A szerző nem járult hozzá írása publikációjához.
Victor Wallis:
Ökoszocializmus és emberi szükségletek
Az ökoszocializmus programjának egyik legfontosabb része az emberi szükségletek újradefiniálása, azért, hogy ezeket egyensúlyba lehessen hozni a természet többi részével. Ez nem csak önmaga miatt látszik fontosnak, hanem mert feltétele az emberi faj túlélésének is. A két érdek nem feltétlenül ellentétes. Ami a "természet egyensúlyával" konfliktusban van, az nem az maga az emberi szükséglet mint olyan, hanem az emberi szükségletek egy meghatározott struktúrája, mely a tőke igényei szerint, illetve annak nyomása alatt kialakult. Az így létrejövő "szükségletek" – olyan dolgok iránt, mint a személyes felhalmozás, a hatalmas katonai apparátus, a magánközlekedést szolgáló járművek, és az ezekhez kapcsolódó igények – mesterségesek, és tágabb tertületen nézve betegesek. Az egészség, kreativitás és közösség iránti alapvető emberi szükségleteket a természeti egyensúly messze nem fenyegeti, sőt csak ez utóbbi erősíti meg igazán.
Általában tehát a természeti egyensúly és az emberi szükségletek kiegészítők abban az értelemben, hogy ha az emberi faj megsérti ezt az egyensúlyt, az végső soron saját jólétének alapfeltételeit fogja aláásni.
Gyakorlati politikai értelemben azonban nem lehet az emberi szükségletekről beszélni annak megértése nélkül, hogy hogyan alakultak ezek a szükségletek a kielégítésükre szolgáló elérhető erőforrásokkal kapcsolatban. Amíg jogosnak tűnik a "szükségletek" jó részét úgy meghatározni – mint ahogy tesszük is -, hogy azok egy adott hatalom-rendszer önmagát támogató kényszereinek következményei, azt is el kell ismerni, hogy ugyanaz a hatalmi rendszer (akár közvetlenül vagy közvetve) az alapvető szükségletek egy új minőségi szintjét is létrehozza. Míg a hamis "szükségleteket" el kell utasítani, ezeket az új alapvető szükségleteket mindenképpen el kell ismerni, bármilyen kizsákmányoló körülmények között jöttek is létre. Itt elsősorban a következőkre utalnék:
Mindezen folyamatok eredményeképpen leszűkültek a természeti egyensúly létrejöttének lehetséges határai. Ahogy az elérhető erőforrásokat terhelő nyomás növekszik, úgy válik egyre sürgetőbbé az, hogy a bizonyosan alapvetőnek tekinthető emberi szükségletek, vagyis azok, amelyeknek kielégítése a társadalom minden tagjának szükséglete és joga, elsőbbséget kapjanak a politikában. Az egyéb "szükségletekkel" való szembenállás – melyek vagy mesterségesek, vagy rendszer-vezéreltek, vagy túl költségesek, vagy pozíciók és előjogok által meghatározottak – egyre inkább igazolást nyer.
Mit tehetünk másképp
Az ökológiai és a szocialista feltételek megegyeznek abban, hogy az erőforrások és az energia pazarló fogyasztásának végét kívánják. Az emberi tevékenységek közül a különösen pazarlók közé sorolhatjuk azokat, amelyek nem egyetemes emberi szükségletekre született válaszok (beleértve a szellemi és a kulturális igényeket csakúgy, mint az anyagiakat), hanem inkább intézményi kényszerek szülöttei, és egy bizonyos osztály érdekeit és hatalmát tükrözik.
A kapitalista társadalmakban az energiafogyasztás jelentős része ez utóbbi kategóriába tartozik: ahelyett, hogy alapszükségletek generálnák őket, a tőke közvetlen igényeiből merülnek fel, vagy a tőke privilégiumaiból, terhéből vagy csábításából. (Hogy itt világosan érthető legyen: a "teher és csábítás" felöleli a tőke számtalan formájú, nemi és faji elnyomásának összetettségét.) Jelenleg a túlzott energiafogyasztás az alábbi intézmények és tevékenységek többségére, ha nem mindegyikére jellemző:
Érdekes lenne tudni ezeknek a tételeknek az együttes súlyát az összes gazdasági tevékenység százalékában. Azonban még egy ilyen adat nélkül is világos, pusztán az ilyen tevékenységek elterjedtségéből és mindent átható voltukból, hogy hatásuk óriási. Ennek felismerése láthatóvá teszi azt, hogy az az állítólagos dilemma, miszerint vagy az emberiséget szolgálatjuk, vagy a természetet tartjuk tiszteletben, lényegében hamis. Egyszerre szolgálhatja valaki az emberiséget és tisztelheti a természetet azáltal, hogy megmutatja igazi mivoltukban a pazarlás ezen formáit, és így egy ezektől eltávolodó mozgalmat építhet.
Hogyan használjuk jobban meglévő erőforrásainkat?
Egy alternatív forgatókönyv sok részének megvalósítása attól függ, hogy miként és mivel lehet helyettesíteni az egyes említett pazarló tevékenységeket. Ez vélhetőleg több, mint amit tenni tudunk, de a vonatkozó téma sok területének már igen bőséges irodalma van, például a városi közlekedés, a szerves mezőgazdaság, a helyi önellátás és a megelőző orvoslás kérdésében. Ráadásul a természet – valamint a közösség és a nők – agresszív, versenyző és uralkodó megközelítésének forrásai és hatásai már sok figyelmet kaptak az ökofeministák kritikáinak köszönhetően.
Itt érdemes megemlíteni a pazarlás egy formáját, mely, bár minden részében legalább annyira komoly, mint a fenti tételek, mégsem látszik úgy, hogy ugyanahhoz a listához tartozna. Az emberekkel való pazarlásra gondolok.
A környezetvédelmi irodalom az embereket inkább fogyasztóként, mint pozitív szereplőként kezeli. Ez azt a szerepet tükrözi, melyet a piac jelölt ki az emberek számára. Még akkor is, amikor "alkalmazzák" őket, amit csinálnak, az romboló hatással lehet a természeti környezetre. De a legnyilvánvalóbb szerepük – mint a többi gazdasági egységnek is – a nem-megújuló energiaforrások használata. Ebből következik az a tendencia – Malthus nyomdokain -, hogy úgy beszélünk az emberről mint "a problémáról".
Azonban az, hogy az emberek "probléma" vagy sem, attól függ, hogyan vannak szervezve. Eléggé közismert, hogy az egy főre eső energiafogyasztás a szegény országokban a gazdag országokbelinek csak egy töredéke. De a gazdag ország adata mindazt a pazarlást is tartalmazza, amiről beszéltünk; akármekkora jólétet is élveznek ezekben az országokban, az ebből következően bizonyosan nem függ ennek az adott összértéknek a fenntartásától.
Ám az emberekkel való pazarlásnak igen sok formája van. Akár munkanélküliek, akár pazarlóan vagy romboló módon alkalmazzák őket, vagy súlyos elnyomás miatt anélkül nőnek fel, hogy képesek lennének közösségük hatékony tagjai lenni, mindezen esetekben folyamatosan veszítik el képességeiket. A helyzet iróniája abban a tényben rejlik, hogy az egész ökológiai irányú változás folyamata a legkülönbözőbb fajta új feladatokat hívja életre, amire az embereknek óriási szükségük van. Ez nem csak a kezdeti politikai/oktatási feladatokat jelenti; magába foglalja a termelés újfajta szervezését. Ökológiai nézőpontból a termelékenységet nem a munkaerő egységeiben kell kifejezni, hanem inkább a nem-megújítható energia felhasználásának mértékében (vagy a szennyezés mértékében, vagy a kibocsátott szén-dioxid alapján). Ez utóbbi mennyiségek csökkentése megköveteli majd az emberi input növelését.
A pazarlás-menünk által megkívánt egyéb változások növelni fogják az emberi szükségletek számára elérhető természeti erőforrásokat, amely hatás tovább gyarapodik (az egészségre gyakorolt pozitív mellékhatásokkal együtt), ha a termés nagyobb részét szánjuk közvetlen emberi fogyasztásra az állatállomány táplálása helyett.
A lényeg most tehát az, hogy mindezen kérdésekben a döntéseknek széles társadalmi vetületei vannak, az ökológiai egyensúly tekintetében és a közvetlen emberi szükségletekben egyaránt. A piac nem úgy alakult ki, hogy az ilyen döntések racionális mozgatója lehessen, mivel – sok más probléma mellett – egyre inkább képtelenné válik arra, hogy a szükségleteket és az erőforrásokat megfelelő egyensúlyban tartsa.
Az ebből következő egyensúlytalanságok elviselhetőek lehetnek, ha valaki személyesen elégedett, és ha elfeledkezik a hosszútávú trendekről. Emellett mindenki elismeri a forradalmi társadalmi változásokban rejlő kockázatokat. Ami az ökológiai válságban különböző, az az, hogy drámaian rávilágít annak az egyre növekvő kockázatára, hogy a dolgokat úgy hagyjuk, ahogy vannak.
James O’Connor:
Hozzászólás
Három vagy négy kérdésem volna, melyek figyelmedre számot tarthatnak, s melyek az olvasóknak segíthetnek, hogy jobban megértsék a konferencián elhangzottakat.
Először is: hogyan különböztetjük meg az alapvető szükségeteket az pazarló szükségletektől? Szükségünk van-e egy objektív definícióra, mint hogy egy árucikk sok energiát igényel-e, csökkenti vagy növeli a biodiverzitást, és így tovább? Vagy egy olyan definíció kell, mely tartalmaz szubjektív elemeket is, pl.: melyek az "ésszerű" szabadidős szükségletek, autóstílusok stb.? Egyrészt számomra úgy látszik, hogy nem hagyatkozhatunk teljesen vagy akár csak nagyrészt sem objektív kritériumokra; másrészt a szubjektív megközelítés nem hordozza-e magában az elitizmus veszélyét, vagyis hogy valaki megmondja, hogy mi a jó nekem?
Másodsorban kérdés, hogy ha megszabadulunk a "tőke igényeitől", például a hirdetésektől, nem jár-e ezzel sok új, a munkaerővel kapcsolatos szükséglet felmerülése, mint például az adminisztratív munkák a régi szocialista világban?
Pár példa a fentiekre. Az autók és a repülőgépek egyaránt adnak használóiknak egy "mesterséges hatalomérzetet", az autókat és repülőgépeket kikapcsolódásra csakúgy használják, mint munkába járásra vagy bevásárlásra. Milyen alapon ellenezzük a plasztikai sebészetet? Miért ellenezzük azt, hogy valaki fiatalnak nézzen ki? Hogyan számoljuk ki a "távolsági kereskedelemtől való túlzott függést"? Nem növelnénk-e a munkaerő iránti elvárásokat, ha felhagynánk az üzemanyagintenzív mezőgazdasággal? Nem támaszt-e ugyanúgy építési igényeket, ha a városokat összetömörítjük ahelyett, hogy terjeszkednének? Nincs-e a bevásárlóközpontoknak a nagyméretű termelésből fakadó gazdaságosságuk? Ez csak egy pár kérdés, melyet valaki feltehet, és talán nem könnyű rájuk válaszolni.
Harmadszor, Baran és Sweezy a "pazarlást" többé-kevésbé mennyiségi fogalomként határozták meg, pl. definiciójukat a "gazdasági többlettel" kapcsolták össze. Úgy látszik, hogy Te a pazarlást minőségi fogalomként kezeled. Van-e a definíciódnak mennyiségi vetülete vagy oldala?
Victor Wallis:
Válasz
1. Alapvető szükségletek versus pazarló szükségletek: objektív vagy szubjektív megkülönböztetés? Még a legkörültekintőbben és legtudományosabban meghatározott kritériumokat is vélhetik szubjektívnek azok, akiket hátrányosan érint az alkalmazásuk. A megkülönböztetés nem lehet éles; a mérték kérdése itt nagyon fontos.
Vagyis én amellett érvelnék, hogy egy adott szükséglet "alapvető" abban a mértékben, amelyben (a) nélkülözhetetlen a túléléshez (nemcsak fizikai, hanem emberi értelemben, pl. beleértve az olyan közös szükségletek kielégítését is, mint a közösség vagy a kreativitás iránti igény), és (b) lehetséges egyetemesen létrehozni (pl. minden ember által, egyidőben, mindenhol).
Ezek a feltételek nemcsak bizonyos árucikkek hasznosságával kapcsolatban sugallnak elvárásokat, hanem az összes tevékenység – ökológiai értelemben vett – elfogadhatóságával kapcsolatban is. Egy tevékenységet így pazarlónak lehet ítélni nemcsak a közvetlen energiaszükséglete alapján, hanem mindenekfelett az egész rendszer (vagy az "életmód") pazarlóságához való kapcsolódása nyomán.
Mindkét "alapvetőség"-feltétel rangsorolásra késztet: az (a) alapján egyes szükségletek nélkülönözhetetlenebbek másoknál, míg a (b) alapján sok dolog – mint egy saját autó birtoklása – nem terjeszthető ki az egész világra. Az utóbbi típusba tartozókat, addig, míg nem károsak, ki lehet egyenlíteni anélkül, hogy kiterjesztenénk őket; ez egy rotációs rendszer valamilyen formáját igényelné. Néhány tevékenységet azonban meg kellene szüntetni. Például, míg az embereknek jogos igénye van a pihenésre és a rekreációra, senki sem igényel – alapvető szükséglet értelemben – olyan volumenű bordélyház jellegű szolgáltatásokat, mint ahogy az egyes szegény országokban kialakult. Ezek a szolgáltatások csak nagyon speciális intézményi meghatározottságú környezetben tünnek szükségletnek. Ráadásul természetükből lényegéből fakadóan függenek a szolgáltatást nyújtó közösségek szükségletkielégítésének megtagadásától.
Megkülönböztetés-e az "oblektív" vagy "szubjektív"? "Elitista"-e azt mondani a szexturistáknak, hogy szórakozásuk elfogadhatatlan? Mi a helyzet azoknak a társadalmaknak a véleményével, melyek megalázottságától függenek?
Az én szememben az igaz elitizmus a hatalmi elrendeződésben van, mely megengedi, hogy azok határozzák meg a szükségletek rangsorát, akiknek pénzük van.
A szexturizmus-példában az érvelés viszonylag könnyű – máshol természetesen bonyolultabb. Az elv azonban világos. Az olyan tevékenységek létjogosultságát, melyeket anélkül fejtenek ki, hogy figyelemmel lennének azokra, akiket ellenkezőleg érinthet – még ha csak nagyon áttételesen is -, erősen meg kell kérdőjelezni. Nem lehet egyetlen tevékenységet elszigetelten vizsgálni. Így az a választás, hogy legyen plasztikai sebészet (vagyis olyan sebészet, mely nincs kapcsolatban sérüléssel vagy betegséggel) önmagában elég ártatlannak tűnhet, de ha az egészségügyi szolgáltatások teljességének mindenki által való elérhetősége felől vizsgáljuk, egész másképp néz ki.
Ugyanez mondható el az üzemanyagigényes szabadidős tevékenységekről. A rövidség kedvéért annyit említenék, hogy ez eredeti listámon azokra a gépekre vonatkozott, melyek használata túlnyomóan a szórakozást szolgálja. Más esetekben, amikor a használati módok többfélék, a vita összetettebbé válik. Anélkül, hogy most itt az összes kérdést meg próbálnám oldani, ismét azt mondom, hogy komolyan meg kell fontolni az összes számbajöhető tényező összefüggéseit. Júniusban a New York Times írt a szuperszónikus autó kifejlesztéséről. Minden, amire képes volt, az egy mért mérföld megtétele egy 11 mérföldes pályán a sósivatagban. Hogyan illik ez bele a dolgok globális képébe? Figyelembe véve az autóhasználat legközönségesebb szintjét, látszik, hogy mi is ez az erőfitogtatás: valami, ami hasznos a hirdetőknek, és vonzó azoknak, akik általában kedvelik az agresszív/versenyző viselkedést. Vagyis mind a természet, mind más emberek iránti tisztelet attitűdjének az ellenkezőjét.
Nem hiszem, hogy ezekben a pontokban vita lenne közöttünk; az igazi probléma az, hogy hogyan fogadtassuk el széles körben ezek megvalósítását.
Azt hiszem, hogy ahogy a problémát megfogalmaztad, felnagyítja a jelentőségét, mivel egy "egy-az-egy ellen" modellként mutatja be ("valaki megmondja [nekem], mi a jó nekem") inkább, mint a társadalmi erők egy konfliktusát. A lényeg azt felismerni, hogy a Te fogalmazásoddal szemben ezek a kérdések nem egyszerűen egyéni "ízlés" dolgai; ezek a kollektív túlélésünk dolgai. Az ítéleteket nemcsak egyének kell megfogalmazniuk – legkevésbé azon egyéneknek, akik történetesen hatalmi helyzetben vannak -, hanem mozgalmaknak. Szükséges a kérdéses témáknak egy széles és mély megértése, stratégiai pillanatokban segítve ezt tiltásokkal, gátló intézkedésekkel és vonzó alternatívák felmutatásával. Ennek a folyamatnak volt modellje kicsiben az, ahogy a bolognaiaknak a 60-as és 70-es években sikerült kitiltani az autóforgalmat a városközpontból.
2. Új igények csoportjának megjelenése? Egy általában kevesebb energiát használó rendszerré való átalakulás okozhat egy kezdeti, nagy energiabefektetést igénylő periódust. Például egy vasúthálózat sűrűn lakott területeken nyilvánvalóan több embert fog szállítani mind gyorsabban, mind alacsonyabb energiaköltséggel, mint ahogy a jelenlegi amerikai berendezkedés, mely a kocsikat és a repülőket részesíti előnyben. Egy ilyen rendszerbe való átmenet azonban néhány energiaigényes intézkedést is kívánhat.
Az új eszközök fenntartása és kezelése támaszt persze bizonyos követelményeket, például ahogy említetted, nagyobb munkaerőigényt a mezőgazdaságban. Ez nagyonis része annak, amit eredetileg is hangsúlyosnak tartottam (azaz a termelékenység új kritériumainak megalkotása). Sokkal több embert lehetne bevonni valamennyire a mezőgazdaságba, de azok, akiknek ez elsődleges elfoglaltságuk volt, több felelősséget és kreativitási lehetőséget kapnának, mint amennyi a farmereknek volt.
2/a. Bevásárlóközpontok, terjeszkedő külvárosok, méretgazdaságosság. A probléma a bevásárlóközpontokkal nem az, hogy bennük koncentrálódik a kereskedelmi tevékenység, hanem az, hogy az alapja a gépkocsi-használat. Nagyvárosokban már régóta léteznek sétálóutcás bevásárlónegyedek, és elég könnyű olyan szállítási szolgáltatásokat létrehozni, melyek enyhítenek az emberek saját kocsi iránti igényén.
A jelenlegi külvárosok terjeszkedése speciális építkezési költségekkel jár, melyek nagyobbak (és azokhoz képest pótlólagosak) azoknál a költségeknél, mintha csak egyszerűen áthelyezünk egy (lakó- vagy üzleti célú) építményt egyik helyről a másikra. Különösen a parkolóházakra gondolok itt (mind üzleti, mind szórakozónegyedekben), meg a hatalmas és örökké terjeszkedő városi autópálya-komplexumokra.
Ami a méretgazdaságosságot illeti, nem mindig és nem mindenhol kívánatos. Ha a Wal-Mart típusú létesítmények létrehozása lerombolja egy város központját, és minden napi tranzakciót személytelenné tesz, nem veszett-e el valami? Én azt állítom, ezen túlmenően, hogy ami elveszett, az nem valami megfoghatatlan. Kapcsolat van a közösség eltűnése és a bűnözés, a rendőrség költségei, a bebörtönzések és az ehhez hasonló jelenségek növekedése között.
2/b. A távolsági kereskedelemtől való túlzott függés. Ámbár pontos adatok megint nehezen elérhetők, ez nem okozhatja azt, hogy ezt a tényezőt kihagyjuk a számításból. A termelési tevékenységek globális integrációja frontálisan ütközik azzal az ökológiai elvvel, hogy maximalizálni kell a helyi önellátást, és az előbbi az idő haladtával egyre áthatóbbá válik. Így például az Észak-Amerikában nőtt fát hajóval Ázsiába szállíthatják, ahol Amerikában eladásra kerülő termékeket gyártanak belőle. Egészen hasonló hálózat figyelhető meg az elosztás területén, ahogy élelmiszerek nagy távolságokat utazhatnak központi raktárakba, mielőtt hajóra rakják és visszaszállítják valahova egész közel származási helyükhöz.
3. Mennyiség és minőség. Ahogy a Wal-Mart példa sugallja különös erővel, nem lehet éles vonalat húzni a pazarlás mennyiségi és minőségi megjelenési formája között. Mindazonáltal a pazarlás minden dimenziója legalább részben a mennyiségi meghatározás felé mutat. Egy újabb kísérlet a pazarlás mennyiségi meghatározására, mely az enyémnél kevésbé szigorú nézőpontból (már ami az energia-elosztásra érdemes tevékenységeket illeti) indul ki, azt a megállapítást tartalmazta, hogy 1987-ben az amerikai munkaerő egyharmada olyan emberekből áll, akiknek feladata az, hogy vagy aktívan védik a status quot, vagy – passzívan – a munkaerő egy olyan tartalékát képzik, mely vagy kihasználatlan, vagy – mint a raboké – túl olcsó. A kapitalista pazarlás átfogó elemzése azonban széles társadalmi szintű, folyamatosan frissített szervezett megfigyeléseket érdemel. Ilyen széles körű és részletes vizsgálatok az ökológiai válság lényegére mutatnának rá, és válaszul adandó stratégiágat fogalmaznának meg.
(Fordította: Heltai László)
A vita eredetileg a Capitalism, Nature, Socialism 1997. decemberi számában jelent meg.
1994 óta veszek részt a Berlini Szabadegyetem Politikatudományi Tanszéke által szervezett, “Átalakulási folyamatok a kölcsönösen függő világban” című kutatási programban. Ennek kilenc alprogramja a transzformáció számos aspektusát elemzi a globalizálódó világban, különös tekintettel arra, milyen visszahatásai voltak a közép- és kelet-európai rendszerváltásoknak a világ más részeire, leginkább a nyugati ipari országokra. Mindazonáltal a következő megfontolások nem a program keretében lezajlott vizsgálódás legfőbb eredményeit foglalják össze. A kutatás során választ kaptunk az eredetileg feltett kérdések egy részére, de közben olyan új problémák merültek fel, amelyek megválaszolására a kutatási munka későbbi fázisaiban fog sor kerülni. A következőkben néhány hipotézist fogok bemutatni a közép- és kelet-európai posztszocialista országokban végbement folyamatok és a nyugat-európai integráció fejlődésének lehetséges kölcsönhatásairól. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezek nem egy kiérlelt elemzés végkövetkeztetései, hanem eddigi eredményeink puszta extrapolációi.
Európa a hidegháború végén
Peter Gowan brit politikai elemző valószínűleg fején találta a szöget, amikor a mostani helyzetet úgy jellemezte, hogy “a hidegháború vége a vége felé közeledik” (Gowan, 1997. 4.). Valóban, a hidegháború vége nem egy konkrét pillanat, ahogyan sokan hitték 1989–90-ben, amikor egyik “történelmi esemény” a másikat követte. Hat-hét év elteltével egyre világosabb, hogy a hidegháború vége maga is egy korszak, az útkeresés kora, amelyet leginkább az illúziók, valamint hamis és ezért be nem teljesülő remények jellemeznek.
Nyugaton ezeket az illúziókat legtisztábban Francis Fukuyama képviselte, amikor megalkotta híres metaforáját “a történelem végéről”. Ez pontosan kifejezi, hogyan látta a nyugati politikai elit a keleti államszocialista rendszerek összeomlását. Ezen elképzelés szerint a Nyugat már magasabb fokra jutott a Fejlődésben, a többieknek pedig, Délen és Keleten, a fejlődés érdekében a nyugat-európai és észak-amerikai fejlett ipari országokban kialakult szervezeti formákat kell bevezetniük. A piacgazdaság és a kompetitív demokrácia (valamint a többpártrendszer, a szabad választások, a civil társadalom) felé tartó ezen átmenetet pedig a Nyugat segítségével kell megvalósítani.
Délen, a Harmadik Világban ezt már kipróbálták: a Világbank és az IMF erős nyomása mellett számos helyen lezajlottak a Szerkezeti Kiigazítási Programok. De 15 év strukturális kiigazítás ezen programok hatalmas kudarcát hozta, ha az eredményeket a kitűzött célokhoz viszonyítjuk. Nem oldották meg az adósságválságot, és nem sikerült javítani a programot bevezető országok világgazdasági pozícióját. Csupán azt érték el, hogy gazdaságuk megnyílt a globalizációs folyamat előtt, növelve a szegénységet és óriásivá duzzasztva a feketegazdaságot.
Kelet-Európában a nyugati gazdasági és társadalmi formák meghonosítása az átalakulási folyamat egyik legjelentősebb célja. Az a hiú remény, hogy ezeket a célokat egy viszonylag rövid “átalakulási perióduson” belül el lehet érni, a legtöbb reformert – leginkább a “legradikálisabbakat” – teljes behódolásra késztette a nyugati szakértők és tanácsadók előtt, akikről azt hitték, birtokukban van a biztos recept, hogyan lehet egy piacgazdaságot 500 nap alatt felépíteni.
Átmenet a kelet-európai típusú kapitalizmusba?
A zsebükben levő neoliberális tankönyvek által támogatott reformerek és nyugati tanácsadóik valójában “tükrözött leninizmust” valósítottak meg (Gowan, 1995). Hayeket használva fel Hayek ellen, a szocializmus helyébe kapitalista piacgazdaságot akartak teremteni. Ez a törekvés nem tartott sokáig. Hamarosan világossá vált, hogy a neoliberális elmélet nem képes a kapitalista társadalom kialakulására és fejlődésére konzisztens modellt adni (Hübner, 1992. 565.). Így azután nem is meglepő, hogy úgynevezett “nem várt fejlemények” és “nem terv szerinti eredmények” figyelhetők meg szinte minden országban.
A kapitalista társadalom megteremtésére irányuló kétségbeesett kísérlet oka és a kudarc fő felelőse leginkább az a történelmietlen szemlélet, amellyel a neoliberális politikai gazdaságtan a tőkés termelési módot és az annak kialakulásához szükséges feltételeket vizsgálja. A kapitalista gazdaság ugyanis nem a társadalom feltételezett “természetes állapota”, hanem a társadalmi fejlődés hosszas folyamatának eredménye, amelynek szükséges előfeltételei minden országban mások és mások. Ez mindenesetre egyáltalán nem új felismerés – Vera I. Zaszulicshoz intézett válaszlevelében már Marx kifejtette, hogy az általa A tőkében leírtak a nyugat-európai kapitalizmusra vonatkoznak, a kelet-európai kapitalizmus fejlődése pedig számos történelmi tényező függvénye.
Anélkül, hogy további részletekbe bocsátkoznánk, közismertnek foghatjuk fel azt – már ha nem számítjuk a neoliberális közgazdászokat –, hogy a kapitalista társadalom létrejöttéhez nemcsak a technológiai fejlettség egy bizonyos foka szükséges, de differenciált társadalomszerkezet, valamint fejlett ipari munkamegosztás is. A kapitalista társadalmat tehát olyan bonyolult rendszerként lehet elképzelni, amelyben számos alrendszernek különféle forrásokat kell biztosítania a társadalom mint egész fejlődéséhez. A gazdasági alrendszer az anyagi források mobilizálására és ezen forrásoknak a társadalmi csoportok közötti elosztására specializálódott. A politikai alrendszer teremti meg a gazdasági alrendszer politikai támogatottságát azáltal, hogy biztosítja a társadalmi kohéziót a gazdasági többlet újraelosztása és a politikai döntéshozatalban való részvétel jogának garantálása segítségével. Végül a kulturális alrendszer teremti meg azokat a normákat és értékeket, amelyek többé-kevésbé tudat alatt irányítják az egyének cselekedeteit.
Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a piacgazdaság kialakulását és további fejlődését nagyban meghatározzák az adott térség történelmi–kulturális előfeltételei. A kapitalista fejlődés tehát függ a történelmi “fejlődési úttól”. De a kapitalista fejlődés lehetséges változatai nemcsak a tértől – azaz az adott térség történelmileg kialakult körülményeitől – függnek, hanem az időtől is: mely pillanatban lép az adott ország vagy régió a kapitalista fejlődés útjára. Ezért a világgazdasági helyzet meghatározza, mit tehetnek az újonnan belépők annak érdekében, hogy utolérjék az ipari országokat. Ennél a pontnál a jelenleg zajló globalizációs folyamat – “a globalizáció kora” – döntő jelentőségű.
Ha a fentiek fényében végiggondoljuk a kelet-európai országok átalakulásának lehetséges eredményeit, nem tűnik túl kockázatosnak megjósolni, hogy feltehetően egy “különleges típusú kapitalizmus” (Albert, 1991) felemelkedését figyelhetjük meg. Ennek legfontosabb vonásait azonban még nem sikerült feltárni. Mindenesetre a globalizáció nem csak az “újonnan jötteket” érinti, hanem az úgynevezett fejlett országok fejlődési kilátásait is befolyásolja.
Átmenet az európai integráció egy új formájába?
A kelet-európai államszocialista rendszerek bukása után az általánosan elterjedt nézet az volt, hogy szükség van az EU (és a NATO) kiterjesztésére Kelet felé, és ennek a kiterjesztésnek azokat a sémákat kell követnie, amelyeket a 80-as években a Dél felé való terjeszkedés során használtak (Hardes–Stupp, 1996). Ez a megközelítés világosan jelzi, hogy a 90-es évek elején kialakult új globális gazdasági helyzetből fakadó következményeket teljesen figyelmen kívül hagyták. Így hát kevéssé meglepő, hogy a Bertelsmann Tudományos Alapítvány és a müncheni egyetem Európa Kutatócsoportja által éves rendszerességgel publikált “Jelentés az integrációs felkészültség fokáról” (Bericht zum Stand der Integrationsfähigkeit, Weidenfeld, 1995) című kiadványban a keleti kiterjesztést úgy kezelik, hogy Nyugaton semmiféle változtatásra nincs szükség, Keleten pedig csak a már meghatározott kritériumokhoz való alkalmazkodás szükséges.
A valóság azonban kissé különbözik ettől az illuzórikus téveszmétől. Mivel az EU jelentős külső verseny nyomásának van kitéve – az észak-amerikai (NAFTA) térség és a Távol-Kelet részéről –, az európai integrációs folyamat legfőbb céljait újra kell gondolni. Az EU-ban domináns szerepet játszó országok a transznacionális vállalatok támogatásával megpróbálják az európai integrációs stratégiákat a változó világgazdasági helyzethez igazítani (Altvater–Mahnkopf, 1993). A kompetitív előnyök kiharcolásához az szükséges, hogy az egész régió versenyképes legyen. Így a globális verseny elkerülhetetlenül drasztikus változásokat hoz az integrációs folyamat eredeti céljaiban. Az EK/EU korai időszakában az alapötlet az volt, hogy olyan egyesült Európa jöjjön létre, ahol a tagállamokban közel azonos társadalmi jólét valósul meg. A termelési és életfeltételek homogenizálása volt talán a legfontosabb cél, amely egyesítette az EK/EU tagjait, és a közösséget olyannyira vonzóvá tette. Érthető, hogy a gazdasági és társadalmi jóléti szint gyors növekedésének és a gazdag és versenyképes “testvérek” által nyújtott segítségnek az eszméje miért olyan vonzó a kelet-európai reformállamok számára. De, sajnos, az idők megváltoztak. A gazdasági integráció ma már egyáltalán nem jelenti a régió homogenizálását. Nem szükséges, de nem is kívánatos húsz Szilikon-völgy létrehozása; szükség van kutatási–fejlesztési központokra, de alacsony bérű alrégiókra és a természeti erőforrások kiaknázására specializált területekre is (Lipietz, 1997). Így az integráció általi felzárkózás régi és vonzó ideáját legalábbis részben feladták az átfogó versenyképesség kedvéért, mely utóbbihoz szükségesek a gazdaságilag és politikailag egységes régió részterületei közötti nagyobb eltérések (Bieling, 1995 és Ziltener,1995).
A “globalizáció kora” két különböző folyamatot juttat érvényre. Az egyik egy differenciálódási vagy heterogenizálódási folyamat, annak érdekében, hogy a legkülönfélébb termelési feltételek egyaránt jelen legyenek; a másik egy mélyebb integráció és homogenizáció a centrumterületeken, ahol erősen támogatott kutatási–fejlesztési létesítmények, magasan képzett személyzet és fejlett kommunikációs hálózatok koncentrálódnak. Ez a kettős cél jellemzi a Maastrichti Szerződés valódi szellemét. A “konvergenciakritériumok” felállítása nem szolgál más célt, mint egy olyan, méltányosnak vélt mechanizmus létrehozását, amely objektíven elkülöníti azokat, akik bekerülnek, és azokat, akik nem. A kvalifikációs kritériumok szelekciós mechanizmusként működnek. Ez feltehetően azt jelenti, hogy hamarosan két csoportja lesz a teljes jogú EU-tagállamoknak: azok, amelyek egyúttal az Európai Monetáris Uniónak (EMU) is tagjai, és azok a másodosztályú tagállamok, amelyek nem képesek bejutni oda. Ezt a feltételezést nem cáfolja az az euro-bürokrácia által közölt hír, miszerint 1998-ban várhatóan csaknem mindegyik jelenlegi EU-tag megfelel majd a konvergenciakritériumoknak – hiszen közismert, hogy ez a kétes siker csupán “piszkos statisztikai trükköknek” köszönhető.
A fenti állítások összegzéseként legfőbb következtetésem, hogy az európai integráció mélyítése és bővítése nem a jól ismert hagyományos formákat fogja követni. Ami a mélyítést illeti, a “maastrichti stratégia” könnyen létrehozhatja a “koncentrikus körök Európáját”, amelyben a centrum EMU-tagországait a másodosztályú EU-tagállamok félperifériája öleli körül. Az európai perifériát pedig a kelet-európai gazdaságok alkotnák, amelyek nem tagjai, csak társult tagjai az EU-nak. Így az utóbbiak nem részesülhetnek a tagállamoknak kijáró támogatásokban, ám legalább meglesz az a relatív előnyük, hogy az EU-n keresztül kijuthatnak a világpiacra, és ily módon benne lesznek a nemzetközi munkamegosztásban.
Mindenesetre a mostani helyzetben ezek pusztán feltételezések. A XXI. századi Európa valódi vonásait csak további kutatások révén ismerhetjük meg.
(Fordította: Magi István)
[Arndt Hopfmann előadása a Budapesti Vitafórumon, 1997 novemberében hangzott el.]
Irodalom
Michel Albert: Capitalisme contre Capitalisme. Paris, 1991.
Elmar Altvater – Birgit Mahnkopf: Gewerkschaften vor der europäischen
Herausforderung. Münster, 1993.
Hans-Jürgen Bieling: Maastricht, neoliberale Hegemonie, deutsche Machtpolitik. Wilderspruch, no. 29. (1995), 39–49.
Peter Gowan: Noe-Liberal Theory and Practice in Eastern Europe. New Left Review, no. 213. (Sept/Oct. 1995), 3–60.
Peter Gowan: The dynamics of European Enlargement. Labour Focus on Eastern Europe, no. 56. (Spring 1995), 4–28.
Heinz-Dieter Hardes – Stefan Stupp: Die Integration Südeuropas: Wirtschaftlicher Wegweiser für eine Osterweiterung der Europäischen Union? Osteuropa-Wirtschaft, 41. (1996) 4., 354–383.
Dirk Holtbrügge: Ökonomische Voraussetzungen und Folgen einer Osterweiterung der EU. Osteuropa, 46. (1996) 6., 537–547.
Kurt Hübner: Wege nach Nirgendwo: Ökonomische Theorie und osteuropäische Transformation. PROKLA, no. 89. (Heft 4/1992), 552–579.
Gabriella Izik Hedri: Die EG und die Staaten des “Visegráder Dreiecks”. Osteuropa, 43. (1993) 2., 154–166.
Jakob Juchler: Die osteuropäische Krise und die Integration Europas. Widerspruch, no. 29 (1995) 101–109.
Kazimierz Laski: Economic Reforms in Central and Eastern Europe since 1989: a Critical Re-evaluation of Some Aspects from the Point of View of the Theory of Effective Demand. Budapesti előadás vázlata, 1995. szeptember 15–16.
Alain Lipietz: Die Welt des Postfordismus. Über die strukturellen Veränderungen der entwickelten kapitalistischen Gesellschaften. Supplement der Zeitschrift “Sozialismus”, 7–8/97.
Sylvia Pintaris: Macht, Demokratie und Regionen in Europa: Analisen und Szenarien der Integration und Desintegratio. Marburg, 1996.
Berndt Röttger: EG-metropolitane Integration und die Krise Linker Wirtschaftpolitik. PROKLA, no. 92., 23. (1993) 3., 473–490.
Werner Weidenfeld (szerk.): Mittel- und Osteuropa auf dem Weg in die Europäische Union, Bericht zum Stand der Integrationsfährigkeit. Güthersloh, 1995.
Patrick Ziltener: EU-Entwicklungsperspektiven und -blocaden. Widerspruch, no. 29. (1995),80–94.
A baloldal erőssége a rendszerkritika (pl. a tőkeviszony kritikája, az állami elnyomás kritikája, a nacionalizmus-kritika stb.), de sokkal gyengébb a pozitív alternatív javaslatok megfogalmazásában. Kevés a koherens, radikálisan új program. Előadásom a baloldal eme gyengébb vonulatát igyekszik erősíteni: egy lehetséges alternatíva számára fogalmazok meg néhány javaslatot. Kérem, hogy a fragmentáltságot, a nyers rövidrezárást, az árnyaltság hiányát tudják be a rendelkezésre álló szûkös időnek.
Kiindulópontom az a történelmi tény, hogy az elmúlt kétszáz évben az emberiség megtapasztalta mind az elfajult piac, mind az elfajult állam zsarnoki uralmának következményeit. A XXI. század felé haladva az alternatívákat kereső humanisztikus, modern baloldalnak az a feladata, hogy túllépjen a “vagy piac, vagy állam” hamis, körbenforgó dilemmáján, és olyan intézményekre, olyan társadalmi önszerveződési formákra tegyen javaslatot – és mozgósítson is ezek érdekében –, amelyek békés, kiegyensúlyozott, kizsákmányolásmentes viszonyokat eredményeznek. Ez a hamis dichotómián túllépő módszertani megközelítés egyben azt is jelenti, hogy javaslataim a neoliberalizmus kontra neokeynesianizmus vitát is meghaladják, és mindkét megközelítést mára már elégtelennek nyilvánítják – jóllehet nem ugyanabban a vonatkozásban és nem ugyanolyan mértékben. A mindkét irányzaton túllépés igénye nem jelenti azt, hogy ne ismernénk el azt a taktikai–stratégiai előnyt, amelyet a neokeynesiánus megközelítés és szövetség jelent a baloldal számára.
Mondandómat három részre tagolom. Állításaim első csoportja a politikai intézményekre vonatkozik. A második csoport a gazdasági intézményekre. A harmadik csoport taktikai–stratégiai megjegyzéseket tartalmaz.
1. A közösségi önkormányzásra, önszabályozásra való áttérés nem eredményezhet civilizációs visszaesést, káoszt. Az anarchia (hatalommentesség) mellett lehet érvelnünk, a káosz mellett nem. A káosz ugyanis barbarizálja a politikai küzdelmeket. A mi célunk viszont éppen a politikai küzdelmek civilizálása, alacsonyabb feszültségszintre szállítása. Ezért mindenütt, ahol a piac vagy az állam visszaszorítását, leépítését szorgalmazzuk, ezt úgy kell értelmezni és megoldani, hogy a helyébe hatékonyabb közösségi önszabályozás lépjen.
2. A hatalom minden lehetséges szintjén a közvetlen demokratikus formákat kell szorgalmaznunk a képviseleti és egyéb közvetett formák helyett. Ennek előnye a döntéshozók és döntés által érintettek lehető legteljesebb egybeesése. Feltételezzük ugyanakkor az önkorrekciós tanulási lehetőséget. Tisztában vagyunk a részvételi vagy közvetlen demokrácia koncepcióját érő bírálatokkal, és azokkal a veszélyekkel is, amelyek e formában rejlenek. Ennek ellenére úgy véljük, hogy a jelenlegi polgári demokráciákat – illetve értékeiket – ebben az irányban lehet megszüntetve megőrizni.
3. A parlamentet, illetve azt, ami helyébe lép, delegálási elv alapján kell megszervezni. A jelenlegi párttúlsúlyos rendszer, illetve a szabad mandátum elve azt eredményezte, hogy a képviselők fölött a választópolgárok minden érdemi kontrollt elvesztettek. A kötött mandátumú delegálás lehetővé tenné, hogy a fontosabb társadalmi csoportok súlyuknak megfelelően folyamatos képviselettel rendelkezzenek az országgyûlésben, és delegáltjuk valóban az ő kívánalmaikat fogalmazza meg. A képviselő a továbbiakban nem magánszemély, hanem megbízottja egy mérvadó csoportnak. Ez a megközelítés azt is lehetővé teszi, hogy más-más napirendre, tárgykörre az adott delegálói kör ne mindig ugyanazt a személyt küldje, hanem az adott tárgyhoz legjobban értő szakemberét vagy megbízottját. Az adott delegáló csoporton belül természetesen továbbra is alkalmaznák a választási technikákat az érintett csoport sajátosságainak megfelelően.
4. A képviselői visszahívhatóságot intézményesíteni kell. Ez összefügg az előző ponttal, de önállóan is értelmezhető javaslat. Nem kell attól tartani, hogy így a parlamenti erőviszonyok instabillá válnak. Egyszerüen az történik, hogy az alkalmatlan, megbízhatatlan, delegálóit vagy választóit semmibe vevő képviselőtől idejében meg lehet szabadulni. A megoldás előnye az is, hogy sokkal adekvátabban, finomabban képes követni a társadalmi közvélekedésben bekövetkező változásokat, és így sok nem kívánatos fejlemény elkerülhető, amit a négy évre választott országgyûlés esetén nem lehet megakadályozni.
5. A képviselői fizetéseket a minimálbérhez kell kapcsolni valamilyen szorzóval. A szorzó lehet országosan egységes: róla népszavazás döntsön; de lehetséges az a megoldás is, hogy a képviselői jövedelem valamilyen sávon belül differenciált, és mértékéről a delegáló csoport dönt. Ha elfogadjuk azt, hogy a képviselői tevékenység is munka, akkor ellentételezését nem állapíthatja meg egyoldalúan maga a képviselői testület.
6. A korszerû politikai intézményrendszer egyik kulcskérdése, hogy eltolódás következzen be a pártrendszerről a civil érdekcsoportok rendszerére. Ez egy tagolt társadalomnak jobban megfelelő forma. Kevésbé manipulálható, kevésbé centralizált, szorosabb kapcsolatot tart az állampolgárok közvetlen érdekeivel. A civil érdekszervezetek mozgása jobban visszatükrözi a tényleges társadalmi akaratot.
7. A baloldalnak szorgalmaznia kell, hogy a jelenleg fentről építkező jogi–hatalmi struktúra helyett és mellett horizontális társadalmi megállapodások rendszere jöjjön létre. Ennek két nagy ága lehet. A települési önkormányzatok megállapodásai, illetve a társadalmi érdekcsoportok közötti paktum. Hosszabb távon az önkéntesen kialakított és önérdeken nyugvó megállapodások nagyobb magatartásszabályozó erővel bírnak, mint a felülről kikényszerített vagy elrendelt normák.
8. A politikának van egy olyan területe, ahol semmiféle reálpolitikai taktikázás nem engedhető meg, és ez az európai háború és béke kérdése. Megítélésem szerint a baloldalnak teljes egyértelmûséggel a leszerelés, a fegyvermentes konfliktusmegoldás mellett kell érvelnie, beleértve a katonai tömbök (pl. NATO) visszafejlesztését, és végső soron feloszlatását. Az persze magától adódik, hogy semmiféle állami–nemzeti alapú háborús kezdeményezés nem támogatható. De ennél tovább kell menni, és ki kell mondani, hogy semmiféle – állítólag védelmi jellegû – fegyverzetfejlesztés sem. Meg kell hirdetni a XXI. századra a leszerelés egyoldalúan elkezdett spirálját, és ezt baloldali többség esetén érvényesíteni is kell. Követhető pl. egy kétharmados szabály, amelynek értelmében a kezdeményező állam vállalja, hogy térségében a vele nagyságrendileg összevethető állam fegyverzetének csak kétharmadát tartja meg néhány év múlva, és így tovább. A kezdeményezést meg kell támogatni civil antimilitarista mozgalmakkal (nők, fiatalok stb.). Összehangolt forgatókönyv alapján a kontinens kb. száz év alatt teljesen demilitarizálható, mind külső, mind belső értelemben. Az ügynek van néhány bonyolult leágazása, amelyekre itt terjedelmi okokból nem térhetek ki, csak jelzem: fegyverkereskedelem, maffiák, paramilitáris mozgalmak, állami szintû terrorizmus.
9. A gazdasági jellegû javaslatokat célszerû egy olyan felvetéssel kezdeni, amely mintegy összeköti a politikai és a gazdasági struktúrákat. Lépéseket kell tenni egy gazdasági világkormány vagy világkoordinációs tanács létrehozása érdekében. Ennek széles, de pontosan rögzített jogosítványokkal kell rendelkeznie, például bizonyos erőforrás-felhasználási kérdésekben, az elemi ellátási szint (élelmezés, egészségügy) vonatkozásában, illetve a multinacionális gazdasági szervezetek tevékenységének ellenőrzésében. A világkoordináció esetén nem a jelenlegi ENSZ-re gondolunk, de nincs kizárva, hogy kellő átalakulások révén az ENSZ jelenlegi szakosított intézményeinek egyike-másika alkalmas lesz a jelzett feladatok ellátására. Lehetséges azonban más (nem-állami) kiindulópont, más szerveződés is.
10. A baloldalnak szorgalmaznia kell gazdasági tárgyú népszavazások helyi és országos intézményesítését. Nem véletlen, hogy a jelenlegi törvényhozások éppen ettől a területtől kívánják leginkább távoltartani a polgárokat. Itt az erőforrásokkal való közvetlen rendelkezésről van szó. A szakszerûségi érvekre hivatkozás csak részben megalapozott. Lehetségesnek tartjuk e népszavazások olyan – fokozatos – kiterjesztését, amikor egyszerre érvényesül a kérdés nagy hordereje, a beletanulási és önkorrekciós képesség, valamint a szakértelemmel megtámogatott önszabályozás.
11. Valószínûleg elérkezett az ideje valamilyen pénzvisszaforgatási kényszer alkalmazásának, annak érdekében, hogy a spekulációs pénzek a reálgazdaság felé áramoljanak. Jelenleg iszonyatos tömegû spekulációs pénz mozog a világban, teljesen elszakadva a reálgazdaságtól. A pénzvilág jelentős része felnőtt hazárdjáték. A szabad tőkemozgás – ebben a vonatkozásban – tudatos csalás, humbug. Ugyanis egyáltalán nem érinti a lakosság reális életfeltételeit, illetve a termelés szintjét. A pénzügyi manővereket tehát nem szabad árfolyamnyereséggel, kamatprémiummal, osztaléknöveléssel jutalmazni, hanem a pénzügyi jog erejével vissza kell kényszeríteni a reálgazdasági ágazatokba. Aktív pénzterelés kell mindaddig, amíg egyáltalában képződhet spekulációs célú magánvagyon.
12. Fokozatosan korlátozni kell az örökölhető gazdasági vagyont. A közösségi kezelés alá vont vagyonhányadot fel kell használni a hátrányos csoportok esélykiegyenlítésére. (Az így képződő alap egy része például felhasználható az európai cigányság letelepülési, lakás-, munka- és tanulási feltételeinek javítására.)
13. A tőkearányos jogokat fokozatosan személyarányos (létszámarányos) jogokká kell alakítani a gazdasági életben. Részvénytársaság helyett szövetkezet. A szövetkezetet mint tevékenységkooperációt értelmezem. Vagyis: nincsen tulajdonjog munkatevékenység nélkül. Ezt főszabályként kell érvényesíteni, amit finomítani célszerû a munkavégzésre már vagy még képtelenek jogvédelmével, érdekbeszámításával.
14. Az eddig szórványosan alkalmazott ESOP- (magyar vonatkozásban MRP-) konstrukciókat ki kell szélesíteni kétféle értelemben is. Egyrészt sokkal több cégnél kellene alkalmazni, és nemcsak a veszteséges területeken, másrészt a benne rejlő lehetőségeket jogilag tágítani célszerû abba az irányba, hogy az MRP a dolgozók önkorlátozó magatartása nélkül fejlődhessen kollektív tulajdonosi formákba.
15. A termelési tényezők feletti kollektív rendelkezésnek többféle változata is elképzelhető. Abban a vitában, amely akörül forog, hogy vajon a tulajdoni vagy a bérleti viszony domináljon, én az utóbbi mellett foglalok állást. Ezt a problémát a specifikus tényezőfajták esetében külön-külön meg kell vizsgálni, és egy részletesebb kifejtésben árnyalni szükséges. Más konstrukció alkalmazható a föld, az ipari létesítmények, a közjavak, a kis szolgáltató egységek vagy az emberiség közös örökségeként értelmezhető természeti feltételek esetében.
16. Sürgős szükség van egy létminimum- és életminőség-programra. Ez a legkiszolgáltatottabb csoportokat felzárkóztató program, ahol belátható időn belül nem várható, hogy az adott csoport önerőből javítani képes helyzetén. (Mélységesen cinikusnak vélem azt a megközelítést, amely úgy noszogat felzárkózásra csoportokat és országokat, hogy közben megfosztja őket az emberhez méltó élet elemi feltételeitől.)
17. Átmenetileg szükség lehet számos országban vagyoni és/vagy jövedelmi plafon alkalmazására. Ez csöppet sem vonzó, ám valószínûleg elkerülhetetlen lépés. A plafon megállapításánál olyan mértéket célszerû figyelembe venni – országonként –, amely egyrészt nem teljesítményvisszatartó, másrészt jelentős erőforrásátirányítást tesz lehetővé a sürgős fejlesztést igénylő területekre, harmadrészt összhangban van a lakosság jogérzékével. Elképzelhetőnek tartom a plafon megállapítása érdekében valamilyen orientáló vagy ügydöntő népszavazás alkalmazását.
18. Ami egy baloldali program végrehajthatóságának stratégiai kérdéseit illeti, mindenekelőtt két kérdést kell tisztázni. Egyrészt hogyan képes az autentikus baloldal olyan helyzetbe hozni magát, hogy hozzákezdhessen egy ilyen (vagy más tartalmú) program megvalósításához, másrészt milyen intézményes garanciák alakíthatók ki a program demokratikus végigviteléhez. Ami az első kérdést illeti, fel kell mérni azokat a – tágan értelmezett – “politikai és gazdasági erőforrásokat”, amelyek egy átmenet idején mozgósíthatók. Például a régi rendszer fenyegetése munkateljesítmény-megtagadással, kivonulás a hivatalos intézményekből, állampolgári elégedetlenségi mozgalmak stb. Valószínû, hogy intenzívebben kell élni népszavazási kezdeményezésekkel, még akkor is, ha ennek keresztülvitelét az éppen érvényes jogrend megnehezíti. Rendkívül fontosnak tartom, hogy már ebben az időszakban kibontakozzanak önkormányzási, önellátási próbálkozások, alternatív életmódkísérletek. Ezek ugyanis precedens értékûek lehetnek egy későbbi modell szempontjából.
19. Azt gondolom, hogy a javaslatainkat nem tehetjük függővé attól, tetszenek-e ellenfeleinknek vagy sem. A kivitelezésben maximális rugalmasságot és emberséget kell tanúsítani, de a végső szándékok és elvek tekintetében nem lehet parttalan kompromisszumokba hátrálni. A baloldal jelentős része a neoliberalizmussal folytatott jogos vitájában nagyon belemerült a neokeynesianizmusba. Nem veszi észre, hogy itt csak szövetség lehet, de nem feloldódás. A keynesiánus irányzat – hogy úgy mondjam – az érem másik oldala. Kétségtelenül vonzóbb oldala, de ugyanazé az éremé. Az autentikus alternatív baloldal ezen túl kezdődik.
20. A baloldal vagy radikális programú lesz, vagy semmilyen.
[Márkus Péter előadása a Budapesti Vitafórumon, 1997 novemberében hangzott el.]
E számunk alapjában három téma köré épül. Legutóbbi számunk folytatásaként ismét a forradalmak elemzésére kerül sor, cikkeink ezúttal a huszadik századra koncentrálnak. A tanulmányok az orosz forradalom mellett elsősorban Latin-Amerika történéseit elemzik, az utóbbi témával kapcsolatban többszörösen is felidézve Che Guevara emlékét. A második témakör a munkásság szerepe és sorsa századunk történelmében és napjaink valóságában, hazánkban és a világ más részein. Végül több írás veszi górcső alá a neoliberális gazdaságpolitika közkeletű mítoszait, ezek kelet-európai metamorfózisait, nem elfeledkezve a lehetséges alternatívák kereséséről sem