A szerző Lenin hagyatékának feldolgozását az ún. szervezeti kérdés területén folytatja. A tanulmány források tükrében rekonstruálja Lenin nézeteit a pártról annak kialakulása időszakában. Forradalmi párt csak forradalmi időszakban hozható létre, forradalmi munkásmozgalom hiányában az emigráns-szindróma lépett fel. Izgalmas – mert ma is alkalmas elméleti és módszertani tanulságok levonására – a Lenin és Bogdanov között az elbukott forradalom nyomán (1907-1912) lezajlott vita is, amelyben Lenin egy történetileg konkrét helyzetben a politikához való marxista viszonyulást képviselte Bogdanov, illetve az ún. baloldali bolsevikok és a mensevikek között.

"Lenint megismételni nem azt jelenti, hogy megismételni
azt, amit Lenin csinált, hanem azt, amit nem tudott
megcsinálni, az elszalasztott lehetőségeit. Ma Lenin egy
más korszakból való alaknak tűnik: nem azért mintha
a centralizált Párt eszméi stb. »totalitárius fenyegetést«
jelentenének, inkább úgy tűnik, hogy egy olyan korszakhoz
tartoznak, amelyhez nincsen többé közünk. […] Azonban
ahelyett, hogy ezt a tényt úgy értelmeznénk, Lenin elavult,
meg kell kockáztatni az ellenkező hipotézist. […]
Lenin megőrizte a maga aláaknázó potenciáját."

Sz. Żiżek*

Az Eszmélet hasábjain is megjelenő nemzetközi eszmecsere a "szervezeti kérdés" lenini tematikájáról jól tükrözi,¹ hogy a XXI. század elején ismét felmerül az antikapitalista mozgalom, a szervezett munkásmozgalom tapasztalatainak történeti rekonstrukciója. E nélkül ugyanis semmilyen autentikus újraszerveződés nem megy végbe, hiszen bármerre nézünk, a munkásmozgalom hagyományos funkcióit jelentős részben ún. civil szervezetek veszik át a maguk zavaros módján. Számos szerző figyelmeztet arra, hogy e "zavarosság" megmutatkozik abban is, hogy szervezeti elképzeléseik, eszméik sokfelé és gyakran az "antileninizmus" karikaturisztikus formáját öltik. Az intellektuális zűrzavar valójában az 1968-as régi "újbaloldal" összeomlásának és az új, 1999-ben Seattle-ben fellépő antiglobalista mozgalmak szervezeti és politikai válságának egyik megnyilatkozása. A történeti rekonstrukciónak van egy másik aktuális "küldetése": az államszocializmus romjai alól elő kell bányászni az időtálló történelmi teljesítményeket, mert hagyomány nélkül semmiféle komoly szocialista rekonstrukció nem lehetséges.² Persze a purifikátorokkal szemben is fel kell tennünk a kérdést: mi ez a használható hagyomány?

Nyilvánvaló, hogy a leninizmus fogalma a bukott rendszer egyik ideológiai tehertételének bizonyult.³ Noha a "leninizmus" még Lenin szerint sem létezett, ez az utólagosan megkreált fogalom napjainkban arra szolgál, hogy a "lenini hagyatékot" – a jelen témakörben is – besöpörjék a sztálinizmus fogalma alá.⁴ "Eltűnik", semmivé válik a történelem. Vagyis éppen az a "momentum" marad figyelmen kívül, hogy Leninnél a "szervezeti kérdés" egy végiggondolt politikai koncepció részeként formálódott ki – nem egyszerre és nem belső változások nélkül – a munkásmozgalom és az orosz forradalom szempontjából felívelő korszakban. Módszertanilag fontos továbbá az a mozzanat is, hogy a "szervezeti kérdés" sohasem önmagában állt, hanem mindig eleme, része volt egy politikai összefüggésnek, egy politikai vitának, politikai harcnak – vagyis egy meghatározott történelmi konstellációnak, amelyből az nem kimetszhető.

 

A "Mi a teendő?"

 

Amikor Lenin a szibériai száműzetésből 1900. január 29-én (február 10.) kiszabadult, nem telt el 6 hónap, és elindult külföldi emigrációjába. Júliusban Svájcban találkozhatott végre a "vezérrel", az orosz marxizmus alapító atyjával, G. V. Plehanovval és szerkesztőtársaival, Potreszovval, Akszelroddal és a szintén száműzetésből visszatért barátjával, Martovval, akikkel útjára indították még 1900-ban a nevezetes Iszkrát.⁵ Mint a marxizmus orosz képviselői mind úgy tekintettek az újságra, mint egy potenciális forradalmi – és természetesen a feltételrendszernek megfelelően illegális – szociáldemokrata párt egyik kezdeményező szellemi és szervezeti forrására.⁶ A párt elvben már 1898-ban, az I. kongresszuson Minszkben létrejött, azonban közismert (ha egyáltalán valami napjainkban annak tekinthető!), hogy a valóságos megalakulás 1903-ban Brüsszelben, illetve Londonban a II. kongresszuson történt meg, amelyen elfogadták a pártprogramot és a szervezeti szabályzatot.⁷

V. I. Uljanov mint pártszervező természetesen nem minden előzmény nélkül vált fontos tényezővé már nagyon fiatalon, alig járt húszas éveinek közepén. Felismerte ugyanis, hogy egyfelől az intellektuális körösdi, a forradalmi csoportocskák, a "kisipari módszerek" a kibontakozó tőkés rendszer feltételei között, mint a patak a sivatagban, kiszáradnak, felszívódnak… Az ohrana szabad prédájává válnak. Nem képeznek komoly ellenállást a rendszerrel szemben. Másfelől Leninék pontosan érzékelték a kapitalizmus viharos fejlődésének társadalmi következményeit, mindenekelőtt az orosz munkásmozgalom rohamos kibontakozását. A különböző eredetű forradalmi körökből, csoportosulásokból Martovval, Krzsizsanovszkijjal, Krupszkajával, hogy csak a legismertebb neveket említsük, már 1895-ben megkezdték a szociáldemokrata irányzat szervezeti megformálását, amely még decemberben a Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadításáért illegális tömörülésben megtestesült. A szervezet létrehozásában a fiatal marxisták igen óvatosan közelítettek a forradalmi narodnyikizmus és a narodovolecek régi ideológiai tradícióihoz, tartózkodtak minden közvetlen ideológiai polémiától, míg a narodovolecek viszonzásul lemondtak a terror és az oroszországi gazdaságfejlődésre vonatkozó elképzeléseik propagálásáról.⁸ Még a fentebb említett hároméves száműzetése előtt, amit éppen azzal "szolgált meg", hogy részt vett a Szövetség létrehozásában, Vlagyimir Uljanov nagy elismerésben részesült. Maga Plehanov és Akszelrod Zürichből nagyrabecsülését fejezte ki Uljanovnak a pétervári munkásmozgalom fellendítésében végzett munkájáért. E reakciókra írt válaszaiból derül ki, hogy már ekkor pontosan értette és tudta, hogy a szociáldemokrácia meghonosodása Oroszországban attól függ, hogy képes-e a marxista értelmiség szerves kapcsolatba kerülni a fellendülő, spontánul fejlődő munkásmozgalommal, melynek képviselői maguk is keresték a kapcsolatot ezekkel a fiatal forradalmárokkal.⁹ A száműzetésben Uljanov elsősorban tudományos munkát végzett az orosz gazdaságtörténet területén,¹⁰ noha mint az Iszkra szerzője mozgalmi emberként, "pártszervezőként" sem szűnt meg létezni.

Külföldi letelepedése után szinte azonnal munkához látott, hogy felvázolja azokat az okokat és folyamatokat, amelyek "elkerülhetetlenül" elvezetnek egy össz-oroszországi centralizált és konspirációs elveken alapuló szervezet, egy valódi szociáldemokrata párt létrehozásához. Lenin a Mi a teendő? című híres vitairatában főképpen a Rabocseje Gyelo c. lap körül tömörülő (a külföldi orosz szociáldemokraták lapja) "orosz bernsteinizmus", konkrétabban az "ökonomizmus" irányzatával szemben formálta meg elképzeléseit, amelyek 1902-ben kerültek napvilágra Stuttgartban a Dietz kiadónál. Művei közül először ennek borítóján tűnt fel a Lenin álnév, pontosabban "N. Lenin".

E brosúra, amelyet sok évtizeden át a kommunista párt alapvető dokumentumaként szemléltek, a mai olvasó számára kétségtelenül nagy "csalódás". Nemcsak a terjengőssége és a rendkívül részletező és unalmas sajtóviták miatt, hanem azért, mert nincsen benne egy "politológiailag" kidolgozott szisztematizált "pártelmélet" (amit J. Bustelo úgy fogalmazott meg, hogy e brosúra hiányában van mindenfajta "titoknak", amelyet a forradalmárok és a kutatók évtizedek óta oly intenzíven keresnek e műben). Mégis, a brosúra nagy vitákat váltott ki a korabeli marxisták szűkebb csoportjai körében, hiszen már a címe is a narodnyik forradalmi hagyományok (Csernisevszkij: Mit tegyünk?) bizonyos folytatását implikálta.¹¹ Ám az Iszkra szerkesztői lényegében elfogadták a mű alapvető irányait.

Valóban, Lenin alapvető felvetése abszolút konkrét és történeti: egy az önkényuralom elleni forradalmi felkelés vezetésére alkalmas illegális párt létrehozása, amely a "hivatásos forradalmárok" pártja lehet csupán, akik ismerik a konspiráció szabályait, a marxista elmélet forradalmi következtetéseit, a politikai és a fegyveres harc különböző "logikáit" és történetét, valamint eszközeit. A párt mint szervezet célja (ezt a félreértések miatt szükséges leírni) csak végső soron a szocializmus, a politikai cél az azt előkészítő történelmi fázis – a Marxtól kölcsönzött terminológiával: a "proletariátus diktatúrája" -, hiszen Lenin szocializmuskoncepciójában nincsen helye olyan fogalmaknak, mint párt, piac, tőke, állam.¹² Lenin felfogásában és praxisában a párt keletkezési folyamatának fontos eleme, történelmi feltétele, hogy már létező mozgalom erjesztője és vezetője, amely formát ad az orosz forradalmi munkásmozgalomnak: a forradalmi irányzat megtestesítője.

Mint hangsúlyoztuk, a brosúra az ökonomistákkal való vitában bontakozott ki, akik (mindenekelőtt Je. Kuszkova és Sz. Prokopovics Credo címen elhíresült dokumentuma) a munkásosztály gazdasági harcát hangoztatva szembefordultak a napi politikai harc szükségességével – "importálva" így Oroszországba a "bernsteini revizionizmust".

Az alapvető problémafelvetés e keretben szinte "magától értetődően" vezetett a munkásosztály forradalmiságának kérdéséhez: 1902-től – mint láttuk, már nem előzmények nélkül – Lenin alapvető célkitűzése az volt, hogy meghatározza, "mi a szociáldemokrácia szerepe a spontán tömegmozgalmak tekintetében".¹³ Másképpen fogalmazva: hogyan válnak a "munkástömegek éretté" arra, hogy képesek legyenek megdönteni a cári önkényuralmat, aminek kezdeményezését az orosz burzsoáziától várni, éppen az orosz fejlődés sajátosságainak következtében, nem lehet. Vitapartnerei, az ún. legális marxisták (Sztruve, Bergyajev vagy éppen Sz. Bulgakov) "tágasabb" perspektívákat rajzoltak az orosz burzsoázia elé. A szociáldemokrata "ökonomisták" (mindenekelőtt Martinov) köreiben is felbukkantak hasonló nézetek, de Lenin főképpen vulgárökonomista megfontolásaikra reagált, amelyek a munkásosztály gazdasági küzdelmeit, bérharcait elválasztották a politikai követelésektől és szembeállították az előbbieket az utóbbiakkal; pusztán a szakmai ellenállás, a "trade-unionista tudat" állapotában fogták fel a munkásságot a spontaneitásra, az "önfejlődésre" hivatkozva. Az orosz ökonomisták, de már őket megelőzően Sztruve – álláspontjuk védelmében – a német szociáldemokrácia új irányzatára, Eduard Bernsteinre koncentráltak. Lenin – aki számára a szociáldemokrácia a szociális forradalom pártja volt – a bernsteinizmus lényegét igen pontosan abban látta, hogy "a szociáldemokráciának a szociális forradalom pártjából" át kell alakulnia "a szociális reformok demokratikus pártjává". Bernstein éppen e felfogása érdekében tagadta, hogy "a szocializmus tudományosan megindokolható" lenne, s ezzel magát a hozzá vezető "szocialista forradalmat" is levette a napirendről. (Mint tudjuk, ez a bernsteini tétel mind a mai napig a modern "szociáldemokrácia" [vagy annak utódszervezetei] ideológiai kiindulópontjául szolgál, és sokan úgy vélik, hogy az "állapotok" jelenlegi állása szerint a bersteinizmus a történelmi vitában győzelemre áll.)

Történetileg ekkor jelent meg Leninnél a Mi a teendő?-ben (is) az a nagy fontosságú felismerés, hogy a "forradalmi párt" és a "reformpárt" szembekerülése mögött az államhoz és a forradalomhoz való eltérő viszony húzódik meg. Bernstein (vagy éppenséggel Vollmar) "államszocializmusa" a szociáldemokrácia parlamentáris uralmának lehetőségét a "végcéllal" azonosította, tulajdonképpen a szocializmus, sőt a szocialista forradalom célkitűzésének helyére állította – ellentétben Marxszal, aki korábban maga is bírálta az államszocializmus vollmari koncepcióját.¹⁴ Az orosz ökonomizmus tábora is a szocializmushoz vezető forradalmi átmenetet igyekezett kiküszöbölni. A politikai konfliktus mélyén tehát az a nézetkülönbség állt, hogy Bernstein "tagadta a liberalizmus és a szocializmus elvi ellentétét; tagadta az osztályharc elméletét".¹⁵

Lenin "pártépítő" téziseinek középpontjában az a kérdés áll, hogy miképpen tehet szert a munkásság forradalmi osztálytudatra, hiszen a munkásosztály nemcsak általában van alávetve a polgári társadalomnak, hanem konkrétan, hiszen a tőkerendszerrel kapcsolatos összes előítélet "bekerül" tudatának legmélyebb rétegeibe, önmagától nem képes az előítéletektől megszabadulni. Tehát amikor Lenint olyképpen bírálják, vagy csak tárgyszerűen leírják, hogy Kautskytól vette át azt a tételt, miszerint a munkásosztályba kívülről kell bevinni az osztálytudatot, csak feltételesen igaz. Lenin tapasztalta, hogy maga a rendszer (a médiumok stb. útján) viszi be kívülről a munkásság tudatába a kapitalizmust fenntartó nézeteket. Ebből (is) arra a következtetésre jutott: "Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem", amibe bele kell érteni a mindennapos forradalmi propagandát és agitációt.¹⁶

A tömegek spontaneitásának és a szociáldemokrácia tudatosságának szerves összekapcsolódását persze könnyű forradalmi időkben deklarálni, de valójában a forradalmakra való felkészülés hosszabb-rövidebb időszakai a lényegesek, amikor a munkásosztály "képessé válik" a jövendő forradalom vezetésére. Könnyű fenntartani a forradalmi elméletet forradalmi időszakban. De "megtanulni" a politikai harcok "logikáját", a benne részt vevő erők természetét, nem lehetséges spontánul. Lenin elemzéseinek végeredményeként arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a polgári rendszerben "a munkásoknak nem is lehetett szociáldemokrata tudatuk" (itt fogalmilag persze mindig a forradalmi, marxista szociáldemokráciát kell érteni – KT). Később, 1907-ben a forradalom tapasztalatai nyomán feladta ezt a tézisét, sőt belátta, hogy a "hivatásos forradalmárok" mellett a proletariátus tömegei is beléphetnek a pártba,¹⁷ mert az önkényuralom "egy lépést tett a burzsoá monarchia irányába". Vagyis a legális szervezkedés új lehetőségeket kínál.

Természetesen Lenin alapvető mondanivalója nem valamiféle in statu nascendi antidemokratikus párt létrehozása volt, hanem az adott feltételrendszerben éppenséggel az ellenkezője, olyasmi, aminek napjainkban is lehet relevanciája.¹⁸

Ugyanakkor élete végéig fenntartotta a felvilágosítás, a nevelés általános jelentőségét, noha sohasem tagadta, hogy a mindennapi harcok "önnevelő" hatásának legalább akkora szerepe van, mint a "tanításnak". Ezt az "elméleti tudatot" – ahogyan Lukács később fogalmazta a Történelem és osztálytudatban, a "hozzárendelt tudatot" – a Mi a teendő?-ben éppen nem egy steril proletariátus képviseli, hanem "minden ország történelmi tapasztalata". Ezt a tudatot csak kívülről vihették be, mert "a munkásosztály saját erejéből kizárólag csak trade-unionista tudatot képes kifejleszteni". Így nem meglepő, ha Lenin óriási szerepet tulajdonított a forradalmi értelmiségnek, ami azonban nem annyira a narodnyik forradalmi hatás szerepéről tanúskodik, hanem sokkal inkább az oroszországi helyzet specifikus voltáról, a munkásság spontán forradalmasodásának és kulturális elmaradottságának sajátságos ellentmondásáról. Ami Lukácsnál erénynek számított, az Leninnél probléma. Lenin nagyon pontosan értékelte, hogy "Oroszországban is a szociáldemokrácia elméleti tanítása a munkásmozgalom spontán növekedésétől függetlenül jött létre mint a forradalmi szocialista értelmiség eszmei fejlődésének természetes és elkerülhetetlen eredménye".¹⁹

Ezért is a párt "felépítésében" az oroszországi munkásmozgalom konkrét tapasztalataiból indult ki. A történelmileg-politikailag "előírt" centralizmus és a konspiráció ellenére a szektás attitűdökkel szemben a nagy tömegek politikába való bekapcsolását tartva szem előtt "a hivatásos forradalomárok és a tisztán munkás mozgalom kölcsönös viszonyának kérdését" a tömegsztrájkból mint a munkásmozgalom egyik legfontosabb vívmányából kiindulva közelítette meg. A tömegsztrájkot természetesen nem titkos akcióként fogta fel, vagyis nézete szerint szükség van kisszámú "professzionális" szervezőre, akik képesek "technikailag" előkészíteni sok ezer ember megmozdulását, ám e harcot "a művészet összes szabályai szerint" kell megszervezniük olyan embereknek, akiknek "hivatásuk a forradalmi munka". Vagyis Lenin egyszerre több összefüggést kapcsolt össze láncolattá: a munkásság széles szakmai-szakszervezeti bázisát, a professzionális szervezettséget és konspirációt, az ideológiai-politikai tisztánlátást az új forradalmi elmélet, a marxizmus vonzásában.²⁰

Tulajdonképpen Lenin már 1901-ben ennek a "szakmai felkészülésnek" a jegyében bírálta politikailag és ideológiailag a két régi orosz forradalmi irányzatot, a narodnyikizmust és az anarchizmust, amelyek a modern polgári társadalom új kihívásaira nem tudnak adekvát választ adni. Fő ellenvetése az volt, hogy a narodnyikizmus nem érti az új orosz kapitalizmus jellegzetességeit, és ezért múltba forduló, romantikus ábrándokkal akarja a fennálló rendszer átalakítását elérni, ami nézete szerint nem vezethet már semmilyen pozitív eredményre. A másik irányzat, amellyel szintén "leszámolt", a "politikát tagadó" anarchizmus volt, amely "nem értette meg" a történelem ama fejlődési irányát, amely elvezethet a szocializmushoz, és hiányzott belőle "a kizsákmányolás okainak", "az osztályharcnak mint a szocializmust megvalósító alkotó erőnek a megértése". Úgy látta, hogy e két, ma azt mondanánk, "premodern" irányzat a munkásság megszerveződése szempontjából semmiféle pozitív eredményt nem hozott a korábbi történelmi tapasztalatok alapján. Sőt, Lenin az anarchizmust a "politika együgyű tagadásának" nevezte a polgári társadalomban, amely végső soron "a politika tagadása ürügyén" alárendeli a munkásosztályt a burzsoá politikának".²¹ A "Miben egyezik az ökonomizmus és a terrorizmus?" kérdésére azt a választ adta, hogy "meghódolás a spontaneitás előtt". Akit az orosz élet sok szörnyűsége sem izgat fel, azt nem fogja felizgatni "a kormány és egy maroknyi terrorista párviadala" sem – vélte Lenin.²² A Mi a teendő?-ben részletesebben is megokolta annak szükségességét, hogy a munkásság a napi politikában, politikai harcokban részt vegyen. Nem volt ez akkoriban (sem) magától értetődő. Mindenekelőtt a politikai osztályerőviszonyok alakulásának és megértésének problémájára, az "osztályharcos tudatosság" kialakítására hívta fel a figyelmet.²³

A forradalmárok szervezetét lényegében olyan emberekből képzelte el – az adott történelmi feltételek között -, "akiknek hivatásuk a forradalmi munka, ezért is beszélek forradalmárok szervezetéről, szociáldemokrata forradalmárokat tartva szem előtt", írta Lenin. Mindebben természetesen semmi meglepő nincsen, hiszen itt minden nap minden percében emberéletekről, életről és halálról volt szó. Csak "szakembereknek" teremhetett babér, azoknak sem gyakran, ha az ohrana sajnálatosan jól működő szervezetére gondolunk, akár a Sipov kalandjainak fényében is, ami éppen a visszájáról mutatja meg a titkosrendőrség működését. A pártnak, a forradalmárok szervezetének – ha a siker reményében akart fellépni – nemcsak a "legkonspiratívabbnak" kellett lennie, hanem bizonyos meghatározott értelemben a titkosrendőrség "alternatívájaként" kellett megjelennie.²⁴ A professzionalizmus, melyen a munkások és hivatásos forradalmárok élete múlt, nyilvánvalóan nem tűrte a naivitást és a jó szándékú dilettantizmust. (Ahogyan Lenin a "szakmaiság" védelmében sokféleképpen megfogalmazta: "pusztán politikai naivságból is demagóggá válhat valaki", "a demagógok pedig a munkásosztály legveszedelmesebb ellenségei", "hagyják a pedagógiát a pedagógusokra, nem pedig a politikusokra és a szervezőkre!", "a munkásforradalmárnak hivatásos forradalmárrá kell válnia" stb.²⁵ ) Ebben a "szakmai" értelemben írta Lenin a pártról, hogy "Formája szerint az ilyen erős forradalmi szervezet egy önkényuralmi országban »összeesküvő« szervezetnek is nevezhető".²⁶ Ez a szervezet a cárizmus elleni forradalmi felkelés alapvető eszközeként merült föl, amely "előkészíti" a nagy történelmi átalakulást, "kidolgozza" az "átmeneteket" a napi politikai-gazdasági harcok és a forradalmi végcél között. Ennek szellemében jegyezte meg a szóban forgó műben, hogy "tagadjuk a rohamra való azonnali felhívást".²⁷ Ebben az értelemben a párt ezen átmenet legfontosabb szervezeti eszköze a munkásosztály kezében.

Más összefüggésben már esett szó arról, hogy Lenin a párt széles bázisának és a célok megvalósításának szervezeti feltételét "a megbízottak hálózatában", a munkásmozgalom különböző szerveződési formáinak összekapcsolódásában látta, amely hálózat nélkül a felkelés nem lehetséges. Ezt nemcsak 1905 decembere, hanem még inkább 1917 októbere igazolta vissza.²⁸ Kitartó és folyamatos szervezőmunkáról ír, amely "végül megtanítaná az összes forradalmi szervezeteket Oroszország minden részében arra, hogy a legállandóbb és egyszersmind a legkonspiratívabb kapcsolatokat tartsák fenn egymással". Ezek a kapcsolatok lehetnek csak alkalmasak arra, hogy "létrehozzák a párt tényleges egységét, mert ilyen kapcsolatok nélkül semmiképp sem lehet kollektívan megtárgyalni a felkelés tervét, és a felkelés előestéjén nem lehet megtenni azokat az elengedhetetlen előkészítő intézkedéseket, amelyeket a legszigorúbb titokban kell tartani". Lenin tehát mindent a fő cél, "az egész nép fegyveres felkelése" előkészítésének, kitűzésének és végrehajtásának rendelt alá. Nem véletlenül jegyezte meg már az Iszkrával kapcsolatban is, hogy "Az országos politikai lap" sem az "irodalmárkodás" céljával jön létre, hanem "a felkelés gyakorlati szolgálatában".²⁹

Már a pártkongresszusi vitákban kiderült, hogy minden alapelv, mint a demokratikus centralizmus vagy az avantgárd, az élcsapat – az utókor szemében "politológiai" fogalmak csupán – kizárólag a mozgalmi megmérettetésben igazolhatja magát. Az 1905-ös forradalom az "összeesküvő", konspirációra épülő pártot hirtelen valódi tömegpárttá formálta, amelynek hamarosan több mint 160 ezer tagja lett. A forradalom lett az "alapelvek", vagyis a működés próbája.

A demokratikus centralizmus mint a párt működésének bürokratikus "törvénye" csupán a későbbi periódusok terméke. Ezzel kapcsolatosan J. Bustelo helyesen állapította meg, hogy magának a "demokratikus centralizmusnak" az "alapelvét" könnyű definiálni: demokrácia a döntéshozatalban, egység a cselekvésben. A nehézség csak abban áll, hogy ugyan hogyan is lehetne ezt az alapelvet alkalmazni a mikroszkopikus méretű propagandacsoportokra, amelyeknek igazából nincsenek organikus kapcsolódásai a munkásosztályhoz, vagyis amelyeknek a tagjai nem ennek az osztálynak a valóságos küzdelmei során kiválasztódott vezetői és legöntudatosabb elemei közül kerülnek ki. Az OSZDMP és később a bolsevik párt az osztályával való organikus kapcsolatainak köszönhetően rendelkezett valódi visszacsatolással. Az OSZDMP potenciálisan már megalapításától kezdve valódi tömegpárt volt (ideológiája, szervezeti szabályzata, hagyománya stb. alapján), amelyet 1905-ben (és 1917-ben) a munkásosztály legöntudatosabb tömegei saját politikai kifejeződésükként ismertek fel.

Leninnél a párt mint élcsapat csupán annyit jelentett, hogy a szervezet az osztály részeként ver gyökeret, magában foglalva minden progresszív és forradalmi elemet ("akik elsőnek mennek a barikádra"), akárcsak a Kommunista kiáltvány megfelelő passzusában. Az élcsapatjelleg természetesen nem mutat valódi rokonságot egy más korszakban létrejött struktúrával, a "sztálinista állampárt" bürokratikus megtestesülésével, annak ellenére sem, hogy a párt a maga genezisét mindenkor 1903-ig vitte vissza, éppen Leninre hivatkozva, aki a bolsevizmust mint politikai és eszmeáramlatot e nevezetes esztendőtől tartotta számon. Az OSZDMP II. kongresszusán részt vevő küldötteket az a közös meggyőződés vezette, hogy a kongresszus legfőbb feladata: megteremteni az oroszországi munkásmozgalom egységes irányítására képes, közös programmal rendelkező, a taktikai kérdéseket azonos módon megítélő, egységes szervezettel rendelkező szociáldemokrata pártot. E közös szándék jegyében a Szervező Bizottság ügyrendi szabályzatot dolgozott ki, ezt valamennyi bizottsággal elfogadtatta, végül pedig jóváhagyta. E szabályzat 18. pontját a következőképpen fogalmazták meg: "A kongresszus valamennyi határozata és a kongresszuson megejtett valamennyi választás a párt döntésének tekinthető, amely valamennyi pártszervezetre nézve kötelező. Ezeket senki semmiféle ürüggyel nem támadhatja meg, és csak a következő pártkongresszus helyezheti hatályon kívül, illetve módosíthatja őket." Ez a határozat – folytatta Lenin – "minden forradalmár szabad akaratát fejezi ki… ez egyértelmű volt az összes orosz szociáldemokraták által adott becsületszóval".³⁰ Ám a dolog nem bizonyult ilyen egyszerűnek. A személyi-hatalmi harcok sokszor felülírják a becsületszó tartalmát is…

 

A pártszakadás – mítosz és valóság

 

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt II. kongresszusának vitáiban Lenin mindvégig abból indult ki, hogy a "proletariátus pártja" funkciója szerint az "összérdekek" alapján álljon, hogy képes legyen leküzdeni a munkásosztályon belül éppen a munkamegosztás következtében előállt mindenfajta partikularitást és a részérdekek túlburjánzását. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy míg az állam össztőkésként a tőkés osztály általános érdekeit fejezi ki a tőkés részérdekek rovására, a forradalmi párt – a mindenfajta osztályszerű egyenlőtlenség megszüntetése céljából – magának az "egésznek", az "összmozgalomnak" a szervezeti érdekeit hivatott megtestesíteni. Az 1903-as szervezeti vita azért jelentős, mert ott foglaltak állást először egyértelműen, hogy egy végcélra (a "proletariátus diktatúrája", melyet Plehanov és Lenin közösen illesztett be a pártprogram tervezetébe) orientált párt tagsága nem állhat más szervezeti alapon, mint az itt jelzett "tudatosságon". Később Lukács ezt a tudatosságot tételezte föl a párt "demiurgoszaként", mintha a párt egyszerűen az elméleti tudatosság szervezeti formája volna.³¹

E sorsdöntő kongresszus után egy évvel keletkezett Lenin "visszatekintő" brosúrája a kongresszusról, amely Genfben jelent meg "Egy lépés előre, két lépés hátra" címmel.³² Ennek tükrében is fel kell adni végre-valahára azt a régi dogmát, hogy 1903-ban végbement a bolsevik-mensevik szakadás. Itt a szakadás még csak repedés volt, legfeljebb első stádiumáról volt szó, valójában ez egy hosszabb folyamat eredményeként vált végérvényessé,³³ aminek Lenin nagyon korán önálló tanulmányozását javasolta és folytatta le. Ugyanis a szervezeti kérdés, így maga a "pártszakadás" is "csak" egy, bár fontos mozzanata volt annak a politikai folyamatnak, amelyben egyre inkább eltérő politikai irányzatok alakultak ki. Lenin, amikor a bolsevizmus keletkezéséről "mint politikai- és eszmeáramlatról" szólt, nem véletlenül nem használta a "szervezeti" szót.³⁴

Az a híressé vált vita a kongresszuson a szervezeti szabályzat 1. pontjáról, hogy ki lehet a párt tagja, és amelyben Martov és hívei Lenin és hívei fölé kerekedtek, mint jeleztük, nem vált alapkérdéssé. Közismert, hogy Lenin a tagságot Martovnál szigorúbb feltételekhez, a program végrehajtásának aktív részvételéhez kötötte. (Sokkal fontosabbnak látszott, s talán fontosabb is volt akkor a Zsidó Munkásszövetség [Bund] szervezeti önállósága körüli polémia, ha már a szervezeti kérdésnél tartunk.) Nem mindenki tudja még ma sem, hogy a "szakítás" valójában a Központi Bizottság megválasztásakor, a személyi kérdés eldöntésekor következett be.³⁵ Vagyis a Központi Bizottságba Lenin hívei kerültek be, név szerint Krzsizsanovszkij, Lengnyik és Noszkov (a többség [bolsinsztvo] szavazataival szemben a kisebbségiekkel [mensevikekkel]).³⁶ Martov emiatt oly mértékben elveszítette "kiegyensúlyozottságát", hogy visszaadta a "mandátumát" mint annak a trojkának (Plehanov, Lenin, Martov) az egyik tagja, akiket az Iszkra szerkesztőségének választottak meg.

Természetesen végső soron a személyes torzsalkodások mögött a "mélyben" jelen esetben is politikai nézetkülönbségek húzódtak meg, melyekre hamarosan rátérünk, ám előbb jeleznünk kell, hogy a szervezeti szétesésnek vannak szociológiai és pszichológiai okai is, melyeket Lenin igyekezett nem figyelmen kívül hagyni.

Figyelemre méltó mozzanat, hogy Lenin a párt és benne a bolsevizmus-mensevizmus keletkezésének körülményeit áttekintve imént idézett brosúrájában külön kitért az értelmiségi mentalitás jelentőségére. Nézete szerint ez a mentalitás általában is megnehezíti a szervezet megszilárdítását mindaddig, amíg a pártot a munkásság "el nem foglalja". Jóllehet a kongresszus kisebbségének arra való képtelenségét, hogy a szavazás eredményét elfogadja, nem tisztán pszichológiai okokkal magyarázta: "A kisebbség a párt elméletileg legkevésbé állhatatos, elvileg legkevésbé következetes elemeiből áll. A kisebbség a párt jobbszárnyából alakult. A többségre és kisebbségre való megoszlás közvetlen és elkerülhetetlen folytatása a szociáldemokrácia forradalmi és opportunista szárnyra… való megoszlásának, amely nemcsak tegnap óta és nemcsak az orosz pártban létezik, és amely valószínűleg nem egyhamar fog megszűnni… Martov elvtárs hibája nem volt valami nagy (erre én már a kongresszuson, a harc hevében rámutattam), de ebből a kicsiny hibából sok baj lehetett (és lett is) annak következtében, hogy Martov elvtársat a maguk oldalára vonták azok a küldöttek, akik egész sereg hibát követtek el… és az opportunizmus felé hajlottak."³⁷ Hova vezet az, ha személyes indítékból Martov az ökonomistákkal fog össze, akikkel korábban neki is komoly nézeteltérései voltak? A kongresszuson az iszkrás irányzat ellenfelei is részt vettek, és az iszkrásokkal szemben álló csoportosulás fő szószólói, Akimov, Rjazanov, a Bund képviselői valóban nem lehettek az iszkrás Martovnak stabil szövetségesei.³⁸ Ám a reformista irányba tájékozódó Akimov volt az, aki idézett brosúrájában éleslátással rámutatott arra, hogy a kongresszuson egymással teljesen szolidáris Plehanov és Lenin felfogása a szervezeti kérdésben különbözik egymástól: "az, aki azt mondja, hogy a szociáldemokrácia meggyorsítja a proletariátus öntudatának fejlődését, láthatóan diametrálisan ellentétes gondolatot fejez ki, mint aki »kívülről« tartja szükségesnek a szocialista tudat meghozatalát a proletariátus számára, mivel úgy véli, hogy a munkásosztály a maga erejéből csak a trade-unionista tudat kidolgozására képes".³⁹

Többek között Martov e személyes-hangulati reakciója, hogy "kollégáival egyetemben, megtagadta a funkció betöltését pusztán azért, mert a régi kört nem erősítették meg", gondolkodtatta el Lenint "az intellektuel gerinctelenségéről", a párton belüli "marakodásról". A "tipikus értelmiségi pszichológiáját" – Kautskynak Franz Mehringről írott cikke alapján – szembeállította a proletár nagyipar által kialakított és "megregulázott" pszichológiájával.⁴⁰

Kautsky "az átlagos intellektuelen" azt az értelmiségit értette, "aki a polgári társadalom talaján áll, mely az intelligencia osztályának jellegét meghatározza", s amely "bizonyos ellentétben áll a proletárral". De ez az ellentét "másmilyen, mint a munka és tőke közti ellentét", nem gazdasági ez az ellentét, hanem "érzelmi és gondolkodásmódbeli", aminek forrása, hogy eltérő munkamegosztási viszonyok között dolgozik a két társadalmi csoport. Ennek következtében alakult úgy, hogy "a proletár mint elszigetelt egyén semmi", "egy erős szervezetként érzi »nagynak« magát", "a legnagyobb önfeláldozással harcol" "a személyi dicsőségre való tekintet nélkül". "Egészen másként áll a dolog az intellektuellel", amelynek munkaviszonyaiból az individualizmus következik, "személyisége megnyilvánulásának teljes szabadságát tekinti sikeres munkája első feltételének. Csak nehezen illeszkedik be alárendelt részként valamely egészbe, csak a szükségnek engedelmeskedve, nem pedig jószántából. A fegyelem szükséges voltát csak a tömeg, nem pedig kiválasztott szellemek számára ismeri el. Önmagát természetesen szintén a kiválasztott szellemekhez számítja… Nietzsche filozófiája a felsőbbrendű ember kultuszával, amely a legfontosabb célnak saját személyisége teljes kifejlesztését tartja, amely szerint a személyiség alárendelése egy nagy társadalmi célnak közönséges és szánalomra méltó dolog – ez a filozófia az intellektuel igazi világnézete, s ez teljesen alkalmatlanná teszi a proletariátus osztályharcában való részvételre… ideális mintaképe az olyan intellektueleknek, amilyenekre a szocialista mozgalomnak szüksége van, Liebknecht volt."⁴¹

Lenin "Egy lépés előre, két lépés hátra" c. brosúrája Trockijt egy olyan vitairat⁴² elkészítésére ösztönözte, amelyre a modern antileninista irodalom még ma is hivatkozik. Trockij Lenin felfogását "a szervezeti-bürokratikus és jakobinus előítéletek" gyűjteményének nevezte, jelezve egyúttal, hogy a kibontakozó áramlatharcban a maga helyét az ökonomizmus (passzív szemlélődés, konzervatív politikai kvietizmus) és a régi Iszkra tradíciója (elszigetelt értelmiségi szellemi áramlat munkáskapcsolatok nélkül) között egyfajta tertium daturként határozta meg. A párt szerepét abban látta, hogy az megformálja az "osztály akaratát", és "tudatának" szervezeti formát adjon. Ennek során fogalmazta meg elhíresült meghatározását, amely Lenin koncepcióját és gyakorlatát "a proletariátus politikai behelyettesítéseként" ("blanquista", "antidemokratikus" stb. jelzőkkel megtoldva) értelmezte. Vagyis Trockij itt tagadta, hogy a proletariátus öntudatát a forradalmi értelmiségnek kívülről kell bevinnie.⁴³ Ha lehántjuk Trockij érveléséről a polemikus éllel megfogalmazott "bélyegeket", akkor kiderül, hogy a "probléma" az, hogy Leninnél a párt mint strukturált politikai intézmény, mint "katonailag-bürokratikusan" szervezhető struktúra jelent meg, míg Trockij a harcos materialista eszmét és eszményt tette meg a történelem fő inspektorává. Trockij egyúttal pontosan érzékelte a lenini aufklérizmus veszélyeit, amelyek a "megfelelő" történelmi körülmények, az izolálódás körülményei között 1917 októbere után meg is nyilatkoztak; más kérdés, hogy akkor már Trockij Lenin után a második ember lesz a bolsevik pártban. 1904-ben azonban Trockij a pártkérdésben még Saulus. Hangsúlyozott "proletár közösségisége" a "forradalom után" vonásait kéri számon az önkényuralom keretei között működő szociáldemokrata párton. Nem véletlenül "lázad" Trockij Lenin gyáranalógiája ellen. Trockij a "pártegyént" oly módon integrálja "a proletár közösségiségbe", hogy – a proletár öntevékenységre vonatkozó nézeteit alátámasztandó – az egészet feloldja "a proletariátus általános szociális létfeltételeiben".⁴⁴ Ám a munkáspártot eloldani a konkrét termelési munkamegosztás szerkezetétől, végül is éppen egy szervezeti szétesés, egy individualista felfogás felé kormányozza a gondolkodást és magát a párt szervezetiségét.

Lenin a későbbiekben nemigen tért vissza a kongresszus tapasztalataira a fentebb jelzett "pszichológiai" nézőpontból (amely még a lelki folyamatoknak is a szociológiai hátterére koncentrált), amit azzal is magyarázhatunk, hogy az idő előrehaladtával, a forradalom, majd a forradalom bukásának tapasztalataival az ellentétek politikai aspektusai egyre élesebben rajzolódtak ki. 1907. szeptemberi értékelése⁴⁵ szerint a mensevizmus szervezeti frakcióvá válása mögött az a politikai tendencia rejlett, hogy "az orosz forradalom első időszakában (1905-1907) a proletariátust gyakorlatilag a polgári liberalizmusnak alárendelő specifikus politikát folytatott"⁴⁶ . Lenin éppen a munkásmozgalom önálló lábra állása, a forradalom "végigvitele" érdekében utasította el a polgári liberalizmussal való együttműködést, mert az a cárizmussal megegyezésre törekedett. Lenin Rosa Luxemburggal egyetemben megfogalmazta az 1907-es londoni kongresszuson: az orosz burzsoázia éppen az orosz történelmi feltételekből fakadóan alkalmatlan mindenfajta forradalmi funkció betöltésére. Ezen a pártkongresszuson került be a bolsevik felfogáson keresztül az OSZDMP-be – de a mensevikek többsége által soha el nem fogadott – a liberalizmussal való együttműködés helyett a szegényparasztsággal kötendő "baloldali blokk" politikája. Ezért nevezhetjük ezt a kongresszust az OSZDMP "második", végleges szakadásának⁴⁷ , noha Lenin a mensevik Plehanovval keresni fogja a szervezeti kapcsolatot és viszont, de többé a bolsevikok és a mensevikek közös kongresszuson már nem "egyesülnek". A taktikai-politikai szétválás tulajdonképpen 1905 nyarán meghatározódott, amikor a bolsevikok határozottan állást foglaltak a mensevikekkel szemben. A bolsevikok rámutattak arra, hogy a proletariátusnak a vezető szerepet kell betöltenie a demokratikus forradalomban, míg a mensevikek a "szélső ellenzék" feladataira korlátozták szerepét. A bolsevikok pozitívan határozták meg a forradalom osztályjellegét és a forradalom osztályjelentőségét, mondván: a győzedelmes forradalom "a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája", azaz egy új, szocialista forradalom előkészítő szakasza.⁴⁸

Tehát a politikai kérdésektől, álláspontoktól sohasem vált el a szervezeti kérdés, ami hatványozódottan mutatkozott meg a forradalom bukása után, amikor az OSZDMP részeire esett szét. Az OSZDMP története 1907 és 1917 között újraegyesülési kísérletek és frakciókra bomlás története. Már 1906-ban a stockholmi pártkongresszuson deklarálták a vágyott, de stabilnak nem bizonyuló újraegyesülést, amelyet a londoni kongresszuson a vázolt "második" szakadás kísért. A szétesés jellemzője, hogy a mensevikek a legalitás kereteit abszolutizáló ún. likvidátorok és a Plehanov vezetette "pártépítők" csoportjaira bomlottak fel. A bolsevikok is frakciókra estek: szembefordultak Leninnel az ún. otzovisták (a szociáldemokrata dumaképviselők visszahívását követelő és a választási bojkott taktikáját fenntartó Bogdanov vezetésével létrejött csoportosulás). Később is történtek egyesítési és szétválási kísérletek. Majd következik az 1912-es év, amelynek januárjában a bolsevizmus lenini csoportja szervezetileg is elválik az OSZDMP-től, amennyiben önálló központi bizottságot hozott létre a prágai konferencián. Majd augusztusban az addig legkitartóbb, legmarkánsabb "pártegyesítő", Lev Trockij hívta össze egy konferenciára a párt különböző irányzatait, ám a szervezeti összefogás nem valósult meg. 1913-ban létrejött az ún. területköziek szervezete, amely október előtt egyesült a bolsevizmussal. Még 1917 augusztusában maga Trockij is csatlakozott a bolsevik párthoz.

E frakcióharcok legérdekesebb és legkevésbé ismert lapja a bolsevik frakció kettészakadása, a Lenin-Bogdanov-vita,⁴⁹ amelynek elemzése során valóban új elemek tárulhatnak föl a bolsevik pártfelfogás és speciálisan Lenin politikai gondolkodásának történetében.

 

Lenin és Bogdanov

 

Az 1905-ös forradalom vereségét követő értelmiségi "árulás" (félelem, pánikhangulat), az új hatalom oldalára való átállás, átsodródás, behódolás (aminek klasszikus megnyilatkozása a "vehista", exbaloldali, sőt "legális marxista intellektuelek, mint Bergyajev vagy Sztruve, Sz. Bulgakov vagy Frank ismert pálfordulása) a csalódott pártértelmiségiek "hangulatát", új útkereséseit is erősen befolyásolta. Értelmiségiek sokasága hagyta el a forradalom süllyedőnek látszó hajóját, visszavonult és "lemerült" a "magánszférába".

Igazán eredeti reakció volt, hogy a szociáldemokrata szervezetiség szétesésének folyamatában a bolsevik frakcióban "baloldali" irányból "szakítottak" Leninnel és híveivel. Mindez legáltalánosabban szólva Bogdanov, Lunacsarszkij és Gorkij körében a végcélok, a finalitás iránti odaadás megerősödésében jelentkezett, ami elméletileg transzcendens filozófiai kísérletekben is formát öltött. Ez a reakció igazán nem ritka forradalmárok körében éppen olyan periódusokban, amikor hirtelen bekövetkezik a forradalmi apály időszaka. Ez a beállítódás "színeződött" az ún. emigráns betegséggel, amely az izolációban a belső széthúzásnak, önigazolásnak, a más összefüggésben már jelzett "marakodásnak" kedvez. Míg Lenin a politikai reáliák irányába kezdte újratájékozódását, miután visszatért az emigrációba: "megtért" – elfogadva az új valóságot – a parlamenti harcok világához azzal a céllal, hogy a szociáldemokrata dumaképviselők propagálják a forradalmi taktikát és stratégiát az új forradalmi hullám elérkeztéig. A bolsevikok másik szárnya, amelynek legsúlyosabb képviselője a filozófus "babérokra" is pályázó Bogdanov volt, elutasította a forradalmi politika "feloldását" a parlamenti politikában. Nem arról volt szó, hogy politikai értelemben "ultrabalos" módon a szocialista forradalom azonnali meghirdetését tűzték volna napirendre, hanem inkább arról, hogy az adott történelmi-politikai feltételek között a "tiszta" szocialista jövőképet megőrizzék, amelyet a reálpolitika gyalázata nem piszkít be.⁵⁰ Számukra – letekintve a történetfilozófiai magaslatokról – a szociáldemokrácia különböző csoportosulásainak kisstílű vitái a dumáról és saját szervezeti szétesésükről, csupán az átmenetinek felfogandó ellenforradalmi korszak szánalmas, kiábrándító reflexeinek tűntek. A politika mint tevékenység az igazi egyéniség és közösségiség pusztulásával azonosult. Tisztának maradni annyit jelentett, mint a jelenben a jövőre készülni. E kétféle attitűd a bolsevizmuson belül szinte születése másnapján megnyilatkozott. Lenin és Bogdanov, a bolsevikok belső meghasadása "leninistákra" és a Vperjod csoportra (akiket lényegében Bogdanov és hívei alkottak) bizonyos értelemben és feltételesen már 1904 augusztusában az ún. 22-ek tanácskozásán szervezetileg is körvonalazódott.⁵¹ Ám az 1904-es bolsevik Vperjod "feltámadása" más formában a forradalom mozgalmi egységet teremtő periódusában nem tűnt irányzatmeghatározó lehetőségnek a bolsevik frakción belül.

Ha rekapituláljuk a szakítás történetét, mégis 1904-től kell kiindulnunk, jelezve, hogy mintha a bolsevikok körében már akkor eltérő viszony létezett volna a politikához. Lenin maga csaknem tíz évvel később a bolsevizmus történetét felvázoló rövid írásában ekképpen foglalt állást a "baloldali bolsevizmus" politikai fejlődését illetően: A mensevizmus és a bolsevizmus, "A két legfőbb áramlat gyakorlati nézeteltérései 1905 őszén: a bolsevikok a Buligin-duma bojkottja mellett, a mensevikek a részvétel mellett. 1906 tavaszán: ugyanaz a Witte-duma kérdésében. I. Duma: a mensevikek dumakormány (a kadetkormány) jelszavának támogatása mellett, a bolsevikok pedig azt a jelszót támogatták, hogy meg kell alakítani a baloldaliak (a szociáldemokraták és a trudovikok) végrehajtó bizottságát a tömegek közvetlen harcának szervezése végett stb. … A stockholmi kongresszuson (1906) a mensevikek győztek, a londoni kongresszuson pedig (1907) a bolsevikok. 1908-1909-ben a bolsevikoktól elszakadtak a "vperjodisták" (a machizmus a filozófiában és az "otzovizmus", illetve a III. duma bojkottja a politikában: Bogdanov, Alekszinszkij, Lunacsarszkij és mások). 1909-1911-ben a bolsevizmus – harcolva ellenük (vesd össze V. Iljin: Materializmus és empíriokriticizmus. Moszkva, 1909), valamint a likvidátorok (az illegális pártot tagadó mensevikek) ellen – összefogott a pártigenlő mensevikekkel (Plehanovval és másokkal), akik erélyes harcot hirdettek a likvidátorság ellen…"⁵²

Valójában a szakadás a bolsevizmus két irányzata között a "bojkott-taktikánál" egy jóval mélyebb, szemléleti-világnézeti kérdés miatt következett be. Bogdanov magát a parlamentáris, "polgári" politikában való részvételt utasította el, míg Lenin a párt alapfeladatának a politikai hatalomért való küzdelmet állította, és ennek elemeként, részeként fogta fel a "nevelési" kérdéseket. Lenin nem a szocializmus jövőképének megalkotásával és "meghonosításával" foglalkozott (ő ezt lényegében a szocialista forradalmat követő szakasz fejleményeként gondolta el), hanem a cárizmust megdönteni képes forradalom szervezeti és szellemi előkészítésével. Ez a szemléleti különbség hamarosan számos taktikai nézeteltérésben is megnyilatkozott.

A Lenin által jelzett történeti keretben itt nem teljesen világos, hogy nem Bogdanov, hanem ő maga szakított a "régi bolsevizmussal", illetve annak bojkottista taktikájával, amit nem fogadtak el Bogdanov és hívei, mondván, vissza kell hívni (otziv) a dumaképviselőket, amennyiben a dumafrakció alá rendelik a párt vezetőségét. Lenin "antibojkottista" fordulatára az 1906 áprilisában megtartott stockholmi Egyesítő kongresszuson került sor, amelyen ő és 16 bolsevik is megszavazta a dumaválasztásokban való részvételt. Ez volt – a bogdanovista szóhasználatban – a bolsevik "centrizmus" első megjelenése, mivel a tammerforsi konferencián 1905 decemberében a bolsevikok még a választásokban való részvétel ellen foglaltak állást, fenntartva a bojkott politikáját. A londoni kongresszuson is tovább folytatódott a "parlamentáris" és a "forradalmi" politikai tendenciák közti konfliktus. 1907 júniusában a II. duma feloszlatása és 16 szociáldemokrata dumaképviselő letartóztatása, a választásokon való részvétel jogi korlátozása felerősítette a konfliktust. Kotkában (Viborg) 1907. július 21-23-án, amikor a párt az össz-oroszországi konferencián felülvizsgálta a dumapolitikát, Lenin és Bogdanov egészen más taktikai elképzeléseket képviselt.⁵³

Bogdanov ekkori értelmezésében Plehanov, Akszelrod és Lenin már olyasféle "osztály-együttműködésben" ludas, amely a napi parlamentáris politikában való részvételből ab ovo következik. Lenin világosan leírta, hogy a bojkott taktikája csak a forradalmi fellendülés periódusában helyes, ám komolyan csak 1909-ben kezdte meg újra a szervezeti együttműködést Plehanovval, amikor jobbról a likvidátorok, balról az otzovisták korlátozták politikai-stratégiai elképzeléseinek megvalósulását, egy olyan szociáldemokrata irányzat megszilárdulását, amely egyidejűleg foglalja magában a parlamentáris politikát, illetve annak eszköztárát (amit Bogdanov "árulásnak" tekintett) és a forradalmi propagandát, a forradalmi perspektívák fenntartását. Amikor Plehanov 1908 decemberében kilépett a Golosz szocial-demokrata mensevik újság szerkesztőségéből, a szervezeti egységesülés megint reális lehetőségnek tűnt.

A bolsevik pártlap, a Proletarij, amely Lenin kezében volt, kétségtelenül fontos mozzanat az erőviszonyok Lenin számára kedvező alakulása szempontjából. Ám a Plehanovhoz való mindenfajta közeledés "árulásnak" tűnt Bogdanov szemében, míg Bogdanov törekvései, hogy önálló szervezeti-politikai erővé váljanak a "baloldali bolsevikok", Lenin számára volt egyértelműen elfogadhatatlan "frakciózás".

Ráadásul az elvi-politikai vitákat "megfűszerezték" a pénzügyi nézeteltérések, amelyek az emigrációban mindig nyomorúságos veszekedések forrásait képezik. Noha az idézett szerzőnek, J. Biggartnak igaza van abban, hogy az 1907-09-es években a bolsevikok két frakciója versengett a Proletarij újság pénzügyi eszközeiért, nem helyes eltúlozni a pénzügyek jelentőségét a bolsevikokon belüli szakításban sem. A bolsevikok a stockholmi kongresszus határozata ellenére sem számolták fel a maguk szervezeti formáit és a törvénytelen akcióikat – írja Biggart a valóságnak megfelelően, sőt ellenkezőleg, létrehozták "a katonai-technikai irodát" pénzszerzés céljából. Emlékezzünk rá, hogy Lenin vereségként aposztrofálta a bolsevikok szempontjából az 1906-os pártkongresszust, nem készült igazán a bolsevik struktúrák felszámolására. Viszont a londoni kongresszuson létrejött bolsevik centrum (BC), amelyet Bogdanov, Kraszin és Lenin alkottak, a pénzügyi ellenőrzést is kézben tartotta. 1907. június 13-án (25.) történt Kraszin vezetésével az a híres-hírhedt akció, amikor Kamo vezetésével (és Sztálin közreműködésével) a tifliszi bankból 241 ezer rubelt elraboltak. Ebből Kamo Kraszinnak 100 ezret adott át Kuokkalában (július-augusztusban). E "törvénytelen" akcióval kapcsolatban vetette fel Biggart a nem túl meggyőző kérdést, hogy mi történt volna, ha Lenin nem jutott volna alternatív pénzügyi forráshoz, ugyanis csak a pénzügyi önállósodása engedte meg neki, hogy szakítson az elvtársaival.⁵⁴ Valójában a történelem ilyen "vulgárfinanciális" felfogása nem vezet messzire. (Ráadásul a rablott pénznek csak kis hányadát tudták felhasználni.) Jelen esetben sem tartalmas a "mi lett volna, ha?" kérdése, mert Lenin több lábon állt pénzügyileg, még ha "szerencséje" is volt jelen esetben.⁵⁵

Amikor Lenin 1907 végétől a Proletarijt alárendelte a dumafrakciónak, és Dubrovinszkijjel összefogott Bogdanov ellen, már világosan kirajzolódtak az elvi-ideológiai és politikai nézetkülönbségek. De Lenin még nem tartotta időszerűnek a nyilvános és deklarált politikai szakítást, a filozófiai vitát alárendelte a politikai célszerűségnek. Mindezen nem érdemes moralizálni, miként azon sem, hogy Bogdanov a maga híres pártiskoláit Caprin és Bolognában, amelyeken "a munkásosztály kulturális fejlődésének" kérdéseit állították középpontba, saját frakciós érdekeinek vetette alá. De mi mást is tehetett volna egy a szakítás irányába tendáló fejlődés keretei között? Mindkét irányzat igyekezett a maga álláspontját érvényre juttatni anélkül, hogy itt bármelyik fél morális fölényéről beszélhetnénk.

Lenin Capri szigetén 1908 áprilisában Gorkij villájában találkozott Bogdanovval, aki elhódította híveinek jó részét. (Itt játszották fényképen is megörökített híres sakkcsatájukat, amely Lenin bosszúságára Bogdanov győzelmével végződött.) A vita, amely kibontakozott 1908-ban, nem sokáig volt a frakción belül tartható. Hiába fogadta meg a Proletarij, hogy a filozófiai vitában a semlegesség mellett tart ki, áprilisban kiderült, hogy az álláspontok nem közelíthetők. Lunacsarszkij és Gorkij Bogdanovval tartottak egy olyan jövőre orientáltság jegyében, amelynek a jelenben nemigen voltak "ontológiai" gyökerei. Lunacsarszkij "a tudományos szocializmusról mint… a vallás új, legmagasabb formájáról" értekezett már egy 1907-es cikkében, "vallásos ateizmusa" a jóra, a boldogságba vetett hitre akarta a proletárokat megtanítani. A szocialista kultúrára hivatkozó olyan "istenépítés" ez, amely Lenint a II. Internacionálé "szűk prakticista" megtestesítőjeként látja a politika világára irányuló gyakorlati orientációjával.⁵⁶

Májusban Lenin a British Museumban már Bogdanov kritikáján dolgozott, amiből téziseket küldött Dubrovinszkijnak ("Tíz kérdés a referensnek"), amely reakcióként is felfogható Bogdanov május 15-i genfi előadására. G. Alekszinszkij és Miha Chakaja júniusban Leninnek írt tiltakozó levelükben Dubrovinszkijt azzal vádolták, hogy nem tartja be a filozófiai semlegességet, sőt politikai támadást intézett Bogdanov és Lunacsarszkij ellen, mondván, hogy azok aláássák a marxizmust. Eközben idézték Lenin márciusi cikkét is a híres Karl Marx-kötetből "Marxizmus és revizionizmus" címmel, amely támadta az empíriomonizmust, és név nélkül ugyan, de nyilvánvalóan Bogdanov nézetei ellen irányult. Bogdanov válasza az volt, hogy a szerkesztőségtől követelte, hogy mondják ki, az empíriomonizmus nem áll szemben a bolsevik frakció elméleti alapvetéseivel. Amikor Lenin és Dubrovinszkij elutasították a határozatot, akkor Bogdanov kilépett a szerkesztőségből. Lenin ezt úgy értékelte, hogy a szerkesztőségen belül Bogdanov "hivatalos ellenzéket hozott létre".⁵⁷ Leninék Bogdanovot kizárták a Bolsevik Centrumból (BC) 1909 júniusában. A "baloldali bolsevikok" válasza az volt, hogy létrehozták a Vperjodot Caprin 1909 decemberében, utalva némi nosztalgiával az 1904-es hasonló című lapra, hogy bizony ők őrzik az igazi bolsevizmust.

 

A "filozófiai" vita bogdanovi recepciója

 

A filozófiai és politikai vita határai nehezen szétválaszthatók. Mindenesetre annyi világosnak tetszik, hogy a "hagyományos" parlamenti politizálással szakítani kívánó bolsevikok Bogdanov vezetésével olyan pártiskolák létrehozásával kísérleteztek, amelyek maguk is egyfajta szervező központokként működtek, szervezeti kihívást intézve így a Lenin körül csoportosuló bolsevikok számára. Noha ez Bogdanov "kiátkozásához" vezetett,⁵⁸ szándékában Bogdanov egy másfajta "kultúrát", a politizálás másfajta "iskoláját" kínálta a szociáldemokraták, mindenekelőtt saját frakciótársai, a bolsevikok számára. (Bogdanov a maga "kiátkozásainak történetéről" később egész könyvet írt, amire a maga helyén még visszatérünk.) A leggyakrabban előkerülő fogalmak a politikájukkal kapcsolatban az otzovizmus, ultimatizmus, elméleti-filozófiai törekvéseiket a proletár kultúra, proletár tudomány, proletár művészet fogalmai jelzik, amelyeket maga Lunacsarszkij részben szindakalista-sorelista eredetű jelenségként fogott fel. Noha Lunacsarszkij vállalta a soreli anarchoszindikalista kötődést, valójában egy új filozófiai kísérletet indított, amelyet "istenépítő" koncepciójában igyekezett megformálni. Lunacsarszkij, Gorkij, részben Bogdanov e tisztán jövőre orientálódó és hipertrofizálódott "forradalmi tudata" egy újfajta közösségiséget hirdetett. E "kollektivisztikus aktivitásfilozófia" a proletariátus adekvát tudatát, mint láttuk, egy utópikus-messianisztikus szocializmusban igyekezett lehorgonyozni.⁵⁹ Tulajdonképpen a "proletár kultúra" elméleti konstrukciójában egyfajta reményfilozófiáról van szó. Az "istenépítés" pedig a harmónia utáni vágyként jelenik meg, a szocializmus lesz egyfajta vallás. Ez a tiszta, "purifikált" tudat Bogdanovnál érte el fogalmilag a legmagasabb szintet, noha valójában filozófiai eszmefuttatásai sohasem állták ki a marxista filozófia kritikáját. Mai szemmel olvasva Tektologiáját vagy az 1914-ben íródott, csak nemrégen napvilágot látott, A marxizmusból való kiátkozásom évtizede c. munkája kifejezetten dilettáns megoldásokkal van tele. Főképpen a "proletár tudomány" elméleti megalapozása bántóan problematikus.⁶⁰

Az "empíriomonizmus" főképpen azzal verte ki Leninnél a biztosítékot, hogy félredobta a marxisták számára "kötelező" filozófiai alapkérdést, a materializmus és idealizmus közötti választást.

Bogdanov saját szervezeti tudományát ajánlotta megoldásként, amely minden eredetisége és izgalmas kérdésfelvetése ellenére nehezen illeszthető be a filozófia történetébe.⁶¹ Bogdanov számos levele bizonyítja, hogy maga is úgy fogta fel az ellene irányuló filozófiai támadásokat, mint amelyek egyúttal politikai támadások is. Teljesen igaza volt. Egy a Proletarij szerkesztőségébe írt 1909. április eleji levelében felháborodva írta, hogy a jelentős anyagi eszközökkel rendelkező szerkesztőség nem tolerálja "a szerkesztőséggel nem teljesen egyetértő gondolati árnyalatokat". És Bogdanov azzal vádolta Leninéket, hogy azért gátolják bürokratikusan a pártiskola indítását, mert konkurenciát látnak benne.⁶²

Amikor a capri és a bolognai pártiskolák 1909 augusztusa-decembere, illetve 1910 novembere és 1911 márciusa között sikeres kísérleteknek bizonyultak abban a tekintetben, hogy Bogdanov és követői az oroszországi munkásmozgalom perspektíváira vonatkozó elképzeléseiket átadták munkásaktivisták számára, a szervezeti küzdelmek tovább folytatódtak a konkurens irányzatok között. Egy 1909. december 28-i dokumentum tájékoztatott arról, hogy létrehozták Bogdanovék a Vperjod c. lapot mint a bolsevizmus igazi örökösét.⁶³ Talán erre is válaszként 1910 januárjában Bogdanov elveszítette posztját a KB-ban, ugyanakkor a Vperjod csoportot elismerték mint "irodalmi-kiadói csoportot" a párton belül. Lenin meg is írta Rikovnak némi irigységgel, hogy Bogdanovék milyen erősek (pártiskola, 80 ezer rubel stb.). De arra Lenin szervezetileg "alapozhatott", hogy Gorkij viszonya Bogdanovval és Lunacsarszkijjal hamar megromlott, Bolognába már nem is ment el, és nem írt a Vperjodnak felkérésre sem. 1910-ben Bogdanov korábbi hívei, Alekszinszkij, Pokrovszkij, V. Menzsinszkij fogtak össze Bogdanov-Lunacsarszkij "kultúrmarxizmusa" ellen, a Vperjodban közölve cikket, amely "revizionistának" nevezte "a proletár kultúra és tudomány" elméletét. Pokrovszkij belefáradva a hiábavaló vitákba, kilépett a Vperjod csoportból, majd később, 1911 januárjában követte őt maga Bogdanov is. Az ideológiai és szervezeti-politikai nézetkülönbségek szétvitték tulajdonképpen az egész bogdanovi frakciót. Ugyanakkor a Lenin által 1912-ben létrehozott Pravdában, ha nem is konfliktusmentesen, de a Pravda állandó munkatársai között több "baloldali bolsevik" neve szerepelt: Alekszinszkij, Bazarov, Bogdanov, Volszkij, Ljadov, később került fel Lunacsarszkij és Manuilszkij neve. Bogdanov 1913 elejétől cikksorozatot írt a Taylor-rendszerről ugyanott. Más kérdés, hogy Lenin Krakkóból, illetve Poroninóból követve az eseményeket, igyekezett Bogdanovot kiszorítani a szerkesztőségből, ami 1913 végére sikerült is.⁶⁴

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak a politikai-szervezeti kiszorítást szolgálta az ideológiai vita. A szervezeti harcok nem fedhetik el a bolsevik frakció kettéválásának mélyen fekvő okait. Bármennyire keményen és kitartóan harcolt Lenin Bogdanov ellen, mégiscsak "magától" dobta be a törülközőt Bogdanov, amikor maga ismerte el, hogy alkalmatlan a pártpolitikai harcok mindennapjaihoz való alkalmazkodásra, filozófiai nézeteinek mozgalmi realizálására. A genfi kör hiába hívta vissza a Vperjodba 1912 márciusában, így válaszolt: "Az utóbbi időben mind világosabb a számomra, amit munkám közvetlen tapasztalatai megerősítenek, hogy a forradalmi kulturális feladatnak óriási jelentősége van. S úgy döntöttem, ennek szentelem magam. Amikor majd eljön a pillanat, amikor lesznek emberek és eszközök, minden erőt megfeszítek a »Szocialista kultúra szövetségének« létrehozásához, amely feltételezésem szerint nem pártfrakció lesz, és nem fog konkurálni politikai szervezetekkel." Csaknem két évvel később, január 14-én pedig egyenesen azt közölte egy levelében, melyet a Novaja rabocsaja gazeta szerkesztőségébe írt, hogy pártpolitikai publicisztikát nem folytat többé, mert sikertelen, "csakis tudományos-felvilágosító feladatokkal" foglalkozik, ami természetesen nem zárta ki, hogy Bogdanov 1913-ban publikált filozófiai jellegű írásaiban keményen bírálja Plehanov, Lenin és Akszelrod materializmusát, filozófiai alapállásukat. Marxról és a szervezeti tudományról (Tektologija) írt terjedelmes opusai olyan eszmei kísérleteknek bizonyultak, amelyek gyakorlati megvalósítására sohasem nyílt tér, nem véletlen tehát, hogy Bogdanov gyakorlatilag nem tért többé vissza a pártpolitikai tevékenységhez.⁶⁵

Ezekbe a frakciós vitákba áramlottak bele az elméleti-stratégiai felvetések, koncepciók, elméletek. Lenin inkább közvetlenül politikai-harci csoportok szervezését támogatta, és ehhez is szolgáltatott elméleti-ideológiai támogatást. Bogdanov a maga szemléletét "a munkásosztály kulturális hegemóniájának" kérdésében összegezte. Ő úgy képzelte – mint korábban jeleztük -, hogy a bolsevikok előtti közvetlen feladat már az önkényuralom időszakában is az, hogy létrehozzák a proletár kultúrát, amely szabadabb és alkotóbb, mint a burzsoá kultúra. Ezen kulturális felszabadulás nélkül nem tudta elképzelni a szocializmust, amelyért ő harcba szállna. Bogdanov már ebből a megfontolásból is ellenezte Lenin közeledését Plehanovhoz, mert tartott attól, hogy ez a mensevik opportunizmusnak tett engedménnyel párosul. Feltehető, hogy a Vperjod csoportot is azért hozták létre, hogy ezt a közeledést meggátolják.⁶⁶

Ugyanakkor Lenin és Bogdanov "hagyományos" politikai-stratégiai végkövetkeztetései tulajdonképpen egybeestek, hiszen mindketten a forradalmi fegyveres felkelés perspektívájában gondolkodtak, ám eszközrendszereik nyilvánvalóan különböztek. Bogdanov meghatározóbb szerepet tulajdonított a tisztán szocialista osztályöntudatnak, mint Lenin. Lenin inkább a politikai forradalomra irányuló antikapitalista és önkényuralom-ellenes gondolkodás gyakorlati-"technikai" összefüggéseit hangsúlyozta. Mint láttuk, Bogdanov egy steril szocialista jövőkép fontosságát húzta alá, amelynek középpontjában a proletárkultúra állott. Lenin az önálló proletárkultúra lehetőségét viszont elutasította, mondván (október után is úgy vélte), hogy a polgári civilizáció vívmányainak elsajátítása az elsődleges feladat, s mire a proletariátus rendelkezhetne saját autentikus osztálykultúrával, már mint osztály nem is fog létezni, hiszen a cél éppen az osztálytársadalom felszámolása. Bogdanov "antipolitikai" érvelése Lenin számára teljesen haszontalannak tűnt az adott szituációban – függetlenül most az elvi megfontolásoktól. Úgy látszhatott, hogy Bogdanov egy intellektuális megváltás vonzásában gondolkodik az orosz munkásság tekintetében. Ilyesmi megfogalmazódott abban a levélben, amelyet Bogdanov még 1909 júliusában a Proletarij kibővített szerkesztőségéből eltávolított elvbarátainak írt: "az osztálytudat szocialista alapjait nem mélyen és nem szilárdan sajátították el, a szocializmus mint világnézet viszonylag kevéssé terjedt el". A tömegek figyelme a napi jelszavakra koncentrálódik, amelyek természetesen nagyobb sikerrel honosodtak meg a tömegtudatban, mert "közelebbről fejezték ki saját hangulatukat"; "magán a proletariátuson belül nem tudott kialakulni – sajnálkozott Bogdanov – elegendően erős és hatásos mag azokból az elemekből, akik egészében és teljesen elsajátították volna a szocialista nevelést, és a legnagyobb tudatosságot vihették volna be a munkástömegek által átélt harc minden akciójába". Hát ebből a tézisből eredt Bogdanov szervezeti következtetése: "Ki kell dolgozni a pártiskola új típusát, amely beteljesíti a dolgozók pártos nevelését… megbízható és tudatos vezetőket ad a proletárharc minden formája számára." Még a bojkott-taktika fenntartását sem valami tisztán politikai racionalitással magyarázta, hanem a szocialista perspektíva intellektuális megalkotásának nézőpontjából: "tiszta forradalmi talajon kell tartani a tömegmozgalmat".⁶⁷

Később is visszatér Bogdanov nemegyszer a "Lenin-jelenség" elemzésére. Egy a Vperjod genfi szellemi körének írott 1912. június 23-i levelében tulajdonképpen csalódással írja – a lenini szemlélet felé való közeledést érzékelve -, hogy "Lenin mint »valami politikus« veti fel a forradalom jelszavait (demokratikus köztársaság, konfiskáció stb.)", hogy "megemelje a maga forradalmi reputációját, ugyanakkor nem kételkedem abban, hogy Lenin jelöltjei [dumaválasztásokra – KT] zsebre rakják ezeket a jelszavakat a kampány idejére". Szerinte a vperjodisták is hasonlóan cselekszenek, de a probléma igazi megértése nélkül: "A választási kampány az ügy ilyen összefüggésében mindenütt tisztán mensevik módon folyik." (Bogdanov olyan megvetéssel ír a politikáról, mint ami a forradalmi tisztaság legsúlyosabb beszennyeződését jelenti.)⁶⁸

Egy december 1-jei levelében igen érdekes módon éppen e megvetett "politizálás" ("polityikansztvo") miatt úgy vélte, hogy Oroszországban a szociáldemokrata értelmiségieknek "a leninistákkal való egyesülése" elkerülhetetlenül végbemegy. "A mi szocdem értelmiségünk »radikalizmusáról« a maga tömegében beszélni sem érdemes. Ez nem pesszimizmus…" Ezt a politikának való "behódolást" szociáldemokrata opportunizmusként azonosította, ami "a gondolkodás burzsoá módszereinek uralma a proletár tapasztalat fölött, a politikai harc burzsoá módszereinek uralma a proletár érdekek védelme fölött…"⁶⁹ Azért vonult ki a vperjodista kiadványokból is, mert nem akart "haszontalanul energiákat elpocsékolni", mert nem olyan naiv, hogy azt higgye, szabadon kifejthetné gondolatait, hiszen e kiadványoknál a csoport "3/4-e a proletár kultúra ellen van". "Nem engedhetem meg magamnak, hogy a csoport, amely véglegesen elárulta a Vperjod programját, egészében a perspektívákat diplomáciai kombinációkra építi először Plehanovval, majd Trockijjal, aztán a mensevikekkel."⁷⁰

Bogdanov 1913. június 9-i levelében még tovább ment, fogalomként írja le a "leninség" elméleti tartalmát. A "vperjodisták és a baloldali leninisták" összeolvadásáról beszélt, amelyben "a leninség alatt – írta – itt nem a Leninnel való személyes kapcsolatot értem, hanem a politika és a politikai módszerek azon általános koncepcióját, amelyet ő bárki másnál jobban kifejez. A vperjodista számára a szociáldemokrácia politikája azon szervezeti folyamat kifejeződése, amely a munkásosztályon belül megy végbe. A leninista számára, legyen az a legbaloldalibb is (mint amilyen például sok otzovista volt) a politika egy különálló foglalkozás, amely saját törvényeinek van alávetve, és képes fejlődni többé vagy kevésbé függetlenül az általános osztályszervezeti folyamattól. A vperjodista számára a munkásosztály politikája forradalmi kultúrájának alkotórésze, amely a történelmi feltételektől függően e kultúra más oldalainál korábban és szélesebben bontakozik ki. A vperjodista számára a politika a maga értelme szerint mindig osztályméretű… A leninista számára a politika politika, amely lehet sikeres mint csoport-, mint kör-, sőt mint személyes politika; a politika művészete a jó sakkozó művészete, a megfelelő figurát a megfelelő időben a megfelelő helyre kell tenni, hogy megnyerje a partit." Bogdanov Lenin és Plehanov közeledését ezen az alapon támadta, hiába határolódtak el jobbra és balra. És Bogdanov végül üdvözölte, ha a vperjodisták szakítanak a baloldali leninistákkal, mert össze nem illő gondolkodásról van szó.⁷¹

Bogdanov gondolkodásának – most nem a filozófiai "igazságainak" megítélésére gondolok⁷² , és nem is Lenin vele való vitájára a "Materializmus és empíriokriticizmus"-ban⁷³ – egy sajátos ellentmondására feltétlenül utalni kell. Miközben elutasította a "politikát mint szakmát", az "osztályméretűnél" alacsonyabb szintű politikát, illetve az embereket, akik azt szakmaszerűen űzik, nem reagál arra, hogy akik úgy fogják föl a politikát, mint ő, éppen a forradalomról (ami akkor a fegyveres felkeléssel volt azonos) mint gyakorlati tettről "mondanak le" a mindennapi harcokban. Hiszen annak "szakszerű, szakmai előkészítése" során a "tömegpolitika" intézményeit – beleértve a parlamentet is – nem utasíthatják el mint a felvilágosítás eszközeit, annak a "külön világnak" a belső, kedvező irányú alakítását, ami elengedhetetlen a fegyveres felkelés megvívásához. Éppenséggel a tömegbefolyás lenini "szervezeti" teljesítményéről van szó, amit Lenin mensevik ellenfelei is megirigyeltek tőle és a vele tartó bolsevikoktól. Bogdanovnak az elmélet és a gyakorlat összekapcsolódásáról kialakított felfogása kapcsán az embernek önkéntelenül Lukács "objektum és szubjektum azonossága" jut eszébe, illetve a "hozzárendelt osztálytudat", ami történelmileg csak kivételes pillanatokban, a forradalmak rövid időszakaiban "aktuális". Lenin a maga franciás-oroszos aufklérizmusával tudatosan, a "tett" nevében vállalta azokat az egyoldalúságokat, amelyek abból a tényből következtek, hogy az élcsapatnak joga van a burzsoá politikában a proletariátus egészét képviselni. A forradalom majd elrendezi a dolgokat… (Más, itt nem elemzendő problematika, hogy a forradalom Oroszországban végül is nem "rendezte el" a dolgokat.)

Bogdanov, a "szervezeti tudomány" alapítója nem tette fel magának a kérdést: hogyan legyen jelen a bolsevizmus Oroszországban, ha a munkások mindennapi "ösztönei", érdekei és a távlatos szocialista cél között csak pártiskolákon és gyűléseken teremtenek "átmeneteket", kapcsolatokat. A mensevikek 1912-ben felvetették nem kevés irigységgel azt a kérdést, hogy vajon miért tudott kifejezésre jutni Lenin és a vele tartó bolsevizmus intellektuális és politikai ereje Oroszország szívében, Pétervárott is. Martov is csak később értette meg, hogy Lenin, illetve követői Oroszországban ebben a periódusban a szociáldemokrácia számos struktúráját, szervezetét ellenőrizték.⁷⁴ 1912-ben létrehozták a híressé vált Pravdát, miközben áprilisban kiadták a Zvezdát 29 000 példányban, a mensevikek tartósan csak hetilapot (Zsivoje Gyelo) tudtak "üzemeltetni", noha májusban kiadták egy újságot is, a Nyevszkij goloszt, de a Pravdából kétszer annyit adtak el 1913-14-ben, mint a mensevik lapból. 1912 végén a duma munkásválasztói hat bolsevikot választottak meg és egyetlen menseviket sem. Később Martov megjegyezte egy Potreszovnak írt levelében, hogy a választásokon "a mensevikek veresége a munkáskúriában (…) még egyszer megmutatja, hogy a mensevizmus későn fogta föl a leninizmus növekvő veszélyét és túlbecsülte időleges eltűnését".⁷⁵ 1913-ban folytatódott a mensevikek vereségsorozata a Fémunkás Szakszervezetben történt választásokon Péterváron, ahol a bolsevikok kaptak többséget. Ám a valóságban a bolsevikok sikereinek záloga nem csupán a Martov által emlegetett szervezeti teljesítményben ragadható meg, hanem egyúttal abban is, hogy a bolsevikok a részköveteléseket és az egész rendszer megdöntését, vagyis a napi munkásköveteléseket és a forradalmi perspektíva fenntartását összekapcsolták (példának okáért egy éhséglázadás vagy elbocsátások miatti tiltakozás és egy a rendszer legitimációját megkérdőjelező általános sztrájk lehetősége közötti kapcsolatok keresése, a tőkés rendszer leleplezése és egyben elutasításának deklarálása mindig a konkrét feltételek között), ami egyidejűleg a legális "tömegmunkán" és az illegális forradalmi szervezkedésen alapult.

A munkásmozgalom háború előtti újabb fellendülése adott erőt Leninnek ahhoz, hogy szervezeti (anyagi és szellemi) forrásait képes legyen hatékonyan mozgósítani, olyannyira, hogy a háború kitörése és a nacionalista áradat, amely két évig uralta a munkásság tudatát is, 1916-tól szinte észrevétlenül "rehabilitálta" Lenin bolsevizmusát. 1917 februárja, következményeinek adekvát elemzése és szervezeti elképzeléseinek igazolása az októberi forradalomban kulminált. Bogdanov "értelmiségi vitaklubjai" viszont éppen akkor nem játszottak történelmi szerepet, amikor elvben a leginkább kellett volna.⁷⁶

 

A vita vége

 

Mint fentebb láttuk, Trockij már 1904-től szerette volna "újraegyesíteni" a pártot.⁷⁷ Ám ez minden erőfeszítés ellenére sem sikerült. Ott, ahol mindenki egyesíteni akar, senkinek sem sikerül egyesíteni. Leghamarabb Lenin értette meg, hogy az OSZDMP eredeti alakjában többé nem visszaállítható. Trockij 1908-ban a "Szpilka" Ukrajnai Szövetség orgánumaként létrehozta "munkásújságját", a Pravdát (amely oly kiválóan szerkesztett lap volt, hogy Lenin a bolsevikok lapját később szintén Pravdának keresztelte). Trockij érzékelve a szociáldemokrácia oroszországi fejlődésének egyik fontos sajátosságát, nevezetesen értelmiségi jellegét, vezetőségének értelmiségi túlsúlyát, meghirdette, hogy "a munkásoknak kell kezükbe venniük saját pártjukat teljes egészében", mivel "a munkásküldöttek szovjetjeiben és különösen a szakszervezetekben a szervezeti építkezés és a munkás-önigazgatás felbecsülhetetlen tapasztalatait szerezték meg".⁷⁸ Később arról olvasni ugyanebben a forrásban, hogy "a tömegeknek nem érthető a mensevikek és a bolsevikok vitája, nem is szólva a szakadásról…"⁷⁹

Ami viszont Lenin specifikuma volt szervezeti téren, hogy – vállalva a szektásság vádját – a különböző irányzatokat kizárólag úgy volt hajlandó összeegyeztetni, ha a meghatározó erő, a kezdeményezés az ő oldalán maradt. Trockij csupán "diktátori" és személyes motívumok keretében értette Lenin célját, így értelmezte az 1912. januári pártkonferenciát is, melyet egy új, felülről létrehozandó párt első lépéseként értékelt. "Pártszakadásnak" nevezte abban az anyagban, amelyet ő publikált az általa szervezett "augusztusi konferencia" alapvető dokumentumaként 1912-ben. A lenini konferenciára "válaszként" hívta meg "az összes áramlatot". Jellemző, hogy e törekvés nem realizálódott.⁸⁰

Trockij Pravdája 1912 márciusában hírt adott az "OSZDMP Szervező Bizottsága" létrejöttéről, amely körül "minden életképes szociáldemokrata csoportosulás" gyülekezhet.⁸¹ Csupán Lenin frakcióját nevezte meg, amely akadályt képez az egyesítés folyamatában, amennyiben januárban összehívta frakciós konferenciáját.⁸² A "leninistáknak" a "likvidátorok" elleni harcát a dumaválasztási kampány során nagyon elítélte ugyan, de mindkét irányzatot mégis megpróbálta valamiképpen szervezetileg összefogni a saját maga által szervezett konferencián. Ami persze nem több puszta "fontoskodásnál", de a frakciók fölé helyezkedni már korábban sem lehetett. A vperjodistáktól a likvidátorokig olyan sokféle irányzat létezett, hogy azok legalább háromfajta pártot rejtettek magukban.

Trockij a konferenciájáról kiadott "Információban" ezt így fogalmazta meg: "A Központi Bizottság a belső viták hatására szétesett, a lenini csoport a »két párt« zászlaját emelte fel és e zászló alatt mobilizálta a korábbi bolsevik frakció legkibékíthetetlenebb és a leginkább szakításra hajló elemeit."⁸³ Trockij ezzel csaknem beismerte a tényt: maradandó szervezeti nyomokat nem hagyott maga után, a jelentéktelennek ítélt lenini konferencia viszont történelmi lépésnek bizonyult. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy maga Trockij is – ellentétben a mensevikekkel, akik megálltak a polgári köztársaságnál – végül Leninhez csatlakozott éppen öt esztendővel később, jelezve egyúttal egy történelmi vita végét.

 

Konklúzió helyett

 

Lenin vázolt "hagyatéka" közvetlenül nem ad semmilyen fogódzót a mai szituációban a mi régiónkban, mert "pártkoncepciója" nem a munkásmozgalom apályára, hanem forradalmi helyzetre "készült". Márpedig a baloldal mai válsága mindaddig nem szüntethető meg, amíg tart a munkásmozgalom jelenlegi apálya. Ám aki akar és aki képes – mindig tanulhat valamit a történelemből… Hiszen tudjuk, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a változás és a változtatás.

 

*Sz. Żiżek: 13 opitov o Lenine. Ad Marginem, Moszkva, 2003, 252-253.o.

 

Jegyzetek

 

¹ Paul Blackledge: Learning from defeat: reform, revolution and the problem of organisation in the first New Left. Contemporary Politics. Vol. 10. no. 1. March 2004. 21-36. o. és uő.: 'Anti-Leninist' anti-capitalism: a critique Contemporary Politics. Vol. 11. No. 2-3., June-Sept. 2005. 99-116. o. Ez utóbbi tanulmány magyarul az Eszmélet előző számában jelent meg, és lásd e számunkban Joaquín Bustelo tanulmányát: Joaquín Bustelo: Kritikai megjegyzések a "demokratikus centralizmus" fogalmához.

² Erre a problémakörre és irodalomra hívja fel a figyelmet Paul Blackledge idézett tanulmánya. Feltétlenül progresszív hozzájárulás a Lenin-interpretációhoz Zizek tanulmánya is: S. Zizek: 'Afterwords: Lenin's Choice', in S. Zizek, ed.: Revolution at the Gates, London, Verso, 2002.

³ Másutt kimutattuk, hogy a leninizmus fogalmának keletkezése a hatalom 1922. évi, illetve az azutáni megragadásáért folyó harc terméke volt 1922-ben, illetve az azt követő időben. L. Krausz T.-Mesterházi M.: Mű és történelem. Bp., Gondolat, 1985.

⁴ Igaza van J. Bustelónak idézett cikkében, hogy a "leninista párt", a "hatalom pártjának" modellje az 1917-es októberi forradalom után keletkezett, de ennek – állításával ellentétben – nem két fő hajtóereje volt, hanem legalább három. Az egyik az a próbálkozás – véli helyesen Bustelo -, hogy a forradalmat az oroszok másolásával exportálják, a másik pedig a felemelkedő szovjet bürokráciának az a szükséglete, hogy elhallgattassa a kritikát, és lehetetlenné tegye a független politikai szerveződést. Nézetem szerint azonban a legfontosabb "modellteremtő" összefüggés az volt, hogy az – ezúttal nem részletezendő történelmi okok következtében (példának okáért ezeket az okokat összefoglaltam: Font Márta, Niederhauser Emil, Szvák Gyula, Krausz Tamás: Oroszország története. Bp., Pannonica, 2001. 456-499. o.) – előállt "objektív" helyzetben (ellenforradalom, imperialista intervenció stb.) a politikai hatalom fenntartásának és menedzselésének nem lehetett más eszköze, mint a Vörös Hadsereg képében felfegyverzett kommunista párt. Csak is e párt lehetett a polgárháborúban az új hatalmi gépezet centruma. Igaza van J. Bustelónak, hogy az évtizedek folyamán "leninista pártként" összegereblyézett "elméletnek" kevés köze van a valósághoz, ugyanis a párt nem az "eszme" megtestesüléseként létezett, még csak nem is "az osztály valóságos mozgalmának adekvát kifejeződéseként", hanem végső soron "állampártként". Vö.: Joaquín Bustelo: Kritikai megjegyzések a "demokratikus centralizmus" fogalmához az Eszmélet jelen számában.

⁵ Vlagyimir Iljics Lenin. Biograficseszkaja hronyika. Tom 1. 1870-1905. Izdat. Pol. Lit., Moszkva, 1970, 241, 259-261. o. Lenin intellektuális tevékenységét az Iszkrában több munka elemezte. Az egyik legátfogóbb még a 70-es években született: V. A. Makszimova: Lenyinszkaja "Iszkra" i lityeratura. Izdat. "Nauka", Iszkra, Moszkva, 1975.

⁶ A "lenini Iszkra" szerepéről az orosz munkásság "szociáldemokratizálásában" l.: A. I. Szereda: Lenyinszkaja "Iszkra" i sztanovlenyije mesztnih organyizacii RSZDRP. Moszkva, "Miszl", 1983.

⁷ L. a kongresszus dokumentumait: Vtoroj szjezd RSZDRP Ijul-avguszt 1903 goda. Protokoli. Moszkva, 1959. 850 p.

⁸ L. erről Vlagyimir Loginov: Vibor putyi. Vlagyimir Lenyin. Moszkva, Izdat. "Reszpublika", 2005, 230-239. o.

⁹ Vö. uo. 235. o.

¹⁰ L. erről tanulmányomat e folyóirat hasábjain: 1905 a lenini paradigmában – adalékok. Lenin kapitalizmuselemzése és a forradalom. Eszmélet, 68. sz. 155-181. o.

¹¹ Vö.: R. Service: Lenyin. Minszk, Popurri, 2002. 159-161. o. E szerző eltúlozza a narodnyikizmus szellemi befolyását a "Mi a teendő?"-ben.

¹² E koncepció tartalmi elemzését több mint két évtizeddel ezelőtt elvégeztük. L.: Tütő L.-Krausz T: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz.

¹³ N. Lenin: Mi a teendő? Előszó. LÖM 6. köt. Bp., Kossuth, 1964. 5. o.

¹⁴ Szabó András György: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. (1990, március) 103-114. o.

¹⁵ LÖM 6. köt. Uo. 6-8. o. Lenin politikai nézeteinek ez irányú előtörténetét és a bernsteinizmussal való egészen korai vitáját az 1890-es évek második felében V. Loginov nagy hozzáértéssel rekonstruálja. Vö. V. Loginov: Vlagyimir Lenyin. Vibor putyi. Moszkva, Izdat. "Reszpublika", 2005,. 331-355. o.

¹⁶ LÖM 6. köt. I. m. 22-23. o. "Másodszor: a szociáldemokrata mozgalom lényegénél fogva nemzetközi. Ez nem csak azt jelenti, hogy harcolnunk kell a nemzeti sovinizmus ellen. Ez azt is jelenti, hogy egy fiatal országban meginduló mozgalom csak akkor lehet eredményes, ha alkalmazza más országok tapasztalatait… nem elegendő azok egyszerű lemásolása… bíráló szemmel mérlegeljük és önállóan felülvizsgáljuk ezeket a tapasztalatokat." Végül az alapfeladatok kapcsán utalt az orosz helyzet eredetiségére: "Harmadszor: az orosz szociáldemokrácia nemzeti feladatai olyanok, amilyenek még nem álltak a világ egyetlen szocialista pártja előtt sem."

¹⁷ Hogy már a "Mi a teendő?"-ben mennyire a munkásmozgalomra volt kitalálva az OSZDMP iszkrás-lenini koncepciója, azt Leninnek az "Egy lépés előre, két lépés hátra" c. (LÖM 8. köt.) brosúrájában való visszautalása világosan alátámasztja, amennyiben elhárítja a vádat, hogy ő valamiféle összeesküvő szervezettel azonosítja a szociáldemokráciát: 243. o., "feleslegesen figyelmeztetett engem Martov elvtárs arra, hogy a forradalmárok szervezetét széles körű munkásszervezeteknek kell körülvenniük. Erre már a "Mi a teendő?"-ben utaltam, a "Levél egy elvtárshoz" című írásomban pedig konkrétabban fejtettem ki ezt az eszmét… Legyen minden gyár a mi erődünk… itt megjelölöm a pártba való belépés feltételeit, mégpedig a következőkben: 1. a szervezettség bizonyos foka és 2., a pártbizottság jóváhagyása…" (Vö. LÖM 7. köt. Bp., Kossuth, 1965,. 14-17. o.) Lenin itt egész szervezeti láncolatot vázolt fel, amely a munkásságot a szociáldemokrácia körül tömörítené az illegális és legális szervezetek egész struktúrájával, hálózatával. Az "összeesküvés" természetesen csak egy adott feltételrendszer speciális cselekvési módszere, nem alapelve a pártnak.

¹⁸ A Lenin által feltételezett cselekvési hálózat elősegíti egymás közötti kommunikációjukat és hatékony akcióikat. Caffentzis ezt Lenin "kommunikációs forradalmi elméletének" nevezi, és azt állítja, hogy ennek a jelentősége ma éppolyan nagy, mint 1902-ben volt: a tüntetést internet segítségével szervező aktivisták, bár magukat nem gondolják "leninistáknak", a forradalmi szervezet azon kommunikációs modelljét használják, melyet eredetileg Lenin tételezett fel. Idézi Blackledge i. c. Eszmélet, 69. sz. G. Caffentzis: 'Lenin on the Production of Revolution', És Blackledge igen helyesen utal arra a tényre, hogy az 1905-ös forradalom tapasztalatait elemezve Lenin "A párt újjászervezése" című fontos írásában már 1905-ben úgy látta, hogy megváltoztak azok a feltételek, melyek között a bolsevik párt 1902 és 1905 között működött – az önkényuralom az alulról jövő nyomás hatására liberalizálódott -, tehát a párt struktúráját is ehhez kell igazítani.

¹⁹ LÖM 6. köt. Uo. 46. o.

²⁰ Vö. Uo. 101-103. o.

²¹ LÖM 5. köt. 346. o. "Anarchizmus és szocializmus". Tézisek 1901. (1936-ban jelent meg először, feltehetően nem függetlenül a spanyolországi eseményektől.)

²² LÖM 6. köt. Mi a teendő? 69., 71. o.

²³ Uo. 46. o., 64. o. "A munkástömegek tudata nem válhat igazi osztályöntudattá, ha a munkások nem tanulják meg konkrét és amellett feltétlenül időszerű (aktuális) politikai tények és események alapján, hogy valamennyi többi társadalmi osztályt szemmel tartsák szellemi, erkölcsi és politikai életük minden megnyilvánulásában"… "A munkásnak, hogy szociáldemokratává lehessen, világosan kell látnia a földbirtokos és a pap, a magas rangú hivatalnok és a paraszt, a diák és a lumpenproletár gazdasági természetét, társadalmi és politikai arculatát, ismernie kell erős és gyenge oldalaikat, el kell igazodnia a közkeletű frázisoknak és legkülönfélébb álokoskodásoknak labirintusában, amelyekkel minden osztály és minden réteg önző szándékait elleplezik… el kell igazodnia abban, hogy mely intézmények és törvények tükrözik vissza ezeket vagy azokat az érdekeket."

²⁴ Vö. LÖM 6. köt. Mi a teendő? Uo. 101-103. o.

²⁵ Vö.: Uo. 113. o., 121. o.

²⁶ Uo. 123-124. o. skk.

²⁷ Uo. 158. o.

²⁸ Uo. 163-164. o.

²⁹ Uo. 174. o.

³⁰ LÖM 8. köt. Kossuth, 1965, 188. o.

³¹ Lukács még a nagyszerű Lenin-brosúrájában, 1924-ben is ragaszkodott ahhoz, hogy "a kommunista párt a proletariátus látható alakot öltött osztálytudata", amely megfogalmazás és az elidegenedett szervezeti struktúrák szerepét nem veszi számításba. Vö.: Lukács György: Lenin. Bp., Magvető, 1970, 42. o.

³² E tapasztalatok számba vétele céljából szólított fel a II. kongresszus jegyzőkönyvének tanulmányozására: "E sorok írója úgy fogja érezni, hogy munkája nem veszett kárba, ha sikerül legalább ösztönzést adnia a pártkongresszus jegyzőkönyvének átfogó és önálló tanulmányozásához." V. I. Lenin: Egy lépés előre, két lépés hátra (1904. május), LÖM 8. köt Kossuth, 1965, 185.o.

³³ Memoárok, életrajzok (N. Valentyinov, N. Krupszkaja és mások) erősítik meg, hogy Lenin a II. kongresszus és az "Egy lépés előre…" brosúra megírásának hónapjaiban rendkívüli idegfeszültségben élt, határozottan beteg ember benyomását keltette, nagyon megviselték az események. Vö. erről V. Melnyicsenko: Licsnaja zsizny Lenyina. "Voszkresznyije", Moszkva, 1998. 228-229., 232. o.

³⁴ A brosúrájában így tette fel a kérdést a II. kongresszusával kapcsolatban: "Mi is volt a vitás kérdés lényege? Már a kongresszuson megmondottam és utána is nemegyszer ismételtem, hogy nézeteltérésünket (1. pontban) korántsem tartom oly lényegesnek, hogy ettől a párt léte vagy nemléte függ. A szervezeti szabályzatnak egy rossz pontja miatt semmiképpen sem pusztulunk még el… magában véve semmiképpen sem okozhatta azt a kettéválást (ténylegesen, kertelés nélkül szólva: szakadást), amely a kongresszus után bekövetkezett. De minden kis nézeteltérés naggyá válhat, ha ragaszkodnak hozzá, ha előtérbe tolják, ha hozzálátnak e nézeteltérés összes gyökereinek és összes elágazásainak felkutatásához. Minden kis nézeteltérés óriási jelentőségre tesz szert, ha bizonyos téves felfogások felé való fordulat kiindulópontjává válik, és ha ezek a téves felfogások új és további véleménykülönbségek folytán anarchikus cselekedetekkel párosulnak, melyek a pártot a szakadásig viszik." Azáltal vált az első pont oly fontossá, hogy a KB megválasztása és általában a vezető szervek megválasztása során az erőviszonyok következtében Lenin hívei erősebbek voltak, mint Martovéi. Ez félig véletlen, mint maga Lenin is elismerte, de nem csak véletlen, hiszen az már nem véletlen, hogy a kongresszust a jobboldali, Martovot támogató ökonomisták hagyták el főképpen. Opportunizmus és anarchizmus így kapcsolódott össze: a szervezet iránti megvetés és a szervezetet politikai okokból konkrétan elutasító "liberális szocialisták". (Vö. uo. 233-234. o., l. még. 195. o.)

³⁵ M. Liebman helyesen hangsúlyozta, hogy a forradalom tette demokratikus tömegpárttá a korábbi "elitpártot", de nincsen igaza, amikor a bolsevik-mensevik vitát a centralizmus igenlése vagy tagadása körüli vitaként ábrázolja a II. kongresszuson. Vö.: Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975, Édition du Seuil, 1973, 38-45. o. skk. A kérdés valójában az volt, hogy ki és hogyan fogja centralizálni a pártot, ami természetesen személyi-hatalmi kérdés is volt.

³⁶ L. erről a kongresszus 31., 1903. augusztus 7-i (20) reggeli ülését, amelyen 36 küldött, akik 44 mandátummal rendelkeztek, szavazhattak. Vtoroj szjezd, i. m. 369-385. o.

³⁷ LÖM 8. köt. 320-321. o.

³⁸ Vö. Akimov: K voproszu o rabotah Vtorogo Szjezda RSZDRP. Zsenyeva, 1904. N. Rjazanov: Razbitie illjuzii. K voproszu o pricsinah krizisza v nasej partyii. Zsenyeva, 1904.

³⁹ Akimov i. m. 8-9., 14-15., 27., 77. o. E részletkérdések kidolgozását Donáth Péterrel, kedves kollégámmal két évtizeddel ezelőtt jórészt elvégeztük egy máig publikálatlan tanulmányban, amelyet hozzájárulásával és köszönettel felhasználok.

⁴⁰ LÖM 8. köt. Uo. 300-301. o. K. Kautsky írását l. Neue Zeit, XXII. I. 1903. 4. sz. 99-101. o.

⁴¹ Uo. 302. o.

⁴² L. D. Trockij: Nasi polityicseszkije zadacsi. Genf, 1904.

⁴³ Trockij i. m. 9-12., 131-136., 140-142., 155-158., 176. o. Ez utóbbi kérdésről később maguk a trockisták is komoly elméleti és politikai vitát folytattak, aminek talán legmagasabb szintű elméleti megnyilvánulása N. Krasso és E. Mandel vitájában érhető tetten. Vö. E. Mandel: Trotsky's Marxism: a rejoinder. New Left Review, 56. sz. 1969. 69-96. o., a vita előzményeit l. NLR 44., 47., 48. számban.

⁴⁴ Trockij i. m. 90-107., 140-142., 181-208. A következő idézet a 102. o.: "Ahhoz, hogy a proletariátust előkészítsük a politikai uralomra, szükséges benne az öntevékenység és a forradalom egész végrehajtó személyzete fölötti állandó, aktív ellenőrzés kifejlesztése és gyakorlása. Ez a nagy politikai feladat, amelyet a nemzetközi szociáldemokrácia maga elé állít. De a »szociáldemokrata jakobinusok«, a szervezeti behelyettesítés rettenthetetlen képviselői számára hatalmas társadalmi-politikai feladat – vagyis az osztály előkészítése az állami uralomra – felváltódott egy szervezeti-technikai feladattal, a hatalom apparátusának kidolgozásával." Úgy tűnt, hogy 1905 "spontán" forradalma, amelyben Trockijnak mint a Pétervári Szovjet elnökének oly jelentős szerepe volt, igazolta néhány hónappal korábban vázolt kritikai koncepcióját. Ám a forradalom bukását követő széthullás új módon vetette fel a kérdéseket!

⁴⁵ L. "Előszó a »12 év« című gyűjteményhez" (LÖM 16. köt. Kossuth, 1968, 87-103. o.), mely kötetben Lenin néhány fontos írása jelent meg újra, például az "Egy lépés előre, két lépés hátra" vagy a "Szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban".

⁴⁶ LÖM 16. köt. 102. o.

⁴⁷ E problematikát sok évvel ezelőtt részletesen kifejtettem a kongresszusi források tükrében. L. Krausz T.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia "második" szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840-870. o.

⁴⁸ Vö.: "A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban" (amely 1905 nyarán jelent meg Genfben). LÖM 11. köt. 101-102.,

⁴⁹ Magyarországon egyetlen komoly munka, Donáth Péter könyve született e témában (a "baloldali" bolsevikok, mindenekelőtt Bogdanov és frakciótársai, főképpen M. Gorkij és A. V. Lunacsarszkij), amely végül a rendszerváltás periódusában napvilágra is került. Noha a kiváló kutató azóta kutatási profilját megváltoztatta, e műve sok új forrás felbukkanása ellenére sem kerülhető meg, magam is sok mindenben támaszkodom rá. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A "baloldaliság" korai történetéhez: Gorkij, Lunacsarszkij, Bogdanov. Budapesti Tanítóképző Főiskola, 1990.

⁵⁰ Vö. erről részletesebben Donáth i. m. 15-70. o.

⁵¹ L. erről a történetről részletesebben: John Biggart: Antileninist Bolshevism. The Forward group of the RSDRP. Canadian Slavonic Papers, 1981. no. 2. és Robert Williams: The other bolsheviks: Lenin and his critics 1904-1914. Bloomington, 1986. Noha Biggart a történéseket lényegében Bogdanov nézőpontjából értelmezi, sok értékes forrásanyagot használ, s így vizsgálódásaira komolyan lehet támaszkodni. Szilárd meggyőződésem szerint 100 évvel az események után már nem érdemes "igazságot szolgáltatni", valamely vitázó fél oldalára állni. A történelmileg maradandó mozzanatok feltárására és azok értelmezésére érdemes az energiákat fordítani. Ebből lehet ma "tanulni".

⁵² Lenin: A bolsevizmusról. LÖM 22. köt. Bp., Kossuth, 1969, 274-276. o.

⁵³ Vö.: John Biggart: Előszó. "Antilenyinszkij bolsevizm": gruppa RSZDRP "Vperjod". In Nyeizvesztnij Bogdanov. (Pod red.: G. A. Borgyugov.) A. A. Bogdanov i gruppa RSZDRP "Vperjod" 1908-1914. knyiga 2. Moszkva, AIRO – XX, 1995, 6-7. o.

⁵⁴ Vö. Biggart i. c. uo. 9. o.

⁵⁵ Maga a szerző is leírja a közismert történetet: 1907 februárjában Nyikolaj Pavlovics Smit, Sz.T. Morozov textilmágnás sógora öngyilkos lett a börtönben, és az OSZDMP-re hagyta részvényeit. A hosszú huzakodás (Taratuta, Ignatyev, Kraszin és mások részvételével) végeredményeként Lenin, amikor 1908 áprilisában (ápr. 10-17. között) Caprin találkozott Bogdanovval (ott volt A. M. Ignatyev, aki benne volt a Kamo-féle akcióban és a Smit-ügyben is), már bizonyos volt abban, hogy 200 ezer rubelhez jut. És kvázi ezért engedhette meg magának, hogy szakítson Bogdanovékkal és közeledjen Plehanovhoz. Egy szervezet működéséhez már akkor is pénz kellett, s az ugyan befolyásolta a kapcsolatokat, de az alapvető irányzatokat ez nem érintette, s Lenin Plehanovhoz való közeledését sem ez határozta meg, hanem a szektává válás, a széthullás veszélye.

⁵⁶ Vö.: Donáth i. m. 187-193. o. A könyv tartalmazza a téma elméleti-filozófiai irodalmának részletesebb ismertetését.

⁵⁷ Vö.: Biggart i. c. 12-13. o. A moszkvai májusi pártkonferencián a baloldali bolsevikok, hogy elkerüljék a pártszakadást, úgy módosították álláspontjukat, hogy ultimátumot intéztek a dumaképviselőkhöz, hogy vesse alá magát a dumafrakció a KB-nak. Az OSZDMP párizsi, 1908. decemberi össz-oroszországi konferenciáján Bogdanov vezetésével öt bolsevik olyan határozatot ért el, hogy a dumafrakció rendelje alá magát a párt politikájának. Lenin kénytelen volt közölni Bogdanov, Alekszinszkij és Sancer "ultimatista" cikkeit. De Lenin már június 18-án azt írta Vorovszkijnak, hogy érik a szakadás (raszkol) Bogdanovékkal. (L. LÖM 47. köt. oroszul.) Végül Bogdanov helyére Sancer állt be a szerkesztőségbe. A decemberi konferencia után az "antibojkottista centrum" pénzügyi nyomással is visszaszorította a "baloldali bolsevikok" befolyását. 1909 februárjában a Proletarij, feladva a "filozófiai semlegességet", Lunacsarszkij ellen közölt cikket: Lev Kamenyev: Nye po doroge. Mezsdu dvumja partyijami (Két párt között). A BC Lenin kezén maradt. A Plehanovval való együttműködés előtt megnyílt az út.⁵

⁵⁸ Donáth i. m. 81-83. o.

⁵⁹ Donáth uo. 174-184. o.

⁶⁰ A. A. Bogdanov: Gyeszjatyiletyije otlucsenyija o markszizma. Jubilejnij szbornyik (1904-1914). Kn. 3. (szosztavityel – N. Sz. Antonova) Moszkva, 1995. Vö. Főképpen 66-86. o.

⁶¹ L. pl. uo. 30-32. o. Lenin később elhíresült ideológiai jellegű munkája, a Materializmus és empíriokriticizmus lényegében Bogdanov ismeretelméleti "kalandozásainak" hatására íródott. Erről egy magyar szerző is megnyilatkozott sok évvel ezelőtt: Sziklai László: A materializmus és empíriokriticizmus történelmi tanulságai. Társadalmi Szemle, 1971. 6. sz.

⁶² Nyeizvesztnij Bogdanov. (Pod red.: G. A. Borgyugova) A. A. Bogdanov i gruppa RSZDRP "Vperjod" 1908-1914. Knyiga 2. Moszkva, AIRO – XX, 1995. Levél. V raszsirennuju redakciju "Proletarija" ("BC") 11 aprel 1909. 159. o.

⁶³ Nyeizvesztnij Bogdanov i. m., no. 1. dok. Izvescsenyije o szozdanyii gruppi "Vperjod". 36. o.

⁶⁴ Vö. Biggart i. c. uo. 18-19. o.

⁶⁵ Vö. Biggart i. m. 23. o.

⁶⁶ Uő uo. 17. o.

⁶⁷ Nyeizvesztnij Bogdanov i. m., 21. dok. Otcsot tovariscsam-bolsevikam usztra­nyonnih cslenov raszsirennoj redakcii "Proletarija", 3 ijulia 1909. 175., 177-190. o. 1909 nézőpontjából már elképzelhető stratégiaként ismerték el a dumaválasztásokon való részvételt, de hogy ez legyen a harc alapvető iránya, azt elutasították: "Az 1907-es júliusi konferencián a 10 bolsevik vezetőből egyedül Lenin állt a Dumában való részvétel mellett."

⁶⁸ Vö. uo. 218-220. o.

⁶⁹ Bogdanov, kn. 2. Uő. uo. 223-224. o. 42. dok. Levél… 1912. dec. 1.

⁷⁰ Uo. 225. o.

⁷¹ Bogdanov, kn. 2. Uo. 231-233. o.

⁷² Nem itt a helye annak, hogy a filozófiai kérdések körül kibontakozott vitákat felrajzoljuk, de megjegyzem: ezek a viták nem söpörhetők le azzal, hogy itt Lenin csupán politikai vitát folytatott volna. Itt reális szemléleti-ideológiai polémia zajlott, mert Bogdanov az akkor gyökeret eresztő orosz (és nem csak orosz) marxizmusnak a legfontosabb ismeretelméleti téziseivel került szembe. A filozófiai kérdés olyan fontos volt, hogy Leninnek Bogdanov – még október után is – egyenesen renegátnak tűnt föl, s Lenin később sem vette fel vele az emberi kapcsolat fonalát, noha sokaknak "megbocsátott". Lenin a "renegátság" miatt korábbi elvbarátaitól tudott a legridegebben elfordulni. Az igazsághoz tartozik, hogy Bogdanov élete végéig meggyőződéses szocialista maradt, sosem volt renegát. L. Lenin ezen emberi gyengeségéről a lenini hagyatékot kitartóan ápoló Vlagyimir Melnyicsenko megjegyzéseit: Licsnaja zsizny Lenyina. Moszkva, "Voszkreszenje" 1998. 54-56. o.

⁷³ Ismétlem, nem a szakfilozófiai vita a tárgya jelen munkának, azt vizsgálják meg a szakfilozófusok. Csupán azt hangsúlyozom, hogy itt a filozófiai viták keretei között egy éles ideológiai harc folyt a marxista filozófia mibenlétéről, bárhogyan ítéljük is meg ma e vita szellemi színvonalát.

⁷⁴ Amikor a bolsevikok Manuilszkijjel az élen a Dumában szakítottak a mensevikekkel (éppen ez a cselekvési önállóság volt Lenin célja). Martovék az Internacionáléhoz fellebbeztek a szakítás nyomán, hogy az egyesítse újra őket a bolsevikokkal. Vö.: Getzler, 137. o.

⁷⁵ Vö. erről részletesen: Israel Getsler: Martov. A Political Biography of a Russian Socialdemocrat. Cambridge at the Univ. Press – Melbourne Univ. Press, 1967. 134-135. o.

⁷⁶ Vö. Biggart i. m. 24. o. Bogdanov 1918 januárjában, a Novaja zsiznyben közölt írásai alapján körvonalazódik az októberi forradalomról való értékelése, miszerint az Alkotmányozó Gyűlésnek és nem a szovjeteknek kellett volna megvalósítaniuk Oroszország politikai intézményeinek átalakítását.

⁷⁷ Trockijt, aki kezdetben a mensevikekhez csatlakozott Leninnel szemben, az utóbbi nagy csalódására, már 1904-ben a mensevikek között azzal "gyanúsították" – amint Lev Davidovics egy Martovhoz írt levelében sértődötten hangot is adott -, hogy "békíteni" akar, s a békítő mindjárt azt is megkapta, hogy harmadik irányzatot, pártot akar létrehozni. Vö. Nic. Coll. (Boksz 1.) No. 17. 51-59. 3-4. o.

⁷⁸ Pravda, 1908. okt. 3. (16.) 1, sz. 1. o.

⁷⁹ Pravda, 2. sz. 1908. dec. 17. (31.) 10. o.

⁸⁰ 1911 decemberében a mensevik "pártigenlők" (plehanovisták) képviselői és a vperjodisták tanácskozása Trockij bécsi Pravdájának szerkesztőségéhez fordult annak a javaslatnak a megvitatása céljából, hogy egyesüljön-e minden pártirányzat és áramlat. A. Joffe a Pravda szerkesztőségének titkára ezt a javaslatot nagyon üdvözlendőnek tartotta. Később a Vperjod csoport támogatta a Szervező Bizottságot, amelyet a mensevikek, a Lett SZDP KB, Trockij Pravdája, a Bund képviselői alkottak, ám a konferenciára a Vperjod képviseletében már csak egy embert küldtek, G. Alekszinszkijt, őt is csak tanácskozási joggal, mert Trockij ellenőrizetlenül kezdett fellépni, és egyetlen központi csoport sem képviseltette magát Oroszországból. Alekszinszkij nem ismerte el, hogy az "OSZDMP szervezeteinek konferenciája" jött össze, sőt az augusztusi konferenciáról a vége előtt eltávozott, mert nem kívánt politikai felelősséget vállalni a rendezvényért. Vö. Biggart i. m. 256. o.

⁸¹ Ezzel kapcsolatban jellemző történet, hogy Trockij egyesítő kísérletét, az ún. augusztusi blokkot 1912-ben még a mániákus pártegyesítők is elutasították, mondván, hogy a(z elképzelt) pártegység ellen irányul. Egyébként az augusztusi konferenciára meghívott Za partyiju (Pártért) c. lap nevében "Mark" (Ljubimov) egy Sz. Szemkovszkijnak írt, 1912. augusztus 31-i keltezésű levelében már a maga korában megragadta a probléma lényegét, noha politikailag maga is azt gondolta, hogy a szakadást azzal akadályozza meg, ha nem vesz részt Trockij egyesítési kísérletében sem: "Ilyen feltételek mellett [pl. a szervező bizottságban nem vett részt minden irányzat – KT] az Önök konferenciája lényegében nem pártkonferencia, még kevésbé összpárti, hanem csupán szervezetileg elmélyíti a Lenin által elkezdett szakadást, bármennyit beszéljen is a Szerv. Biz. A párt egyesítésére vonatkozó kívánságáról. A »Pártért« szerkesztősége nem kíván és nem fog részt venni semmiféle olyan kísérletben, amely szétveri a pártot. Azoknak a küldötteknek, akik velünk együtt nem kívánnak segédkezet nyújtani a pártszakadáshoz, azt tanácsoljuk, hogy követeljék a konferenciától, hogy alakuljon át magántanácskozássá…" Hoover Archive Nic. Coll. No. 119. item.

⁸² Pravda, 1912. március 14. (27.), no. 24. 1. o

⁸³ Izvescsenyije o konferencii organyizacii RSZDRP. Izd. Organyizacionnogo Komityeta, 1912. szept. 3. o., 16. o.

Ez a számunk két nagy és jelentős történelmi kérdéssel foglalkozik: a népfront témakörével, amelynek napi aktualitását a spanyol szabadságharc évfordulója kínálja. A másik téma az ún. szervezeti kérdés, amely nemzetközi méretekben megoldatlan a globalizálódás új szakaszában. A hazai baloldal intellektuális színvonalának emelése céljából különösen fontos a lenini életmű ezirányú tapasztalatainak számbavétele.
Máig tárgyszerűen nem elemezték Magyarországon a spanyol köztársasági erők nemzetközi támogatottságát, a spanyol baloldal belső megosztottságát és a megosztottság okait, az anarchisták szerepét, a szovjet segítség jelentőségét a polgárháborúban stb. A szerzők írásaiból adódhatnak olyan konklúziók, amelyek a baloldal mai egységének helyreállítása szempontjából relevánsak lehetnek. Ebben az értelemben kapcsolódik e témakörhöz az ún. szervezeti kérdés lenini tapasztalatainak számbavétele. Milyen zsákutcákat kellene elkerülnie a mai baloldali szerveződéseknek? Milyen radikálisan eltérő strukturális jellemzői voltak az 1917 előtti és a későbbi pártfejlődés között? Szembenéztünk-e már a presztálinista marxizmus progresszív örökségével? 18 évet eltékozoltunk volna? A múlt történeti és elméleti feltárása terén talán nem, de a tanulás terén – úgy tűnik – igen.

Tartalomjegyzék

1. Harsányi Iván : A népfront – hetven év távolából
2. Farkas Miklós : Mikor kezdődött el a második világháború? 70 éve tört ki a katonai lázadás a Spanyol Köztársaság ellen
3. Mezei Bálint : Szovjet tisztek a spanyol polgárháborúban
4. Konok Péter : Barátom-e az ellenségem ellensége? A spanyol népfront 1937. májusi kudarca
5. Zolcsák Attila : Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus
6. Ana Bazac : A mai népfrontok
7. Bánki Éva : Európa − vízipókoknak Aleš Debeljak: Európaiak európaiak nélkül című könyvéről
8. Joaquín Bustelo : Kritikai megjegyzések a „demokratikus centralizmus” fogalmához
9. Michael A. Lebowitz : A tételezés politikája, a politika tételezése
10. Krausz Tamás : Lenin és a „szervezeti kérdés” – történeti rekonstrukció

Az az új politikai gondolkodás és gyakorlat, amiből a népfront eszméje és gyakorlata kinőtt, alapvetően ellentétes volt a kor politikai szellemiségével. A Kommintern VII. kongresszusa nem kész panelekből, kiérlelt koncepciókból táplálkozott, a 1930-as évekre kialakult társadalmi-politikai helyzetben szembe kellett nézni a kommunista mozgalmak végcélra orientált politikájának kudarcával is. Az antifasiszta népfront egyszerre volt a kényszerű politikai praktikum és alapos elméleti megfontolások terméke.

A Kommunista Internacionálé (a Komintern) VII. kongresszusa (1935. július 25-augusztus 30.) a fordulatos pályájú világszervezetnek az az összejövetele, amelyről a legtöbbet írtak. Emellett – az 1919-es megalakulástól eltekintve – egész történetének egyetlen mozzanata, amely az 1989-es szellemi nagytakarítás után is makacsul tartja magát a tankönyvek lapjain, különbözőképpen interpretálva. Ezt a kiseperhetetlenségét az antifasiszta népfront ott megfogalmazott gondolatának és programjának köszönheti.

A II. világháború előkészületeinek jegyében telt harmincas évekből nehéz olyan mozzanatot kiragadni, amely ne adna lehetőséget ellentétes értelmezésekre. Természetesen a népfront fogalma, gyakorlata, történelmi pályafutása és a világpolitikát alakító hatása sem kivétel. Vannak, akik pusztán spanyolfalnak tekintik, amellyel a szovjet hatalmi politika fedezte a maga játszmáit. Így kerülhet a népfront kifejezés sok szerzőnél a fantomjellegét jelezni kívánó idézőjelbe. Mások, a korabeli folyamatok még köztünk élő részesei, nehezen tudnak elszakadni attól a legendáriumtól, amellyel a népfront gondolatát és az utóbb hozzá kapcsolódó, nálánál jóval szélesebb világpolitikai fejleményeket körülvette a közvetve kétségtelenül a népfront gyermekének tekinthető világháború alatti ellenállási mozgalom és környezete, az Egyesült Nemzeteknek a háborúban győztes tömbje. Ez a vita, amint maga a népfront eszméje is, mostanában lépett túl a hetvenedik évén, és aligha döntheti el egyetlen (vagy öt, vagy tíz) rövid írás. Ezúttal én is csak némely vonatkozásait szeretném világosabbá tenni.

A rendszerint az "antifasiszta" jelzővel megfejelt népfront gondolata a kommunista mozgalom stratégiai műhelyéből pattant ki a harmincas évek fehér izzásig hevült bel- és világpolitikai harcainak a színterére. Tojáshéjként magán viselte az előző tizenöt év bélyegét, aminek a során a kommunista pártok nemzetközi mezőnye, a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé rengeteg tévelygés közepette úgy-ahogy kihordta annak a csalódásnak a terhét, hogy a szörnyű 1914-1918-as vérfürdő nem a világforradalom tisztítótüzébe torkollott, hanem a kapitalizmusnak a Komintern által ideiglenesnek és részlegesnek látott és hitt stabilizációjába. Amikor a népfrontpolitikát meghirdették, még nem indult el (bár küszöbön állt és előre jelezhető volt) az olasz királyság etiópiai háborúja. A Szovjetunió is előtte állt még (ha csak hetekkel is) a nagy pereknek, és 1937-1938 megrendítő belpolitikai kataklizmájának. Túl volt azonban a Kirov-gyilkosságon, Zinovjev és Kamenyev letartóztatásán. Eközben helyreállították a volt kulákok állampolgári jogait, és megkezdték az új alkotmány kidolgozásának munkálatait. Nem volt könnyű a hatalmas országban az események mozgásának irányát biztonságosan megjósolni. Nem is kevesen olvadást jósoltak.

Mivel a népfront (különböző okokból) viszonylag kevés helyen öltötte pártok és szervezetek formalizált, írásos megállapodásának formáját, hatása – amely az 1935-1947 közötti bő évtizedben volt a leginkább mérhető – szélesebben a benne megtestesült gondolat(ok) révén terjedt. Az a felfogás, amely a népfront eszméjét táplálta, szögesen ellentétes volt a kor politikai szellemiségével (és nem csak a "népfront előtti" retorikához és tézisekhez szokott kommunistákéval). A korabeli politikai mozgalmak, a jobb- és a baloldalon egyaránt, eszméik gyakorlati érvényesítésének lehetőségét szinte kivétel nélkül, az egykori hitvitázók szenvedélyével, kizárólag az általuk kristálytisztának fölfogott ideák abszolút, minden mást kizáró érvényre jutásától remélték. Ezt a beállítottságot vonta kétségbe – nem teljes következetességgel, még kevésbé teljes sikerrel – a népfront alapeszméje. Ki nem mondott lényege az volt, hogy a harmincas évek első harmadában a nemzetiszocializmus előretörésével előállt nagy veszélyhelyzetben a mindenáron az előtérbe türemkedő, közvetlenül a végcélokra orientált partikuláris stratégiákat hátrább kell parancsolni; csak így juthat hatékonyan érvényre a veszély elhárításában ilyen vagy olyan mértékben érdekelt, nemegyszer ellentétes részérdekű társadalmi, politikai és világhatalmi csoportok alapvető érdekközössége.

A Komintern népfrontpolitikájának előzményeit csak gondos munkával lehet kibontani a benne és körülötte folyó vitákból. Pontos fölvázolásukat zavarják azok az erőfeszítések is, amelyekkel az 1970-1980-as évek nyugati euro- és keleti reformkommunistái a kommunista mozgalom minden korábbi, általuk ebből a jövőből visszatekintve kedvezőnek ítélt fölismerését a maguk őstörténeteként értelmezték. A kommunista mozgalom számos politikusának az 1918 és 1934 közötti eseményeket, bennük különösen a fasizmus jelenségeit differenciáltan elemző erőfeszítései nem tagadhatók. Elsőnek két vezető, a bolgár Georgi Dimitrov és az olasz Palmiro Togliatti jut az eszünkbe. (Az utóbbi a fasizmusról tartott híres előadás-sorozatában először hívta föl a figyelmet arra, hogy a jobboldali diktatúrákat nem lehet egy kaptafára húzni.)¹ Ám egy ilyesfajta politikai gondolatvilág elemei a kommunista mozgalomban régen munkáltak, és nem voltak idegenek a munkásmozgalom egyes más áramlatai körében sem. Hasonló elképzeléseket, a "dimitrovi fordulattal" szinte egyidejűleg, a Szocialista Munkásinternacionálé balszárnyának kiemelkedő politikusai (Otto Bauer, Fjodor Dan, Jean Zyromski)² is megfogalmaztak. Ezzel azonban csak a jéghegy csúcsára irányítottuk a figyelmet. Néhány specialistán kívül ki ismeri ma a maga korának baloldali irodalmában ismert magyar Sas Gyula ("Giulio Aquila")³ nevét, aki nem sokkal keletkezése után az olasz fasizmus első alapos kommunista elemzője volt? Ki figyel a perui José Mariáteguí páratlan kísérletére, hogy hét híres tanulmányában⁴ a húszas években megpróbáljon kialakítani egy az indiánproblémával is megterhelt latin-amerikai országban alkalmazható politikai eljárásmódot? Ki fogja föl, mennyire sajátos volt a kínai kommunistáknak a forradalom vuhani korszakában alkalmazott szövetségi politikája? Ismertebbek Antonio Gramsci elemzései a nyugati társadalmak politikai specifikumairól, amelyek a világnak abban a szférájában az új, szocialista társadalom kivívásának (magát a feladatot nem vonva kétségbe) az oroszországitól eltérő menetét valószínűsítették. Ez valóban fontos gyökér. Végtére is a népfrontpolitika a Nyugat, az európai félperiféria és a gyarmatvilág számára készült. Szovjet belpolitikai viszonylatban – a sztálini megtorlást zárójelbe téve is (amit persze nem tehetünk) – a harmincas években már értelmezhetetlen.

Nem könnyíti feladatomat annak a fórumnak, a Komintern VII. kongresszusának a hiányos dokumentációja, amely rátette pecsétjét a népfrontpolitikára. Végül is ez volt a Komintern egyetlen kongresszusa, amelynek pontos jegyzőkönyvét nem publikálták. (Korábban szerkesztett formában még a Komintern végrehajtó bizottsági plénumainak a jegyzőkönyvei is kivétel nélkül napvilágot láttak.) A kommunista világmozgalom hetilapja, a Rundschau tucatnyi számán keresztül nagy terjedelemben közölte a kongresszus 151 felszólalásának bő kivonatát⁵ . Ám ezekből sem állítottak össze még egy brosúrát sem. Az 1980-as évek második felében, a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézetben a Kiril Sirinya vezette kutatócsoport a lassan hozzáférhetővé váló teljes anyag alapján megkísérelte egy autentikus jegyzőkönyv összeállítását. Ezt a munkát a szovjet állam széthullása megszakította. Rendelkezésre állnak persze külföldi Komintern-lexikonok és bibliográfiák⁶ , különböző szemszögből megírt Komintern-történetek⁷ , illetve más monográfiák Komintern-vonatkozású fejezetei.⁸ Itthon a 40. évfordulón megjelent egy vaskosabb kötet a Komintern 1919 és 1943 közötti dokumentumaiból, amely jellegénél fogva csak a határozatokat tartalmazta. Az 1980-as évek közepén került nyomtatásba kétkötetnyi újabb gyűjtemény.⁹ Ennek jelentősége sok egyéb mellett az, hogy a II. kötet függelékében elolvasható a francia népfrontegyezménynek, valamint a spanyol baloldali pártok 1936. januári választási programjának a szövege, két olyan országból, ahol a népfrontgondolat az eszmék magasából valóban leszállt a mindennapi politika, az Ibériai-félszigeten a katonai küzdelmek föld közeli szintjére is. A német Wilhelm Pieck németül, Dimitrov és Togliatti¹⁰ magyarul publikált szövegeiből összeszedhetők a kongresszuson elhangzott legfontosabb beszámolók. Arra azonban, hogy mi történt a kongresszus közvetlen előterében, hogyan alakult szinte az utolsó pillanatig a fő beszámolók szelleme és szövege, s hogy milyen háttérmegbeszélések folytak a szünetekben és a napirendi pontok vitái között, csak visszaemlékezések néhány soros bekezdéseiből következtethetünk. Az MSZMP Politikai Főiskoláján 1985-ben, a kongresszus 50. évfordulóján lezajlott reprezentatív nemzetközi tudományos konferencián elhangzott, nagyobbrészt sohasem publikált felszólalások is ládafiában pihennek. Még azt a híresztelést sem lehet ellenőrizni, amely szerint Sztálin megjelent a kongresszus valamelyik ülésén. Erről semmiféle dokumentum nem szól, noha a kor légkörét ismerve elképzelhetetlen, hogy ezt ne verték volna nagydobra; no meg a nagyszámú küldött és vendég erről kézen-közön, valahol-valamikor be ne számolt volna. A néhány évtizede még közöttünk élő magyar delegátusok sohasem említették ezt. A kongresszus menetében voltak zártabb, intern vezetői tanácskozások; ezekről viszont nincs birtokunkban írásos feljegyzés. Az utóbbi másfél évtized számottevő új fejleménye viszont Dimitrov nemrégiben előkerült naplójának a közzététele, amelyre később kitérek.¹¹

Számos jel mutat arra, hogy a VII. kongresszuson meghirdetett politikai irányvonal nem valamely leülepedett, előzőleg gondosan kimunkált és a világmozgalomban megvitatott, elfogadott vagy elfogadtatott programon nyugodott. Ellenkezőleg: az utolsó pillanatig, sőt azon túl, a tárgyalások szüneteiig formálódott, új elemekkel telítődött. A Komintern VB 1933. november-decemberi XIII. plénumának dokumentumaiban nagyítóval is csak erőltetetten lehet bármiféle, a népfront irányába mutató elemeket fölfedezni. (Voltak ilyen kísérletek.) A trockista IV. Internacionálé iránt elkötelezett Pierre Frank történész első ízben egy a KI Titkársága és VB-irodája által előkészített, 1935 elején kiadott kötetben mutatja ki a kétféle gondolkodásmód egyfajta elegyét.¹² Az általa idézett részben még előfordul a szociáldemokráciára korábban általánosan alkalmazott "szociálfasiszta" minősítés, de egy új, szélesebb körű antifasiszta együttműködés gondolata is fölvillan. Franknak nincs egészen igaza, hiszen a kongresszust előkészítő bizottságok egyikében 1934 júliusában a náci fogságból kiszabadított Dimitrov már merőben új szemléletet tükröző kérdéseket vetett föl.

Ennek dacára a fordulat a VII. kongresszus előestéjén sem volt még egyértelmű. Visszaemlékezők és elemzők egyaránt emlegetik, hogy sokakban nagy meglepetést keltett Dimitrovnak a napirend 2. pontjához előterjesztett beszámolója, még inkább vitazárszava. Ugyanezt emlegetik Togliattinak a háború és a béke kérdéseit elemző 3. napirendi pont tárgyalását bevezető előterjesztésével és utána elmondott zárszavával kapcsolatban. Ismert kommunista vezetők álltak zavartan a Komintern sokéves tételeit nyíltan bíráló vagy félretevő új tézisek hallatán. Kun Béla például a Dimitrov-beszámoló után a magyar küldöttek körében még annak a lehetőségét is mérlegelte, hogy a másnapi szavazáskor esetleg ne szavazzák meg az előterjesztést.¹³ A vita későbbi szakaszában azonban megváltoztatta az álláspontját, és az előterjesztést támogatva szólalt föl. Ám ennél is sokkal feltűnőbb, hogy több neves Komintern-vezető előre elkészített felszólalásai is részben a régi irányvonal szellemében hangzottak el, feltehetően a Dimitrov-beszámoló végső szövegének ismerete hiányában. Ebből a szempontból a küldötteknek a Rundschauban közölt felszólalásai is ellentmondásosak, nyoma sincs bennük "karmesteri beintésnek". Ezt tükrözte sok egyéb mellett Wilhelm Georgijevics Knorinnak, a Komintern VB póttagjának, a KI-apparátus vezető munkatársának a 3. napirendi pont vitájában, augusztus 14-én elmondott beszéde is, noha ő részt vett több dokumentum legfelső szintű előzetes megvitatásában.¹⁴ Ilyen mozzanat egyik mondatának az a korábbi gondolkodásmódot tükröző része is, amely szerint a békét (a japánok és az olaszok mellett) fő szervezőként "az angol imperialisták által támogatott német nemzetiszocialisták fenyegetik".¹⁵ Ám ha igazságosak akarunk lenni hozzá, meg kell jegyeznünk, hogy magának Dimitrovnak a szövegéből is itt-ott "kikönyököltek" a régi szólamok. Angaretisznek, a Komintern Nemzetközi Ellenőrző Bizottsága elnökének a beszámolójából pedig, ha úgy tetszik, már a KI külföldi vezetőit is elérő nagy tisztogatások előszele érezhető. Mégis: az egész kongresszusból nemcsak a kommunisták tábora, hanem a nemzetközi politikai közvélemény egy nagy szelete is elsősorban az előrelépést olvasta ki. Ebben része lehetett annak is, hogy a KEB-beszámoló visszhangja alig lépte túl a kongresszusnak otthont adó Szakszervezetek Házának (Dom szojuzov) falait. A figyelem főleg Dimitrov beszámolójára összpontosult.

A dolgoknak ez a bonyolultsága arra figyelmeztet, hogy teljességgel használhatatlanok azok a sztereotípiák, amelyeket a népfrontpolitikával, általában a Kommunista Internacionáléval kapcsolatban napjaink közkeletű, tudományos és publicisztikai írásokban egyaránt uralkodó felfogása sugall. Ilyen az az állítás, hogy a Komintern nem volt élő szervezet, csupán a szovjet kormányzat, közelebbről Sztálin manipulátorkarja. Korabeli tárgyilagos megfigyelők és elemzők, bármely politikai irányhoz tartoztak is, a hosszabb történelmi visszatekintés lehetősége híján is ennél pontosabb, analitikusabb képet alkottak erről. A történész, ha tárgyilagos, magától is tudja, hogy valamely, ilyen sok mozaikból (országos pártok, emigráns csoportok, központi apparátus, külföldre kihelyezett lapok és titkárságok, milíciák, front- és társszervezetek, kulturális kapcsolatok stb.) összetevődő organizmus sohasem lehet teljesen homogén, maradéktalanul egyenirányított. A mai jobb történetírás ezt már a német náci államról és az olasz fasizmusról sem állítja. A Kominternről mégis gondolkodás nélkül leírják.

Miután a nyilvánvaló fő manipulátor csakis Sztálin lehetett, érdemes megvizsgálni, hogyan viszonyult a diktátor a népfront gondolatához és gyakorlatához. Az előzmények ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy a kongresszus által kisugárzott új eszmék intellektuális forrása nem ő volt. Ha viszont valaki azt mondja, hogy ellenében születtek, lehetetlenséget állít; egyszersmind agyonvágja azt a másik divatos állítást, hogy Sztálin mindenhatósága eleve kizárt minden más cselekvő tényezőt. A KI dokumentumaiból ismert, hogy a világgazdasági válság éveiben a szovjet vezetők a veszélyt még elsősorban az angol-francia, talán észak-amerikai vezérlésű újabb katonai intervencióban látták. Ehhez hozzájárult a francia és az angol kormányzat egykori karmesteri szerepe a szovjetellenes katonai intervenciókban. Azt érdemes vizsgálnunk, milyen tényezők változtathattak Sztálin álláspontján a harmincas évek első harmadában. Nyilván elsősorban az a goromba tény, hogy a Szovjetunióval korrekt, sőt szívélyes kapcsolatban álló Weimari Köztársaság helyén agresszív, kommunistaellenes, mind érzékelhetőbben területhódító háborúra készülődő nemzetiszocialista állam született. Másrészt 1933 novemberében Washingtonban aláírták a legfelső szintű amerikai-szovjet diplomáciai kapcsolatok létesítéséről szóló egyezményt, és a két ország közt a második szovjet ötéves terv szempontjából létfontosságú kereskedelmi kapcsolatok bontakoztak ki. 1934 szeptemberében, francia kezdeményezésre, az angol kormány közreműködésével 30 ország kormánya kérte föl a Szovjetuniót, hogy csatlakozzék a Népszövetséghez, a szervezet Tanácsában (a mai Biztonsági Tanács elődjében) is állandó tagságot biztosítva neki. 1932 novemberében francia-szovjet megnemtámadási, 1935 májusában kölcsönös segélynyújtási egyezményt írtak alá, amelyhez Csehszlovákia is csatlakozott. Sztálin számára a régi mumust logikusan új váltotta föl.

Érdekes, hogy bizonyos történészek, miközben gyakorta beszélnek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának a Kominternben érvényesített, vitathatatlanul meghatározó befolyásáról, még föltevésként sem fogalmazzák meg azt, hogy a sok tucat kommunista pártnak a világ minden részéről érkező információi, a bennük fölvetődött újszerű gondolatok is befolyásolhatták a szovjet kormánypolitikát, uram bocsá!, Sztálin mindenkori állásfoglalásait is. Márpedig – különösen, amikor két országban, Franciaországban és Spanyolországban a népfront (bárhogyan nevezték is, és bárminek tekintették is résztvevői) kezdett testet ölteni – ez elkerülhetetlen volt. Sztálin soha egy szót sem írt le a népfrontról. Az általa teremtett új lehetőségek is elsősorban a szovjet biztonsági érdekek szempontjából érdekelték. Ám éppen ebből a szemszögből nőtt meg a KI "nyomóereje", különösen, amikor 1934. február végén a nácik börtönéből kiszabadult Dimitrov Moszkvába érkezett, majd – nyilván nem Sztálin akarata ellenére – átvette a Komintern vezetését.

A szolidaritási mozgalom sikerének tulajdonított szabadulás olyan politikust dobott a felszínre, aki Berlin és Lipcse előtt már 1923-ban, Bulgáriában is számottevő tapasztalatokat szerzett egy szélsőjobboldali diktatúra elleni küzdelem némely sikereiről és súlyos kudarcáról. Már a második napirendi pont dokumentumainak előkészítésére alakult bizottság első ülésein kényelmetlen kérdések, illetve világos tézisek formájában élesen vetette föl a változtatás szükségességét.¹⁶

A népfronteszme természetesen nemcsak gondolati folyamat, hanem frissen szerzett tapasztalatok gyümölcse is volt. Mintegy két héttel azelőtt, hogy Dimitrov elhagyhatta németországi börtönét, zavarba ejtő események zajlottak le Ausztriában. Az 1933 márciusában diktatórikus vágányra kanyarodott Dollfuss-kormányzat 1934 februárjában elhatározta, hogy katonai erőire és félkatonai szervezetére, a Heimwehrre támaszkodva rajtaütésszerűen lefegyverzi a Köztársasági Védszövetséget (Schutzbund), az osztrák szociáldemokraták ugyancsak fegyveres rendezőgárdáját. A "schutzbündlerek" azonban a támadás fő pontjain ellenálltak, más pontokon pedig maguk keltek föl. Harcukat a kormány erői véresen leverték és megtorolták. Egyben a harcok ürügyén betiltották a szociáldemokrata pártot és a szabad szakszervezeteket. A diktatúra új szakaszába lépett: a parlament és a választott önkormányzatok után a politikai és az érdekvédelmi ellenzéket is törvényen kívül helyezték.¹⁷ A kommunista doktrína szempontjából ez az eseménysorozat különösen festett. A proletariátus (ez esetben a valóságos) elszánt, bár reménytelen fegyveres harcra kelt a jobboldali diktatúra totalitárius törekvései ellen. Ám ez a proletariátus 90 százalékban ahhoz a szociáldemokráciához tartozott, amelyet a KI határozatai rendszeresen megalkuvással vádoltak. A kis kommunista párt emberei pedig, helyenként saját vezető szerveik utasítására sem várva, melléjük álltak. A bécsi Marx-udvar, Floridsdorf barikádjain, a linzi Schutzbund-ház védelmében létrejött a munkásegység. Valóban nem a "csúcsokon", hanem "középen és alul", ahogy ezt a Komintern határozatai sorra jövendölték. Ám nem a kommunisták vezetésével, ahogyan az előrejelzések szerint ennek történnie kellett volna. Ez a tapasztalat még igen messze volt a népfront későbbi gondolatától (amelybe Ausztriában 1937 körül már akár az 1934-es fő ellenség, a hivatásrendi állam némely, a nemzetiszocialista térhódítástól megrettent hívei is belefértek). Ám a munkásegység eredeti, korábban sosem volt formája jött létre.

A következő erős impulzus Franciaországból érkezett. A francia szélsőjobboldal (a Tűzkeresztesek, "A Király Rikkancsai", a Francia Cselekvés aktivistái) egy héttel az ausztriai események előtt tömegek élén (sikertelenül) megrohamozták a párizsi parlament épületét. A válasz 9-én a munkásság tömegdemonstrációja volt, amelynek során összeütközésekre is sor került: több tüntető munkás meghalt. A tüntetésen a szocialista és a kommunista párt tagjai vállvetve vettek részt; amit korábban tucatnyi kommunista vagy szocialista egységfelhívás nem ért el, "elintézte" a hatalomra törő szélsőjobb színre lépése. A halottakat 12-én kétszázezres tömeg temette, a megmozdulást négy és fél milliós általános sztrájk támasztotta alá.

Dimitrov már javában belevetette magát az új politika formálásába, amikor 1934 májusában Maurice Thorez, a Francia KP titkára odalátogat. Dimitrovval és Dmitrij Manuilszkijjal tárgyal, akik sürgetik: kezdeményezzen további közös akciókat a szocialista párttal (SFIO). Ilyen impulzusokat persze az FKP már sokszor kapott, kifejezetten taktikai céllal. Ezek képlete egyszerű volt: az FKP kezdeményez – az SFIO elutasít – az FKP leleplez. Thorez azonban hazatérve már nem ilyen szándékkal fordul az SFIO-hoz. A vezetőségnek szintén javasol tárgyalásokat. Ezek meg is kezdődnek, és július 27-én megszületik a két nagy párt (itt a pártok közti erőviszony nem annyira féloldalas, mint Ausztriában) akcióegység-megállapodása.¹⁸ Ez "megnemtámadási egyezményt" is tartalmaz: vállalják, hogy tartózkodnak egymás vezető politikusai megnyilvánulásainak nyilvános bírálatától. A francia munkásegységfront, majd az 1936 januárjában 98 szervezet (pártok, szakszervezetek, társadalmi egyesületek) aláírásával létrehozott "Népi Tömörülés" nekilendülése, a spanyol baloldali (munkás-, polgári és nemzetiségi) pártok 1936. februári választási győzelme, majd a francia baloldal kormányalakítása után Dimitrov tekintélye tovább nőtt. Sztálinnak "szimultánoznia" kellett a szovjet külpolitika és a kommunista mozgalom nem teljesen azonos szempontjaival. Még inkább így volt ez az 1936. július 18-i spanyol katonai lázadás után, amikor el kellett dönteni, milyen módon segítsen a Szovjetunió a bajba jutott Spanyol Köztársaságnak. "A kommunizmus fekete könyve" és a Kominternt balról bíráló radikális baloldali történetírók egyetértésben hangsúlyozzák, hogy a Szovjetuniót a lázadás után hónapokig nem érdekelte a spanyol forradalmárok sorsa.¹⁹ A valóság az, hogy a Külügyi Népbiztosságnak és az SZK(b)P-nek a legelső napoktól behatóan foglalkoznia kellett a kérdéssel. Nemcsak azért, mert a polgári köztársasági José Giral spanyol köztársasági elnök már július 25-én fegyvereket, sőt katonákat kért²⁰ , hanem azért is, mert Dimitrov ezt nyomatékosan sürgette. A Moszkvában akkreditált magyar ügyvivő, Jungerth-Arnóthy Mihály ezt olyan módon ismertette, hogy azt mai történész sem tehetné találóbban, az azóta eltelt hetven év összes, újabban megismert aktáinak a birtokában sem. "Az egyik oldalról az egyik »Liebkind« [kedvenc gyermek – H. I.], a Komin­tern kérte, sőt követelte a vörösök nyílt támogatását, a másik oldalról a másik »Liebkind«, a szovjet-birodalom diplomáciája hangoztatta, hogy Oroszországnak érdeke, hogy e kérdésben ne szakítsanak [a spanyol ügyekbe való be nem avatkozás szovjet elfogadását szorgalmazó – H. I.] Angliával és Franciaországgal." Az ügyvivő szerint Sztálin meg is neheztelt Dimitrovra, aki így érvelt volna: "Ha a Szovjet-Unió magát a kapitalista államokkal azonosítva a spanyol proletariátus e végső küzdelmében félreáll, és elpusztulni hagyja azt, akkor nemcsak a spanyol és a francia, hanem az egész világ proletariátusa előtt kompromittálva lesz a Komintern és a Szovjet-Unió."²¹

A VII. kongresszus 1935 nyarán és őszén a szociáldemokrata mozgalomban is élénk visszhangot vert. Kommunista és szociáldemokrata vezetők sokévi kiélezett kapcsolatai után az utóbbiak azt kutatták, vajon mennyire tekinthető valóban újnak és őszintének a Moszkvában elfogadott új irányvonal. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt színvonalas elméleti-politikai folyóiratában, a Szocializmusban a kiadvány rendszeres külpolitikai elemzője, Historicus (vagyis az emigrációban élő Rónai Zoltán) így próbálta meghatározni a kongresszus dokumentumaiból kihámozható új mozzanatokat: "Négy fontos eltérés van a korábbi és az újabb taktika között. Az első a demokrácia értékelése. A Komintern ma, ha nem is végleges, de jelentős átmeneti értéknek tartja a demokráciát. A fasizmus ellen elfogadhatónak tartja a korábban annyira lebecsmérelt koalíciós kormányban való részvételt… A második lényeges eltérés a múlt és a jelen között: a béke hangsúlyozott megbecsülése. Az a szempont, amely új forradalmak kohóját látja az új háborúban, s ezért ha nem is kívánja, de nem is irtózik tőle – eltűnt a Komintern gondolatvilágából. A Komintern tudja: a háború ma veszélyeztetné az orosz forradalom sorsát. A harmadik eltérés a szociáldemokrácia értékelésének kérdésében van. Az egységfronttaktika ma nem úgy jelentkezik, mint a tömegekkel, hanem mint a pártok vezetőivel és a legfőbb nemzetközi szervekkel való egységfront. A negyedik különbség: elfordulás az egész világ egy kaptafára húzásától… a Harmadik Internacionálé új, dimitrovi taktikája hirdeti a sematizálás káros voltát."²²

Bármit gondoltak vagy mondtak is a korabeli kommunista mozgalom vagy az SZK(b)P egyes vezetői, a népfrontpolitika a bolsevik szövetségi politika és a kommunista gondolkodásmód minden korábbi koncepciójához képest vadonatúj jelenség volt, amelynek lényegét Rónai jól ragadta meg. A fasizmus elleni harc középpontba állítása ugyanis új "oldalmegvilágításba" helyezte a társadalmi és a nemzetközi küzdelmek számos más vetületét. Ezek korábban is megjelentek a kommunista politika horizontján, ám mindig csak taktikai szemszögből. Ilyen volt a demokratikus-alkotmányos politikai rendszerhez, a nemzeti függetlenséghez, illetve a háborúkhoz fűződő viszonyuk. Maga a fasizmus is újfajta, nem tisztán belpolitikai megközelítést kívánt, mihelyt olyan országban jött létre, amelynek ereje és elszántsága is volt új világháború kirobbantásához.

Az, hogy a polgári parlamentarizmus nyújtotta lehetőségeket ki lehet és ki kell használni, Marx és Engels óta – az 1917-et követő néhány forradalomváró évtől eltekintve – mindig evidenciának számított. Az August Bebel vezette német szociáldemokrácia 1878 és 1890 között, a szocialistaellenes kivételes törvény éveiben mestere volt ennek a munkának. 1920-tól, a "»Baloldaliság« – a kommunizmus gyermekbetegsége" megírásával Lenin visszahelyezte ezt az eszmét az őt megillető piedesztálra, a nyugati baloldali kommunisták óriási megrökönyödésére. Ennek a gondolatnak a középpontjában nem az a megfontolás állt, hogy a kommunisták számára a polgári parlament a törvényhozásban való alkotó részvétel terepe volna. A forradalomra készülő proletariátusnak – vélték – fórumként kell használnia ezt az intézményt, ahol leleplezheti a burzsoá állam intézkedéseit, nagyobb nyilvánosságot teremthet a maga számára, új híveket toborozhat.

A kommunistákat az új típusú reakció, a fasiszta diktatúra, annak is leginkább nemzetiszocialista változata oktatta ki a politikai demokrácia önmagában vett jelentőségére. Miután belekóstolhattak egy olyan uralomba, amely a Bismarck-féléhez képest a féllegális munkaformák ezredrészét sem tette lehetővé, hirtelen evidenssé lett számukra annak a fontossága, hogy a munkások pártjai, jóllehet nem a maguk alkotta intézmények keretében, szabadon hirdethessék az eszméiket, szervezkedhessenek, védelmezhessék a munkásság és más hátrányt szenvedő társadalmi rétegek érdekeit. Ez az új gondolatvilág többé-kevésbé egységes koncepcióvá gyúrva jelent meg Dimitrovnak a kongresszuson elhangzott megnyilvánulásaiban, a második napirendi pont beszámolójában és zárszavában.²³

A munkásmozgalom horizontján természetesen a nemzeti-nemzetiségi kérdés sem ekkor bukkant föl. Ismeretes, hogy Marx, Engels és az I. Internacionálé is vissza-visszatért rá, egyrészt mint az elnyomott népek-nemzetek iránti szolidaritás kötelezettségére, másrészt mint az osztályküzdelmeket messzemenően befolyásoló tényezőre. Az 1890-es évektől, a szaporodó, Európán kívüli háborúk kapcsán már a II. Internacionálé is megpróbálta kiterjeszteni ezt a problémakört a gyarmati kérdésre. Század eleji kongresszusain – elsősorban az 1907-es stuttgarti kongresszuson – azonban alapvető nézeteltérés bontakozott ki a gyarmatosítást feltétlenül elutasító és az anyaországok, úgymond, civilizáló küldetését hangoztató szocialisták között. A Komintern ehhez képest kezdettől nagyot lépett előre. Az ázsiai gyarmati térséghez közelebb eső (részben azt határai között tudó) Oroszország forradalmárai több empátiával közeledtek a térséghez: fölfogták függetlenségi törekvéseinek a jelentőségét. Szervezetileg is megpróbálták kiterjeszteni befolyásukat Kínára, Iránra, Indiára, Délkelet-Ázsiára, Latin-Amerikára. A bolsevikok összehívták a keleti népek kongresszusát; közvetlen kapcsolatba léptek a kínai forradalmat vezető Szun Jat-szennel és pártjával, a Kuomintanggal. Bár ezt a törekvést kudarcok is kísérték, ez a nemzeti kérdés kommunista felfogását "globalizálta", hozzáigazította a nemzetközi fejlődés új kereteihez. (Ne felejtsük, a szociáldemokrácia komolyabban csak az 1970-es évektől, a Brandt-Kreisky-Palme-korszakban talált utat az ún. "harmadik világ" népeihez.)

Ennek dacára a német nemzetiszocializmus megjelenése és a japán hódítás a nemzeti kérdésnek a kommunisták számára Európában is éppúgy vadonatúj dimenziót kölcsönzött, mint a demokrácia ügyének. Korábban itt a szocialista munkásmozgalom sok osztaga a nemzeti tényezőben csupán az osztályharc frontjait összezavaró, az uralkodó és az alávetett társadalmi csoportok között az érdekazonosság látszatát teremtő, ezeket egy táborba terelő, a munkásságot saját nagy céljaitól eltérítő mozzanatot látott. Amikor síkraszállt az elnyomott nemzetek önrendelkezési jogáért vagy legalább kulturális autonómiájáért, ebben két szempont vezette. Egyrészt úgy látta, hogy ennek a megteremtése mintegy megtisztítja a terepet a munkásság szociális felszabadulásáért folytatandó küzdelem számára. Másrészt fölvillantotta annak a lehetőségét, hogy a proletárforradalom a döntő pillanatban szövetségesévé tehet a szokásos bázisán messze túlmenő tömegeket, amelyek síkra lépése akár el is döntheti a küzdelmet. Az első világháború idején a fegyveres nemzeti önvédelem gondolata a háborúellenes baloldalon eretnekségnek számított; az ilyen célból más szociáldemokraták által vállalt nemzeti összefogást ("Burgfrieden") a baloldali szocialisták árulásnak tartották. Lenint éppen a "honvédő" osztálybéke ilyen megnyilvánulása indította arra, hogy röviddel a háború kitörése után fölvesse új Internacionálé alakításának a gondolatát.

Az 1930-as években viszont számos új mozzanat színezte a nemzeti problémakört. A náci propaganda céljai már korai, viszonylag burkolt korszakában is megnevezhető országok függetlenségét, nemzeti létét kérdőjelezték meg. S itt kapcsolódik be a népfrontpolitika formálódásába a harmadik nagy súlyú tényező, a háborúk megítélése. Bár Marxék (lásd: "Polgárháború Franciaországban") nem tagadták, hogy sajátos pillanatokban a burzsoá állam háborús cselekményei tartalmazhatnak igazságos, támogatható elemeket, az első világháború előtti években és a háború menetében a forradalmi munkásmozgalom kategorikusan elzárkózott attól, hogy bármely hadviselő állam ügyét a magáénak tekintse. Ezt az attitűdöt még olyan országokra is kiterjesztette, amelyek (mint Szerbia, Belgium) agresszió áldozatai voltak, azzal érvelve, hogy mindkét állam hódító nagyhatalmi célokat kitűző szövetségi rendszerek részese volt, ilyen minőségükben sodródtak bele a háborúba. Ez az állásfoglalás mélyen berögződött a forradalmi szellemű munkásszervezeteken messze túlmenő, politikailag tevékeny rétegek tudatába.

Most azonban fölvetődött a kérdés: el lehet-e zárkózni olyan országok védelmi erőfeszítéseinek a támogatásától, amelyeket a hitleri Németország vagy a fasiszta Olaszország, netán Japán támadása fenyeget, vagy ez a támadás már be is következett. Logikus-e, ha a forradalmárok ilyen körülmények között is ragaszkodnak régi elvi álláspontjukhoz, és például a francia parlamentben automatikusan a védelmi költségvetés, a hadihitelek elfogadása ellen szavaznak. Egyfajta helycsere is végbement: az egykori 1914-es "honvédők" utódai gyakran az agresszív államok megbékítésének pacifista híveivé lettek; a magukat forradalmi erőként meghatározó kommunisták és baloldali szocialisták pedig a nácizmus, a fasizmus elleni határozott, fegyverek alkalmazásáig menő (egyszerre szociális és nemzeti tartalmú) harc hirdetőivé váltak. Ez a problémakör előkerült az etiópiai háború kapcsán, Kína vonatkozásában, mindenekelőtt pedig a spanyol polgárháborút érintő állásfoglalásokban és cselekvési formákban. 1935-ben a Komintern ebben az ügyben szakított minden sémával. Erre mutatott rá helyesen Rónai Zoltán.

A sémák elleni fellépés törekvése konkrét szervezeti változtatásokban is megnyilvánult. Az 1. napirendi pont, a Komintern VB beszámolója kapcsán Wilhelm Pieck fölvetette, hogy – az egyes pártok önállóságának fokozása végett – szüntessék meg a KI VB által hozzájuk kirendelt "instruktorok" intézményét, és helyettük az országos pártok delegáljanak képviselőt a VB mellé. Ez meg is valósult, Spanyolországot kivéve, ahol az SKP vezetése a polgárháború kirobbanása után, a sajátos helyzetre utalva kérte: egyelőre maradjanak meg náluk az instruktorok. (Ez aztán igen vegyes következményekkel járt, mivel a tanácsadók a helyi ügyekbe durván beavatkozó Gerő Ernő és az anarchistákkal is kapcsolatot kereső Togliatti közötti sávban mozogtak.) Dimitrov persze kétféle értelemben is realista volt. Egyrészt igen jól ismerte a Szovjetunió határain kívül elterülő világ realitásait. Igyekezett is ráébreszteni ezekre Sztálint, valamint a főtitkárnak a nyugati adottságok befogadása iránt jórészt vak és süket munkatársait, azokra támaszkodva, akik munkájuknál fogva naponta érintkeztek ezekkel. Ám Sztálint is ismerte, és tudta, hogy ezt óvatosan kell tennie, nehogy másokat és végső soron önmagát is bajba keverje. Végtére is a legfőbb, sematizmust szülő tényező a szovjet politikai módszertan elemeinek a helyenként szélsőségesen nehéz helyzetben lévő kommunista pártok eszköztárába való, sokszor határozatilag kötelezővé tett átplántálása volt. Dimitrovnak a népfront egész időszakában zsákba kötve kellett futnia.

Új szelek fújdogáltak a szakszervezeti kérdésben is. Lenin 1921-es figyelmeztetése ellenére az 1920-as években nagy erőfeszítésekkel (és általában csekélyke sikerrel) sok helyütt kiépültek a Vörös Szakszervezeti Internacionálé országos szervezetei. Ám a VII. kongresszus utáni fél évben, dimitrovi kezdeményezésre, a vörös szakszervezetek sorra beolvadtak az amszterdami székhelyű, szociáldemokrata arculatú Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (IGB) országos szakszervezeteibe. A munkásság szociális nyomóereje ezzel megnőtt. Ennek a gyümölcse volt a munkásmegmozdulások 1936. május-júniusi hulláma is, amely a híres Matignon-egyezmény révén a francia munkavállalókat számottevő előnyökhöz juttatta.²⁴ Ez olyan kedvezően hatott a szakszervezetek általános befolyására (mellesleg a kommunistákéra is), hogy 1945 után, a hidegháború kibontakozásáig az újonnan alakult Szakszervezeti Világszövetségben egységesen vettek részt a baloldali, egy ideig még egyes keresztény szakszervezetek is.

 

*

 

A népfronttörekvés kezdettől hordozott feszítő belső ellentmondásokat. Résztvevői vagy a kommunista szövetségi politika által megcélzott potenciális támogatói az előző évtizedekben túlságosan is sok sértést, becsmérlő jelzőt szórtak egymásra, szenvedtek el a kommunistáktól, azok pedig másoktól. Ám a múlt csak egy, talán nem is a legsúlyosabb akadálynak bizonyult. Végül is a népfront híveinek nagy élménye volt, hogy az új politika sok kényelmetlen béklyótól megszabadította őket. Különösen Franciaországban, ahol a népfront kormányra kerülését nem követte polgár- vagy intervenciós háború, mély benyomást keltett, hogy a vörös zászló és a nemzeti trikolór egymás mellett lebegett az utcára vonuló baloldali tömegek feje fölött. Nagy dilemma volt viszont, hogy meddig hajlandók elmenni a fasizmus (illetve a jobboldali diktatúrák) elleni harcban az újonnan szerzett szövetségesek, a burzsoázia és a kispolgárság nagy erejű és nagy hatalmú republikánus, radikális, liberális vagy liberálkonzervatív csoportjai. Ennél is nagyobb kérdőjel volt, hogy mekkora kockázatot vállalnak az első világháborúban győztes, parlamentáris rendszerű demokratikus nagyhatalmak a fasizmus mint világuralomra törő, velük szemben mindinkább nemzetközileg is megszerveződő, államokban és hadseregekben megtestesülő erő elleni fellépésben. Kérdéses lehetett, hogy maguk a frontpolitikát meghirdető kommunisták mennyire gondolják komolyan az egyenlő partneri viszonyt szövetségeseikkel (és azok velük, különösen olyan esetekben, amikor nagy szociáldemokrata tömegpártok álltak szemben kis kommunista káderpártokkal). Végül ott volt a nagy ismeretlen, Sztálin és a szovjet vezetés legfelső rétege; vajon meddig vállalják az "egy országban épülő szocializmus" általuk értelmezett érdekeinek összehangolását a nemzetközi munkásság, akár csak a nagyobb vagy fontosabb nyugati kommunista pártok szempontjaival.

A legjelentősebb ellentmondások egyike az általános demokratikus célok (a szabadságjogok, a béke, a függetlenség védelme) és a munkásság szervezetei által hirdetett szociális célkitűzések viszonya volt. Ez már Franciaországban is megmutatkozott. Az 1936. május-júniusi tömegmozgalmak által kiharcolt jelentős szociális vívmányok alaposan belemarkoltak a nagyiparosok és a banktőke pénztárcájába, amelyek érdekeit a munkáspártokkal szövetséges Radikális Párt egyik szárnya védelmezendőnek tekintette. A francia frank őszi leértékelése viszont hatásai révén bizonyos mértékig elértéktelenítette a kora nyári vívmányokat. A baloldali szocialista csoportok, amelyek a Révolution prolétarienne című lap és a Gauche révolutionnaire csoport köré tömörültek, emiatt mind kétkedőbben nyilatkoztak a népfront értelméről a munkásság számára. Ám Franciaországban "békevilág" volt; a kormányok váltakoztak, de parlamenti keretben; senkinek nem juthatott az eszébe, hogy az ország valamely részén forradalmi kísérletezésbe fogjon.

Más volt a helyzet Spanyolországban, ahol az 1936. júliusi lázadás két szempontból is új helyzetet teremtett. Az alig megszilárdult baloldali köztársasági kormány sokáig nem volt ura a helyzetnek. A lázadással elsősorban nem a szárazföldi hadseregnek a köztársasághoz hű, de szétszórt, dezorganizálódott kisebbsége, hanem a fegyveres munkásmilíciák, illetve sebtében fölfegyverzett munkásosztagok szálltak szembe. Az országnak azokon a részein, ahol a munkásmozgalomban az anarchoszindikalisták játszották a fő szerepet, viharos forradalmi kísérletek kezdődtek, helyi önigazgató közösségek jöttek létre, amelyek a libertáris anarchokommunizmus elvei alapján rendezkedtek be. A katonai lázadás leverését ezek a radikális forradalmi erők a teljes kollektivizálástól, egyáltalán a társadalmi forradalom előzetes maradéktalan véghezvitelétől várták. A mérsékeltebb szocialisták, valamint a Komintern iránymutatásai által erre kötelezett kommunisták, nemkülönben az 1936 szeptemberében kormányra került szocialista munkásvezér, Francisco Largo Ca­ballero, akinek (immár a munkáspártokat is magában foglaló kabinet élén) külpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lennie, azzal próbálkoztak, hogy valamilyen törvényes mederbe tereljék ezt a forradalmi folyamatot. Többek közt megkísérelték, hogy reguláris hadsereggé egyesítsék a szétszórt, pártok és egyéb szervezetek irányvonalát követő milíciákat. Az új földreformtörvénnyel igyekeztek legalizálni, egyben korlátozni a végbement viharos változtatásokat. Ez nagyon hamar kiélezte a népfronton belül egymásnak feszülő ideológiák és politikai felfogások közötti ellentéteket.

A spanyol polgárháború nemzetközi irodalmában mindig is erőteljes radikális "szélbal" historiográfia egyik alaptétele, hogy a központilag végrehajtott korrekciók révén a népfront mérsékelt erői, úgymint a kommunisták, a mérsékelt szocialisták és a baloldali köztársasági pártok 1937 elejére tulajdonképpen "letörték" a forradalmat. A kommunistáknak pedig ezzel az lett volna a célja, hogy megakadályozzák egy a sztálinitól eltérő, "igazi" szocialista modell kialakulását, amely példát mutatott volna Nyugat-Európa és a Szovjetunió munkásai számára is. A spanyol önigazgatási kísérlet ezért a kommunisták szemében "időszerűtlen" forradalom volt, ezért is akartak véget vetni neki.²⁵

Valójában a katonai lázadás és a nagyarányú német-olasz beavatkozás tett súlyos kérdőjeleket a helyi kollektivista kísérletek mögé. Spanyolországban nagy 19-20. századi hagyománya volt a polgárháborús és a gerilla harcmodornak. Most azonban a legkorszerűbb fegyverekkel folytatott totális háború bontakozott ki, amelyet, ha egyáltalán, csakis hasonlóan modern eszközökkel, professzionális katonai erőkkel lehetett sikeresen megvívni. Ez erős centralizációt kívánt, ami a kommunistákkal szemben álló radikális szélsőbal számára gyűlöletes volt. A kommunisták jelszava, amely éppen a háború megnyerését nyilvánította a már megkezdett forradalom sikeres befejezése fő feltételének, nem hidalhatta át a nézeteltéréseket, hiszen maga a célba vett forradalom se ugyanazt jelentette a marxisták és az anarchoszindikalisták számára. Az említett realitások felismerése egyébként az anarchisták táborában is hasadást okozott. Ezt tükrözte négy anarchista miniszter 1936. novemberi belépése Largo Caballero kormányába, illetve a politikai tevékenység merev elvetésének legalább ideiglenes feloldása az anarchista szervezetek, az Országos Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Szövetség (FAI) több magas szintű vezetője részéről.

A kommunisták és a radikális szélsőbal szervezetei közötti stratégiai polémia nem maradt meg az elméleti viták szintjén. Az 1935 őszén létrejött, trockista színezetű Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), amelynek Katalóniában viszonylag erős befolyása volt, és amely aláírta a baloldali pártok 1936. januári választási egyezményét, vörös posztó volt a Szovjetunió és a Komintern szemében. Vezetői és lapjai, köztük a népszerű Batalla nyíltan leleplezték az induló koncepciós pereket és Sztálin szellemiségét. A POUM akkor sem tett lakatot a szájára, amikor kiderült, hogy a szovjet anyagi és katonai segítség gyakorlatilag az egyetlen jelentős támogatás, amelyre az ostromlott köztársaság számíthat. Az 1936. december 28-án, a Komintern VB elnökségének ülésén hozott határozat emiatt egyenesen a fasizmus fölötti győzelem feltételének nyilvánította a "Hitler és Franco érdekében" – úgymond – a beugrató ügynökség szerepét vállaló spanyolországi trockizmus teljes és végleges szétzúzását.²⁶ Ennek a szellemében 1936 őszén a szovjet elhárítás ügynökhálózatot telepített Spanyolországba, amely mindinkább illegitim eszközökkel törekedett a trockisták "kikapcsolására". A POUM egyébként maga is élezte a belharcot. Vezetője, Andreu Nin 1936. szeptember 6-án, két nappal Largo Caballero kormányának megalakulása után a koalíciós köztársasági kormány forradalmi megdöntésére szólított föl, azzal a jelszóval, hogy "a munkásosztály nem harcol a demokratikus köztársaságért". "Vajon Katalónia és Spanyolország munkásosztálya azért vállal óriási áldozatokat, azért ontja vérét, hogy visszatérjünk Azaña úr köztársaságához?"²⁷ (Nem! – kiáltották egyhangúan a gyűlés résztvevői.) A spanyol munkásságot azonban nem a demokratikus köztársasághoz való "visszatérés", hanem a legszélsőségesebb, a fasizmussal szövetséges radikálkonzervatív uralomra való áttérés fenyegette. A Francóval szemben harcoló polgári köztársaságiak kiseprűzése, hajmeresztő belpolitikai következményein túl, teljes külpolitikai elszigetelődéssel fenyegethetett.

Ehhez már csak valamely ostoba véletlen kellett, hogy 1937. május elején Barcelonában többnapos fegyveres harc bontakozzon ki az anarchisták és a POUM, illetve a kommunisták, a republikánusok és a katalán nacionalisták között. Ezt a csatát az anarchista miniszterek segítségével még le lehetett csillapítani. Ám a következő hetekben a hatóságok anarchista- és POUM-ellenes megtorló hadjáratot indítottak. Ennek fedezékében az NKVD emberei elrabolták és meggyilkolták Andreu Nint, akiről azt akarták bebizonyítani, hogy összejátszik a fasisztákkal.²⁸

Dimitrov naplójából drámai kép bontakozik ki a harcról, amelyet a spanyol köztársaság és az újabb japán offenzíva által fenyegetett Kína hatékony megsegítéséért, a népfrontpolitika érvényesítéséért folytatott. Ennek során erőfeszítéseket tett arra, hogy a spanyol népfront támogatására akcióegység-megállapodást hozzon tető alá a Szocialista Munkásinternacionáléval. Nagyon jól érezte, hogy a folyamatban lévő moszkvai perek végletesen megnehezítik ennek a megvalósítását. A jól értesült moszkvai magyar követség diplomatája, Cindric már 1936. október 15-én jelezte: Maurice Thorez, a Francia KP főtitkára figyelmeztette Dimitrovot, hogy "a trockijista per hatása alatt a II. és a III. internationale megegyezése, legalábbis ez idő szerint, teljesen lehetetlen"²⁹ . Néhány naplóbejegyzés jelzi Dimitrovnak a perekkel kapcsolatos óvatosan fogalmazott, de komoly aggodalmait.

" 1.Nem világos, miért követtek el a vádlottak ilyen bűncselekményeket.

2. Nem világos, miért ismer el minden vádlott mindent, annak tudatában, hogy ez életébe kerülhet.

3. Nem világos, hogy a vádl(otta)k vallomásait miért nem támasztják alá semmiféle bizonyítékkal.

4. Nem világos, miért van szükség ennyire súlyos büntetésekre polit(ikai) ellenfelekkel szemben, amikor a szov(jet) rendszer ennyire erős…

5. A per jegyzőkönyveit hanyagul állították össze, tele vannak ellentmondásokkal, nem meggyőzőek.

6. A pert borzalmasan irányítják."³⁰

Sztálin tehát mint kockázati tényező 1937-ben már erőteljesen működött.

Sztálin népfronttal kapcsolatos álláspontjának alakulását erőteljesen befolyásolták a másik fő rizikófaktor, a nyugati hatalmak lépései. A főtitkár erősen csalatkozott a francia politikához fűzött reményeiben. Ivan Majszkij, a Szovjetunió londoni diplomáciai főmegbízottja a Benemavatkozási Bizottság ülésén nem hogy azt nem tudta elérni, hogy irányozzák elő Portugáliának mint a lázadókhoz áramló hadianyag fő útvonalának az ellenőrzését, de az angol ellenállás miatt azt sem tudta elérni, hogy a kérdést egyáltalán a bizottság napirendjére tűzzék.³¹

A bizalmatlanság kölcsönös volt. A brit konzervatív kormány, amelyet nem érdekelt, hogy az orosz bolsevikok történelmi gárdájának egyes tagjai irtják a többieket, nagyon is fölkapta a fejét, amikor 1937-ben Sztálin német provokáció nyomán szinte lefejezte a Vörös Hadsereg tisztikarát. Nagy-Britannia számára a Szovjetunió elsősorban olyan hatalom volt, amelyet föl lehet használni arra, hogy keletről sakkban tartsa Hitler államát. Nem lehet csodálni, hogy a nemzetközi hírnevű Mihail Tuhacsevszkij marsall és társai kivégzése után ebbe vetett hite súlyos csorbát szenvedett.

1938-ban a népfrontpolitika már sokat veszített életerejéből. Ehhez nemcsak Blum távozása, illetve a spanyol köztársaság területének lassú, de biztos zsugorodása járult hozzá. Az újabb per, Nyikolaj Buharinnak és társainak a kivégzése eloszlatta jelentős szociáldemokrata vezetőknek azt a reményteli várakozását, hogy az új szovjet alkotmánnyal enyhébb periódus kezdődik a Szovjetunió életében. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény viszont, nem is ok nélkül, Sztálin szemében értékelte le a francia-szovjet-csehszlovák szerződésrendszer potenciális biztonságteremtő funkcióját. Végül is arról volt szó, hogy a szerződések egyik oszlopa, a francia kormány, olasz-német követelésre föláldozta a másik oszlopot, Csehszlovákiát, a tárgyalások asztalához oda se engedve a harmadikat, a szovjet kormányt. Az SZK(b)P kongresszusán, 1939. március 10-én elhangzott Sztálin-beszámoló, néhány nappal a "maradék" Csehszlovákia szétzúzása előtt, noha ironikus hangnemben, megfogalmazta a súlyos szovjet kételyeket a "nem-agresszív államok" nemzetközi politikájával szemben.³² Manuilszkij beszéde azt a kitételt is tartalmazta, hogy ezek az államok láthatóan "szeretnék a Szovjetunió öklével kitöretni az agresszor tépőfogait". Amikor a nyugati államok Hitler prágai bevonulása után némi jelét mutatták a további hódításokkal való szembeszegülésnek, és felkérték a Szovjetuniót, hogy maga is vállaljon garanciát a leginkább fenyegetett országok biztonságáért, ez nemcsak a kollektív biztonság, de a népfrontpolitika utolsó fölvillanása is volt. Ám az említett kockázati tényezők halmozódása, az angol-francia-szovjet tárgyalások ellehetetlenülése augusztusra meghozta a népfront gondolatára és gyakorlatára súlyos csapást mérő éles szovjet külpolitikai fordulatot. A szovjet biztonságpolitika és a népfrontpolitika érdekei nemcsak elváltak, de hosszabb időre szembe is kerültek egymással. A német-szovjet megnemtámadási egyezmény és titokban tartott súlyos záradékai azonban csak azáltal váltak a népfrontpolitika koporsószögeivé, hogy Sztálin elvárta a Kominterntől és pártjaitól: a háború kitörésekor ne csak maradéktalanul sorakozzanak föl a szovjet lépések mögé, de tegyék magukévá a Molotov-féle téziseket is a küzdő felek egyenlő kezeléséről. Szüntessék be továbbá az antifasiszta propagandát, általános háborúellenes és a munkásérdekeket minden ország burzsoáziájával szemben egyformán védelmező nyilatkozatokkal helyettesítve a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus elleni állásfoglalást.

Dimitrov keserű pirulája volt, hogy ezt a fordulatot is részben neki kellett levezényelnie. A Kommunyisztyicseszkij Intyernacional, a Komintern elméleti-politikai folyóirata 8-9. száma 1939. november elején közölte a VB felhívását az 1917-es októberi forradalom 22. évfordulójára. A szöveg desifrírozásához a kulcsot Dimitrovnak kellett megadnia "A háború és a tőkés országok munkásosztálya" című cikkével.³³ Mint írta: "A tömegek antifasiszta beállítottsága következtében megváltoztak a tömegek eszmei félrevezetésének az eszközei. Most »antifasiszta« háborúról beszélnek, »a demokrácia háborújáról a fasizmus ellen, a népek szabadságáért«." Valójában "a munkásosztálynak, a dolgozóknak nincs semmi megvédenivalójuk ebben a háborúban. Ez nem az ő háborújuk, hanem kizsákmányolóik háborúja". A cikk írása közben Sztálin többször hívta telefonon, Andrej Zsdanovval is elolvastatta a szöveget, aki javításokat is eszközölt rajta, majd a Kremlben hármasban tárgyaltak róla. A "Napló" bejegyzései erről a megbeszélésről ellentmondók, azt tükrözik, hogy Dimitrov ezt-azt át akart menteni a népfront irányvonalából.³⁴

Olyan másfél év következett, amely az antifasiszták számára, akár keservesen vagy meggyőződéssel alávetették magukat a sztálini diktátumnak, akár (mint Harry Pollitt, Nagy-Britannia Kommunista Pártjának főtitkára) nyíltan berzenkedtek ellene, lidércnyomással ért föl. Ez a másfél esztendős kanyar csak a németek balkáni hadjárata idején kezdett átmenni óvatos náciellenes tiltakozásba, ami akkor már a Komintern sajtójában, a Baselből menekülésre kényszerült Rundschau helyett Stockholmban kiadott Die Weltben is fölbukkant.

A népfrontpolitikában eltervezett széles politikai és katonai szövetségek koncepciója, minthogy eleve reális érdekekre alapozták, ezeknek az érdekeknek az újjászületése után, 1941 derekán maga is főnixmadárként éledt föl. A Komintern föloszlatása, aminek a gondolata már 1941 májusában felvetődött,³⁵ de a háborús események miatt csak 1943 tavaszán ment végbe, előmozdította ezt a redivivust. Az 1939-1941-es intermezzo emléke persze sem a nagyhatalmak kapcsolatában, sem a munkásmozgalomban nem múlt el nyomtalanul. Ám a kövér könnycseppek, amelyek Anthony Eden visszaemlékezései szerint Molotov szeméből hullottak, amikor a vnukovói repülőtéren 1941 júniusában fogadta a brit-szovjet kölcsönös segélynyújtásról szóló egyezmény aláírása végett érkezett brit politikust, azt mutatták: végül találkoztak azok az erők, amelyeknek a történelem józan logikája folytán találkozniuk kellett. Nem szerelemből, hanem érdekek mentén, amelyek azonban egyszersmind az egész emberiség érdekei voltak. Ez a találkozás – éppúgy, mint a német megszállás alatt álló országok nemzeti függetlenségi erőinek a (sohasem problémamentes) kézfogása – nem születhetett volna meg a harmincas évek második harmadának népfrontpolitikája nélkül. Az ellenállási frontokban létrejött (a vetélkedés elemeitől korántsem mentes) együttműködés, majd a kommunisták részvétele kilenc nyugat-európai kormányban ugyanezt látszik bizonyítani. Ennek a trendnek néhány év múlva a hidegháború kibontakozása szabott határt.

 

Jegyzetek

 

¹ Palmiro Togliatti: Előadások a fasizmusról. Budapest, 1968. – A legfontosabbat ("A német és az olasz fasizmus hamis párhuzamba állítása ellen" című, 1932. szeptemberi előadást) lásd még Palmiro Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965. 11-34. o.)

² Otto Bauer: Egységfrontot a világpolitikában!, ill. Jean Zyromski: Egység Dimitrovval. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 265-269., ill. 277-278. o.

³ Lásd Székely Gábor: A Komintern és a fasizmus, 1921-1929. Kossuth Könyvkiadó, 1980.

⁴ José Carlos Mariáteguí: Hét tanulmány a perui valóságról és más tanulmányok. Kossuth Könyvkiadó, 1977.

⁵ Lásd a Rundschau 1935. augusztus 7-e és december 18-a közötti számait. A VB beszámolójához (Wilhelm Pieck) 51, Dimitrovéhoz 69, Togliattiéhoz 30 és Dmitrij Manuilszkijnak, a szovjet párt fő KI-képviselőjének beszédéhez egy küldött szólt hozzá.

⁶ Biographical Dictionary of the Comintern. By Branko Lazitch in collaboration with Milorad M. Draskovitch. Hoover Institution Publications 121, Stanford Junior University, 1973.; The Communist International and its Front Organizations. A Research Guide and Checklist of Holdings in American and European Libraries. By Witold S. Sworakowski. The Hoover Institution of War, Revolution and Peace. Stanford, California, 1965.; A Contribution to the Identification of the Pseudonyms used in the Minutes and Reports of the Communist International. By Vilém Kahan. International Review of Social History. Vol. XXIII. part 2. 1978; Áttekintés a Kommunista Internacionálé csúcsszerveinek az összetételéről (1919-1943). Megjelent Prispevký k dĕjinám KSČ, 1966. n˚ 6. Fordította: Lőrincz Irén dr. Sokszorosítás 1-129. o.; stb. stb.

⁷ A Kommunista Internacionálé története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1971 (a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézet A. I. Szoboljev vezette kollektívája által készített, a Politizdatnál 1969-ben megjelent mű magyar előszóval megtoldott fordítása.); Pierre Frank: Geschichte der Kommunistischen Internationale 1919-43. Band 1-2. ISP-Verlag, Frankfurt am Main, 1981; Julius Braunthal: Ge­schichte der Internationale. Band 1-3. Verlag J. H. W. Dietz Nachfolger GmbH, Berlin-Bonn. 1978 (elsősorban a 2. köt.).

⁸ A bőség zavara miatt itt csak öt, a magyar olvasó számára is hozzáférhető kötetet említenék. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, 1985; B. M. Lejbszon-K. K. Sirinya: Fordulat a Komintern politikájában. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa, 1935. Kossuth Könyvkiadó, 1978: Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története. Kossuth Könyvkiadó, 1977; Székely Gábor: Profintern-krónika. A Vörös Szakszervezeti Internacionálé kongresszusainak és a központi tanács üléseinek krónikája. Népszava Kiadó, 1982; A Népfront Franciaországban (1934-1938). Tanulmányok – visszaemlékezések – dokumentumok. (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Moharos Éva.) MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1995.

⁹ A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai (a továbbiakban: KIVD). Kossuth Könyvkiadó, 1975.; A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból [1-2. köt., 1932-1937, ill. 1938-1939]. MSZMP Politikai Főiskola, Budapest, 1985.

¹⁰ Wilhelm Pieck: Über die Tätigkeit des Exekutivkomitees der Kommunistischen Internationale. In: VII. Weltkongress der Kommunistischen Internationale. Referate – Aus der Diskussion – Schlusswort – Resolutionen. Verlag Marxistische Blätter, Frankfurt am Main, 1971. 22-73. o.; Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Id. kiad. 35-107. o. – Dimitrov munkáira a továbbiakban többször fogunk hivatkozni.

¹¹ Georgi Dimitrov: Dnevnik 9 mart 1933-6 fevruari 1949. Universzitetszko izdatelsztvo Szv. Kliment Ohridszki, Szofija, 1997. E kötet témánk szempontjából meghökkentő fogyatékossága, hogy a feljegyzések 1935. január 31-ével, fél évvel a VII. kongresszus előtt minden magyarázat nélkül megszakadnak, és csak 1936. augusztus 19-én, egy évvel a kongresszus időpontja után kezdődnek újra. Ennek okát nem említi sem "Az olvasóhoz" című terjedelmes bevezető tanulmány, sem az előszó.

¹² Die Kommunistische Internationale vor dem VII. Weltkongreß (Materialien). Idézi Frank: i. m. 2. köt. 616-617. o.

¹³ Lásd a magyar kongresszusi delegáció egyik egykori tagjának, Lakatos Évának a felszólalását az említett 1985. szeptemberi budapesti tudományos ülésszakon. (Magnetofonszalagról leírt jegyzőkönyv, kézirat.)

¹⁴ Özvegye, M. J. Knorina, kiadatlan emlékirataiban írja: "Sok napi és éjszakai munka volt ez, éspedig nemcsak magában a Kominternben. Este 10-11 óra felé a Komintern VB felelős munkatársainak egy csoportja elindult Sztálinhoz, és hajnali 3-4-kor tértek vissza. Láttam ezeknek a tervezeteknek az oldalait, amelyeken szinte minden mondat őrizte a megvitatás nyomait." (In N. V. Kuznyecov: V. G. Knorin. Belarusz, Minszk, 1979, 150-151. o.)

¹⁵ Komintern und Friedenskampf. Die Kommunistische Internationale über die Aufgaben der Kommunisten im Friedenskampf. (Auswahl von Dokumenten und Materialien 1917-1939.) Dietz Verlag, Berlin, 1985, 188. o.

¹⁶ Georgi Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. Válogatott beszédek és írások. Kossuth Könyvkiadó, 1974, 85-96. o.

¹⁷ Az esemény hatalmas irodalmából itt csak a legjobban hozzáférhetőt, Kerekes Lajos Ausztria hatvan éve, 1908-1968 című monográfiáját emelném ki (Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 174-183. o.).

¹⁸ A tárgyalások jegyzőkönyvét és az akcióegység-megállapodás szövegét lásd: A Népfront Franciaországa… 83-91. o.

¹⁹ Lásd Stéphane Courtois-Jean-Louis Panné írását. In A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág Kiadó, a kiadás helyének és évszámának megjelölése nélkül, 341-360. o.

²⁰ Arhiv vnyesnyej polityiki Rosszijszkoj Fegyeracii, f. 048 "z", op. 14-16, pap. 4, d. 7, 69. Idézi: Marklen Tyihonovics Mescserjakov: SZSZSZR i grazsdanszkaja vojna v Iszpanyii. Otyecsesztvennaja isztorija, 1993. 2. sz. 85. o.

²¹ Magyar Országos Levéltár (MOL), Külügyminisztérium politikai iratai (Küm pol). K63-29/1-II-2438-1936. 147-148. f. – Mondta vagy nem mondta ezt Dimitrov Sztálinnak, nem áll módunkban kideríteni; ám a Dimitrov-naplóból tudjuk, hogy a kérdéses időpontban valóban tárgyalt Sztálinnal.

²² Historicus [Rónai Zoltán]: A Komintern hetedik kongresszusának mérlege. Szocializmus, 1935. októberi (10.) sz., 450-451. o.

²³ Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. 97-209. o.

²⁴ A francia népfront történetéről, benne a május-júniusi harcokról és a Mati­gnon-egyezményről sokoldalú képet nyújt a már idézett, A Népfront Franciaországa című kötet.

²⁵ Egyebek között lásd Fernando Claudínnak, az 1960-as évek közepén a Spanyol KP-ból Jorge Semprúnnal együtt kizárt jelentős ideológusnak és politikusnak a tanulmányát. (The Untimely Revolution. New Left Review, 1972. július-augusztusi (74.) sz., 1-32. o.)

²⁶ Határozat Spanyolország Kommunista Pártja tevékenységéről. KIVD, 456. o.

²⁷ La revolución española en la práctica. Documentos del POUM. Introducción y selección de Victor Alba. Ediciones Júcar, Madrid, 1977. 96-97. o. – Hasonló felhívásokat intézett a spanyol munkássághoz maga Trockij, még 1938-ban is. Léon Trotsky: Leçon d'Espagne: dernier avertissement. In Léon Trotsky: La révolution espagnole (1930-1940). Les éditions de Minuit, Paris, 1975. 494-496. o. Szövegét magyarul lásd Harsányi Iván: A spanyol polgárháború és magyar önkéntesei. MEASZ, Budapest, 1996, 75-77. o.

²⁸ Lásd erről Harsányi Iván: Andreu Nin (1892-1937). A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1992. Kossuth Könyvkiadó, 1992, 347-353. o.

²⁹ Az orosz segítség Spanyolország számára. Október 15-i ügyvivői jelentés. MOL Küm. pol. K63-29/1-2438-1936. 149. f. – Az ennek dacára összeült magas szintű, de korlátozott sikerű Komintern-Szocialista Munkásinternacionálé megbeszélésről lásd Harsányi Iván: Az 1937-es annemasse-i konferencia és a nemzetközi munkásegység. In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1977. Kossuth, 1977, 40-51. o.

³⁰ Dimitrov: Dnevnik, 119. o.

³¹ Guerra y revolución en España 1936-1939. II. köt. Editorial Progreso, Moszkva, 1966, 109. o.

³² Sztálin: A leninizmus kérdései. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1945. 593-598. o.

³³ A VB felhívását magyarul lásd KIVD, 465-470. o.; Dimitrov cikkét A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból. 1938-1939 c. kiadványban, 284-304. o.; A helyzet behatóbb ismertetését lásd Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Kossuth Könyvkiadó, 1988, 304-311. o., ill. uő: A Komintern a háború első évében (1939-1940). In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1990. Párttörténeti Intézet-Politikai Főiskola, Budapest, 1989, 87-96. o.

³⁴ Dimitrov: Dnevnik. 184-185. o.

³⁵ Uo., 233-234. o.

Az átfogó tanulmány alapos elemzést ad a spanyol polgárháború eseménytörténetéről, kitörésének körülményeiről, a politikai és társadalmi struktúrákról. A szerző különös figyelmet fordít a hadtörténeti vonatkozásokra és a világpolitikai összefüggésekre.

Mert szeretett Hispánias
versed mondták a szeretők, –
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, – megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!

Radnóti Miklós, 1937

 

 

1936. július 18–án rádión közvetített jeladásra megkezdődött a spanyol hadsereg tisztikarának lázadása az ország demokratikusan megválasztott kormánya ellen, ami – mint látni fogjuk – egyenesen torkollt bele a világháborúba. A lázadók arra számítottak, hogy néhány nap vagy hét alatt megdöntik a kormányt, és kezükbe kaparintják a hatalmat. Nem sejtették azt, hogy elindították a 20. század egyik legvéresebb, majd három évig tartó polgárháborúját. 1937 júliusában a Valenciában tartott Nemzetközi Írókongresszushoz intézett üzenetében Albert Einstein ezt írta: "Az egyetlen, ami korunk viszonyai között életben tarthatja a reményt egy jobb kor iránt, a spanyol nép hősies harca a szabadságért és az emberi méltóságért".¹ Érdemes emlékeznünk erre a polgárháborúra ma, amikor a jövő kiszámíthatatlanabb, mint valaha.

 

A katonai lázadás

 

Primo de Rivera diktatúrája békésen megbukott, XIII. Alfonz király emigrált, és 1931-ben kikiáltották a második köztársaságot. A köztársaság első kormánya megkísérelte, hogy óvatos, kis lépésekben megoldást találjon a nyomasztó agrárkérdésre, földet osszon a hihetetlen nyomorban tengődő agrárproletariátusnak és javítson valamit az ipari munkásság és a bányászok munkakörülményein. Ez a földesúri oligarchia kemény ellenállásába ütközött. Egyben megkísérelték az állam és az egyház szétválasztását, ami viszont az egyház ellenállásába ütközött. A katolikus egyház évszázadok óta nyomasztó súllyal nehezedett a spanyol társadalomra. Spanyolországban még a 19. század elején is működött az inkvizíció, amely az évszázadok során, alulbecsült adatok szerint 35 000 embert égettetett meg az országban eretnekség vagy boszorkányság vádjával. Az első kormányt alkotó köztársasági pártok számára az utóbbi kérdés, az antiklerikalizmus és a monarchiaellenesség fontosabbnak tűnt, mint a szociális problémák megoldása, miután ezek a polgári pártok nem szívesen foglalkoztak a tulajdonviszonyokat érintő kérdésekkel.

A munkásosztálynak csaknem egészét (és a vidéki földmunkások tömegének egy részét is) lefedte két erős szakszervezeti szövetség. Az UGT (Unión General de Trabajadores) 1936 elejei adatok szerint másfél millió tagot számlált,² és az erős PSOE (Partido Socalista Obrero Español, Spanyol Szocialista Munkáspárt) irányítása alatt állt. Ennél valamivel nagyobb erőt képviselt különösen Katalóniában és Aragóniában az anarchista irányítás alatt álló CNT (Confederación Nacional de Trabajo). Irányítását szervezetileg a FAI (Federación Anarquista Ibérica) végezte. A Spanyol Kommunista Párt viszonylag kevés taggal és gyenge befolyással rendelkezett. A két munkásszövetség között a viszony nem volt felhőtlen. Leképezte a nemzetközi munkásmozgalom marxista és anarchista szárnya közötti küzdelmet, ami már az I. Internacionáléban megkezdődött.

A CNT-FAI bojkottálta az 1933. decemberi választásokat, és ekkor két évre ("a fekete biennium") jobboldali kormány került hatalomra. Ez a kormány a tétova földosztást is leállította, munkásellenes intézkedéseket hozott, és a Spanyol Idegenlégió bevetésével kegyetlenül leverte az embertelen körülmények között élő asztúriai bányászok felkelését. A CNT-FAI belátta, hogy hibázott, és az 1936. februári választásokon való részvételre biztatta híveit. Elsősorban ennek köszönhetően ezeket a választásokat megnyerte a Népfront (Frente Popular), és baloldali kormány alakult a polgári, köztársasági pártok részvételével (sem a PSOE, sem a Kommunista Párt, sem pedig az anarchisták nem képviseltették magukat a kormányban). Valójában ekkor tört fel elemi erővel a Primo de Rivera diktatúrája, majd a "fekete biennium" által elfojtott spanyol forradalom. A kormány folytatta a távollévő nagybirtokosok latifundiumainak felosztását, azonban a vidéken kicsúszott kezéből a hatalom. Sok helyen a nincstelen földmunkások elfoglalták a földeket, és azokon a vidékeken, ahol az anarchistáké volt a meghatározó erő, elsősorban Aragóniában, Levantében és Katalóniában, megkezdődött a "libertá­riánus kommunizmus" megvalósítása. Az összes földet, beleértve a kisbirtokosok és kisbérlők földjeit is, köztulajdonba vették, köztulajdonba vették a kisvállalkozásokat, a borbély- és kovácsműhelyeket is. Egyes falvakban még a háztartások serpenyői is köztulajdonba kerültek. Egyes körzetekben eltörölték a pénzt, és a bizottságok bonjaival helyettesítették.³ A spontán, illetve az anarchisták vezette tömegmegmozdulások egy fő célpontként a földesúri, monarchista rendszer fő támaszaként működő katolikus egyház ellen irányultak. Számos templomot, rendházat és kolostort felgyújtottak, több ezer papot, szerzetest és apácát megöltek.^{4 ,5} A kormány, amelynek többsége volt a parlamentben, de tömegekkel nem rendelkezett, a fegyveres erőkben nem nagyon bízhatott meg, és talán nem is akarta folytatni a "fekete biennium" idején mindennapos módszereket (a tömeg közé lövetést, a tömeges letartóztatást stb.); tehetetlen volt. Megkísérelte stabilizálni helyzetét, és ezért (figyelembe véve, hogy már 1932-ben kísérlet történt egy katonai puccsra, a köztársaság megdöntésére José Sanjurjo tábornok részéről) a legreakciósabbnak ítélt, aktív tábornokokat kevésbé veszélyesnek tartott beosztásokba helyezte. Így került Francisco Franco Bahamonde tábornok a Kanári-szigetekre és Emiliano Mola tábornok az afrikai hadsereg éléről Pamplonába. Ezek az intézkedések azonban nem akadályozták meg azt, hogy gőzerővel meginduljon a katonai összeesküvés, amit akkor és később is az országban uralkodó káosszal indokoltak. Valóban, gyakorivá vált bal- és jobboldali politikusok meggyilkolása. Megölték José Castillót, a köztársaság által létrehozott rohamrendőrség (Guardia de Asalto) baloldali tisztjét, mire július 13-án bosszúból Castillo kollégái elrabolták, majd megölték José Calvo Sotelót, a monarchista ellenzék vezérét. Egyesek szerint ez az esemény robbantotta ki a katonai lázadást, azonban nyilvánvaló, hogy az mindenképpen kirobbant volna.⁶

Melillában (Marokkó) a lázadók már 17-én kezükbe kaparintják a hatalmat, Romerales tábornokot, a keleti körzet parancsnokát megölik. Franco egy Nagy-Britanniában (!) bérelt repülőgépen a Kanári-szigetekről Marokkóba repül. 18-án a kanári-szigeteki rádió már sugározza kiáltványát a spanyol nemzethez. Ezen a napon a lázadó generálisok már rendelkeznek a spanyol hadsereg egyetlen igazán ütőképes haderejével, a 30 000 főt számláló gyarmati hadsereggel, benne a Spanyol Idegenlégióval és a Marokkóban toborzott lovassággal, amely a húszas években az Abdel Krim vezette rif törzsek elleni háborúban edződött. (Ezt a festői lovasságot mutatják a korabeli filmhíradók. Azt természetesen nem látjuk e filmeken, hogyan bántak ezek a csapatok az európai Spanyolországban elfoglalt területek lakosságával.) A köztársasági kormány ezen a napon már tudja, mi történt Marokkóban, de közleményében minimalizálja a helyzet súlyosságát. A szakszervezetek, az UGT és a CNT-FAI irányította munkások fegyvert követelnek, de a kormány megtagadja fegyverek kiosztását a civil lakosságnak, és nem tesz semmit, értékes két napot vesztegetve el. La Coruñában például Pérez Carballo, a Baloldali Republikánus párti kormányzó megtagadja fegyverek kiosztását a bányászoknak. A lázadók bevonulása után azonnal kivégzik terhes feleségével együtt. Több más város polgármestere is hasonlóképpen járt.⁷

A megadott jelre kitör a katonai lázadás az európai Spanyolország legtöbb helyőrségében is. A különböző szerzők 15 000 és 17 000 között adják meg a spanyol hadsereg tiszti és tábornoki létszámát, de abban nagyjából megegyeznek, hogy ebből a létszámból 2000-en maradtak hűek a köztársasághoz.⁸ A lázadás vezetőjéül valójában José Sanjurjo monarchista tábornokot szemelték ki, aki már 1932-ben sikertelen puccsot hajtott végre a köztársaság ellen, ő azonban a lázadás harmadnapján repülőszerencsétlenség áldozata lett. Így aztán a vezéri poszt megüresedett, de több önjelölt is akadt rá, elsősorban Emiliano Mola tábornok, aki sikeresen hatalmába kerítette Pamplonát. Az általa alakított Katonai Juntának Franco nem is volt még a tagja. Július 22-én új kormány alakul José Giral vezetésével, amelynek még mindig nincs szocialista és kommunista tagja, de amely megkezdi a fegyverek kiosztását a szervezett munkásoknak. A köztársághoz hű csapatok és a felfegyverzett munkásmilíciák megkezdik a harcot az előnyomulni igyekvő lázadókkal. A hagyományos csendőrség (Guardia Civil) nagyobb része csatlakozik a lázadókhoz, a köztársaság által létrehozott rohamrendőrség (Guardia de Asalto) nagyobb része hű marad a köztársasághoz. Végül helyenként simán, helyenként napokig tartó véres harcok és a köztársaság híveinek lemészárlása után a lázadók megszerezték az ellenőrzést Castilla la Vieja, Navarra, Galicia tartományok fölött, Sevillában, Cádizban, Córdobában, Granadában, csaknem az összes spanyol szigeten és Spanyol Marokkóban.⁹ A köztársaság maradt az úr az északi tartományok többségében, Castilla la Nueva, Katalónia, Murcia tartományokban, a Levantén (a délkeleti partvidéken), Menorca szigetén, Madridban, Barcelonában és Valenciában. A légierő és a flotta nagy többsége hű maradt a köztársasághoz. Pontosabban a tengerésztiszti kar nagyobb része is csatlakozott a lázadáshoz, azonban a matrózok ezeket a tiszteket megölték, és táviratban jelezték a kormánynak, hogy a hajók rendelkezésére állnak.

Az, hogy az "Armadát" (a flottát) nem sikerült megszerezniük, rendkívül súlyosan érintette a lázadókat. Bár a köztársaság nagyon lassan ébredt fel, világos volt, hogy a hozzá hű csapatok és a helyzet komolyságát pontosan felismerő munkás- és földmunkástömegek, akik nem akartak a monarchia idejét jellemző félállati sorba visszasüllyedni, leverik a lázadást, ha a gyarmati hadsereget nem sikerül átszállítani Spanyolországba. Franco közvetítőket küldött Berlinbe és Rómába, és segítséget kért elvbarátaitól, Hitlertől és Mussolinitől. Ezek nem töprengtek sokáig. Július 28-án, tíz nappal a lázadás megindulása után már megérkeztek az első Junkers-52-es repülőgépek Németországból, az első Savoia-81-esek Olaszországból Tetuánba, és megkezdték a gyarmati hadsereg átszállítását Európába. Egyes szerzők szerint ez volt az első "légihíd" a történelemben. Hitler igencsak büszke volt rá.¹⁰ Napi 500 főt tudtak átszállítani Sevillába, és megindulhatott a támadás Badajoz irányába, ahol is egyesülniük kellett Mola tábornok csapataival.

A város azért volt fontos, mert a Portugál határon fekszik, és ezen keresztül érkezhetett később az utánpótlás a lázadókhoz. A várost 3000 kiképzetlen, gyengén fölfegyverzett és gyengén vezetett milicista és 500 katona védte. Másfél napig harcoltak hősiesen, de a jól kiképzett és felfegyverzett, tüzérséggel rendelkező ellenséggel szemben tehetetlenek voltak. A város augusztus 14-én esett el, és azonnal megkezdődött a fogságba esett védők lemészárlása. A Havas hírügynökség szerint az utcákon patakokban folyt a vér. A köztársasággal nem igazán rokonszenvező párisi Le Temps tudósítója 1200-ban jelölte meg a legyilkolt foglyok számát. A milicisták egy része Portugáliába menekült. Ezeket a fasiszta portugál hatóságok visszatoloncolták a biztos halálba. Yagüe ezredes, a lázadó csapatok parancsnoka ezt nyilatkozta John T. Whitakernek, a New York Herald Tribune tudósítójának: "Természetes, hogy megöltük őket. Mit gondolt ön? Magammal hurcolok 4000 vörös foglyot, amikor a hadoszlopom az idővel áll versenyben? Vagy hátra kellett volna őket hagynom, hogy Badajoz újra vörös legyen?"¹¹ A polgárháború folyamán mindkét oldalon rendszeressé vált a foglyok megölése. Volt azonban egy lényeges különbség. Madridban a lázadók beszorultak a Montaña-laktanyába. Kétszer is kitűzték a fehér zászlót, majd tüzet nyitottak a közeledő milicistákra. Mikor végül a tüzérségi tűz és a légierő bombázásának hatására megadták magukat, a laktanyába betörő milicisták megölték az elébük kerülőket. Azonban a köztársaság megbízottainak és a rohamrendőröknek sikerült megmenteniük a védők jelentős részét.¹² A köztársasági oldalon a parancsnokok tipikusan felléptek a foglyok kivégzése ellen, a lázadók oldalán elnézték, vagy egyenesen megparancsolták ezt. Mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják. A francóista történetírás szerint a köztársasági oldalon 85 000, a lázadók oldalán 40 000 embert végeztek ki. Ezek a számok erősen torzítottak.¹³ Az arányok, könnyen lehet, hogy fordítottak. Azt tudjuk, hogy 8 hónappal Francóék győzelme után még 270 000 (nagy többségében politikai) foglyot őriztek és 50 000 halálos ítélet várt végrehajtásra (nagyobb részüket végre is hajtották).¹⁴

 

A háború

 

Badajoz elfoglalása után megindult az offenzíva Madrid ellen. Özönlött a hadianyag a lázadók részére a portugál határon át, és működésbe léptek a német bombázók. Az idegenlégiósok, a marokkói zsoldosok, az ezekhez csatlakozott falangisták (a spanyol fasiszta mozgalom aktivistái) előnyomulását a rosszul felfegyverzett, kiképzetlen munkásmilíciák csak ideig-óráig tudták feltartóztatni. Közben az északi fronton Mola csapatai kétheti ostrom után elfoglalták Irúnt és San Sebastiánt, és ezzel elvágták a Baszkföldet a francia határtól és a köztársaság többi részétől. A köztársaság széles körű autonómiát adott a Baszkföldnek, és a baszk autonóm kormány csapatai hősiesen küzdöttek a lázadók ellen, amíg el nem fogyott a lőszerük. A franciák ugyanis lezárták a határt, és nem engedték át a délről küldött lőszerszállítmányokat. Ekkor írta József Attila az "Egy spanyol földmíves sírversét": "Franco tábornok besorolt ádáz katonának, / nem szöktem meg, mert féltem agyonlövet úgy. / Féltem – azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság / ellen Irun falain. S így is elért a halál." Elvágva a többi frontoktól, a köztársasághoz hű erők még majd egy évig küzdöttek az északi fronton, mielőtt a lázadóknak sikerült elfoglalniuk a Baszkföldet, majd Asztúriát. Közben, sebtében összekapart csapatokkal és frissen létesült munkásmilíciákkal sikerült megállítani a Madridtól északra elterülő Guadarrama-hegységben a lázadók előnyomulását. Ebben a csatában már részt vett Enrique Lister, a Kommunista Párt egyik legjobb katonai szakértője, aki később a köztársaság legendás hírű tábornokává vált. Lister analfabéta kőfaragóként kezdett dolgozni szülőföldjén, Galicia tartományban, ahol többször összetűzésbe került a csendőrséggel, és tagja lett a szakszervezetnek. A Kommunista Párt felfigyelt az értelmes, fiatal munkásra, taníttatta, majd kiküldte a Szovjetunióba. Ott tanult, részt vett a moszkvai metró első alagútjának építkezésén, és egy évet végzett a Frunze Katonai Akadémián.

Világossá vált, hogy a csak a köztársasági pártok képviselőiből álló kormány képtelen az ellenállás megszervezésére. Szeptember 4-én megalakult a (többségében) szocialistákból, republikánusokból és két kommunista miniszterből álló, új kormány. Ennek elnöke és hadügyminisztere a baloldali szocialista Largo Caballero, külügyminisztere Julio Álvarez del Vayo, pénzügyminisztere Juan Negrín volt. Megkezdődött a Néphadsereg (el Ejército Popular) szervezése. Meg kellett győzni a milíciákat, hogy szilárd katonai szervezet, hierarchikus irányítás nélkül nem tudnak ellenállni a fegyelmezett fasiszta seregeknek. Az UGT irányítása alatt álló milíciák ellenállás nélkül beolvadtak a reguláris hadseregbe, azonban a CNT-FAI milíciáinak jó része a háború végéig sem volt hajlandó erre. A Néphadsereg megszervezésében fontos szerepet játszott az Ötödik Ezred (El Quinto Regimiento), amely a Kommunista Párt kezdeményezésére már a lázadás első napjaiban megalakult. Ennek parancsnokául szeptembertől Listert nevezték ki.

Franco csapatai Madrid felé közeledtek, de – feltehetően politikai propagandaokokból – először Toledo felé fordultak, hogy felmentsék az ottani Alcázarba, ebbe a félig erőd, félig kastély tömbbe beszorult, ostrom alatt álló lázadókat. A német légierő elkezdte bombázni a Madrid környéki védtelen falvakat. Magát a várost már augusztus 28-án bombázták, ez azonban még nem okozott jelentős károkat. Október 29-én kezdődött Madrid intenzív terrorbombázása, amely több ezer civil áldozatot követelt, és november első napjaiban megkezdődött a város ostroma. Varela tábornoknak, az ostromló csapatok parancsnokának mintegy 25 000 idegenlégiós és marokkói állt rendelkezésére. Miután eddig úgy haladtak előre, mint kés a vajban, biztosra vették, hogy a főváros napokon belül elesik. Ez volt a vélemény általában az európai politikai körökben. A lisszaboni rádió azt is bejelentette, hogy Franco tábornok fehér lovon fog bevonulni.¹⁵ Manuel Azaña, a köztársaság elnöke Barcelonába, a kormány, amely időközben kiegészült anarchista miniszterekkel, Valenciába tette át székhelyét (menekült?). A főváros védelmét egy Védelmi Juntára bízták. Ennek elnökéül José Miaja nyugalmazott tábornokot, az ő vezérkari főnökéül Vicente Rojo alezredest nevezték ki. A védelem megszervezését és az irányítást valójában az utóbbi végezte, aki talán a spanyol hadsereg legtehetségesebb vezérkari tisztje volt. Később, már tábornoki rangban ő lett a Néphadsereg vezérkari főnöke. Hithű katolikus létére végig kitartott a köztársaság mellett.

A támadás a főváros elfoglalására november 8-án indult meg, és nem várt ellenállásba ütközött. Aznap az Ötödik Ezred Lister parancsnoksága alatt, más csapatok és milicisták állították meg a támadókat. Másnap bekapcsolódott a védelembe "Madrid határán" a XI. Nemzetközi Brigád Kléber parancsnoksága alatt. Kléber, valódi nevén Manfred Zalmanovics Stern, bukovinai születésű lévén az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeként esett orosz fogságba az első világháborúban, és csatlakozott a Vörös Hadsereghez a forradalom után. A következő napokban harcba vetettek további csapatokat, így többek között Buenaventura Durruti híres anarchista vezető hadoszlopát, Cipriano Mera anarchista parancsnok hadoszlopát és a XII. Nemzetközi Brigádot, amelynek parancsnoka "Lukács tábornok", vagyis Zalka Máté volt. Durruti csapata nem szerepelt túl sikeresen, maga a parancsnok elesett. Halála körülményeit azóta sem sikerült pontosan tisztázni. Cipriano Mera hadoszlopa viszont hősiesen küzdött, elkeseredett harcokban megtartotta a San Fernando hidat, de súlyos veszteségeket szenvedett. Mera ekkor értette meg, hogy egy fegyelmezett hívatásos hadsereggel szemben nem lehet anarchista módon harcolni. Egy ilyen milíciában ugyanis nem voltak rangfokozatok, parancsokat nem lehetett kiadni, minden hadmozdulatot a kollektíva elé kellett terjeszteni jóváhagyásra. Még az éjjel felkereste Vicente Rojót a Védelmi Juntánál, és megkérte, szervezze át hadoszlopát reguláris zászlóaljjá, neki magának pedig adjon valamilyen katonai rendfokozatot, mondjuk őrmesterit.¹⁶ Így vált az egyszerű anarchista kőművesből őrnagy és a Néphadsereg egyik legkiválóbb parancsnoka.

Súlyos veszteségeket szenvedtek a nemzetközi brigádok is, de a Ciudad Universitariánál, az egyetemi városnál leragadt az ellenség előnyomulása, és a front megszilárdult. Így is maradt a háború végéig. Madrid bevétele 2 évvel elhalasztódott (sok zabot fogyasztott a fehér ló e két év alatt). Amikor "Lukács" brigádját bevetették, az még nem volt teljesen feltöltve. Később három zászlóalj alkotta: a Thaelmann, főleg németekből; a Garibaldi, főleg olaszokból; egy francia-belga zászlóalj. Zalka Máté pályafutása hasonlított Kléberére. Az osztrák-magyar hadsereg fogságba esett tisztjeként csatlakozott a forradalom után a Vörös Hadsereghez, harcolt az intervenciós háborúban, majd különböző civil területeken dolgozott Szovjet-Oroszországban. Közben írni próbált; Doberdo című regénye ma is olvasható.

Madrid egyre intenzívebb bombázása egész novemberben folytatódott, miután november elején berlini utasításra német parancsnokság alatt megalakult a német harci repülőkből álló "Condor Légió". Soha azelőtt ekkora város nem volt kitéve ilyen kegyetlen bánásmódnak a levegőből. A Condor Légió tisztjei itt akarták tesztelni a bombázás hatását a civil lakosságra. A hatás nem felelt meg a várakozásoknak; nem félelmet, hanem gyűlöletet váltott ki. Mikor azután november közepén Madrid egén megjelentek a szovjet vadászgépek, hogy elkergessék a bombázókat, a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta őket. "A mieink! A mieink!", kiáltották egymásnak. Nem vonultak óvóhelyekre, hanem a nyílt utcákon figyelték a fölöttük zajló légi csatákat.¹⁷ A francóista csapatok előnyomulását német harckocsik is támogatták. Azonban a Madridért vívott harcokban megjelentek a köztársaságiak oldalán szovjet harckocsik is.

A novemberi kudarc nem vette el a francóisták kedvét a főváros elfoglalásától. Támadást indítottak a Jarama folyó mentén, hogy megkezdjék Madrid körülzárását. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt. Miután a gyarmati hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, és a németek által küldött hadianyag jó részét is elfogyasztották, a Mussolini által küldött olasz hadtestet vetették be a guadalajarai csatában, amelynek célja ugyancsak Madrid volt. Az olaszok rendelkezésére állt erre a célra 50 000 ember, 222 löveg, 148 harckocsi és páncélozott jármű, 60 repülőgép, 485 géppuska, 1170 géppisztoly és 4500 teherautó.¹⁸ Korábban, elsősorban a köztársasági hadvezetés hibájából, viszonylag könnyen foglalták el Málagát. Ezért annyira biztosak voltak magukban, hogy a hadművelet tervét a kezdettől a végig dátumokra bontva kidolgozták. A terv egy fogságba esett ezredessel a köztársaságiak kezébe került. Miután 1937. március elején az olaszok megindították a támadást és áttörtek, Vicente Rojo a rendelkezésére álló legjobb csapatokat vetette be, Lister és Mera hadosztályait és kötelékükben a XI. és a XII. Nemzetközi Brigádot. Ezek tőrbe csalták a fasisztákat, megállították a támadást, és ellentámadásba mentek át. Fontos szerepet játszott Lukács brigádjának olaszokból álló Garibaldi zászlóalja. Az ellenséget megzavarta, hogy a másik oldalon is olaszul beszélnek. Sokan átálltak, amiben szerepet játszott az intenzív propaganda is. Mire Mario Roatta tábornok, az olaszok parancsnoka visszavonulót rendelt el, késő volt, a visszavonulás menekülésbe csapott át. Az olaszok körülbelül 1500 halottat és 1300 foglyot vesztettek. A köztársaságiak kezére került 78 ágyú és tarack, 500 géppuska, 10 harckocsi, több mint 3000 puska stb. Ernest Hemingway meglátogatta a csatateret, és azt írta, hogy a guadalajarai csata komoly helyet foglal el a hadtörténetben. Egyébként igen baráti viszony alakult ki közte és Lukács között. Később Lukács bankettet adott a tiszteletére, amire meghívta a környező falvak összes leányzóját. A súlyos vereség hisztérikus reakció­kat váltott ki a fasiszták oldalán. Franco megkísérelte a csatát tisztán olasz ügynek beállítani, bár a harcban Moscardo, az "alcázari hős" csapatai is részt vettek. Mussolini kijelentette, hogy élve csak győztes olasz térhet vissza Spanyolországból. Tény az, hogy a francóista hadvezetés ezután lemondott Madrid elfoglalásáról.¹⁹

1937 folyamán és 1938 első felében váltakozó szerencsével folytatódott a háború. Egyre jobban megmutatkozott azonban a francóisták fölénye fegyverzetben, miután a "benemavatkozási politika" csupán a köztársaságot sújtotta, amely gyakorlatilag csak a távoli Szovjetunióból kaphatott nagy nehézségek árán fegyvert és felszerelést (ezekre a kérdésekre a következő fejezetben visszatérek). Súlyos és meghatározó hátrányt jelentett továbbá, hogy a köztársasági oldalon állandóvá vált az éles politikai harc a népfontba tömörült szövetségesek között. A francóista oldalon is jelentkeztek politikai törésvonalak, de az "egy nép-egy vezér" fasiszta elv alapján ezeket diktatórikus alapon rövid úton át lehetett hidalni. Mikor Franco 1937 tavaszán megelégelte a szélsőjobboldali pártok közötti marakodást, egy dekrétummal megalakította az egységes fasiszta pártot, a Falange Española Tradicionalista y de las JONS-ot (a párt nevében a "tradicionalista" a carlistákat takarta, a JONS pedig: Juntas de Ofensiva Nacional Sindicalista, a "vertikális szakszervezet" pártja). Sem a Falange, sem pedig a carlisták nem lelkesedtek az egységért, de le kellett nyelniük a békát. A pártegyenruha a Falange kék inge és a carlisták piros barettje lett, de a falangisták, ha csak lehetett, a piros sapkát a zsebükbe gyűrték. Egy ünnepélyes alkalommal a födetlen fejű falangisták megkérdezték Rodezno herceget, az egyik carlista vezetőt, hogy miért van civil ruhában, mire a kérdezett ezt válaszolta: "Mert a kék ingemet nem tudom a zsebembe gyűrni."²⁰

A köztársaságiak oldalán az ellentétek mélyebbek voltak. 1936-ban mélyreható társadalmi forradalom ment végbe, amelynek motorja a CNT-FAI volt. Az anarchisták (és a baloldali szocialisták) a legkegyetlenebbül kizsákmányolt városi és agrárproletariátus nevében léptek fel, ennek az osztálynak támogatását élvezték. A több körzetben bevezetett "libertáriánus kommunizmus" azonban sértette a kisparasztok, kisbérlők, kisiparosok, kiskereskedők, az alsó középosztály érdekeit is. Mikor kitört a polgárháború, a népfrontba tömörült republikánusok, szocialisták és kommunisták előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút csak úgy lehet megnyerni, ha belpolitikailag orvosolják a középosztály sérelmeit, külpolitikailag pedig megnyerik Nagy-Britannia és Franciaország támogatását. A Komintern hivatalos vonalával is összhangban kinyilvánították, hogy a harc célja nem egy szovjet típusú szocialista rendszer bevezetése, hanem a demokratikus köztársaság megvédése a fasisztáktól. Ezért, ahogy a központi kormány megerősödött, megkezdte a szélsőséges kollektivizálás visszacsinálását, szabaddá tette a vallásgyakorlást, biztosította a külföldi vállalatokat vagyonuk sérthetetlenségéről stb. A szélsőséges anarchisták a kormány intézkedéseit ellenforradalomnak minősítették, és azt mondták, hogy a proletariátus nem fog a demokratikus (burzsoá) köztársaságért küzdeni, de a forradalom vívmányait egyedül is megvédi. Az ellentétek 1937 májusában véres összecsapássá fajultak Barcelonában.

Miközben a Népfront önmagát gyengítette, a lázadók a fasiszta hatalmak segítségére támaszkodva fegyverzetben és anyagiakban egyre erősödtek, és lassan előrenyomultak. Largo Caballero kormányának kezéből kicsúsztak az ügyek. 1937 májusában új kormány alakult Juan Negrín vezetésével. Ebből kimaradtak a CNT képviselői és Caballero baloldali szocialista hívei. A szocialista és republikánus miniszterek mellett változatlanul két kommunista miniszter maradt, továbbá egy-egy képviselője a baszk és a katalán nemzeti pártoknak. A Néphadsereg ellentámadásokkal próbálta lassítani a francóisták előnyomulását, de az utóbbiak nyomasztó tüzérségi és légi fölénye miatt ezek nem sok sikerrel jártak. Egy ilyen offenzíva során, 1937. június 11-én, Huesca mellett elesett Zalka Máté. Bolloten, aki nem rokonszenvezett a kommunistákkal, is pozitívan ír róla. Megírja, hogy André Marty, a nemzetközi brigádok főfelügyelője a moszkvai "tisztogatások" mintájára a nemzetközi brigádokban is boszorkányüldözést akart folytatni, Zalka azonban a parancsnoksága alatt álló brigádban ezt nem engedte meg.²¹ Klébert a Szovjetunióba való visszatérte után kényszermunkatáborba küldték, és ott is halt meg. Zalka Máténak talán szerencséje volt, hogy elesett.

1938 áprilisában, elkeseredett harcok után a francóisták elérték a Földközi-tengert, és kettévágták a köztársasági Spanyolországot. Európa azt hitte, hogy a polgárháború véget ért, Negrín-kormány azonban nem adta fel. Júliusban megkezdődött a Néphadsereg ebrói offenzívája, a polgárháború 4 hónapig tartó, legvéresebb ütközete, egyben a két világháború közötti időszak legnagyobb csatája. A Néphadsereg csapatai meglepetésszerűen átkeltek az Ebrón, áttörték az ellenség vonalait, és mélyen behatoltak területére. Ezáltal tehermentesítették a levantei fronton harcoló csapatokat. Francónak komoly erősítéseket kellett átdobnia erre a frontszakaszra. Ezután hónapokig tartó állóharcok alakultak ki. A Néphadseregnek a keleti fronton (Katalónia területén) nem voltak további bevethető tartalékai. A középső-déli fronton (Madrid-Valencia) lévő hadsereg nem mozdult, nem próbálta némileg tehermentesíteni az ebrói fronton harcoló bajtársait. Lister árulásról ír,²² valószínűleg nem alaptalanul. Az ebrói csata vége felé vonták ki a nemzetközi brigádokat a frontról. Novemberben a köztársaságiaknak vissza kellett vonulniuk az Ebro keleti partjára, és megkezdődött a háború utolsó szakasza. Franco összes erőit most Katalónia elfoglalására vetette be. A köztársasági csapatok harcolva vonultak vissza a francia határ felé. Ezt a visszavonulást végigcsinálta egy újjászervezett magyar-spanyol zászlóalj orvosaként Bakács Tibor a francia határig, majd az internálótáborig.²³ Sürgősen fegyverutánpótlást kértek a Szovjetuniótól, ami meg is érkezett Franciaországba, de a franciák, ekkor már a Münchenben "híressé" vált Daladier kormánya, nem engedték át a fegyvereket a határon. 1939. január 26-án elesett Barcelona, és február 7-én Francóék elérték a francia határt.

A középső területen a Negrín-kormány csapatai folytatták a harcot, március elejére azonban a kormány megmaradt tagjai hozzájuk hű katonatisztekkel áttették székhelyüket Madridból egy Elda nevű kisvárosba. Franco többször kijelentette, hogy csak feltétel nélküli fegyverletételt fogad el. Negrín valószínűleg számított egy katonai puccsra, és át akarta engedni a fegyverletétel kétes dicsőségét a puccsistáknak. A puccs valóban bekövetkezett, Madridban Védelmi Junta alakult Segismundo Casado ezredes vezetésével, aki fegyverszünetet kért Francótól. A Negrín-kormány tagjai, Palmiro Togliatti, a Komintern megbízottja, Lister, több kommunista vezető az utolsó napok egyikén repülőgépen elhagyták Spanyolországot. A madridi kommunista pártszervezetek, amelyek hűek maradtak a kormányhoz, és folytatni kívánták a harcot, felkeltek a Casado-junta ellen. A felkelés leverésére Casadónak Madridba kellett rendelnie Cipriano Mera anarchista hadtestét, amely leverte a felkelést.²⁴ Március végére a junta tagjai, kivéve Julian Besteiro jobboldali szocialista politikust, és a katonai parancsnokok elhagyták Madridot és Spanyolországot. Franco csapatai bevonultak Madridba , és április 1-jén a generalisszimusz bejelentette, hogy a háborúnak vége. Besteiro, aki azt képzelte, hogy mérsékelt magatartása és súlyos egészségi állapota miatt kíméletben lesz része, tévedett, 30 évre ítélték, de kezeletlen tüdőbaja még 1940-ben végzett vele Franco börtönében.

Az újonnan megválasztott XII. Pius pápa táviratot intézett Francóhoz: "Istenhez emelve szívünket, őszinte köszönetünket nyilvánítjuk Excellenciádnak Spanyolország katolikus győzelméért."

A vésztörvényszékek havonta átlag 1000 halálos ítéletet hoztak, és 1942-ben még 242 000 politikai foglyot őriztek siralmas körülmények között.²⁵

A polgárháború halálos áldozatainak számát különböző szerzők különbözőképpen becsülik. Általában a Franco-rendszer apologétái csökkenteni igyekszenek a számokat, a köztársaság hívei pedig túlbecsülik. Talán a 600 000-es szám jár legközelebb az igazsághoz.²⁶ Részletesebben tárgyalja és veti össze a különböző szerzők adatait Harsányi.²⁷ Több mint 600 000 a Franco-rendszer elől elmenekült vagy emigrációba kényszerült spanyolok száma. Ezek többsége franciaországi táborokba került, majd pedig német megszállás alá. Közülük sokan folytatták a harcot a fasizmus ellen a francia ellenállási mozgalomban, az angol-amerikai, illetve a szovjet hadseregben. Dolores Ibarruri, La Pasionaria, a Spanyol Kommunista Párt elnökének fia a sztálingrádi csatában esett el. Emigrált a spanyol értelmiség színe-java, Manuel de Falla, a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, Pablo Picasso, a 20. század egyik legnagyobb festőművésze, a legnagyobb költők, a már az emigrációban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Juan Ramón Jiménez és a "nagy öreg", Antonio Machado. Miguel Hernández, a tehetséges, fiatal költő Portugáliába menekült, de a portugál hatóságok kiadták Spanyolországnak. 1942-ben halt meg tüdőbajban Franco börtönében.

 

A szereplők mozgatórugói

 

A legegyszerűbb talán Olaszország szándékainak megítélése. Mussolini, aki az új Római Birodalom megalapítójának és császárának szerepében szerette volna magát látni (lásd az olasz fasizmus grandiózus, bombasztikus építkezéseit), a Földközi-tengert mare nostrummá változtatni, miután büntetlenül megúszta Etiópia lerohanását, örömmel fogadta a spanyol lázadás hírét és a lehetőséget, hogy megvethesse lábát Spanyolországban. Fő riválisa a Földközi-tengeren a katonailag sokkal erősebb Franciaország volt.²⁸ Jól jött volna számára egy vele szövetséges, fasiszta spanyol rendszer Franciaország hátában. Nem meglepő tehát, hogy egy héttel a lázadás kitörése után már elindította harci repülőgépeit Franco támogatására, hamarosan jelentős létszámú haderőt küldött Spanyolországba, és ezt végig fenntartotta. Szerepet játszott ebben a beavatkozásban az is, hogy képtelen volt hazája gazdasági problémáit megoldani, a nyomort enyhíteni és külföldi katonai sikerekkel, hódításokkal próbálta tekintélyét, "imázs"-át fenntartani.

Természetesen a náci Németországban is örömmel fogadták a lázadás hírét, és Hitler nagy mennyiségű fegyverrel, hadianyaggal és nagy létszámú katonai személyzettel támogatta Franco győzelmét. Szerepet játszott ebben az, hogy Németország igényt tartott a spanyol ércbányák termelésére hadiiparának fejlesztéséhez, de Hitler is kívánatosnak tartotta egy fenyegető, fasiszta hatalom létrejöttét Franciaország hátában. A németek azonban elsősorban haditechnikájuk kipróbálási terepének tartották a polgárháborút, és egyáltalán nem törekedtek a gyors győzelemre. 1937. november 5-én Hitler stratégiai tanácskozást tartott katonai vezetőkkel, amelyről a következő feljegyzés született: "A spanyolországi hadi cselekményekkel kapcsolatos eddigi tapasztalatok alapján a Führer nem számít jelenleg a konfliktus gyors befejeződésére. Figyelembe véve a Franco által eddig vezetett offenzívákra fordított időt, lehetségesnek tartja a háború elhúzódását még három évig. Másfelől, német szempontból nem kívánatos Franco százszázalékos győzelme. Fontosabb számunkra a háború elhúzódása és a feszültség fönntartása a Földközi-tengeren."²⁹ Utólagosan, ismerve az eseményeket, azt mondhatjuk, hogy Hitler álláspontja logikus volt. Néhány hónapon belül bekövetkezett Ausztria hozzácsatolása a Német Birodalomhoz, az Anschluss, amit Mussolini élesen ellenzett, vagyis hasznosnak bizonyult, hogy Olaszország katonailag lekötve van Spanyolországban. Hasznosnak ígérkezett az is, hogy Franciaország és Nagy-Britannia idegesen figyelik a földközi-tengeri helyzetet (Nagy-Britannia számára az Indiába, a korona legszebb gyémántjához vezető hajózási útvonal biztonsága alapvetően fontos volt). Márpedig a nácik szabad kezet akartak Közép-Európában Ausztria mellett Csehszlovákia megszállásához is. Németország tehát ellátta Francót hadianyaggal, de csak mértékkel, annyival, amennyire pillanatnyilag éppen szüksége volt.³⁰ Közben mind Olaszország, mind pedig Németország habozás nélkül aláírta a benemavatkozási egyezményt tudván, hogy úgysem fogják betartani. München és Csehszlovákia megszállása (1938-39), a szovjet-német megnemtámadási egyezmény és a Szovjetunió megtámadása (1939-1941) után már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a nácik aláírása egy egyezményen semmit sem jelent. Ami itt érdekes, az az, hogy ezt a brit és a francia államférfiaknak már a spanyol benemavatkozási szerződés (1936) semmibevétele után tudniuk kellett.

A Szovjetuniót a katonai lázadás rendkívül nehéz és bonyolult helyzetben találta. Az ország a feszített ütemű, erőltetett iparosítás, elsősorban a nehézipar és a hadiipar fejlesztése kellős közepén tartott. (Ma, amikor Közép-Kelet-Európa újkapitalista országai versengenek egymással a külföldi beruházókért, nehéz elképzelni is, mit jelentett az iparosítás külföldi beruházók nélkül, kizárólag a népre nehezedő megszorító intézkedések útján felhalmozott "tőkére" hagyatkozva.)³¹ A mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása súlyos válságot, nagy területeken éhínséget okozott. A Szovjetunió távol-keleti határaira a Kínában előnyomuló japán hadsereg részéről erős nyomás nehezedett, ami 1938-ban a koreai határ közelében lévő Haszán tónál egy hétig tartó fegyveres összecsapásra, majd 1939-ben a mongóliai Halhin Golnál komoly véráldozatot követelő kisebb háborúra vezetett. Mindehhez járult, hogy az irracionális sztálini terror ezekben az években érte el a csúcspontját, koncepciós perekkel és a Vörös Hadsereg tábornoki és tiszti kara jelentős részének letartóztatásával. A nehézségek ellenére 1936 októberétől kezdve a Szovjetunió (és a Komintern), erejét maximális mértékben igénybe véve, támogatta a köztársaságot. Amikor a Földközi-tengeren az olasz tengeralattjárók sorozatban süllyesztették el nemcsak a szovjet, hanem a harmadik ország zászlója alatt közlekedő, a köztársaságnak utánpótlást szállító teherhajókat, a szovjet szállítmányokat Murmanszkból indították útnak-, és a franciaországi Bordeaux-ban rakták ki. Az áru célba érkezése ekkor már csak azon múlott, hogy a francia kormány éppen nyitva vagy lezárva tartotta-e a spanyol határt.³² A Szovjetuniónak alapvető érdeke volt, hogy a fasizmus Spanyolországban meghatározó vereséget szenvedjen, és elmenjen a kedve a további kalandoktól. Ezt az is mutatja, hogy 1938 őszén, amikor a Néphadsereg a katalóniai fronton kritikus helyzetbe került, a Szovjetunió sürgősen újabb 103 millió dollár értékben útnak indított egy fegyverszállítmányt, bár ekkorra már a spanyol aranyat felemésztették a szállítások. Ez volt az a szállítmány, amely a francia kormány időhúzása miatt későn érkezett. Ugyanakkor, miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyugati hatalmak eltűrik Németország újrafelfegyverzését, és megpróbálják keleti irányba terelni, a szovjet vezetés ügyelt arra, nehogy időnek előtte háborúba keveredjék Németországgal. Hiszen 1936-ban Németország és Japán aláírta az Antikomintern paktumot, amelyhez egy évvel később Olaszország is csatlakozott.³³ Világos volt, hogy Hitler (esetleg Japánnal együtt) előbb-utóbb megtámadja a Szovjetuniót. A japán-német paktumot nem anti-Brit Birodalom, vagy anti-gall paktumnak nevezték. Ezért tartották a Spanyolországban szolgáló szovjet katonai szakemberek létszámát a szükséges minimális értéken. Viszont a Vörös Hadsereg a legjobb tisztjeit küldte Spanyolországba. Ezek egy része hazatérése után előléptetésben részesült, a tábornoki kar tagjává vált. R. J. Malinovszkij, a Szovjetunió marsallja, a világháborúban a Magyarországot felszabadító egyik front, a 2. Ukrán Front parancsnoka, később hadügyminiszter lett. Mások kényszermunkatáborba kerültek, racionálisan valószínűleg nem állapítható meg, hogy milyen kritériumok alapján.

A Spanyol Köztársaság kormánya a polgárháború három éve alatt mindent megtett azért, hogy elnyerje Nagy-Britannia és Franciaország bizalmát és segítségét, hiába. Kész volt feláldozni az első hónapok spontán forradalmának vívmányait, visszaszorította az anarchisták ultraforradalmi intézkedéseit, és mindent megtett annak érdekében, hogy bebizonyítsa: hadserege nem a szocializmusért, hanem a demokratikus köztársaság megvédéséért küzd. Mindez lepergett a brit és a francia uralkodó körökről. Negrín 1938-ban újból megkísérelte a lehetetlent, és hadianyagot kért Nagy-Britanniától és Franciaországtól. Cserében felajánlotta, hogy kizárja a két kommunista minisztert a kormányból.³⁴ Ez az ajánlat is süket fülekre talált. 1938-tól egyre világosabbá vált a köztársaság vezetői számára, hogy fordulat csak akkor következne be, és a köztársaság csak akkor képes fennmaradni, ha kitörne a világháború. Az utolsó hónapokban, amikor már Katalónia Franco kezére került, és látszott, hogy a háború elveszett, a kommunisták azzal érveltek az ellenállás folytatása mellett, hogy néhány hónapon belül kitör a világháború, és addig ki lehet tartani.³⁵ A többiek azonban nem bíztak ebben, és feladták. Ekkor került sor Casado madridi puccsára.

A francia álláspont ellentmondásos volt. Nem csupán azt tükrözte, hogy másképpen látták a spanyol forradalmi változásokat az uralkodó osztályok, illetve a munkásosztály, amely ekkor a kommunista és a szocialista párt, valamint a hatalmas szakszervezetek révén komoly nyomás kifejtésére volt képes, hanem az uralkodó körök dilemmáját is. Ti. egyrészt féltek a kommunista előretöréstől, a szocialista forradalomtól, másrészt az egyre erősödő Németországtól, az egyre agresszívabbá vált náciktól és attól, hogy egy Hitlerrel szövetséges, fasiszta Spanyolország jön létre. A félelem a náciktól indokolta a francia-szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötését 1935 májusában. A franciák azonban nem voltak hajlandók ezt egy katonai egyezménnyel kiegészíteni és konkréttá tenni, és a szovjet fél tisztában volt azzal, hogy adott esetben nem számíthat arra biztonsággal, hogy a franciák teljesíteni fogják a szerződésben foglalt kötelezettségüket. Sumner Wells, 1937-től az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese ezt írta: "A háborút megelőző években a nyugati demokráciák, köztük az Egyesült Államok, nagy pénzügyi és kereskedelmi körei meg voltak győződve arról, hogy egy háború a hitleri Németország és a Szovjetunió között csak szolgálni tudná az ő érdekeiket. Biztosra vették, hogy Oroszország összeomlana, és ez az összeomlás a kommunizmus megsemmisülését vonná maga után; Németország annyira meggyengülne e konfliktus következtében, gondolták, hogy sok éven át nem jelentene veszélyt a világ többi része számára."³⁶ A belső dilemmához hozzájárult a félelem attól, hogy Franciaország elveszíti Nagy-Britannia szövetségét, márpedig nyilvánvaló volt, hogy a brit uralkodó körök ellenségesen tekintenek a Spanyol Köztársaságra. Már 1936. augusztus 7-én a párizsi brit nagykövet ultimátumnak beillő jegyzéket adott át a francia külügyminiszternek. Ebben figyelmeztették a francia kormányt, hogy ha spanyol fegyverszállításai miatt konfliktusba keveredne Németországgal, akkor Nagy-Britannia felmentve érzi magát a locarnói egyezmény alól, mely garantálja Franciaország határait.³⁷ Ezek a dilemmák és a brit nyomás magyarázzák azt, hogy a francia népfrontkormány nem juttatott állami forrásból hadianyagot a Spanyol Köztársaságnak, de általában engedte, hogy harmadik országok és magánszemélyek és intézmények szállítmányai francia területen át jussanak el Spanyolországba. A spanyol határt időnként lezárta, majd ismét megnyitotta, gyakran a francia hatóságok szemet hunytak önkéntesek toborzása, illetve Spanyolországba távozása fölött, bár ez a háború idején tilos volt. Végül, a Blum-kormány bukása után Daladier miniszterelnöksége idején, 1938 júniusában végleg lezárták a határt, és ez megpecsételte a Spanyol Köztársaság sorsát.

Amint ezt már az eddigiekből is láttuk, valójában a brit kormány magatartása volt az, amely a köztársaság bukásához és a fasizmus győzelméhez vezetett Spanyolországban. Ez a kormány a polgárháború három éve alatt végig a konzervatív párt legszélsőségesebb, jobboldali köreinek a kezében volt és azok érdekeit képviselte. Különösen felerősödött ez a tendencia 1937-ben, amikor Neville Chamberlain lett a miniszterelnök. Ezek a körök betegesen rettegtek attól, hogy háborúba keveredjenek a fasiszta hatalmakkal, mert úgy vélték, hogy egy nyugat-európai háború következtében elterjedne a "kommunizmus" Nyugat-Európában. Szerepet játszott ebben a londoni német nagykövet, Joachim von Ribbentrop (a későbbi külügyminiszter) ügyes propagandakampánya, mely szerint a náci Németország tudja csak megvédeni az európai civilizációt a "bolsevista rémtől"). Sir Harold Nicolson munkáspárti képviselő ezt írta 1938. június 6-án a naplójába: "Elvesztettük akaraterőnket, mivel akaratunk megosztott. Az uralkodó osztályok csupán saját sorsukra gondolnak, ami azt jelenti, hogy a vörösök gyűlölete minden más megfontolást elnyom."³⁸ Valóban, a brit kormány mindenre képes volt annak érdekében, hogy Hitlert keleti irányba terelje, és saját maga elkerülje a háborút nemcsak Németországgal, hanem a katonailag gyenge Olaszországgal is. Miután 1937 januárjában aláírtak egy protokollt Olaszországgal, 1938. április 16-án megkötötték az angol-olasz paktumot, amelyben elismerték Etiópia meghódítását, elfogadták az olasz ígéretet, mely szerint a polgárháború után kivonják az olasz csapatokat az európai Spanyolországból és a Baleár-szigetekről (amivel elismerték, hogy az egyezmény megkötésének időpontjában, a benemavatkozási egyezmény megsértéseként olasz csapatok harcolnak a polgárháborúban). 1938 tavaszán már az áruszállítások nagy részét a köztársasági Spanyolországba brit kereskedelmi hajók bonyolították le. Két hónap alatt ezek közül 11-et süllyesztettek el, vagy rongáltak meg, 21 brit tengerész meghalt. Felháborodott parlamenti tiltakozások (többek között Lloyd George és Sir Winston Churchill részéről) ellenére a világ legerősebb tengeri hatalmának kormánya semmit sem tett a Union Jack alatt közlekedő hajók védelmében.³⁹ Minden egyéb mellett talán ez az epizód mutatja legjobban az akkori brit vezetés kapitulációs politikájának mélységeit és azt, hogy "München" nem Münchenben kezdődött. A brit magatartást természetesen befolyásolták a tőkés körök partikuláris gazdasági érdekei is. Angol cégeknek komoly érdekeltségei voltak spanyol bányákban és az iparban. A brit vasércimport 33, a higany 70, az acélgyártáshoz nélkülözhetetlen kénsav 90 százaléka Spanyolországból jött. 1937 októberében rendezték a francóisták ellenőrzése alatt álló Río Tinto és a vizcayai bányákkal kapcsolatos pénzügyi problémákat, és novembertől állandó brit kereskedelmi képviselő tartózkodott Burgosban a katonai juntánál. Természetesen nem akarták kockáztatni érdekeltségeiket Franco győzelme esetén, amit egyébként kezdettől fogva biztosra vettek.

A "megbékéltetés" katasztrófapolitikájához más államok is csatlakoztak. 1938. május 13-án Álvarez del Vayo, a köztársaság külügyminisztere egy korábbi határozatra hivatkozva, felülvizsgálatra újból a Népszövetség Tanácsa elé vitte a be nem avatkozás csődbe ment egyezményét, azonban ezt leszavazták. Többek között Lengyelország is ellene szavazott;⁴⁰ nem rokonszenvezett a Spanyol Köztársasággal, amelyet a Szovjetunió támogatott, és nem látta meg az "írást a falon". Az 1938. szeptember 29-30-án megkötött müncheni egyezmény, amely megcsonkította Csehszlovákiát, reménytelenné tette a Spanyol Köztársaság helyzetét, végképpen megmutatta, hogy semmi módon nem érhető el Nagy-Britannia és Franciaország támogatásának megszerzése, mert ezeknek az országoknak kormányai készek mindent feláldozni az európai kontinensen azért, hogy elkerüljék a háborút Hitlerrel. Korábban azt írtam, hogy a müncheni politika Spanyolországban kezdődött, és nem Münchenben (ha csak Európát számítjuk, és figyelmen kívül hagyjuk a szemhunyást Olaszország etiópiai agressziója fölött). Hozzá kell tennem, hogy ott nem is fejeződött be. Nem csupán arról van szó, hogy a polgárháború még nem fejeződött be, amikor 1939. március 15-én Hitler megszállta Csehszlovákiát, valamint hogy csupán egy héttel a polgárháború befejeződése után, április 7-én Mussolini megszállta Albániát, és a nyugati hatalmak ezt is lenyelték. Csak a világháború befejeződése után derült ki, hogy Chamberlain fő bizalmasa és tanácsadója, Sir Horace Wilson 1939. augusztus 3-án saját otthonában találkozott Herbert von Dirksen német nagykövettel, és egy megnemtámadási szerződésre tett javaslatot, amely felmentette volna a brit kormányt Lengyelország megsegítésének kötelezettsége alól, és hosszú távon lehetővé tette volna Németország terjeszkedését keleti irányban.⁴¹ (Chamberlain csak a brit közvélemény Prága német megszállása fölötti felháborodása nyomán csatlakozott Franciaország Lengyelországnak adott garanciáihoz). Hitler azonban türelmetlen volt, még a tél beállta előtt kívánta lerendezni a lengyel ügyet, és ezért inkább Sztálinnal kötötte meg a paktumot. Az utóbbinak nem volt más lehetősége az időnyerésre, miután minden arra irányuló próbálkozása, hogy létrehozzon egy kollektív biztonsági rendszert, a nyugati hatalmak halogató taktikáján (és a lengyel kormány ellenkezésén) kudarcot vallott. Ezután rohanta le Hitler Lengyelországot 1939 szeptemberében.⁴² A müncheni politika még ezután sem ért véget. Következett a "furcsa háború" a nyugati fronton, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag nem folytak ellenségeskedések. Chamberlain még mindig remélte, hogy miután létrejött a közös szovjet-német határ, Hitler megindul a Szovjetunió ellen.

Azt látjuk tehát, hogy a fasiszta hatalmak agressziója Európában Spanyolországban kezdődött, és ezután folyamatosan következtek Ausztria, Csehszlovákia, Albánia, Lengyelország, az észak-európai és a balkáni államok és végül a Szovjetunió. Japán évek óta tartó agresszióját Kína ellen Európában (és Észak-Amerikában) figyelmen kívül hagyták, Etiópia miatt nem tört volna ki a háború. A világháborúban részt vevő európai nagyhatalmak Németország, Olaszország, a Szovjetunió, Franciaország és Nagy-Britannia. Ha ezek haderőit nézzük, a háború első légi csatáit szovjet és német pilóták vívták Madrid felett, az első páncélos csatákat szovjet, illetve német és olasz harckocsizók a különböző spanyol frontokon.

1939. január 16-án Álvarez del Vayo spanyol külügyminiszter drámai beszédet mondott a Népszövetségben. Lord Halifax brit külügyminiszter a beszéd alatt elhagyta a termet (érezte baljós felelősségét?).⁴³ Többek között ez hangzott el: "Igen, uraim, súlyos sebesülten, elhagyatva és elárulva a spanyol nép folytatja az ellenállást. Nem tudtuk helyreállítani a békét és az igazságot, nem maradt más, mint hogy halálunkig harcoljunk. De eljön egy nap, amikor emlékezni fognak figyelmeztetésünkre és rájönnek, hogy Spanyolország volt az elháríthatatlan második világháború első csatatere."

 

Jegyzetek

 

¹ Tuñón de Lara, 705. o. Manuel Tuñón de Lara 1946-ban emigrált Spanyolországból. Franciaországban Pauban, majd miután 1980-ban visszatért hazájába, a Baleár-szigeteken és Baszkföldön volt a történelem egyetemi tanára.

² Thomas, 99. o.

³ Bolloten, 129-162. o. Burnett Bolloten két éven át tudósította a United Press amerikai hírügynökséget Barcelonából a polgárháború idején. Óriási anyagot dolgozott fel és gyűjtött össze könyve megírásához. Könyve azonban valójában nem a polgárháborúról szól, hanem a belső, hatalmi harcokról a köztársasági oldalon. Ezeket a harcokat, az anarchisták, a jobb- és baloldali szocialisták, a kommunisták és a különböző polgári köztársasági pártok között, kissé egyoldalúan, úgy mutatja be, mint a kommunisták harcát a hatalomért.

⁴ Tuñón de Lara, 564. o. A polgárháború kitörése előtt és alatt megölt egyházi személyek száma 1961-re 6832-ben stabilizálódott. Azért kell ezt így írnunk, mert a polgárháború idején az Osservatore Romano, a Vatikán félhivatalos lapja ezt a számot 16 500-ban jelölte meg. Nem azért lovagolok a számokon, mintha 6000 egyházi személy meggyilkolása nem lenne elég szörnyű, hanem azért, mert a hasonló számok feltupírozása a fasiszták és a velük rokonszenvező tényezők részéről azóta sem ment ki a divatból ("a kommunizmus áldozatai", a Magyarországról a felszabadulás után a Szovjetunióba szállított személyek stb.). Megjegyzendő, hogy a megadott számban nincsenek benne azok az egyházi személyek, többek között 15 baszk pap, akiket a fasiszták öltek meg. Spanyolországban a katolikus egyház azonnal és feltétel nélkül a katonai lázadás mellé állt. A Baszkföld kivétel volt; ott a papság a köztársaság által autonómiával felruházott helyi kormányt támogatta.

⁵ Ken Loach rendező filmje, a Tierra y Libertad (Föld és szabadság) az anarchista milíciák apoteózisa. Bemutatja, hogyan verik ki a fasisztákat egy faluból, hogyan állítják falhoz és lövik agyon a papot, aki a templomtoronyból lövöldözött rájuk és az őket üdvözlő parasztokra, hogyan szervezik a kommunát és kényszerítik bele a kisparasztot is csekély földjével, és végül, hogyan fegyverzi le a csapatot a köztársasági kormány katonasága.

⁶ Bolloten, 96. o.

⁷ Tuñón de Lara, 532-546. o. Kevesebb mint 40 évvel később a történet megismétlődik Chilében. Hiába kéri környezete Salvador Allende chilei elnököt, hogy mozgósítsa a munkáskerületeket és osszon fegyvert a szervezett munkásoknak, a demokratikus választások útján hatalomra került, a törvényekben bízó, humánus elnök erre nem hajlandó. Ő is életével fizet ezért sok ezer egyszerű munkás-, paraszt- és diákaktivistával együtt a Pinochet-féle katonai puccsban.

⁸ Tuñón de Lara, 561. o.

⁹ Azt, hogy mi történt a lázadók bevonulása után, megláthatjuk az utóbbi évtizedek egyik legcsodálatosabb filmjéből, José Luis Cuerda rendező La lengua de las mariposasából (A pillangók nyelve).

¹⁰ Berdah, 236. o., Tuñón de Lara, 575. o.

¹¹ Tuñón de Lara, 578. o.

¹² Tuñón de Lara, 543. o.

¹³ Tuñón de Lara, 565. o.

¹⁴ Bolloten, 178. o.

¹⁵ Thomas, 318. o. Mennyire ismerős ez nekünk magyaroknak! Nincs kizárva, hogy az ötletet egy Horthy Miklós nevű magyar tengerésztiszttől kapták.

¹⁶ Llarch (1977), 83. o.

¹⁷ Thomas, 329. o., Tuñón de Lara, 613. o.

¹⁸ Lister, 106. o.

¹⁹ Thomas, 381-388. o.

²⁰ Thomas, 415. o.

²¹ Bolloten, 861. o. André Marty 1919-ben egyik vezetője volt a matrózlázadásnak a Szovjet-Oroszország ellen küldött francia hadiflottán a Fekete-tengeren. A lázadás következtében a flottát vissza kellett vonni. Elsősorban ennek köszönhetően vált a Francia Kommunista Párt egyik vezetőjévé és később Sztálin bizalmasává. 1936-ra azonban bizalmatlansága már az őrületig fokozódott. Alakját meglehetősen reálisan szerepelteti Hemingway is Akiért a harang szól c. regényében.

²² Lister, 223. o.

²³ Bakács, 48-59. o. Bakács Tibor, miután megjárta a francia-német, majd a keleti frontot is, 1957-től sok éven át az Országos Közegészségügyi Intézet főigazgatója volt.

²⁴ Lister, 254. o.

²⁵ Thomas, 607. o.

²⁶ Thomas, 606. o. A Gran Enciclopedia RIALP 6. kiadása 1989-ben még mindig úgy ír a polgárháborúról, mint a Franco-rendszer idején. Ott egy 250 000 körüli szám szerepel.

²⁷ Harsányi, 8-13. o.

²⁸ Amikor 1940-ben a francia hadsereg északon, a német támadásban összeomlott, Mussolini offenzívát indított az Alpokban, de képtelen volt áttörni a francia vonalakat.

²⁹ Bolloten, 195. o., Berdah, 508. o.

³⁰ Lister, 219. o.

³¹ Sztálin 1931. február 4-én beszédet mondott a gazdasági vezetők értekezletén, ahol arról esett szó, hogy nem lehetne-e az iparosítás ütemét csökkenteni. Ezt mondta: "A tempót fékezni annyit jelent, mint elmaradni. Aki elmarad, azt verik. Mi pedig nem akarjuk, hogy bennünket verjenek. Nem, mi nem akarjuk! A régi Oroszország történelme többek között abból áll, hogy az országot szüntelenül verték elmaradottságáért… Mi a gazdasági téren vezető országok mögött 50-100 évvel elmaradtunk. Ezt a távolságot be kell futnunk tíz év alatt. Vagy meg tudjuk ezt tenni, vagy agyonnyomnak bennünket" (Sztálin: A leninizmus kérdései. Szikra, 1949, 395. o.). Ez a beszéd prófétainak is tekinthető, hiszen 1931 plusz 10 az 1941, a Szovjetunió elleni náci agresszió éve. Más kérdés az, hogy a beszéd szerzője a kritikus évben figyelmen kívül hagyta a több helyről érkező komoly jelzéseket, és ezért a német támadás váratlanul és felkészületlenül érte a Vörös Hadsereget, ami a háború első évének szörnyű katasztrófáira vezetett.

³² Mindezzel azért foglalkozom ilyen részletesen, mivel Bolloten (207. o.) meglehetősen kétes forrásra hivatkozva megszellőzteti azt a feltételezést, hogy Sztálin 1937 közepétől kezdve a polgárháború elhúzódásában lett volna érdekelt. Az erre vonatkozó érvelés nélkülözi az elemi logikát.

³³ Majd később Magyarország is (miért pont ebből maradt volna ki?) a japán bábállam, Mandzsukuó és Bulgária társaságában.

³⁴ Berdah. 402. o.

³⁵ Lister. 259. o.

³⁶ Bolloten. 177-182. o.

³⁷ Tuñón de Lara, 573. o.

³⁸ Bolloten, 302. o.

³⁹ Thomas, 538. o.

⁴⁰ Thomas, 536. o.

⁴¹ Bolloten, 972-976. o.

⁴² Lengyelországot nem a Szovjetunió és Németország rohanta le, amint ezt mostanában némely propagandista célzatosan hirdeti, hanem csak Németország. A Vörös Hadsereg több mint két hetet várt (hogy talán a lengyelek tényleg képesek ellenállni, amint ezt öntelten hirdették), és csak azután lépte át a lengyel határt, miután a lengyel hadsereg összeomlott.

⁴³ Berdah, 412. o.

 

Irodalom

 

Argumenty i fakty, no. 22.

Bakács Tibor: Egy életrajz ürügyén… Kossuth, Budapest, 1978.

Bakunyin, Mihail: Államiság és anarhia. Gondolat, Budapest, 1984 (eredetileg: Goszudarsztvennoszty i anarchia, 1873).

Berdah, Jean-François: La democracia asesinada, La República española y las grandes potencias, 1931-1939. Crítica, Barcelona, 2002.

Bolloten, Burnett: La Guerra Civil española, revolución y contrarrevolución. Alianza Editorial, Madrid, 2004 (eredetileg: The Spanish Civil War: Revolution and Counterrevolution, 1979).

Cornwell, John: Hitler's Pope – The Secret History of Pius XII. Viking, London, 1999.

Gran Enciclopedia RIALP. Ed. RIALP, Madrid, 6. kiadás, 1989.

Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Kossuth, Budapest, 1988.

Lister, Enrique: Nuestra Guerra. Colección Ebro, Paris, 1966.

Llarch, Joan: La muerte de Durruti. Plaza&Janes, Barcelona, 1976.

Llarch, Joan: Cipriano Mera. Plaza&Janes, Barcelona, 1977.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának. Interart, Budapest, 1989 (Hommage to Catalonia, Penguin Books, 1966 fordítása).

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War. Eyre&Spottiswoode, London, 1961.

Tuñón de Lara, Manuel: La España del siglo XX. Vol. III, Akal, Madrid, 2000 (eredetileg 1966).

Whealey, Robert H.: La intervención extranjera en la guerra civil española. In Estudios sobre la República y la Guerra Civil española. Ed. Raymond Carr, Ariel, Barcelona, 1973 (The Republic and the Civil War in Spain, Macmillan, 1971, fordítása), 266-297. o.

Mint ismeretes, a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldal komolyabb állami szintű támogatást csak a Szovjetuniótól kapott. A cikk a spanyol frontra érkező szovjet katonai tanácsadók némelyikének pályafutásáról ad rövid áttekintést.

A Szovjetunió szinte kezdettől fogva két szinten, fegyverekkel és katonai tanácsadók kiküldésével támogatta a köztársaságiak harcát a Franco-féle lázadókkal szemben. E két támogatási forma közül a polgárháború első szakaszában talán utóbbit, azaz a szovjet parancsnokok hadseregszervező munkáját és hadászati tanácsait tekinthetjük relevánsnak. Ők voltak azok, akik az addig jobbára szervezetlen, sokszor egymástól elszigetelten harcoló népi milíciákból, nemzetközi brigádokból és a királyi hadsereg azon kevés egységeiből, amelyek nem álltak át a falangisták oldalára, hadosztályokat, majd hadtesteket hoztak létre, és ha tehették, harcba is vezették őket.

A szovjet katonai tanácsadók első nagyobb csoportja 1936 őszén, illetve decemberében érkezett Madridba, többségük a Moszkva-Berlin-Párizs vasútvonalon keresztül. Párizst¹ elhagyva, továbbra is vasúton jutottak el Toulouse-t érintve a Garonne medencéjén keresztül a Pireneusokig. Az út itt többnyire érdekes fordulatot vett. Ha tehették, vonaton utaztak tovább egyenesen a köztársaságiak által ellenőrzött Barcelonába, esetleg Valenciába s innen tovább Madridba; vagy bár kétségkívül kockázatosabb volt, mégis akadt rá példa, hogy a határról először Baszkföld központjába, Bilbaóba, majd ettől kissé délnyugat felé fordulva a fővárosba mentek. A Barcelona, Bilbao és Madrid közti utat, ha lehetőségük adódott rá, vonaton, köztársasági, a főváros védelmére siető csapatok társaságában tették meg, de ha a helyzet úgy kívánta, repülőn, gépkocsin, akár lovas szekéren, sőt a legveszélyeztetettebb szakaszokon nemritkán gyalog haladva közelítették meg célállomásukat.

Elsőként Rogyion Jakovlevics Malinovszkij² (Malino elvtárs),³ Nyikolaj Nyikolajevics Voronov (Walter önkéntes)⁴ , J. K. Berzin,⁵ G. I. Kulik (Cooper tábornok),⁶ J. V. Szmuskevics (Douglas önkéntes)⁷ , P. A. Ivanov és Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecov (Kolia kapitány) érkeztek meg Spanyolországba.⁸ Őket követte Kirill Afanevics Mereckov (Petrovics önkéntes), B. M. Szimonov (Valois),⁹ Pavel Ivanovics Batov (Fritze elvtárs),¹⁰ Alekszandr Ivanovics Rogyimcev (Pavlito elvtárs)¹¹ , V. J. Kolpacski, D. G. Pavlov,¹² N. P. Gurjev,¹³ A. D. Cjurupa, Sz. M. Krivosein, Pol Matiszovics Arman (Greise őrnagy),¹⁴ G. M. Stern (Grigorovics elvtárs), N. G. Ljascsenko, M. I. Nyegyelin¹⁵ parancsnokok, illetve Sz. Sz. Ramisvili (Juan García), V. P. Drozd (Don Ramón)¹⁶ és N. P. Jegipko (Matisse)¹⁷ fregattkapitányok.

Egyes feltételezésekkel ellentétben¹⁸ a Vörös Hadsereg kiemelkedő, a második világháború során hírnevet szerzett vezető tábornokai – 1936-ban többnyire ezredparancsnokok -, így Konyev, Rokosszovszkij vagy Zsukov nem vettek részt a spanyol polgárháborúban. Maga Sztálin sem kockáztathatta meg, hogy a zűrzavaros ibériai helyzetben fiatal katonai vezetőinek legkiválóbbjait veszítse el. De a kockázat így is magas volt. Bár jól látható, hogy területi alapon válogattak, hiszen főleg a belorusz katonai körzet törzséből választottak ki "önkénteseket" a spanyolországi kiküldetésre, így is egy sor tehetséges fiatal parancsnok esetleges elvesztésével kellett számolni. Malinovszkij és Mereckov, illetve az őket támogató tüzérparancsnok, Voronov, akik 1936-37-ben komoly érdemeket szereztek Madrid védelme idején, a 30-as évek közepén a határ menti belorusz körzet¹⁹ reményteljes aspiránsai közé tartoztak. Már 1935-ben – miután újra bevezették a katonai rendfokozatokat – közvetlenül I. P. Uborevics, a körzet katonai parancsnoka alá rendelték őket.²⁰

A Spanyolországba érkező szovjet katonai tanácsadók először a határon, illetve később Barcelonában vagy Bilbaóban értesülhettek a legújabb fejleményekről, és képet kaphattak a polgárháború katonai helyzetéről is. Ebben segítségükre volt V. A. Antonov-Ovszejenko, a barcelonai szovjet konzul, az októberi forradalom hőse, a Petrográdi Forradalmi Katonai Bizottság egyik egykori vezetője,²¹ V. J. Gorjev katonai attasé²² és Mihail Kolcov, a Pravda tudósítója, valamint Roman Karmen, a neves filmoperatőr.²³ A tényleges harcászati helyzet Mereckov visszaemlékezése szerint jobb volt, mint ahogy a polgári újságírók feltüntették, de rosszabb, mint ahogy Párizsban hallották. Franco csapatai ekkor Madrid alatt álltak, és Délnyugat-Spanyolországot csaknem teljes egészében elvesztették a köztársasági haderők. A politikai helyzet sem kecsegtetett túl sok reménnyel. Largo Caballero miniszterelnök minden igyekezete ellenére sem volt képes betemetni a kommunisták, a szociáldemokraták és az anarchisták közti árkokat. A brigádok és a hadosztályok szervezése során a legtöbb gond szinte mindig utóbbiakkal, az anarchistákkal volt. Maga Mereckov is így írt róluk: "Míg élek, el nem felejtem a spanyol anarchistákat: hol gátlástalan martalócok, hol ábrándozók és álmodozók, de mindig olyan emberek, akik nem tűrnek semmilyen fegyelmet, semmilyen utasítást, semmiféle elemi rendet."²⁴

Ugyanakkor kezdettől fogva számíthattak olyan híres köztársaságpártiak, mint Luigi Longo (Gallo elvtárs), Manfred Stern (Kleber tábornok), Vittorio Vidali (Carlos Contreros) Giuseppe di Vittorio, az Olasz Kommunista Párt központi bizottsága tagjának (Mario Nicoletti komisszár) támogatására és hathatós segítségére mind az elengedhetetlen hadügyi reformok, átszervezések során, mind a hadműveletek idején. Jó munkakapcsolatot ápoltak Zalka Mátéval (Lukács Pál), a 12. nemzetközi, Hans Kaale,²⁵ a 11. nemzetközi és Enrique Listerrel az első brigád parancsnokával, illetve egy rövid ideig szoros kapcsolatban álltak Bounaventura Durrutival (egészen annak haláláig), aki egyszerre több anarchista katonai osztag parancsnoka is volt.²⁶

A kezdeti nehézségek ellenére, elfogadva a szükség szülte kényszermegoldásokat is, a szovjet katonai tanácsadók komoly tiszteletet vívtak ki maguknak meglehetősen rövid idő alatt. Ivanov a köztársaság vezérkarának tagja lett, míg a szovjet tanácsadókat Berzin koordinálta, aki egyben a vezérkar katonai tanácsadója is volt. Kulik, Miaja tábornok, a Madrid védelmét vezető junta elnöke mellett működött konzulensként, majd helyét, miután visszarendelték Moszkvába, Mereckov vette át. Szmuskevics a légierő fejlesztésében, Voronov a (hatékony) tüzérség megszervezésében, míg Kuznyecov²⁷ a flotta megmentésében és az elsősorban Odesszából érkező (fegyver)szállítmányok célhoz juttatásában szerzett érdemeket. Ez utóbbi szállítmányok mind mennyiségileg, mind minőség tekintetében felülmúlták a nyugati (elsősorban francia) és csehszlovák segélyeket. Egy 1937. augusztusi, a falangisták által készített lista, mely az általuk a köztársaságiaktól megszerzett és még használható fegyverek számát rögzítette, 948 szovjet és 565+318 francia gyártmányú géppuskáról, 12 575 szovjet, 2800 francia, 886 csehszlovák és 3852 mexikói puskáról, valamint 4 875 000 szovjet, illetve 2 600 000 francia töltényről, továbbá 110 szovjet tankról szól. Ellenben a francia lövegek száma – ezen a listán – meghaladta a szovjet gyártmányúakét.²⁸

Az Odesszából induló és a Boszporuszon 1936. október elseje és 24. között áthajózó Georgi Dimitrov, a Néva, a Bolsevik és a Komszomol²⁹ több mint 500 teherautót, 30 repülőgépet, 50 tankot rakodott ki Valencia, Alicante, Cartagena és Barcelona kikötőiben.³⁰

A szovjet gyártmányú fegyverek közül hamar nagy népszerűségre tettek szert a köztársaság katonáinak körében a legendás "Makszim" géppuskák, valamint a Polikarpov-gyártmányú, I-15-ös jelzésű, dupla szárnyas harci repülőgépek, a "chatók", és a sokkal modernebb, feszített, szimpla szárnyú I-16-osak, a "moscák",³¹ azaz a "legyek", amelyek akkor a világ leggyorsabb vadászgépeinek számítottak.

A Vörös Hadsereg parancsnokai legnagyobb sikereiket a jaramai és a guadalajarai hadműveletek során érték el. A jaramai események lényegében a főváros védelméhez kapcsolódtak. Miután Franco és tisztikara belátta, hogy Madridot nem tudja sem déli-délnyugati, sem északi irányból megközelíteni, délkelet felől szerveztek támadást a város ellen. Ha tervük bevált volna, Madridot sikerül elvágni a létfontosságú földközi-tengeri kikötőktől és a nemzetközi – főleg szovjet – szállítmányoktól. A támadás kudarcot vallott, Franco csapatait, melyek gerincét a marokkói – gyarmati – hadtest adta, a nemzetközi brigádok és a sebtében kiképzett köztársasági csapatok a népi milíciákkal együttműködve visszaverték. De a köztársasági haderő gyengeségei egyértelműen megmutatkoztak. Mivel a volt királyi hadsereg szinte összes hivatásos katonája átállt a lázadók oldalára, nem volt, aki vezesse a csapatokat. A guadalajarai események előtt a fiatal köztársaság hadseregében 350 000 fő szolgált, közülük 120 000 a madridi arcvonalon. A spanyol demokráciát védő "armada" technikailag is elmaradott volt, 1937 első hónapjaiban még csak száz repülőgéppel és hetven harckocsival rendelkezett.³² A tisztek és a brigádok parancsnokai tudták, hogy a francia-csehszlovák és a szovjet segítségen kívül más támogatásra nem számíthatnak. Tovább nehezítette a védelmi hadműveleteket, hogy Valenciában anarchista felkelés történt, illetve súlyos taktikai hibák miatt elesett Malaga városa is. A Caballero vezette kabinet láthatóan nem tudott úrrá lenni az egyre válságosabb helyzeten, nem tudott mit kezdeni a katalán és baszk autonómiára való törekvésekkel. A hadsereg átfogó reformja, pontosabban a hadra fogható reguláris hadsereg megszervezése pedig egyre csak halasztódott. A hadügyminiszteri teendőket is ellátó miniszterelnök mellett sem helyettese, Asencio – aki ténylegesen irányította a köztársaság fegyveres erőit -, sem Cabrera vezérkari főnök³³ nem tudta az egymástól függetlenül harcoló csapatokat egy zászló alatt legalább hadtestekbe szervezni és így hadba vezetni őket. Ez pedig kizárta bárminemű támadó hadművelet lehetőségét. Ennek ellenére a guadalajarai csata (még) köztársasági sikerrel zárult. Miután Franco a jaramai ütközetben elvesztette marokkói hadtestének java részét, a Madridtól északkeletre felvonuló olasz expedíciós hadtest ragadta magához a harcászati kezdeményezést. A köztársasági felderítés hibájából a kormány és a vezérkar későn szerzett tudomást az olaszok csapatösszevonásáról. Az olasz expedíciós hadtest körülbelül 60 000 főt számlált, és összesen hatvan repülőgéppel rendelkezett. Parancsnoka Roatti hadosztálytábornok (Mancini tábornok) volt, aki Etiópiában szerzett harci tapasztalatokat. A fasiszta hadtest gerincét, a mintegy 10 000 főt kitevő, teljesen gépesített Littorio hadosztály alkotta.³⁴ A nyomasztó fölény ellenére a köztársaságiaknak 1937. március 11-én sikerült megállítaniuk az olasz csapatokat. Ezen a napon határozták el, hogy a fővárost nem ürítik ki, és a vezérkar elfogadta a Mereckov, Szimonov és Pavlov által jegyzett ellentámadás tervét, ami március 19-én indult meg. Másnap a köztársaságiak megfutamították az expedíciós hadtestet, így 21-ére lényegében befejeződött az egész támadó hadművelet.³⁵

A kezdeti sikerek ellenére a köztársaság mindinkább magára maradt. A fejlett nyugati demokráciák nem adták meg a kellő támogatást, ugyanakkor a kommunisták fokozott térnyerését a népfrontkormányban maguk a köztársaságiak is félve figyelték. A kommunista, anarchista és szociáldemokrata szembenállás végső soron a szovjet katonai tanácsadók helyzetét gyengítette, akiket egy-másfél év után – legtöbbjüket 1937-ben – vissza is hívtak a Szovjetunióba. A Spanyol Köztársaság tragédiája pont ez a politikai ellentét volt, amely megmérgezte a hadsereget, és a közelgő bukást is előrevetítette. A szovjet katonai tanácsadók kivonásával és a szállítmányok leépítésével párhuzamosan nőtt a náci német jelenlét az Ibériai-félszigeten, katonai értelemben a Condor-légió formájában, amely lényegében a Guadalajaránál legyőzött olasz expedíciós hadtest szerepét vette át. Ezt hálálta meg később Franco a Szovjetunió megtámadása után a keleti frontra kiküldött "Kék Hadosztállyal".³⁶

A polgárháborús szovjet jelenlét tárgyalásán túl érdemes egy pillantást vetnünk a Spanyolországban harcolt parancsnokok – 1943-tól tisztek – későbbi pályafutására. Mereckov Madrid védelméért és a jaramai csatáért a Vörös Zászló Érdemrendet,³⁷ az olasz expedíciós hadtest legyőzésében játszott szerepéért a Lenin-rendet kapta meg. A szovjet-finn háború során az általa vezetett hetedik hadsereg törte át a Mannerheim-vonalat. 1940-ben rövid ideig vezérkari főnök volt, majd 1941-től népbiztoshelyettes. 1941-től 1944-ig a volhovi front parancsnokaként Leningrádot védte, majd 1944-től a Karéliai Frontot vezette, és az ő csapatai győzték le a németeket Finnországban. 1945-ben megkapta az első távol-keleti front parancsnokságát, így elfoglalta Mandzsúriát és Korea északi részét.

Malinovszkij a sztálingrádi csatában szerzett hírnevet magának, majd a Második Ukrán Frontot vezette. A háború végén, 1945 júliusa és szeptembere között Mandzsúriában harcolt a Kvantung-hadsereg ellen. Voronov később Halhin-Golnál és a finn háborúban bizonyított. Zsukov és Vasziljevszkij mellett a sztálingrádi ellentámadás és a kurszki csata egyik tervezője volt. Batov 1942-től a 65. hadsereget vezette egészen a háború végéig, és Rokosszovszkij jobb kezeként tevékenykedett. Harcolt Sztálingrád alatt és a kurszki csatában is. Kuznyecov a honvédő háború idején a flotta főparancsnoka volt, és mint ilyen részt vett a jaltai és a potsdami konferenciákon. Később összetűzésbe keveredett Sztálinnal, perbe is fogták, de végül felmentették. Pavlov tábornokot a váratlan német támadás és a kezdeti katasztrofális vereségek után, 1941-ben mint az egyik fő bűnbakot Sztálin parancsára kivégezték. Pol Matiszovics Arman 1943-ban esett el a volhovi fronton.

A spanyol polgárháború során a köztársaságnak adott szovjet segítség tehát fegyverszállítmányokat és katonai tanácsadók³⁸ kiküldését jelentette. A német és olasz hadseregtől eltérően vöröskatonák nem jelentek meg nagy számban, expedíciós hadtestként az Ibériai-félszigeten. Bár kétségtelen, hogy az itt megszerzett tapasztalatokat a második világháború során sikerrel használták fel, és Sztálin is igyekezett politikai befolyását növelni az övezetben, de a fentebb tárgyalt parancsnokok, vöröskatonák nem csak ezért mentek Spanyolországba. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ők a köztársaságot védték a náci-fasiszta csapatokkal szemben, akkor is, amikor a nyugati demokráciák lemondtak róla, szabad kezet adva ezzel Hitlernek és Mussolininek.

 

Jegyzetek

 

¹ A párizsi szovjet nagykövet ekkor V. P. Patyomkin volt, aki hasznos informá­ciókkal látta el a Spanyolországba továbbinduló tiszteket. Kuznyecov, p. 127.

² Mereckov, p. 119.; Golubovics, p. 21.; Tuñon de Lara, p. 529. és Thomas, p. 305.

³ Mereckov, p. 132.; de Hugh Thomas The Spanish civil war című művében (p. 305.) hivatkozik El Campesino (eredeti nevén Valentín González, 1909-1983, spanyol kommunista) Comunista en España (p. 73-85.) részben visszaemlékezésekre épülő munkájára, aki szerint Malinovszkij (ekkor már ezredes!) fedőneve "Mañolito" volt. Ugyanő (Campesino) ugyanitt állítja, hogy a fentieken kívül további neves szovjet parancsnokok is tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig a forradalmi Spanyolországban. Így Ivan Sztyepanovics Konyev (Paulito), aki Sztálin megbízásából mindenre elszánt milicistákat (Thomas a "terrorist" szót használja) képzett volna ki. Míg Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij ugyancsak Sztálin közvetlen parancsának engedelmeskedve lényegében kémként épült volna be a falangista csapatokba, hogy egyes német fegyverekről információkat szerezzen meg.

⁴ Kuznyecov, p. 166. Itt Voronov Voltaire ezredes néven szerepel. Kuznyecov és Voronov először 1936-ban Valenciában, az Alboralla utca 8. szám alatt találkoztak. Ez volt a szovjet "önkéntesek" találkozóhelye. Voronov itt mondta el Kuznyecovnak, hogy eredeti fedőneve a Voltaire ezredes lett volna, de ez később mégis Walterre változott. (Kuznyecov, p. 170.) Ezzel együtt Mereckov visszaemlékezésében következetesen a Walter nevet használja Voronov esetében.

⁵ Mereckov, pp. 113. és 123. A lett származású Berzin eredeti neve Peter Küzis volt. 1911-ben, miután megszökött az irkutszki száműzetésből, felvette a Jan Karlovics Berzin nevet. A CSEKA embere és Feliksz Dzerzsinszkij közvetlen munkatársa volt.

⁶ Mereckov, p. 124.

⁷ Tuñón de Lara, p. 529.; Thomas, p. 305.; Mereckov, pp. 119. és 123., illetve Kuznyecov, p. 166.

⁸ Tuñón de Lara, p. 529. és Kuznyecov, pp. 121-193.

⁹ Mereckov, p. 132.

¹⁰ Mereckov, p. 132., illetve Kuznyecov, p. 166. (Kuznyecov szerint Batov fedőneve Pablo Fritz volt.)

¹¹ Mereckov, p. 132.

¹² Kuznyecov, p. 166.

¹³ Mereckov, p. 119.

¹⁴ Mereckov, p. 117.

¹⁵ Mereckov, p. 120. Nem azonos Manfred Sternnel. Illetve Kuznyecov, p. 164.

¹⁶ Kuznyecov, pp. 162-163.

¹⁷ Kuznyecov, pp. 185-186.

¹⁸ Lásd: 2. lábjegyzet.

¹⁹ A Belorusz Katonai Körzetben összpontosult a későbbi (második világháborús) szűken vett szovjet vezérkar szinte valamennyi tagja, így Sz. K. Tyimosenko (a körzet parancsnokának helyettese, későbbi marsall), Zsukov (a körzet egyik hadosztályparancsnoka), Konyev (ekkor éppen hadtestkomisszár a körzetben), V. D. Szokolovszkij (a körzet vezérkarának tagja, később marsall), V. J. Kolpacski (az egyik hadtest törzsfőnöke, később hadseregtábornok), A. A. Novikov (ekkor az egyik hadtest törzsfőnöke, később a légierő főmarsallja), I. H. Bagramjan (ekkor az egyik hadtest törzsében szolgált, később marsall) és P. M. Arman (az egyik gépesített dandárban volt parancsnok). Rajtuk kívül a törzs hadműveleti osztályán szolgált M. V. Zaharov (a hadműveleti osztály vezetője, későbbi marsall) és Malinovszkij. – Mereckov, p. 97.

²⁰ 1935 januárjában Malinovszkijt a 3. lovashadtest törzsfőnökévé nevezték ki. 1936 júniusában pedig Minszkbe rendelték az ekkor már ezredest, ahol megkapta a körzet lovassági felügyelőjének helyettesi tisztét. – Golubovics, p. 19.

²¹ Antonov-Ovszejenko tartóztatta le a Téli Palotában az Ideiglenes Kormányt. Mereckov, p. 111.

²² Kuznyecov, p. 127.

²³ Mereckov, p. 112. és Golubovics, pp. 21-22, illetve Kuznyecov, pp. 133. és 135.

²⁴ Mereckov, p. 131.

²⁵ Mereckov és a többi szovjet parancsnok is kiemeli a német és osztrák köztársaságpárti önkéntesek bátorságát és a belőlük szervezett brigádok kimagasló harci értékét.

²⁶ Mereckov, pp. 120-121. és 131. Mereckov megemlíti, hogy Durruti egyik osztaga Mahno nevét viselte. Mivel Mahno banditának tartott anarchista csapatai ellen maga Mereckov is harcolt Bugyonnij lovashadseregében, így érthetően megütközéssel fogadta az elnevezést.

²⁷ Kuznyecov Indalecio Prieto tengerészeti miniszter közvetlen tanácsadójaként működött.

²⁸ Cattell, p. 78. Megjegyzendő, hogy a lista 318 egyféle és 565 különböző típusú francia géppuskát említ meg, illetve a 12 575 szovjet puskát típus alapján két csoportra osztja.

²⁹ A Komszomolt nem sokkal később Algéria partjainál elsüllyesztették, és a hajó egész személyzete G. A. Mezencov kapitánnyal együtt a falangisták fogságába került. – Kuznyecov, p. 179.

³⁰ Thomas, p. 305. Ezek a szállítmányok élelmiszert és kötszereket is tartalmaztak.

³¹ Érdekes egyezés, hogy a "mosca" szó egyszerre jelenti a legyet, nagybetűvel írva pedig, "Mosca"-ként, Moszkva városát.

³² Mereckov, p. 133.

³³ Mereckov, p. 118.

³⁴ Mereckov, p. 136.

³⁵ Mereckov, p. 146. és Kuznyecov, pp. 175-176.

³⁶ División Azul.

³⁷ Mereckov, p. 144. A Vörös Zászló Érdemrendet pályafutása során ekkor másodszor, először még 1918-ban a kazanyi harcokért kapta meg.

³⁸ Vaszilij Ivanovics Csujkov és Andrej Andrejevics Vlaszov nagyjából ebben az időben Kínában tevékenykedtek Csang Kaj-sek katonai tanácsadójaként.

 

Bibliográfia

 

1. Mereckov, Kirill Afanevics: A nép szolgálatában. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1985.

2. Golubovics, Vaszilij Szeliversztovics: Malinovszkij marsall. Ford.: Horváth Zoltán. Budapest, Zrínyi, 1985.

3. Kuznyecov, Nyikolaj Geraszimovics: A háború előestéjén. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1975.

4. Thomas, Hugh: The Spanish civil war. New York. Harper&Row, 1961.

5. Cattell, David Tredwell: Communism and the Spanish Civil War. Los Angeles&Berkeley, University of California Press, 1956.

6. Tuñón de Lara, Manuel: Storia della repubblica e della guerra civile in Spa­gna. Ford.: Agostino Bertoni. Roma, Editori Riuniti, 1966.

7. Seidman, Michael: Republic of Egos. A Social History of the Spanish Civil War. The University of Wisconsin Press, 2002.