FÜGGETLEN, DEMOKRATIKUS MAGYARORSZÁGOT!

A magyar társadalom jelenlegi súlyos kríziséért egyaránt felelősség terheli a világgazdasági válság terheit reánk hárító fejlett kapitalista államokat, az anti­demokratikus posztsztálini bürokráciát és azokat az erőket, amelyek az or­szágot a fejlett ipari államok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek gazdasági-politikai és kulturális függvényévé kívánják tenni. Ma már nyilván­való, hogy az utóbbi évek, hónapok során kidolgozott, s részint megvalósított politikai és gazdasági programok, törekvések – származzanak bár a legkülön­bözőbb pártoktól, kormányoktól, pénzügyi szervezetektől – csupán elmélyítet­ték a krízist. A hatalomra került gazdasági és politikai elit hibás döntéseinek terhét a társadalom munkavállalói többsége, a nyugdíjasok, a felnövekvő nem­zedék hordozza.

A Szövetség álláspontja szerint sem az idejétmúlt bürokratikus államszo­cializmus, sem a kapitalizmus liberális vagy nemzeti-konzervatív restaurációja nem jelenthet kiutat a jelenlegi helyzetből.

A fejlődés útja csak a dolgozó és lakóhelyi önszerveződésen, önigazgatá­son alapuló társadalmi demokrácia kialakítása lehet.

A társadalmi demokrácia megvalósítása érdekében az alábbi célok elérésére tö­rekszünk:

NEMZETI FÜGGETLENSÉGET!

A külpolitika feladata a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés kialakítá­sa; elutasítjuk a meggondolatlan konfrontációs politikát, éppen úgy, mint az ismételten egyoldalú, új függőségeket létrehozó szövetséges váltást.

Az ország függetlenségét ma elsősorban a multinacionális tőke korlátoz­za. A mesterségesen felduzzasztott, és mára már többszörösen visszafizetett adósságállományt felhasználva a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – ki­zárólag saját érdekeit követve – olyan gazdaságpolitikát kényszerít az ország­ra, amelynek következtében profit és kamatok formájában a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányada áramlik át a fejlett ipari országokba. Elen­gedhetetlennek tartjuk az adósságok teljes vagy részleges leírását, a kamatfel­tételek könnyítését, a külföldi tőke spekulációs nyereségének korlátozását.

Az ország nem válhat az idegen tőke gyarmatává; ez azonban csak a ha­sonló helyzetben lévő országok együttműködésével valósítható meg.

GARANTÁLT EMBERI JOGOKAT!

A létbiztonság alapvető emberi jog. Mindenki számára biztosítani kell a mun­kához való jogot, az állampolgári jogon járó térítésmentes és színvonalas egészségügyi ellátást és oktatást. A kultúra, az autonóm alkotóműhelyek álla­mi támogatása alapvető nemzeti érdek.

Elítéljük az állampolgárokat sújtó politikai, gazdasági, vallási és etnikai diszkrimináció minden formáját, a lelkiismereti szabadság sorozatos megsérté­sét, a magánéletbe való állami és egyházi beavatkozást. A mindenkori kor­mány szerezzen érvényt az ENSZ emberjogi határozatainak!

POLITIKAI DEMOKRÁCIÁT!

Reális veszély az új tekintélyuralmi rendszer kialakulása. Követeljük a politi­kai intézményrendszer korrekcióját, demokratizálását. Meg kell védeni a poli­tikai szabadságjogokat

A legjelentősebb törvényjavaslatokat előzetes társadalmi vitára kell bo­csátani. Tiltakozunk a népszavazás lehetőségének tervezett jelentős szűkítése ellen.

Az Országgyűlés, a helyi önkormányzati, testület a népet képviselje, ne a párteliteket! Helyre kell állítani a képviselők visszahívhatóságának, beszámol­tatásának és ellenőrzésének intézményét.

A Szövetség álláspontja szerint ki kell alakítani a demokrácia népi alter­natíváját. A hiteles állampolgári akaratkifejezés biztosítására támogatjuk a la­kóhelyi és munkahelyi önszerveződéseket, az önigazgató közösségek hálózatának kialakulását.

GAZDASÁGI DEMOKRÁCIÁT!

A jelenlegi állami vagyon – létrejöttétől függetlenül – minden magyar állam­polgár tulajdona, elidegenítése csak a nemzet beleegyezésével mehet végbe. Privatizálás csak a belföldi és nemzetközi államadósság arányos részének át­vállalásával, a lakóhelyi és a dolgozói kollektívák belegyezésével történhet. Az állami, a vállalati és a szövetkezeti vagyon társadalmilag indokolatlan el­idegenítése, fiktív társasággá alakítása esetén az ezt megelőző tulajdoni álla­potokat alapul vevő vizsgálatot kell kezdeményezni.

Veszélyben az ország kenyere, valamint a parasztság és az agrárértel­miség létbiztonsága. A föld nemzeti közkincs; a belőle származó haszon csak azé lehet, aki megműveli. Meg kell akadályozni a nagyüzemi mezőgazdaság szétverését, a téeszeket a tulajdonosok önszerveződő társulásaként kell mű­ködtetni.

A Szövetség álláspontja szerint a termelés gazdaságossá tételében a tulaj­donnal rendelkező közvetlen termelő a legérdekeltebb, ez biztosítja számára jövedelme növekedését, munkahelyének védelmét. A dolgozók maguk döntsék el, milyen tulajdoni formát kívánnak létrehozni. Minden tulajdonformában meg kell teremteni a dolgozói önkormányzatokat, alkalmazni kell az önigazga­tás, a munkásellenőrzés és az alkalmazotti részvétel jogának történelmileg ki­alakult formáit. Ahol lehetséges, a dolgozói kollektíva maga válassza ki és alkalmazza vezetőit a gazdasági, műszaki, igazgatási teendők ellátására.

IGAZSÁGOS KÖZTEHERVISELÉST, ÉS ELOSZTÁST!

A tisztes megélhetés minden állampolgár alapvető joga; meg kell akadályozni az életszínvonal további romlását. A nyugdíjak, a családi pótlék, az ösztöndí­jak stb. mértéke a megélhetési költségek növekedésének megfelelően alakul­jon. A munkajövedelmeket sújtó költséges és igazságtalan személyi jövedelemadót fel kell számolni. A kieső állami jövedelmek pótlására megfon­tolandó a luxusadó és a vagyonadó bevezetése.

A Szövetség elutasítja a régi kiváltságok átmentését és új kiváltságos is csoportok kialakulását. Az ingyenkonyhák, a menhelyek, a szociális háló ígérete helyett mindenki számára állampolgári jogon – átmeneti jelleggel – biztosítani kell a munkanélküli-segélyt, az átképzés lehetőségét. A megélhetés fő formája azonban csak a társadalmilag hasznos munka lehet.

Céljainkat csak a szomszédos országokban és a világ többi részén hason­ló célokért küzdő mozgalmakkal, szervezetekkel együtt érhetjük el. Ki kell alakítani a velük való együttműködés feltételeit.

Nem kívánunk olcsó, bennszülött munkaerő lenni saját hazánkban. Szabad emberek önkéntes társulásán alapuló társadalom felépítésére törekszünk.

*

A Szövetség nyitott minden állampolgár, minden politikai, érdekvédelmi és társadalmi szervezet, azok tagjai, helyi szervezetei számára.

Csatlakozásra hívjuk mindazokat:

• akiket fenyeget a munkanélküliség, vagy már el is veszítették állásukat,
• akik úgy érzik, hogy visszaélnek hazafias és vallásos érzéseikkel,
• akik féltik a demokratikus vívmányokat,
• akik baloldali elkötelezettségűek, és ki akarnak tömi a rájuk kényszerített elszigeteltségből;
• azokat, alak felismerték, hogy a jelenlegi pártelitek nem képviselik érde­keiket, s ezért távol maradtak a választásoktól.

Felhívunk mindenkit, aki egyetért céljainkkal, aláírásával fejezze ki csatlakozá­sát a Szövetség chartájához.

*

A chartát aláíró pártok, érdekvédelmi szervezetek, munkástanácsok, társadalmi szervezetek és mozgalmak, állampolgárok és állampolgári kezdeményezések fenntartják teljes szellemi, politikai és szervezeti önállóságukat, ugyanakkor cselekvési programjuk kialakítása során figyelembe veszik a Chartába foglalt célokat, s készek együttműködni azok megvalósításában. A Szövetséghez való csatlakozás nem érinti az aláírók szervezeti tagsági viszonyát.

Szövetség a Társadalmi Demokráciáért, 1990.

*

A Szövetség a Társadalmi Demokráciáért mozgalom szervezését és adminiszt­rációját a Baloldali Alternatíva Egyesülés végzi.

Tartalomjegyzék

1. Bill Lomax : A feje tetejére állt világ. Két forradalom Magyarországon: 1956 és 1989
2. Marton Imre : Nyugat-Európa az átrendeződő világrendszer szorításában
3. John Rees : Az új imperializmus
4. Tót Éva : Hogyan védekeznek a háztartások? – Beszélgetés Sík Endrével
5. Ékes Ildikó : Hogyan élünk az ezredforduló küszöbén? Egy 6.000 háztartásra kiterjedő kérdőíves felmérés eredményei
6. Tátrai Gábor : Az 1990-es választások – Beszélgetés Wiener Györggyel
7. Márkus Péter : Modernizációs elméletek a nyolcvanas évek hazai társadalomtudományában – Vázlat
8. Mocsáry József : Magyarország és az államkapitalizmus – Tézisek 1949 utáni történelmünk gazdasági paradoxonainak értelmezéséhez
9. Szalai Pál : Bibó eszméi nem győzedelmeskednek?
10. Vigvári András : Reform és rendszerváltás – Vázlat a magyar gazdaságpolitika és reform történetéhez, valamint a közeljövő lehetséges alternatíváinak elemzéséhez
11. Szabó András György : Korszerű-e a marxizmus?
12. Demokrácia
13. Az Állampolgári Kezdeményezések Fórumáról
14. A hatalmat ellenőrizni kell – Beszélgetés Hegedűs Andrással a most szerveződő Munkásakadémiáról
15. A Szövetség a Társadalmi Demokráciáért 1990 chartája
16. Szak Péter Otmár : Az Eszmélet 1-8. számainak név- és tárgymutatója
17. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Politika és/vagy társadalom

Névmutató 

A tanulmányok és bibliográfiák, táblázatok szerzői, ill. összeállítói

Andor László 6: 147

Ankerl Géza 7: 154

Belocerkovszkij, Vagyim 6: 136

(Sz.) Bíró Zoltán 8: 103 (8)

Bodó László 7: 71

Bowles, Samuel 8: 121

Buldakov, V. P. 8: 9

Cazzaniga, Gian Maria 6: 118

Csanády András 6: 67

Damette, Félix 2: 79

Durucskó Mihály 8: 3; 8: 16; 8: 56; 8: 57; 8: 70 (B)

Feitl István 2: 42

Fekete Gyula. dr. 1: 100

Füzes Oszkár 5: 65

Girondeaux, Gilbert 7: 91

Hajdú F. András 5: 103 (B)

Harsányi Iván 2: 25

Herlitz, Urban 425

Hoerr, John – Collingwood, Harris 2: 124

Juhász József 5: 70

Kagarlickij, Borisz 2: 86

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor:  1: 7; 2: 4; 4: 59; 6: 29; 7: 4

Keresztes Lajos 7: 102

Koháry Ilona 7: 42

Krausz Tamás 1: 14; 4: 115; 5: 4; 8: 53

Landau, Saul 4: 55

M. Lengyel László 5: 132

Lepehin, V. 8: 81

Loránd Ferenc 7: 124

Lóránd Károly 6: 80

Magyar Péter 5: 149

Maróthy János 3: 95; 7: 137

Marton Imre 2: 110

Merza József 7: 143

Meginterjúvolt személyek:

Denitch, Bogdán 5: 146

Havas Gábor 6: 125

Köllner Ferenc 2: 128

Márkus Péter 2: 132

Pinior, Józef 5: 126

Simon Zaven József 6: 85

Szilágyi Ákos 8: 17

Szili Sándor 8: 157

Wallenstein, Immanuel 7: 59

Wasserman, Gilbert 8: 133

Wekler Ferenc 7: 158

Az interjúk készítői:

Herman József 5: 146

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 7: 59; 8: 133

Kállai R. Gábor 3: 102

Kiss Margit Rita 5: 126

Marton Imre 8: 133

Szénási Sándor 8: 17

Szűcs Katalin 6: 85

Tót Éva 2: 128; 3: 102; 6: 125; 7: 59; 7: 158; 8: 157

Mocsáry József 3: 43

Nagy Balázs 3: 56

Nagy Péter Tibor 8: 71

Niederhauser Emil 5: 24

Orcun, Fuat 6: 89

Osztojkán Béla 6: 112

Pomeranc, Grigorij 3: 83

Porosz Tibor 4: 83; 724

Hácz József 7: 112

Sebeök János 7: 148

Singer, Dániel 8: 125

Sipos Péter 6: 109

Slemmer László 4: 148

Sz. Bíró Zoltán lásd Bíró Zoltán

Szabó András György 3: 73; 4: 103

Szalai Erzsébet 3: 39

Szegő Andrea 1: 65

Szépkúti István 3: 65

Szigeti Péter 4: 37

Tálas Péter 1: 35; 5: 44

Thoma László 5: 86

Tőkei Ferenc 1: 3

Trockij. Lev 1: 56

Tütő László 4: 4

Vass Csaba 3: 23

Wallerstein, Immanuel 6: 52; 8: 105

Wassermann, Gilbert 6: 46

a 1: 118; 4: 81; 6: 105

K. 3: 79

K.G. 6: 121

M.M. 8: 139

tót 1: 113

T. 3: 114; 5: 161

… 1: 4; 3: 4; 7: 142; 8: 5

Kerekasztal-beszélgetések résztvevői:

Angyal Ádám 8: 141

Drucker Tibor 3: 102

Für Lajos 6: 5

Juhász Pál 2: 11; 3: 5

Kemény Csaba 3: 102

Kósa Ferenc 6: 5

Lengyel László 2: 11; 3: 5

ifj. Marosán György 8: 141

Mocsáry József 8: 141

Szabó Miklós 6: 5

Tütő László 2: 11; 3: 5

Varga Csaba 2: 11; 3: 5

Varjas András 3: 102

Bemutatott könyvek szerzői:

Bergyájev, Nyikoláj 8: 58

Csanády András 3: 79

Diósi Ágnes 6: 121

Lomax, Bill – Kemény István 4: 81

Mészáros István 8: 125

Samary, Catherine 5: 161

Schiller, Herbert 4: 5

Közölt dokumentumok:

Autonómia Csoport 3: 114

A csehszlovák Baloldali Alternatíva 5: 117

A CSKP 1968-as programja 1: 43

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának nyilatkozata 7: 147

Az „M" című francia folyóirat bemutatása 3: 130

A Marxism Today angol folyóiratbeli kerekasztal másodközlése 5: 110

Munkástanácsok dokumentumai 5: 170

A németországi Egyesült Baloldal 5: 121

Az OSZDMP (mensevikek) 1920-as tézisei 4: 138

Önkormányzati Mozgalom 2: 136

Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége 8: 153

A szovjet anarchoszindikalista mozgalom 5: 129

A Zöldek (NSZK) programja 2: 53

Kislexikon-témák:

Egyenlőség 1: 125

Kizsákmányolás 2: 141

Kommunizmus 1: 121

Liberalizmus 4: 52

Munkás 4: 146

Nemzet 5: 43

Osztály 1: 123

Piacgazdaság 2: 141

Privatizálás – reprivatizálás 3: 112

Szocializmus 5: 159

Társadalmi tulajdon 2: 141

Tulajdon 3: 77

Tárgymutató

(Csupán a fogalmak azon előfordulásait tüntettük fel, amelyek elemzést, értelmezést, vagy bírá­latot tartalmaznak).

abszolutizmus 5: 30

abszurd 7: 54

adósságcsapda 1: 65, 68, 82, 323, 5: 10,87, 6: 81, 8: 142

agresszió 7: 115

alkalmazkodási modell 1: 70

alkotmány 3: 36

állam 1: 56, 4: 9, 61, 85, 104, 5: 27,119, 134, 156, 6: 58, 7: 24, 60, 91, 162, 8: 11

államkapitalizmus 1: 16, 3: 55, 58, 4: 6, 154

államszocializmus 2: 129, 3: 74, 4: 103, 6: 105

állami tulajdon 2: 137, 5: 132, 6: 140

alternatívák 1: 23, 5: 90, 6: 62, 8: 6, 141

anarchizmus 2: 7, 3: 114, 7: 25

anarcho-szindikalizmus 5: 129, 7: 38

antikommunizmus 5: 18

antiszemitizmus 6: 47, 110, 8: 25

asszimiláció 5: 32, 6: 9, 42, 7: 154

átalakulási törvény 3: 39

átlag alatti jövedelmek 1: 101

baloldal 1: 96, 118, 2: 4, 112, 3: 4, 5: 68, 117, 152, 6: 26, 29, 107, 125, 7: 59, 8: 91, 121, 134

bankrendszer 4: 84, 6: 19

bérlakás 1: 115

bérlet 3: 76, 5: 135

bérmunkás 4: 12, 146, 149, 5: 163, 138

betegség 7: 151

birodalom 8: 112

bolsevikok 4: 119, 6: 95, 8: 14, 62

Brezsnyev 2: 90

Büchner 7: 42

bürokrácia 5: 163,8: 26, 49, 81

cigányok 2: 69, 6: 14, 112, 121, 130, 7: 116

család 3: 26

cselekvés 7: 28

CSKP, Csehszlovákia 1: 35, 5: 117

cserearány, csereérték 4: 84, 6: 69, 79

demokrácia 1: 10, 95, 2: 58, 102, 3: 64, 4: 43, 100, 141, 5: 86, 118, 128, 153, 6: 11, 115, 142, 149, 7: 25, 71, 136, 151, 8: 82, 122

diktatúra 7: 20, 8: 77

egészségügy 2: 16, 75

egyenlőség 1: 125

egyén 7: 37, 126

egyenlőtlenség 1: 61, 125, 3: 62, 4: 75, 6: 70

egyetemesség 6: 64

egyház 5: 52

eladósodás 1: 81

életminőség 4: 66

életszínvonal 7: 69

elidegenedés 1: 71, 5: 118, 6: 145, 7: 84

elit 2: 22, 3: 5

ellenforradalom 4: 162

ellenzék 6: 61

elmaradottság 5: 25

elnyomás 2: 60

elpolitikaiasított tulajdon 3: 23

emancipáció 4: 70, 7: 39

emberi jogok 6: 119

Engels 4: 5

érdekvédelem 1: 115, 3: 16

erkölcs 7: 40

erőszak 7: 4, 24, 112, 124, 144. 148

erőszakmentesség 2: 60, 7: 19. 142, 147

értelmiség 3: 81, 4: 62, 5: 92, 7: 14, 8: 12, 65

érték 4: 72, 92, 6: 6, 52, 117, 7: 125

ESOP 2: 124, 3: 67, 8: 146

Európa 7: 65, 71, 147

ezerkilencszázötvenhat 2: 42, 8: 159

falu 7: 158

fasizmus 7: 114, 140, 8: 77

fegyverkezési verseny 7: 95

fél-autonómia 3: 6

fiatal szocialisták 2: 86

filozófia 4: 93

FKP. Franciaország 6: 49, 7: 76

fogyasztás 6: 40

forradalom 4: 138, 7: 10, 29, 42. 138, 8: 5, 9, 17

függetlenség 6: 93

földtulajdon 2: 13, 3: 54, 5: 136, 6: 137

gazdaság 4: 52, 6: 83, 7: 82, 8: 141

gazdasági reform 1: 50, 2: 79

gazdasági válság 2: 56

grúzok 6: 100

Guinea 2: 115

gyermekügy 2: 66

háború 7: 36

hadiipar 7: 91

hadügy 1: 59

haladás 7: 131

halálbüntetés 7: 143

hatalom 5: 19, 26, 147. 6: 33, 75, 7: 8, 24

Hruscsovizmus 8: 115

huliganizmus 8: 29

humanizmus 7: 19, 142

IBM 1: 15

ideológia 6: 155, 7: 8.120,8: 71, 119,125

IMF 1: 69, 5: 87

induló 7: 137

infláció 1: 109

információ 4: 35, 63, 97, 6: 13

III. Internacionálé 4: 126

intézmények 4: 143, 6: 133

irenizmus 2: 81

iskola 123

Japán 2: 84, 6: 151,7: 74

jobboldaliság 1: 8, 3: 96, 6: 46, 7: 59, 8: 91

jog 6: 56

jövedelmek 1: 100, 4: 22

Jugoszlávia 5: 70, 166

kamat 6: 25, 80

káosz 7: 148

kapitalizmus 2: 81, 3: 97,4: 4, 37, 60, 98, 123, 138, 148, 5: 161, 6: 140, 147, 7: 66, 101, 8: 128, 135

katarzis 7: 56

Kelet-Európa 4: 68, 5: 4, 24, 120, 6: 37, 105, 7: 74, 8: 121, 136, 139

kereszténység, keresztény kurzus 6: 109, 7: 143

keynesizmus 1: 98, 4: 46,5: 161, 6: 26

kisajátítás 3: 42

KGST 5: 123

kisárutermelők 4: 150

kisebbségek 2: 7, 6: 10, 32, 60, 77, 121, 7: 154

kispolgárság 4: 131

kizsákmányolás 2: 141, 4: 150

kollektivizálás 2: 28, 38

kommunizmus 1: 121, 2: 113, 4: 135, 159, 7: 85, 8: 17

konkurencia 6: 141

konzervatívok 8: 87

kormányzat 4: 18, 5: 102, 6: 143

korporatív nyelv 4: 55

kölcsönhatás 7: 134

középrétegek 6: 126

közöny 5: 100

Közös Piac 6: 18

közösség 6: 5, 32, 7: 129

közösségi tulajdon 2: 21, 3: 22, 8: 122

községi önkormányzat 2: 15

kultúra 2: 72, 4: 55, 92, 101, 5: 112, 6: 8, 23, 52, 68, 126, 7: 100, 149

lakáshelyzet 1: 109

Lassalle 4: 107

Latin-Amerika 1: 87

LEMP, Lengyelország 5: 44, 45, 93

Lenin, leninizmus 3: 89, 4: 45, 5: 112, 8: 65, 106

lepenizmus 6: 47

leszerelés 7: 91

létminimum 1: 103

liberalizmus 4: 52, 8: 91

lopás 7: 34, 822

Lukács 8: 64

macedónok 5: 40

magántulajdon 1: 10, 3: 11, 24, 4: 161, 5: 139

Majakovszkij 8: 27

Marx, marxizmus 1: 3, 121, 2: 6, 81, 4: 79, 5: 20, 110, 6: 21, 7: 4, 60, 8: 60, 105, 123, 129, 134

második gazdaság 3: 43

megye 2: 23,7: 160

mensevikek 4: 115

mezőgazdaság 5: 22, 6: 74, 8: 46

migráció 7: 68

minőség 7: 80

mitológia 7: 48

monetáris restrikció 8: 146

monopólium 8: 151

MSZMP 3: 104

multinacionális tőke 5: 86, 7: 85

munkabér 8:

munkaerőáru 4: 149

munkaerőpiac 4: 90, 6: 128

munkamegosztás 4: 157, 6: 59

munkanélküliség 6: 144, 8: 43, 156

munkásmozgalom 5: 39, 114, 127, 6: 20, 7: 138

munkásosztály 4: 107,154, 7: 11, 89, 8: 21, 41, 99, 106

munkástanács 3: 63, 119, 4: 81,5: 170, 174

munkástulajdon 3: 57, 74, 8: 164

művészet 6: 54, 8: 28

nacionalizmus 6: 30, 53, 106

nagyhatalmak 5: 32

NDK 5: 121

német katona 7: 103

nemzet 5: 26, 43, 80, 6: 5, 18, 29, 53, 89

nemzeti érzés 6: 16, 30

nemzeti mozgalmak 5: 14

nemzetiségek 6: 21, 68, 8: 51

nemzetköziség 4: 67

NEP 8: 40

népakarat 4: 145

népi nevetéskultúra 7: 43

népiség 2: 5, 5: 38

nőkérdés 2: 63

növekedés 4: 95

nyelv 4: 40, 6: 116, 7: 155

nyugdíjasok 2: 67

Offe 4: 23, 37

oktatásügy 2: 70

OKP 5: 149

olaj 6: 25, 80

Oroszország 8: 5, 9, 58, 72, 108

orvosok 2: 27

osztály 1: 123

ökológia 2: 57, 5: 120, 125, 7: 150

önigazgatás 2: 12, 43, 61, 79, 4: 102, 5: 119, 127

önkormányzat 1: 119, 2: 10, 11, 25, 120, 136, 3: 71, 117, 5: 70, 168, 6: 136. 7: 157

önszerveződés 6: 117, 128

örmények 6: 85, 90

parasztság 6: 39, 8: 110

Párizsi Kommün 4: 112

pártok 1: 45, 3: 35, 5: 33, 61, 68, 71, 82, 117, 129, 6: 19, 142, 7: 21, 77, 8: 12, 53, 87

pártállam 5: 88

pártdemokrácia 2: 62

paternalizmus 5: 31, 8: 144

pazarlás 8: 155

pedagógia 7: 124

pénzügy 5: 122, 7: 159

peresztrojka 8: 82

piacgazdaság 2: 17, 142, 3: 7, 32, 4: 8, 5: 146, 156, 166, 6: 138, 149, 7: 9, 73

pluralizmus 5: 37

polgárság 7: 137

Prágai Tavasz 7: 61

proletárdiktatúra 4: 124, 140

proletariátus 7: 11

propaganda 7: 110

punk 7: 112

racionalizmus 8: 34

redisztribúció 4: 89

reform 2: 89, 98, 5: 7, 46, 56, 66, 76, 150, 164

reprivatizáció 3: 112

Románia 5: 65, 6: 67

saját csoport 7: 117

sajtó 1: 48, 2: 74, 7: 28

sorban állás 4: 30

Spanyol Köztársaság 2: 25

szabadság, szabadságjogok 1: 47, 6: 65,7: 52, 132

szakszervezetek 2: 39, 44, 50, 102, 124, 5: 48, 120, 8: 43

szegénység 1: 105, 6: 125, 8: 153

szellemi munka 3: 80, 4: 63

szélsőjobboldal 6: 46

személyiség 1: 126

szervezetek 7: 161

Szlovákia 6: 67

szociáldemokraták 8: 93

szociális közösség 4: 16

szocialisták 8: 93

szocializmus 1: 21, 29, 62, 71, 97, 2: 34, 82, 95, 111, 3: 73, 83, 95, 4: 25, 59, 83, 117, 163, 5: 71, 89, 115, 118, 125, 147, 150, 159, 161, 6: 71, 148, 153, 8: 14, 26, 69, 101, 143

szociálpolitika 3: 36, 4: 11

szolgáltatások 4: 26

Szolidaritás 2: 11, 5: 12. 50, 96, 127, 6: 141

Szovjetunió 1: 14, 2: 80, 89, 3: 83, 5: 6, 132, 6: 37, 7: 106, 8: 81, 111

szövetkezet 2: 13, 3: 15, 43, 66, 4: 110. 5: 140, 8: 144

Sztálin, sztálinizmus 1: 56, 3: 91, 4: 83, 531, 6: 102, 8: 7, 19, 40, 111

sztrájk 5: 54, 128

szükséglet 3: 8, 100

tanácsi önkormányzat 2: 128

társadalom 1: 62, 6: 158, 7: 6, 29

társadalomlélektan 4: 73

technokrácia 2: 105, 5: 73

technológiai mód 4: 32

termelési mód 1: 11,4 : 111, 7: 99

természet 7: 150, 8: 154

terror 7: 35, 49

tervezés 5: 122

tervutasítás 3: 65

totalitarizmus 8: 34

tőkeközösség 4: 13

tőkés termelés 4: 87

tőkeviszony 1: 9, 124, 3: 61, 4: 19,88

tömegkommunikáció 6: 147

tömegmozgalmak 8: 95

Törökország 6: 98

törvény 7: 39

Trockij, trockizmus 1: 57, 3: 89

tudomány 1: 54, 8: 127

tulajdon 2: 19, 127, 3: 39, 77, 4: 94, 5: 20, 162, 6: 137

tulajdonreform 3: 28, 41, 60, 71, 5: 132, 8: 144

Tungsram 3: 56

USA 1: 80, 2: 84, 6: 152, 7: 62, 72, 87,8: 121

utópia 8: 119

üzemi tanácsok (NSZK) 2: 121

üzleti bukás 1: 106

vagyonügynökség 8: 151

vállalkozás 3: 49, 56, 72, 4: 105, 5: 145

vallás 5: 34, 6: 36, 90

válság 4: 40

verseny 2: 20

vezetői alkalmasság 2: 140

világgazdaság 8: 47, 116

világkultúra 6: 54

Waffen SS 7: 102

zöldek 2: 53, 4: 64, 7: 65

zöldségmaffia 3: 53

zsidókérdés 6: 14, 42

A név- és tárgymutatót összeállította:  Szak Péter Otmár

A magyar és a kelet-európai rendszerváltás gazdasági, szociális és politikai sa­játosságai iránti érdeklődés az egész nemzetközi baloldalon egyre élénkebb és elmélyültebb. Ezt bizonyította a folyóiratunk által szervezett nemzetközi kon­ferencia is, amelynek anyagaiból következő számunkban kaphat ízelítőt az ol­vasó. Ez alkalommal a hazánk történetével – mindenekelőtt az 1956-os felkelésével – foglalkozó jól ismert angol baloldali kutató, Bill Lomax igen­csak meggondolkodtató tanulmányát közöljük. Különösen fontosnak azért tart­juk, mert a magyar „rendszerváltást" abban a történeti kontextusban tárgyalja, amelyet az új rendszer ideológusai – minden pompázatos forradalmi frázis el­lenére – egyszer sem mertek becsületesen megvizsgálni. Mennyiben bukott el 1989-90-ben 1956 szocialista hagyománya, mennyiben merült feledésbe, mennyiben tűnt el 1956 progresszív munkástanácsi öröksége a rendszerváltás restaurációs eufóriájának ködfüggönye mögött? (A szerk.)

***

Az 1956-os magyar forradalmat gyakran úgy tekintik, mintha az az értelmiségé lett volna, vezetői írók és egyetemisták; míg 1989 őszének eseményeit, a kommunista rezsimek hatalmának megdöntését Kelet-Európa szerte mint a „népek forradalmait" írják le. Világos, hogy az igazság ennek épp ellenkezője: a vé­gén még a kommunisták is rájöttek, hogy 1956 „népfelke­lés" volt, 1989-ben pedig az elitek cseréje, az értelmiség hatalomra jutása ment végbe. Hogyan lehetséges hát, hogy az ilyen elterjedt értelmezések ennyire ellentmondanak a té­nyeknek – miért állítja az ideológia a feje tetejére a világot? Az itt következő rövid írásban ezzel a kérdéssel foglalkozom.

1956 sok megfigyelő számára a liberális értékek győzel­mét jelenti a totalitarianizmus felett; 1989 a demokrácia diada­lát. Az ilyen jellegű értelmezések egyaránt elterjedtek a bal- és a jobboldalon. Sokkal többen szálltak szembe az 1956-os for­radalommal azon az alapon, hogy az a kapitalizmus restauráci­ójára irányuló ellenforradalmi kísérlet volt, mint ahányan kétségbe vonták az 1989-es változások céljait. Ugyanakkor, azt hiszem, ez az értelmezés is nyilvánvalóan visszájára fordít­ja az igazságot.

Hannah Arendt, a politikai filozófia egyik legkiemelkedőbb művelője azok közül, akik a magyar forradalmat liberális forra­dalomnak tekintették, azt a tényt emelte ki, hogy ennek célja – szerinte – nem a materiális nyomor enyhítése, a szociális felté­telek javítása volt, hanem valójában, a társadalom privilegizált tagjainak mozgalmaként, tisztán politikai szabadságjogok meg­teremtését célozta meg. Dicsérte a munkástanácsok szerepét, azonban csak addig, amíg azok kizárólagosan politikai intéz­mények maradtak. Azokat a kísérleteiket, amelyek a gyárak át­vételére, az ország egészét átfogó új gazdaságirányítási rendszer kidolgozásában való részvételre irányultak, Arendt eleve halálraítéltnek, végzetesen hibásnak tekintette.

Némileg paradox módon, Kemény István, a magyar szo­ciológus követi Arendtet abban, hogy a munkástanácsoknak csupán korlátozott szerepet tulajdonít, azonban, vele ellentét­ben, ő ezeket elsősorban gazdasági, nem pedig politikai intéz­ményeknek tekinti. Joggal dicséri a munkástanácsokat, amiért nem követeltek maguknak minden hatalmat, hanem egy olyan rendszerre törekedtek, amelyben nem lehetséges abszolút ha­talom; ám amellett is érvel, hogy a munkástanácsok egyáltalán nem kívántak maguknak politikai hatalmat: azzal csupán hiva­tásos politikusokat akartak megbízni.

Mindkét nézettel vitatkozni fogok, mivel ezek egyaránt ideologikus értelmezésnek tűnnek a számomra: egyik sem fér össze a tényekkel, s egyik sem méltányolja kellőképpen a munkástanácsok mozgalmának sem spontaneitását és eredeti­ségét, sem gazdag összetettségét.

Két magyar szerző, Fehér Ferenc és Heller Ágnes elgon­dolása szerint a magyar forradalmat leghelyesebben a „radiká­lis demokrata" terminus írja le. Ez a forradalom létrehozta saját, új és eredeti intézményeit, amelyek között éppúgy szerepeltek a munkástanácsok, mint a hagyományos politikai pártok. Így létrejött egy „új, radikális politikai közösség", s a szocializmus mint radikális demokrácia éledt újra. Az ő véleményük szerint éppúgy, mint szerintem, a munkástanácsok egyaránt voltak a gazdasági és a politikai emancipáció szervei.

A forradalmárok csaknem minden esetben abban a hitben tevékenykednek, hogy a világ újrateremtésében, egy új és igazságosabb társadalom megalkotásában vesznek részt, s a forradalmakra mindig jellemző volt az idealizmus és az önfelál­dozás szelleme, résztvevőiknek az a meggyőződése, hogy ügyük hatalmasabb, mint a puszta önérdek. Hannah Arendt ezt mint a forradalom újdonságát és kreativitását, eredetiségét reprezentáló, „forradalmi szellemet" említi, amely megteremti a közös cselekvés alapjait s az új népközösség létrejöttét inspirá­ló elveket. Meglehet, Shelley szavai fejezik ki legjobban e szel­lemiség lényegét: „Áldás volt megélni azt a hajnalt". Talán megengedik, hogy felidézzem ennek egyetlen megnyilvánulá­sát 1956-ból. Egy akkori fiatal joghallgató, aki a Nagybudapesti Központi Munkástanács tevékenységében működött közre, úgy emlékszik, hogy amikor a szervezetet betiltották, társai a követ­kező szavakkal bocsátották útjára: „Közöttünk éltél. Tudod, mi­ért harcolunk. Ha külföldre menekülsz, vidd magaddal az eszméinket is – a világ munkásaihoz. Nem a kormányokhoz, mert tőlük soha nem kértünk és nem is vártunk semmit. De a népek hadd tudják meg az igazságot…" Sok résztvevő számá­ra az 1956-os forradalom volt életének legfontosabb esemé­nye, s a legtöbb esetben mindmáig az maradt – ennek oka, azt hiszem, a forradalmi szellem részegítő erejében rejlik.

Véleményem szerint a forradalmi szellem gondolatát leg­jobban Rousseau-nak, a felvilágosodás filozófusának „általános akarat" fogalma világítja meg, amely a közjót, a társadalom ál­talános érdekét képviseli, az általános értékeket a partikuláris értékek helyett. Ezért tűnnek rendkívüli eseményeknek a forra­dalmak, ezért érzik úgy résztvevőik, hogy valami olyasmiben vesznek részt, ami nagyobb náluk, maguknál, s ezért tekintik e forradalmakat a filozófusok és társadalomtudósok „világtörté­nelmi" jelentőségű eseményeknek. S valóban, a forradalmak nem csak saját társadalmuk javát képviselik. Gyakran érezzük, hogy kihatással vannak az emberiség sorsára, az egész embe­ri fajra.

S ezért nem érzem úgy, hogy az 1989 őszi események megérdemelnék a „forradalom" nevet. Az egyik legélénkebb emlék, ami azokból a napokból megmarad, azoknak a kelet-né­meteknek a képe, akik Magyarországról Nyugatra menekültek, vagyis – ahogy leggyakrabban mondták – a „szabadságba". „Szabadságon" azt értették: „megmenekülés". Mi sem áll távo­labb a múlt forradalmait jellemző reményteli szellemtől. Nem jut eszembe egyetlen forradalom sem, amit az jellemzett volna, hogy a forradalmárok elmenekülnek hazájukból, legalábbis azelőtt nem, hogy a forradalmukat leverték volna. Ezekben az eseményekben sehol sem jelent meg a teremtés vagy az uni­verzalitás eleme: az emberek tisztán önérdekből cselekedtek. Ha egyáltalán beszélhetünk közös érdekről, akkor a rousseau-i „mindenki akarata" jöhet szóba legfeljebb – az egyéni vagy specifikus érdekek összege -, azonban semmi sem volt, ami akárcsak hasonlított volna is az általános akaratra. S ez nem csak a kelet-németek viselkedéséből látszik. Percekkel azután, hogy meghozták a döntést, amely lehetővé tette, hogy eltávoz­zanak, a magyarok sáskák módjára szállták meg a budapesti kelet-német táborokat: taxisofőrök, akik utasokat kerestek a ha­tárig, s mások, akik a kelet-németek járműveire vagy egyéb olyan tárgyaira alkudtak, amit azok nem vihettek magukkal. S ez igencsak elüt a magyarok 1956-os viselkedésétől.

Keserű és kegyetlen paradoxon, hogy az 1948-tól 1953-ig tartó sztálinista rezsim a közös emberség és szolidaritás érzé­sét hívta életre a magyar társadalom egészében, ez az érzést, amely oly tisztán mutatkozott meg az 1956-os forradalomban, s amely megannyi külföldi megfigyelőt is megihletett; a Kádár­rezsim liberálisabb korszaka viszont az önzés és szemé­lyes előmenetel törekvéseit erősítette, s aláásta a közösség és együttérzés szellemét, amely az elnyomás és közös ínség fel­tételei között virágzott. Az 1989-es események semmilyen módon nem képviselték az 1956-os forradalom szellemé­nek újraéledését – ellenkezőleg, azt tükrözték, hogy a Ká­dár-rezsim sikeres volt e szellem s az általa hordozott általános értékek megsemmisítésében, a népesség depolitizálásában, s abban, hogy az egyén viselkedését a közér­dek helyett az önérdek felé fordítsa.

A mai Magyarország, annak során, amit sokan a liberális demokráciába való átmenetnek tekintenek, a Kádár-évek örök­ségének terhét viseli. Az új demokratikus rezsimet egyre in­kább az a veszély fenyegeti, hogy elveszti legitimitását, s távolról sem világos, hogy megvannak-e a feltételek a liberaliz­mus és a demokrácia további együttélésére vagy akárcsak ar­ra, hogy a kettő közül egy is fennmaradjon. Liberalizmuson a hatalom megosztását és a korlátozott kormányzást értem; de­mokrácián pedig a társadalom valamennyi érdekének politikai képviseletét és artikulációját. A liberalizmus a hatalom korláto­zását, a demokrácia a hatalom elosztását követeli meg.

Valamennyi kommentátor megfigyeli az új politikai pártok gyenge társadalmi gyökereit s az emberek irántuk tanúsított apátiáját és érdektelenségét. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy a nép mindörökre visszavonult volna a politika színpadá­ról. Ellenkezőleg: 1990 októberének végén olyan spontán népi megmozdulás ment végbe, amelyet sokak 1956 őszéhez ha­sonlítottak. A kormány bejelentette a benzin árának 75%-os emelését, mire a taxisok és a teherautósofőrök sztrájkba kezd­tek, s blokád alá vették Budapest és a vidéki városok főbb híd­jait és főútvonalait. A pártok csaknem egyhangúlag elítélték a blokádot, mint egy szektor érdekcsoportjának alkotmányellenes cselekedetét. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatták, hogy a lakosságnak több mint 80%-a támogatta a sztrájkot. Bár a kormány kezdetben a blokád erőszakos feloldását szor­galmazta volna, végül kapitulált, s jelentós engedményeket tett a sztrájkolóknak.

Az incidens a piacgazdaságra való áttérés okozta növekvő elégedetlenségből fakadt. Az elmúlt évben a termelés több mint 20%-kal esett vissza, az infláció pedig meghaladta az 50%-ot. A további piacosítás és privatizáció tervezett intézke­dései a jelenlegi ipari kapacitás több mint egyharmadának megszüntetésével s egymilliónál jóval nagyobb számú munka­nélkülivel járnak majd. Ez könnyen több mint hárommillió em­ber megélhetését sodorhatja veszélybe. S ha valamennyi érintett csoport a taxisokéhoz hasonló módon adna hangot elé­gedetlenségének, s hozzájuk hasonló támogatást kapna a la­kosságtól, az ország egyszerűen kormányozhatatlanná válna. Egy „általános akarat" megteremthetné a demokrácia foly­tonosságának alapjait, azonban a mai Magyarországon nem létezik „általános akarat". A „mindenki akaratának" érvényre jutása viszont vagy anarchiába sodorja az orszá­got, vagy visszatéríti a diktatúrához.

Számos megfigyelő rámutatott már Kelet-Európa új de­mokráciái korai összeomlásának veszélyeire s az esetleges „latinamerikanációra" – mind a Nyugat-Európától való egyre na­gyobb függőség, mind az esetleg katonai rezsimek létrejötté­hez vezető növekvő nacionalizmus tekintetében. Jómagam azonban úgy vélem, a katonai puccsokra kisebb az esély, mint arra, hogy fokozatos visszacsúszás történjék az autoritarianizmusba, amely esetleg professzionális vagy technokratikus jelle­gű is lehet. Magyarország főbb pártjai valamennyien liberálisak, azonban éppen a nagy liberális, John Stuart Mill mondta, hogy a politikusok az orvosokhoz hasonlatosak, a páciensnek pedig nem az a dolga, hogy a kúrát megszabja, hanem az, hogy be­vegye a doktor által rendelt orvosságot. Ahogy Magyarorszá­gon elmélyül a gazdasági és társadalmi válság, a liberális pártok egykönnyen megállapodhatnak egy szakértői kormány létrehozásában – a parlamentben nincs hiány közgazdászokból és ügyvédekből -, amely elrendelné és végrehajtaná a kúrát. Ezzel véget érne az a fajta demokratikus pártpolitizálás, ame­lyet Nyugaton ismerünk, ráadásul – egy ideig – egy ilyen fejle­mény a lakosság támogatását is élvezné. Végső soron azonban ez a szcenárió mindenképpen a demokratikus sza­badságjogok és az érdekek szabad artikulációjának és képvi­seletének legalábbis részleges felfüggesztéséhez vezetne.

Ez azonban nem az egyedül lehetséges forgatókönyv. Az autoriter út a – demokratikus módon kormányozhatatlan -"mindenki akaratának" elfojtásához és a hatalomnak egy szűk, bár meglehet, jóindulatú, civilizált és liberális elit kezébe adásá­hoz is vezethet. Ez a liberalizmus győzelmét jelentené a de­mokrácia fölött, bár kétséges, maga a liberalizmus meddig élné túl ezt a győzelmet.

Egy másik szcenárió szerint a politikai pártok és a civil tár­sadalom más intézményei – a szakszervezetek, érdekcsopor­tok, polgári egyesületek – olyan irányba fejlődnének, hogy képesek legyenek a társadalom egészének tágabb érdekeit to­vábbítani, artikulálni, kifejezni és képviselni. Ehhez az embe­reknek a jelenleginél jóval szélesebb körű részvételére volna szükség a politikai folyamatokban és a döntéshozásban. Így létrejöhetnének azok a feltételek, amelyek mellett a liberaliz­mus és a demokrácia egyaránt tovább élhet. Annak azonban, hogy ez következik be, nem sok jelét látom.

Egy harmadik lehetőség 1956 forradalmi szellemének újra­éledését vonná maga után, s ezzel a „mindenki akaratának" át­alakítását egy új „általános akarattá". Nehéz elgondolni, hogy egy ilyen mozgalom milyen más ideológiai kifejezést találhatna magának, mint a szocializmust – amely a társadalom általános érdekeit képviseli a piac partikuláris érdekeivel szemben. 1990 őszén a magyar író, Konrád György, korának általános vélemé­nyét tükrözte, amikor azt mondta, hogy „a kapitalizmus az az ár, amit a demokráciáért fizetnünk kell". Ám Kelet-Európa ma azzal a veszéllyel néz szembe, hogy meglehet: a kapitalizmus ára éppen az lesz, hogy a frissen kivívott demokrácia nem él soká. Másfelől viszont könnyen lehetséges, hogy a demokrácia megmentése a szocializmus eszméjének feltámasztásával ér­hető el.

1956 radikális demokrata és, sok tekintetben, szocialista forradalom volt. Még ha egyáltalán forradalmaknak nevezhetők is az 1989-es események, akkor is inkább liberális, semmint demokratikus forradalmak voltak. Valóban, sokan a történelem végét és a szocializmus halálát látták bennük. A liberalizmus azonban felettébb gyönge alapot nyújt a demokráciához. A de­mokrácia összeomlása és a valamiféle autoriter kormányzás­hoz való visszatérés ellen a legerősebb garanciát talán egy újfajta népi szocializmus megjelenése adná, amely hangot és képviseletet nyújtana azoknak az érdekeknek és csoportoknak, amelyek a mai rendszertől egyre jobban elidegenednek és el­távolodnak, vagy éppen eltávolíttatnak.

1956 szocialista szellemének újjászületése megdöbbente­né az írástudókat, a világot pedig ismét szilárdan talpára állíta­ná.

(Ford.: Szalai Miklós)

A világ látszólag a politika körül forog. A politikusok háborúba viszik népeiket, a politikusok forradalmak élére állnak – életek milliói függenek egy-egy politikai döntéstől. S békeidőben is: egy-egy kormány sorsa, egy-egy párt felülkerekedése vagy szétesése, egy-egy politikus országlása és halála, népszerűsé­gének növekedése és elmúlta – úgy tűnik, a világ fordulását a politika határozza meg. A jelenlegi magyar társadalomban do­mináló erők is úgy igyekeznek beállítani a helyzetet, mintha a politika változásai azonosak lennének a társadalom változásai­val, vagy legalábbis pontosan azokat fejeznék ki.

Pedig a politika – bármekkora jelentőséget tulajdonítunk is neki időnként – csupán akcidentális része a társadalmi lét­nek (miként a vulgármarxisták és a gyakorló kapitalisták által fetisizált gazdaság is csak az). S ha az efféle részben – mint mondani szokták -, miként cseppben a folyó vagy a tenger, az egész tükröződik is, a cséppel sem szomjunkat oltani, sem raj­ta hajózni nem tudunk. A politika vagy a gazdaság meghatáro­zó része a társadalomegésznek, de ha a társadalmat pusztán ezek törvényei által véljük mozgathatónak vagy akárcsak értel­mezhetőnek, törekvéseink eleve kudarcra ítéltetnek.

A politika mint fétis

Más-másképpen, de mindegyik XX. századi társadalom feti­sizálja a politikát. A szocialistának és a fejlődőnek nevezett társadalmak a hatalommegragadás és -megtartás értelmében, a polgári társadalmak a pártküzdelmek formájában. Mindenütt úgy tűnik, az egyes ember és az emberiség élete, jelene és jö­vője elsősorban attól függ, hogy saját hazánkban és a világban milyen politika kerekedik felül. S mint a tévhitek általában, rész­legesen persze ez is igaz, nagyon is igaz, hiszen egy-egy poli­tikai döntés a szó szoros értelmében is elpusztíthatja az egyes embert vagy akár az egész emberiséget is. Mégis a politika – bárhogy is törekszik olykor az élet minden mozzanata fe­letti ellenőrzésre – rendre szűkebbnek bizonyul a társada­lomnál, annak mozgásalt nem tudja mind politikaivá csa­tornázni, s így a társadalmi mozgások előbb-utóbb rommá porlasztanak minden politikai építményt.

A politika mint többszintes építmény

A politikának különböző szintjei vannak. Politika az is, hogy személyek harcolnak egymással a hatalomért (a gyakorlatban mindig erről is szó van); az is, amikor érdekcsoportok, lobbyk ütköznek (a pártrendszerű politika idealizálói úgy állítják be, mintha semmi más, csak ez, a csoportérdek-artikuláció volna a politika); de a politika szintjón írható le az is, amikor valójában eltérő kultúrák, értékrendszerek összeütközése zajlik nemzetek között és nemzeteken belül; s politika az is, amit „a világpolitika sakkjátszmájának” neveznek (s amikor néhány, gazdasága vagy/és hadserege által naggyá tett hatalom hivatásos politiku­si elitje sakkozik emberek millióinak életével a világ erőviszo­nyainak átformálására).¹ Ezek a szintek összekeverednek, a politikai gyakorlatban teljesen áthatják egymást, s mivel a politi­ka² nagymértékben befolyásolja a társadalmak életének alaku­lását („eredményes” működése akár háborúba vagy gazdasági összeomlásba is torkollhat) a személyi vetélkedések vagy az erősebb lobbyk részérdekei valóságos – társadalmi – súlyuk­hoz mérten aránytalan szerephez juthatnak a történelem alaku­lásában.

A politika korlátai

A politika mindazonáltal nem uralhatja (csak befolyásolhatja) a társadalom életét: az él, működik, „megy” a maga útján; megy abba az irányba, amelybe megszámlálhatatlanul sok vektorá­nak (összetevőinek és körülményeinek) eredője mutat, s ame­lyek közül maga a politika csak egy lehet. Hiszen pl. az amerikai polgárháború mint politikai küzdelem alapvetően átfor­málta ugyan az Egyesült Államok társadalmát, de azok a társa­dalmi erővonalak (pl. az Észak és Dél gazdasági struktúráját, társadalomszerkezetét és ezekből is fakadó politikai stílusát jel­lemző különbségek), amelyek már jóval e háború előtt kialakul­tak, máig érzékelhetőek. Az utolsó Romanovok, Lenin, Sztálin vagy Gorbacsov politikája eléggé különböző, s nem tagadható, hogy mindegyik rajta hagyta a bélyegét Oroszországon; az orosz társadalomnak mégis vannak olyan vonásai, amelyek behatárolják a politikai fordulatok lehetőségeit is. A társadalom a politikával szemben egyébként korántsem mindig mozgása lassúbb hömpölygésével bizonyítja szélesebb voltát. XVIII. La­jos politikai kormányzatát a francia társadalom már akkor anak­ronisztikusnak nyilvánította, amikor a politikai forradalom még nem söpörte el, s a bolsevik pártok sem attól vesztették el tö­megbázisukat, hogy hívő nemzedékei kiöregedtek, s az újak – politikailag – elfordultak tőlük, hanem attól (jóval korábban), hogy az ún. államszocializmus társadalmaiban olyan mozgások jöttek létre, amelyek nem termelték újra ezt a hitet: a társada­lom fejlődése objektíve nem mutatott ebbe az irányba, leg­alábbis nem e társadalmak közvetlen jövőjeként.

Ámde ha tudjuk is, hogy a politika egy csupán a társada­lom alrendszerei közül, a politikai aktivitás következményeinek bűvöletében mégis könnyen válunk homo politicusszá (miként másfajta aktivitásaink bűvöletében egyoldalú – s ezáltal korlá­tozott – homo oeconomicusszá, homo faberré, homo criminalisszá stb. is), hiszen a társadalom alrendszere így a politika is, részszempontokat képviselvén hajlamosak az egyes embert is egyoldalúsítani, egy-egy képességére egyszerűsíteni, a társa­dalmi lét egy-egy szeletéhez – s szinte csak ahhoz – hozzá­rendelni. S mivel tévhit az, hogy a politika létünk legfőbb meghatározója, e hozzárendelődés is eleve csak szűkítheti, korlátozhatja az egyes emberek és a túlságosan politika-centri­kus társadalmak lehetőségeit.

A politika funkciói

Mire is való a politika? A legkézenfekvőbb, hogy alapvető funk­ciója az érdekek képviselete. A politikai erők természetesen megjelenítik egyes társadalmi csoportok érdekeit, de a politika mégsem csupán érdekképviselet. A társadalom érzelmi reak­cióinak kifejezője? Ez is, de lényegét nem írtuk le ezzel. Az a társadalmi alrendszer, amely a többi alrendszer egyensúlyának létrehozója? Ez deklarált célja lenne, de a társadalmi egyen­súlyt sosem a politika hozza létre; ha a társadalomban létrejön ilyen egyensúly, akkor rendszerint adódik olyan politikai erő is, amely ezt megjelenítő „egyensúlypolitikára” képes.³ Az egyen­súly azonban, mint mondtuk, létrejön, nem „csinálják”. A politi­ka egyik lényegi vonása viszont éppen az, hogy állandóan „csinálni” igyekszik az integráció folyamatát, állandóan a társadalomegész szerepében kíván fellépni, mint annak alanyi képviselete.⁴

A politika mint maszk

A politikának, amikor a „kormánypolitikát”, a hatalmon lévők po­litikáját jelenti, elsődleges jellemzője a rendszerapológia. Ez természetes, hiszen a társadalom integráltsága az adott rend­szer fennállásában érdekeltek számára a rendszer minél za­vartalanabb működésének függvénye. Ennek az apologetikus törekvésnek alapvető hamisítások a következményei. Mivel a rendszert magát stabilnak, széthúzó mozgások által nem fenyegetettnek Igyekeznek feltüntetni, kénytelenek ezek helyett a valóban statikus, visszahúzó elemeket láttatni mozgónak: így jön létre az a képzet is, miszerint a politiká­ban bekövetkező változások alapvető változásokat jelente­nek a társadalomban, jóllehet valójában a radikális (társadalmi változásoknak feltüntetett) politikai változások esetleg éppen a társadalom lényegi mozdulatlanságát biz­tosítják. Egyes politikai döntések persze alapvető változásokat hoznak a társadalomszerkezetben (e tény tette oly erőssé a politikai forradalmakba vetett hitet a most magunk mögött ha­gyott száz évben), a politika azonban nem képes többre, mint amit a társadalomszerkezet egésze lehetővé tesz számára. Ezt határolta be természetesen a magukat politikailag „szocialistá­nak” nyilvánító társadalmak lehetőségeit is a számukra adott feudalisztikus-bürokratikus és kezdetlegesen kapitalista feltéte­lek között; másfelől viszont, mivel az e társadalmakban hozott politikai intézkedések azért jelentős társadalmi változásokat is okoztak, a Kelet-Európában 40 – illetve 70 – év alatt létrejött változások hasonlóképpen kemény korlátokat jelentenek a je­lenlegi restaurációs politikai erők számára. (Ez még a politikai stílus mozgásterére is hatással van: A. Pribelsky osztrák kultúr­antropológus a külső szemlélő tárgyilagosságával figyelte meg például már nem sokkal az 1990-es magyarországi választá­sok után, hogy a győztes MDF image-át megszabó „nyugodt erő” sem más, mint a kádárizmus évtizedeken át sikeresnek bi­zonyult politikai stílusának közvetlen továbbvitele.)

A politika mindig változtatja a társadalmat, de mert maga a változtató politika is összetett – nem beszélve a változtatandó társadalomról -, hatásai korántsem vezethetők le az adott poli­tikai erő deklarált céljaiból. Meghökkenünk az ateizmus, az in­ternacionalizmus és a közösségelvűség évtizedei után előhömpölygő vallásosságon, nacionalizmuson és gazdaság­-centrikus individualizmuson, s azzal magyarázzuk, hogy mind­ezek eddig is jelen voltak, csak a „szőnyeg alá söpörve”. Ha azonban csupán erről lenne szó, e hatások mégiscsak valame­lyest gyengültek, nem pedig erősödtek volna. Valójában az a helyzet, hogy maguk a „szocialista” rendszerek, e rendszerek politikai hatalmai is táplálták a vallásosságot, a nacionalizmust, a gazdasági individualizmust; s nemcsak hiányuk által, nem­csak ellenzéki ideológiákként, hanem a rendszer immanens vo­násaiként is: a „szocialista” ideológiát vallásos szerkezetben próbálták terjeszteni, a „szocialista” államok létrejöttük „világfor­radalmi” illúzióját gyorsan zárójelbe téve nacionalista egysé­gekként szerveződtek meg, s a gazdasági individualizmust sem csupán e rendszerek gazdasági irracionalizmusa erősítet­te – mintegy közvetett hatásként -, nem, a kezdeti önfeláldo­zás-propagandát hivatalosan is az egyéni gyarapodás központi értékké emelése és a közösségi struktúrák szétzúzása követte. A jelenlegi állapot tehát nemcsak visszahatás az államszocia­lizmus évtizedeire, hanem annak egyenes következménye, építménye is, mint ahogy magát a – felemás – polgárosodást is ezek a rendszerek alapozták meg a kelet-európai régióban. Ám ez nem azt jelenti – mint sokan értelmezik -, hogy az állam­szocializmus csupán a kapitalizálódás egy torz útja; ezek a po­litikai rendszerek természetesen nem kapitalizmust akartak létrehozni; azonban a társadalom valóságos integrációját (s ezen keresztül a politikát is) ebben az esetben is a társada­lomegészben adott feltételek határozzák meg.

Ez a meghatározottság persze ugyanakkor sohasem mű­ködik fatális eleve-elrendeltségként, a politikának mindig mód­jában áll több lehetőség között választania, s így a feltételek nem mentik föl. (Választhatja például azt is, hogy felismeri: az általa képviselt politikai-ideológiai célok az adott történelmi pil­lanatban nem tudnak a társadalmi mozgások eredőjeként ér­vényesülni, így hatalmi képviseletük nem aktuális, s a hatalomátvétel vagy -megtartás mint politikai cél az adott pilla­natban önpusztítást eredményező tévedés.⁵ )

A politika mint hamis tudat

Ennek ellenére a politikai elvek képviselői igen gyakran meg­próbálnak erőszakot tenni a társadalmon. És nemcsak a politi­ka által kitűzött irányok és a társadalom adottságainak ütközéséről van szó, mint eddigi példáinkban; sok esetben nem az a lényeg, hogy a társadalom nem mozdul a politika szándékai szerint, s ezáltal deformálja azok kifutását, hanem az, hogy a társadalom nagyon is mozog, de nem abban az irányban, amelyben a politika e mozgásokat kifejezni, képvisel­ni véli. Véleményünk szerint ez történik ma Magyarországon is, ahol a politikában olyan célok fogalmazódtak meg, amelyek a társadalom egyes rétegeinek ideológiai várakozásaihoz kap­csolódnak, de nem azokból a társadalmi feltételekből indul­nak ki, amelyek az 1990-es évek Magyarországát jellemzik.

Az ilyen széttartó tendenciák – társadalmi és politikai moz­gások viszonyában – különösen két jellegzetes helyzetben szoktak előfordulni: Az egyik, amikor egy ország politikai rend­szere valamely külső erőkényszer alatt alakul: a politika ilyen­kor azért szakad el a társadalomtól, mert ahelyett, hogy annak különösségét juttatná érvényre a külső erővel szemben (önma­gát a társadalomból építve fel), a külső erők diktátumainak esz­közévé válik saját társadalmával szemben. Ez akkor is érvényesül, ha közben-közben a nemzeti politika igyekszik túl­járni a föléje nehezedő külső erők eszén. A másik tipikus eset, amikor a társadalomban kifejletlen a politikai tudatosság, s ezért olyan ideologikus gyökerű politikai erőket segít hatalomra, amelyeknek ideológiáját – tévesen – érvényesnek érzi saját vi­szonyaira. (Itt is alkalmas példa a 17-ben egy militarizált pa­raszt-birodalom elégedetlenségi hullámán uralomra jutott bolsevik párt vagy a kelet-európai társadalmak demokratizációs és modernizációs szükségleteinek hullámán uralomra jutó nemzeti-konzervatív ideológiáké.)

A politika rendszerapologetikus szerepének csak egyik össze­tevője az, hogy a politikai mozgásokkal a társadalmi változáso­kat vagy azok hiányát próbálja elfedni. A „politikai” szemlélet azzal is jár, hogy az adott rendszerhez való viszonyulások szinte mindegyikét „átpolitizálja”, így a rendszernek a rend­szer tagadásában kifejeződő ellentmondásai nem a rend­szer lényegeként jelennek meg (amik valójában), hanem egy tagadó – politikai – részérdekként, partikulárisként, s ez a rendszer megváltoztatásának esélyeit nagymértékben csökkenti.⁶

Ha azután mégis bekövetkezik egy forradalom, olykor még ez is lehet konzerváló hatású: mivel önmagában nem változtat­ja meg a társadalmat, radikális politikai jelenségeivel elfedheti, elleplezheti a valóságos viszonyokat, ha másban nincs lényegi változás. Sőt, még amikor valódi társadalmi átalakulás kifejező­je a politikai forradalom (mint pl. a nagy francia forradalomban), a politikai síkra terelés akkor is szubjektivizál, partikularizál (a francia forradalomban is így kompromittálta némiképp a politi­kai cselekménysor magukat a társadalmi mozgásokat is).

A politika haszna

Persze, mint említettük, a politikának megvan a maga aktív, alanyi szerepe a társadalom mozgásai között, és ez igen pozi­tív szerep is lehet. A politika döntésein keresztül, új intézmé­nyek, új jogrend, új viszonyulásmódok kialakításával nagyon is beleszólhat a többi társadalmi szféra alakulásába; terelheti a társadalom egészét valamilyen irányba; s legfőképpen mozgó­sítja a társadalmi lét minden változás szempontjából legfonto­sabb elemét: maguknak az embereknek az aktivitását. A politika nemcsak elleplez, de tudatosítja is a társadalom viszo­nyait; nemcsak hatalmi súllyal fékezi a haladást, de el is távolít­ja a haladás hatalmi akadályait; nemcsak manipulál, nemcsak egyensúlynak hazudja a társadalom egyensúlytalansági állapo­tait, de technikát is ad a társadalom erőinek ahhoz, hogy a va­lóságos viszonyoknak megfelelő egyensúlyok politikai kereteit megteremtsék.⁷

Mindazonáltal az eddigiekből is következően az eredmé­nyes politikai magatartásnak keskeny útja nyílik. Ha – az „exigenciák tudományához” illően – a társadalmi mozgások éppen adott eredőjére, a jelenre függeszti figyelmét, nemigen kerülheti el azt, hogy konzervatív erővé váljon. Ha meg a jövővel jegyzi el magát, óhatatlanul voluntarizmusba torzul, hiszen „egymagá­ban” sohasem képes a társadalom valamennyi hatótényezőjét (azok összjátékát, kapcsolódásaik, ütközéseik, egymásba való átmeneteik együttes hatását) helyettesíteni, a valóságos jövőt helyettük egyedül felépíteni.

A politika mint a tükör homálya

A politika következésképpen igen ritkán, s rendszerint akkor is csak rövid ideig kerül abba a helyzetbe, hogy a társadalom va­lóságos erőviszonyainak, a valóságos mozgások eredőjének kifejeződése legyen.⁸ Politikai erők, politikák és politikusok igen gyorsan felélik hitelüket, „elszakadnak” a társadalomtól. De a politika természetének dialektikájához tartozik az is, hogy ez is látszat csupán. Huzamosabb hatalmon maradásra csak olyan politika képes, amely valamilyen értelemben kon­szenzusra jut a „néppel”: lehet, hogy utálják, de valamit elfo­gadnak belőle; valamely vonása a közgondolkodás tükrözője.

Az államszocializmus története is azt mutatja, hogy noha leg-emberellenesebb korszaka Európában a Sztálin által irányított időszak volt, nem ezt söpörte el az általános elutasítás: a rend­szer akkor omlott össze, amikor a hatalmon lévő politika már minimális tömegtámogatást sem tudott szerezni eszméinek, céljainak.⁹ (Sztálin koráról ez nem mondható el: abban az idő­ben nem csupán azért sikerült a hirdetett ideológiának híveket szereznie, mert az emberek naivabbak, egy újabb csalódásra felkészületlenebbek voltak, hanem nagymértékben azért, mert a politikai hatalom adott formája alkalmas volt a társadalmi erők közti eredő – a paraszti országban zajló eredeti felhalmo­zás és erőltetett ütemű iparosítás, a katonai-bürokratikus biro­dalomirányítás és a hozzá kapcsolódó nagynépi nacionalizmus, a mélyen gyökerező cárkultusz és egalitariánus kollektivizmus eredőjének – megjelenítésére.¹⁰ )

A politika tehát egyszerre tükrözi is a valóságos viszo­nyokat, meg el is torzítja őket: tükrözi, amennyiben min­dennapi gyakorlatát azokra építi; s torzítja, amennyiben egyetlen iránynak tünteti fel (ti. egyetlen irányba igyekszik terelni) a vektorok sokaságát.

A politika mint alrendszer, avagy miért ilyen a politika?

A politika persze nemcsak a legújabb korban vált a társadalom életében meghatározó erővé. Jóllehet a szabad polgárok összességét aktivizáló, a modern korban is használatos értelmé­ben – mint a szó etimológiája is utal erre – a politika a görög poliszban születik, semmi okunk rá, hogy kizárjuk fogalmából a poliszok kialakulása előtt már létezett azon formáit, amelyek­nek megfelelőit a ma politikájában is megtaláljuk. Ilyen értelem­ben a politika a hatalom születésével, illetve a társadalom belső differenciálódásának megjelenésével egyidős.

A kezdetektől fogva kettős funkcióról van szó.

Egyfelől minden közösségnek, minden társadalomegy­ségnek működnie kell kifelé, pragmatikus gyakorlattal ér­vényesíteni kell a közös érdekeket. (Például az adott társadalomegység hatalmát: a háborúkban megnyilvánult ér­dekütköztetések kezelésére a háborúk után/között is szükség van; mihelyt erre pl. két törzs viszonyában sor kerül, ez már politika.) A hatalom „kifelé”, mások felé megkísérelt érvényesí­tése azután mindig is a politika egyik meghatározó oldala.

Másfelől a társadalom belső differenciálódása, eltérő hely­zetű csoportok elkülönülése azt hozta magával, hogy megkér­dőjelezhetővé vált a társadalomegység élén állók, az irányítók legitimitásának abszolút volta. (Amely magától értetődően csak addig abszolút, amíg a közösségnek abszolút – közvetlen – el­lenőrzése van fölötte.)¹¹ Ez ahhoz vezet, hogy megindul a harc a társadalomegységen belüli hatalomért (hiszen ha a hatalom nem abszolút, akkor megszerezhető) – s ez a poli­tika másik döntő összetevője.

Mindebből azonban eleve következik az is, hogy a politika mindenképpen partikularizál. A hatalom mindenképpen a rész uralma, egy rósz uralma a többi felett, akár belső, közös­ségen belüli, akár külső, más közösségek feletti hatalomról van szó.

A politika tehát mindig tartalmazza a pragmatizmus mozzanatát, és mindig partikuláris, e vonásai a legkülön­bözőbb társadalmakban érvényesülnek, s okozói a fentebb már említett kettősségnek: társadalomtükröző és egyszer­smind -torzító természetének. A polgári társadalomban azon­ban jelentős módosulás következik be: bár korábban is vannak a politikát többé-kevésbé hivatásszerűen űző férfiak (és nők), a polgári társadalomban minden – s így a politika is – eszközzé válik, s mint ilyen professzionalizálódik, mind körülírtabb szak­szerűséggel fejlődik ki.¹²

A politika a polgári társadalomban

A politika modernkori (polgári) kifejlődésének is kettős követ­kezménye van. Egyfelől közelít a társadalomhoz, mindinkább az emberért valóvá válik: ez következik eszközzé tételéből is. (Mint ahogy a polgári társadalom ekképpen mindent elindít egy­fajta humanizáció felé.) Másfelől, mivel professzionalizálódik, ez körülírtságának növekedését is jelenti: önálló szubsztancia­ként, önálló társadalmi alrendszerként rögződik. Ez fokozza partikularitását, a politika mindinkább távolodik a társadalomtól, mindinkább mechanizmussá, s ezáltal mind embertelenebbé is válik. (Ez is mindennel így van a polgári társadalomban.)

A polgári társadalmat minden tekintetben az a kettősség jellemzi, ami a piacgazdaságot: a kínálat az emberek igényei­ben megmutatkozó kereslethez igazodik; de ezt a keresletet a piaci konkurencia miatt mindenképpen befolyásolni kell. A poli­tika is a kereslethez igazodó: ezt fejezi ki széles körű érdek­képviseleti rendszere; ugyanakkor széles tömegek számára azt sugallják, hogy a politika képviselete csak alapos szaktudással lehetséges, amelyhez e tömegeknek nem kell érteniük.

A polgári politika természete igen látványosan mutatkozik meg a mi régiónk mostani átalakulása során is. Egyrészt látvá­nyosan robbant be ide a politikai pluralizmus: az érdekképvise­leti szerveződés. (Valójában csak explicitté váltak azok a viszonyok, amelyek eddig nem voltak azok: korábban is voltak érdekcsoport-ütközések, de ezek többnyire a színfalak mögött maradtak, ritkán bukkanhattak felszínre.) Másrészt a politikától való elfordulás, annak az „osztozkodó hivatásosokra” bízása nemcsak a különböző csalódások csömörének a következmé­nye, de sokszoros visszajelzésével táplálja ezt az elfordulást maga a politikai vezetés is, melynek mintha érdeke lenne a tö­meges passzivitás. (A polgári társadalmak politikai viszonyai már jó néhány évtizede mutatják, hogy ez így is van.)

A marxizmus ellentmondásos viszonya a politikához avagy elvetélt kísérlet az alrendszerjelleg felszámolására

Marx a társadalomegész megváltoztatását tekintette mozgalma céljának. A változtató mozzanatot – pl. a Feuerbach-tézisekben – erőteljesen kiemelte. Ha életműve egészét tekintjük azonban – éppen mert társadalomegészben gondolkodott -, a politikai (forradalmi) mozzanat nála csak az Egész változásával össz­hangban értelmezhető, egy olyan, a társadalom minden jelen­tős szférájára kiterjedő rendszerváltás során, amely azután a részrendszereket – s így a politikát is – felszámolja, helyeseb­ben feloldja az alanyivá váló társadalomegészben. Mind­azonáltal – minthogy szemléletének lényegeként a tőkés rendszer egészének tagadása vált közismertté – Marx úgy vált „izmusának” névadójává, mint a rendszer egésze ellen indított koncentrált támadás szimbóluma. A koncentrált támadás vi­szont egyetlen centrum elleni támadás, s a szemlélet itt már átcsúszik a politikai partikularitás terepére. Az osztályharc mindinkább a tőkés hatalmi centrumok elleni politikai harcot kezdett jelenteni; az osztályharcos politikai mozgalom – kora­beli ellenfelét másolva – maga is centralizálódott, Marx pedig – s ez már csak az ő szemlélete ellenében volt lehetséges – e centralizált világkép szimbólumává, a világrend középpontjában álló mindentudó Atyává stilizálódott.

A szocialista mozgalom további története során megpró­bálták áthidalni azt az ellentmondást, amit az okoz, hogy a cél az Egész megváltoztatása, s ezt mindinkább egy részre, egy alrendszerre – s mindinkább csak erre (ti. a politikára) – építve kísérelték meg elérni.¹³ Feltételezték – régebbi írásainkban ez nálunk is felbukkan -, hogy az ellentmondást az oldja fel, hogy szocializmusként éppen egy politikai társadalom jön létre, ame­lyet minden elemében áthat a politika, s a politika partikularitá­sa, a társadalomegésztől való elkülönültsége ezáltal szűnik meg. Az átpolitizálást – tudjuk – az államszocializmus modelljé­ben a gyakorlatban is megpróbálták keresztülvinni, de mivel ki­derült, hogy a politikai alrendszer sehogy sem képes lefedni az egész társadalmat – „törvényének szövedéke mindig felfeslett valahol”-, így az államszocializmus hatalmi politikája váltott, és a társadalom depolitizálásával mintegy nyilvánosan is beismer­te, hogy feladja korábbi rendszerváltó elképzeléseit. (A hatal­mat ekkor még nem adták fel, pedig ez lett volna a konzekvencia.)

Egyetlen alrendszerének meghódításával nem lehet egy rendszert megváltoztatni, de ez másfelől azt is jelenti, hogy az alrendszer ki sem vonható a rendszer hatása alól, vagyis nem lehetséges pl. külön „kommunista” politika – a pol­gári világtársadalom fennállásáig csak polgári politikák lehetsé­gesek. (Szándékaiktól függetlenül a kommunista pártok is csak polgári politikát tudnak folytatni – feltételezve természetesen, hogy a polgári politika a nemzetek és tőkék érdekviszonyaiban megjelenő tőkés világrendszer viszonyainak artikulációja is, és nem szűkül le a demokrácia technikáira.) A tipikus tőkés-pol­gári politika persze jelentősen különbözik a rendszer radikális ellenzékének szerepét betöltő kommunista politikától abban is, hogy míg a kommunista felfogás a rendszer egészéhez igyek­szik viszonyulni, tagadván azt, a polgári politika a rend­szeregészet igyekszik eltüntetni az alrendszerek mögött. (Nem kell itt feltétlenül tudatos manipulatív törekvésre gyanakodnunk: a polgári gondolkodás eleve igyekszik mindent relativizálni; nincs egyetlen törvénye, egyetlen orákuluma, a rendszere lé­nyegét megragadó egyetlen bölcsessége, hiszen a rendszer alapját adó viszonyok is sok tőke versenyén nyugszanak.)

Hogyan lehet meghaladni a politika mai korlátait?

A társadalomegész helyébe semmiképpen sem léphet a politi­ka. De a humanizációs tendenciák és a fokozódó ellélektelenedés kettősségéből elmozdulhat a társadalom a humanizáció felé; a politika, a politikai cselekvésmód közelítése a társadalmi folyamatokhoz nem feltétlenül illúzió. Amikor egy szellemi ter­melési mód kialakulásáról beszélünk, a politika vonatkozásá­ban azokra a folyamatokra gondolunk, amelyek a szellemi munka szerepének rohamos növekedésével a tőkés társada­lom minden területén végbemennek. E folyamatok közös voná­sa, hogy mindazt, amit korábban a tőke eszközzé változtatott – a tőkés társadalom keretei között még esz­közként működve, de – alanyiasítja. (Maga a szellemi munka is ilyen: a tőkés társadalomban eszközzé vált, de a befektetett alkotó energiák révén alanyi szerepét sosem veszti el, sőt, megteremti a holt eszközök „alanyiságát” is; elég, ha csak a múlt századi gépek és a komputertechnika különbségére gon­dolunk.) A szellemi munka szerepnövekedése nemcsak alanyiasít, de aktivizál is, méghozzá az emberek mind nagyobb tömegeit. (Sokat szidjuk az informatikai forradalom azon követ­kezményét, hogy ez a technika az embereket képernyő elé szegezi, passzivitásra kárhoztatja. A használatmód persze az adott társadalom viszonyaiból is következik, amelynek a rend­szer konzerválása végett érdeke az emberek passzivizálása; a lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a múlt századi gyár­üzem munkásainak lehetőségeihez képest az e technika által lehetővé tett potenciális aktivitásfok összemérhetetlenül meg­növekedett.)

A politikában ugyanezek a folyamatok játszódhatnak le. A tudatos aktivitás szélesedik (hiszen a szellemi munkavégző po­litikai aktivitása kimutathatóan nagyobb); s ami a politikának a társadalom felé közeledése szempontjából még fontosabb, nő az egyéni részvétel alanyisága, az egyén számára fontos dolgok politikai artikulációjának lehetősége.

Mindebből azonban egészen újfajta politikai magatartások következnek. Nemcsak a tagadás formájában, ahogy pl. a fun­damentalista Zöldek alternatívát hirdettek meg a parlamenti de­mokráciával szemben, hanem abban is, hogy a pártpolitika mindinkább átadja a helyét az egyének konkrét célokat szolgáló összefogásán¹⁴ alapuló politizálási módoknak: ad hoc mozgalmaknak, állampolgári kezdeményezéseknek.

Ha a centralisztikus államszocialista kísérletet az „egyetlen törvény” dogmatizmusával, a polgári társadalmat a „nincs álta­lánosan érvényes törvény” liberalizmusával jellemezhetjük, az alakuló szellemi termelési mód politikai szemléletét (mint ahogy általános szemléletét is) a „több egyenrangú általános érvényű törvény” egyidejű elfogadásával írhatjuk le. Hogy ez mit jelent?

Ez a szemlélet társadalomegészben gondolkodik, de azt nem próbálja egyetlen rohammal meghódítani, tudja, hogy arra sen­ki sem jogosult: minthogy a rendszeregész – különböző met­szeteiben szemlélve – mindig több, egyidejű rendszer, ezért leírni is csak több, egyidejű igazsággal lehet. Ha pedig több az igazság, akkor egyik sem tarthat igényt kizárólagos ha­talomra az Egész felett, de mindegyik igényt tarthat arra, hogy az Egészben érvényesíthesse magát. Ez a szemlélet nem tud hatalomért (azaz kizárólagosságért) küzdő pártok­ban gondolkodni, csak egy-egy ügy érvényesítéséért való összefogásban (s az ember élete során így igen sok különbö­ző ügyet vállalhat fel, hol ezzel, hol azzal alkotva szövetséget: az embereknek egy ilyen politika-felfogásban nincsen egyszer és mindenkorra szabott helyük). S minthogy a társadalomban az érdekek eleve így oszlanak el, ha egy ilyen „politikai” felfo­gás – a társadalom hagyományos politizációja helyett a politika társadalmasítása – uralkodóvá válik, ez valóban a „politika” és a társadalom összeolvadását, a „politika” va­lóságos megszűnését jelentheti.

Jelenünk azonban ettől még igen távol áll. A „politika” fénykorát éli, mindent meghatározni látszik. És – megint – mindinkább elszakad attól a társadalomtól, amelynek érdekvi­szonyait kifejezni ígéri.

Jegyzetek

1 S persze ebben a világpolitikai sakkjátszmában egészen kis országok is részt vehetnek, sőt, a világpolitikai lépték – hiszen ez szemlélet kér­dése – bármilyen helyi politikában érvényesíthető.

2 A „politikán” a továbbiakban mindezt együtt értjük. Mint ahogy együt­tesükben tekinthetjük „politikának” pl. a kormányzati-jogi politikát, a po­litikai érdekképviseletet és a közvélemény nyomását, amelyek igen eltérő módon „politikaiak”, de egy társadalom politikai élete ezekből, ezek egymásra hatásából összetevődő (al)rendszer.

3 Talcott Parsons sokat idézett modelljében a társadalom 4 alrendsze­rét szembesíti egymással: gazdaság – politika – kultúra – társadalmi közösség; ezekhez egy-egy funkció társul: alkalmazkodás – célelérés – a szerkezetminták fenntartása – integráció. Véleményünk szerint e modell fő gyengéje, hogy nem egynemű kategóriákat hoz közös neve­zőre. Jürgen Habermas, aki hivatkozik is Parsons rendszerére, érzi ezt a problémát, mégis fenntartja ezt a (a polgári társadalom funkcionális széttagoltságát jól kifejező) kategória-rendszert, csak a társadalmi kö­zösség – illetve a kultúra – átfogóbb jellegét hangsúlyozza. A valósá­gos integrációt azonban nemcsak hogy nem a politika, de nem is a szintén a társadalomegész alrendszereként felfogható „társadalmi kö­zösség” mint alany hozza létre, hanem az a folyamatok eredőjeként létrejön.

4 A parsonsi-habermasi felfogásban mindegyik társadalmi alrendszer elsődleges funkciója végül is a racionalizáció. A polgári társadal­makban ez valóban meghatározó érték, s ennek érvényesítésével a gazdaság vagy a politika is integratív szerepet játszik. Ha azonban fel­tételezünk egy, a polgárinál fejlettebb társadalmat, amelyben a humanizáció értéke tölti be a rendszerszervező erő szerepét, akkor egyértelművé válik a gazdasági, illetve a politikai alrendszerek kiemelt helyzetének történelmi relativitása, a polgári társadalmakhoz kötöttsé­ge is.

5 Ilyen felismerés híján a politika a saját mozgásterét szűkíti le: pl. a nyolcvanas évek Lengyelországában, ahol a katonai diktatúrával csak annyit tudtak elérni, hogy elvágták a társadalom politikai kifejeződését, lefojtották a társadalmat, s ezáltal egy megoldatlan helyzetet konzer­váltak, amely azután szükségképpen visszavetült rájuk: ha a politika, amikor a társadalom mozgásban van, csak elfojtani tud, maga bizo­nyítja megoldásképtelenségét, alkalmatlanságát. (Mint az olyan félté­keny férj, aki asszonya gyanús eltávolodására csak úgy tud reagálni, hogy rázárja az ajtót.) És ekkor már kényszerpályára kerül. S itt politi­kán nemcsak a kormánypolitikát értve. A politikai szférában hozott bár­mely lényeges döntés a társadalom egész politikai alrendszerének mozgásában gyűrűzik tovább, s ha a politika valamely fontos aktorának tevékenysége elmozog a társadalomegész valóságos állapotától, akkor az egész politikai alrendszer elmozog tőle, és csak nagy nehéz­ségek árán kerül vele újra – persze mindig csak viszonylagos – össz­hangba.

6 A szocialista mozgalmak politikai jellege elválaszthatatlan attól, hogy e mozgalmak a kapitalista társadalomban jöttek létre, amely maga is túl­ságos súlyt ad a politikának.

7 Nagyon jelentós összefüggés a társadalomban a politika és a gazda­ság közötti viszony. Egy drasztikus gazdaságpolitika éppoly jelentősen meghatározhatja az ország gazdasági fejlődését, mint ahogy ez a gaz­dasági fejlődés a politika állandó hánykolódásai között is végbemehet (jól ismerjük a II. világháború utáni olasz példát, állandó kormányválsá­gaival – és a gazdaság szinte folyamatos erősödésével). A magyar gazdasági reform viszont állítólag egy politikai fordulaton akadt el 73-ban (valójában a társadalmi feltételek végiggondolatlanságán, amit ké­sőbb sem pótoltak: bár felismerték, hogy a társadalmi rendszer okozza a problémát, de ezt a kérdést elintézték azzal, hogy a piacgazda­sághoz kapitalista társadalmi rendszer kell, s ettől kezdve egyre erő­teljesebben követelték a társadalmi változáshoz vezető politikai fordulatot, azzal a jelszóval, hogy piacgazdaságot csak piacbarát politi­kai környezetben lehet kialakítani). A társadalom és a politika fogalma­inak összecsúsztatása a rendszerváltás után „gyümölcsözik”, mikor a társadalmi feltételeken, melyekkel változatlanul nem számolnak, sorra elkopnak a politikai erők. Mindenesetre mindaz a fordulat, ami a gaz­daságban végbement: a hadikommunizmus, a mechanizmusreform, a visszarendeződés és a mai privatizáció – politikai fordulatok voltak a gazdaság politika-szempontú befolyásolására. A politikának éppen az a drámai vétsége ezekben az esetekben, hogy a gazdaságot az ilyen vagy olyan politikához igyekszik idomítani, s nem a társadalomhoz.

8 Ezért is kerül oly gyakran összeütközésbe a politikai alrendszer belső logikája az erkölcsével. Utóbbi ugyanis a társadalom mikromozgásainak összehangolója, kiegyensúlyozója – a társadalom logikája szerint. A politika, a politikai hangsúlyokat érvényesítő alkalmazkodás azért kí­ván oly gyakran erkölcstelenséget képviselőitől, mert szférája a tár­sadalomegésztől különválik, s hogy az attól idegenné lett rész­szempontjait a társadalomegészben érvényesíthesse, erőszakot kell tennie a társadalmat egyébként egyensúlyban tartó magatartási nor­mákon.

9 A bukás közvetlen oka éppen az volt, hogy megpróbálták a rendszert demokratizálni, közelíteni eredeti elveihez, magasabb szintre emelni. Ez nem azért vezetett kudarchoz, mert „emberarcú szocializmus” nem lehetséges, hanem azért, mert amikor a reformkísérlet bekövetkezett, a társadalomegész nem ebbe az irányba mozgott, az emberek több­ségének reflexeit egyáltalán nem ez a célkitűzés mozgatta (ha­nem például a magasabb életszínvonal vagy a nagyobb individuális szabadságfok igénye).

10 A politika szerepének megnövekedése, az ember „homo politicusi” oldalának előtérbe kerülése egyébként gyakorta torkollik a cézárizmus vagy a despotia valamely formájába. A teljhatalmú politikai vezető ilyenkor éppen a homo politicus szimbólumaként emelkedik fel, olyan emberként, aki mintegy magába sűríti a kor politikai emberének képes­ségeit; átveszi a többiektől a politikai cselekvés felelősségét.

11 A későbbi „abszolút” hatalmakat már vallásokkal, jogelvekkel kell le­gitimálni, abszolút voltukat bizonyítani, hiszen magától semmiféle egyenlőtlenség nem fogadtatik el „természet adta” különbség gyanánt.

12 Ez összefügg azzal is, hogy tömegek válnak a politika aktív résztve­vőivé; a (az aktivitás az antikvitásban is megvolt, de ott, bármily sokan politizáltak is, ezt egyénekként tették, a modern pártpolitikai rendszert éppen a tömegek mint tömegek szerepe különbözteti meg). A politika is ugyanúgy tömegfogyasztás tárgya lesz, mint bármely árucikk, s ezért ugyanolyan iparszerűen kell megtermelni is.

13 A politikára épített rendszerváltási kísérlet, az ezt végrehajtó politikai, majd állami centrum szimbólumaként Lenin emelkedett Marx mellé. Megkülönböztetett funkciójuk mindvégig meg is maradt: a hagyomá­nyos kommunista világképben Marx mindenképpen a centralisztikusan felfogott – építendő – világrend, Lenin pedig az állami-politikai irányítás szimbóluma és nemtője.

14 Vegyünk egy történelmileg talán távolabbi példát. A fasizmus megállí­tására népfrontokat szoktak szervezni: egyébként különnemű pártok összefogását a közös ellenség ellen. Természetesen e népfrontok akti­vitása sokkal többet ér, mint a passzív bezárkózás, e népfrontok mégis illúziók forrásai. A pártok azért pártok, mert különböző irányokban ha­ladnak. Ha együttműködnek, ez mindig azt jelenti, hogy az erősebb ki­terjeszti befolyását a gyengébbre. S esetleg éppen nem az az erősebb, akinek nagyobb a történelmi igazsága. Mivel minden párt meg van győződve arról, hogy az ő történelmi igaza az erősebb, így mindenki félti azt a többiektől, akiknek céljait a saját célok hű követése esetén még időlegesen sem lehet elfogadni, s ez aztán sok esetben a népfront megvalósulásának akadályává válik. Ebből is az következik, hogy ilyen esetekben – s ez minden közös ügy modellje – nem mint pártoknak kell összefogni, hanem az aktuálisan új politikai minő­ség (a választott példa esetében ez az „antifasiszta”) alapján az egyes embereknek.