A neoliberális közgazdászok szerint a globalizáció a növekedés serkentéséveé hosszú távon a környezet minőségét is javítja. A környezetvédelemmel foglalkozók általános véleménye viszont az, hogy a negatív ökológiai hatások messze felülmúlják a pozitívakat. A globalizáció miatt kiéleződött versenyben országok sora kényszerül a környezetvédelmi szabályozás gyengítésére. A nemzetközi specializáció gyakran környezetkárosító, monokultúrás mezőgazdaság kialakulásához vezet. A gazdasági globalizáció és a jelenlegi pazarló termelési mód kölcsönösen erősíti egymást

A gazdasági globalizációt elsősorban társadalmi, kulturális és gazdasági szempontból szokás kritizálni. Az érvek szerint a globalizáció kiszolgáltatottá teszi az alkalmazottakat, lehetővé teszi a szegény országok munkásainak kizsákmányolását, a gyerekmunkát; az amerikai fogyasztói mintázatokat és a popkultúrát terjeszti; gazdasági (pénzügyi) válságokat generál; és így tovább. A globalizáció környezeti hatásairól viszonylag ritkán esik szó. ¹

A neoliberális globalizáció hívei szerint a gazdaság nemzetköziesedése környezeti szempontból is üdvözlendő, hiszen így az erőforrások felhasználása a lehető leghatékonyabb lehet. Azaz elvben csökken a pazarló energia- és anyagfelhasználás, és ezzel a környezetszennyezés is. A gazdasági jólét ráadásul mintha jótékony hatással lenne a környezet állapotára: a gazdag országok példája legalábbis ezt sugallja. A környezetvédők és az ökológiai közgazdászok egyöntetű véleménye azonban, hogy a globalizáció, a távolsági kereskedelem általában, de különösen a jelenleg formálódó szabadkereskedelmi rendszer akadályozza a (valódi) fenntartható fejlődés megvalósítását, és környezeti szempontból erőteljes kritikával illetendő. Lássuk tehát az érveket! Először azokat, amelyek szerint a globalizáció végső soron jó a környezetnek, majd azokat (az előbbinél részletesebben, mivel – mi tagadás – magam is ezekkel azonosulok), amelyek szerint a hatás éppen fordított.

 

A jövedelem növekedése és a környezet állapota

 

A jövedelem növekedése és a javuló környezeti állapot összefüggése a szegénység és a környezetrombolás állítólagos kapcsolatán, illetve más megközelítésben az ún. környezeti Kuznets-görbe létén nyugszik. Mindkét feltevésnek ugyanaz a veleje: a környezeti problémákat a gazdasági alulfejlettség okozza, és mivel a neoliberális receptek alkalmazása a gazdasági fejlődés kulcsa, a globalizáció áldásos hatásokkal jár a környezet állapotára.

Ami az első feltevést illeti, sokak szerint – miként a Világbank által publikált 1992-es nagy hatású World Development Report is állítja – “a szegény családok, amelyeknek pillanatnyi szükségleteket kell kielégíteniük, aknázzák ki a természeti tőkét azáltal, hogy túlzott ütemben irtják a fákat tűzifáért, miközben képtelenek a talaj elveszett tápanyagait pótolni” (10. o.). A fejlődő országok szegényeire ezen (egyébként a Közös jövőnkben is megtalálható) érv szerint tehát az alapvető szükségletek kielégítésének kényszere miatt rövidlátó szemlélet a jellemző. Rá vannak utalva a természeti kincsek kizsákmányolására, és nem fogják föl tevékenységük hosszú távú következményeit; vagy ha föl is fogják, képtelenek tenni ellene. Ezt az érvet egyébként sokszor éppen maguk a fejlődő országok képviselői hangoztatják, hogy ezzel próbáljanak transzfereket, támogatásokat, kereskedelmi engedményeket, hitelkönnyítéseket (amelyre a néhány esetben előforduló Debt for Nature Swap révén volt is példa) kieszközölni a fejlettebb világtól.

Duraiappah (1996) áttekintette azt a szépszámú empirikus tanulmányt, amely a szegénység és a környezetrombolás közötti összefüggést vizsgálta. Fő következtetése az, hogy a tanulmányok nem oszthatók határozottan két csoportba aszerint, hogy látnak-e vagy sem oksági kapcsolatot a szegénység és környezetszennyezés között. Tény, hogy vannak olyan szerzők, akik inkább hajlanak e kauzalitás elfogadására, hiszen találhatók erre vonatkozó adatok: számos afrikai országban a populációs nyomás és a túllegeltetés az elsivatagosodás egyik fő oka. Mások viszont határozottabban amellett érvelnek, hogy inkább a kereskedelmi, gazdasági célú környezetrombolás járul hozzá a szegénység fokozódásához. A szegényeknek ugyanis egyszerűen nincsenek meg az eszközei (szemben mondjuk egy multinacionális faipari céggel), hogy komoly károkat okozzanak a természeti környezetben, ráadásul saját jól felfogott érdekükben ezt igyekeznek is elkerülni, hiszen életük közvetlenül függhet a környezet minőségétől. Az ipari célú környezetrombolás viszont fokozhatja a szegénységet, illetve ronthatja a kiszolgáltatott emberek életkörülményeit: a folyók elszennyezése a környékbeliek ivóvizét teheti tönkre, az erdő irtása nemcsak az erdőhöz kapcsolódó “ökoszisztéma-szolgáltatások” (tűzifa, gyümölcsök, vadászható állatok² ) elérhetőségét szünteti meg, de az erózió- vagy az áradásveszély fokozódása révén a mezőgazdaságot is károsíthatja.

Mindazonáltal a tanulmányok többsége inkább bonyolult kapcsolatrendszereket tár fel, illetve intézményi, piaci kudarcok, politikai-hatalmi konfliktusok, kulturális tényezők vagy más közvetítők tükrében elemzi a szegénység–környezetrombolás összefüggéseit. Ilyen közvetítő például a túlnépesedés nyomása, ami ugyan szintén kapcsolatba hozható a szegénységgel, ám kritikátlanul mégsem azonosítható azzal. Vagy: tény, hogy Brazíliában a szegény földművesek az őserdőből igyekeznek művelésre alkalmas területeket szerezni maguknak.³ Azonban a jelenség megértéséhez szükséges tudni, hogy erre szervezett módon az állam is biztatja őket; és az országban rendkívül egyenlőtlen a földtulajdon megoszlása, hiszen húszmillió földművesnek egyáltalán nincs földtulajdona, míg a földek kétharmada a földbirtokosok kb. egy százalékáé (Gillespie, 2001, 59. o.). A szegénység okozta erdőpusztítás (ami egyébként is csak egy az erdőirtás okai közt) talán megszüntethető lenne akkor, ha a brazil kormányzat földreformot hajtana végre ahelyett, hogy Amazóniába irányítaná a nincsteleneket.

Mindent összevetve, a szegénység okozta környezeti károk hipotézise érvek és ellenérvek kereszttüzében áll, azonban nem sikerült meggyőzően bizonyítani, hogy

1. a szegénység lenne a környezetpusztítás fő oka,

2. a gazdasági globalizáció csökkentené a környezetpusztító szegénységet⁴ ,

3. még ha ez mind így is lenne, a globalizáció révén térben kiterjeszkedő és növekvő gazdasági tevékenységek okozta környezeti károk kisebbek lennének a szegénység kiküszöbölése révén megszüntetetteknél.

Legalább ennyi vitát kavart a “környezeti Kuznets-görbe” feltevése is. Kuznets 1955-ös klasszikus tanulmányában igen óvatos megfogalmazásban azt a hipotézist vetette fel, hogy a gazdasági növekedéssel a társadalomban tapasztalható jövedelmi egyenlőtlenségek egy ideig ugyan nőnek, ám egy pont után csökkenni kezdenek. Grossman és Krueger az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) előkészítő kutatásai során jutottak arra a következtetésre, hogy a környezetszennyezéssel összefüggésben empirikusan szintén tapasztalható ilyen összefüggés: a szennyezőanyag- (pontosabban a kén-dioxid-) kibocsátás az egy főre jutó GDP növekedésével együtt nő, majd (1985-ös) 5000 USD körül eléri maximumát, és onnan kezdve az egy főre jutó GDP további növekedésével csökken (lásd Grossman–Krueger, 1993 és 1995). Miután Mexikó egy főre jutó GDP-je nem volt messze az 5000 USD-től, Grossman és Krueger arra a következtetésre jutottak, hogy a NAFTA által előidézett kereskedelem- (és ezáltal jövedelem-) növekedés “környezeti osztalékot” juttatna a közép-amerikai országnak, amely így megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezne ahhoz, hogy csökkentse légszennyezőanyag-kibocsátását.⁵

A környezeti Kuznets-görbe feltevése nagy visszhangot váltott ki. A szabad kereskedelem hívei üdvözölték mint tudományos bizonyítékát annak, hogy a szabad kereskedelem, illetve általában a gazdasági növekedés kedvező környezeti hatásokkal bír. Hiszen lehetővé teszi a környezetkárosítást csökkentő nagy összegű beruházásokat (pl. kénleválasztók építését az erőművekre) egyfelől, és általában hozzájárul a gazdaság modernizálódásához, a hatékonyabb technikák, technológiák beszerzéséhez. Többen azonban kritikával illették a koncepciót, méghozzá elsősorban az alábbi két szempontból:

– bár az elsősorban ipari eredetű kén-dioxid-emisszióra valóban felírható egy ilyen görbe, ez korántsem mondható el más szennyező anyagokról. Különösen az egyéni fogyasztás növekedésével szoros összefüggést mutató szennyezőkről (mint például a kommunális hulladékokról vagy a globális felmelegedéshez jelentősen hozzájáruló szén-dioxidról) éppen ellenkezőleg, azt lehet kimutatni, hogy emissziójuk a GDP növekedésével együtt és adott esetben azt meghaladó ütemben nő. (Függvénye a fordított U helyett J alakot ír le.)

– Grossman és Krueger a fejlett országok tapasztalataiból indult ki, és ezekben mindenhol egyre szigorodó környezetpolitikát vezettek be a hatvanas–hetvenes évektől. A kén-dioxid-kibocsátás csökkenése nem vezethető le automatikusan a jövedelem növekedéséből, hanem szigorú intézkedésekkel érhető csak el. Kérdéses, hogy a fejlődő országokban a társadalmi, politikai preferenciák éppen úgy alakulnak-e a jövedelem növekedésével, mint a fejlett világban, és elősegítik-e határozott környezetpolitikák végrehajtását.

A szegénység okozta környezetrombolás, valamint a jövedelem növekedésével javuló környezeti minőség tézisei álláspontom szerint a fenntartható fejlődés neoliberális értelmezésének sarokköveit képezik. Ennél kisebb jelentőségű, de talán említést érdemel az a nézet is, amely szintén a szabad kereskedelem áldásos környezeti hatásai mellett érvel. Azonban nem a jövedelmek növekedése, hanem az egyes államok közpolitikai szabályzóinak a kereskedelemmel együtt járó közeledése felől vizsgálja a kérdést. Vogel (1995) például amellett érvel, hogy a környezetvédők általánosan hangoztatott álláspontjával ellentétben a kereskedelem nem eredményezte a fogyasztóvédelmi vagy környezetvédelmi szabályozás lazulását a fejlett országokban.⁶ Éppen ellenkezőleg: szerinte a szabadkereskedelmi rendszer kiterjedése globálisan hozzájárult a fogyasztóvédelmi és környezetvédelmi előírások szigorodásához azáltal, hogy a fejlett országok bizonyos mértékig képesek voltak elfogadtatni saját standardjaikat a fejlődő országokkal. Más szóval a globalizáció egyfajta “civilizatorikus” hatást fejtene ki a fejlődő országokban, amelyek így fejlettségi szintjükhöz képest viszonylag magas szociális és környezeti normákat alkalmaznak. A gazdag országok képviselői többek között az efféle érvekre alapozzák azon álláspontjukat, miszerint a gazdasági globalizáció, a piaci folyamatok és a vállalatok önszabályozási törekvései önmagukban elegendőek bizonyos alapvető környezeti elvárásokat érvényre juttatni. A 2002-es johannesburgi Föld Csúcson is ez az álláspontjuk érvényesült: az Európai Unió az Egyesült Államokkal együtt utasította el a vállalatok globális szabályozására vonatkozó felvetéseket.

A gazdasági globalizáció mindezek szerint még a jelenlegi, kevéssé szabályozott folyamatai révén is képes javítani a környezet minőségén. Óvatosabban fogalmazva: ha okoz is környezeti károkat, vannak pozitív hozadékai. Ráadásul a keletkező környezeti károknak sem a nemzetközi kereskedelem vagy a multinacionális vállalatok tevékenysége az oka, hanem a hiányzó nemzeti környezetpolitika. Ne a gazdasági globalizációt hibáztassuk tehát olyasmiért, amiért nem felelős.

 

A gazdaság méretével kapcsolatos problémák

 

A környezetvédelemmel foglalkozók mindezt egészen másként látják. Kezdjük a legfontosabbal, a gazdasági növekedés ökológiai hatásaival!

A neoliberális paradigma szerint tehát a globalizáció a gazdaság növekedésének a motorja. Most nem szólunk arról, hogy vajon ez valóban így van-e; és hogy a gazdaság növekedése valóban az átlagos jövedelem (és különösen a legszegényebbek jövedelmének) növekedésében is tükröződik-e. Fogadjuk el, hogy a világgazdaság növekedéséhez a globalizáció, azaz a gazdaság fokozódó nemzetköziesedése is hozzájárul.

A gazdaság GDP-ben (a bruttó hazai össztermékben) mért növekedése elméletileg még nem lenne probléma. A GDP egy szimbólum, egy szám: nőhet akkor is, ha a gazdaság anyag- és energiafelhasználása, illetve szennyezőanyag- és hulladékkibocsátása csökken. Például az ideális “zöld piac” feltételei között, amikor a vállalatok a technológiai és szerkezeti újításoknak köszönhetően radikálisan csökkentik a környezet terhelését és felhasználását. “Anyagtalanított”, organikus, környezetbarát stb. stb. termékekkel és szolgáltatásokkal versenyeznek, amelyet “tiszta termeléssel” állítanak elő. A gazdaság egésze elmozdul a “szolgáltatásökonómia” felé; és így tovább. Analógiaként hadd hivatkozzunk a munkaerő-felhasználás és a gazdasági növekedés kapcsolatára: valaha elképzelhetetlennek tűnt, hogy további munkaerő felhasználása nélkül nőjön a gazdaság, míg a munkaerőt megtakarító technológiai fejlesztések pontosan ezt teszik lehetővé. Ugyanez elvben végbemehet a környezet vonatkozásában is, azaz nőhet a gazdaság úgy, hogy az erőforrás felhasználása és a környezet szennyezése nem változik, vagy csökken.A probléma az, hogy – mint volt róla szó – ez a “zöld piac” egyelőre teória, vagy legjobb esetben is szép remény csupán. A gazdaság növekedése továbbra is az anyag- és energiafelhasználás, valamint a szennyezés és hulladékkibocsátás növekedésével jár. Ezt az anyagátalakító képességet szokás throughputnak nevezni. El kell ismerni: a hatékonyabb technológiáknak köszönhetően egységnyi GDP-növekedés kevesebb throughputot igényel, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. De azért igényel: a hatékonyságnövekedés ellenére a világgazdaság anyag- és energiaigénye folyamatosan nőtt. Azaz a hatékonyságot az összfogyasztás növekedése ellensúlyozta: hiába fogyasztanak kevesebb üzemanyagot az autók, ha egyre több van belőlük, és egyre többet használják őket. Ráadásul a globalizáció révén a modern gazdaság az eddig még érintetlen és ökológiailag igen értékes területekről (pl. esőerdők) szerzi be anyag- és energiaszükségletét.

Ha pedig ez így van, akkor az ökológiai közgazdászok szerint a globalizáció környezeti szempontból káros, hiszen a gazdaságnak a természeti rendszerhez viszonyított mérete már így is túl nagy – ebből fakadnak környezeti problémáink.⁷ Herman Daly és az ökológiai közgazdászok arra hívják fel a figyelmet, hogy a bioszféra egy véges, nem növekvő és majdnem teljesen zárt rendszer – lényegében csak a Napból jövő energia jelenti a nyitottságát, de ez az energiaáram is véges, nem növekvő. A gazdaság viszont erre láthatólag nincs tekintettel: nyitott rendszerként működik, és folyamatosan növeli az anyag- és energiafelvételt a körülötte lévő zárt világból, és növekvő mértékben bocsátja vissza a szennyezéseket és a hulladékot. Mindeközben növekvő terheket ró az ökoszisztémákra: túlhasználja, elszennyezi, fizikailag szétdarabolja őket. A természeti rendszerek eltartó képessége, ellenálló képessége így folyamatosan csökken, miközben egyre nagyobb terheléssel kellene megbirkózniuk.

Naivitás vagy cinizmus azt állítani, hogy a gazdasági növekedés fogja megoldani a környezeti gondokat, hiszen éppen ellenkezőleg: az okozza őket. Különösen, ha a gazdasági növekedés – mint sajnos a fejlődő országokra ez jellemző – a nem éppen élvonalbeli technológiák alkalmazására, valamint a környezetintenzív gazdasági szektorok felfutására épül (intenzív, monokultúrás mezőgazdaság, bányászat, nehézipar, vegyipar, nem fenntartható erdőgazdálkodásra alapuló bútoripar stb.).

 

 

Az allokációval kapcsolatos problémák

 

 

De igaz-e ez? Fentebb láttuk, hogy Vogel (1995) – másokkal együtt – amellett érvel, hogy a fejlődő országokban a saját fejlettségi szintjükhöz képest viszonylag magasak a szociális és környezetvédelmi előírások. Hogyan egyeztethető ez össze a környezetvédők (lásd pl. Daly, 1993) nézetével, amely szerint a globalizáció nehézzé teszi a szigorú előírások érvényesítését?

Az ellentmondás csak látszólagos. Könnyen lehet, hogy a mai fejlődő országok valóban magasabb szintű munkabiztonsági, szociális, környezetvédelmi stb. standardokat intézményesítenek⁸ , mint azt hasonló jövedelmi színvonalukon az európai országok tették. Száz évvel ezelőtt vajmi keveset törődtek Európában a környezetszennyezéssel, és létezett még a gyerekmunka is. Ezt az érvet a fejlődő országok képviselői is gyakran hangoztatják: szerintük nem méltányos, hogy a fejlett világ olyan elvárásokat állít fel velük szemben, amelyeknek annak idején ők maguk nem feleltek meg, és ezzel létrehozták a globális ökológiai problémákat.

Más tekintetben ez az érv igen fontos, hiszen a jelen ökológiai válságért viselt felelősség eltérő mértékére figyelmeztet. Most azonban csak az érdekel bennünket, hogy igaz-e az, hogy globalizáció nehézzé teszi a magas szintű szabályozás érvényesítését, illetve ki tudják-e használni a vállalatok a szabályozásban rejlő különbségeket. Ebből a szempontból pedig Vogel érve szinte irreleváns: egy mai amerikai (német, japán stb.) vállalat nem a száz évvel ezelőtti, hanem a mai otthoni előírásokkal hasonlítja össze az indonéziait (romániait, brazilt stb.). Nem kétséges, hogy a kép mit mutat. A kérdés pedig nem az, hogy önmagában a környezeti normák alacsonyabb szintje elegendő vonzerőt jelent-e a vállalatok számára ahhoz, hogy termelésüket áttelepítsék a fejlődő országokba. Azok a tanulmányok, amelyek precíz statisztikai eszközökkel igyekeztek ezt a hatást kimutatni, általában arra jutottak, hogy e hatás gyenge – azonban e tanulmányok éppen arra törekedtek, hogy elkülönítsék más, adott esetben fontosabb tényezőktől (mint a piacszerzés indoka, olcsóbb munkaerő, kedvezőbb adózási feltételek stb.).⁹ Nos, ezek valóban fontosabbak lehetnek, de ettől még az áttelepülő termelés környezeti szempontból is alacsonyabb színvonalon lesz. Ökológiai szempontból az igazi kérdés tehát az, hogy a fejlődő országokba kitelepülő termelés teljesíti-e azt a környezeti színvonalat, amelyet a fejlett országokban kellene.¹⁰

A válasz e kérdésre egyértelmű nem. Néhány kivételtől eltekintve bizton állítható, hogy a fejlett országokból kitelepült vagy exportra irányuló termelés a fejlődő országokban általában alacsonyabb környezeti és szociális normáknak felel meg. Az amerikai határ mellé települt mexikói ipari körzetekben, a maquiladorákban uralkodó borzalmas szociális, emberjogi és környezeti körülményekről számos beszámoló látott napvilágot; hasonlókat lehet tudni a Fülöp-szigeteki, indonéziai és dél-kínai exportra termelő zónákról (vö. Klein, 1999, 9. fej.). Ismeretes, hogy Brazília – a környezetvédők nemzetközi tiltakozó kampányai ellenére – a kilencvenes évek folyamán többször lazított környezeti előírásain. Malajziában az exportra termelő iparágakban nem érvényesek az ország egyébként sem túl magas szintű munkajogi előírásai (Cable, 1995). Indonézia jelentős növekedést produkáló és exportra termelő bútoripara (lásd a hazánkban is népszerű bambuszbútorokat) az esőerdő fenntarthatatlan irtására épül. Az elmúlt évtizedben 100, elsősorban fejlődő ország írta át a törvényeit, sőt néha még az alkotmányát is annak érdekében, hogy külföldi befektetőket vonzzon a bányászatba (Sampat, 2003, 166. o.). Gyorsított engedélyezési eljárásokat, adókedvezményeket és hasonlókat ígérnek – a környezeti kritériumok érvényesítéséről nem lehetnek illúzióink, jóllehet a bányászat iszonyatos környezeti károkat produkál úgy helyi (pl. erdőirtás, nehézfém-szennyezés), mint regionális vagy globális szinten (kén-dioxid-, szén-dioxid-kibocsátás). Még a globalizációs sikerországnak számító és a magyarországinál magasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkező Chiléről is kiderül, hogy gazdasága máig nagymértékben a természeti erőforrások felélésén alapul: élelmiszeripara a túlhalászáson, faipara a fenntarthatatlan erdőgazdálkodáson; a rézbányászat pedig a GDP 2-3 százalékára rúgó környezeti kárt “termel” (lásd Castells, 1997, és Sampat, 2003, 164. o.). A nigériai olajbányászat körülményeiről még a sajtó is beszámolt Ken Saro-Wiwa polgárjogi aktivista kivégzése kapcsán. És valószínűleg az sem véletlen, hogy Csernobil után a világ második legnagyobb ipari katasztrófája ugyan az amerikai Union Carbide vegyi gyárában következett be, ám nem az Egyesült Államokban, hanem az indiai Bhopalban, 1984-ben.

A gazdasági szektorok szerinti vizsgálódások szintén azt támasztják alá, hogy számos környezetintenzív iparág települt át a fejlődő országokba. Nyugat-Európában például már tíz éve megszűnt a műtrágya-előállítás – az importja azonban értelemszerűen felfutott. A cementipar Európa pereme felé terjeszkedik. “A termelési folyamat fogyasztói végénél Japán kukorica-, búza- és árpaszükségletének 70 százalékát, szójababigényének 95 százalékát, faigényének több mint 50 százalékát importálja, ennek nagy részét Borneó gyorsan eltűnő esőerdőiből (…) Hollandiában sertések és szarvasmarhák millióit hizlalják Malajzia erdőirtásos földterületeiről származó pálmamagpogácsával, Thaiföld erdőirtásos régióiból importált maniókalepénnyel és Brazília déli részeiről származó, rovarölőkkel permetezett szójababbal, hogy az európai fogyasztókat magas zsírtartalmú hússal és tejjel lássák el” (Korten, 1996, 32. o.). Japán hazai alumíniumkohászati kapacitását rövid idő alatt 1,2 millió tonnáról 140 ezer tonnára csökkentette, és most alumíniumszükségleteinek 90 százalékát importálja, mégpedig többnyire Délkelet-Ázsia országaiból (uo.). Hasonló trendek figyelhetők meg más ipari alapanyagok tekintetében is.

Mindez persze logikus. Sőt, közgazdasági logikával mondhatjuk, hogy hála viszonylag kevéssé elszennyezett természeti környezetüknek, illetve a lakosság alacsony szintű környezeti érzékenységének, a szegény országok komparatív előnnyel rendelkeznek a hulladékok vagy a szennyező iparágak befogadásában.¹¹ Igen ám, csakhogy tudható, hogy számos fejlődő ország társadalmi-politikai viszonyai lehetetlenné teszik, hogy a társadalom környezettel kapcsolatos preferenciái artikulálódhassanak, illetve kétséges, hogy a környezeti problémákkal kapcsolatos tájékozatlanság miatt a preferenciáknak – és így az állítólagos komparatív előnyöknek – milyen normatív értéket lehet tulajdonítani. Nemcsak etikai, hanem szorosan vett jóléti közgazdasági szempontból is problematikusnak tekinthető tehát e közgazdasági érv; arról nem beszélve, hogy előfordulhat, a keletkezett környezeti károk nem csupán helyi jellegűek, hanem határokon átmenő, sőt, esetleg globális ökológiai problémákhoz járulnak hozzá, vagy hosszú távú, visszafordíthatatlan károsodást okoznak. Ökológiai szempontból így az állítólagos komparatív előnyökre való hivatkozás nem elfogadható.

Összefoglalva: a globalizációval szemben felhozható talán legfontosabb – nem is annyira “ökológiai”, mint “környezetgazdálkodási” – kritika Daly (1993) megfogalmazásában “nagyrészt allokációs jellegű”: a deregulált gazdasági viszonyok a versenyképesség folyamatos és kétségbeesett javítására ösztönzi a nemzetgazdaságokat, és ez nemcsak a biztonsági, egészségügyi, de a környezetvédelmi előírások lazításához (vagy szigorításának elmaradásához) vezet.¹² Azaz a kiélezett nemzetközi versenyben nehézzé vagy lehetetlenné válik a külső költségek (externáliák) megfizettetése. A globalizáció révén a modern gazdaság szabad hozzáférésű, kvázi ingyenes ökológiai térhez jutott; ez a környezeti erőforrások pazarló felhasználására ösztönöz. Annál is inkább, mert nem csupán az exportpiacokért és a külföldi beruházók becsalogatásáért folyó kiélezett verseny gátolja a hatékony környezetpolitikai intézkedéseket: a nemzetközi gazdaság intézményi rendje (elsősorban a Kereskedelmi Világszervezet szabályai¹³ ) ugyancsak a kereskedelmi és beruházói érdekeknek biztosít elsőbbséget, és adott esetben meg is tiltja a szigorú környezeti intézkedések bevezetését.

 

A kereskedelemmel összefüggő specializáció ökológiai problémái

 

Tényellenes feltevésként bár, de tegyük fel, hogy az allokációs problémák meg vannak oldva: mindenhol hatékony környezetpolitika van érvényben, ami kikényszeríti a külső költségek megfizetését! A termelés nemzetközi kereskedelem gerjesztette specializációja így is felvetne olyan ökológiai problémákat, amelyek allokációs kérdésként nem kezelhetők. Ezek bizonyos természeti, környezeti javak megőrzésével, illetve a specializáció okozta homogenizációval függnek össze.

Bizonyos természeti javak megőrzése olyan problémát jelent, ami a közgazdaságtan nyújtotta fogalomrendszerben allokációs kérdésként értelmezhetetlen és megoldhatatlan. Erre jó példát nyújt a veszélyeztetett állat- és növényfajok védelme. A leopárdpopuláció megőrzésének fontossága nem értelmezhető allokációs, azaz erőforrás-felhasználási kérdésként: leginkább ökológiai (mint a biodiverzitás megőrzésének módja) és etikai (minden praktikus megfontolástól függetlenül az emberek többsége önmagában fontosnak és értékesnek tartja a leopárd létét) érvek támasztják alá. De a cél, a faj megőrzése nem is oldható meg allokációs problémaként: a leopárd bundája iránt olyan világkereslet nyilvánul meg, hogy beárazása sem oltalmazhatja meg az állat életét. Ha ugyanis olyan magasra emeljük az árát, hogy évente csak néhány milliárdosnak érje meg leopárdbundát venni, akkor meg ösztönzést adunk a feketepiacnak és a bűnözésnek. A leopárd – és több ezer, olyan veszélyeztetett faj, amelyeknek virágzik, virágzana a nemzetközi kereskedelme – csak úgy óvható meg, ha kategorikusan tiltjuk nemcsak a vadászatot, hanem a kereskedelmet is.¹⁴

A leopárd esete azt példázza, hogy nincs igaza azoknak, akik szerint nem a kereskedelem felelős azért, ha a környezeti javak nincsenek megfelelően beárazva, és emiatt a nemzetközi cserekapcsolatok nem a környezetileg leghatékonyabb módon alakulnak. Szerintük a probléma a környezetpolitika hiánya, nem pedig az ebben a helyzetben kialakuló kereskedelem.¹⁵ Azonban több olyan eset ismeretes, amikor a környezeti javakkal való gazdálkodás azáltal vált fenntarthatatlanná, hogy az adott jószágok a nemzetközi piacokon jól eladható exportcikknek bizonyultak. Az eladdig korlátos belső keresletet a világgazdaság úgyszólván kielégíthetetlen kereslete váltotta fel, és megindult a környezeti javak kizsákmányolása. Lényegében ez történik a trópusi esőerdők fáival; a délkelet-ázsiai és dél-amerikai mangroveerdők egy része pedig az exportorientált part menti ráktenyésztés helyigényének válnak áldozatául. A környezeti problémát tehát az ilyen esetekben igenis a kereskedelem, illetve az általa okozott termelésnövekedés okozza. Ezt nevezhetjük a kereskedelem növekedési hatásának. Ez a probléma a környezeti javak beárazásával nem, csupán a kereskedelem korlátozásával orvosolható.

A kereskedelmi érdekek mentén kialakuló termelési specializáció nem csak azáltal okoz ökológiai problémákat, hogy túlhasznál egy helyi erőforrást. Elsősorban a mezőgazdaságban jelent gondot a homogenizáció. A nemzetközi munkamegosztás hagyományosan (értsd ezalatt: az elmúlt száz évben) kialakult struktúrája, valamint a világgazdaságba való bekapcsolódást segítendő, nemzetközi kölcsönökkel finanszírozott fejlesztések ugyanis arra ösztönzik a fejlődő országok mezőgazdasági termelőit, hogy csupán néhány (mostanában már génmódosított) haszonnövény termesztésére szakosodjanak. Ezzel pedig nem pusztán a fenntarthatóság kritériuma kerül ki figyelmük köréből, hanem tradicionális gazdálkodási és életformájuk is elveszik. E gazdálkodók, akik valaha sokféle növényt termesztettek és gondoztak létfenntartásuk érdekében, most a globális versenygazdaság nyomása alatt élnek és termelnek, többnyire mint a monokultúrás latifundiumok bérmunkásai. Ám a termesztett növények számának drámai csökkenése az egész ökoszisztéma átalakulásával jár, a többi állat- és növényfaj visszaszorulásához, eltűnéséhez vezet.

Ráadásul nemcsak a fajok sokfélesége csökken, hanem az egyazon fajon belüli fajtáké is. Egyes becslések szerint az elmúlt húsz évben több ezer ősi növényváltozat tűnt el, szoríttatott ki néhány “tudományosan nemesített” alfaj által (Gowdy, 1995, 505. o.). Egy példa: 1959 és 1991 között 2000-ről 5-re (!) csökkent a Srí Lankán termesztett rizsfajták száma; a fajták 75%-a ugyanattól az anyanövénytől származik (Johnstone, 1995, 151. o.). A fajták számának drasztikus csökkenése, a homogenizáció komoly veszélyekkel jár, hiszen egy esetleges fertőzés fél országnyi területeken pusztíthatja ki az adott növényfajt, arról nem beszélve, hogy az importált, nem helyben nemesített fajták ugyan bőségesebben teremnek, azonban általában kevésbé ellenállók, különösen a helyi élősködőkkel szemben. Ez a tény pedig kiszolgáltatottá és a fejlett országoktól függővé teheti a fejlődő országok mezőgazdasági termelőit, hiszen rászorulnak a drága permetezőszerek importjára. A haszonnövények genetikai manipulációja mindezen folyamatokat felgyorsíthatja: félő, hogy az előnyös tulajdonságokkal rendelkező, genetikailag manipulált fajták kiszorítják a többit. És tekintettel arra, hogy az eddigi manipulációk szinte kizárólag arra irányultak, hogy egy fajtát rezisztenssé tegyenek valamely növényvédő szerre, és a vetőmagot csomagban adják a permetezőszerrel, a fejlődő országok kiszolgáltatottságának kérdése sem tekinthető csupán elméleti problémának.¹⁶

 

A szállítás okozta környezeti problémák

 

A fajok kihalásához vagy a biodiverzitás homogenizáció okozta csökkenéséhez képest első látásra relatív csekély problémának tűnnek a kereskedelem szállítási szükségleteihez kapcsolódó környezeti károk. A problémát azonban kár volna alábecsülni, és mindenképp említést érdemel, hiszen a kereskedelem növekedése a szállítási szükségletek növekedését is jelenti: az Európai Unióban például 1970 és 2000 között az áruszállítás volumene megháromszorozódott (Kiss–Lukács, 2003, 11. o.). És miközben a szállítás időnként komoly helyi és regionális ökológiai katasztrófákat okoz, hozzájárul bizonyos globális környezeti problémákhoz is.

A légkör felmelegedését és a globális klímaváltozást előidéző gázok jelentős és növekvő részben származnak a közlekedésből: a fejlett országok energiafelhasználásából (és szén-dioxid-kibocsátásából) mintegy 25%-ban részesedik. Ennek persze csak egy kis része hozható összefüggésbe a kereskedelem, különösen a nemzetközi kereskedelem szállítási igényével, ám az arány kétséget kizáróan növekvő.

Komoly problémát jelent viszont a tengerek és óceánok elszennyeződése a nemzetközi hajóforgalom útvonalain, amelyet esetenként a tankerek okozta olyan szörnyű ökológiai katasztrófák súlyosbítanak, mint az alaszkai partokat olajjal elárasztó Exxon Valdez olajszállító szerencsétlensége.

A szárazföldi áruszállításban a közúti szállítás jelentőségének növekedése, a vasúti szállítások visszaszorulása jellemezte az elmúlt húsz évet a fejlett országokban. Ez a trend a kilencvenes évek eleje óta hazánkban is megfigyelhető: a vasút kilométertonnában mért szállítási teljesítménye néhány év alatt a felére esett vissza, míg a közúté ezzel párhuzamosan folyamatos növekedést mutatott. Márpedig a közúti közlekedés a “legkevésbé fenntartható” a közlekedési módok közül (ebből a szempontból legfeljebb a légi közlekedés tesz túl rajta, ám ennek az áruszállításban betöltött szerepe elhanyagolható). A közúti infrastruktúra helyigénye többszöröse a vasúténak; az infrastruktúra kiépítése, fenntartása csakúgy, mint maga a szállítás, többször annyi energiafelhasználással, szennyezőanyag-kibocsátással, valamint zaj- és rezgéskárral jár a közút, mint a vasút esetében; a közút ökoszisztémákat, populációkat vág ketté, jóval több balesettel jár stb. Az általános kifogások mögött természetesen konkrét problémák sora húzódik meg: a nemzetközi közúti tranzitforgalom hazánkban például 1985 és 1993 között majdnem a háromszorosára nőtt, és e növekedés úgyszólván kizárólag egyetlen, az E5 útvonalra koncentrálódott, jelentős anyagi és életminőségbeli károkat okozva az útvonal által érintett települések lakóinak. De a tranzitkamionok koncentrált forgalma komoly problémákat okoz Svájcnak és Ausztriának is. Az egységes európai piac generálta áruforgalom-növekedés és az ezzel járó környezeti problémák már régóta foglalkoztatják az európai környezetvédőket.

A közlekedés és azon belül az áruszállítás felfutása egyébként több szempontból is figyelemre méltó. Először is, nem árt emlékeztetni magunkat, hogy bizony a globális gazdaság működésének, a nemzetközi kereskedelemnek vannak ilyen mellékhatásai, mint a szállítási igények és az ezzel járó környezetkárosodás növekedése. E mellékhatásokról – vagy a közgazdaság nyelvén: tranzakciós költségekről – a globalizáció hívei hajlamosak elfelejtkezni. (Például akkor, amikor a nemzetközi kereskedelem áldásos hatását emlegetik a hatékonyabb erőforrás-felhasználás előmozdításában.) Másrészt a szállítás felfutása maga is tükrözi a globalizáció erőforrás-felélő működési módját, illetve bizonyítja, hogy a környezeti erőforrások nincsenek megfelelően beárazva. Máskülönben nem lenne lehetséges az, hogy Dél-Koreából megközelítőleg ugyanannyiba kerül hajón elszállítani egy gépkocsit Spanyolországig, mint kamionon elvinni ugyanoda Dániából; hogy akár jobban megérje Nagy-Britanniából Indiába elszállítani egy műfogsort javításra, mint helyben megcsinálni. A Wupperthal Institut munkatársai az eperjoghurt útját kísérték végig Németországban az alapanyagoktól a boltig: megdöbbentő mennyiségű szállítás testesül meg egy dobozban (vö. Weizsäcker és szerzőtársai, 1997). Ide kapcsolódik, hogy ugyancsak Németországban az elmúlt húsz évben megkétszereződött az élelmiszerek szállítása, miközben a fogyasztás mennyisége lényegében nem változott (Lukács–Pavics, 2002, 23. o.). Mindezen példák azt bizonyítják, hogy a termelés “hálózatszerű” megszervezése és a szállítás integrálása a termelési folyamatba olcsóbb, mint a helyben előállítás – legalábbis a vállalat számára. Félő, hogy a rugalmas termelés költségeit itt a társadalom fizeti meg az útépítés támogatásán és a közlekedés okozta környezeti károk elviselésén keresztül.

 

 

A távolság okozta bonyodalmak és a diszkontálás problémája

 

 

Végezetül, talán a legfontosabb és legáltalánosabb kifogás: a globális gazdaság működése egymástól térben és időben elszakadó tevékenységekre épül. Márpedig a térbeli és időbeli diszkontálás pszichológiai jelensége miatt nagyon nehéz megfelelő súlyt rendelni a tőlünk és a jelentől távol eső eseményekhez. Bizonyítható ugyanis, hogy a döntéshozók nem képesek egyformán értékelni az itt és most történő, illetve az időben vagy térben távoli bekövetkezésű eseményeket.

Princen (2004, 487. o.) nyomán a következőképpen foglalhatjuk össze azokat a problémákat, amelyek a gazdálkodási rendszereken belüli távolság növekedéséből fakadnak:

– megszakadnak a negatív visszacsatolások. A távolság egyrészt nehezíti is az információáramlást a környezeti erőforrások kimerüléséről, másrészt a diszkontálás jelensége miatt a döntéshozó a messziről érkező információkat egyszerűen képtelen megfelelő módon értékelni. Egyszerűen fogalmazva: ha az erőforrások kimerülését és a környezeti károkat a döntéshozók nem érzékelik a “saját bőrükön”, akkor kevésbé hajlamosak tenni ezek ellen;

– nő az érintettek száma, míg a döntéshozók köre változatlan marad, vagy leszűkül. A szövevényes termelési folyamatok, beleértve a szétszórt földrajzi elhelyezkedést és a többszörös közvetítést, lehetővé teszik, hogy kevés szereplő hozzon nagy jelentőségű döntéseket, amelyek egyre több embert és ökológiai rendszert érintenek. Ezt a növekvő komplexitást még akkor is nehéz volna kezelni, ha a döntéshozók erre törekednének;

– mindezekből az következik, hogy a környezeti problémák máshol jelentkeznek, ami a megoldás látszatát keltheti. Paradox módon miközben a problémák súlyosbodnak, és egyre több mindenkit érintenek, a döntéshozók nem érzékelnek megoldandó problémát. Európában javul a helyi környezet minősége, és ez elfedi előlünk azt a tényt, hogy a globális környezet drámai sebességgel pusztul – nagyrészt éppen az európai fogyasztók és termelők miatt;

– összességében tehát nő a valószínűsége annak, hogy a vállalatok elhomályosítsák, illetve másokra terheljék a működésükből eredő társadalmi és környezeti költségeket. Nem pusztán az a probléma tehát, amiről fentebb, a környezetileg nem hatékony allokáció kapcsán beszéltünk, hogy ti. a nemzetközi verseny feltételei közepette nehéz a külső költségek megfizettetése. A távolság és a gazdálkodási rendszerek komplexitása miatt valójában már a külső költségek számba vétele is nehéz. A globalizáció körülményei közepette egyszerűen nem is tudhatjuk pontosan, hogy ennek vagy annak a terméknek az előállítása hol és milyen környezeti költségekkel járt.

 

Továbbmenve: mivel nem tudjuk, hogy pontosan melyek is a hosszú távú fenntarthatóság ökológiai kritériumai, az elővigyázatossági elv értelmében úgy kell eljárnunk, hogy tartózkodunk minden olyan cselekvéstől, ami esetlegesen károsítaná az ökoszisztémákat. A fenntarthatóság elérése ebből következően elméletileg sem lehetséges csupán bizonyos mennyiségi ökológiai korlátok felállításával és elérésével; azokat az intézményi feltételeket kell megteremteni, amelyek biztosíthatják a fenntartható fejlődést. A diszkontálás jelenségére és az elővigyázatossági elvre tekintettel ez nem jelenthet mást, mint a kisléptékű és lokális tevékenységek előtérbe helyezését. A gazdaság lokalizálása talán nem elégséges, de úgy tűnik, szükséges feltétele a fenntartható fejlődésnek (Zsolnai, 2002, Gowdy, 1995).

Kedvező fejleményekről beszámoló esetek tehát előfordulnak, ugyanakkor a pozitív hatásokat összességében bőven ellensúlyozzák a negatívok. Az emberiség egy főre jutó “ökológiai lábnyoma” az utóbbi években is nőtt – ráadásul úgy, hogy a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti szakadék sem csökkent.¹⁷ A gazdasági globalizáció és a jelenlegi környezetintenzív gazdálkodási mód között körkörös kapcsolat áll fönn: a globalizáció a pazarló gazdálkodási mód további terjedéséhez járult hozzá, és ezzel lehetővé is tette a fennmaradását, hiszen ökológiai és társadalmi teret nyitott neki. A fejlődő országok többségében hiányzik a hajlandóság és a (pl. az intézmények hatékony működésében megtestesülő) képesség arra, hogy megfelelő környezetpolitikát juttasson érvényre, és ezt a multinacionális vállalatok ugyan különböző mértékben, de kihasználják. A nemzetközi gazdasági versengés, a küzdelem a beruházásokért pedig a fejlett országokat is visszatartotta attól, hogy gyökeresen átalakítva a gazdaságukat elmozduljanak a “zöld”, a valóban fenntartható gazdaság felé.

 

Hivatkozott irodalmak jegyzéke

 

Boda Zsolt (2004): Globális ökopolitika (Helikon, Budapest)

Boda Zsolt−Pataki György (1995): “A nemzetközi versenyképesség és a környezetügy”, Közgazdasági Szemle, 1. sz., 66−94. o.

Boda Zsolt−Pataki György (1998): “Szabadkereskedelem és természeti környezet”, műhelytanulmány, BKE Vállalat-gazdaságtan tanszék

Charnovitz, Steve (1995): “Improving Environmental and Trade Governance”, International Environmental Affairs, vol. 7, no. 1, 59–91. o.

Daly, H. E. (1977): Steady–State Economics: The Economics of Biophysical Equilibrium and Moral Growth (Freeman and Company)

Daly, H. E. (1992): “U. N. Conferences on Environment and Development: Retrospect on Stockholm and Prospects for Rio”, Ecological Economics, 5.

Daly, H. E. (1993): Problems with Free Trade: Neoclassical and Steady-State Perspectives”, in: Zaelke et al. (1993), 147–157. o.

Daly, H. E. (1994): “Fostering Environmentally Sustainable Development: Four Parting Suggestions for the World Bank”, Ecological Economics, 10, 183–187. o.

Duraiappah, A. (1996): Poverty and Environmental Degradation: A Literature Review and Analysis, Amsterdam: CREED Working Paper Series, No 8.

Gowdy, J. (1995): “Trade and Environmental Sustainability: An Evolutionary Perspective”, Review of Social Economy, Winter, 493–509. o.

Grossman, G. M.−Krueger, A. B. (1993): “Environmental Impacts of a North American Free Trade Agreement”, in P. Garber (ed.): The U. S.-Mexico Free Trade Agreement (Cambridge, MA: MIT Press)

Grossman, G. M.−Krueger, A. B. (1995): “Economic Growth and the Environment”, Quarterly Journal of Economics (110) May.

Johnstone, Nick (1995): “Trade Liberalization, Economic Specialization and the Environment”, Ecological Economics, September

Kiss Károly–Lukács András, szerk. (2003): Uniós csatlakozás – közlekedés – környezet (Levegő Munkacsoport, Budapest)

Klein, Naomi (1999): No Logo (New York, Picador). Magyarul: No logo (Tudatos Vásárlók Egyesülete és AMF Kft., Budapest, 2004).

Korten, D. C. (1996): Tőkés társaságok világuralma (Magyar Kapu Alapítvány EKF Hálózat, Budapest).

Lukács András–Pavics Lázár (2002): Gazdaságtalan-e a vasút? (Levegő Munkacsoport, Budapest)

Noorgard, R. (1988): “The Rise of the Global Exchange Economy and the Loss of Biological Diversity”, in: E. O. Wilson (ed.): Biodiversity (Washington, D. C.: National Academy Press)

Palmer, John (2003): “Leapfrogging the Law”, The Ecologist, June, 20–21. o.

Pataki György–Takács-Sánta András (2004): Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény (Typotex, Budapest)

Princen, Thomas (2004): “Az üzleti tevékenység homályba burkolása és elnyújtása – amikor a költségek internalizálása nem elegendő.” In: Pataki–Takács-Sánta (2004), 456–491. o.

Sampat, Payal (2003): “Szabaduljunk meg a bányászat rabságából!”, in Worldwatch Institute: A világ helyzete 2003 (Föld Napja Alapítvány, Budapest), 150–173. o.

Sawin, Janet (2003): “Az energiaellátás jövőképe”, in Worldwatch Institute: A világ helyzete 2003 (Föld Napja Alapítvány, Budapest), 117–149. o.

Schücking, H.–P. Anderson (1991): “Voices Unheard and Unheeded”, in: Shiva és szerzőtársai: Biodiversity: Social and Ecological Perspectives (Zed Books, London), 13–42. o.

Sorsa, P. (1992): “GATT and Environment”, The World Economy, 1, 115−133. o.

Stiglitz, Joseph E. (2003): A globalizáció és visszásságai (Napvilág, Budapest)

Vogel, D. (1997): Trading Up. Consumer and Environmental Regulation in a Global Economy (Harvard University Press, Cambridge, London)

Wackernagel, Mathis–William E. Rees (2001): Ökológiai lábnyomunk. Hogyan mérsékeljük az ember hatását a földön? (Föld Napja Alapítvány, Budapest)

Weizsäcker, E. von, Lovins A. B. and Lovins L. H. (1998): Factor Four: Doubling Wealth, halving Resource Use (London, Earthscan Publications Limited)

Zsolnai László (2000): A döntéshozatal etikája (Budapest, Kossuth Kiadó)

Zsolnai, Laszlo (2002): “Green Business or Community Economy?”, International Journal of Social Economics, No. 8, 652–662. o.

 

 

Jegyzetek

 

 

¹ Jelen cikk a Globális ökopolitika című könyvem 2. fejezetére épül.

² Figyelemre méltó, hogy számos fejlődő országban még mindig milyen jelentős szerepet játszanak a vadon élő állatok a lakosság fehérjeszükségleteinek biztosításában. 19 fejlődő országban a lakosság fehérjebevitelének felét vadon élő állatok húsa adja. Lásd Schücking–Anderson (1991), 26. o. A természetes élőhelyek pusztulása így közvetlenül hatással van az emberek jólétére. A természetpusztítás fő oka a földhasználat megváltozása, azaz az útépítések, lakó- és üdülőövezetek létesítése mellett elsősorban a mezőgazdasági hasznosítás terjedése.

³ A vállalkozás eleve kudarcra van ítélve, hiszen az esőerdők földje különös módon igen gyenge, mezőgazdálkodásra alkalmatlan talaj, ami hamar kimerül vagy más módon tönkremegy. Ekkor persze további erdőirtással kell újabb területeket szerezni.

⁴ A statisztikák szerint a legszegényebbek (napi egy amerikai dollár vásárlóerő értékével vagy kevesebbel rendelkezők) száma lényegében stagnált az elmúlt években, így a világ össznépességén belüli részarányuk kevesebb, mint korábban. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy éppen ők vagy inkább a – számában és részarányában is növekvő – következő jövedelmi kategória tagjai, vagyis a maximum napi két dollárból élő szegények pusztítják inkább a környezetet.

⁵ A NAFTA elfogadását hosszú és éles vita előzte meg annak környezeti hatásairól. Ez az egyezmény volt az első (és mindeddig egyetlen) olyan szabadkereskedelmi megállapodás, amelyről az ökológiai szempontok kapcsán is komoly politikai konfliktusok alakultak ki.

⁶ A “race to the bottom”, vagyis a környezetvédelmi szabályozás versenyképességi okokból való gyengítése a környezetvédők szerint az éles nemzetközi verseny szükségszerű következménye.

⁷ A gazdaság és környezet egymáshoz viszonyított méretének problémájára Herman Daly hívta fel a figyelmet. Lásd erről munkáit, pl. Daly (1977, 1991). A gazdasági növekedés és az ökológia viszonya rengeteg problémát vet fel, amellyel itt nincs mód foglalkozni, ilyen például a természeti tőkének az ember alkotta tőkével való korlátozott helyettesíthetősége.

⁸ Tegyük félre azt a kérdést, hogy a jogszabályokat megfelelően betartatják-e. Számos példa ugyanis azt tanúsítja, hogy a fejlődő országok gyakran valóban szép elveket deklarálnak törvényeikben, ám a végrehajtás akadozik. Sajnos hazai esetek is vannak szép számmal. Egy példa Argentínából, amely egy papíron védett területen folyó gátlástalan fakitermelési és bányászati tevékenységekről számol be: Palmer (2003).

⁹ Lásd erről Boda–Pataki (1995).

¹⁰ Szándékosan írtam termelést és nem vállalatot: a mai trend ugyanis az, hogy nem a vállalatok települnek át, hanem csak a termelés: azaz a multik az otthon bezárt gyárak termelését fejlődő országbeli beszállítóktól szerzik be, és nem nyitnak saját leányvállalatot idegenben. Ezzel nemcsak a beszállítókra helyeznek nagyobb piaci nyomást – hiszen azok bármikor elveszthetik megrendelőjüket –, de a környezeti felelősség elvét is nehezebb érvényesíteni velük szemben, hiszen mindig érvelhetnek azzal, hogy nem vagy csak korlátozottan lehetnek felelősek beszállítóikért.

¹¹ Óriási botrányt kavart, amikor 1992-ben napvilágra került, hogy Lawrence Summers, a Világbank – egy fejlesztési intézmény! – vezető közgazdásza is hasonló nézeteket képvisel. Summers szerint a Világbanknak támogatnia kellene a szennyező iparágak fejlődő országokba való telepedését. Többek között azért, mert ezen országokban alacsony a várható élettartam, vagyis mire a szennyezés következtében káros egészségi hatások (pl. rák) alakulnának ki, addigra az illető már úgyis meghal. Lásd The Economist, 1992, February 8, magyarul erről Zsolnai (2000), 72. o.

¹² A közelmúlt egy híre szerint az Egyesült Államokban a szennyező üzemek környezetvédelmi engedményeket kaptak: a régi, 1970 előtt üzembe helyezett szén- és olajtüzelésű erőművek, olajfinomítók, papírgyárak, vegyi üzemek és egyéb szennyező létesítmények új szűrőberendezés felszerelése nélkül bővíthetik tevékenységüket. Ez komoly költségmegtakarítást jelent a vállalatoknak, amelyek így javíthatják versenyképességüket (HVG, 2003. szept. 13.).

¹³ Lásd erről Boda (2004), 9. fejezet.

¹⁴ Ökológiai szempontból örvendetesnek nevezhető, hogy a hetvenes évek elején megszületett az (1975. július 1. óta érvényben lévő) Egyezmény a Veszélyeztetett Növényi és Állatfajok Kereskedelméről (CITES), mely 125 tagországa által szolgáltatott adatok alapján kíséri figyelemmel a veszélyeztetett fajok nemzetközi kereskedelmének alakulását. Az aláíró országok kategorikusan tiltják az I. Függelékben fölsorolt, mintegy 800 veszélyeztetett faj gazdasági célú nemzetközi kereskedelmét. A II. Függelékben fölsorolt, mintegy 35 ezer, veszélyeztetetté tehető faj kereskedelmét tiltják abban az esetben, ha az “veszélyezteti a faj túlélését”. Erről lásd Boda−Pataki (1998), 17−20. o.

¹⁵ Ezt az érvet hangoztatja pl. Sorsa (1992).

¹⁶ A haszonnövények genetikai manipulációjának az olyan nagy vegyipari cégek a fő szponzorai, mint például a Monsanto. E vállalatnak a terméke az a permetezőszer is, amellyel szemben az Európa-szerte nagy vitákat kiváltó génkezelt amerikai szója ellenálló. (A “poén” elvileg az a dologban, hogy a nagy mennyiségben kiszórható permet a szóját nem károsítja, de biztosan elpusztítja a kártevőket, és így nagyobb termés várható. Mondani sem kell, hogy a bőséges permetezés révén a génkezelt növények termesztése a genetikai környezetszennyezésen túl hagyományos talajszennyezéssel is fenyeget.)

¹⁷ Az “ökológiai lábnyom” földterület-egyenértékre számolja át az emberiség környezetterhelését és erőforrás-felhasználását. Az ökológiai lábnyomszámításokból kiderül például, hogy a fejlett országok lakosainak környezethasználata nagyságrendekkel nagyobb a szegény országokéinál. Nagyobb továbbá a számukra rendelkezésre álló területnél is: azaz a fejlett országok “környezetet importálnak” a szegény országokból. Az igazi baj azonban az, hogy az emberiség összesített ökológiai lábnyoma már jóval nagyobb, mint a Földön számunkra rendelkezésre álló, biológiailag hasznos terület. Az ökológiai lábnyom koncepcióról lásd Wackernagel–Rees (2001).

Folyóiratunk e száma is két nagy problémakörrel foglalkozik, amelyek nem egy szálon összekapcsolódnak egymással. Több írás és egy kerekasztal-beszélgetés veszi számba a globális tőkés rendszer szerkezetét, jellemzőit és az antikapitalista baloldal stratégiai perspektíváit, amelyeket a múlt és a jelen tapasztalatai alapján vázolnak fel. Az alterglobalista mozgalmak működési-szervezeti problémái ráirányítják a figyelmet arra, vajon miféle (párt)szervezetiség bizonyulhat hatékonynak a tőkével szembeni modern antikapitalista szervezkedés jelenkori fázisában. Ezen a ponton a következő számainkba is átnyúló vita körvonalai bontakoznak ki. A hagyományos szociáldemokrata opportunizmustól a messianisztikus forradalmi megváltásig különböző elképzelések ütköznek a világban s szűkebb régiónkban is, amelyek komoly történeti és elméleti számba vételére igencsak elérkezett az idő.
Másik témánk is visszaköszön: miért és milyen formákban erősödött fel az antiszemitizmus a múltban és a jelenben. Az antiszemitizmus sajátos fokmerője annak, hogy az elmúlt korok milyen formá(k)ban kötődnek jelenkori viszonyainkhoz. A múlttal való együttélésbe a holokauszt „jelenvalósága" mély beletekintést enged.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Lugosi Győző, Wiener György : Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma
2. Mészáros István : Búcsú Harray Magdofftól
3. Marsovszky Magdolna : Az antiszemitizmus: „Egy pozitív program negatív része”
4. Gyenyisz Leonyidovics Babicsenko : A Szovjetunió rezidense. Jurij Andropov hivatalos életrajza egy hivatásos hírszerző fedőtörténetére hasonlít
5. Sziklai László : A vég után – Az Auschwitz Album. Egy transzport története című könyvről
6. Robin Blackburn : Egy látomásos pragmatista: Rudolf Meidner, 1914 – 2005
7. Istvánffy András : Az ellenállás és a struktúra középpontja
8. Paul Blackledge : Az „antileninista” kapitalizmusellenesség bírálata
9. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Világforradalom. Visszatérés a globális forradalmi stratégiához a huszadik század gyakorlatának figyelembevételével
10. Bartók Gyula : Lesz-e globális szocialista forradalom?
11. Rastko Močnik : Társadalmi változások a Balkánon
12. Boda Zsolt : A gazdasági globalizáció környezeti hatásai

Beszélgetés Szigeti Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2005)
Az Eszmélet Baráti Körben 2006. január 9-én elhangzott beszélgetés résztvevői: Szigeti Péter, Wiener György, Szalai Erzsébet, és Lugosi Győző.

Szigeti Péter: Kedves barátaim! Pár gondolatot hadd mondjak el szándékaimról a könyvvel, illetve azzal kapcsolatban, hogy én valamikor a tudományos pályafutásomat kapitalizmuskutatóként kezdtem az ELTE ÁJK-n, ahol 1978-tól 1985-ig voltam főállásban, és kandidátusi munkám (1989) a Szervezett kapitalizmusról volt az első nagyobb művem. A mostani monográfiát bizonyos fokig annak folytatásának tekintem, de azzal a megszorítással, hogy azon kívül, hogy az időben elsősorban a két világháború közötti centrum állapotaira vonatkozott, de már akkor is foglalkoztatott, hogy kiterjesszem kutatásaimat a világrendszer egészére.

Bizonyos, hogy a világrendszer egészének a megértése lehetetlen a centrum mozgástörvényeinek a megértése nélkül, amit most is érvényesíteni igyekeztem, de azért a félperifériákra és a perifériákra történő kiterjesztés – a globális kapitalizmus elemzése – komoly módszertani konzekvenciákkal járt. Megváltozik az ismerettárgy. Ezért kapcsolódtam a világrendszer-kutató iskolához, amit Magyarországon egypáran időszakosan ugyan sok szempontból követtek (például a gazdaságtörténészek közül a kitűnő Pach Zsigmond Pál vagy Berend T. Iván). Az egykori Ágh Attila politikaelméletként két igen jó könyvet is írt (melyek közül A politika világa, 1984, időtálló; Globális kihívás, 1987), de azóta átfogó összefoglalások nemigen születtek. Mások, akik írtak erről az irányzatról, azok, ha később is írták, se nagyon korai állapotokat jellemeztek, ti. a 70-es, 80-as évek irodalmára támaszkodtak (Kiss Balázs, Galló Béla). Ehhez képest ez az iskola már nemcsak a Fernand Braudel Centerben, hanem más országokban is komoly híveket tud magának, és komoly teljesítményeket mutat fel napjainkban is. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez könyvtárakat tölt meg. Ezért azt sem gondolnám, hogy az iskola szellemi termésének terjedelme az én munkámban át lenne fogva, azt viszont igen, hogy igyekeztem olyan fogalmakat és összefüggéseket kimunkálni, módszertani elveket tisztázni, amiket biztos, hogy Arrighi és Wallerstein is vállalna. Ugyanakkor nem gondolnám azt, hogy ezen ne lenne rajta az én gondolkodásmódom, de még azt is mondhatnám, hogy a magyarországi – általam fejlettnek tartott – neomarxista filozófiai, polit-ökonómiai, történeti gondolkodás, amin harminc éven keresztül nevelkedtem – másokkal együtt. Más kérdés, hogy vannak, akik túlságosan könnyen felejtenek. Pedig intellektuálisan sokkal nagyobb és vonzóbb kihívás a szakadatlanul változó történelmi-társadalmi valóság gondolati birtokba vétele a materialista felfogás alapján, mint az uralkodó társadalomtudomány unos-untalan ismételt megoldásaihoz kapcsolódás. Végeredményben azt gondolom, hogy a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet sok mai változata, variánsa közül a világrendszer-kutatás az egyik legtermékenyebb irányzat, mert az aktuális problémával, a jelenkori globális kapitalizmussal bátran szembe tud nézni.

A világrendszer-kutatókat egyáltalán nem lepte meg a globális kapitalizmus, hiszen a kapitalizmus keletkezésekor alakult ki a tőkés világgazdaság, amit folyamatosan elemeznek, másfelől viszont én ahhoz az elgondoláshoz is tartottam magam – ezt az iskolában nem mindenki követné, Andre Gunder Frank például bizonyosan nem -, hogy a globalizáció új szakaszt hozott a kapitalizmus belső történetében. Így azt a politikatörténetileg is szituálható fordulatot is meghozta, hogy a szervezett kapitalizmus jóléti államait visszaszorította. A transznacionális tőke a globális terjeszkedéssel ezt meg is teheti. Mindig annyit tehet meg, amennyit engednek neki. Ahogy az Eszmélet nemzetközi konferenciáján (2005. október) ezt fogalmilag bizonyos fokig még jobban kifejtettem, s bár a könyvemben is benne van, de talán kevésszer alkalmaztam, hogy végső soron a világrendszert úgy kell felfogni, hogy ez a homogenizálódó világgazdaság és a megszüntethetetlenül heterogén világtársadalomnak a szintézise. Tehát a világrendszer a homogenizálódó világgazdaság tézisnek a heterogenizálódó világtársadalom antitézisével alkot egy szintézist, s valóban rendszerszerű képződmény: az elemek kölcsönös függési viszonyaival és funkcionális összefüggései révén termeli újra önmagát. Ezt módszertani oldaláról ilyen világosan felfogva nem is írtam bele a könyvbe, ti. megmaradtam döntően a wallersteini világgazdaság-világrendszer – nála időnként ambivalens – kettősségnél, közbe be nem iktatva (középtagként) a világtársadalom fogalmát. Az új fogalomhasználat egyébként csak a dolog kifejtési formáját jelenti, hiszen a világrendszer fogalom mindenképpen és mindkettőnknél egy konkrét totalitás: egy saját alapjain újratermelődő és fejlődő egész, mozgásforma. A társadalomtudományban a társadalomelmélet az én felfogásomban így működik, és itt messze nem a kor uralkodó ilyen-olyan szellemtudományos, meg hermeneutikai, meg strukturalista-funkcionalista iskoláit követem, noha utóbbival pl. a marxi elméletnek nem egy ponton közös megállapításai is vannak, mondjuk az, hogy objektíve lejátszódó folyamatok, struktúrák és funkciók alkotják a szociális szférát. Nálam a társadalomelmélet tárgya az a valóság, ami a lényeg és a jelenség egysége, és azért van szükség tudományra, mert a jelenség-látszat-lényeg dialektikája érvényes és érvényesül. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy az elméleti általánosításnak a jelenségek sokaságára, az empíriára, a tapasztalati tényekre és a történetileg változó tényállapotokra is vonatkozni kell, hogy meg tudja érteni a dolgokat, de nem egyszerűen az eseményeknek egy halmazát szedi sorba, nem eseménytörténet, hanem az eseményeknek egy halmazával igyekszik alátámasztani és azokból igyekszik általánosítani kategóriáit és téziseit. Voltaképpen nem eseménytörténet, hanem az emberi közösségek története (Fustel de Coulanges szép kifejezésével!), a társadalomtörténet vagy legalábbis egy szakaszának a megragadása.

Az elméletalkotás a valóság feldolgozásának gondolati módozata tehát, amelynek történeti és tapasztalati tényanyagra kell támaszkodnia. Sokat számítanak a részletek, a bizonyító anyag is, a mű célja mégis, hogy reprezentatív összképbe foglalja a világkapitalizmus jelenlegi fázisát. Legalábbis a fő folyamatokat illetően, amelyek megértése nélkül sem az események, körülmények mindig egyedileg kibomló láncolata, sem pedig az egyes részrendszerek, mint gazdaság, jog, kultúra stb. – mindig az összfolyamatnak alávetett – funkcionális kapcsolata nem tárható fel. Így jártam el a jogrendszer vizsgálata során, de a kulturális hegemónia és a világgazdasági régiók leírását és versenyét összehasonlító módon tárgyaló részekben is. A történeti-tapasztalati anyag és a rendszertani összefüggések dialektikus azonosságának módszertani elve ezúttal is vezérlő eszmém volt, akárcsak 14 évvel ezelőtt, a "Szervezett kapitalizmus"-ban. Az azóta eltelt fejlemények – a neoliberalizmus dominanciája és az államszocialista kísérletek legjelentősebb eseteinek, a közép- és kelet-európai térség országainak veresége – nem ásták alá kapitalizmuskutatói módszereimet, ám mára új történelmi helyzettel szembesítettek. A tőkés világgazdaság elvileg szabadkereskedelmi rendszere állapotrajzát, mérlegét és "ha… akkor" típusú alternatív lehetőségeit igyekeztem viszonylag röviden – s ami ennél fontosabb -, reményeim szerint közérthetően tárgyalni.

Elgondolásaim kifejtésében – s ez lenne az utolsó gondolatom – azt a számomra már kutatási eredményként előállt sémát alkalmaztam, hogy előbb extenzitásában, majd intenzitásában kell megnézni a dolgot. Tehát a kapitalizmus kiterjedése a glóbuszon s ebben az utolsó 25-30 év, amikor a fordulat bekövetkezik, aminek közgazdasági, gazdaságtörténeti bizonyítékai is vannak, így a hosszúhullámok Ernst Mandell-Robert Went-féle jelentős elemzése is ilyen. Az intenzitás pedig éppen azt jelenti, hogy a centrumban hogy szabadul meg a tőke a jóléti állami kötöttségektől, és noha ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni, de globális szinten mégis szabad versenyként jellemezhető állapotokat ér el, idézőjelbe téve a "szabad verseny"-t, mert hiszen e téren számos megszorítás érvényes. Például a szuperstruktúra szabályozó hatalma vagy a szabad verseny legédesebb gyermeke, a transznacionális korporáció, hogy egy ilyen paradoxonra is utaljak. Végül a harmadik tematikai szál a globális problémáknak nevezett jelenségegyüttes. Itt elég jól tudtam támaszkodni a Le Monde diplomatique és szellemi környezete elméleti munkáira. Főleg Ignacio Ramonet-nak az elemzéseire gondolok, aki az új világrend fenyegetéseit és a globális problémákat a kapitalizmus struktúráihoz kapcsolódóan tárgyalja. Tehát nem úgy "jön be", mint ahogy ez napjainkban a tematikus kérdéseket előtérbe állító globális mozgalmaknál szokás, amelyek elszigetelik ezen jelenségeket egyfelől egymástól, másfelől ezen jelenségeket a tőkés újratermelés összfolyamatával való kapcsolatától. Mintha nem lennének egy társadalomnak alapviszonyai.

Ezekkel a gondolatokkal bocsátom sorsára munkám, kíváncsian várva annak fogadtatását.

 

Wiener György: Szigeti Péter könyve Magyarországon az első komoly társadalomelméleti munka a globalizált liberálkapitalizmusról, éppen ezért kitüntetett figyelmet érdemel. Alapvető tudományos állításaival egyetértek, ezeket nem részletezem; többnyire csupán azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyekben vitám van a szerzővel, illetőleg fejtegetéseit más szempontok figyelembevételével kiegészíteném.

Szigeti Péter művének alapvető érdeme, hogy a kapitalista világrendszer egészének történeti folyamatába ágyazza be a globalizáció vizsgálatát, tehát a globalizációt mint a kapitalizmus egy új történelmi korszakát elemzi, értelmezi. Ebből következik, hogy át kell tekintenie az 1500 óta, más szerzők szerint az 1450-es évek óta létező kapitalista világrendszert, és be kell mutatnia azokat a sajátosságokat, amelyek kizárólag az új szakaszt jellemzik. Annak érdekében, hogy megfelelően tudja értékelni a mostani korszakot, egy viszonylag átfogó időbeli tagolást alkalmaz, s ez az első pont, ahol vitatkozom a szerző állításaival. Szigeti Péter négy alapvető szakaszt állapít meg a tőkés világrendszer fejlődéstörténetében; az ún. monetáris, illetőleg merkantil, majd manufaktúra-kapitalizmus, ez az ipari forradalom előtti korszaka a modern világgazdaságnak, második szakasznak a szabad versenyes periódust tekinti, amelyet azonban összecsúsztat a szervezett kapitalizmus korai fázisával, a harmadik szakaszt az állam-monopolkapitalizmusban, más néven a keynesiánus jóléti államban találja meg, a jelenlegi időszakot pedig a tőkés világrendszer fejlődésének negyedik korszakaként ábrázolja.

Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a szerző elkülöníti egymástól az ipari forradalom előtti és utáni kapitalista társadalmat, s úgy vélem, hogy e könyvben nem szükséges az 1500 vagy 1450 és 1780 közötti időszak tagolása. Egy olyan munka, amely a kapitalizmus korai történetét tárgyalja, természetesen nem tekinthet el az ún. hosszú XVI. század problémájától vagy a XVII. század 20-as, 40-es éveiben bekövetkezett hanyatlástól, Hobsbawm megfogalmazása szerint a refeudalizációtól, e műnek azonban e kérdéskörökkel nem kell foglalkoznia, lévén hogy alapvető témája a globalizáció. Az azonban már vitatható, hogy az ipari forradalom kezdetétől az I. világháborúig tartó időszakot egy szakaszként értelmezi; megítélésem szerint itt célszerű lenne elhatárolni egymástól a klasszikus szabad versenyes, illetőleg a monopolkapitalizmust – ez utóbbi periódus az, amit a lenini elmélet imperializmusnak nevez. Noha a szerző lábjegyzetben is hivatkozik Leninnek az imperializmust tárgyaló munkájára, mégsem teszi meg ezt a distinkciót, bár a periodizációt összefoglaló ábrájában – szervezett kapitalizmus elnevezéssel – éppen a monopol- és az állam-monopolkapitalizmust vonja össze egy szakaszba. Megoldása azért tűnik problematikusnak, mert emiatt nem mutatja be az állami beavatkozás azon formáit, amelyek még nem a keynesiánus elméletre támaszkodnak, hanem hagyományos jogi-adminisztratív hatósági eszköztárral próbálják a kapitalista gazdaság működését befolyásolni. Ezt a témakört Magyarországon Somlai Péter egy 1977-ben megjelent kis könyvében nagyon alaposan feldolgozta, és pontokba szedve sorolta fel azokat a beavatkozási formákat, melyeket a bismarcki állam és kortársai alkalmaztak. Az állam-monopolkapitalizmusra vonatkozó fejtegetésekkel, illetőleg azzal a korszakolással, amely ezen új szakaszt érinti, már egyetértek, mint ahogy azzal is, hogy a globalizációt egy teljesen új periódusként értékelhetjük a kapitalizmus világtörténelmében. Tehát úgy ítélem meg, hogy célszerű lenne egy olyan felosztást alkalmazni, amelyben az ipari forradalom előtti tőkés társadalmat a szabad versenyes időszak, a monopolkapitalizmus, az állam-monopolkapitalizmus, majd a globalizált liberálkapitalizmus követi; ez a felosztás egyébként megfelel a Kondratyev-ciklusoknak is, hogy miként, erre később még kitérek.

Világosan láthatjuk tehát, hogy a szakaszolás s ezzel összefüggésben a globalizáció sajátosságainak feltárása alapvető jelentőségű kérdés a könyv tematikája szempontjából. A szerző határozottan elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a globalizáció nem jelent új korszakot a tőkés világrendszer történetében. Két irányzat is képviseli ezt az álláspontot. Az egyik maga a világrendszer-elmélet, amely hajlamos arra, hogy a világgazdaság történelmi tagoltságát elnagyoltan ábrázolja, hiszen kiindulópontja az, hogy az elemzés egysége nem az egyes nemzetállam, hanem a világrendszer egésze. Ez annak ellenére jellemzi ezt a tudományos iskolát, hogy legkiemelkedőbb képviselője, Immanuel Wallerstein műveiben a globalizáció valóban egy új korszakként jelenik meg, de azért ő is nemegyszer hangoztatja, hogy nem kell eltúloznunk e szakasz újdonságát, sajátszerűségét. A másik irányzat nem ilyen széles körű elméleti megalapozásból indul ki, hanem abból, hogy az I. világháború előtt már kialakult egy viszonylagosan nyitott nemzetközi kereskedelmi rendszer, s ezért a mai globalizációt az e korszakhoz való visszatérésnek tekinti. Robert Went könyve nyomán Szigeti Péter egyértelműen bizonyítja, hogy az I. világháború előtti kereskedelem jellegében és volumenében is alapvetően eltért a globalizált liberálkapitalizmus világkereskedelmétől és világméretekben megszerveződött pénzügyi piacaitól. Kimutatja azt is, hogy noha a világkereskedelem volumene valóban csökkent az I. világháború után – ez egyébként szorosan összefüggött azzal, hogy e periódus a harmadik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával esett egybe – a napjainkban végbemenő változások nem egyszerűen mennyiségi ugrást jelentenek, hanem azt is, hogy jelenleg elsősorban transznacionális vállalatok kereskednek. A kereskedés a lebonyolított üzleti tranzakciók egyharmadában a transznacionális vállalatokon belül zajlik, s további egyharmadában pedig e vállalatbirodalmak kereskednek egymással. A korábbi időszakhoz képest döntő változás az is, hogy a tranzakciók elsődlegesen nem nyersanyagok, hanem félkész termékek, részegységek és késztermékek értékesítésére irányulnak.

E ponton Szigeti Péter gondolatmenetét egy további mozzanattal egészíthetjük ki. Amíg az I. világháború előtt a világkereskedelem fejlődésében döntő szerepet játszott az, hogy az egyes európai országok milyen gyarmatokkal rendelkeznek, hiszen a centrum és a periféria közötti kereskedelem elsődlegesen a gyarmatok és az anyaország kapcsolatrendszerében bonyolódott le, addig a globalizációt éppen az jellemzi, hogy ilyen korlátokkal nem találkozhatunk. E változás egyben azt is bizonyítja, hogy a globalizáció kifejlődésének egyik előfeltételét a hagyományos kolonialista rendszer felbomlása alkotta. E gondolat Szigeti Péter könyvében néhol felbukkan, ám expressis verbis ezt nem mondja ki. A globalizáció egyik előfeltétele tehát az volt, hogy az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig felbomlott a XIX. század utolsó évtizedeiben létrejött gyarmati rendszer. E folyamatban egyébként nemcsak a Szovjetuniónak, hanem a globalizált liberálkapitalizmus jelenlegi egyetlen szuper- vagy hiperhatalmának, az Egyesült Államoknak is meghatározó szerep jutott, emlékezzünk csak az USA magatartására az 1956. októberi-novemberi szuezi válság idején.

Kondratyev hosszúhullám-elméletének felhasználása a könyv egyik legnagyobb érdeme, azonban úgy vélem, hogy Szigeti Péter, Wenthez hasonlóan, akinek 2002-ben Magyarországon is megjelent könyvére nagymértékben támaszkodik, szkeptikusan ítéli meg e ciklusok objektív törvényszerűségeken nyugvó szabályszerű ismétlődését. Went álláspontját egyébként jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy a globalizációról szóló munkájában Ernest Mandel koncepciójából indult ki, aki a hagyományos trockista, tehát világforradalmi megközelítéssel elemezte a hosszúhullámok szerepét. Ha megnézzük, hogy Robert Went, illetőleg Went nyomán Szigeti Péter miként ábrázolja e ciklusokat, és milyen okokat, mozgatóerőket lát a háttérben, azt kell mondanunk, hogy az ereszkedő vagy hanyatló ágból a fellendülő szakaszba való átmenetnél a véletlenszerű tényezőknek mindketten túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak, azt állítván, hogy alapvetően nemcsak endogén, hanem exogén, tehát külsődleges tényezők is szerepet játszanak az új hosszúhullám megjelenésében.

Robert Went a hosszúhullámok kiváltó okairól öt elméleti álláspontot mutat be. Az első felfogás, amely még Kondratyevtől származik, a túlfelhalmozásban látja a hosszúhullámok egymásutániságának döntő okát. Trockij, illetőleg Mandel nyomán Went második magyarázó elvnek a profitráta süllyedő tendenciáját tekinti, az általa bemutatott harmadik elmélet pedig Schumpetertől származik, aki az egyes szektorokban történő innovációsűrűsödésre vezeti vissza a fellendülést. E koncepció szerint a hanyatló szakaszban, éppen a profitok csökkenése miatt, számos új találmány jelenik meg, s ezek aztán kilendítik a tőkés gazdaságot a régóta tartó depresszió állapotából. A negyedik megközelítést Dupriez képviseli, aki a háborúkban s az azokkal járó inflációs sokkokban találta meg a hosszú távú ciklusok döntő okát. Ötödik elméletként Went a monetáris felfogást mutatja be, mely az aranytermelés ingadozásaival kötötte össze a hosszúhullámok kialakulását, jelezve, hogy e magyarázat mára kiszorult a közgazdasági irodalomból; erre a teóriára egyébként Kondratyev is hivatkozik.

Szigeti Péter, mint előbb már jeleztem, lényegében a Mandel-Went-féle magyarázatot fogadja el. Egyetértek azzal a nézetével, hogy a profitráta süllyedő tendenciája valóban meghatározó szerephez jut e ciklusok létrejöttében, s nyilvánvalóan nekem is az a véleményem, hogy sem a háborúkból, sem az aranytermelés változásaiból nem vezethetjük le a fél évszázados ciklusváltásokat. Nem látok azonban ellentmondást a túlfelhalmozás elmélete, a profitráta süllyedő tendenciáján nyugvó magyarázat, illetőleg az innovációk koncentrációjának teóriája között. Miért vélem úgy, hogy e három magyarázó elv valójában nem áll szemben egymással? Döntően azért, mert a profitráta süllyedő tendenciájának marxi elmélete egyértelműen jelzi, hogy milyen ellenerők hatnak ezen eséssel szemben, s ezek között említi az állandó tőke elemeinek olcsóbbodását, amire egyébként Went és Szigeti Péter is hivatkozik. Az állandó tőke elemeinek olcsóbbodásában viszont a találmányok, innovációk döntő szerepet játszanak, növelve a munka termelőerejét, ami viszont hosszabb távon – miként ezt Marx a Tőke III. könyvében kifejti – éppen a profitráta süllyedő tendenciájában nyilvánul meg. Ebből pedig az következik, hogy a hanyatló szakaszban szükségszerűen növekszik az új találmányok száma; ezeket egyébként Kondratyev megpróbálta számba venni, és elég hosszasan sorolja fel az egyes időszakok technikai és technológiai innovációit. A fellendülő szakaszban, amikor a profitráta esését ellensúlyozó tényezők jelentősebb szerepet játszanak, nyilvánvaló, hogy a találmányok iránti érdeklődés valamelyest alárendeltebb szerephez jut, ugyanakkor, mint erre előbb utaltam, a hanyatló szakaszban, melyben helyre akarják állítani a tőke korábbi jövedelmezőségét, érthető, hogy erőteljesebben összpontosítanak a műszaki fejlesztésre. A túlfelhalmozás pedig ebben az elméleti modellben úgy jelenik meg, mint a tőke azon hajlama, hogy túllép saját korlátain, ami szükségképpen a lekötött tőke mennyiségének és értékének növekedéséhez s ezáltal a profitráta süllyedéséhez vezet. Ugyanakkor e kérdéskörben nem Kondratyev magyarázatát fogadom el. Kondratyev azt állítja, hogy a túltőkésítés mindenekelőtt az infrastrukturális létesítmények, illetőleg a nagy gyárak létesítésében nyilvánul meg, s a felhalmozás azáltal idézi elő a süllyedést, hogy hiány keletkezik kölcsöntőkében, hiszen csökkennek a betétállományok, és ennek nyomán a tőke drágulni kezd. Ezen a ponton Kondratyev nemcsak Marxhoz, hanem Marshallhoz és más neoklasszikus közgazdászokhoz is fordul magyarázatért. Amikor azt állítom, hogy a túlfelhalmozás jelentős szerephez jut a hosszúhullámok kialakulásában, elsősorban Kalecki magyarázatát tartom relevánsnak, noha ő a középtávú ciklusok keretében vizsgálta ezt a kérdést. A Kalecki-féle "ciklusgépezetből" egyértelműen kiderül, hogy középtávon a fellendülés végét a tőkefelszerelés felhalmozása okozza, ami szükségszerűen a profitráta csökkenését s ezáltal a beruházások visszaesését váltja ki. Mivel empirikusan is igazolható elméletében a tőkésosztály makroprofitja bruttó felhalmozásának és fogyasztásának összegével azonos, a lekötött tőke azért növekedhet gyorsabban a keletkezett profittömegnél, mert annak újra beruházása csak részben valósulhat meg. Kaleckinél is a találmányok játszanak döntő szerepet abban, hogy a rendszer kilendül statikus állapotából, s magasabb szinten egy új konjunkturális időszak kezdődik, mégpedig nemcsak közép-, hanem hosszú távon is. Egyébként a Kondratyev-ciklusok sem jelentik azt, hogy az újabb hullám kezdetén a fejlődés visszatér korábbi állapotához. Kondratyev ugyanis különbséget tesz a szekuláris trendek és a hullámmozgások között, hangsúlyozva, hogy a ciklusváltások során a kapitalizmus teljesen új körülmények között és a korábbinál jóval magasabb szinten kezdi meg új, fellendülő szakaszát.

E gondolatmenetnél térnék vissza a kapitalizmus korszakolásának problémájára. Megítélésem szerint, miként ezt egy tanulmányomban korábban már jeleztem, az ipari kapitalizmus fejlődésének történelmi szakaszai a Kondratyev-ciklusokhoz kapcsolódnak, mégpedig oly módon, hogy az új periódusok mindig a hanyatló ág kezdetén jelennek meg. Az első Kondratyev-ciklus 1780/1789 és 1848 között zajlott le, s hanyatló ágának kezdetén, 1815/1825-ben jelent meg a klasszikus liberálkapitalizmus, mely 1873-ig, a második hosszúhullám fordulópontjáig tartott. Az 1848/1849-től induló ciklus ekkor lépett át ereszkedő fázisába, a Nagy Depresszió időszakába, mely a bécsi tőzsdekrachhal köszöntött be. E váltással veszi kezdetét a monopolkapitalizmus, mely először a német agrár- (junker-) burzsoázia védővámos politikájában, később pedig a kartellek, illetőleg a szindikátusok és a trösztök létrehozásában fejeződött ki. Ebben az időszakban, mint erre korábban már utaltam, jelent meg először a modern állami intervencionizmus, amely még nem gazdaságelméleti alapokon, hanem hagyományos adminisztratív eszközökkel próbálta a tőkés gazdaság működését befolyásolni. A következő Kondratyev-ciklus 1896-ban kezdődött, s a II. világháború utáni évekig, 1947/1948-ig tartott. E harmadik hosszúhullám Kondratyev számítása szerint 1920-ban lépett át a hanyatló fázisba, melynek terméke az 1930-as évek elején megjelent állam-monopolkapitalizmus volt, először a New Deal, illetőleg a svéd jóléti állam formájában. Bár meglepőnek tűnik, mégis e körbe sorolhatjuk a különféle fasiszta gazdaságszabályozási törekvéseket is, hiszen mindegyik korabeli intervencionista modell a monopolkapitalizmus akkori általános válságára reagált. Azt, hogy a keynesiánus szabályozás megszilárdulásáig valóban beszélhetünk a tőkés világgazdaság általános válságáról, szemben a II. világháború utáni időszakkal, egyetlen ténnyel bizonyítanám. Az amerikai gazdaság csak 1940-ben érte el 1929-es fejlettségi szintjét, tehát akkor nem volt vulgármarxizmus arról beszélni, hogy a kapitalizmus általános válságba került, ám paradox módon e helyzet nem a baloldal megerősödéséhez, nem szocialista forradalmakhoz vezetett, hanem jobboldali autoritáriánus, illetőleg nyíltan fasiszta rendszerek létrejöttéhez. Az 1948-cal kezdődő, negyedik hosszúhullám fellendülő ága, amelyet Went nyomán Szigeti Péter nagyon plasztikusan ábrázol, viszont a kapitalizmus igazi aranykora volt. E periódust az anticiklikus keynesiánus gazdaságszabályozás, valamint a jóléti állam széles körű elterjedése jellemzi, s e korszak 1973-ig az első olajárrobbanásig tartott, amely egyébként csak a hullámon belüli fordulópont leglátványosabb tünetének bizonyult. A negyedik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával, 1973-mal kezdődik a globalizált liberálkapitalizmus története. A szerző magas színvonalon hasonlítja össze az 1948-1973, illetőleg az 1973-1996 közötti időszakot, pontosan ábrázolva a két történelmi kor alapvető különbségeit. Amit hiányolok, az az ötödik Kondratyev-ciklus bemutatása. Nem véletlen, hogy az új hosszúhullám kimaradt a könyvből, ugyanis azok a szerzők, akikre Szigeti Péter munkája során támaszkodik, műveiket korábban fejezték be, mint hogy ez a szakasz megjelent volna. Went könyvét 1996-ban publikálta, Mandelé pedig egy évvel korábban került könyvárusi forgalomba, ők tehát még nem írhattak az ötödik hullám fellendülő ágáról. Egyébként ez az az időszak, amelyben a globalizált liberálkapitalizmus igazán kibontakozik, napjainkban tehát ennek virágkorát éljük.

A következő témakör, amelyet érintenék, az a kérdés, hogy a globalizált liberálkapitalizmus időszakában milyen sikereket ért el a neoliberális gazdaságpolitika a jóléti állam felszámolásában. Teljes mértékben egyetértek a szerző azon fejtegetéseivel, amelyek szerint e politika, saját célrendszerét tekintve, meghatározó eredményeket ért el a privatizáció, a dereguláció és a munkaerőpiac átalakítása terén, bár a részmunkaidős foglalkoztatás nem minden országban haladt annyira előre, mint ahogy ezt a könyv bemutatja. Egyes államokban jelentős mértékben, így például Went hazájában, Hollandiában, ám voltak olyan országok is, ahol a részmunkaidős alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatotthoz képest mérséklődött. E kritikai megjegyzésem ellenére a részmunkaidőről szóló fejtegetésekkel teljes mértékben egyetértek, azt azonban vitatom, hogy alapvetően az új munkavállalási formák – a részmunkaidő és a távmunka -, illetőleg a dezindusztrializáció vezettek a klasszikus munkásmozgalom s ezen belül a szakszervezetek meggyengüléséhez. A szakszervezetek ott is meggyengültek, ahol megmaradtak a tőkés nagyvállalatok; jellemző, hogy tevékenységük súlypontja napjainkban a közszolgáltató szférára tevődött át. Magyarországon is csak az állami szektor szakszervezetei tudnak igazán hatékonyan fellépni, a nagyvállalatiak már jóval kevésbé, amit részben a dezindusztrializációtól, tehát attól való félelem magyaráz, hogy a tőke távozik az országból, és Romániába, Ukrajnába, Kínába, Indiába vagy Bangladesbe települ át.

A szerző elemzését igazán a redisztribúció kérdéskörében vitatom. Szigeti Péter világosan látja, hogy megkezdődött a jóléti állam leépülése, ám úgy vélem, hogy ezt a folyamatot kissé gyorsabbnak mutatja be a ténylegesnél, hiszen e téren az utóvédharcok, melyekre a szerző is utal, nem jelentéktelenek. Magyarázatot igényel, hogy miközben megindult a harc a jóléti állam ellen, miért emelkedik mégis a redisztribúció foka, és nemcsak 1998-ig, hanem még a XXI. század elején is. Külön vizsgálatot igényel az a kérdés is, hogy miközben az állami kiadásokon belül különösen a jóléti költségek visszaszorítására törekednek, e területen mégis csak a 90-es évek közepétől kezdődött csökkenés, s az is átmenetileg érvényesült. E folyamat ellentmondásos jellegét jól mutatja, hogy 2002-ben az Egyesült Államokban a jóléti kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya az 1998 évi 15%-ról 16,4%-ra emelkedett, az Európai Unióban pedig a négy évvel korábbi szinten, 24%-on maradt. Mi az oka annak, hogy a neoliberális gazdaságpolitikai törekvések eddig jórészt sikertelennek bizonyultak? Véleményem szerint az egyik ok a népesség rohamos elöregedése, amely automatizmusként növeli a nyugdíjkiadásoknak a GDP-hez viszonyított arányát. E tendencia ellen számos európai uniós tagállamban nyugdíjreformokkal kísérleteznek, ezek azonban eddig csak részben léptek életbe; hogy milyen lesz a tényleges hatásuk, ma még nehezen ítélhetjük meg. A másik tényező, amely korlátozza a jóléti kiadások csökkentésére irányuló törekvéseket, az egészségügyi szolgáltatások költségrobbanása. Nem véletlen, hogy napjainkban elsősorban a társadalombiztosítás terén tesz kísérletet a neoliberális politika és ideológia a korábbi jóléti intézmények felszámolására, mely eddig elsősorban a köz- és a magánkiadások arányának átalakításában nyilvánult meg. E téren Magyarország élen jár, hiszen az OECD adatai szerint 1993-2003 között az összráfordításokhoz képest az állami egészségügyi kiadások 88%-ról 70%-ra estek vissza.

Kritikám természetesen nem jelenti azt, hogy nem értek egyet Szigeti Péter végkövetkeztetésével. Saját álláspontom is az, hogy a jóléti állam sorsa a felszámolódás, azonban ameddig nemzetállami keretek között működnek a polgári demokrácia intézményei, e folyamat erőteljes korlátokba ütközik. Éppen ezért megfogalmaznám azt a talán túlzottan merésznek tűnő hipotézist, hogy hosszabb távon a globalizáció és a polgári demokrácia intézményei összeegyeztethetetlenek. A liberális felfogással szemben tehát a kapitalizmus állami normálformáját nem a polgári demokráciában, hanem az oligarchikus berendezkedésben találhatjuk meg, miként ezt a XIX. század első felének konzervatív liberális teoretikusai, Tocqueville és eszmetársai egyértelműen ki is mondták. E problematikával összefüggésben röviden érintem a szerzőnek a nemzetállam jövőjére vonatkozó fejtegetéseit is. Teljes mértékben egyetértek Szigeti Péterrel abban, hogy az ún. nagy regionalizmus, azaz a regionális államközösségek váltják fel a következő periódusban a nemzetállamok szabályozó szerepét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek az alakulatok eltűnnek, ám szabályozó funkciókörük folyamatosan szűkül. Ily módon a nemzetállamok ugyanolyan pozícióba kerülnek a nagy regionális szerveződésekkel, például az Európai Unióval szemben, mint egykor a Kommunista kiáltvány szerint a tartományok és kisállamok a nagy nemzetállamokkal szemben. E téren tehát az analógiát a klasszikus liberalizmus és a globalizált liberálkapitalizmus között egyértelműen kimutathatjuk.

Végezetül a szerző "futurológiai" fejtegetéseit értékelném. Ezeket rendkívül jelentős gondolatoknak tartom; a tudomány ugyanis, ha az alapvető működési mechanizmusokat felismeri, meghatározó szerephez juthat az előrejelzésben, illetőleg a jövőre irányuló gazdasági és politikai cselekvés befolyásolásában. A hosszúhullámok és a kapitalizmus szakaszai közötti összefüggések alapján megkockáztathatunk egy olyan hipotézist, hogy a tőkés világrendszer következő szakaszát az ötödik Kondratyev-ciklus hanyatló ágában megjelenő szervezett globalizált kapitalizmus alkotja, mely úgy viszonyul majd a globalizált liberálkapitalizmushoz, mint a középkor az ókorhoz. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy ma még a globalizáció ókorát éljük. Ez a megjegyzés azonban azt is jelenti, hogy nem fordulhatunk szembe a globalizációval; a szocialista perspektívákat világméretekben kell érvényesítenünk, nem pedig a nemzetállamhoz való visszatérést hirdető, bár szintén nemzetek feletti szinten szerveződő antiglobalista mozgalmakban.

Konkretizálva Szigeti Péter fejtegetéseit, úgy ítélem meg, hogy a szerző által felvázolt alternatívák egymás után mind bekövetkezhetnek. Tehát először megerősödik napjaink új kapitalizmusa, ennek most éljük csúcspontját, hiszen a Kondratyev-ciklus ötödik, fellendülő ágának már csaknem a félidejénél tartunk. 2020/2022 táján alakulhat ki az a globalizált szervezett kapitalizmus, amelyre előbb már utaltam, s a szerző gondolatmenetében is egy önálló alfejezet tárgyát képezi. Ezt az időszakot követheti, legalábbis a wallersteini forgatókönyv szerint, egy olyan világméretű átalakulás, amelyben a kapitalizmus eljut terjeszkedésének végső határáig. E ponton térnék át röviden Rosa Luxemburg elméletére, noha ezt a szerző könyvének elején tárgyalja, nem pedig a jövő anticipálásakor. Világosan láthatjuk, hogy a kapitalizmus egyfelől extenzíven terjeszkedik, és valóban a föld minden egyes pontján megjelenik, másfelől pedig, ami ennél is fontosabb, egy-egy országon belül valamennyi létszféra fokozatosan alárendelődik a tőkeviszonynak. Ezzel összefüggésben felmerülhet még egy kérdés, amelyet a szerző nem érint, Tamás Gáspár Miklós és mások azonban gyakran tárgyalnak, mégpedig az, hogy a világkapitalizmus utolsó szakaszában egyáltalán fennmaradhat-e az állam, avagy a tőke állami közvetítés nélkül gyakorolja-e uralmát? Úgy tűnik, hogy a kapitalizmus az államiságot világkormány vagy regionális kormányzatok formájában e szakaszban is megőrzi, ám az ezzel ellentétes felfogás is komoly elemzést igényel.

Összegezve értékelésemet úgy vélem, hogy ezt a meghatározó jelentőségű munkát meg kell próbálnunk minél szélesebb körben terjeszteni, s ez különösen az oktatás számára volna hasznos. Kétlem azonban, hogy a mai újkapitalista korszakban a hosszú távú folyamatokra irányuló történelemelméleti fejtegetések komoly hatást válthatnak ki; ezzel csak akkor számolhatunk, ha az ötödik Kondratyev-ciklus is átlép hanyatló ágába, s a tőkés világrendszer újabb válságát a szervezett globális kapitalizmus formájában küzdi le.

 

Szalai Erzsébet: Szigeti Péter könyvének a megjelenése a magyar elméleti baloldal ünnepe. Gratulálok a szerzőnek, a könyvet alig tudtam letenni, nagyon élvezetesnek találtam. Fő vonalával, fő gondolatmenetével egyetértek, különösen tetszett, amit a jóléti állam leépüléséről írt. Az nagyon fontos.

A jóléti állam felbomlásának tendenciája valószínűleg megállíthatatlan folyamat. Éspedig azért, mert például mindenféle nyugdíjreform azt jelentené, hogy meghosszabbodik a munkában töltött idő, de nem véletlen az, hogy erre nem kerül sor, és úgymond elöregedik a társadalom… A liberális szerzők elhallgatják azt, hogy többek között azért nem nyújtják meg a munkában töltött éveket, azért nem emelik meg a nyugdíjkorhatárt, mert túltermelési válság van, ezért a tőke egyre kevésbé képes felszívni a potenciális munkaerőt. Hasonló okai vannak az egyetemi képzés, az egyetemen töltött évek – a felnőtté válás – elhúzódásának is. Az egyetemek sajátos parkolópályaként működnek: addig sem keres a fiatal stabil munkahelyet, addig sincs gond vele, amíg az iskola padjait koptatja… A túltermelési válság oka pedig – mint azt Marx kimutatta és előre is vetítette – a profitráta süllyedő tendenciája, melynek háttere a tőke szerves összetételének rohamos növekedése, pontosabban az ezzel járó növekvő kereslethiány.

A következőkben kritikai észrevételeimet fejtem ki. Nem hiányokat jelölök meg, a mű így komplex egész, megállja a helyét – javasolnám egyébként nemzetközi színtéren való megjelentetését is -, inkább azért mondanám el a bennem felmerült dilemmákat, hogy további alkotásokra serkentsem a szerzőt, bár tudom, hogy a megkezdett munkát ő belső indíttatásból is folytatná és folytatja is.

Az egyik ilyen homályos pont a szabad verseny és az önszabályozó piac kategóriáinak összemosása, pontosabban szinonimaként való használata. Pedig elsősorban Polányi Károlynak A nagy átalakulás c. könyvéből tudjuk, hogy a kettő nem ugyanaz. Polányi történetileg és logikailag egyaránt bizonyítja, hogy az önszabályozó piac nem jelent szabad versenyt, mert csakis azáltal létezhet önszabályozó piac, hogy az állam keményen beavatkozik a gazdasági életbe, ezen belül keményen korlátozza a monopóliumok gazdasági hatalmát. Itt tehát egy elméleti zavart érzek. Emellett Polányi fő megállapítása, hogy akár a szabad verseny, akár az önszabályozó piac mindig is csupán ideológiaként léteztek, mert a társadalom védekező mechanizmusai már a kapitalista társadalom kezdetétől korlátozták a tőkelogika korlátlan érvényesülését. Mert ha ez nem így lett volna – hangzik a funkcionalista érvelés -, már igen hamar tökéletesen szétesett volna a társadalom. Egyébként mára már közeledünk ehhez az állapothoz…

Itt térek ki arra a pontra, amelyben leginkább van vitám a Péterrel – ez pedig a válság kérdése. Magam úgy gondolom, hogy a kapitalizmus azáltal, hogy a szovjet birodalom összeomlásával egyeduralkodóvá vált a világon, egyben végső válságához is elérkezett. A kapitalizmus válságának történetét úgy tagolnám, hogy annak első komoly jele az I. világháború volt, ezt követően megszületett a Szovjetunió, majd létrejött a fasiszta birodalom, majd a minderre való ellenhatásként a tőke "megijedt", és létrehozta a nyugat-európai jóléti államot.

A profitráta süllyedő tendenciájával összefüggésben azonban a globális tőke hamar ellenérdelkeltté vált a nyugat-európai jóléti kapitalizmus fenntartásában, majd erősen érdekeltté abban, hogy lerombolja azt. Ma már úgy ítélem meg, hogy a szovjet birodalom felbomlasztása elsősorban a nyugat-európai jóléti modell ellen irányult: amíg a kollektivista kísérlet önálló társadalmi rendszerként létezett, addig az ellensúlyozására létrejött, riválisaként funkcionáló jóléti kapitalizmushoz nem lehetett "hozzányúlni".

A kollektivista kísérlet bukásával azonban a kapitalizmus önnön válságtörténetének új szakaszához érkezik. Habermas azt írja A nyilvánosság szerkezetváltása c. könyvében, hogy a munkásmozgalom hosszú időn keresztül a tőke létfeltételeit stabilizáló tényezőként működött, mert korlátozta azt, hogy a munkabéreket a tőkések olyan mélyen leszorítsák, hogy az a kóros kereslethiányon keresztül túltermelési válságot robbantson ki. Más megközelítésben: az eredeti tőkefelhalmozás korától Bismarckon át egészen az 1980-as évekig mindig működtek olyan korlátozó tényezők, melyek megakadályozták a tőke öngyilkosságát, vagyis azt, hogy a kapitalizmus felfalja önnön létfeltételeit.

Mára ezek a korlátozó tényezők felszámolódtak – és ez az újkapitalizmus lényege. Mélyén pedig egy immár kontrollálhatatlan szenvedély húzódik meg, ez pedig a profit iránti vágy soha ki nem elégíthető szenvedélye. Azért nem elégíthető ki soha, mert a profit iránti hajsza – szemben más szenvedélyekkel (éhség, szerelmi vágy stb.) – a "mennyiség szenvedélye": mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon, a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja. Miközben a világ részleteiben egyre racionálisabb lesz, fő folyamatait egy tökéletesen irracionális vágy irányítja. Ennek pedig egyenes következménye az emberiség – és az egész élő Föld – létfeltételeit felélő folyamatok térnyerése.

Milyen létfeltételekre gondolok? Az egyik ilyet a humán erőforrások alkotják. Manapság mindenki tudás alapú társadalomról, társadalmakról beszél, ezzel szemben azonban azt látjuk, hogy mivel igen gyengévé váltak a munkabérek leszorításának korlátai – a magasan kvalifikált, csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve – egyre kevésbé kerül sor a humán erőforrások akár egyszerű újratermelésére is. A korlátok nélkül maradó globális tőke felzabálja ezt az alapvető létfeltételét. Marxi terminológiával – de Marx alapfeltevésén is túl – a munkásság széles köreiben a tőke nem biztosítja a munkaerő újratermelési költségeit, súlyosan veszélyeztetve ezzel "saját" profittermelő képességét. Mint már említettem, az ennek nyomán előálló vészes kereslethiány – a túltermelési válság – következtében is.

A humán tőke mellett a globális tőke a természeti erőforrásokat is egyre inkább feléli. Problematikusnak látom, hogy a marxi alapú társadalomkritika egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni a nem növekedéspárti, a fejlődést nem az anyagi javak kiterjesztésében látó, (de) egyre megkerülhetetlenebb ökológiai megközelítéssel.

A következő dilemmám Rosa Luxemburg tőkefelhalmozás-elméletének nem kellően kritikus átvételéhez kapcsolódik. Magam úgy látom, hogy még mielőtt Luxemburg nyomán a tőke kiterjesztené hatókörét az egész világra, a humán és ökológiai források kimerítésének korlátja keményen jelentkezni fog – és/de ez az ütközés a tőke mellett az egész világtársadalmat végveszélybe sodorhatja. Emellett számos jel szerint a tőkének "esze ágában" sincs korlátlanul kiterjeszkedni a perifériák felé. Az elmúlt tíz évben sokkal jelentősebb nagyságrendű tőke cirkulált a centrumországok között (ezen belül is elsősorban az Egyesült Államok felé), mint a perifériák, félperifériák irányába. Egyre nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé – és ezért-előbb utóbb kérdésessé is fog válni.

Péter azt írja, hogy mindaddig nem beszélhetünk a kapitalizmus általános válságáról, amíg a centrum technikai innovációk révén képes technológiai megújulásra. Ezzel nem értek egyet, mégpedig azért, mert a technikai innovációk hatásukat tekintve destabilizálóak: a tőke szerves összetételének emelése következtében folyamatosan a profitráta süllyedő tendenciáját erősítik, emellett a munkaerő kiváltásával – a bérek oldaláról kiáramló vásárlóerő csökkentésével – rohamosan mélyítik a kereslethiányt, vagyis az általános túltermelési válságot.

A következő pont, ahol problémát érzek, a szuperstruktúra fogalmának tartalma. Magam – mint arra egy lábjegyzetben Péter utal is – a szuperstruktúra részének tartom az általa felsorolt intézmények mellett a nagy multinacionális vállalatok tulajdonosait és menedzsmentjét is. Hiszen ezek a szereplők például ugyanúgy jelen vannak a globális gazdasági hatalmat felosztó nemzetközi fórumokon – így többek között Davosban -, mint a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetői és az államfők.

A következő, amit tovább kutatnék, a társadalomszerkezet. Hogyan strukturálódnak a társadalmak? Beszélhetünk-e már világtársadalomról? Mi van a munkásosztállyal – Péter használja a munkásosztály fogalmát, de ugyanúgy, mint Marx, ő sem definiálja. Lehetséges-e, hogy egyes országokban, országcsoportokban van munkásosztály, másokban nincs? Mi a helyzet a sokak által leírt középosztályosodással? Hogyan érinti a centrumban a középrétegek helyzetét a tőke kivonulással való fenyegetőzése vagy tényleges kivonulása?

Hasonlóképpen, nem érthetjük meg a mai kapitalizmust a médiumok szerepének bemutatása nélkül. Különösen a társadalom-lélektani folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen a médiumok mint az alapvetően a globális tőke szolgálatában álló agymosó gépezetek funkciójának láttatása. Megítélésem szerint ma elsődlegesen a médiumok állítják elő azt az egyént, akivel a tőke – akár mint termelővel, akár mint fogyasztóval – a kénye-kedve szerint bánhat. Ma már rég túl vagyunk azon, hogy e folyamatról mint induvidualizációról beszélhessünk. Az induviduum szabad ember, akinek önálló identitása van. És azért lehet identitása, mert léteznek körülötte közösségek, amelyekhez képest meghatározhatja magát. A médiumok szupersztárjaival azonosuló magányos tévénézőt azonban legfeljebb társadalmi atomnak nevezhetjük, aki reális közösségek híján mind a valódi önazonosságtól, mind az előtte álló alternatívák felismerésének és a köztük való választásnak képességétől megfosztatik.

A következő problematikus pont a spekulatív pénz kérdése. A spekulatív pénzfolyamatok elszabadulása az újkapitalizmus egyik legérdekesebb jelensége, melynek lényegét kevesen értik. Péter azt írja, hogy a spekulatív pénz "részt vesz" a megtermelt összterméken és az értéktöbbleten való osztozkodásban, ami egyet jelent azzal, hogy ez a pénz is – előbb vagy utóbb – effektív keresletként jelenik meg, és ki is cserélődik árura a piacon. Szerintem ez nem így van: a gigantikus mennyiségű spekulatív pénz mögött nem áll áru, ezt a pénzt nem tudják, és nagy részét nem is akarják elkölteni. Itt folyik csak igazán "pénztermelés a pénztermelésért" – és ezzel visszajutottunk az újkapitalizmus logikájának már tárgyalt irracionális természetéhez. Mindazonáltal a spekulatív pénz rendelkezik egy sajátos – a tőke számára rendkívül hasznos – racionális funkcióval is. Ezt úgy hívom, hogy a kereslet lebegtetése. A túltermelési válság, a súlyos kereslethiány közepette annak bármily kicsi lehetősége, hogy a spekulatív pénzt egyszer mégiscsak árura akarják "beváltani", pótlólagos keresletként hat, és ezáltal kínálatösztönző funkciót tölt be. A keynesiánus állam keresletösztönző szerepét az újkapitalizmusban egyre inkább a spekulatív pénz teremtette lebegtetett kereslet váltja fel. Azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a keynesiánus állam a keresletösztönzés (ezen belül elsősorban a munkahelyteremtés ösztönzése és a segélyezés) során a szociálisan lecsúszottakat is többnyire "helyzetbe hozta", addig a spekulatív pénz kizárólag a globális tőke pozícióit erősíti, hiszen ez a pénz az "ő" kezében halmozódik fel, kizárólag "ő" lebegtetheti, és elköltésre kerülő részét kizárólag "ő" realizálhatja.

Nagyon tetszett a könyvben, amit Péter az állam szerepének metamorfózisáról ír: amíg az ún. jóléti állam a redisztribúció során komolyan támogatta a kapitalizmuson belüli középrétegesedés folyamatát, addig a mai állami redisztribúciót tekintve a korábbihoz képest erős eltolódás figyelhető meg a tőkét kedvezményező erőforrás-átcsoportosítás irányába. Vagyis az újkapitalizmus állama már egyértelműen a tőke állama. Ezt a tételt a mai magyar gazdaságpolitikát és redisztribúciót elemző kutatásaim egyértelműen bizonyítják.

Nagyon közel áll hozzám az újszocialista alternatíva gondolatának felvetése is. A konkrétumokat tekintve azonban vannak problémáim. Pontosabban, éppen a konkrétumokat hiányolom. Mi az újszocialista alternatíva differencia specifikája? Mely társadalmi csoportok és folyamatok mutatnak ezen alternatíva irányába? Különbözik-e és miben az újszocialista alternatíva és a felé vezető út a korábbi szocialista ideáktól?

A magam válaszát már több helyen, több ízben kifejtettem, úgyhogy most csak röviden érinteném e kérdéseket: az újszocialista alternatíva lényegét számomra a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek dinamikus egyensúlya jelenti – mely rövid intermezzókat kivéve a kapitalista keretek között soha nem valósult, valósulhatott meg. Társadalmi bázisát pedig azok a fiatal értelmiségiek és munkások alkotják, akik a mai kapitalizmus korábban jellemzett állapotában már egyre nagyobb tömegben sem nem képesek, sem nem akarnak integrálódni a "piaci társadalomba". Ezek a fiatalok egészen új életmódok, új életmodellek megvalósításával kísérleteznek, melyek középpontjában a piaci kötelékektől megszabadított szabad alkotás és a közösségiség, a szolidaritás áll. Vagyis a korábban már említett egyetemi parkolópályákon megszerzett tudásukat e fiatalok a saját szájuk íze szerint kívánják kamatoztatni. Alkupozíciót az teremt számukra, hogy a gazdaság "tudásigényessége" – az elsősorban mérvadó centrumországokban – folyamatosan növekszik. A "tudás-áru" előtérbe kerülése pedig hosszabb távon megváltoztatja a piaci mechanizmus működési mechanizmusát, illetve jelentősen korlátozza a korábbi piaci mechanizmus hatókörét. Péter elutasítja azt az ezt alátámasztó (és nem csak általam képviselt) tézist, hogy a "tudás-áru" speciális áru abból a szempontból, hogy korlátlanul nem magántulajdonolható és piacosítható. (Melynek az az alapja, hogy az erre irányuló motivációk is gyengébbek: a tudás esetében – szemben más árukkal – olyan áruról van szó, mely átadás közben nem kopik, hanem éppen hogy gyarapszik.) Szerintem viszont utóbbiról szól mind a múlt, mind (különösen) a jelen és főként a jövő. Vajon a H₂O képlete magántulajdonolható? És az internet egyre terjedő világa – melyben például a mai napon is soha nem látott vita folyik a szabadalmi jogokról – nem teremt-e vadonatúj helyzetet? Vagy: a mai fiatalok már azon spekulálnak, hogy hogyan lehetne létrehozniuk központ nélküli mobiltelefon-hálózatot.

Ami számomra az újszocialista alternatívához vezető út nóvumát illeti, azt legfrappánsabban Ezequiel Adamovsky latin-amerikai történész, a globalizációkritikai mozgalmak egyik ideológusa fogalmazta meg: az újbaloldal, szemben a bolsevikokkal és a szociáldemokratákkal – nem megragadni, hanem aláásni akarja a hatalmat. Hozzáteszem: sok kicsi, de folyamatosan egymást követő és globálisan egymáshoz kapcsolódó lépés útján.

Összefoglalva: Szigeti Péter könyve azért is jelentős mű, mert a legalapvetőbb kérdések reflektálására és újragondolására készteti a közönséget. A belefektetett nagy tudás és energia a szellemi baloldal határain túl is megkerülhetetlen alkotássá avatja.

 

Lugosi Győző: Hogy Szigeti Péter könyvének megjelenése a honi kritikai társadalomelmélet jeles eseménye – ahogy az előttem szóló Szalai Erzsébet fogalmazott: ünnepe – lesz, ezt mindazok, akiket a szerző kéziratának műhelyvitáiba bevont, kezdettől fogva fölmérték.

Azzal kezdeném, hogy a mű címe, Világrendszernézőben, arra utal: Szigeti, felmérve vállalkozásának nehézségeit, tudóshoz illő önbizalommal és egyszersmind szerénységgel – mondhatni: alázattal – fordult vizsgálatának tárgyához. Egyrészt, már a kész analízis címével sem kívánt olyan látszatot kelteni, hogy a világrendszer működésének minden vagy akár legtöbb problémájára "végleges" választ tud(ott) adni, másrészt viszont tisztában volt, van saját, a hazai mezőnyben kiemelkedő absztraháló-szintetizáló, elméletalkotó képességeivel is; ahogyan a mostani beszélgetés felvezetőjében említette: olyan fogalmak, összefüggések és módszertani elvek kimunkálását tűzte ki céljául, amelyek a világrendszer-iskola emblematikus alakjai, Immanuel Wallersetein vagy Giovanni Arrighi számára is elfogadhatók. Másként fogalmazva: Péter a magára szabott feladatot egyszerre tudósi és baloldali értelmiségi kihívás gyanánt fogta fel – és abszolválta imponáló színvonalon.

Az immár kézben tartható eredmény egy "sűrű" (szó, ami szó, helyenként nem könnyen követhető textusú – de hát ezt Péter írásainál már meg kellett szoknunk, s ezúttal érzékelhető a szerző törekvése a tudományossággal kompromisszumot nem kötő közérthetőségre, így olyan, publicistának is elsőrangú elemzők, mint a Le Monde diplomatique-os Ignacio Ramonet munkáinak fölhasználására), gondolatgazdag, inspiráló s ami talán még fontosabb: hasznos elemzés. A Világrendszernézőben olyan szintézis, amely alkalmas arra, hogy használói – például a jelenkor történetét oktatók (mint jómagam is) – a mai globális kapitalizmus jelenségeit, szembemenve a közelmúlt történéseit kriminalizáló főárammal, a világrendszer hosszú időtartamú folyamatai alapján értelmezzék és láttassák.

Ezt előrebocsátva s az előttem szóló "opponensek" alapos mondanivalójára is figyelemmel, a művel kapcsolatban én csupán néhány kritikai észrevételt teszek, biztos lévén benne, hogy Szigeti Péter nem bírja majd ki, hogy bizonyos idő elteltével ne tegye föl újra világrendszernéző és -látó szemüvegét – amit egyébként valószínűleg álmában is visel…

Szigeti könyve elején tisztázza, hogy kifejtésében "a centrumkapitalizmus belső természetét" (19. o., kiemelés a szövegben) állítja előtérbe, "mert ha valaki a legfejlettebb országok mozgását nem érti, az eleve nem értheti az ennek alárendelten, ettől befolyásoltan (is) változó területek, a félperiferikus és a periferikus országok helyzetét sem" (20. o.). Bár e módszertani elvvel természetesen teljesen egyet lehet – kell – érteni, két szempontot mégis érdemes hangsúlyozni, kritikailag is, azaz mint a műben nem kellően hangsúlyozott, sőt – véleményem szerint – nem (továbbra sem) megfelelően interpretált mozzanatot.

Először is a (fél)periféria állami szereplőinek érdekrendszere és ebből következő attitűdje-magatartása a történelmi kapitalizmus Szigeti által (is) rögzített 3. és 4 szakaszában¹ , amely történetileg lényegében egybeesett egy másik, saját logikát (a politikai instancia logikáját) követő periódussal, a hidegháborúval, kimutathatóan képes volt módosítani azt a pozíciót, amelyet a centrum-periféria reláció gazdasági "automatizmusa" – ha lenne ilyen (de nincs) – ezen államok számára kijelölt (volna).

Mindkét történeti periódus kezdete az I. világháború utáni évekre esett² , lezárulni azonban (1989-92 körül) csak a hidegháború zárult le, ami – tegyük hozzá – korántsem volt közömbös a kapitalizmus életciklusának 4. nagy szakasza, a globális "szabad verseny" jellemzői szempontjából. Igazából arról van szó, hogy a két mozgásforma: a kapitalizmus meghatározóan gazdasági folyamatok által kijelölt szakasza(i) és a dominánsan³ a politikai-ideológiai instancián belül egzisztáló mozgásforma, hidegháború – mint az államközi rendszer történetileg adott szakasza – interferál egymással. Ha ez túl körmönfontan hangzana, egyszerűbben arról van szó, hogy a globalizáció akkor "lódul meg", teljesedik ki, amikor megszabadul azoktól a fékező-torzító politikai-katonai hatásoktól, amelyeket a kelet-nyugati szembenállás kényszerei róttak rá.

Hadd említsek saját kutatási területemről egy igazán pregnáns példát. Egyiptom számottevő modernizációs sikerei az 1960-as években elválaszthatatlanok voltak az egyiptomi s ezen keresztül összarab (pánarab) világi nacionalizmust személyében megtestesítő Gamal Abdel Nasszer életművétől s az általa létrehozott autoriter – ámbár az egyiptomi és az arab társadalom messze túlnyomó többségének szilárd támogatását élvező, gazdaságpolitikájában államkapitalista – szisztéma adekvát voltától, aki, illetve amely a közel-keleti nagyhatalmi rivalizálás erőterét sikeresen tudta Egyiptom gazdasági-társadalmi felzárkóztatása érdekében fölhasználni. Nasszer, miközben előbb sivatagi börtönbe vetette a HADETU, az egyiptomi kommunista párt kádereit (majd a szervezetet önfeloszlatásra kényszerítette), szovjet(barát) frazeológiával s a korabeli szovjet rendszer bizonyos gazdaságtervezési módszereinek átvételével, eredményesen "nyúlta le" a hruscsovi-brezsnyevi Szovjetunió erőforrásait, s hozta ki a maximumot Moszkvának a harmadik világ országaira irányuló politikavezérelt (s amúgy rossz percepción alapuló) támogatási politikájából. Elegendő, ha itt az asszuáni magasgát, a heluáni acélkombinát stb. döntően szovjet finanszírozású, szovjet tervek szerinti s nagyrészt szovjet szakemberek általi felépítésére utalok, amiért Egyiptom döntően természetben, a világpiaci árnál magasabb áron átvett nyersgyapottal fizethetett.

Nasszer politikája egyébként az 1960-as években mintául szolgált a dekolonizáció, a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei nyomán hatalomra jutott afro-ázsiai elitek számára; az el nem kötelezett mozgalom mint laza politikai érdekszövetség raison d'être-jét a hidegháború viszonyai között mindvégig (ámbár a szovjet államszocializmus belső gazdasági és politikai válságának súlyosbodásával egyre kevésbé kamatoztatható módon) az jelentette, hogy a Dél államai – adottságaik s vezetőik rátermettsége függvényében – eredményese(bbe)n harcolhassanak azért, hogy a centrum-periféria "tengelyen" közeledjenek a centrumhoz (vagy legalább fékezzék leszakadásuk ütemét).

A hidegháborús rendszer megszűnésével s helyette egy olyan államközi szisztéma kiformálódásával, amely úgy tűnik, strukturálisan s hosszabb távon (bár ajánlatos óvatosnak lenni az ilyen prognosztizálásban) a tőke három nagy centrumrégiója közötti éleződő, mind "gyilkosabb" rivalizáláson – a szerző Michel Albert-tól átvett kifejezésével – a "kapitalizmus a kapitalizmus ellen" paradigmáján alapszik, a Délnek ez az eszköze megszűnt. Úgy vélem, nagymértékben ezzel magyarázható, hogy a korábbi harmadik világ olyan országai, régiói, amelyek gazdasági adottságaik, illetve poszthidegháborús stratégiai értékük csökkenése folytán a globális kapitalizmus állami és nem állami szereplői (a nemzetközi vállalatok) számára érdektelenekké váltak, a világgazdaság s vele a világrendszer margójára kerültek.

Ezt az összefüggést én már a könyv készülésének szakaszában is megpróbáltam Péter figyelmébe ajánlani, és bár bizonyos mértékig a műben érzékelhető is e szempont érvényesítési szándéka, az eredmény számomra még mindig nem kielégítő; "…még ma sem áll az egész világ a tőkés gazdálkodás uralma alatt" – írja Szigeti (30. o., kiemelés: L. Gy.).

Ahhoz kapcsolódnék itt, amit Szalai Erzsi is jelzett, mondván, hogy a tőkének "esze ágában sincs" korlátlanul terjeszkedni a perifériák felé. Magyarán: elengedhetetlenül szükségesnek gondolom hangsúlyozni, hogy amikor a szerző azt vizsgálja: "hol nincs kapitalizmus", plasztikusabban váljon külön a "még" és a "már", vagyis az elemzés tegye világossá, hogy az Európán kívüli világ számos térségében, elsősorban a polgárháborúk (vagy legyünk pontosabbak: törzsi meg bandaháborúk), járványok és éhínségek dúlta, egész társadalmak pusztulásával fenyegetett szubszaharai Afrikában, a bajok fő oka, hogy a szóban forgó országok, társadalmak korábbi, döntően extenzív bevonódása a kapitalista világgazdaságba (azaz gyarmati kizsákmányolásuk, ami gyakorta "csak" annyit jelentett, hogy szétrombolta a tradicionális törzsi-nemzetségi vagy területi együttélés történetileg kiformálódott, s persze szintén egyenlőtlenségen, a kizsákmányolás "ázsiai" alapzatán nyugvó formáit), a világrendszerhez kapcsolódás fellazulása-felszámolódása nyomán a korábbiaknál is rosszabbul jártak.⁴  
 

Ahogyan Erzsi mondta: ezeket a társadalmakat már kizsákmányolni sem akarja senki. Azaz a tőkeviszony már nem uralkodik, aminek következtében e társadalmak a világgazdaság és a világrendszer margójára kerültek.⁵ Szögezzük hát le: a jelenlegi s nem véletlenül az 1980-as évek második felétől kialakuló helyzet a már pozíciója, a tőkeviszony utáni állapot. Szórványosan, elszigetelten biztos lehet még találni olyan helyi zárványokat, amelyek a még állapotában, a tőkeviszony uralmán innen vannak, még érintetlenek. Ezek jelentősége azonban az egész, a világrendszer mint olyan működése – s főleg jövője – szempontjából elhanyagolható.

E distinkciót azért is meg kell tennünk, mert hasonló jelenségek tanúi – s közvetlen részesei – vagyunk a centrum és a félperiféria társadalmaiban is: az etnikai alapon szegregált, a tőke szerves összetételében bekövetkezett változás, az egyszerű munka leértékelődése miatt a munkamegosztásban a gazdaság és a társadalom peremére szorult rétegek jelensége (és a jelenség oka) hasonló: e rétegek – csakúgy, mint a világrendszerben margóra került társadalmak – az államok (illetve ezek globalizált rendszerének) "felesleges terheit" jelentik. Fennmaradásukat minimális szinten mégis biztosítani kell – több okból: a mechanizmus működését veszélyeztető-megzavaró éhséglázadások megelőzése okán (gondolok a kelet-szlovákiai roma gettók pár évvel ezelőtti vagy a francia külvárosok 2005. végi lázadására), a centrumra is veszélyes járványok (AIDS, ebola stb.) elleni védekezés és a centrum közvéleményét megrázó s ezért szintén működési zavarokhoz vezető humanitárius tragédiák "kezelése" érdekében, illetve az elmúlt évtized során – s főként 2001 szeptembere miatt – előtérbe került kockázati tényezőkre figyelemmel, miszerint a peremvidék kiüresedett állami struktúrái bázisaivá válhatnak (s kétségtelenül válnak is, l. Afganisztán, Szomália, Szudán) az új típusú, hálózati terrorizmus aktorainak.⁶

Egy gondolat erejéig Erzsi is kitért a szuperstruktúra fogalmának problémájára. Nekem azonban más a bajom: igazából a fogalom hazai meggyökeresítésével lenne vitám – ha a dolog nem túlhaladott már, főként azután, hogy Szalai Erzsébet kiváló monográfiájában elemzésének egyik középponti kategóriájává tette. A szuperstruktúra mint kifejezés, tudjuk, egyszerűen felépítményt jelent a marxi inspirációjú angolszász és neolatin fogalomhasználatban. Ezért kérdéses, érdemes-e a globalizáció viszonyaira jellemző (leg)magasabb szintű autoritás megnevezésére, a felépítmény fogalmától megkülönböztetetten – mint Szigeti Péter a könyv V. fejezetében eléggé részletezetten kitér rá: a nemzetállami felépítmények felépítménye gyanánt⁷ – a kifejezés idegen nyelvi verzióját használni. Ez, szerintem, rövidebb-hosszabb távon zavaró s felesleges értelmezési vitát gerjeszthet.⁸

Ám az igazi kérdés természetesen nem ez, hanem az, hogy ez az új típusú, globális hatókörű felépítmény micsoda, hogyan strukturálódik, hol, merre tart kifejlődésének folyamatában, mely mechanizmusokon keresztül fejti ki a tőke érdekképviseletét és -érvényesítését, illetve az is, hogy megfelelő ellenerők mozgósításával alkalmassá tehető-e a "tőke gazdasági osztályuralmán" (Szigeti) s a tőkeérdekek globális szintű érvényesítésén túlmutató, az emberiség túlélését szolgáló érdekek képviseletére⁹ stb.

A globalizált kapitalizmus tényleg nem látszik "birodalom" lenni, amennyiben nincs "a törvényes erőszak monopóliumával való rendelkezést megvalósító" globális "közhatalom"; a világ tényleg felelős – a világ népei (az emberiség) által elszámoltatható – világkormány nélkül kormányoztatik. De vajon szabad-e a kapitalizmus klasszikus szabad versenyes szakaszának alapvető szervezeti egységei, a nemzetállamok működését szolgáló végrehajtó hatalom, kormány meglétét számon kérni a hatalomgyakorlás minőségileg új, globalizált módján? Hátha a kapitalista világrendszer ezen új szakaszának éppen az az egyik legfontosabb újdonsága, hogy megváltozott a hatalmi ágak (gyakorlása) hagyományos, montesquieu-i megosztásának egyensúlya – amennyiben megszűnt az új "törvényhozó" (ámbár e fogalom is a jogállamiságból levezetett kategória, ezért mondjuk így: normatív) hatalom intézményeinek (G8, OECD, IMF, WTO) társadalmi kontrollja, amelyek maguk alá rendelik, s puszta végrehajtói, illetve másodrendű¹⁰ szabályozó szerepre degradálják a nemzetállamok egész intézményi struktúráját, parlamentekkel, kormányokkal, médiával együtt. Ha így van – amiben nem vagyok biztos -, akkor a nemzeti felépítmények feletti szuperstruktúra helyett inkább egyetlen, hierarchizált – de nem a nemzetállami minta szerint strukturált -, mindenekelőtt pedig: súlyosan legitimációhiányos és egyensúlytalan (hatalmi ellensúly nélküli) s ezért egyoldalúan a tőkeviszony tőkeoldalának érdekei szerint funkcionáló felépítményről lehet beszélnünk.

Zárógondolatként: könyvének megírásával Szigeti Péter – és önmagát marxistaként identifikáló társadalomtudós különb elismerést aligha kaphat – annak a feladatnak a teljesítése jegyében jár(t) el, amelyet Lukács György szellemi végrendeletében a "marxizmus reneszánszá"-tól várt, mondván, hogy csakis e reneszánsztól remélhető "a lázadó gyakorlat helyes elméleti alapjainak tudatosulása", s általa "a szocializmus mint a gazdasági integráció, valamint a valódi, noha csak fokozatosan, nehezen, egyenlőtlenül, de immár mégiscsak megvalósítható nembeliség elméleti-gyakorlati egysége"¹¹ .

 

Jegyzetek

 

¹ Wiener Györggyel ellentétben, Szigeti periodizációját én elfogadom.

² André Fontaine az államközi rendszer új paradigmáját már az Histoire de la guerre froide c., a Fayard Kiadónál 1966-ban, a hidegháború kellős közepén megjelent könyvében a Szovjetunió megalakulásához kapcsolta, rámutatva, hogy az antifasiszta koalíció szükségszerű fölbomlása a hidegháborúnak csupán új szakaszát eredményezte.

³ A társadalmi együttműködési módok – instanciák – egymás közötti viszonyáról, funkció(k) és intézmény(ek) kapcsolatáról, dominancia és determinencia összefüggéséről l. Maurice Godelier fejtegetését (Horizon, trajets marxistes en anthropologie I-II; különösen II., 617-620.). Valamely instancia domináns megléte, Godelier szerint, feltételezi, hogy saját szerepén túl gazdasági funkciót lát el. Ez esetben a kapitalizmus 3. és 4. szakaszának gazdasági-társadalmi folyamatai a hidegháború mint domináns politika által közvetítetten léteztek. A hidegháború befejeződése megszünteti ezt a közvetítettséget, s mintegy "elereszti" a globális "szabad versenyt".

⁴ Példaként Ruanda tragédiáját fölidézve, az afrikai Nagy Tavak vidékének sajátos, a zsákmányoló, földművelő és állattartó társadalmak különleges együttélésén alapuló viszonyaira utalnék, amit a gyarmatosítás úgy rombolt szét, hogy helyébe nem tudta az együttélés más, konszenzuális, stabil formáját állítani.

⁵ Péter is idézi Bayer József megállapítását: "A legelmaradottabb térségek… kikerülnek a tőke útjából… s ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik… […] egész régiók… tartósan a világfejlődés peremére sodródnak." (157. o.)

⁶ Ezeket a struktúrákat: a csupán formálisan tovább egzisztáló (ENSZ-képviselet fennmaradása stb.), ténylegesen azonban területi állományukat már nem vagy alig ellenőrizni tudó, holt vagy végstádiumban lévő államokat valaki egyszer, találóan, a kitinpáncéljából kibújó s azt különféle paraziták lakóhelyéül hátrahagyó tarisznyarákhoz hasonlította.

⁷ Szigeti szó szerint így fogalmaz: "nemzetállami felépítmények feletti képződmény, s ezért szuperstruktúra", ami eléggé sikerületlen formula, amennyiben itt a "szuper" mintha a "különleges", "kiváló" szlengbeli jelentését öltené fel – bár lehet, hogy félreértem.

⁸ Hasonló fogalomhasználati probléma ez, mint a "társadalmi" és a "szociális" korábbi megkettőződése, aminek szerencsétlen használata eredményezte azt, hogy az éppen a "szuperstruktúra" döntéshozatali mechanizmusával szemben álló nemzetközi – vagy inkább: globális – társadalmi, civil mozgalom, amelyek intézményesülése a Social Forum, Szociális Fórumként került nálunk bevezetésre, bár a szociális jelző főként népjólétit, kommunálist jelent, azaz az ellátó rendszerekkel kapcsolatos szférát jelöli.

⁹ Ahogyan ilyen, a tőke és a munka közötti mediációra a nemzetállami felépítmény is alkalmassá volt tehető.

¹⁰ Sőt, ha az EU-t s más regionális integrációkat is figyelembe vesszük: harmadrendű.

¹¹ A társadalmi lét ontológiájáról. III. Prolegomena, Magvető Kiadó, Bp., 309.

„Ha valamikor relatíve igazolható volt is a tőkés rendet a »produktív rombolás« rendszerének nevezni…, ma már csak veszélyes önáltatás, mellyel szakítanunk kell. Ezzel ugyanis félreértjük a tőkés rendszert egy olyan korszakban, amikor – a huszadik század végén kibontakozó, a kapitalista rendszer egészére érvényes, makacsul fennálló strukturális válság történelmi fejleményeinek hatására – teljességgel elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a destruktív termelés pusztító hatásaival és végzetes hatóerejével, azaz az idealizált »produktív rombolás« szöges ellentétének valóságával"

Írásaiban és beszélgetései során Harry valóban nagy nevelőnek bizonyult, aki értékes és mély stratégiai megfigyelésekkel tudott szolgálni a szocialista mozgalom olyan óriásának is, mint amilyen Che Guevara volt. Most már a fiatalabb generációra marad, hogy felhasználja Harry Magdoff értékes örökségét, hogy elsajátítsa és továbbfejlessze óriási elméleti éleslátását a változó körülmények között, és hogy az ő szellemében meg nem alkuvó harcosként küzdjön céljai megvalósítása érdekében az előttünk álló kritikus évtizedekben.

Tudom, hogy a tervezés kérdésköre mindig nagyon közel állt Harry szívéhez. Az alábbi cikk nem a mostani szomorú alkalomra készült, hanem egy hosszabb tanulmány része. Ugyanakkor azonban minden sora az ő, napjainkat permanensen meghatározó szellemében íródott. Ezért ajánlom az ő emlékének ezt a tanulmányt.

Harry Magdoffra mindig csodálattal és szeretettel fogunk emlékezni.

 

Tervezés, vagyis hogyan számolhatjuk fel a tőkének az idővel való visszaélését

 

A szocializmus, azaz a ma adott körülmények között véges bolygónkon létfeltételeinket újjáteremtő, szükségszerű alternatív társadalmi mód elképzelhetetlen anélkül, hogy a tőke antagonisztikus és a "globális háztartás" irányításának egyre pusztítóbb formáit a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés ésszerű és az emberi alkatnak is megfelelő formájával váltsuk fel.

A tervezés a szó legszélesebb értelmében a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés szocialista formájának lényegi eleme. Hiszen alternatív ellenőrzési módszerünknek életképesnek kell lennie nemcsak a termelői aktivitásnak az egyéni és a társadalmi újratermelés feltételeire gyakorolt közvetlen hatásában, hanem időben korlátlanul, vagyis a jövő olyan távlataiban is, amennyire az ember képes előre látni, és amennyire szükséges is előre látnia annak érdekében, hogy intézményesítse és életben tartsa fennmaradásának feltételeit.

Ebben a tekintetben a tőke társadalmi anyagcsererendszerében megdöbbentő ellenmondásba ütközünk. Hiszen egyfelől egyetlen korábbi társadalmi újratermelési forma sem gyakorolt még megközelítőleg sem ekkora hatást létünk elemi feltételeire – beleértve magának az emberi életnek a természeti alapjait -, és nemcsak közvetlen, azonnali értelemben, hanem hosszabb távon is. Másfelől ugyanakkor a hosszú távú történelmi dimenzió teljességgel hiányzik a tőke társadalmi anyagcsere-ellenőrzésének fogalmából, ami ezáltal lesz a gazdálkodás teljességgel irracionális és kimondottan felelőtlen formája. A legkisebb részlet szintjén is elvárható az ésszerűség követelménye, s ez az azonnaliság időtényezője felől szemlélve nemcsak összeegyeztethető a tőkével, hanem annak elemi szükséglete mint általános fenntarthatóságának lényegi eleme. A probléma azonban abban áll, hogy az egyetemleges racionalitás létfontosságú dimenziója szükségszerűen hiányzik a társadalmi újratermelés ellenőrzésének ezen formájából. S ezt a hiányzó elemet csak nagyon kevéssé tudja helyettesíteni a kapitalista államnak mint félszeg kiegyenlítő erőnek a fokozódó – és hosszú távon fenntarthatatlan – beavatkozása.

A rendszernek ez a helyrehozhatatlan strukturális hibája kizárja a történelmi tudatosság lehetőségét éppen abban a korszakban, amikor erre a legnagyobb szükség volna: a mi globalizációs korunkban. Hiszen a rendszer fejlődésének hosszú távú és előre nem látható – és a tőke megtestesülései révén elvileg előre nem is látható – hatásai mára az egész földet veszélyeztetik. Ebből következően, ha valamikor relatíve igazolható volt is a tőkés rendet a "produktív rombolás" rendszerének nevezni, ahogyan azt néhány jelentős liberális politikai közgazdász, mint például Schumpeter is tette, ma már csak veszélyes önáltatás, mellyel szakítanunk kell. Ezzel ugyanis félreértjük a tőkés rendszert egy olyan korszakban, amikor – a huszadik század végén kibontakozó, a kapitalista rendszer egészére érvényes, makacsul fennálló strukturális válság történelmi fejleményeinek hatására – pedig teljességgel elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a destruktív termelés pusztító hatásaival és végzetes hatóerejével, azaz az idealizált "produktív rombolás" szöges ellentétének valóságával.

Csakis a társadalmi anyagcsere-reprodukció ésszerűen tervezett rendszere tudna kiutat mutatni e történetileg előállott veszélyes helyzet okozta ellentmondásokból és útvesztőkből, mivel ez az állapot kezd ellenőrizhetetlenné válni. Hogy a viszonyokat újra irányításunk alá vonjuk, ahhoz valódi, átfogó tervezésre volna szükség, ami – hogy abszolút szükséges, de a múltban soha meg nem valósítható szerepére alkalmas legyen – korunkban képes szembenézni a valóban globális társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális fejlődés összes feszültségével és sokrétű problémáival, nem csak az egyes országok termelőerőinek fejlesztéséből és összehangolásából adódó nehézségekkel. Érthető, hogy az önmagát mitizáló és hagyományos érdekeibe mélyen beágyazott domináns kapitalista "piacgazdaságban" a sikeres gazdasági tervezés lehetősége a priori ki van zárva. Nemrég publikált, a szocializmus mellett erőteljes érvekkel operáló tanulmányukban a Magdoff testvérek a tervezésnek e rövidlátó megközelítését bírálva, a következőképp fogalmaznak:"A központi tervezés hatékonysága, sőt puszta lehetősége iránt érzett általános szkepticizmus csak a tervezés gyenge pontjaival számol, de elfeledkezik pozitívumairól. A központi tervezésből nem következik szükségképpen a parancsuralom, illetve az, hogy a tervezés minden aspektusáról a központi hatóságoknak kellene dönteni. Ez csak a speciális bürokratikus érdekek hatására és az állam túlhatalma következtében fordul elő. A tömegeket érintő tervezésbe be kell vonni az embereket. A regionális, nagy- és kisvárosi tervekhez szükség van a helybéliek aktív közreműködésére, a munkás- és közösségi tanácsokban pedig a gyárak és üzemek dolgozóinak részvételére. Az átfogó program – különösen a források elosztásáról szóló döntés a fogyasztási cikkek és a beruházás között – elképzelhetetlen az emberek részvétele nélkül. Ehhez viszont az embereknek ismerniük kell a tényeket, szükség van arra, hogy érthető módon informálják őket, hogy valóban részt vállalhassanak a döntésekben."¹

Nagy történelmi fordulópontok idején, mint amilyen például a II. világháború volt, a kapitalista döntéshozók is hajlandók termelési stratégiájukba a tervgazdaság egyes elemeit integrálni, persze, csak erősen korlátozott és egészen profitorientált módon. Mihelyt a történelmi megrázkódtatás korszaka lezárul, a történelmi emlékezetből gyorsan eltűnik minden ilyen gyakorlat emléke, és a piac – melyről szokás azt állítani, hogy minden felmerülő problémára ideális gyógyír – mítosza a korábbinál is erőteljesebben veszi vissza megváltó szerepét.

Óriási csoda volna persze, ha a kapitalista társadalmi anyagcserekontroll normális működése – szemben az időleges, veszélyhelyzetekből adódó kivételekkel – ettől nagyon eltérne. Hiszen a tervezés eszméjét nem választhatjuk el az adott társadalmi újratermelési rendszerre jellemző, lényegi jelentőségű időértelmezéstől. Ebben a tekintetben a tervezéssel szemben hangoztatott, jól ismert előítéletek abból fakadnak, hogy a tőke szükségképpen visszaél az idővel. Az időnek a tőke számára közvetlenül is értelmezhető egyetlen megjelenési formája van: a szükséges munkaidő és ennek gyakorlati következményei, azaz amit a profitorientált időelszámolás feltételeinek biztosítása és fenntartása megkíván, és mely a tőkét még nagyobb mértékben tudja újratermelni.

Mint már fentebb említettük, az egyes vállalkozásokban tapasztalható rövidlátó racionalitás, mely a legapróbb részletre is figyel (és elkorcsosult értelemben "megtervez" minden apró részletet), szükségszerűen nem rendelkezik a gazdaság egészét átfogó tervszerűséggel – e mindennapos gyakorlatot az ellenségesen/konfliktusosan felépülő piacban tartja fenn -, és csak a "kiherélt" és rövidre zárt idővel egyeztethető össze. A nagy történelmi megrázkódtatások korszakában, mint amilyen a II. világháború volt, felbukkan ugyan az átfogóbb szemléletű racionalitás néhány eleme a katonai fenyegetés elhárítása érdekében, ám ezeket a lépéseket a tőkés rendszer azzal az egyértelmű feltétellel teszi meg, hogy ezek szigorúan időlegesek, és az első lehetséges alkalommal fel is számolja ezeket.

Ha a jelenlegi gyakorlattal szöges ellentétben elismerjük azt a tényt, hogy a globálisan integrált világ reproduktív folyamatai megkívánnák az egyetemes racionalitás hatékony irányító szerepének bevezetését és állandósítását; akkor azt is belátjuk, hogy ezzel elkerülhetnénk az ellenőrizhetetlenné váló folyamatok okozta veszélyeket és a szükségképpen bekövetkező robbanást, mivel lehetővé válna a tőkének az időhöz való perverz viszonyának radikális felülvizsgálata és megváltoztatása. Ebben az értelemben az emberiség metabolikus társadalmi újratermelődése feltételeinek valóban a participáción nyugvó, átfogó tervezése – mely felölelne minden változó elemet (az erkölcsi és kulturális elemeket is, nem csak a szigorúan gazdasági dimenziójúakat) – magától értetődő követelmény. Ahhoz azonban, hogy ilyen átfogó tervezésre egyáltalán sor kerülhessen, mindenképpen túl kell lépnünk azon a végzetesen elidegenedett és megnyomorító feltételen, amiből a profitorientált és rövidlátóan "kiherélt" következmény adódik: "Az idő minden, az ember semmi, legfeljebb csak az idő kitinváza." (K.Marx: A filozófia nyomorúsága)

Hogy pedig a tőke törvényei miért összeegyeztethetetlenek az átfogó tervezéssel? Azért, mert a fenntartható társadalmi-gazdasági irányultságnak létfontosságú követelménye egyfajta emberileg megvalósítható reproduktív rendszer minőségi aspektusainak figyelembe vétele. Ha mindehhez pusztán a tőke gazdasági működéséhez szükséges idő kiterjesztésére volna szükség, akkor az az uralkodó rendszer nézőpontjából elvileg végrehajtható is volna. Ami azonban ebben az összefüggésben a nyilvánvalóan megoldhatatlan probléma útjába áll mint gátló tényező, az a megfelelő mérés abszolút hiánya. Olyan mérésé, mely a termelés során felhasznált emberi munka minőségét venné számba rövid távon is, nem csak hosszú távon. Jól illusztrálja ezt a problémát az az elképesztően felelőtlen magatartás, amit a fejlett kapitalista országok – mindenekelőtt az Egyesült Államok² – a kiotói egyezmény minimális követelményeinek be (nem) tartása során tanúsítanak.

A tőkének nem okoz gondot a lenyűgöző mennyiségi meghatározás, sőt még az önkiterjesztő megsokszorozás sem, feltéve, hogy várható termelési expanziója meghatározásakor még célzás formájában sem kell tekintetbe vennie minőségi megfontolásokat, akár az anyagi és emberi erőforrások síkján, akár az időre való tekintettel. Ebben az értelemben a növekedést mint a jelenben és a jövőben egyaránt kiemelkedően fontos fogalmat a tőkének a fetisiszta mennyiségi meghatározás nyomorító korlátai között kell megközelítenie; noha a valóságban a növekedést egyáltalán nem lehetséges produktíve életrevaló stratégiai formaként fenntartani anélkül, hogy alapvetően minőségi megfontolásokat is tekintetbe vennénk. Hasonlóképpen, az átfogó tervezés – szemben a biztonságosan szelektív (csak az egyes termelési célokra koncentráló) és időben korlátozott (rövid távú) beavatkozásokkal – is elfogadhatatlan a tőke számára, mert az emberileg érvényes átfogó racionalitásnak sem a tere, sem az időkerete nem alakítható a fetisiszta mennyiségi megközelítés igényei szerint.

Itt azonban nem az önmagában vett és önmagáért való ésszerűség a kulcsfogalom, hanem a kívánatos fenntartható racionalitásnak az alkalmazott átfogó mérés inherens emberi természetéből fakadó szükségszerű meghatározottsága. A mennyiségileg könnyen meghatározható részleges racionalitás könnyedén összehangolható a tőke működési követelményeivel a termelői mikrokozmosz zárt világán belül. Nem így áll azonban a dolog az emberi természetből fakadó egyetemes racionalitással, más szóval a rendszer egészének mérvadó keretével és megfelelő mérőeszközével. Hiszen az egyetlen dolog, mely az életképes és fenntartható termelési rendszert – mérvadó egyetemes racionalitását is figyelembe véve – meghatározhatja: maga az emberi szükséglet, azaz az inherensen minőségi meghatározottság.

Az ilyen átfogó minőségi meghatározottság csakis az elnyomhatatlan – bár a tőke által ma erősen frusztrált – emberi szükségletből fakadhat. Ez az oka annak, hogy e meghatározottság szükségszerűen hiányzik a tőke megrögzött önmeghatározásából és leküzdhetetlen átfogó determináltságából. Pontosan ez az oka annak, hogy a tőke alá kell rendelje a használati értéket – ami teljességgel értelmetlen a tisztán megfogalmazható emberi szükségletekhez való minőségi viszonya nélkül – a könnyen meghatározható csereértéknek. Ez utóbbinak semmi köze sincs az emberi szükségletekhez, kizárólag csak a tőke bővített újratermelési szükségletéhez. Tény viszont, hogy mélységesen összefonódik a destruktív ellenérték győzelmével, amely napjainkban a katonai-ipari komplexumok és nyerészkedő "tőkerealizáló" részvételük az emberirtó háborúk közvetlenül emberellenes gyakorlatában fehéren-feketén megmutatkozik.

A tervezés – a fogalom legtisztább jelentésében – abszolút elkerülhetetlen ezen problémák és ellentmondások feloldása érdekében. Ám a szóban forgó tervezés elképzelhetetlen a történelmi idő adekvát dimenziója nélkül. Ebből a szempontból a tervezésnek az eredeti jelentésben értelmet adó idő fogalma – szemben ennek szűken technikai jelentésével – nem absztrakt és általános kozmikus idő, hanem emberi szempontból jelentős idő. Hiszen a történelem során és különösen a feltáruló emberi történelem során az idő felfogása jelentősen megváltozott abban az értelemben, hogy az emberi lények megjelenésével – és az ezzel járó jelenségnek, "magának a természetnek a humanizálásával" (Marx) – az idő radikálisan új dimenziója lépett be a képbe.

Az a tény, hogy az emberiséget – az állatvilággal szemben – történelmileg meghatározott és a változó körülmények hatására történelmileg fejlődő egyének alkotják, nem választható el attól a feltételtől, hogy az emberi egyedeknek – az emberi nemmel ellentétben – szigorúan korlátozott élettartam adatott meg. Ennek megfelelően, hála a hosszú történelmi fejlődésnek, az idő problémája az ember számára nem egyszerűen csak úgy jelenik meg, mint ami során a születéstől halálig fenn kell tartani az adott egyed életfolyamatát, hanem ezzel egyidejűleg mint lehetőség arra, hogy a lehető legmagasabb fokon értelmes életet teremtsenek maguknak, azaz saját élettevékenységüknek valóságos alanyaivá váljanak. Más szavakkal, az egyedi lét lehetőség arra, hogy az individuum értelmet adjon életének mint saját cselekedetei tényleges "szereplőjének", s mindezt szoros összefüggésben tegye felerősödött kollektív társadalmi lehetőségeivel, miközben e társadalomnak maga is integráns és aktívan részt vevő tagja. Ezenképpen találhat egymásra valóban az egyéni és a közösségi tudat a pozitív emberi haladás érdekében.

Mondanunk sem kell, hogy a tőke uralma alatt mindez lehetetlen. A tervezés létfontosságú követelménye meghiúsul mind az átfogó, társadalmi szinten, mind pedig az egyes egyén életében. A legtágabban értelmezett társadalmi szinten az emberi szükségletek által pozitívan orientált átfogó tervezés vereséget szenved a legszűkebb látókörű időelszámolás érdekeivel szemben, s ezzel a történelem jelenlegi állapotában a romboló termelés fokozott veszélyét hordozza. Ugyanakkor az egyéni tudat szintjén az "értelmet adni életünknek" követelménye csak a társadalmilag legkevésbé hatékony vallásos diskurzus formájában ölthet testet, melyet viszont csak a "túlvilág" érdekel.

A tőke szükségszerű visszaélését az idővel mindenáron és minden területen igyekszik fenntartani. Ennek megfelelően, ha olyan reproduktív társadalmi rendet akarunk elképzelni, mely életképes alternatívája lehet a fennállónak, a tervezés kérdése figyelmünk homlokterében kell maradjon a fentebb kifejtettek értelemében. Hiszen nem lehet tartós sikert elérni, ha nem kapcsoljuk össze a reproduktív ésszerűség széles társadalmi dimenzióját és az egyes embernek az értelmes élet megvalósítása érdekében tett erőfeszítéseit.

A valódi szubjektum – a fogalom pontos jelentésében – e két alapvető dimenziója együtt áll vagy bukik. Hiszen hogyan lehetne a szabadon szövetkezett termelők testülete mint tudatos és magabiztos kollektív erő a "hatalom szuverén alanya" a társadalom világában, mely megtervezi és önállóan levezényli a természettel és a társadalom tagjaival folytatott termelői cserekapcsolatokat, ha az egyes társadalmi individuumok, akik ezt a kollektív erőt alkotják, képtelenek olyan mértékben függetlenül viselkedni, hogy "saját cselekvéseik tudatos alanyai" legyenek, s teljes felelősséget vállaljanak értelmes élettevékenységükért? És megfordítva: hogyan lehet az egyes embernek saját, értelmes élete, ha a társadalmi anyagcsere-újratermelés egyetemes feltételeit ellenséges erő tartja hatalma alatt, mely frusztrálja az egyes ember vágyait és a legönkényesebb módon ellehetetleníti önmegvalósító céljait és értékeit, melyeket a társadalmi individuum megpróbál megvalósítani?

A szovjet típusú posztkapitalista társadalmakban a tervezés elvének bürokratikus megsértésében ugyanez az ellentmondás manifesztálódott. A "specifikus bürokratikus érdekek és az állami hatalom túlburjánzása" megbénította a gazdaságot – a helyzetet a Magdoff testvérek joggal bírálták -, s ezért szükségszerű volt e társadalmak bukása. A Politikai Bizottság tagjai önkényesen magukhoz ragadták az összes döntéshozatali lehetőség kizárólagos jogát az általuk "tervgazdaságnak" nevezett építmény irányítása során, s közben nem is titkolt megvetéssel utasították el az állam legfelsőbb tervező szakembereinek véleményét, mondván, azok "csak könyvelők". Egyértelműen és tisztán így fogalmazott például Hruscsov egyszer egy beszélgetésben, melyet Che Guevarával folytatott.³ Ráadásul, ami a társadalom egyes tagjait egészében illeti, nekik még kevesebb beleszólásuk volt az átfogó tervezési folyamatba, mint a megvetően "csak könyvelőknek" minősített csoportnak. Mint egyéni alanyoknak az ő szerepüket az állami hatóságok teketóriázás nélkül úgy vázolták fel, hogy a fejük felett hozott utasításokat kell végrehajtaniuk.

A következmények rémesek voltak, és nem véletlenül. Hiszen a fennálló körülmények között a szükséges átfogó cserekapcsolatok tudatos kollektív alanya a legkevésbé sem lehetett az autentikus kollektív alany, aki valóban állandó ellenőrzést gyakorol a társadalmi újratermelés létfontosságú folyamatai fölött. Ez lehetetlen volt, mert mint azt fentebb kifejtettük, a valódi alany lététől elválaszthatatlan két dimenziót önkényesen megtörték, és egymással szembefordították. Ezzel – a fentről lefelé szervezett döntéshozó folyamat feltételei közepette – a társadalom érvényes kollektív szubjektumának lehetséges alkotótagjaitól, az egyes egyénektől, megtagadták a saját értelmes élettevékenységük feletti autonóm ellenőrzést, és ezzel egyidejűleg megtagadták tőlük a társadalmi anyagcsere-újratermelés ellenőrzését mint olyat is. A szomorú történet végét mindannyian jól ismerjük, akik láttuk a szovjet típusú rendszer összeomlását.

Így tehát a fentebb elemzett összes okból következően az, hogy legyőzzük a tőke szükségszerű visszaélését az idővel – ami az emberi lényeket az "idő kitinvázainak" szerepére alacsonyítja le, s megtagadja tőlük a valódi alanyoknak kijáró önmeghatározás hatalmát -, elengedhetetlen feltétele egy alternatív társadalmi rendszer megteremtésének. A "kiherélt" és rövidre zárt időt nem lehet megreparálni kizárólag az általános társadalmi szinten. Az egyéni és társadalmi emancipáció feltételeit nem lehet elválasztani egymástól, s még kevésbé lehet őket egymással szembeállítani. Csak együtt léteznek vagy buknak el az egyidejűség időbeli terepén. Hiszen az egyik nélkül megvalósíthatatlan a másik – és megfordítva. Hiába várjuk addig az egyes ember emancipációját, amíg legalább a társadalmi átalakulás általános elemi feltételei meg nem valósulnak. Hiszen a világon ki más tudná megtenni az átfogó társadalmi átalakulás első lépéseit, ha nem azok az egyes emberek, akik az általuk választott társadalmi célokkal és értékekkel azonosulni tudnak és akarnak is?

De hogy ezen az úton elinduljunk, ahhoz az egyes individuumoknak le kell vetniük a rájuk erőltetett, "kiherélt" idő kényszerzubbonyát. Erre pedig csak akkor képesek, ha elsajátítják az autonóm, tudatos és felelős döntéshozatal hatalmát s az ennek megfelelő – nem ellenségesen felnagyított – értelmes élettevékenység perspektíváját. Ezáltal válik lehetővé egy történelmileg is fenntartható, alternatív társadalmi anyagcsere-rendszer megteremtése. És ez az, ami a tervezésnek, azaz a szocialista vállalkozás létalapjának a valódi jelentőségét adja.

Jegyzetek

¹ Harry Magdoff és Fred Magdoff: "Approaching Socialism", Monthly Review, 2005. július-augusztus, pp. 53-54.

² A szomorú sorsú kiotói történet e fejleményeknek csak legutolsó fázisa. Jó egy évtizeddel ezelőtt ezt írtam: "Minden kísérletet, hogy a vonakodva felismert problémákkal foglalkozzunk, csakis a rendszer alapvető törvényeinek és szerkezeti antagonizmusainak korlátozó természetét figyelembe véve folytathatunk. Ezért aztán a nagy nemzetközi összejöveteleken – mint például az 1992-es Rio de Janeiró-i találkozón – megálmodott »korlátozó intézkedéseknek« semmiféle hatása nincs, hiszen ezeket alá kell rendelni a kialakult globális erőviszonyoknak és hagyományos érdekeknek. A veszteség és az idő a veszély súlyosságától függetlenül a domináns tőkeérdekek játékszerének tekintendők. Ezért hát a jövő idő érzéketlenül és felelőtlenül a legközvetlenebb profitvárakozások lehető legszűkebb horizontjához van igazítva" (Beyond Capital, p. 148.)."

Jellemző módon a fejlett kapitalista országok az 1992-es Rio de Janeiró-i konferencia puha határozatait – melyeket szinte a semmitmondásig kilúgoztak a fejlett kapitalista hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok, melyet Bush elnök [a jelenlegi amerikai elnök apja] irányított – is csak alibiként használják arra, hogy a korábbi gyakorlatot folytathassák, s eszük ágában sincs tenni valamit a veszélyek elhárítására, s közben úgy tesznek, mintha »teljesítenék vállalt kötelezettségeiket«." (Ibid, p. 270.)

³ Harry Magdoffnak Che Guevarával folytatott egyik beszélgetéséről tudósító interjú így világít rá erre: "Azt mondtam Chenek: »Az a fontos, hogy amikor a tervek készülnek, akkor a tervezőket, vagyis azokat, akik az irányokat kijelölik, és a számokat megfogalmazzák, vonják be az aktuális feltételek adta taktikai-politikai alternatívákkal kapcsolatos elmélkedésekbe.« Erre ő nevetett, és azt mondta, mikor Moszkvában járt, vendéglátója, Hruscsov, aki akkor a pártnak is és a kormánynak is az első embere volt, megmutatott neki mint politikai turistának néhány helyet az országban. Moszkván áthaladva Che azt mondta Hruscsovnak, hogy szeretne találkozni a tervbizottság tagjaival. Mire Hruscsov azt válaszolta: »Mire volna az jó? Az csak egy csapat könyvelő.«"

 

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány a németországi antiszemitizmus-kutatás módszereinek segítségével vizsgálja a jelenséget Magyarországon. A magyarországi antiszemitizmus nemcsak a zsidók kirekesztésére irányul, hanem az egész politikai baloldalt, tehát a szocialistákat és a liberálisokat is ki akarja rekeszteni a nemzet közösségéből. Az Orbán-kormány alatt felerősödő kultúrharc így újratermeli a demokráciadeficitet.

 

 

I. Mi az antiszemitizmus? Definíciós kísérlet

 

Magyarországon sokszor nevezik az antiszemitizmust „zsidókérdésnek", ellenben a szót mindenféle idézőjel nélkül használják nemcsak privát beszélgetésekben, hanem könyvekben, hivatalos állásfoglalásokban is, így pl. a közszolgálati médiában. Íme néhány példa: az utóbbi években Kövér László többször szorgalmazta, hogy beszéljünk őszintén a „zsidókérdésről" (nála idézőjel nélkül), s „zsidókérdésként" közelített az antiszemitizmushoz Elek István műsorának témája a közszolgálati televízió egyik esti programjában, 2004 májusában, a „zsidózás, antiszemitizmus és zsidókérdés" volt¹ . A jelenség „zsidókérdés"-ként történő felfogása következtében a téma megbeszélése is a Magyarországon élő zsidók és nem zsidók közötti problémákra szűkül. Kövér László pl. azt mondta egy interjúban: „Én a továbbiakban nem vagyok hajlandó zsidókérdésben véleményt nyilvánítani (…). Azt gondoltam néhány évvel ezelőttig, hogy minden, az emberek fejében létező probléma egyúttal a valóságnak is része, tehát akkor járunk el helyesen, ha ezeket megpróbáljuk értelmes, emberi módon kibeszélni. Például hogy milyen problémái vannak, ha vannak egyáltalán, a magyarországi zsidók, a zsidó magyarok és a nem zsidó magyarok együttélésének."² Elek István műsorában is megrekedt a beszélgetés minden jó szándék ellenére,nem utolsósorban a műsorvezető irányítása miatt, a zsidó-nem-zsidó problematikánál, az úgymond „kisebbség és a többség kóros viszonyánál". A Kossuth Rádió Társalgó c. műsorában (2005. április 12., 14.05 óra) a műsorvezető, Antall István a „nemzeti kérdést" és a „zsidó kérdést" választotta külön egy Gyurgyák Jánossal készített interjúban, amiben a történész a problémakört „nehéz házasság"-nak és „magyar-zsidó veszekedésnek" nevezte, így mintegy adott tényként kezelve azt a feltételezést, hogy a zsidók nem magyarok.

Értékes kutatómunkák is megjelennek „zsidókérdés"-ként értelmezve az antiszemitizmust. Zsidókérdés Magyarországon címmel jelent meg pl. Gyurgyák János (2001) könyve, melynek előszavában a szerző ugyan utal a (nála következetesen idézőjel nélkül használt) „zsidókérdés" kifejezés problematikus (hiszen antiszemita) olvasatára, mégis védelmébe veszi, mivel természetesnek véli, hogy a zsidók és nem-zsidók között voltak és lesznek problémák, és – kérdezi – ha a nemzeti vagy az agrárkérdésről beszélünk, miért ne beszélhetnénk a „zsidókérdésről" is (nála idézőjel nélkül [Gyurgyák, 2001:14]). Így – nyilván akaratlanul – már a kérdésfeltevésével is szétválasztja a „nemzeti kérdést" a „zsidó kérdéstől".

 

Mi is tehát az antiszemitizmus?

 

Az antiszemitizmus mint fogalom viszonylag új. A német publicista, Wilhelm Marr (1819-1904) „A zsidóság győzelme a németség fölött. Nem konfesszionális nézőpontból vizsgálva" című nagy sikerű írása (Marr, 1879) által vonult be a köztudatba; a publikáció, amely azzal a kultúrpesszimista kiáltással végződik, hogy „Finis Germaniae!" (Germánia vége), a megjelenés évében 12 kiadást élt meg. Marr volt az, aki az „Antiszemita Liga" megalapításával az „antiszemitizmus" fogalmát bevezette a politikai szótárba. A 18. században keletkezett „szemita" szó jelentése az antiszemiták szempontjából azonban nem volt egyértelmű, hiszen eredetileg „nyelvcsalád"-ot jelentett, s ráadásul az arabokra is vonatkozott, ami miatt a szó „zsidóellenességként" értelmezve etimológiailag nem igaz (Berger Waldenegg, 2003:27). Ezért az antiszemitizmust az antiszemitáknak egyre többször „zsidókérdésként" kellett konkretizálniuk. A „zsidókérdés" mint fogalom ugyan megjelent már a 18. század közepén, de eleinte a zsidók emancipációjából adódó adminisztratív kérdéseket foglalta magában (pl. Rürup, 1987). Zsidóellenes kifejezésként először 1838-ban használták, de mint ilyen csak 1879-ben vált általánossá (Benz, 2002:108). A 19/20. század fordulóján mindinkább rasszizmussal, azaz a fajelmélettel telítődött, s ettől kezdve eleve az antiszemita doktrína követői által ebben az értelemben használt kifejezés (Berger Waldenegg, 2000:108f.).

Ugyanakkor az „antiszemitizmus" kifejezés is problematikus, hiszen ez is az antiszemita doktrína követői által és egy saját magukra vonatkozó, tudatosan választott megjelölés volt, mégis manapság temérdek tudományos kutatás és elemzés alapjául szolgál. Mindez ráadásul annak ellenére történik, hogy a szó jelentéséről akár megközelítőleg is konszenzus volna. Még a történészek közül is csak egy kisebbség állítja, hogy a fogalom a 19. század utolsó harmadában kifejlődő rasszizmussal van egyenes összefüggésben, a többség azonban az ókortól a középkoron keresztül napjainkig felszínre törő összes zsidóellenes jelenség megvilágításához használja a szót. Az antiszemitizmus-kutatás legfrissebb publikációi közül talán az eddigi legtöbb meghatározást a német történész, Berger Waldenegg (2003) sorolja fel, aki számtalan ismert példát és definíciót is megvizsgál, hogy azután szinte mindet elvesse, mondván, egyik sem tökéletes. Olyan kérdésekre is választ keres, hogyan lehet megkülönböztetni az ún. szalon-antiszemitizmust a radikális antiszemitizmustól, hol a határ a passzív és az aktív antiszemitizmus között, milyen erősnek kell lennie az antiszemitizmusnak ahhoz, hogy képviselője akár egy zsidó temetőt, akár egy zsinagógát megrongáljon. Vizsgálódásait, amelyek a definícióért eddig folytatott vívódások összefoglalásának is tekinthetők, a német szociáldemokrácia egyik alapítójának, August Bebelnek már 1873-ban kimondott, de máig elterjedt feltételezésével kezdi, miszerint az „antiszemitizmus a buták szocializmusa", vagy Jean-Paul Sartre-nak 1945-ben megfogalmazott mondatával, miszerint az antiszemitizmus a „szegények sznobizmusa". Ezek azért nem tarthatók, írja, mert ugyan létezik egy bizonyos összefüggés a képzési fok, a szegénység és a sztereotip gondolkodásra való hajlam között, de óriási tévedés azt hinni, hogy az összes antiszemita buta és szegény. Ellenkezőleg. Az antiszemitizmus nem utolsósorban olyan embereknél figyelhető meg, akikre semmiképpen sem fogható, hogy buták és képzetlenek, s ráadásul materiálisan és szociálisan jól szituáltak (Berger Waldenegg, 2003:48). Ám a rasszizmussal telített antiszemitizmus „jeles" képviselőjének, Theodor Fritschnek az Antisemiten-Kathechismus címmel 1887-ben publikált művében felállított definíciója, miszerint az antiszemitizmus a „szemitizmus elleni harc", sem megfelelő, hiszen – mint már szó volt róla – az arabok is szemitáknak számítanak, s így – akarva-akaratlanul per definitionem nem-zsidókra is vonatkozik (Berger Waldenegg, 2003:52, 96). A szerző ezért megpróbálja elvetni az antiszemitizmus kifejezést és behelyettesíteni valami mással, amiben a „zsidó" szó is előjön (s mint e tanulmány folyamán remélhetőleg hitelesen bizonyítást nyer, értékes kutatását ezen a ponton tereli vakvágányra). Vizsgálja az „antijudaizmust", amit azonban erősen vallásos konnotációja miatt hamarosan el is vet. Hasonló eredményre jut a „zsidógyűlölet" kifejezéssel kapcsolatban is, de itt elsősorban azért, mert erősen negatív érzelmi tartalommal bír, ami nehezíti a történelmi és aktuális folyamatok távolságtartó vizsgálatát. Szerinte még olyan kétségtelenül antiszemita beállítottságú embereknél, mint Adolf Hitler, sem ajánlatos egy ilyen érzelmi töltetű kifejezést használni, mert Hitler antiszemita politikáját racionális akcióként állította be és tervezte meg. Éppen ezért a „judeofóbia" kifejezést sem érzi megfelelőnek. A távolságtartó vizsgálódások szempontjából még leginkább a „zsidóellenesség"-et tartja a legsemlegesebbnek és ezért a leginkább elfogadhatónak. Mélyreható, strukturális, történeti és etimológiai vizsgálatai vége felé azonban mégis megállapítja: „Olyan terminológiailag ideális meghatározás, amely minden kritikát kibírna, nincsen. (…) Mindent egybevetve az antiszemitizmus kifejezése kitűnő példája annak a nem ritka esetnek, hogy a társadalmi gyakorlatban olyan kifejezések betonozódnak be, amelyek nem egyeznek meg azzal a jelenséggel, melyekre használják őket"³ (Berger Waldenegg, 2003:113, 117).

Hiába tehát minden fáradozás? Talán mégsem. A könyv szerzője ugyanis minden igyekezete ellenére túlságosan szűken értelmezi a problémakört. Az antiszemitizmus affirmatív meghatározása, tehát „zsidóellenességként" történő értelmezése azért tereli vakvágányra a kérdésfeltevést, mert azonnal felmerülnek olyan további kérdések is, mint pl. „ki számít zsidónak?", s így az antiszemitizmusból újra „zsidókérdést" kreálnánk. A kérdés, hogy ki zsidó, az antiszemitizmus szempontjából megválaszolhatatlan, mint ahogy antiszemiták generációinak sem sikerült minden kétséget kizáró definíciót felállítani (Rürup, 1987: 120ff). Az 1935-ös „Nürnbergi Törvények" alpontjaként felállított „Törvény a német vér és becsület megóvására" ugyan messzemenően igyekezett konkretizálni, ki számít zsidónak (Heinemann, 2003:82), a gyakorlatban azonban állandó definíciós nehézségek merültek fel, sőt ismert még 1942-ből is Himmler olyan utasítása, melyben „sürgős fontossággal" elrendeli, hogy „arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg" (Freund/Safrian, 1993:43). A századforduló Bécse polgármesterének, Hitler példaképének, Karl Luegernek sokat idézett mondata: „Wer a Jud' ist, bestimm' i!" (Hogy ki a zsidó, én mondom meg!) (idézi Hamann, 2002:417) sokkal előbbre visz, mert arra utal, hogy a zsidó ellenségkép a többségi társadalom antiszemitái képzeletének szüleménye. Az antiszemitizmus definíciójának meghatározásakor különös nehézséget jelent még a poszt-Auschwitz perspektíva, mivel abból mint abszolút végpontból kiindulva az antiszemitizmust nehezen lehet értelmezni. Auschwitz után viszont az antiszemitizmus definíciója Auschwitz nélkül már nem lehetséges. Bármennyire paradoxnak tűnik is, az antiszemitizmus megértéséhez első lépésben mégis el kell vonatkoztatnunk Auschwitztól mint végponttól. A „zsidóellenesség" affirmatív meghatározása helyett közelebb visz a megoldáshoz az antiszemitizmus antropológiai meghatározása.

 

Mit jelent ez pontosan?

 

A németországi antiszemitizmus-kutató, Wolfgang Benz legújabb könyvében az antiszemitizmus négy különböző megjelenési formáját különbözteti meg:

(1) a keresztény antijudaizmust,

(2) az áltudományos antropológiai és biológiai érvrendszer segítségével felépített rasszista antiszemitizmust, amely a 19. században keletkezett és a holokausztban végződött,

(3) a másodlagos, holokauszt utáni antiszemitizmust, amely az újabb generációk nevében a „kollektív bűnösség" visszautasításából táplálkozik, s a kárpótlások jogosultsága körüli vitákra koncentrálódik, valamint

(4) az anticionista antiszemitizmust, amely elsősorban a posztkommunista országokra volt jellemző az államszocializmus ideje alatt (Benz, 2004:19f.). Európában mind a négy megjelenési forma virulens ma is.

 

Mint az idézett besorolás is mutatja, a németországi antiszemitizmus-kutatásban ma már konszenzus, hogy a modern antiszemitizmust meg kell különböztetni az antijudaizmus sokkal régebbi jelenségétől. Itt azonban nem egyszerű nyelvi különbségről van szó, hanem annál sokkal többről. Az antijudaizmus felvilágosodás előtti időszakában a vallás volt a különbözőség meghatározója. Mint ismeretes, a kereszténység a zsidóság ellen érzett mély ambivalenciájából nőtt ki, hiszen a kereszténység a zsidóságban gyökerezik. A kereszténység a kezdetén nem volt más, mint reformált zsidóság, s éppen ezért kellett minden erejével elhatárolódnia tőle. Ebből a zsidóság ellen érzett keresztényi magatartásból fejlődött ki az antijudaizmus. Mivel a zsidók vallásos hovatartozása ruházatukat és habitusaikat is meghatározta, kisebb-nagyobb eltolódásokkal a felvilágosodásig ténylegesen felismerhetőek voltak a társadalomban. A felvilágosodás eszmeiségében előretört mélyreható szekularizáció, Herder és a nyelvtudományok jelentősége, valamint a romantika organizmuselméletéhez kapcsolódó, a népről és a népi karakterről kialakult elképzelés megteremtették a modern antiszemitizmus egyik előfeltételét. Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus csak sokkal később fogalmazódott meg, már ekkor megkülönböztethető volt az antijudaizmustól, mégpedig az antropológia által (Dunk, 1999: 67ff). Nem a vallás volt többé meghatározó, hanem a vélten más népi karakter. A felvilágosodás univerzalizmusa és az ész joga a liberalizmus, az általános emancipáció előretörésével ugyan egyrészt megrendítette alapjaiban a zsidó életet, mivel a tradicionális közösség feloszlatásához vezetett, másrészt azonban igazságosságot is teremtett, mert általa megnyílt az út a zsidók számára is a keresztény társadalomba, és az egyes embereknek olyan szabadságjogokat biztosított, amelyre korábban nem volt példa. A liberalizmus tehát kedvező utat biztosított a zsidók asszimilációjának, akik külsőleg nem voltak többé a zsidó közösséghez tartozóként beazonosíthatók. A kialakuló zsidó emancipációra és polgári egyenjogúságra azonban az antijudaizmus antropológia irányába történő eltolódása volt a válasz. Ez azt jelentette, hogy bár az antijudaizmus évszázados tradíciója nélkül nehezen lehetne elképzelni a modern antiszemitizmust, a megszokott sztereotípiákat az antiszemitizmus minden további nélkül át is vehette, ezeket azonban többé nem a teológiával, hanem az antropológiával magyarázta.

Az antiszemitizmus-kutatásban ma már az is konszenzusos központi tétel, hogy az antiszemitizmus oka nem a zsidó vallásban vagy a zsidók tényleges viselkedésében keresendő. Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Berger Waldenegg (2003) válaszkeresése azért sem vezethetett eredményre, mert a szerző etimológiai elemzéseivel makacsul ragaszkodott az antiszemitizmus és annak zsidó célpontja közötti kapcsolathoz. Elemzi ugyan Gavin I. Langmuir történész meghatározását, miszerint az antiszemita gondolkodásmód és viselkedés „maga a gonoszság" (uniquely evil in quality), vagy Julius Schoeps antiszemitizmus-kutató meghatározását, miszerint az antiszemitizmus „egyfajta kollektív elmebetegség" (kollektive Gedächtniskrankheit), megemlíti, hogy az antiszemitizmus a zsidókat olyan kimérikus tulajdonságokkal ruházza fel, melyek empirikusan nem igazolhatóak (Berger Waldenegg, 2003: 65, 66), s ezzel egyúttal igazolja Theodor Adorno tézisét, miszerint az antiszemitizmus nem más, mint „a zsidók rémhírének terjesztése" (Adorno, 1980: 123), de sehol sem folytatja ezeket a gondolatmeneteket, elveti őket, és visszatér az affirmatív meghatározáshoz, miszerint az antiszemitizmus zsidóellenesség.

Pedig arra a kérdésre, hogy mi az antiszemitizmus, és melyek megjelenésének mozgatórugói, nem elegendőek a monokauzális magyarázatok. A jelenség sokrétűsége miatt ezeket a kérdéseket csak a különböző tudományágakban folyó interdiszciplináris kutatás segítségével lehet megválaszolni. Elsődleges funkciója van ebből a szempontból a történelemtudománynak, de nagy jelentőségűek a politika-, az irodalom-, az orvostudomány, a szociológia, a pszichológia és a pszichoanalízis, a teológia és a jog területén folyó kutatások is (vö. pl. Bergmann/Körte, 2004). Egyre nagyobb teret látszanak betölteni ezen a téren azok a kutatások és magyarázatok, melyek a kultúrantropológiát hívják segítségül. Ezek ugyan egyáltalán nem újak (vö. pl. Sartre, 1947, Stern, [1961] 1986, Volkov, [1990], 2000), de legkésőbb Huntington „The Clash of Civilisations" ([1996] 2002) c. bár joggal vitatott, de ennek ellenére jelentős munkája óta megnőtt a szerepük, hiszen a kultúra ma már elismerten nemcsak „hab a tortán", hanem „hard factor", tehát a társadalmi folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója, és 2001. szeptember 11-e óta elismerten biztonságpolitikai relevanciával is bír. Lényeges, hogy az antiszemitizmus kultúrával történő összekapcsolása újabb perspektívákat nyit, kézenfekvővé válik ui. az antiszemitizmus kultúrpolitikával mint tudományággal történő összekapcsolása is. A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia, melynek a mindennapokra történő „lefordítása", pragmatizálása és a gyakorlatba történő átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Logikus tehát a kérdés, hogy melyek azok a kultúrpolitikai stratégiák és operatív eszközök, amelyek elősegítik az antiszemitizmus felerősödését, illetve még továbbmenve, hogy nem az ezek alapjául szolgáló és jelenleg érvényben lévő kultúrameghatározás-e az, ami elősegíti a kirekesztéses magatartást. Mert ha ez így van, akkor az érvényben lévő kirekesztő kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálja és automatizálja a kirekesztést. E nézőpont egyszersmind megnyitja azt a kutatási perspektívát is, hogy mely kultúrameghatározás, illetve milyen arra felépített stratégiák és operatív eszközök bírnának olyan preventív hatással, amelyek a társadalomban csökkentik a kizárásos tendenciákat, és növelik a toleranciát.

Mivel tehát az antiszemitizmus oka az antiszemiták képzeletének szüleménye, ezért az antiszemitizmus kultúrantropológiával összekapcsolt megközelítése arra a kérdésre keresi a választ, hogy mik azok az okok, körülmények, amelyek az antiszemitákban a kirekesztéses, gyűlölködő magatartásformát előidézik, melyekkel aztán megkeresik a kirekesztés konkrét személyeit, csoportjait, országait, hogy felgyülemlett agressziójuk azokon lecsapódjon. Ez teoretikus síkon értelmezve azt jelenti, hogy az antiszemitizmus egy első lépésben tág értelemben vett, tehát antropológiai fogalom, amely a kirekesztés konkrétumait megkeresve válik affirmatív zsidóellenességgé.

Holz (2001) kutatása ezt az utat követi. Szerinte a modern antiszemitizmus a nacionalizmus nélkül nem érthető meg igazán. Bár nem lehet a nacionalizmust az antiszemitizmussal azonosítani, annyi biztos, hogy ott, ahol a nacionalizmus bizonyos szociális csoportoknak, amelyek – joggal vagy alaptalanul – bizonytalanságot éreznek, belső tartást biztosít, pszeudovallásos funkciót tölt be, és az erős és homogén nemzet eszméje biztonságot és előrehaladást ígér, kedvező táptalajra talál az antiszemitizmus (vö. Dunk, 1999:75). Olyan államokban, melyek társadalmi átalakulásokon, illetve valamilyen társadalmi krízisen mennek keresztül, általában megjelenik az antiszemitizmus, mégpedig olyan formában, mintha a vélt „nemzeti egység"-et veszélyeztetnék annak antagonistái. Ezek az érvelési minták nemcsak Németországban jelentek meg a II. világháború előtt, hanem Auschwitz után is visszatérnek Európában, és általános bennük, hogy az egyik oldalon a „nemzet" antagonistái (zsidók, illetve annak véltek) mint tettesek jelennek meg, míg a másik oldalon a „nemzet" az „áldozat", aminek következtében tehát a „nemzet" a saját legitim önvédelmét hangsúlyozza. Az antiszemitizmus tehát a nem-zsidó többségi társadalomhoz kötődik (pl. a többségi magyar társadalomhoz), amely számára a nacionalizmus egy bizonyos funkciót tölt be. A „nemzeti egység" protagonistái a „zsidók"-at a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezek tehát antiszemita konstrukciók, s mint ilyenek: kulturális konstrukciók. A másik oldalon az „egységes, homogén nemzet" is elképzelt, tehát kulturális konstrukció, „imagined community" (Anderson [1983] 1996), mivel vallási, illetve etnikai egység hiányában csak történelmi mítoszok és egy, a közösség minden tagja által akceptált történelemkép, valamint szimbólumvilág szolgálhat a közösség összetartó, kohéziós tényezőjeként. A nemzetközösség már csak azért is imaginárius közösség, mert „még a legkisebb nemzetekben sem ismerik egymást annak tagjai, nem találkoznak egymással, de még csak nem is hallanak egymásról, ennek ellenére azonban mindegyiknek a fejében pontos elképzelés van arról, mi is a nemzet" (Anderson, 1996:15). Ezért írja Ernest Gellner (1995:16) is, hogy: „Az ember csinálja a nemzetet. A nemzetek az emberi meggyőződések, lojalitások és szolidaritási kapcsolatok művi képződményei", ami annyit jelent, hogy nem a nemzetek igyekezete teremti meg a nacionalizmust, hanem a nacionalizmus alkotja meg magának a nemzeteit. Mind a „homogén nemzet", mind az antiszemita értelemben vett „zsidó" esetében tehát kulturális konstrukcióval állunk szemben. A zsidó konstrukció a nemzeti önkép konstrukciójának antagonisztikus ellentéte, amely a társadalom konkurens és idegen érdekeit szolgálja, és a „nemzeti identitás" ellensége.

Az antijudaizmus antiszemitizmussá való antropológiai eltolódásának tehát megvolt az a további jelentősége is, hogy azon sztereotípiák, melyekkel korábban egy bizonyos, identifikálható csoportot jelöltek meg, önállósodtak, és immár olyan emberekre és csoportokra is vonatkoztathatóak voltak, akiknek vagy amelyeknek a zsidó valláshoz semmi köze nem volt.

Mivel tehát nem beszélhetünk egyértelműen reálisan létező zsidókról mint az antiszemitizmus elsődleges célpontjairól, ezért a szociológiában és az antiszemitizmus-kutatásban is inkább „outgroup"-nak nevezik a kirekesztettek csoportját, ill. azokat, akik ellen az antiszemitizmus irányul. Azt a csoportot pedig, ahonnan kiindul a kirekesztés, jelen esetben az az érzés, amit antiszemitizmusnak hívunk, „ingroup"-nak nevezik. Ez azt is jelenti, hogy még abban az esetben sem feltétlenül zsidókról van szó, ha az antiszemitizmus célpontjait mint „zsidó"-kat jelöljük meg, hiszen az antropológiai értelemben definiált antiszemitizmus célpontja: kulturális konstrukció (ezért szerepel a „zsidó" kifejezés ebben a dolgozatban gyakran idézőjelben).

Összefoglalva az antiszemitizmus specifikuma az, hogy nem elégszik meg csupán a zsidókkal szembeni bizalmatlansággal és gyanakvással (Bibó, [1978] 1983:826; Csepeli, 1990), hanem egyfajta „világnézetté" (Holz, 2001) is válik, melyben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók, ill. a zsidónak véltek) a „Gonosz", a „rossz szellem", a „rossz akarat" megtestesítői (Sartre, 1947), akik örök harcban állnak a „Jóval". E világképben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók, illetve a zsidónak véltek) egy, a nemzeti identitással szemben álló „antiidentitás" megtestesítőivé válnak (Holz, 1995). Ebből a démonizálásból keletkezik a „misztikus zsidó" mint kulturális konstrukció, ami az ún. „projektív antiszemitizmus" forrása. Ezen a ponton tehát az antiszemitizmusról már mint „kulturális kódról" (Volkov, 2000) beszélhetünk. Így válik az antiszemitizmus egyfajta gondolkozás-, érzés- és cselekvésvilág összességévé. Az antiszemitákat saját érték- és normarendjüknek megfelelő közös ethos köti össze, amely egyaránt ideológia, világnézet és nagy szimbolikus egység, tehát kulturális jelenség (Volkov, 2000:19). Egyesek kategorikusan elutasítják ezt a kultúrát, mások passzívan vagy aktívan részesévé válnak. Ebben az értelemben tehát az antiszemitizmus csak másodsorban irányul zsidók ellen, elsősorban azonban kulturális magatartásforma.

Ha Geertz (1983:9) és Steger (2002) nyomán abból indulunk ki, hogy a kultúra a jelenségek olyan hálózata, amely az embert körülveszi, és nem a kulturális adatok részletekbe menő empirikus megfigyeléséből és rögzítéséből, hanem a kulturális folyamatok szemiotikus interpretációjából áll, akkor a kultúra szöveg, vagyis olvasható jelrendszer és cselekmények értelmezhető összefüggése, amelyben azt elemezzük, hogy az adott jelrendszernek mi rejlik a hátterében. Ebből következik, hogy az antiszemitizmus mint világnézet, illetve kulturális kód sajátságos szemantikáinak, illetve jelentésstruktúráinak felfedése, tehát az „antiszemita kódok" megfejtése, dekódolása, elsősorban az azokat közvetlenül körülvevő kultúrtörténeti összefüggésekbe történő beágyazása által válik lehetővé.

Holz már említett könyvének elején (2001:157) az antiszemita közbeszéd (belső ellentmondásoktól sem mentes) azon általánosítható szabályait és (a későbbiekben verifikált) hipotéziseit állítja fel, melyekben a nacionalizmus antiszemitizmushoz vezet. Íme összefoglalva a fontosabbak:

1. Absztrakció: a nacionalisták, illetve az antiszemiták mind az ingroupot (saját közösségüket), mind az outgroupot (zsidó konstrukciót, illetve a zsidókat vagy az annak vélteket) etnikailag homogén csoportként definiálják, ezeket azonban ellenkező előjelű absztrakt morális tulajdonságokkal ruházzák fel (pl. tiszta érzésű németség/magyarság versus kozmopolita, identitás nélküli zsidóság).

2. Etnizálás: mind az ingroup mind az outgroup összetartozása származásán, vér szerinti kötődésén alapul, az antiszemiták mindkét csoportot olyan lényegi tulajdonságokkal ruházzák fel, melyek alapjában véve megváltoztathatatlanok és állandóak, csak az ingroupnál figyelhető meg, hogy a „nemzeti identitás" egyre „magasabb szintet" ér el, tehát az in­group lassanként felmagasztosítja magát, saját magát felsőbbrendűnek tekinti. Az etnizálás a faji alapú konstrukciók részeként fogható fel.

3. Társadalom/közösség ellentétpár hangsúlyozása: A nacionalista-antiszemita felfogás az ingroupot közösségként, az outgroupot társadalomként fogja fel. A közösség olyan csoport, melynek kohéziós ereje morális tradíciókon nyugszik, és melyben a csoportidentitás határozza meg az egyén identitását. A társadalom az egyenrangú individuumok egymásmellettisége, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze. Itt tehát két különböző antagonisztikus szociális modellelképzelésről van szó. Az outgroup-társadalom (zsidó konstrukció) ennek az antiszemita vádnak megfelelően tönkreteszi az ingroup-közösséget (pl. németséget/magyarságot), mégpedig elsősorban a média, a sajtó és a pénz (tőke) segítségével (ez a pont ellentmond az előzőnek, mégis ugyanúgy része az antiszemita felfogásnak).

4. Identitás/ellenidentitás: ez az ellentétpár az ingroupnak (nemzeti) identitást tulajdonít, míg az outgroupot (zsidó konstrukció) identitás nélküli, ambivalens, paradox individuumként, a nemzeti identitás tönkretevőiként állítja be. Az outgroupnak (zsidó konstrukció) ebben az értelemben identitás nélküli identitásuk van, s az antiszemita felfogás szerint ez az identitásnélküliség kerül bele a „zsidókkal" a többségi társadalmakba.

5. A tettes/áldozat reláció megfordítása: a nemzet protagonistái a „zsidó tettesek" áldozatai. Az „áldozatok" önvédelme az antiszemita felfogás szerint nem zsidóellenességet jelent, hanem jogos és szükséges önvédelmet. Ez a konstrukció elsősorban az antiszemitizmus vádjának visszautasítására és a további kirekesztések megindokolására szolgál eszközként.

6. Jó/rossz zsidók ellentétpárja: mindig léteznek a „jó zsidók", akik (az antiszemiták szempontjából) nem hordozói az „egész zsidóság" rossz tulajdonságainak. Ilyenkor jön elő az „igen ám, de" kifejezés, ami egyrészt az antiszemitizmus vádját igyekszik érvényteleníteni, másrészt az „egész zsidóság gonoszságára" koncentrál.

7. Kihalt vallási forma versus keresztény nép: miközben az ingroup, tehát a nacionalista antiszemiták számára fontos a keresztény vallás, addig az outgroup (zsidó konstrukció) lényegében mint nem vallásos csoport jelenik meg. Ezáltal egyrészt lehetővé válik az antiszemiták számára a vallásos szemantika megtartása, másrészt megkönnyíti a „zsidók" vallástalan csoportként történő jellemzését.

8. Faji koncepció: e szerint „fajnak" számítanak az etnikai alapon meghatározott nagy népcsoportok, melyeket biológiai identitás is összetart.

Kétségtelen tehát, hogy a modern antiszemitizmus a többségi társadalom identitásképző elemének tekinthető, melyben valamely csoport a saját identitását a „zsidó ellenségkép" konstrukciója, felállítása révén határozza meg. Ezért ma már nem csak a nyílt erőszak, tehát pl. az számít az antiszemitizmus mérőfokának, hogy előfordulnak-e egy adott országban zsidók elleni atrocitások vagy sem; a genfi történész, Phi­lippe Burrin (2004:38f) már az ennél sokkal kevésbé nyíltan megjelenő stádiumot is „radikális antiszemitizmus"-nak nevezi. Szerinte már az az antiszemitizmus is radikálisnak nevezhető, amely a zsidó ellenségképet a saját identitása meghatározásának középpontjába állítja, mert ebből logikusan következik, „hogy a saját identitás csak akkor virágozhat, ha a zsidó identitás eltűnik".

 

II. „Ha balra néztek, zsidót láttak."

A németországi modern antiszemitizmusról

 

A modern antiszemitizmusnak mindenekelőtt a nacionalizmus az éltető eleme (Holz, 2001:12). A nacionalista antiszemitizmus világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, amely legkésőbb a 19. század utolsó harmadában egész Európában elterjedt. Mégis, mik voltak azok az okok és társadalmi strukturális elemek, amelyek Németországban egymást hatványozva végül is az „eliminációs antiszemitizmushoz" vezettek? – kérdezi Burrin (2004:44ff.) legújabb könyvében. Szerinte három olyan elem is van, amely a társadalomban meglevő potenciális antiszemitizmust már 1914 előtt is nagymértékben szította. Mivel kettő közülük speciálisan németnek számított, a harmadikkal együtt ezek egymást hatványozták, s így az antiszemitizmus idővel erősebb lett, mint más országokban. Az első elem az etnonacionalizmus volt, mely az ország identitásának az alapját etnikailag homogén „németség"-ként, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozta meg. Ehhez hozzájárult a 19. század elejéről származó romantika nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenessége, s mindez a század végére a völkisch-népnemzeti mozgalomban teljesedett ki. Az etnikai alapú nacionalizmus a birodalom határain túli németekre is kiterjesztette a „nemzet" fogalmát, s a pángermán mozgalomba torkollott. Egy nemzet etnikai, tehát vérségi-leszármazási alapon történő meghatározása azonban az ország határain belül mindig kizáráshoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, ezért szította az antiszemitizmust. A második elem a vallási megújulás volt. Szemben pl. Franciaországgal, ahol a laicisztikus köztársaság a 20. század elején éles ellentétben állt a katolicizmussal, a szekularizáció Németországban nem volt olyan előrehaladott, s a császárság a trón és az oltár szövetségére támaszkodott. A német nacionalizmust kezdettől fogva átitatta a keresztény vallásosság s az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell, mélyen beágyazódott a társadalmi gondolkodásba. Míg a „nemzet" problémáira a pángermán mozgalom kínált vélt megoldást, addig az identitás vallással kapcsolatos problémáit a völkisch-népnemzeti mozgalom reflektálta, a politikai reformhoz tehát a vallás forradalmasítása is hozzájárult. A németországi vallási megújulás tulajdonképpen szekularizált pótvallás létrehozásából állt. Egy része „német keresztényi" mozgalomként kisajátította a keresztény tradíciót, s mint a „nemzeti", kizárólagosan a „németségnek" tulajdonított vallást meg akarta szabadítani a zsidó befolyástól. Másik, kisebbik része pedig az ősi germán vallás tradícióját kívánta folytatni. E reformmozgalmak nem a hagyományos keresztény zsidóellenességből táplálkoztak, hanem a „németség" egységes, etnikai, illetve később etnikai-rasszista alapon történő meghatározásából, valamint mély antiszemita átitatottságukból. A harmadik elem a tekintélyelvű, autoriter kultúra volt, s a tágan értelmezett kultúrafelfogás szerint a politikai kultúrára, szociális értékekre, mint a rendre, a pontosságra, a tisztaságra és a szorgalomra is vonatkozott, melyeket mint „másodlagos erényeket" tipikusan német tulajdonságokként állítottak be. Mindezek erősítették az etnikailag definiált identitástudatot. Az autoriter kultúra a hatalom dicsőítésében, mint pl. a katonaság kultiválásában és a katonai erények kiemelésében is manifesztálódott. Mindhárom felsorolt elemben, tehát az etnonacionalizmusban, a vallási megújulásban, illetve az autoriter kulturális nemzeti értékekben implicit benne rejlett a kirekesztés, vagyis a „zsidó másság", illetve a „zsidó gonoszság" kiemelése. 1914 után a Weimari Köztársaság lett volna arra hivatott, hogy az antiszemizmus terjedését megállítsa, de nem volt elég erős, nem tudott igazán gyökeret verni, s az antiszemitizmus a sokrétű identitásválság miatt egyre gyorsabb dinamikájú lett. Az első világháború után a „németségi" kérdés teljes aktualitásában tört felszínre, mivel az európai császárságok összeomlása után sok német élt a Német Birodalmon kívüli szomszédos országok területein, pl. Ausztriában, Lengyelországban vagy a Szudéta-vidéken. A háborús veszteséggel együtt ez nagymértékben növelte az etnonacionalizmust.

A felsorolt tendenciákat már a 19. század végén, 20. század elején összefogta tehát a német völkisch-népnemzeti mozgalom, melynek konstitutív összetartó eleme az antiszemitizmus volt, s melynek szellemi strukturális dimenziójában felismerhetőek voltak már a későbbi népirtás első, halvány jelei. Az eleinte szétszórtan, később azonban egyre szervezettebben fellépő „germánhitű csoportok" kulturális mozgalmát a mai értelemben civil, parlamenten kívüli mozgalomként lehetne jellemezni, melynek stratégiája a hálózatépítés volt (Puschner, 2000:48, 50, 279). A Vilmos-korabeli császárság szinte minden területét behálózta és tulajdonképpen állandó mobilizálásból, illetve egyfajta „németségkampány"-ból állt. Agresszív és céltudatos agitációikkal a császárság völkisch-népnemzeti gondolkodói már jóval az első világháború előtt létrehozták azt a teljes Németországot behálózó szövetséget, szervezeti előfeltételeket és ideológiai termőtalajt, amelynek segítségével a későbbi nemzetiszocializmus és a szélsőjobb kibontakozhatott (Puschner, 2000:25, 285).

A mozgalom a saját létét a közös származáson kívül a közös kultúrából és az isteni akaratból vezette le (Puschner, 2000:17). A „németség" etnikai definíciójából kiindulva az autentikus értékrendért, valamint a kultúra homogenitásáért és tisztaságáért küzdött. A „vélten autentikus kultúra védelme", annak megújulása állt tehát a mozgalom középpontjában. Hogy ez mennyire összefügg az antiszemitizmussal, azt a német költő, Friedrich Lienhard (1865-1929) fejezi ki talán a legjobban, aki szerint az antiszemitizmus sem szociális, sem morális, sem vallási kérdés. „Az antiszemitizmus önmagában egyáltalán nem kérdés", hanem „egy pozitív program negatív része. E pozitív program neve: a német kultúra német szellemben és német természetben való megújulása. A németség eme hangoztatása nem sovinizmus kérdése, hanem elvi kérdés. (…) Vérben és szellemben és erre építve a politikában és a kultúrában, elvekben és tettekben németnek lenni – ez a valóságos antiszemitizmus!" (idézi: PUSCHNER. 2000:55, 56). Mivel etnikai értelemben a birodalmi határokon túli németek is a „németséghez" tartoztak, a határokon túli ún. németségszervezetek más országokban is elkezdték beszervezni a német nyelvű kisebbségeket, hogy kulturálisan integrálják, illetve az anyaországhoz kössék őket (vö. pl. Bökh, 1869, Wollstein, 1977). Eme „élettér-ideológia" szorosan kapcsolódott a „németség mint faj" elméletéhez (Heinemann, 2003:28), s célja az ország határain kívül, de az „anyaország" közvetlen közelében élő „német sejtek" segítségével történő újabb német települések létesítése volt (Puschner, 2000: 151, 153). Mindez a kialakuló nagybirodalom-mítosz része is volt, amelynek a „németségmozgalom" által szégyenteljesnek tekintett versailles-i béke (1919) után nőtt meg igazán a jelentősége. Egyidejűleg az ország határain belül a vélten kulturális és etnikailag homogén közösséggel szemben ellenségképek alakultak ki. Megkezdődött egy kultúrharc, melyben mély mentális árok keletkezett a magát „igaz németnek" érző „jobboldal" és a „nép ellenségeként", „nem-németként" és „hazaárulóként" megbélyegzett „baloldal" között. „Ha balra néztek, zsidót láttak", így jellemzi Brigitte Hamann (2001:109) röviden az 1918 és 1919 fordulóján a müncheni forradalmi események antiszemitizmusát. Belső ellenségnek a kor leghíresebb antiszemita francia írója, Édouard Drumont (1844-1917) óta a liberalizmus és a kapitalizmus számított (Holz, 2001:298ff), német kortársa, a teológus és politikus Adolf Stoecker (1835-1909) kiegészítette a listát a szociáldemokráciával (Holz, 2001:248ff), s később társult hozzá a kommunizmus és a bolsevizmus. A kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, az univerzalizmus, maga az a tény, hogy valaki az „értelmiség"-hez tartozott (Nordmann, 1995), gyanúsnak számított, sőt már abban az időben a tömegkultúra, a kommercializálódás és a „nyugati civilizáció" is első számú ellenség volt (Puschner, 2000:99, 146), mert a nemzeti oldal attól félt, hogy általuk elnyugatiasodik és idegen befolyás alá kerül az autentikus kultúra (az „elnyugatiasodás" alatt akkor a latin és a francia befolyást értették). Így a nagyváros mint a „tiszta, természetes vidéki életmód" antagonisztikus ellentéte önmagában is ellenségnek számított (Puschner, 2000:115ff). A nemzeti oldal úgy érezte, hogy a „német szellemiség" s az etnikailag megalapozott homogén identitás ezzel szemben védelemre szorul, ezért ki kell rekeszteni a gyökértelen „idegent", a nemzeti kultúra identitás nélküli tönkretevőjét. A fenyegetettség érzésének könnyebb elviselése érdekében a „németség" nagyságát ideológiailag kihangsúlyozta, túlértékelte, és heroizálta. A régi mondák és a rovásírás felelevenítése a nép vélt évezredes kulturális homogenitását és a kultúrdarwinizmus értelmében más népek fölötti nagyságát volt hivatva igazolni (Puschner, 2000: 46), amit a keresztény egyház is erősített és kvázi isteni legitimációjával látott el (Hürten, 2002:219). Mivel végül is mindent, ami a népnemzeti-konzervatív diskurzustól eltért, egzisztenciális fenyegetettségként érzékelt, az igazságosnak hitt önvédelem a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá vált, s a tradicionális etnonacionalizmus egyfajta etnovallássá hatványozódott (Burrin, 2004: 85, 106).

A reakciós mozgalmak és a társadalom rekrisztianizálási vágya tehát a magyarázata annak, hogy a nácik 1933-ban még az annak előtte mérsékelt katolikus körökben is támogatásra találtak. A felsorolt tényezők összejátszása megerősítette azokat a mechanizmusokat, melyek által az eleinte mérsékelt antiszemitizmus lassanként egyre több embert kerített hatalmába, és így idővel könyörtelenül önjáróvá vált (Burrin, 2004: 55, 129).

A német völkisch-népnemzeti mozgalom története is mutatja, hogy az antiszemitizmus konstitutív összetartó, identitásképző szerepet töltött be, tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként határozható meg, amely a „védekező" magatartásformából kiindulva az „idegenektől" megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. „Idegeneket" konstruál, akiket aztán kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekint, és akikről azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak. Az antiszemita társadalom a zsidókat eszközként „használja fel", hogy kivetítse rájuk a saját problémáit, félelmeit, gondjait, patrióta projektjeit megvalósítsa, öntudatát stabilizálja, krízisjelenségeket megmagyarázzon és a „bűnöst" megjelölje.

 

III. A magyarországi jelen antiszemitizmusról

 

A leírtakhoz hasonló jelenségekkel találkozunk manapság, száz év elteltével Magyarországon. Magyarországon sem kizárólag zsidók az antiszemitizmus célpontjai. A kódolások, kurziválások inkább egy olyan embertípus ellen irányulnak, amely a „haza" és a „vérrel áztatott szülőföld" mítoszával ellentétben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesíti meg. Az antiszemitizmus magyarországi variánsa a Holz (2001) által kidolgozott általánosítható szabályait figyelembe véve szintén nacionalista antiszemitizmus, mely világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, s mint ilyen „kulturális magatartásforma"-ként is definiálható.

Ez a tézis konkrétan a következőket jelenti: Magyarországon a nemzeti kultúrameghatározás, valamint az erre a kultúrafogalomra felépített kultúrpolitikai stratégiák alapját a nemzet romantikus ideálja és a „magyarság" etnikai népfelfogása képezi, amely nyomán kialakult „kultúrnacionalizmus" folyamatosan jelen van, bár intenzitása kétségtelenül függ a mindenkori kormány beállítottságától. A magyarországi kultúrnacionalizmus azon a völkisch-népnemzeti kultúrafelfogáson alapszik, amely nem vesz tudomást az első világháború területi veszteségeiről, és kulturálisan homogén, etnikailag egységes, a nemzet testéhez tartozó közösségnek tekinti a szomszédos országokban élő magyar nyelvű kisebbségeket

Mint Németországban, Magyarországon is különösen a 19. századi romantikus nacionalizmus ébredése óta virágzott a nemzetkarakterológia, az önképek tarka kertje, és valósággal burjánzottak a más etnikumokról, kisebbségekről alkotott előítéletek (Hanák, 1990: 73). Az etnikai népfelfogás és ezekkel együtt a völkisch-népnemzeti kultúrnacionalizmus a 19. század végén teljesedett ki. Eszmevilága szintén a Herdertől és a német romantikából eredő művelődésbölcseleti és kulturális irányzatra vezethető vissza, s mint Szabó Miklós kifejti (2003:101), itt is együtt járt az antiszemitizmussal. Abban az időben az antiszemitizmus össztársadalmi konszenzusra számíthatott (Ungváry, 2001; vö még: Fischer, 1988), meghatározta az ország politikai kultúráját (Aly/Gerlach, 2002:429), és az 1919-es forradalmi hangulatban pl. olyan „vörösök" ellen is irányult, akiknek a zsidó identitáshoz semmi közük sem volt (Fischer, 1988:138). Mivel „Trianon" általános zavart, elbizonytalanodást okozott, és a nemzethaláltól való félelem óriási méreteket öltött, a magyar határok Trianon előtti visszaállítása 1920 után a politika, a kultúra és a mindennapi élet legfontosabb kérdésévé vált, és a revansizmus a magyar fasizmus vezető ideológiája lett. Itt is kifejlődött egy koncepció, amelynek célja a magyar kultúra faji tisztaságának megőrzése volt (Ránki, 1999: 82). Ez a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód a köznyelvben „népi-urbánus vita"-ként emlegetett s erősen vitatott jelenség „népiként" vagy „populistaként" meghatározott részére volt jellemző (vö. Ungváry, 2001). Mivel azonban Radnóti Sándor (1992; 2000), Tamás Gáspár Miklós (1992) és Margócsy István (2004) is rávilágítanak a magyarországi „népi" oldal és a herderi koncepció közös vonásaira, ezért az ártatlan „népi" helyett a németországi mozgalom nyomán a negatívabb színezetű „völkisch-népnemzeti" meghatározás a pontosabb kifejezés⁴ . Mindkettőre jellemző a civilizációkritika, valamint az antiszemitizmus, azzal a különbséggel, hogy a némettel ellentétben a magyarországi mozgalom a 20-as évek után szociális érzékenységet mutatott a falusi élet nyomora iránt (Ungváry, 2001). A létező szocializmus univerzalisztikus eszmeiségével ugyan sikerült visszaszorítani a völkisch-népnemzeti gondolkodásmódot, ez azonban soha nem tűnt el (Standeisky, 2001a, 2001b, 2002, 2004). Mi több, az ezzel szorosan összefüggő kultúrnacionalizmus, amely a 60-as évektől fokozatosan egyfajta ellenállást is jelentett az elnyomó és a kulturális különbségeket nivelláló reálszocialista doktrína ellen, az igazi, ténylegesen elnyomott és elhallgattatott földalatti demokratikus ellenzék legnagyobb sajnálatára nyugati, elsősorban (nyugatnémet) támogatottságot is élvezett Willy Brandt „keleti politikája" („Brandts Ostpolitik") alatt (Eörsi, 1997 [1990]: 134, Enzensberger, 1989: 123, 133). 1989 után újra teret kapott a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód, csak populistább változatban, mivel eredeti szociális érzékenysége lényegesen megcsappant. Ebből a szempontból ma még inkább hasonlít németországi variánsához. 1989 után megnőtt Magyarországon újra a „kultúrpesszimizmus" és a nemzethaláltól való félelem, amire a reakció az etnizálás, a nacionalizmus felé fordulás és a kultúra nacionalizmussal való telítettsége, „patrióta" kulturális koncepciók sorozata lett. Mindezzel együtt magához tért a népnemzeti-konzervatív miliőben hagyományosan fellelhető és a reálszocializmust mélyhűtött dermedtségben átvészelő antiszemitizmus is.

Egy etnikailag definiált, völkisch-népnemzeti magyarságkoncepció képezte az első demokratikusan választott magyar, nemzeti konzervatív kormány kultúrpolitikájának az alapját 1990 és 94 között, melynek célja az ún. autentikus értékorientáltság és az etnikai kultúra tisztaságának megőrzése volt a magyar nemzeti kultúra vélten etnikai, illetve völkisch-népnemzeti szempontok szerinti homogenizálása segítségével. Ez azzal kapott a második nemzeti-konzervatív Orbán-kormány ideje alatt, 1998 és 2002 között, újabb dinamikát, hogy az ország transzformációs folyamatában még sosem játszott előtte akkora szerepet a politikai marketing mint stratégia, és addig sosem használták a médiát, elsősorban a közszolgálati médiát olyan mértékben a kormány operatív kommunikációja eszközeként, mint abban az időszakban. Mint Trianon után, most újra megjelent a „magyarságkultúra" faji tisztasága megőrzésének koncepciója, és ezzel a rendszerváltás után ebben az időben radikalizálódott a „magyarság" etnizálása és az ezzel együtt járó ún. „idegenek" ellen irányuló kirekesztési tendencia. Míg ugyanis a közvetlenül a rendszerváltás utáni években csupán etnocentrikus antiszemitizmusról beszélhetünk, ami az etnikai alapon meghatározott magyarságelvű kultúrakoncepcióból történő kirekesztést jelenti, addig ebben az időben megjelent az antiszemitizmusban a rasszista elem is. Ilyen volt pl., amikor Csurka István, a MIÉP elnöke egy vele készített interjúban a közszolgálati Kossuth Rádió­ban a Szocialista Pártot a „magyarság és a nemzet tönkretevőjének", a „globalizmus kellékének" és „nemzetközi embereknek" nevezte, akik „elfajzottak"⁵ . Felméréseim szerint ekkor hangzott el először a rendszerváltozás után a német „entartet" szó magyar megfelelője. Egy másik példa Grespik László (1999, 2000) ügyvéd és a Budapest Közigazgatási Hivatal elnöke úgymond, kultúrtörténeti írása, melyben a magyar faj DNS-éről értekezett a Magyar Demokrata c. szélsőjobboldali hetilapban. A „magyarság" biológiai értelemben fajta-, illetve fajként való emlegetése újra és újra felmerül azóta is⁶ .

Az 1999-es radikalizálódás hátterében az a nagyméretű kampány állt, melyet a nemzeti konzervatív Orbán-kormány folytatott azért, hogy a Frankfurti Könyvvásáron ne csak az előző, szocialista-liberális kormány által kiválasztott írók jelenjenek meg. Az addig kiválasztottak ugyanis „túl egyoldalúan" csak a „budapesti liberális irodalmat" és az ahhoz közel álló írókat képviselték volna és nem az „igazi magyar" irodalmat⁷ . A nácik általi könyvégetéshez hasonlították azt, ha Frankfurtban nem jelenhetnek meg az „igaz" magyar írók⁸ . Ebben az időben voltak hallhatóak a „nemzetiszocializmus"⁹ és a „mai magyar genocídium"¹⁰ kifejezések is, csak éppen fordított előjelű jelentéssel. A magyarok saját kultúrájukból való kirekesztését értették ezen a (konstruált) „idegenek", a „liberálisok", „kozmopoliták" és „nemzetközi emberek" által. A társadalom és a kultúra „elzsidósodásá"-tól való félelem a kb. száz évvel ezelőtti német és magyar völkisch-népnemzeti gondolkodásban éppúgy központi szerepet játszott (Rürup, 2004: 85, Ungváry, 2001), mint mai magyarországi variánsában, melyet Csoóri Sándor költő (1990: 6) „fordított asszimilációnak" nevez.

Az ún. „idegenek" azonban az egész politikai baloldal, tehát a szocialisták és liberálisok. Ezért jött létre az elmúlt 15 évben az, amit Magyarországon is nemritkán azzal a német szóval jellemeznek, hogy „Kulturkampf". Ennek során mély mentális árok keletkezett a magát „igaz magyarnak" érző jobboldal és a „nép ellenségeként", „nem-magyarként" és „hazaárulóként" megbélyegzett liberális, ill. baloldal" között. A „kultúrharc"-ban megjelenő „bűnös város", Budapest ellen irányuló állandó kampány sem más, mint az ismert „nagyváros mint ellenség" (Lengyel, 1999), tehát a „bűnös urbánus életvitel" (Puschner, 2000:115) antiszemita sztereotípiája mint a „tiszta, természetes vidéki életmód" antagonisztikus ellentéte, mely a magyar irodalomban is 1897-ig követhető vissza (Szabó, 2003: 150).

Mivel a völkisch-népnemzeti felfogás szerint az ország határain kívül szétszórtan élő magyar nyelvű kisebbségek is a „magyarsághoz" tartoznak, akiket úgymond integrálni kell, ezért a létező szocializmus összeomlása óta a száz évvel ezelőtti, wilhelmiánus Németországban aktív, völkisch-népnemzeti mozgalomhoz hasonlóan ma Magyarországon jelentős számú parlamenten kívüli mozgalom, „magyarsághívő csoportok"¹¹ és az értelmiség nagy része¹² állandó „mobilizálást", egyfajta „magyarságkampányt", „missziót" folytat a „magyarságtudat felébresztése"¹³ érdekében. Ezek a határokon belüli és határokon túli ún. magyarságszervezetek¹⁴ megpróbálják – a Nagy-Magyarország élettér-ideológia értelmében – a szomszédos országok területein élő magyar nyelvű kisebbségeket kulturálisan az anyaországba integrálni. Ha egy szóban szeretnénk összefoglalni, mi is a célja ennek mozgalomnak, röviden így lehetne: „a magyarság megmentése". Itt elsősorban kulturális „megmentésről" van szó, mivel sokak – egyébként részint jogos – felfogása szerint az ország kulturális sajátosságai az európai integráció után összemosódnak, úgymond „globalizálódnak". Másodsorban azonban a „megmentés" az „igaz magyarok" védelmét jelenti (akik magukat „igaz keresztényként" határozzák meg), a „nemzet országon belüli ellenségeitől". Mint a száz évvel ezelőtti Németországban, úgy ma Magyarországon is belső ellenségnek a liberalizmus és a szociáldemokrácia, a kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, a kapitalizmus, a szocializmus és az univerzalizmus számít, mert a „nemzeti oldal" attól fél, hogy általuk nyugatiasodik el, és kerül idegen befolyás alá, vagy szorul háttérbe az autentikusnak tartott kultúra. A kulturális homogenizálás iránti törekvés tehát, mint mindig, Magyarországon is törvényszerűen valamely egyéb csoport kirekesztéséhez vezet. Ezért alakultak ki az ország határain belül a vélten kulturálisan és etnikailag – néha fajilag – homogén közösséggel szemben az ellenségképek.

Ma Magyarországon – egyébként joggal – attól a jelenségtől fél a társadalom nagy része, melyet általában az „Európai Unióból kiinduló globalizációként" jelölnek meg. A „nemzeti oldal" úgy érzi, hogy a „magyarság szellemisége" s az etnikailag megalapozott homogén identitás a mindezt rájuk szabadítani igyekvő, gyökértelen „idegennel", a nemzeti kultúra identitás nélküli tönkretevőjével szemben szorul védelemre. Azt szuggerálja a lakosságnak, mintha permanens folytonosság létezne a Rákosi-diktatúra és a mostani szocialista-liberális kormány, illetve az úgymond „posztkommunisták" között, s rendszeresen arra céloz, mintha Magyarország a saját kormánya által állandó, idegen elnyomás alatt állna. A magyarországi és a kelet-európai országok hosszú évtizedekre visszanyúló történelemszemléleti tradíciójára általában is jellemző tézis, miszerint az állam és a nemzeti politika állandó „külső elnyomás" alatt áll (Pók, 1998: 68), mindmáig megtalálható. Ezt igazolják az ún. polgári jobboldal által a baloldalt minősítő olyan megjelölések, mint „idegenlelkű", a „globalizáció kelléke", „nemzetellenes", „brüsszelita" vagy „bankárkormány". Ha ezeket összevetjük az antiszemitizmus-kutatásból jól ismert sztereotípiákkal, egyértelműen antiszemita kódokkal van dolgunk. A „liberálisok" és a „tizenéves fiú szakállas bácsitól szerzett első szexuális tapasztalatai"¹⁵ összefüggésében az utóbbi időben megjelent a „zsidó férfiak patologikus szexualitására" utaló antiszemita sztereotípia is (Gilman 1992:281). Mindez párosul az antiszemita diskurzus további jól ismert megjelenési formájával, az összeesküvés-elmélettel, melyre példa, hogy az utóbbi időben a „polgári" jobboldal és a magyarságszervezetek valamely választás vagy referendum előtt többször figyelmeztették a lakosságot, hogy a „szociálliberálisok" olyan golyóstollakat osztogatnak, melyeknek tintája egy idő után kifakulhat, vagy a választások, referendumok után addig gyanúsítgatják őket választási csalással, míg a választási cédulákat újra kell számolni. Legutóbb ez év február 5-én fogalmazott úgy Orbán Viktor, hogy annak érdekében, hogy „ne történjen meg olyan, ami meg szokott történni" a szavazatszámláláskor, „oda kell figyelni, hogy mit csinálnak a többiek a tollukkal"¹⁶ . Az összeesküvés-elmélet EU-ellenessége pl. az „Eurocionizmus"¹⁷ kifejezésben nyilvánul meg, amely a vélt „zsidó világuralom" és az Európai Unió közötti összeesküvés szinonimája. Korai lenne kijelenteni, hogy beszélhetünk-e ma is egy völkisch-népnemzeti mozgalomról Magyarországon. De tény, hogy Orbán Viktor röviddel ezelőtt a több mint 400 faluparlamenti találkozó kapcsán a „1930-as évek népi mozgalma óta (…) legnagyobb (…) polgári-falusi mozgalmá"-ról beszélt¹⁸ .

Mivel – hasonlóan a száz évvel ezelőtt aktív németországi völkisch-népnemzeti mozgalomhoz – mindent, ami a nemzeti konzervatív diskurzustól eltér, a jobboldal egzisztenciális fenyegetettségként él meg, az igazságosnak hitt önvédelem újra és újra a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá fokozódik, és a tradicionális etnonacionalizmus már-már etnovallássá hatványozódik, melyben a harc egyenesen az „Antikrisztus"¹⁹ , illetve „gigantikus sátáni erők"²⁰ ellen folyik.

Az antiszemitizmus magyarországi formáját tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként, „univerzálissá növelt projektív identifikáció"-ként (Csaba/Erős, 2000:120) lehet meghatározni, amely a „védekező" magatartásformából kiindulva a konstruált „idegenektől" megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. Az „idegeneket" kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekinti, és azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak.

A német történész Thomas HAURY (2002:159) nyomán a magyarországi antiszemitizmus esetében „strukturális antiszemitizmusról" is beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy antiszemita gondolkodási struktúrákról van szó, melyeknek nem az a lényege, hogy milyen konkrét csoportokat tekint a többségi társadalom az ellenségének. Ugyanezek a struktúrák alkalmazhatóak más „rendszeren" vagy „normán" kívülinek tekintett csoportokkal, pl. a cigányokkal vagy homoszexuálisokkal szemben is (vö. Karády, 2000: 345).

Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Az olyan absztrakt fogalmakat, mint „liberális", „kozmopolita", „internacionalista", „idegenszívű", „idegenbérenc", „hazaáruló", „jöttment", „hazátlan" azonban „zsidóknak" vagy „vélt zsidóknak" tulajdonítják. Az antiszemiták többé-kevésbé szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak érzik magukat, s a frusztrációjukat kivetítik az idegen(nek hitt) prototípiájára. A magyarországi antiszemitizmusban a jobboldal „népféltéséről" van szó, mely az ún. autentikus értékek iránti érdeklődés felelevenítéséhez, „képzelt történelem" (Gerő, 2004), kitalált tradíciók és nemzeti mítoszok gyártásához vezet. A nemzeti mítoszok alapvető feladata azonban az inklúzió és exklúzió, tehát a „mi" és „ők" táborának a szembeállítása (vö. pl. Karády, 2000: 338). Ha az egyik oldalon a csoportidentitás megszilárdítása kitalált mítoszok segítségével vezet a társadalmi önfelértékeléshez, akkor a társadalom ezért súlyos árat fog fizetni, mert ez a másik oldalon csakis a „gyökeres diszkrimináció érvényesítésével lehetséges" (Karády, 2000: 348).

 

Összefoglalás

 

A németországi antiszemitizmus-kutatás módszereinek segítségével a tanulmány megmutatta, hogy ma is megfigyelhetőek Magyarországon azok a struktúrák, amelyek a száz évvel ezelőtti Németországban és Magyarországon is nagymértékben hozzájárultak az antiszemitizmus növekedéséhez.

Jelen van az etnonacionalizmus, mely az etnikailag homogén népet tekinti a nemzeti identitás alapjának, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozza meg. Az etnikai alapú nacionalizmus az ország határain túlra is kiterjeszti a „nemzet" fogalmát, ezáltal homogenizál, ami azonban az ország határain belül exklúzióhoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, s ezért szítja az antiszemitizmust. Ehhez nagyfokú nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenesség is társul. Jelen van a vallási megújulás iránti törekvés, a nacionalizmust átitatja a keresztény vallásosság, és a társadalmi gondolkodásba beágyazódott az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell. A nemzet iránti elkötelezettség nagymértékben szekularizált pótvallást is jelent. Verifikálásra szorul még az a kérdés, beszélhetünk-e a keresztény tradíció kisajátításáról az „ingroup" nevében, melyet mint kizárólagosan az „ingroup"-nak tulajdonított vallást meg kell szabadítani az „idegen" befolyásoktól. Egy másik kutatásban keresendő a válasz arra, hogy mennyire erős a nép azon része, mely az „ingroup"-hitűek mozgalmaként az ősi kereszténység előtti vallás tradícióját kívánja feleleveníteni. Megválaszolandó az a kérdés, mennyire autoriter a magyarországi kultúra. Nem utolsósorban felmérésre szorulna, mi a média szerepe, és melyek azok a kommunikációs struktúrák és eszközök, amelyek segítségével az antiszemita kulturális magatartásforma újratermelődik. Mindezekből kiderülhet, hogy a társadalom mekkora hányadában játszik az antiszemitizmus konstitutív, összetartó szerepet Magyarországon.

Az 1989/90-es rendszerváltás társadalmi krízist és identitásválságot is okozott, melyet azonban (kialakulatlanságuk miatt) nem tudtak felfogni demokratikus intézményi struktúrák. Megjelent a kultúrpesszimizmus, melynek Stern (1986) által kimutatott politikai veszélyességét nem realizálták a kultúrpolitikusok, és az ország meggyengült egységes identitásának megszilárdításához a megoldást egy olyan nemzeti kultúra erősítésében látták, melynek alapját a „magyarság" etnikailag egységes kulturális fikciója képezi. Ez azonban nemhogy nem vezetett a társadalmi egység megszilárdításához, hanem ellenkezőleg, felélesztette a kultúrharcot. A kultúrharc az Orbán-kormány alatt azért erősödött fel igazán, mert az egység fikciójára alapozott kultúrpolitikai stratégiák és operációs eszközök a kommunikáció addigi leghatékonyabb módszereivel kerültek bevetésre. Ezek így viszont automatizálták és újratermelték a kirekesztést. Mivel az ország etnikai alapú kultúrameghatározása mítoszgyártáshoz, a kultúra homogenizálásához, kulturális etnocentrizmushoz (az etnikai alapú kultúrafelfogás hatalmi eszközökkel történő keresztülviteléhez) vezet, ezáltal kirekesztő, és ezért eleve nem is demokratikus kulturális koncepció. Következésképpen az erre alapozott stratégiák a demokráciadeficitet termelték újra.

Az 1994 és 1998 között, valamint 2002 óta hatalmon levő szocialista-liberális kormánykoalíciók nem tudtak, és nem tudnak megbirkózni azzal a vonzerővel, amit a mai kulturális nacionalista, ún. „polgárjogi mozgalom" kifejt. Egyrészt azért nem, mert nem kínálnak (demokratikus) alternatívát az etnikai kultúrafelfogással szemben. Másodszor, mert úgy látszik, attól félnek, hogy minden – még egy mégoly demokratikus – beavatkozás is a cenzúra és ezáltal a létező szocialista hatalomhoz való közelség gyanúját ébresztené fel. Harmadszor pedig azért, mert lemondanak az alakító kultúra- és médiapolitikáról. Mivel a kultúrpolitika a létező szocializmusban a „szocialista emberré nevelés" eszköze volt, azért ma nem témája progresszív helyi politikai diskurzusoknak.

Ezen tényezők összejátszása folytán úgy tűnik, egyre jobban erősödnek azok a mechanizmusok, amelyekben az eleinte mérsékelt antiszemitizmus egyre több embert kerít hatalmába.

Kérdés marad, honnan erednek a magyarországi társadalomban jelen levő problémák, félelmek, gondok, a népféltés és kultúrpesszimizmus, a nemzethaláltól való félelem, melyek szintén antiszemitizmushoz vezethetnek, miért érzik magukat sokan szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak, frusztráltnak. S végül: hogyan néz ki konkrétan az a kulturális, kultúrpolitikai alternatíva, amely társadalmi önfelértékelés és mítoszgyártás nélkül képes a társadalmat stabilizálni, netán a kirekesztési automatizmus helyett egy másfajta automatizmussal a demokráciát stabilizálni. Csak remélni lehet, hogy a jövőben nem a kirekesztő tendencia erősödik.

 

Irodalom

 

Adorno, Theodor W. (1980): Minima Moralia. Reflexionen aus dem beschädigten Leben, in Ders.: Gesammelte Schriften Bd. 4 (hrsg. von Rolf Tiedemann), Suhrkamp, Frankfurt/Main 1980, S. 123.

Aly, Götz/ Gerlach, Christian (2002): Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, München.

Anderson, Benedict (1996): Die Erfindung der Nation. Zur Karriere eines erfolgreichen Konzepts. Campus, Frankfurt/New York (eredeti cím: Imagined Community. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, Verso, London, 1983).

Benz, Wolfgang (ed.) (2002): Lexikon des Holokauszt, C. H. Beck, München.

– (2004): Was ist Antisemitismus? C. H. Beck, München.

Berger Waldenegg, Georg Christoph (2000): Antisemitismus: Eine gefährliche Vokabel? Zur Diagnose eines Begriffs, in Jahrbuch für Antisemitismusforschung Nr. 9, Hrsg. Wolfgang Benz, Campus, Frankfurt/M./New York, 108-126.

– (2003): Antisemitismus: „Eine gefährliche Vokabel?" Diagnose eines Wortes, Böhlau, Wien, Köln, Weimar.

Bergmann, Werner/Körte, Mona (2004): Antisemitismusforschung in den Wissenschaften, Metropol, Berlin.

Bibó István (1948): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, in Bibó István: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szöllősi Árpád és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1982, 2. kötet, 391-510.

– (1978): Levél Borbándi Gyulához, in Bibó István: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szöllősi Árpád és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1983, 3. kötet, 822-866.

Bökh, Richard (1869): Der Deutschen Volkszahl und Sprachgebiet in den europäischen Staaten. Eine statistische Untersuchung, J. Guttentag, Berlin.

Burrin, Philippe (2004): Warum die Deutschen? Antisemitismus, Nationalsozialismus, Genozid, Propyläen, Berlin.

Csabai Márta/Erős Ferenc (2000): Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Jószöveg Műhely, Budapest.

Csepeli György (1990): …és nem is kell hozzá zsidó. Az antiszemitizmus társadalomlélektana. Kozmosz Könyvek, Budapest.

– (1998): Előítélet és antiszemitizmus. Jószöveg, Budapest.

– Örkény Antal (2002) (szerk.): Gyűlölet és politika. Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete a Friedrich-Ebert-Alapítvány támogatásával, Budapest.

Csoóri Sándor (1990): Nappali hold 2, Hitel, 18. (1990): 4-7.

Dunk, Hermann von der (1999): Antisemitismus zur Zeit der Reichsgründung. Unterschiede und Gemeinsamkeiten: ein Inventar, in Die Konstruktion der Nation gegen die Juden, hrsg. von Peter Alter, Claus-Ekkehard Bärsch, Peter Berghoff, Wilhelm Fink, München, 65-91.

Enzensberger, Hans Magnus (1989): Ungarische Wirrungen (1985). In Ach Europa! Wahrnehmungen aus sieben Ländern. Mit einem Epilog aus dem Jahre 2006. Suhrkamp, Frankfurt a. M., 121-176.

Eörsi István (1997 [1990]): Az elfojtás és elfojtása, in A szabadság titokzatos bája. Esszék, kritikák, portrék. Palatinus, Budapest 119-135.

Fejtő Ferenc, Zeke Gyula közreműködésével (2000): Magyarság, zsidóság. História. MTA Történettudományi Intézete, Budapest.

Fischer, Rolf (1988): Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939. Die Zerstörung der magyarisch-jüdischen Symbiose, Südosteuropäische Arbeiten, 85, Hrsg. Mathias Bernath/Karl Nehring, R. Oldenbourg, München.

Freund, Florian/Safrian, Hans (1993): Vertreibung und Ermordung. Zum Schicksal der österreichischen Juden 1938-1945. Das Projekt „Namentliche Erfassung der österreichischen Holokausztopfer", Hrsg. Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes, Wien.

Geertz, Clifford (1983): Dichte Beschreibung. Beiträge zum Verstehen kultureller Systeme. Suhrkamp, Frankfurt/M.

Gellner, Ernst (1995): Nationalismus und Moderne. Rotbuch, Hamburg.

Gerő András (2004): Képzelt történelem. Eötvös-Polgart Kiadó, Budapest.

Grespik László (1999, 2000): Szkíták törvénye, 1-3. rész, in Magyar Demokrata, 1999. december 23. és 30., 2000. január 06.

Gilman, Sander L. (1992): Seuche in Deutschland 1939/1989. Kulturelle Vorstellungen von Rasse, Raum und Krankheit. In Rasse, Sexualität und Seuche. Sterotype aus der Innenwelt der westlichen Kultur, rowohlts enzyklopädie, Hamburg, 281-305.

Gyurgyák János (2001): A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest.

Hamann, Brigitte (2001): Einer von ganz Unten. Warum ließ Hitler die Juden Europas umbringen, woher rührte sein möderischer Antisemitismus? In den chaotischen Wirren der Jahre nach dem Ersten Weltkrieg formte sich seine bizarre Rassenlehre – mit dem Antisemitismus als populärem Kern, in Die Gegenwart der Vergangenheit. Die Spiegel-Serie über den langen Schatten des Dritten Reichs. Spiegel Spezial 1/2001, 108-114.

– (2002): Hitlers Wien, Lehrjahre eines Diktators. Piper, München.

Hanák Péter (1992): Das Bild vom Anderen. Verbürgerlichung und ethnische Vorurteile in der ungarischen Gesellschaft der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts, Böhlau, Eien, Köln, Weimar, 73-115. (Eredetileg megjelent: Polgárosodás és etnikai előítélet a magyar társadalomban a 19. század második felében. In A kert és a műhely. Budapest: Gondolat, 1988.)

Haury, Thomas (2002): Antisemitismus von links. Kommunistische Ideologie, Nationalismus und Antizionismus in der frühen DDR, Hamburg.

Heinemann, Isabell (2003): Rasse, Siedlung, deutsches Blut. Das Rasse- & Siedlungshauptamt der SS und die rassenpolitische Neuordnung Europas, Wall­stein, Göttingen.

Heller Ágnes (1997): Az idegen. Múlt és jövő, Budapest.

– (2004): A „zsidókérdés" megoldhatatlansága, avagy miért születtem hébernek, miért nem inkább négernek? Múlt és Jövő, Budapest.

Holz, Klaus (2001): Nationaler Antisemitismus. Wissenssoziologie einer Welt­anschauung, Hamburger Edition, Hamburg.

Huntington, Samuel (2002): Kampf der Kulturen. Die Neugestaltung der Weltpolitik im 21. Jahrhundert, Goldmann, München (eredeti cím: The Clash of civilisations, Simon & Schuster, Nem York, 1996). Magyarul: A civilizációk összecsapása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Hürten, Heinz (2002): Die Kirchenpolitik des „Dritten Reiches", in Das Christentum und die totalitären herausforderungen des 20. Jahrhunderts. Russland, Deutschland und Polen im Vergleich. Hrsg. Leonid Luks. Schriften des Zentral­instituts für Mittel- und Osteuropastudien, 5, Hrsg. Nikolaus Lobkowicz, Leonid Luks, Donald O"Sullivan, Böhlau, Köln, 217-225.

Karsai László (1992): Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992. Aura, Budapest.

Karády Viktor (2000): Zsidóság Európában a modern korban. Társadalomtörténeti vázlat. Új Mandátum, Budapest.

Katzburg, Nathaniel (2002): Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943. Bábel, Budapest.

Klimó, Árpád von (2003): Nation, Konfession, Geschichte. Zur nationalen Geschichtskultur Ungarns im europäischen Kontext (1860-1948). Südosteuropäische Arbeiten, 117, Hrsg. Edgar Hösch/Karl Nehring, R. Oldenbourg, München.

Kovács András (1999) (szerk.): A modern antiszemitizmus. Új Mandátum, Budapest.

Lengyel László (1999): Budapest-ország, in 168 Óra, 1999. április 15.

Margócsy István (2004): Nép és irodalom, Tézismondatok és alapkérdések, in Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 2. szám, 2005. január 14, 17-22.

Marr, Wilhelm (1879): Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum. Vom nicht-confessionellen Standpunkt aus betrachtet", Rudolph Costenoble, Bern.

Marsovszky, Magdalena (1999): Urbane oder Volksnationale? Die gespaltene Literatur Ungarns (Urbánusok vagy népnemzetiek? Magyarország kettészakadt irodalma). Beszélgetés Csoóri Sándorral, Dalos Györggyel és Zalán Tiborral, Saarländischer Rundfunk, SR2 KulturRadio, Bücherlese, 16 Oktober, 15.04 óra.

Nordmann, Ingeborg (1995): Der Intellektuelle, in Julius H. Schoeps/Joachim Schlör (Hrsg.), Antisemitismus. Vorurteile und Mythen, Piper, München, 252-259.

Pók, Attila (1998): Sühne und Opfer. Sündenböcke in Ost- und Mitteleuropa, in Europäische Rundschau, Vierteljahreszeitschrift für Politik, Wirtschaft und Zeitge­schichte, Jg. 26, 4/ 1998: Neue Vielfalt und alte Gespräche im Osten, 61-73.

Puschner, Uwe (2001): Die völkische Bewegung im wilhelminischen Kaiserreich. Sprache, Rasse, Religion. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt.

Radnóti Sándor (1992): A populizmusról. „Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek." (Széchenyi Ágnes interjúja Radnóti Sándorral), in Kritika, 1992. június, 6-11.

– (2000): Ethnos és démosz, in A picknick. Írások a kritikáról. Magvető, Budapest, 213-226.

Ránki Vera (1999): Magyarok – zsidók – nacionalizmus. A befogadás és a kirekesztés politikája. Új Mandátum, Budapest.

Rürup, Reinhard (1987): Emanzipation und Antisemitismus. Studien zur „Judenfrage" der bürgerlichen Gesellschaft, Fischer-TB., Frankfurt/M. (először megjelent in Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft. Bd. 15, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1975).

– (2004): Antisemitismus und moderne Gesellschaft. Antijüdisches Denken und antijüdische Agitation im 19. und frühen 20. Jahrhundert, in Braun, Christina von/Ziege, Eva-Maria (ed.) (2004): „Das bewegliche Vorurteil". Aspekte des internationalen Antisemitismus, Königshausen & Neumann, Würzburg, 81-100.

Sartre, Jean-Paul (1947): Vádirat az antiszemitizmus ellen, in Kovács, András (1999), 219-223 (eredeti cím: Réflexions sur la question juive).

Standeisky Éva (2001a): Bűnbocsánat. Erdélyi József pere és költői rehabilitálása, in 2000, 2001. június, 49-62.

– (2001b): Mélyrétegi metszet. Jobboldali fiatalok a hatvanas években, in Évkönyv IX./2001, Budapest, 1956-os Intézet, 87-110.

– (2002): Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban. Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik pere (esettanulmány), in Évkönyv X./2002, Budapest, 1956-os Intézet, 169-190.

– (2004): A népi írók és a kultúrpolitika az 50-es években, in Múltunk, 2004/ 1, 48-81.

Steger, Florian (2002): Kultur: Ein Netz von Bedeutungen. Analysen zur symbolischen Kulturantropologie, Königshausen & Neumann, Würzburg.

Stern, Fritz (1986): Kulturpessimismus als politische Gefahr. Eine Analyse nationaler Ideologie in Deutschland, dtv, Müchen (eredeti cím: The Politics of Cultural Despair, megjelent 1961-ben, University of California Press, Berkeley, 1961).

Szabó Miklós (1981): Nemzetkarakter és ressentiment. Gondolatok a politikai antiszemitizmus funkcióiról. In Világosság, 22/6, 358-362.

– (1984): Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében, in Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc könyvek, Atlantisz Program, 1989, Budapest, 225-251.

– (2003): Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Új Mandátum, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (1992): „…Ahogyan az ember forgószélben viselkedik…" (Széchenyi Ágnes interjúja Tamás Gáspár Miklóssal), in Valóság, 1992. április, 78-92.

Ungvári Tamás (1999): Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés" Magyarországon. Akadémiai, Budapest.

Ungváry Krisztián (2001): Értelmiség és antiszemita közbeszéd, in Beszélő, 2001. június, 74-92.

Volkov, Shulamit (2000): Antisemitismus als kultureller Code, C.H. Beck, München (eredeti cím: Jüdisches Leben und Antisemitismus, C. H. Beck, München, 1990).

Wehler, Hans-Ulrich (2001): Nationalismus: Geschichte, Formen, Folgen, C. H. Beck, München.

Wollstein, Günter (1977): Das „Großdeutschland" der Paulskirche. Nationale Ziele in der bürgerlichen Revolution 1848-49, Droste, Düsseldorf.

 

Jegyzetek

 

¹ „Késsel-villával. Nyilvánosságkritika Elek István tálalásában. – Vitaműsor a közbeszédről, a nyelvpolitikai erőtérről. Beszélgetőpartnerek: Ungváry Rudolf és Varga Domokos György közírók, M1, május 9., 22.20 óra.

² In „A rendszerváltás még nem zárult le". Kövér Lászlóval beszélget Seres László és Varró Szilvia. Beszélő, 2001. május, http://beszelo.c3.hu/01/05/00tart.htm

³ A tanulmányban előforduló idézeteket magam fordítottam magyarra.

⁴ Egyértelműen „völkisch"-nek nevezi pl. a századforduló Magyarországa etnonacionalista értelmiségét Klimó (2003:131ff.). Az általában használatos magyar „népiek", ill. „populisták" kifejezés éppolyan ártatlan, mint a német megfelelője „Volkstümler" (pl. Enzensberger, 1989:132), és ezáltal bagatellizálja a gondolkodásmód veszélyességét.

⁵ Vö. Csurka Istán, a MIÉP elnökével készített interjú. In: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. március 21, 06.00 óra.

⁶ Így pl. Döbrentei Kornél jegyzetében Kiszely István A magyar ember c. megjelent könyvéből idézve. In: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2004. december 12., 06.00 óra.

⁷ Vö. Pröhle Gergely, a NKÖM akkori államtitkárának nyilatkozata, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1998. december 19., 06.00 óra és Csurka István, a MIÉP elnökével készített interjú, in Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. szeptember 05., 06.00 óra.

⁸ Idézet Dalos Györgytől, in Marsovszky, 1999.

⁹ Makovecz Imre építész kifejezése egy vele készített interjúban, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. március 07., 06.00 óra.

¹⁰ Döbrentei Kornél író kifejezése az „Új rablók régi szándékokkal" c. kommentárjában, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2000. június 4., 06.00 óra.

¹¹ A 100 évvel ezelőtti Németország völkisch-népnemzeti mozgalma etnonacionalizmusának szekularizált vallás jellegére vonatkoztatva használja a mai kutatás a „germanengläubige Gruppierungen" kifejezést.

¹² Polgári körök, MVSZ, Magyar Önvédelmi Mozgalom, Magyar Nemzeti Front, Jobbik Magyarországért Mozgalom, Kettősállampolgárság Mozgalma, művészek, a közszolgálati rádió röviddel ezelőttig még állásában lévő elnök asszonya vagy más médiabeli szerkesztők, rockzenekarok, filmrendezők, iskolaigazgatók, történészek stb.

¹³ Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökének a kifejezése, elhangzott in: Kontra, Klubrádió, 2005. február 5., 18.00 óra.

¹⁴ A mai németországi kutatás a 100 évvel ezelőtti mozgalmakban részt vevő szervezeteket „Deutschtums-Organisationen"-nek hívja, s ennek alapján „magyarság-szervezetek"-nek lehetne nevezni a mai Magyarország hasonló aktivitású szervezeteit.

¹⁵ Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, az Országgyűlés emberjogi bizottságának alelnöke az SZDSZ on-line értékkampányát úgy kommentálta, hogy az szavazzon a liberálisokra, aki azt szeretné, hogy „a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze". Idézve: Népszava Online, 2005. február 23., 12:34.

¹⁶ Az idézet elhangzott in: Kontra, Klubrádió, 2005. február 9., 18.00 óra.

¹⁷ A kifejezés elhangzott in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2003. december 14., 06.00 óra.

¹⁸ In „Luxus-baloldaliak jönnek, és kioktatják az országot." Interjú Orbán Viktorral, HírTv, 2005. október 3., 20.05 óra.

¹⁹ „…itt a hol bolsevik, hol liberális címkével megjelenő zsigeri antikrisztianizmus mutatkozott meg" – nyilatkozta Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, az Országgyűlés emberjogi bizottságának alelnöke „A miniszterelnök asszisztál az SZDSZ egyházellenes politikájához" című interjúban a közszolgálati Kossuth Rádióban. In: Vasárnapi újság, 2005. július 17, 06.00-08.30.

²⁰ Így fogalmazott Kövér László, a Fidesz-MPSZ országos választmányának elnöke egy lakossági fórumon Kőszegen. In: HVG, 2005. október 7. http://hvg.hu/itthon/20051007kover.aspx?s=2005107nl