A szerző a világforradalom második hullámának lehetőségeiről elmélkedik. Az első a bolsevik világforradalmi kísérlet volt, amely a sztálini fordulattal elbukott. Napjainkban „a globális forradalom egyetlen perspektívájának a »harmadik világban« létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az »első világot«, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, »felszabadított zónák« létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával."

A szovjet tömb világméretű történelmi veresége a harmadik (“hideg”) polgárháborúban végre lehetővé teszi számunkra, hogy visszatérjünk a forradalmi globális antiburzsoá stratégia témájához.

A huszadik század folyamán egy ilyen, a globális szemléleten és az osztályalapú felfogáson alapuló stratégia mindössze két alkalommal merülhetett fel. Első alkalommal a bolsevikok ajánlották ezt a stratégiát, akik pontosan tudták, hogy az orosz forradalom sorsa a világforradalomtól függ, hogy semmiféle “szocializmus egy országban” nem lehetséges, minek folyományaként a világforradalomra tették fel tétjeiket. Épp e célok megvalósításáért jött létre a Komintern.

Eredetileg a világforradalmat mint a fejlett európai országok forradalmát képzelték el, ám már igen korán a “harmadik világ” országai felé fordították figyelmüket a bolsevikok, elsősorban Ázsia gyarmati és félgyarmati országaira.

Ezt a stratégiát a sztálini thermidori ellenforradalmi fordulatot követően elvetették. Az ezen fordulatot követően a Szovjetunióban hatalomra került kispolgárság (pontosabban a társadalmi gyökereit tekintve alapvetően falusi kispolgári eredetű hivatalnoki réteg) egyáltalán nem volt érdekelve a forradalom folytatásában, az elkerülhetetlen kockázatokat magában hordozó forradalmi harcban. Mint minden burzsoázia, a stabilitásra törekedett (és a tény, hogy a szovjet hivatalnokok csupán virtuális osztályt alkottak, a dolog lényegén semmit sem változtat, mivel a stabilitás szociálpszichológiailag a társadalmi viselkedés kategóriája). Az osztálykonfliktus forradalmi stratégiáját a Realpolitik ellenforradalmi stratégiája váltotta fel. Az osztályálláspontot felváltotta az állami álláspont, azaz az osztályok és politikai képviselőik szembenállását felváltotta az államok, majd később a katonai-politikai tömbök szembenállása (NATO a Varsói Szerződés ellen, Nyugat a Kelet ellen stb.). Ez a klasszikus, az osztálykizsákmányolás alapján álló, a nemzetközi színtéren mindig államok közti politika irányába történt visszalépés volt.

A Szovjetunióban, majd idővel a csatlós államokban megszilárdult társadalmi berendezkedés szuperetatizmus volt (a szuperetatizmusra vonatkozóan lásd saját “Szuperetatizmus és szocializmus” című tanulmányomat a Szvobodnaja Miszl 1996. 12-es számában). Az ipari termelési mód és a termelési eszközök állami tulajdonának egybeesésére alapuló szuperetatizmus valójában a kapitalizmus párja, annak alternatívája volt (itt emlékeztetek, hogy az alternatíva két, több tekintetben egyenlő variáns közötti választás) egyazon – ipari – termelési mód keretei között. Objektív funkciója nem a végső győzelemig tartó háború volt, hanem a kapitalizmussal azonos világgazdaságba kapcsolja a békés egymás mellett éléssel ezeket a szuperetatista országokat.

Kétségtelen, a szovjet vezetés a sztálinizmus óta kész volt a burzsoá világgal szembeni szembenállás elutasítására, ám ezt épp a burzsoá világ pozíciója miatt nem tehette meg: a termelőeszközök kisajátítása a magántulajdonosoktól annyira megijesztette a burzsoáziát, és olyan veszedelmes példa volt, hogy a Szovjetunióval szembeni konfliktus elutasítása a kapitalista országok részéről kizárólag a kisajátított javaknak a korábbi tulajdonosoknak való visszaadásával és a kisajátítók példás megbüntetésével volt elképzelhető. Ennek a helyzetnek a megértése késztette a sztálini, majd a posztsztálini vezetést arra, hogy folytassa az állami, katonai és ideológiai szembenállást a Nyugattal szemben, annál is inkább, mert ennek a vezetésnek az egyetlen legitim alapja az 1917 októberére való hivatkozás volt.

Ugyanakkor az államok közötti szembenállás stratégiája már a kezdetekkor bukásra volt ítélve: ez tipikus, az osztálykizsákmányolásokra épülő társadalmak történetéből jól ismert, az állami mobilizáción, azaz végső soron a rendelkezésre álló erőkön és erőforrásokon (ideértve a katonai és emberi erőt is) alapuló anyagi-műszaki szembenállás. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió (még a csatlósokkal együtt is) gyengébb volt (kevesebb erőforrással rendelkezett), mint a világ több része (azaz a kapitalizmus világa). Ezenkívül, az ideológiai jellegzetességek okán (mivel a szovjet szuperetatista vezetés kénytelen volt használni a számára idegen szocialista ideológiát mint álcát) a Szovjetunió nem rabolhatta és nem zsákmányolhatta ki a “harmadik világ” országait nyíltan, mint azt a Nyugat tette.

Ebből fakadóan a Szovjetunió és szövetségesei veresége ebben a globális szembenállásban csak idő kérdése volt. Ez a vereség következett be tizenöt esztendeje – a szemünk láttára –, nem sokkal azt követően, hogy a Nyugaton olyan tudományos-technikai komplexumok jöttek létre, amelyek kapitalizációja jóval meghaladta a szovjetunióbeli kapitalizációt (emlékeztetni kell, hogy a Szovjetunió a világgazdaság rendszerében olyan hatalmas monopóliumként lépett fel, amelyik kénytelen volt – a nyugati monopóliumoktól eltérő módon – minden termékkel és mindenkivel konkurálni egyfelől, másfelől pedig kénytelen volt bevételének hatalmas hányadát a fegyveres erők fenntartására és szociális célokra fordítani).

Az osztálykonfliktus, az államok közötti konfliktussal ellentétben más törvények alapján fejlődik és más elveken alapszik: ez nem különböző országok és tömbök harca az ellenség területén, amikor a szemben álló felek készek a másik teljes lakosságának és népgazdaságának megsemmisítésére, hanem a szemben álló osztályok között ugyanazon népgazdasági objektumokért (erőforrásokért) folytatott küzdelem. Még a legdühöngőbb reakciós sem fog atombombát dobni a saját üzemeire csak azért, mert azt az adott pillanatban a munkásai elfoglalták. Épp ez a faktor, az önkorlátozás faktora ad reális lehetőséget a forradalmi erők győzelmének még azokban az esetekben is, amikor az ellenség objektíve erősebb.

A globális forradalom stratégiáját a huszadik században második alkalommal Ernesto Che Guevara vetette fel a Trikontinentális konferenciához írt nevezetes levelében. Emlékeztetünk, hogy ebben a levelében Che az Egyesült Államokat az emberiség ellenségének nevezte, s második, harmadik, sokadik Vietnam létrehozására szólított fel a “harmadik világ” országaiban – azzal, hogy először elvágják az imperialista országokat az imperializmus nyersanyag-, energia- és gazdasági bázisaitól, másodszor, hogy az imperializmust annyi helyi katonai konfliktusba kergessék a kapitalista periférián, ahány önmagában tette volna gazdaságilag tönkre az imperializmust. Gyakorlatilag Che egy globális méretű partizánháborút javasolt – annak elkerülhetetlen átvitelével az “első világ” országainak területére, hogy az ellenség még a saját citadelláiban, a kapitalista metropolisokban se érezhesse magát nyugodtan, hogy odahaza is fegyveres harcot kelljen folytasson, és hogy ez a harc mind a gazdasági, mind a politikai problémáit elmélyítse, az “első világot” nyílt osztálykülönbségek felé taszítva.

Che ezt a stratégiát az imperializmus minden ellenségének ajánlotta, beleértve természetesen a szovjet vezetést is. Bár akkorra már a Szovjetunióval kapcsolatban Che nem táplált illúziókat, de megértette, hogy – akár a szovjet nomenklatúra akarata ellenére – a Szovjetunió objektív módon a nyugati imperializmus ellensége. Ugyanakkor az ellenforradalmi szovjet vezetés, ahogy az várható volt, elutasította Che – általuk kalandornak tartott – stratégiáját. A kalandor bélyeget mindenki megkapta, aki a Che Guevara által javasolt stratégia híve volt. Nincsen kétségünk afelől, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a szovjet nomenklatúra mint társadalmi osztály már arra készült, hogy ne csak irányítók, hanem tulajdonosok is legyenek, azaz a számukra idegen szocialista ideológia megtagadására és a keleti tömb országainak a kapitalizmus világához való csatolására készültek. Még Che Guevara stratégiájának igazát demonstráló, a hetvenes évek úgynevezett olajválsága sem befolyásolta a szovjet nomenklatúra viselkedését.

Mindeközben maguk az imperialisták a megfelelő módon értelmezték és értékelték a Che Guevara által javasolt stratégiát. Nem véletlen, hogy Zbigniew Brzezinski később bevallotta, Reagan elnöksége alatt épp a “két, három és több Vietnam” stratégiáját fordította tudatosan az Egyesült Államok a Szovjetunió ellen: rákényszerítették a szovjeteket, hogy különböző mértékben merüljenek el konfliktusok egész sorába szerte a világon (Afganisztán, Lengyelország, Etiópia, Angola, Mozambik, Kambodzsa, Nicaragua) azzal a szándékkal, hogy a szovjet gazdaság tönkremenjen. Amint várható volt, Che stratégiája sikeresnek bizonyult.

Mindezeken túl e stratégia elemeit az Egyesült Államok aktívan használta az egyes baloldali rendszerek destabilizálására. Ilyen volt például az a valójában partizánháború Chilében, amelyet a szélsőjobboldal hajtott végre Allende elnöksége alatt. Ennek során a népgazdaság objektumait és elsősorban a kulcsfontosságú infrastruktúrákat (hidakat, utakat, áramelosztókat és erőműveket, bányákat stb.) robbantottak fel, amivel hamar olyan különleges gazdasági helyzetet teremtettek, ami jó alapja lehetett az Allende-rendszer elleni elégedetlenségnek a társadalom túlnyomó többségében. Mindez sikeresen készítette elő az 1973. szeptember 11-i katonai puccsot.

A Washington számára kellemetlen rendszerek ellen bevezetett gazdasági embargó, melynek célja az ezen rendszerek számára szükséges erőforrások és áruk behozatalának ellehetetlenítése, mind a mai napig az Amerikai Egyesült Államok destabilizációs politikájának gyakorlata.

A harc átvitelét az ellenség területére (az “ellenforradalom exportját”) sikeresen próbálták ki Afganisztánban (Pakisztán területéről), Mozambikban (a Dél-Afrikai Köztársaságból), Angolában (a Dél-Afrika által megszállt Namíbiából), Nicaraguában (Honduras területéről).

Ugyanakkor az imperializmus ellenségei sehol sem próbálták felhasználni saját területüket mint az aktív partizánharc hátországát, amelynek segítségével a forradalmi erők mind periodikusan, mind módszertanilag sikeresen mérhettek volna csapást az osztályellenségre. Sehol sem folytatták a gazdaság destabilizálását célzó tömeges infrastruktúrarombolás stratégiáját. Senki sem próbálta megbénítani vagy épp lerombolni azokat a hagyományos utakat, amelyeken keresztül a “harmadik világ” nyersanyagai az “első világba” jutnak. Senki sem próbálta meg a tőzsdék munkáját megzavarni komputeres támadással (annak ellenére, hogy ezt könnyű megtenni)! És a többi, és a többi. Épp ellenkezőleg, azokat az – eszközök és emberek kényszerűen korlátozott ereje miatt – gyenge kísérleteket, amelyeket az “első világ” országaiban a forradalmárok végrehajtottak, az ellenforradalmi természetű szovjet vezetés zavarónak találta. Ezekre a forradalmárokra rásütötték a “provokátorok”, a “CIA ügynökei” (vagy épp Pekingé) bélyegét, majd ezt követően a szovjet vezetés megelégedéssel vette át a politikai ellenség (Washington) logikáját, amikor a fegyveres forradalmi harcot a terrorizmussal azonosította.

Amennyiben Che Guevara elemzése igaz volt a huszadik század hatvanas éveinek végére, akkor még inkább annak kell tartsuk a jelenre. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve – és különösen a Szovjetunió és a keleti tömb bukása után a nyersanyagtermelő ágazatok bezárása az “első világban” és ezek kihelyezése a “harmadik világba” egyre csak fokozódik. Ehhez kapcsolódott az ipari termelés leépítése az “első világban” és kihelyezése a “harmadik világ” országaiba. Ez azt jelenti, hogy a metropolisok egyre inkább a perifériától függenek anyagilag, ami egyre inkább sebezhetővé teszik őket a világméretű partizánháború stratégiájától.

Ha hat, a nemzetközi gazdaság számait publikáló kézikönyv adatainak átlagát vesszük, akkor a kapitalista metropolis (beleértve Ausztráliát, Új-Zélandot és Izraelt) függősége a perifériától az alábbiakban mutatható ki:

– energiahordozók – 52% (a szénhidrogének esetében 79%),

– fémek – 81%,

– vegyipari alapanyagok – 89%,

– élelmiszer-feldolgozás alapanyagai és mezőgazdasági termékek – 46%,

– könnyűiparai termékek és alapanyagok – 67%.

Ugyanakkor ez a függőség még nagyobb, hiszen a hivatalos statisztikák nem tükrözik a valós helyzetet. Példaként elég a maquiladorát említeni. A mexikói maquiladorák jogi státuszukat illetően három kategóriát képeznek. A harmadik típusú, a területenkívüliség jogát élvező maquiladora nem kerül be a mexikói statisztikákba, csak az Egyesült Államok statisztikáiban bukkan fel. Ám maguk ezek a vállalkozások az USA határain kívül tevékenykednek, alkalmazottaik nem az Egyesült Államok állampolgárai, hanem mexikóiak, olyanok, akiket az Egyesült Államok statisztikái nem jegyeznek. Ebből pedig az következik, hogy a hivatalos amerikai statisztikák az amerikai tulajdonú maquiladoravállalkozások termelését beszámítva nemcsak az USA össztermelését növelik meg, hanem magának az amerikai munkásoknak a termelékenységét is.

Számtalan személyes példát ismerhetünk arra nézvést, hogy a hivatalos statisztikák mennyire nem képezik le a valóságot. Mondjuk, valamikor volt nekem egy, az USA-ból hozott személyi számítógépem. Az összes dokumentum szerint ez a minden tekintetben legális személyi számítógép a Szilikon-völgyben készült. Amikor összetört a számítógép, akkor kiderült, hogy valójában Tajvanon, Indonéziában, Szingapúrban. Malajziában, Thaiföldön, Indiában és Dél-Koreában készültek az egyes alkatrészei, és jószerivel csak a csomagolása készült a Szilikon-völgyben. Ám a statisztikákban ez a gép mint az Egyesült Államokban előállított termék szerepel. Másik példa: egy volt tanítványom ma Münchenben él. Valamelyik ünnepi alkalomra vásárolt férjének egy drága öltönyt egy kizárólag német ruhaipari termékeket forgalmazó boltban. Minden dokumentáció azt igazolta, hogy az öltönyt egy jó nevű és tisztes német cég készítette. Ám otthon, amikor belülről is megvizsgálta a nadrágot egykori diákom, akkor vette észre a varrásban azt a kicsike címkét, ami azt tanúsította, hogy valójában Orsa városában, Belorussziában varrták az árut. Ám ez esetben sem lehet kétségünk afelől, hogy a statisztikákban ez az áru is mint az NSZK-ban gyártott termék szerepel.

Másként fogalmazva, a kapitalista metropolis (az “első világ”) a kapitalista periféria (azaz a “harmadik világ”) kollektív kizsákmányolójává vált. A “harmadik világ” kárára a nyugati monopóliumok által termelt extraprofit árán – az adók újraelosztásán keresztül – az “első világ” országaiban megvalósul a lakosság korrumpálása, így többek között a széles munkásrétegek korrumpálása is. Ez azt jelenti, hogy a metropolis egyre inkább parazita jellegűvé válik, hasonlóan a Római Birodalomhoz, mely a provinciák és a szomszédos országok kizsákmányolásából és kirablásából élt.

Önmagában a munkások korrumpálásában az uralkodó rétegek által semmi újdonság nincs: ezt a jelenséget a marxizmus klasszikusai már régen leírták a “munkásarisztokrácia” példáján. Ma egész egyszerűen az extraprofit grandiozitása lehetővé teszi e stratégia alkalmazását a lakosság legszélesebb rétegei esetében is.

Ezzel egy időben a kapitalista metropolisok uralkodó rétegei és osztályai, a bolsevik és más forradalmak tapasztalatait leszűrve tudatosan olyan politikát folytatnak, ami a munkásosztály maximális létszámcsökkentésére (és ezen belül is az ipari munkásság létszámának csökkentésére) irányul az “első világ” országaiban. Mindennek az a célja, hogy megváltoztassák a lakosság társadalmi összetételét, hogy növeljék a kistulajdonosok és a szolgáltatási és szórakoztatási szektorban foglalkoztatottak számát, azokét, akik a legközvetlenebb mértékben függenek az uralkodó osztályoktól, és akik részben már önmaguk is a parazita vagy félparazita társadalmi csoportokhoz tartoznak. A viszonteladók, a lakájok, a prostituáltak és az udvari bolondok kiszorítják mindazokat, akik saját munkájukkal állítanak elő anyagi javakat – bármely civilizáció alapjait.

Ez azt jelenti, hogy a baloldali erők hagyományos munkásosztály-orientációja a metropolis országaiban vereségre ítéltetett: egyfelől azért, mert a korrumpált munkásosztály nem lehet forradalmi osztály, másfelől pedig azért, mert maga ez az osztály is gyorsan fogy méretében, amivel együtt jár társadalmi hatásának csökkenése is. A szociáldemokraták és az angol munkáspártiak neoliberálissá való degradálódása egyáltalán nem véletlen jelenség, és még véletlenül sem valamiféle rosszakarat eredménye: mindez a társadalmi változásokra adott természetes válasz Nyugat-Európa országaiban.

Ebből fakad a forradalom perspektívájának hiánya az “első világban” (a paraziták és a kizsákmányolók nem forradalmárok) és a forradalmi központok áthelyezése a “harmadik világ” országaiba. Az “első világ” baloldali erőinek nincs jövőjük – hacsak nem tartjuk “jövőnek” az európai szociáldemokraták és labouristák szégyenletes útjának megismétlődését, akik elárulták saját eszméiket, és a nagytőke eszközévé váltak.

A legmesszebbmenőkig jellemző, hogy a metropolis jelenlegi baloldali pártjai semmiféle harci stratégiát nem voltak képesek nyújtani a reformista stratégiákon kívül: azaz a kisebbségek jogaiért, a nők jogaiért, a bevándorlók és a hajléktalanok jogaiért, a környezet védelméért stb. olyan dolgokat javasoltak, amiknek a kapitalizmus részbeni megjavítása a célja (ami lehetővé teszi a kapitalizmusnak egyre vonzóbbá válását az emberek egyre nagyobb része számára, ami egyben a szocializmusért küzdők számát is csökkenti), és nem pedig annak elpusztítása. Mindez, természetesen egyáltalán nem veszélyes a tőke uralma számára.

Pontosan ennyire veszedelmes a kapitalizmusra az úgynevezett anti­globalizmus – és különösen annak az ATTAC képviselte cinikusan reformista változatában (a pénzügyi spekulációk megadóztatása önmagában az ezektől műveletektől való aggódást és a műveletek kiszélesítését feltételezi), ebben a nyugati baloldalnak annyira tetsző karneváli formájában (a karnevál meghatározása szerint nem harc, hanem látványosság, előadás – még Metternich mondta: amíg a nép táncol, addig nem veszélyes).

Szervezeti értelemben az “antiglobalisták” által javasolt stratégia – a tömegmozgalmak a “totalitárius” és szigorúan központosított szervezetek helyett – perspektívátlan azért, mert egyfelől ezek a mozgalmak átlátszóak az osztályellenség és annak titkosszolgálatai számára, másodszor pedig azért, mert a politikai ellenfél már megtalálta és a gyakorlatban kipróbálta e stratégia ellenmérgét: maga tanult meg létrehozni – többek között korrumpálással – tömeges ellenforradalmi, reakciós természetű társadalmi mozgalmakat. Ezt mutatta meg a “színes forradalmak” gyakorlata Jugoszláviában, Ukrajnában és Grúziában (és ami kevésbé ismert, Bulgáriában és Romániában is).

A jelenlegi nyugati baloldal már azzal is demonstrálta nyomorúságát, hogy képtelen volt irányítása alá vonni (hogy azt ne mondjam: megszervezni) egyetlen, az “első világ” országainak neoglobalizmusa elleni tömeges és radikális ellenállási esetét sem, kezdve a spanyolországi halászok és kikötői munkások utcai harcával a rendőrök ellen, egészen a franciaországi lakótelepeken lefolyt zavargásokig.

Ugyanakkor van lehetőség arra, hogy azok az “első világbeli” baloldaliak, akik tudatosan szentelik erejüket és életüket a forradalmi harcnak a “harmadik világban”, megmentsék reputációjukat. Különösen néhány nyugati baloldali mutatott erre példát a hatvanas–hetvenes években: azok a francia, spanyol, olasz elvtársak, akik csatlakoztak a “harmadik világ” gerillaharcaihoz; azok az észak-amerikai baloldaliak, akik szükségesnek tartották, hogy Venezuelába utazzanak azért, hogy Hugo Chávez kormányának tanácsadói legyenek, és azok (mint a RAF az NSZK-ban), akik nyíltan hirdették magukról, hogy ők a “harmadik világ” forradalmi erőinek ügynökei az “első világban”.

Általában elmondható, hogy a szovjet korszakban a világ baloldali mozgalmaira Moszkvából rákényszerített nézőpont, amely szerint a legfejlettebb kapitalista országok mindennél közelebb állnak a szocialista forradalomhoz, nem marxista, nem dialektikus és nem tudományos, hanem pozitivista volt. Maga Marx dialektikus volt, és kiválóan megértette, hogy a társadalmi fejlődés az osztályalapon tagolt kizsákmányoló társadalmakban nem a pozitivista sémák mentén zajlik, hanem azok az erők keltik életre, amelyek előzőleg e fejlődés áldozataivá válnak – ahogy a Filozófia nyomorúságában írt erről.

Manapság a globális forradalom egyetlen perspektívájának a “harmadik világban” létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az “első világot”, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, “felszabadított zónák” létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával. Ezek az országok aztán tudatosan a világforradalmi fejlődés hátországává, bázisává kellene, hogy váljanak.

Ezt a stratégiát nem lehetett a huszadik század elején megvalósítani: a szuperetatista, a bolsevikhez hasonló forradalmak de facto a forradalmi burzsoázia feladatait hajtották végre (iparosítás, az agrárkérdés megoldása és a kulturális forradalom végrehajtása), amiért is az akkori periféria és félperiféria országai (ahol az antiburzsoá forradalmak lezajlottak) kénytelenek voltak a metropolis országaitól tanulni, hozzájuk fordulni kultúráért és technológiáért. Ezen túl a periféria országainak forradalmárai közötti horizontális kapcsolatokat – a kommunikáció és az információs technológiák alulfejlettsége, valamint a világ nemzeti alapozottsága miatt – nehezen lehetett lefektetni (ennek okán is a Brit Birodalom gyarmatainak forradalmárai a metropolison keresztül és a metropolis nyelvén voltak kénytelenek egymással érintkezni).

A globalizációval ezek a korlátok eltűnnek. Ezenkívül nincs tovább szükség a jelenlegi Nyugat kultúrájához fordulni, hisz ez a kultúra a hanyatlás kultúrája: a huszadik század hetvenes évei óta a metropolis országainak kultúrája és társadalomtudományai a posztstrukturalizmus és a posztmodern által szétbomlasztva semmiféle komoly eredményt nem voltak képesek a világ számára nyújtani (ami persze a parazita társadalmak sajátossága). A huszadik század elején a kapitalizmus felemelkedőben volt, a burzsoázia – ha nem a nemzeti szempontból tekintjük, hanem planetáris nézőpontból – még mindig felemelkedő, elsősorban a valódi anyagi termeléssel elfoglalt osztály volt. Manapság a kapitalizmus látni engedi saját minőségi fejlődésének határait, amikor kizárólag mennyiségileg fejlődik, kizsigerelve ezzel bolygónk tartalékait, míg a burzsoázia osztálya elsősorban a pénzügyi szférában – azon belül is a spekulatív, virtuális tőkében érdekelt, ahhoz kötődik. A jelenlegi kapitalizmus nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, amiket érdemes lenne az antikapitalista erőknek tőle kölcsönözniük.

A tömegkultúra diadala a művészet és az irodalom területén, a posztmodernizmus győzelme és a tudományos megközelítés elvetése a társadalomtudományokban, a “multikulturalizmus” és a “politikai korrektség” diadala a társadalmi életben, az obskúrusság, a vallásosság és a neoliberalizmus győzelme a mai Nyugaton nem véletlen, hanem a metropolis parazita jellegéből fakadó törvényszerűség. A művészet és az irodalom, a filozófia és a humán tudományok a mai Nyugaton nem bírnak többé progresszív társadalmi értékekkel (ez vonatkozik a kortárs nyugati baloldaliakra is – elegendő csak összevetni Toni Negri olyan nyíltan tömegkulturális, a ponyva határait súroló bestsellereit, mint az Empire vagy a Multitude, az ő valóban úttörő jelentőségű komoly műveivel a hatvanas és hetvenes évekből). Végül is megéltük azt a pillanatot, amikor már lehet és kell is nem tanulnunk a fejlett kapitalista országoktól (nincs mit már tanulni ott), amikor már lehet és kell önmagunknak fejlődnünk a burzsoá “kultúrával” való szembenállás alapján.

Sajnálatos módon az “első világ” technikai felsőbbrendűségét nem lehet ignorálni. És itt most nemcsak a katonai felsőbbrendűségről van szó, hanem elsősorban a politikai és társadalmi színtér, a szervezetek és egyének, a társadalmi viselkedés feletti kontrollban tapasztalható felsőbbrendűségről. Az imperializmus aktívan dolgozza ki és valósítja meg az életben – a kizárólagos jogosítványokkal és tejhatalommal rendelkező titkosszolgálatok segítségével (minek céljából kidolgozták a terroristaellenes hisztériát) – a totális megfigyelés és a totális ellenőrzés módszereit és mechanizmusait, ahogy következésképpen a totális elnyomásét is.

Ez azt jelenti, hogy – az általános törvények alapján – csak azok a forradalmi erők képesek túlélni, képesek létrehozni a forradalmi ellenállás tűzfészkeit, amelyek átláthatatlanok az imperializmus számára. Másként fogalmazva, a forradalmi erőknek az autonómia zónáira van szükségük. A huszadik század gyakorlata bebizonyította, hogy azok a szervezeti formák bizonyulnak az autonómia hatékony zónáinak, amelyek ignorálják a politikai és osztályellenség hatalmát és törvényeit, és amelyeket az osztályellenség azért nem képes befolyásolni, mert nem rendelkezik róluk és belső helyzetükről megbízható információkkal. Ilyen szervezeti forma például az illegalitás és a partizánosztag.

Az osztályellenség az államon mint a közvetlen osztályelnyomás gépezetén és a “civil társadalmon” – mint (az államtól formálisan független) az osztályelnyomás megkétszereződésén – keresztül kényszeríti rá játékszabályait a társadalomra. Ugyanakkor már Gramsci rámutatott, hogy épp a kapitalizmusban a “civil társadalom” megkétszerező elnyomó rendszere megléte miatt a forradalmi erők győzhetnek, ha a burzsoá “civil társadalom” intézményeivel szemben képesek szembeállítani saját, antiburzsoá, “ellencivil társadalmi” intézményeiket, azaz ha olyan társadalmi szférát hoznak létre, amely átláthatatlan az ellenség számára, és amelyik nem engedi az ellenséget saját területére. A huszadik század gyakorlata megmutatta, hogy ez a forradalmi kultúra és a forradalmi “civil társadalom” intézményeinek területe, ami a legteljesebb kifejlettségében a gerilla gyakorlatában (Kínában, Vietnamban, Kubában, Bissau-Guineá­ban, Nicaraguában) valósult meg.

És mégis az idegen pályán – azaz a burzsoá “civil társadalom” területén – való játék elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, mivel ez a legális tevékenység stratégiája volt, az ellenség szabályai alapján, e társadalmon belül (a hegemónia megszerzésének illúziójával), a “burzsoá “civil társadalom” lerombolásának, megsemmisítésének stratégiája helyett.

Stratégiailag nem a burzsoá “civil társadalom” intézményeinek és burzsoá kultúrájának a megkétszerezése a helyes, hanem ezek elvetése, felváltásuk más intézményekkel – olyanokkal, amelyek létrehozását a világforradalom közvetlen feladatai követelik. A Szovjetunió az 1920-as éveket követően, majd a keleti tömb országai egyáltalán nem véletlenül voltak kulturális (és életmód) szempontból nagyon is burzsoák: nem voltak forradalmi országok. Ebből az elszomorító tapasztalatból azt a következtetést kell levonjuk, hogy nem szabad a Szovjetunió és más szuperetatista ország hibáit megismételni. Másképp fogalmazva ma elkerülhetetlenül fontos a húszas évek Szovjet-Oroszországának forradalmi kulturális-társadalmi tapasztalatának, valamint a vietnami, kubai, nicaraguai és a többi forradalmak korai éveinek (a természetesen kritikus) tanulmányozása.

Végezetül a győzelem fontos feltétele a világimperializmus alapvető nyelveinek elvetése, elsősorban (bár nem kötelező sorrendben) az angol nyelv elvetése. Az Amerikai Egyesült Államok mint a világ csendőre a legtudatosabban erőlteti rá az egész bolygóra az angolt mint nemzetközi nyelvet: ez könnyebbé teszi az egész föld feletti ellenőrzést. Távolról sem véletlen, hogy a radikális antiburzsoá erőknek az utóbbi időkben kivívott sikerei (legyenek azok akár csak lokálisak) ott következtek be, ahol ezek az erők ignorálták az angol nyelvet (és igyekeztek eltávolodni a világimperializmus más nyelveitől, így a franciától és a némettől is): ilyen a Chiapas, ahol a forradalmi propagandát a maják nyelvén folytatták, Ecuador és Bolívia, ahol elsősorban kecsua és ajmara nyelven folyt a forradalmi propaganda, Nepál és India, ahol a maoista felkelők a helyi nyelveken folytatják forradalmi propagandájukat (és csakis végső esetben hindi vagy nepáli nyelven). Másképp szólva, a világimperializmus a saját birodalmi önelégültsége miatt – azaz azért a meggyőződéséért, hogy minden hivatalos iratot kötelezően lefordítanak angolra – volt kénytelen átengedni ezeket a tűzfészkeket.

A metropolis nyelveinek bojkottja (elsősorban is az angol nyelv bojkottja) a periféria forradalmi erői közötti horizontális kommunikációban – egyidejűleg egymás nyelveinek elsajátításával – ezeket az erőket kevésbé átláthatóvá teszi az imperializmus számára, és ezáltal egyben sokkal veszélyesebbé is.

A világforradalom mint a “harmadik világból” kiinduló világméretű partizánharc stratégiája hosszú távú stratégia (még a lokális méretű cselekvés számára is). A gyakorlat azt mutatja, hogy bármely fegyveres tűzfészek előkészítése hosszú időt vesz igénybe: a Chiapas-felkelés előkészítéséhez húsz–huszonöt évre volt szükség, a perui “Fényes Ösvény” gerillaharcát 20 évig készítették elő. A nepáli és indiai maoisták gerillaharcát olyan szervezetek indították, amelyek a hatvanas években alakultak az illegalitásban vagy akkor vonultak illegalitásba. A győzedelmes utcai harcokat Ecuadorban és Bolíviában olyan indián szövetségek szervezték, amelyek a hetvenes évek közepén jöttek létre. Ebből következőleg ez a stratégia egyáltalán nem felülről kezdeményezett, nem az egyik napról a másikra kitörő forradalomé, amelyről annyira szeretnek beszélni (és amit előszeretettel kritizálnak) a baloldali akadémiai tudósok nálunk és nyugaton egyaránt. Ezek az “akadémiai baloldaliak” kritikájukkal csak saját gyávaságukat, az aktív harchoz való hozzá nem értésüket és a status quo fenntartásában való önző érdekeltségüket leplezik el: többé-kevésbé szerencsésen beépültek a burzsoá társadalomba, és félnek attól, hogy bármiféle “éles mozgalom” eredményeként elveszthetik mindazt, amivel ők rendelkeznek. Ezeknek az “akadémiai baloldaliaknak” a kedvenc időtöltésük (már a burzsoá akadémiai intézetekben való szolgálat és a burzsoá folyóiratokba történő tudományos tanulmányok írása mellett fennmaradó szabad idejükben) a “tudományos konferenciák” rendezése. Ugyanakkor a világtörténelemben egyetlen esetet sem ismerünk arra, hogy tudományos konferenciák szültek volna társadalmi forradalmakat!

Jó előre meg lehet jósolni, hogy a forradalmi központoknak a kapitalista perifériára való áthelyeződésével az “új periféria” országai (a keleti tömb egykori országai) mint a félperiferiális státuszt elérők vagy azért küzdők utolsókként fognak a forradalmi harchoz csatlakozni. Egyesek azért, mert valóban sikerül elérniük a félperiferiális státuszt (ez egyelőre csak Szlovéniának sikerült). Megint mások pedig azért, mert a forradalmi mozgalom sikeres kifejlődéséhez két olyan feltétellel kell rendelkezniük, amelyek megteremtése hosszú időt vesz igénybe. E két feltétel az alábbi:

1. Generációváltásnak kell végbemennie – a történelmi küzdőtérről le kell vonuljon a forradalom számára perspektívátlanná vált “szovjet” generáció, majd ezt követően ugyanezt kell tegye az antikommunista propaganda által kamaszkorukban elkábítottak generációja, azok, akik ünnepelve fogadták a kapitalizmus eljövetelét;
2. Újból létre kell, hogy jöjjenek az ellenforradalmi természetű sztálinista bürokrácia uralma alatt elpusztított önálló, radikális baloldali ellenzéki mozgalom hagyományai.

A szerzőt egy globális szocialista forradalom perspektívája és szubjektív tényezőinek keresése foglalkoztatja. A világkapitalizmus strukturális válságát ténynek elfogadva, megoldásként a klasszikus válaszokat, így a filozófiai szinten legkidolgozottabb Történelem és osztálytudat (1923) marxizmusát hívja segítségül – koncentráltan kifejezve azt a dilemmát, hogy alkalmazható-e napjaink viszo­nyaira a messianisztikus marxizmus?

Apám emlékének

Minden bizonnyal igen. Most még nem tudható, hogy konkrétan milyen formákban fog megvalósulni, de az nagy valószínűséggel állítható, hogy gyerekeink meg fogják érni. Történelmi mércével a globális forradalomig tartó néhány évtized csak egy pillanat, vagyis ha nézőpontunk történelmi, jószerivel már benne is vagyunk. Elöljáróban leszögezem, hogy nem vagyok sem apokalipszis-, sem messiásváró, nézeteimet a szocializmus tudományos, forradalmi elméletére kívánom alapozni. Mindazonáltal, ha a politikai forradalom szubjektív feltételei – a forradalmi osztály tudatossága és szervezettsége formájában – nem teljesülnek megfelelően, az emberiség sorsa apokaliptikus véget érhet. Mészáros István, Marx és Rosa Luxemburg nyomán, úgy fejezte ki ezt a történelmi választást, hogy “szocializmus, vagy barbárság”. Teljesen osztom Mészáros aggodalmait, de úgy vélem, hogy Mészárosnál valamelyest szigorúbb determinizmussal szemlélem a világot, s ennélfogva erőteljesebb dialektikával fejezném ki magam: az emberiség fennmaradása, vagy teljes kipusztulása.¹ A forradalmi szocializmus mára nemcsak egy választható jobb létezést jelent, hanem a társadalmi létezést magát, miáltal a létezés csak mint szocialista létrejövés, csak mint egy új minőségű társadalmi lét lehetséges. Egyre világosabban látható, hogy rohamosan szűkülnek az emberiség előtti választási lehetőségek, s a szocializmus mára nem pusztán egy a számtalan lehetőség közül, hanem kényszerítő történelmi szükségszerűség. Időben felismeri-e planétánk (s benne hazánk) munkásosztálya ezt az objektív történelmi determinációt, vagy jön az emberiség s vele együtt valószínűleg a teljes bioszféra kipusztulása? Az alábbi írásban a globális szocialista forradalom – egyelőre hiányzó – szubjektív előfeltételeinek vázlatos vizsgálatára teszek kísérletet.

A világkapitalizmus strukturális válsága

A világkapitalizmus rendszere súlyos strukturális válságban van.² Mészáros e szerkezeti válság négy alapvető vonását különíti el.³

1. Egyetemes jellegű, vagyis nem korlátozódik bizonyos szférák válságára.

2. Térbeli kiterjedését tekintve globális méretű, nem korlátozódik országokra vagy országcsoportokra.

3. Időbeli kiterjedését tekintve folytonos, hosszan tartó, nem pedig korlátozott időtartamú és ciklikus, mint az előző válságok mindegyike.

4. A kibontakozás módja pedig lassú, lopakodó, fondorlatos, álcázott. A világtőke rendszere elérte növekedésének, fejlődésének történelmi határait, az ellentmondások új ellentmondásokká való transzferálása egyre erősebb és áthatolhatatlanabb anyagi korlátokba ütközik. A rendszert egyre inkább átható irracionalitás egy általános káosz felé sodorja a világot. A használati érték és a csereérték egyre élesebb ellentétbe kerül egymással, a termékek általános hasznosulási rátája erőteljesen csökken, egyre rövidebb élettartamú produktumok generációi születnek, szaporodnak az egyszer használatos áruk, melyek mind az általános pazarlás fokmérői. Ez a társadalmi reprodukcióban jelen lévő általános tékozlás, a természet kizsákmányolását, erőforrásainak kimerítését s végső soron az emberiség létének külső természeti feltételeit veszélyezteti egyre súlyosbodó ökológiai katasztrófák formájában. Ennek legsúlyosabb jövőbeli formája a világméretűvé váló klímakatasztrófa, mely közvetlenül háborúkat generálhat, és végső soron az általános gazdasági-politikai összeomlás láncreakciójának elindítója is lehet.⁴

Az általános hasznosulási ráta csökkenése a fejlett centrumországokban a tőke hasznosulását is elérte a profitráták általános szintjének csökkenése formájában. Ennek következménye, hogy a nagytőke a nemzetközi bankszférába áramol, és a monetáris terjeszkedés válik legfőbb expanziós területévé, pénzügyi függésbe vonva a kevésbé tőkeerős országokat, jelentősen kikezdve azok szuverenitását. Ezáltal a kizsákmányolás súlypontja az utóbbi évtizedekben a centrumon kívülre exportálódott. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi tranzakciók képében álcázott formát vesz fel, másfelől a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentmondása – az osztályharccal egyetemben – közvetlenül nemzetközivé válik, s a nemzetállamok közötti érdekellentét megtévesztő mezét ölti magára. Ez természetesen azzal a veszéllyel jár, hogy a különféle tőkés érdekkörök felhasználják ezen alapvető ellentmondást saját partikuláris céljaiknak megfelelően, s ideológiailag – egy velejéig hamis – civilizációs antagonizmust tulajdonítanak neki. Huntington⁵ és a Hardt–Negri szerzőpáros⁶ szándékuktól függetlenül az amerikai civilizatorikus felsőbbrendűség mítoszának megteremtéséhez járulnak hozzá, s ezzel a protofasizmus logikáját öltöztetik az “amerikai világpolitikai küldetés” szalonképes ruhájába, ahonnan a géntechnológia ma még tiltott emberi alkalmazása – természetesen a “fizetőképes kiválasztottak” számára – megnyithatja az utat a szociáldarwinizmus újjászülető ideológiája felé. A tőke logikájából eredő fenti tendencia növekvő veszélye korántsem elhanyagolható.

A világtőke mint önmagát túlélt gazdasági alap teljes mértékben aláásta a jelenkori nemzetállamok egységeiből álló világméretű politikai felépítményt. “Az imperializmus jelenlegi s a történelemnek kétségkívül legveszélyesebb szakasza mindhiába kísérletezik ennek az ellentmondásnak a feloldásával olyképpen, hogy katonailag erőszakolja rá az egész világra az Egyesült Államokat mint a globális hegemón imperializmus vezető államát” – írja Mészáros.⁷ A világtőke, miután képtelen transzferálni általános válságát, utolsó nagy válságszublimációja a világméretű katonai uralom egyre közvetlenebb és egyre szélsőségesebb formája felé való haladás. Mészáros kis könyve utolsó fejezetének legfontosabb mondanivalója az emberiség jövőjéért való fokozott aggodalom: “Egy mindennél hatalmasabb nemzetállam terve, amely a tőke logikájából fakadó kényszereknek engedelmeskedve, ellenőrzése alatt tartja az összes többit, csakis az emberiség öngyilkosságához vezethet.”⁸ Mivel a tőke logikájában nincs immanens visszacsatolás, hogy fékezze az önnön rendszerét is elpusztító profithajszát, megoldást csak a tőkés rendszeren kívül kereshetünk. A végzetes pusztító erők termelőerőkké változtatását csak a világrendszer szocialistává való forradalmi átalakítása oldhatja meg.

Tőkés osztály, munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc

A világkapitalizmus válságának többé vagy kevésbé alapos elemzésével könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik⁹ , a szocialista forradalom szubjektív feltételeivel, vagyis a munkásosztály megszerveződésével, forradalmi osztálytudata fejlődésével, a szocialista forradalom vezetésének kérdéseivel jóval kevesebb. Ennek oka részben abban keresendő, hogy a marxizmus elmélete és gyakorlata korunkban súlyos válságon s egyúttal megújuláson megy át. Az európai despotikus, eltorzult államszocialista kísérletek szükségszerű összeomlása nyomán a marxizmus elmélete is visszaszorult, s az ideológiai vákuumot a tőke eszmei képviselői töltötték be. Magyarországon is elbizonytalanodott a marxista baloldal, sőt magukat korábban marxistának vallók (“hívők”) tömegesen tagadták meg e forradalmi elméletet, amivel objektíve cserbenhagyták a munkásosztályt. Wirth Ádám nagyszerű tanulmányban vizsgálta, hogyan próbálja meg hazugságokkal, bűvészmutatványokkal palástolni tőkés jelenkorunk nyilvánvaló osztályellentéteit az uralkodó ideológia, a társadalomelméleti irodalom.¹⁰

A polgári ideológia már évtizedek óta előszeretettel alkalmazza az osztályszemlélet nem létezővé nyilvánítását, így képviselői kitörlik szókészletükből a munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc kifejezéseket. A tőke logikája szerint: ha verbálisan eltüntetik a forradalom alanyát, ha elhitetik a társadalommal, hogy nincs kizsákmányolás, az ún. munkavállalókat, bérből és fizetésből élőket megfosztják osztálytudatuktól, akkor a “fenyegető” forradalom problémája részükről megoldottnak tekinthető. Sajnálatos, hogy ezt a felháborító hazugságot baloldali társadalomtudósok is átveszik.¹¹ Szalai Erzsébet elméleti modellje egy elit- és rétegelmélet kombinációja, melyben az eliten kívüliek középrétegekre és alsó rétegekre oszlanak. Szalai relativizálja Marx kizsákmányoláselméletét, elveti osztályelméletét, a munkásosztály szerinte felbomlott, minek következtében osztályharc sincs. A következőket írja: “A munkásság az újkapitalizmusban sem szerveződik osztállyá. Számomra ebből a szempontból releváns marxi elmélet szerint ugyanis az osztályelmélet lényege az osztályok küzdelmének tételezésében rejlik, abban, hogy a társadalmi változásokat a társadalmi osztályok összecsapása idézi elő. – A magyar munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején mutatkozott meg munkásosztályként. Elsősorban akkori harcainak, a forradalmi munkástanácsok küzdelmének köszönhető, hogy az 1960-as évek elejétől kezdődően a »legvidámabb barakk« lehettünk. Eme konszolidációs folyamatban azonban megtörtént a munkásosztály felbomlása, mely (részben eme folyamat szocializációs örökségeként) az újkapitalizmus jelentette sokkok hatására sem képes újjászerveződni.” Az idézett részből kitűnik, hogy Szalai téved, amikor nem tesz különbséget a magában való osztály (Klasse an sich) és a magáért való osztály (Klasse für sich) fogalma között, vagyis osztálynak csak az utóbbit tekinti. Ez olyan természetű ontológiai és dialektikus logikai hiba, mintha egy dolgot csak akkor tekintenénk magának a dolognak, ha már elérte teljes kifejlettségét. Az egymást feltételező tőke és munka antagonisztikus ellentétére, vagyis a kizsákmányolásra épülő tőkés társadalom az egyes osztályok tudatától független, objektív létező. Az osztályok önmagában való léte a termelőeszközök tőkés magántulajdonából ered, annak a következménye. Bármelyik alapvető osztály létének megkérdőjelezése csak akkor lehetséges, ha az egész tőkés rendszert megkérdőjelezzük. Kétségtelen, hogy a jelenlegi magyar munkásosztály osztálytudatossága szinte majdnem felbomlott, morális állapotát leginkább a csalódottság és az elkeseredettség jellemezheti, szervezettsége nagyon alacsony, esetleges, de létének megkérdőjelezése – még ha az fejlett osztálytudat nélküli lét is jelen történelmi periódusunkban – a valóság súlyos meghamisítására tett kísérlet. Szalai a magyar munkásosztály letagadásával tudományos téren kapitulál a világtőke előtt, s mint magát baloldalinak valló szociológus vélhető szándéka ellenére objektíve a kapitalizmus egyik legjobb ideológusává válik azzal, hogy a fenti kijelentések az ő szájából hangzanak el.¹² Égető szüksége lenne pedig az éppen csak embrionális állapotban lévő, újjászületés előtt álló, magyar (és nemzetközi) forradalmi munkásmozgalomnak osztályharcos, bátor szociológusokra is.

A nemzetközi munkásosztály demoralizálódása történelmi léptékű. Kialakulása a revizionizmus jelentkezéséhez köthető, majd a bolsevik forradalom eltorzulásával egyre széleskörűbbé vált, a fasizmus elleni küzdelem ellentmondásaival, majd az államszocialista világrendszer gazdasági lemaradásával folytatódott, s e rendszer peresztrojkás kimúlásával érte el csúcspontját. A szocializmus megvalósításában kudarcot vallott forradalmi vezető rétegek elárulták a nemzetközi munkásosztályt, s ez az árulás napjainkban is tart.¹³ Ennek hazai politikai megfelelője a Magyar Szocialista Párt vezetése – mely magát nyíltan szociáldemokratának vallja, s teljes mértékben alkalmazkodott a kapitalista rendszerhez. Nem tud és nem akar ellenállni a globális világtőke nyomásának, privatizációs buzgalma az egyik legfőbb forrása a magyar munkásosztály demoralizá­lódásának. A másik oldalon a balos, szektás, sztálinista történelmi terhet cipelő, a kádári államszocializmust nosztalgikusan, idealizálón megszépítő Munkáspárt vezetése, mely elmulasztja az államszocializmus alapos kritikáját, miáltal határozottan eltér a marxizmustól, s anakronizmussá, történelmi kövületté válik. A szocializmus elméletének és gyakorlatának a fejlődése természetesen nem egyenes vonalú, hanem az uralkodó tendencia mindig ellentmondásokon keresztül érvényesül, a haladás örökös visszaesésekkel, elhajlásokkal terhes, de a világtörténelem menetének szükségszerűen szocialista iránya tagadhatatlan.

A burzsoázia általában vett ideológiai, morális szétesése sokkal előrehaladottabb, mint a munkásosztályé. Ha visszatekintünk a történelemben, kiderül, hogy a burzsoázia erkölcsi leépülése már a thermidor idején megkezdődött, vagyis több száz éves előtörténete van, s azóta osztálycinizmusa csak fokozódott. Lukács György Marx nyomán a következőképpen vázolja a tőkésosztály történelmi kutyaszorítóját: “A burzsoáziának e tragikus helyzete történelmileg abban tükröződik, hogy még nem végzett elődjével, a feudalizmussal, mikor már megjelent az új ellenség, a proletariátus; politikailag ez úgy jelentkezett, hogy a társadalom rendi szervezetei elleni harcot olyan »szabadság« nevében folytatta, amely a győzelem pillanatában szükségképpen új elnyomássá változott; szociológiailag abban mutatkozik meg az ellentmondás, hogy bár a burzsoázia társadalmi formája jelenteti meg először a maga tiszta formájában az osztályharcot, bár csak e társadalomban rögződik meg ez történelmi tényként, a burzsoáziának mégis minden erejével arra kell törekednie, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag eltüntesse az osztályharc tényét a társadalmi tudatból…” (kiemelés: B. Gy.)¹⁴ A burzsoázia osztálytudata tehát hatalomra jutásától fogva ezen ellentmondás foglya, morális leépülése tehát történelmi léptékű, ennek ismeretében könnyebb megértenünk osztályfélelmét a proletariátus – most már valóban világméretű – forradalmától. Két jellemző példa napjainkból, melyek világos fényt vetnek arra, hogy a világtőke egyes prominens képviselői már maguk sem hiszik, hogy osztályuralmuk hosszú ideig fenntartható. “Anélkül, hogy túlbecsülnénk az ilyen ideológiai mozzanatok valóságos hatékonyságát, meg kell állapítanunk, hogy egy osztály harci ereje annál nagyobb, minél jobb lelkiismerettel hisz saját elhivatottságában, minél töretlenebb ösztönnel képes minden jelenséget érdekeinek megfelelően áthatni” (kiemelés: B. Gy.).”¹⁵ Ted Turner (a CNN fő tulajdonosa) és Soros György (pénzügyi nagybefektető), mindketten jóval világosabban látják osztályos társaiknál, hogy a világkapitalizmusnak, a magántőkések világuralmának meg vannak számlálva az évtizedei. Milliárdostársai osztályönzésén dohogva a következőket mondja Turner: “Az egész pénz ennek a néhány gazdag embernek a kezében van, és egyikük sem juttatna belőle legalább valamennyit másoknak. Ez veszélyes őrájuk nézve, és veszélyes az országra nézve is. Megérhetünk még egy újabb francia forradalmat, amikor majd egy újabb Madame Defarge nézi kötögetve, ahogyan az ilyen embereket kis ökrösszekereken kiviszik a város főterére, és zsupsz, már le is van vágva a fejük.”¹⁶ Ha eltekintünk a médiás-bombasztikus-hatásvadász megfogalmazástól, láthatjuk, hogy a felvilágosult Turner erkölcsileg, ideológiailag elvesztette szubjektív meggyőződését a jelenlegi amerikai nagytőke uralmának fenntarthatóságára vonatkozóan. Soros György jóval tovább megy ennél, s a jelenlegi tőkés gazdasági és politikai világrendszert átfogó kritika tárgyává teszi.¹⁷ Gondolatmenetének lényege a következő: a globális pénztőke mind nagyobb része válik spekulatív tőkévé ahelyett, hogy a termelésbe áramolna és ott hasznosulna. Ez a spekulatív tőke teljesen amorális, nem létezik számára erkölcs, csak és kizárólag a profit, ezért kis tőkeerejű országokat, régiókat tesz tönkre, emberek millióinak okozva jóvátehetetlen károkat. A kapitalizmus mai formája a jelenlegi pályán vesztébe rohan, káosz felé tart, összeomlása elkerülhetetlen lesz. A világ vezető tőkés és politikai köreihez fordulva sürgeti egy mélyreható világgazdasági és világpolitikai reform megvalósítását. E gazdasági reformok lényege a tőkemozgásnak a jelenleginél sokkal szigorúbb világméretű szabályozása lenne, a politikai reformoké pedig a pénztőke aknamunkája következtében egyre gyengülő liberális társadalmi intézményrendszernek, a liberális államoknak és azok nemzetközi szövetségének, többek között az ENSZ-nek a megerősítése átfogó reformok útján. Soros természetesen nem forradalmár, de gyónásízű könyvében sürgős reformokat szeretne, megerősített demokratikus kapitalizmust, mert látja, hogy egyre ingatagabb és veszélyesebb a totális szabad piac elvére épülő rendszer. Soros szeretne morális tőkés lenni, de ő sem tud önként lemondani óriási pénztőkéjéről, legfeljebb háborgó lelkiismeretét nyugtatja meg adományaival: “a tőkés igazi korlátja maga a tőke” – idézi Marxot Lukács, s hozzáfűzi: “E felismerés tudatossá válása a tőkésosztály önmegszüntetését jelentené.”¹⁸ A tőkés (pozitív) önmegszüntetés gondolata honi újburzsoáziánk körében jószerivel ismeretlen. Mai szemmel “alig hihető”, hogy Owen minden vagyonát utópista társadalmi kísérleteire költötte, hogy Engels önzetlenül támogatta pénzküldeményeivel Marxot, hogy Károlyi Mihály felosztotta birtokait, Lukács György pedig a forradalmi filozófia miatt lemondott a nagypolgári életmódról, és folytathatnánk a sort. Ezek az emberek osztálydeterminációjukkal szöges ellentétben gondolkodtak és cselekedtek, osztályuk nézőpontjából irracionálisan, abnormálisan. A tőke szabályát megszegő kivételek. Erkölcsi nagyságuk azért különösen tiszteletre méltó, mert az ár ellen úszva, osztálydeterminációjukat legyőzve tudtak cselekedni.

Mindazonáltal az uralkodó burzsoázia – az egyre növekvő és egyre kevésbé elleplezhető strukturális válság nyomán – ideológiailag a felbomlás tüneteit mutatja, mivel egyre több, a maga módján tisztességre törekvő tagja mond búcsút a szakadékba rohanó osztálycinizmusnak, s próbál tétova lépéseket tenni a tőkés rendszerből való kilépés felé valamilyen reform útján.¹⁹ Az átalakulás módja szempontjából kardinális kérdés, hogy a jó szándékú reformprogramok körül ki fog-e alakulni egy felvilágosult burzsoá réteg, mellyel megköthető a történelmi kompromisszum a világkapitalizmus tervszerű felszámolására? Kérdés, hogy ez a ma még éppen csak körvonalazódó felvilágosult réteg meg fog-e erősödni, s ki fogja-e termelni politikai téren a maga “Gorbocsovát”. Ha ez a kialakulóban lévő reformkor elég sikeres lesz, akkor utat nyithat a szocializmus békés, egyedül emberi átmenetének programjához. Ez természetesen nem a tőkésosztály fent említett önmegszüntetése, hanem a nemzetközi proletariátus osztályharcának következménye lenne. Az osztályharc rendkívül változatos – a teljesség igénye nélkül: tüntetés; üzemi, ágazati, általános sztrájk; politikai párt felépítése; gazdasági és kulturális szervezetek létrehozása, fejlesztése; választásokon való részvétel vagy bojkott; ideológiai osztályharc a maga sokrétűségében stb. –, tehát nem szűkíthető le a nyílt fegyveres felkelésre és munkástanácsok alakítására, mint ahogy azt Szalai Erzsébet teszi. Szalai ne tudná, hogy tudományos tevékenysége objektíve maga is az ideológiai osztályharc része?

A kapitalizmusnak egyre alapvetőbb legitimációs területe az ideológiai osztályharc. Jelentőségére Lukács idézett munkájában már 1920-ban felhívta a figyelmet, de Ontológiájában még kiemeltebben hangsúlyozta a tőkés manipulációval szembeni ideológia fontosságának különösen gyors növekedését.²⁰ Tanítványa, Mészáros István évtizedekkel később Az ideológia hatalma című könyvével²¹ meggyőzően bizonyítja az eszmei mozzanat felértékelődését. Ha végigtekintünk e történelmi folyamaton s e tendencia egyre gyorsuló ütemén, be kell látnunk, hogy a helyes elmélet (a forradalmi eszme mint információ termelése), a munkásság osztálytudatáért folytatott harc, mára a kapitalizmus megdöntésének egyik legfontosabb harci terepévé vált.

Elmélet, osztálytudat, forradalom

Miért fontos számunkra az, hogy tudatosítsuk a tőkés uralkodó osztály ideológiai harcának végletesen kifinomult manipulatív jellegét, életünk lassú elrablását? Azért, mert minden ideológiai ármánykodás leleplezése a proletariátus létbeli forradalmának – melynek az ideológiai, tudati forradalom elválaszthatatlan része – fontos előrevitele. “Ebben a tudatért folyó harcban döntő szerep jut a történelmi materializmusnak”²² – írja Lukács. Ezzel a burzsoázia is tisztában van, s ezért igyekszik teljesen kitörölni az iskolák tananyagából, illetve tudományosságát kétségbe vonni. A marxizmus történelmi mértékű vulgarizálása, hamis leegyszerűsítése valójában a munkásosztály lefegyverzését jelentette és jelenti ma is. Csak emlékeztetőül az elmélet fegyveréről. A történelmi materializmus tudományos világnézet, a dialektikus fejlődés egyetemes, a természettörténetet is tartalmazó elmélete. “Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát”²³ – állítja mély értelmű bölcsességgel Marx a Német ideológiában. Eszerint a tudományosság legfőbb kritériuma az anyagi valóság helyes megragadása, s ez nem nélkülözheti az időbeliség²⁴ , a kauzalitás, a mozgás, a fejlődés és az ezekhez elválaszthatatlanul kapcsolódó kategóriák helyes megragadását. Az igazi tudomány a valóság tudása, az igazi ismeret a valóság ismerete, az igazi logika a valóság dialektikus logikája. Egy dolog teljessége, konkrét totalitása a dolog története, a világegyetemről való reális tudás a világegyetem történetének az ismerete. A történelmi materializmus a világ forradalmi megváltoztatásának céltudatos eszköze. Egyúttal annak bizonyítéka is, hogy hiteles egyéni lét csak forradalmár lét lehet²⁵ , hiteles tudás csak forradalmi tudás lehet. A történelmi materializmus sosem veszti szem elől, hogy egyik legfőbb lényege a konkrét totalitás megragadására való törekvés és a forradalmi gyakorlat összhangjának megteremtése, lüktető, dialektikus egymásra reflektálása, amiben elmélet és gyakorlat egymást hajtja előre, de a társadalmi lét elsődlegességét mint végső anyagi feltételt a tudattal szemben sosem tagadhatja meg. Általában véve a burzsoá lét a partikularitás léte, tudománya a partikularitás tudománya, erkölcse a kisszerűség erkölcse, míg a forradalmi proletariátus léte egyetemes lét, tudása a totalitás tudása, erkölcse a nagyszerűség erkölcse. A tőkés ideológia, tudomány, filozófia nem akar a társadalom lényegébe belelátni, de ha akarna sem lenne képes arra, mert nincs birtokában a forradalmi módszernek. Általában véve a burzsoázia esztétikája az etikamentes, üres forma, a valódi rút, míg a forradalmi proletariátus esztétikája a morálisan telített tartalom, a valódi szépség. A burzsoázia és a proletariátus szembenállása ideológiai téren is totális és kibékíthetetlen, aminek a forradalmi proletariátus tudatában van, ezért küzd a burzsoázia ideológiailag oly elkeseredetten a proletárok tudatának hatalmába kerítéséért. Lukács zseniális éleslátása – az emberiség hamleti kérdésében – napjainkban élő kontextusába kerül: “…ha bekövetkezett a kapitalizmus végső gazdasági válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ.”²⁶ A proletariátus osztálytudatának kérdése – mely feltétele a helyes cselekvésnek – mára az emberiség létezésének vagy kipusztulásának kérdésévé vált.

Történelem, osztálytudat, szervezet

A proletariátus minden történelmi veresége természetszerűleg demoralizálja, felbomlasztja osztálytudatát, s a forradalmi cselekvést a hiábavalóság, az utópia hamis látszatával ruházza fel. Minden történelmi vereség a proletariátus számára magában hordozza azt a tendenciát, hogy magáért való osztályból magában való osztállyá esik vissza, de ez a visszaesés csak relatív visszaesés, csak mindig az éppen adott történelmi helyzethez képest visszaesés, s a történelmi tanulságok Marx által olyannyira hangsúlyozott – társadalmi méretű – levonása után viszonylag könnyen elérheti, sőt meghaladhatja a vereség előtti szintet. Ezért fontos a történelem, a munkásmozgalom, a munkáshagyományok forradalmi szellemű ismerete, hogy a múlt kritikai feldolgozása eltávolítsa az akadályokat a jelenbeli helyes forradalmi cselekvés elől. Ennek hiánya miatt alkalmatlan például a jelenleg mély válságot átélő Munkáspárt – az elkövetett súlyos politikai hibák mellett – arra, hogy a magyar proletariátus vezető ereje legyen, mert képtelen kritikailag viszonyulni a történelemhez, eszmeileg rövidlátó, képtelen a tanulságokat elméleti fegyverré kovácsolni. A kádári rendszerbe való nosztalgikus visszavágyódás csaknem ugyanolyan retrográd és hamis, mint a Fidesz anakronisztikus nemzeti romantikája. Az MSZP szintén alkalmatlan a magyar munkásosztály vezetésére, mivel az eszmeileg teljesen kiüresedett nemzetközi szociáldemokrácia²⁷ hazai megfelelője, melynek megalkuvó, helytelen politikája nagyban hozzájárul a magyar munkásosztály további demoralizálódásához, forradalmi szelleme hanyatlásához, amivel utat nyit a jobboldali populista demagógiák előtt, mire talán legjobb példa a Fidesz új “munkáspolitikája”.

A magyar munkásosztálynak jelenleg még nincs magas eszmei szinten álló, korszerű forradalmi pártja, tehát még nincs lehetősége a hatékony, szervezett osztályharcra. Az egyre szaporodó spontán törekvések²⁸ bizonyítják, hogy eljött az ideje egy forradalmi szocialista párt mielőbbi létrehozásának. A forradalmi párt hiánya esetén az elméletnek egyfelől nincs közege a munkástömegek megragadására, másfelől nincs inspiráló, előrevivő, motiváló ereje az elmélet fejlesztése számára. A (létező) magyar proletariátus osztályharcos tapasztalatai – természetesen a mai globalizált világ nemzetközi kontextusába ágyazva – különösen értékesek lehetnének a nemzetközi mozgalom számára, mivel hazánk a nemzetközi reakció egyik centrumában van, s a proletariátus legkisebb sikere is átlagon felüli súllyal bír.

Axiomatikus, hogy a proletariátus osztálytudatának fejlődése osztályharcának következménye. Súlyos és durva leegyszerűsítés azonban az osztályharc fegyveres felkelésre való redukálása, a fegyveres harc az osztályharc csak egyetlen, bár legélesebb formája, melynek kényszerítő szükségszerűsége történelmi léptékben csökkenőben van, bár mint végső eszköz a szocializmus világméretű megvalósulásáig nem tűnik el. A Kommunista kiáltvány megjelenése óta tudható, hogy a proletariátus egyik legerősebb fegyvere szervezettsége, melynek legkifejlettebb formája a forradalmi programmal rendelkező politikai párt. A folytonosan fejlődő forradalmi program az, amiben koncentrálódik a forradalmi teória, mely a forradalmi párt közvetítésével és vezetésével terjed el a munkásosztályban és válik anyagi erővé. A forradalmi párt különleges szerepet tölt be az osztályharcban, s ezzel az osztálytudat fejlődésében, fejlesztésében, mert a párt maga az élő forradalom, a jövő szocialista társadalmának kristályosodási pontja a jelenben. Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányát a következőképpen indítja: “A kommunista párt koncepcióját – amelyet a legtöbb opportunista támad és rágalmaz, a legjobb forradalmi munkások viszont ösztönösen elfogadnak és magukévá tesznek – még mindig pusztán technikai kérdésként, nem pedig a forradalom egyik legfontosabb szellemi kérdéseként kezelik.”²⁹ Lukács a szervezet lényegét a következő filozófiai igényű állítással írja le: “A szervezet ugyanis a közvetítés formája elmélet és gyakorlat között. Minden más dialektikus viszonyhoz hasonlóan, a kapcsolat egyes tagjai itt is csak a közvetítésen keresztül nyerik el teljes konkrétságukat és valóságukat. A szervezetnek ez az elméletet és gyakorlatot közvetítő jellege legvilágosabban abban mutatkozik meg, hogy sokkal erősebben, kifinomultabban és biztosabban reagál az egymástól eltérő irányzatok meglétére, mint a politikai gondolkodás és cselekvés bármely területe. A puszta elméleten belül békésen élhetnek egymás mellett a legkülönbözőbb nézetek és irányzatok; ellentétük csak viták formáját ölti, s ezek nyugodtan folyhatnak egy és ugyanazon szervezet keretei között is – anélkül, hogy e kereteket szétfeszítenék. Ha azonban ugyanezek a kérdések szervezeti formában is megjelennek, akkor egymást mereven kizáró irányzatokként lépnek fel. Minden »elméleti« irányzatnak vagy véleménykülönbségnek azonnal szervezeti kérdésekbe kell átcsapnia, amennyiben nem kíván a puszta elmélet, az absztrakt vélemény szintjén megmaradni, hanem meg is akarja valósítani önmagát.”³⁰ Mint az előzőekben utaltam rá, a gyakorlat, esetünkben a forradalmi párt hiánya hozzájárulhat az elmélet ellaposodásához, kipróbálatlan téves nézetek tovább éléséhez, az ellentmondások meg nem haladhatóságához.

A forradalmi proletárpárt történelmi jelentősége – melynek hazai sürgős időszerűsége elvitathatatlan – Lukács szerint a következő: “Történelmi mértékkel mérve ugyanis a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával. A kommunista pártnak az osztály széles tömegeitől való szervezeti különválása maga is az osztály tudatának rétegződésén alapul, feladata azonban egyben e rétegződést az elérhető legmagasabb szinten kiegyenlíteni. A kommunista párt szervezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztálytudatát történelmi alakzatként közvetlenül megpillanthassa, hogy a mindennapi élet minden egyes eseményében világosan és minden egyes munkás számára érthetően jelenjék meg az az állásfoglalás, amelyet az egész osztály érdekei megkövetelnek; így az egész osztály számára tudatossá válhat osztályként való létezése.”³¹ A fenti idézetből kitűnik, hogy Lukács a forradalmat osztálytudatosulási folyamatnak fogja fel, s nem egyszerűsíti le az államhatalom megragadásának erőszakos aktusára. Ez azt jelenti, hogy Lukács világosan érzékeli, hogy a társadalmi forradalom nem a politikai hatalom meghódításával kezdődik, hanem a tőkés rendszer keretein belüli fejlődik ki, elsősorban a forradalmi szervezet formájában, mely megteremti a politikai forradalom szubjektív előfeltételeit. Ezt a napjainkra nem jelentőségének megfelelően alkalmazott szemléletet már a fiatal Marx és Engels is magáévá tette a Német ideológiában: “A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.”³²

Egy általános forradalomelmélet felé

Lenin forradalomelméletének lényege a politikai forradalom kivívása az államhatalom erőszakos megragadása által.³³ A politikai forradalom – a proletariátus diktatúrájának segítségével – a termelőeszközök állami tulajdonba vétele révén elindítja a társadalmi forradalmat, amely egy hosszabb, történelmi időszakon át teljesen átformálja az emberek mindennapi viszonyait, a társadalmi lét és tudat teljes spektrumát felölelve, a társadalmi reprodukció (termelés és fogyasztás) totalitásának átalakításával a társadalmi makrostruktúráktól a mikrostruktúrákig bezárólag. Lenin elméletében a politikai forradalom győzelme nélkülözhetetlen feltétele a társadalmi forradalom elindulásának, a forradalmi proletárállam teremt lehetőséget a munkásosztály politikai szférán kívüli, fokozatos, ontológiai felszabadítására a mindennapi lét síkján is. Ez a forradalommodell egy átfogó és rendkívül éles történelmi válsághelyzetet tükröz, melyben az idő sürgetése, a választható alternatívák teljes beszűkülése a domináns, s a társadalmi szükségszerűség egyúttal kényszerpálya.

Marx és Engels forradalomelméletét Lenin az adott történelmi viszonyokra sikerrel alkalmazta, de nem számolt időben azzal az eshetőséggel, hogy az adott objektív történelmi kontextus miatt – melyhez az “ostromlott erőd szindróma” is hozzájárult – a forradalom megreked, eltorzul, eredeti tartalmát elveszíti, s a forradalom szubjektív feltételeinek egyáltalán nem elhanyagolható hiánya miatt a szovjet kísérlet történelmi léptékben kudarccal végződik. Kétségtelen, hogy az objektív feltételek hatása döntő a történelem menetében, az a forradalmárok által nem befolyásolható, csak többé-kevésbé megismerhető. A forradalmi elmélet színvonala, a forradalmárok képzettsége, morális szintje, a forradalmi osztály szervezettsége, osztálytudatossága, vagyis a szubjektív feltételek összessége viszont a forradalmi osztály által fejleszthető. A munkásosztály forradalomra való felkészülése nem következik be a kizsákmányolás körülményeinek kényszerítő hatására közvetlenül és spontán módon, az osztályhelyzet nem teremt automatikusan forradalmárokat, s az objektív válság nem hoz létre automatikusan politikai forradalmat. Mindkét tényező csak determináló tendenciaként érvényesül. Ebben a folyamatban aktív, döntő szerepe a forradalmi elméletnek és gyakorlatnak van, mely a forradalmi pártban találkozik és válik a politikai forradalom szubjektív hajtóerejévé. E szubjektív feltételek tényleges fontosságuknak megfelelő kezelésével – például azzal, hogy a forradalmi szervezetnek önmagán messze túlmutató, paradigmatikus jelentősége van – a marxizmus eddig jórészt adós maradt.

Milyen legyen az általános forradalomelmélet? Meg lehet-e újítani a marxizmust úgy, hogy az eljövendő világméretű politikai forradalom felé való haladás a jelenkori társadalmak döntő többségét alkotó modern munkásosztály többsége számára is nyilvánvaló legyen? Helyre tudja-e állítani a szocializmus világmozgalma a fejlett termelőerők és az elmaradott termelési viszonyok közti gigantikus, mostanra ontológiai totalitássá váló ellentmondást? Racionálisan, ép ésszel persze senki nem akarhatja a jelenlegi emberi civilizáció elpusztítását, de a kis egyéni partikularitások, önös érdekek, hétköznapi erkölcsi lealacsonyodások atomjaiból épül fel az emberiségtől elidegenedett általános pusztító erő, s a tőkerendszer önfelszámoló mozgása, tehetetlensége olyan végeredményt szülhet, melyet egyénenként, külön-külön mindenki elutasítana.

Vázlatos forradalomelméleti hipotézisem – melyet ezennel vitára bocsátok – a következő: a politikai rendszer forradalmát, vagyis a proletariátus államhatalmának megvalósulását társadalmi forradalomnak kell előkészítenie, megalapoznia. E viszonyban a politikai forradalom a filozófiai lényeg, míg a társadalmi forradalom a konkrét totalitás. A társadalmi forradalom nem helyettesíti a politikai forradalmat, tehát nem lehet politikamentessé tenni, hanem magában foglalja, dialektikus egységben és kölcsönhatásban van vele. A politikai forradalom csúcspontja az államhatalom, a politikai rendszer új minőségbe való viszonylag igen rövid időtartam alatti átalakulása, a proletariátus forradalmi államhatalmának létrejötte, mely a társadalmi forradalmat meggyorsítja, magasabb fejlettségi szintre emeli. A társadalmi forradalom átfogja a társadalmi lét teljes spektrumát (benne a mindennapi lét teljes szférájával), a társadalmi reprodukció konkrét totalitását, vagyis a legegyszerűbb anyagi szükségletektől kiindulva a legösszetettebb szellemi szükségletekig, azok kielégítésének módjaiig, az elemi mezőgazdasági termeléstől a legbonyolultabb tudástermelésig, a legegyszerűbb interperszonális társadalmi viszonyok átalakításától a legkomplexebb globális emberi viszonyok átalakításáig bezárólag.³⁴ Ez az általános forradalomelmélet az általános emberi kultúra, a mindennapokban gyökerező társadalmi lét forradalmának elmélete egyben. Ez különösen megnöveli a szükségességét a társadalmi lét helyes konkrét totalitásának mind teljesebb feltárása iránt, hiszen legfőbb veszélyként a partikularitásban, a lényegtelen részletekben való terméketlen elsüllyedés tűnik fel. Itt egymás mellé kerülhetnek a mindennapiságban gyökerező osztálydeterminált kultúra – például az egészségmegőrzés bizonyos sajátos formái – és az irracionalitást dominánsan magukban hordozó szubjektív, önmagukba zárt, társadalmi szempontból lényegtelen cselekvésformák. Társadalmilag lényeges és lényegtelen határozott szétválasztani tudása, értékhierarchiák, preferencia-sorrendek felállításának rutinszerű készsége ebből a szempontból elengedhetetlen, mert a tévutak, zsákutcák kockázata igen nagy.

A társadalmi forradalom egyik legfőbb szerepe, hogy összeköti a társadalom mikrostrukturális és makrostrukturális (politikai, gazdasági) létviszonyait, a mikrostruktúrákban láttatja a makrostruktúrák jövőbeli megváltoztatásának szükségszerűségeit. A mindennapi lét a biológiai szükségletek önmagukban véve partikuláris kielégítésének szférája, mely mindennapi tudatot generál, domináns tulajdonsága a rendezetlenség, kaotikusság, irracionalitás, szubjektív esetlegesség, az ellentmondások tartós együttlétezése. A mindennapi lét és tudat ellentéte az egyetemes lét és tudat, amely az eddigi történelem során csak a kivételes, kiemelkedő egyéniségeknek jutott “osztályrészéül”. Sokan hajlamosak megfeledkezni azonban arról, hogy ezen egyetemességet, nembeliséget képviselő emberek léte is a mindennapiságukban gyökerezik, ezek az emberek is naponta visszazuhannak partikularitásukba, melyből a nembeliségbe való fölemelkedésért naponta újra és újra meg kell küzdeniük saját biológiai létük és abban gyökerező tudatuk korlátaival. A kivételes emberek is végső soron “csak” emberek. A társadalmi forradalom a mindennapi lét partikularitásának forradalmi leküzdése, a mindennapi lét szférájának nembeli szintre emelése, ugyanannak a mechanizmusnak tömegessé tétele, mely eddig csak a kivételes emberek mindennapjainak volt a kiváltsága.

A társadalmi forradalom a polgári demokratikus szabadságjogok nyújtotta lehetőségek kihasználása által bontakozhat ki, s bár két legfontosabb pillére az egyesülés szabadságához való jog (beleértve a politikai párt létrehozásának szabadságát) és az információs szabadság joga (beleértve a közérdekű információkhoz való hozzáférés s annak bármilyen médiában és formában történő nyilvánosságra hozatali jogát), ezeken túl alapvető területe a közösségi gazdasági tevékenységhez, illetve a termelőeszközök közösségi tulajdonához való jog. A társadalmi forradalom legkülönfélébb szegmensei végtelen pluralitásuk ellenére a politikai szférában koncentrálódnak, elősegítik a proletariátus haladását a politikai hatalom megszerzésének irányába. Ennek oka, hogy a politikai szférától elkülönülő társadalmi szférák forradalmasodási folyamatai – a tőkés politikai felépítmény és az azt tükröző tudatformák osztályuralmának következtében – sokszor elháríthatatlan, objektív akadályokba ütköznek, aminek természetes következménye, hogy a különböző, politikai szférán kívüli forradalmi törekvések közvetlenül politikai törekvésekké transzformálódnak. Egy példa ennek szemléltetésére: a fogyasztói piac tőkés manipulációja elleni ösztönös tiltakozási formákként a vásárlók különböző fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket hoznak létre. Ezek fokozatosan felismerik, hogy mint civil szervezetek képtelenek hatékonyan fellépni a nemzetközi nagytőke ellen, vagyis a tőke elleni egyetlen hatékony, szuverén erő az államhatalom, így a fogyasztók követelései egy bizonyos ponton túl átcsapnak konkrét (még nem általános) politikai követelésekbe. (Más lapra tartozik, hogy a globális tőke a nemzetállami szuverenitást egyre agresszívebben csorbítja, melyet csak nemzetközi osztályharc és végső fázisában a proletariátus nemzetközi osztályállamának formájában lehet meghaladni.) Ez az összefüggés is rávilágít arra, hogy a társadalmi forradalom ösztönös és spontán vektorai a politikai jellegű osztályharc felé mutatnak, azzal szerves egységet képeznek, s ezáltal a proletariátus osztálytudatosodásának fontos lépcsőfokait is jelentik. Mivel a társadalmi forradalom centrumát a politikai osztályharc képezi, ezért a legfontosabb forradalmi osztályszervezet a munkásosztály forradalmi politikai pártja. Ennek hiánya jelenleg az osztályharc legfőbb kerékkötője hazánkban s nemzetközileg egyaránt. Milyen legyen hát ez a párt?

Egy általános forradalmi szervezet felé

Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányának egyik kulcsmondatára újra visszatérek, mert igen fontos következtetések adódnak belőle. “…a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával…” ami elsősorban a forradalmi szervezetben realizálódik. Ha tehát a forradalmi szervezetre úgy kell tekintenünk, mint a forradalom kezdetleges, embrionális formájának fejlődésére, abból az a hangsúlyozottan jelentős következtetés adódik, hogy a forradalmi szervezet nem pusztán eszköz, hanem öncél is egyben. Itt röviden ki kell térnem a cél–eszköz viszonyrendszer dialektikus szemléletére és az egyensúly megtartására, mert bármelyik irányba való hangsúlyeltolódás a helyes iránytól való eltérést jelenthet. Ha a szervezet főleg csak eszközként funkcionál, kiüresített propaganda-hadsereggé degradálódik, a szervezet tagjai egy elvont cél érdekében tevékenykedő arctalan, határozat-végrehajtó gépezet alkatrészeivé silányulnak, miáltal maga a cél válik egyre elvontabbá és megvalósíthatatlanabbá. (Ilyen lett Sztálin alatt a bolsevik párt.) A másik szélsőség, amikor a szervezet puszta öncéllá válik, vagyis fejlődése megáll, megreked egy partikuláris szinten, utópista álmodozók szektájává válik, s szubjektív álelméletek és álcselekvések forrásaként stagnál az elkerülhetetlen széthullásig. Ha tehát a szervezet önmagáértvaló és másértvaló léte dialektikusan kiegészíti egymást, akkor egy dinamikus, hatékony szervezeti struktúra jön létre, mely entrópialeküzdő képességével ellenáll a külső és belső romboló hatásoknak, és létrejön a forradalmi szervezet tartós extenzív és intenzív fejlődése, egyre magasabb szintű makroközösséggé való átalakulása.

Ha tehát a forradalmi szervezetre önmagáértvalóságában is tekintünk, benne – mint gyermekben a leendő felnőttet – mint mikroforradalomban a leendő makroforradalmat láthatjuk. Ezzel a szervezetben mint egyediségben megjelenhet a történelmi egyetemesség, s e szemlélet következtében a szervezet tagjai mind egymásra, mind önmagukra mint a történelmi egyetemesség megtestesítőire tekinthetnek. Ez ugyanolyan felemelkedés lehet a mindennapi lét partikularitásából, mint a művészeti alkotás, s ugyanolyan katartikus és erkölcsi nemesítő hatással is bírhat. Ezzel a forradalmi szervezet nem egyike lehet a polgári politikai pártoknak, hanem “a” forradalmi közösség lesz, mely az utókor (ha lesz a jelenlegi emberiségnek utókora) figyelmét magára vonja. Az egyetemességnek ez a tudata – a “történelem szemének” motiváló ereje következtében – rendkívüli tettekre és áldozatvállalásra sarkallhatja a szervezet tagjait, s fejlesztheti ki azok képességeit. Ennek ontológiai oka, hogy mára a szocializmusért vívott harc azonossá vált az emberiség létéért vívott harccal, s az egyébként partikuláris hétköznapi cselekvést az egyetemesség szintjére emeli föl. Természetesen a döntő tényező nem az, hogy a leendő forradalmi szervezet tagjai mit hisznek vagy gondolnak magukról – bár mint szubjektív elem, az sem elhanyagolható –, hanem az, hogy a gyakorlatban helyesen fognak-e cselekedni mint szervezet, előreviszik-e a forradalmi osztályt a társadalmi forradalomban a politikai forradalom felé, vagy netán ezzel éppen ellentétes történelmi funkciót töltenek be. Itt a végső szót természetesen az utókor (ha lesz) mondhatja ki, az egyetlen kapaszkodó a cselekvők, a folyamatot belülről szemlélők számára az elmélet és gyakorlat szakadatlan, dialektikus egymásra reflektálása lehet.

A forradalmi szocialista párt és a forradalmi egyenlőség

Az egyik legfőbb cselekvési, szervezeti elvnek kell lennie, hogy: mindazoknak a céloknak és elveknek a szervezeten belül maradéktalanul meg kell valósulniuk – az adott konkrét lehetőségek és szervezeti méretek szintjén –, melyeknek a társadalom egészében történő megvalósításért a forradalmi párt küzd. A forradalmi szocialista, közösségi társadalomnak elsősorban a szervezeten belül kell létrejönnie, mivel nem lehet inkongruencia a forradalom egyes lépcsőfokai között. Ez a forradalom legfőbb identitási kérdése, ennek az elvnek a feladása előbb-utóbb machiavellizmushoz s magának a forradalomnak a feladásához vezet.

Magától értetődő, hogy a szervezet kezdetben tisztán csak politikai organizációként (pártként) működik, mivel ez a forradalmi gyakorlat lényege a makroforradalom totalitásához vezető úton. Hogyan konstituálódhat az osztályok nélküli társadalom eszméje a szervezet interperszonális viszonyaiban? A társadalmi egyenlőség eszméjének következetes érvényesítésével. Ez egy törekvést jelent a társadalmivá szilárdult – sokszor természet adta különbözőségekből származó – egyenlőtlenségek politikai módon történő kiegyenlítése irányában. A társadalmi egyenlőség egyetemes forradalmi elvének ontológiai megalapozása messze túlfeszítené e munka kereteit, egyelőre megelégedhetünk annak az előfeltevésnek az elfogadásával, hogy minden embert egyenlően megillet a létezéshez való jog, beleértve az egyenlő létesélyeket és létlehetőségeket. Mivel az emberiség jelenlegi léte egy igen komplex zéró összegű játszmaként értelmezhető, minden tőkefelhalmozás, minden hatalmi többlet mások létesélyének és létlehetőségének csökkenését, hiányát okozza. A társadalmi egyenlőség egyetemes etikai elvének a forradalmi szervezetre való konkretizálása azt jelenti, hogy általában véve senkit sem illethet több hatalom másoknál. A társadalmi egyenlőség követelménye a pártban elsősorban mint politikai egyenlőség követelménye jelentkezik, melynek meg kell akadályoznia bármiféle hatalomkoncentráció kialakulását személyek vagy csoportok kezében. A hatalomkoncentráció kezdetben általában információk koncentrációjaként és kisajátításaként jelentkezik, később anyagi erők fölötti kizárólagos rendelkezésként, még később személyek feletti rendelkezésként nyilvánul meg. Mindezen nemkívánatos folyamatok megakadályozására olyan szervezeti modellt kell megvalósítani, mely megfelel a hatalmi hierarchiamentesség követelményének, vagyis a demokrácia közvetlen módjának megvalósítását kell célul kitűzni. A közvetlen demokrácia nem univerzális gyógyír, nem a “tökéletes politikai forma” megvalósulása, hanem csak egyfajta általános politikai, jogi garancia az összesség politikai érdekének érvényesülésére. Jelenleg makroméretű gyakorlatban még sehol sem működik, elméletileg teljesen kidolgozatlan, de nézetem szerint a jövő általános s igen nagy fejlődési lehetőségek előtt álló átmeneti politikai formája az állam nélküli, tisztán erkölcsi önszabályozásra épülő társadalom felé. A közvetlen demokrácia gyakorlatának igen sok akadálya, megoldásra váró kérdése van, melyek lényege a rendkívüli erőforrásigény. Nélkülözhetetlen feltétele – a politikai, jogi feltételeken túl – az adott társadalmi entitás tagjainak a közügyek irányába történő több-kevesebb aktivitása, a résztvevők elegendő szabadideje, fejlett telekommunikációs eszközökkel, hálózattal való teljes ellátottsága. A makroszintű közvetlen demokrácia ma még csak absztrakt, alig körvonalazott elmélet, s társadalmi méretű realizálása egy hosszabb történelmi időszakot kíván, ám a megoldandó problémák sokasága nem tántoríthat el bennünket attól, hogy mindenkori adott szervezeti lehetőségeinknek megfelelően törekedjünk megvalósítására s folyamatos fejlesztésére, mivel a párt ebben a tekintetben is az össztársadalom forradalmi jövőjének előképe.

Milyen következtetések vonhatók le a fenti ideális modell gyakorlati alkalmazásának problémáiból? Hogyan oldhatjuk fel a térbeli, időbeli korlátokból adódó ellentmondásokat, megfejelve a munkásság anyagi erőforrásainak korlátaival? A munkásosztály történelmi osztályharcának egyik legfőbb, máig ható tanulsága, hogy a forradalom megvalósítására a lehető legnagyobb tudatossággal kell törekedniük a forradalmároknak, ebből következik, hogy a lehető legjobban szervezett párttal kell rendelkeznie, minek elválaszthatatlan része, hogy a forradalmi párt gerincét a mindenkori munkásosztály iránt erkölcsileg szilárdan elkötelezett, sokoldalúan képzett, hivatásos forradalmároknak kell alkotniuk. A hivatásos forradalmár életét a forradalom ügyének szenteli, átlagon felüli áldozatokat hoz a forradalom érdekében, céltudatosságból, bátorságból és kitartásból példát mutat, vagyis osztálya iránti erkölcsi elkötelezettsége a legfőbb feltétele annak, hogy annak elismert vezetőjévé váljon. Minél több morális tekintéllyel bíró, elméletileg képzett hivatásos forradalmár tagja van a pártnak, annál nagyobb esélye nyílik a hatékony működésre és létszáma, társadalmi befolyása növelésére. A professzionalitás általános követelménye időtálló üzenete a munkásmozgalom történetének. Hatalmának megőrzése érdekében a burzsoázia is egyre fokozottabban támaszkodik a képzett értelmiségre, s a korunkban tapasztalható menedzser- és technokratafizetések rendkívüli mértékű emelésével véli azt realizálhatónak. Talán nem szorul magyarázatra, hogy az amatőr, műkedvelő, spontaneista “forradalmiságnak” e totális harcban a dilettáns szerep jut, s esélye sincs, hogy valóban ringbe szálljon az osztályhatalomért folytatott küzdelemben.

Mindazonáltal melyek a legfőbb feltételei, hogy a párt által fizetett hivatásos forradalmárok közössége ne válhasson pártbürokráciává, pártoligarchiává? Ha a bernsteinizmusban és a sztálinizmusban megpróbáljuk megtalálni a lényeges közös jegyet, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy mindkét esetben az adott párt vezetése eltért a forradalom helyes céljaitól, vagyis az adott elmélet megbukott az adott gyakorlat próbakövén. Tehát elsősorban a célokban, programokban és azok gyakorlati következményeiben keresendők a párttorzulások okai, s ezek az objektív körülmények maguk alá gyűrték a morálisan gyenge személyiségeket. Ez újra felhívja a figyelmet a tudatosság, a helyes forradalmi elmélet, a dialektikus és történelmi materializmus kiemelt fontosságára. Bizonyos – egyébként többé-kevésbé minden emberben létező – negatív személyiségvonások nem kaphatnak teret, ha az objektív körülmények nem nyújtanak lehetőséget kibontakozásukra. Tehát sem Bernstein, sem Sztálin morálisan torz személyiségével döntő módon nem magyarázhatók azok az objektív torzulások, melyek a munkásmozgalom két egymás utáni hullámában végbementek.

Láttuk, hogy a közvetlen demokrácia intézményrendszere csak részlegesen és fokozatosan épülhet ki. Van-e hát objektív kritérium- és garanciarendszer, mely bizonyságot ad a pártnak mint cselekvő szubjektumnak a cselekvés helyességét illetően? Ez a munkásosztály ontológiai viszonya a világhoz, objektív osztályhelyzete, mely ontológiai kényszerítő erővel determinálja a munkásosztályt a forradalom végrehajtására. Ez a legfőbb oka annak is, hogy a történelemben egyedülálló módon ez az osztály saját, tudományos, forradalmi világnézetet fejlesztett ki harcának biztos keresztülvitelére. S újra itt vagyunk az elmélet és gyakorlat dialektikájánál. Mint látjuk, az egyik nélkülözhetetlen oszlop a tudományosság, a világról való reális ismeret, míg a másik abban rejlik, hogy az osztályharc küzdelemjellegénél fogva minden másnál világosabban kiemeli az egyén áldozatvállalásának szerepét. A forradalmárok a mindennapi küzdelmek által mérettetnek meg, hiteles pártvezetőik az osztályharc hosszú éveinek kemény erkölcsi próbatételei során választódnak ki. A történelmi példák sora bizonyítja, hogy az erkölcsi áldozatvállalás, példamutatás sokszor az egyéni élet feláldozásával járt. Az osztályharc során kialakuló kölcsönös bizalom a mindennél szilárdabb erkölcsi kötőanyag a forradalmi párt szervezetében. Ebből következőleg a munkásosztály forradalmi pártjának képviseleti demokráciája valódi bizalmon alapul, szemben a polgári pártok partikuláris hatalmi érdekektől motivált képviseleti hierarchiájával. Mindeközben a közvetlen demokrácia adott lehetőségekhez mérten történő érvényesítése a formális garancia arra, hogy a párt tagjai kölcsönösen “ellenőrzik” is egymást, ez azonban már a demokrácia egy új minősége, mely már túlmutat azon.

Versenyt futunk az idővel

A világkapitalizmus strukturális válsága – bár tempója még viszonylag lassú – egyre jobban elmélyül. Minden eddiginél robbanásveszélyesebb korban élünk, s az elkerülhetetlen összeomlás közelgő réme egyre irracionálisabb, egyre képtelenebb ideológiákat teremt, vagy támaszt fel új formákban. A manipuláció totálissá vált, látszólag bármit és bárminek az ellenkezőjét be lehet bizonyítani, mindennek egyetlen kritériuma, hogy elegendő pénz és hatalom álljon rendelkezésre. A “nagy varázserő” – a különféle válságelemek “eltüntetésének”, transzformálásának képessége – azonban kimerülőben van, s a világméretű ösztönös kapitalizmusellenesség futótűzként terjed. Egyre több elméleti szakember számára nyilvánvaló, hogy a marxizmuson kívül a horizonton egyetlen olyan elmélet sincs, mely rendszerszerű összefüggéseiben képes lenne valódi alternatívát nyújtani a súlyos válságban lévő kapitalizmussal szemben. Az utósztálinista despotikus szocialista kísérlet összeomlása megteremtette a feltételeit a marxista, forradalmi szocialista elmélet soron lévő megújítása előtt. A világ szocialistáira kikerülhetetlen történelmi felelősségként hárul ezen óriási, végtelenül komplex elméleti feladat helyes megoldása.³⁵ Versenyt futunk az idővel. Az elavult tőkés társadalmi lét növekvő gyorsasággal száguld a káosz, a szétesés felé, s ha a forradalmi osztály társadalmi tudata nem képes olyan fejletté és általánossá válni, hogy a világ munkásosztálya még az összeomlás előtt határozottan és helyesen cselekedjen, már késő lesz, mert visszafordíthatatlan, öngerjesztő negatív folyamatok indulhatnak be, amely az emberiség apokaliptikus pusztulását okozhatja. A tudományos törvényszerűségekkel és mindazzal, ami belőlük következik, nem lehet vakon, büntetlenül szemben haladni. Nem bízhatjuk sorsunkat, gyerekeink sorsát a szerencsés véletlenre.

“Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.”

József Attila

Jegyzetek

¹ Mészáros István: “Socialism or Barbarism”. Monthly Review Press, New York, 2002. Magyarul: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005, ford.: Csala Károly. “Ha módosítanom kellene Rosa Luxemburg drámai szavait azon veszélyek láttán, amelyekkel mostanában nézünk szembe, annyi megszorítást kellene hozzátennem a »szocializmus, vagy barbárság«-hoz, hogy »barbárság, amennyiben szerencsénk van«, mivel a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása. És annak a bizonyos harmadik lehetőségnek a világa, ott, túl a »szocializmus, vagy barbárság« alternatíváján, csupán a csótányoknak lenne megfelelő, amelyekről az hírlik, hogy a halálosan magas szintű nukleáris sugárzást is képesek elviselni. Ez az egyetlen racionális jelentése a tőke harmadik útjának” (p. 92–93.).

Az Eszmélet szerkesztői felhívták a figyelmemet arra, hogy a félreérthetőség elkerülése végett pontosabban határozzam meg az általam vélt hangsúlybeli különbséget Mészáros alternatívái és az enyéim között. Mészáros két fő alternatívája az emberiség létezésének szférájában van, s csak harmadik lehetőségként jelenik meg a végső kipusztulás, ám a barbárság második alternatíváját mindjárt zárójelbe is teszi a “ha szerencsénk van” feltétellel, melynél a véletlen kategóriája csak egy igen speciális, nagyon sajátos szűk utat enged meg. Ez relatíve felértékeli a harmadik alternatíva erősségét, de nem annyira, hogy egyenrangú legyen az elsővel, a szocializmus kényszerítő szükségszerűségével. Tehát az én olvasatomban a szocializmus erős alternatívájával a barbárság véletlennel teljesen legyengített és a végső kipusztulás látensen tagadott, vagyis nem egyenrangú alternatívái állnak szemben. A második alternatíva – számomra logikailag zavaró – tételezése megakadályozza Mészárost, hogy a kérdést a maga ontológiai tisztaságában tegye fel. Mindezekből következik, hogy bár nézeteim valószínűleg szinte minden releváns kérdésben azonosak Mészároséival, úgy vélem, hogy az emberiség végső kipusztulásának gyakorlati veszélye közelibb és valószínűbb eshetőség, mint ahogy a kérdéses alternatíva fogalmi kifejezéséből Mészárosnál kiolvasható. Nézetem szerint a végső kipusztulás veszélyének ontológiai ténye minden eddiginél szélesebb körben és gyorsabban forradalmasítja majd a tömegeket, s a globális szocialista forradalom elindítója és egyúttal legfőbb hajtóereje lesz. Számos olvasónak jelentéktelennek tűnhet ez a fent említett hangsúlybeli különbség, ám e leheletfinom distinkció – a véletlen–szükségszerűség dialektikája és a determinizmus problémakomplexuma közvetítésével – a társadalmi cselekvéshez vezető következtetésekben, a forradalmi programban konkretizálódva akár jelentős különbségeket is eredményezhet. A leglényegesebb tételmondatban azonban teljesen egyetértek Mészárossal: “…a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása” (p. 92.).

² Mészáros István: Beyond Capital. Merlin Press, London, 1995. Part Three: Structural Crisis of the Capital System (p. 521–870.). (Tizenegy év telt el Mészáros “magnum opus”-ának első megjelenése óta, melyet sokan a Tőke jelenkori update-jének tartanak. Számos nyelvre lefordították, spanyolul már több kiadást is megért, úgy tűnik Dél-Amerikában igazi társadalomtudományi bestsellerré vált. Óriási szégyen a magyar tudományos és kulturális közéletre nézve, különös tekintettel a könyvkiadókra, hogy – bár ott lenne a helye a hazai köz- és iskolai könyvtárak polcain – még mindig várat magára a magyar megjelenés.)

³ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november.

⁴ David Stipp: The Pentagon’s Weather Nightmare The Climate could change radically, and fast. That would be the mother of all national security issues. Fortune, 2004. február 9. – A fenti cikket ismerteti Bihari László: A Pentagon tanulmánya a klímakatasztrófáról, Rapid változás akár 20 éven belül – permanens háborúk. Népszabadság, 2004. február 10., továbbá: A Pentagon a hidegre készül, A globális éghajlatváltozás fegyveres konfliktusok kiváltó oka lehet (nem szignált szerző), Népszabadság, 2004. február 11. Ez utóbbi cikkből: “Az amerikai katonai vezetőket aggasztja a klímaváltozás – derül ki abból a jelentésből, amelyet a védelmi tárca a főként gazdasági témákkal foglalkozó Fortune magazinnak adott ki. A hangsúlyozottan hipotetikus forgatókönyvet a Csillagok háborúja agg és különösen előrelátó szereplője nyomán csak a Pentagon Yodájaként emlegetett Andrew Marshall felügyelete alatt állították össze. A 83 esztendős, titokzatos szakértő több mint harminc éve vezeti a távlatilag stratégiai veszélyeket szemmel tartó, szigorúan a háttérbe húzódó csoportot. Állítólag ő áll a ballisztikus rakétákat elhárító fegyverrendszer terve mögött is.”

⁵ Huntington, Samuel Phillips: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

⁶ Michael Hardt–Antonio Negri: Empire. Harvard University Press, Boston, 2000.

⁷ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november. – A német fasizmus politikai létrejöttének eszmetörténeti előzményeihez: Lukács György: Az ész trónfosztása. Magvető Kiadó, Budapest, 1978. “Ennek a könyvnek egyik alaptétele: nincs »ártatlan« világnézet. Semmiféle vonatkozásban nincs ilyen világnézet, de különösen nincs problémánkra vonatkozóan, mégpedig épp filozófiai értelemben: az ész mellett vagy az ész ellen való állásfoglalás eldönti egyúttal egy filozófiának mint filozófiának lényegét, a társadalmi fejlődésben betöltött szerepét” (kiemelés: B. Gy.) (p. 11.). Lukács e művének az ad különös aktualitást, hogy minél közelebb kerülünk a kapitalizmus általános összeomlásához, a tőke egyre következetesebb logikával hozza létre az álcázott, egyre megtévesztőbb fasizmusmegalapozó ideológiákat.

⁸ Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005. (p. 104.)

⁹ A burzsoázia elmélyülő ideológiai válságát mutatja, hogy általános kortünetté, szinte divattá vált a kapitalizmuskritika, hangzatos címek röpködnek, de a forradalmi lényeg megragadását, a szaktudományos részeredmények közötti alapvető összefüggések koherens, filozófiai mélységű s nem utolsósorban gyakorlati jelentőségű elméletté olvasztását tükröző művet alig-alig találhatunk. Ennek egyik legfőbb oka, hogy hiányzik belőlük a valódi forradalmi szellem, a materialista dialektika helyes alkalmazása, mely nélkül lehetetlen egyetemes érvényű elméletalkotás. E tekintetben Mészáros munkái minden bizonnyal korszakos jelentőségűek.

¹⁰ Wirth Ádám: Hová lettek az osztályok?. Ezredvég, 2001. május.

¹¹ Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Népszabadság, 2004. április 30., lásd még: Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest, 2001. (p. 248–259.) – A félreértések elkerülése végett sietek leszögezni, hogy nagyra értékelem Szalai Erzsébet empirikus szociológiai kutatásait, illetve baloldali, szocialista politikai megnyilvánulásait, de mindezeket sajnos zárójelbe teszi elméleti következetlensége. Ígérem elsők között fogom méltatni, ha a szóbanforgó kérdésben valóban forradalmi álláspontra helyezkedik.

¹² Krausz Tamás bár nem az osztálytudatosság, hanem a munkamegosztásbeli átstrukturálódás tekintetében, a következőképpen értékeli Szalai állításait: “Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk (kiemelés B. GY.), hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastrukturálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.” Beszélgetés Szalai Erzsébet könyvéről az Eszmélet Baráti Körben 2001. március 4-én. Eszmélet, 54. (p. 94.) – Egy helyes (forradalmi) szociológiai szemléletű és módszertanú munka: John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban. Gondolat, Budapest, 1985.

¹³ A történelem során igen sokszor előfordult, hogy az elnyomott osztályok forradalmi felkeléseit a megmozdulások egyes vezetői vagy vezető rétegei a legkülönfélébb módokon elárulták. Engels szinte történészi részletességgel foglalkozik az osztályharcok történetével A német parasztháború című munkájában, mely igen alkalmas e probléma szemléltetésére. Ezzel csak azt szándékozom jelezni, hogy a forradalmi mozgalom demoralizálódása nem a munkásmozgalom kizárólagos sajátossága, hanem általánosabb történelmi mozgástörvények fejeződnek ki benne, s megismerésük alkalmas lehet fontos vezetéselméleti következtetések levonására. Mindazonáltal az objektív folyamatok túlzott mértékű etikai megokolása súlyos történelmi tévedések forrása lehet.

¹⁴ Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971 (p. 292.). (Lukács az idézett tanulmányt 1920-ban írta, és 1923-ban jelent meg először önálló kötetben Berlinben.)

¹⁵ Lukács György: i. m. (p. 299.)

¹⁶ Hans-Peter Martin–Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998 (p. 266.).

¹⁷ Soros György: A globális kapitalizmus válsága. Scolar Kiadó, Budapest, 1999, illetve: Soros György: A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása. Scolar Kiadó, Budapest, 2001.

¹⁸ Lukács György: i. m. (p. 295.)

¹⁹ The Corporation (2004) (Dokumentumfilm. 140 perc). Rendezte: Jennifer Abbott és Mark Achbar, Független Média Kiadó, 2005.

²⁰ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. Történeti fejezetek (p. 40.). Lukács figyelmeztetése mit sem vesztett időszerűségéből: “A modern nyugati szociológia mind energikusabban fejlődik a tömegek társadalmilag tudatos manipulálásának általános elmélete felé. Karl Mannheim már harminc évvel ezelőtt (kb. 1930-as évek második felében – B. Gy.) tudományos módszert próbált kidolgozni ebből a célból; (…) – …a mai tudomány nemcsak egyszerűen tárgya az általános manipuláció felé tartó ellenállhatatlan társadalmi fejlődésnek, hanem aktívan részt vesz ennek kiformálásában és általános megvalósításában. Nem volna helyes, ha ezt az aktív szerepet a szociológiára és a gazdaságtanra korlátoznánk, hiszen a fordulat talán a politikai elméletben és gyakorlatban a legvilágosabb. – (…) az utóbbi évtizedekben bizalom ébredt az iránt, hogy a tömegeket korlátlanul lehet manipulálni.”

²¹ Mészáros István: The Power of Ideology. New York, University Press, 1990.

²² Lukács György: i. m. (p. 301.)

²³ MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1960. (p. 20.)

²⁴ “Az idő a rend keretét adja a térnek, strukturálja azt. A valós idő egységes ritmusa folytonosan ismétlődő viszonyítási pontokat ad számunkra, a mikro és makro létesemények kaotikus halmazát összefüggő történéssé, történelemmé integrálja. A dolgok története jelentheti a realitást, a valóságot, a lét teljességét, szintézisét a keletkezéstől (a létfeltételek megteremtődésétől) az elmúlásig (a létfeltételek megszűnéséig), míg a dolgok pillanatnyisága a létfolyamat egy kiragadott »szeletét«, a maga partikuláris, analitikus elvontságában, mely a létezésnek eme pillanatnyi darabja az irrealitás hordozója, a bizonytalanság megtestesítője.” – Bartók Gyula: Mi az anyag? (Természetontológiai bevezetés egy forradalmi társadalomontológiához), kézirat.

²⁵ Csíkszentmihályi Mihály: Flow, az áramlat. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. A kapitalizmus megfosztja az egyént élete valódi átélésének élményétől is, s helyébe egy hamis, valódi identitásától megfosztott, minden léteseményt pótlékokkal helyettesítő, boldogtalan létet ad. Csíkszentmihályi munkája a személyiség szubjektív forradalmasításának kézikönyve, az egyéni tudat önfelszabadításának fontos gyakorlati-módszertani összefoglalása.

²⁶ Lukács György: i. m. (p. 303.)

²⁷ Norbert Seitz–Hermann Glaser: Víziók és utópiák az Agenda-korszakban. Ezredvég, 2005. november. Az interjú világos bizonysága a német szociáldemokrácia mély intellektuális válságának.

²⁸ A MARKSZ (Magyar Reformkommunisták Szövetségének) létrejötte győri központtal, a Munkáspártból (új nevén: Magyar Kommunista Munkáspárt) kivált “lázadók” önálló párttá alakulása Magyarországi Munkáspárt 2006 néven, a Comrade-csoport feltűnése az interneten, a Hétköznapi Csalódások nevű pécsi anarchokommunista együttes növekvő sikerei jelzésértékűek. Ezeken túl joggal feltételezhető, hogy számos kisebb-nagyobb csoport is létrejött az utóbbi időben, melyek még nem léptek a szélesebb nyilvánosság elé.

²⁹ Lukács György: i. m. (p. 602.)

³⁰ Lukács György: i. m. (p. 608.)

³¹ Lukács György: i. m. (p. 643.)

³² MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, 1960. (p. 35.)

³³ Lenin: Állam és forradalom. Kossuth Könyvkiadó, 1973. – Marx és Engels dialektikus módszerükből következően nem abszolutizálják a politikai forradalom erőszakos útját és elméleti, speciális esetként számolnak a szocializmusba, a forradalomba való békés átmenet lehetőségével. Azonban a 19. század történelmének tanulságai alapján határozott gyakorlati célként a proletariátus diktatúrájának fegyveres úton történő kivívását tűzik ki. Lenin is elsősorban a gyakorlatra koncentrált – 1917 augusztus–szeptemberében írta fenti művét –, így érthető, hogy nem sok teret szentelt az akkoriban semmilyen aktualitással nem bíró békés forradalom elméleti lehetősége elemzésének. Mindazonáltal egyetlen helyen utal Engelsnek Az 1891-es szociáldemokrata programtervezet kritikájához című munkájára: “Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban »elképzelhető« (de csak »elképzelhető!«) a szocializmusba való békés belenövés…” (p. 98.) – ez egyben bizonysága Lenin dialektikus módszerének, vagyis nem állítható forradalomelméletéről, hogy abszolutizálná az erőszakot.

³⁴ Heller Ágnes: A mindennapi élet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

³⁵ Leo Panitch: Renewing Socialism; Democracy, Strategy and Imagination. Westview Press, Oxford, 2001.

Az „átmenet" fogalma ideológiai kategóriává változott, amivel felül lehet írni, el lehet fedni a „posztszocialistának" nevezett korszak minden olyan jelenségét, ami e folyamat emberellenességét mutatja fel mind a Balkánon, mind másutt. Az „átmenetiség" felmentést ad az átmeneti társadalmak antidemokratizmusára, a kizsákmányolás mértéktelen növelésére.

Hogyan is jellemezhetnénk a Balkánt? Talán mint olyan régiót, melyet az Európa-erőd védelmi vonalai osztanak fel? Erre már korábban is volt példa, s azt is láthattuk, hogy a Balkán sikerrel túlélt minden, érte versengő birodalmat: talán manapság az a lényegi különbség figyelhető meg, mintha a népeket megosztó falak a birodalmon belül húzódnának, mintha a birodalom globális konstrukciójának részeit és alkotóelemeit adnák. – Olyan régió ez, ahol az elmúlt száz évben minden modern politikai formációt kipróbáltak a királyságtól a forradalmi köztársaságig, a soknemzetiségű föderációtól a nemzetállamokig és a protektorátusig, s ahol felgyorsítva, de nem sokkal több sikerrel a fenti formaváltozatok sorozata újra lepergett az előző évszázad utolsó évtizedében, a sorozatból kifelejtve a forradalmi köztársaságot, mivel helyette az érintettek saját jószántukból a bantusztáni formációt próbálgatták. Mindezek a folyamatok persze sokkal inkább a modern politikai találmányok válságát és hanyatlását mutatják, mintsem a Balkán bármely specifikus vonását. – A Balkánt jellemezzük talán úgy, mint olyan régiót, ahol a belső konfliktusok és a külső nyomás együttes erővel a földre kényszerítették a nemzeti gazdaságokat, és megteremtették az informális szektort, kitüntető szerepet juttattak a fegyverkereskedelemnek, a drog- és embercsempészetnek? Ám ez jelen világunkban aligha mondható specifikus vonásnak.

E jellemzők azonban valóban részei a mai Balkánnak: és mégsem mondhatjuk, hogy új fejezetet jelentenek a Balkán egész történetében, vagy hogy a világ más részein zajló folyamatoktól gyökeresen eltérő képet mutatnának a Balkánról. Ezek a vonások nem kizárólag a Balkánra jellemzők sem időbeli, sem térbeli értelemben. Sokkal inkább hosszú távú folyamatokra utalnak, melyek tágabb területi dimenziókat ölelnek fel: arra inspirálnak minket, hogy a jelenkori Balkánt szélesebb időbeli-térbeli perspektívába állítsuk be.

Van azonban két paraméter, mely változatlan a balkáni országok egészét illetően: a szegénység egyre kiterjedtebb, és növekszik az egyenlőtlenség. A jelenlegi politikai irányvonal apologétái azt állítják, hogy az egyenlőtlenség serkentőleg hat a gazdasági növekedésre, de legalábbis annak úgymond szükséges velejárója. A közgazdászok elmagyarázzák, hogy a tényleges egyenlőtlenség az adott társadalomnak az egyenlőtlenség iránt tanúsított toleranciáján múlik; és persze, hozzáteszik, hogy az egyenlőtlenség mindig alacsony a gazdaságilag sikeres és gazdag országokban, és magas a gazdasági bajoktól szenvedő és szegény országokban. Miközben az egyenlőtlenség növekszik a Balkán országaiban, fejlődési esélyeik egyre romlanak. Egyébként is, az egyenlőtlenség nemcsak a Balkánon növekszik: minden posztszocialista országra jellemző ez a sajátosság – akárcsak a szegénység térnyerése.

Kivétel nélkül minden posztszocialista országra jellemző, hogy 1991 után a nemzeti össztermék (GDP) visszaesett; Közép- és Kelet-Európában egészen 1994-ig csökkenő tendenciát mutatott, mígnem a 65%-ra esett vissza (1991-et véve 100-nak); aztán a trend stabilizálódott, és 1997-re kicsit meghaladta a 75-ös értéket; a balti országokban a visszaesés még meredekebb volt (1994-ben 43-as indexszel), és az 1994 utáni stabilizáció is sokkal alacsonyabb szinten maradt (1997-ben kicsivel 50 fölött állt); a volt Szovjetunióban (Független Államok Közössége) a hanyatlás még 1997-ben is tartott, amikor az index 50 körül mozgott. 1997-ben csak két olyan posztszocialista ország létezett, melynek GDP-je az 1990-es GDP-jéhez képest pozitív mutatókat produkált: Lengyelország (125,2) és Szlovénia (104,1).

Ám ennek a viszonylagos sikernek nagy ára volt; tény azonban, hogy a többi posztkommunista ország még nagyobb árat fizetett a gazdasági sikertelenségért. Az “alacsony jövedelmű szegények” aránya a népességen belül egyötödtől a szélsőséges háromötödig (Azerbajdzsánban) terjed, s csak a balti országok jelentenek kivételt (ott kisebb mint egytized). A feketegazdaság részaránya mindenhol magas, bár az erre vonatkozó adatok szórványosak és megbízhatatlanok.

A társadalmi egyenlőtlenség növekedése minden posztszocialista országra jellemző tünet – beleértve a Balkánt is. A Gini-együttható mozgása magáért beszél. Szlovénia meg tudta fékezni az egyenlőtlenség felfutását, ami a GDP szempontjából marginális eset – és ennek ellenére is lehagyta Dániát 1994-ben, és az egyenlőtlenség társadalmi ollója tovább nyílik.

A gazdasági növekedés, legalábbis Szlovéniában, egyértelműen a dolgozók rovására érhető el – valamint azokéra, akiknek esélyük sincs a munkavégzésre, azaz a munkanélküliek kárára. Igaz ugyan, hogy a posztszocialista országok egyszerűen csak felzárkóznak ahhoz a folyamathoz, amely a “fejlett” centrumországokat néhány évtizede már elérte.

Ezeket a folyamatokat rendszerint úgy könyvelik el, mint az “átalakulás árát”. Ez azonban nagyon helytelen, hiszen ha egy ország társadalmi struktúrája megváltozott, akkor az új társadalmi struktúra az, ahová az “átalakulás” eljuttatta. A kisebb arányú egyenlőtlenségből és kisebb szegénységből a súlyosabbak felé vezető átalakulás “ára” az a sok áldozat, akik egyébként nem pusztultak volna el, azok az oktatási formák, melyek egyébként továbbra is elérhetők lettek volna a lakosság széles körei számára, és azoknak a gyerekeknek a szerencsétlen gyermekkora, melyet éhezés és nyomor jellemez… Helyesebb lenne tehát következményekről beszélni.

A változások “áráról” beszélni leegyszerűsítés, hiszen félrevezetően azt sugallja, hogy az “átalakulás” szerencsétlen következményei egyfajta “befektetésként” értendők, melyek kvázi automatikusan “visszafizetődnek” valamikor a jövőben. A legfontosabb probléma a munkanélküliség: ez legalább három, különböző természetű folyamat eredménye. Az egyik folyamat a társadalmi dominancia tekintetében bekövetkezett változás: az uralkodó osztályokat már nem kényszeríti a teljes foglalkoztatottság kötelezettsége. A másik folyamat a neoliberális globalizáció politikájából fakad: a “nemzetgazdaságok” arra kényszerülnek – a legváltozatosabb nemzetközi nyomásgyakorlás és eszközrendszer révén –, hogy a világpiacon “versengjenek”. A harmadik folyamat az ún. harmadik “ipari forradalom”, ami társadalmi osztályok egészét teszi “fölöslegessé”. Mindezek együttes következménye a jelenlegi munkanélküliség, ami minden posztszocialista országban jelen van, némelyikben pedig – és a balkáni országok ide tartoznak – egyenesen olyannyira drasztikus, hogy a jelenleg munka nélkül tengődők jelentős hányada nem is fog visszakerülni a foglalkoztatottak világába.

Az egyenlőtlenség nem maradhat elszigetelt társadalmi jelenség. Közvetlen kapcsolatban van olyan komplex társadalmi dimenziókkal, mint amilyen a társadalom-egészségügy és a születéskor várható élettartam. Azokban az országokban, ahol az egyenlőtlenség mértéke kisebb, magasabb a várható élettartam is. De ami még ennél is fontosabb, az az, hogy a viszonylagos szegénység trendjei korrelálnak a várható élettartam változásaival.

Egy adott társadalom jólétének megbízható mutatója a népesedési ütem. A balkáni államokban ez negatív: ugyanakkor jellemző, hogy a Balkánon nem a halálozási ráta növekedése, hanem a születési ráta csökkenése eredményezi a negatív trendet. Kivételt képez viszont Románia és Bulgária, ahol együtt hat a növekvő halálozási arány és a csökkenő születési ráta.

A fentiek következményeképp a populációs trendek negatív képet mutatnak a Balkánon – a többi posztszocialista országhoz hasonlóan. Az összehasonlító adatokat tekintve azt mondhatjuk, a balkáni államok még elég jól is állnak ebben a tekintetben.

Úgy tűnik, hogy általában a balkáni országoknak nehézséget okoz a “szociális háló” vagy szociális kohézió biztosítása. Kevésbé tudományosan szólva, a társadalmi szolidaritás meglehetősen gyenge lábakon áll – és ez nemcsak a jóléti állam intézményeire vonatkozik, hanem más, hosszú távú szociális mechanizmusokra is, mint például a nagycsalád, a szomszédok, a különféle közösségek, a helyi, a szakszervezeti és az életkor szerint szerveződött csoportok… Az optimista megközelítés itt a hagyományos struktúrák széteséséről és “modernizációról” beszél.

Az ún. “premodern” hálózatok gondját viselték azoknak, akik ideiglenesen vagy véglegesen kívül rekedtek a “produktív munka” szféráján, tehát eltartották a betegeket, a munkanélkülieket stb. Ma már nemcsak a hagyományos formák vannak kiveszőben a Balkánon, hanem erőteljesen újradefiniálták a produktív munka fogalmát is: csak az számít ide, ami a tőkefelhalmozást segíti elő. Persze azonnal hangsúlyoznunk kell, hogy a jelenlegi intézményi felállásban a háztartásban végzett munka nem felel meg ennek a kritériumnak.

A “premodern”, ma már eltűnőben lévő összefüggések között a társadalmi szolidaritásnak ezeket a dimenzióit a klasszikus viszonos csere biztosította. De minden társadalomban van két olyan csoport, melynek társadalmi hozzájárulása csekély vagy éppen nagyon speciális, és semmiképp sem fér bele a “produktív munka” modern definíciójába: ebbe a két csoportba a nagyon fiatalok és a (nagyon) öregek tartoznak. Hagyományosan ezt a két társadalmi csoportot a generációk fölötti vagy késleltetett csere révén integrálták a közösségek: amit gyermekkoromban én a szüleimtől kaptam, azt majd gyermekeimnek adom tovább; segítem idős szüleimet, és remélem, gyermekeim majd támogatnak engem, ha én megöregszem… A “premodern” társadalmi formák eltűnésével összeomlott ez a mechanizmus: a gyerekek problémáját könnyen meg lehet oldani azzal, hogy egyszerűen nem is hozzuk őket világra; ám az öregek már súlyosabb problémát jelentenek, és szükségessé teszik a “nyugdíjreform” bevezetését.

És hát még a fiatalokkal sem olyan egyszerű a dolog: nem csak a születési ráta hanyatlik, oda kell figyelnünk a fiatal korcsoportoknak a felnőtt társadalomba való fokozott integrációjára is: az oktatási rendszerek egyre jobban a versenyre és a kiválasztásra épülnek, és egyre kizárólagosabban a társadalmi osztályok újratermelésének célját szolgálják.

A társadalmi szolidaritás mindkét formája – a “viszonossági csere” horizontális és a nemzedékek közötti, “késleltetett” vertikális dimenziója – komolyan megrendült a Balkánon, akárcsak a többi posztszocialista országban. Az ún. “átmeneti országok” közös fejlődési trendjeit a következőkben összegezhetjük:

– a gazdasági tevékenység visszaesése,

– a munkanélküliség növekedése,

– a munkanélküliség növekedése a fiatalok körében (az iskolai lemorzsolódás következtében is),

– az életszínvonal csökkenése,

– a szegénység felerősödése,

– az értékrend változása (az individualizmus elterjedése),

– a bizonytalan sorsú társadalmi csoportok kialakulása (fiatalok, munkanélküliek, szegények).

Fentebb már említést tettünk a munkanélküliségről és a szegénységről, és érintettük a fiatalságnak mint újonnan felbukkant “kockázati csoportnak” a megjelenését.

Ha nem következik be radikális változás, akkor a fiataloknak a jövőben még a mainál is jelentősebb kockázatokkal kell megküzdeniük. Nem ad okot optimizmusra, hogy a középiskolás korú népesség nagy arányban marad ki a középfokú oktatásból (lásd például a Bulgáriában mért 40%-os vagy a horvátországi 34%-os arányt).

Tény, hogy még a posztszocialista országok között is a Balkánon a legalacsonyabbak a beiskolázási adatok a 6/7–14/15 évesek korcsoportjaiban. A GDP-nek a közoktatásra fordított százalékos aránya alacsony és stagnál – legalábbis egyes országok esetében (Albánia, Bulgária).

Általánosságban elmondhatjuk tehát, hogy a balkáni társadalmak a viszonossági csere (a közösségi szolidaritás kapcsolatai) és a késleltetett csere (a nemzedékek közötti szolidaritás) tekintetében egyaránt visszaesnek. Ez viszont súlyos társadalmi anomáliákat okoz, melyeknek legpregnánsabb következményei a növekvő társadalmi egyenlőtlenség és súlyosbodó szegénység egyfelől, másfelől pedig a nemzedéki alapon formálódó új “kockázati csoportok” megjelenése – vagyis a fiatalok és az öregek, illetve a munkanélküliek (a tartósan, illetve az ideiglenesen munka nélkül maradtak) hadai.

A társadalmi kohézió mely mechanizmusai maradnak fenn? Mára a csere legjellemzőbb modern formája a generalizált árucsere lett. Már öt évszázad telt el azóta, hogy a kapitalista termelési mód a történelem színpadára lépett, úgyhogy nem lehetünk igazán meglepve. Vagy mégis?

Vagy inkább egyet kell értenünk azokkal, akik szerint ez csak ideiglenes és lényegileg jótékony hatású sokk, a Balkánt végre megérintő “modernitásnak” amolyan mellékhatása? Ám akkor azt is mondhatjuk, hogy a “modernitás” oda érkezik, ahonnan történetileg elindult – Nyugat-Európába. Hiszen Nyugat-Európa gazdag és fejlett országait ugyancsak sújtja a “társadalmi kötelékek” lazulása, azaz a szolidaritás mechanizmusainak eltűnése, az emberi élet esszenciális aspektusainak áruvá válása. Ez a veszély olyan fenyegető, hogy Pierre Bourdieu felszólított arra, harcoljunk “a civilizáció megsemmisítése ellen”.

Az a benyomásunk keletkezhet tehát, hogy a Balkán – akárcsak az egész világ – a jelenlegi globális folyamatok foglya: ezek a folyamatok beszippantják a világrendszer periferiális és félperifériás régióit, melyeknek a Balkán csak egyike. Ami viszont mégis csak a Balkánra jellemző sajátosság, az abban a sajátos ideológiai formában keresendő, melyben ezek a folyamatok végbemennek, s mely elsődlegesen meghatározza, hogyan reagál e folyamatokra az adott régió: a Balkánnal kapcsolatban e sajátos formát legjobban az “átmenet” fogalma fejezi ki.

Igaz, az “átmenet” népszerű jelszó minden posztszocialista országban. Lényegi hatása mindenhol azonos: elfogadtatja, normálisnak mutatja az általam fentebb vázolt folyamatokat. Amit Nyugat-Európában a “civilizációt” fenyegető fejleménynek tekintenek, azt az “átmenet” fogalmától elkábult országokban a civilizációhoz való felemelkedésként ünneplik. A Balkánon különösképpen is orientális fogalmak szerint formálódik az átmenet, s ebben meghatározó fogalom a “csatlakozás Európához” imperatívusza. Miközben “Európában és a világ más tájain egyre többen utasítják el a liberalizmus vagy barbarizmus hamis alternatíváját” , addig a balkáni népek tovább nyögik a neoliberális politika következményeit, mondván, ez a balkáni barbarizmus levetkőzésének módja. A máshol is bevett “átmenet” ideológiája és ennek balkáni – orientális színezetű változata lelkes támogatókra talált a helyi politikai osztályok bizonyos csoportjai körében, ám a jelenlegi hegemón helyzetbe e politikai osztályok csak akkor tudták magukat felküzdeni, amikor a “nemzetközi közösség” hihetetlenül ostoba képviselői, azaz a nyugat-európai és amerikai nagypolitika és nemzetközi üzlet megtestesítői, úgymond, “hitelesítették” őket.

Ebből a szempontból vizsgálva a helyzetet, azok, akik Európában nem értenek egyet Bourdieu-vel, de helyeselnek a balkáni, orientális ideológiának, valójában csak a modern Európa egyik specifikus hagyományát ünneplik. Persze, nem az orientalizmus már diszkreditálódott hagyományát, hanem a társadalmi szerződésből eredő modern demokratikus alkotmány tiszteletre méltó hagyományát.

Az “átmenet” ideológiája által felvetett probléma abban áll, hogyan lehet demokratikus politikai és társadalmi intézményeket kiépíteni olyan népek körében, melyeknek semmiféle politikai kultúrájuk nincs. Mivel a demokratikus kultúrát csak a demokratikus intézmények évszázadokig tartó használata során lehet elsajátítani, a vállalkozás ördögi körbe szorul. Ez a probléma korántsem új Európában, és éppenséggel civilizációs és kulturális kérdésként merült fel:

“Pour qu’un peuple naissant put gouter les saines maximes de la politique et suivre les règles fondamentales de la raison d’Etat, il faudrait que l’effet put devenir la cause, que l’esprit social qui doit être l’ouvrage de l’institution présidant à l’institution même, et que les hommes fussent avant les lois ce qu’ils doivent devenir par elles. (Jean-Jacques Rousseau, Le contrat social, 1762, livre II, ch. 7.) “Hogy a születőben lévő nép megízlelhesse a politika egészséges elveit, és követni tudja az államérdek alapvető kívánalmait, ahhoz arra volna szükség, hogy az ok okozattá legyen, hogy a társadalom szelleme, jóllehet csak az alkotmányból fakad, eleve felügyeljen az alkotmány bevezetése fölött, s az emberek már a törvények előtt olyanok legyenek, amilyenné a törvények által kellene válniok.” (J.-J. Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek, Magyar Helikon, Budapest, 1978. p. 506.)

Az ördögi kört csak kívülről lehet megtörni. Rousseau bevezetett egy kiegészítő funkciót, mely a politikai intézmények kifejlesztésének masinériáját külső beavatkozással indítja el. Nála ezt a szerepet a Legislateur, a törvényhozó tölti be. A Törvényhozó, Rousseau eredetmítosza szerint, megírja a törvényeket, és a nép, le peuple, elé terjeszti őket. A nép megvizsgálja ezeket a törvényeket, és jónak találván őket, valamint azért, mert ő, a nép van felruházva a szuverenitás képességével, szabad akaratából elfogadja ezeket a törvényeket. A törvény ezen vizsgálatának, értékelésének és elfogadásának folyamatában műveli magát a nép, mely által politikai nemzetté válik. Történelmi példaként Rousseau Lükurgoszt, a “modern olasz köztársaságokat” és Genfet idézi, ellenpéldaként pedig Rómára hivatkozik. Még csak sejtelme sem volt róla, hogy valójában az acquis communautaires történetét írja.

Az “átmenet” ideológiája, mely immár a helyi intézményekben és a nemzetközi megállapodásokban materializálódott, látszólag problémátlanná teszi a jelen történelmi fejleményeit, és megbénítja a társadalmi képzelőerőt, gátolja az aktív intervenciót, viszont előnyben részesíti a “spontán” fejleményeket úgy, ahogy azok a világ hegemón erőinek kedveznek. Ha az “átmenet”-ideológia összefonódik – mint azt a Balkánon látjuk – az orientalizmus helyi alakváltozataival, akkor pótlólagos illúziót és naivitást plántál a társadalmi tudatba.

Hogy ezek a folyamatok hová vezetnek majd, ha engedjük őket szabadon, “spontánul” érvényesülni? Míg az elemzők abban egyetértenek, hogy a világrendszer válságban van, magyarázataik eltérnek egymástól. Immanuel Wallerstein szerint ez a kapitalizmus végső válsága. Andre Gunder Frank úgy véli, csak az ázsiai gazdaság kétszáz éves válsága ér véget, s ezzel együtt, következésképpen vége szakad a Nyugat végletekig misztifikált “felemelkedésének” is. Pierre-Noel Giraud úgy tartja, hogy ami eltűnik, az csak a 20. század egyik kivételes furcsasága: miközben a 20. század folyamán a világ régiói közötti különbségek drasztikusan megnőttek, a gazdag országok egymás közötti konfliktusai feltűnően csökkentek. Giraud arra számít, hogy a jövőben az alacsony jövedelmű és nagy technikai kapacitású országok (Kína, India, Délkelet-Ázsia, Kelet-Európa) egyre inkább fel fognak zárkózni a jelenlegi gazdagokhoz, s közben a gazdag országok belső feszültségei kényszerűen újra erősödni kezdenek.

Giovanni Arrighi elmélete szerint a kapitalista rendszer ciklusokban oszcillál, melyben az anyagi expanzió és a pénzügyi expanzió váltja egymást. Minden ciklust a világhatalom azon hegemóniája határozza meg, amely képes kibékíteni az államot és a tőkét. A mai ciklust, mely lassan végéhez közeledik, az USA hegemóniája jellemezi. Az Egyesült Államok még mindig politikai és katonai szupremáciát élvez, viszont a szabad tőke Kelet-Ázsiába helyeződött át. Ha a tőke és az állam újra szövetséget köt, legyenek bár különböző helyszíneken, akkor valószínűleg újra elindulhat egy tőkeciklus. Ha azonban ez nem történik meg, akkor a kapitalizmusnak befellegzett. Az új rendszer pedig vagy birodalom lesz piac nélkül, vagy piac lesz birodalom nélkül.

Ez csak néhány a lehetséges forgatókönyvek közül, ha és amennyiben a jelen meghatározó logikája a jövőre nézve is érvényes marad. Momentán ez a logika lényegileg körkörös és a fennálló uralmi viszonyokat újratermelő jellegű. A Világbank a közelmúltban kitűnő példáját adta ennek a logikának: egyértelműen kinyilvánította, hogy “a dohány a globális gazdaságra nézve veszélyt jelent”. Az érvelés mögött minden bizonnyal a következő logika húzódik meg: a “globális gazdaság” olyan kontextust teremt, mely az élvezeti cikkek fogyasztását serkenti, viszont másfelől az élvezeti cikkek “veszélyeztetik a globális gazdaságot”. A napjainkban domináns logika válasza erre a jelenségre hamar megszületett: “Választanotok kell: dohányzás, vagy egészség. Mindkettőt nem kaphatjátok meg egyszerre.”

Az “élvezeti cikkek” birodalma már régóta ilyenfajta alternatívák felségterületének számít, s ezen alternatívák a célszemélyeket a civilizációs falhoz szögezik, és megfosztják a választás lehetőségétől. Most, hogy az egész világgal szembeszegezik ezt a valószínűleg “civilizációs” alternatívát: vagy biztonság, vagy szabadság és jogok”, tisztábban láthatjuk, ez az ideológiai csapda hogyan szolgálja korunk domináns “logikáját” – beleértve a mai “globális gazdaságot” is. Az ilyen alternatíva legitimálja az elnyomást, és arra készteti az alternatíva elé állítottakat, hogy a “tudás” technikájának vessék alá magukat. Ez a helyzet ideális szintézisét adja a savoir-pouvoir, azaz a hatalom és a tudás kettősének. Mint “természetest, szükségest, elkerülhetetlent” csatarendbe állítja a nagy politikai intézményekre – kezdve az állami intézményeken a nemzetközi szervezeteken át a nemzetközi para-intézményekig – jellemző, két legfontosabb – vagy inkább kizárólagos – működési módszer alkalmazását. Törvényesíti, igaz, csak “féllegális” jelleggel, az erő alkalmazását, mely egyébként jogtalan volna, és lehetővé teszi a tudás olyan, zsarnoki felhasználását, melyet másként csak emancipatorikus projektek keretei között lehetne megtenni. Mint olyan ideológiai diskurzus, melyet az egyéneknek szegeznek, a “biztonság, vagy szabadság” típusú alternatívák mindkét elemének felszámolódását vonja magával. Mint ideológia azonban, mely a jelenkori intézményekben ölt testet, mindkét fronton nyereséget hajt a nagy intézményeknek: a “szuverenitás” frontján és a represszió terén is, illetve a “kormányzatiság” és a társadalmi menedzsment terepén is.

Ezért tehát olyan stratégiákat kellene kidolgoznunk, melyek megtörik az elidegenítő alternatívák horizontját, és hatástalanítják a velük együtt járó elidegenítő folyamatokat. Ilyen kísérletekre és stratégiákra már láthattunk példákat – nem szabad elfelednünk, hogy a nyolcvanas években a Balkánon is ezek érvényesültek. Az 1980-as évek alternatív gyakorlata és diskurzusai új perspektívát nyitottak, emancipatorikus befolyást eredményeztek azon óriási jelentőségű területekre, melyek fölött korábban az ellenőrzés és a fegyelmezés technikái uralkodtak. Az alternatíva bizonyos mértékig megváltoztatta a “totális intézményeket”, és az “intézménytelenítés” számos felvilágosult, önkritikus gyakorlatára mutatott példát. Jelenleg a balkáni népeknek csak hasznára válna, ha tágabb kontextusban helyeznék el azt a tanulságot, melyet a múlt kísérleteiből, sejtéseiből és attitűdjeiből levonhatunk.

(Fordította: Baráth Katalin)

A honi közgazdasági gondolkodás hajlamos megkérdőjelezhetetlen axiómaként kezelni egy sor olyan gazdasági összefüggést, amely mára jórészt érvényét vesztette. Ezen axiómák nagy része azáltal vált elavulttá, hogy az egykori szabadversenyes kapitalizmus átadta a helyét a globális óriásvállalatok által uralt kapitalizmusnak. Más hiedelmek pedig az államszocialista korszak viszonyai között rögzültek, és makacsul fennmaradtak a jelenlegi tőkés viszonyok között is, noha a mai valósághoz már nem sok közük van.

Előszó

A közgazdaságtan tele van olyan axiómaként kezelt összefüggések ismételgetésével, amelyek bizonyos korokban igazak voltak, lehettek, ám az idő túlhaladta őket; amelyek a körülmények változása miatt ma már nem feltétlenül igazak; illetve amelyeket legfeljebb egy-két konkrét eset igazol, viszont számos másik cáfol (lásd Radnóti Éva írását¹ a Phillips-görbéről). Egyes esetekben még a tényszerű bizonyítás is hiányzik, pusztán logikailag elfogadható és jól hangzó hipotézisekről van szó. A probléma lényege részben abban lelhető fel, hogy a gazdaság – éppen úgy, mint az élő szervezet – nagyon összetett, és bizonyos hatásokat egészen váratlan helyről jövő okok idézhetnek elő. Például a fül zúgását esetleg hiába kezelik a fülészek, mert annak a magas vérnyomás vagy éppen a máj működésének zavara is az oka lehet. A közgazdászok azonban, hasonlóan az orvosokhoz, mivel a rendszer bonyolult és nehezen átlátható, szeretnek az adott területre koncentrálni, s a lehetséges összefüggések számának szűkítésével egyszerűsíteni a helyzet leírását (gondoljunk a gazdaságpolitikai tanácsadók gyógymódokra tett javaslataira).

Másfelől a közgazdaságtanban is az a probléma – akárcsak a hollywoodi filmekben -, hogy a történet rendszerint a beteljesült álommal vagy egy tragédiával zárul, és az első esetben nem mutatja be az utána következő időszak nehézségeit, illetve a másodikban a kilábalást. Így az elméleti okfejtések is megállnak a végkifejletnek szánt kedvező vagy kedvezőtlen helyzet bemutatásánál, azt állandó állapotnak tekintik, nem számolva azzal, hogy a változó környezet miképpen módosítja a trendeket.

Természetesen én sem vállalkozhatom arra, hogy egyetlen rövid írás keretében bemutassam az összes makrogazdasági összefüggést, a folyamatok egymásra hatását. Mindössze néhány – az egész gazdaság szempontjából lényeges – problémakör összefüggéseinek bemutatására vállalkozom, amelyek példaszerűen mutatják az említett gondokat.

Állam kontra szabad piac

Első helyen az állam és a piac szerepével kell foglalkozni. A klasszikus közgazdaságtan megjelenésétől alaptételnek számított, hogy a piac a fő szervezőerő a gazdaságban, ami lehetővé teszi az aránytalanságok kiigazítását is. Ennek mellékágaként született az a tétel a modern gazdaságokban, hogy az állami beavatkozás hátrányos, mert akadályozza a szabad piac, a "láthatatlan kéz" működését, s ezzel hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ennek ugyan ellentmondott a Keynes által javasolt gazdaságpolitika, ami lehetővé tette, hogy az USA viszonylag könnyen vészelje át a második világháborút követő gazdasági depressziót, mégpedig úgy, hogy az állam fokozottan beavatkozott a gazdasági életbe.

Ám az ma már nyilvánvaló, hogy a szocialistának mondott állam beavatkozása a gazdasági életbe jelentős torzulásokat eredményezett. Ennek legnyilvánvalóbb jele hazánkban a hetvenes évek elején kialakult energiaválsággal szembeni "határlezárás" volt, ugyanis az érvényes ideológia szerint hozzánk nem gyűrűzhetett be a nemzetközi energiaválság. Az eredmény – a termelés növekvő költségeit kompenzáló állami támogatások következtében – a külföldi adósságállomány jelentős emelkedése lett. Ez visszahatott a költségvetés egyensúlyára, illetve inkább annak egyensúlytalanságára, hiszen az adósságszolgálat is nagyobb lett, miközben a bevételek nem növekedtek.

Ilyen és itt most nem említett más problémákat okozó állami beavatkozások miatt vert gyökeret az a nézet, hogy az állam cselekvési terét minél kisebb területre kell visszaszorítani. A költségvetési reform néven emlegetett és lényegében Bokros-csomagként közismertté vált intézkedések fő célja az államháztartás bevételeinek és kiadásainak, ezzel az állami apparátus, az állami beavatkozás lehetőségének korlátozása volt. Az, hogy a "csomagnak" mennyi volt a haszna és mennyi a kára, itt most nem elemezzük. Ezen a téren ma is nagyon megoszlanak a vélemények. Tény, hogy az államháztartás részesedése a GDP-ből mind a bevételek, mind a kiadások tekintetében jelentősen mérséklődött. Nem mondható viszont ez el teljes mértékben a központi költségvetésre, ahol a kiadások százalékos aránya ugyan mérséklődött, de a bevételeké nőtt. Ennek következtében viszont a korábbi deficit csökkent.

Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy az állami beavatkozás lehetősége csak részben függ attól, hogy a költségvetésbe mennyi pénz folyik be. A kormányok kezében számtalan olyan eszköz van, ami nem igényel különösebb anyagi ráfordítást, viszont módot ad arra, hogy a piac szereplőire hatást gyakoroljanak. A Deloitte and Touche által évek óta rendezett konferencia – amelyen IMF és a Világbank is képviseltetni szokta magát – résztvevői egyre inkább hangsúlyozzák ennek fontosságát. Emellett a költségvetés súlya és a gazdasági növekedés között sem lehet egyértelmű összefüggést kimutatni, amint az a mellékelt táblázatban néhány EU országról gyűjtött adat is mutatja. Mint látható, a gazdasági növekedés tekintetében alig van különbség az EU tagországok között, az állami költségvetés súlyát tekintve viszont már elég jelentősek az eltérések.

A probléma lényege az, hogy a mai piac nem azonos azzal, amit korábban szabadpiacnak neveztek. Ezért nem is lehet elvárni tőle azokat a hatásokat, amire a klasszikus szabadpiac még képes volt. Amikor világméretekben milliónyi vállalkozás, ma mikro- vagy kisvállalkozásnak mondott szervezet létezett, amelyek a piaci forgalom töredékét képviselték, a "láthatatlan kéz", a piac önszervező ereje valóban működhetett. A sok kis szervezet működése alakította a gazdaságok helyzetét. Egyik sem tudott túl sok ideig és indokolatlanul nagy előnyt realizálni a másikkal szemben. A tönkremenők helyébe újak léptek, akik esetleg éppen azokat kergették csődbe, akik korábban mások gazdasági ellehetetlenülését okozták. Már a XIX. században beindult azonban a mindenáron való növekedés kényszere. Vagyis az a jelenség, ahogyan a nagyok, a növekedésre képesek bekebelezik a kicsiket, ezzel csökkentve a piaci szereplők számát. Ezt a folyamatot a szépirodalom egyik jeles képviselője is megrázó erejű műben mutatta be.²

A globalizáció pedig éppen azt jelenti, hogy a gazdasági szervezetek egyre nagyobbak és mindenhatóbbak lesznek. Ezzel a piacot meghatározó aktorok száma csökken. Közismert adat, hogy miközben a cégek száma világméretekben ma is sok millió, a világkereskedelem kétharmadát már hosszabb ideje mindössze alig több mint 60 ezer cég uralja.

Mindebből az következik, hogy az ún. "láthatatlan kéz" egyre láthatóbbá válik. A piactól ma már irreális azt várni, amit régen, hogy a sok kis szereplő eltérő érdekei a piaci folyamatokat az egész gazdaság és társadalom jólétének irányába terelik. A világméretekben több tízezer transznacionális vállalatból egy-két tucatnyi döntő szerepet játszhat egy-egy országban. Például Magyarországon 2004-ben a mintegy 300 ezer kettős könyvelést folytató vállalat bruttó árbevételének 42,5 százalékát tette ki a 100 legnagyobb vállalkozás forgalma.³

Így az országban, illetve a világban ma már a domináns gazdasági szereplők profitérdekei a meghatározóak. Ez viszont nem feltétlenül esik egybe az adott ország vagy akár az egész világ jóléte szempontjából fontos célokkal, eszközökkel. Ebből az is következik, hogy a gazdaság és a társadalom jólétének növekedése szempontjából nem igazán elvetendő az állam szerepe. A jelen korban a piac már nem képes betölteni azt a szerepet, amit a szabadpiacról tanultak alapján tőle elvárnánk. Azáltal, hogy országos és világgazdasági szinten piacokat domináló szereplők jöttek létre, nem beszélhetünk szabad piacról. Mivel ennek következtében a piac már nem képes végrehajtani azokat a korrekciókat sem, amelyek korábban a szociális igazságosság felé tendáltak, az állami beavatkozás szerepét is át kell értékelni. A nagy tőkeerejű cégek esetében a kormányok tárgyalási pozíciója ugyan amúgy is gyenge, ám elkerülhetetlennek látszik, hogy a leginkább kiszolgáltatott rétegek is élvezzenek valamiféle védelmet. Ráadásul semmi sem bizonyítja, hogy azok az országok működnek jobban a piacgazdaságok közül, ahol az állam szerepe nagyon kicsi. Példaként lehet említeni Finnországot, ahol az állam súlya jelentős, és a GDP-ből jóléti kiadásokra fordított hányad is sokkal magasabb, mint nálunk, a gazdaság mégis dinamikusan fejlődik.

Az adók szerepe és formái

Növekvő, illetve magas munkanélküliség idején szokásos érvelés, hogy a foglalkoztatás élénkítése érdekében mérsékelni kell az adókat. Ennek az érvelésnek a logikája a következő. Ha az adók mérséklődése következtében több pénz marad a munkáltatóknál, akkor azt a vállalkozás bővítésébe fektetik. A termelés növelése többletmunkaerő bevonását igényli. Vagyis emelkedik a foglalkoztatás, tehát az adók csökkentése következtében javul a munkaerő-piaci helyzet.

Ez minden bizonnyal igaz volt a klasszikus kapitalizmus időszakában, amikor

• a termelés növelése szempontjából még meghatározó jelentőséggel bírt a humán tőke;
• a nyereség termelésének meghatározó színtere volt a reálszféra;
• a tőke viszonylag kevéssé volt mobil, mert az éghajlati viszonyok, a magas szállítási költségek, illetve a szállítást akadályozó rossz útviszonyok, a megfelelő szaktudású munkaerő hiánya stb. viszonylag szűk területre korlátozta a termelés mozgásterét.

Vagyis ezt az összefüggést ma már legalább három körülmény nem igazolja. Ezek a következők:

• a technikai fejlődés. Ennek következtében a nagyvállalatoknak nem kell sok munkaerő a termelés bővítéséhez. Ma a nagy forgalmat lebonyolító, nemzetközi cégek egy-egy országot tekintve nem nagy foglalkoztatók. Magyarországon például azok a gazdasági szervezetek, amelyek a GDP 80-90 százalékát termelik meg, az összes foglalkoztatottnak még 30 százalékát sem alkalmazzák;
• a pénzügyi piac fejlődése, ami a reálszféra súlyát jelentősen mérsékelte a tőkehozam összességében;
• a globalizáció, mivel hatására a tőke mobilitása óriási mértékben megnövekedett.

Hogyan lehet reagálni ma ennek következtében egy adócsökkentésre?

1. A vállalkozó valóban bővíti a nála maradó pénzből az üzleti tevékenységét, ám ezt elsősorban a fejlettebb technika alkalmazásával teszi, amikor – kedvező esetben – néhány fővel több dolgozót alkalmaz. Az is előfordulhat azonban, hogy az új technika működtetéséhez nincs feltétlenül szüksége többletmunkaerő bevonására. Rosszabb esetben még csökkentheti is a foglalkoztatottak számát, mert az újabb technika a meglevő munkaerő-állomány egy részének a munkáját is képes helyettesíteni.

2. A vállalkozó a nála maradó adóforintokat nem a saját cégébe fekteti be, mert nem lát lehetőséget piacainak bővítésére, hanem tőzsdézni kezd a pénzzel, vagy állampapírokat vásárol. Vagyis a nála maradt pénz egyáltalán nem emeli az általa foglalkoztatottak létszámát. A foglalkoztatottak létszámát nem növeli áttételesen sem, mert a tőzsdére vitt pénz egy másik cég terjeszkedési lehetőségét sem feltétlenül bővíti, mivel az ún. határidős ügyleteknek semmi köze a reálszférához, a termelési kapacitások bővüléséhez; ott csupán a pénz forog. Az állampapírok vásárlása pedig rendszerint szintén nem a munkalehetőségek növelését segíti. Többnyire inkább csak az állam nem hatékony működtetésének fennmaradásához járul hozzá.

3. Az adócsökkentés következtében megmaradt pénzt a vállalkozó üzleti terjeszkedésre használja fel, ám erre itthon nem lát további lehetőségeket, ezért külföldön alapít leányvállalatot, vásárol üzletrészt. Az üzlet bővítése tehát ebben az esetben sem jár a hazai foglalkoztatás növekedésével. Ráadásul a tőke globalizálódása azt is jelenti, hogy a befektetők folyamatosan hasonlítgatják a nemzetgazdaságok piacait. Vagyis az is előfordulhat, hogy bár egy ország adó-, illetve járulékcsökkentést hajt végre a külföldi tőke odavonzása, illetve megtartása érdekében, de más országokban nagyobb adócsökkentést hajtanak végre, illetve valamilyen szempontból kedvezőbb feltételeket teremtenek; például az új befektetőknek néhány évre teljes adómentességet adnak. Így az adott ország az adócsökkentés ellenére is rosszabb helyzetbe kerülhet, és az adócsökkentéssel sem tudja behívni, illetve megtartani a külföldi tőkét. Vagyis adócsökkentés után éppen úgy ki is mehet a tőke egy adott országból, mintha nem változtattak volna az adórendszeren.

Közelmúltunk hazai tapasztalatai is alátámasztják, hogy az elvonások mérséklése nem igazán eredményez foglalkoztatásnövekedést. Az elmúlt mintegy tíz évben a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási járulékok mértéke több mint 10 százalékponttal csökkent. A munkáltatók 1995-ben 44 százalék tb-járulékot fizettek. 2005-ben 29 százalékot és 3450 Ft fix összegű egészségügyi hozzájárulást. Ez utóbbi a 158,3 ezer Ft átlagkeresetre vetítve 2,2 százalékot jelent. Vagyis tavaly a munkáltatók átlagos tb-befizetése 31,2 százalék volt, azaz 12,8 százalékponttal kevesebb, mint 1995-ben. Eközben a foglalkoztatottak száma 3843,2 ezer főről 3901,5 ezerre nőtt, vagyis mindössze 58,3 ezer fővel, 1,5 százalékkal emelkedett.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az adók csökkentése nem járhat együtt a foglalkoztatás növekedésével. Csupán arról van szó, hogy nem szabad olyan erőteljes és közvetlen hatást várni az adók mérséklésétől a foglalkoztatásban, mint ahogyan a közgazdasági axióma hívei ezt ígérik.Hasonló típusú gondok merülhetnek fel az adózás terén az alábbi téziseknél is:

1. Az adórendszerben a jövedelemadóktól a fogyasztási típusú adók irányába kell elmozdulni, mert a fogyasztási adókat kevésbé érzékelik az adófizetők, tehát ezen a téren kevésbé próbálnak csalni. Vagyis ebben az ajánlatban az a várakozás is rejlik, hogy csökkenni fog a rejtett gazdaság. Ezzel szemben a nagy adócsalások az elmúlt kb. tizenöt évben Magyarországon legalább olyan mértékben történtek az ÁFA-nál, mint a személyi jövedelemadóknál. Mivel az ÁFA-fizetési és -visszaigénylési körbe a vállalkozásoknak csak egy meghatározott árbevétel felett (ez jelenleg 4 millió Ft) kell bejelentkezni, azoknak a vállalkozásoknak, ahol kevés az olyan költség, amiből ÁFA-t igényelhetnének vissza, nem érdemes kimutatniuk az igazi árbevételt. Tehát ezek a vállalkozások igyekeznek az ÁFA-bejelentkezéshez szükséges árbevétel alatt maradni. Ráadásul korábban, amikor az egyszerűsített adóbevallásra kötelezett vállalkozások még megtehették, hogy a vállalkozás éves mérlegének beadása előtt, folyamatosan igényeljék vissza az ÁFA-t, ezt gyakran meg is tették. Sok esetben olyan módon, hogy valódi teljesítmény nem is állt a számla mögött.

2. Az adómértékek csökkentésétől – amint szó volt róla – azt várják, hogy a rejtett gazdaságot napvilágra hozza. Az adók jellemzője, hogy elvonást jelentenek a jövedelmekből az adózatlansághoz képest. Ezért csak az számít, hogy az adófizetőknek mennyire van szükségük a jövedelemre, illetve a magas jövedelműek mennyire mohók a jövedelemszerzés tekintetében (lásd Dél-Amerika), és az adócsalás miatt kirótt büntetések mennyire elriasztóak, illetve milyen a társadalmi megítélés ezen a téren. Így akár alacsony adómérték mellett is nagy lehet a jövedelemeltitkolás. A vonatkozó szakirodalom szerint az adóelvonás olyan, mint egy szintező: az emberek megszoknak egy bizonyos elvonást, és ahhoz igazítják a jövedelembevallásukat. Ám ha valaki tartósan azt szokta meg, hogy nincs elvonás, akkor pusztán azért, mert kevesebbet kellene befizetnie, továbbra sem jelenti a jövedelmét. Emellett ha más okból a jövedelem csökken (pl. mert infláció van, és romlik a vásárlóérték), akkor ez a módszer végképp hatástalan, mert az infláció jövedelemcsökkentő hatását egyre többen próbálják jövedelemeltitkolással ellensúlyozni.

3. Az adórendszernek nem kell szociális elemeket tartalmaznia. Az adózás kezdetben (Mezopotámia, Egyiptom stb.) valóban így működött. A szolidaritási alapú európai adórendszer viszont éppen azért jött létre, hogy a magasabb jövedelműek ne csak eseti adományokkal segítsék a rosszabb helyzetűeket, hanem legyen az államnak eszköze ahhoz, hogy segíteni tudjon azoknak, akik e nélkül nem tudnának talpon maradni. A rendszer most felbomlani látszik, mert mind többen igyekeznek – főként a jobb módúak közül – kivonni a jövedelmeiket az adózás alól. A magasabb jövedelműek közül sokan nem látják át, hogy a fennálló rendszer számukra is mennyivel olcsóbb, mintha mindazokat a kiadásokat, amelyeket jelenleg az állam finanszíroz az adókból, egyénileg kellene megoldaniuk. Közismert tény, hogy a munkavállalási korú lakosság jelentős részének a jelenlegi termelési struktúra nem képes munkahelyet biztosítani. A munkaerőpiacról kiszorulók – főként, ha a szociális juttatásokat is megvonják tőlük, illetve olyan szintre csökkentik, amiből nem képesek megélni – viszont radikalizálódnak, ahogyan ezt a jelenlegi nyugat-európai helyzet is mutatja. Ennek következtében ha csökkentik az adókat, nő az ellátatlan népesség aránya. A jövedelem nélküli réteg viszont több szempontból is társadalmi problémát okoz.

   a) A rossz körülmények között élő réteg egészségi állapota romlik, ennek következtében gyakoribbak közöttük a megbetegedések, járványos betegségeket terjesztenek. Az utóbbi években ennek lehettünk a tanúi. Azt hittük, hogy a tbc gyakorlatilag már megszűnt, ám mostanában ismét terjed az elszegényedéssel összefüggésben. Így az egészségügyi ellátórendszerre több teher hárul. A magasabb jövedelműek, akik a problémát szeretnék elkerülni, egyre többet kényszerülnek költeni az izolálódásra, valamint azokra a gyógyszerekre, kezelésekre stb., amelyektől ezeknek a betegségeknek a megelőzését várják.

   b) A jövedelemhiányuk miatt ellehetetlenült rétegek más, nem legális forrásból származó jövedelemszerzésre (betörés, lopás, drogárusítás, prostitúció stb.) kényszerülnek. Ezért a magasabb jövedelműeknek többet kell költeniük biztonsági rendszerekre, biztosításokra, a kábítószer hatása alá került gyermekeik gyógyítására stb. Az igazán gazdagoknak őrző-védő társaságokat kell alkalmazniuk. Azon túl, hogy ezeknek a személyeknek az alkalmazása költségesebb, mintha az adóbefizetéseikkel a helyzet megelőzéséhez járulnának hozzá – az őrző-védő szolgálat emberei ugyanis jövedelmüket tekintve közelebb állnak a magasabb jövedelműekhez -, előfordul, hogy éppen ők (ismerve az alkalmazóik jövedelmi, vagyoni helyzetét) lopják, zsarolják meg a munkáltatójukat.

A valutaleértékelés és az export-import alakulása

A valuta leértékelése, illetve az árfolyam alacsonyan tartása és az export növekedése, valamint az import csökkenése közötti összefüggés is egy olyan közgazdasági axióma, amit nem illik megkérdőjelezni. A kapcsolatot azonban a vonatkozó adatok nem igazolják. Amint a mellékelt táblázatból látható, mindenre akad példa. Görögországban a valuta jelentős leértékelődése mellett alig nőtt az export, az import viszont sokkal jelentősebben bővült. Írországban az árfolyam minimális felértékelődése mellett dinamikusan emelkedett az export. Nagy-Britanniában viszont a jelentős árfolyam-emelkedés mellett az export ugyan némileg csökkent, az import ellenben meglehetősen nőtt.

Ráadásul a szoros összefüggés ma már elméletileg sem bizonyítható. Az összefüggés minden bizonnyal igaz volt akkor, amikor egy-egy ország exportját és importját az adott ország vállalkozásai és termelési lehetőségei határozták meg. Egy olyan világban, amelyben a cégek alapvetően hazai alapanyagokkal dolgoztak, és importhoz csak akkor fordultak, ha otthon nem volt megtalálható a nyersanyag – illetve más országok ún. komparatív előnyei miatt valahol sokkal olcsóbban lehetett hozzáférni a termeléshez szükséges anyagokhoz, alkatrészhez, mintha helyben állították volna elő -, az import alakulását valóban jelentősen befolyásolhatta az árfolyamok alakulása. Egy-egy leértékelés után a hazaihoz képest megdrágulhatott az import. Vagyis érdemessé válhatott hazai termékkel, anyaggal pótolni. A leértékelés másfelől kifizetődővé tehette az exportot, illetve azt, hogy a cég növelje a termelési kapacitásait, hogy a belső piaci értékesítés felett külföldön is adjon el árut.

A globalizálódás miatt az idő eljárt e tézis felett is. Jelenleg, ahogy a szabadpiacnál szó volt róla, a világkereskedelmet a multinacionális cégek határozzák meg. Ők, mivel a világ számos országában vannak érdekeltségeik, mindig mindent onnan szerezhetnek be, ahol az a legolcsóbb. Ezen nem sokat változtat egy-egy ország valutaleértékelése. A fejlődő országok termékeit – különösen a nyersanyagok esetében – még az időszakos drágulások ellenére is érdemes behozniuk, hiszen kiszolgáltatottságuk miatt ezen országok termékei (a kőolajat leszámítva) sokkal olcsóbbak, mintha azt otthon próbálnák előállítani, ami bizonyos nyerstermékek esetében nem is lehetséges.

Az exporton viszont azért nem változtat sokat a leértékelés, mert a nagy nemzetközi cégeknek megvannak a kialakult piacaik, és a termelésüket nem befolyásolja különösebben egy-egy ország árfolyam-politikája. Az persze tény, hogy a valutaleértékeléssel az adott országban működő leányvállalat – ezáltal az egész cég – jól jár, amennyiben a bevételt helyi valutára váltják át. Viszont nem biztos, hogy ez az érdekük. A sok országra kiterjedő hálózat lényege ugyanis éppen a helyi piacok okozta előnyök kihasználása, a hátrányok kiiktatása. A cél a nyereség maximalizálása. Ebből a szempontból pedig az a legfontosabb, hogy minél kevesebb adót fizessenek. Erre kiváló lehetőséget ad a jövedelmek országok közötti átcsoportosítása. Ha tehát a valutát leértékelő országban a jövedelemadó magasabb, mint máshol, ahol ugyan magasabb az árfolyam, és így viszonylag kevesebb valutát kap a cég az átváltáskor, akkor semmi értelme a valutát leértékelő országba irányítani a bevételt. A bevétel ott fog jelentkezni, ahol abból kevesebb adót kell fizetni.

Az ún. transzferárak rendszere erre szolgál. Ez ad módot arra, hogy a piacinál alacsonyabb export- és magasabb importárak révén a kedvezőbb adózási feltételeket biztosító országba szivattyúzzák át a jövedelmeket. Így azután könnyen előfordulhat (és elő is fordul), hogy egy-egy országban a valuta leértékelése után ugyan több árut szállítanak ki, ám ebből az adott országnak sok haszna nem származik, mert a jövedelmet onnan kivonják, hogy az máshol adózzon.

Az állam szempontjából a valutaleértékeléssel ösztönzött export növelése mögött mindenkor a kormányok adóbevétel-növelési szándéka áll. Sokszor azt is célként jelölik meg, hogy a foglalkoztatást szinten tarthassák, vagy emeljék. A gond ezzel az – amint már szó volt róla -, hogy a mai technikai felszereltség mellett a termelés (ezen belül az export növeléséhez szükséges gyártás) bővítése sok foglalkoztatást nem igényel, sőt egyes esetekben éppen a növekvő termelés teszi kifizetődővé az emberi munka géppel való kiváltását. Tehát az a sajátos helyzet állhat elő, hogy a több termelés következtében még csökken is a foglalkoztatás.

Így az államok a valutaleértékelés során sokszor hoppon maradnak. Az emelkedő export ellenére sem az adóbevételeik, sem a foglalkoztatás szintje nem nő.

Másfelől az is sok gondot okozhat, hogy a növekvő export megemeli az importot, hiszen sok esetben, ahogyan a transzferárakkal kapcsolatban említettem, a szükséges alapanyagokat, résztermékeket a cégek a saját anyacégüktől, illetve más országokban levő leányvállalataiktól hozzák be, mégpedig – a pénzkivonás céljával – emelt árakon. Ennek következtében az export emelkedése növeli az importot, és a végeredmény nem feltétlenül a GDP, a hazai jövedelem emelkedése.

Ennek további mellékhatása lehet, hogy a növekvő termelés és export csekély hatással van, vagy éppen semmiféle kedvező hatással nincs az adott ország hazai gazdasági szereplőinek helyzetére. Gyakran előfordul, hogy az export miatt növekvő termeléshez nem veszik igénybe beszállítóként a hazai termelőket. Így formailag az ország egy ideig elszámolhat egy nagyobb gazdasági növekedést és exportbevételt. Ám ez csak addig tart, amíg a multinacionális cégek nem találnak olyan országot, ahol alacsonyabbak a bérek, és így a termelési költségek is, ahová ezért áttelepítik a termelésüket. Különösen nagy problémát jelent, ha egy ország nagyon nyitott, és emiatt erősen függővé vált a nagy nemzetközi vállalkozásoktól, mert azok termelik a GDP-je zömét, miközben az ország tényleges jólétéhez (több munkahely, magasabb adóbevételekből finanszírozható állami beruházások, jobb szociális ellátás, a hazai termelők piacának bővítése stb.) alig járulnak hozzá.

Versenyképesség és bérek

Az is gyakran hangoztatott érv, hogy a kevésbé fejlett országokban a versenyképesség döntő eleme az alacsony kereset. Ez vonzza a külföldi befektetőket. Itt érdemes megemlíteni, amit sokan leírtak, elmondtak már, hogy versenyképessége csak egy cégnek lehet, egy országnak nem. Az országok – elsősorban a tőkeszegények – persze versenyeznek egymással a külföldi tőkéért. Ezt a külföldi befektetők ki is használják. Ők alapvetően két szempontot mérlegelnek a beruházási döntéseiknél, mert a profitjuk szempontjából ezek meghatározóak. Az egyik az adókedvezmény, a másik a bérek színvonala. Az ország versenyképessége tehát alapvetően arról szól, hogy milyen áldozatot akar, tud hozni annak érdekében, hogy becsalogassa a külföldi befektetőt.

A legnagyobb probléma ezzel az állítással azonban az, hogy a legtöbb országból az alacsony keresetek mellett is elmegy a külföldi tőke, mert a fejlődő világban mindig akad olyan ország, ahol még olcsóbb a munkaerő. Legalábbis az a munkaerő, amelyiktől semmiféle kvalifikáció nincs megkívánva. Ennek persze objektív okai is vannak, hiszen a fejlődő országok zömében alacsonyabb a megélhetési költség, például azért is, mert olyan az időjárás, hogy ott nem kell a béreknek tartalmaznia a fűtést vagy a meleg ruházat vásárlásához szükséges költségeket.

Ugyanakkor, ahogyan már szó volt róla, a nagy cégekre egyrészt az jellemző, hogy nem sok embert alkalmaznak. Előnyben részesítik a technikát az emberi munkával szemben. Erre jó okuk van, hiszen a gép mindig olcsóbb, mert működéséhez nem kapcsolódnak olyan járulékos költségek, mint az emberi munkához (nem kell társadalombiztosítást, betegszabadságot fizetni, fizetett szabadságot biztosítani stb.). A multinacionális cégek bérpolitikájának lényege az, hogy néhány kiemelt szakembert fizetnek meg jól, akik a termelési folyamatokat irányítják. A többi dolgozótól különösebb képzettséget nem igényelnek, hiszen ők csupán a gépek kiegészítő karjai, tehát nem kell jobban fizetni őket, mint amennyit a gépek fenntartására kell költeni. Ezért részesítik egyre inkább előnyben az alacsony bérű országokat, és vonulnak ki anyaországaikból.

Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy a versenyképességet éppen az alacsony bérek biztosítják, hiszen számos esetben a munkát csak kvalifikált dolgozók tudják igazán jól ellátni, és a cégek éppen attól mehetnek tönkre, hogy az olcsóbb bérek után menve a képzetlenebb dolgozók nem képesek azt a minőséget biztosítani, amelyet a piac tőlük megszokott. Ezért történik meg az, hogy egyes cégek, ágazatok (pl. svájci óragyártás) a hazai magas bérek ellenére sem helyezik külföldre a termelésüket.

A lakossági fogyasztás

Az is közgazdasági axiómának számít nálunk, hogy a gazdaság, valamint a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, az inflációt gerjeszti, ha nagyobb a bérkiáramlás, nő a lakossági fogyasztás. Ez azért problematikus állítás, mert a nálunk sokkal fejlettebb országokban a belföldi fogyasztás élénkítését éppen a gazdasági növekedés motorjának tekintik. Az amerikai állampolgár gondolkodásának része, hogy vásárolnia, fogyasztania kell a saját munkahelye megtartásának érdekében. Az Egyesült Államok kevéssé iskolázott polgára is tudja, hogy az általa elköltött pénz végigáramlik a gazdaságon, és valahol eljut arra a piacra, ahol az a vállalat próbál értékesíteni, amelyiknél dolgozik. Vagyis ha sokan, sokat költenek, akkor a vállalkozások meg tudnak élni, és a munkahelyek megmaradhatnak.

Az állítás hátterében az húzódik meg, hogy ismét nem veszik figyelembe az időközben megváltozott körülményeket és az ennek hatására módosult gazdasági helyzetet. A nyolcvanas években, amikor Magyarország külföldi adósságállománya már magas volt, és az adósságszolgálat teljesítéséhez, fizetőképességünk megőrzéséhez életbe vágóan szükség volt minden valutabevételre, valóban hihetőnek tűnt, hogy a belső piac bővülése hátrányos a gazdasági egyensúly szempontjából, mert a vállalatok a valutát hozó export helyett itthon értékesítik a termékeiket. Mivel a termékek importtartalma hagyományosan magas volt, ha csökkent az export, a külkereskedelmi és ezáltal a fizetési mérleg egyensúlya romlott. Ezzel együtt a fizetőképesség fenntartása és a költségvetési egyensúly is veszélybe került. Egyrészt azért, mert nem termelődött meg a fizetőképesség fenntartásához szükséges devizabevétel. Továbbá azért, mert:

1. A lakossági fogyasztást az állam jelentősebb – bár a nyolcvanas évek során már folyamatosan csökkenő – összeggel támogatta, tehát ha a fogyasztás a támogatott termékek körében emelkedett, akkor a termékek árába beépített ártámogatásnak is növekednie kellett. Ezzel a költségvetés kiadásai is megugrottak. Igaz, az exporton is jelentős támogatás volt. Tehát ha az export csökkent a belső fogyasztás emelkedése miatt, akkor az exporttámogatás is csökkent. Azaz a költségvetés kiadásai ezen a csatornán viszont mérséklődtek. Ám a fogyasztói ártámogatás a legtöbbet vásárolt, alapvető cikkeknél jelentkezett a leginkább, tehát súlyában jelentősebb volt a költségvetési kiadásokon belül.

2. A családok fő jövedelemforrása a munkajövedelem, azaz a kereset volt, valamint az ún. szociális jövedelmek (azon belül is a nyugdíj). A tőkéből származó ún. tulajdonosi jövedelem – ami akkoriban két elemből tevődött össze: a kamatjövedelemből és a szűk területre visszaszorított magánvállalkozási jövedelemből (bár az akkori magánvállalkozók is inkább önfoglalkoztatók voltak) – nem volt jelentős. Így a tulajdonból származó jövedelem csekély szerepet játszott a fogyasztás alakulásában. Ezért a fogyasztás mennyiségét alapvetően a bérek alakulása határozta meg.

3. A vállalatok kapacitásai behatároltak voltak, illetve a vállalati menedzsment nem volt különösebben érdekelt a termelés növelésében. A vállalat vezetése számára – a termelés növelésénél – sokkal fontosabb volt, hogy a főhatóságoktól meg tudják szerezni a nem hatékony termelésüket is finanszírozó termelési támogatásokat. Ugyanakkor a termeléshez szükséges kapacitásokban is állandóan szűk keresztmetszetek álltak elő.⁵ Így az export és a belföldi fogyasztás valóban csak egymás rovására növekedhetett. Ez akkoriban kedvezett a rejtett gazdaságnak is, mivel a nagyvállalatok csak a tömegszükségletek kielégítésére törekedtek, illetve arra, hogy a tőlük elvárt exporttervet teljesítsék. Ennek következtében az általuk ellátatlanul hagyott piaci szegmensekre beáramolhatott a feketén is dolgozni hajlandók szolgáltatása, árukínálata.⁶ Ám a növekvő bérkiáramláskor ők sem tudtak lépést tartani a megnövekedett kereslettel. Ezért az amúgy is állandó hiány, illetve túlkereslet miatt a vállalatok a nagyobb vásárlóerő-kiáramlás esetén gond nélkül emelhették az áraikat, beindítva vagy felpörgetve az inflációt.

Az elmúlt évtizedben azonban minden vonatkozásban gyökeres változás ment végbe.

1. A forint konvertibilissé válása miatt az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges deviza bármikor rendelkezésre áll, ha a kincstárnak megvan hozzá a jövedelme.

2. A 90-es évtizedben a fogyasztói ártámogatások szinte teljes körű megszüntetésének lehettünk tanúi. A fogyasztói ártámogatásoknak a GDP-hez viszonyított arányai már a nyolcvanas évek végétől évről évre jelentősen csökkentek. A Világbank szakértőjének⁷ számításai szerint 1989-ben a GDP-nek még 6,6%-át, 1992-ben már csupán 1,0%-át, 1995-ben pedig 0,7%-át tették ki ezek a támogatások. A fogyasztás bővülése tehát már régen nem terheli többletkiadásokkal a költségvetést a fogyasztói ártámogatások miatt. Sőt, a nagyobb mennyiségű fogyasztás többletbevételt hoz a kincstárnak, a kereskedelmi forgalom emelkedéséből származó több ÁFA és fogyasztási adó révén.

3. A 90-es években a keresetek szerepe a lakossági jövedelemben, azaz a lakossági vásárlóerőben folyamatosan mérséklődött. A bérek súlya a lakossági jövedelmeken belül minden összehasonlítási alapot véve folyamatosan csökkent. Ez több okra vezethető vissza:

   – A kilencvenes évek elején a KGST felbomlásával a piacok beszűkülése, a korábbi nagyvállalatok tönkremenése, a költségvetési megszorításokkal járó létszámleépítések miatt a bérből-keresetből élők száma mérséklődött. A foglalkoztatottak egyik része vállalkozóvá lett. Másik részük, akik elég idősek és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy el tudták intézni, előnyugdíjba mentek. Végül akinek egyik sem sikerült, az munkanélküli lett. A 90-es évtized kezdetén mintegy 1 millió munkahely szűnt meg, ám ennél is nagyobb ütemben csökkent a bérből élők száma.

   – A bérek egy részét – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – nem bérként, hanem egyéb formában, ún. dologi juttatásként fizetik ki (pl. ruhapénz, mobiltelefon és gépkocsihasználat térítése stb.). Ráadásul ezek a jövedelmek leginkább az amúgy is magasabb keresetűeknél jelentkeznek, akik e jövedelemkiegészítés miatt megmaradó keresetüket nem, vagy nem itthon költik fogyasztásra.

   – Csökkent azoknak a köre is, akik keresetüket bér formájában kapják meg. A vállalkozók számát persze a látszatvállalkozók is gyarapítják. A munkaadók arra törekednek, hogy a társadalombiztosítási járulékokat kikerüljék. Ezért sokan a dolgozóikat arra késztetik, hogy vállalkozói igazolványt váltsanak ki, és vállalkozóként dolgozzanak nekik. Vagyis ők a keresetüket nem bérként, hanem formailag vállalkozói jövedelemként kapják meg.

   – A rejtett gazdaság a 90-es évtizedben növekedésnek indult nálunk és a régió többi országában. A magánszféra bővülésével – az önbevallásos adórendszerben – mind többeknek nyílt módjuk a jövedelem eltitkolására. Részben, mert nem volt kellő az ellenőrzés, illetve az adóellenőrök felkészültsége a korábbi tapasztalatok hiányában nem volt kiemelkedően magas szintű; részben, mert az igazán nagy pénzeket eltüntetők sokukat meg tudták vesztegetni. Mások viszont belekényszerültek a rejtett gazdaságba, hiszen másként nem jutottak keresethez. Ennek formája, a már említett látszatvállalkozás mellett, hogy a dolgozókat legálisan nem alkalmazzák, vagy ha mégis, akkor a bérük töredékét (rendszerint csak a minimálbért) tüntetik fel a bérlistán, ugyancsak a tb-járulék megtakarítása miatt.

   Az utóbbi években ugyan a keresetek aránya a jövedelmeken belül ismét növekedésnek indult – vélhetően a vállalkozói jövedelmek fokozottabb eltitkolása végett -, azonban még mindig alacsonyabb a jövedelmeken belüli aránya, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. Ennek ellenére a statisztikai adatok azt mutatják, hogy nem lehet igazi összefüggést találni a bérek és a fogyasztás alakulása között. Amint a táblázat mutatja, szerény reálkereset-növekedés esetén is lehet dinamikus fogyasztás (1999, 2000), illetve nagyobb reálkereset-emelkedésnél is előfordul – ahhoz képest szerényebb – fogyasztásbővülés (1997, 2002).

4. Ma már nálunk a GDP 80-90 százalékát külföldi tulajdonú, illetve külföldi többségi tulajdonú vállalatok, idetelepült multinacionális cégek adják. Ezeknek a vállalatoknak nincsenek meg azok a termelési korlátaik, mint a korábbi szocialista nagyvállalatoknak – sem a termeléshez szükséges erőforrások, sem a piacra lépés, illetve a piaci jelenlét tekintetében. Sőt, kezdetben ezek a vállalatok éppen azért telepítették ide a termelésük egy részét, mert piacot akartak nyerni. Az ő esetükben már nem egymás rovására, hanem egymás mellett bővíthető a belföldi értékesítés és az export. A hazai fogyasztás növekedése tehát ma már nem von el kapacitást az exporttól. Így a kereslet és a kínálat összhangjának megteremtése céljából nem kell árat emelni. Vagyis a belső kereslet nem gerjeszti az inflációt, hiszen a vele szemben álló kínálat bőséges.

A szociális kiadásokról

Azt is alapszabálynak kellene tekinteni, hogy az állam szociális kiadásait alacsony szintre kell leszorítani, mert a magas szociális kiadások nagy adóterhet jelentenek a dolgozók, illetve a vállalkozók számára, emellett a bőséges szociális juttatások visszatartanak a munkától, egyébként pedig a költségvetés egyensúlyát veszélyeztetik.

Az állam szerepe a szociális kiadások tekintetében nem csak az egykor szocialistának mondott közép- és kelet-európai országokban, hanem az ún. jóléti államokban (Skandinávia, Kanada, Szingapúr, Ausztrália, Új-Zéland) is jelentős volt. A korábban említett drasztikus gazdaságpolitikai intézkedések is ennek a lefaragását szolgálták, a nemzetközi pénzügyi szervezetek igényeinek megfelelően. Az utóbbiak a közelmúltban kezdték felismerni az általuk diktált gazdaságpolitika problémáit, illetve az abból következő bajokat.

A szociális kiadások leszorítását szorgalmazó gazdaságpolitika hatásosságát kérdőjelezte meg az, hogy az elmúlt mintegy tíz évben az egyik legjobb eredményt felmutató európai országban, Írországban a nagyarányú növekedés beindulásakor a GDP-ben mért szociális kiadás magasabb volt, mint nálunk, illetve bármelyik EU-tagországban, amelyekhez bennünket hasonlítani szoktak. A szociális kiadások aránya éppen azért mérséklődött, mert látványos növekedés hatására egyrészt emelkedett a jólét, másrészt a GDP oly mértékben emelkedett, hogy a részarány csökkenése ellenére is finanszírozhatók voltak a feladatok. Ám, érdekes módon, éppen az aránycsökkenéssel párhuzamosan a gazdasági növekedés üteme is visszaesett. Míg a kilencvenes évek elején a szociális kiadások aránya még 26,1 százalék volt, és a növekedés 5,7-9,9 százalék körül mozgott, 2000 után a 16-17 százalékra mérséklődő szociális kiadások mellett a GDP növekedése is 4,8-2,5 százalékra csökkent. Ebből úgy tűnik, hogy a szociális kiadások relatíve magas színvonalának nem kell feltétlenül hátráltatnia a haladást. Erre utal az is, hogy – amint az 1. táblázatban látni – az EU-tagországok gazdasági növekedési üteme között nincs jelentős különbség, de a szociális kiadásaik arányában már igen. Vagyis nincs szoros kapcsolat a szociális költekezés és a gazdasági eredményesség között, viszont a megfelelő jóléti finanszírozás révén elkerülhető a társadalom radikalizálódása olyan országokban, ahol sokaknak nincs más reális jövedelemszerzési alternatívájuk.

A kiadások állandó mérséklésére való hazai törekvés azért sem tűnik indokoltnak, mert ahogyan a mellékelt táblázatból látni lehet, Magyarországon a legalacsonyabb az arány, ráadásul egy, a többiekénél jóval kisebb GDP-ből.

A szociális juttatások, elsősorban a munkanélküli segély viszonylag magas szintje természetesen visszatarthat a munkavállalástól. Ezt az észak-európai országok is tapasztalták. A munkanélküli juttatások nálunk a kilencvenes évek elején valóban nagyvonalúak voltak. Azóta azonban mind a munkanélküli járadék (ma álláskeresési támogatás) számítási alapjába bevont jövedelmek köre, mind a juttatás időtartama lényegesen mérséklődött. Közben bevezették a felső határt is. Így ma már messze nem biztosítanak annyira jó megélhetést (azt is mindössze néhány hónapra, ráadásul számos kötelezettség mellett), mint az elmúlt évtized kezdetén – tekintve, hogy a KOPINT-DATORG számításai szerint⁸ a kilencvenes évek végén a magyarországi átlagkereset az EU 15-ök átlagkeresetének csupán 15%-át tette ki. Az ilyen keresetekből számított munkanélküli járulék aligha tartja vissza a munkavállalástól azokat, akik valóban szeretnének dolgozni. A többiek viszont lényegesen magasabb keresetekkel is nehezen lennének bevonhatók a munkaerőpiacra.

A probléma lényege nálunk a foglalkoztatás – legalábbis a legális foglalkoztatás – lehetőségének szűk köre. Amint korábban írtam, a munkáltatók tb-terheinek mérséklése az elmúlt tíz évben a foglalkoztatás tekintetében mindössze 1,5 százalékos növekedést eredményezett. A munkalehetőségek szűkösségét jelzi, hogy a mintegy 400 ezer regisztrált foglalkoztatotthoz képest 2005-ben, negyedévenként változóan, a Foglalkoztatási Hivatal adatai szerint mindössze 13-23 ezer bejelentett üres álláshelyet jelentettek.

Az állami költségvetés egyensúlyát természetesen veszélyezteti az, ha túl sokan akarják azt megcsapolni, miközben mind kevesebben akarnak hozzájárulni. Ebből a szempontból azonban sokkal fontosabb az utóbbi. Tehát az, hogy mind kevesebben akarnak a kiadásokhoz hozzájárulni. A nyugdíjreformot kezdeményező kormány egyértelműen elismerte, hogy a kiadások csak a bevételekhez képest magasak. Vagyis nem a kiadások voltak magasak, hanem a bevételek alacsonyak. Ezt a problémát a kiadások csökkentése nem oldja meg, mert a szociális jövedelmeket olyanok kapják, akik azt el is költik. Ha ők kevesebbet kapnak, kevesebbet is költenek. Így viszont az állam adóbevétele is csökken.

*

Összefoglalva elmondható, hogy a fétisként tisztelt nézeteket alaposan át kellene gondolni, és az új körülményeknek megfelelően korrigálni kellene, hiszen a régi tanok és érvelések ma már nem állják meg a helyüket. Kár olyan veszélyektől tartani, amelyek már régen nem léteznek, viszont célszerű lenne arra odafigyelni, hogy az új körülmények milyen új megközelítéseket igényelnek, ami a gazdaság minden szereplője számára előnyökkel járhatna.

Jegyzetek

¹ In: Globalizáció, Európai Unió, gazdaságpolitika. MEH STRATEK, Budapest, 2003.

² Émile Zola: Hölgyek öröme. Európa, Budapest, 1978.

³ Top 100. ECOSTAT, Budapest, 2004.

⁴ Az új tagországokban 2000-től.

⁵ Kornai János: A hiány. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest, 1980.

⁶ Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003.

⁷ Kopits György: "Állami pénzügyek Magyarországon: a fokozatos reform élete." Közgazdasági Szemle, 1993. október.

⁸ Gács János – Hárs Ágnes – Hütl Antónia: Az EU a keleti kibővítéskor és utána. KOPINT-DATORG, Budapest, 2001.

Az antiszemitizmus, a holokauszt tagadása, illetve relativizálása a hivatalos politika keretei között is megjelenik Kelet-Európában. A szerző, aki Wiesenthal Központ munkatársa Izraelben, az idevágó tények sokaságát veszi számba a balti államokban.

Bár a nyugati világ a holokausztnak és történelmi tanulságainak a megismertetését tekinti hagyományosan az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni egyik leghatásosabb módszernek, a posztkommunista Közép- és Kelet-Európa országaiban a holokauszttal kapcsolatos kérdések nagyban hozzájárultak az antiszemita incidensek és a zsidók iránt megmutatkozó ellenszenv felerősödéséhez. Ezekben a társadalmakban – melyek első ízben most kényszerülnek szembenézni azzal a ténnyel, hogy a holokauszt idején saját népük a zsidósággal szemben a bűnpártolás bűnébe esett – ma a zsidók és nem zsidók közötti konfliktusok és feszültségek jelentős forrása a második világháború során a zsidók rovására elkövetett bűntettek beismerése, az áldozatokra való visszaemlékezés, a bűnösök bíróság elé állítása és az események dokumentálása. Tanulmányomban nyolc posztszovjet és posztkommunista országban tapasztalt fejlemények alapján mutatom be, hogyan alakult a helyzet az elmúlt tizenöt év során. A probléma megoldása alaposabb vizsgálatot és aktív fellépést kíván.

A jelenkori európai antiszemitizmust nem vizsgálhatjuk anélkül, hogy figyelembe ne vegyük a holokausztot és annak Európára gyakorolt hatását a soá szörnyű eseményeitől kezdve máig, azaz annak elemzéséig, milyen az európai attitűd, politikai viszony, milyen a kultúra és a kapcsolatok rendszere a mai Izraellel és a zsidó néppel. A kérdés megkerülhetetlen, és nem csak a zsidóság és az emberiség történetében egyaránt vízválasztót jelentő óriási trauma miatt, hanem az elmúlt fél évszázad érdekes és meglepő fejleményeit tekintve annak kapcsán is, hogy emésztette meg Európa és a világ ezt a szörnyű eseményt.

Az elmúlt ötven évben, de különösen az utóbbi három évtizedben nagy intenzitással fordított a zsidó világ sok millió dollárt a holokauszt megismertetésére és oktatására.¹ E nagyszabású vállalkozásokat az az általános megfontolás indította el, hogy ennek az egyedülálló katasztrófának, illetve történelmi összefüggéseinek és tanulságainak megismertetése és megértetése lehet a leghatásosabb ellenszere a jelenkori antiszemitizmusnak, és hogy ezáltal növekszik majd az etnikai és vallási tolerancia, azaz a megismerés-megismertetés segítségével legyőzhetők a rasszizmus, az idegengyűlölet és a nacionalista szélsőségesség megnyilvánulásai.² Hiszen – a társadalom leginkább perifériára szorult elemein kívül – hogyan is juthatna valakinek antiszemita gondolat az eszébe a soá után? Ebben a tekintetben az erőfeszítések azt az íratlan, teljesen soha ki nem fejtett és nyíltan soha be nem vallott célt szolgálták, hogy a holokauszt az emberi jogok megsértésének egyetemes paradigmája, valamint az emberiségellenes bűntettek legszélesebb értelemben elismert szimbóluma legyen, s ezáltal a második világháború a jó és a rossz klasszikus küzdelme megtestesülésévé váljon. Sokan úgy vélték, ez a törekvés biztosíthatja majd a zsidó nép biztonságát és fizikai jövőjét a diaszpórában és Izrael Államban egyaránt.

Hogy ez a stratégia mennyire volt eredményes, s hogy a holokauszt valóban a barbár kegyetlenség és a semmivel sem indokolható emberi szenvedés egyetemes szimbólumává vált-e, hogy meghatározó mértékben áthatja-e az európai gondolkodást, azt könnyen bemutathatjuk, ha felidézünk három esetleges példát, melyek három különböző európai országban történtek meg 2004 októberének második hetében.

Az első eset a Dunscore nevű skót falu tanácsának az a kezdeményezése, hogy egy keresztény misszionáriusnak, a környéken született és 1944-ben az auschwitzi gázkamrákban megölt Jane Hainingnek "a holokauszt áldozata" címet adományozza. Ami azt jelenti, akadnak emberek, akik olyasvalakit akarnak "a holokauszt mártírjaként"³ tisztelni, aki életét azért áldozta fel, hogy a zsidókat hitük feladására vegye rá; s ez a tény egyértelműen aláhúzza, hogy vannak, akik azonosnak tekintik a zsidók és a zsidókat önmaguk megtagadására késztetők szenvedéseit és áldozatait.

A második példa Spanyolországból való; a spanyol kormány kitüntetett egy Angel Salamanca nevű katonát, aki a francoista hadsereg tagjaként részt vett a második világháborúban, és harcolt a Szovjetunió ellen. Salamancát október 12-én, a spanyol hadsereg napján tüntették ki. Ez a hivatalos lépés nagy vitákat keltett, és különösen a baloldali politikusok felháborodását váltotta ki, akik szerint ez a gesztus hazug módon egyenlőségjelet tesz azok között, akik a fasizmus ellen, illetve akik a fasiszták oldalán harcoltak. Jose Bono hadügyminiszter viszont azzal utasította el ezt a vádat, hogy a megemlékezést elsődlegesen a megbékélés szándéka motiválta, és hogy az ünnepélyes megemlékezés "mindazoknak a spanyoloknak szól, akik harcoltak az általuk vallott elvekért".⁴ Ez a kísérlet, mely tisztelettel adózik minden, második világháborúban harcolt spanyolnak, függetlenül attól, melyik oldalon állt, egyértelműen kiemeli, milyen hallatlan jelentőséget tulajdonítanak az európaiak a második világháborúnak, és milyen erősen él bennük a vágy, hogy erkölcsi legitimitásban részesüljön mindenki, aki katonaként vett részt e világégésben.

A harmadik jellegzetes esemény Franciaországban történt október 11-én. Bruno Golnisch, akit a szélsőjobboldali Nemzeti Front Pártja második emberének tekintenek, kétségbe vonta a gázkamrák létezését, és célzott arra, hogy szerinte eltúlzott a soá áldozatainak általánosan elfogadott, hatmillióra becsült száma.⁵ Az antiszemita elemek, ebben az esetben a Nemzeti Front vezetői, szüntelenül kétségbe vonják a holokauszt általánosan elfogadott narratíváját. E tény részben annak a jele, hogy egyre többen ismerik fel a holokausztnak az európai történelemben játszott vízválasztó szerepét, illetve jól mutatja azt, hogy e felismerés hogyan hat ki az európaiaknak és más népcsoportoknak a zsidókhoz és Izraelhez fűződő viszonyára.

Bár a holokauszt emlékezete és tudatosítása egyre jelentősebb tényező az európai mindennapokban, és a holokauszt oktatása egyre inkább gátat szab az antiszemitizmus terjedésének,⁶ az elmúlt tizenöt évben, meglehetősen ironikus módon, Kelet-Európában az antiszemitizmus elsődleges katalizátorai éppen a holokauszt emlékével, megértésével kapcsolatos események, történések voltak.

Ugyanakkor ez az újonnan kialakuló antiszemitizmus, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a zsidó holokauszt narratívájának hitelességét és tényszerűségét aláássa, mégsem vezetett olyan széles körű zsidóellenes erőszakhoz, mint azt Nyugat-Európában láttuk, s eddig csak kis mértékben korbácsolta fel a kedélyeket Kelet-Európában. Ennek ellenére szükséges és fontos megvizsgálni a zsidókkal szemben megnyilvánuló ellenséges érzület mozgatórugóit, illetve ezen érzületnek a kelet-európai társadalmakra gyakorolt hatását, hiszen súlyos potenciális veszélyt jelentenek, és ezekben az országokban máris negatív hatással vannak a zsidóság mindennapjaira.

Ezt a jelenséget akkor tudjuk a legjobban megközelíteni, ha megvizsgáljuk, hogyan viszonyultak az egyes országokban a holokauszttal kapcsolatos témakörökhöz, amelyek a kommunizmus összeomlása és a Szovjetunió felbomlása után központi jelentőségre tettek szert Kelet-Európában. Ezek a fejlemények olyan történelmi és politikai körülményeket teremtettek, melyek a függetlenné vált újsütetű kelet-európai demokráciákat holokauszttal súlyosan terhelt múltjukkal szembesítették. Kivált nagy nehézségeket okozott ez azért, mert sok esetben a helyi lakosság jelentős része tevőleges járult hozzá a zsidóság meggyilkolásához.⁷ Mivel a soával kapcsolatos kérdéseket korábban a kommunista ideológia és annak érdekei határozták meg,⁸ ezek a problémák az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején újra felszínre kerültek, és ezek az országok első ízben szembesültek az igazsággal, és először kellett gyakorlati lépéseket tenniük a feltárult múlt fényében.

Azok a speciális, holokauszttal kapcsolatos problémakörök, melyekkel a kelet-európai államoknak szembe kellett nézniük, a következők voltak (a továbbiakban csak az első négy témakörrel foglalkozom részletesen; bár az ötödik és különösen a hatodik kérdés is óriási jelentőségű, meghaladják e cikk kereteit, s majd jövőbeli kutatások derítenek fényt rájuk):

1. annak a ténynek az elismerése, illetve nyilvános beismerése, hogy a helyi lakosság aktív szerepet játszott a zsidók meggyilkolásában;
2. emlékezés az áldozatokra;
3. a bűnösök felelősségre vonása;
4. az elkövetett bűnök dokumentálása;
5. a holokauszt tanításának beiktatása a hivatalos tanmenetbe, és ehhez megfelelő tananyagok és segédeszközök elkészítése;
6. a közösségek és az egyének kárpótlása.

A holokauszt során elkövetett bűnök beismerése

A múlttal való szembenézés folyamatának első lépése mindenhol annak beismerése volt, hogy a holokauszt megtörtént, s hogy a helyi lakosság aktívan részt vett a zsidók meggyilkolásában. Sok esetben a bocsánatkérésre akkor került sor, amikor az érintett ország államfője Izraelbe látogatott, bár néhány esetben az is előfordult, hogy a parlament fogadott el erről szóló törvényt. Így történt például a litván miniszterelnök, Adolfas Slezevicius és a litván államelnök, Algirdas Brazauskas izraeli látogatása alkalmából, amikor formálisan is bocsánatot kértek a zsidóság ellen a holokauszt idején elkövetett bűntettekért,⁹ illetve ezt tette a lett elnök, Guntis Ulmanis,¹⁰ a horvát elnök, Stjepan Mesić¹¹ és Lech Wałeşa lengyel elnök is.¹²

Bár a bűntettek elismerése és a bocsánatkérés a zsidó körök szerint a megbékéléshez vezető első lépés, a beismerést és bocsánatkérést az egyes országok lakossága általában súlyosan elítélte, és köreikben szinte egységes elutasítást váltott ki, mert a nacionalista és más társadalmi csoportok vagy tagadták a történelmi tényeket, vagy azt követelték, hogy az izraeli vezetők is tegyenek hasonló lépéseket a zsidó kommunisták által ellenük elkövetett bűnök miatt. Slezeviciust és Brazauskast a litván közvélemény széles köreiben érte súlyos elmarasztalás,¹³ akárcsak Lech Wałeşa lengyel elnököt azért, mert az izraeli Kneszetben mondott beszédében azt kérte, hogy bocsássanak meg a lengyeleknek.¹⁴ Magyarországon a Mein Kampfot újra megjelentető kiadó perbe fogta Horn Gyula miniszterelnököt, mondván, azzal, hogy a miniszterelnök bocsánatot kért a zsidóság ellen elkövetett bűnökért, megsértette az ő (a kiadó) személyiségi jogait, hiszen a bocsánatkérés azt sugallja, hogy ő egy bűnös nemzet tagja.¹⁵

Különösen sokatmondó ebben az összefüggésben a litván Legfelsőbb Tanács 1990. május 8-án megfogalmazott nyilatkozata, melyben elítélik "a zsidók megsemmisítését a náci megszállás éveiben Litvániában". Bár a nyilatkozat külön is hangsúlyozza, hogy a "litván nép nevében" foglal állást, a holokauszt idején Litvániában elkövetett bűnökért a "litvániai polgárokat" teszi felelőssé. Ez a kategória azonban olyannyira tágan értelmezhető, hogy nem csak a litván nemzetiségűekre vonatkozik, hanem – ad absurdum, perverz logikával – a Litvániában élő zsidókra is. Így kívánt tehát a litván parlament különbséget tenni a látszólag makulátlan "litván nép" és a "litván állampolgárságú" bűnösök között; ezt a különbségtételt azonban a történelmi tények cseppet sem támasztják alá.¹⁶

Emlékezés az áldozatokra

Bár ez a lépés sokféle formában történhet meg, mégis mindennél fontosabb, hogy sor kerüljön egy olyan emléknap hivatalos kijelölésére, amikor minden évben megemlékeznek a holokauszt áldozatairól. Kétségtelen tény, hogy egyre több ország teszi meg ezt a döntő lépést, melyet eredetileg Izrael kezdeményezett. Sokáig csak Izraelben tartottak efféle rendszeres megemlékezést.¹⁷ Ez a tény is erőteljesen mutatja, hogy a holokauszt egyre nagyobb figyelmet kap – főképp az európai országokban. Ebben a tekintetben döntő jelentősége van annak, hogy melyik napot választják ki az emléknap megtartására, mert ez önmagában is jelzi az adott országnak a holokauszthoz fűződő viszonyát. Jó példa erre, hogy tizenkét ország, többek között Németország, január 12-ét, vagyis az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának napját nyilvánította a holokauszt emléknapjának, s nem pedig egy olyan napot, amely országuk történelmének valamely fontos eseményéhez fűződik, noha egy ilyen gesztus jelentősen hozzájárulhatott volna a megemlékezés hatásához. (Tizenegy ország saját második világháborús történelmének egy konkrét dátumát választotta.¹⁸ )

Észtország, mondhatni, utolsóként csatlakozott azon államokhoz, melyek január 27-ét választották a megemlékezés napjának. Itt élénk vitát váltott ki a holokauszt áldozatainak szentelt emléknap ötlete is, és nem aratott nagy sikert. Tipikusnak nevezhető az a kérdés, amelyet a kormány egyik tagja a holokauszt-emléknap kijelölését szorgalmazó, a Simon Wiesenthal Központot képviselő hivatalnoknak tett fel: "Önök azt követelik, hogy a világ minden népe, többek között az észtek is, iktassanak be naptárukba holokauszt-emléknapot. Kíváncsi vagyok rá, vajon mikor fogják Izraelben emléknapon felidézni az 1941 és 1949 közötti tömeges észt deportálások emlékét. Úgy gondolják, hogy az egyik nép háborús szenvedései előbbre valók minden más nép szenvedéseinél, és hogy a többi nép szenvedéseiről már nincs is mit mondani?"¹⁹

Ezeket az ellenérzéseket egyértelműen megmutatta a népszerű észt napilap, az Eesti Paevaleht által végzett közvélemény-kutatás is. A következő kérdést tették fel az észt olvasóknak: Támogatják-e, hogy emléknapon idézzék fel a holokauszt áldozatainak szenvedéseit? A válaszadók 93%-a nem értett egyet a javaslattal, és csak 7%-uk helyeselte.²⁰

Figyelemre méltó továbbá január 27. kiválasztása, mivel ennek a dátumnak semmiféle köze nincs a holokauszt észtországi történetéhez, Auschwitzba ugyanis egyetlenegy észt zsidót sem deportáltak. A hivatalos észt körök viszont elutasították a Simon Wiesenthal Központnak azt a javaslatát, hogy a megemlékezés napja január 20., az 1942-es hírhedt wannseei konferencia dátuma legyen – ekkor vitatták meg a náci vezetők a végső megoldás végrehajtásának konkrét terveit, Észtországot pedig "Judenrein"-nek (zsidómentesnek) nyilvánították -, vagy pedig augusztus 7.; ezen a napon a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj a belorusz Novogrudokban zsidókat mészárolt le.²¹

Litvániában ugyancsak erősen megkérdőjelezhető dátumot választottak a holokauszt emléknapjául. A vilniusi hatóságok által kiszemelt nap szeptember 23.: ekkor ürítették ki a vilniusi (Vilna) gettót,²² melyet gyakorlatilag a németek hajtottak végre, s amelyet nem követett a megmaradt zsidó lakosság tömeges lemészárlása. De ennél is sokatmondóbb, hogy e dátum nem kapcsolódik azokhoz a tömeggyilkosságokhoz, melyeket a litván polgárőrök és a titkosrendőrség alakulatai szerte az országban követtek el a náci megszállás első hat hónapjában. Ez a – minden bizonnyal a lényeg elleplezésére szolgáló – döntés gyakorlatilag arra irányul, hogy minimálisra csökkenjen a látszata is annak, hogy a litvánoknak bármi közük is lett volna a holokauszttal kapcsolatos bűnökhöz. Ez a tendencia egyébként a függetlenség visszaszerzése óta eltelt időszakban tisztán végigkísérhető a kormány politikájában.²³

A bűnösök felelősségre vonása – a náci háborús bűnösök

A kommunizmus bukása óta a kelet-európai kormányokra nehezedő, a holokauszthoz gyakorlati értelemben kapcsolódó problémák közül kétségtelenül ez a legkevésbé feldolgozott és a leginkább nyitva hagyott kérdés. Ennek eredménye, hogy a Szovjetunó felbomlása és a kommunista Kelet-Európa demokratikus fordulata után mindösszesen három náci háborús bűnöst – a litván titkosrendőrség parancsnokát, Kazys Gimzauskast, a chełmnói haláltábor büntetőosztagának egyik tagját, Henryk Maniát Lengyelországban, valamint a jasenovaci koncentrációs tábor parancsnokát, Dinko Sakićot Horvátországban – állították bíróság elé, és csak a két utóbbit ítélték el. Ez a szám, ami persze a semminél több, kitűnően mutatja, hogy ezekben és a hasonló esetekben is hiányzik a politikai akarat a tényleges felelősségre vonáshoz; ezek a perek az említett országokban igencsak népszerűtlenek voltak, és felkorbácsolták az antiszemita érzelmeket, melyek aztán a legváltozatosabb formában törtek a felszínre.

Számtalan példát lehetne felhozni arra, milyen feneketlen hanyagsággal kerülték meg ezekben az államokban a holokausztban részt vevő bűnösök felkutatását és megbüntetését. Tény, hogy Lengyelország kivételével egyetlen olyan ország nem akadt Kelet-Európában, mely belső késztetésre effajta bűnüldözést megvalósított volna. Ha és amennyiben e bűnök elkövetőit mégis felelősségre vonták, az kivétel nélkül olyan bűnösök esetében történt meg, akiket más országokban, elsősorban az Egyesült Államokban, kutattak fel és/vagy állítottak bíróság elé, illetve akiknek a tartózkodási helyét egyes csoportok, például a Simon Wiesenthal Központ, derítették ki, s ezt követően szorgalmazták, hogy ügyükben a hatóságok eljárjanak. E kezdeményezések is jobbára az Egyesült Államokból és Izraelből indultak ki. De még ennél is szomorúbb, hogy számos olyan ország akadt, így például Litvánia, Lettország és Románia, ahol felmentették azokat, akiket korábban a szovjetek vagy a kommunisták bíróság elé állítottak és elítéltek, pedig azok, akik a népirtásban részt vettek, ezen országok törvényei szerint sem menthetők fel a vádak alól.²⁴

Ez a probléma különösen élesen jelentkezett a volt szovjet köztársaságokban, Litvániában, Lettországban és Észtországban, ahol a helyi lakosok részvétele a zsidóság kiirtásában különösen nagyarányú volt, s ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy e három országban kiugróan magas volt a zsidó áldozatok száma. Ám annak ellenére, hogy sok büntetlen náci háborús bűnös él(t) a balti államokban, illetve más, tengerentúli országban, gyakorlatilag egyetlen esetben sem került sor konkrét jogi felelősségre vonásra.²⁵

Ez a vétkes mulasztás Litvániában a legszembetűnőbb, ahol a második világháborút megelőző korszakban a balti államok között a legnagyobb lélekszámú zsidó közösség élt, s ahol a holokauszt idején 210 000 zsidót mészárolták le – főképpen maguk a litvánok. A háborús bűnök elkövetésében aktív szerepet játszók között volt tizenkét olyan személy, akik közvetlenül a háború után az Egyesült Államokba menekültek, s akik ellen ott bírósági eljárást kezdeményeztek, mert eltitkolták a háború idején elkövetett bűntetteiket. Amikor Litvánia újra függetlenné vált, e személyek közül tizenegyen visszatértek. A hazatérők között voltak a második világháborúban jelentős szerepet játszó Litván Titkosrendőrség (Saugumas) magas beosztású tisztségviselői, mint például a vilniusi körzet parancsnoka, Aleksandras Lileikis és helyettese, Kazys Gimzauskas. Noha mindketten viszonylag jó egészségi állapotban tértek vissza (Gimzauskas 1993-ban, Lileikis 1996 júniusában), csak akkor vádolták meg őket, amikor fizikai állapotuk miatt már nem tudtak a bíróság előtt megjelenni (Gimzauskas perét 1997. november 20-ára, Lileikisét pedig 1998. február 6-ára tűzték ki). Egyiküket sem vezették elő a bírósági tárgyalásra (Lileikis 1998. november 5-én tíz percre önként megjelent a bíróság előtt, 2000. június 23-án pedig rövid ideig videokapcsolatban követte a bírósági eljárást), bűneikért egyiküket sem ítélték el. Lileikis a bírósági eljárás befejezése előtt, 2000. szeptember 26-án meghalt. Mire Gimzauskas ügyében megszületett az ítélet, 2001. január 14-én, addigra rossz egészségi állapota miatt már nem lehetett rajta végrehajtani a büntetést. Egyikük sem töltött egyetlen percet sem börtönben, jóllehet jelentős szerepük volt a vilniusi zsidók elpusztításában.²⁶

A náci háborús bűnösök ügye kikristályosította a litván társadalom különféle csoportjainak ellenállását a helyi náci kollaboránsok felelősségre vonásával kapcsolatban, és különösen élesen utasították el, hogy napvilágra kerüljenek és jogi procedúra tárgyaivá váljanak azok a bűnök, melyeket a litvánok a holokauszt időszakában a zsidósággal szemben elkövettek. Tény, hogy bármilyen kísérlet, mely a litván háborús bűnösök bíróság elé állítására irányult, elutasításra talált a társadalomban, sőt, néha még erőszakos cselekményekhez is vezetett. Például amikor a Simon Wiesenthal Központ Litvániában is beterjesztette "Utolsó lehetőség-hadművelet" elnevezésű tervezetét, mellyel pénzjutalmat kínált a náci háborús bűnösök felkutatására és megbüntetésére szolgáló bármely információért, akkor Taurage város tanácsának egyik tagja tiltakozásul elégetett egy izraeli zászlót, és úgy autózta körbe a várost, hogy közben hangszórón náci indulókat játszott.²⁷

A helyi náci bűnösök elítélését szorgalmazó további erőfeszítések számos antiszemita reakciót váltottak ki, főként a helyi internetes fórumokon, elsősorban a www.del-fi.lt oldalon, számos esetben pedig vandál módon meggyalázták a zsidó emlékhelyeket és zsidó temetőket.²⁸ Valószínűleg ezen erőfeszítések miatt a litván kormány két litván zsidó Izraelből való kiadatását kérvényezte, akik állítólag a KGB alkalmazásában bűntetteket követtek el litvánok ellen.²⁹ Izrael azonban az egyik esetben elutasította a litván kérés jogi támogatását arra hivatkozva, hogy mintegy két tucat litván szolgált ugyanabban az egységben a megvádolt személlyel azonos vagy esetenként még magasabb rangban is, és ellenük sem vizsgálat, sem jogi lépés nem történt, ezért a zsidó származású személlyel szembeni kiadatási követelés antiszemita alapokon nyugszik, és mint ilyen, jogi értelemben elutasítandó.³⁰ Ezt az elutasító határozatot a nacionalista elemek mindannyiszor felemlegették, valahányszor zsidó csoportok azt szorgalmazták, hogy kerüljön sor végre a litván háborús bűnösök felelősségre vonására.³¹

Észtország is egyike azoknak az országoknak, ahol szinte semmilyen lépést sem tettek a náci háborús bűnösök felelősségre vonására. Mind ez idáig az észt hatóságok egyszer sem indítványozták a holokauszt helyi elkövetőinek bíróság elé állítását. Jellemző, hogy miután egy észt gyanúsított az Egyesült Államokban ellene folyó nyomozás elől hazamenekült, hazájában megszüntették ellene az eljárást. 2002 júliusában a Simon Wiesenthal Központ az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatalához fordult, és átadta neki a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj 16 tagjának névsorát – őket 1942 decemberében a nácikkal közösen elkövetett tetteikért kitüntették. E tizenhat embert azzal vádolta meg a Simon Wiesenthal Központ beadványa, hogy 1942 augusztusában a belorussziai Novogrudokban részt vettek zsidók lemészárolásában, amit többek között a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj tagjai hajtottak végre. Alig két hét elteltével az Állambiztonsági Rendőrség bejelentette, hogy nem talált bizonyítékot arra, hogy a zászlóaljnak bármi köze lett volna a novogrudoki zsidók elpusztításához, noha aktív részvételük tényét az Emberiségellenes Bűntetteket Kivizsgáló Észt Nemzetközi Bizottság megállapította, illetve túlélő szemtanúk megerősítették. Az a tény, hogy az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatala a Simon Wiesenthal Központnak évente megküldött beszámolójában, amely a náci háborús bűnösök felkutatásáról szól, meg sem említette a nemzetközi bizottság megállapításait, nagyon jól illusztrálja a politikai akarat teljes hiányát, mellyel Tallinn elhárítja a holokauszt bűnelkövetőinek megbüntetését.³²

Ilyen szempontból még rosszabb a helyzet Ukrajnában, Romániában és Belorussziában, ahol egyetlen nyomozati eljárást sem kezdeményeztek háborús bűnösök ellen a függetlenség elnyerése, illetve a demokrácia útjára való visszatérés óta, és egyetlen helyi náci bűnöst sem állítottak bíróság elé. Azon esetek pedig, amelyeket ezen országok állampolgárai követtek el, a legcsekélyebb visszhangot sem váltották ki. Ez elmondható azokról az esetekről is, amelyeket ezen országok területén más állampolgárok követtek el, s amelyeket az érintett országokban bíróság vizsgált.³³

Az elkövetett bűnök dokumentálása

A kérdés tisztázásával szembeni ellenállás rendkívül változatos formákban nyilvánul meg, ilyen többek között a holokauszt során elkövetett bűntettek relativizálása, a kommunista korszak bűneinek és a soának az összehasonlítása, a helyi lakosságnak szerepének minimálisra csökkentése a zsidók tömeges lemészárlásában, a zsidóknak nyújtott segítség és támogatás mértékének eltúlzása, és nem utolsósorban a holokauszt és a bűntettek sajátosságának tagadása.

A posztkommunista Kelet-Európában megfigyelhető egyik legjellegzetesebb tendencia az a kísérlet, amely megpróbálja a náci és kommunista bűnök közötti hamis párhuzam szimmetriáját felállítani, és tévesen a kommunista bűnöket is népirtásnak minősíteni. Ez az igyekezet világosan látható például a balti államokban. Mindhárom állam történelmi bizottságot hozott létre a náci és szovjet megszállás idején elkövetett bűnök kivizsgálására. A legkülönbözőbb szinteken elhangzó tiltakozások ellenére³⁴ mindhárom ország ragaszkodott olyan eseti bizottság felállításához, mely mind a náci, mind a szovjet megszállás tényeit vizsgálja, s ezzel is megerősítették e két tragikus esemény azonosságának szerintük vitathatatlan jellegét.³⁵

A "kettős népirtás", azaz a náci és kommunista bűnök közötti szimmetria elmélete különösen erősen hatott Litvániában. Rendkívül feltűnő volt ez 1991-ben, a Simon Wiesenthal Központ kutatásainak nyilvánosságra kerülésekor, amikor a litván kormány számos litván náci kollaboránst felmentett.³⁶ A központ által felsorakoztatott vádakra adott reakciók között jelentős szerepet kapott annak hangsúlyozása, hogy milyen bűnök róhatók fel a zsidó kommunistáknak – mintegy ellensúlyozva vagy/és igazolva a litvánok tömeges részvételét a holokauszt során elkövetett rémtettekben; ez a tendencia egyébként azóta sem vesztett erejéből.³⁷ Miután Brazauskas elnök Izraelben járva a litvánok nevében bocsánatot kért, sok litván visszakérdezett: "És ki fog bocsánatot kérni a litván néptől?"³⁸ Tipikus példa az ismert író, Jonas Avzyius cikkének alábbi pár sora: "A köztársasági elnök úr szófogadóan elnézést kért azoknak a litvánoknak a bűneiért, akik a náci megszállás idején zsidókat mészároltak le. Viszont a leghalványabb utalás sem történt arra, hogy Izrael elnöke valami hasonló tettre készülne, és elítélné azon zsidó testvéreit, akik a szovjetek által megszállt országban az elnyomó intézményekben dolgoztak, és több ezer litvánt küldtek koncentrációs táborokba."³⁹

Lettországban a legmagasabb állami szinten tettek egyenlőségjelet a kommunista bűnök és a holokauszt rémtettei közé. 2004 januárjában a holokauszt oktatásának, emlékének és kutatásának nemzetközi együttműködését elősegítő szervezet konferenciát szervezett, melyen a litván államelnök, Vaira Vike-Freiberga két elemet tartott szükségesnek hangsúlyozni: az egyik, hogy a kommunisták bűnei éppen annyira égbekiáltóak voltak, mint a holokauszt szörnyűségei, a másik pedig, hogy a kommunisták lettországi tettei népirtásnak minősülnek. Bár a konferencia témája a holokauszt volt, a litván elnök csak egyszer érintette a litvánoknak a soában játszott borzalmas szerepét.⁴⁰ Amikor a Simon Wiesenthal Központ munkatársa az egyik újságban kifejtette, hogy az elnök történelmi megközelítése nem fedi a valóságot,⁴¹ sokan halálosan megfenyegették, és fontos litván internetes hírfórumokon antiszemita gyalázkodások célpontjává vált.⁴²

Kelet-Európában három másik uralkodó tendencia is tükrözi, hogy csődöt mondott a kísérlet, hogy a helyi lakosságot szembesítsék a holokauszt során elkövetett bűneikkel: egyrészt a holokauszt bűntetteit kizárólag a német és osztrák nácik nyakába varrják (míg a helyieket bűntelennek tartják), másrészt erősen eltúlozzák a zsidókat mentő igaz emberek számát és cselekedeteik súlyát; harmadrészt úgy szeretnék a dolgokat beállítani, mintha a holokauszt elkövetői kizárólag bűnözők és a társadalom peremére szorult egyének lettek volna.

E három tendencia többé-kevésbé minden posztkommunista országban jelen van. Jó példa erre, hogy számos lengyel történész mereven elzárkózott attól, hogy elismerje a lengyelek felelősségét a jedwabnei mészárlásért, ahogyan azt a történész Jan T. Gross Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása című művében megírta. Litvániában a helyi hatóságok elzárkóztak attól, hogy a vilniusi zsidók lemészárlásának helyszínén, Ponarban (Paneriaiban) felállított emlékművön a náci gyilkosokra történő utalás mellett ott szerepeljen az "és helyi cinkosaik" kitétel is. A magyar kormány 1998-ban azt tervezte, hogy felújítja az auschwitzi magyar pavilont; az új koncepció azonban a zsidók legyilkolásának bűnét és minden felelősséget kizárólag a németek nyakába varrt volna.⁴³ Észtországban az országos média jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megcáfolja a nemzetközi történészbizottság jelentésében foglaltakat; ebben ugyanis megállapították, hogy az észt biztonsági rendőrség 36. zászlóalja aktívan részt vett a belorussziai Novogrudok zsidó lakosainak kiirtásában.⁴⁴

Litvániában gyakran eltúlozzák a nem zsidó igazak számát és a zsidóknak nyújtott segítség mértékét, és rendszerint úgy állítják be, hogy ez ellensúlyozza a helyi gyilkosok bűntetteit – már amennyiben azokat egyáltalán beismerik.⁴⁵ A gyilkosokat gyakran úgy tüntetik fel, mint akik a litván társadalom peremén éltek, amint az a litván miniszterelnök, Gediminas Vagnorius beszédében is elhangzott a ponari emlékmű felavatásakor. Az elnök a gyilkosokat "bűnözők egy csoportjának" nevezte.⁴⁶ Lettországban az Aradj Kommandó szerepét oly mértékben eltúlozták, hogy gyakorlatilag kizárták, hogy más lett is részt vett volna a zsidók meggyilkolásában, ami persze szöges ellentétben áll a történetekkel.⁴⁷ Magyarországon az a tendencia érvényesül, hogy kizárólag a nyilaskeresztesek tevékenységére koncentrálnak, és elhallgatják a magyar csendőrségnek és másoknak az egész ország területén játszott szerepét; Romániában pedig a felelősséget általában kizárólag a Vasgárda tagjaira terhelik, noha a zsidók meggyilkolásában a legjelentősebb szerepet éppen a román kormány játszotta.⁴⁸

A holokauszt tagadása, a zsidók hibáztatása

Végezetül meg kell említenünk a holokauszt nyílt tagadásának eseteit, illetve azokat a megnyilvánulásokat, amikor magukat a zsidókat teszik felelőssé a holokausztért. Így például a szlovák kulturális miniszter helyettese, Stanislavs Panis 1992-ben azt állította, hogy a nácik "technikailag képtelenek" voltak hatmillió zsidót megölni a koncentrációs táborokban, és hogy Auschwitzot csak a zsidók "találták ki" azért, hogy a németekből jóvátételt csikarjanak ki. A romániai elnökjelölt, a Nagy-Románia Párt vezetője, Corneliu Vadim Tudor 1994-ben a holokausztot így jellemezte: "Ez olyan cionista ötlet, amellyel mintegy 100 milliárd német márkát lehetett kipréselni Németországból, s amellyel jó negyven éven át terrorizálni lehetett mindazokat, akik nem vetették magukat a zsidóság igája alá." (Tudor azóta megváltoztatta véleményét.) Lengyelországban a neofasiszta politikai vezér, Boleslaw Tejkowski azt állította, hogy a soá a zsidóság összeesküvése volt, mely lehetővé tette, hogy a zsidó gyerekeket a második világháború idején a kolostorokban rejtsék el, ahol megkereszteltethették őket, majd kvázi belülről átvették az egyház irányítását. Mellesleg Tejkowski és a román Radu Theodoru is úgy véli, hogy II. János Pál pápa zsidó volt.⁴⁹

Talán cikkünk tárgyához legjobban az a befejezés illik, ha felidézzük azokat a példákat, amikor magukat a zsidókat hibáztatják a holokauszt borzalmaiért. Bármilyen logikátlanoknak is tűnnek az ilyen kijelentések, mégis számos példát találhatunk szerte Kelet-Európában. Például egyes szlovákiai jobboldali elemek 1997-ben azt hangoztatták, a holokauszt az az ár, amit a zsidóknak Jézus keresztre feszítéséért kellett fizetniük. A magyar szélsőjobboldali Mónus Áron szerint Hitlert a "zsidó világhatalom" teremtette meg, aki egyébként cionista ügynök volt. Romániában Theodoru azt állította, hogy Hitler báb volt a zsidók kezében,⁵⁰ és Ion Coja professzor szerint a hírhedt 1941. januári bukaresti pogrom idején a zsidók vasgárdista légiósoknak öltöztek, és így öldösték a zsidóknak öltözött románokat.⁵¹ Horvátországban Franjo Tudjman elnök könyvet írt A történelmi valóság ugarai címmel, s ebben kifejtette, hogy a holokauszt zsidó áldozatainak száma igen eltúlzott, hogy a jasenovaci koncentrációs tábort zsidó foglyok irányították, és a kivégző apparátus is az ő kezükben volt. Tudjman szerint: "A zsidó zsidó marad a jasenovaci táborban is […] Önzés, ravaszság, megbízhatatlanság, fösvénység és csalás, ezek a legjellemzőbb tulajdonságaik."⁵²

Tanulmányom csak néhány kiragadott példával illusztrálta az egész Kelet-Európára jellemző számos esetet, melyekben kísérletet tesznek a holokauszt történetének meghamisítására és tagadására. Bár tény, hogy a legfőbb bűnösök e tekintetben általában kevésbé jelentős figurák, vagy a perifériára szorult politikai mozgalmak vezetői, de akadnak közöttük államelnökök is, egyértelműen a fősodor politikai nézeteit fejezik ki, és természetesen befolyásolják is azt. Ebben az értelemben nagyon fontos, hogy ne tévesszük szem elől az amerikai zsidó történész, Randolph Braham figyelmeztetését, aki Magyarországon vészelte át a holokausztot, és ma is nyomon követi a magyar politikai fejleményeket: "Az olyan populista antiszemita bajnokok száma, mint amilyenek például a magyar neonácik, akik ténylegesen tagadják a holokausztot, viszonylag alacsony, azoknak a száma viszont, akik a zsidók katasztrófáját meghamisítják és befeketítik, meglehetősen magas, és a jelenlegi fejlemények alapján ítélve számuk egyre nagyobb lesz. Politikai befolyásuk és hatalmuk révén e tábor tagjai potenciálisan nagyobb veszélyt jelentenek nem csak a holokauszt történelmi emlékének integritására, hanem és mindenekelőtt az újonnan létrejött demokratikus rendszerre. Mert a holokauszt tagadóitól – »a történelem sarlatánjainak« a társadalom peremén elhelyezkedő csoportjaitól – eltérően […] a történelem ezen tisztogatói, akik befeketítik és meghamisítják a holokausztot, értelmiségiek, parlamenti képviselők, befolyásos kormányzati és pártfigurák, valamint magas rangú katonatisztek."⁵³

Ezek a fejlemények, melyek eddig kevesek figyelmét keltették fel, nyilvánvalóan veszélyt jelentenek, amelyre rá kell mutatni, s amelyet meg kell beszélni, mielőtt a zsidó történelem tagadása a ma élő zsidók elleni fizikai inzultusokba fordulna át.

Jegyzetek

¹ Csak az előző két évtizedet tekintve három, sok millió dollárt felemésztő holokausztmúzeum vagy jelentős holokausztkiállítással rendelkező múzeum létesült Los Angelesben (Simon Wiesenthal Center, 1993), Washingtonban (United States Holocaust Memorial Museum, 1993) és New York Cityben (Museum of Jewish Heritage, 1997), de ezeken kívül számos kisebb múzeum is nyílt világszerte. Lásd minderről például Edward Linenthal: Preserving Memory: The Struggle to Create America's Holocaust Museum. New York, Columbia University Press, 1995; James E. Young: The Texture of memory: Holocaust Memorials and Meaning. New Haven, Yale University Press, 1993.

² Ennek a megközelítésnek az egyik legjelentősebb momentuma a svéd miniszterelnök, Goran Persson által 1998-ban alapított Task Force for International Cooperation on Holocaust Education Rememberance and Research (Nemzetközi Együttműködési Szervezet a Holokauszt Tanítása, Emlékezete és Kutatása Céljából) volt. Lásd a holokauszttal foglalkozó stockholmi találkozón elhangzott megjegyzéseit in: Stockholm Meeting on the Holocaust: Summary from the Meeting of 7 May 1998 in Stockholm. Stockholm, é. n. 4-9. Az antiszemitizmust a holokauszt tanítása révén leküzdeni akaró kísérletek kapcsán más véleményen van például Peter Novick: The Holocaust in American Life. Boston – New York: Houghton Miffin, 1999. 239-263.

³ John Innes: Villagers Plan to Honor Scot Victim of Holocaust. The Scotsman, 2004. október 14.

⁴ Renwick McLean: Spain Reopens Old Wound. International Herald Tribune, 2004. október 13.

⁵ Major Figure on the French Right: It's All Right to Argue about the Number of Victims of the Shoah. Haaretz, 2004. október 13. (héberül).

⁶ Igaz, hogy a Nemzetközi Együttműködési Szervezet a Holokauszt Tanítása, Emlékezete és Kutatása Céljából elnevezésű alakulatot eredetileg Svédország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hozta létre, jelenleg már tizennyolc tagja van (ebből tizenöt európai ország), és még legalább négy olyan európai államot jelöltek tagságra. Lásd Fact Sheet: www.holocausttaskforce.org.

⁷ Lásd például Efraim Zuroff: The Memory of Murder and the Murder of Memory. In: Emanuelis Zingeris (ed.): Atminties Dienos (Days of memory). Vilnius, Baltos Lankos, 1993. 391-405. (litván nyelven).

⁸ A szovjet megemlékezések például azt a tényt, hogy nácizmus áldozatai zsidó nemzetiségűek voltak, következetesen azzal a fordulattal hallgatták el, hogy "szovjet polgárokról" vagy a "fasizmus áldozatairól" beszéltek, míg a brutalitásokban közreműködő helyi lakosság nemzetiségét elhallgatva "burzsoá nacionalistákról" vagy "hitlerista fasisztákról" szónokoltak. Lásd uo. 396.; William Korey: The Soviet Cage. New York, Viking, 1973. 83-98.

⁹ Vygantas Vareikis "Double Genocide and the Holocaust Gulag: Rhetoric in Lithuania" és Dov Levin "New Forms of Anti-Semitism in the New Established Lithuania" című előadása a következő kongresszuson hangzottak el: "Jews and the Anti-Semitism in the Public Discourse of the Post-Communist European Countries". 2000. október 24-26., Vidal Sassoon International Center for the Study of Anti-Semitism, The Hebrew University of Jerusalem.

¹⁰ Efraim Zuroff: Latvia's Holocaust Role. Jerusalem Post, 1998. február 18., 10.

¹¹ Efraim Zuroff: Visiting President Mesic Courageously Tackles His Country's Past. Jerusalem Post, 2001. október 31., 4.; Marinko Culic: Mesic's Apology to Jews. (Mesiceva isprika Zidovima) 2001. november 5., www.aimpress.ch

¹² Michael Shafir: Between Denial and 'Comparative Trivialization'; Holocaust Negationism in Post-Communist East Central Europe. Analysis of Current Trends in Antisemitism, No. 19, 2002, 28.

¹³ Lásd a 9. lábjegyzetet.

¹⁴ Shafir: i. m.

¹⁵ Uo. 40.

¹⁶ Declaration of the Supreme Council of the Republic of Lithuania Concerning the Genocide of the Jewish Nation in Lithuania during the Period of the Naci Occupation. 1990. május 8. A nyilatkozat szövegének elemzéséről lásd Zuroff: Memory of Murder, i. m. 397-398.

¹⁷ Michael Berenbaum: On the Politics of the Public Commemoration of the Holocaust. Shoah, 1982. ősz-tél, 6-37.

¹⁸ Amiram Barkat: Many Western Countries Also Mark Holocaust Day. Haaretz, 2004. árpilis 19.

¹⁹ Dr. Efraim Zuroff Online: Answers in English. Eesti Paevaleht, 2002. augusztus 8., 6.

²⁰ Kas Eesti peab sisse holokausti paeva? (Szükség van-e Észtországban hivatalos holokauszt-emléknapra?), Eesti Paevaleht, 2002. augusztus 7. (észtül); Internet Poll on Marking the Holocaust Day, "Estonian Media Summary", az USA Nagykövetsége, Tallinn, Észtország, 2002. augusztus 7.

²¹ Efraim Zuroff: Holokasti Paev Eestis oleks suur samm desi? (A holokauszt-emléknap Észtországban óriási előrelépést jelentene)? Eesti Paevaleht, 2002, augusztus 7., 9. (észt nyelven).

²² Lásd például a litvániai holokauszt-emléknapról szóló tudósításokat 2001-ben: Lithuanian Review, 2004. szeptember 24., 1.; Rachel Eisenberg: Rivlin Marks 60th Anniversary of Vilna Ghetto's Destruction. Jerusalem Post, 2003. szeptember 24., 4.

²³ Zuroff: Memory of Murder, i. m. 391-405.

²⁴ Lásd Efraim Zuroff: Worldwide Investigation and Prosecution of Nazi War Criminals: An Annual Status Report – a 2001. január 1. és 2004. március 31. közötti időszakról (három jelentés), melyet a Simon Wiesenthal Központ izraeli hivatala évente közread.

²⁵ Efraim Zuroff: The Failure to Prosecute Nazi War Criminals in Lithuania, Latvia and Estonia, 1991-1998. Antisemitism Research, Vol. 2, No. 1 (1998): 5-10.

²⁶ Lásd például Michael Mac Queen "The Office of Special Investigations and the Case of Aleksandras Lileikis" című előadását, mely az alábbi konferencián hangzott el: "Holocaust in Lithuania in the Focus of Modern History, Education and Justice". Vilnius, 2002. szeptember 23-25.; Liudas Truska: Contemporary Attitudes toward the Holocaust in Lithuania. Jews in Eastern Europe, Vol. 2, No. 45 (2001): 24.; Efraim Zuroff: Can Lithuania Face Its Holocaust Past: Reflections of a Concerned Litvak. Gachelet, 2002. március, 75-76.

²⁷ Lásd például Laiko zenklai (Az idők jelei), Lietuvos Rytas, 1996. június 21., 4. (litván nyelven); E. Zuroff as pasigenda normalaus naciu nusikalteliu tiesmo proceso (E. Zuroff úgy véli, hiányoznak a náci bűnösöket a normális bírósági eljárás során szigorúan megbüntető perek), Baltic News Service (Balti Hírcentrum), 2002. július 13. (litván nyelven), és a hír kommentárjai a www.del-fi.lt honlapon; Geoffrey Vasiliauskas: No One Rules the World. Laisvas Laikrastis, 2004. március 16., 1-8.

²⁸ Taurageje surengta antisemitine akcija (Taurage városában antiszemita akciót szerveztek), Lietuvos Rytas, 2002. július 29., 2. (litván nyelven); Lithuanian Politician Burns Israeli Flag, Plays Nazi Songs. Agence France Press, 2002. június 29. A függetlenség visszaszerzése óta Litvániában a vandálok által meggyalázott holokauszt-emlékművek elsősorban kisebb közösségekben találhatók. Lásd például "The Baltic States," in Dina Porat (főszerk.): Antisemitism Worldwide, 1994. Tel Aviv, World Jewish Congress and Anti-Defamation League 1995. 129.

²⁹ Mel Huang: History Greets the New Year on the Baltic. Central European Review, Vol. 2, No. 1. (2000). Az ügyben érintett két személy Nachman Dusanszki és Szemjon Berkov.

³⁰ Irit Kahannak, az izraeli Igazságügy-minisztérium Nemzetközi Ügyek Osztálya vezetőjének válaszlevele a litván főügyésznek, Kazys Pednyciának 2000. február 2., a Simon Wiesenthal Központ Izraeli Hivatalának Archívuma (SWCIA), litván nyelven, 28. dosszié.

³¹ Vasiliauskas beszámol arról, hogy az egyik litvániai látogatását követően, ahol igen súlyos eseményekről beszélt, a litvánok részvételéről a zsidók Rokiskis városában történt lemészárlásában, s mely tanúvallomásra az "Utolsó esély-hadművelet" nyomán került sor (a hadműveletben speciális hirdetések szólították fel a szemtanúkat, hogy önként tegyenek vallomást a helyi náci bűnösök kézre kerítése és megbüntetése érdekében), vallomást egyébként a holokauszt bűntettei után nyomozó litván ügyész előtt tette meg, tehát vallomását követően a Litván Népirtást és Ellenállást Kutató Központ anyagi támogatásával olyan felhívások hangzottak el a rádióban, amelyben olyan tanúk jelentkezését várták, aki a Rokiskisban és környékén a második világháború során és azt követően a kommunisták által elkövetett bűnök szemtanúi voltak. Vasiliauskas: No One Rules, i. m. 4.

³² Efraim Zuroff: Worldwide Investigation and Prosecution of Nazi War Criminals: An Annual Status Report. 2003. június, 30-31. (Ezt a kiadványt évente jelenteti meg a Simon Wiesenthal Központ izraeli irodája.)

³³ Lásd a 24. lábjegyzetet.

³⁴ Lásd például: Lithuanian State Head Spurns Jewish Organization's Rebuke (A litván államelnök elutasítja a zsidó szervezet rosszallását). Elta (litván hírügynökség), 1998. november 20.; E. Zurofas nerimsta (E. Zuroff ideges), Kauno Diena, 1998. november 20. (litván nyelven).

³⁵ Lásd például a litván "Nemzetközi bizottság a náci és szovjet megszálló rezsimek által elkövetett bűnök felmérésére" elnevezésű szervezet történetét a következő honlapon: www.komisija.lt

³⁶ Stephen Kinzer: Lithuania Starts to Wipe Out Convictions for War Crimes. New York Times, 1991. szeptember 5., 1.

³⁷ Tipikusnak mondható az ilyen érzelmeket megfogalmazó cikkek sorában Valentinas Ardziunasnak a Lietuvos Aidas című újságban 1995. március 14-én megjelent írása, melyhez két illusztrációt mellékeltek: az egyik a holokauszt áldozatainak Alytusban állított emlékművét ábrázolta, a másik pedig egy kápolnát, melyet a kommunisták által Rainiaiban kivégzett litvánok emlékére emeltek. Vareikis: Double Genocide, i. m. 4-6.

³⁸ Uo. 6-8.

³⁹ Jonas Avyzius: Kam Prezidentas tikras tevas? (Kinek az apja valójában az elnök?), Respublika, 1995. március 25.

⁴⁰ H. E. Vaira Vike-Preiburgának, a Litván Köztársaság elnökének üdvözlő beszéde Stockholmban, 2004. január 26-án, az "International Forum Preventing Genocide: Threats and Responsibilities" című konferencián.

⁴¹ Efraim Zuroff: Misleading Comparisons of 20th Century Tragedies. Baltic Times, 2004. február 19-25.

⁴² A www.del-fi.lv honlapon többek között ilyen kommentárok olvashatók: 1. "A falhoz [kell állítani] az ilyen embert, és végezni [vele]." (2004. február 20. 9: 31.); 2. "Zuroff azt hiszi, hogy a világtörténelemben csak egyetlen nép szenvedett, és ezek a persze a zsidrákok, és minden más nép az ő hóhéruk […] A zsidónak mindig feküdt a kereskedelem és az uzsorakamat." (2004. február 20. 9: 33.); 3. "A Bibliában meg van írva, hogy a zsidrákok egy rosszul sikerült kísérlet eredményei. Az Isten maga is fel akarta őket számolni, mert ez a nép gonosz, nincs se erénye, se becsülete. Egész történelmük háborúskodás, gyilkolás, árulás. Egyértelműen ki kell mondanunk: Zuroff is, Izrael zsidrák kormánya is bűnöző." (2004. február 20. 16: 27.)

⁴³ Shafir (Between Denial, i. m. 24-37.) idézi ezeket a példákat annak a jelenségnek a leírása során, melyet ő "elterelő tagadásnak" nevez, s ami az adott esetben arra tesz kísérletet, hogy a holokauszt során elkövetett bűnöket kizárólag a nácik rovására írja. A ponari emlékmű esetében a következő kifejezés: "és segítőik" szerepel a jiddis és a héber nyelvű szövegben, de e kifejezés hiányzik a litván és az orosz nyelvű feliratból, és a legfontosabb kifejezés, "a helyi" jelző egyikben sem szerepel. Efraim Zuroff: Can Lithuania Face Its Past? Jerusalem Report, 1991. augusztus 1., 48.

⁴⁴ Az észt Eesti Paevaleht című napilap olyan hevesen igyekezett cáfolni a bizottság megállapításait a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj részvételéről a novogrudoki zsidók kiirtásában, hogy interjút készített Vassili Arulával, aki annak idején ebben az egységben szolgált, és aki tagadta a vádakat. Igaz, az ő vallomása nem sokat nyomott a latban, mivel jóval a gyilkosságok elkövetése után került a zászlóaljhoz. Toomas Kummel: Ainus elav tunnistaja kaitseb 36. eesti politseipataljoni (A 36. Észt Biztonsági Zászlóalj egyetlen élő tanúja). Eesti Paevaleht, 2001. augusztus 5.

⁴⁵ A legnyilvánvalóbb jele annak, milyen buzgón igyekeznek a litvánok a nem zsidó igazakat felkutatni (mint amilyen vonakodva hajlandók csak a náci háborús bűnösök bíróság elé állítani), az óriási különbség a litvánok által nyilvántartott igazak száma (2000 végén ez körülbelül 2300 család volt) és a Jad Vasem, az izraeli nemzeti emlékintézet által hivatalosan elismert igazak jóval kisebb száma (513 személy) között. Így esett meg, hogy Reuven Rivlin, a Kneszet elnöke a holokauszt emléknapja alkalmából Litvániában az igazak kitüntetése alkalmából rendezett ünnepségen nem volt hajlandó részt venni, mert a litvánok harminc embert akartak igaznak nyilvánítani, ám a Jad Vasem közülük csak tizenkettőt ismert el igaznak (Eisenberg: "Rivlin Marks 60th Anniversary"). A helyi bűnösök és a zsidókat mentő igazak közötti szimmetria megteremtésének litvániai kísérletéről lásd Jonas Patrubavicius: Blatant and Latent Asymmetry of Lithuanian Anti-Semitism. Laisvas Laikvastis, 2004. április 13., 9. A litván igazakra vonatkozó adatot lásd in Solomonas Atamukas: The Hard Long Road toward the Truth: On the Sixtieth Anniversary of the Holocaust in Lithuania. Lituanus, Vol. 47, No. 4 (2001): 11. A Jad Vasem által nyilvántartott igazak száma 2004. január 1-jei adat, és az intézmény hivatalos közlése. Righteous among the Nations: Per Country and Ethnic Origin. Yad Vashem Department for the Righteous among the Nations, 2004. január 1.

⁴⁶ "Address by Gediminas Vagnorius, Prime Minister of the Republic of Lithuania on 20 June 1991 at Dedication Ceremony of the Memorial at Ponar," SWCIA, Lithuanian criminals, file no. 3.

⁴⁷ Andrew Ezergailis: "Sonderkommando Aradj" – a Baltikumi skandináv kutatások 9. nemzetközi konferenciáján 1987. június 3-4-én elhangzott előadás; Andrew Ezergailis: The Holocaust in Latvia 1941-1944. Riga-Washington, D.C., Historical Institute of Latvia in association with the United States Holocaust Memorial Museum, 1996.

⁴⁸ Shafir (Between Denial, i. m. 37.) ezt a jelenséget az "elterelő tagadás" újabb példájának nevezi, amikor az elsődleges bűnösséget a társadalom peremére szorult elemek nyakába igyekeznek varrni.

⁴⁹ Uo. 14-15.

⁵⁰ Uo. 42-43.

⁵¹ Coja professzor ezt a hamis vádat 2004. januárban írta le, nem sokkal azután, hogy politikai patrónusa, Vadim Tudor elnézést kért korábbi holokauszttagadásáért és antiszemita megjegyzéseiért. Ion Coja: De ce nau luat romanii Premiul Nobel pentru Pace in 1994? (Miért nem kaptak a románok Nobel-díjat 1994-ben?). Romania Mare, 2004. január 21. (román nyelven).

⁵² Thomas O'Dwyer: Where's the Croat Havel? Jerusalem Post, 1997. augusztus 7.; Nazi-Hunter Slams Croatian links. Jewish Cronicle, 1997. szeptember 12.

⁵³ Idézi Shafir: Between Denial, i. m. 11.