A tanulmány a népfrontok történetét a két világháború közötti időszakban áttekintve elsősorban a jelenség értelmezésének kritériumaira helyezi a hangsúlyt, majd a szerző a népfront-elképzelés és -taktika érvényességének problémáját járja körül a második világháborút követő időszaktól egészen napjainkig. Tanulmányának célja olyan kérdések felvetése, amelyek képesek a legmegfelelőbb politikai válaszokat megfogalmazni a mai világméretű szélsőjobboldali és autoriter tendenciákkal szemben.
Az első részben, miközben áttekintjük a népfrontok történetét a két világháború közötti időszakban, elsősorban a jelenség értelmezésének kritériumaira helyezzük a hangsúlyt. A cél, az érintett társadalmi és politikai erők, a népfrontok alternatívái és eredményei igen fontosak, amennyiben le kívánjuk vonni a tanulságokat ebből a fontos történelmi tapasztalatból.
Az írás második részében a népfrontelképzelés és -taktika érvényességének problémáját járjuk körül a második világháborút követő időszaktól egészen napjainkig. E tanulmány célja tulajdonképpen olyan kérdések felvetése, amelyek képesek a legmegfelelőbb politikai válaszokat gerjeszteni a mai világméretű szélsőjobboldali és autoriter tendenciákkal szemben.
I. Mint köztudott, a népfront alapelveit a kommunisták fektették le Georgi Dimitrov 1935. augusztus másodikai beszámolójában, a Kommunista Internacionálé hetedik kongresszusán. Túl későn, amennyiben a népfront célját – a fasizmus elleni harcot – tekintjük, különösen mivel már korábban is voltak olyan helyi, alulról jövő kezdeményezések, amelyek ebbe az irányba hatottak (így például Görögországban a Kommunista Párt Központi Bizottsága már 1934 januárjában úgy döntött, hogy együttműködik egyes, korábban támadott politikai erőkkel1 ). Mindenesetre jobb későn, mint soha – gondolhatta némelyik Komintern-küldött meglehetősen szűk látókörű optimizmussal.
A dolog valójában korántsem így állt; a népfrontpolitikát éppúgy kritikai módon kell vizsgálnunk, mint a társadalom történetének összes jelenségét.
A népfrontgondolatnak komolyabb hagyományai voltak, mint hinnénk. Nem csupán a mensevikek álltak ki a demokratikus burzsoá pártokkal való együttműködés mellett. Marx és Engels életében a kommunisták programja az evolucionizmus elvén alapult: a proletárforradalom győzelmét csak azt követően látták lehetségesnek, hogy a progresszív erők közös harca számos politikai szabadságjogot vív ki a társadalom számára. Ugyanakkor Marx és Engels mindenkor hangsúlyozta az önálló proletár osztályálláspont fenntartásának szükségességét, a maximális és minimális perspektívák világos megkülönböztetésének fontosságát, melyek közül az utóbbiak többé-kevésbé megegyeznek a nem kommunista demokratikus erők céljaival. A Második Internacionálé idejében nyilvánvalóvá vált egy szakadás a munkásmozgalom soraiban: egyik oldalon a szociáldemokraták álltak, akiket a társadalmi jogok tekintetében csupán a mindennapi apró győzelmek érdekelték, és akik úgy vélték, hogy a munkásosztály a parlamenti harc eszközeivel a kapitalizmus keretein belül is elérheti a vágyott életszínvonalat2 , míg velük szemben az "ortodox" marxisták helyesen úgy vélekedtek, hogy az öntudatos munkásosztály soha nem feledkezhet meg a társadalmi forradalomról, viszont tévesen azt feltételezték, hogy a forradalom akkor és ott is lehetséges.
Az oroszországi bolsevik forradalom még egyértelműbbé tette és elmélyítette ezt a szakadást, és a munkáspártok (a baloldal) eltérő utakra tértek és eltérő sémákat alakítottak ki. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a munkásosztály erőpozíciója mindkét szempontból, a forradalmi és a reformista célokat tekintve egyaránt megrendült. A munkásosztály gyengesége és ezzel párhuzamosan lázadó szelleme – amelyet a háborút követő helyzet és az 1929-1933-as nagy válság tovább szított – a fasizmusba, vagyis a nagytőkéseknek a munkásosztállyal szembeni nyílt társadalmi agressziójába torkollott.
Dimitrov beszámolója korának fasiszta előretörésével foglalkozott. De vajon miért csak ilyen későn merült fel a népfront koncepciója? Mint igyekszem bemutatni, ennek számos oka volt.
A késés néhány okára maga Dimitrov is rámutat; csak finoman persze, hiszen a beszámoló célja éppen az volt, hogy kihangsúlyozza a Kommunista Internacionálé által követett út helyességébe vetett hitet, és hatott rá a kritika és az önkritika mibenlétének sztálinista felfogása is.
A sztálinizmus trockiji kritikája további okokra is rávilágított.
Mindkét nézőpont szubjektív magyarázatokat adott. Tanulmányom legelején hangsúlyoznom kell, hogy sem Dimitrov, sem pedig a trockisták nem elemezték az objektív feltételeket, nevezetesen a termelőerők meghatározó szerepét a kommunista típusú politikára (ahogy azt Marx tette). A kritikai elmélet igényének hiánya miatt? Annak a felismerésnek lehetséges következményei miatt, hogy az objektív feltételek még nem voltak érettek egy szocialista forradalomhoz, vagyis amiatt, hogy erőltetetten e feltételek megteremtésére koncentráltak (tulajdonképpen fetisizálták azokat)? Mindez konkrétan megjelent a baloldal történelmi válságában.3
Abban az időben a kapitalizmus objektív feltételei még nem tették lehetővé egy valódi szocialista (világ)forradalom kitörését. Az első ipari forradalomban létrejött munkásosztály nem lehetett és nem lehet az az osztály, amely megszabadítja az emberiséget a kizsákmányolástól. Marx a technicizáltság igen magas fokán megjelenő kollektív munkásra4 hívta fel a figyelmet, mikor a termelőerők viharos fejlődését figyelte saját korában.
Akkor azonban még szükségszerű volt a munka társadalmi felosztása (fizikai munka és szellemi munka), így a munka technikai, következésképpen politikai irányítása is.
Csak napjainkban, a jelenlegi ipari forradalom korában (információipar stb.) válik mind elavultabbá a munka korábbi felosztása, amelyet a valóság egyre inkább meghalad.5
Sem Dimitrov, sem pedig Trockij nem figyelt fel Engelsnek arra a megjegyzésére, amely egy Kautskyhoz írt levelében olvasható: "…az egészet áttekinteni és újra rendezni csak akkor lehet, ha már kimerítettük".6
Az a modern történelmi tendencia, hogy a munkaerő fel kell szabadítsa önmagát a kizsákmányolás alól, az egész emberiséget megszabadítva ezáltal az osztályuralomtól – ahogyan ez a baloldal politikai álláspontjában manifesztálódott -, egyértelműen akkor jelent meg, amikor a kapitalizmus objektív körülményei még nem voltak érettek a kommunizmusra. Persze az első ipari forradalom korszakában élő munkások heroikus küzdelmei nem voltak hiábavalóak, bár az adott társadalmi osztályviszonyokat tükrözték vissza. Az első ipari forradalom munkásosztályának harcai hozták létre a fejlett országokból a jóléti államokat a huszadik század folyamán, és ezek tették lehetővé a leninista forradalmakat néhány periferiális országban.
A szocialista/kommunista átalakulás megfelelő történelmi pillanatát illetően egy alapkérdéssel kell szembesülnünk: amennyiben a kapitalizmus már kitermelte az átalakulás objektív feltételeit, ám a szubjektív feltételek még nem formálódtak ki, akkor a kapitalizmus egyre inkább barbarizálódik, és természetesen minden erővel igyekszik gátat vetni e szubjektív feltételek (a proletár osztálytudat, szerveződés és akció) kialakulásának; viszont ha a proletariátus akkor ragadja magához a hatalmat, amikor az objektív (és ebből fakadóan természetesen a szubjektív) feltételek még nem érettek meg erre, akkor új sztálinista formák kialakulhatnak ugyan, de szó sem lehet szocializmusról vagy kommunizmusról.
Az objektív feltételeknek ez a szemlélete különleges fontosságot kap a két világháború közötti időszakban.
A népfront célja a fasizmus elleni harc volt. De mi volt a fasizmus? Dimitrov szerint "a finánctőke hatalma", a nemzetközi ellenforradalom megjelenési formája, "a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája". A fasizmus nem csupán egy hatalomra jutó újabb kormányzatot jelentett, hanem egy új államformát, egy diktatúrát, és nem burzsoá demokráciát. (Egy politikai rezsim, ahogy ma nevezzük, az uralkodó osztályok és az elnyomottak közötti viszonyrendszer egy adott típusa.)
Dimitrov a finánctőke fejlődéséhez, valamint a különféle imperialista hatalmak közötti ellentétekhez kötötte a fasizmus kialakulását és hatalomra jutását, de mindenekelőtt a következőket tekintette érte felelősnek:
– a szociáldemokrata vezetők együttműködését a burzsoáziával,7
– vagyis a munkásosztály megosztottságát, és
– "a kommunista pártok viszonylagos gyengeségét".
Trockij8 ugyanígy elemezte a fasizmust, csak ő mind a sztálinisták, mind pedig a szociáldemokrata vezetők árulását kárhoztatta.9 Amennyiben – folytathatnánk – a szociáldemokraták nem árulják el, és a forradalom kitörhetett volna Európa fejlett országaiban, talán a sztálinizmus is enyhébb politikai mezbe öltözött volna, mint a Szovjetunióban. Ám ez az "amennyiben" tisztán utópisztikus feltételezés. A trockisták soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy mindez miért nem volt lehetséges, hiszen a trockisták maguk is integráns részei a baloldal történelmi válságának. Trockij és Dimitrov egyaránt a baloldal prominensei voltak, még ha nem is ugyanazon a szinten. Dimitrov a sztálinista kommunizmus hőse volt, amely úgy tartotta, hogy a Szovjetunió és a béke megvédéséhez a Kommunista Internacionálé által követett sztálinista stratégia jelenti a garanciát. Vele szemben Trockij a marxista (internacionalista) kritika legelszántabb védelmezőjének számított a korszakban. De mind a trockisták, mind pedig az "ortodox" marxista Dimitrov úgy gondolták, hogy a munkásmozgalom mindenkori kudarcainak fő oka a szubjektív körülményekben, különösen pedig a vezetők magatartásában keresendők.
Mindazonáltal az alapvető ok mindig objektív.10
Dimitrov meghatározása kihangsúlyozta a fasizmus mögött húzódó osztályérdekeket és az azt támogató osztályokat is: a kispolgárságot és a parasztokat (mivel a parasztságot nem lehetett kispolgári osztálynak tekinteni), valamint a munkásság elmaradott rétegeit. Ugyanakkor nem tett különbséget a katonai (bonapartista jellegű) diktatúrák – mint például Primo de Rivera uralma Spanyolországban 1923 és 1930 között – és a fasiszta diktatúrák között.
Trockij egy 1932 novemberében írott levelében megfogalmazta a kétfajta politikai rezsim közti különbséget: a katonai diktatúra egy arisztokratikus coup d'état eredménye volt, amely a felsőbb osztályok részvételével, a bürokrácia és a hadsereg támogatásával ment végbe, míg a fasiszta diktatúra főként a lumpenproletárok, deklasszált kispolgárok, parasztok és munkások spontán plebejus tömegmozgalmából eredt, jóllehet finanszírozását a nagytőke vállalta magára. Míg a katonai diktatúra egyfajta sérülékeny (és ideiglenes) osztályok közötti erőegyensúlyt tükrözött, a fasizmus az alulról fenyegető proletárerővel szembeni páratlan fegyvernek bizonyult. Végül a bonapartista diktatúra képes volt a hadsereg "semlegességének" maszkja mögé rejteni a burzsoázia ellenforradalmi jellegét, miközben a fasizmus ezt populista és rasszista demagógiával igyekezett elkendőzni. A fasizmusban a munkásosztályt (átmenetileg) legyőzték, a katonai diktatúrákban csupán bizonytalanná vált a helyzete.
A régi vágású népfrontos szemszögből nézve ezek a különbségek nemigen tűnnek fontosnak. Ugyanakkor a kongresszust összegző beszédében még Dimitrov is kihangsúlyozta, hogy "nincs egy általános sémánk a fasizmusra".
De a népfront csupán 1935-ben vált a kommunisták taktikai alapelvévé, mikor a népfrontok már a munkás egységfrontokhoz kapcsolódtak. Korábban, 1928 előtt, valamint 1928 és 193011 között a kommunisták úgy vélték, hogy a kapitalizmus egy új, instabil korszakába lépett, következésképpen a forradalom a küszöbön áll. A forradalom legveszélyesebb ellenségének pedig a szociáldemokráciát tartották, amelyet "szociálfasizmusnak" tituláltak12 , amit 1927-től a Komintern is hivatalossá tett. Ez a nézet a baloldal történelmi válságának szintjén egyáltalán nem meglepő módon az objektív determinizmus mellőzését eredményezte: a monopolkapitalizmus válságát összekeverte a kapitalista rendszer válságával, és úgy képzelte, hogy a gazdasági válság óhatatlanul baloldali lázadásokat és forradalmat fog produkálni. Ugyanakkor ez az álláspont nagyban hozzájárult a munkások zavarodottságához és bénultságához is.13
1929-ben Trockij rámutatott, hogy a szociáldemokrácia felelősségéről és opportunizmusáról szóló vádak ugyan igazak, ám a szociáldemokrácia és a fasizmus, illetve a nyílt és a burkolt fasizmus, vagyis a burzsoá parlamentáris demokrácia azonosítása óriási baklövés. A munkástömegek számára egyáltalán nem volt és nem is lehetett mindegy, hogy egy nyíltan fasiszta rendszerben élnek, vagy harcukban felhasználhatják a politikai demokrácia egyes eszközeit, és különféle jogokat vívhatnak ki maguknak.
Bár a fasizmus és a burzsoá demokrácia csupán különböző rendszerek voltak ugyanazon osztály uralmának szolgálatában,
– tömegbázisuk különbözött: a szociáldemokrácia mögött a szervezett munkások álltak, míg a fasizmus bázisát a (deklasszált, elnyomorodott, lumpen, megvadult) kispolgárok alkották,
– eltért a szakszervezetekhez és a parlamentáris módszerekhez való viszonyuk: a fasizmus a szakszervezetek és a parlamentek lerombolásán keresztül erősödött meg.
Trockij kifejtette, hogy a két politikai rezsim csupán a nagyburzsoázia számára jelentett két, azonos funkciót betöltő alternatívát, bár a fasizmust nem tekintették gazdasági jellegű rezsimnek14 , és csupán akkor került érdeklődésük homlokterébe, mikor a parlamenti módszerek és a szociáldemokrácia már nem volt elegendő a tömegek hatékony ellenőrzéséhez.
Miként törhet ki a forradalom egy olyan helyzetben, amely – a termelőerők szintjén, a burzsoá hatalom szempontjából, a forradalmi helyzet hiánya miatt – különbözik az oroszországi helyzettől? És miként fejlődhet ki, ha a kommunisták a szociáldemokratákat tekintik az első számú ellenségnek? Dióhéjban, ám a szubjektív feltételeket figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták közötti egység azért nem jöhetett létre, mert a szociáldemokraták burzsoá reformista politikát követtek, míg a kommunisták sztálinista szemüvegükön keresztül szociálfasisztáknak tekintették őket. De nem feledkezhetünk meg az objektív feltételekről: a nyugati országok gazdasági fellendüléséről 1923-1924-ben és – ami még fontosabb – az első ipari forradalom adott szakaszáról.
Dimitrov rámutatott a kommunista pártok "hibáira"15 : a fasizmus veszélyének alábecsülése, az a meggyőződés, hogy a fasizmus Olaszországgal ellentétben Németországban a magasabb ipari fejlettség és a német munkásosztály hagyományai miatt nem kerülhet hatalomra.
Hozzá kell tennünk, hogy a kommunisták csupán akkor voltak képesek 12%-nál több szavazatot szerezni Franciaországban16 , amikor 1936 után politikai taktikájukat megváltoztatva felvállalták a népfrontot, és forradalmi jelszavaikat a szociáldemokraták és a jobboldal hazafias szlogenjeivel váltották fel. (Mint láthattuk, a népfrontelképzelés természetéből fakadóan "egy országra" koncentrál, és elkerülhetetlenül vagy a sztálinizmushoz, vagy egy explicit burzsoá demokratikus államformához vezet.)
Így a népfront mind a szociáldemokraták, mind pedig a kommunisták szempontjából rosszkor alakult: az utóbbiak továbbra is lehetségesnek tartották a forradalmat, és annak elmaradásáért a szociáldemokratákat vádolták, míg a szociáldemokraták továbbra is hittek abban, hogy a rendszer keretein belül maradva is lehetséges "egy jobb világot" kivívni a munkások számára, és komoly ellenszenvvel figyelték az idealista zászlót lobogtató kommunistákat.
De mi volt a népfront lényege? A kor baloldalának – a kommunistáknak és a szociáldemokratáknak – a szövetsége volt a "centrummal", vagyis a "demokratikus" burzsoáziával a fasizmus veszélyével szemben. Egy ilyen szövetség programja szükségszerűen csakis burzsoá-demokratikus alapon állhatott. És mivel a baloldali pártok megosztottak voltak, a burzsoázia pedig adta a szendét, a népfront egyre inkább a burzsoá irányba tartott, bár megalakulása után még rengetegen bíztak lelkesen a népfront proletárjellegében.
De mi volt a népfront burzsoá jellegének oka? Az objektív körülmények miatt a proletárok még nem formálódhattak önmagáért való osztállyá, vagyis a munkásegység hiánya miatt a népfront alapja a monopolkapitalizmus válságára adott burzsoá alternatíva lett – akárcsak némely háború utáni jóléti államban, bár a "népfront" elnevezés kikopott a divatból. Dimitrov hiába sürgette, hogy a népfrontoknak a munkások egységfrontján (a kommunisták és szociáldemokraták akcióegységén) kell alapulnia. 1935-ben a fő cél a népfrontok összekovácsolása lett, mivel a közelmúlt története azt igazolta, hogy a két legfontosabb baloldali párt között nem csökkent a feszültség, és a proletárforradalom nincs napirenden. A munkásegység csupán afféle kiegészítőnek tűnt: a népfrontok a kommunisták és a szociáldemokráciák egysége híján csupán a szociáldemokraták és a burzsoá pártok szövetségeként is létrejöhetett. Dimitrov is inkább azt hangsúlyozta, hogy a munkásfrontok a kommunisták kormányzati szerepvállalásán kell, hogy a népfrontokhoz kötődjenek, mivel ez reményei szerint a kommunista befolyás növekedését eredményezte volna ezekben a kormányokban.
Ám a munkásfrontok hiányát az adott objektív feltételek okozták, és mindez a baloldal történelmi válságának jele volt.
Így a népfront (meglehetősen elkésett) mentőakcióként nem volt képes a munkásegység megteremtésére. A népfront természetéből adódóan reformista útra váltott a forradalmi út helyett: csak várakozott és halogatott. Ám a vizsgált korszakban hiába voltak adottak bizonyos szubjektív feltételek, ha a forradalom objektív feltételei hiányoztak. Igen, a népfront "osztály-együttműködést" jelentett, "a független proletárharc alárendelését", a munkás egységfront elképzelésének felhígítását, hiszen a népfrontprogramnak "semmi köze sem volt a munkásegység programjához": a forradalmi út helyett az imperialista háborúra készített fel, amint arra a trockisták rámutattak.17 Igen, a népfrontkormányok rendőri erővel verték le a munkások sztrájkjait, betiltották a munkáslapokat, a tőkéseket támogató gazdaságpolitikát folytattak, elnyomták a gyarmatokon kitörő zavargásokat. Tegyük hozzá, hogy a népfront kudarcát és a fasizmus megerősödését látva a független osztályerő feladása (például Franciaországban vagy Spanyolországban) semmivel sem volt történelmileg jobb út, mint a sztálinizmus lehetett volna, ha netán képes Nyugat-Európában is gyökeret verni. De, szögezzük le ismét, ennek nem voltak meg az objektív feltételei.
Ezért a népfront jelentette az (igencsak reménytelen) alternatívát a forradalom szubjektív feltételeinek gyengeségére csakúgy, mint a munkás egységfront – a proletár osztálytudat – szinte teljes hiányára. Bár Dimitrov a népfrontot a munkás egységfronthoz kötötte, mintha ez utóbbi lenne a népfront alapja, a valóságban a népfront sérülékennyé és ideiglenessé tette a munkásegységet. Mivel pedig a munkásegység nemigen létezett, a burzsoázia pedig láthatóan erőre kapott (demokratikus úton, mint az Egyesült Államokban, vagy militarista eszközökkel, mint a náci Németországban), a kommunista pártok pedig gyengének bizonyultak, a fasizmus feltartóztatására és a Szovjetunió elleni háború késleltetésére csupán a népfront látszott alkalmas eszköznek.
A népfront a korszak reformista szociáldemokráciájának normális taktikája volt. A népfront, akárcsak a nyílt kapitalizmus és a sztálinizmus, "egy-egy országra" koncentrált. A népfront nem internacionalista taktika volt, hanem a nemzeti burzsoáziák és az európai országok képzett munkásainak önsegélyeként működött: a kemény munka por la Patrie, a nacionalista jelszavak, az imperialista gyarmati háborúk helyeslése (gondoljunk például az etiópiai olasz agresszióra) igencsak messze estek az eredeti szocialista alapelvektől.
Mint már hangsúlyoztam, a népfrontnak geopolitikai gyökerei is voltak.
A Szovjetunió szövetségeseket keresett a náci Németország részéről fenyegető támadás ellen, és erre a népfrontkormányok alkalmasabbnak tűntek, mint a nyíltan burzsoá, vagyis antikommunista államok.
Ha a népfrontok a fasizmus születésekor létrejöttek volna (már a Komintern 6. kongresszusa rámutatott, hogy "a fasiszta tendenciák és a fasiszta mozgalmak csírái többé-kevésbé kialakult formában mindenütt megjelentek"18 ), másként alakulhatott volna a következő három-négy évtized története. De erre a korszakot jellemző objektív (és szubjektív) körülmények miatt természetesen nem kerülhetett sor.
1935-ben, az új események fényében a dolgok már egyértelműbbé váltak. Az objektív és szubjektív körülmények miatt megkésve fellépő népfront már nem jelenthetett valódi ellenfelet a fasizmusnak. Azokban az országokban, ahol népfrontok alakultak, a fasizmus győzelme legfeljebb elnapolódott.
A népfrontoknak nyilvánvalóan nem volt lehetősége olyan következetes demokratikus kormányokat létrehozni, amelyek megváltoztathatták volna a történelem menetét. A második világháború idején kialakuló antifasiszta népi reakció (a Résistance, a jugoszláviai, görögországi, francia stb. partizánmozgalmak, az antifasizmus tömegtámogatottsága Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban) sokkal inkább defenzív, mint preventív mozgalom volt. Más nem is lehetett volna.
Dimitrov hangsúlyozta, hogy a népfront elve szerint a népi és demokratikus erők, köztük a kommunisták, felvállalják egy egységes proletárkormány, de legalábbis egy népi antifasiszta front létrehozását. Sőt, nem csupán "lehetőségről", de egy ilyen kormány "szükségességéről" beszélt. Arra is figyelmeztetett, hogy egy ilyen kormány nem egyszerűen választási ügyeskedést jelent – ahogy a jobboldali opportunisták gondolták -, és nem is egy szociáldemokratáktól mentes, tisztán kommunista kormányt, amilyet a radikális baloldal követelt.
Dimitrov élesen támadta a népfront ellenzőinek érveit: a szociáldemokraták arra hivatkoznak, hogy programjuk eltér a kommunistákétól; rendben – folytatta Dimitrov -, de azt is állítják, hogy a burzsoá pártokétól is eltér, és azokkal mégis készek együttműködni.
Dimitrov rámutatott, hogy a népfront nem a proletár egységfront alternatívája, hanem annak normális fejlődése kell, hogy legyen. (Véleményem szerint ez vakságának bizonyítéka: amennyiben a proletárfront létezett volna, mi értelme lett volna céljait holmi általános demokratikus célokká változtatnia? Vagy Dimitrov talán úgy vélte, hogy az új népfrontok afféle kibővített proletárfrontokként fognak majd működni?) Dimitrov érvelése felszínes volt: a proletár egységfront volt a proletárok nemzetközi egységének garanciája; a kommunistáknak és általában az embereknek nem azt kellett kérdezniük, hogy "melyik fajta front legyen a kiindulópont", hiszen a kettő egybeolvad a politikai folyamatban.
Dimitrov egy alulról szerveződő proletár egységfrontról álmodozott, amely rákényszerítené a szociáldemokrata vezetőket a részvételre egy olyan népfrontban, ahol a kommunisták is jelen vannak. Összekötötte a proletár egységfronton alapuló antifasiszta népfrontot a szakszervezeti egységért folytatott harccal és (a gyarmati országokban) az antiimperialista egységfrontokkal is.
De mindez már megkésett, csupán időleges és korlátozott hatással lehetett, hiszen – szögezzük le még egyszer – hiányoztak az objektív feltételek.
A romániai népfront példája igen tanulságos. Románia elmaradott, periferiális, így függőségben lévő ország volt. A népesség többsége paraszti sorban élt, a termőföld jó része apró birtokokra oszlott, amelyek csupán a nyomorúságos túlélésre voltak elegendőek. Ennek ellenére a föld birtoklása igen erős kispolgári mentalitást gerjesztett a tulajdonosokban, amelyet a felülről sulykolt konzervatív gondolkodás is erősített. A parasztság a földbirtok nagysága szerint igen megosztott volt, és komoly problémát jelentett a kapitalista konkurencia. A bürokratikus állam csupán a városi értelmiség egy szűk rétegét volt képes kielégítően eltartani, míg a városi és vidéki bürokraták többsége számára a korrupció jelentette a megélhetésük forrását. Nem csoda, hogy az országban meglehetősen korán, már az 1920-as években felütötte fejét a nacionalista és vallásos szélsőjobboldali politizálás.
1933 áprilisában a gazdasági válság hatására a Nemzeti Parasztpárttal (egy olyan burzsoá párttal, amely programja szerint is a nemzetközi nagytőkét támogatta) és más burzsoá pártokkal, így a Nemzeti Liberálisokkal szemben megalakult a Parasztfront (amely tulajdonképpen a parlamenti politizálás és az emberek valós problémái közötti szakadékot kívánta megszüntetni). A szervezet tipikus kispolgári programmal19 lépett fel:
– csak a nemzetközi tőkét támadta, mintha csupán az lett volna felelős "az ország megosztottságáért" kizsákmányolók és kizsákmányoltak között, mintha a nemzetközi tőke megjelenése előtt Románia "a nép megoszthatatlan egységes testeként"20 létezett volna;
– hangsúlyozta, hogy "a monopóliumok lerombolták a szabad versenyt, amely korábban a fejlődés motorja volt"21 , és nem értette meg, hogy a monopóliumok a tőke szabad koncentrációjának és centralizációjának termékei voltak, következésképpen (mint a tőke összes formája) ellentmondásos, de mindenképpen progresszív történelmi szerepet játszottak;
– nem szólt az ipari munkásosztályról, mintha az Romániában egyáltalán nem is létezett volna, és a legfontosabb társadalmi kapcsolat a parasztság és a városi kispolgárság viszonya lett volna az országon belül, az egyetlen társadalmi ellentét pedig a nép és a nemzetközi tőke ellentéte;
– hangsúlyozta, hogy a front "a politikusokkal szemben", "a nemzetközi tőke képviselői ellen"22 , vagy ködösen "a rendszer ellen" alakult;
– aláhúzta a korrupció elleni harc szükségességét23 , mintha csupán a túlkapások jelentenék az ellenséget, és nem azok a strukturális kapcsolatok, amelyek elkerülhetetlenül e túlkapásokhoz vezetnek;
– célja, a "kistőke támogatása"24 egyértelműen mutatja a Parasztfront osztálytermészetét.
A front a parasztság önvédelmének eszköze volt. Románia erdélyi területén alakult meg, Hunyad megyében, a helyi kommunista szervezetre alapozva. 1935. szeptember 24-én a programhoz csatlakozott a Romániai Magyar Munkás- és Parasztunió, majd december 6-án a két szervezet paktumot hozott létre az apró Szocialista Párttal és a szintén nem túl jelentős Értelmiségi Blokk a Demokratikus Szabadságjogok Védelmére nevű szervezettel. Ez utóbbi kettő legális, de minden valódi tömeghatás nélküli szerveződés volt. Ez a paktum azért lényeges, mert csupán minimális célokat határozott meg, mindazonáltal sejtette, hogy alapelveiben maximális követelések is benne foglaltatnak.
Akkoriban a baloldal még éppen csak tanulta az új és összetett helyzet komplex kezelését. A fenti paktum nem nevezhető "klasszikus" népfrontnak, hiszen minden résztvevő ugyanarról a kispolgári oldalról érkezett. 1936. január 14-én azonban a helyi választási siker érdekében a Parasztfront a többi tagszervezet nevében is politikai szövetségre lépett a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezeteivel (amelyeket a választáson a liberálisokkal és a szélsőjobboldallal szemben a szociáldemokraták is támogattak). Ez lett a népfront, amely 1936 februárjában Hunyad mellett még egy másik megyében is győzelmet aratott.
A romániai népfront25 jelszavai természetesen ellentmondásosak voltak: "Legyőztük a jobboldalt", büszkélkedtek mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták, és egy általánosabb nézőpontból akkor a jobboldal a diktatúrát, míg a baloldal a demokráciát jelentette. Ám a választások főszereplői mégis a Nemzeti Parasztpárt és a liberálisok voltak a konzervatívokkal szemben, még ha az emberek nem is programjaik alapján szavaztak ezekre a pártokra, míg ahol a népfront győzött, ott az emberek kifejezetten a népfrontprogramra adták voksukat (Hunyad megyében főleg a Parasztfrontra).
A kommunista párt központi bizottsága úgy vélte, hogy a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezeteivel kötött egyezség csak a népfront kezdetét jelenti, és a népfront jelszavaiba lehetséges lesz egyfajta szociális töltetet is becsempészni, például a béreket terhelő adók eltörlésével kapcsolatban.26 A valóság azonban rácáfolt ezekre a várakozásokra. 1937-ben a Nemzeti Parasztpárt a fasisztákkal lépett szövetségre, lehetővé téve nekik, hogy bekerüljenek a parlamentbe.
A romániai példa a népfront politikai korlátait hangsúlyozza.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kommunisták mindazon országban, ahol részt vettek a népfrontokban, a burzsoá irányvonalat támogatták:
– Görögországban a monarchia visszaállítását a Restaurációellenes Egyesült Munkás- és Parasztfrontba tömörült királyságellenes tömegekkel szemben27 ;
– Romániában, mint fentebb láthattuk;
– Franciaországban, ahol lényegében a szociáldemokratákhoz hasonló módon támogatták a burzsoá politikát, bár természetesen nem ellentmondásoktól mentesen.
Érdekes, hogy a szocialista Léon Blum már 1926-ban megkülönböztette egymástól a hatalom megragadását és a hatalom gyakorlását. Ez a különbségtétel a népfront-ideológia egyik fő teoretikai alkotórészévé vált. Blum szerint a hatalom meghódítása akkor válik lehetségessé, amikor a népesség többsége támogatni fogja a szocialista párt által sürgetett jelentős változásokat. Csakis ebben az esetben válna lehetővé a társadalmi forradalom, a tulajdonviszonyok átalakítása. Ezzel szemben a hatalom gyakorlására az teremt lehetőséget, ha a baloldali többségen belül a szocialisták válnak a domináns erővé, és így a kapitalista legalitás keretei között kormányozhatnak.
Gazdasági szempontból a népfront a (főként) centrumországokra jellemző normális reformista taktika az első ipari forradalom korszakában.
A szociáldemokraták a fejlett országok munkásságának megfelelő választ adták, és bebizonyították kötődésüket a burzsoá rendszerhez, amely a társadalmi reformok fejlődésének keretét jelentette. 1934-ben véget ért a gazdasági válság, és megindult a fellendülés. Paradox módon ez korántsem jelentette a fasizmus végét, amely mindjobban megerősödött.28
Ám az első ipari forradalom lezárultának kihívásaira a kommunisták is a szociáldemokratákéhoz hasonló válaszokat adtak: az elmélet29 és a gyakorlat szétválasztása náluk is egyre inkább a szociáldemokrata módon alakult: a kapitalista szociális reformokat mindkét párt a forradalom elé helyezte, és ez utóbbit mind jobban és jobban a távoli jövőbe tolták ki. Ez volt a baloldal normális álláspontja az első ipari forradalom korszakában.
Ebből kiindulva úgy látom, hogy – amennyiben nem törődünk a szavakkal ("kommunista" stb.) – a jelenlegi és az előttünk álló ipari forradalomban az új baloldal normális megjelenési formája az internacionalizmus és a forradalmiság kell, hogy legyen; ez nem lehet dogmatikus, nem béníthatják a történeti széthúzás hagyományai, és tisztában kell lennie korunk kihívásaival.
A népfront a régi, reformista nyugati munkásosztály taktikája volt, akik már nem hittek a szocialista forradalmi út járhatóságában, és néhány társadalmi reformért cserébe burzsoá pártokat és kormányzatokat támogattak. Ilyen értelemben, mint már említettem, a népfront hosszú távú politikai jelenséggé vált a nyugati politikában30 , és több volt a fasizmussal szembeni időleges szövetségnél. Az objektív feltételek nemigen nyújtottak más lehetőséget a nyugati baloldal számára. Ez akkor is így volt, ha ez a taktika nem csupán a centrumországokban kialakuló jóléti államok kialakulásához, hanem újabb háborúk kirobbanásához is hozzájárult. A népfrontokban a baloldali pártok bebizonyították, hogy sokkal inkább a nyugati országokban fennálló objektív feltételek határozzák meg cselekedeteiket, mint a forradalomban való hit. Nemigen léteztek egy világméretű (vagy legalábbis a nyugati világra kiterjedő) sztálinista rendszer kialakulásának feltételei.
Nem csupán a két világháború közötti időszakra jellemző, hogy a forradalmi ideológiának annál nagyobb hatása volt a munkásokra, minél rosszabb volt társadalmi helyzetük. Ez volt például annak az oka, hogy Spanyolországban, Katalóniában a forradalmi ideológia az anarchoszindikalizmus, és nem a marxizmus formájában jelentkezett, mivel ez utóbbit a munkások a reformizmussal, vagyis a parlamenti részvétellel és a burzsoáziával való együttműködéssel azonosították.31 Az elmaradott Spanyolországban nem alakultak ki a jóléti állam építőkövei: így a forradalmi, jóllehet utópisztikus és ellentmondásos módon – akár az anarchizmus formájában, egy kifinomult jobboldali ideológiaként32 – jóval erőteljesebben jelentkezett, mint a fejlettebb Franciaországban. Ám a republikánus kormányzat által életre hívott népfront idején a baloldali szervezetek még Spanyolországban is a termelőerők fejlesztésének modern (kapitalista) útján jártak, hogy így biztosíthassák a jólét legmegfelelőbb elosztását. Ebből a szempontból még az anarchisták is ellentmondásosan viselkedtek: pártolták ugyan a kapitalista modernizációt, de úgy vélték, hogy azt a munkások ellenőrzése alá kell helyezni.
De amíg a kapitalizmus vagy bármilyen más társadalmi rendszer "egyetlen országra" korlátozódik, a fejlődés elképzelhetetlen kizsákmányolás nélkül. A tulajdonviszonyok világméretű megváltoztatása nélkül a munkásellenőrzés – a munkások "önigazgatása" – nem vezethet a kizsákmányolás meghaladásához, legfeljebb ideiglenes enyhítéséhez. A spanyol anarchoszindikalisták a szovjeteket tekintették példaképüknek, amelyeknek tagjai bármikor visszahívhatóak. Ám ha a szovjeteket visszahívták volna, akkor miként lett volna realizálható az a kemény kizsákmányolás, amelyet a Szovjetunió gyors fejlesztésének szüksége indukált? Mint Seidman rámutatott: "az anarchoszindikalisták soha nem voltak képesek átlátni teljes mélységében azt a potenciális konfliktust, amely a munkástanácsok demokratikus formája és a gazdasági modernizáció programjának valós tartalma között feszült".
Ebben rejlett a népfrontok belső ellentmondása: egyrészt a jóléti állam politikai támogatóiként a lehető legtöbb társadalmi taktikát igyekeztek kidolgozni, másrészt – éppen ezt a jóléti államot korlátozva – a burzsoá verseny támogatóivá szegődtek.
A népfrontok gazdaságpolitikájának tartalmát a francia népfront példáján igyekszem bemutatni (összevetésként a spanyol példát használva).
A spanyol népfrontban a kommunisták az első pillanattól fogva lelkesen támogatták a "modernizációt", az "iparosítást" és a "racionalizálást". Franciaországban pedig kiálltak a termelékenység növelése, a munkafegyelem erősítése, az ország versenyhelyzetének javítása33 mellett, hogy ezáltal egyenlőbben oszoljon meg a jólét a népesség körében. Mindez természetesen kizsákmányolást jelentett, hiszen e nélkül sem egy országban, sem általában a rendszerben nem lehetett volna fenntartani a profitot, a munkahelyeket, a járadékokat – más országok kárára. Ugyanakkor a baloldal és a népfrontok a jóléti állam, a társadalmi reformok hívei voltak. A kommunisták és a szociáldemokraták azon igyekeztek, hogy minél előbb kialakulhasson a demokratikus politikai rezsimmel ötvözött jóléti állam. Ez volt a válságot követő időszak normális politikája. Minél erősebb lett a verseny és a felkészülés az új háborúra34 , annál jobban kifakult a különbség jobb- és baloldal között.
A népfrontok a kapitalista viszonyokban gyökereztek. A kizsákmányolás az elidegenedés magas szintjéhez vezetett. Ez munkahelyi szinten már a profitra, vagyis a gazdaság általános teljesítményére is zavarólag hatott.
A népfront kezdetén a francia baloldalhoz néhány jobboldali erő is odacsapódott, akik szintén a munkások civilizálására és konszolidálására törekedtek, felléptek a lógás, az iszákosság, a szerencsejáték és a dohányzás ellen. Ezek helyébe mind a jobb-, mind pedig a baloldal új vágyakat és fogyasztói szükségleteket kívánt állítani, és igyekezett mérsékelni a munkások közömbösségét a termeléssel szemben. Így például 1936. július elsején a francia népfrontkormány rendeletekkel igyekezett rávenni a munkanélkülieket a további tanulásra. A válságból kilábalt gazdaságnak több képzett munkásra volt szüksége, jóllehet a már foglalkoztatott munkaerő is rádöbbent saját fontosságára, és a profitot csökkentve magasabb béreket követelt. A kormányzat egy urbanizációs programot is elindított, hogy javítson az egészségtelen lakáskörülményeken és közegészségügyi viszonyokon. Ekkoriban kezdték el megvalósítani Le Corbusier elképzeléseit. A program ugyanakkor elősegítette a mobilitást, növelte a forgalmat. A kommunisták azt javasolták, hogy a munkába járás költségeit alaposan csökkenteni kellene, és a metróhálózatot terjesszék ki Párizs külvárosaira is.
A népfrontkormányok idején leginkább a szabadidőipar indult fejlődésnek. "A francia népfront által bevezetett tömegszórakoztatás egy olyan gazdaság egyértelmű jele volt, amely immár képessé vált új igényeket gerjeszteni és részben ki is elégíteni azokat. Az új terminológiák: a szórakozás (loisier), a szabadidős tevékenység önmagukban is jelentősek, hiszen a társadalmi attitűdök alapvető változását mutatták."35 Mint a szocialisták rámutattak, a szórakozás, kikapcsolódás "nem lustaság, hanem a munka utáni pihenés". A baloldal rövidebb munkahetet propagált, amely egyrészt jelentett több munkahelyet és új szabadidős lehetőségeket, amelyeket erőteljesen támogattak. A népfront által reklámozott sport és turizmus már a víkend és a vakáció korszakát harangozta be.
Az embereket arra bátorították, hogy vásároljanak a gépkocsiknál elérhetőbb új fogyasztási cikkeket. A bérek emelkedése realizálta a népfront elképzeléseit a fogyasztás hatalmának domesztikáló hatásáról. Számos korábbi munkanélkülit foglalkoztattak az útépítéseken, a lakótelepek építésénél és az autóiparban. Az állam egyre inkább beavatkozott a gazdasági életbe, és egyes nagy magánvállalkozások kezdeményezései – például a Renault kampánya a munkahelyi balesetek csökkentése érdekében – is az állami politika szintjére emelkedtek. A népfronttaktika a fő baloldali pártokat még inkább a kapitalista társadalomba integrálta. A polgárháborútól sújtott Spanyolországban viszont nem nyílt lehetőség a jóléti politikák kialakítására.
Ám ezek a "keynesiánus" taktikák nem szüntették meg az osztályok közötti ellentéteket, és nem mérsékelték a francia burzsoázia és kispolgárság érdekében folyó nemzetközi versengést. A burzsoázia a népfrontpolitika számos elemét elutasította, különösen a negyvenórás munkahét bevezetését. Ugyanakkor a fenti taktikák nem oldhatták meg a társadalmi problémákat sem. Továbbra is voltak munkanélküliek, sztrájkok: Franciaországot éppen a népfront győzelme után, de még az új Blum-kormány megalakulását megelőzően rázta meg addigi történetének legnagyobb gyárfoglaló mozgalma. Fontos, hogy a munkások nagy része hitt e mozgalom győzelmében. Az 1936. június 4-én hivatalba lépő Blum-kormány fő feladatának tekintette az elégedetlenség lecsillapítását. (1937 márciusában, majd 1938 tavaszán még mindig kitörtek sztrájkok a különböző párizsi vállalatoknál. És bár a müncheni egyezmény aláírása, 1938. szeptember 30. előtt a szakszervezetek még igyekeztek rávenni a munkásokat a túlmunkára, azt követően már hajthatatlanok voltak.)
Akadtak olyan egyezségek és kormányzati próbálkozások is, amelyek megpróbálták mind a munkaadók, mind a munkások érdekeit érvényesíteni. Ezekben azonban a munkások húzták a rövidebbet, akik ezért egyre növekvő fegyelmezetlenséggel opponálták a kapitalista termelési viszonyokat, amit a népfront addigi enyhe társadalmi légköre tett lehetővé számukra. Mindez az elidegenedés jele volt. A munkaadók azt állították, hogy a termelés csökkenésének oka kizárólag a munkások fegyelmezetlenségében keresendő. Nem vették figyelembe a világméretű kapitalista viszonyokat, a gazdasági ciklus helyzetét – egyszóval általában a rendszert magát.
Így az árak is emelkedtek, nőtt az infláció, és számos iparágban csökkent a termelékenység. Sokan, elsősorban a fix fizetésből élők (az alsóbb bürokrácia) és a kis üzletek tulajdonosai egyre inkább a népfront ellen fordultak. A munkások engedetlenségét és fegyelmezetlenségét látva számos üzemi vezető is egyre inkább odafigyelt a szélsőjobboldali pártok érveire. Ők mindnyájan egy "republikánus autoritarianizmus" felé közeledtek.36 A népfront ellentmondásos helyzetbe került baloldali pártjai meglehetősen gyenge pozícióba kerültek, miközben egyaránt igyekeztek kielégíteni a nagytőke szervezeteinek és a "munkásoknak" az igényeit. A francia burzsoázia erősebb és dinamikusabb volt a baloldalnál, arról nem beszélve, hogy céljai is sokkal világosabbak voltak. A népfront kezdeti időszakában a baloldali pártok nem forradalmat, hanem jóléti államot követeltek. (Éppen ezért ignorálták a francia anarchoszindikalistákat és a trockistákat is.) A népfront bukásakor lényegében nem létezett értékelhető baloldal. Ez megkönnyítette az átmenetet egy autoriter, fasiszta kormányzatba, amely azután persze alaposan megnyirbálta a jóléti intézkedéseket.
A népfrontok nem kispolgári vagy szociáldemokrata politikusaik miatt buktak el37 , de nem is az anarchisták vagy a trockisták aknamunkája miatt (Foster a spanyol köztársasági kormány bukását hozta fel példaként), még ha a bukás fő szubjektív oka a baloldal megosztottsága volt is.
A (centrumországokban élő) nyugati munkások számára a jóléti intézkedésekért folytatott harc volt az egyetlen megoldás, egy olyan küzdelem, amely az egyre fokozódó nemzetközi verseny keretei között óhatatlanul "egyes országokra" korlátozódott. Ez volt a népfrontok támogatásának, de a munkásosztály zavarodottságának és gyengeségének az oka is. A baloldali pártok csupán morgolódtak a fasiszta országok agresszivitása láttán, miközben a haza és a profit nevében maguk is a háborúra készülődtek. Ez tipikus "egy ország" politika volt. Csak a náci megszállás volt képes arra, hogy újra mozgásba hozza a munkásokat és a népi szellemet. Ám még ez is csupán individualista, nacionalista alapon történt meg. A két háború közötti időszak, a népfrontepizód tanulságai azt mutatják, hogy túl kell lépnünk ezeken a korlátokon. És napjainkban ez igenis lehetséges.
A trockisták kritizálták a népfrontot, megkérdőjelezték, hogy a népfrontoknak a kommunisták által inspirált antifasiszta taktikája járható utat kínál. Természetesen, mint arról már szó esett, a népfront alapelvei csupán elnapolták a fasizmust, elpusztítani nem voltak képesek. Így az objektív körülmények elemzése hatékonyabb lehet, ha a körülmények ideológiai képződményeit vesszük górcső alá.
A kommunista népfrontok trockista kritikája csupán részleges. A trockisták ellentmondásos marxisták voltak: egyrészt internacionalisták, vagyis a marxi proletárgondolat követői; ebből a szempontból a trockista kritika alapjául szolgálhatott egy önkritikai folyamatnak a baloldalon belül; másrészt viszont a trockisták úgy vélték, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel. Mi viszont úgy látjuk, hogy a forradalomhoz szükség van a megfelelő objektív (és szubjektív) feltételekre.
A trockisták azzal támadták a népfrontban részt vállaló kommunista pártokat, hogy eltorzultak. Tulajdonképpen maga ez a trockista kritika is igen fontos a baloldal történelmi krízisének megértéséhez, hiszen a kommunisták, miután lekésték a fasizmus elleni védekezés lehetőségét, egyszerűen nem tehettek mást, mint hogy beléptek a népfrontokba. Nem ez volt a kommunista pártok hanyatlásának első jele, ám mindenképpen bizonyítja a régi kommunista pártok hatásának történeti (nem örökkévaló) jellegét. Ugyanezt mutatja tevékenységük számos aspektusa a világháborút követően is.
II. A második világháború után a népfronttaktika tovább élt, hiszen a kor alapviszonyai sem változtak még meg: megmaradt a nemzeti termelőtőke, a nemzeti burzsoázia és a nemzeti munkásosztály közötti kapcsolatrendszer, a nemzeti jóléti államok, az első ipari forradalom (amely utolsó fázisát élte), a megosztott, következésképpen gyenge baloldal.
Adottak voltak a háború utáni szociáldemokrata kormányok, a szociáldemokrácia és a jobbközép pártok együttműködése, a hosszú távú konszenzus vagy éppen az elhúzódó választási rivalizálás a szociáldemokraták és a jobboldal között – egyszóval a szociáldemokrata politizálás pontosan olyan volt, mintha nem is baloldali kormányok lettek volna hatalmon. Mindenféle jobboldali, populista, de akár demokrata kormányzat is alapelvként tekinthetett a népfrontelképzelésekre. A kommunisták mindenütt gyengébbek voltak a szociáldemokratáknál, de még ha erősebbek is lettek volna, belátták (egyébként helyesen), hogy a társadalom átalakításához nincs elég erejük. Az 1968-as mozgalmakban sem sikerült tömegtámogatást szerezniük. Az ideológiai válasz (ismét) a "történelmi kompromisszum" lett, az "eurokommunizmus" – vagyis a szociáldemokrata álláspontok nyílt átvétele.
Ám a kapitalizmus objektív körülményei saját logikájuknak megfelelően változtak. Kialakult a transznacionális tőke és kapitalizmus. Ennek következménye pedig a kapitalista demokrácia "kifáradása", a nem demokratikus politikai rezsimek elterjedése lett.
Napjainkban néhány periferikus országban figyelhetjük meg a népfronttendenciák megjelenését. A legjobb példa nem Kuba (amelynek neosztálinista rendszerét csak akkor tekinthetjük egyfajta, burzsoázia nélküli népfrontpolitikának, ha nem látjuk, hogy míg a sztálinizmus felszámolta a burzsoáziát, addig a népfrontok a nemzeti burzsoázia és a munkásosztály ideiglenes egyesítésében jeleskedtek38 ), hanem sokkal inkább Chávez Venezuelája.
A 2001-es földreform, az olajipar feletti nagyobb állami ellenőrzés, a piacok kiterjesztése – pl. Kínára 2003-ban -, a "társadalmi missziók" (ételosztás, egészségügy, oktatás) megindítása 2003-tól, a média társadalmi felelősségéről hozott 2004-es törvény, az olajiparon kívül eső szektorok fokozott növekedése 2004-ben, a "belső fejlődés" átfogó programja – megannyi jele a nemzeti tőke támogatásának a transznacionális tőkével szemben. Bár Chávez 2005. január 14-én arról beszélt, hogy Venezuela nem kapitalista modellt követ, hanem "az állam, a magánszektor és a munkások együttműködésén alapuló társadalmi gazdaságot" fejleszt ki, mivel "a klasszikus kapitalizmus megbukott", Venezuela politikai vezérfonala nem lehet más, mint egy "új" próbálkozás a "jóléti állam" kiépítésére a tömegek támogatásával egy periferikus országban.
De míg a klasszikus népfrontpolitika a (nemzeti) tőkét támogatta a (nemzeti) munkásosztállyal szemben, miközben némi jóléti intézkedéseket is keresztülvitt, addig a chávezi "társadalmi missziók" mindenekelőtt a transznacionális tőkével szemben igyekeznek támogatni a nemzeti burzsoáziát, miközben a tömegtámogatás érdekében a lehető legtöbb szociális intézkedés bevezetésére törekednek. Ez kétségtelenül fontos a szegény rétegek számára. De egy kapitalista világ kapitalista logikájában ezek csakis kapitalista intézkedések lehetnek: kétségtelenül fenyegetnek bizonyos imperialista érdekeket, mindenekelőtt az USA érdekeit, de csupán egy másik alternatívát dolgoz ki az USA által uralt amerikai blokkra – egy, az észak-amerikaiaktól megtisztított, velük szemben álló latin-amerikai blokkot. Az – időlegesen – "antiimperialista" nemzeti tőke előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül kifejleszti saját imperializmusát, és a nemzetközi verseny következtében kurtítani fogja saját jóléti kiadásait is.
Még ha az USA botrányos magatartást tanúsít is az érdekeit fenyegető nemzeti tőkékkel szemben39 , ami azt sugallhatja, hogy az amerikai imperializmussal szembeni harc fontossága minden mást háttérbe szorít; még ha helyeseljük is a nyomor és az embertelen szociális körülmények elleni küzdelmet a Venezuelához hasonló periferikus országokban, akkor is látnunk kell, hogy a tömegek társadalmi problémáinak megoldásához sem a periferiális, sem a fejlett országokban nem a népfrontjellegű politika vezet, hanem az internacionalizmus abban a globalizált világban, amelyet a kapitalizmus termel.
Miért is olyan fontos Trockij különbségtétele az autoritárius (katonai) és a fasiszta diktatúrák között? Mert napjainkban nem fenyeget a nyílt fasizmus veszélye, ám számos autoriter tendencia látható a szélsőjobb és a konzervatív (és restaurációs) politikai palettán. Akárcsak a két világháború között, nem mindegyikük fasizmus az első pillanattól kezdve. Ám ez nem jelenti azt, hogy közömbösek maradhatunk ezekkel a tendenciákkal szemben. Éppen ellenkezőleg.
Mi lenne hát a legjobb taktika a mai baloldal számára?
A szociáldemokrácia csupán arra képes, hogy megfelelő körülmények között jóléti intézkedéseket sürgessen – a rendszeren belül, és nem a rendszerrel szemben. Ám ezek a feltételek ma is hiányoznak, ezért az emberek bizalma napról napra csökken a szociáldemokráciában. A szociáldemokrácia többé nem képes a jóléti állam fenntartására egy olyan korban, amikor az állam alárendelődik a transznacionális tőkének. Korunkban, a transznacionális tőke korában, a jelenlegi ipari forradalom viszonyai között az egykori, háború utáni jóléti állam nem csupán nem fejleszthető, de általában véve fenntarthatatlan.
Hitelük a kommunistáknak sincs. Néhányan mindmáig megmaradtak sztálinistának. A többiek "pluralista" kormányokat támogattak – olykor részt is vettek azokban -, és nemigen aggasztotta őket e kormányok agresszív imperializmusa.
A szociáldemokraták nyíltan elvetették és elvetik a kommunista elképzeléseket, vagyis egy felszabadító társadalmi forradalom lehetőségét. Ebből a szempontból igaz, hogy a szociáldemokrácia jobbra állt és áll a kommunistáktól. Ám a kommunisták történelmileg betokozódott dogmatizmusa szintén szerepet kapott a kommunista gondolat eltorzításában. Sem a szociáldemokraták, sem a kommunisták nem voltak képesek önkritikát gyakorolni, így továbbra is a történelem szemétdombján maradnak, és még csak reakciósnak sem tekinthetőek.
Mind a szociáldemokraták, mind pedig a "kommunisták" nemzeti keretek között politizálnak, "saját" népük jólétéért, az örökké tartó stabilitásért küzdenek. Egyik irányzat sem képes megérteni, hogy különösen napjainkban:
– A jólét a nemzetközi kapitalista gazdasági kapcsolatoktól függ, és ahogy egyes helyeken emelkedett a jólét az elmúlt egy-két évtized során, úgy "prosperált" másutt (vagy ugyanott) a nyomor és a nélkülözés; ebből a szempontból példaértékűek az olyan ex-sztálinista országok, mint Bulgária vagy Románia – ám az ottani szegénység és társadalmi polarizáció egyre inkább megszokottá válik az egykori kiváltságos országokban is;
– A társadalmi különbségek a fejlett nyugati országokban is olyan ütemben növekednek, ahogy ezek az országok egyre inkább a nemzetközi gazdasági rendszerbe integrálódnak;
– A kölcsönös nemzetközi függőség és az uralkodó osztályok nemzetközi karaktere internacionalista választ követel az alávetett osztályoktól is. Ám ez nem lehet az egykori kommunista (és szociáldemokrata) válasz, vagyis a nemzeti érdekeket képviselő nemzeti pártok "nemzetközi együttműködése", hanem a különféle szervezetek kapcsolatait a világméretű proletár osztály internacionalista perspektívái kell, hogy meghatározzák.
Ez természetesen nem jelenti a specifikus nemzeti kulturális vonások feladását. Sőt, ezek inkább megerősödnének a népek regionális és világméretű federációjában, ahol felszámolták a magántulajdont és az uralkodó osztályokat.
Objektíve a jelenlegi ipari forradalom a magántulajdon és a kizsákmányolás technikai és gazdasági oka. Ám látnunk kell, hogy:
– az új ipari forradalom még nem generalizálódott, és a fejletlen országok a változás gátjai lehetnek, vagy a konzervatív erők által generált fékező erők mellé sorakozva ellenforradalmi centrummá válhatnak;
– az uralkodó osztályok létezése mindinkább az elnyomó politikai (és nem technikai) metódusokon nyugszik. A tőke egyre kollektívabbá válik, mindinkább névtelen, és az alkalmazottak irányítása alá kerül. Ez nem a kizsákmányolása megszűnését jelenti, csak a tőke klasszikus tulajdonlásának megváltozását: mikor a nyugdíjalapok a legnagyobb tőketulajdonosok közé emelkednek, és úgy látszik, hogy beruházásaikon keresztül az idősebb munkások részt vesznek a fiatalabbak kizsákmányolásából (vagyis a munkások önmagukat zsákmányolják ki), akkor a tőke és a tőkével szembeni harc megértése sokkal bonyolultabbá válik. Ugyanakkor teljes nyíltságukban látszik a kapitalista viszonyok szörnyűsége, és mondjon akármit az ideológia, névtelenségében a tőke sérülékenyebb, mint korábban bármikor. Ha feltennénk a kérdést, hogy szükség van-e a munkához politikai vezetőkre, meglepő válaszokat kapnánk. (Egy főorvos vagy üzemvezető nem politikai, hanem technikai vezető. Persze a munka technikai megoszlása is történelmi jelenség, amely a termelőerők fejlődésén és a társadalmi viszonyokon alapul.)
A tőke ma a tömegek immobilitására törekszik, amit világméretekben erre specializálódott szervek segítenek elő. Ha odafigyelünk a tömegmédia üzeneteire, a manipulációs technikákra, akkor a tömeges elidegenedés paroxizmusát láthatjuk, patologikus állapotba dermedt embereket. Még ha vannak is jelei a humanista értékek erejének40 , a világméretű proletártudat kikristályosodásának, az önmagáért való proletariátusnak iszonyú nyomással kell megküzdenie a domináns erők részéről.
Az autoritárius és a nyíltan fasiszta politikai rezsimek közötti különbség ellenére látnunk kell, hogy olyan hatalmas különbség azért nincsen a két forma osztálystruktúrájában. A csökkenő életszínvonal talaján bármelyik szárba szökkenhet. Még akkor is, ha – szögezzük le még egyszer – a nyíltan antidemokratikus politikai rezsimek nem túl biztonságosak a világ elnyomó osztályai számára, amelyek ha tehetik, inkább nem feszítik túl a társadalmi feszültségek húrjait, és a nyílt diktatórikus elnyomásnál jobban szeretik elbódítani az elégedetlen tömegeket.
Végül, a baloldal megosztottsága, a régi dogmákkal szembeni tehetetlenség, a régi formákhoz való ragaszkodás és egy antidogmatikus, kritikai, internacionalista baloldal kialakításának nehézségei – íme a szubjektív körülmények. Ezeket is a kapitalizmus erősíti, de ugyanakkor fő feltételei lehetnek egy, a kapitalizmus barbarizmusát megszüntető, minden emberi lény érdekeit szem előtt tartó humanista fejlődésnek.
A jelenlegi, fejlett kapitalizmus új osztálystruktúrája új típusú népfrontokat tesz lehetővé: a proletárok világméretű, kritikai, internacionalista csomópontokkal egybekapcsolt hálózatát. Ezekben a csomópontokban eltűnik majd a baloldal régi megosztottsága, hiszen maga a régi baloldal is egyre fakóbb és idegenebb lesz az új ipari forradalom emberei számára.
Ha nem a szociáldemokraták és nem a kommunisták jelentik a jövő ígéretét, akkor talán a trockisták lennének a baloldal jövője? Semmi esetre sem: ők sem képesek önkritikára, és nem tudnak túllépni saját öröklött történelmi ellentmondásaikon. Ők csupán a baloldal fejlődésének fontos epizódjai.
A népfrontok története csupán kis darab egy zavaros kirakójátékban, amelyet valahogy rendbe kellene tennünk.
Jegyzetek
1 Pandelis Pouliopoulos: The Popular Front and Proletarian Policy. Athén, 1937. június. http://www.marxists.org/archive/pouliop/works/1934pop.htm
2 A szociáldemokrácia mint jelenség a nyugati munkásosztályoknak a világméretű centrum-periféria keretben elfoglalt privilegizált helyzetét tükrözte. Alapjában véve antimarxista koncepciónak tekinthető, hiszen lehetségesnek tartotta a munkások társadalmi problémáinak kezelését "egyetlen országban" – más országok munkásosztályának kárán. Az "egyetlen országban" kifejezés Trockijtól származik, aki a sztálinizmust úgy jellemezte: "szocializmus egy országban". A romániai Marx Nucleus marxista csoport 1997-től egyre inkább arra a véleményre jutott, hogy a sztálinizmus (állam)kapitalizmus (a kapitalizmus egy izotopikus formája) volt "egy országban". Ettől függetlenül a trockiji kifejezés igen fontos az internacionalista perspektíva szempontjából, amint arra még kitérünk. A szociáldemokrácia és a munkásmozgalom fejlődésének némely problémájához román nyelven lásd könyvemet: The Socialist Reformism. Consens Kiadó, Bukarest, 1996.
3 Lásd Ana Bazac: The Historical Crisis of the Left. Revue of Balkan Socialist Center "Christian Rakovsky", 2. szám, 2001.
4 A kollektív munkás elképzelése szorosan kötődik a marxista internacionalizmushoz. Tulajdonképpen a kollektív munkás lokális vagy nemzetgazdasági munkahelyéről nem lokális vagy nemzeti perspektívák, hanem közös, nemzetközileg kollektív érdekek alapján lép kapcsolatba más munkásokkal.
5 Anti Kosvio: "Information society" as a theoretical research programme. Methodological starting points for concrete analysis, http://www.info.uta.fi/winsoc./engl/lect/THEORY.htm
Rob Steigerwald: Le Manifeste Communiste et quelques problèmes nouveaux de la classe ouvrière, http://www.internatif.org/EspMarx/Marx_98/Contributions/Antris%20contributions/Steigerwald.html
Ulrich Jürgens: Convergence or Divergence? Production Systems and Industrial Relations in Europe (News Letter, vol. 42 December 22, 2000), http://www.yokohama-cu.ac.jp/tokusyuforum21/2000/forum/news-42.htm
How Supply Chain Management Works – www.dti.gov.uk/ogsc/docs/study.pdf
W. P. Cockshott: Six theses on the communist movement, http://www.gr.apc.org/Reality/polemic/socmod.htm
Nick Witheford: Autonomist Marxism and the Information Society, http://www.redthreat.f2s.com/Texts/Witheford/AutonomistMarxismandtheInformationSociety.html
Hubert Hondoy: L'origine complèxe des organisations virtuelles, Communication au Festival de Télétravail, 1998, http://rad2000.free.commft97.htm
Grant Kestner, A. Sivanandan: The post-industrial working class, http://digitalars.ucsd.edu/~gkester/Essays/VR.html
Schaechter-01-Sociology, chapter 8 and 9 (Economic Stratification), http://www.umsl.edu/~rkeel/010/econstra.html
Samir Amin: The new capitalist globalization. Problemes and perspectives, in Alternatives Sud, vol. 1, no. 1, 1994;
Philip Kraft: To control and inspire US management in the age of computer information systems and global production, www.quality.org/TQM/-MSI/pkraft.txt total Quality management;
Tempo di lavoro, tempo di vita, http://www.ica-net.it/quinterna/2000-todayrivista/02/tempodilavoro.htm
Edward Lorenz: Promoting workplace. Participation: lesons from Germany and France (1995), http://www.lights.com/epi/virlib/Technical/1995/promoting.PDF
Nadja Castro, Antonio Guimarães: Les ouvriers de la décennie perdue. Réflexions sur le travail industriel et les identités de classe à Bahia, Brésil, http://www.bondy.ird.fr/pleins_textes/pleins_textes4/sci_hum35869.pdf
Nicolas Negroponte, Spewrling & Kempfer: Essere…, http://www.ica-net.it/quinterna/2000todayrivista/02/esseredigitali.htm
Anson Rabinbach: The end of the utopias of labor, http://www.ati.ufg.ac.at/~workcult/e711.htm
Remy Herrera et Carlo Vercellone: Transformation de la division du travail et theories de la croissance endogène: une revue critique, http://panoramix.univ-paris1.fr/MSE/publications/R00033.PDF
Douglas Kellner: Marxism and the new media and computer technology, www.gseis.ucla.edu/courses/ed253a/dk/MARINFO.htm
Werner Bonfeld, John Holloway: Post-Fordism and Social Form: A Marxist Debate on the Post-Fordist State, London, Macmillan 1991;
Antonio Negri: Twenty theses on Marx, in Marxism beyond Marxism, Routledge, 1996; Labour and Socialism, http://www.netspace.net.au/~labsoc/
Cyberspace and the evolution of Fordism, http://www.2cbdc.vt.edu/digitalfordism/4glopro.html
Angello Segrillo (Brazil): The causes of Perestroika: a revolution, http://www.georgetown.edu/sfs/ceres/events/segrillo.html
Gianfranco La Grossa: Cent cinquante ans après le Manifeste, http://www.internatif.org/EspMarx?Marx_98/contributions/La_Grossa.html
Michel Rizzi: Mutations. Révolution technologique, révolution sociale, http://www.regards.fr/archives/1998/199805/199805cit02.html
Maurizio Lazzarato: General intellect. Towards an inquiry into immaterial labour, http://www.emery.archive.mcmail.com/public_html/immaterial/Lazzaroto.html
Will. Dixon: An examination of the changes within capitalism as a response to the development of the antagonistic classes, http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radical/
Harry Cleaver: Marxian categories, the crisis of capital and the constitution of social subjectivity today, www.galmuri.co.kr/archive/archive1/marxian.txt
Post-Capitalism?, http://www.comms.dcu.ie/flynnr/globalisation/tsld040.htm
Towards defining the socialist mode of production, http://www.gn.apc.org/Reality/polemic/socmod.htm
Binary Proletariat: www.firstmonday.dk/issues/issue5_5/bolt/#note23
6 Engels levele Kautskyhoz, 1883. szeptember 18. MEM 36. köt. 57-58. old.
7 Egy későbbi, mai értelmezésben a fasizmus csak abban az értelemben volt a finánctőke terméke, hogy minél fejlettebb a tőke, annál erősebb a hatalma a munkaerő felett. De a fasizmus oka volt az imperialista hatalmak – Németország és a többiek – között kiélesedő verseny és ugyanakkor a válságba sodródó monopolkapitalizmusnak az erőteljes munkáselégedetlenségre adott válasza is. Minél kevésbé volt alkalmas egy nemzeti burzsoázia társadalmi reformok finanszírozására, annál nagyobb volt a fasiszta veszély.
8 Lásd a www.Trotsky.net -en, a www.marxist.com címen.
9 1931 novemberében Trockij rámutatott, hogy a fasizmus a mély társadalmi válság, valamint a proletariátus gyengeségének közös eredménye – ez utóbbi oka pedig a szociáldemokrácia befolyása és a vezetők tehetetlensége. Lásd: Trockij: Textes et débats (szerk. Jean-Jacques Marie). Párizs, 1984.
10 Részemről nem hiszek az elvont objektivizmusban: úgy látom, hogy a fasizmus elkerülhetetlen volt a monopolkapitalizmus válsága miatt, valamint a német burzsoázián belüli verseny és a külső verseny miatt. Az amerikai burzsoáziánál gyengébb német tőkések csak akkor léphettek a siker reményében szorítóba, ha fokozták a "belső" kizsákmányolást, és a lehető legnagyobb területeket hódították meg. Ennek alapján – legalábbis első pillantásra – a fasizmus elemzéséhez bőségesen elegendő az objektív körülmények számba vétele. De ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a túlzott kizsákmányolás és általában véve a munkásosztállyal szembeni fellépés a munkásság ellenreakcióit eredményezte és eredményezi, akkor rá kell döbbennünk, hogy a fasizmust (egyébként nem csupán a fasizmust) csupán az objektív körülményeket "lefordító" szubjektív szint (a társadalmi lét) szűrőjén keresztül értelmezhetjük.
Nem értek egyet azokkal a "szubjektivistákkal", akik a fasizmust és a hasonló jelenségeket csupán a pártok elképzeléseiből vagy a politikai vezetők viselkedéséből óhajtják levezetni. Úgy vélem, hogy még ezeket az elképzeléseket és viselkedéseket is a dolgok objektív helyzete határozza meg.
Így, bár az abszolút objektivizmus abszurd eredményekre, szkepticizmusba vezet, amely megbéníthatja a munkásmozgalmat, az objektív feltételek elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy a baloldal egy, a korábbinál önkritikusabb álláspontra jusson. Mint láthattuk, pusztán az objektív feltételek vezettek a baloldal történelmi válságához, a mai ipari forradalomig, és ennek a válságnak volt egy komoly szubjektivista vetülete is, ami nem volt túl szerencsés. Ennek máig is ható következménye volt a szubjektív tényezők történetiségének (vagyis átmenetiségének) figyelmen kívül hagyása, illetve elkendőzése.
11 1929-ben, a válság évében a Francia Kommunista Párt, amelynek számos militánsát és vezetőjét letartóztatták, forradalmi polgárháborúra szólított fel, és a szocialistákat a proletariátus és a forradalom ellenségének nevezte. Az "osztály osztály ellen" jelszó 1928-1933 előtt még a választásokon is a Komintern vezérfonalának számított.
12 Ernst Thälmann még 1931 novemberében is amellett érvelt, hogy a kommunisták opponálják a "munkás egységfrontot", mivel a szociáldemokraták kisebbik rosszként nem a forradalom, hanem a demokratikus kapitalizmus mellett álltak ki, és erre próbálták meg rávenni a kommunistákat is (lásd: Textes et débats, 280-281. old.). Mintha mind a szociáldemokraták, mind pedig a kommunisták nem lettek volna egyaránt tehetetlenek (a baloldal válságának történelmi formái), és mintha a kommunista párt képes lett volna a forradalomra; tulajdonképpen a szociáldemokraták realistábbnak bizonyultak, hiszen bizonyos jogokat és engedményeket ki tudtak csikarni a rendszeren belül, még ha ily módon "burzsoává" is redukálták a baloldalt, egy kizárólag a jóléti intézkedéseket szem előtt tartó, antiinternacionalista, szűk látókörű baloldallá. Mindazonáltal ne feledkezzünk meg arról, hogy a szociáldemokráciát megfertőzte az a nacionalista kispolgári szellem, amely a fasizmusnak is táptalaja volt, és mindmáig az: annak elfogadása, hogy a biztonság nevében a tömegeket irányítani és ellenőrizni kell.
13 Emlékezzünk csak a német fasizmus felemelkedésének stációira:1930 márciusában Hindenburg kancellár beiktatta a Brüning-vezette kormányt, amely katonai-rendőri "erős államot" vezetett be, hogy a német burzsoáziát kisegítse a válságból;
– 1931 áprilisában a nácik népszavazást követeltek Poroszország szociáldemokrata kormányzata ellen, és a követeléshez a Német Kommunista Párt is csatlakozott;
– 1931 októberében a nácik, a nagyiparosok és a hadsereg egyes vezetőinek részvételével megalakult a Harzburgi Front;
– a fentivel szemben 1931 decemberében a szociáldemokraták, az általuk irányított szakszervezetek és a katolikus republikánusok megalakították a Vasfrontot;
– 1932 májusában lemondott Brüning és "pártok feletti technokratái", megalakult Von Papen kormánya: ez utóbbi nemcsak a munkanélküli-segélyeket csökkentette és a fizetések utáni adókat emelte, de feloszlatta a porosz szociáldemokrata kormányt, korlátozta a Reichstag befolyását, és engedélyezte Hitler SA-jának működését, amelyet korábban Brüning betiltott;
– 1932 szeptemberében a nácik és a kommunisták közös villamosvezető-sztrájkot szerveztek a szociáldemokrata vezetés ellen;
– Schleicher tábornok vezetésével új katonai kormányzat alakult;
– és 1933. január végén Hindenburg Hitlert nevezte ki kancellárrá.
A választási mutatók:
– 1930 szeptemberében a szociáldemokraták 1928-as eredményükhöz képest 600 000 szavazatot veszítettek, a kommunisták 1 300 000-et nyertek, míg a nácikra szavazók száma 800 000-ről 6 400 000-re emelkedett;
– 1932 júliusában nőtt a kommunista, és csökkent a szociáldemokrata szavazók száma, míg a nácik 13 800 000-re duplázták szavazataikat;
– 1932 októberében a nácik 2 000 000, a szociáldemokraták 700 000 szavazatot veszítettek, a kommunisták 600 000-et nyertek;
– 1933 márciusában a nácik szerezték meg a szavazatok 43,9%-át, Hitler feloszlatta a kommunista pártot, és elkobozta vagyonát – néhány kommunista vezető, így a párt parlamenti frakciójának elnöke, belépett a náci pártba.
14 Textes et débats, 289. old.
15 A sztálinista jellegű – vagyis nem demokratikus, dogmatikus és kritikátlan – "önkritika" felszínes volt és marad, és nem csupán a problémák okainak feltérképezésére képtelen, de olyan megoldásokat sem tud felmutatni, amelyek, mint Marx szükségesnek látta, "önmaguk permanens kritikáját jelentik".
16 Ám Léon Blum első népfrontkormánya idején a kommunisták, szocialisták és radikálisok csupán egy százalékkal több szavazatot szereztek, mint 1932-ben. Lásd: Eric Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története. 1914-1991. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998. 145. old.
17 Lásd: Puliopoulos, idézett mű.
18 Dimitrov, uo.
19 A Parasztfront. In A Hunyad megyei forradalmi mozgalom dokumentumai. 1920-1944. Déva, 1971 (román nyelven).
20 Fenti mű, 247. old.
21 Uo., 249. old.
22 Uo., 248. old.
23 Uo., 255-257. old.
24 Uo., 258. old., valamint 248. old. a "nemzeti" tőkéről.
25 Uo., 299. old.
26 Uo., 331. old.
27 Lásd Pouliopoulos, id. mű. Figyelemre méltó, hogy Franco 1975-ben bekövetkezett halálakor a spanyol kommunisták is a monarchiát támogatták, és nem követeltek "új polgárháborút". Ám akkoriban, ha a kommunisták nem léptek volna egyezségre a burzsoá pártokkal, és azt a republikánus gondolatot propagálták volna, amelyért a demokrácia oly sok védelmezője áldozta életét, a következő évek másként alakultak volna. Az elmaradott egykori sztálinista országokban is mutatkoztak restaurációs tendenciák.
28 Spanyolországban a katonai diktatúra bukásával a munkásosztály olyan potenciális forradalmi veszélyt jelentett a rendszerre nézve, hogy a bürokrácia által támogatott nagyburzsoázia csupán a fasizmusban látott kiutat. A két háború közötti időszak jól példázza a katonai diktatúrából a fasiszta diktatúrába való átlépés lehetőségét.
29 Az adott korban maga az elmélet is válságban volt: ellentmondásos, dogmatikus, sztálinista teóriává torzult.
30 Lásd Michael Seidman kiváló könyvét: Workers against work. Labor in Paris and Barcelona during the Popular Fronts, www.ucpress.berkeley.edu:3030/dynaweb/public/books/history/seidman a könyv bibliográfiája is kiváló.
31 Lásd Seidmannál, id. mű.
32 Ahogy ezt korábbi könyvemben kimutattam: Anarchism and the modern political movement, Universitara Kiadó, Bukarest, 2002 (román nyelven).
33 Seidman, id. mű.
34 Seidman idéz egy dokumentumot, amelyben 1938 szeptemberének végén a francia munkaadók kijelentik, hogy a gyárak hétvégi leállása a feszült nemzetközi körülmények között "elfogadhatatlan".
35 Seidman, id. mű.
36 Seidman, id. mű.
37 Lásd William Z. Foster: History of the Three Internationals. Bukarest, 1955 (román nyelven). Foster egyenlően osztja meg a felelősséget a vezetők és a trockisták között. Persze a szerző maga sztálinista volt.
38 Bár a kubai castróista rendszer sokat tanult az európai sztálinizmus történetéből, és ideológiájában, legitimizációs bázisában a szocializmusra hivatkozik, mégsem tekinthető szocializmusnak, ami nem létezhet "egy országban" stb.
39 Az amerikai politika és média Chávez politikáját "a demokráciával szembeni fenyegetésként", a "terrorizmus támogatásaként" állítja be. Lásd: Bill Van Auken: Washington backs kidnapping of Colombian guerilla exile in Caracas, 2005. január 26. http://www.wsws.org
40 Ugyanakkor azt látjuk, hogy egyes kivételes események – terrorizmus, természeti csapások – idején felülről kezdeményezett szolidaritási akciók az alárendelődés fontosságát hangsúlyozzák, így a tömegek feletti ellenőrzés új formáit jelentik.
(Fordította: Konok Péter)