A tanulmány a felszabadulást követő évek egyik fontos, részben téveszmékkel körített, részben elfeledett epizódját, a Magyar Rádió munkatársainak felelősségét firtató igazolási eljárásokat elemzi. Az igazoló bizottságok, illetve a népbíróságok gyakorlata komplexen értelmezendő: teret adott a háborús események, az azokat elősegítő propaganda elleni jogos indulatoknak, alkalmas volt a későbbi koncepciós perek megalapozására, ugyanakkor elősegítette az akkori közelmúlt feltárását, s annak felismerését, hogy a bűnös rezsim kiszolgálása maga is bűnös és erkölcstelen cselekedet.

A Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. egyik vezető állású tisztviselője, Purpriger Ernő, a könyvelés és a pénzügyek korábbi felelőse 1946-ban három év börtönbüntetést kapott, és politikai jogainak gyakorlásától további tíz évre eltiltották. A népbíróság így indokolta ítéletét: „A rádió volt a háborús erőfeszítés egyik legfontosabb fenntartója, a háborús uszítás, a faji gyűlölet fokozásának leghatékonyabb, […] elsőrendű hatalmi eszköze. A rádió volt a bűnös tömegszenvedélyek felkeltésének legelsőrendűbb tényezője. Aki egy ilyen intézménynél a nyilasuralom alatt is mindvégig vezető állásában megmaradt, ezáltal hozzájárult mindazon háborús és népellenes bűnök elkövetéséhez, amelynek a rádió messze­menő tömeghatásával okozója lett."¹

A rádió és a sajtó ugyanúgy a lejáratódott és megbukott (akkoriban sokan így mondták: rothadt) rendszer része volt, mint a kormány, a had­sereg, a csendőrség és a helyi közigazgatás. Senki nem vitatta, hogy mindegyiket meg kell tisztítani.

A korszak leghatékonyabb tömegközlési eszköze, a Magyar Rádió a háború időszakában fokozatosan elveszítette korábbi szellemi integritá­sát. A rádió a húszas évektől – Kozma Miklós irányításával – természe­tesen az uralkodó rendszert kívánta szolgálni, magát a Kárpát-medencei magyar szupremácia egyik eszközének tartotta, ám műsorait mindig igyekezett szakmailag elfogadható, művészileg értékes minőségben készíteni és sugározni. A rádió vezetősége ennek érdekében esetenként, nem is ritkán, más hatalmi-kormányzati vagy befolyásos közéleti körökkel és személyekkel is szembekerült, vitázott. 1944. március 19-én a Ma­gyar Rádió is a német megszállók felügyelete alá került, a szélsőséges háborúpártiak szócsöve lett – a nyilas hatalomátvételt követően pedig egyértelműen a magyar náciké.

A felszabadulás után a háborútól sokat szenvedett emberek szemében mindenki bűnös volt, aki a korábbi években közéleti tisztséget viselt, feladatot vállalt. Különösen vétkesnek látszottak azok, akik előtérben voltak: például a sokak által ismert rádióműsorok szereplői, szerkesztői. A rossz megítélés – jogosan, de nem egyforma mértékben – kiterjedt az intézmény vezetőire és a műsorok elkészítésének feltételeit megteremtő műszaki, hivatali és kisegítő munkatársaikra. Az említett tisztviselőnek például azt rótták fel, hogy a nyilas kormánybiztos időszakában is meg­maradt tisztségében, noha 1944 végén szinte automatikusan lett második ember a hierarchiában, mivel a többi vezető elhagyta az intézményt. El­marasztalásának okai között konkrét bűncselekményt nem is állapítottak meg, hiszen nem készített és nem is felügyelt műsorokat.

A korabeli hangulatra jellemző, hogy a Rádió egyik társvállalatánál Cserépy László rendezőt azért ítélték állásvesztésre, mert meghitt viszonyban volt Páger Antallal. „A Páger Antallal való együttműködés beszédes bizonyítéka Cserépy magatartásának. Az Igazoló Bizottság ezt a tényt további bizonyítás elrendelése nélkül elegendőnek találta az állásvesztést kimondó határozat meghozatalához."²

A számonkérés kezdete, az igazolási eljárás

A szövetségesek győzelme, a Harmadik Birodalom felszámolása után mindenütt igyekeztek megtisztítani a közéletet a nácizmustól. Szigorú­nak minősíthető a felelősségre vonás Nyugat Európában: Belgiumban háromezer, Dániában négyszáz, Franciaországban négyezer személyt végeztek ki. Nürnbergben 658 halálos ítéletet hoztak. A különböző né­met megszállási övezetekben több millió fő ellen folytattak eljárást.³ A vétkes politikusok, katonák, rendőrtisztviselők és hivatalnokok mellett a kollaboráns újságírók, művészek, rádiósok is sorra kerültek. William Joyce, a berlini rádió angol bemondója (az „ugató" Lord How-How) és egy másik náci, Jean Herold Paquis, a párizsi rádió francia bemondója hazaárulónak minősült, kivégezték őket. (Képes Figyelő, 1945. október 27.) Magyar bíróságok hét újságírót ítéltek halálra, közülük ketten kegyel­met (életfogytiglant) kaptak. A kivégzetteket a sajtón túli politikai szerepük vagy egyéb cselekményeik miatt is elmarasztalták.⁴

Magyarországon a közélet megtisztítását az Ideiglenes Nemzetgyűlés kezdeményezte. Felhatalmazása alapján az Ideiglenes Nemzeti Kor­mány a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk 141. paragrafusát, a kivételes hatalom köréről szóló háborús rendelkezést alkalmazta, amikor előírta a közalkalmazottak igazolását. Az igazolási eljárás nem volt teljesen ismeretlen próbálkozás, új kitaláció. Korábban, 1939-ben alkalmaztak hasonlót, amikor a visszacsatolt területeken munkára jelent­kező közalkalmazottakat „magyar nemzethűség szempontjából" vonták igazolási eljárás alá. (MTI 1939. február 27.) A sok visszaélés és a rossz tapasztalatok miatt az újabb területfoglalások után a nemzethűséget firtató eljárás már elmaradt. (Szabó 2002) Teleki Pál miniszterelnök sze­rint: „bár bizonyos haszna volt az igazolási eljárásnak, tízszer annyi kárt okoz a denunciálási hajlam felélesztésével". (MTI 1940. szeptember 23.)

A háború utáni igazolást megkövetelő 15/1945. ME. számú rendelet a Magyar Közlöny első, új, 1945. január 4-i számában jelent meg. A ren­deletnek az volt a célja, hogy tisztázzák: 1939. szeptember 1. (vagyis a világháború kitörése) óta az egyenként igazoló eljárás alá vont közalkal­mazottak magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit. (1. §)

Noha első pillantásra kézenfekvőnek látszik, miben áll az érdeksérelem, szükségessé vált a fogalom részletezése, mert számos értelmezési vita keletkezett. Május elején módosították a rendeletet. A tisztázást célzó első paragrafus így fogalmazott: „A magyar nép érdekeit sértő cselekedetnek kell tekinteni különösen: ha a közalkalmazott nyilas vagy más fasiszta jellegű párt (mozgalom) tagja volt, ilyen pártot, mozgalmat támogatott vagy azok célkitűzését, működését, helyeselte; ha a háborúba való belépés, a háborúban való további részvétel vagy a tengelyhatalmak érdekében vagy pedig a szövetséges hatalmak érdekei ellen propagandát fejtett ki; ha akár közvetlenül, akár tetteivel, közhangulatot kialakító magatartásával közvet­ve, az ország lakossága egy részének érdekeit sértő, a magyar alkotmány szellemével ellenkező jogszabályok hozatalát mozdította elő, vagy ilyen jogszabályok végrehajtásában olyan módon vett részt, hogy ezáltal az érintett személyek helyzetét súlyosbította, ha az ország lakosságának egy része ellen gyűlöletre izgatott." (1080/1945. ME. számú rendelet)

A rendelet még így is elég tág teret hagyott a szubjektív vélekedésnek, hiszen ki tudja pontosan, miként nyilvánulhat meg egy párt vagy mozga­lom célkitűzésének vagy működésének helyeslése, vagy a „közhangu­latot kialakító magatartás".

Időközben, február elején létrehozták a népbíróságok és népügyész­ségek rendszerét, hogy „mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésü­ket". (81/1945. ME. számú rendelet)

Ez az új jogszabály körülírta a háborús bűn fogalmát. A felsorolás (13. § 1. bekezdés) háborús bűnösnek minősítette azt is, „aki nyomtatványban vagy gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján [kiemelés -V. Gy.] a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott". A 6. szakasz a minősítést a „háború szolgálatában jelentős szellemi munkát végzett" személyekre is kiterjesztette. A 17. § 3. pontja szerint „népel­lenes bűnös az, aki nyomtatványban, gyülekezet előtt vagy egyébként nyilvánosan nép- vagy demokráciaellenes intézkedés hozatalát sürgette, vagy meghozatalát dicsérte". A 4. bekezdés ugyanígy minősíti azt is, „aki kényszerű szükség nélkül a nép- vagy demokráciaellenes hírverés szolgálatába szegődött". A felsorolt bűncselekmények hivatalból üldözen­dőknek minősültek (19. §), és a kiróható büntetés mértéke: 1 évi fogság vagy internálás volt (18. §).

Májustól kiegészítették ezt a rendelkezést is. A módosítás szerint nép­ellenes bűntettben bűnös az is, „aki nyomtatványban (bármilyen módon sokszorosított iratban), gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján [kiemelés – V. Gy.] huzamosabb időn át olyan állandó jellegű és folyamatos tevékenységet fejtett ki, amely alkalmas volt arra, hogy a fa­siszta és a demokráciaellenes irányzatok elterjesztése és megerősítése végett vagy a faji és felekezeti gyűlölet felkeltése, illetőleg ébrentartása céljára a közfelfogást jelentős mértékben befolyásolja, és az országra káros irányba terelje". (1440/1945. ME. számú rendelet)

A jogszabályokban nem található az izgatás fogalmának meghatá­rozása, pedig az a tárgyalásokon rendre előkerült. A definíció a NOT (Népbíróságok Országos Tanácsa) közlönyében több hónap múlva bukkant fel: „nyomtatványban, gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján különleges, a hallgatóság, illetve az olvasó lelkének erős indulatát kiváltani szándékozó behatás, amely azt célozza, hogy a hallgató (olvasó) lelkében az ellenállás csökkenjék az elérni kívánt hatással szemben, és eredményeként a hallgató (olvasó) gondolkodása a tettessel azonos indulati elemekkel telítődjék". (Népbírósági Közlöny, 1945. november 24. 12.)

A látszólag nagyon elvont kategóriákat a kortársak életközeli tapaszta­latai töltötték meg a gyakorlatban alkalmazható tartalommal. A rendőrségi kihallgatások valamint a bírósági tárgyalások és ítéletek szövegéből minden fogalmi és jogi bizonytalanság ellenére kirajzolódik az alkal­mazott kifejezések nagyjából egységes felfogása. A felelősségre vont értelmiségiek egy része, a fenyegető szigorú büntetés nyomása alatt, esetenként másfajta pressziónak is kitéve, de hasonlóképpen használta a fogalmakat. Igaz: valamennyi vádoló hatóság, sőt időnként a bíróság is utat engedett az indulatoknak. A jegyzőkönyvek megfogalmazása pedig a kihallgató, és nem a gyanúsított vagy a vádlott sajátja. A szorult helyzetű ember aláírása legfeljebb a szöveg jóváhagyását jelenti, és nem az azzal való azonosulását. A sajtó szintén fűtötte az érzelmek hevességét. A lapok a vallomásokat nem szó szerint, hanem rövidítve, következésképp sokkal élesebb fogalmazással, jelzős szerkezetekben tették közzé. Olva­sóikat igyekeztek „megkímélni" az árnyalt, de körülményes fogalmazástól.

Egy példa: Dövényi Nagy Lajost, a Tarnopolból indult el című regény íróját, a rádió hírhedt kommentátorát is felelősségre vonták. A rendőr­ségen készült kihallgatási jegyzőkönyve szerint így vallott: „A regényem megírásakor tudatában voltam annak, sőt célom is az volt, hogy a zsidók elleni faji, illetőleg felekezeti gyűlöletet felkeltsem, és azt ébren tartsam […] Tudatában voltam annak, hogy Hitler több ízben kijelentette, hogy többek között célja az is, hogy az európai zsidóságot teljesen kiirtsa. Eb­ből kifolyólag tisztában kellett lennem azzal, hogy a zsidóellenes uszítás, mely regényemben kifejezésre jutott, milyen messzeható következménye [sic!] lehet a magyarországi zsidóság tragédiájának előidézésében. Ta­gadom azt, hogy a Rádió hírszolgálati tisztviselőjének egy alkalommal, amidőn azt kérdezte tőlem, hogy nem-e [sic!] unom ezeket az uszító hírmagyarázatokat, azt válaszoltam volna: »nekem ki van osztva minden napra kb. 1000 zsidó, akiket meg kell semmisítenem, de ha elfáradok, akkor egy párat életbe [sic!] hagyok«. Ellenben nem tagadom, hogy ilyen értelemben s erről a kérdésről volt szó közöttünk, azonban emlékezetem szerint én ezt nem magamra vonatkozólag mondottam, hanem más újságíró társamnak »humoros« megjegyzését továbbítottam." (ÁBTL V-129749. Dövényi Nagy Lajos vizsgálati dosszié. Kihallgatási jegyző­könyv 1945. szeptember 7.) Aki az előző szöveget olvassa, szinte hallhat­ja, amint a kihallgató rendőrtiszt diktálja a mondatokat. A kihallgatásról a másnap reggeli újságban a következő jelent meg: „Amikor megkérdezték tőle: tisztában van-e azzal, hogy az együgyű és évtizedeken keresztül politikailag tendenciózusan félrevezetett közönségben micsoda hatást váltott ki cikkeivel, Dövényi arcátlanul azt válaszolta, hogy nem is sejti." (Szabadság, 1945. augusztus 9.)

A jogszabályok felsorolt részleteinek alaposabb fogalmi körülírása és az eltelt évek, a háborús hónapok sok-sok tapasztalata sem segített egyszerűvé, átláthatóvá tenni az igazolás folyamatát. Az igazolás alá vont személyek sorsát az alakuló politikai rendőrség gyakran öntörvé­nyű (elsősorban a kommunista párt vezetői által irányított) működése, a több azonos jogú hatóság párhuzamos hatásköre, egyes esetekben a politikai pártok érdekeinek az érvényesítése, alkalmasint a bizottsági tagok személyes ellenszenve vagy szimpátiája elég bizonytalanná tette. Tekintélyes körök a laikus bírák szerepét és a népbíráskodás visszaható erejét is megkérdőjelezték. Mindszenty József hercegprímás elvi és a formális joggyakorlatra hivatkozó aggodalmát a miniszterelnöknek küldött levélben fogalmazta meg. „A büntető jog terén a törvények ezen vissza­ható erejét soha egyetlen egy jogrendszer sem ismerte el. A klasszikus római jognak sarkalatos parancsa a »nullum crimen sine lege poenali« [nincs bűntett büntető törvény nélkül], továbbá, hogy »lex posterior nequit trahi ad facta praeterita« [a későbbi törvénynek nincs visszaható ereje]. Werbőczy is azt írja Hármaskönyvében: »constitutiones non pro praeterito, sed pro futuro scripta sunt« – a törvényeket nem a múltnak, de a jövőnek szerkesztik." (Iratok… 1992, 153) Utóbbi megjegyzést mintha megfogadták volna, az idézett kormányrendeletet az Ideiglenes Nemzetgyűlés két másik rendelettel összegyúrva törvényerőre emelte, és az így elfogadott 1945. évi VII. törvény a továbbiakban a koncepciós perek egyik jogi hivatkozásává vált.⁵

Az igazolás folyamata sokáig elhúzódott, gyakorlatilag soha nem került nyugvópontra. 1947 tavaszán a Minisztertanács felfüggesztette az igazo­ló bizottságok működését, nem sokkal később az igazságügyi miniszter felügyelete alá helyezte a 16.000 befejezetlen ügyért felelős, újjáalakított bizottságokat. (10 000/1947. Korm. sz. rendelet) Az igazolások ügyét a következő években a minisztertanács – még 1948-ban is – kénytelen volt napirendre tűzni. (A Minisztertanácsi… 2003; Dinnyés 2000)

Az igazolásra kötelezettek

Az igazolási kötelezettség a közalkalmazottakra, tehát az állam, a tör­vényhatóság, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a közoktatás dolgozóira terjedt ki, de közéjük sorolták az állami támogatásban ré­szesülő magánvállalatok alkalmazottait is. Utóbbiak körébe tartozott a Rádió és társvállalatai.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány tagjait, politikai államtitkárait és a honvédség vezérkari főnökét, vala­mint a kormány által kinevezett főispánokat megkímélték az igazolási procedúrától, őket eleve igazoltaknak tekintették. A többi közalkalmazott köteles volt nyilatkozatot tenni arról, mit tett a megelőző években. A nyi­latkozatokat az igazoló bizottságokhoz kellett benyújtani. E testületek öt tagját a rendelet alapján a főispán sorsolta ki a Magyar Függetlenségi Front pártjainak (pontosabban a helyi szervezeteknek) öt-öt jelöltje közül. A fővárosban, nem lévén főispán, a Budapesti Nemzeti Bizottság vonta hatáskörébe e feladatot. A bizottság ezek után behívta annak az intézménynek egy képviselőjét, amelyben az igazolási eljárásokat lefoly­tatták. A Rádió ügyeiben Szilágyi Ödön, a rádióújság felelős szerkesztője volt a vállalati képviselő.⁶

Az eljárás a következő volt: az érintett munkahelyén nyolc nappal a tárgyalás előtt az elnök közhírré tette, hogy a bizottság kinek a nyilat­kozatáról fog tárgyalni. Aki akart, a tárgyalásig bejelentést tehetett, akár szóban, akár írásban. (A szóbelit jegyzőkönyvezni kellett.) Később a felhívást az érintett lakóházában is kifüggesztették, ennek tényét a ház­bizalmi igazolta. A tárgyalás kezdetben nem volt nyilvános.

A Rádió vállalati bizottsága elé kerülő alkalmazottak mindenekelőtt kitöltöttek egy kétoldalas kérdőívet. A rovatokban a személyes ada­tokon túl a közeli múltra vonatkozó kérdések szerepeltek elsősorban: teljesített-e katonai szolgálatot; a legutóbbi (1941-es) népszámlálás alkalmával milyen nemzetiségűnek vallotta magát; volt-e tagja (tiszt­ségviselője) a Volksbundnak, az SS-nek, bármelyik 1920 után működött pártnak, kamarának, érdekképviseleti szervezetnek; kapott-e kitüntetést 1930 után; járt-e hivatalos úton Németországban; kinevezték-e vállalati igazgatótanácsba vagy más vezető testületbe? Az utóbbi kérdés már nyilvánvalóan utalt a legutóbbi hónapok történéseire. Voltak részletezőbb, a zsidótörvényekre vonatkozó kérdések is: az illetőnek volt-e szerepe a zsidótörvények végrehajtásával kapcsolatban, árjásított-e zsidó üzletet, vásárolt-e zárolt, majd eltulajdonított készletből kiárusított terméket, szerzett-e zsidótól eredő rádiót, beköltözött-e zsidó lakásba (ha igen, mi okból)? Viselt-e nyilas formaruhát, jelvényt vagy karszalagot? Vé­gül, de nem utolsósorban a rádiósnak arra is válaszolnia kellett, hogy szerepelt-e előadóként a műsorban, hogy 1930 után milyen újságba, folyóiratba írt cikket, jelent-e meg könyve az adott időszakban, tartott-e nyilvános beszédet népgyűlésen vagy akár szakmai egyesületben. A háborús időszakot követő tisztázás során az is minősítő körülménynek számított, hogy korábban ki melyik lapot fizette elő. Az oldal alján sze­repelt az a kérdés, hogy bírói ítélet felfüggesztette-e politikai jogait, ha igen, milyen cselekmény miatt, mennyi időre. Az elítélés ténye nem volt magától értetődő, mivel a korábbi eljárások során baloldaliakat és nyilas mozgalmi aktivistákat is értek retorziók. Az a tény tehát, hogy valakitől megvonták a politikai jogokat, önmagában nem minősítette az érintettet. (Jegyzőkönyv.   1945)

A kitöltött kérdőív áttekintése, az érintett és a tanúk személyes meg­hallgatása alapján a bizottság általában gyorsan döntött, igazolt vagy elmarasztalt. A büntetés a vezető állásból vagy az előléptetésből (meg­határozott időre) történő kizárás, de akár az azonnali elbocsátás vagy soron kívüli nyugdíjazás kezdeményezése volt. A bizottságnak mun­kaügyi hatásköre nem volt, de határozatát mindig végre kellett hajtani. Súlyosabbnak ítélt esetekben a rendőrséghez vagy a népügyészséghez továbbították az iratokat, ott szinte minden esetben vádat emeltek. Ha valakit nem igazoltak, vagy a rá vonatkozó határozatot igazságtalannak tartotta, jogorvoslatért a népbírósághoz, végső soron a Népbíróságok Országos Tanácsához fordulhatott. Az igazoló bizottság tagjaival szem­ben nem lehetett elfogultsági kifogást emelni. (Népbírósági Közlöny, 1946. február 23. 2.)

Az igazolás alá vont személyek számát és a vizsgálatok számszerű adatait ma már nem lehet pontosan megállapítani. A bizonytalanság oka a több őrzőhelyen⁷ lévő, hiányos iratanyag, a korabeli sajtóközlemények eltérő adatai, a változó felelősségű és személyi összetételű bizottságok (volt ideiglenes, majd hivatalos, illetve a nyugatról hazatért alkalmazottak átvilágítását végző testület) dokumentációja, a fellebbezések és népbíró­sági büntetőügyek elhúzódása, valamint a háború előtti és az 1945 után felvett alkalmazottak fluktuációja.

A felszabadulás után Központi Híradó Rt. néven újjászerveződött hol­ding egységes igazoló bizottsága 1945 decemberéig a Rádió, az MTI és a Filmiroda dolgozói közül 722 személyt igazolt. Akkor még 105 „fontos" személy igazolása váratott magára. Az alkalmazottak 14 százalékát a bizottság nem igazolta: 21 főt állásvesztésre ítélt, további 8 személyt vezető állásra alkalmatlannak minősített, 8 fő kényszernyugdíjazását kezdeményezte, 2 embert eltiltott a nyilvános szerepléstől, és 13 főt feddéssel bocsátott el. (Világ, 1945. december 15.)

A Fővárosi Levéltárban őrzött iratok alapján készített összesítés szerint a nem hivatalos igazolási eljárás 385 személyt minősített. A régi munkatársak közül alkalmazhatónak tartottak 120 tisztviselőt, továbbá 35 főt a postaműszaktól, 115 főt a munkások közül, illetve 15 új embert, vagyis összesen 285 főt. Politikai szerepük és magatartásuk, valamint a vállalatnál betöltött szerepük miatt a többiek, közöttük 8 postaműszaki alkalmazott szolgálati viszonyát felfüggesztették. A népügyészséghez 46 személy ügye került.⁸

Az igazolás rendje a Rádióban az újjáépítés kezdetén

Mivel a politikai szűrés rendszere elég sokára, 1945 nyarára állt össze, és a rádióműsor megindításával addig nem lehetett várni, az igazo­lásokat önállóan kezdték meg az intézményben. Januárban a Rádió és az MTI gyakorlati vezetőjévé az Ideiglenes Nemzeti Kormány – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet megbízottaival egyetértésben – Ortutay Gyulát nevezte ki, akinek más tevékenysége mellett tekinté­lyes rádiós gyakorlata is volt.⁹ A vállalat magánszemélyek tulajdona volt, formailag részvénytársaság, de a részvényesek véleményét Ortutay megbízásáról nem kérdezték meg. A furcsa, ellentmondásos helyzetet februárban Havel Béla alelnök azzal akarta feloldani, hogy a tulajdo­nosok nevében ő is megbízást adott Ortutaynak a vállalatvezetésre. A lépést a későbbi események nem igazolták, mert amint a kormányzó pártok és a tulajdonosok között konfliktus keletkezett, Ortutay vissza­adta ezt a megbízást.

Az új vezető kinevezésekor a magyarországi rádiózás személyi és technikai állapotát tekintve romokban hevert. 1945 májusáig csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) adott engedélyt vevőkészülék tartására, és természetesen csak politikailag megbízhatónak tartott személyeknek. A rádióhallgatás szabadsága csak néhány héttel az adás megkezdése (május 1.) után valósulhatott meg. (Kelen…)

A romeltakarítás és a műszaki berendezések helyreállítása szinte áttekinthetetlenül nagy feladatnak látszott, mégsem okozott annyi gon­dot, mint a személyi körülmények tisztázása. Február 10-én a Sándor utcában ideiglenes igazoló bizottság alakult az MTI, két nap múlva a Rádió alkalmazottainak minősítésére. Deklarálták, hogy ennek döntései nem véglegesek, a Budapesti Nemzeti Bizottság által kijelölt majdani végleges bizottság felülbírálhatja azokat, de a határozatok természetesen azonnal életbe léptek. Elhatározták, hogy akit a bizottság elmarasztal, azt a munkájából felfüggesztik, noha járandóságairól, esetleges nyugdí­járól a bizottság nem jogosult dönteni. A bizottság a mérlegelés három fő szempontját fogalmazta meg: az illető volt-e fasiszta politikai párt vagy szervezet (pl. a Volksbund) tagja, másra át nem ruházható módon felelős-e a fasiszta elnyomás alatt végzett munkájáért, és az elmúlt évek folyamán tett-e tanúságot következetes fasiszta érzületről.

A Rádiót érintő igazolási, rendőrségi és ügyészségi (összefoglaló elnevezéssel: adminisztratív), illetve bírósági eljárások főként két irány­ban folytattak vizsgálatot: az egyik a rádió hangját meghatározó (akkor még nem így nevezett) gyűlöletbeszédet gyakorló szerzők és előadók tevékenységét, a másik a nekik teret adó intézmény működését irányító vezetők felelősségét kutatta.

Az alkalmazottakat, viselkedésük ismeretében négy csoportba sorolták: elismerték a baloldali ellenállás résztvevőit, illetve azokat, akik határo­zottan nyilas-ellenes magatartást tanúsítottak, nem bántották a politika­mentes felfogásúakat, és elmarasztalták azokat, akik nyilasok, illetve németbarátok voltak. Kialakult még egy kategória: a bizottság a vállalat volt vezetőit sem igazolta. „Aki az elmúlt esztendőkben a felelősséget másra át nem hárítható módon a vállalat vezetésében részt vett, az nem igazolható, a vállalatnak tagja nem lehet." (Ortutay… 1945)

Az igazoló bizottság Ortutay Gyula elnök kezdeményezésére két el­hunyt, illetve eltűnt munkatársat, Örley Istvánt és Rákóczi Pétert – mivel „hervadhatatlan érdemeket szereztek a Magyar Rádió ellenállási mozgal­mában, ezzel minden időkre példát mutattak" – egyhangúlag igazoltnak nyilvánított. (Tárgyalási jegyzőkönyv, 1945. július 20.)

1945. április végére, a műsor megindításának idejére az alkalmazottak létszáma – a felszabadulás után felvett új munkatársakkal együtt – a háború előtti felét érte el: 77 munkatárs és tisztviselő, 47 zenekari tag és 60 munkás feladata volt a műsorszolgáltatás május elsejei megindítása.

A rádió munkatársait az elmúlt év eseményei alaposan megrostálták. Akit érintettek a zsidóellenes törvények, azt már a német megszállás előtt eltávolították, kivéve Radó Árpádot, az ismert és közkedvelt bemondót.¹⁰ A német megszállás, március 19-e után Náray Antal rádióelnök vissza­vonult.¹¹ Az intézmény irányítását német katonai megbízott vette át, de Frigyesy János ügyvezető igazgató formálisan a Rádió élén maradt. Az MTI ügyvezetője változatlanul Havel Béla volt, és csak néhány vezető beosztású munkatársat távolítottak el.¹² Egy korabeli jelentés, amelyet a Rádió és az MTI vezetői írtak alá, részletesen beszámol a megszállásról. (BFL XVII. 789. 3. doboz, Havel Béla iratai)

A német követség sajtóattaséja, Niebelschütz báró március 19-én az intézmény felügyeletével Franz Schaub (eredeti nevén: Rothen Ferenc) újságírót bízta meg, aki egy német alakulattal el is foglalta a Sándor utcai épületet.¹³ A Sztójay kormány új államtitkára, Kolosváry-­Borcsa Mihály április végére elérte Cs. Szabó László irodalmi osztályvezető és helyettese, Ortutay Gyula, valamint Németh Antal főrendező, dramaturg eltávolítását. Nekik a Rádió végkielégítéssel, az ismert bemondónak, Gecső Sándornénak nyugdíjazással mondott fel. (MR Irattár. Kivonat az 1944. április 26-i vb. ülés jegyzőkönyvéből.)

Somogyváry Gyula, aki már csak névlegesen volt a rádió alkalmazottja, koncentrációs táborba került. A többiek – a nyilas érzelműek kivételével – nagyrészt visszahúzódtak, ha tehették, elhallgattak. A régiek nagy ré­szének félrehúzódásával, illetve félreállításával egyidejűleg új, a Sztójay kormány számára megbízható személyeket szerződtettek a Rádióhoz. A politikailag legfontosabbnak tartott hírosztály vezetését Béry Lászlóra bízták.¹⁴ Bosin Endre, aki addig a híreket szerkesztette, beosztottként maradt.¹⁵ A kulcspozíciókba új emberek kerültek.¹⁶ Az irodalmi jellegű műsorok irányítását Liszt Nándorra, a Nemzeti Színház főtitkárára bíz-ták.¹⁷ A drámai osztályt Laurisin Lajos, az Operaház tagja vette át.¹⁸ A kormánybiztos és az új kinevezettek nem a Rádiótól kapták a fizetésüket. „Szerencsére az új vezetők nem szívesen dolgoztak, így a régi munkatár­sak – amennyire csak lehetett – a régi szellemben dolgoztak" – állította Frigyesy (1974, 42).

A következő év a magyar rádiózás történetének mélypontjára vezetett, egészen az átmeneti megsemmisülésig. A hazug hadijelentések közlését, akár a hírlapokban, a rádión keresztül is közreadták. Ezt később nem is kérték számon a rádiósokon. Az uszító, gyűlölködő kommentárok szerzőit és gondozóit azonban – elsőként az igazoló bizottságok – megpróbálták felelősségre vonni. Csakhogy az 1944 márciusával kezdődő időszakban a rádió hangját meghatározó szerzők közül csupán néhányan voltak az intézmény alkalmazottai.

Dövényi Nagy Lajost, az esti hírek rendszeres kommentátorát például 1938-tól foglalkoztatta külső munkatársként a Rádió, de hangjával igazán gyakran 1944 áprilisától találkozott a rendszeres rádióhallgató. Az Új Magyarság című újság korábbi munkatársát (1934-38), majd a szélső­jobboldali Esti Újság segédszerkesztőjét (1936-44) a külügyminisztérium sajtófőnöke „a politikai szolgálat megszervezése" érdekében delegálta a Rádióba. A „politikai szolgálat" kifejezés a napi híradásokat, kommentáro­kat és rövidebb politikai jellegű előadások átalakítását, a „támadó jellegű" háborús propagandát jelentette. Dövényi ezért a külügyminisztériumtól fizetést kapott, felolvasott írásaiért pedig a Rádió a szokásos honorári­umot utalta.¹⁹ Hírmagyarázataihoz – az 1945. szeptember 7-én felvett rendőrségi jegyzőkönyv szerint – az anyagot a külügyminisztériumból kapta, és a Rádióban diktálta gépbe.²⁰ A Szabad Szó, amikor hírt adott perének kezdetéről (1945. szeptember 28.) „a hazugságok bajnokának" nevezte, és „nemzetünk leggyászosabb korszakának legelvetemültebb gonosztevője" minősítéssel illette. Népbírósági tárgyalását Major Ákos, a NOT elnöke vezette, a népügyész mellett a (politikai) közvádat Losonczy Géza, a Szabad Nép főmunkatársa képviselte. 1945-ben, a kihirdetett halálos ítélete után Szirmai Rezső és segítője, dr. Gartner Pál beszélt Dö-vényivel a börtönben. „Először a hangját figyeljük – írja Szirmai (1993, 38) -, ezt a jól hangsúlyozó tömör, mély, vidékies hangot, amely a németek bevonulása után sokszor okozott megdöbbentő perceket azoknak, akik a rádiót hallgatták. […] még most is fülünkbe cseng az a hang […] azok a mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék, amelyeket az a hang terjesztett!" A népbíróság halálos ítéletét 1946-ban a NOT kegyelemmel életfogytig tartó kényszermunkára változtatta.

A Sztójay-kormány időszakában más újságírók és politikusok szavai is terjesztették a kormány propagandáját. Harminc alkalommal tartott előadást Bosnyák Zoltán, a Magyar Zsidókérdés Kutató Intézet igaz­gatója, több szélsőséges, fajelméletet népszerűsítő lap (a Harc, az Egyedül vagyunk, a Függetlenség) munkatársa, szerkesztője. Október 15-ig Stitz János nyolc, Marschalko Lajos és Váró Andor három-három, Megyeri Ella, Somody István, Oláh György két-két előadást tartott. Rajtuk kívül egy-egy alkalommal szerepelt még: Görgey Vince, Rajniss Ferenc, Kolosváry-­Borcsa Mihály, Esterhás István, Nyírő József, Milotay István,

Orsós Ferenc, Szigeti Endre, Endre László, Jaross Antal, Tasnády-Nagy András, Máté-­Törék Gyula, Levatich László.²¹ Az ő szereplésük utólag, a romba döntött országban, az elkeseredettség és a felfokozott érzelmek hangulatában az egész intézményre rávetült, és szerencsétlenül érintette a rádiózás ismert személyiségeit.

A háborús propaganda évei, az elhangzott uszító műsorok tömege után a közönség joggal kereste a felelősöket. A laikus igazságszolgálta­tás intézménye, az igazolási eljárás alkalmasnak – és a népügyészség, valamint a népbíróság büntető eljárásaival együtt – kezdetben elegen­dőnek látszott ugyan a gyűlöletbeszéd megbüntetéséhez, de nem érte el a célját. A rádióműsorokban elhangzottakért felelősségre vont embe­rek országszerte ismert személyiségek voltak, akiknek többsége évek munkájával, új kommunikációs terepen nyújtott, önálló teljesítménnyel szerzett ismertséget és népszerűséget magának. A rádiósok esetében ellentmondásos helyzet alakult ki. A mából visszatekintve egyszerűen minősíthető, ám a maga korában valójában nagyon is bonyolult viszonyok között előfordult, hogy ugyanazon személy nyilvánosság előtti hivatalos szereplései elfedték a magánember humánus cselekedeteit.

Budinszky Sándor például rádiószereplésekkel megszerzett ismertsé­gét titokban mások segítésére is használta. Ő volt az egyik legismertebb rádiószereplő, a sportközvetítések korabeli nagymesterével, Pluhár Istvánnal ő teremtette meg a magyar nyelvű riporteri stílust. 1933-ban elhangzott első megszólalása után mintegy 1600 helyszíni közvetítést ké­szített. Igazolási eljárását 1945. július 31-ére tűzték ki. A tárgyaláson nem tudott megjelenni, mert éppen internáló táborban volt. Budapest elfogla­lása után néhány nappal az NKVD, a szovjet állambiztonsági szolgálat elfogta, egy gödöllői, majd a ceglédi fogolytáborban többször kihallgatták, végül 1945 júniusában elengedték. Mire azonban igazoló bizottság elé kerülhetett volna, a magyar rendőrség újra internálta. Népbírósági tár­gyalásra is a toloncházból vezették 1946. január 25-én. A Gálfalvy-­tanács előtt a vád tárgya több politikai témájú és tartalmú rádiós szereplése volt. Felrótták neki, hogy 1937 januárjában Horthy ausztriai és németországi látogatásáról tudósított, többek között közvetítette, amint Kielben a kormányzó felesége „megkeresztelt" egy ünnepélyesen vízre bocsátott cirkálót. A közvetítéseiről azt mondta a bíróság előtt: „nem állott másból, mint az elém táruló kép vázlatszerű lefestése". A háború első heteiben a katonai vezérkar propagandaosztálya Budinszkyt a frontra küldte, onnan hét rádiós közvetítést mondott mikrofonba és filmhang-felvételre. „Ezek a tudósítások kétségtelenül azt a hitet kelthették a magyarországi rádióhallgatókban, hogy hadseregünk és repülőink korszerűen, jól vannak felszerelve, és helyesen cselekszünk, okkal veszünk részt a németek oldalán a Szovjet elleni háborúban."²² A bíróság belátó volt, Budinszkyt sem a riportért, sem a tudósításokért nem büntette meg. Elmarasztalta viszont az 1944-ben, Kassán rendezett antibolsevista kiállításról adott tudósítása, és arról a rádióújságban május 19-én megjelent írása miatt, valamint azért, mert a rádióban és a rádióújságban „mentőmunkának" minősítette, helyeselte a Hain Péter vezette politikai rendőrség akcióját, az „eldugott zsidó műkincsek" összegyűjtését. Budinszky a rendőrségi kihallgatása során is előkerült vádakat azzal utasította vissza, hogy gyakorlatilag kényszerítették a közvetítésekre, és a kritikus pontokon előre elkészített szövegeket kellett felolvasnia. Elmondta továbbá, hogy a nyilas korszakban több felkérést elutasított, többek között Szálasi be­iktatásának közvetítését. A vádirat e részleteit a sajtóban is közzétették. (Népbírósági Közlöny, 1945. december 22. 15.)

A tárgyaláson számos kollégája és barátja szólt mellette. Szerintük Budinszky nem volt szélsőségesen németbarát, sőt, amikor kellett, igyekezett zsidó ismerősein segíteni. Mentesítést szerzett Szilágyi Ödön feleségének a zsidóellenes törvények egyes előírásai alól, noha a rádióújság szerkesztőjével rossz viszonyban volt.²³ Egy lakásszom­szédja arról beszélt, hogy a riporter rendszeresen élelmiszerrel látta el Dr. Berend József zsidó orvost, és őt sem jelentette fel, noha tudta, hogy hamis – keresztény személyazonosságot tartalmazó – személyi iratokat használ. Az érseki helynök emlékezett rá, hogy egy házaspárt felvétetett egy katolikus kórházba. Egy vak munkaszolgálatos nőtestvére elmondta, hogy miként segített a bátyja helyzetén. Egy kereskedő számára szintén mentesítést szerzett, noha nem voltak közeli barátok.

Jávor Pál, az ismert színész, Budinszky több évtizedes barátja szerint „vérbeli szpíker volt, aki hivatását szentnek tartotta, és csak annak élt […] nem érdekelte semmilyen politikai mozgalom". Jávor arról is beszélt, hogy amikor a Svábhegyen fogva tartották, Budinszky volt az egyetlen, aki fel merte őt keresni, eljárt az érdekében két nyilas miniszternél, táviratot kül­dött neki a sopronkőhidai börtönbe, értesítette zsidó felesége hogylétéről. Landesmann Olga, Jávor Pál felesége, aki 1944-ben bujkálni kényszerült, maga jelentkezett a népbírósági tárgyalásra, és mindezt megerősítette. Uray Tivadar színművész húsz éve ismerte Budinszkyt, jó barátságban voltak. „Meggyőződése – mondta – hogyha a vádlott hivatásától [akkor, 1944-ben] visszavonul, olyan szélsőséges bitangok jönnek, akiknek va­lóban sikerült volna az, amivel Budinszky Sándort vádolják." Budinszky mellett állt ki Szőnyi István festőművész és Pátzay Pál szobrász is.

Szabó Katalin a rádió műsorszerkesztési osztályán dolgozott. Tanúsí­totta, hogy a katonai vagy politikai jellegű műsorszámokat a propaganda­minisztérium, a belügyminisztérium vagy a vezérkari főnökség utasítására kellett beiktatniuk, Budinszkyt pedig személy szerint kérték a közvetítésre. A hölgy szemtanúja volt annak, hogy Budinszky a nyilas kormánybiztos­nak megtagadta, hogy közvetítse Szálasi beiktatását. Barsi Ödön, a Rádió főrendezője úgy vélte: Budinszky a volt kormányzóhoz ragaszkodott, tőle várta, hogy megfékezi a zsidóüldözést, és félreállítja Szálasiékat. Ha a terhére rótt közvetítéseket megtagadja, abból baja származhatott volna. Barsi hozzátette: látta azokat a leiratokat, amelyeket a hivatalok a közve­títő riporternek előre elkészítettek, és fel kellett olvasnia.

A népbíróság a majdnem két éve internált Budinszkyt 1946. december 28-án, 3665/1945 számú ítéletével félévi börtönbüntetésre és állampol­gári jogainak ötévi felfüggesztésére ítélte. A fellebbezést, egyben az igazolást (a korabeli terminológiával: igazolófellebbezést) az ügyész elutasítani javasolta, illetve a bizottság határozatának a jóváhagyását kérte. (BFL XXV. 1. a 4518 – 1945) Mire az ítéletet kihirdették, öt hónap és 15 nap eltelt, a bíró a börtönbüntetést kitöltöttnek vette. Nagyobb súlyú mellékbüntetésnek látszik, hogy, tájékoztatni rendelte a budapesti főpolgármesteri hivatalt és a lakáshivatalt. A tárgyalásról és az ítéletről a sajtó is beszámolt. (Kis Újság, 1946. január 26.; Magyar Nemzet, 1946. augusztus 29.) A Szabad Nép így: „Budinszky Sándort, a rádió volt nyilas helyszíni közvetítőjét több súlyos terhelő vallomás ellenére mindössze hat hónapi börtönbüntetésre ítélte a népbíróság, mert az ítélet indokolása szerint csak a Rádióéletben megjelent két cikkéért találták bűnösnek. (Szabad Nép, 1946. augusztus 29.)

A Somogyváry Gyula (ismert írói nevén: Gyula diák) ellen lefolytatott eljárás tragédiával végződött.²⁴ Az ő nyilvános és titkos cselekedetei között elképesztően nagy, ezért egyértelműen nem is bizonyítható el­lentét feszül. Két regényét (a Virágzik a mandula, valamint És Mihály harcolt címűeket) 1945-ben fasiszta szelleműnek minősítették, és a betiltott, megsemmisítésre ítélt könyvek listájára vették.²⁵ Történt ez annak ellenére, hogy náciellenes (akkoriban inkább a „németellenes" kifejezést használták) állásfoglalása és szereplése miatt 1944 márci­usában a németek letartóztatták, majd Mauthausenben koncentrációs táborba zárták. A háború utáni helyzetét nehezítette, hogy korábban országgyűlési képviselő is volt, így számon kérhették rajta több olyan törvény támogatását (megszavazását), amely a népbírósági rendeletben megfogalmazott háborús bűn, illetve nép- és demokráciaellenes bűn­cselekmény kritériumát kielégítette.²⁶ Védekezésében arra hivatkozott, hogy szerinte az első zsidó(ellenes) törvény nem volt embertelen, de már akkor is tépelődött a kormánypártból való kilépésen, a másik két törvényt pedig nem szavazta meg, mert katona volt, nem járt be a parlamentbe. Egyébként választókerületében mindig nyilas ellenfele volt, a parlamenti szélsőbal (ott helyezkedtek el a nyilasok) hangosan demonstrált ellene. Pedig ellenfelei nem is tudták, hogy Somogyváry a háború alatt egy náciellenes rádióállomásnak volt az egyik irányítója.

A titkos rádióról a fellebbezésben Somogyváry a következőket írta: „1940 kora tavaszától kezdve, Teleki Pál miniszterelnök parancsára és a külügyminisztériummal való szakadatlan kapcsolatban, Magyarország külpolitikai helyzetére, és főként a magam személyére nézve felette veszedelmes, titkos rádiószolgálatot végeztem, a vezérkari főnökség részéről rendelkezésemre bocsátott, mozgó, katonai leadóállomással. Ez a szolgálat, Magyarországnak a háborúba való szerencsétlen bele­sodortatása után, immár az úgynevezett »szövetségesi hűség« elleni, folyamatos és rendszeresen végrehajtott, katonai deliktum-sorozatot jelentett, amelynek a németek részéről való felderítése és rábizonyítása esetén Magyarország nem térhetett volna ki a kiadatásom és rögtönítélő német hadbíróság elé való állíttatásom elől; másfelől pedig azonnali legsúlyosabb megtorlásokra vezethetett volna az ország ellen." (BFL XVII. 789. igazoló bizottság 5. doboz, Somogyváry népbírósági anyaga 754-755) A beadványban az olvasható, hogy Somogyváry minderről a bizottságot zárt tárgyaláson részletesen tájékoztatta, ám arról az ülésről nem készült vagy nem maradt fenn jegyzőkönyv.²⁷

Somogyváry igazolásáról 1945. november 13-án tárgyalt a bizottság. A tárgyalásról készült jegyzőkönyvből az olvasható ki, hogy a bizottság tagjai jól felkészültek (vagy valaki felkészítette őket), mert számos korábbi beszédéből idéztek, visszanyúltak az őszirózsás forradalom korszakába is, felolvasták parlamenti beszédeinek részleteit, néhány kérdésről poli­tikai vitát folytattak vele. A megkérdezett tanúk, kollégák valamennyien szimpátiával nyilatkoztak róla. Bosin Endre 25 éve ismerte, sokáig együtt dolgozott vele a Rádióban. Állította, hogy Somogyváry nem volt zsidóelle­nes. Tanúnak hívták mauthauseni rabtársait. Szentiványi Lajos, a Nemzeti

Bank alelnöke Bajcsy-Zsilinszky Endrét idézte, aki annak idején elmond­ta neki, hogy ha valamit meg akart tudni a valóságos hadi helyzetről, Somogyváryhoz fordult tájékoztatásért. Malasits Géza, az új nemzetgyűlés szociáldemokrata képviselője azt mondta el, hogy Somogyváry „nagyon mérsékelt, jó keresztény ember" volt. A baloldali képviselők szerették, mert mindig őszintén tájékoztatta őket a való helyzetről, nem volt németbarát és nyilas. Megerősítették, hogy a gyűlölködő törvények megszavazásánál nem volt jelen a parlamentben, mert már katona volt. Lajos Iván minisz­tériumi tanácsos tudott a titkos rádióban végzett munkájáról. Ismertették Szakasits Árpád szociáldemokrata főtitkár írásbeli nyilatkozatát is arról, hogy Somogyváry mint a vezérkari főnökség 6. (propaganda) osztályához beosztott tiszt, segített a katonai, illetve a munkaszolgálat alól mentesíteni Kállai Gyulát (a Népszava szerkesztőjét, a későbbi kommunista külügy­minisztert és miniszterelnököt) és két munkatársát.

Somogyváry elmondta például, hogy a német fogságban a kihallgatója vádpontként idézte fel Kállaiék mentesítését, szapulta őt, mert elvállalta egy katolikus hitre térő zsidó keresztapaságát, szemére vetette, hogy könyveit a zsidó Singer és Wolfner Kiadónál jelentette meg, és hogy beszédeiben náci- és nyilasellenes kitételeket használt. Az igazoló bi­zottság mindennek ellenére négy évre eltiltotta a nyilvános szerepléstől (rádió, sajtó stb.), így kenyérkereset nélkül maradt. A korabeli sajtó is beszámolt a határozatról. (Magyar Nemzet, 1945. december 1.) Fel­lebbezésében Somogyváry „az igazsággal szemben homlokegyenest ellenkező" határozatot igen keserűen jellemezte: „eltilt minden nyilvános szerepléstől [.] sőt, egy mindenre ráhúzható »stb.«-vel olyan esetleges életlehetőségektől is, amelyekre utóbb bármely haragosom vagy rossz­akaróm, mint elvitatható »nyilvános szereplésre« rámutat. Ez a »stb.« egyébiránt nyilvánvalóan egyedül áll a szabatos judikatura történetében." (BFL XVII. 789. igazoló bizottság 5. doboz, Somogyváry népbírósági anyaga 751-757)

A népbíróság a fellebbezési eljárásban az eltiltást három évre csökken­tette. Határozatában mérlegelt: képviselőként és a rádióban elmondott újévi köszöntőivel, valamint a kívánság-hangversenyek szereplőjeként a jobboldali rendszert messzemenően kiszolgálta, továbbá két könyvét in­dexre tették, ezzel szemben javára írta, hogy nem tartozott a legtúlzóbbak közé, antiszemita tevékenységet nem fejtett ki, a németek a megszállás után rabságba hurcolták. A népbírósági határozaton a dátum: 1948. február 6. A tárgyalás, illetve a fellebbezés benyújtása óta több mint két év eltelt, s ha hozzávesszük a felszabadulástól a tárgyalásig eltelt hóna­pokat, ki is telik a három esztendő. Somogyváry meghurcolása azonban nem fejeződött be. 1950. november 6-án a lakásán újra letartóztatták, és internálták. A rendőrségi jegyzőkönyvek és a táborban keletkezett besúgói jelentések csupa általánosságot tartalmaznak, semmilyen konkrét váddal nem szembesítették. Három év múlva, 1953. február 12-én, rabkórházban halt meg. (Orvosi jelentés: ÁBTL 3.1.9. V-17608, 50.)

Fedák Sári, a korszak ünnepelt művésze magyar nyelvű, de nem ma­gyar rádióban volt közreműködő a háború végén. Az Új Magyar Színház vezető színésznője a front közeledtével (1944. október 14-én) elhagyta Budapestet. Kerék Margit nevű szobalányával Sopronba utazott, ott fel­lépett a Vén diófa és a Tokaji aszú című darabokban. December közepén a nyilas külügyminisztérium nevében bemondónak kérték a bécsi, német tulajdonú Donausender rádió magyar nyelvű adásához. A rádióban he­tenként háromszor szerepelt fél öttől ötig. Elszavalta többek között Liszt Nándor Aranyvonat című, a Szent Jobb ereklyét szállító vonatról szóló, illetve Boldogasszony anyánk című versét, utóbbit orgonakísérettel. Saját írásai közül Társaságban sorozatcím alatt a német-magyar történelmet felidéző gondolatait, egy meg nem jelent könyvének négy részletét ol­vasta fel. „Volt még egy előadásom a bécsi magyar rádióban, [amelyet] emlékezetem szerint akkor tartottam, amikor Budapest végképp elesett. Ezt az előadásomat a rádió vezetőségének felkérésére tartottam, mint olyan személy, aki 46 esztendőn keresztül Budapest közönségével a legszorosabb érintkezésben voltam mint művésznő. Az előadásomban arról volt szó, hogy Budapestet összebombázhatják, összedűlhet a világ, de az ibolyák a Hűvösvölgyben mégis kivirítanak, és mi még sírva fogunk egymás nyakába borulni Budapesten." (ÁBTL V-101545) Szerepléseiért kétszer kapott 1000-1000 Birodalmi Márkát. A rádió munkatársai április 2-án elmenekültek Bécsből. Fedák Sárit otthagyták. Őt egy dunai uszály vitte fel Németországba. Az amerikai csapatokkal Obernzell helységben találkozott.

A művésznőt – hazatérte után – népbíróság elé állították, mondván: aki a Donausender műsorában közreműködött, az a nép- és demokráciael­lenes hírverés szolgálatába szegődött. Az ítélet: két év börtönbüntetés, teljes vagyonelkobzás és a politikai jogok 10 évi felfüggesztése. Az indokok között „a népbíróság enyhítő körülményként értékelte vádlott büntetlen előéletét, idős korát és azt a körülményt, hogy a felmerült ada­tok szerint az üldözések alatt több zsidó származású embert, valamint baloldali politikai felfogásuk miatt üldözöttet támogatott; azt a körülményt, hogy csaknem fél évszázados, sikerekben gazdag színészi pályája alatt a magyar színházi kultúrát gazdagította és külföldön is sikert és elismerést szerzett a magyar névnek; végül azt a körülményt, hogy mint kiöregedett színésznő, nem tudván belenyugodni abba, hogy tovább nem szerepelhet, bármilyen politikai küzdelmek és körülmények között is színpadra és szereplési lehetőségre volt szüksége, mely indító oknak nagy szerepe volt abban, hogy ő a nyilasokhoz csatlakozott". (ÁBTL V-101545) (Megjegyezzük: a bíróság nem említette, hogy 1919. után meg azért támadták Fedák „Zsazsát", mert részt vett a Vörös Hadsereg toborzóján az Opera előtt.)

A rádiózáson túl más cselekményeket – antiszemita kijelentéseket – is tulajdonítottak Fedáknak, ám ezeket a Népbíróságok Országos Tanácsa, a másodfokú fórum nem találta kellően bizonyítottnak. A NOT a Fedákra kiszabott két év elzárást jogerősen nyolc hónap börtönbüntetésre változ­tatta, mivel „a törvényi tényállásban foglalt huzamosabb idő és a maga­tartás állandósága nem állapítható meg". A büntetés letöltése után Nyár­egyházán élt teljes visszavonultságban. Mivel mellékbüntetésként három évre eltiltották a budapesti fellépéstől, többé nem tért vissza a színpadra.

Története jóval később, halála után felülvizsgálattal folytatódott. 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság – a legfőbb ügyész indítványára – újraértel­mezte a „hírverés" fogalmát, s ennek alapján törvénysértőnek ítélte meg mind a Budapesti Népbíróság, mind a Népbíróságok Országos Tanácsa által kiszabott büntetéseket. Az ítélet azt tartalmazza, hogy „a terhelt a Donausender rádiónál lényegében bemondói feladatot vállalt, vagyis a mások által összeállított híreknek, anyagoknak és egyéb írásműveknek a felolvasására vállalkozott. A hírverés fogalma azt jelenti, hogy az elkö­vető politikai jellegű és önálló szellemi tevékenységet fejt ki, ezért nem tekinthető ilyennek a más által összeállított rádióközlemények puszta felolvasása, ismertetése." (Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Bfv. X. 2081/1994/4. szám) Igaz, hogy a legfőbb ügyész felülvizsgálati indítványában az szerepel, hogy a terhelt „a háború idején néhányszor [saját maga által írott] jegyzeteiben németországi útleírásokat, a mun­kásviszonyokról és a szociális kérdésekről felolvasott", de azok tartalma „politikailag nem volt kifogásolható". Miután a peranyagban ezek a jegy­zetek nem találhatók, nem tudni, hogy az indítványozó mire alapozta a minősítésüket. Az 1994-es ítélet tehát egyfelől azt tartalmazza, hogy a rádióban Fedák Sári saját írásait olvasta fel, amelyek – noha nem ismerjük a tartalmukat – politikailag nem kifogásolhatóak, másfelől azt, hogy bemondóként nem felelős az általa felolvasott szövegek tartalmáért. Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a terheltet a népellenes bűntett miatt ellene emelt vád alól felmentette.

Nincs módunk kételkedni a felmentés megalapozottságában. Még­is nehéz elfogadni, hogy évtizedekkel később, egy másik történelmi korszakban az ítéletet egy újabb bíróság felülvizsgálati eljárása úgy semmisíti meg, hogy már nincsenek élő tanúk vagy később előkerült, újabb bizonyítékok, és nem látszik nyoma történeti kutatásnak, újabb elemzésnek. Ha hatvan évvel a háború után egymást követik a gyors felmentések és rehabilitációk, és ha az utókor bírósága éppoly siet­séggel kívánta lezárni az ügyeket, mint egykor az igazoló bizottságok és a népbírósági tanácsok, akkor az a benyomás keletkezhet, hogy az igazságszolgáltatást a törvényeken és a megismert tényeken kívül más szempontok is befolyásolják.

Mire vezetett a számonkérés?

A felsorolt példák azt bizonyítják, hogy a laikus igazságszolgáltatás in­tézménye, az igazolási eljárás, bár kezdetben szükségesnek látszott a közélet megtisztításához, nem érte el a célját, felemás eredményt hozott. A tömeges felülvizsgálat lehetőséget, noha túl korai alkalmat kínált a közelmúlttal való szembesülésre. A Rádióban sem teljesült a kezdeti cél: a személyenkénti vizsgálat nem tette mindenki számára egyértelművé, hogy a gyűlölet szavai miként segítették elő azokat a cselekményeket, amelyek elvezettek a soha nem látott nemzeti tragédiához.

A számonkérés éveiben, 1945-46-ban a magyar társadalomban a háborúban szétrombolt ország, a milliós emberveszteség és a szétzi­lálódott családok ellenére még erős volt a korábbi rendszerből eredő gondolati folyamatosság. Túl sokan voltak olyanok, akiknek alapos lelkiismeret-vizsgálatra lett volna szükségük. Amint a rádiós példa is bi­zonyítja, az igazoló bizottság egyes tagjainak is volt felelőssége, ők sem voltak hibátlanok. (Kilián Zoltán például joggal nehezményezte, hogy az őt ún. honvédműsoráért elmarasztaló bizottság elnöke, Dr. Bóday Jenő közreműködő szerzője volt ugyanannak a sorozatnak.) A bizottságok általában jól ismert személyek huzamos ideig megfigyelt, sokszorosan megtapasztalt magatartását minősítették. A tanúk vallomása és az egyes cselekedetek megítélése azonban sok szubjektív és igazságtalan elemet is tartalmazott. Ellensúlyként a bizottság működésének viszonylagos nyi­tottsága és a sajtó figyelme jöhetett számításba. Ami az utóbbit, a lapokat illeti: a jelzős szerkezetekkel tűzdelt hírek és rövid tudósítások inkább indulatokat keltettek, mintsem alaposan tájékoztattak. A lapok részben a nyilvános szereplést megítélő (és a részleteket kevésbé ismerő) közvé­leményt jelenítették meg, részben (nagyrészt?) politikai kívánalmaknak igyekeztek megfelelni, példatárat akartak prezentálni. Ez magyarázhatja a rádiós igazolásokról szóló hírek gyakran éles minősítéseit, a cikkek durvább hangvételét. A Rádió belső viszonyait jobban ismerő bizottsági tagok – döntéseikben megjelenő – véleménye, illetve elsősorban a tanú­ként meghallgatott kollégák tapasztalata ezeknél árnyaltabb.

A háborús közelmúltban, amelyet mind a bizottság, mind a hatóság az igazolások szempontjából elsőrendűen vett figyelembe, a Rádió mű­ködését is meghatározta a kivételes hatalom, a rendeleti úton történő kormányzás. A Teleki-kormány által 1939. szeptember 1-jén bevezetett rendkívüli intézkedések, az 1939. évi II. törvénycikk alapján életbe léptet­te a kivételes állapotot. Korlátozták az egyesülési és gyülekezési jogot, átalakították a közellátás rendjét, bevezették a rendőri felügyeletet, az iparban felfüggeszthették a fizetett szabadságot, felállították a légoltal­mi szervezetet és bevezették a sajtó, a postai és távíró közlemények ellenőrzését, valamint a telefonok lehallgatását és a rádióközlemények cenzúrázását, továbbá a külföldről érkező sajtótermékek vizsgálatát. A cenzúra alávetett helyzetbe hozta a sajtót és a rádiót. Egyharmadával csökkentették a napilapok terjedelmét, a közlésre szánt szövegek kézira­tát vagy kefelevonatát a területileg illetékes ügyészség sajtóellenőrzéssel megbízott tagjának be kellett mutatni, s csak az ő engedélyével volt szabad közölni. A sajtócenzúra nem csupán ellenőrzésre szorítkozott. A miniszterelnökség és a Külügyminisztérium sajtóosztályai általános irány­elvekkel és szinte naponta részletes utasításokkal, kötelező vezércikk-és kommentár-átadásokkal igyekeztek elérni, hogy a sajtó hangvétele összecsengjen a kormányzat külpolitikai szándékaival. (Lásd például: „… a háború szolgálatában"2007.)

A rádióban a híreket és a külpolitikát is érintő előadásokat – ellenőrzés címén – lényegében a Külügyminisztérium beosztottjai szerkesztették; a Honvédelmi Minisztérium megkapta a hadüggyel kapcsolatos, katonai tárgyú kéziratokat, s valamennyit cenzúrázta, a hírmagyarázatok egy részének a VKF (Vezérkari Főnökség) volt a megrendelője, sőt gyakorta előállítója is. A mindenkori kormányzatnak a rádióra fordított fokozott figyelmét bizonyítja, hogy a húszas évek óta hetenként ülésezett egy mi­nisztérium-közi műsorellenőrző bizottság, amelynek szerepe, befolyása most megnövekedett.

Az előzmények és a felidézett (valamint számos további bizonyítékkal szolgáló, de ebből az írásból terjedelmi ok miatt kimaradt) esetek azt mutatják, hogy a Rádióban felelősségre vont emberek – különösen az országszerte ismert személyiségek – rádióbeli és közéleti szereplése ürügye lehetett későbbi koncepciós, jogilag és emberileg megengedhe­tetlen, megalázó procedúráknak.

A rádiós műsorkészítőket sújtó népbírósági ítéletekről utólag gyakran kiderül: a bizonyítási eljárás nélkülözte a kellő körültekintést, a felsorakoz­tatott bizonyítékok nem mindig voltak elegendőek, és utólag hiányolható az alapos elemzésük. Másfelől az is igaz, hogy az érintettek védekezése – a megmaradt iratok alapján – elég ellentmondásos.

Kétségtelen, hogy a háborús propaganda évei, az elhangzott uszító műsorok tömege után joggal keresték a felelősöket. Megfontolandó tapasztalat a jogi felkészültség nélküli, politikai érdekeket képviselő lai­kusok szereplése mind az igazolási és fellebbezési eljárásokban, mind a büntetőügyekben. Ezek a testületek eredeti feladatuk ellátása közben nem csak az ország és a lakosság elszenvedett bántalmait torolták meg, hanem igazságtalanságukkal sok új sérelmet is okoztak. Mégis nehezen fogadható el, ha évtizedekkel később, egy másik történelmi korszakban az ítéleteiket egy újabb bíróság sorozatos felülvizsgálat keretében, for­mai, alaki okokra hivatkozva semmisíti meg.

A Rádió vezetőinek háború utáni megítélése vitatható. Egyfelől jogos az elmarasztalásuk (nem feltétlenül annak a mértéke, de a ténye), hi­szen ők üzemeltették, irányították azt az intézményt, amelynek hangja jelentős hatással volt a háborús hangulat és a rasszista indulatok, a gyűlölet felkeltésére. A Rádió vezetői és tulajdonosai elleni eljárásokat azonban erősen befolyásolta, hogy a politikai pártok először birtokukba, majd tulajdonukba akarták venni az intézményt. Ez hamarosan be is következett.

(A tanulmány az OTKA támogatásával készült. Szám: T/F 043599)

Jegyzetek

¹ (BFL XXV. 1. a. Népbíróság 3036/45, 136.) A Világ című lap 1945. szeptember 27-i cikke úgy tudta, hogy a népügyész Purpriger Ernőt azzal is megvádolta, hogy 15 000 hanglemezt és a rádió felbecsülhetetlen értékű műszereit a kiürí­tés során nyugatra „mentette át". A cikk állítására a peranyag nem tartalmaz bizonyítékot.

² (BFL XVII. 789. 1. doboz) Cserépy László (1907-1957): színész, filmrendező, a harmincas évek fordulóján a Nemzeti Színház tagja volt. Később filmrendező lett. 1945-ben elhagyta az országot.

³ (Zinner 1982, 22-23) Újabb, részletes áttekintést ad Papp (2009, 162).

⁴ Fiala Ferenc és Dövényi Nagy Lajos kegyelmet kapott, Rajniss Ferenc, Szálasi kormányának minisztere, Hubai Kálmán a radikális szélsőjobboldali pártok meghatározó politikusa, Kolosváry-Borcsa Mihály a Sztójay kormányban állam­titkár, Omelka Ferenc a nyilas Számonkérő Szék vezetője, Görgey Vince pedig bűnsegéd volt egy politikai merényletben.

⁵ Az 5900/1945. ME. számú rendelet a népbírósági eljárásra vonatkozó szabá­lyokat részletezte, a 6750/1945. ME. számút névlegesen a közhivatalnokok munkafegyelmének fokozottabb biztosítása tárgyában bocsátották ki.

⁶ Szilágyi Ödön (1902-1951) újságíró, a Délibáb, a Színházi Élet és a Színházi Világ munkatársa, 1932-ben lépett be a Rádióba. Több mint ötven rádiószerep­lése volt. 1943-tól a Rádióélet című hetilap felelős szerkesztője. Szépirodalmi és művészeti tárgyú cikkei jelentek meg a Magyar Nemzetben és az Újságban. 1945-től a Magyar Rádió című lapot szerkesztette, illetve a műsorszerkesztő­ségben dolgozott.

⁷ Budapest Fővárosi Levéltár, Magyar Rádió Zrt. irattára, Állambiztonsági Szol­gálatok Történelmi Levéltára, Magyar Országos Levéltár, Legfelsőbb Bíróság irattára, Politikatörténeti Levéltár.

⁸ Az igazoló bizottságok működését, eljárásuk szabályait, az általuk megfogal­mazható minősítéseket és lehetséges intézkedéseket, a fellebbezés módját, továbbá az itt idézett adatokat részletesen ismerteti Fehér (2006, 61-124). Adattárában 60 elmarasztalt személy adatai szerepelnek.

⁹ Ortutay Gyula (1910-1978) néprajztudós, politikus. A harmincas évek elején Kozma Miklós rádióelnök gyermekének házi tanítója. 1935-től a Rádió munka­társa, Cs. Szabó László helyetteseként az irodalmi műsorok lektora. Egyetemi oktató (magántanár), a Magyarságtudomány című folyóirat szerkesztője. A harmincas évektől részt vett a baloldali értelmiségi akciókban. 1945-ben a Budapesti Nemzeti Bizottság tagja.

¹⁰ Radó Árpád sorsáról bővebben ír Szalóczy (2005).

¹¹ Részletesebben: Náray (2006, 252).

¹² Frigyesy János és Havel Béla sorsával részletesebben e tanulmány A Rádió ve­zetőinek felelősségre vonása című [itt nem publikált – a szerk.] része foglalkozik.

¹³ Franz Schaub, eredeti neve: Rothen Ferenc, a magyarországi német kisebbségi mozgalom aktivistája, a Magyarországi Németek Népművelődési Egyesületé­nek (Ungarnlandisch Deutscher Volksbildungsverein – UDV) korábbi titkára. 1936-ban a Győri Ítélőtábla hathavi fogsággal sújtotta, de amnesztiát kapott. 1937-1939 között a nemzetiszocialista mozgalom, Szálasi külügyeinek irányí­tója volt. Internálása elől 1939-ben Németországba menekült, ahol a külügy­minisztérium délkelet-európai sajtócsoportjának referense lett. A megszállókkal tért vissza Magyarországra.

¹⁴ Béry László (1898-1971) újságíró. A Nemzeti Újság és az Új Nemzedék belső munkatársa, 1939-től az Esti Újság szerkesztője. 1948-ban emigrált. A SZER magyar osztályán 1951-1967 között dolgozott. Ottani álneve: Balogh Balázs.

¹⁵ Bosin Endre (1894-?) 1933-tól hírszerkesztő, a német megszállásig a hírosz­tály vezetője, majd szerkesztő. 1945-től az ötvenes évekig más beosztásban dolgozott a Rádióban.

¹⁶ 1944. április 22-24. között több újság közölte a rádió vezetésében elrendelt változtatásokat (Magyarország, Új Nemzedék, Reggel, Esti Újság, Összetartás, Friss Újság).

¹⁷ Liszt Nándor (1899-1946) jogász, hírlapíró. Az MTI debreceni kirendeltségén, majd különböző újságoknál dolgozott (Fehér Újság, A Nép, Magyarság, Szózat, Új Vetés). 1934-1936 között a Katholikus Figyelő szerkesztője, 1937-től a Füg­getlenség irodalmi rovatvezetője. A Nemzeti Színház főtitkára, 1945 tavaszán a bécsi Donausender munkatársa. Háborús bűnösnek nyilvánították.

¹⁸ Laurisin Lajos (1897-1977) operaénekes (tenor). Előbb teológiai tanulmányokat folytatott, majd jogot hallgatott, végül Rákosi Szidi színiiskolájában szerzett diplomát és a Zeneakadémia opera tanszakán tanult. 1926-tól 1945-ig volt az Operaház tagja. 1945-ben az USA-ban telepedett le.

¹⁹ Zilahy Sebess Jenő külügyi sajtófőnök Frigyesy János vezérigazgatónak 1944. április 5-én küldött levele. (Frigyesy 1974, 43-44)

²⁰ A kommentált hírek eredeti példányainak egy kötege Dövényi rendőrségi dosz-sziéjában van (ÁBTL V-129749).

²¹ (Major 1945. augusztus 27.) Majort 1945. február 5-én a Budapesti Nemzeti Bizottság a népügyészség, ill. a népbíróság sajtó- és intellektuális szakreferen­sévé nevezte ki.

²² Budinszky Sándor rendőrségi kihallgatása, 1945. június 27. (BFL XXV. 1. a 4891 – 1945. 33)

²³ Budinszky népbírósági iratai között található Szilágyi Ödönnek a népbíróság­hoz eljuttatott sorszám nélküli, hivatalos, fejléces levélpapírra írott beadványa: „Hosszú idő óta kutatok a régi Rádióélet lappéldányok után, hogy Budinszky Sándornak olyan cikkeit is megtaláljam, amellyel kapcsolatban nem hivatkozhatik arra, hogy az valamilyen hatóság parancsára íródott. A lappéldá­nyok az ostrom alatt elpusztultak, de most, a mai tárgyalás után végre mégis a kezembe került a Rádióélet 1941. december 19-i és 1943. június 16-i száma, amelyekben minden kétséget kizáró módon jószántából írt, visszaemlékezései közben. Ezt a két lappéldányt a ma délelőtt elhangzott tanúvallomás alátámasz­tása végett betekintésre idemellékelten megküldöm."

²⁴ Somogyváry (eredeti családneve: Freissberger) Gyula 1895-ben született. Az első világháborúban katona volt. Kozma Miklós a többszörösen kitüntetett, tehetséges fiatalembert 1920-ban parlamenti tudósítónak és szerkesztőnek alkalmazta az MTI-nél, majd a Rádiónál. 1928-tól főként a műsorra kerülő iro­dalmi művek lektorálását végezte. Magyaros nevét 1929-ben vette fel, mikor vitézi címet kapott. 1934-ben Kozma kérésére átvette a prózai osztály vezetését. Később, igazgatói rangban a rövidhullámú adások megszervezője és irányítója volt. 1935-ben, a csornai körzetben kormánypárti országgyűlési képviselő lett. 1938. március 1-jétől nem teljesített szolgálatot a Rádiónál, mivel tartalékos századosként a vezérkarnál katonai beosztást kapott. Ismertségét a közéleti tevékenysége és rádióműsorai mellett elsősorban Gyula vitéz néven publikált népszerű regényei és gyakran előadott hazafias versei keltették.

²⁵ Az Ideiglenes Nemzeti kormány 530/1945. ME. számú rendelete a fasiszta szel­lemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről. Ennek kiegészítése a belügyminiszter 20.178/1945/1. BM. számú körrendelete a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek és filmek megsemmisítéséről. (Magyar Közlöny, 1945. július 25.)

²⁶ A 81/1945. ME. sz. rendelet 11. § szerint háborús bűnös az is, aki „az 1939. évi háborúnak Magyarországra való kiterjedését vagy Magyarországnak a háború­ba mind fokozottabb mértékben történt belesodródását vezető állásban kifejtett tevékenységével vagy magatartásával elősegítette, vagy azt megakadályozni nem törekedett" illetve „aki mint a kormány, országgyűlés tagja […] részese volt olyan határozat hozatalának, amely a magyar népet az 1939. évben kitört világháborúba sodorta".

²⁷ Titkos, kormányzati rádióról ír, de Somogyváry nevét nem említi Gábor (1998, 42). Az általa ismert, illegális Magyar Szabadság Rádió 1942 augusztusában kezdte meg adásait. „1942 nyarán Kádár Gyula és Ullein-Reviczky Antal, Kállay Miklós beleegyezésével, tárgyalásokat kezdett Peyer Károllyal és Szeder Fe­renccel egy titkos rádióadó felállításáról. A megegyezés értelmében néhány, a VKF 6 által szerkesztett próbaadás után Kállay Miklós kinevezte Makkai János kormánypárti, németellenes képviselőt főszerkesztőnek. Helyettese a Pesti Hírlap munkatársa, Pisky-Schmidt Frigyes szociáldemokrata újságíró lett. A külső munkatársak között volt a szociáldemokrata Faragó György és Gábor Róbert. Bemondóként Pisky-Schmidt mellett Székely Beáta működött. A titkos rádió haditudósító osztálya a budaörsi repülőtér melletti Lanáriai-telepen kezdte meg működését, Magyar Szabadság Rádió néven." További kutatást igényel annak tisztázása, hogy a két titkos rádió azonos-e. A titkos rádió létét memoár­jában megerősíti Kádár Gyula (1978, 494-495), a VKF 6. osztályának egykori parancsnoka is.

Hivatkozott irodalom

„… a háború szolgálatában" Főszerkesztői értekezletek 1942. szeptember 22.-1943. augusztus 25. (2007) Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette: Joó András. Budapest, Napvilág Kiadó – Magyar Távirati Iroda

Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára (továbbiakban: ÁBTL) V-101545

ÁBTL V-129749

ÁBTL 3.1.9. V-17608

A Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei. 1944. december 23.-1947. május 31. (2003) Budapest

Budapest Fővárosi Levéltár (továbbiakban: BFL) XVII. 789. 1. doboz BFL XVII. 789. 3. doboz

BFL XVII. 789. 5. doboz

BFL XXV. 1. a. Népbíróság 3036/45

BFL XXV. 1. a. 4518 – 1945

BFL XXV. 1. a. 4891 – 1945.

Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei. 1947. június 2. – szeptember 19. (2000) Budapest, Magyar Országos Levéltár

Fehér Csaba 2006: A demokrácia hullámhosszán. Rádiósok felelősségre vonása a második világháború után. In: FONS XIII. 2006. 1. sz. 61-124.

Frigyesy János emlékirata, 1974. Gépirat. Magyar Rádió Archívum, Szabó Miklós gyűjtemény

Gábor Róbert 1998: Az igazi szociáldemokrácia – Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen 1944-1948. Budapest, Századvég Kiadó

Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. 1. (1992) Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Jegyzőkönyv az MTI alkalmazottainak igazoló bizottsági vizsgálatáról, 1945. február 10. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PTL) 721 f 1/205 ő. e.

Kádár Gyula 1978: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Budapest, Magvető

Kelen Péter Pál tájékoztatója Ortutaynak, illetve levele Balogh István államtitkár­nak. PTL 721 f. 210. ő. e.

Képes Figyelő, 1945. október 27.

Kis Újság, 1946. január 26.

Magyar Közlöny, 1945. július 25.

Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Bfv. X. 2081/1994/4. szám

Magyar Nemzet, 1945. december 1.

Magyar Nemzet, 1946. augusztus 29.

Major Róbert jelentése, 1945. augusztus 27. In: A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei. Szerk.: Gáspár Ferenc és Halasi László. Budapest Főváros Levéltára, 1975.

Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei (2003). 1944. december 23. – 1947. május 31. Budapest, 2003.

MR Irattár. Kivonat az 1944. április 26-i vb. ülés jegyzőkönyvéből. (jelzet nélkül)

MTI 1939. február 27. Tudósítás a visszacsatolt felvidéki területen a közszolgálat ellátása céljából szükséges állások szervezéséről szóló kormányrendeletről

MTI 1940. szeptember 23. Teleki Pál beszéde Marosvásárhelyen. http://archiv1920-1944.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?Pmd=1 (Letöltés: 2012. május 20.)

Náray Antal vallomása. Múltunk 2006/3.

Népbírósági Közlöny, 1945. november 24.

Népbírósági Közlöny, 1945. december 22.

Népbírósági Közlöny, 1946.február 23.

Ortutay Gyula levele Pagani Frigyeshez, 1945. március 25. In: Frigyesy János emlékirata, 1974. Gépirat 59. oldal. Magyar Rádió Archívum, Szabó Miklós gyűjtemény

Papp Gyula 2009: Az igazoló eljárások és a háborús bűnök megtorlása 1945 után Magyarországon. AETAS, 2009/2.

Szabad Nép, 1946. augusztus 29.

Szabadság, 1945. augusztus 9.

Szabad Szó, 1945. szeptember 28.

Szabó Helga 2002: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beillesz­kedése 1938-1941. Társadalomtudományi Szemle, 2002/2.

Szalóczy Pál 2005: A leírt szöveg felolvasandó. Mikrofontörténetek a Magyar Rádió hőskorából. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó

Szirmai Rezső 1993: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Budapest, Pelikán Kiadó

Tárgyalási jegyzőkönyv, 1945. július 20.

Világ, 1945. szeptember 27.

Világ, 1945. december 15.

Zinner Tibor 1982: Háborús bűnösök, népbíróságok. História, 1982/2.

81/1945. ME. számú rendelet

1080/1945. ME. számú rendelet

1440/1945. ME. számú rendelet

5900/1945. ME. számú rendelet

6750/1945. ME. számú rendelet

10 000/1947. Korm. sz. rendelet

A tanulmány a társadalmi nemek közti viszonyok és a nőpolitika változásait követi nyomon a magyar államszocialista rendszer időszakában, a társadalom, a politika, a gazdaság és a kultúra kulcsfontosságú területein. Azt vizsgálja, milyen kapcsolat volt folytonosság és változás között a társadalmi-nemi politikában és kapcsolatokban az államszocializmus alatt; mennyiben felelt meg egymásnak a szocialista/kommunista emancipációeszmény és a társadalmi valóság, mik voltak a rendszer mögöttes indítékai, s miként vethetők össze a genderpolitika eredményei a Nyugat-Európában ugyanabban az időszakban végbement fejlődéssel.

Bevezetés

Az „államszocializmus” időszaka kétségtelenül drámai változásokat hozott a társadalmi-nemi politikában és a társadalmi-nemi viszonylatok­ban a társadalom, a politika, a gazdaság és a kultúra kulcsfontosságú területein. Ám jelentős egyet nem értés és vita van e változások tény­leges hatásáról, nevezetesen arról, milyen kapcsolat volt folytonosság és változás között a társadalmi-nemi politikában és a társadalmi-nemi viszonyokban az államszocializmus alatt; milyen kapcsolat volt a szo­cialista/kommunista emancipációeszmény és az államszocializmus valósága között, tehát egyúttal a szocialista társadalmi-nemi rezsim jellegéről; az államszocialista társadalmi-nemi politika mögöttes indí­tékáról; végül pedig arról, miként vethetők össze az államszocialista társadalmi-nemi politika eredményei és a nemek közti kapcsolatokban az államszocializmus alatt lezajlott változások a Nyugat-Európában vagy más nyugati országokban ugyanabban az időszakban végbement fejlődéssel.¹

Ez a tanulmány historicizáló és kontextualizáló (vagyis történeti-­visszatekintő és korabeli összefüggéseket vizsgáló) megközelítést kínál az államszocializmus társadalmi-nemi történetéhez avégett, hogy megvilá­gítson néhány szóban forgó kérdést a fönti vitákból. Közelebbről meg­jelölve, úgy fogom föl és vizsgálom a magyar államszocializmust, mint a mezőgazdálkodó társadalomból egyfajta „utolérő fejlődés” tervezete révén az ipari társadalomba való átmenet egyik történelmi változatát. Valamint olyan rendszernek tekintem az államszocializmust, mint ame­lyiknek történetileg férfidominanciájú társadalmakat kellett továbbépítenie és átdolgoznia. Kimutatom, hogy a változó kapcsolat a megfizetett és meg nem fizetett munka között s az emiatt folyó küzdelem, miközben maga is változott az „utolérő fejlődés” kontextusában, kulcstényezőt jelentett az államszocialista társadalmi-nemi rezsim alakításában. Továb­bá, e rezsim fejlődése szoros kölcsönös kapcsolatban állt tágabb téren a nemi egyenlőtlenség és hierarchia körül folytatott csatározásokkal, s mindehhez a „női emancipáció” államszocialista fölfogása, politikája és realitásai szolgáltak háttérként.

A tanulmány három metszetben vázolja föl némely kulcsfontosságú vetületeit a magyar államszocializmus társadalmi-nemi politikájának és viszonylatainak. Az első részben foglalkozom a fizetett és a meg nem fizetett női munka fejlődésének kulcsfontosságú elemeivel és a férfimunkához meg az „utolérő fejlődés” általános projektumához való viszonyukkal. A második részben azt firtatom, hogy a politikai irányelvek milyen mértékben és milyen módon járultak hozzá az idők folyamán a szociálpolitika és a társadalmi-nemi politika terén a megcélzott fejlődés logikájának kialakításához és így a társadalmi-nemi viszonylatok befolyá­solásához és változásához. A harmadik rész tárgyalja a konfliktusokat és hatalmi viszonyokat, amelyek a munka világában, a társadalmi életben és magánéletben létrehozott társadalmi-nemi viszonyok folytonosságából és változásából adódtak.

Megfizetett és meg nem fizetett munka

Magyarország a második világháború végén gyengén fejlett mezőgaz­dasági ország volt, némileg számottevő iparral. 1949-ben a dolgozó népesség ötvennégy százalékát foglalkoztatta a mező- és erdőgazdaság. Ez az arányszám a következő két évtizedben tizenöt-tizenöt százalékkal csökkent, majd 1990-ben már csupán tizenöt százalékra rúgott (Magyar­ország népessége… 1996, 88). Ugyanakkor a gazdaság aktív résztve­vőinek teljes száma az 1949-es 4,1 millióról 4,8 millióra nőtt 1960-ban, előbb gyorsan, majd lassabban. A nők a gyújtópontjába kerültek annak a politikának, amely arra irányult, hogy fölgyorsítsa a népesség eladdig „nem dolgozó” csoportjai bevonását a formálisan is alkalmazottak körébe. A nők százalékaránya a munkaerőben az 1949-es huszonhétről 1970-ben negyvenre, 1990-ben negyvennégyre emelkedett. 1949-ben a női lakosság harmincöt százaléka számított a munkaerő részének, ez az arány hatvannégy százalékra nőtt 1970-re, végül hatvankilenc százalékra szökött föl 1990-ben (Magyarország Statisztikai… 1991; Magyarország Statisztikai… 2008). A hátrányos helyzetű roma kisebbségben² azonban (a következőkben e néven a Magyarországon élő cigányokat emlege­tem), ez a szám sokkal alatta maradt a nőket összességben jellemző átlagszámoknak. 1970-ben csupán a dolgozó életkorban levő romnja (roma nők) harminc százaléka volt formálisan alkalmazásban, s e szám még 1987-ben sem haladta meg a negyvenkilenc százalékot (viszont 1993-ra megint meredeken lecsökkent tizenhat százalékra). (Janky 2005, 136-148, különösen 139) Viszont az 1970-es évekre markánsan megnövekedett a nem Budapesten élő gazdaságilag aktív (ez volt a hi­vatalos szóhasználat) nők százalékaránya az összes gazdaságilag aktív nőkhöz viszonyítva. Ez részben a regionális iparfejlesztés elhatározott politikájának volt köszönhető, amely a női munkakínálat „elszórtan mara­dó tartalékából” származott előny kihasználására irányult (Zimmermann 1993, 234-249, különösen 243). Ennek dacára az alacsony képzettségű és kis településeken élő nők mégis csupán korlátozottan léphettek fizetett alkalmazásba. A roma nők szembeszökőn alacsony foglalkoztatási szintje szorosan összefüggött avval a ténnyel, hogy a roma népesség arányait tekintve túlzottan nagyszámú volt Magyarországnak azokban a falvai­ban és vidéki térségeiben, „ahol a szakképzetlen nők számára akkor is nagyon kevés tartós munkalehetőség adódott” (Havas – Kemény 1999, 430-441, különösen 435). 1979-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi bizottsága ebben a jelenségben jelölte meg a roma nők alacsony foglalkoztatási szintjének okát (Mezey 1986, 266). Szabolcs-­Szatmár-­Bereg megyében már 1973-ban is azt állapították meg, hogy a megközelítőleg 7500 munkaképes életkorú romából 1900-an (1300 nő és 600 férfi) készek volnának munkát vállalni. Ugyanakkor azt is számításba kellett venniük a hatóságoknak, hogy mind a roma férfiak, mind a roma nők kiterjedten foglalkoztak megfizetetlen munkával – a férfiak esetében például ilyen volt a tüzelőnek való fa gyűjtögetése a téli hónapokban – , ami akadályozta szabályszerű foglalkoztatásukat (Gaál 1997, 1: 122, 132).

Az a politikai irányelv, amelyik megteremtője és hajtóereje volt a törek­vésnek, hogy a nők többségével munkaerőként számoljanak, szorosan kapcsolódott az „utolérő iparosítás” politikájához, amely az államszo­cializmus első évtizedeit jellemezte Magyarországon. A szomszédos nyugati országokkal való összehasonlításban mutatkozó gazdasági szakadék szűkítését kezdetben olyan politika folytatásával végezték, amely – különösen a korai években – a nemzeti jövedelem maximális hányadát forgatta vissza a magas munkaintenzitást igénylő fölhalmozási folyamat beruházásaiba, s később is annyit fordított ilyen célra, amennyi csak lehetséges volt a viszonylagos társadalmi béke fönntartása mellett (Delapina – Komlosy 1991, 93-129, különösen 101-103 és 112-114). E politika megvalósításához tetemes munkaerőt kellett mozgósítani a foglalkoztatás biztosítására a gazdaságilag döntő térségekben. Ezek a munkások és alkalmazottak kezdetben a munkájukkal előállított termék teljes értékének csak nagyon kicsiny részéhez jutottak hozzá saját fo­gyasztásuk és „újratermelésük” céljára. A női munkaerő mozgósítását egyfelől az állami „munkaerő-irányítás” rendszere révén érték el, ezt azonban különösen az 1950-es évek elején munkás-”toborzó” kam­pányokkal és egyéb intézkedésekkel is megtámogatták (Zimmermann 1993, 237-238; Palasik 2005, 78-100). Ám a nagyon alacsonyan tartott bérszínvonal miatt számos családban férjnek és feleségnek egyaránt fizetős állást kellett vállalnia.

A nők fizetett munkába állítására irányuló mozgalom semmiképp sem járt együtt a társadalmi-nemi szegregáció és rétegeződés csökkenésé­vel a munkaerőpiacon (Zimmermann 1993, 237-238). Pest-megyében – vagyis a főváros körüli régióban, magának Budapestnek a kivételével – reprezentatív fölmérést végeztek az 1970-es évek elején a munka­erő (amelynek hatvan százaléka budapesti munkahelyre „ingázott”) átlagos munkahelyi és életkörülményeivel kapcsolatosan; ez a kutatás megállapította, hogy például míg a férfi munkaerő negyven százaléka szakképzett volt, addig a nőknek csupán tizenöt százaléka rendelkezett olyan képzettséggel, amelynek hasznát vehette. „Súlyosbítja a helyzetet, hogy a női szakmunkások egytől-egyig a textiliparban, a ruházati iparban, a cipőiparban és az élelmiszeriparban helyezkednek el, vagyis olyan területeteken, ahol a szakmunkások keresete az átlagnál jóval alacso­nyabb.” (Pest megye… 1971, 9, 21) 1960 és 1990 között a szakképzett kétkezi munkaerőnek csupán tíz százaléka volt nő a mezőgazdasági szövetkezetekben, miközben a betanított és a szakképzetlen munka­erő arányszáma a negyvenhez közelített. A nők munkája itt főleg a női munka hagyományos területeire összpontosult, nevezetesen leginkább a veteményezésre, ahol is a munkaerő kétharmadát nők adták 1980-ban (Asztalos Morell 1999, 403, 410). A férfiak és a nők jövedelme között is tág szakadék tátongott évtizedeken át az iparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltató szektorban. A nők a férfiak fizetésének hetven százalé­kát vagy még kevesebbet keresték meg (Zimmermann 1993, 237-238). Egy pillantás a jövedelemmegoszlásra roppant világosan leleplezi a nők rovására fönntartott társadalmi-nemi diszkriminációt. 1980-ban a nők hetvenöt százaléka, a férfiaknak pedig harmincöt százaléka keresett az országos átlag alatt. Viszont a férfiaknak tizennyolc százaléka, a nőknek pedig mindössze három százaléka keresett az átlagosnál 150 vagy még nagyobb százalékkal többet (Ferge kézirat, 21). A nőket sújtó diszkrimi­náció egyik formája volt az, hogy továbbra is nemkívánatos szexuális közeledéssel és olyan ajánlatokkal kellett szembenézniük, amelyek ese­tében a különleges álláslehetőségekért szexuális szolgálatokkal kellett fizetniük (Horváth S. 2005, 288-299, különösen 296-297).

Sok nő, aki a mezőgazdasági szövetkezetekben talált alkalmazást – ezek tevékenységét is magukban foglalják a fönti statisztikák – külö­nösen nehéz helyzetbe került. A mezőgazdaság kollektivizálásának az államszocializmus korai időszakában erőltetett és részben erőszakos kezdetei után 1956-tól a szövetkezetek állandó növekedésének szaka­sza következett. A magán- és a kollektív termelés szimbiózisa, amelyet kezdetben átmeneti modellnek szántak, s amelyik a dolgozókat formailag szövetkezeti tagokra és „kisegítő családtagokra” osztotta, a szövetkeze­tek alapvető szerkezetévé intézményesült, s több évtizedig fönnmaradt (Asztalos Morell 1999, 3). 1970-ben és 1980-ban a nők aránya a mező­gazdasági munkaerő negyven százalékára rúgott a mezőgazdaság ún. szocialista szektorában, vagyis a szövetkezeti és állami gazdaságokban. Mind a termelőszövetkezetek gazdaságilag aktív tagjai, mind pedig a szö­vetkezeti alkalmazottak között ugyanebben az időszakban a nők szám­aránya csupán mintegy harminc százalékot ért el, és sokukat alacsony színvonalú munkára alkalmazták a szövetkezeti adminisztrációban. Az aktív „kisegítő családtagoknak” azonban kilencvennégy százaléka nő volt 1970-ben és kilencvennyolc százaléka 1980-ban. Tudjuk, hogy 1962-ben ezek a nők csupán átlagos munkanapjuk nagyon kicsiny részét töltötték fizetett munkával, miközben megközelítőleg a munkanap harmadát fordí­tották mezőgazdasági (háztáji) magán-termelésre. (Asztalos Morell 1999, 395-401, 422-443, 444-445; Kovácsné Orolin Zsuzsa 1976, 205-224, különösen 218) Tehát a szövetkezetek belső szerkezete évtizedeken át, továbbra is, ellentmondott a nők és a férfiak számára formálisan egyenlő bánásmód biztosítása felé haladó, uralkodó trendnek.

Egyáltalában, a „valóságosan létező” szocializmus alatt a (jövedelme­ző állás értelmében vett) munka világában a „két kereső – egy családi jövedelem” (valójában: „egy kereső férfi és egy kereső nő – egy családi jövedelem”) gazdasági modellje volt uralkodó. Így lehetett mérsékelt költséggel két munkást hozni a piacra – ami nagyon is fontos volt a munkaintenzív „utolérő fejlődés” terve számára. Ezek a két keresővel számoló családok meglehetősen szerény – ámbár a lakosság nagy része számára biztos – megélhetést élveztek. Az 1960-as évektől fogva elviselhető és fokozatosan javuló életföltételeket biztosítottak a lakosság nagy többségének. Ugyanakkor a foglalkoztatás világának, amelynek részét alkotta ez a családonkénti két kereső személy, a meghatározó jegye volt a folytatódó, társadalmi-nemi egyenlőtlenség. A fizetett munkára – mégpedig a társadalmi részesedéshez kulcsfontosságú követelményt jelentő fizetett állásban végzett munkára – való egyen­lőtlen esély változatlanul fönnállt a nők között, különösen a vidéken vagy kis községekben élők és a városiak között, valamint a lakosság többségének nőtagjai és a roma nők között. Ténylegesen a két csoport közti távolság a valóságban még tovább növekedett, legalábbis a szo­cializmus első évtizedeiben.

Tehát a fizetett munkába való bevonás sok változást hozott a nők életében, de kevés társadalmi-nemi egyenjogúságot. Még sivárabb a kép, ha a meg nem fizetett munka terén bekövetkezett fejleményeket nézzük, beleértve egyik-másik efféle munka átalakulási folyamatát fizetett gondozási munkává. Az államszocialista Magyarországon feszült volt a viszony e fejlemények, valamint mind a társadalmi-nemi viszonylatok, mind a nők fizetett munkája között. A következők tárgyalása során a „meg nem fizetett munka” kifejezést használom minden háztartásbeli tevékenységre és minden olyan mezőgazdasági munkára, amelyet a háztartásokban magánfogyasztás vagy kispiaci árucsere céljára végeztek a szocialista mezőgazdasági szektoron kívül. Ezeket a munkaféleségeket nem tüntették föl a nemzeti termék szabványos kimutatásaiban. A „fize­tett munka” kifejezés magában foglalja azt a fizetős gondozói munkát, amelyik tartalmazza az olyankor előálló tevékenységeket, amikor az úgy­nevezett „reprodukciós munka” részben átnyúlik a látható gazdaságra, vagyis részévé lesz az állam, a kollektívák és a vállalatok égisze alatt folyó munkának; és/vagy amikor közvetlenül a piacon adnak-vesznek fizetett gondozói munkát.

Az államszocialista Magyarországon, ahogyan más államszocialista országokban is, a folytonosságnak két szorosan összefüggő aspektusa játszott fontos szerepet a meg nem fizetett munkával kapcsolatos politika alakulásában. Az első volt a foglalkoztatásra alkalmas népesség e meg nem fizetett tevékenységekből való kiváltásának fokozatos folyamata. Csakhogy ennek a meg nem fizetett munkának fizetett foglalkoztatássá való átalakítására tett erőfeszítések – akár bölcsődék, üzemi étkez­dék vagy a szociális ellátás hasonló formáiban, akár munkatakarékos háztartási eszközök gyártása és árusítása révén – nem tudtak lépést tartani a fizetett alkalmazásra lépő nők áradatával úgy, hogy csakugyan megszabadítsák őket a meg nem fizetett munka terhétől, amiként ezt a totyogó és az iskolás kor előtti gyerekek számára kiépített gyermek­gondozói létesítmények elterjedésének számai mutatják. 1950-ben az óvodás korú gyerekek huszonhat százaléka járt valóságosan óvodába. A következő évtizedben ez a szám tíz százalékkal nőtt, az 1960-as és 1970-es években pedig évtizedenként további huszonkét százalékkal, s 1980-ra nyolcvanhét százalékot ért el. A három­évesnél kisebb gyere­keknél a kezdőpont rendkívül alacsony volt, alig több, mint egy százalék, s azután 1980-ra is csupán hatvan százalékig emelkedett (Lampland 1989, 306-322, főként 313). Különösen föltűnő volt a gyermekgondozási létesítmények hiánya a kisközségekben és falvakban, amelyek, lévén hogy a roma népesség aránytalan százaléka él az ilyen községekben és a gyerekeik száma átlagon fölüli, jelentősen hozzájárult a foglalkoztatás alacsony színvonalához a roma nők között (Mezey 1986, 266). 1962-ben a „kisegítő családtagok” gyanánt osztályozott nők a mezőgazda­sági szövetkezetekben munkaidejük több mint kétharmadát fordították háztartásbeli föladataikra, beleértve a gyermekgondozást. Ezeknek a tevékenységeknek a beszámításával munkanapjuk átlagban 11,2 órára emelkedett, s ők ezeknek a háztartásbeli kötelességeknek az aránylag széleskörű elfogadásáért társadalmi-nembeli egyenlőtlenséggel fizettek a fent említett szövetkezetekben.³ A gyermekgondozási létesítmények szűke az 1960-as években a bölcsődéknél olyan drámai túljelentke­zéshez vezetett, hogy számos anya, miután anyaságának ideje lejárt, kénytelen volt beletörődni, hogy fizetés nélkül marad gyakran hónapokon át. A hatvanas évek derekán az anyák átlagosan csupán a szülés utáni év negyven százalékát töltötték hivatalosan fizetett alkalmazásban az üzemben vagy a hivatalban (Zimmermann 1993, 239). Egyáltalában, a lassú haladást a nők tehermentesítésében a gyermekgondozási és egyéb háztartási munkák alól tekinthetjük úgy, hogy tudatos gazdaságpolitikai döntések okozták, amelyek a gyors utolérő iparosítást célozták. Ennek a prioritásnak két fontos következménye volt: először is, a lemaradás a fogyasztási javak gyártását serkentő beruházásokban, illetve olyan szol­gáltatások és munkaféleségek megteremtésének halogatása, amelyek arra irányultak volna, hogy megkönnyítsék a meg nem fizetett tevékeny­ség bevonását a látható gazdaságba.

Másodszor pedig, hogy mindenekelőtt a nők fizették meg e késlekedés árát. A háztartásbeli kötelességek újraosztása a tisztességesebb munka­mérleg kedvéért legföljebb csak homeopatikus dózisokban történt meg. Az 1960-as évek derekára a nők a kék- és fehérgalléros alkalmazottak háztartásaiban átlagosan 3,8 óra házimunkát végeztek naponta, míg a férfiak 1,4 órát. Még ha számításba vesszük is, hogy a nők kevesebb időt töltöttek fizetett állásban, akkor is jelentős különbség maradt fönn az átlagos munkaterhelésben. A fehérgallérosak háztartásaiban a férfiak 3,7 óra szabadidőt élveztek naponta, a nők evvel szemben három órát, míg a kékgallérosak háztartásaiban ez az arány 3,2 óra volt a 2,2 órá­val szemben (Zimmermann 1993, 240). Ez a kiegyensúlyozatlanság a háztartásokban a két nem között évtizedeken át tág körben változatlan maradt. 1977-ben, munkaórákban számolva és a népesség tizennyolc évestől a hatvankilenc évesig terjedő életkori sávjára vetítve, a házimun­ka hetvennégy, míg 1985-ben hetvenöt százalékát végezték a nők (Frey 1996, 9-85, különösen 23).

A „két kereső – egy családi jövedelem” szocialista családmodellje a valóságban „egy férfi kereső – egy női kereső és egyben meg nem fizetett házvezetőnő – egy családi jövedelem” modelljének bizonyult. Ez azt is jelentette, hogy az egyedülálló anyákra, akiknek száma egyre nőtt, különös nyomás nehezedett (Az MSZMP Központi… 1974, 533). Fodor Éva leírja, hogy ebből a politikából következőleg a nők irányában támasztott túlzott mindennapos követelmények miként vezettek a Párt ideológiájában a nők „elmaradottságáról” és „menthetetlen mivoltukról” szóló sirámokhoz (Fodor 2003, 141-145).

Jóléti és társadalompolitikai intézkedések

A magyar államszocializmus társadalmi nemekkel kapcsolatos szoci­ális és társadalompolitikája egyesítve a következőkre összpontosított: a nemek jogi egyenlősége, rugalmasan alkalmazott, de kategorikus családközpontúság, valamint a jóléti politika prioritása az állást betöltő munkavállalók számára. Ezek az elvek egybetartozón maradtak fönn egészen az 1980-as évekig, tekintet nélkül a szociális és jóléti politika törekvéseinek a népesség úgynevezett „improduktív szektoraira” való fokozatos kiterjesztésére és bizonyos változásokra abban a társadalmi nemet illető szokásrendben, amelyik engedte a nemek eltérő elbírálását (Zimmermann 2001, 211-237).

Az 1952-ben a házasságról, a családról és a gyámügy átszervezé­séről hozott új törvény mérföldkövet jelentett a társadalmi nemekkel kapcsolatos szociálpolitikában. A törvény célkitűzései közé tartozott, az 1. bekezdés szerint, hogy „biztosítsa a házasságban és a családi életben a nők egyenjogúságát”, valamint „a dolgozó anyák védelm[ét], a család intézményének további megszilárdítás[át]” (1952/4 törvény

1953, 52-69, különösen 52). A törvény valamennyi szakasza szorosan ezeket az elveket követte, és ültette át konkrét szabályokba. A különbö­ző cikkelyek, amelyek nemcsak a gyerekekről, hanem az idős szülőkről történő gondoskodás kötelezettségeit is számba vették, nagymértékben azon az eszmén alapultak, hogy az ellátás dolga elsősorban az elemi és a tágabb családé. Az állam csakis minden egyéb kapcsolat hiánya vagy kudarca esetén vállalta a felelősséget. Ugyanakkor az úgynevezett „gyámhatóság” – vagyis az árvák, elhagyott gyerekek stb. fölött őrködő és a szülői gondoskodást fölügyelő állami testület – messzemenő be­avatkozási és döntési jogokat szerzett bizonyos területeken. Végül, de nem utolsósorban, a házasságban vagy azon kívül született gyerekek végre egyenlő jogokhoz jutottak.⁴

A gyorsan növekvő Budapest kerületi gyámhatóságainak képviselői, legalábbis az államszocialista hatalom első két évtizedében, valóban éltek tekintélyükkel. Az 1952-ben elfogadott törvényben szándékoltak szerint a családnak több szinten kellett kötelezettséget vállalnia. A jóléti szervek magasan díjazták a család mint a társadalomszervezet alap­egysége egyben tartását vagy azoknak a funkcióinak a fönntartását, amelyeknek válás után is tovább kellett működniük. A hatóságok rendít­hetetlenül a családot, s ha kellett, a tágabb családot tették elsődlegesen felelőssé a szociális problémák intézéséért. A jóléti szervek alkalmazottai kitartó erőfeszítéssel, fáradhatatlanul vadásztak azokra az apákra, akik­nek a gyerekei egyedülálló anyjukkal éltek, hogy rákényszerítsék őket, vállalják hivatalos társadalmi és pénzügyi felelősségüket félrelépésükért. Minden követ megmozgattak azért is, hogy a meglevő rokonsági háló át­menetileg a segítségére legyen az anyáknak és a gyerekeknek. Másfelől nem vettek tudomást a nők arra irányuló próbálkozásairól, hogy titokban tartsák az apa kilétét, vagy hogy távol tartsák és függetlenedjenek tőle, valamint rövid úton elutasították azt is, ha a lehetséges apák, a felelős­séget elkerülendő, „promiszkuitással” vádolták a szóban forgó nőket (Haney 2000, 109-122, különösen 110-117).

A segélyezés elve évtizedeken át központi szerepet játszott a szociál­politikában, túl a szűk értelemben vett családpolitikán, ahogyan kitűnik a Magyarország dél-keleti szélén fekvő egyik faluról az 1980-as években készült empirikus tanulmányból. Nemcsak szabályozatlan és gyakran nem elégséges helybeli jóléti támogatást osztogattak rendkívüli szükség eseteiben, hanem rendszerint szigorú vizsgálódás előzte meg – család­szerkezetről, családi összjövedelemről és más család alapú kritériumok­ról – a juttatási díj megállapítását (Horváth Á. 1999, 409-429).

A fizetett alkalmazásban állók szociálpolitikai privilegizálása jelle­mezte a szocialista jóléti politikát egészében véve is, meg a nemek vonatkozásában különböző területeken is. Példa erre az 1953-as első szocialista óvodai törvény, amely éppúgy szorosan a családban törté­nő gondoskodás kötelezettségének eszméjére támaszkodott, mint az 1952-es családtörvény. Az óvodai törvény leszögezte, hogy a gyerekek két és fél éves koruktól csak akkor jogosultak óvodai helyre, ha mind­két szülőjük (vagy a gondozásukért felelős személyek, különösen az egyedülálló anyák) fizetett állást töltenek be, és „a gyermek gondozását egyéb módon biztosítani nem tudják” (1953/3 törvény 1953, 4-5; Bicskei 2006, 151-188, különösen 165). Gyakran a vállalati vagy szakszerve­zetei bizottságok voltak felelősek a jóléti kifizetések elosztásáért, és a jóléti szolgáltatásokat magukon a munkahelyeken nyújtották. Az 1950-es években a helyi tanácsok mellett számos vállalat is saját óvodát tartott fönn (Bicskei 2006, 170). A jóléti rendszer kiterjesztésével s e rendszer irányváltásának köszönhetőn, az állam mint jóléti gondoskodó fontossága évtizedeken át nőttön-nőtt.

A jóléti juttatások összekapcsolása fizetett alkalmaztatással különböző formákat öltött, és fontos politikai funkciókat töltött be az államszocializ­musban. Ebben a rendszerben a népesség munkára való hajlandóságát nem a munkanélküliség rémével és az ebből fakadó kétségbeeséssel tartották fönn. Még a „közveszélyes munkakerülés” hírhedt paragrafusát is csak akkor szándékoztak alkalmazni, ha a munkát kerülő személy valamilyen büntetendő tevékenységből próbált megélni, mint amilyen a lopás, a prostitúció vagy a tiltott szerencsejátékok ilyen-olyan formája (jóllehet a szóban forgó törvénycikket a politikailag nemkívánatos szemé­lyek zaklatására is föl lehetett használni). (1978/4 törvény 1979, 34-239, különösen 67 és 203; Horváth S. 2005, 290-292, 298) Ilyen körülmények között a jóléti juttatások és a munkáltatás közötti kapcsolat kulcsfontos­ságú elemmé lépett elő a munkára való hajlandóság mint a szocialista állam központi értéke fönntartásában és előmozdításában. A bölcsődék és óvodák pénzügyi és igazgatási decentralizálása, például, ami ennek a politikának a következménye volt, tekintélyes teret adott olyan sze­replők manővereihez, akiknek súlyuk volt e téren a helyi politizálásban. Az 1950-es években, például, a nehézipar területén működő vállalatok, tehát azon a területen, amelyikre a legnagyobb súlyt fektették az utolérő iparosítás lendületében, jelentősen több jóléti alap fölött rendelkeztek, mint a könnyűipariak. Mégis, a vállalatok általában a náluk alkalmazott munkaerő társadalmi-nemi megoszlásához s a gyermekgondozás terén tapasztalható nem szerinti munkamegosztáshoz rendelték ezeknek az alapoknak a fölhasználását. Így aztán a könnyűipari üzemek, amelyekben nagyszámú gyermekes asszonyt alkalmaztak, jóval könnyebben tudtak magas minőségű gyermekgondozói előnyöket nyújtani, mint ahogy a nehéziparban lehetett volna, ahol föltehetőleg inkább férfiakat alkal­maztak (sok esetben ezeknek az asszonyoknak a férjeit) (Bicskei 2006, 173-174). Ez és a hasonló trendek a jóléti és a szociálpolitikai területeken fölerősítették helyi szinten az egyenlőtlen társadalmi-nemi viszonyokat, amilyenekként azok öröklődtek a múltból, és csak imitt-amott vette föl velük szemben a kesztyűt az államszocialista politika.

Fontos elmozdulások jelezték a munkás- és jóléti politikában már az 1960-as években, hogy elindult, főleg a társadalmi nemek problémái mi­att, a korábban föltétlen alkalmaztatás-orientált államszocialista politikai irányzat fölpuhulása. Ezek az elmozdulások egy új szociálpolitikai irány ellenáramában zajlottak le, amely kezdte számításba venni a társada­lomnak azokat a különös érdekeit és csoportjait, amelyek nem kapcso­lódtak szorosan a fizetett munka államszocialista világához. Ezek a más irányba mutató változások már a társadalmi nem tekintetben releváns szociálpolitika újabb szakaszát jelölték, s nyilvánvalóan hozzátartoztak egy részben megváltozott társadalmi-nemi rezsim felé vezető irányváltás­hoz. Egy központi pártutasítás 1970-ben összefoglalta a létező egyenlő bánásmód politikájának eredményeit, és irányt szabott egy rákövetkező kormányhatározatnak, amely részletezte a jövő feladatait. A kormány pontról pontra előírta, hogyan lépjenek föl a különféle felelős testületek különböző szinteken és záros határidőn belül a nőket sújtó fizetésbeli diszkrimináció ellen, s hogyan növeljék a nők részvételét a folytatólagos képzési programokban és döntéshozási folyamatokban. Ugyanakkor azonban annak szükségét is hangsúlyozta, hogy tudatosabban kell törőd­ni „a nők kettős elfoglaltságával, régebbi és újabb keletű problémáikkal”, és gondosabban kell számításba venni a nők „sajátos problémáit”, mint a múltban. Az éjjeli műszakban dolgozó nők helyzetét „fokozatosan” javítani kell, és „csökkenteni” kell az egyedülálló anyák, valamint a többgyerme­kes asszonyok éjjeli műszakját („Az MSZMP Központi…” 1974, 525-526; 1970/1013 kormányhatározat 1971, 266-268).

Az első politikai lépéseket ebben az irányban, beleértve a társadalmi nem szerinti differenciálást a munkába állításban és a jóléti politikában, már az 1960-as években megtették. Az irányváltás központi része a gyer­mekgondozási segély (GYES) bevezetése volt 1967-ben, ami lehetővé tette az anyáknak, akik teljes munkaidejű állásban voltak legalább egy éve, vagy dolgoztak tizenkét hónapot a megelőző tizennyolc hónapos időszakban, hogy otthon maradjanak a gyermek születését követő két és fél évben. Ez elérhető volt a mezőgazdasági szövetkezetek nőtagjainak és alkalmazottainak is, akik a megelőző két évben a szövetkezetben teljes idejű munkában vettek részt legalább 120 napon át (a családilag háztájiban előállított és a szocialista agrárszektorban eladott terméken végzett munka szintén ide számított, viszont a háztartásban végzett mun­ka nem). „Kisegítő családtagoknak” nem járt juttatás. Később a GYES-en tölthető maximális gondozási idő meghosszabbodott, és fokozatosan rugalmasabbá váltak igénybe vehetőségének követelményei. Azon fölül 1982-től alternatív módon az apák is igényelhették a segélyt a gyermek első születésnapjától kezdve. A megállapított segély értéke, amely kezdetben egy fiatal dolgozó nő átlagkeresetének negyven százalékára rúgott, a következő évtizedekben fokozatosan csökkent; a fizetéshez vi­szonyított juttatások bevezetését is elvetették a pénzügyi források hiánya miatt. Akik segélyt húztak, nem voltak jogosultak bölcsődei vagy óvodai helyre a gyerek számára, idősebb gyermekek csak nagy nehézségek árán voltak elhelyezhetők óvodákban vagy iskolai napközikben. 1968-tól a nők jogosultak lettek egy sor jóléti juttatásra, beleértve a GYES-t is, ha mezőgazdasági szövetkezetekben a szövetkezeten belüli és saját me­zőgazdasági termelésükben több mint száz munkanappal rendelkeztek egy évben (tízórás munkanappal számolva). Férfiak számára a minimális követelmény 150 nap maradt (1967/3 kormányrendelet 1968, valamint 1967/1 mezőgazdasági. 1968, 289 és 505; 1982/10 minisztertanács. 1983, 309-310; Adamik 1991, 115-145, különösen 120-126; Asztalos Morell 1999, 71, 396).

Az 1967-es GYES előtt nem létezett semmilyen fizetett szabadság semmilyen szociális helyzetű anya számára, eltekintve a rövidlejáratú fizetett szülési szabadságtól.⁵ Az új intézkedés azonban a valóságban nem kapcsolt be minden nőt a kiterjesztett juttatások körébe. Sőt, jelentős hátránnyal sújtotta a roma és más nőket, akik csekély iskolá­zottsággal bírtak, és falusi térségekben laktak. Minthogy a forma szerint állásban levő nők a romák között szám szerint sokkal kevesebben voltak a többiekhez viszonyítva, jóval kevesebben voltak jogosultak az új juttatásokra. Ez teljesen összhangban volt a pártvezetés fölvázolta távlattal és a roma népességre vonatkozó hivatalos politikával, amelyről heves viták folytak a vezető intézményekben és testületekben az 1960-as évek óta. Közhelyes vitatéma volt, hogy miért halad olyan lassan a romák bekapcsolódása a szocialista modernizációs tervekbe és ebből következő asszimilációjuk; a szorgalmazott megoldás most az volt, hogy elsőbbséget kell adni e népesség szabályos munkába állításának. Az 1970-es évek második felében a kormányzat hivatalosan hangsúlyozta, hogy ezek a politikai intézkedések nemcsak a fiatal romákra, hanem a roma nőkre is vonatkoznak. A vita másik aspektusa vitát gerjesztett a roma népességről a demográfiai politika viszonylatában, s avval kapcsolatosan, hogy meredeken csökkent a születési arányszám az 1960-as években. Általános egyetértés volt abban, hogy a roma csalá­dokban a népesség többi részéhez képest szembetűnő módon magas születésszám negatívan befolyásolja életszínvonalukat. A különböző intézkedések a roma népességgel kapcsolatosan és az ide kapcsolódó politikai viták világossá tették, hogy a roma nőknek a munkaerőpiaci becsatlakoztatására irányuló politikai célkitűzés prioritást élvez az anyák arra bátorításával szemben, hogy otthon gondozzák kisbabáikat és kisgyermekeiket (Varsa 2005, 197-217., különösen 206-214.). A munkaerőpiac részének lenni követelmény volt – és a GYES 1967-ben történt bevezetése után is az maradt – ahhoz, hogy a nők profitálhas­sanak „sajátos” érdekeik állami elismeréséből. Az újszülöttek és a kisgyermekek otthoni gondozásának velejárója volt, hogy időlegesen kilépnek az álláspiacról, és bizonyos, hogy ezt nem a fizetett alkalmaz­tatás alternatívájának szánták.

A gyermekgondozási segélyre jogosultak hamarosan nem várt ma­gas és egyre növekvő számban kezdték ezt igénybe venni, különösen a kevésbé iskolázott, kevésbé szakképzett és alacsony keresetű nők

(Zimmermann 1993, 242-243; Haney 2002, 107). 1985-ben egy má­sodik fajta gyermekgondozási segély, a gyermekgondozási díj (GYED) bevezetésére is sor került. A jogosultságot megint csak a gyermek születése előtti fizetett állás betöltéséhez kötötték, de a jogosultság időszaka rövidebb volt, és a segély kapcsolódott a keresethez, azoknak a szakembereknek a nézeteihez igazodva, akik a szociális juttatások differenciálása mellett kardoskodtak (1953/25 törvényerejű., valamint 1985/1 minisztertanács… 1986, 101, 224-228, különösen 224-225; Adamik 1991, 120-126). Apák a gyermekük első születésnapja után váltak jogosulttá erre a segélyre.

A munkához kötött szociálpolitikában a nők „sajátos problémái” kap­csán – ezt a megfogalmazást használta az 1970-es kormányhatározat – sem előtte, sem utána nem szerepelt napirenden komoly megfontolás tárgyaként sem az állami, sem a pártvezetés, sem pedig akármely más szociálpolitikáért felelős testület előtt a házimunka újraelosztása, ami kiterjedt volna a férjre vagy a partnerre. Ellenkezőleg, 1953-ban egy házimunkanapot vezettek be a „dolgozó nők” számára. Állásban levő asszonyok, akiknek két vagy több tizennégy éven aluli gyermekük volt, most jogosultak lettek „a háztartás ellátása érdekében” egy fizetetlen szabadnapra havonta, amennyiben igényt tartottak rá (1953/25 1953, 30-37, különösen 34). Ez az intézkedés erősítette a megfizetetlen házi­munka női kötelességként megrögzült eszméjét. A Központi Statisztikai Hivatal 1962-ben közzétett egyik jelentése nem meglepő módon úgy fogta föl a házimunkát, mint ami a legközvetlenebb értelemben vett női munka, amennyiben a férfiak ebben való közreműködését csak mint lehetséges „segítséget” vette számításba (Zimmermann 1993, 240, idézet is). Még a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége is (a továbbiakban MNDSZ), a nők központi szervezete az államszocializ­mus korai éveiben, csak merőben mellékes témaként foglalkozott a házimunka újraosztásával a két nem között (Goven 1993, 46). Csak 1970-ben történt meg, hogy a fent említett központi pártdokumentum a nőpolitika jövőjéről – jóllehet még a családtagok „nagyobb segítségére” utalt – kereken úgy fogalmazott, hogy „a fiatalabb nemzedékhez tartozó férfiak jobban bekapcsolódnak a családi munkamegosztásba.” Ámde „a családi munkamegosztást” tekintve, a különböző igazgatási és döntés­hozó testületeknek szóló instrukciókból elmaradt a világos eligazítás a probléma kezelésére, éles ellentétben egyéb területekkel, amelyekkel a pártutasítás és az idevágó kormányhatározatok foglalkoztak. Még ahol a dokumentumok említést tettek is a szükséges intézkedésekről avégett, hogy változás történjék a tudatban, kifejezetten a háztartásbeli munka egyenlőtlen elosztásának problémájáról a továbbiakban sem esett szó („Az MSZMP Központi…” 1974, kiváltképp 535; 1970/1013 kormányhatározat 1971, 266-268).

Ennek megfelelőn a hivatalos szociálpolitika a gyermekgondozás terén a nők végezte házimunka ésszerű elrendezésére, a házimunka különböző eszközökkel történő egyszerűsítésére és fizetett gondozási munkává való átalakítására figyelmezett (Goven 1993, 50-51). 1951-ben a női foglalkoztatottság kiterjesztésére irányuló kampány részeként fokozottan fontos feladatává nyilvánították a szociálpolitikának a „nők fölmentését a házimunka alól”. A föntebb említett 1970-es kormányha­tározat „a nők gazdasági és szociális helyzetének javításáról” szintén ezt célozta meg. Lényeges rendszabályok és hivatalos beszédek bur­koltan mindig azt föltételezték, hogy a házimunka, amennyiben ezeket a rendszabályokat betartják, valami könnyű és következményekkel nem járó dologgá változik majd át, s ez elég volt hozzá, hogy a téren marginalizálják a vitát a nemek közti drámai egyenlőtlenségről. A házi­munkára vonatkozó 1951-es és 1970-es rendelkezések nagymértékben azonosak voltak. Az élelmiszer-áruházak és egyéb szolgáltatóhelyek nyitva tartását és berendezését úgy kellett kialakítani, hogy megfe­leljenek a munkanapnak és a nők „szükségleteinek”, s az olyan javak termelésére és olyan szolgáltatások elérhetőségére kellett helyezni a hangsúlyt, amelyek a nők házimunka-terheinek könnyítését szán­dékolták. Az 1951-es dokumentum a vidéki mosodák kapacitásának növelését, valamint a ruhajavítók hálózatának fejlesztését irányozta elő. 1970-ben fölkérték a „kereskedelmi és piackutató szerveket”, hogy „végezzenek vizsgálatokat a dolgozó nők háztartási munkáját könnyítő, vagy helyzetét egyébként megjavító árucikkek körének a bővítése ér­dekében.” (Palasik 2005, 95, 97-99, benne idézet 1951-ből; 1970/1003 kormányhatározat 1971, 266-268). Ámbár ezeknek és az utánuk kö­vetkező határozatoknak a végrehajtása nagyon lassan és egyenlőtlenül haladt, az 1970-es és 1980-as évek Magyarországa olyan országgá vált, amelyben a korábban meg nem fizetett munka részei meghökkentő mértékben átkerültek a látható gazdaságba. Szemléletes példa erre a föntebb említett gyermekgondozási intézmények nagy száma, a házon kívüli étkezés terjedő szokása, különösen az olyan háztartásokban, ahol a felnőttek fizető munkahelyeken dolgoztak. Az 1980-as évek derekán országszerte minden négyszemélyes háztartás mintegy negyedének valamennyi tagja házon kívül étkezett a munkanapokon; ez a szám mindössze tíz százalékra csökkent le 1993-ra (Frey 1996, 26). A fent említett 1967-es szociálpolitikai irányváltás azok terheinek enyhítésére a munkaerőn belül, akik kisgyermekekről gondoskodtak, úgyszin­tén mintegy intézményes áldást jelentett a meg nem fizetett munka egyenlőtlen elosztására. Hogy a kisgyermekes nőket a családon belüli munkára lehetett és kellett korlátozni, ez reális választási lehetőséggé vált számos (több) család számára; ez akkor sem változott, amikor az apai gyermekgondozási szabadságolást bevezették a gyermek első születésnapja utánra az 1980-as években. Ugyanakkor az 1970-es pártutasítás és kormányhatározat megkísérelte összekapcsolni a nők „sajátos” szükségletei elismerésének ezeket és más elemeit a nemek munkahelyi egyenjogúsítására tett erősödő erőfeszítésekkel.

Társadalmi nemek viszonyai és konfliktusai

Hogy a „valóságosan létező” szocializmus politikája Magyarországon nagy mértékben folytatta az „egy férfi kereső – egy női kereső és meg nem fizetett háztartásbeli dolgozó – egy családi jövedelem” modelljének kiépítését, eredménye is, és egyben kiindulópontja is volt a társadalmi nemek konfliktusának. A nőknek az ipari és szolgáltató szektor munkaere­jébe való bekebelezésére, valamint polgári és családi jogaik egyenlősége biztosítására tett erőfeszítések látványos beavatkozást jelentettek a nemek közti hagyományos kapcsolatba és a hierarchikus családszer­kezetekbe. Ekképpen kétségbe vonták a nők hagyományos függését a férfiaktól és a családtól. Másfelől az alacsony bérek politikája kétségkívül szolgálta azt a célt – az alkalmaztatáshoz kapcsolódó funkciók s a fent említett gazdaságpolitika mellett -, hogy gazdaságilag egybekapcsolja a párokat vagy a családokat. A házimunka terhe enyhítésének elképzelése és politikája mellesleg még azt a célt is szolgálta, hogy csökkenjenek a potenciális konfliktusok az otthoni munkamegosztás miatt. Ez – a nép­szerű és magas kultúra, a hivatalos és félhivatalos beszédek üzenete szerint – ráhagyta volna a férfiakra és a nőkre a gyerekek és a családi élet örömét és a velük kapcsolatos felelősséget. Ez az öröm és felelős­ség minden társadalom természetes alapzataként jelent meg, minden velejáró társadalmi-nemi vetület nélkül; ugyanakkor a nőket megint csak főszereplőkként ábrázolta az életnek ebben a körében. Együttvéve úgy is lehetett tekinteni ezeket a stratégiákat, mint kísérleteket arra, hogy elűz­zék a férfinem félelmeit és lehetséges ellenkezését azzal kapcsolatosan, hogy az államszocializmus részrehajló a nők egyenjogúsága ügyében.

A hatóságok által különböző utakon-módokon megrögzíteni szándé­kozott új társadalmi-nemi rend (Goven 2002, 3-28) számos aspektusa mégsem működött vitamentesen. A fizetett munkavállalás világában két tényező fontos szerepet játszott a társadalmi-nemi egyenlőtlenségek és a nők számára hátrányt jelentő körülmények maradandóvá tételében s olykor létrehozásában és intézményesítésében is. Az első azokkal a prak­tikákkal és magatartásokkal függött össze, amelyek közvetlenül össze­ütközésbe kerültek az egyenjogúság megteremtésére tett kísérletekkel és hivatalos politikával, vagy olyan tevékenységekkel volt kapcsolatos, amelyek „láthatatlan”, mellőzött vagy nehezen befolyásolható szinteken ásták alá a hivatalos politikát. A másik tényező a társadalmi-nemi egyen­lőtlenség és a nőket sújtó hátrányok szívós továbbéléséből, rendszeres jelenlétéből következett a hivatalos politizálásban, ami támogatást élve­zett – nyíltan vagy burkoltan – a legmagasabb szinteken.

Az 1950-es évek elején például pénzügyi szakértők azt jósolták, hogy a női munkások fölvétele az átlagbérek csökkenéséhez vezet a vállala­toknál, tekintettel a nőknek fizetendő alacsonyabb bérekre (egy példát taglal Palasik 2005, 90). A kormány persze sosem ismerte el nyilvánosan a női dolgozók alacsonyabb bérezésének gyakorlatát, ellentétben en­nek következményeivel, vagyis a szemet szúró társadalmi-nem szerinti jövedelemkülönbségekkel, amelyekről a kormányzat minden fönntartás nélkül tett közzé statisztikákat. Az egyenlőtlen fizetéseknek ez a valósága éles ellentétben állt a munka világában való egyenlőség elvének ismé­telt jogi kinyilatkoztatásaival.⁶ Ugyanakkor jelentős ellenállás nyilvánult meg a vállalatoknál és a munkaerő tervezésének és igazgatásának alsóbb szintjein a munkásnők szakképesítését továbbképzéssel növelő politika és a nők „beözönlése” ellen a férfiak uralta iparba. Ez utal arra a második mechanizmusra, amelynek révén a fizetett munka világában megőrződtek a társadalmi-nemi egyenlőtlenségek a mindennapos társa­dalmi-nemi küzdelem eredményeként. Még a párt legmagasabb szintjein is annak rendje-módja szerint beismerték, hogy a nők az üzemekben és hivatalokban hátrányt szenvedtek a férfiakkal szemben az előléptetés és szakmai továbbképzés mindennapi gyakorlatában, és hogy a nőket szigorúbban ítélték meg, mint a férfiakat. A merev konzervativizmus és egy bizonyos leereszkedő magatartás a dolgozó nők iránt a gyakran megvitatott függő kérdések között szerepelt ezeken a szinteken. Az egyik kínálkozó magyarázat a férfiak és a nők keresete közti eltérésre az a „magát erősen tartó” nézet volt, hogy „a nő nem családfenntartó”. „Sőt előfordul[t], hogy a leányoknak már a felvételkor kisebb fizetést adnak, mint a fiúknak.” (az MSZMP Központi… 1974, 528, 533, benne idézetek is; Palasik 2005, 81, 87, 90-94) Az egyik budapesti párttitkár még arra sem volt hajlandó, hogy találkozzék a nők hivatalos képviselőivel, és beosztottjaira ruházta ezt a föladatot. A „saját kényelmük biztosításának” vágya odáig vitt máskülönben hithű párt-tisztségviselőket, hogy akadá­lyozzák saját feleségük pályafutását (Fodor 2003, 137-138, benne idézet is). 1985-ben két pszichológusnő a nagy tekintélyű társadalomtudományi folyóiratban, a Valóságban sokatmondó magyarázattal szolgált azokra a csatározásokra, amelyeket a nőknek kellett megvívniuk a munkahelyeken az „alacsonyabb megbecsülés” ellen, amivel férfikollégáikkal összevetve részesültek: „A munkatársnőjét lefelé szorító férfikolléga tulajdonképpen feleségének szóló indulatok középpontjába állítja kolléganőjét. üzenete mintha így szólna: »Menj haza!« És amit valójában ért ezen: »Gyere haza!«„ (B. Gáspár – F. Várkonyi 1985, 67-76, különösen 69-70)

Mégis, az ilyen magatartás eluralkodása más és más módon nyilvánult meg társadalmi helyzet és osztály szerint. Egy empirikus kutatás, amelyet 1974-ben végeztek el tizenhat különböző kisebb-nagyobb városban a Magyar Nők Országos Tanácsa (az MNDSZ utóda) nevében, megmu­tatta, hogy azoknak a nős férfiaknak, akiknek a feleségei segéd- vagy betanított munkásnőkként voltak alkalmazásban, negyvenhat, illetve negyvenhárom százaléka problémásnak látta vagy tejes mértékben helytelenítette a feleségek munkavállalását. Evvel szemben azoknak a férfiaknak, akiknek a feleségei vezető állásban voltak és szellemi mun­kát végeztek, vagy alacsonyabb szintű vezetői beosztásban dolgoztak, nyolcvannégy, illetve hetvennyolc százaléka teljes mértékben helyeselte nejük munkavállalását. A tanulmány azt a fölismerést sugallta, hogy „a jobb életfeltételek nagy vonzerővel bírnak. Ha ennek eléréséhez a nők munkája is jelentősen hozzájárul, ez olyan elismerést biztosíthat számukra, ami módosíthatja ezt a tevékenységszerkezetet, amit eddig a többiek, illetve a nők maguktól elvártak. [Mármint amelyeket helyes­nek vélnek a nők számára. S. Z.]” Ebből a távlati pontból tekintve, a hagyományos családmodell, amelyben a férfiaknak gyakran magasabb volt a képzettségük, vagy jobb lehetőségük nyílott jobb állásba előlépni, mint a feleségeiknek, állandósította a nők munkavállalásával szembeni ellenkezést. Mi több, a hagyományos családmodell fölerősítette az egyes családokban a jövedelmi különbséget, amely már megvolt a nemek közt minden foglalkozási ágban s az álláspiac minden szektorában. A vizsgált városi családok közt egy 1000 forint alattitól 5000 forint fölöttiig terjedő skálán a férfiak hatvanöt százaléka bő nyolcszáz forinttal többet keresett, mint a felesége, s további huszonhárom százalékuknak 100-tól 800 forin­tig terjedő összeggel magasabb volt a fizetése, mint a feleségüknek (H. Sas 1984, 94, 99-104, 111-112, az idézet eredetiben dőltbetűs). Másfelől meg az az állítólagos „divat”, hogy magasan képzett és sikeres nők, akik nem óhajtották tovább alárendelni magukat egy férjnek, és tudatosan választották a saját erőből való gyerekvállalást és gyereknevelést, élénk és viszályt kavaró nyilvános vitatémává lettek (Tóth 2008a, 338-357).

Nem csupán a nők munkába állítását előmozdító hivatalos politika, hanem az államszocializmus aszimmetrikus családi és partneri viszony­rendje is a társadalmi és politikai küzdelem tárgyává lett.⁷ Az 1950-es években a nem létező otthoni munkamegosztás és a nők fizetett mun­kavállalásra történt mozgósítása okozta nehézség állandó feszültség és veszekedés forrása volt. Egy visszavonult tanítónő így emlékezett a korai államszocialista napokra:

„Akkoriban egészen természetes volt, hogy csak és kizárólag az anya cipelje a gyereket a bölcsödébe, a férjek elvárták a meleg vacsorát, mosógépről álmodni sem lehetett, a padlót lábbal keféltük… Minden nap ötkor keltem. Hétkor nyitott a bölcsőde, a gyereket levetkőztetve és hőmérőzve kellett beadnom… [megbizonyosodva róla, hogy nincs láza, S. Z.].” (Tóth 2008b, 101-123, különösen 108)

Egyik-másik esetben a nők fizetett munkavállalásra való mozgósítása okozta nehézség a szülői vagy anyai gondviselés lényeges elemeitől is megfoszthatta a gyerekeket. Egy roma nő fölidézte az egyik észak-­magyarországi városban töltött gyermekkorának emlékeiből azt, hogy a 70-es évek elején neki és fiútestvérének minden reggel hat óra előtt kellett elindulnia az óvodába a szülők kísérete nélkül, akik mindketten „munkásemberek” voltak (Kovai 2008, 175-230, különösen 196, benne idézet). Sok magyar nő emlékezete, dacára a munkapiacra való erőlte­tett bevonásuk okozta szorításnak, mégis őriz egy bizonyos új, pozitív tapasztalatot: a nők bajtársiasságát a munka világában. Egy vidékről Budapestre fölkerült nő elmondta, hogy ő és más hajadon építőmun­kásnők, amikor „kommunista” (vagyis nem fizetett) műszakban vettek részt, úgy tekintettek erre, mint a kölcsönös szociális felelősségvállalás társadalmának egyik építőkockájára: „Mink segítünk, akkor a vállalat is segít.” (Kovai 2008, 213., benne idézet). A munka világa, a nők foglal­koztatásának lebecsülése ellenére is számos nő számára a kölcsönös elköteleződés meg a szociális és gazdasági biztonság új körét kínálta, s a fizetett munkavégzésben való részvétel az önbecsülésnek olyan forrása volt, amely nem a hagyományos női szerepekre alapozódott a családban. (H. Sas 1984, 120 utal a női munka jelképes leértékelésére.)

Az 1970-es és az 1980-as években az irodán és az üzemen kívüli élet számos nehézségén könnyítettek, ámbár nem mindenütt, s nem is min­den társadalmi csoportban és osztályban azonos mértékben. Könnyebb lett a házimunka a műszaki haladásnak köszönhetőn, javult az árucikkek kínálata, bővült a szociális infrastruktúra (Frey 1996, 22-30, 77-80). A közbeszéd azonban, még ha részben új és más módon is, továbbra is problematikusnak ítélte a nők megélhetési lehetőségeit és a férfiak s a nők közti viszonyt. Sok nő most egy többrétű szerep roppant megerőltető nyomása alá került, s ennélfogva állandó túlterheltségtől szenvedett. A föntebb idézett két pszichológusnő szerint a férfiak „nagyjában-egé­szében” elutasították, hogy átvállaljanak „családanyai kötelességeket”, ahogy a nők igényelték volna. Véleményük szerint az otthon ülő és újságot olvasó férj lett a feleség neheztelésének céltáblája. Továbbá úgy vélte a két pszichológus, hogy ennek a nemek közti háború és a válások növekvő aránya lett az eredménye. A korlátozott pénzjuttatások miatt ezek a válások többnyire azon az elven működtek: „Vagy én teszlek tönkre téged, vagy te teszel tönkre engem.” (B. Gáspár – F. Várkonyi 1985, 68, 70-75; Kende – Neményi 1999, 147-185, különösen 163-164)

Általánosan elterjedt ideiglenes alternatíva volt ehhez a feszültséggel teli kettős szerephez képest sok nő számára a két gyermekgondozási segély, a GYES vagy a GYED valamelyikének igénylése, olyannyira, hogy a „GYES-depresszió” vagy „GYES-betegség” kifejezés közhelyként volt használatos a nyilvános megbeszéléseken. A GYES évei tehát úgy jelentek meg a közbeszédben, mint az egyhangúság, a csapdába szorulás és sú­lyos válságba került házasság évei, kiváltképp a nagyvárosok sokemeletes lakótelepi lakásaiban otthon üldögélő nők – a kilátásoktól függően kifacsart vagy kielégítetlen asszonyok – és a nehéz napi munkából hazajáró (vagy már nem hazajáró) férfiak számára. Ugyanakkor a „GYES-es anyák” ré­széről ettől eltérő reagálások kevés rokonszenvvel találkoztak. Egy riporter iszonyattal írta le a fiatal anyákat, akikkel egy magas tömbház parányi lépcsőházi kitérőjében találkozott, tréningruhában vagy fürdőruhában ütötték ott agyon az időt, körülöttük négy visító, csúszó-mászó kisgyerekkel meg három alvó, „krumpliszsák” módjára heverő csecsemővel egy kana­pén. A népszerű vezető női hetilap, a Nők lapja csatlakozott azoknak az olvasóknak a kórusához, akik továbbképzést követeltek a GYES-en levők részére és egyéb alkalmazható utat-módot az unalom és egyhangúság leküzdésére. A Nők lapja főszerkesztője, az idősebb olvasói nemzedékek levelein fölindulva, akik irigykedve beszéltek a GYES-t élvezőkről, elismerte a gondozói munka fontosságát az „utolérő fejlődés” államszocialista terve számára. Tisztelegnünk kell azonban, bizonygatta, azok előtt az asszonyok előtt is, akik a nehéz időkben, még a gyermekgondozási segély bevezetése előtt, fölnevelték a gyerekeket, olyan teljesítmény ez, amely hozzájárult, hogy Magyarország „közepesen fejlett ipari ország” szintjére emelkedhes­sen (Tóth 2008b, 104-112, benne idézet).

A család társadalmi-nemi viszonylatait befolyásoló államszocialista ren­delkezésekhez kapcsolódó sokféle stratégiának, amit csak kigondoltak a nők meg az állam, egy közös célja volt: csökkenteni vagy egyengetni a feszültségeket és konfliktusokat a társadalmi viszonyoknak ezen a terén. Ezek a stratégiák általában kerültek minden lényegbevágó vagy közvetlen támadást a férfiak előjogai ellen otthon vagy bárhol, vagy adott­ságként fogadták el a férfiak jelentős ellenállását az ilyen változtatásokkal szemben, legalábbis egyelőre.

A nők egyik ilyen stratégiája volt például az egymás közti kölcsönös önsegélyezés kultúrája a szomszédságokban, a vállalatoknál és a csa­ládban, s ez az idő múlásával egyre fontosabbá lett (Tóth 2008a, 108). A nők a tágabb család nőtagjait is bevonták a gyermekgondozás és a háztartás hálózatába, vagy, kiváltképp a magasabb képzettségű réteg­ben, „háztartási alkalmazottakat” (ez volt a hivatalos megnevezésük) fogadtak föl, akik közül sokan a családdal együtt költözködtek. A nagy iparvárosokban a nagyszámú elsőgenerációs beköltözőknek, akik java­részt vidéken hagyták hátra családi hálózatukat, ezek az opciók kevésbé voltak elérhetők, mint a rég letelepedett városlakóknak.

Egy tanulmány, amelyet az 1990-es években olyan nőkkel folytatott interjúkra alapoztak, akik középiskolát vagy technikumot végeztek, föltárta, hogy csupán ezek egyik csoportja fogta föl általában harmoni­kusként a maga hármas identitását: mint anya, feleség és mint kereső dolgozó. Ezek főként olyan nők voltak, akik felsőfokú végzettséggel bíró szakemberekként vagy értelmiségiekként csináltak karriert, néha többre is vitték, mint férjeik, és akiknek a családja tekintélyes tartalékokkal rendelkezett, ami lehetővé tette számukra, hogy más nőkre hárítsák át a házimunkát. E tanulmány szerint ezeknek a – szociálisan, foglalkozásuk révén s más nőkhöz viszonyítva előjogokat élvező – nőknek a pozitív hármas identitása egyidejűleg mind a hagyományos családi szerepek, mind a társadalmi-nemi egyenlőség igenlésével kapcsolódott össze (Kende – Neményi 1999, 151-161). A meginterjúvoltak és maga a tanul­mány is „továbbra is nőneműnek konstruálja az otthon életterét” (Barát 1999, 163-168., különösen 166-168.), s ebből fakad, hogy harmonikus, jó érzéssel emlékeznek meg róla. A férjeikkel kötött társadalmi-nemi megállapodásokkal velejáró egyenlőtlenség, beleértve a számos férfi által élvezett szexuális előjogokat, nem tárult föl ezeknek a nőknek az önképében. Ezek az előjogok akkor bukkantak elő, például, ha az ak­koriban közszájon forgó témáról, az egyedülálló értelmiségi anyák fent említett, elharapózó „divatjáról” esett szó: ezek szeretői és betervezett törvénytelen gyerekeinek biológiai apái nemritkán más asszonyok férjei voltak (Tóth 2008a, 350-354). A férfiak szexuális előjogait más példák is dokumentálják. Azoknak a prostituáltaknak a szexuális tevékenységét, akiket a hatóságok Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) „úri frankáknak” [osztályon fölüli konzumnőknek] címkéztek, nem vetették alá (iratolt) üldözésnek, ahogy más nőkét, akiket prostituáltaknak minősítettek (Hor­váth S. 2005, 294-295, benne idézet).⁷

A nemek közti viszonyokban levő ilyen elemek eltávolítása mind a köztudatból, mind a kutatásból hozzájárult és továbbra is hozzájárul a hivatalos és nyilvános államszocialista társadalmi-nemi közbeszéd kulcselemeinek objektivizálásához. Tekintet nélkül az elmozdulásokra stílusban és hangnemben, az ilyen beszédek mind arra összpontosítot­tak, hogy teljesíthetővé és kézben tarthatóvá tegyék a nők számára a házimunkát és a gyereknevelést. Nem csak arról van szó, hogy a fent említett, arra irányuló politikai tervek és intézkedések velejárója volt az 1950-es és 1970-es években, hogy könnyítsenek a házimunka terhein. Valósággal elárasztották a nőket jó tanácsokkal arról, hogyan irányít­hatják hatékonyabban a „háztartási tervgazdálkodást”, ahogy egy korai MNDSZ-brosúra fogalmazott. Mindinkább fölerősödött az az eszme, hogy a megmaradt és immár „trivializált” házimunkáért a nőké a felelősség. A következtetés, amit levontak a társadalmi-nemi politika számára és többé-kevésbé a hivatalos beszédben is, két dologra futott ki. Egyrészt a modern férjnek és apának még föl kellett készülnie rá, hogy osztozzon a házimunkán, és szerepet vállaljon az emancipált családban és házas­sági kapcsolatokban. A Központi Statisztikai Hivataltól 1962-ben föntebb idézett közlemény szerint ez a modern férj és apa „új és terjedőfélben levő – bár még nem általános – jelenség” volt.⁸ Másrészt pedig a férjek „bekapcsolására” mindig csak meggondoltan és helyes formában volt ta­nácsos erőfeszítéseket tenni (Goven 1993, 50; Tóth 2008b, 111). Minden­nemű „arrogancia és kellemetlen agresszivitás” a nők részéről, minden kimondott lázadás a szerető feleség és anya szerepe ellen, mindenféle csúnya viselkedés, amit a feminizmussal azonosítottak, kerülendő volt (Tóth 2008a, 355, benne idézet). Ellenkezőleg, a nőknek a házimunka társadalmasításából nyert szabadságát ama szerepük jobb eljátszására kellett fordítaniuk, hogy ők a család lelke (Goven 1993, 48).

Az ilyen megfogalmazások tükrözték, legitimálták és erősítették a mindennapos konzervativizmust a társadalmi nemhez kapcsolódó kérdésekben. A fent említett, 1974-ből való fölmérés tizenhat kisebb-na­gyobb városban, valamint egy hasonló fölmérés a falvakban 1972-ből, rávilágított a férfiak és nők legfontosabb erényeiről vallott, mélységesen sztereotip nézetekre. Hozzáértés a gyerekneveléshez, hajlandóság a háztartási pénzügyek vitelére, valamint a türelem volt az a három tulaj­donság, amelyet a megkérdezettek fontosabbnak tartottak a nőkben, mint a férfiakban. Amazokban viszont a bátorságot, a határozottságot, a talpraesettséget és a politikai tudatosságot sorolták föl a leggyakrabban. Az olyan megkérdezettek száma, akik sztereotip nézeteket vallottak a nőkről és a férfiakról egyaránt, kiváltképp a falvakban volt magas, míg a városlakók csakis a nőkre tekintettek nagyobb sztereotip várakozással (H. Sas 1984, 130-134, 146). A „közgondolkodás konzervativizmusát”, amelyet a párt is elismert, élesen bírálta a központi bizottságnak a nők helyzetével foglalkozó határozata (1970). A határozat nyíltan helytele­nítette, hogy „követelmény azonban a dolgozó nőkkel szemben még”, hogy egyedül felelősek a háztartásért. (Az MSZMP Központi… 1974, 528, 535).

Persze, a pártvezetés egyfelől ilyen következtetések levonásával hatá­rolta el magát a létező társadalmi-nemi hierarchiáért viselt felelősségtől. Másfelől a dokumentum fönti állásfoglalása félreismerhetetlen hatását mutatta a nők és a nőszervezetek szóvivőinek, akik a társadalmi-nemi viszonylatok messzebbre ható és haladóbb problémafölvetésével fog­lakoztak. Adamik Mária szociológus olyan időszakként tekint a korai 1960-as évekre, mint amikor tetőzött az olyan közbeszéd, amelyikben „Még megértik az individuum aspirációit, még nem szorítják be őket a nemi szerepeikbe” (Adamik 2000).

A szakszervezeti szószólók még a későbbi években is nyíltan bírálták az arra irányuló tendenciát, hogy úgy beszéljenek, például, a gyermek­gondozási intézményekről, mint „a nők helyzete megjavításának esz­közeiről”, és összekapcsolták ezt a női munkaerő szegregációjának és lebecsülésének messze ható bírálatával.

„A nők nagyobb arányú foglalkoztatásának gyakorlatában sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a személyiség kibontakoztatására… [mert] csak a gyors eredményeket hozó gazdasági szempontok kerültek előtérbe.” (Turgonyi – Garainé 1971, 71, 74-75).

Mások szembehelyezkedtek avval, amit ők a biologizmussal és tradícionalizmussal azonosítottak abban az időszakban, amelyet Adamik utólagos rálátással 1967 utáni „GYES-diskurzusnak” nevezett. Azt is hangsúlyozták, hogy osztályspecifikus módon differenciáltabbá kell tenni a nők mint csoport tartósan tömeges társadalmi-gazdasági hátrányainak elemzését ahhoz, hogy kiderüljenek a női munkások által tapasztalt különleges hátrányok (Ferge é. n., 5, 15-23).

Tág körű egyezés volt a kritikus hangok között – akár a pártvezetésnek szóltak ezek, akár többé-kevésbé nyílt szembenállást fejeztek a „rend­szerrel” – abban, hogy az egyenlő esélyek nem jelenthetik azt, hogy a nők a férfiak normáihoz és a férfias életmódhoz igazodjanak (Ferge é. n., 29; B. Gáspár – F. Várkonyi 1985).

A nemek kérdésének kritikus tárgyalása Magyarországon az 1960-as, 1970-es és 1980-as években messzemenően összecsengett a „való­ságosan létező” szocializmus határain túli kritikus-feminista Zeitgeist hangjával. Általában hiányzott, vagy csak zárójelesen vagy burkoltan nyilvánult meg a férfias életmódok bírálata, miközben a nők peremre szorulása a férfiak világában – akik felelősek voltak ezért a peremre szorításért – és a férfi normákhoz való lehetetlen idomulás csakugyan a bírálat gyújtópontjába került.

Következtetések

A társadalmi nem szerinti viszonylatok változása egyfelől a fizetett munka (beleértve a fizetett gondozási munkát is), másfelől a meg nem fizetett gondozási munka között központi jelentőségű volt az „utolérő fejlődés” államszocialista projektuma és az ebben a társadalmi rendszerben folyó társadalmi nemek harca számára. Az államszocializmus korai éveiben nagyszámú munkással és alkalmazottal gyarapodott a termelési szféra. Ez óriási feszültséghez vezetett az úgynevezett „reprodukciós szférában”, különösen annak köszönhetőn, hogy elodázódott a meg nem fizetett munka fizetett munkává átalakítása. Miközben a munkaerő kibővülése le­hetővé tette az erőforrások maximális tömegének az irányítását és átirá­nyítását az állami befektetési alapba az „utolérő fejlődés” szolgálatában, ugyanakkor az úgynevezett reprodukciós szférára nehezedő nyomás újabb terhet jelentett különösen a nők számára, mert a hagyományos társadalmi nem szerinti munkamegosztás e téren változatlan maradt.

A „valóságosan létező” szocializmus realitásai és politikai irányelvei tehát bizonyos fokig meglepő módon egybeestek a marxista-szocialista hagyomány klasszikus teoretikusainak alapföltevéseivel. Raluca Maria Popa szavaival: „Akármennyire érzékenyeknek bizonyultak is írásaik a társadalmi nemek kérdései iránt, […] a szocialista szerzők mégsem néztek szembe a patriarkális előfeltételekből következő kihívásokkal, amelyek meghatározták a termelés és az újratermelés köre közti di­chotómiát, s a nők és a férfiak különböző részvételét e két szférában. A munkát magát úgy fogták föl, hogy az elsődlegesen a termeléshez kapcsolódik, s következésképp a reproduktív munkának sohasem adták meg a termelőmunkával egyenlő státust.” (Popa 2003, 49-72, 50-51).

Az államszocializmuson belül az „újratermelő” tevékenységek kollek­tivizálásának eszményét és halogatva fönntartott politikai elképzelését beárnyékolta a fizetett munka és a meg nem fizetett gondozási munka közötti tartós feszültség és hierarchia, ami oly jellemző minden ipari társadalomra. A társadalmi-nemi hierarchiának azokat az elemeit, ame­lyek „a nőknek és a férfiaknak a két szférában való eltérő részvételével” voltak kapcsolatosak, ennek következtében túlnyomórészt letagadták. A nemek tág körű, idejekorán elfogadott törvény előtti egyenlőségét és az alkalmazásban levő nők növekvő számát tekintették időről időre elégséges bizonyítéknak a „másik nem” emancipálódására. Valójában azonban a nemi hierarchia kulcsfontosságú elemei érintetlenül maradtak a kultúrában és a társadalomban. A nők szenvedtek a kettős munkateher nyomásától, és meg kellett birkózniuk tekintélyes strukturális hátrányok­kal és napi diszkriminálással a termelői szférában is.

Ez még akkor is igaz, ha a dolgozó nők Magyarországon akként is megtapasztalták a fizetett munkavállalást, mint a pozitív csoportspecifikus azonosulás egyik tartományát, mint újfajta életmódot és bizonyos mér­tékig mint a társadalmi haladásnak – jóllehet csupán korlátozott – elő­feltételét.

Tanulmányom három további következtetés levonását teszi lehetővé. Először, a meglevő irodalom nem szentel kellő figyelmet annak a tény­nek, hogy nem minden nőt érintettek ugyanúgy és ugyanolyan mértékben a társadalmi-nemi hierarchiának azok az oldalai, amelyek a fizetett és meg nem fizetett munka közti viszonyra vonatkoztak.

Nevezetesen, az értelmiséghez és a politikai elithez tartozó nők a leg­több lehetőséget képesek voltak kihasználni a munkavállalás terén, és a fizetett vagy meg nem fizetett munka nagyját más nőknek tudták kiadni. Másodszor, a mezőgazdasági szektorban maradt és a roma nők közt a meg nem fizetett munkához (gondozás és kisegítés) való változatlan kö­tődés sokszor odavezetett, hogy külön diszkriminációt és kiszorítottságot kellett elszenvedniük.

Harmadszor, a férfiak – mint egyes egyének, valamint férfihálózatok, férfikultúra és férfiak által kollektíven fölállított bizonyos mechanizmu­sok értelmében vett – világa éppúgy, mint más ipari társadalmakban, védelmezte a maga előnyeit a fizetett munka és a meg nem fizetett gon­dozói munka szféráiban, valamint a szexuális előjogait is, és korántsem pusztán kárpótlásként ragaszkodott ezekhez az örökölt társadalmi-nemi hierarchia jogi és részben gazdasági alapjaiban elszenvedett általános veszteségéért. Az állami és pártvezetés, valamint számos alacsonyabb beosztású hivatalnok kétértelmű szerepet játszott ebben a különböző érdekcsoportosulásoktól függő változásnak kitett küzdelemben.

Végső, általánosabb következtetés, hogy az általunk itt sugalmazott historizáló és kontextualizáló közelítés az államszocializmus történetének bizonyos vetületeihez segítségre lehet a Kelet-Európában a huszadik században tág körben elterjedt társadalmi-nemi történeti sztereotípiák elvetésében. Kelet-Európa vagy az államszocializmus történetéről még gyakran oly módon alkotnak fogalmat, hogy csupán felületes magyará­zatát nyújtják e történet bizonyos jellemző jelenségeinek. Igaz ez min­denekelőtt a kelet-európai történelemnek azokra a fölfogásaira, amelyek ezt a sikeres fejlődéshez hiányzó tényezők történeteként festik le, más szóval olyan történelemként, amelyről – úgy mondanám – a „hiányszem­le” gyanánt alkottak fogalmat.⁹ Az egyik gyakran idézett példa e hiányzó alkotóelemekre a gyéren fejlett civil társadalom. A hiányzó valami – jelen esetben a civil társadalom – szolgál a szintén hiányzó másvalami (a nor­maként elfogadott nyugati mintával mért sikeres fejlődés) magyarázatául. Egy másik, éppennyire tarthatatlan fogalom a kulturális különbségé. Amikor például az elemzés semmilyen elfogadható magyarázattal nem képes szolgálni patriarkális társadalmi struktúrák konok továbbélésére vagy újra-fölbukkanására, akkor a „patriarkális kelet-európai kultúrát” javasolják magyarázatul, amely megközelítést Uma Narayan más ösz-szefüggésben „kulturális esszencializmusnak” nevezett.¹⁰

Az itt bemutatott ténymegállapítások ellenben lehetővé teszik, hogy új megvilágításban vegyük szemügyre, például, számos kelet-európai nő hírhedt „családi irányultságát”. Számos nyugati országgal összehason­lítva, az államszocializmusban előrébb haladt a nők bekapcsolódása a fizetett munka világába. Számos kelet-európai nő úgy tapasztalta meg ezt a bekapcsolódást – egyrészt – mint önbecsülésük kollektív javulását a munka világában, amely számos piacgazdasághoz képest kevésbé jellemzett a versengés, másrészt ugyanakkor halmozottan terhelő és túlterhelő jellegű volt, különösen tekintettel a családban uralkodó társa­dalmi-nemi viszonyokra. Az államszocialista társadalmak – ellentétben számos nyugati társadalommal és hasonlóan számos nem-nyugati tár­sadalomhoz – kevés teret hagytak a gazdasági egyéniesedésnek. Ezek a különbségek nagymértékben az egyenlőtlen globális és Európán belüli kölcsönhatások és viszonyok korabeli történetének termékei voltak.

Következésképpen a (családi) közösségbe való beilleszkedés és az erőforrások megosztása a legtöbb, bár nem az összes nő számára elengedhetetlen eleme volt és maradt létezésüknek, ez volt az a való­ság, amelyik alakította és alakítja életstílusukat és döntéshozatalukat. A kelet-európai nő családi irányultsága ennélfogva nem a „kulturális elmaradottságnak” vagy „kulturális másságnak” volt betudható, hanem a szegénység leküzdésére és a Nyugat utolérésére irányuló terv kénysze­reinek és mellékhatásainak, ami befolyással volt életfeltételeikre. A nők nagy többsége bizonyosan nem fogta föl a magánéletet és a családot akként – miként egy másik társadalmi-nemi sztereotípia az államszoci­alizmus történetéről láttatni szeretné -, hogy ez lett volna számára az egyedül fönnmaradó hely a (politikai) ellenállásra a „kommunista rend­szerrel” szemben. Hanem bizony a magas fokú szuverenitás volt az, amit sokan élveztek a munka világában – ez adott teret egyéb érdekek kifejlődésének -, meg az a mindennapi tapasztalat, hogy volt egy csekély vagy lassú haladás, amit azért mégis csak elértek a körülbástyázott férfi előjogokkal szemben, s ez része lett a (tágabb) család és sok esetben a tágabb közösség felé igazodásuknak.

Egy bimbózó új kutatási kultúra, amiből e tanulmány sokat profitált, mostanság erőteljesen ízekre szedi a népszerű föltevéseket az állam­szocializmus társadalmi-nemi történetéről, beleértve például azokat, amelyek a „nőmozgalom hiányára” vagy arra a hiedelemre vonatkoznak, hogy a nőszervezetek kizárólag csak a „rendszert” képviselték (Nowak 2005, 488-518; Popa 2009, 59-74). Ám még jóval több munkára van szükségünk ahhoz, hogy eredményesen szembeszállhassunk a nőkkel és a társadalmi nemmel kapcsolatban uralkodó sztereotípiákkal Közép-és Kelet-Európában.

Fordította: Csala Károly

Jegyzetek

¹ Klasszikus nemzetközi hozzájárulás ezekhez a vitákhoz angolul: Wolchik et al. 1985. Jó példa rá, hogyan tükrözi a vitát, és hogyan viszonyul hozzá a tematikus történelmi-empirikus tudományosság: Hagemann – Michel 2006. Némely szóbanforgó tárgy inkább fogalmi-politikai taglalását lásd: Forum… 2007, 197-246.

² Egy 1971-ben végzett reprezentatív fölmérés szerint ez a kisebbség szám­szerűleg megközelítően 320.000 egyént jelentett, vagyis 3,2 százalékát tette ki a magyar népességnek, miközben a három keleti megyében arányuk az 5 százalékot súrolta. 1993-ban a kisebbség 468.000 főt számlált, ami a lakosság 4,5 százalékának felel meg. Mindkét fölmérés „azokkal az egyénekkel számolt, akiket a nem-cigány környezetük cigánynak tekintett”. (Kemény 1976, 9, 13 idézet is innen; Kemény é. n. 3.; Magyarország Statisztikai… 1995)

³ E számítást illetőn lásd: Asztalos Morell 1999, 422.

⁴ Ez utóbbi rendelkezés a Népköztársaság első napjaiban kezdődött törvényho­zási reformfolyamat betetőzése volt. (1952/4 törvény 1953, 52-69; Mikos 1986, 433-444)

⁵ A társadalombiztosítással rendelkező anyákat tizenkét heti bér, valamint anya­sági segély illette meg 1953-ban. A fizetett bér időtartamát a későbbiekben meghosszabbították. (1951/7 törvényerejű rendelet é. n., 56-68, különösen 64; 1952/2 SZOT-szabályzat 1953, 462-481, különösen 472-473)

⁶ Már az 1949-es Alkotmány is utalt rá, hogy „a nők egyenjogúságát szolgálják: munkafeltételeiknek a férfiakéval azonos módon való biztosítása”. (1949/20 törvény 1949, 3-9, különösen 8; lásd még „Az MSZMP Központi…” 1974, 533; Palasik 2005, 80, 90-94)

⁷ Ezeknek a nőknek a története még megíratlan.

⁸ A „trivializált” házimunka P. Goven kifejezése (Goven 1993, 50; Zimmermann 1993, 240, benne idézet).

⁹ Egy klasszikus szöveg, amely 1981-ben jelent meg először, s még ma is nagy hatással van Kelet-Európa társadalomtörténetének ily módon való fölfogására: Szűcs 1983.

¹⁰ Példák a fönti bekezdésben vázolt nézőpontok tudományosan tarthatatlan és politikailag burkoltan megfogalmazott sugalmazásai és következtetései mögött megbúvó problematikus föltevések gondos fölfejtésére, valamint kritikus tárgya­lásukra egyebek közt: Coronol 1996, 51-87; Narayan 1997.

Hivatkozott irodalom

1951/7 törvényerejű rendelet é. n.: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Köz­gazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1952/2 SZOT-szabályzat 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjtemé­nye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1952/4. törvény 1953: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1953/3 törvény 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Buda­pest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1953/25 törvényerejű rendelet 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűj­teménye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1967/1 mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter rendelete 1968: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1967/3 kormányrendelet 1968: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgaz­dasági és Jogi Könyvkiadó.

1970/1013 kormányhatározat 1971: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Köz­gazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1978/4 törvény 1979: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1982/10 minisztertanács rendelete 1983: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1985/1 törvényerejű rendelet és 1985/1 minisztertanács rendelete 1968: In: Tör­vények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Adamik, Mária 1991: Supporting Parenting and Child Rearing: Policy Innovation in Eastern Europe – Hungarian Case Study. In: Kamermann, Sheila B. – Kahn, Alf­red J. (szerk.): Child Care, Parental Leave and the Under 3s. Policy Innovation in Europe. New York and London, Auburn House.

Adamik Mária 2000: Az államszocializmus és a „nőkérdés”. „A legnagyobb ígéret – a legnagyobb megaláztatás”. Kiadatlan PhD-dolgozat, Budapesti Közgazda­ságtudományi Egyetem.

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 1949/20 törvény 1949: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Állami Lapkiadó.

Asztalos Morell, Ildikó 1999: Emancipation's Dead-end Roads? Studies in the Formation and Development of the Hungarian Model for Agriculture and Gender (1956-1989). Uppsala, Acta Universitatis Upsaliensis.

Az MSZMP Központi Bizottságának állásfoglalása és határozata a nők politikai, gazdasági, szociális helyzetéről és a további feladatokról (1970. február 18.) 1974: In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967-1970. h. n., Kossuth Könyvkiadó.

Barát Erzsébet 1999: A nők érdekében folytatott kutatás és korlátai. Replika, 37. sz..

B. Gáspár Judit – F. Várkonyi Zsuzsa 1985: Két második nem. Valóság, 38. évf., 7. sz.

Bicskei, Éva 2006: „Our Greatest Treasure, the Child”: The Politics of Child Care in Hungary, 1945-1956.” In: Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 13, no. 2.

Coronil, Fernando 1996: Beyond Occidentalism: Toward Nonimperial Geohistorical Categories. Cultural Anthropology. Vol. 11, no. 1.

Delapina, Franz – Komlosy, Andrea 1991: Ungarn 1945 bis 1982. Zwischen Abkoppelung und Weltmarktintegration. In: Delapina, Franz et al. (szerk.): Ungarn im Umbruch. Wien, Verlag für Gesellschaftskritik.

Ferge Zsuzsa é. n.: The varying rhythm of change of women's situation in Hungary. (Publikálatlan gépirat a szerző tulajdonában.)

Fodor, Éva 2003: Working Difference. Women's Working Lives in Hungary and Austria, 1945-1995. Durham, North Carolina and London, Duke University Press.

Forum: Is „Communist Feminism” a Contradictio In Terminis? 2007: Aspasia. The International Yearbook of Central, Eastern, and Southern European Women's and Gender History. Vol. 2.

Frey Mária 1996: A nők helyzete a munkahelyen és a háztartásban. In: Foglalkoz­tatás, jövedelmi viszonyok, munkatörvények. Munkatudományi tanulmányok. h. n., Struktúra-Munkaügy Kiadó.

Gaál Ibolya 1997: A szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika története Szabolcs-Szatmár megyében 1867-1989. I-II. Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, I. k.

Goven, Joanna 1993: The Gendered Foundations of Hungarian Socialism: State, Society and the Anti-politics of Anti-feminism. Publikálatlan PhD-dolgozat, University of California.

Goven, Joanna 2002: Gender and Modernism in a Stalinist State. Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 9, no. 2.

Hageman, Karen – Michel, Sonya (vendégszerk.) 2006: Special Issue: Perspectives on Child Care and Education in Eastern and Western Europe. In Social Politics, International Studies in Gender, State & Society. Vol. 13, no. 2.

Haney, Lynne 2000: Familial Welfare, Building the Hungarian Welfare Society, 1948-1968. In: Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 7., no. 2.

Haney, Linne 2002: Inventing the Needy, Gender and the Politics of Welfare in Hungary. Berkeley and London, University of California Press.

Havas Gábor – Kemény István 1999: A magyarországi romákról. In: Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk,): Magyarország társadalomtörténete 1945-1989. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Horváth Ágota 1999: Segélyekről, szegényekről. In: Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk,): Magyarország társadalomtörténete 1945-1989. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Horváth Sándor 2005: Titkos kéjnők és úrifrankák. Prostitúció Sztálinvárosban. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatrs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó.

H. Sas Judit 1984: Nőies nők és férfias férfiak. A nőkkel és a férfiakkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák élete, eredete és szocializációja. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Janky Béla 2005: A cigány nők társadalmi helyzete és tevékenysége. In: Nagy Ildi­kó, Pongrácz Tiborné, Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről. h. n., Tárki.

Kemény István 1976: A magyarországi cigányok helyzete. In: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Budapest, MTA.

Kemény István (szerk.) é. n.: A magyarországi romák. Útmutató Kiadó.

Kende, Anna – Neményi, Mária 1999: Two Generations's Perceptions of Feminility in Post-Socialist Hungary. In: Pető, Andrea – Rásky, Béla (szerk.): Construction. Reconstruction. Women, Family, and Politics in Central Europe 1945-1998. Budapest and New York, Open Society Institute, Österreichisches Ost- und Südosteuropa Institut.

Kovai Cecília 2008: „Élhető volt az a világ, de sok mindenben leredukált min­ket – tehát valamit kaptunk, valamit meg elvettek.” In: Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Budapest, MTA.

Kovácsné Orolin Zsuzsa 1976: A mezőgazdaságban dolgozó nők élet- és munka­körülményei. In: Nők, gazdaság, társadalom. Tanulmányok a nők helyzetéről. Budapest, Szikra Nyomda.

Lampland, Martha 1989: Biographies of Liberation. Testimonials to Labour in Socialist Hungary. In: Kruks, Sonia – Rapp, Rayna – Young B., Marilyn (szerk.): Promissory Notes. Women in the Transition to Socialism. New York, Monthly Review Press.

Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen 1996: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve 1990 1991: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve/Statistical Yearbook of Hungary 2007 2008: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve 1994 1995: Budapest, KSH.

Mezey Barna (szerk.) 1986: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Mikos Ferenc 1986: Az új családjogi törvény. In: Balogh Sándor (szerk.): Nehéz idők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. Budapest, Gondolat.

Narayan, Uma 1997: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, And Third World Feminism. New York, Routledge.

Nowak, Basia A. 2005: Constant Conversations: Agitators in the League of Women in Poland during the Stalinist Period. Feminist Studies. Vol. 31, no. 3.

Palasik Mária 2005: A nők tömeges munkábaállítása az iparban az 1950-es évek elején. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Ve­télytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó.

Pest megye munkásai 1971: h. n., Az MSZMP Központi Bizottsága.

Popa, Raluca Maria 2003: The Socialist Project for Gender (In)Equality. A Critical Discussion. Journal for the Study of Religious and Ideologies, no. 6.. (Lásd: http://www.jsri.ro/old/html%20version/index/no_6/ralucapopa-articol.htm )

Popa, Raluca Maria 2009: Translating Equality between Women and Men across Cold War Dicvides: Women Activists from Hungary and Romania and the Creation of International Women's Year. In: Penn, Shana – Massino, Jill (szerk.): Gender Politics and Everyday Life in State Socialist East and Central Europe. New York and London, Palgrave Macmillan.

Szűcs, Jenő 1983: The Three Historical Regions of Europe: an Outline. Budapest, Hungarian Academy of Sciences.

Tóth Zsófia Eszter 2008a: „Gábor, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykere­ket!” A megesett lánytól az egyedülálló anyáig – a leányanyák megítélésének változása a szocialista időszakban. In: Bakó Boglárka – Tóth Zsófia Eszter (szerk.): Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Buda­pest, Nyitott Könyvműhely.

Tóth Zsófia Eszter 2008b: „Az volt a jelszó, hogy hány cukorral kéri a feketét. A gyeses csajok csinálták.” A gyesen levő nők mindennapjai a lakótelepeken az 1980-as években. In: Kovács Tímea (szerk.): Lakótelepek. A modernitás labo­ratóriumai. Budapest, Kijárat Kiadó.

Turgonyi Zsuzsa – Garai Sándorné 1971: Összefoglaló tanulmány a SZOT állásfoglalása és határozata (1970. július 2.) alapján végzett szakszervezeti munkánkról. Sokszorosított (stencilezett) másolat.

Varsa, Eszter 2005: Class, Ethnicity and Gender, Structures of Differentiation in State Socialist Employment and Welfare Politics, 1960-1980. The Issue of Women' Employment and the Introduction of the First Maternity Leave Regulation in Hungary. In: Schilde, Kurt – Schulte, Dagmar (szerk.): Need and Care, Glimpses into the Beginnings of Eatern Europe's Professional Welfare. Opladen and Bloomfield Hills, Barbara Budrich Publishers.

Wolchik, Sharon L. – Meyer, Alfred G. (szerk.) 1985: Women, State and Party in Eastern Europe. Durham, North Carolina, Duke University Press.

Zimmermann, Susan 1993: Die „Suche nach freier Arbeitskraft”: Nachholende Entwicklung und Frauenarbeit in Ungarn. In: Hasenjürgen, Brigitte – Preuß Sabine (szerk.): Frauenarbeit, Frauenpolitik in Afrika, Asien, Lateinamerika és Osteuropa. Internationale Diskussionen. Münster, Westfälisches Dampfboot.

Zimmermann, Susan 2001: Wohlfahrtspolitik und die staatssozialistische Entwicklungsstrategie in der »anderen« Hälfte Europas im 20. Jahrhundert. In: Jäger, Johannes – Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan (szerk.): Sozialpolitik in der Peripherie. Entwicklungsmuster und Wandel in Lateinamerika, Afrika, Asien und Osteuropa. Frankfurt/M. und Wien, Brandes & Aspel und Südwind.

Szidjon ez öntelt férfiú közveszélyes fickónak; Idétlen úszni nem tud, s ezt felrója a tónak. Nem bánt kiátkozása Csuhás ínyenckedőnek! S ki nem érti írásim olvasni tanuljon meg. (J. W. Goethe: Ch. F. Nicolainak, a berlini irodalmi pápának. Szigeti József fordítása, 1998)

Szigeti József a magyar filozófiai gondolkodás jelentős, eredeti képviselő­je volt. Már ifjúkorában kitűnt sokoldalú – zenei, rajzolói, irodalmi – tehet­ségével. Ennek is köszönhetően élhetett és tanulhatott 1939-1944 között a Klebelsberg Kunó által – a francia elitképzés mintájára – létrehozott, eleven szellemű Eötvös-kollégiumban. Felfedezője és mentora Országh László irodalmár, nyelvész volt. 1944-ben magyar-angol szakos bölcsész diplomát szerzett. A háború miatt nem hallgathatta Nicolai Hartmann ber­lini előadásait, így 1944 és 1945 között a bécsi Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa volt, 1948-ban pedig Londonban tanult ugyancsak ösztöndíjasként, a British Councilban. Filozófiából 1947-ben doktorált.

A marxista filozófusok azon köréhez tartozott, amelynek tagjai a polgári gondolkodás és a klasszikus kultúra gazdag elsajátítása után váltak mar­xistává. Micsoda különbséget jelent itt a „nélkül" és az „után". 1944-ben – az új Magyarország megteremtése érdekében – egyik kezdeményezője Lukács György hazahívásának, akinek aztán tanársegédje lett. A fordulat éve, a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való áttérés az Útban a valóság felé (1948) című tanulmánykötetének bezúzásához vezetett, majd az első Lukács-vitában (1949) a mester melletti kiállásaként önkri­tikára kényszerült. 1949-ben Baumgarten-díjban részesült.

1956 és értékelése nyomán (1957) Lukács kritikusaként lépett fel az úgynevezett revizionizmus-vitában. Ezt követően sok nemzedéktársától elszakadt az útja, mert nem osztotta a későbbi demokratikus ellenzék szerveződése felé mutató szellemi-filozófiai tendenciákat. Feladatának Szigeti József a szocialista világ filozófiai kultúrájának megteremtését, majd színvonalának emelését tartotta. Nem volt ebben nemzedéktársai között egyedül – sem itthon, sem külföldön. A marxizmus hatvanas-het­venes évekbeli reneszánszának sok színvonalas képviselője volt térsé­günkben, és nemcsak a filozófiában, hanem a történelem-, a jog- és a gazdaságtudományban is. A kapitalizmus meghaladására a viszonylagos elmaradottság talaján kísérletet tevő államszocializmus Közép-Kelet-Eu­rópában a múlt részévé vált. Az 1989/1991-es térségbeli fordulattal ettől az eredeti programtól – létalap hiányában – távolodott a szellemi világ. A gondolati alap, a ratio cognoscendi – eltérően minden kor uralkodó ideológiáitól – a filozófiai tudományok területén nem teljesen osztja a létalap, a ratio essendi sorsát. A filozófia korszakokon és rendszereken átívelő problémákkal is foglalkozhat, mint ezt Szigeti is tette: munkássága kiterjedt a materialista lételmélet és az általános dialektika problémáira, a racionalizmus és irracionalizmus viszonyára, a tudományosság-krité­riumok feltárására, a logika tudományára, az esztétikum mibenlétének elemzésére.

Szigeti pályafutása során végigjárta az egyetemi és a tudományos fokozatok grádicsait. Hosszú időn át volt az ELTE bölcsészkarán az esztétikai majd az egyik filozófiai tanszék vezetője. A filozófia művelése és megszerettetése érdekében végzett oktatói munkássága generációk sokaságát érintette meg. Lendületes, ugyanakkor fegyelmezett gondo­latvezetés, intellektuális stílus jellemezte előadásait, és kiváló debatter volt. Az MTA Filozófiai Intézete igazgatójává 1959-ben nevezték ki, és 1969-ig vezette azt. 1960 és 1975 között az Internationale Hegel-Gesellschaft tagja volt. Pályája derekán jelentős nemzetközi filozófiai kongresszusokon képviselte hazánkat, Nyugaton és Keleten egyaránt. 1961 és 1969 között a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője. Ra­cionalista indíttatása megnyilatkozott két nagy kulturális hatást kiváltó program kimunkálásában. Az egyik a mindmáig egyedülálló színvonalú Világirodalom Klasszikusai regénysorozat életre hívása: profiljának egyik megalkotója és szerkesztő bizottságának kialakítója volt. A másik – melynek újraélesztésében jól érzékelhető aufklérista elkötelezettsége munkált – a Filozófiai Írók Tára Új Folyamának életre keltése. Elsőként Hegel életművének magyar nyelvre való átültetésén, majd Diderot és Spinoza művei publikálása érdekében dolgozott.

Számtalan tanulmánya mellett 1948 és 2000 között tíz könyvet írt. Kan­didátusi disszertációját Sören Kierkegaard – a profán egzisztencializmus vallásos őse címmel írta és védte meg 1951-ben. A francia felvilágoso­dás harcos materialista filozófusának, Denis Diderot-nak a jelentőségét 1959-ben elemezte. A mű 1962-ben franciául is megjelent, és a francia filozófiai közegben is hatott. Akadémiai székfoglalója a racionalizmus és az irracionalizmus dialektikájáról szól. Ebben nagy ívű összefoglalását adja felfogásának, annak, hogy az elvont, korlátolt racionalizmus és formalizmusok helyén maradó űrt miért tölti ki szükségképpen valaminő lopakodó irracionalizmus, akkor, ha a gondolkodás nem jut el a konkrét azonosság dialektikus álláspontjához. Ilyenkor a fogalmilag és/vagy ta­pasztalatilag ellenőrizhetetlen intuíció vagy éppen mítoszképzés foglalja el a magyarázatlanul hagyott helyet, a valós problémákat. Mivel a létfo­lyamat teremtő gazdagsága sok tekintetben a megismerés előtt jár, ezért a pozicionális irracionalitás (a még megmagyarázatlan, de nem egyszer s mindenkorra megmagyarázhatatlan) elfogadható az objektum-­szubjek­tum-viszonyt és az abszolút-­relatív-­mozzanatokat felölelő megismerési folyamatban. Az azonosság és a nem-azonosság azonossága (1998) című szisztematikus munkája – amely Amerikában egy évvel később angolul is megjelent – Arisztotelész, Nicolaus Cusanus, Hegel és a marxi felfogás alapjain továbbmenve konkretizálta álláspontját. A dialektikus, a formális és a formalizált logika különbségeit, a tagadás különböző alak­zatait, a dialektikus azonosság („ahol az egység az ellentétes mozzana­tokat viszonylagos önállóságukban fönntartja, miért is maga az egység mozgásformává lesz") és ellentmondás elveit behatóan tárgyalta. Aligha vizsgálta valaki is olyan erudícióval az „azonosság – különbség – ellentét – ellentmondás – antagonizmus" (utóbbi nála nem szóismétlés, hanem kategoriális differenciálódás) klasszikus ontológiai és logikai problémáját, mint ezt munkáiban Szigeti József tette.

Munkássága széles körű, mert kiterjedt az irodalomkritikára, az esz­tétikára és a filozófia szisztematikailag megragadható belső területeire, az ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdésekre. Írt koncepciózus egyetemi filozófiatörténetet (A görögöktől Hegelig) és könyvet A magyar szellemtörténet bírálatához címmel (1964). Ifjúkori irodalomkritikusi munkássága a magyar líra 1947-es helyzetéről, tendenciáiról, Déry Tibor nagyrealista regényéről, A befejezetlen mondatról és az esszéíró nemzedék általa legtehetségesebbnek tekintett tagjáról, Szerb Antalról szólt, aki szerint „Minden reakció szükségképpen szellemellenes, mert a szellem kritikát jelent és kérlelhetetlen továbbot". Magyar és világirodalmi érdeklődése filozófiájában és esztétikai elemzéseiben is permanensen jelen van, mégis, a kilencvenes években és az ezredfordulón – túl a nyolcadik ikszen -, fél évszázad múltán folytatta kritikusi tevékenysé­gét. Hosszú esszét írt Shakespeare szonettjeiről, melyeket évtizedeken keresztül újratanulmányozott, hogy végül minden keletkezési forrást, adalékot hozzáolvasva hordhassa ki mondanivalóját. Ugyanígy eredeti módon értelmezte József Attila Eszmélet című versét, de írt mai magyar költőkről, Simor András Balga Prométheusz c. kötetéről és másokról is.

Esztétikum-felfogásában az érzéki megjelenítés törvényszerűségeivel, szerveződési módjaival foglalkozik, legyen szó bármely gondolatról, ér­zésről, társadalmi-emberi tartalomról, vagy éppen – mutatis mutandis – a természeti szép számunkra való, emberi átéléséről. Esztétikum ugyanis nemcsak a művészet szférájában keletkezhet, mutatta ki, hanem az érintetlen természetben is, ahol az esztétikai jelenségekben társadal­mi-emberi tartalmak fejeződnek ki, azokat akként éljük át. Továbbá a társadalmi élet nem művészeti esztétikai jelenségeinek szférájában is.

Mondjuk, a női szépség, a gyermeki báj vagy a heroikus férfihelytállás is ilyen. Az esztétikai minőségek keletkezésének ugyanis társadalmi alapjai vannak: ott, ahol életszituációk és magatartásformák lényeges szerkeze­tüket tekintve azonos módon, viszonylagos gyakorisággal ismétlődnek. Az esztétika minőségkategóriáinak – szép, fenséges, tragikus, rút, gro­teszk, komikus, elégikus, heroikus stb. – keletkezése és magyarázata a társadalmi életszituációk és magatartásformák váltakozásán keresztül történik. Így a szépség az emberi társadalom és a társadalmiasult egyén szabadságának érzéki megjelenése, míg a rútság a szabadság felbom­lása, az azt megsemmisítő erők esztétikai értékének kifejezője. Értő kritikusa joggal írhatta, hogy ha elfogadni nem is kötelező felfogását, az esztétikai minőségek meghatározásának és egymásba átcsapásának magyarázata, megoldásai bárki számára megkerülhetetlenek maradnak, aki a jövőben a témával foglalkozni kíván.

1971-ben bővítetten megjelent szisztematikus esztétikája az alapvető kérdések rendszertanilag is megalapozott, hatalmas tárgyi tudást és műveltséget mozgató bemutatásán túl igazi nóvumokat tartalmaz. Az allegória és a szimbólum szokványos magyarázataitól eltérő újító megol­dása, hogy kép és jelentés viszonyát a mű szerkezetében a normálforma, az adekvát viszony kidolgozásával és bevezetésével fejti fel, melyhez képest a szimbólum és az allegória inadekvát viszony. A kép és jelentés sejtelmes, szimbolikus és a képimmanens allegorikus ábrázolásmódjait az alkotás belső forma-meghatározottságaként tárgyalja – a típusalko­tás (atipikus, átlagtípus, lényegtípus) és a kompozíció mellett. Vegyük a szimbólum „sejtelmes" jelentését, amely a kép és jelentés inadekvát viszonyára épül. „Ám a szimbólumban az inadekvátság nem azon alapszik, hogy a képhez képest a jelentés külső, tehát nem a jelentés képtranszcendenciáján. A szimbólumban a jelentés éppúgy immanens eleme a képnek, mint a művészi ábrázolás és általánosítás normálformá­jában. Ellentétben azonban a normálformával, kép és jelentés viszonya itt sejtelmes és többértelmű marad, nem éri el a teljes egyértelműséget, legfeljebb konvergál felé. Ez a sejtelmes viszony a kép elemeinek vál­tozó konkretizálhatóságában mutatkozik meg, melynek alapján a végső összefoglaló jelentés is egy nem teljesen átértett, titokzatos valóság tükrözője lesz.

Ady A vár fehér asszonyában saját lelkét »ódon, babonás vár«-nak nevezi, s ebben a szimbólumban immanensen benne van az Én-re vonatkoztatott jelentés, amely a képek rákövetkező sorát nemcsak át­színezi, hanem kiteljesedik bennük. A lélek nem külső kulcsszó itt; sem nem elsődleges, sem nem – mint Baudelaire Albatroszában – utólagos, s ennyiben allegorikus jellegű önértelmezés, hanem éppen »ódon, ba­bonás vár« mivoltában szimbólum – a poéte maudit-é, azé az elszigetelt költői Én-é, akit a régi és az új nyomorúságok egyaránt nyomasztanak" – írta Esztétikájában, a feudális kísértetjárás és a modern magányosság jelentés-meghatározó egységét sejtető versről.

A filozófiának felfogásában a szaktudományokétól eltérő, sajátos tárgya van, mert nem az egész világot, annak részrendszereit tanulmányozza, tehát nem a szaktudományokat kell másképpen megragadnia, hanem a „világ-egészt": nem extenzív, hanem intenzív totalitásában. Ehhez encik­lopédikus tudás szükséges, és annak az igénynek a fenntartása, hogy a filozófia gondolatokban tudja kifejezni saját korát: az emberiség „honnan jött, hol áll és merre tart", mely igényt a posztmodern szkepszis elveti. (Viszont ezen az úton járva el is esik a filozófia önállósága, hiszen ekkor szintézis nélküli problématerületekre és ágakra bomlik.) Szigeti becsülte a descartes-i „de omnibus dubitandum" elvét, hozzátéve azonban, hogy Marx megszüntetve-megőrző, tehát magasabb szintre emelő dialektiká­jának (Aufheben) volt teljesebb igaza, amikor a módszeres kétely elvét a kételkedésre is kiterjesztette, éppen azért, hogy legalább cáfolható, világos álláspontokhoz juthassunk el. Aki tudniillik nem elég bátor az élet némiképp és gyakorta irracionális hömpölygésébe racionális erővo­nalakat húzni, annak nem érdemes tudománnyal foglalkoznia. Aki pedig megelégszik a kontemplatív magatartással, annak sem a filozófia való, mert ott „a fogalom kezdi meg munkáját" (Hegel), világnézetileg befolyá­solva az emberek gyakorlati céltételezéseit, életvezetését. E tekintetben mélyrehatóan igaza volt Max Webernek, aki azt mondotta filozófus barát­jának, Karl Jaspersnek, hogy „aki szemlélődni szeret, az járjon moziba". Módszerében ez az induktív és a deduktív megismerés útjait egyaránt létjogosultnak tekintő álláspont vezérlőelvében az elméleti és a történeti egységét vallotta. Tehát az elméletalkotásnak empirikus és történeti anyagra kell támaszkodnia. Egyazon műben azonban – megteremtve az elemzés egynemű közegét – nem lehet és nem is szükséges egyforma súllyal képviselni az elméleti és a történeti elemeket, összefüggéseket.

A tudományos gondolkodás forradalma (1984) című mű Szigeti nagy­szabású, de befejezetlen szisztematikus munkájának prolegomenája, problématörténeti felvezetője. Az objektív dialektikáról tervezett, a lételméletet tárgyaló kötetet már nem írta meg, azonban annak egyik centrális problémáját, a konkrét azonosság kérdését kifejtette (1998). A fogalmi gondolkodás természetével a szubjektív dialektikát tárgyaló, továbbá a valóság elméleti és gyakorlati elsajátítása összfolyamatának kifejtését megcélzó kötetek tervek maradtak. Ennek ellenére nagy érték a szokásos logikai és az ismeretelméleti tudományosság-kritériumoktól külön kezelt lényegi konstituenciák kidolgozása: az objektivitás köve­telményéé, azé, hogy a kutatásban „egyre inkább a vizsgált jelenségek azon egynemű körét, totalitását vegyék tekintetbe, amely önmagában és önmagából válik érthetővé", előrehaladva így a szubjektíve körülhatárolt tárgytól az objektíve lokalizáltig; a kívülről bevitt, fiktív magyarázó elvek vagy istenképzetek helyett az immanens jelenségmagyarázat „az adott anyagi totalitás saját belső törvényszerűségeiből való megértése"; az elméletalkotás belső történetiségének követelménye, tehát például a tár­sadalmi-gazdasági alakulatok felfedezett mozgási törvényszerűségeinek fejlődési törvénnyé való elmélyítése, amely anticipatív erővel bírhat; és a végső kritérium, a praxis szerepének bemutatása, lévén a tudomány a társadalmi tudat specifikus, gyakorlatból kinövő és azt – elvileg – megter­mékenyítő formája. Elvileg, ugyanis osztálytársadalmakban az osztályér­dek igen gyakran a megismerési folyamat gátjaként és korlátjaként léphet fel, igazolva az államelméletben kifejtett Hobbes-paradoxon igazát. Ti. azt a tételt, hogy ha „bármely háromszög szögeinek összege egyenlő egy négyzet két szögének összegével, bárkinek uralmi jogát vagy az uralmon lévők érdekét sértené, akkor ezt az igazságot, ha nem is vitatnák, de – mihelyt az érintetteknek erre lehetőségük volna – az összes geometriai könyvek elégetésével elnémítanák". Amihez Szigeti azt teszi hozzá, hogy a negatív ellenerők mellett a pozitív felhajtóerők figyelembevételével kell a Hobbes-paradoxon érvényességi körét behatárolni: egyrészt a társadalmi-történelmi tudományok nagy fellendülései többnyire a haladó korszakok, osztályok előretöréséhez kötődnek, másrészt a műszaki és természettudományok terén, ha a tudás gyakorlati haszonnal kecsegtet, akkor hatékony szerepe lehet a megismerésben.

Látni kell egy vonulatot: amíg N. Hartmann a naiv tudat teleologikus gondolkodásmódját tárta fel, Lukács György pedig a visszatükröződés antropomorfizáló tendenciáit bírálta a mindennapi életben, kiemelve a tudományban a dezantropomorfizáció szükségességét, addig Szigeti a fentiekkel a tudományosság pozitív kritériumrendszerét dolgozta ki.

A materializmusnak az objektív és szubjektív idealizmushoz való vi­szonya, a filozófia, a szaktudományok és az osztályviszonyok tárgyalása gazdagon artikulált ebben a munkájában. Egyes, különös és általános kategoriális formáit, a valóság olyan egzisztenciális meghatározottságait, melyek, mivel minden tárgyiasságon – szellemin és anyagin egyaránt

– érvényesek, átfogóbb törvényszerűségeknek tartja és mutatja be, mint a szaktudományok által feltárt, a részrendszerekben érvényesülő jellemzőket. Az egyes, a különös és az általános determinációs fokokat, az egyed, a nem és a faj vonásainak megoszlását egy relatív totalitáson ontológiailag és logikailag egyaránt kibontotta, hogy aztán továbblépve, a gondolkodás formai folyamata és a termelés összefüggéseit (munkatárgy – munkaeszköz – célképzet) írhassa le. Általánosítva: az alulról felfelé futó erősebb, fundáló összefüggés (I. Á – K – E) létmeghatározottsága nélkül nem létezik a felülről lefelé (II. E – K – Á) futó determinációs vi­szony, amely viszont differenciáló hatású. „A tartalom teremti és tartja fenn a formát. A forma differenciálja és fejleszti ki teljes gazdagságában a tartalmat, valamennyi szunnyadó lehetőségét kibontakoztatva" – a lét mássá levésének önmagára vonatkoztatásaként, hogy ezúttal a hegeli szubjektivitás fogalommal mutathassunk rá dialektikus elemzése praxisbeli jelentőségére. Ezen kategoriális szerkezetek elemzése és a következtetési formák kifejtése sok mindent megmutatnak komoly felkészültséget és kreativitást igénylő elgondolásaiból. Akárcsak Platón Parmenidész-dialógusának elemzése, amely a dialektikus gondolkodás szentélyeként a filozófia egyik legnehezebb problémáját, az Egy és a nem-egy, a Sok mibenlétének rejtélyét dekódolja, a kulcsfogalom, az ellentmondás elv kifejtésén keresztül. Az életmű eredetisége abban is kifejeződik, ahogy Szigeti utolsó nagy művében, Intellektuális önéletraj­zában (2000) úgy mutatja be szellemi ébredezését a társadalmi hivatásra ébredéséig 1921-1948 között, hogy egyben azon időszak korrajzában helyezi el magát. Számtalan önmagukban is értékes dokumentumot, forrást mozgat, leveleket idéz, nagyszerű portrékat rajzolva sok entel­lektüel kortársáról.

Ritka és őszinte önreflexió – olyan emberhez méltó, aki tudta, mi a filozófia, mint tudomány.