" volt. A felhíváshoz kerekített kis történetben a gyerekek úgy beszéltek a NATO-ról, mint egy hősről, amely fellép bárki ellen, aki tagállamaira bombát merészelne dobni, és mivel mi (mármint Szlovénia) is a barátai közé fogunk tartozni, ezért segít nekünk egy biztonságosabb világ felépítésében.

Az agresszív propagandakampánnyal párhuzamosan az uralkodó osztály a törvényhozás szintjén is igyekszik eltávolítani a NATO-csatlakozás útjában álló "akadályokat". Így például megváltoztatták a védelmi törvényt, amely most már lehetővé teszi a szlovén hadsereg bevetését az ország határain kívül is. Ez megfelel a NATO-tagokkal szemben támasztott elvárásnak, hogy részt vegyenek a szervezet minden tevékenységében, köztük azokban a régión kívüli katonai műveletekben is, amelyek – úgy tűnik az utóbbi időben – a NATO fő célkitűzései közé tartoznak. Ráadásul a tengerjogi törvényt is módosították, hogy hatálytalaníthassák azokat a rendelkezéseket, amelyek tiltották a nukleáris meghajtású, vagy nukleáris fegyverzettel rendelkező hajók belépését a szlovén felségvizekre. Sokan úgy vélik, hogy ez csak az első lépés: a cél az, hogy katonai bázisokat hozzanak létre, és atomfegyvereket telepítsenek Szlovéniába, amit a közvélemény hevesen ellenez.

Ám a (nem túl kifinomult) kormányzati propagandának nem sikerült meggyőznie a közvéleményt a NATO-tagság támogatásáról. Éppen ellenkezőleg: a csatlakozás támogatottsága folyamatosan csökken, míg az ellenállás növekszik. A legutóbbi (szeptember 27-ei) közvélemény-kutatás adatai szerint a népességnek csupán 38,5%-a támogatja az ország csatlakozását, míg 39,4% elutasítja azt és 22% ingadozik. A vonakodás fő oka vélhetőleg az, hogy a kormányzat nem ad világos válaszokat azokra a kérdésekre, milyen konkrét kötelezettségeket ró majd a NATO-tagság Szlovéniára (költségek, katonai szerepvállalás a világ számos részén, katonai bázisok, nukleáris fegyverek állomásoztatása), arról nem beszélve, hogy egyre többen nézik rossz szemmel a NATO meghatározó tagállamának, az USA-nak külpolitikai ténykedését. A Washington Times nemrég cikket jelentetett meg a kormányzati NATO-projekt támogatottságának hiányáról, amelyben mind a kormányzat képviselői, mind a kritikus értelmiségiek szót kapnak. A cikk a http://www.geocities.com/recinenato/wary.html címen elolvasható.

Egyes újságírók és prominens értelmiségiek még a hivatalos médiában is közzétették a NATO-val szembeni fenntartásaikat. Nyilvánosan hangoztatták kétségeiket, vagy éppen egyértelműen ellenezték a kormány NATO-projectjét, rámutatva annak totalitárius jellegére is. A vitát jellemzi, hogy két fontos könyv is napvilágot látott: a Ne NATO – mir nam dajte (Nem kell a NATO – békét adjatok, illetve szálljatok le rólunk!) oldalain tizenkét ismert szlovén NATO-kritikus értelmiségi esszéi és elemzései olvashatóak, míg a NATO – pro és contra című civil kézikönyv az érvek és ellenérvek alapos, kimerítő felsorolása.

Az ellenállás – csoportok és akcióik

Alább vázoljuk azt a helyzetet, amelyben néhány már meglévő aktivista szerveződés felvállalta a NATO és a militarizmus témájával való foglalkozást, miközben új csoportosulások és hálózatok is kialakultak. E csoportok közös nevezője a NATO elutasítása etikai alapon: úgy tekintünk a NATO létére, működésére és terjedésére, mint a háborús logika egy elemére, amely alátámasztja a globalizálódott kapitalizmus rendszerét, és biztosítja egy kirívóan igazságtalan világrend fenntartását. A NATO-t a kényszer és a kizsákmányolás neoliberális politikájába illeszkedő eszköznek tartjuk; ez a politika – a globális uralkodó osztály érdekében – egyaránt sújtja a természeti környezetet és az embereket. Úgy hisszük, hogy ez a globalizáció és az általa kitermelt világrend döbbenetesen igazságtalan és pusztító – ezért azon vagyunk, hogy részt vegyünk az e folyamattal szemben álló globális ellenállásban, hogy alternatívákat hívjunk életre. Harcunk most éppen a NATO, és általában véve a militarizmus témája köré összpontosul. Sok más egyéb mellett különösképpen visszataszítónak tartjuk a NATO új stratégiai koncepcióját (1999), amelyben a szervezet azt a "jogot" vindikálta magának, hogy – maga döntve el, mit tart "veszélyesnek" tagállamaira nézve – saját területén kívül is beavatkozhasson bármilyen fegyveres konfliktusba, akár ENSZ-felhatalmazás nélkül is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy önkényes katonai intervenciókra számíthatunk világszerte, ahol valamely NATO-tagállam, vagy leginkább a szövetség domináns hatalma, az USA veszélyeztetve látja érdekeit, netán éppen érdekeltséget követel magának. Mindennek tetejébe a NATO 2000-ben jóváhagyott új katonai doktrínája támadás esetén lehetővé teszi az atomfegyverek alkalmazását. Úgy hisszük, hogy egy ilyen szervezet léte a béke állandó akadálya, és folyamatos fenyegetést jelent a környezetre, sőt az egész Föld puszta létére nézve. A NATO-t feloszlatni kellene, nem kiterjeszteni!

Számos akciónk volt, és még tervezünk is néhányat, amelyekkel a NATO-val szembeni ellenállásunkat fejezzük ki, és erősíteni akarjuk a lakosságban a láthatóan növekvő NATO-ellenes érzéseket. Röviden beszámolunk néhány akciónkról:

A szervezett ellenállás 2001 októberében kezdődött, amikor plakátokkal, levelek és e-mailek szétküldésével tiltakoztunk az afganisztáni háború és a NATO, de mindenekelőtt Szlovénia NATO-tagsága ellen. Mivel plakátjaink az Interneten is hozzáférhetőek voltak, Szlovénia-szerte sokan saját szakállukra kiragasztották őket lakóhelyükön. Ezek az akciók még a hivatalos sajtóban és a politikai osztály csúcsain is némi visszhangot keltettek: Rupel külügyminiszter több sajtótájékoztatón is hangsúlyozta sértődöttségét a NATO-ellenes kampány miatt, és külön is kiemelte, hogy "soha nem nyalogatta Bush csizmájának a talpát", ellentétben azzal, amit egyik szlogenünk állított: a szlovén politikusok valóságos extázisba esnek, amiért Bush véres cowboy-csizmájának talpát nyalogathatják.

2002 márciusában a ljubljanai egyetem Társadalomtudományi Tanszékén került sor akcióra. A tanszéken Cristopher Bennett, a NATO Review szerkesztője tartott előadást a diákoknak a NATO-ról. Előző éjjel aktivisták graffitikkel írták tele a tanszék falait és az épület üvegtornyára három, erősen NATO-ellenes jelszavakat hirdető transzparenst is kiakasztottak (az akcióról képek láthatóak a http://www.geocities.com/recinenato/recinenatonafdv.html címen). Az akciót egy nyilatkozat és egy Bennettnek küldött levél egészítette ki. Az utóbbi a http://www.geocities. com/recinenato/bennet.html címen olvasható el.

A náci megszállás elleni felkelés kitörésének (1941. április 27.) évfordulóján negyven aktivistának sikerült bejutnia egy kulturális központ előcsarnokába, ahol Rupel külügyminiszter tartott beszédet. Az aktivisták transzparensükön párhuzamot vontak egy híres szlovén náci kollaboráns és Rupel között, aki azzal mocskolta be az ünnepet, hogy hivatalos beszédében a NATO mellett szónokolt, és azt bizonygatta, hogy a NATO az antifasiszta harcból fejlődött ki.

Egy anarchista csoport majálisokat szervezett Szlovéniában, amelyek az amerikai nagykövetség és a kormány épülete előtti tüntetésben csúcsosodtak ki, ahol élesen elítélték mind a NATO-t, mind a hazai politikai oligarchiát.

Májusban jelent meg a Recikláljuk a NATO-húgyot! című pamflet, amely a Natopis (Nato-újság – de két s-el írva Nato-húgy), a minden háztartásba elküldött kormánybrosúra paródiája. Az írás leleplezte a kormányzat hazugságait a szlovén NATO-csatlakozás költségeiről, és néhány más vitás kérdésről.

Júniusban kb. 140, NATO-ellenes jelszavakat hirdető transzparenst függesztettek ki a sztrádák főbb közúti hídjaira. Néhány lokális közlemény (pl. Maribor nem kér a NATO-ból!) a helyi utakat díszítette.

Nem sokkal a szlovén függetlenség napját követően, júniusban egy hatalmas (15,5m x 4,5m) zászló jelent meg a ljubljanai kastély tornyában, a város egy olyan központi pontján, amely sok helyről látható. A rajta olvasható üzenet: Ne NATO – mir nam dajte! (kettős jelentése van: Nem kell a NATO – békét akarunk; vagy pedig – szálljatok le rólunk) vagy három órán át lengedezett a csodálatos nyári napsütésben (képek: http://www.geocities.com/recinenato/nenatonagradu.html). Legutóbb hasonló zászló jelent meg két további városban, Koperben és Velenjében is.

Júliusban a "Molotov" nevű foglalt házban élő fiatal anarchistákat, akik squatjukban számos akciónak és csoportnak adtak helyet, erőszakos támadás érte. A házfoglalók elszánt ellenállásának és a gyorsan mozgósított szolidaritási hálózatnak köszönhetően a squat ma is létezik. Az állami agresszivitást valószínűleg az váltotta ki, hogy a ház központi szerepet játszott a NATO elleni harcban (további információk a http://www.acmolotov.org címen).

A hosszú, forró nyarat a NoBorderCamp (Határmentes Tábor) rendezvénye zárta augusztus legutolsó napjaiban. A tábor fő témái a migráció, az ökológia és a polgári engedetlenség voltak, de a NATO-ellenesség is napirendre került, szó volt a jövőbeni ellenállás megszervezéséről, és némi akcióra (szórólapok terjesztésére és egy NATO-ellenes koncertre) is sor került.

ősszel olyan sajtóanyagok kerültek a nagyobb városok utcáira, amelyekben a NATO és a szlovén csatlakozás elleni érveket fejtették ki (az egyik röplap angol fordítása a http://www.geocities.com/recinenato/nonatoleaflet.html címen olvasható). Az anyagok terjesztését utcaszínházzal, dobosokkal és zsonglőrökkel színesítették. Legutóbb, amikor ismét NATO-előadók látogattak a Társadalomtudományi Tanszékre, az előadást énekszó és dobolás szakította félbe, és egy szónok elítélte az egyetemi helyiségek használatát olyan célokra, amelyeknek semmi köze a felsőfokú oktatáshoz és a tudás fejlesztéséhez. Számos levélben tiltakoztak az ellen, hogy a militarista propaganda semmibe veszi az egyetemi autonómiát; íróik általában véve ellenezték az egyetem militarizálását, és tiltakoztak a koperi kikötő militarizálása ellen is (amelyet az utóbbi időben egyre gyakrabban "látogatnak meg" a NATO – nemegyszer nukleáris fegyverekkel ellátott – hadihajói). Amikor a köztársasági elnök október elején egy NATO-delegáció fogadására készült, a békepárti csoportok és hálózatok egy nyílt levélben arra kérték, biztosítson nekik is egy találkozót a NATO-küldöttséggel, hogy kifejthessék érveiket – a szlovén lakosság jelentős részének érveit – a NATO-val szemben és a semlegesség alternatívája mellett. Kérésükre nem érkezett válasz, bár később egy levélben az elnöki hivatal kifejtette, a békepárti hálózat félrevezető módon hivatkozik arra, hogy sok szlovén inkább a semlegességet támogatná, és hogy az elnök mindig is hangsúlyozta, csak megalapozott érvekkel hajlandó vitába szállni.

Az aktivitás az Internetre is kiterjedt: számos honlap készült. A NATO-ellenes információk és aktivitás középpontja a http://www.geocities.com/recinenato/ , ahol sok elemzés és kommentár is olvasható.

Jelenleg az aktív és kritikus emberek a november 7. és 10. között tartandó ljubljanai NATO-ellenes béketüntetések előkészületeire összpontosítják energiáikat. Ezeket a demonstrációkat számos csoport és egyéni aktivista szervezi a társadalom minden rétegéből – vagyis igencsak színes és mozgalmas, kiterjedt eseménysorozatra számíthatunk. Lesznek utcai bulik, politikai-művészeti kiállítások, koncertek, utcaszínház, performance, direkt akciók és – november 9-én – egy békemenet. Egy hangos, határozott NEM! tudatja majd a NATO-val és a szervezetet uraló USA-val, hogy a szlovéniai emberek nem kérnek a NATO-csatlakozásból, hogy a NATO nem ellenállhatatlan, hogy igenis sokan nem kérnek abból, hogy országukat bekebelezze a globális katonai gépezet, és nem üdvözlik a NATO és az USA gazdasági, politikai és katonai dominanciáját. Emellett ez a NEM! megmutatja más, a NATO-terjeszkedéstől veszélyeztetett országok lakóinak is, hogy igenis lehetséges nemet mondani, és léteznek alternatívák a NATO-n kívül is. Ez bátorítani fogja őket, hogy maguk is elutasítsák a belépést.

Úgy véljük, hogy NATO-ellenes harcunk kicsi, ám fontos részét képezi a világpolitika militarizálása és a háborús logika elleni általános harcnak. Felhívunk mindenkit, aki ebben a küzdelemben részt vesz, éljen a világ bármely részén, hogy támogassa harcunkat! Ezt megtehetitek úgy, hogy

• kifejezitek támogatásotokat, és elkülditek nekünk kommentárjaitokat és véleményeteket a http://www.acmolotov.org/nonato/ címre;
• eljuttatjátok üzenetünket a saját aktivista-hálózatotokba és – amennyiben lehetséges – a helyi és alternatív médiához.

Köszönet a szolidaritásért!

A NATO-val és a
militarizmussal szembeni
ellenállás aktivista
hálózata

(Fordította: Konok Péter)

Jobb intézmények, szabályok és eszközök a teljes foglalkoztatásért és társadalmi jólétért Európában. Memorandum 2002.

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: A 2002-es Általános Gazdaságpolitikai Útmutató
2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai
3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára
4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára
5. Következtetés

Az elemzés megismertetését azért is fontosnak tartjuk, mert 2003 március 7-én-8-án a csoport Budapesten tartja konferenciáját, amelynek egyik rendezője a BKÁE. A rendezvény minden érdeklődő számára nyitott lesz.

* * *

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: Az Általános Gazdaságpolitikai Útmutató (BEPG)

A még folyó 2002-es esztendő a gazdasági növekedésre és a foglalkoztatásra vonatkozó hivatalos előrejelzések ismételt lefelé igazításának, a munkanélküliségre vonatkozóak ismételt felfelé igazításának volt tanúja az EU-ban. A 2,75 százalékos érdemi növekedés, amelyet a BEPG 2001 jósolt, nem következett be, és az ez évre várt erős fellendülés sem vált valóra. A gazdasági növekedés fél és egy százalék között marad, következésképpen túl alacsony ahhoz, hogy megelőzhetné a munkanélküliség újbóli növekedését. Az általános gyengeség az elbocsátások rendkívül magas hullámával jár együtt, különösen azoknál az új technológiákkal foglalkozó, a telekommunikációs, a média és a pénzügyi szolgáltató társaságoknál, amelyeket alig néhány éve még az "Új Gazdaság" élcsapatának és a "tudásalapú társadalom" alapjának tekintettek, amelyek a Bizottság szerint 2010-re Európát a világ legversenyképesebb régiójává kellene változtatnia. Most már világos, hogy az "Új Gazdaság" nagy részben nem volt megalapozott, és a pénzügyi spekuláció dinamizmusa jelentős kihasználatlan kapacitások felhalmozódásához vezetett ezeken a területeken, az amerikai részvényes-kapitalizmus modellel való rögeszmeszerű versenyzés által hajszolva.

A gazdaság jelenlegi törékenysége annál is inkább aggasztó, mert az EU nem számíthat külső serkentésre, hogy az ellensúlyozza a belső kereslet hiányát. A helyzet az USA-ban roppant ingatag, közel áll a hanyatláshoz, Japánban pedig folytatódik a hosszantartó stagnálás. Több mint húsz év óta először valós a veszélye, hogy deflációs spirál következik be a világgazdaságban.

Mindazonáltal az Európa Bizottságot és az ECOFIN-t e tények egyike sem készteti meggondolásra, még kevésbé szolgáltat okot arra, hogy felülvizsgálják és felülbírálják előrejelzéseik és gazdaságpolitikai ajánlásaik elméleti alapját. Ahelyett, hogy komolyan vennék a jelenlegi helyzetben rejlő veszélyeket és határozott gazdaságpolitikai ellenlépéseket javasolnának, az önámítás útját választják, visszautasítva a valóság felismerését. Az EU gazdaságpolitikájának kulcs-dokumentuma, a BEPG Európát "a gazdasági megújulás küszöbén" látja, "a gazdaságpolitika gyors és határozott reagálása, az egészséges megalapozottság, a kedvezőtlen gazdasági megrázkódtatás-sorozatok hatásának felgöngyölítésével együtt járó bizalom-újraépülés" eredményeként. Mivel pedig nincs különösebb probléma, az európai hatóságok nem látják szükségesnek, hogy politikáikat felülvizsgálják és felülbírálják. A BEPG nyugalma közel jár az abszurditáshoz, amikor – egy bizonytalan és csökkenő beruházásokkal jellemezhető helyzetben – azt állítja, hogy "az árstabilitás iránti elkötelezettség egy stabilitási kultúrát eredményezett, csökkentve a bizonytalanságot és előmozdítva a bérek mértéktartását, ezáltal biztosítva a beruházás-barát környezethez szükséges alapot". Ez egy szégyenteljes állítás, tekintettel a pénzpiacok által okozott bizonytalanságra, amelyet nagy mértékben fokoz igen sok cég helytelen vezetése.

Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy több ország nem képes tartani az 1997. évi Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SGP) által meghatározott korlátokat, és néhány kormány – igen ésszerűen – hajlamosnak látszott a növekedés érdekében emelni a közkiadásokat, figyelmen kívül hagyva a költségvetési deficitet, a Bizottság zavaros módon reagált. Bár bejelentette elhatározását, hogy hivatalos eljárásokat indít Portugália és valószínűleg Németország ellen deficitjük túllépése miatt, ugyanakkor azt javasolta, hogy a kiegyensúlyozott költségvetés elérésének határidejét halasszák későbbre. Míg néhány nyilvános bejelentés szerint az SGP-t rugalmasan kell értelmezni, a Bizottság elnöke "ostobának" minősítette az Egyezményt, ezáltal hitelesítette az ismételt kritikát, amelyet mi már az Egyezmény elfogadásakor, 1997-ben is megfogalmaztunk.

Teljesen világos, hogy az SGP összeomlása nem szolgáltatott elegendő indítékot, hogy a Bizottság kritikusan felülvizsgálja az elméleti megközelítéseket, ezzel hangsúlyozva politikai orientációját. A tapasztalati bizonyítékoktól és a valóságtól való elszakadás egy politikai botrány, amely roppant költséges emberek milliói számára. A nagy jövedelmű tudósgárda folytatódó dogmatizmusa tudományos botrány is. Ebben az összefüggésben szeretnénk hangsúlyozni, hogy az előző memorandumaink kritikai helyzetelemzései és az EU-ban uralkodó gazdaságpolitikák kilátásainak előrebecslése sokkal jobban megfelelt a valóságnak a BEPG által előrevetítettnél. A Bizottságot azonban ez még annyira sem zavarja, hogy megjegyzéseket tegyen a kritikákra, nemhogy nyílt vitába bocsátkozna a gazdasági prioritásokról és azok megvalósítási módjáról.

Az európai gazdaságpolitika kudarca mögött a Maastrichti és Amsterdami Szerződésben, valamint az SGP-ben lefektetett intézményi és ideológiai rendelkezések állnak. Az eljövendő EU bővítést úgy kellene tekinteni, mint egy alkalmat, hogy ez a problematikus alap kijavításra kerüljön. Ehelyett épp az ellenkezője történik. Az Európa Konvent, aminek az a feladata, hogy egy új, alkotmány jellegű EU Egyezmény-tervezetet készítsen a következő nyárig, eltökéltnek látszik, hogy megerősíti és tovább erőszakolja a gazdasági és társadalmi szerkezet félrevezető és káros alapelveit a Közösségben. A Konventnek a kibővített EU gazdasági irányítására vonatkozó javaslatai fenntartják az ESCB (Európai Központi Bank) nagyon szűkkörű megbizatását és a demokratikus elszámoltathatóságának úgyszólván teljes hiányát. Nem engednek teret egy sokkal előremutatóbb európai fiskális politikának, akár egy bővített és rugalmas európai költségvetésen, akár a tagállamok közötti minden részletre kiterjedő politikai együttműködésen keresztül. Egy bővült Európa társadalmi szerkezete, vagy a jellemző európai társadalmi modell, amelyet a politikai szónoklatok idéznek, és amely emberek millióinak vágyait és reményeit tükrözi Európában, nem szerepel az Európa Konvent napirendjén. Ez a semmibevétel a Konvent tagok némelyikének, a szakszervezeteknek és civil szervezeteknek nyílt, nézetünk szerint indokolt tiltakozásához vezetett.

Ebben a memorandumban az európai gazdaságpolitika egy alternatív megközelítését javasoljuk, amely egy erős európai társadalmi modell koncepcióján alapul, ami – nézetünk szerint – az Európai Unió reformjának fő irányvonala kellene legyen. A 2. fejezetben az európai társadalmi modell sarokpontjait tárgyaljuk. A 3. fejezet röviden tárgyalja az eljövendő bővítés miatt felmerülő speciális problémákat, amelyek, úgy látjuk, egy minden részletre kiterjedő össz-európai fejlesztési stratégiát tesznek szükségessé. A 4. fejezetben előadjuk javaslatainkat az európai társadalmi modell koncepcióján alapuló politikára négy területen: makrogazdasági politika (4.1), társadalmi jólét (4.2), közszolgáltatások (4.3) és a pénzpiac szabályozása (4.4). Ezek a javaslatok nem kimerítőek és nem teljesen kimunkáltak, kritikus közgazdászok közötti széleskörű viták ideiglenes eredményei, akik szeretnék, ha más szakemberek és a nagy nyilvánosság megtenné észrevételeit és kiszélesítené a vitát.

2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai

Hivatalos nyilatkozatokban egy speciális európai modellt gyakran idéznek, mint amit megőrizni kell és megvédeni törekvésekkel szemben, amelyek a társadalmi élet valamennyi területét alárendelik a piac törvényének és a nemzetközi versenyképesség parancsának. Úgy mutatják be, mint a neo-liberális politikák egy alternatíváját, mint egy alternatívát az amerikai modellel való versengéssel szemben, mely modellre súlyos egyenlőtlenségek, kicsiny társadalmi együttműködés jellemző és roppant gazdasági és társadalmi terheket ró az emberek többségére. Mindazonáltal túl ezen a nagyon általános méltatáson, a speciális európai társadalmi modell tartalmának jellemzése gyakran roppant ködös marad és a gyakorlati gazdaság- és szociálpolitika ellenkező irányban folyik – az amerikai minta felé.

Mi támogatjuk az európai társadalmi modell koncepcióját és javasoljuk, hogy ennek a modellnek alapvető elemei lényeges részét képezzék a jövendő európai alkotmánynak. Európa a világ leggazdagabb régióinak egyike, roppant nagy lehetőséggel mind az itt élő emberek jólétének fokozására, mind a világ kevésbé fejlett régióinak támogatására. Ez a lehetőség azonban nem kielégítően fejlett és kihasznált. Tömeges munkanélküliség, társadalmi polarizáció, labilitás és bizonytalanság terjedt el a legutóbbi két évtizedben, mialatt egyre inkább piac-alapú törekvések uralták a gazdaságpolitikát. Úgy gondoljuk, hogy ezt az irányzatot csak erős társadalmi közbeavatkozás és ellenőrzés tudja megfordítani, amelynek célja egy alternatív típusú gazdasági fejlődés meghatározása és megvalósítása.

Politikai közbeavatkozások helytelenné válhatnak, de aligha tévedhetnek nagyobbat, mint amekkora a privát társaságok tévedése volt a nekilódulás és hanyatlás legutóbbi évtizedében, óriási túlkapacitásokkal számos iparágában az "Új Gazdaság"-nak, amelyet utólagosan "kiigazítottak" mély válságokon át és tömeges elbocsátások révén. Politikai elhatározásokat eltorzíthat csalás és korrupció is, de a legtöbb csalást és korrupciót, amire mostanság fény derült, privát társaságok követték el. A gazdaságpolitika tévedéseit társadalmi megvitatás útján és demokratikusan hozott döntésekkel lehet és kell kijavítani. Az ilyen javítások költségei lényegesen kisebbek és sokkal igazságosabban elosztottak, mint a privát csalásoké és "illetlenségeké", ahogy az ENRON esete is mutatja, amely egy most elkészült tanulmány szerint a társadalomnak több mint 200 milliárd dollárjába fog kerülni.

Egy alternatív gazdaságpolitikának fő általános alapelvei a társadalmi megvitatás és fokozottan demokratikus ellenőrzés, valamint részvétel a gazdasági fejlesztés folyamatában. Az ilyen megvitatásoknak és beavatkozásoknak társadalmilag megfogalmazott céljai kell legyenek, amelyeket egy európai társadalmi modellnek teljesítenie kell. Koncepciónk szerint legalább négy ilyen alapvető célkitűzés van: a teljes foglalkoztatottság, a társadalmi jólét, a társadalmi igazságosság és az ökológiai fenntarthatóság.

2.1 Teljes foglalkoztatottság

Teljes foglalkoztatottságon mi azt értjük, hogy minden személynek, aki képes és hajlandó dolgozni, joga van egy méltányos álláshoz.

A 2000 márciusi lisszaboni csúcstalálkozó óta a teljes foglalkoztatottság ismét az egyik fő célkitűzése az EU programjának. A mi értelmezésünk azonban jelentősen különbözik az Európa Bizottság, az ECOFIN és a legtöbb tagállam kormányának értelmezésétől. A hivatalos koncepcióban a teljes foglalkoztatottság fenntartása lényegében a munkaképes korú népesség részvételi aránya növelésének problémájaként jelenik meg, munkára ösztönözve az embereket, függetlenül a körülményeiktől és a munka feltételeitől. Mi ellenezzük a teljes foglalkoztatás ilyen mechanikus felfogását, mert nélkülözi azt a társadalmi lényeget, ami a teljes foglalkoztatást kívánatos céllá teszi.

Ez nem azt jelenti, hogy vissza akarnánk térni az ötvenes-hatvanas évek szociáldemokrata politikájának programjához, amely főként a férfiak foglalkoztatásán alapult. Mi számításba vesszük a technológiákban és társadalmi szerkezetben bekövetkezett változásokat, a családokon belüli új munkamegosztás terjedését, az új egyéni törekvéseket és életmódokat, az elterjedt kívánalmakat a sokkal rugalmasabb munkaidő beosztások iránt stb. Persze úgy hisszük, hogy az alábbi fő alapelvek érvényesek maradnak:

• A munkavállalás önkéntes kell legyen és nem kötelező. Az állás meg kell feleljen az alkalmazott személy képzettségének és elvárásainak, valamint lehetőséget kell nyújtson a továbbtanulásra és a hivatali előmenetelre.
• Az alkalmazottaknak joguk kell legyen a rendszeres és állandó álláshoz és nem szabad bizonytalan munka elfogadására kényszeríteni őket.
• A teljes munkaidőben dolgozó emberek bére vagy fizetése lehetővé kell tegye számukra az önálló életvitelt az elszegényedés veszélye nélkül.
• Az alkalmazottak munkájuk teljes védelmét kell élvezzék, továbbá jogokat az elbocsátás, a hátrányos megkülönböztetés és a munkaadó egyéb önkényes intézkedései ellen.
• Valamennyi, a munkaidő rugalmasságára és a munka feltételeire vonatkozó intézkedéshez szükséges az alkalmazottak egyetértése.

A teljes foglalkoztatás ebben az értelemben alapvető gazdasági, társadalmi és politikai előny a társadalom számára. Gazdasági értelemben a teljes foglalkoztatás lehetővé teszi, hogy a társadalom termelőképességét teljes mértékben kihasználjuk és így fokozzuk a jólétet. Jelentős hozzájárulást jelent a társadalmi egészségügyi költségvetéshez is, mert adóbevételt eredményez és csökkenti az állásnélküli- és szegény-támogatás közkiadásait.

Végül, politikailag a teljes foglalkoztatás fontos tényezője a politikai stabilitásnak és hatékony ellenlépés mindenfajta politikai szélsőséggel és fundamentalizmussal szemben.

2.2 Társadalmi jólét

A társadalmi jólétbe beleértjük minden ember feltétel nélküli jogát az anyagi források egy olyan szintjéhez, amely lehetővé teszi az emberi méltóság szerinti életvitelt és a hozzáférést valamennyi szociális és kulturális intézményhez. Egy minden részletre kiterjedő társadalmi jólét eléréséhez lényegesek az erős és államilag fenntartott szociális biztosítási rendszerek (mint a nyugdíj és betegellátás rendszerei) és a közszolgáltatásokkal való ellátás, pl. az oktatás és a gyermekgondozás.

A nagy mértékű társadalmi összetartás és a szegénység kiirtása ugyancsak az EU kinyilvánított céljai közé tartozik. A gyakorlatban azonban számos területen a politika nem segíti e célok elérését, esetenként épp ellenkező hatású. Ez utóbbi különösen igaz a szociális rendszerek úgynevezett "modernizációjára", ami lényegében egy privatizációs stratégia. Jelenleg a nyugdíj rendszerek reformja áll igen előkelő helyen az EU programjában. Az állami nyugdíjrendszerek váltásában az állami felosztó-kirovó (PAYG) sémáról a magánalapítású tőkepiaci sémákra való áttérésről van szó. Ez a "modernizáció" a jövendő nyugdíjasok életszínvonalát a pénzpiacok kiszámíthatatlan veszélyeinek teszi ki. A részvénypiac jelenlegi lejtmenete és a nagy amerikai társaságok csődje, amelyekbe nagyobb nyugdíj alapok alkalmazottak tömegeinek társadalombiztosítási hozzájárulását fektették be, látványosan bizonyítják, hogy ezek a piacok nem megbízható alapjai a biztonságos nyugdíjaknak, és hogy ez a krízis sok-sok nyugdíjast taszíthat kimondott szegénységbe. Az érvek, amelyeket az állami PAYG sémákról a magán tőkepiaci sémákra történő váltás igazolására rendszeresen felhoznak, nem csak hogy nem meggyőzőek, hanem egyszerűen tévesek. Egy idősödő társadalom – amennyiben a nyugdíjasok jelenlegi viszonylagos életszínvonalát fenntartandónak tartjuk – a jövőbeli termelés nagyobb hányadának valós átcsoportosítását teszi szükségessé a dolgozó népességtől a nyugdíjasoknak, tekintet nélkül arra a mechanizmusra, amellyel ezt az átcsoportosítást végrehajtjuk. Fenntartjuk állításunkat, miszerint ez az átcsoportosítás biztonságosabban és nagyobb igazságossággal hajtható végre az állami felosztó-kirovó rendszer útján. Az államiról a magán rendszerekre történő váltás mögötti valós hajtóerő nem valamiféle objektív szükségesség, sokkal inkább a nagy intézményi befektetők érdekei és befolyásoló hatalma, amelyek uralmat fognak kapni a magán biztosítási hozzájárulások milliárdjai felett, hogy azt pénzpiacokba fektessék. Azaz a profit kilátások és nem az idősödő társadalom problémái azok, amelyek a nyugdíjrendszerek modernizálását hajtják.

2.3 Társadalmi igazságosság

Társadalmi igazságosságon mi a társadalmi megkülönböztetésnek, a jövedelem és vagyon elosztás túláradó egyenlőtlenségének hiányát értjük, valamint a hozzáférést az anyagi forrásokhoz, a demokratikus társadalmi párbeszédben és a döntéshozatalban való részvétel intézményeihez és csatornáihoz.

A társadalmi igazságosság ugyancsak szerepel az EU programjában. Történnek erőfeszítések a nemek közötti megkülönböztetés kezelésére és a férfiak és nők egyenlő alkalmazási lehetőségeinek megteremtésére. A reális siker azonban kevés és messze esik a valóditól. A nemek közötti megkülönböztetés fizetésben és a társaságok, valamint az állami adminisztráció magasabb beosztásaihoz való hozzáférés tekintetében még mindig igen jelentős.

A legtöbb területen a nagyobb igazságosságra történő felszólítás a szónoklatok szintjén megreked, mert az EU-nak nincs igazi jogosultsága a társadalmi politikába való beavatkozásra és nem tud hatékonyan foglalkozni a növekvő egyenlőtlenségekkel. Az újraelosztás eszközei az EU-ban – különösen az EFRE és az ESF – gyakorolnak némi hatást a szegényebb országokra és régiókra, de egészében véve túlságosan kevesek, hogy támogassanak egy fenntartható felzárkózási folyamatot. A jövendő bővítéssel összefüggésben az újraelosztás hatékony mechanizmusának hiánya jelentős akadályává fog válni a kiegyensúlyozott fejlődésnek és valószínűleg ugyancsak jelentős forrása lesz a bővített EU-n belüli konfliktusoknak.

A növekvő egyenlőtlenség fontos jellemzője az európai fejlődésnek. A nemzeti jövedelem bérhányada Unió-szerte esett az elmúlt két évtizedben, a már a nyolcvanas években is nagy jövedelem- és vagyonkoncentráció a kilencvenes években tovább nőtt a legtöbb országban. Míg az egy főre jutó jövedelem különbségek enyhén csökkentek országok közötti összehasonlításban, a legtöbb országban nőttek az országon belül, így aztán az EU tehetős és szegény régiói közötti szakadék valójában szélesedett. Néhány országban a hajléktalanság valóságos problémává vált százezrek számára. A legtöbb országban a fiatalokat különösen sújtja a munkanélküliség és a szegénység.

2.4 Ökológiai fenntarthatóság

Az ökológiai fenntarthatóságon mi azt értjük, hogy a természeti források kiaknázása nem lépi túl azok megújulási kapacitását, és a természetbe történő hulladék kibocsátás nem haladja meg a természet felvevő képességét.

Az ökológiai korlátok hosszan tartó semmibe vételének következményeit mostanság bizonyítják az egyre gyakoribb katasztrófák, pl. az árvizek és viharok. Közös európai projektek szükségesek, hogy korlátok közt tartsuk és csökkentsük a sok hulladékkal járó káros és energia-intenzív termelést. Az ökológiai fenntarthatóság mindenekelőtt messzire ható átrendezést kíván meg a gazdasági és társadalmi újratermelési folyamat számos alapvető területén, ilyen az energiaellátás decentralizálása, a megújuló energiaforrások fokozott használatba vétele, megnyerő tömegközlekedési infrastruktúra, kevesebb vegyi műtrágya és más szennyező anyagok felhasználása a mezőgazdaságban, kis energia fogyasztású lakásépítés stb. Ebben a folyamatban az ökológiailag káros termelés csökkenését helyettesíteni kell nagyobb költséggel és több foglalkoztatással járókkal, ezáltal nőnek a termelés fenntartható területei. A GDP összetételének változása a szolgáltatások irányába ugyancsak lehetőséget teremt az inkább fenntartható fejlődési módok felé történő váltásra. Ezeknek a mélyreható változásoknak nagy előnyt kell biztosítani az EU-ban. Eddig azonban – eltekintve néhány kisebb előrelépéstől -, az EU nem volt képes a vegyipar, az autógyártás, az olajipar és más iparágak nagyhatalmú lobbijain felülkerekedni és egy egészségesebb környezetet kierőszakolni a polgárai számára.

3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára

Az Európa keleti felében zajlott politikai változások megnyitották az utat a keleti bővítés előtt. Ez egyedülálló alkalom Kelet és Nyugat megbékélésére, évszázadok vitáinak befejezésére és a béke és társadalmi haladás Európájának megteremtésére.

Az Európa Bizottság azt javasolta a decemberi koppenhágai Tanácskozásnak, hogy 2004-ben nyolc közép- és kelet-európai ország (CEEC), valamint Málta és Ciprus váljék az EU tagjává. Ennek az eseménynek nagy a történelmi fontossága. Egyúttal nagy kihívás az európai társadalmi modell részére. A termelékenység és jövedelem alacsony szintje a közép- és kelet-európai országokban speciális intézkedéseket tesz szükségessé, hogy az európai társadalmi modell működőképes legyen ezekben az országokban is, és hogy megelőzzük a keleti periféria állandósulását, amely alá van rendelve a belső piac szabályainak, de ki van zárva a társadalmi modell előnyeiből.

Bebizonyosodott, hogy még az "öreg" Európában is elégtelenül valósultak meg a társadalmi modell célkitűzései, és alapos reformok szükségesek. Az alapelvek egyike kell legyen, hogy a klub-szemléletet, amely uralta a csatlakozási tárgyalásokat, és a létező EU szabályok feltétlen elfogadását követelte meg a közép-kelet-európai országoktól, fel kell váltsa egy össz-európai szemlélet.

A bővítés elsősorban politikai akció, ami erősítheti a demokratikus változásokat, a gazdasági és társadalmi haladást az új tagországokban, és pozitív hatású Kelet-Európa többi részében is. Új lehetőségeket nyit meg valamennyi partner számára, Keleten és Nyugaton egyaránt, de jelentős kockázatokat is magában rejt. A már tagországok hozzáférést nyernek a 82 millió lakosú közép-keleti országok piacaihoz. Amivel a keleti országok rendelkeznek, az a jelentős növekedési lehetőség, a természeti erőforrások, a jólképzett munkaerő, valamint a jó oktatási, egészségügyi és szociális rendszerek. A bővítés a nagyobb és stabilabb növekedési ütem lehetőségét teremti meg az EU egésze számára és új területeket nyit meg a beruházások előtt. A keleti országoknak a csatlakozás egyedülálló alkalmat nyújt, hogy gyorsítsák a fejlődést, kiigazítsák és modernizálják gazdaságukat és így javítsák a lakosság életfeltételeit.

A minden részletre kiterjedő általános változás évei mély átmeneti válsággal járnak együtt. Bár a megújulás mostanra a régió valamennyi országában elkezdődött és a gazdaság rekonstrukciója folyamatban van, a zökkenőmentes bővítés alapvető problémája az, hogy az új tagok fejlődési szintje sokkal alacsonyabb a jelenlegi uniós átlagnál. A Bizottság legutóbbi, haladással foglalkozó beszámolója szerint az öt közép-európai ország (Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia) egy főre jutó átlagos jövedelme a 2001-es EU átlag 53 százaléka, a balti államoké 37 százalék, Romániáé és Bulgáriáé 28 százalék vásárlóerő paritáson számítva. Összehasonlításként: az egy főre jutó GDP Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban, a létező 15 tagország közül a három legszegényebb országban az uniós átlag 78 százaléka volt 2000-ben. Tehát az egy főre jutó GDP értéke az összes jelölt országban alatta van az Unió legszegényebb országainak szintjénél, és a keleti országok egymás közötti különbsége lényegesen nagyobb, mint a jelenlegi tagországok között. Ezek a mennyiségi különbségek minőségi különbséget bizonyítanak a jelölt országok gazdasági feltételeiben, amelyre mindezidáig nem fordítottak figyelmet az Unió gazdasági stratégiájában.

A csatlakozási tárgyalások során a jelölt országoktól megkövetelték, hogy elfogadják az Unió valamennyi értékét és ellátmányát, és azok így is tettek. Azonban a fejlettségi szintkülönbségek oly nagyok, hogy a növekedési ütem – amely kétszer olyan nagy, mint a 15 tagú EU-é – fenntartása szükséges a meglevő szakadék szűkítése érdekében, és hogy a közép-kelet-európai országok a 15-ök legkisebb jövedelmű országainak szintjére felzárkózzanak. Ez nem tud megvalósulni, ha a maastrichti kritériumokat az új tagokra is alkalmazzák. Az ilyen mértékű egyenlőtlenség állandósulása Kelet és Nyugat között előbb vagy utóbb elviselhetetlen feszültségekhez és konfliktusokhoz fog vezetni.

Memorandumainkban rendszeresen kritizáltuk az EU gazdaságpolitikájának kulcs-elemeit. Érveltünk, hogy ez a politika hátráltatja a gazdasági aktivitást és foglalkoztatást a 15 tagú EU-ban. Ez még inkább érvényes a közép- és kelet-európai országokra. A növekedés lerontása ezen országokban szintén negatív következményekre fog vezetni a jelenlegi tagállamokban. Ennek elkerülése érdekében szükség van a félrevezető szabályok kijavítására és a jelenleg túlságosan merev európai gazdaságpolitikai szerkezet újraformálására.

4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára

Alapos változások szükségesek az EU intézményi szerkezetében, valamint a gazdasági és társadalmi politikájában. Az Egyezmény felülvizsgálatában az Európa Konvent rossz irányban halad. Amire szükségünk van e tévút helyett:

• demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai szerkezet,
• erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt,
• a közszolgáltatások reformja és erősítése,
• a közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

4.1 Demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai
szerkezet

"Európai szinten a Parlamentnek egyelőre nincs hivatalos szerepe a gazdaságpolitikák koordinálásában. A gazdasági koordináció eszközeinek erősítésében együtt kell haladjon az Európa Parlament nagyobb mértékű bevonása és a mérlegelt eszközöktől függő pontos szerepe, és figyelembe veendő marad, hogy a gazdaságpolitika irányítása nem tárgya a törvényhozási területeknek. Hasonlóan az Európa Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kooperációt növelni szükséges." (COM82002)247 final/22-5-2002/p.10)

Ellentétben ezzel a kinyilvánítással, a Bizottság aktuális javaslatai a politikai koordinálás racionalizálására korlátozódnak. A gazdaságpolitikai koordinálás demokratikus legitimitását célzó intézkedés még csak említésre sem került. Az Európai Központi Bank szerepét pedig adottnak tekintik. A koordinációs problémák, amelyeket a gazdasági és a monetáris politika közötti téves kettőség okoz, szóba sem került. Mind az Európa Parlament, mind az Európai Központi Bank szerepét felül kell vizsgálni és azokat ki kell igazítani, hogy segítsék a gazdaságpolitika meghatározását és sokkal demokratikusabb és sokkal ésszerűbb koordinálását. Különösen az Európa Parlamentnek kell nagyobb súlya legyen a koordinációs eljárásban, párhuzamosan a Közösség költségvetési eljárásában való részvételével. A nemzeti parlamenteket is be kell vonni a koordinációs eljárásba legalább tanácskozási szinten. Végül ugyancsak kell gondolni arra, hogy a demokrácia erősítése a társadalom bevonását jelenti a gazdasági prioritások megvitatásába, sokkal jobban, mint mostanság.

Az euró körüli intézkedések gyengeségei nyilvánvalóvá váltak az elmúlt évben. A gazdasági visszaesés csökkentette az adóbevételeket és növelte a költségvetési deficiteket, gyakran az Egyezmény által megszabott 3 százalékos határérték közelébe. Nem meglepő, hogy a gazdasági visszaesés próbára teszi a 3 százalékos határértéket. Természetesen sajnálatos a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szószólói számára, hogy megrendült a "fiskális fegyelem" és kétségessé vált az Egyezmény hitele. Még mindig fennáll azonban a veszély, hogy rossz politikákat kényszerítenek ki: ha a nemzeti kormányoktól kierőszakolják a költségvetési deficitek erőteljes csökkentését a következő években, akkor a termelést vissza fogják tartani és a munkanélküliség nem fog csökkenni.

Itt az ideje, hogy a Stabilitási és Növekedési Egyezményen néhány alapvető változtatást végezzünk, ha ezt nem tesszük, Labilitási és Pangási Egyezménnyé fog válni. Ha az "egy méret mindenkire illik" fiskális politikáját (cikluson átnyúló kiegyensúlyozott költségvetések és a deficit felső határértéke a GDP 3 százaléka) kierőszakolják, akkor a nemzeti kormányok elől elzárják azt a lehetőséget, hogy országaik számára testre szabott fiskális politikát fogadjanak el. A minimális követelmény az lenne, hogy a nemzeti kormányoknak elegendő teret adjanak hatékony anticiklikus intézkedések meghozatalára az európai szerkezeten belül, a további kilátás pedig az, hogy szoros és rugalmas gazdaságpolitikai koordináció kerül alkalmazásra az Euró-csoportban és Tanácsban a merev Stabilitási és Növekedési Egyezmény alternatívájaként.

Egy Európai Foglalkoztatás Stabilitási Alap-nak (az EU GDP egy százalékának nagyságrendjében) automatikus stabilizálóként kell működnie gyors átutalások megszervezésével azon országok számára, amelyek foglalkoztatási helyzetének romlása rosszabb az átlagosnál. Ez akár az EU költségvetéséből, akár a tagországok külön hozzájárulásaiból finanszírozható. Egy tagország szintjén ugyanezt a célt kell szolgálják az esetlegességi előirányzatok, amelyek akkor kerülnek felhasználásra, amikor a teljesítmény bizonyos küszöbérték alá esik.

a. Nincs fenntartható perspektíva a növekedésre és a teljes foglalkoztatásra a szövetségi költségvetés megteremtése nélkül, ami a talpra állításhoz szükséges európai szinten közös megrázkódtatás esetén (ilyen pl. az USA esete) valamint a régiók közötti – az aszimmetriák és növekvő egyenlőtlenségek figyelembe vételével történő – újraelosztáshoz szükséges. Adott a létező erős vonakodás, így csak egy mérsékelt, 2007-re az európai GDP 5 százalékára növelést lehet előrebecsülni. Még ez is áttörést jelentene. A többletbevétel előteremthető (1) a saját forrásrendszerek reformja, (2) többletadók bevezetése és (3) az EU saját "állami" eladósodásra való feljogosítása útján.

1. Mi GDP-re vonatkoztatott progresszív EU adót javasolunk a nemzeti GDP-t véve az adó alapjául. A gazdagabb országok GDP-jük nagyobb hányadát fizetik be, a szegényebbek kisebb hányadát. Ez a megoldás tükrözi a különböző fizetési képességeket és megkönnyíti a nemzetközi újraelosztást.
2. Ezen felül egy százalékos összehangolt értékpapír tranzakció adót kell kivetni a kötvények, részvények és származékos papírok minden másod értékesítésére, az első részvény kibocsátás adómentes kell legyen.
3. Azért, hogy az EU képes legyen külső megrázkódtatásokra reagálni és finanszírozni tudjon hosszú távú transznacionális beruházásokat, az EU-t fel kell jogosítani az Európai Beruházási Bankon keresztüli kötvénykibocsátásra.

b. Az adó versengés mérséklése és egy igazságosabb és hatékonyabb közfinanszírozási rendszer bevezetése érdekében az EU-nak egységesítenie kell különösen (1) a tőkeadókat, (2) az energiaadókat és (3) a valuta tranzakció adókat.

1. A tőkeadók egységesítése halaszthatatlan, mert a most folyó tőkeadó versengés tönkre teszi a jövedelem alapot valamennyi tagállamban. Mi a világ-jövedelem alapelvének bevezetését és szigorú alkalmazását javasoljuk a multinacionális társaságok adóztatására, hogy megelőzzük a nemzetközi adó versengést a társasági adóztatásban. A társasági adó alapját kell egységesíteni, és a minimális adó mértékét 45 százalék körüli értékben kell meghatározni. A határokat átlépő hozam kifizetésekre vonatkozó kölcsönös információs rendszert azonnal létre kell hozni, hogy megelőzzük a magánbefektetők további kibújását az adózás alól.
2. A tagállamok egységes energia adót kell bevezessenek az energiatermelő ágazatra is, a felhasznált energiaforrás széndioxid kibocsátásának intenzitását alapul véve. Az atomerőműveket ugyancsak be kell vonni az adóztatásba, hogy elkerüljük az atomerőművek helyettesítését fosszilis energiát felhasználókkal.
3. Végül, a tagállamok egységes egy százalékos valuta tranzakciókat sújtó adót kell kivessenek (Tobin adó), hogy csökkentsék a pénzügyi labilitást; a bevételeket a fejlődő országoknak kell átutalni az ENSZ-en keresztül.

4.2 Erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt

Az európai jóléti állam megerősítésében a hosszú távú célkitűzés egy európai társadalmi alkotmány megalkotása, amely minden, az EU-ban élő ember számára feltétel nélküli jogot biztosít olyan szintű jövedelemhez, szociális biztonsághoz és jóléthez, amely szükséges egy független és emberileg méltó életvitelhez. Biztosítani kell a társadalmi életben való demokratikus részvétel jogát is, ami nem kevésbé fontos az egyéni függetlenséghez és méltósághoz. Az új Európai Unió Egyezménynek ezeket az alapelveket tartalmaznia kell.

E társadalmi távlat konkretizálásának egyik útja egy minden részletre kiterjedő alsó határérték készlet megállapítása. Ezek meghatározásánál a nemzeti sajátosságokat figyelembe kell venni, ugyanakkor el kell kerülni az "egymást alulmúlási" versengést. Miként a 2001. évi memorandumunkban kifejtettük, az alsó határértékek meghatározása azt jelenti, hogy a tagállamok GDP-jük legalább egy meghatározott hányadát a jóléti rendszerek egészére kell költsék. Persze az alsó határértékeket meg kell határozni a társadalmi juttatások minden egyes területére is.

Támogatjuk a nyugdíjrendszer változtatásait, ha azok bővítik a jelenlegi rendszereket és orvosolják a nyugdíjasok széles körben elterjedt elégedetlenségét, akik az alapok hiányait és a rendszer gyakran bürokratikus jellegét kritizálják. A reform premisszája, hogy az idős emberek jól-létét meg kell őrizni. Idézzük ide az EU nyugdíj-rendszerekre vonatkozó célkitűzéseit: "biztosítandó, hogy az idősebb emberek ne legyenek kitéve az elszegényedés veszélyének és méltányos életszínvonalat élvezhessenek; hogy aktívan osztozhassanak országaik gazdasági jól-létében és ennek megfelelően aktívan részt vehessenek a társadalmi, szociális és kulturális életben." (A Szociális Védelmi Bizottság és a Gazdaságpolitikai Bizottság közös beszámolója a célkitűzésekről és munkamódszerekről a nyugdíjak területén: a koordináció nyílt módjának alkalmazása, 1. pont, 2002)

Mivel a végrehajtott reformoknak jelenleg igen jelentős, hosszú távra érvényes visszafejlesztő hatásai vannak, fontos, hogy rövid távon az első változat megőrizze a létező állami nyugdíjrendszert, esetenként, a káros változtatások után visszaállítsa az előző állami rendszert. Ez megtehető anélkül, hogy a pénzügyi oldal által ürügyként emlegetett problémák jelentkeznének. A teljes foglalkoztatottság a legjobb garancia a nyugdíjak finanszírozására rövid-távon.

Mivel a munkaerő-piacok természete és a társadalom is lényegesen megváltozott, a népesség érdekében állhat az állami rendszereket a munkaerő-piaci alapúról az állampolgárság alapúra váltani. Egyik lehetséges útja lehet a nyugdíjak egységesítésének: minden állampolgárt nyugdíjra jogosítani, függetlenül munkás-élete teljesítményeitől. Egy kevésbé radikális út volna a munkán alapuló rendszer kiegészítése egy állampolgárság alapúval. Egy sokkal erősebb – és vitathatóbb – változat lenne nekilátni egy olyan elgondolásnak, amely szerint egy alap-jövedelem minden állampolgárt megillet. Különböző nyugdíjrendszerek megmaradhatnak Európa-szerte akár hosszú távon is. De az EU-nak el kell köteleznie magát egy olyan folyamat mellett, amely a legjobb társadalompolitikákhoz közelít és aktívan hozzájárul ehhez a közelítéshez az alsó határértékek bevezetésével az egész Unióban.

Mivel a folyamatban levő nyugdíjreform természete vitatható és távol esik az elérhetőtől, széleskörű társadalmi megvitatás volna kívánatos. Legtöbb alapelvünk ellenkezik a jelenlegi gazdaság- és társadalompolitika fő irányaival. Ezért haladásra csak akkor lesz lehetőség, ha a társadalmi és politikai erők szemlélete megváltozik. A probléma nem technikai, hanem ideológiai és politikai.

4.3 A közszolgáltatások reformja és erősítése

A közszolgáltatások (vagy a Bizottság szóhasználata szerint "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások) magukba foglalják azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyek a napi élethez, valamint az alapvető egyéni jogok gyakorlásához szükségesek (garantált hozzájutás az energiához, az egészséghez és a gyógyításhoz, a közlekedéshez, a kommunikációhoz, az oktatáshoz – függetlenül attól, hogy hol él, mindenki számára megkülönböztetés nélkül és igazságos alapon). Ezek a szolgáltatások hozzájárulnak a gazdasági, társadalmi és földrajzi együttműködéshez. Biztosíthatja a szolgáltatásokkal való ellátást az állami adminisztráció, vagy – bizonyos feltételek mellett – állami illetve magánvállalat. A liberális politika központi intézkedésére versenynek lettek kitéve, ami fokozódott a korai kilencvenes években.

Különféle tényezőket idéznek az aktuális politika igazolására. Néhány tevékenység, mint pl. a telekommunikációs tevékenységek, amelyek a múltban gazdasági szabályozás alá estek, a technológiai változások eredményeként nem szabályozott tevékenységgé alakultak, többé nem megfelelő nézet természetes monopóliumoknak tekinteni azokat. Néhány tevékenység osztódása, mint pl. a vasúti szállítás, lehetővé tette az állami vállalatok részekre bontását, amelyek némelyikét privatizálni lehetett vagy kitenni a piaci verseny hatásainak. Sok szempontból ezek az "elméleti" okok csak leplezései a "közszolgáltatás" fogalom visszatérésének a neoliberalizmus nyomása alatt és a költségvetési megszorításokkal összefüggésben.

A közszolgáltatások most témát jelentenek az európai integrációban és tágabban, a WTO keretében a szolgáltatások kereskedelméről folytatott tárgyalásokon. Az EU Alapító Szerződésében az alapelv a verseny volt, de elismerték az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" mozgásterét, megengedve a nemzeti államoknak, hogy maguk határozzák meg az állami szolgáltatások területeit.

Mindazonáltal, három tényező tartja nyitva a lehetőségét a sokkal aktívabb beavatkozásnak. Az alapelvek elismerik a "hálózat" fogalmát, amelyet a szabályozás növekvő visszatérése jellemez, és ezzel érvelni lehet, hogy a szóban forgó szektorok "természetes monopóliumok", tehát az állami beavatkozás jogos. Bizonyos szektorokban az irányelvek elismerik, hogy szükséges "általános" szolgáltatást biztosítani, azaz "adott minőségű, mindenki számára megfizethető áron hozzáférhető minimális szolgáltatás-csomagot". Végül, az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" szerepét újra megerősítették néhány legfrissebb EU dokumentumban.

Más részről, a WTO "Általános Egyezménye a Szolgáltatások Kereskedelméről" (GATS) fokozta a közszolgáltatások újabb visszaszorításainak megzavarását. Az országok kivételeket és megszorításokat határozhatnak meg a liberalizáció általános szabályával szemben. Azonban ötévenként rendszeresen felülvizsgálják ezeket a kivételeket, és a WTO dönt, hogy ezek még mindig elfogadhatóak-e. Pereskedés esetén a WTO "Vitákat Rendező Testülete" – egy erősen kérdéses demokratikus jogosultságú bíróság – fogja kimondani a végső ítéletet.

A közszolgáltatások szerepének megőrzésére többféle javaslat adható elő. Az első lehetőség annak kifejezett elismerése, hogy a tagállamok szabadon határozhatják meg saját közszolgáltatásaik terjedelmét és azt, hogyan biztosítják azokat (finanszírozzák a szolgáltatásokat, vajon az érintett vállalatok állami vagy magán társaságok).

Sokkal ambiciózusabb megközelítés lenne az EU szintű irányelv-keret alapelvének fenntartása, ebben meghatározni az "általános érdekeltségű szolgáltatásokat" és demokratikus szabályozó testületeket alapítani a szolgáltatás igénybevevőinek és az állampolgároknak a részvételével. A "közszolgáltatások" fogalma tágabb kell legyen, mint az "általános szolgáltatásoké". Ezt a keret-ajánlást aztán le kell bontani szektorokra szóló ajánlásokká, figyelembe véve az egyes szektorok speciális jellemzőit. Ez a megközelítés azt jelentené, hogy a liberalizáció és a piacok megnyitása többé nem tekinthető az európai integráció egyetlen lehetséges útjának.

Egy hosszú távú lehetőség volna az "általános érdekeltségű szolgáltatások"-ra vonatkozó közös európai álláspont kidolgozása, amely aztán kötelező lenne az összes tagállam részére közös célkitűzésekkel és az EU, valamint a nemzeti szabályozók közös beavatkozásával. Ebben a jövőképben világos lenne a keret, ami háttérbe szorítja a verseny-törekvéseket és a privatizáció hajszolását.

Ami a WTO-t illeti, az EU-tárgyalóknak, akik az összes tagországot képviselik, meg kell védeniük a közszolgáltatások világos koncepcióját. A közszolgáltatások elismerése lényeges az alapvető jogok gyakorlásához, és ezért különleges helyzetet kell élvezzenek.

Végül, a szolgáltatások hálózatának integrációja aktív iparpolitikát igényel; először is neki kell látni a liberalizáció okozta torzulások rendbehozatalának és le kell fektetni az állami és magánvállalatok viszonyának szabályait; másodszor meg kell alkotni az európai infrastruktúrára vonatkozó ambiciózus politikát Európa egésze fejlődési potenciáljának növelése érdekében.

4.4 A közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

A pénzügyi integráció – ezt irányozta elő a Pénzügyi Szolgáltatások Akcióterve (FSAP) – kulcskérdés az EU vezető szervei számára. Céljuk az európai pénzügyi mechanizmus teljes átalakítása olyan szerkezet irányába, amely nagyobb súlyt adna a tőkepiacoknak. Ezt a stratégiát az európai "modernizáció" és "versenyképesség" útja központi összetevőjének tekintik. Ez a hamis stratégia csak súlyosbíthatja az európai konstrukció társadalmi és gazdasági oldalának egyensúlytalanságát.

A lisszaboni tervezet – a késő kilencvenes évek amerikai gazdasága működésének teljesen irreális értékelése alapján – megkísérli: felgyorsítani a bankhitel helyettesítését részvénypiacokkal a pénzügyi ellátásban; ösztönözni a pénzügyi alap menedzselte társaságok növekedését (pl. a nyugdíjalapok szereplői ezeknek a piacoknak); egységesíteni a nemzeti rendszerek pénzügyi szabályozását minimalizálási alapon és lebontani a törvényes akadályokat a pénzügyi tranzakciók elől. Az FSAP központi témája – újrahangsúlyozva a Lámfalussy-féle beszámolóban – a pénzügyi szférában a tranzakciós költségek csökkentése, különösen a részvények kereskedelmében.

Így aztán próbálkozások kezdődtek, hogy jelentős változásokat vezettessenek be a nemzeti gazdasági rendszerek számos vonatkozásban, a társasági törvényben, a csődeljárás szabályaiban, fogyasztó védelemben stb. A dolognak súlyos szociálpolitikai hatásai is vannak, mert a pénzügyi integráció folyamata együtt jár a társadalombiztosítási rendszerek "modernizálására" tett kísérletekkel oly módon, hogy az alap-menedzselésű társaságoktól való függést növeli, különösen a nyugdíjak tekintetében (cf.s.4.2.).

Szoros összefüggésben az FSAP-vel ismételt kísérletek történnek az európai (vállalat-) felvásárlási kódex megváltoztatására és integrálásra oly módon, hogy sokkal könnyebb legyen ellenőrzést vásárolni európai társaságok felett a részvény tőzsdén. Arra hivatkoznak, jelentős bizonyíték nélkül, hogy egy ilyen piac hozzájárul a hatékony iparátrendezéshez. A liberalizált átvételi rezsim komoly következményekkel járna a munkahely-biztonságra és a munkahelyekre az európai vállalatokban.

A részvénypiac hanyatlása, a súlyos makrogazdasági helyzet, amelyet pénzügyi összeomlás követett, és az amerikai társaságok által folytatott masszív törvényellenes gyakorlat felismerése bizonyítja az FSAP és a Felvásárlási Útmutató – jelenlegi formájában – ésszerű megalapozottságának hiányát.

Mi egy teljesen más megközelítését javasoljuk az európai pénzügyi szektornak. Az integrációnak az általános érdekek érvényesítésén és egy igen magas szintű fogyasztóvédelmen kell alapulnia.

Első szükséges szempontja ennek a stratégiának az állami tulajdonú, kölcsönös és szövetkezeti tulajdonú pénzintézetek megvédése a rabló versenytől. Az állami takarék és hitelintézetek nagyban hozzájárulhatnak ehhez, például a kis jövedelmű csoportok pénzügyi kirekesztésétől való elzárkózással, a közösségi érdekeket szolgáló aktivitások támogatásával. A pénzügyi szféra versenyszabályainak ezeket a hozzájárulásokat teljes mértékben figyelembe kell vennie.

Egy második szempontja az alternatív stratégiának, hogy a pénzügyi piacok labilitását korlátozni kell. Mivel a piac stabilitása nem az egyéni piaci ügynökök felelőssége, a társadalmi hasznosság kerül feláldozásra, ha a minimális szabályozás irányába való törekvés folytatódik.

Harmadsorban, a fogyasztóvédelmet meg kell erősíteni és javítva egységesíteni egy olyan rendszer irányába, amely megakadályozza a pénzügyi vállalkozásoknak termékek eladását, hacsak nem vizsgálták meg alaposan ügyfeleik aktuális érdekeit és követelményeit.

Végül, a jelenlegi "Felvásárlási Irányelvek" helyébe egy Európai Újjászervezési Kódex kell lépjen, amely védi az alkalmazottak, a helyi közösségek és a kis- és középvállalkozások érdekeit, a társasági egyesülések és vásárlások során.

5. Következtetés

Az elkövetkezendő években az EU-nak három kihívással kell szembenéznie. Küzdenie kell a gazdasági hanyatlás, a munkanélküliség gyors emelkedése és a társadalmi polarizáció ellen. Meg kell valósítania a bővülést, és bele kell vágnia egy összeurópai fejlődési stratégia megvalósításába. Valamint a bővebb Európa alapelveit és intézményeit bele kell foglalnia egy új alkotmányos szerződésbe. A jelenlegi és ezt megelőző memorandumainkban kritizáltuk a neoliberális megközelítést és annak demokratikus deficitjét. Javasoltunk az európai társadalmi modell irányelvein alapuló alternatív gazdaságpolitikákat és intézményi reformokat. Nem hisszük, hogy az alternatív gazdasági fejlesztési stratégia összes szempontjával foglalkoztunk volna, vagy hogy megoldottuk volna annak minden problémáját, és felkérjük a kollégákat, szakértőket, a tudományos közösséget és a nyilvánosságot, tudassák velünk kritikai észrevételeiket, hogy javíthassuk érveinket. Azt azonban hisszük, hogy javaslataink különbek a Bizottság, az Európai Központi Bank és az ECOFIN Tanács javaslatainál. Feltétlenül kérjük az EU hivatalos hatóságait, hogy reagáljanak érveinkre és egyezzenek bele egy nyílt vitába. Mindenekelőtt a társadalmi mozgalmakhoz szólunk, amelyek küzdenek a neoliberális politikák ellen. Akarjuk támogatni ezeket a mozgalmakat, felajánlva professzionális, tudományos szakértelmünket és megmutatva, hogy a kedvezményezett politikák hibásak, és a mögöttük álló hajtóerő nem a tudományos érvényesség, hanem a gazdasági érdek és a politikai hatalom. Amint a jelenlegi és az előző memorandumainkban bizonyítottuk: vannak alternatívái a neoliberális politikának Európában, és ezek az alternatívák a többség érdekeit szolgálják. Ilyen alternatívák megvalósítása azonban nem intellektuális belátás kérdése, hanem és elsősorban demokratikus erőé. Ez pedig energikus és folytonos társadalmi és politikai mozgósítást követel meg.

(Fordította: dr. Hermann Imre)

* * *

A szerzőkkel az alábbi e-mail címeken lehet kapcsolatba lépni:

Prof. Miren Etxezarreta, Universitàt Autónoma de Barcelona,

Miren.Etxezarreta@uab.es

Prof. John Grahl, University of North London Business School,

J.Grahl@unl.ac.uk

Prof. Jörg Huffschmid, Universität Bremen,

Huffschmid@ewig.uni-bremen.de

Prof. Jacques Mazier, Université de Paris Nord,

Mazier@seg.univ-paris13.fr

Manapság a harmadik út legismertebb képviselője Tony Blair brit miniszterelnök. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a harmadik útnak még rengeteg egyéb változata létezik az európai-amerikai övezetben. Sőt, mai formája gyökeresen különbözik a korai, a huszadik században kiemelkedő szerepet játszott harmadikutas európai politikai megközelítésektől.

Mi is a harmadik út? Régebben is, manapság is számos olyan politikai vezető és mozgalom létezett, létezik, aki és ami fennen hangoztatja a harmadik úttal való kapcsolatát – ezek még alternatív meghatározásokat is adnak az általuk dominánsnak tekintett paradigmával szemben. Manapság a harmadik út legismertebb képviselője Tony Blair brit miniszterelnök, bár rajta kívül még sok más európai és Európán kívüli politikai vezető nyilvánította ki szimpátiáját vagy egyetértését a Blair-féle harmadik út retorikájával és alapelveivel.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a harmadik útnak még rengeteg egyéb változata lelhető fel az európai-amerikai övezetben. Sőt, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mai formája gyökeresen különbözik a korai, a huszadik században kiemelkedő szerepet játszott harmadikutas európai politikai megközelítésektől. Tanulmányom először röviden áttekinti a jelenlegi európai-amerikai harmadikutas nézetek alapvető kérdésfelvetéseit. Majd összeveti és kifejti a harmadik út történelmi tapasztalatait és korábbi képviselőinek álláspontját, kritikusan közelítve feltevéseikhez és prognózisaikhoz. Azután a legújabb harmadikutas álláspontokat tekinti át az európai-amerikai nézeteket is beleértve, végül összegezi az elemzést, és elméleti konklúziót von.

Az európai harmadik út követelései

A harmadik út nyugat-európai változata (mindenekelőtt a Tony Blair és Antony Giddens képviselte irányzat) az általa szabad versenyes kapitalizmusnak és államszocializmusnak nevezett jelenség bírálatából indul ki. Azt állítja, hogy a szabad versenyes kapitalizmus embertelen és kizárólagos – osztályalapú intézményrendszerre épül, amely megtagadja a társadalom bizonyos osztályaitól és csoportjaitól az egyenlő lehetőségeket. Másfelől, a harmadik út ideológiája azt állítja, hogy az államszocializmus nem biztosítja az egyén választási szabadságát, és megfojtja vállalkozói tevékenységét. Miután így körvonalazzák a jelen és a közelmúlt két domináns gondolati modelljét, a Blair-hívők kijelentik, hogy olyan gazdaság és társadalom megteremtését óhajtják, amely egyesíti a piac adta egyéni választást és a jóléti állam szociális biztosítékait. A harmadik út egy sor szociológiai feltevésre alapoz, amelyeket Blair politikai elveinek elméleti szótárából kölcsönöznek.

A harmadik út szociális-történeti premisszái

A harmadikutas elmélet szerint a történelmi fejlődés felszámolta a régi, osztályalapú politikát, és az osztályharcot lényegtelennek minősítette. A termelőket a technikai újítások és a piac követelte kezdeményezések egyesítik az új, globális információs gazdaságban. A termelőket az a cél vezérli, hogy magasabb termelékenységet és a világpiacon nagyobb versenyképességet érjenek el. A harmadikutas elmélet szerint az államnak az a feladata, hogy biztosítsa a vállalkozások, újítások és egyenlő esélyek feltételeit és ösztönzőit.

A szociális szférát úgy kell megújítani, hogy az egyes emberben fokozni kell a személyes felelősségérzetet, s az állam feladata inkább a foglalkoztatás biztosítása, mint a jóléti szolgáltatások fenntartása. A harmadikutas elmélet szerint nem szűnik meg ugyan a szociális egyenlőtlenség, de a társadalom az esélyegyenlőséget segíti. A cél ennek megfelelően nem az, hogy az állam a bevételeket újra elossza, hanem hogy mindenkinek növekedjék a jövedelme. A tisztánlátás érdekében érdemes a mai harmadikutas elmélet feltevéseit és javaslatait összevetni a korábbi harmadikutas érveléssel. Az összevetés világosan megmutatja, hogy a mai harmadik út radikálisan szakított a múlttal, és egyidejűleg kritikai perspektívát nyújt a korábbi harmadikutas megközelítések korlátairól. E történeti összevetést követően szemügyre vesszük a mai harmadikutas nézetek minden alapelvét, és általános következtetést vonunk le a harmadik út kontextuális kialakulása és esetleges kimúlása kérdésében.

A harmadik út történeti tapasztalatainak összehasonlítása

Lényeges, hogy különbséget tegyünk a huszadik századi harmadikutas törekvések két elkülöníthető, de egymással kölcsönhatásban álló irányzata között: az egyik a reform-szocialista megközelítés, amely a tizenkilencedik század fordulójától a II. világháború végéig tartott, a másik pedig a jóléti kapitalista szemlélet, amely a II. világháború után alakult ki, és az 1980-as évek közepén eltűnt. Mindkét megközelítés fellépett a képviselői által szélsőségesnek nevezett álláspontok ellen, és olyan alternatívát kívánt megfogalmazni, amely a korszak társadalompolitikai fejlődésének elemzésén alapult.

Reformszocializmus: a vadkapitalizmus és a forradalmi szocializmus között

A tizenkilencedik század végétől a Német Szociáldemokrata Pártban, majd minden más szociáldemokrata pártban is körvonalazódott a Karl Marx által felvázolt eredeti forradalmi perspektíva alternatív paradigmája. Az új szemléletmód egyik vezető teoretikusa Eduard Bernstein volt, aki A szocializmus fejlődése című művében jelölte ki a kapitalizmus és a forradalmi szocializmus között a harmadik út programját. Később, az oroszországi bolsevik forradalom hatására Karl Kautsky és európai elvbarátai továbbfejlesztették a forradalmi bolsevizmust és a tőkés reakciót egyaránt elutasító harmadik út elméletét. Ezek a reformszocialisták lényegében jobb- és baloldali ellenfeleik nézeteinek ellentéteként dolgozták ki a maguk harmadikutas koncepcióját.

Reform vagy forradalom?

A reformszocialisták a fokozatos, evolúciós változások folyamata mellett érveltek – szemben a forradalmi változásokkal, melyek széles körű, hosszú távú változásokat hirtelen, radikális módszerekkel érnek el. Nézetük szerint a politikai hatalom felhalmozódása és a békés reformok végül korlátozni fogják, majd fel is számolják a tőkés hatalmat. A társadalmi átalakulással kapcsolatos reményeiket a választásokon való részvételi jog megszerzéséhez és a képviseleti törvényhozó intézmények változatlanságához (demokrácia) fűzték. Ezért aztán szinte egyedülálló bizalmat tápláltak a választási politika révén megszerzett hatalomban, ez pedig szöges ellentétben állt a forradalmi baloldal álláspontjával, amely a parlamenten kívüli, közvetlen akciók politikáját hirdette. A harmadik megkülönböztető vonás, amelyet a harmadik út e korai formájának szószólói a maguk és a forradalmi baloldal álláspontja között megneveztek, a tőkés társadalom elemzésével és a kialakuló osztálystruktúrával kapcsolatos felfogás. A reformszocialisták azt állították, hogy a kapitalista növekedés és a szociális reformok egyre nagyobb középosztályt termelnek majd ki, amely – ha helyesen értelmezik – a szocialista reformerek fő szövetségese lesz a társadalmi tulajdonjog és az egyenlőség kiterjesztésére irányuló törekvéseiben. Ez az álláspont szemben állt a forradalmi elemzéssel, mely szerint a növekvő tőkés koncentráció fokozatosan felszámolja a középosztályt, proletarizálja a munkaerőt, és tőkére és munkára osztja a társadalmat.

Reform kontra kapitalizmus

A reformszocialisták e korai harmadikutas nézetrendszere elhatárolta magát az uralkodó tőkés osztályok szemléletétől is. A reformszocialisták a jobboldallal szemben azt követelték, hogy növekedjék az államnak a gazdaságban és a társadalomban betöltött szerepe, a jobboldal továbbá kiállt még a szabad magántulajdonlás, az egyéni jótékonykodás és a munkásosztálynak címzett erkölcsi buzdítás mellett; ez utóbbival azt prédikálta, hogy vállaljanak nagyobb személyes felelősséget saját sorsuk alakulását illetően. A reformszocialisták támogatták a munkakörülmények, az egészségügy és a lakáskérdés állami szabályozását, valamint a gazdaság ésszerű tervezését a teljes foglalkoztatottság biztosítása érdekében. Álláspontjuk különbözött a jobboldali kapitalista politikai elképzelésektől, melyek azt állították, hogy a piac láthatatlan jelenléte képes a leghatékonyabban előmozdítani a társadalmi jólétet. A reformszocialisták szerint az állam szerepe abban állt, hogy ösztönzője és támogatója az üzleti vállalkozásoknak. A reformszocialisták központi kérdésnek tekintették a társadalmi egyenlőtlenségek törvényi úton való csökkentését; ennek eszközei szerintük a bérek növelése, a tehetősek megadóztatása a szociális jólét finanszírozása érdekében, a szakszervezetek kollektív alkujogainak erősítése voltak. A jobboldal ezzel ellentétben azt állította, hogy az egyenlőtlenségek a valóban meglévő, természet adta képességek különbségét tükrözik, és a megkülönböztetetten magas jövedelmek fokozzák a vállalkozó kedvet és az egyéni kezdeményezést. Végül, a szocialista reformerek kitartottak amellett, hogy valódi demokrácia csak egyidejű gazdasági és politikai demokrácia révén érhető el. Azon a véleményen voltak, hogy ellentmondás van az anyagi bőség és hatalom tekintetében tapasztalható nagy különbségek és a politikai demokrácia között, s ez az állapot formális demokráciát eredményez. A tényleges demokrácia csak a kiegyensúlyozott anyagi lehetőségek közepette érhető el. E nézet ellenzői úgy vélték, hogy a gazdasági demokrácia zsarnoksághoz vezet, és aláássa a politikai demokráciát, mely utóbbi szerintük a piaci hatalomért versengő csoportoktól függ. A reformszocialisták ilyenformán a forradalmi szocializmus és a kapitalista reakció között találták meg a harmadik út helyét: kísérletet tettek arra, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági reformok egyes elemeit a liberális kapitalista politikai intézményekkel ötvözzék.

A reformszocialista harmadik út bírálata

A harmadikutas gondolatkör e korai változata olyan politikai, gazdasági és szociális premisszákon alapult, melyek érvényessége erősen kétséges. Először, a harmadik út e képviselői tökéletesen alábecsülték a tőkés rendszer ingatagságát és azt a sajátosságát, hogy hajlamos a válságokra. A kapitalizmusról alkotott alapképzetük az volt, hogy az fokozatosan terjeszkedő rendszer, amely lépésről lépésre beolvasztja a társadalom különböző rétegeit a termelői létbe és a polgári státusba. Úgy képzelték, hogy ebben a folyamatban a reformszocialisták alkudoznak, egyezséget kötnek, és reformokat emelnek törvényerőre, s ezzel megteremtik a társadalmi kiegyenlítődést, és rábírják a tőkésosztályt arra, hogy nézzen szembe végső bukásával. A valóságban a kapitalista világrendszer hosszan tartó gazdasági válságba zuhant az 1920-as évek végén, amely súlyos munkanélküliséget, a szociális támogatások megnyirbálását, valamint világszerte bankcsődök sorozatát eredményezte. Másodszor, a társadalom növekvő homogenizálódására (a középosztály növekedésére) alapozott, a társadalmi harmóniáról alkotott reformszocialista látomás összeütközésbe került az egyre növekvő társadalmi megosztottsággal, amelyet a gazdasági világválság és a középosztály proletarizálódása idézett elő. Mivel nem törekedtek a kapitalista válságok természetének elemzésére, és készületlenül érte őket az erősödő osztálypolarizáció s az ebből fakadó konfliktusok, a reformszocialisták értetlenül álltak a tőkésosztályok autoriter támadásával és ennek politikai kifejeződéseivel szemben. Ez eredményezte aztán a reformszocialista látomás harmadik téves előrejelzését: a kapitalista demokrácia stabilitásának túlbecsülését és azt a tökéletes vakságot, amely megakadályozta a felismerést, hogy a demokrácia a tőkésosztály számára csak egy eszköz.

A reformszocialisták politikai intézményekkel kapcsolatos elképzelései a politikai rendszernek szinte kizárólag a választási vagy demokratikus aspektusaira koncentráltak, és figyelmen kívül hagyták a permanens állami intézmények önkényre hajló természetét. Ennek következtében, ahogy a gazdasági válság folytatódott, a társadalmi polarizáció elmélyült, a reformszocialisták tökéletesen felkészületlenek voltak arra, hogy a tőkésosztályok önkényuralmi, totalitárius fordulatával szembenézzenek. Mindez fasiszta hatalomátvételhez vezetett anélkül, hogy a reformszocialisták lényegi ellenállást tanúsítottak volna. Végül, a reformszocialistáknak a világgazdaságról szőtt ábrándja – hogy tudniillik azt egyre globálisabb kölcsönkapcsolatok jellemzik majd – éles ellentmondásba került a valóságos helyzettel: a nagyhatalmak közötti fokozódó rivalizálással. A reformszocialistáknak a globális integrációról vallott hibás nézete eltakarta előlük a II. világháború fenyegető közeledtét. Azáltal, hogy a világgazdaságban a kapitalisták által követelt fokozott versengés eszméjéhez ragaszkodtak, maguk is hozzájárultak a háború előkészítéséhez. A reformszocialista harmadik út nem tudott választ adni a kapitalizmus fő válságaira: a gazdasági válságra, a fasizmusra és a háborúra. A történelmi fejlemények hibás elemzése miatt arra kényszerült, hogy olyan programokat és stratégiákat kövessen, amelyeknek semmi közük sem volt a formálódó valósághoz. Tény, hogy a korai harmadikutas gondolkodás a reformok által fejlődő szocializmust képviselte, és valóban emelni tudta a szociális jólét színvonalát, ám képtelennek bizonyult ezeket a vívmányokat megvédeni a kapitalista válságok és a háború hatásaitól. Mi több, míg azon ügyködött, hogy kijelölje a harmadik út helyét a kapitalizmus és a forradalom között, addig valójában a kapitalisták pártjára állt a forradalommal szemben (a politikai demokrácia alapján), s közben elmulasztott szövetségre lépni a forradalmi erőkkel a fasizmus és az önkényuralmi kapitalizmus ellen.

A harmadik út második hulláma: a jóléti kapitalizmus

Közvetlenül a II. világháború után a harmadik út fogalmát újradefiniálták: reformszocializmusból reformkapitalizmus lett. A harmadik útnak ez a második hulláma már nem vonta kétségbe (elméletileg sem) a tőkés tulajdonviszonyokat, és nem sürgette a tőke-munka viszony fokozatos átalakítását sem. Ehelyett, az új harmadik út a kapitalista jólét eszméjét szegezte szembe mind az államszocializmussal, mind pedig a liberális kapitalizmussal. Az erős német és svéd szociáldemokrata párttal az élen az új harmadikutas paradigma elfogadta a kapitalista tulajdonviszonyokat, és elutasította a kommunizmust; mindezért cserébe növekvő jóléti juttatásokat, progresszív adózást, az egészségügyi, oktatási és üdülési szolgáltatások bővülését kapta. Az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek közepéig és különösen a gyors kapitalista terjeszkedés időszakában növekedett a bérmunkásoknak juttatott szociális szolgáltatások és szociális segélyek mértéke, ugyancsak megnőtt a fizetett szabadság időtartama, és csökkent a munkaidő. Emelkedett a bérmunkások részesedése a nemzeti jövedelemből, és a foglalkoztatottság szilárdnak látszott. Másfelől viszont elmúlt a tőkés tulajdonviszonyokat a II. világháború után fenyegető veszély.

A jóléti államok szociáldemokratáinak támogatásával Európa-szerte megszilárdult a tőkés hatalom. Volt ugyan két kivételes helyzet – Franciaországban 1968-ban és Olaszországban 1969-ben -, de ettől eltekintve a jóléti államok szociáldemokratáinak a tőkével kötött alkuja középtávon hasznot hozott a munkaerőnek, a tőkének pedig stratégiai nyereséget. Hasonlóan fontos volt, hogy a jóléti állam biztosította előnyöket a szociáldemokratáknak a nagyhatalmi politikacsinálókkal és a tőkével való nyílt együttműködése garantálta. Algériában, Indokínában, Afrikában és Latin-Amerikában a jelentős munkásszövetségek és a jóléti államot preferáló, néha még a kormányban is szerepet vállaló munkáspártok nyíltan vagy hallgatólagosan támogatták az imperialista katonai beavatkozást és a multinacionális testületek terjeszkedését. Ennek a kollaborálásnak (vagy árucserének) hosszú távon az lett a következménye, hogy a munkásosztályt sikeresen megfosztották radikalizmusától. A radikalizmus elvesztése nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a szociáldemokrácia képtelen volt a kapitalizmus stratégiájának az 1980-as és 1990-es években bekövetkezett változásaira – pontosabban a jóléti állam ellen intézett kapitalista támadásra – reagálni, hanem egyfajta organikus alkalmatlanságot is eredményezett arra, hogy a tőke és munka között létrejött szociális paktum eredeti előfeltételeit újragondolja.

A harmadik út második hullámának bírálata

A jóléti kapitalizmust képviselő harmadikutas gondolkodók nem ismerték fel annak a történelmi kontextusnak a valós elemeit, amelyben nekik látszólag központi szerep jutott a jóléti állam megteremtésében. Úgy gondolták, a jóléti állam az ő zsenialitásuk, pragmatizmusuk eredménye, továbbá annak a képességüknek köszönhető, hogy meg tudják szervezni a munkásságot, és tudnak egyezkedni a tőkével. A jóléti államot az érett kapitalizmus strukturális fejlődésében inherens fázisnak tekintették. Amit azonban szem elől tévesztettek – nagyrészt radikalizmusellenes gyűlöletüktől vezettetve -, az a tény volt, hogy a jóléti állam nem strukturális, hanem kontextuális meghatározottságú (azaz konjunkturális jelenség, történelmi kompromisszum a kapitalizmus és a reformkapitalisták között, amely egy meghatározott feltételrendszerben jöhetett létre). E körülmények – melyek a társadalmi paktum alapfeltételét határozták meg – a II. világháborút követő politikai helyzetben gyökereztek. Először is, a kapitalizmust a fasizmussal való kapcsolata lejáratta. Másodszor, növekvőben volt a kommunizmus és a Szovjetunió tekintélye, hiszen ez az ország döntő szerepet játszott a náci Németország leverésében. Harmadszor, léteztek már a kommunista országok fejlett jóléti programjai, amelyek vonzerőt gyakoroltak a nyugati munkásságra. Negyedszer, a gyarmati és félgyarmati országokban feljövőben voltak a forradalmi mozgalmak.

Az európai – és kisebb mértékben az amerikai – tőkésosztály kevésbé látta veszélyesnek a jóléti szociáldemokráciát, mint a honfitárs vagy külföldi kommunistákat és a parlamenten kívüli balosokat. Európa újjáépítése és a növekedés gazdasági stratégiája a keresleti közgazdaságtan révén, amihez jelentős alapot adtak az olcsó nyersanyagok (az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején az olaj hordónkénti ára nem érte el a két dollárt) és a hidegháborús katonai kiadások: mindezek biztosították a magas profitot és a növekvő jóléti költségeket. De a döntő mozzanat, ami miatt a tőkésosztály ráállt a jóléti állam paktumára, az osztályerőviszonyok alakulása volt. Egyértelmű bizonyítéka ennek, hogy a kommunizmus összeomlásával mindenhol radikálisan csökkentek a jóléti kiadások. A jóléti állam összeomlásának okai a kapitalizmus háború utáni konszolidációjában, tengerentúli terjeszkedésében s a munkásság radikalizmusának és szervezettségének hanyatlásában gyökereztek. A hatalom e stratégiai átrendeződése eredményezte a jóléti kapitalizmusnak a neoliberalizmusba való paradigmatikus átalakulását.

A neoliberalizmus – azaz a keresleti kapitalizmusnak kínálati kapitalizmusba való átformálódása – nyílt szakítást jelentett azzal a társadalmi paktummal, amely a jóléti kapitalizmust összefoglalóan jellemezte: a progresszív adózásról a regresszív adózásra való áttérést, a szociális kiadások átcsoportosítását a nagyvállalatok támogatására, és mindenekelőtt új szabályozó rendszert, amely fokozta a tőke mobilitását és leépítette a munkaerőt védő törvénykezést. A harmadikutas reformkapitalizmus második hulláma nem ismerte fel, hogy programjának sikere a tágabb hatalmi egyensúly függvénye. Nem akarta beismerni, hogy a munkásság bérének és szociális támogatásainak növekedését azért fogadták el a kapitalisták, hogy ezzel a nagyobb strukturális változtatásokat elkerülhessék. A harmadik út képviselői a jóléti állam jelenségét mint a kapitalizmus strukturális sajátosságát értelmezték, tekintet nélkül annak kontextuális esetlegességére.

Mélyebb értelemben a jóléti állam hívei szem elől tévesztették a kapitalizmusnak azt a késztetését, hogy kizárólag instrumentális okokból ellenőrzése alá vonja az államot, és hogy megértse, hogyan lehet a demokráciát belülről lebontani – a nem választott hivatalnokok növekvő befolyása és az erős hazai és nemzetközi pénzügyi intézmények révén. A jóléti állam eszméjének szószólói valóban elhitték saját retorikájukat, és úgy gondolták, hogy a kapitalizmus belső dinamikája (azaz állandó növekedési képessége) szüntelenül biztosítja majd a jóléti kiadásokat. Még az 1972-es és 1973-as válság, illetve az ezt követő hosszú távú stagnálás sem volt elégséges figyelmeztetés arra, hogy kritikusan újraértékeljék optimista álláspontjukat. Végül pedig, mivel a kapitalista jóléti állam hívei elvesztették radikalizmusukat, és beilleszkedtek a tőkés rendszerbe, elvesztették józan ítélőképességüket, amellyel megérthették volna a jóléti állam válságát okozó mélyebb összefüggéseket. Mivel képtelenek voltak saját eredeti álláspontjuk elemzésére, elveszett az a képességük is, hogy bármilyen radikális alternatívát tudjanak kidolgozni. Ennek következtében a neoliberális kapitalista támadás a korábbi kapitalista reformpártokat asszimilálta és beillesztette a neoliberális képletbe.

A harmadik út négy változata

A Szovjetunió összeomlása, a nyugati jóléti államok megszűnte, a harmadik világ országainak elmélyülő kapitalista válsága hatására gombamód szaporodtak a harmadikutas megközelítések, s ezek mindegyike azzal lépett fel, hogy a kapitalizmus és a szocializmus között új irányt jelöl ki. A Blair és Clinton (és Schröder) képviselte angol-amerikai harmadik út tehát csak egyik változata a témának: kísérlet arra, hogy a maga javára fordítsa a mélységes és közkeletű kiábrándulást a szabadpiaci kapitalizmus és a szovjet kommunizmus társadalmi és gazdasági hibáiból és erkölcsi csődjükből. A harmadik út minden változata meghatározott politikai kultúrát és társadalmi struktúrát, valamint nagyon eltérő politikai elképzeléseket tükröz.

A harmadik világban az 1940-es évek közepe óta létezik a harmadik út. Ilyen gazdasági-politikai stratégiát fogalmazott meg Juan Peron, Argentína elnöke, aki elutasította az európai-amerikai kapitalizmust és a moszkvai kommunizmust egyaránt. Nemzeti-populista programja tartalmazta a lehetőségekhez képest el nem kötelezett külpolitikát, erős állami beavatkozást, a hazai kapitalizmus támogatását és széles körű szociális, jóléti támogatást a munkásságnak. Peron 1955-ös megbuktatása időben egybeesett azzal, hogy a harmadik világban szélesebb politikai mozgalom indult útjára a nem sokkal korábban felszabadult afrikai-ázsiai országok vezetőivel az élen. Az el nem kötelezettek mozgalma, amelyet olyan nacionalista-populista vezérek határoztak meg, mint az egyiptomi Nasszer, az indiai Nehru, a jugoszláv Tito, a ghánai Nkrumah és az indonéz Szukarno, új lendületet adott a szovjet kommunizmus és a nyugati kapitalizmus között megfogalmazott harmadik útnak. Amikor az 1970-es években ezeket a rendszereket – egyes helyeken erőszakkal – megdöntötték, megnyílt a terep a nyugatbarát, önkényuralmi, szabadpiaci rendszerek előtt. Ezek a nyugatorientált rezsimek azonban nem tudták kielégíteni a tömegek anyagi vagy szellemi szükségleteit.

Az 1980-as évektől kezdve a legkülönfélébb harmadikutas gondolkodásmódok léptek színre. Ebben a tekintetben a legdöbbenetesebb fejlemény az iszlám mozgalmak és rendszerek kialakulása volt; a folyamat 1979-ben, az iráni sah Amerika által támogatott diktatúrájának elsöprésével és a helyébe lépő klerikális kormányzattal vette kezdetét. A Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában a harmadikutas iszlám mozgalmak és rezsimek sokféle változata bukkant fel. Mindegyik elutasította a nyugati dekadenciát és az istentagadó kommunizmust. A gyakorlatban e mozgalmak közül néhány a kulturális iszlám és a nyugatbarát szabadpiaci gazdaságpolitika sajátos ötvözetét teremtette meg, másutt pedig a klerikális paternalizmust követték, amely a szociális jóléti politikát nacionalista szólamokkal vegyítette. Egy újabb változata, amely átlépte Észak-Dél megosztottságának határait, alternatív fejlődési stratégiákkal jelentkezett, melyeket a civil szervezetek (NGO-k) dolgoztak ki. A harmadik út ezen alakváltozata az általuk civil társadalomnak nevezett formáció elsődlegessége mellett érvelt, elutasítva egyfelől a neoliberális kapitalizmust, másfelől az államot (amely vélhetően egyaránt jelentette a szocializmust, a kommunizmust, a nemzeti populizmust és a jóléti államot). A közösség teremtette fejlődés mellett álltak ki, melyet az önsegítés, a kisvállalkozások és a kiscsoportok közötti kölcsönös támogatás mozgat. Mivel ez a változat a tőkés hatalom domináns rendszerének hasadékaiban kapott életre, és lényegileg alkalmazkodott a mindenható szabadpiaci modellhez, az így alakult civil szervezetek jelentős anyagi támogatásban részesültek a nemzetközi pénzintézetektől – pedig időnként felléptek a neoliberalizmus ellen. A harmadik út harmadik változata technikaellenes, öko-szociális mozgalom, amely a "vissza a természethez!" elvét és a társadalmi egyszerűség modelljét hirdeti a központosított, fogyasztói elvű, környezetromboló, technicizált kommunista és kapitalista államokkal szemben. Ennek korábbi változata a XX. század elején a Mahatma Gandhi vezette erős szociális mozgalom, de ez a példa akkor még nem talált követőkre. Ma ez a mozgalom az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a legerősebb, és különösképpen a felsőbb osztályok csalódott tagjai és radikális környezetvédők alkotják. Ugyanakkor nem talál visszhangra a harmadik világ nyomorgó népessége körében.

Az európai-amerikai harmadik út Tony Blair miniszterelnök által kidolgozott, és Clinton elnök, Schröder miniszterelnök és a nyugat-európai államok miniszterelnökei által a gyakorlatban alkalmazott változata retorikai szinten bírálatát adja az új típusú jobboldali politizálásnak. A harmadik út európai-amerikai változata alapvetően a régi jobboldali, a Thatcher-Reagan képviselte doktrínákra (a privatizációra és a koncentrált, centralizált tőke támogatására) épül, illetve ezeket fejleszti tovább (lásd a harmadikutas rezsimek jóváhagyásával végbemenő gigantikus tőke-egyesüléseket). Bár állítólag munkás- vagy szociáldemokrata pártok állnak e rendszerek élén, mégis készségesen követik a régi jobboldalnak a munkássággal szembeni politikáját, amikor államilag támogatják a kínálati politikát. Legalább ilyen mértékben, ha nem jobban követik a régi jobboldal mohó vágyát, hogy multinacionális vállalataik és bankjaik nemzetközi befolyását kiterjesszék, miközben komolyan azt kérik a munkásságtól, hogy fogadja el a szociális támogatások csökkentését és az alacsony fizetéseket annak érdekében, hogy a multik versenyképessége (és profitja) növekedhessen.

A harmadikutas rezsimek túltesznek a régi jobboldalon abban az igyekezetükben, hogy az európai-amerikai hegemónia érvényesüljön a harmadik világ, Közép- és Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fölött. E törekvés eszköztára változatos: fegyveres beavatkozás, NATO-bombázás, katonai megszállás, összehangolt gazdasági stratégiák, melyek mind az európai-amerikai gazdasági dominancia megszilárdítását szolgálják. Összességében, az európai-amerikai harmadik út döbbenetes elfordulást jelent a reformszocializmustól és a jóléti szocializmustól a neoliberalizmus felé. A nagyobb egyenlőséget követelő szociáldemokrata pártok olyan rendszerekké alakultak, amelyek egyre növelik a gazdagok és szegények közötti különbséget; a korábban teljes foglakoztatást és munkabiztonságot óhajtó pártok ma a gyakorlatban a munkáltatókkal szolidáris rendszert, a munkaerőt rugalmasan kezelő törvényeket és az olcsó munkanélküli-politikát teremtették meg. Ma a szociáldemokrata pártok nem szocialisták és nem is demokraták – új, a réginél sokkal életképesebb jobboldalt képviselnek, mely egyidejűleg képes a korábbi reform-retorika néhány elemét ismételgetni, s közben politikájában a "nagy üzlet" és a szabadpiac színtiszta elveit gyakorolni.

Az európai-amerikai harmadik út bírálata

Hiba lenne lebecsülni a "nagy üzlet" étoszát legitimáló szociológiai és gazdasági ideológiát, amely az új munkáspártot (New Labour) s nyugat-európai támogatóit áthatja. A harmadik út ideológiája arra szolgál, hogy igazolja és legitimálja a szociáldemokrácia jobboldali fordulatát. Alapvető fontosságú a harmadik út szociális, gazdasági és politikai premisszáinak és nézeteinek vizsgálata, mert reakciós politikáját mélységesen téves empirikus és történelmi feltevések sorozatára építi.

Szociológiai tévedések

A harmadik út ideológusai és vezetői érdemeken alapuló demokráciáról (érdemokráciáról) beszélnek – azaz az osztályalapú egyenlőtlenségek felszámolását felváltó, az érdemeken (vélhetőleg a tudáson és képességeken) alapuló demokráciáról. Tudósok és újságírók ezzel szemben rámutatnak arra, hogy a régi és új gazdagok valamint a társadalom nagy többsége között egyre nő az egyenlőtlenség – különösen érvényes ez a londoni City és a New York-i Wall Street szupergazdag polgárai és a szolgáltatási szférában dolgozó, rosszul fizetett munkástömegek között egyre fokozódó szociális-gazdasági egyenlőtlenségre. A szociális egyenlőtlenség növekedése a harmadikutas ideológia egy újabb tévedéséhez kapcsolódik: ez pedig az a feltevés, hogy az osztályharcnak vége. Ezen elképzelés ellentéteként, a valóságban a felülről megindult, hosszadalmas osztályharc meggyöngítette a munkásságot, rontott a munkafeltételeken, hatástalanította a szakszervezetek fellépését, tovább rontotta az életszínvonalat, viszont megerősítette az uralkodó osztálynak az állam feletti ellenőrzését, az állami kiadások elosztását és az adók behajtását pedig a maga javára fordította. A harmadik út ideológiájának azt az állítását, hogy az osztálypolitika már idejét múlta, megcáfolják a költségvetésről társadalmi hossznézetben készült tanulmányok, az államnak a válságmenedzselésre kidolgozott politikája és az állam gazdasági elkötelezettsége a hazai piacok és a tengerentúli terjeszkedés iránt. A költségvetés mindenhol feltűnően elbillent a gazdagoknak nyújtott adókedvezmények irányába, és ez az egészségbiztosítási, a jóléti és oktatási költségek csökkentésével járt együtt, illetve a nemzetközi terjeszkedést, a katonai beavatkozást és a nemzetközi spekulációk kiterjedését vonta magával. A nyertesek és a vesztesek jól megmutatják az állam, az államot irányító politikusok osztálytermészetét, s a politikusok, bankárok és a közérdek közötti viszonyrendszert.

Ami a legdöbbenetesebb a harmadikutas retorika és az új jobboldal politikája közötti szálakat illetően, az az a tény, hogy ahol ez az ideológia a legmélyebb gyökereket eresztette – az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában -, a szociális programokat ott érte a legérzékenyebb veszteség, és ott a legvirágzóbb a tőkésosztály.

A gazdaságelmélet tévedései

A harmadik út ideológusai azt állítják: céljuk a piaci viszonyokon alapuló, versenyképesebb és nyitottabb gazdaság megteremtése. A valóságban azonban a harmadikutas rendszerek helyeselték, sőt maguk is aktívan segítették a történelem eddigi legátfogóbb vállalati fúzióit – amelyek a gazdasági hatalom növekvő koncentrációját eredményezték egyre kisebb számú óriási monopólium kezében. Az óriások mérete növekedett, közben a piacot meghatározó monopóliumok száma csökkent. A harmadikutas ideológusok nagyobb hatékonyságról és versenyképességről értekeznek – ám a termelékenység stagnál, a piacokat pedig egy szűk csoport alakítja. Sőt, a szelektív protekcionizmus, a jelentős állami támogatások és az állami vállalatok magánkézbe adása homogenizálta a piacot, és tovább nehezítette, hogy új résztvevők lépjenek színre, különösen a specializált piaci szektorokban. Másodszor, a kapitalista prosperitást jórészt a spekulatív finánctőke és a tőke ingatlanszektora produkálta – nem pedig a termelő, újító szektorok. A gazdasági felvirágzás nagyrészt a részvénypiacon zajlott, valamint az ehhez kapcsolódó hazai és nemzetközi spekulatív tevékenységek körében, melyben a törvényellenes műveletek – sokmilliárd dolláros pénzmosás – jutottak döntő szerephez. A termelőágazatok tekintetében a fegyveripar még mindig kulcsszerepet tölt be az export terén – a harmadikutas vezetők ostoba erkölcsi pózolása ellenére. Végül, a harmadik út ideológusainak azon állítása, hogy új gazdasági korszakba lépünk – posztindusztriális, high-tech információs korszakba -, különösen is hamis. Az Egyesült Államokban a számítógépipar részesedése nem éri el a gazdaság 3%-át. A termelékenységre gyakorolt hatása elenyésző, és részvényeinek értékét a harmadikutas ideológusok és tőzsdei spekulánsok jelentősen felnyomták. A high-tech információs rendszerek az elsődlegesen pénzügyi-ipari gazdaságban alárendelt szerepet játszanak, nem jelentenek önálló, dinamikus erőt. A harmadik út ideológusainak az a kísérlete, hogy technikai jelleget adjanak a szupergazdag pénzügyi mágnásokkal való kapcsolatuknak, nem túl hiteles. A gazdasági valóság itt is megcáfolja az ideológiai szólamokat.

A harmadikutas ideológusok politikájának tévedései

A harmadikutas ideológusok előszeretettel hangsúlyozzák: mindent elkövetnek, hogy nagyobb szerep jusson a civil társadalomnak és az állampolgároknak a politikai folyamatokban. A gyakorlatban azonban a harmadikutas vezetők, különösen Tony Blair, pártjaikat személyes hatalmuk önkényuralmi eszközévé silányították; a pártjaik belső ellenzékét marginalizálták vagy kizárták. A választókerületek helyi pártjelöltjeit a központi vezetés nevezi ki; a képviselőket annak alapján jelölik ki, hogy mennyire hűen képviselik a vezetés nézeteit. Az országos kongresszusokról a vitákat száműzték, vagy háttérbe szorították. Ennek következménye, hogy a harmadikutas pártok egyre oligarchikusabbak, viszont egyre kevésbé érzékenyek tagjaik véleményére. Egyre inkább a nagy pénztőkések s egyre kevésbé a választók ízlése alakítja a választási kampányokat, a politikai programok tartalmát, az elnökök és kormányfők napirendjét. A régi jobboldali pártoktól eltérően, amelyek sokkal kevésbé csináltak titkot a tőkésekhez fűződő közvetlen kapcsolataikból, a harmadikutas pártok kezdetben titkolóztak a nagy üzleti körökhöz fűződő kapcsolataikat illetően. Mióta azonban hatalomra kerültek, sokkal cinikusabban beszélnek a pénzügyi hatalmasságokhoz való hívságos viszonyukról, dicsekszenek az őket összekötő gyengéd szálakkal, és mindig készek arra, hogy felvágjanak az őket közfunkcióikban támogató nagy bankcsoportok helyeslésével.

Amikor a harmadikutas döntéshozók gyakorolják a hatalmat, a kulcsfontosságú állami intézmények kevésbé függnek a törvényi ellenőrzéstől. Mindez azzal a jelszóval történik, hogy ezek az intézmények nagyobb autonómiát kapnak, ám a valóságban sokkal kiszolgáltatottabbá váltak a magántőke hatalmának. A civil társadalom szerepének felértékelődése valójában úgy értendő, hogy a civil társadalom pénzügyi szektorainak nagyobb befolyása lesz az állam stratégiai fontosságú intézményeiben, miközben csökken a civil társadalom azon szektorának politikai szerepe, amelyet a bérből és fizetésből élők alkotnak. A civil társadalom ideológiai furkósbottá változott, mellyel meg lehet nyirbálni a kiterjedt állami programokat, és olyan titkos jelszó lett, amely valójában azt a folyamatot jelöli, hogy a közpénzt a hatalom a befolyásos magántőke kezébe játssza át. Az állampolgári státus hangsúlyozása pedig a munkásszervezetek szétforgácsolásának igazolására szolgál, és ezzel az uralkodó osztályok megerősödését vonja maga után – a nyilvános viták így a lényegi osztálypolitikáról elterelődnek a sajátos szociális jelentésétől megfosztott állampolgári erkölcsi erényekre.

Végül, a hatalomgyakorlás és a döntéshozatal folyamatai a harmadik út kezében az önkényuralmi politikai rendszerek számos sajátosságát öltötték magukra. Szaporodó miniszteri rendeletek, a jogalkotói, végrehajtói és irányítói hatalom helyébe lépő elnöki és miniszterelnöki döntések a tulajdonviszonyokra, a kereskedelemre és a befektetésekre vonatkozó alapvető kérdésekben, melyekkel kapcsolatban e politikusok még csak nem is színlelik, hogy igényt tartanak a nyilvánosság véleményére – ezek az elemek a harmadik világ diktátorainak hatalomgyakorlási stílusából ismeretesek. Miniszteri rendeletekkel, a közvéleménnyel vagy az állampolgári érdekekkel ellenkezően privatizálták már a közösségi tevékenységek nagy szféráit, a jövedelmező állami vállalatokat és az alapvető közszolgáltatásokat – azért, hogy mindezt átjátsszák a nagy banki és ipari csoportok kezére. A politika terén a harmadik út elmélyítette és kiszélesítette a régi jobboldal központosító és önkényuralmi politikáját, legfeljebb még azt tanulták meg, hogyan kell a posztmodern (azaz ál-) baloldal részvételi (participációs) szólamait hatásosan alkalmazni.

Következtetések

A mai európai harmadik út nagyjából és egészében elődeitől tökéletesen elütő politikai képződmény. Szociális és gazdasági politikája egyértelműen regresszív és sok tekintetben közel áll a korábbi harmadikutas reformszocializmus és jóléti kapitalizmus jobboldali szószólóinak politikájához. A mai harmadik út nem keres új utakat, hanem inkább a régi jobboldal – melynek a helyére lépett – neoliberális politikai nótáját fújja, s közben új ideológiai magyarázatokkal áll elő. A harmadik út vezető alakjai ma vetélkednek a régi jobboldallal abban, hogyan nyerjék meg a bankárok, tábornokok és vállalatvezetők jóindulatát, hogy ezzel társadalmi elismertséghez, pénzügyi támogatáshoz és személyes előnyökhöz jussanak. A harmadikutas ideológia az új jobboldal számára az egyik lehetőség, hogy politikailag megkülönböztesse magát a régi jobboldaltól: egyfelől átveszi a harmadik út alapvető téziseit, másfelől távolságot tart a régi szociáldemokrata hagyomány és program jóléti céljaitól. A harmadikutas ideológia elkendőzi a régi jobboldal lejáratott szabadpiaci politikájához való kötődését, s közben lehetőséget ad a harmadik út legelkötelezettebb támogatóinak, a felettébb mobil szakértőknek és vállalkozóknak, hogy kapcsolatba léphessenek a létező hatalmi alakzatokkal. A korábbi szociáldemokrata pártok politikai apparátusának vezetését megkaparintva, a harmadikutas vezetőknek a kezükben vannak azok a hatalmi eszközök, amelyek a munkaerőt alárendelik az új, szabadpiaci kapitalizmusnak. Mivel azonban ez az ideológia összeütközésbe kerül a ténylegesen stagnáló termelékenységgel, a növekvő munkanélküliséggel és a szociális szolgáltatások szűkülésével, és mivel a szociális programokat súlyosan megcsonkították, ezért a bérből élők, a szakszervezetek és a közösségi szervezetek körében egyre mélyebb a csalódottság.

Egyre nyilvánvalóbb lesz az ellentmondás a harmadikutas politikusok új banki szövetségeseinek és hagyományos munkásválasztóinak érdekei között, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy a választók fellázadnak. A harmadikutas német elnök, Gerhard Schröder milliós nagyságrendű szavazatvesztése a legjelentősebb (de valószínűleg nem az egyetlen) példája ennek. A mai harmadikutas politika felemelkedése és jövőbeni bukása logikusan következik abból, hogy félreértelmezi a világot, és végtelenül hamis melódiát húz választói fülébe, s ami még fontosabb, a növekvő társadalmi polarizációt édeskés dallammá lágyítja, pedig éppen ez a polarizáció az, ami létében fenyegeti a harmadik utat. A veszély ugyanakkor abban áll, hogy a baloldali választók szavazatainak birtoklása révén a harmadik út ellehetetleníti az autentikus baloldal kialakulását, viszont elősegíti a szélsőjobb előretörését – amint azt a jobboldal szavazótáborának növekedése Ausztriában és Svájcban már igazolta.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az Eszmélet 55. számában "Werth Márk" néven jelentkező "történész, nyugalmazott egyetemi tanár" nyolc oldalas, hazugságokkal teletűzdelt cikkben vette célba személyemet. Hamisítónak nevez, miközben maga hamisít. Nem véletlenül tettem nevét és címét idézőjelbe: ilyen néven alkotó szerzőt ugyanis sem az interneten, sem máshol nem sikerült fellelnem. Egyetemi tanár esetében kizárható, hogy egyetlen publikációját sem említenék meg a világhálón, így hát abból kell kiindulnom, hogy a cikk írója annyira gyáva volt, hogy nevét sem merte adni rágalmaihoz. Elszomorít, hogy egy magát kritikai lapnak tartó folyóirat mégis leközölte ezt a méltatlan és etikátlan írást.

Nem zavarna, ha egy kritikus tévedéseimet venné górcső alá. Azt azonban elfogadhatatlannak tartom, hogy munkásságom tárgyilagos bírálata helyett politikai, és becsületemet sértő rágalmakkal illessen.

A cikk írójának első és legfőbb érve, hogy a "fidesz-kurzus ifjú házitörténésze" vagyok. Ebben a megállapításában az sem zavarja, hogy munkahelyem éppen a Fidesz által ellehetetlenített 1956-os Intézet. "Fidesz-közeli" intézményben soha sem dolgoztam, annak ellenére, hogy kaptam erre ajánlatokat. Meg kell egyébként jegyeznem, önmagában attól, hogy valaki valamilyen párt, vagy ideológia elkötelezettje (mint pl. az Eszmélet szerkesztői is), elvileg még lehet objektív történész. Demagógia csak azzal lejáratni valakit, hogy milyen pártokkal vagy eszmékkel rokonszenvez. Abból a tényből, hogy a Kritikában, a Népszabadságban, a Beszélőben publikálok, a Demokratában, a Magyar Nemzetben (1996 óta) vagy a Heti Válaszban pedig nem (kivéve egy olvasói levelet, amelyben viszont épp a lapot kritizálom), mindenki következtethet politikai állásfoglalásomra is, amely "Werth" állításaival ellentétes.

"Werth" ordasulásom és hamisító tevékenységem bizonyítására a Wehrmacht bűncselekményeit bemutató, tévedései miatt elhíresült és bezárt kiállítás esetét hozza fel. E tévedések feltárásában döntő szerepet játszottam. A kiállítás alapvető tézise az volt, hogy csak az egyszerű katonák bűncselekményeit, illetve az erről készült fotókat mutatja be. A megnyitó beszédeken többször is elhangzott, hogy SS-katonák vagy az Einsatzgruppék fotóit szándékosan nem vették fel a kiállítás tárgyai közé, és minden képet külön egyenruha-szakértő vizsgált meg arra nézve, hogy rajtuk csak egyszerű Wehrmacht-katonák legyenek láthatóak.¹ Ehhez képest a felvételeknek csupán 10%-án voltak beazonosíthatóak tettesként Wehrmacht-katonák, a képek jelentős része azonban nem az ő bűncselekményeiket ábrázolta (lásd mellékelt táblázatot). Állításom, mely szerint a fényképek 90%-a nem a kiállítás koncepcióját támasztja alá, ebben és csakis ebben az összefüggésben értendő.

"Werth" és az Eszmélet ugyane számában, egy másik helyen Samson Madiewski azt állítják, hogy szerintem a "Wehrmacht alapvetően egy szakmai szervezet volt, amely nem lépett túl a háború játékszabályain". Ebből is látszik, hogy írásaimat nem is olvasták. Én ugyanis a Wehrmacht bűneit bemutató kiállítást kritizáló cikkemet azzal a gondolattal kezdtem, hogy kívánatos a Wehrmacht bűncselekményeinek bemutatása, mivel az "a keleti területeken és a Balkánon brutális hadviselést folytatott, amely számtalan vérengzéssel és bűncselekménnyel járt". Már írásom címében is leszögeztem ("Igaz képek – problematikus állítások")² , a kiállított fényképekkel nem az a baj, hogy hamisítványok volnának. Ezzel szemben "Werth" azt adja a számba, hogy a kiállított képek 90%-a hibás vagy "hamis", és ezzel tudatosan hazudik, mivel a hivatkozott Népszabadság-cikkben a "hamis" szó nem is szerepel. Nem a képekről állítottam, hogy hibásak, hanem aláírásaikról. Hozzá kell tennem, e megállapításaimat a Wehrmacht-kiállítás ellenőrzésére összehívott bizottság egyetlenegy esetben sem cáfolta meg: "Az összes kommentárt újraírták, és a fényképeknek is legfeljebb tíz százalékát tartották meg" – írja maga Madiewski az új kiállításról.

Kritikám alapvetően arra irányult, hogy a kiállítás elmossa a náci diktatúra legveszélyesebb működési mechanizmusát, a bűncselekmények elkövetésében követett munkamegosztás gyakorlatát. Wehrmacht-katonák közvetlenül "csupán" néhány ezer zsidó kivégzésében vettek részt. De több millió áldozat esetében a Wehrmacht biztosította a lőszert, a teherautókat és a tömeggyilkossághoz szükséges "rendet". A Wehrmacht mint intézmény a náci diktatúra szerves része volt, és ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős. A kiállítás első változatának módszere, amely ezt a fajta felelősséget elmosta, és helyette az átlag Wehrmacht-katonákat mint ideológiailag fanatizált SS-gyilkosokat mutatta be, nemcsak történelemhamisítás, hanem a náci diktatúra veszélyességének lekicsinylése. A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé.

A kiállítás hamis téziseire egyébként nemcsak én mutattam rá, hanem számos egyéb publikáció is.³ Horst Möller, a müncheni Institut für Zeitgeschichte igazgatója "blamázs"-nak nevezte a rendezvényt és a kiállítás szakmai ellenőrzésével megbízott bizottság is kénytelen volt elismerni a munka fogyatékosságait.

Két okból is érthetetlen, hogy éppen az Eszmélet kárhoztatja a kiállításról megfogalmazott gondolataimat. Egyrészt azért, mert a Wehrmacht kapcsán egyik fő érvem a német háborús bűncselekmények kizárólagossága ellen az volt, hogy ilyeneket a magyar királyi honvédség éppúgy elkövetett, mint a német. Hozzáállásom tehát éppen nem "jobboldali" indíttatásból táplálkozott. A kiállítók azzal, hogy magyar katonák bűncselekményeit is németként mutatták be, illetve azzal, hogy a náci ideológiát kizárólagos motívumként emelték ki, minden más kelet-európai csatlóst indirekten felmentettek. A Horthy-rendszerben, Ante Pavelic Horvátországában vagy Antonescu Romániájában náci ideológia nélkül is ezreket vagy akár százezreket tudtak meggyilkolni.

Sajátosnak tartom az Eszmélet szerzőinek eljárását azért is, mert olyan kiállításnak csinálnak reklámot, amely a mindmáig hasznosan alkalmazható marxi alap-felépítmény összefüggésnek gyökeresen ellentmond, anélkül, hogy ezt az ellentmondást meg tudná indokolni. Eddigi tanulmányaim során többek között Krausz professzor úrtól is azt tanultam, hogy az ideológiák a társadalmi viszonyokból következnek. A kiállítás ezzel szemben a német katonák között állítólag általánosan uralkodó, öncélú nemzetiszocialista meggyőződésből eredezteti a tömeges bűncselekményeket,⁴ anélkül, hogy ennek az ideológiának elterjedtségét és állítólagos tömeges népszerűségét, illetve e népszerűség okait empirikus vizsgálatokkal igazolná. Az a lehetőség, hogy a katonák jelentős része azért gyilkolt, mert a külső, nácik által meghatározott politikai körülmények, valamint a helyszíni adottságok számukra ezt tették elfogadhatóvá, fel sem merült a kiállítók fejében.

"Werthnek" az az állítása sem igaz, hogy "külön felkérésre" sem voltam hajlandó Magyarországon reagálni az ellenőrző történészbizottság jelentésére. Hozzám egyrészt semmilyen magyar felkérés nem érkezett, másrészt Németországban felkérés nélkül is reagáltam a magát függetlennek nevező, ámde kizárólag a volt kiállítás propagátoraiból összeállított bizottság zárójelentésére⁵ , és a kiállítás felülvizsgálatával megbízott bizottság meghívására személyesen is beszámoltam észrevételeimről. Szívesen megteszem ezt itthon is bármikor, ha erre igény mutatkozik. De azt hiszem, a tisztázáshoz az is elég, ha közlöm a kérdéses kiállítás képeinek statisztikáját, amelyet a kérdéses bizottság egyetlen konkrét esetben sem cáfolt meg.

Bűncselekménynek számítottunk minden Wehrmacht-katona által elkövetett erőszakos cselekményt, tehát túszok, partizánok kivégzését is, annak ellenére, hogy a hadi- és a nemzetközi jog 1945 előtt ezeket nem tekintette bűncselekménynek.

Amint a táblázatból is látható, a kiállítók tézisük alátámasztására csak kevés olyan fotót találtak, amelyeken egyértelműen a Wehrmacht katonái láthatóak. Még tanulságosabb képet nyújt a képek részletes elemzése.

"Werth" szememre hányja, hogy sem az orosz nyelvű szakirodalmat, sem az orosz nyelvet "nem ismerem" és ezzel is bizonyítani kívánja inkompetenciámat. Arra a tényre azonban, hogy a Ruszisztikai Intézet gondozásában megjelent, szovjet háborús emberveszteségeket bemutató Sevljakov-tanulmány adatait részben orosz nyelvű források segítségével cáfolom, nem reflektál, mert nem illik koncepciójába, hogy esetleg mégis el tudok olvasni egy orosz könyvet.

A "Werth" által kárhoztatott "legszörnyűségesebb", a szovjet emberveszteségeket taglaló tanulmányomban megkíséreltem, hogy a Ruszisztikai Intézet által eddig nem vizsgált veszteségi kategóriákat is számba véve adjak képet a Szovjetunió teljes háborús veszteségeiről. Krausz Tamás értékes forráspublikációiban ugyanis nem számszerűsítette az 1939-1945 között a szovjet deportálásokban elpusztult, a szovjet hadbíróságok által kivégzett, vagy az NKVD által ítélet nélkül meggyilkolt, a kollaboránsként harcban és harcok után elpusztult, valamint a németek által meg nem szállt területeken éhínségek, járványok és egyéb, többek között megtorlások miatt meghalt személyek számát. Minden megállapításomat lábjegyzeteltem, részben orosz, részben nemzetközileg is tekintélynek örvendő tudományos munkákra hivatkozva. Azt a tényt, hogy "Werth" egyetlen konkrét megállapításomat sem cáfolta, csak úgy tudom értékelni, hogy általános gyalázkodáson kívül nem képes tudományos munkára. (Meg kell jegyeznem, a szöveg korábbi verzióját magának Krausz Tamásnak is odaadtam, sőt kifejezetten kértem is, hogy amennyiben tudja, állításaimat cáfolja meg. Erre mind a mai napig nem került sor.)

Hasonlóan tudom értékelni azt a módszert, amely állításaim cáfolása helyett a szélsőjobboldallal való hírbehozással operál ("…Ungváry szimpatizál és kapcsolatban áll a szélsőjobboldallal"). Ennek igazolására hozza fel "Werth" írótársa, Madiewski, hogy állítólag "szélsőjobboldali" kiadónál jelent meg a Budapest ostromával foglalkozó könyvem német kiadása. Kiadóm, a Herbig Verlag politikai beállítottságát nem ismertem, de mivel Efrájim Kishontot is ők adják ki, gondoltam, nekem is megfelel. A szerző által egyetlenként inkriminált "Junge Freiheit" című lapnak csakugyan adtam interjút, de hozzá kell tennem, a német politikai spektrum az SPD-től a zöldeken át a CDU-ig egyaránt szerepelt interjúalanyként az újságban.

A cikk indulatokból fakadt torzításaival nem kívánok a továbbiakban foglalkozni. Ha már a hazánktól távol (?) élő "Werth" nem tudja, legalább a szerkesztőségnek illett volna kijavítani Schmitt (sic) Mária nevét Schmidtre (a freudi elszólás talán arra utal, hogy "Werthet" túlságosan is befolyásolták a budapesti önkormányzati választások?), és ellenőrizni, hogy tanulmányaim ténylegesen hol jelentek meg (például a szovjet veszteségekkel foglalkozó inkriminált írásom nem 2002-ben, hanem 2001-ben látott napvilágot). Örömmel veszem, ha tanulmányaim tudományos igényű vitát indítanak. Egy olyan írás, amely munkásságomat úgy minősíti, hogy publikációim tartalmáról tudomást sem vesz, nem igényes lapba való.

Jegyzetek

1 Eröffnungsrede von Bernd Greinier In: Krieg ist ein Gesellschaftzustand. Reden zur Eröffnung der Ausstellung "Vernichtungskrieg. Verberchen der Wehrmacht 1941 bis 1944." Hamburg é.n. 176. o.

2 Krisztián Ungváry: Echte Bilder-problematische Aussagen. Eine quantitative und qualitative Fotoanalyse der Ausstellung "Vernichtungskrieg – Verbechen der Wehrmacht 1941 bis 1944" In: Geschichte in Wissenschaft und Unterricht 10/1999, 584-595. o.

3 Hogy csak a legújabbakat említsük: Christian Gerlach: Kalkulierte Morde. Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weissrussland 1941 bis 1944. Hamburg, 1999, 618, 777, 882, 889, 916-917, 968, 1146, 1154, 1155,. Christian Hartmann: Massensterben oder Massenvernichtung? Sowjetische Kriegsgefangene im Unternehmen "Barbarossa". Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte 49 (2001), 97-158. o., Peter Lieb: Täter aus Überzeugung? Vierteljahreshefte für Zeitgschichte 50 (2002), 523-553. o.

4 Hannes Heer/Klaus Naumann: Einleitung. In: Heer/Naumann (szerk): Vernichtungskrieg. Verbechen der Wehrmacht. 1941-1944. Hamburg, 1995, 30. o.

5 Mit zweierlei Maß. Die Komission zur Überprüfung der hamburger Wehrmachtausstellung arbeitete parteiisch und ungenau. In: Berliner Zeitung, 23. November 2000. A történészbizottság munkájáról hasonlóan kritikus hangvételű írások jelentek meg a Die Woche, a Neue Zürcher Zeitung és Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain is. Bogdan Musial: Die Wanderausstellung "Vernichtungskrieg. Verbrechen der Wehrmacht 1941 bis 1944" und der Bericht der Komission zu ihrer Überprüfung. In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 2001/8, 712-731. o. című tanulmányában igazította helyre a történészbizottság tévedéseit.

6 A továbbiakban a katalógus képeire odal/kép száma sorrendben hivatkozunk. 41/5; 52/2; 78/1, 2; 87/7, 8; 93/3, 4, 98/1-4; 99/5, 8; 113/3; 121/1; 125/2, 3; 132/4; 133/5, 6, 8, 9; 135/1, 2, 4; 137/6, 14-16; 186/36; 190/33; 191/38, 43; 193/55,57-60, 62; 194/64-65,67-68,70; 195/75,79; 196/82, 83; 197/6-8; 200/31, 36; 206/41-45; 207/46; 208/63; 209/64; 211/9, 212/11, 213/20-21.

7 33/2; 36/1; 37/27; 41/6; 45/7; 53/4-5; 57/3-8; 69/3, 97/ 1-3; 116/3; 194/66; 202/16; 203/18, 204/19, 23; 205/36, 208/58, 59, 62; 210/75-77,79,80.

8 44/1-3; 45/4-6; 52/1, 108/1-3; 109/4-6; 113/2; 183/9; 185/27; 186/35; 187/2-5, 7-9; 188/10-12, 15, 16; 189/27; 190/28-32, 34-36, 191/37, 39-40, 42, 44; 192/46-48; 193/56, 63, 194/69-72; 195/73-74, 76-78, 80,81; 196/84-89; 202/7, 8; 203/10-15, 17; 205/33-35; 206/37-39; 207/48; 209/66-68.

9 29/4, 30/3; 31/4; 33/1; 34/1-3; 35/1-3; 40/1; 53/3; 67/5; 95/8-9; 119/3; 144/1-2; 145/3-7; 146/6-8; 147/9-13; 184/14-15; 186/28-33; 187/1, 5-6; 188/13-14, 17-18; 189/19-26; 191/45; 192/49-52; 194/67; 202/1-6, 9; 204/25, 26; 205/32; 207/52-54; 208/55-57; 210/73-74.

10 131/7 ,8; 185/19-26; 196/90; 204/27, 205/28.

11 39/2; 70/1; 71/2-6; 78/1-2; 79/3; 109/7-8; 116/1, 2; 117/4-5; 136/13; 149/3; 150/1; 153/7; 193/61; 207/47; 209/65; 218/38.

12 94/1-2; 95/3-5; 119/1-2, 4; 192/53-54; 216/20; 218/39.

13 69/1, 2, 4; 204/20-21; 205/29-31.

14 27/7; 57/3-8; 200/35; 204/24; 206/40; 214/3; 216/20, 24-25.

15 A kiértékelést a kiállítás adatai alapján végeztük. Olyan képeket, amelyek önmagukban nem mutatnak erőszakos- vagy bűncselekményt, de bűncselekménnyel mégis összefüggnek (például kivégzéshez vezetett csoport) a bűncselekmények kategóriájába soroltuk. Ennek ellenére gyanítható, hogy nemzetközi jogi értelemben a felvételek jelentős része nem tekinthető bűncselekménynek, erre azonban nem voltunk tekintettel.

16 Amennyiben ugyanarról az eseményről két különféle adattal jelent meg fotó, akkor ezek közül csak az egyiket tekintettük tévesnek. 27/7; 31/5-6, 41/4; 57/3-8; 69/3-4; 116/1-2; 117/ 4-5; 136/13; 153/7; 119/1-4; 153/7; 187/6; 191/41, 193/61; 195/76, 81, 200/35; 203/14; 204/20-21, 24; 205/29-31; 206/40, 209/66, 67; 210/75; 216/20, 24-25; 218/39.

17 53/4-209/67; 98/2-97/3; 98/3-97/1-2; 95/8, 9-187/6; 116/1, 2-117/4, 5; 187/9-196/84; 188/11-194/66; 194/67-188/23; 191/41-29/4; 193/62-195/81; 209/68-45/5; 216/20-218/39.

Egyes elemzők a civil társadalomban a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. Ezzel szemben a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere.

Bevezetés: a civil társadalom elméleti megközelítése

A társadalmi politikai elméletben a nyolcvanas évektől reneszánszát éli a civil társadalom koncepciója. A legkülönfélébb álláspontokat képviselő elemzők próbálják az állami és a magánszféra közötti teret újra életre kelteni, ezzel a demokrácia új formáinak utat nyitni, hogy társadalmunk sokfélesége otthonra leljen.¹ A civil társadalom fejlődésének érdekében ezen elméleti szakemberek közül sokan szeretnének egy sor olyan tevékenységet legitimálni, amelyek eredendő funkciója nem a jövedelemszerzés, hanem például a közösség javára végzett tevékenységek, a jótékonyság és így tovább. Ebben a megközelítésben a civil társadalom olyan szféraként jelenik meg, ahol az egyes ember értékes, nem fizetett tevékenységeket képes végezni anélkül, hogy az állam bizonyos magatartásformákat kényszerítene rá. Ilyen értelemben a civil társadalom a szabadság, a szabad szerveződés és közösségiség területeként jelenik meg, más szóval a bürokrácia és a szabályozás ellentéteként – a bürokrácia és a szabályozás ugyanis azonnal megjelennek, mihelyt az állam megpróbál beavatkozni a civil szféra működésébe. Ezek az álláspontok a vitában a civil társadalmat afféle szent kehelyként mutatják; egyes elemzők, például Fukuyama és Putnam számára a civil társadalom alkotja azt a központi kulturális alapelemet, amely lehetővé teszi a sikeres gazdaságok virágzását.² Jelen cikkünk a civil társadalom e pozitív megközelítéseit kívánja felülvizsgálni, és szeretné bizonyítani, hogy a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere. Ezzel megkérdőjelezi – a civil társadalom néhány lelkes hívével ellentétben – a civil társadalom azon képességét, hogy el tudja ismertetni a nem fizetett tevékenységeket, a nem fizetett munkát; bizonyítani kívánja továbbá, hogy a piac szerepét és a civil társadalmat befolyásoló gazdasági racionalitást sokkal világosabban kell elemezni, mint ahogyan a mostani gyakorlat teszi.

A civil társadalom vég nélküli dicsérete abból a megközelítésből fakad, hogy egyesek benne a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. John Keane és mások korábbi munkáiban a volt kelet-európai kommunista rendszerek ellenzéki mozgalmainak hatására a civil társadalom olyan szféraként jelent meg, ahol az egyes emberek az államot megkerülve értelmes közösségi tevékenységet folytathattak.³ Sajnálatos módon a kommunista rendszerekben a civil társadalmat az állami szabályozás és a bürokrácia szorítása fojtogatta, gyarmatosítva és erősen korlátozva lehetőségeit. Ezért cseppet sem meglepő, hogy a civil társadalom e szabályozási mód antitéziseként jelent meg. Keane munkájában implicite ott élt a nézet, hogy a nyugati társadalmakban a piaci viszonyok hegemón terjeszkedése ugyancsak gátat vet a civil társadalom teljesítőképességének és integratív társadalmi szerepe betöltésének. Ez a radikális álláspont egyértelműen igazolódott abban, hogy a gazdasági racionalitás és a piaci logika a társadalmi élet egyre nagyobb területeit vonta ellenőrzése alá.⁴ Ennek következtében a nem gazdasági alapú tevékenységek tere jelentősen szűkült, és az ilyen típusú tevékenységek nagy részére is a piaci megközelítés telepedett rá. Radikális szószólói számára a civil társadalom egy meghatározott politikai stratégia megfogalmazásának eszközévé vált: ez a stratégia elutasította a kelet-európai rendszerek bürokratikus kommunizmusát, ezzel egyidejűleg azonban számba vette azokat a nehézségeket is, amelyek a Nyugatot egyre inkább eluraló gazdasági liberalizmus hegemóniájából adódtak. Egyszóval, Keane és Michael Walzer s a hasonló álláspontot képviselő elméleti szakemberek a civil társadalmat olyan radikális politika megtestesülésének tekintették, amely mindenféle kapcsolatot megszakított a hitelüket vesztett kommunista rendszerekkel.⁵

Ezzel egyidejűleg, ahogyan a civil társadalom eszméje a szociális és politikai elméletben egyre nagyobb teret nyert, sok elemző figyelt fel arra, hogy szükség volna a nem fizetett tevékenységek elismerésére és legitimálására, valamint a fizetett a munkára alapozott ideológia elutasítására, mivel ez utóbbi egészében eluralta a II. világháború utáni korszak vitáit a munkával kapcsolatos kérdések és a jóléti társadalom problémakörét illetően.⁶ Ahol ezt a kérdéskört eredetileg a radikálisok, például a zöldek, a feministák és a baloldali libertáriusok tartották napirenden, ott a politikai spektrum minden árnyalata egyre nagyobb érdeklődést szentelt a kérdésnek a kilencvenes évektől kezdve.⁷ Ennek az érdeklődésnek egyértelmű bizonyítéka, hogy sok támogatóra talált az a koncepció, miszerint a garantált alapjövedelem ne legyen semmiféle fizetett munka-követelményhez kötve – vagy legfeljebb valamilyen szintű részvételhez. E részvételbe tartozzanak bele azok a tevékenységek is, amelyek mögött nem a jövedelemszerzés szándéka áll.⁸

A nem fizetett tevékenységek legitimálását szorgalmazó ideológiák és a civil társadalom elmélete közötti kapcsolat nem minden esetben egyértelmű, de általában kimutatható az a feltevés, hogy ezek a tevékenységek már egy "újracivilizált" civil társadalomban kapnak szerepet. A veszély abban az álláspontban rejlik, amely szerint létezik valamiféle, "civil társadalomnak" nevezett Paradicsom, ahol a nem fizetett tevékenységeknek szabad tere nyílik, és anélkül legitimálhatók, hogy a mindenható piaci szemlélet vagy a túlbuzgó állami szabályozás fojtogatná őket. E nézet szerint, ha képesek lennénk civil létünket megalapozni vagy legalább újra körülhatárolni, akkor azzal egycsapásra beköszöntene e tevékenységek virágkora, és ebből egy sor szociális előny származna. Ez utóbbi vízió legszélsőségesebb formában Fukuyama és más szerzők műveiben érhető tetten; ők sejtetni engedik, hogy ha képesek lennénk tanulni a gazdag civil hagyományokkal rendelkező társadalmaktól, akkor nemcsak a civil társadalom virágozna fel, hanem a kapitalista gazdaságok is.⁹ Sajnos, az ilyen nézetek figyelmen kívül hagyják a fizetett és a nem fizetett tevékenységek között létező feszültségeket, valamint azokat a nehézségeket, amelyek a társadalmi viszonyok szféráinak megteremtését kísérik; e szférák segíthetnek a piaci szemlélet szirénhangjainak elhárításában. Más szóval, a nem fizetett tevékenységek támogatása és elismerése nem egyszerű feladat a gazdasági racionalitás hegemóniájának fényében. A nem fizetett tevékenységek társadalmi értékének politikai meghatározása nem mondhat le arról, hogy megkísérelje a társadalmi élet olyan területeinek feltárását, amelyek védettek a gazdasági racionalitás hatásaitól.

Civil társadalom és politikai gazdaságtan

A politikai gazdaságtan a civil társadalmat rendszerint a piaci interakciók színterének tekinti, amennyiben gyakorta nem állami szektornak fogja föl azt. Ezért aztán egyes elemzők olyan terepnek látják a civil társadalmat, ahol a javak és szolgáltatások szabad, az állami, intézményi szabályozástól mentes cseréje zajlik. Ez a nézet azonban mindig ellentmondásos volt, és sokkal inkább abból a szempontból definiálta a civil társadalmat, hogy mi nem jellemző rá, mintsem a jellemző sajátosságaival. Maga az a feltételezés, hogy a társadalomnak lehet egyetlen olyan szektora is, amelyet hermetikusan el lehet szigetelni az állami befolyástól, fölöttébb problematikus, és nincs arra bizonyíték, hogy ez az elképzelt állapot megvalósítható lenne. Röviden, az állam döntő fontosságú cselekvő a jelenkori társadalmakban, és valószínű, hogy az interakciók színterét alkotó gazdasági feltételeket az állam valamiképpen mindig is szabályozni fogja. Ebből a nézőpontból nézve a civil társadalom nem a viszonyok szilárd, egyértelmű paramétereken nyugvó rendszere, hanem formáját is, határait is állandóan módosító, újraértelmezendő struktúra. A civil társadalom újraértelmezése körüli állandó vitában nagy valószínűséggel az állami intézményeket fogjuk továbbra is kulcsszereplőknek tekinteni. A civil társadalom ebből következően nem kőbe vésett rendszer, feltételei a politikai döntéshozatal folyamatában alakulnak, és alapvetően kevésbé kulturálisan meghatározottak, mint ahogy arról Fukuyama meggyőzni kíván bennünket. Ennél fogva a civil társadalmat nem gondolhatjuk semlegesnek vagy apolitikusnak, mivel valójában ez az a színhely, ahol az állam és a piac ellentétes szemléletét egymáshoz közelítjük. Egyik tényezőt sem lehet véglegesen kiiktatni, és a politikai folyamatoknak jut az a szerep, hogy meghatározzák, "a piac és az állam milyen összhangzata illik az egyes társadalmakhoz".¹⁰ A döntéshozás minden egyes esetben rányomja bélyegét a civil társadalom formájára és jellemzőire.

A civil társadalommal foglalkozó elméleti szakemberek sokféle koncepciót dolgoztak ki a piac szerepét illetően, valamint arról, vajon milyen hatást eredményez a civil társadalom támogatása. Az egyik végletet például a már többször említett Francis Fukuyama képviseli, aki azt állítja, hogy a civil társadalom feltámasztása képes lenne biztosítani azt a bizalmat és társadalmi tőkét, ami a kapitalista gazdaságok zökkenőmentes működéséhez szükséges.¹¹ Meggyőződése, hogy az integrált és összetartó társadalmak teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a piacgazdaság felvirágzásához, és hogy ezeket a feltételeket sem az állam, sem az egyes, elszigetelten tevékenykedő állampolgárok nem képesek biztosítani. Fukuyama szerint különböző testületekre van szükségünk, például az egyházakra és a jótékonysági intézményekre, melyek az embereket beágyazzák a civil társadalomba, és olyan viszonyrendszereket biztosítanak, amelyeket a későbbiekben gazdasági szférákká lehet tágítani. Ebből következően a civil társadalomban végzett tevékenységek nem pusztán abból a szempontból értékelendők és szemlélendők, hogy önmagukban véve milyen egészségesek, hanem ennél sokkal fontosabb, hogyan segítik elő a gazdasági folyamatokat, és a civil társadalmat valóban tekinthetjük-e olyan szféráknak, ahol a piac szabadon tudna működni. Fukuyama a piac és a civil társadalom viszonyát szimbiózisként írja le, ezért aztán – mondja -, ha ezek képesek spontán módon fejlődni, akkor kölcsönösen kedvező hatással lesznek egymásra. Fukuyama szerint egyértelmű, hogy ez a szabadság és spontaneitás csak akkor érhető el, ha az állam nem szabályozza a feltételeket, és nem avatkozik be a folyamatokba.

Fukuyama nézeteiről kimutatható, hogy kevéssé eredeti kísérletet jelentenek a liberális politikai gazdaságtan életben tartására, és alig titkolt kísérletet arra, hogy a gazdasági organizációkban az állam valamiféle szerepet találjon. Ez a szemlélet értetlenül áll az ortodox politikai gazdaságtannak a civil társadalomra gyakorolt káros hatásai előtt, és ugyancsak szem elől téveszti a piaci és a nem piaci tevékenységek közötti ellentmondásokat. Fukuyama egészében képtelen a globalizált piac hegemóniájával szemben valami ellenszert kínálni, és jelét sem adja annak, hogy megértené, hogyan is tudja a piac aláásni és hátráltatni azokat a társadalmi erényeket, amelyeket éppen a szerző tekint fontosaknak. Ebben az értelemben az a kijelentése, hogy a civil társadalom boldogan együtt él a piac diktálta követelményekkel, fölöttébb problematikusnak tűnik, mivel egyértelműen alábecsüli a civil társadalomban meglévő ellenzéki nézetek és a politikai gazdaságtan alternatív formáinak jelentőségét. Ezek ugyanis éppen azért támogatják a nem fizetett tevékenységek elismertetését, mert e tevékenységeknek önálló értékük van. Amihez pedig Fukuyama oly meleg szeretettel fordul, a sikeres piacgazdaságnak alapul szolgáló virágzó civil társadalomról a radikálisok hajlamosak azt gondolni, hogy valószínűleg elszánt bírálója lesz a piacgazdaságnak.

A fenti kritikai megjegyzéseket kiterjeszthetjük Giddensre és Putnamra, Fukuyama nézeteinek értelmezőire is, akik bár tartózkodnak attól, hogy Fukuyamához hasonlóan a végsőkig vigyék az elméletet, mégis csak kis ellentmondást látnak a civil társadalom népszerűsítése és a meglehetősen ortodox politikai gazdaságtan között.¹² Giddens szerint például a civil társadalom értéke abban áll, hogy lehetőséget biztosít korunk társadalmainak arra, hogy a globalizáció mindent elnyelő, ellenőrizhetetlen kilengéseivel szemben egységesen lépjenek fel. A civil társadalom egyre fokozódó bekebelezésének radikálisabb következményei, melyek a gazdasági globalizáció alapjául szolgáló szemléletből adódnak, nála nem kapnak túl nagy hangsúlyt. A gazdasági racionalitás kiterjesztését célzó stratégiákkal szembeni fenntartása éppen azzal gyengíti a felvértezett civil társadalom erejét, hogy az új piac megteremtése egyszerűen kikényszeríti újabb és újabb területek bekebelezését, amelyek pedig korábban nem voltak kitéve a piaci feltételeknek. Aligha meglepő, hogy a liberális politikai gazdaságtan legtöbb elemzése sokkal kritikusabb álláspontot foglal el a civil társadalommal és e szférának a piaci mechanizmusokhoz való viszonyával kapcsolatban. Keane és Walzer gyakorta úgy propagálják a civil társadalmat, mint fórumot, ahol az állami korlátok és a piacon alapuló gazdaságok hibái kiigazíthatók.¹³ Ezek a teoretikusok inkább azért bírálják az állam, a civil társadalom és a piac között meglévő kapcsolatokat, mert szerintük a civil társadalom szerveződési szféráját önmagában is meg kell erősíteni, és kevésbé azért, amit Fukuyama említ, azaz hogy a piacgazdaságokat a civil társadalom tartja fenn, s még kevésbé azért, amit Giddens és Putnam úgy fogalmaz, hogy a civil társadalom nem akadályozza a piacgazdaság működését. A liberális elméleten alapuló radikális bírálatból az következik, hogy a civil társadalmat azért kell támogatni, mert a keretein belül véghezvitt tevékenységeknek önálló értéke van, nem pedig azért, mert e tevékenységek egybeesnek a politikai gazdaságtan hagyományos meghatározásaival. Ennélfogva egyértelmű, hogy választóvonal húzódik azok között, akik a civil társadalmat olyan szférának tekintik, ahol számtalan, a piacgazdaságot támogató tevékenység folyik, illetve azok között, akik a civil társadalmat olyan területnek tekintik, amelyet egyaránt meg kell védeni a piactól és az államtól is.¹⁴

Az ortodox politikai gazdaságtanhoz John Keane és Michael Walzer kritikusan viszonyul. Keane-nek sikerült elkerülnie, hogy a civil társadalmat korlátok közé szorítsa: azaz meg sem próbálja megvédeni a piac hatásaitól. Azon a véleményen van, hogy a civil erények, például a bizalom, jótékony hatással vannak a gazdasági megelégedettségre, és hogy a piacban integratív lehetőségek rejlenek. Ennél fogva Keane szerint a civil társadalomnak a piaci mechanizmusokkal együtt megvan az a szerepe, hogy korrigálja e mechanizmusok korlátozott társadalmi rendteremtő képességeit.¹⁵ Hozzá hasonlóan Walzer is azt állítja, hogy a civil társadalomnak katalizátor-szerepe lehet a pluralizmus és az egyenlőség kifejlődésében mint olyan szférának, ahol az egyes emberek részt vehetnek a társadalmi életben. Ezért ő a civil társadalomban a "projektek projektjének" keretét látja, melynek segítségével az állampolgárok társadalmi kapcsolatba kerülhetnek egymással, és amely a politikai tevékenységben való fokozottabb részvétel kultúráját teremtheti meg. Ezzel egyidejűleg a gazdaság is új erőre kap, ha a szűkebb körű tevékenységek és a kisebb egyesülések nagyobb elismerést nyernek. Walzer szerint ez aztán ahhoz az "új felismeréshez vezet…, hogy a jó élet titka a részletekben rejlik"¹⁶ . Ez az álláspont egyben azt jelenti, hogy a civil társadalom semleges terep, melyen mind a piacorientált, mind az állami szervezetek versenghetnek és együttműködhetnek, megszabadulván a bürokrácia és a túlzott szabályozás béklyóitól. E forgatókönyv szerint az állam megteremtheti a keretet a semleges, értékektől mentes civil társadalomnak, azaz olyan társadalmi-gazdasági területnek, ahol sokféle testület és szervezet (beleértve az állami és a piacorientált cégeket is) szabadon működhet.¹⁷

Bár nincs híján minden meggyőző erőnek, Walzer tézisei a civil társadalom nem túlzottan egészséges megközelítéséről tanúskodnak. A semleges terület eszméje, ahol a piac, a magánvállalatok és az állam egyaránt levetkőzik saját logikájukat és racionalitásaikat, illetve konfliktusok nélkül élnek egymás mellett, enyhén fogalmazva túlzottan optimista nézet. Ha viszont kritikus szemmel nézzük, akkor annak jelét láthatjuk benne, hogy figyelmen kívül maradnak a gazdasági és politikai szereplőket mozgató specifikus és eltérő racionalitások, illetve a bennük megtestesülő hagyományos érdekek. E szemlélet elfeledkezik annak valószínűségéről, hogy a civil társadalom szereplői ellentmondhatnak egymásnak, netán ellentétbe kerülhetnek egymással, és hogy az erőegyenlőtlenség rendszerint versengést és kirekesztést eredményez.

Walzernek a civil társadalomról festett vonzó jövőképe nem veszi figyelembe azokat a lehetséges módszereket sem, ahogyan a piac expanziós törekvései a civil társadalom egyre több elemét gyűrik maguk alá, s ezzel az utóbbit rendszerint kellemetlen és nem megfelelő módon megváltoztatják. A civil társadalomban a piac jelenléte olyasféle forgatókönyvet eredményez, amelyben a fizetett tevékenységek, azaz a gazdaságilag hasznosak sokkal értékesebbeknek és társadalmilag hatékonyabbaknak tekintendők, mint azok, amelyeket nem tekintenek (joggal vagy helytelenül) a társadalmi-gazdasági jóléthez való hozzájárulásnak. A nem gazdasági tevékenységek önálló értékét általában alábecsülik ilyen körülmények között, és figyelmen kívül hagyják, hogy ezek mennyire járulnak hozzá a társadalmi státushoz és az egyén énképéhez. Hasonlóképpen Keane is, miközben tudatában van a piacnak a civil szférára gyakorolt esetleges ártalmas hatásainak, és fogékony a nem fizetett tevékenységek értékének elismerésére, ugyanakkor elmulasztja hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a piaci szemléletnek a civil társadalomra gyakorolt hatásait korlátok közé kell szorítani.

O'Neill és más radikális teoretikusok kifogásolják, hogy Walzer (mutatis mutandis Keane és mások is) meg sem próbálja megóvni az olyan alapelveket, mint együttérzés, barátság és kölcsönösség a gazdasági tényezőktől, a profit, növekedés és felhalmozás mindent átható logikájától.¹⁸ Végső soron O'Neill, Gorz és mások úgy vélik, hogy a gazdasági kényszerek hatékony működése nem lehet fontosabb a nem gazdasági tevékenységek előnyeinél. Emiatt állítja O'Neill, hogy meg kell teremtenünk egy "nem piaci rendet", amely mentes az állam közvetlen ellenőrzésétől és a piaci mechanizmusok befolyásától. Ez nem jelenti a piaci mechanizmusok felszámolását, hanem csak egyfajta kísérletet arra, hogy olyan szociális tereket hozzunk létre, ahol a nem gazdasági érdemek is elismerést nyernek. Ez az álláspont olyan radikális politikai elméletekre is alapozhat, amelyek azt vallják, hogy "az egyes emberek többé már nem egyetlen közszférában" léteznek, és állampolgár mivoltuk sem az állammal való egyetlen kötődésük révén manifesztálódik.¹⁹ Keane és Walzer munkái jelentősen járulnak hozzá a közszférák komplexitásáról és a tagolt civil társadalomról folyó vitákhoz, de egyikük sem ad magyarázatot arra, hogyan lehet a civil erényeket megvédeni a piac gazdasági racionalitásától.

Civil társadalom, piac és a munka

A társadalom- és politikaelméletben a civil társadalom eszméjének feltámasztása korunk politikai vitáinak ortodox és ökonomista látásmódját a legjobbkor igazította helyre. Az Egyesült Királyságban jellemző, jelenleg uralkodó, a társadalmi integrációnak a fizetett munkán alapuló politikai megközelítése cinkosan összekacsint az egyéni érdemek liberális gazdasági felfogását képviselő szemlélettel, és figyelmen kívül hagy egy sor más, a társadalmat egyben tartó köteléket, amelyeket a nem fizetett tevékenységek teremtenek meg.²⁰ Emiatt a radikális teoretikusok azt vallják, hogy fel kell ismernünk a nem fizetett tevékenységek jelentőségét, és meg kell vizsgálni azokat a társadalmi és gazdaságpolitikai kezdeményezéseket, melyek legitimálhatják ezeket, és növelik a politikai gazdaságtan hagyományos értékeihez viszonyított társadalmi tekintélyüket.²¹ Sok elemző mutatott már rá, hogy a jelenlegi szociális-gazdasági fejlemények új teret nyitottak a demokratikus vita számára, mely a munkanélküliség kockázatairól, a fizetett munkának a társadalomban betöltött funkciójáról, illetve az állampolgári lét, a politikai és identitás jelentéséről folyik.²² Ebben az összefüggésben szólított fel Ulrich Beck egy sor nem fizetett tevékenység nagyobb elismerésére és legitimálására, mivel ezek a politikai megújulás kiindulópontjai lehetnek.²³ Más szóval, Beck a (fizetett és nem fizetett) munkáról és a foglalkoztatás kérdéséről vallott nézeteink újragondolását az első, fontos lépésnek tekinti a civil társadalom újraformálásában.

Beck – még eredetibb formában Gorz – képviselte azt a megközelítést, hogy a civil társadalom fogalmának újragondolása során fel kell vetni a "ki nyer és ki veszít az új gazdaságban" kérdését. Mi több, ez a perspektíva arra is rámutat, hogy el kell gondolkoznunk azon, hogyan tud e demokratikus megújuláshoz az állam és a kormány hozzájárulni. Ebben a tekintetben Keane jelen munkája irányadó, mivel arra biztat bennünket, hogy a civil társadalmat ne egyetlen entitásnak gondoljuk el, hanem a politikai szférák sokszínű komplexumának, amely számos társadalmi szinten nyilvánul meg.²⁴ Azt javasolja, ismerjük el mindezeket a szférákat annak érdekében, hogy a közösségi/civil tevékenységek sokféleségét megőrizhessük. Ezért meg kell adni az embereknek a lehetőséget arra, hogy demokratikusan részt vehessenek egy sor egyesületben a kis, helyi közösségektől a nagy, nemzetközi társadalmi mozgalmakig. A civil társadalomnak ez a differenciált megközelítése maga is hű tükre az államon kívüli szerveződések komplex voltának és az egyéni interakciók egyéb értékes módozatainak. Keane egyértelműen úgy hiszi, hogy támogatni és legitimálni kell a nem gazdasági tevékenységeket, de mégsem kínál ellenszert a piaci mechanizmusoknak a civil életformára gyakorolt egyetemes hatásaival szemben, és nem ad megoldást a piacnak a nem piaci rendszer legitimálási lehetőségeire nézve ártalmas következményeivel szemben sem (noha tisztában van e veszélyekkel).

Az eddigi elemzésből megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatnak, mely egyfelől a civil társadalom, másfelől a piac és az állam között létrejöhet, két, egymástól eltérő formája kezd kirajzolódni, amelyek túllépnek az ortodox és a radikális politikai gazdaságtan közötti hagyományos kategóriákon. Az első álláspont, mely egyértelműen kiolvasható Fukuyama műveiből, és kevésbé dogmatikusan Giddens és Putnam elemzéseiből, illetve sokkal radikálisabb formában jellemző Keane és Walzer munkáira, nem kívánja megvédeni a civil társadalmat a gazdasági racionalitás hatásaitól (bár némelyikük felismeri a piacnak a civil erényekre gyakorolt végzetes befolyását). A második nézet szerint, melyet Gorz, O'Neill és más radikális teoretikusok fogalmaznak meg, a civil társadalomnak olyan színtérnek kell lennie, ahol a piaci logika nem érvényesül, vagy legalábbis ahol vannak olyan területek, amelyekben a gazdasági racionalitás nem juthat meghatározó szerephez. Itt különösen figyelemre méltó, hogy ez a nézet mostanáig a radikálisok kiváltsága volt, akik a piac értékítéletét abból a szent meggyőződésből kiindulva akarják korlátozni, hogy a nem fizetett tevékenységek rendkívül fontosak, és ezért érdeklődéssel fordulnak a radikális politika, például az egyetemesen garantált jövedelmek kérdése felé. Ugyanakkor az utóbbi néhány évben számos befolyásos elemző, aki korábban nem vallott radikális nézeteket, mára hasonló álláspontra jutott. Közöttük a legjelentősebbek, John Gray és Benjamin Barber szintén azt vallják, hogy a piaci szemlélet kihatásait korlátozni szükséges.²⁵ Mindez arra utal, hogy a piacnak a civil társadalomban betöltött szerepéről folyó vitákban az álláspontokat nehéz a politikai gazdaságtan hagyományos megosztottságának ortodox és radikális vonulatai között elhelyezni.

Mind Gray, mind pedig Barber elismeri, hogy a piaci logikának lehetnek káros hatásai a civil szférára, és ebből következően szükség van arra, hogy a civil társadalmat megóvjuk a gazdasági racionalitástól. Gray pályafutásában ez különösen figyelemre méltó lépés, mivel ő hosszú évekig a politikai gazdaságtanhoz meglehetősen tradicionális, liberális megközelítéssel viszonyult.²⁶ Legújabb gondolatkísérletében Gray azt fejtegeti, hogy a piaci befolyást meg kell zabolázni, de kitart amellett, hogy a társadalom bizonyos szféráiban szükség van a piac jelenlétére. Ebből a szempontból Gray munkáiban világosan felfedezhető elmozdulás van a radikálisok által kezdeményezett, a piacnak a civil társadalomban játszott szerepéről folytatott vitában; Gray továbbá érintőlegesen támogatásáról biztosítja a garantált jövedelmek ideáját, mondván, az alkalmas eszköz arra, hogy legitimálja a munkaerőpiac paraméterein kívül eső tevékenységeket. Ugyanakkor ő nem megy el olyan messzire, mint Gorz, O'Neill vagy más radikálisok, akik a piac fennhatóságának szigorú szabályozását követelik. Gray nem támogatja a munkaidő csökkentését és a munka újraelosztását sem. Gray nézete szerint tehát a piacnak a civil életre és a nem fizetett tevékenységekre gyakorolt káros hatásait inkább lehet minimalizálni a nem gazdasági tevékenységek politikai megokolásával, mint egy olyan politikai gazdaságtannal, amely erős állami beavatkozást ígér a gazdasági viszonyokba. Míg az ilyen stratégia praktikus lehet olyan légkörben, ahol az állami beavatkozás népszerűtlen, ám kevéssé alkalmas arra, hogy valóban megállítsa a piac terjeszkedését. Azt sugallja, hogy egy politikai program önmagában is képes a gazdasági szemlélettel felvenni a harcot, miközben alig van arra bizonyíték, hogy a tisztán politikai stratégiák el tudnák érni ezt a célt. Ebben az értelemben minden, a piac befolyását csökkentő kísérletnek figyelembe kell vennie az aktuális gazdaságpolitikát, amely a piaci mechanizmusok szabadságát meghatározza.

Gray-éhoz hasonló stratégia hámozható ki Barber politikai elméletéből is. Nála a civil társadalom megerősítésének folyamata elsődlegesen politikai, nem pedig gazdasági jellegű, bár Barber tudatában van sok társadalmi-gazdasági problémakörnek.²⁷ ő lándzsát tör a civil társadalom "erős demokratikus" koncepciója mellett, mely szerint a civil társadalom a piac és az állam közötti teret tölti ki. E nézet szerint a civil társadalom a társadalmi szervezet harmadik szektora, amely egyesíti a piac és az állam legelőnyösebb tulajdonságait. Barber nyitottságra épülő civil társadalmat szeretne, amely összeköti a nyilvános szférát és a magánszektort – ez utóbbit szerinte a voluntarizmus és az erőszak hiánya jellemzi.²⁸ A civil társadalom ilyen megközelítése azt hivatott tükrözni, hogy korunk liberális demokráciája mennyire sokrétű és komplex, illetve hogy a piac és az állam milyen típusú feszültségeket szül. Ugyanakkor itt van Barber (és Gray) szerint a probléma lényege. Ha vannak feszültségek a piac és az állam szemléletmódjának következtében, akkor némiképp optimistának tűnik azt állítani, hogy ezek a feszültségek harmonikusan megoldódnak, elég csak egy harmadik szektort teremteni, amely mindkettőből csak a legjobbat foglalja magába. Ilyen értelemben mind a piacnak, mind az államnak egyaránt lehetnek ártalmas és jótékony hatásai a civil kapcsolatokra, és nehéz elképzelni, hogy a civil társadalom kizárólag a jótékony aspektusokra épül majd. Barber sosem fogalmazza meg pontosan, hogyan gondolja a kártékonynak a jótékonytól való gyakorlati elválasztását, ez a hiányosság pedig abból fakad, hogy e folyamatnak a gazdasági dimenzióit korántsem veszi olyan komolyan, mint a politikai aspektusokat. Végső soron adós marad annak a mechanizmusnak vagy stratégiának a kidolgozásával, amely a gazdasági racionalitás hegemón helyzetét valóban megingathatná. Ebben az értelemben Barber és Gray figyelmen kívül hagyja a meg nem fizetett tevékenységek elismerési és legitimálási folyamatának gazdasági dimenzióit.

Barber politikai álláspontját hasonló kifogásokkal illethetjük, mint fentebb Walzer nézeteit. A civil társadalomnak általa alkalmazott modelljét joggal érheti bírálat azért, mert túlságosan hisz a harmonikus és kölcsönösen előnyös kapcsolatokban, amelyek egy erőteljes demokratikus megközelítés hatására alakulnak ki. A probléma abban a tényben rejlik, hogy a piac egyetemessége és a kormányzati terjeszkedés nem él boldog egyetértésben a megerősített civil társadalommal. Barber szerint a civil társadalomnak hatékony fellépést adhatna a "civil fórum" létrehozása, amely a piaci és állami szemléletmód tagadása lehetne.²⁹ Ezt ő olyan testületnek látja, amely hangot adna a civil társadalmat alkotó testületek és egyesületek megfontolásainak, és ellenőrizné a kormányt és a piacot. Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy feltételezi, a civil társadalomban létező sokféle és egymástól különböző szervezetek a fő kérdésekben konszenzusra jutnak. De a civil társadalom – a sokféle közösség által alkotott testület – hangja aligha lehet egységes és konszenzuális. Tény, hogy a civil társadalom megerősítését Barber, Gray és mások azzal érvelve szorgalmazzák, hogy ez a társadalmi szektor, ahol a társadalmi különbségek szabadon virágozhatnak. Ám ebben az esetben nagyon valószínűtlen, hogy egyetlen, egységes hang támogatásra számíthat-e. Ennélfogva, miközben felismerjük a civil társadalomnak a kormányzati folyamatokban betöltött szerepét, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a civil társadalomban számos ellentét mutatkozik majd, és szükség lesz arra, hogy az állam döntsön az ellentétes vélemények között.

A civil társadalom megerősítésének folyamata a kormányra és a politikára is kihat, és szerintünk nem szabad a civil társadalmat a harmónia és az egyetértés területének tekinteni. A folyamat elindításához politikai akaratra van szükség, és fölöttébb veszélyes alábecsülni azok hagyományos érdekeit, akik hatalmukat és fennhatósági szférájukat veszélyeztetve látják. A civil társadalom támogatása nem helyettesítheti a demokratikus politikai folyamatokat, és a civil szféra megújulása éppen annyira gazdasági, mint politikai vállalkozás. Ráadásul egy ilyen vállalkozásnak fel kell ismernie a civil részvétel elé állított akadályokat, amelyek a kormány és a piac hegemóniáját biztosítják, és igénybe kell vennie a törvényalkotás segítségét abban, hogy korlátozza ezek hatáskörét. Kétségtelen azonban, a nem piaci tevékenységeket nehéz legitimálni, és lehetetlen szilárd határokat húzni, melyeken a piac nem képes átjárni. Ezt a problémát viszont a radikálisok nehezen tudják feloldani, mert O'Neill, Gorz és sokan mások a civil társadalom nem piaci szféráinak megteremtése mellett érvelnek. E kérdéskör radikális megközelítéseinek fel kell ismerniük ezeket az akadályokat, és be kell látniuk, hogy majdnem lehetetlen olyan tökéletes modellek megvalósítása, amelyek a piacot korlátozni tudják. Vajon milyen lehetőségei maradnak akkor a radikális politikának, ha a civil társadalmat megerősíteni, a nem fizetett tevékenységeket pedig legitimálni akarja?

A radikális demokratikus elmélet problematikája

Ahol a piaci szemlélet a jelenkori politikai gazdaságtanban kitüntetett szerephez jutott, ott a jelenlegi politikai filozófiában a liberalizmus szabályozási (procedurális) formáin alapuló hegemón pozíció jellemző – amit olyan kommentátorok példáznak, mint John Rawls vagy Jürgen Habermas. Leegyszerűsítve, ezek a megközelítések azt állítják, hogyha a politikai kötelezettségek meghatározott szabályaihoz vagy eljárásmódjaihoz tartjuk magunkat, akkor ezzel egységesíthetők a sokszínű társadalmak. Ennek következtében mindaddig, amíg a társadalom különböző csoportjai részt tudnak venni a döntéshozó folyamatokban, és bizonyos csoportokkal szemben nincsenek meggyökeresedett strukturális előítéletek, addig a liberális társadalom képes az alapelvek, például a tolerancia és a semlegesség szerint fejlődni. E liberális bánásmód mélyén az a meggyőződés áll, hogy a társadalmi különbségeket le lehet győzni, és lehetséges bizonyosfajta áthidaló szociális konszenzus megteremtése. Ebből a nézőpontból szemlélve, a civil társadalom olyan területnek minősül, ahol az egyének és a csoportok egymással szabadon szerveződnek, és különbözőségeiket személyesen élik meg. Mivel az állami szabályok és eljárásmódok a liberalizmus uralkodó formáinak szemléletmódja szerint egyetemesek, a civil társadalmat olyan szférának tekinthetjük, ahol a különbözőségnek jut terep. Ebben a kontextusban alakulhat ki a civil társadalom egészséges képzete, itt nyílik lehetőség a liberális demokrácia néhány paradox jelenségének feloldására.

A legújabb politikai elméletben radikális következményei vannak ennek az eljárási liberalizmusból következő konszenzuális modellnek.³⁰ Ugyanis számos gondolkodó Gramsci műveinek hatására újfajta követelményeket támasztott a civil társadalommal kapcsolatos megközelítés konstrukciójával szemben. A civil társadalom liberális felfogásának e megkérdőjelezése az elméletek többségében rejlő koncepcionális ellentmondásra vonatkozik, és kétségbe vonja a civil társadalomnak tulajdonított, vélt státust, mely szerint a civil társadalom a sokarcú társadalmakban kialakuló konfliktusok és nézetkülönbségek mindenre megoldást kínáló gyógyírja. E nézet szerint tehát a civil társadalom nem semleges helyszín, ahol a különbségek harmóniáját tapasztaljuk meg. Éppen ellenkezőleg, ez az a hely (vagy helyek), ahol az eltérő perspektívák összecsapnak egymással. Sőt, nemcsak a versengés színtere, hanem maga a színhely általában is vitatott. Ezt az álláspontot Martin így összegzi: "a civil társadalom következtetés útján konstituált tér. Azaz, egyidejűleg diszkurzív konstrukció, amely az egyéb, gyakorta antagonisztikus szemléletmódokat szándékozik segíteni, s amelynek saját identitását is módosítják e szemléletmódok.³¹ Ez a radikális álláspont azt jelenti, hogy a civil társadalom sokrétű tér. A radikális demokratikus elmélet a civil társadalmat nem koherens területnek látja, amelyet az állami szabályozás hiányával egyértelműen meghatározhatunk, hanem számos eltérő, egymással versengő szemléletmód együtteseként, amelyek nemcsak az államból erednek, hanem a piacból is. A civil társadalom tehát vitatott terület, nem pedig lezárt szféra, amelynek konszenzussal kijelölt határai vannak.

A civil társadalomnak ez a radikális megközelítése azt követeli tőlünk, hogy a politikai kifejezésmód számára alkalmas szférát, pontosabban szférákat gondoljunk el. Ahol a civil társadalom liberális felfogásából a szféra lezárása következne – mikor például az állami beavatkozást óhajtjuk korlátozni -, akkor a radikális elméletek a politikai versengés új területeit akarják megnyitni. Mi több, ahol az eljárási liberális szemléletmód a civil társadalmat a harmonikus működés terének látja, ahol elfogadjuk különbségeinket és az "élni és élni hagyni" elvét prédikáljuk, ott a radikális demokratikus szemlélet szerint a sokszínű társadalmainkban nézetkülönbség lesz már a civil elfoglaltság mibenlétét illetően is. Különbségeink egy része egymással összemérhetetlen lesz, az ebből fakadó problémák pedig megoldhatatlanok. E forgatókönyv szerint a civil társadalomban való kötelezettségvállalás sokkal inkább versengésre, mint harmóniára épül majd. Egyszóval, a civil társadalom nem gyógyír a liberális demokráciák paradoxonjaira, hanem inkább az a helyszín, ahol ezek a paradoxonok feloldandóak (vagy bizonyos esetekben nem oldhatók fel). A nem fizetett tevékenységek legitimálási folyamatának ebben a vitatott közegben kell lezajlania, de a radikális elmélet szerint ez a folyamat a politikai gazdaságtan meghatározó liberális ortodoxiáinak erős ellenállásába ütközik majd. A gazdaságtanban a globalizációs folyamatok és a munkaerőpiac "rugalmasságának" ünneplése, valamint a radikális politikai elmélet újfajta elkötelezettségének szükségessége közötti kapcsolatot Mouffe nemrégiben így írta le: "Csak ha a nemzetek feletti tőke hatalmával szemben egy új politikai koncepcióval tudunk előállni, akkor lesz esélyünk arra, hogy sikeresen ellenálljunk a neoliberalizmusnak, és új hegemóniát léptessünk helyébe.³²

Azzal, hogy a politikai kötelezettségek sokféle helyszínére és általában a helyszínre irányítják figyelmünket, a radikális elméletek persze maguk is építenek Gramsci hegemónia-fogalmára és Foucault-nak a hatalomról szóló értelmezéseire.³³ Ezek arra utalnak, hogy a civil társadalom paraméterei a legkülönbözőbb megközelítések versengéséből formálódnak ki, és bizonyos perspektívák majd uralkodóvá válva meghatározzák a viszonyrendszereket az adott szférán belül. A radikális gondolkodók szerint e paraméterek sosem szilárdak, hanem állandóan változnak a versengés és vita folyamán. Ebből következően a civil társadalom elemzése nem szándékozik lezárni az állampolgári elkötelezettségek területét, és nem akarja azt a viszonylag harmonikus viszonyok terepének tekinteni. Ehelyett azt állítja, hogy a civil társadalom maga is forrása a paramétereiről és formájáról folyó politikai dialógusnak, és inkább tekinthető maga is a folyamatos és véletlenszerű politikai elkötelezettség egyik szegmensének, mint olyan zárt térnek, amelyet specifikus, szilárd szabályok vagy procedúrák jellemeznek. A radikális szemléletnek az adja a kritikai élét, hogy a civil társadalmat meghatározó, hegemón eszméket nem hajlandó véglegesnek, lezártnak tekinteni. Tény, hogy míg az elemzésünkben tárgyalt, a civil társadalomról alkotott elméletek nagy részét be lehetne illeszteni a "harmadik út" vagy "radikális közép" politikai elemzéseibe (ahogy ez gyakran meg is történik), addig a radikális demokratikus elmélet azt állítja:

A radikális centrizmus eszméje éppen a hegemóniaellenes stratégiát zárja ki, mivel a radikális centrizmus tagadja az antagonizmusok létezését és a politikai határok szükségességét, és azt hirdeti, hogy a "rugalmasság" modern szociáldemokrata cél. Ha azt hisszük, hogy a nagyvállalatok céljait összebékíthetjük a gyengébb szektorok céljaival, akkor máris behódoltunk a nagyvállalatoknak.³⁴

A civil társadalom radikális demokratikus elképzelése így a politikaelméletet jelenleg meghatározó konstruktív, alternatív nézeteknek is helyet adhat. A kulcskérdés az, hogyan segíthetik ezek a viták a radikális politikai gazdaságtan, valamint a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikájának jövőbeli kiformálódását.

Következtetés: a differenciált civil társadalom felé

A civil társadalomról alkotott elméletek közötti választóvonalat a civil társadalom és a piac kapcsolatának értelmezése jelenti. Ahol széles körben – bár nem egyetemesen – elfogadott álláspont az, hogy az erős civil társadalomnak függetlennek kell lennie az állami irányítástól (bár abban viták vannak, ennek hogyan kell megnyilvánulnia), ott lényegi nézeteltérések vannak a gazdasági kölcsönkapcsolatok és a civil társadalom közötti viszonyt illetően. Ebben a kérdésben számos hibás vonal létezik. Fukuyama és a hozzá hasonló gondolkodók szimbiotikus viszonyban látják a civil társadalmat és a gazdaságot, amelyek ilyenformán egymást erősítik, és olyan társadalmi erényeket hoznak felszínre, amelyek a gazdasági sikereket fokozzák. Ez a nézet nem veszi figyelembe a piac okozta társadalmi szétesettséget és töredezettséget, különösen is figyelmen kívül hagyva azt, ahogyan a piac a szociális élet egyre újabb területeit kebelezi be. Mások, például Giddens, Walzer és Keane a civil társadalom szószólói ugyan, de a benne végbemenő piaci kölcsönkapcsolatok működését nem bírálják. A piaci kölcsönkapcsolatok pusztán csak egyikét (bár nem szükségszerűen a leginkább állampolgári jellegűt) képezik a civil társadalomban létező számos viszonyrendszernek. Ez a nézet gyakorlati szempontból megalapozott, de problematikus annyiban, hogy nem foglalkozik azzal, milyen mértékben képesek az egyetemes piaci interakciók a polgári létet és a társadalmi életet szétrombolni. Egyszerűbben fogalmazva, a piaci szemléletmódok nem pusztán csak együtt élnek más viszonyokkal, hanem csápjaikat megpróbálják olyan messzire kinyújtani, amennyire lehetséges annak érdekében, hogy a profit és a növekedés szféráit minél szélesebbre nyissák, illetve újratermeljék. Ezt a problematikát többek között Gray és Barber vetette fel, akik olyan civil társadalmat képzelnek el, amely bizonyos mértékben védve van a gazdasági racionalitástól. Ugyanakkor mindketten elsődlegesen politikai kérdésnek tekintik ezt, és elmulasztják alaposabban számításba venni azokat a gazdasági és szociális lépéseket, amelyeket ez a megközelítés szükségessé tesz. És ebben ismét annak alábecsülése rejlik, hogy a piac éppen annyira képes a civil társadalom egészségét veszélyeztetni, mint az elbizakodott kormányzat és a keménykezű szabályozás az állami bürokrácia révén.

A civil társadalomról alkotott ezen eltérő nézetek között lehetségesnek tűnik olyan perspektíva felvázolása, amely képes a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikai gazdaságtanát újragondolni. Legújabb művében Keane a közszféra különböző szintjeinek elméletét vázolja fel, amelyben a politikai szerveződés sokféle típusa ismerhető fel.³⁵ Hasonlóképpen vannak olyan radikális elemzők – például Rose -, akik azt állítják, a közszférát sokszínű, plurális és differenciált jelenségnek kell tekinteni.³⁶ E nézet szerint nem létezhet egyetlen, a közéleti részvételt átható értékrendszer, hanem csak egymással versengő és megütköző értékek vannak. Ezek a nézetek a politikai szférára koncentrálnak elsősorban, de a nem fizetett tevékenységek legitimálásának problémája felől nézve lehetséges olyan differenciált közszféra mellett érvelni – miként teszi azt Gorz -, ahol a piacnak is megvan a helye, meg a nem gazdasági, nem termelői szervezeteknek vagy közösségeknek is lehetőségük nyílik a működésre.³⁷ E cél eléréséhez nem szükséges a különböző közszférák közötti nyilvánvalóan meglévő korlátok kiépítése; a radikális reformokhoz a létbiztonságot garantáló jövedelmeket megadó szociálpolitikára, a munka újraelosztását és a társadalomban való részvételt biztosító gazdaságpolitikára, valamint olyan politikai reformokra van szükség, amelyek nagyobb teret nyitnak az irányításban való részvételnek. Ez a folyamat nehéz, és nem létezik tökéletes modellje, de a sokszínű politikai szférák eszméjének kitágítása révén a gazdasági és nem gazdasági területek sokfélesége is teret kaphatna, és ez lehetővé tenné annak további elemzését, hogyan legitimálhatók a nem fizetett tevékenységek, és hogyan nyerhetnek a fizetett munkával megegyező státust.

A fentebb vázolt radikális politikai filozófia logikáján tovább haladva, a nem fizetett tevékenységek legitimálásának feladata az új hegemónia fokozatos kialakításában áll, s az új hegemóniában érvényre jut a gazdasági racionalitások korlátozásának eszméje. A piaci szemléletmódnak a politikai viták fősodrára gyakorolt befolyása hihetetlenül erős, és pozíciója megingatásához koncentrált ellenzéki fellépés szükséges. Ehhez viszont az kell, hogy tere nyíljon a domináns gazdasági modellel szakító politikai megközelítésnek, és ebben lehet a civil társadalomnak szerepe. Ugyanakkor, nem a piaci szemlélet legyőzése a cél, hanem az, hogy teret nyissunk az alternatív koncepciók kidolgozásának. A civil társadalom mindig is a piaci szemléletmód jelentős színtere lesz, de ha el tudjuk fogadtatni, hogy a civil társadalom nem szilárd rendszer, és sok, egymással ellentétes szemléletmód találkozóhelye, azzal nagyobb politikai teret nyitunk a nem piaci eszmék megfogalmazásának is. Ennek következtében, a nem fizetett tevékenységek legitimálását lehetővé tevő alternatív szociális- és gazdaságpolitika megteremtése új szférákat igényel annak érdekében, hogy szembe tudjon szállni a gazdasági racionalitásra alapozott domináns ortodoxiával. Ebben az összefüggésben, a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek radikális politikája feltételezi a differenciált civil társadalom megfogalmazását, amelyben a piaci szemléletmód hegemóniája megkérdőjeleződik, de ahol azt is érzékeljük, hogy nem lehetséges a gazdasági és nem gazdasági megközelítések közé szilárd határokat húzni. Ezen a téren a radikális demokratikus politikai elmélet biztosítja a legtermékenyebb alapot a gazdasági érvek hegemóniájával szembeni alternatív politikai gazdaságtan kialakításához.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Lásd például B. Barber, ‘An American Civic Forum: Civil Society between Market Individuals and the Political Community', Social Philosophy and Policy, Vol. 13, No. 1, 1996; J. Cohen és A. Arato, Civil Society and Political Theory, London, 1994; A. Giddens, The Third Way: The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998; J. Keane, Civil Society: Old Images, New Visions, Cambridge, 1998; és M. Walzer, ‘The Civil Society Argument', in C. Mouffe (szerk.), Dimensions of Radical Democracy, London, 1992.

2 Lásd F. Fukuyama, Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity, London, 1996. és The Great Disruption: Human Nature and the Reconstitution of Social Order, London, 1999. Putnam elképzeléseiről lásd R. Putnam, Making Democracy Work: Civil Traditions in Modern Italy, Princeton, 1993, és ‘Bowling Alone: America's Declining Social Capital', Journal of Democracy, No. 6, 1995.

3 J. Keane, Democracy and Civil Society, London, 1988.

4 A. Gorz, Critique of Economic Reason, London, 1989.

5 Lásd M. Walzer, Spheres of Justice: A Defense of Pluralism and Equality, New York, 1983.

6 Lásd Gorz, Critique of Economic Reason, és A. Gorz, Capitalism, Socialism, Ecology, London, 1994.

7 Lásd például U. Beck, The Brave New World of Work, Cambridge, 2000.; A. Gorz, Reclaiming Work: Beyond the Wage-based Society, Cambridge, 1999.; J. Gray, Endgames: Questions in Late Modern Political Thought, Cambridge, 1997.; B. Jordan, The New Politics of Welfare: Social Justice in a Global Context, London, 1998.; A. Little, ‘Environmental and Eco-social Rationality: Challenges to Political Economy in Late Modernity', New Political Economy, Vol. 5, No. 1, 2000.; és P. Van Parijs, Real Freedom for All: What (if Anything) can Justify Capitalism? Oxford, 1997.

8 A. Little, Post-industrial Socialism: Towards a New Politics of Welfare, London, 1998.

9 Lásd F. Fukuyama, 1996, op. cit.

10 C. Taylor, ‘Invoking Civil Society', in R. Goodin és P. Pettit (eds), Contemporary Political Philosophy, Oxford, 1997, p. 77.

11 Lásd F. Fukuyama, 1996, 1999. op. cit.

12 Lásd A. Giddens, Runaway World: How Globalisation is Reshaping Our Lives, London, 1999.; és R. Putnam, 1993, op. cit.

13 Lásd J. Keane, 1988, 1998, op. cit.; és M. Walzer, 1992, op. cit.

14 Lásd A. Gorz, 1989, op. cit.; és J. Habermas, Between Facts and Norms, London, 1996.

15 J. Keane, 1998., op. cit. p. 19.

16 M. Walzer, 1992., op. cit., p. 107.

17 Lásd M. Walzer (ed.), Toward a Global Civil Society, Oxford, 1995.

18 Lásd például J. O'Neill, ‘Polity, Economy, Neutrality', Political Studies, Vol. 43, No. 3, 1995.

19 N. Rose, Powers of Freedom: Reframing Political Thought, Cambridge, 1999., p. 178.

20 Lásd G. Hughes és A. Little, ‘The Contradictions of New Labour's Communitarianism', Imprints, Vol. 4, No. 1, 1999.

21 Lásd például U. Beck, 2000., op. cit.

22 A. Gorz, 1999., op. cit., p. 54.

23 U. Beck, Democracy Without Enemies, Cambridge, 1998., p. 60.

24 Lásd J. Keane, 1998., op. cit., p. 170.

25 Lásd J. Gray, op. cit., és B. Barber, A Place for Us: How to Make Society Civil and Democracy Strong, New York, 1998.

26 Lásd A. Carling, ‘Prosperity, Autonomy and Community: John Gray on the Market, Politics and Values', Imprints, Vol. 1, No. 1, 1996.

27 Lásd B. Barber, 1998, op. cit., ch. 5.

28 B. Barber, ibid., pp. 34-5.

29 Lásd B. Barber, 1996, op. cit.

30 Lásd például C. Mouffe, The Return of the Political, London, 1993., és The Democratic Paradox, London, 2000.

31 Lásd J. Martin, ‘Post-Marxism and Civil Society: From Relative Autonomy to Radical Contingency', a dolgozat a ‘Civil Society and the State' címmel rendezett nemzetközi szemináriumon hangzott el az International Christian University szervezésében, Tokió, Japán, 2001. január 10-én, p. 7.

32 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

33 Lásd E. Laclau, Emancipation(s), London, 1996., és ‘Identity and Hegemony: The Role of Universality in the Constitution of Political Logics' in J. Butler et. al., Contingency, Hegemony, Universality, London, 2000.; C. Mouffe, 1993., 2000. op. cit.; és N. Rose, op. cit.

34 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

35 Lásd J. Keane, 1998., op. cit.

36 Lásd N. Rose, op. cit.

37 A. Gorz, 1989., 1999., op. cit.