A Szudán déli tartományaiban 1983 óta megszakítatlan polgárháborúért eredendően a brit gyarmatosítók vétkesek, ám a genocídiummá fajult válság fennmaradásában megkerülhetetlen a dél-szudáni kőolajkincs kitermelésében és forgalmazásában érdekelt kínai-kanadai-malajziai konzorcium, illetve a kartúmi iszlamista rezsimet mentegető-támogató Európai Unió felelőssége is.

Szudán politikai, gazdasági és társadalmi viszonyai éppoly kevéssé ismertek, mint amennyire az ország hatalmas és bonyolult alakulat. Fontosnak tetszik ezért, hogy néhány adatot közöljünk róla: Szudán, a "Feketék földje" a legnagyobb ország Afrikában, területe 2,5 millió m², vagyis ötször akkora, mint Franciaország. Hagyományosan a kiterjedt és sivatagos Északon élő erős arab-muzulmán többség osztozik rajta az animista és keresztény afrikai lakossággal, amely a mérsékeltebb éghajlatú, nagyobbrészt kihasználatlan természeti forrásokban gazdag Délt (650 000 km²) tudhatja magáénak. Az ország lakóinak száma több mint 30 millió, ennek 63%-a muzulmán arab, 23%-a animista vallású, 14%-a keresztény.

Az ország hatalmas emberi katasztrófával küszködik, ami 1983, a zavargások kiújulása óta elsősorban a déli országrészt sújtja. Különböző források szerint a háború áldozatainak száma 2 és 3 millió között mozog, több mint 5 millió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét, nem beszélve azokról, akik a határokon túlra menekültek. A véres dráma közvetlen következménye annak a vég nélküli háborúnak, amely (az 1972 és 1983 közötti viszonylag békés időszaktól eltekintve) közel fél évszázada tart. A jelenlegi állapot részben az angolok gyarmati politikájára vezethető vissza, akik a függetlenséget hevenyészett előkészületek után adták meg az országnak. Másrészt következménye egy gyarmati háborúnak, 1956 óta pedig az új kartúmi vezetők hatalomátvételének. Lássuk először is, milyen volt Nagy-Britannia gyarmati politikája Szudán déli tartományaiban az 1956. január 1-jén kikiáltott függetlenséget megelőzően, majd vizsgáljuk meg az egymást követő szudáni kormányok politikáját a Déllel szemben.

Az országot két vonás jellemzi: az erőszak és a megosztottság. Az erőszak mindig is állandó és ismétlődő jelenség volt Szudán történelmében: a hódítással és a visszafoglalással járó erőszak, a gyarmatosítás erőszaka, az etnikumok közti erőszak, a rabszolga-kereskedelem és a rendszeres tisztogatások Délen, barbár akciók a török-egyiptomi közigazgatás idején a tizenkilencedik században, "rendteremtő" intézkedések az angol-egyiptomi kondomínium idején, 1956 óta pedig áttekinthetetlen háború Észak és Dél között, aminek elsősorban a civil lakosság az áldozata. A másik állandó tényező a megosztottság: Észak és Dél között alapvető ellentét lappang, amit tovább súlyosbít a földrajzi, faji, etnikai, gazdasági, kulturális, politikai és vallási megosztottság. Az erőszak és a megosztottság minden korszakban jelen volt, és megbukott rajta minden határozat, ami a békét szolgálta volna.

 

A gyarmati korszak

 

Anglia 1898-ban vette át az ellenőrzést Szudánban, amit azonban 1885-ben még megelőzött a mahdista seregek elsöprő győzelme Gordon főkormányzó csapatai fölött. Az ország 1820-tól török-ottomán uralom alatt állt. 1898-ban a brit gyarmati közigazgatás "egy hibrid, a nemzetközi jog által addig ismeretlen kormányzati formát"¹ aggatott Szudánra. 1882-től Egyiptom protektorátus volt² , ezzel szemben Szudán egy brit főkormányzó vezette kondomíniummá vált, aki a britek és az egyiptomiak közös fennhatóságát jelképezte. 1899-ben a Condominium Agreement aláírása, amely Szudánt kívül helyezte a Brit Birodalmon, sajátos gyarmati állapotot teremtett Szudánban. A Foreign Office alá rendelt szudáni főkormányzó igen nagy autonómiával és jóformán korlátlan hatalommal rendelkezett. Ez adta meg neki a lehetőséget, hogy megakadályozzon minden egyiptomi beleszólást a szudáni ügyekbe. Az angol-egyiptomi rivalizálást az állandó feszültség és a bizalmatlan légkör tartotta ébren a Nílus völgyében, és tekintélyes súllyal nehezedett a brit politikára a kondomínium egész időszakában. Ez a rivalizálás határozta meg Szudán jövőjét, és vezetett tragédiához a déli tartományokban. Attól kezdve, hogy felállt a szudáni kormányzóság, az angol-egyiptomi katonaság az egész országban nekiállt a rendteremtésnek, és semmilyen erőszakos túlkapástól nem riadt vissza. A katonai osztagok egymás után vezették büntető, tisztogató és megelőző expedícióikat. A gyarmati hatóságok az egyoldalú erőszakkal igyekeztek hangsúlyozni fennhatóságukat. A primitívnek és vadnak tartott Dél teljes lakossága több mint hetven katonai műveletet volt kénytelen elszenvedni.

A brit gyarmati közigazgatás által választott politika tovább mélyítette az Észak és Dél között amúgy is meglévő ellentéteket, és meghatározó hatással volt az ország jövőjére nézve. A két régiót külön kormányozták. Miután véget ért a rendteremtés, a brit körzeti megbízottak megelégedtek a polgári béke fenntartásával. Az Észak gazdasági fejlődése alapvetően az intenzív gyapottermesztésre alapult a Nílus völgyében, ahonnan a termést észak-angliai szövőgyárakba szállították. Az elvadultnak és alulfejlettnek nyilvánított Dél a rezervátum állapotában maradt. 1920-ban a brit közigazgatás Closed District Ordinance Act 1920 címen törvényt fogadott el, ami biztosította a szeparált vezetés hatékonyságát, és lehetővé tette a déli tartományok lezárását. A célja elsősorban az volt, hogy megvédje a "pogány törzseket" az arab-muzulmán befolyástól, és véget vessen a rabszolga-kereskedelemnek. 1922-ben az útlevelekről és engedélyekről hozott törvény, a Passport and Permit Ordinance Acte 1920, hivatalosan is megtiltotta az észak-szudániaknak és minden külföldinek, hogy belépjenek a déli tartományokba. A körzeti megbízottak felhatalmazást kaptak rá, hogy szigorúan megbüntessenek bárkit, aki hivatalos engedély és nyomós ok nélkül tartózkodik a területükön. 1920 és 1940 között a Dél "zárt övezetként" létezett, teljes elszigeteltségben az ország többi részétől. Ezeknek az intézkedéseknek kétségtelenül pozitív vonatkozásuk is volt, mert lehetővé tették, hogy a Dél megőrizze kultúráját és identitását. Ez a teljes elszigeteltség 1928-ban a Bahr al-Gazal tartománybeli Rejafban tartott konferenciával ért véget, amely az angolt hivatalos nyelvvé nyilvánította, elfogadta a törzsi nyelveket, az arab nyelv használatát pedig elvetette.

A szeparált közigazgatás kisebbségi komplexust alakított ki Délen, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy növekedjenek a különbségek a két régió között, kiváltképp oktatási, nyelvi és társadalmi-gazdasági területen. Azzal, hogy a gyarmati kormány minden erővel akadályozta a régiók kapcsolatát, Délen függetlenségi reményeket táplált, Északon pedig törekvéseket a nemzeti egyesülésre. A gyarmati politika egyfelől a déli tartomány afrikai lakosságát igyekezett védeni, másfelől azonban igen engedékeny volt a tehetősebb Északkal szemben, amelynek ösztönözte és segítette gazdasági fejlődését.

A második világháború végén az események felgyorsultak. Északi ifjúsági mozgalmak, az egyiptomiaktól tüzelten, az ország függetlenségét követelték. Anglia csakhamar arra kényszerült, hogy szembenézzen a Dél problémájával. Belátta, hogy a szeparációs politika nem vihető tovább, ezért, már a kényszerű egységesítő politika nevében, a közigazgatás tervbe vette a Dél Északhoz csatolását. Ugyanakkor a brit illetékesek biztosítani szerették volna, hogy a szudáni Dél "a kellő közoktatási és gazdasági fejlődés révén megálljon a saját lábán, és egyenlőként csatlakozzék északi párja mellé". Szóba került még a teljes elszakadás gondolata is, vagy hogy a Délt Ugandához csatolják. A déliek sietve tanácskozást hívtak egybe Jubában, hogy politikai jövőjükről döntsenek. Valamennyi érdekelt fél 1947. június 12-én ült össze. A gyarmati adminisztráció korlátokat akart állítani, amik a Délt védték volna az Északkal való elkerülhetetlen egyesülésben. A déliek képviselői a gazdasági és politikai lemaradás miatt adtak hangot nyugtalanságuknak. A lakosság nem készült fel rá, hogy megmérkőzzék északi honfitársaival, mindenki attól félt, hogy uralmuk alá hajtják őket (a rabszolgaszedések emléke akkor még mindig elevenen élt a déliekben). Egyesülésüket az Északkal csak abban az esetben tudták elképzelni, ha azonos fejlettségi szintre kerülnek vele. A déliek ragaszkodtak ahhoz, hogy az angolok maradjanak ott náluk, hogy segítsék a közoktatás fejlődését mindaddig, amíg az el nem éri az északi színvonalát. Hiába próbálták megtagadni részvételüket egy olyan nemzeti törvényhozó testületben, amely nem ismeri el regionális érdekeiket, más választásuk nem maradt, mint hogy elfogadják az északiak követeléseit. Az északi függetlenségi pártok képviselői ugyanis megértették velük, hogy ha elutasítják a részvételt, akkor semmi beleszólásuk nem lesz a leendő kormány intézkedéseibe. A főkormányzó azt kérte, hogy a Dél javát szolgáló korlátozó intézkedéseket a jövőben felálló testület határozatban fogadja el. A jubai konferenciát követően egy csapásra vége szakadt a szeparált közigazgatásnak. Az 1947-es jubai, majd az 1953-as kairói találkozók megpecsételték Szudán sorsát.

Az északi függetlenségi mozgalmak a brit gyarmatosítás végét és képviselőik azonnali távozását követelték. Néhány közülük megtartotta szövetségét Egyiptommal egy nagyszabású terv keretében, amely a nagy Nílus területeinek egységesítését tűzte ki célul. Számos körülmény kedvezett nekik: a krónikus bizalmatlanság Egyiptom és Anglia között, Egyiptom törekvése, hogy a Nílus völgyének egységesítési terve keretében terjessze ki hatalmát Szudánra, London hiányos tájékozottsága a szudáni helyzetről, és vágya, hogy biztosítsa jelenlétét a Szuezi-csatornánál, a kölcsönös meg nem értés London és szudáni képviselői között, a rohamos politikai változások Kairóban, az Egyesült Államok fellépése, hogy megtartsa Egyiptomot a kommunista szférán kívül, végül Egyiptom hirtelen pálfordulása, amikor síkraszállt Szudán függetlenségéért, és szándékát egy északi pártokkal kötött egyezményben tette hivatalossá. A brit gyarmati adminisztráció egy egységes fronttal találta magát szemben: az egyiptomi kormány aláírt egy egyezményt, amiben elismerte Szudán autonómiáját. A Dél nem vett részt a tárgyalásokon: egyszerűen megfeledkeztek róla. Egyiptom meg volt róla győződve, hogy a britek által javasolt intézkedések kizárólag stratégiai célokat szolgálnak, hogy továbbra is fenntartsák a megosztottságot, idővel pedig a déliek függetlenségét eredményezzék. Az északi politikai pártoknak érdekében állt, hogy késleltessék az ország függetlenségét. A tárgyalásokon aláírási joggal rendelkező pártok választási bojkottal fenyegettek arra az esetre, ha nem tartják tiszteletben követeléseiket. Az angoloknak nem maradt más választásuk, mint hogy vagy kivonulnak a déli régióból, vagy elfogadják az Egyiptom által diktált egyezményt. A Szudánba küldött brit illetékesek a Foreign Office heves bírálatainak a céltáblájává váltak, mondván, "minden kapcsolatukat elvesztették az északi politikusokkal". London tisztában volt vele, hogy Szudán függetlensége milyen drámai következményekkel járhat az eseményre felkészületlen Dél számára, 1953. februárban mégis aláírta Kairóban az angol-egyiptomi szerződést, amely kikiáltotta Szudán jogát a függetlenségre. Ezzel eldőlt minden. A Dél úgy érezte, hogy Anglia magára hagyta és elárulta. Felismerte, hogy az angolok stratégiai szempontjaiktól vezetve kiszolgáltatták őt az Északnak, csak hogy megvédjék katonai bázisaikat Egyiptomban, olajérdekeiket az arab világban és kiváltságos kapcsolataikat Kartúmmal. Az 1953. novemberi törvényhozó választásokon általános meglepetésre az Egyiptommal való egyesülést támogató pártok szerezték meg a mandátumok többségét. Az új kormánynak minden figyelmét a szudanizálás és a nemzeti integráció kérdésére kellett összpontosítania.

 

A Déllel szemben alkalmazott politika a gyarmati kor után

 

A szudanizálás politikáját már az 1956. január elsején kikiáltott függetlenség előtt is a káderek tömeges küldése jellemezte az angolok által megüresedett körzeti hivatalok betöltésére. A Dél megint úgy észlelte, hogy gyarmatosították, csak ezúttal északi honfitársaik lettek az urak. Az angolok által felállított 1200 hivatali tisztségből a dél-szudániaknak mindössze hat alárendelt poszt jutott, de azok is kizárva a gazdasági és közigazgatási szektorból. Ebben a feszült légkörben lázadt fel azután 1955. augusztus 18-án, a függetlenség előtt néhány hónappal az Equatoria keleti részén fekvő Toritban állomásozó dandár, ahová az északi tisztek többnyire délieket soroztak be. Az északiakra valóságos hajtóvadászat indult, főleg Torit, Juba és Wau városokban, aminek során sok tisztet és kereskedőt is agyonlőttek. A 350 áldozatból 250 volt északi származású. A déli hadsereget azonnal leszerelték, s elkezdődött az első gerillaháború. Az integráció és az egyesítés politikája, amely a lakosság egészére az arab és iszlám életfelfogást erőltette volna, ami által összhangba remélte hozni az etnikai kirakós játékot, tovább mélyítette a már régóta dúló ellentéteket a két régió között. A kartúmi kormány azt hangoztatta, hogy Szudán arab ország, következésképpen arab és iszlám szabályok szerint kell fejlődnie, ezzel szemben a Dél elsősorban afrikai országnak tekintette Szudánt, amely köteles megőrizni a maga afrikai hagyományait, még ha valamelyest színezik is európai árnyalatok. Délen az oktatást a tizenkilencedik század óta az idegen misszionáriusok szervezték meg, de a felforgató szándékú és lázadásra szító propaganda hatására 1964-ben kiűzték őket, ami miatt immár fél évszázados űr tátong a helyén. A konfliktusok alapvető forrása azonban az afrikaiak és az arab-muzulmán hatalom közt bekövetkezett etnikai-identitásbeli törés.

A gerillaháború átmenetileg az Addisz Abeba-i egyezménnyel ért véget. A déli országrészre 1972-től egy évtizednyi viszonylagos béke köszöntött, ami lehetővé tette egy autonóm kormány felállítását, ideiglenes végrehajtó tanáccsal és képviselőházzal együtt. A konfliktus 1983-ban lángolt fel ismét, oka pedig a sorozatos sikertelenségek miatt támadt általános elégedetlenség volt, tetézve a központi kormány jó néhány szerencsétlen intézkedésével. A Dél beleragadt korábbi gazdasági és társadalmi problémáiba (elmaradottság, éhínség, korrupció, eladósodás), és mindenki arról panaszkodott, hogy az Addisz Abeba-i egyezményben foglalt ígéretek, miszerint véget vetnek a válságos helyzetnek, nem teljesültek. A Dél fejlesztésére kiutalt összegek – az elképesztő korrupció miatt, ami egészen eluralkodott a politikai körökben³ – soha nem érkeztek meg rendeltetési helyükre. 1978-ban az amerikai Chevron Olajtársaság jelentős kőolajkészleteket tárt fel Bentiu város közelében, Dél-Szudán északi részén. A kartúmi kormány azt tervezte, hogy a nyersolaj exportjából származó nyereséget magának fölözi le, és a délieknek nem juttat semmit. Az Egyesült Államoktól akkoriban támogatott Nimeiri marsall autokrata rezsimje mindenáron meg akarta fosztani a haszontól az amúgy is kisemmizett délieket, akiknek pedig égető szükségük lett volna rá fejlődésük érdekében. Ezt a helyzetet tetézte 1983 szeptemberében egy szigorú iszlám törvény elfogadása, amit kiterjesztettek a terület egészére. Végül Nimeiri elnök úgy döntött, hogy a három déli tartományt egy közvetlenül Kartúmból kinevezett kormányzó alá rendeli, ami nyilvánvaló kísérlet volt a Dél meggyengítésére.

Ekkor a régiót a lappangó lázadás légköre ülte meg. Végül a dinkák lakta Borban tört ki zendülés, amivel az Észak ellen folytatott háború második szakaszába lépett az APSL, a Szudáni Felszabadító Néphadsereg vezetésével. Főparancsnoka a Mabiorból származó John Gragang volt, aki egy egyesített és világi alapokon álló Szudán létrehozását hirdette meg. 1984-ben sorra rabolták el és lőtték agyon a Chevron Társaság alkalmazottait. Az olajkitermelésnek, ennek az értékes devizaforrásnak a projektje több mint tíz évre megbénult. A Szudáni Felszabadító Néphadsereg fokozatosan ellenőrzése alá vonta a déli területet, kivéve néhány helyőrségi várost (Juba, Wau, Malakal, Torit), amiket a kormányzati erők megtartottak kezükön.

1983 után a déli lakosságra valóságos kálvária várt: megfosztva a fejlődés minden lehetőségétől, táplálkozása és egészségügyi ellátása továbbra is másoktól függött. Ugyanígy, a tanulásra sem kínálkozott semmilyen alkalom (a déli lakosság 98%-a analfabéta). A nincstelenek és a földönfutók megsegítése az egyházakra és a civil szervezetekre maradt, már ha támogatásukat egyáltalán el tudták juttatni hozzájuk Kenyából vagy Ugandából. Aki felemelte szavát a központi kormányzattal szemben, arra megtorlás várt. Az állam erőszakos cselekményei fokozódtak: a civil lakosság rendszeres bombázása a bizonytalanság, mi több, a rettegés légkörét állandósította. Néhány etnikum átesett a teljes integráció folyamatán, vagy éppen eltűnt a föld színéről, mint a noubák népcsoportja, akik nem juthattak hozzá a régióból kitiltott civil szervezetek gyorssegélyeihez⁴ .

1985-ben Nimeiri elnököt félreállították. 1986-ban egy közjóléti koalíciós kormányra várt volna, élén Sadiq al-Madhival, hogy megoldja a Dél problémáját, de 1989. június 30-án egy államcsíny, amelyet Hasszán al-Tuabi vezetett, megdöntötte. Az akkor hatalomba emelt Omar Hasszán al-Basír vezérőrnagy mind a mai napig a köztársaság elnöke. Azóta a rendszer szakadatlanul keményedik és halad az 1990-es évek elején megtapasztalt legszélsőségesebb iszlám berendezkedés felé. 1992-ben meghirdették a dzsihadot a hitetlenek ellen, akiken elsősorban a Dél nem muzulmán lakosságát értik, de támadják azokat a muzulmánokat is, akik nem voltak hajlandók magukévá tenni a hivatalos téziseket. Voltaképpen a kormány vallási ürüggyel próbálja visszahódítani a déli területeket, ahol nagyobbrészt kihasználatlan természeti kincsek találhatók (termőföldek, ásványok, kőolaj, nemes fák).

1996-ban Kartúm úgy döntött, hogy mindenáron kiaknázza a Dél olaját, és Kínával, Malajziával és Kanadával közösen konzorciumot alakított, a Greater Nile Petroleum Opretaing Companyt (GNPOC). Két évvel később már egy 1610 kilométeres olajvezeték húzódott Bentiutól a Vörös-tengerig. A külföldi társaságok biztosították a műszaki felszerelést és a személyzetet. Az összeszerelés munkáját például kínai kényszermunkások végezték. Az olajkitermelés minden egyes állomását, akárcsak az olajvezetéket végig, "biztosították", azaz eltávolították közelükből a helyi lakosságot, amelyet gyanúba fogtak, hogy az APLS-t támogatja. A Népi Védelmi Erők, az FDP milicistái a "felperzselt föld" politikáját gyakorolták módszeresen: számos jelentés számol be az általuk végrehajtott kitoloncolásokról és mészárlásokról, az olajtermelő területek tisztogatásáról. A különféle tanúságtételek egyöntetűen azt mutatják, hogy az alkalmazott stratégia alig változott: a milicisták teljes büntetlenségben garázdálkodnak, miközben városokat égetnek fel, a bennszülött lakosságot mészárolják és lövik, gyerekeket és nőket vetnek rabszolgasorsra, nyájakat rabolnak el, felgyújtják a termést, településeket rombolnak le, hogy elüldözött lakóikat megakadályozzák a visszatérésben és hogy netán az APLS-t támogassák, amelynek bevallott katonai célja, hogy átmenetileg leállítsa a kőolaj-kitermelést.⁵ 1999 augusztusa óta Szudán a külföldi társaságok által kitermelt olajat exportálja⁶ , ami lehetővé tette a kormánynak, hogy az elűzött lakosság helyett a nemzetközi terrorizmust segítse visszatérni a világ színpadára, magának pedig az elismert partner címét biztosítsa. A kartúmi hatóságok azzal számoltak, hogy az olajból származó nyereség segíti majd a "szent háború" folytatásában, és hogy maradéktalanul fennhatósága alá vonhatja a déli "hitetlenek"-et⁷ . Számos forrás szerint Kartúm naponta több mint kétmillió dollárt ad ki a háború folytatására. Dél-Szudán olaja (körülbelül 250 000 hordó naponta) arra szolgál neki, hogy a legmodernebb fegyvereket vásárolja össze (például harci helikoptereket), azzal a kizárólagos céllal, hogy bombázza és lője saját területének lakosságát.

Több független jelentés próbálta már felrázni a nyugati kormányokat és a nemzetközi közvéleményt. A 2000 januárjában a kanadai külügyminiszter kérésére megjelent Harker-jelentés külön is hangsúlyozza, hogy "a helyszínen begyűjtött bizonyítékok alapján egyértelműnek tetszik, hogy a kőolaj szította fel a szudáni konfliktust – a kormány pedig a nem arab elemekben a biztonságra veszélyes fenyegetést lát".⁸ Három hónappal később, az Egyesült Nemzetek Emberjogi Bizottságának Szudánba küldött különleges tudósítója hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét az olajkérdésre, ami szerinte "a konfliktusok fő forrása". A jelenlegi tudósító, Gerhard Baum amiatt nyugtalan, hogy "a helyzet 2000 óta egyre romlik".⁹ Végül pedig számos más, a Human Rights Watch, az Amnesty International és a Christian Aid által a helyszínre küldött misszió számol be a lakosság tömeges lemészárlásáról és kitelepítéséről. Három, 2002 májusában napvilágot látott jelentés (Christian Aid & Dan Church Aid, MSF és ECOS¹⁰ ) a 2002. márciusi és áprilisi missziókat követően számol be az olajtermő régiókban végbement vérengzésekről, tucatnyi város felégetéséről az év eleje óta, valamint asszonyok és gyermekek elrablásáról, eltűnéséről.

Kitelepített emberek ezrei tengődnek minden táplálék és egészségügyi ellátás nélkül. 2001 májusában az ECOS¹¹ (10), egy több mint 70 civil szervezetet magában tömörítő európai koalíció, szólította meg több európai állam politikai képviselőjét és kormányát, mellettük különféle európai intézményeket, és sürgette őket, hogy járjanak közben a kartúmi kormánynál. Felszólításukban arra buzdították valamennyiüket, hogy követeljék Kartúmtól az olajkitermelés azonnali leállítását arra az időre, ameddig az Észak és a Dél között nem születik békemegállapodás. A Dél az IGAD elvi nyilatkozatának az alkalmazását követeli, amelyet 1994-ben Kartúm és a Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom írt alá, és amelynek preambuluma kimondja az egyház és az állam hivatalos kettéválását és népszavazás elrendelését Délen a régió önrendelkezéséről. A déli és az északi képviselők találkozói az IGAD égisze alatt akkor siklottak félre, amikor Kartúm elutasította egy világi állam létrehozását. A nemzetközi közösség a hallgatása miatt vétkes, hogy nem emelte fel szavát, amikor emberek ezrei forogtak életveszélyben. A francia kormány a maga részétől a Kartúmban jelenleg hatalmon lévő kormányt támogatja. Gyakorta közbenjár európai partnereinél, akárcsak az ENSZ-ben, hogy karolják fel a szudáni ügyet és függesszék fel az ország ellen hozott szankciókat. 2000 novemberében az Európai Unió 15 milliós segélyt nyújtott a kartúmi kormánynak az utóbbi hónapokban az "emberi jogok területén elért haladásért"¹² . Ez a nemzetközi segély csak lovat adott a brutális és cinikus kormány alá, hogy következmények nélkül folytathatja a polgári lakosság lemészárlását. A jelenlegi válság másik súlyos következménye, hogy újra megjelent a rabszolgaság.

Rabszolgaság az ókortól kezdve létezik a Nílus völgyében. Ez vált a szudáni földművelő és állattenyésztő gazdálkodás alapjává a tizenkilencedik században is, a török-ottomán uralom alatt. Ami az egyiptomi hódítás előtt rendszeres kalmárkodásnak volt nevezhető, az mára különlegesen szervezett és busás profitot biztosító kereskedelmi tevékenységgé változott. A Kartúm és az egyiptomi határ közé eső terület a Vörös-tenger melléke és Arábia felé irányuló rabszolga-kereskedelem gócpontja volt. Mohamed Ali egyiptomi pasa rabszolgák ezreit hajtotta földművelésre és kényszerítette seregébe. Fia, Iszmail kedive, aki 1859 és 1869 között a Szuezi-csatornát ásatta, a legnagyobb rabszolgatartó volt az országban.

A rabszolgaság intézménye a kondomínium idején sem tűnt el egészen, bár némileg szelídebb formát öltött. Ugyanakkor a hagyományos "abid" (rabszolga) kifejezés mindvégig használatban maradt az Észak arab-muzulmán társadalmában a fekete afrikai (igen gyakran a déli) lakosok megnevezésére – mely nyelvi fordulat a mélyen gyökerező rasszizmust tükrözi velük szemben. A rabszolgaság az 1980-as évektől kezdve jelent meg ismét, és sok ezer ember sorsát érinti, különösen nőkét és gyerekekét, mint arról nemzetközi szervezetek számos jelentése is szól. Az áldozatok többsége Bahr al-Gazal tartományból és a Nuba hegységből kerül ki, a rajtaütéseket pedig a Baggara tartományi Darfúr környékén és Kordofan nyugati területein élő pásztorok hajtják végre, akik szintén a Népi Védelmi Erők milicistáinak a kötelékébe tartoznak. Amikor 1987-ben megjelentek az első, rabszolgaságot leleplező jelentések, a kartúmi hatóságok tagadták a gyakorlat létezését. Szudán 1957-ben csatlakozott a rabszolgaság eltörléséről szóló Egyezményhez, 1977-ben pedig ahhoz a nemzetközi megállapodáshoz, amely elítél mindennemű faji megkülönböztetést.

1999-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, miután jelentések tömegét kapta kézhez, megalapozottnak találta a feltételezést az emberrablásról és a kényszermunka alkalmazásáról. Egy hónappal később Kartúm azzal bízta meg igazságügyminiszterét, hogy állítson fel bizottságot (Committee for the Eradication of Abduction of Women and Children – CEAWC) a gyermek- és nőrablás felszámolására. Ez a kormányszerv azt a feladatot kapta, hogy vessen véget a rablásoknak, juttassa haza az elüldözötteket, és büntessen meg mindenkit, akinek része volt emberek elrablásában vagy fogvatartásában. Csakhogy azóta számos jelentés értékelte hatástalannak a bizottság ténykedését¹³ , és nyugtalankodik amiatt, hogy a kormány nem hajlandó elismerni a rabszolgaság bizonyos formáit, mint amilyen a színlelt örökbefogadás, a kényszerházasság, az adósság fejében kikényszerített munka. A legújabb beszámolók és vallomások ma is erről a gyakorlatról tanúskodnak.

Az angolok eleve tudták, hogy szilárd garanciák nélkül az Észak és a Dél elhamarkodott egyesítése politikai, gazdasági és emberi kataklizmát idéz majd elő. A déliek mai is úgy tartják, hogy részben az angolok is felelősek a háborúért, amely a függetlenség óta pusztít Észak és Dél között. A dráma túlságosan hosszúra nyúlt. A szudáni állam többféle változatban alkalmazott erőszaktétele saját polgáraival szemben szinte kormányzati divattá vált. Az emberi jogokat védő nemzetközi dokumentumokat itt módszeresen megcsúfolják és megsértik. Ideje, hogy a nemzetközi közösség lépésre szánja el magát, és rávegye a konfliktusban álló feleket, hogy vessenek véget annak a tragédiának, amelynek legfőbb áldozata a civil lakosság, elsősorban nők és gyerekek. Ennek érdekében kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy térjenek vissza az IGAD elvi nyilatkozatához, és alkalmazzák azokat az elveket, amelyekről 1994-ben egyszer már megállapodtak.

 

Jegyzetek

 

¹ Lord Cromer, a Brit korona kairói megbízottja vezetésével.

² Egyiptom valójában 1914-ben lett protektorátus, előtte (1882-től) az ország – miközben közjogilag továbbra is az Ottomán Birodalom része maradt – brit "ideiglenes katonai megszállás" alatt állt (- a szerk.).

³ Peter Nyot Kok: Adding Fuel to the Conflict: Oil, War and Peace in the Sudan. In Martin Dornboos and al. (eds): Beyond Conflict in the Horn. London, James Currey, 1992, 106. o.

⁴ Facing Genocide: the Nuba of Sudan. African Rights, July 1995, 11 Marshalsea Road, London SE1 1EP, UK.

⁵ Lásd a következő jelentéseket: "Soudan &endash; the coût humain du pétrole". Amnesty International, 2000. május; The Scorched Earth, Oil and War in Sudan, Christian Aid. London, 2001. március www.christianaid.org
Report of an investigation into oil development, Conflict and Displacement in Western Upper Nile, Sudan, by Georgette Gagnon and John Ryle; Human rights Watch. Washington, 2001 www.hrw.org
A www.vigilsd.org franciául is közöl részleteket ezekből a jelentésekből.

⁶ Elsősorban a következő országok képviseltetik magukat: Kína, Malajzia. Kanada, Svédország. A Total-Fina birtokában az 1980-as évektől van jelentős koncesszió, amit mind a ma napig nem használt fel.

⁷ Lásd Peter Verney: Raising the Stakes: Oil and Conflict in Sudan. Sudan Update, 1999. december.

⁸ John Harker: Human Security in Sudan: the Report of a Canadian Assessment Mission. Ottawa, Government of Canada, 2000. január. 5. o.

⁹ Gerhard Baum: Special Rapporteur on Human Rights in the Sudan, Situation of Human Rights in the Sudan, E/CN.4/2002/46, United Nations, 2002. január 23., 4. o.

¹⁰ Hiding between the Streams, the war on civilians in the oil regions of Southern Sudan, Christian Aid & Dan Church Aid. 2002. március 31.; The Scorched Earth continues in Heglig and Unity Oil fields, Ruweng County, Southern Sudan. ECOS Research Trip, 2002. február; Violence, Health and Access to Aid in Unity State, Western Upper Nile, Sudan. Médecins Sans Frontières, 2002. április.

¹¹ European Coalition on Oil in Sudan, Contacter Egbert G. Ch. Wesselink. ECOS, P.O.Box 19318, Netherlands-3501 DH Utrecht, tel: +31 30 242 84 85, fax: +31 30 23 68 199

¹² AFP, 2000. december 7.

¹³ Lásd Anti-Slavery International, többek között: http://www.antislavery.org/

 

(Fordította: Székely Ervin)

A cikk a kínai kommunizmust a forradalmi, modernizáló nacionalizmus sajátos megjelenési formájaként értelmezi. Mintája az iparosodott, kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugat, melyet egyszerre támad és utánoz. Mao államszocializmusa nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de már a kezdetektől fogva tudatosan és módszeresen depolitizálta a közéletet, megosztva a társadalmat s különösen a munkásrétegeket. A mai Kínát egyrészt társadalmi dinamizmus; másrészt szélsőséges egyenlőtlenség és politikai tehetetlenség jellemzi.

2004 októberében történt meg először, hogy Kína is részt vett a G7 országok (Japán, Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Kanada, Olaszország, Egyesült Királyság) pénzügyminisztereinek Washingtonban megrendezett konferenciáján. Az ország visszatérésének jele volt ez arra a nemzetközi porondra, ahol a XVI. és a XVIII. század között más ázsiai országokkal együtt Kína uralta a kereskedelmet. Hu Csin-tao elnök, akinek a kezében Csiang Cö-min távoztával összefutnak a hatalmi szálak, megsokszorozta a diplomáciai tárgyalások számát. Ez az újra megerősödött, nacionalizmussal vegyes öntudat is jelentős részben hozzájárult az ország dinamikus fejlődéséhez.

Folyamatosan halljuk, újra és újra: Kína, ez a feltörekvő és egyre erősebb hatalom 2025 tájékára képes lesz egyedül is versenyre kelni az Egyesült Államokkal. Legfeljebb 50 évvel később pedig – egyes szakértők szerint – gazdasági erejét tekintve az ország akár Európa egészét is felülmúlhatja. Az ország gazdasági sikereit világszerte elismerik, azokat tagadni teljesen reménytelen vállalkozás lenne.

El kell ismernünk, hogy a kínai állam, és még inkább a Kínai Kommunista Párt (KKP), melynek neve napról napra mind pontatlanabbnak tűnik, sokkal stabilabbnak bizonyult, mint azt a törékenységre utaló számos jel alapján gondolni lehetett volna. Ahhoz azonban nem kellett kivételes képesség, hogy előre jelezhessük: 1976 után, a Mao Ce-tung utáni korszakban – hasonlóan a Sztálin halálával induló időszakhoz – a "demaoizáció" kora fog eljönni: a rendszer és különösen a kulturális forradalom megfagyásából ezt ki lehetett következtetni. De a tényleges "demaoizáció" egy olyan árok maradt, amelyet az ország szemlátomást nem volt képes átugrani, legalábbis nem a Kínai Kommunista Párt vezetése mellett.

A fordulat kezdetén, 1978-ban, a Teng Hsziao-ping körül csoportosuló reformistáknak¹ sokat kellett manőverezniük a zátonyok és a több helyről érkező támadások között. A mozgalom bizonytalan, néha kaotikus benyomást keltett, és növekvő feszültségekre lehetett számítani, akár a pártban, akár a lakossággal való kapcsolatban. Az országban mindezzel együtt csak egyetlen jelentős, drámai válságidőszak volt, a Tienanmen téri tavasz 1989-ben. Ez legitimitási válság volt: arról tanúskodott, hogy a diákság és a városi lakosság egy része élesen elutasítja a kikezdhetetlen önkényuralmat és a korrupciót.² Egyszerre volt ez a gazdasági reformok nehéz időszaka és az uralkodó rezsim diktatórikus logikájának megerősítése. A hatalom ezt a logikát először könyörtelen erőszakkal, később azonban rugalmasabban és ügyesebben érvényesítette.

Hogy a változtatásokat sikerrel tudja levezényelni, a hatalom úgy döntött, hogy nem változtat az autoriter rezsimen, legelőször is azért, mert a fegyveres erőkre támaszkodva – amelynek monopóliumával továbbra is rendelkezett – éppen fogcsikorgatva küzdött a túléléséért. De a fennmaradásához az is hozzájárult, hogy a távoli múltban gyökerező autoriter politikája támaszra talált a városi népesség egyes rétegeiben. A Tienanmen-válság alatt a hatalom malmára hajtotta a vizet, hogy a paraszti többség semleges maradt, később pedig ellátta a megtorlásokhoz elengedhetetlen milicistákkal. Majd a hatalom fokozatosan megnyerte – visszanyerte – magának a reformokból hasznot húzó városi társadalmi rétegek támogatását. Idővel még az értelmiségi rétegek egy részének kegyeit is visszaszerezte, és ami a legfontosabb: elkezdődött a középosztály és egy vállalkozókból álló új burzsoázia gyarapodása. Olyan rétegek voltak ezek, melyeket bár a maoizmus időszakában eltüntettek, most jelentőségüket felértékelve, a maguk teljességében a pártba integráltak. A rezsimet nem feltétlenül szerették, ám az valódi társadalmi bázisra tett szert velük.

Senki sem számított egy ilyen fejlődési pályára, arra, hogy a KKP képes lesz ilyen új lendületet venni. Mégpedig azért nem számított rá senki, mert félreértelmezték a párt "identitását". A közvélemény ugyanis sokáig alábecsülte a nacionalista dimenziót, sőt a nacionalizmus meghatározó szerepét a pekingi rezsim motivációi között és a kínai kommunizmus történetében. Így volt ez már egészen az 1930-as évektől kezdve. Mindazonáltal az ideológiai álcázásul szolgáló kommunizmussal szemben ez a nacionalista dimenzió ad valódi magyarázatot a KKP által megtett útra. Még várat magára Kínával kapcsolatban annak a munkának az elvégzése, amelyhez hasonlót Moshe Lewin végzett el a sztálinista Szovjetunióval kapcsolatban³ : eltávolodni tőle, vagy akár figyelembe sem venni azt, aminek az új rezsim láttatni akarta magát – szocialista rezsimnek -, nem elfogadni vagy támadni, hanem épp ellenkezőleg: megérteni a maga eredetiségében.

Kína esetében – s ez más országokra, így Vietnamra is igaz – a kommunizmus a forradalmi nacionalizmus megjelenési formája, amely szembeállítható a nacionalizmus más formáival (esetünkben a Kuomintanggal⁴ ). Nacionalista, mivel középpontjában (hogy egy, az 1920-as években gyakran használt jelszót használjunk) a "nemzet megmentése" áll az imperialista rablókkal szemben, az, hogy védje vagy éppen helyreállítsa a nemzet egységét. A leghatékonyabb – egyébként az egyetlen – módja annak, hogy a hatalom ennek a drámai kihívásnak meg tudjon felelni, a nemzet mélyre ható mozgósítása, és ami még fontosabb, a legaktívabb erők támogatásának megszerzése (melyek a városokban, jelentős részben az értelmiségi körökben csoportosultak).

Lehet vitatni, hogy a kínai kommunizmus már a kezdetektől fogva nacionalista lett volna, az azonban tény, hogy különösen 1937-től, a japán betolakodók elleni harctól kezdve a nemzeti függetlenségi küzdelmet zászlajára tűzve bontakozott ki és építette fel magát.

A kínai kommunizmus mindemellett forradalmi, mivel céljának megvalósítása érdekében át kell formálni a nemzetet. Ehhez a mintát az iparosodott Nyugattól veszi, melyet így egyszerre akar támadni és utánozni. Mindennek megvalósításához nélkülözhetetlen a népi rétegek mozgósítása – ez a régivel való forradalmi szakítást, új gondolkodást és gyakorlatot feltételez, az elitek megkövült értékrendjének és viselkedésmódjainak felülvizsgálatát. A társadalmi és gazdasági átalakítást a nagy terv legfontosabb forrásának, az államnak kell végrehajtania. Teszi pedig mindezt egy jól szervezett és centralizált párt által, mely a mozgósítás ideológiájával felvértezve, eltökélt abban a céljában, hogy legyőzi a belső és külső ellenséget. Ez az átfogó program tehát a leninizmus hatása alatt megy végbe, a szovjet tapasztalatokból merít, különös tekintettel a sztálini évekre.⁵

 

A pártvezetők szerepe

 

A nacionalizmus eme kiemelt szerepe – együtt annak antiimperialista vonatkozásaival -, illetve a nyugati modellhez hasonló modernizációra irányuló törekvés a kommunista ideológiától kellően elvonatkoztatott pragmatizmust követelt meg. Kezdetben ez olyan merev álláspontokat eredményezett, mint Külső-Mongólia visszatérésének követelése a későbbi népi Kína kebelébe (ami már 1949 előtt visszautasításra talált Sztálin részéről), és ami ennél is fontosabb, az állandó igény Tajvan szigetének visszacsatolására.⁶

Mindemellett ahhoz, hogy megértsük a kínai "létező szocializmust", figyelembe kell vegyük az új, forradalmi elit fellépését a KKP-ban, amire már jóval 1949 előtt sor került. Ez az elit elkülönült a közemberek széles rétegeitől, és hamar szert tett bizonyos társadalmi előjogokra, még ha eleinte csak szerényebbekre is. A folyamat – szögezzük le – a parasztsággal kezdődött. Nem szabad megfeledkezni az új hierarchiákról, a vezetők szerepéről és a legfőbb vezérnek, Mao Ce-tungnak jutó státuszról sem. Maónál ugyanazt a despotikus logikát ismerhetjük fel, mint amely Sztálint is jellemezte. Cselekedeteik (hogy ne mondjuk: szeszélyeik, néha őrültségeik) motivációi közt ugyan nem vették mindig figyelembe a nemzeti szempontokat, ugyanakkor mindig visszatértek hozzájuk. A zsarnok sok abszurditást megengedhetett magának, sok fájdalmat okozhatott önkényesen, de azt nem tehette meg, hogy folyamatosan megszegje a néppel a nemzet védelméről és modernizálásáról kötött "szerződést", mely utóbbi itt mint a védelem leghatásosabbnak ítélt eszköze jelenik meg.

A többi szempont – köztük a nyugati szocializmusból frissen vett emancipatorikus témák jelentős része (demokrácia, néphatalom stb.) – az idők során másodlagossá vagy kifejezetten terhessé vált; innen ered a nyugati pluralizmus iránt fogékonyabb és a népi emancipáció forradalmi jellegéhez ragaszkodó kisebbségekkel szemben a legkorábbi időszaktól megvalósuló, ismételt és durva irtó hadjárat. Maga Mao is elég gyorsan eltávolodott az 1920-as években vallott – a parasztság egyfajta önfelemelésének követeléseként megfogalmazható – nézeteitől.

A "létező szocializmus" története (a történetírás e találmányáé, mely még akkor is keresi pontos nevét, amikor a szocializmus maga ténylegesen már halott) a Szovjetunióban kezdődik, a bolsevikok hatalomátvételével. Szembesülve a hatalom realitásaival, a bolsevikok gyakorlati fellépése már mérsékeltebb volt, mint az elveikből következett volna. Erről tanúskodik többek között az a gyors ideológiai váltás, amely Lenin híres szövegének, az 1917-es Állam és forradalomnak államellenes lelkesültsége és az 1918 elejétől ennek helyét átvevő, szándékosan autoriter és a tömegekkel szemben bizalmatlan, nyíltan felvállalt etatizmus között zajlott le. És akkor még nem beszéltünk a képzelt és a valós ellenségekkel szembeni erőszakos fellépésről (pedig az utóbbiakból is volt elég). Ez az irányváltás nyit utat a kommunizmus "nacionalizálásához", amit majd Sztálin fog megtestesíteni már hatalomra kerülése előtt, szemben a bolsevizmus internacionalista hagyományával.⁷ A többi "kommunista" kísérletben, amelyek nem külső nyomásra jöttek létre, mint Kelet-Európában, hanem az országon belüli küzdelem eredményeképpen – mint Jugoszláviában, Kínában, Vietnamban vagy Kubában – a nacionalista szempontok már jóval a kommunisták hatalomra kerülése előtt, a hatalomra kerülésnek mintegy feltételeként merülnek fel.

A kínai "létező szocializmus" a nacionalizmus egy sajátos változatának története, a kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugatról származott "modernizáció" új formája. A tömegek ellenőrzésének módszereit éppúgy belőle meríti, mint a nacionalizmus mozgósító erejét. Lényegét tekintve mindkét vonulat a XIX. századra vezethető vissza. E nacionalizmus etatista-autoriter és antidemokratikus is egyben, ami éppúgy következik a korszak háborús viszonyaiból, mint az azt megelőző korok örökségéből, mely csekély teret hagyott pluralista és demokratikus megnyilvánulásoknak.

A népi rétegek emancipációra törekvése nem nyilvánulhat meg másképp, mint a pártállam logikájával és a nemzet hatalmi szükségleteivel összhangban, a forradalmi és nemzeti mozgósításhoz való csatlakozással. A hatalom valódi, ugyanakkor korlátozott, szigorú gyámság alatt végbemenő társadalmi emancipációs folyamatot engedélyez – vagy kényszerít – a társadalomra.

Kína esetében a nacionalizmus parancsa annyira erős volt, a XIX. és XX. század tragédiái oly fájdalmasak voltak, hogy a kommunista elitnek képesnek kellett lennie a rezsim dogmáitól és kinyilatkoztatásaitól megfelelő mértékben elszakadó alkalmazkodásra. Erre bizonyságul vegyük a piacosítás nagyon fontos kérdését, amelyben Sztálin ugyanúgy elutasító álláspontot foglalt el, mint Mao. A gyakorlatban azonban a piacosításról szóló nyílt vagy fű alatti vita végigkísérte a "létező szocializmus" történetét. A két országban, a Kínai Népköztársaságban és a Szovjetunióban a piac – ha eltérő mértékben és a hivatalos tagadások ellenére is – informális, illegális vagy megtűrt formában létezett.

E problematika mindig is jelen volt, és visszatért a "nyilvános", alapvetően a pártban zajló vitákba, mihelyt a körülmények erre lehetőséget nyújtottak. A "piaci szocializmus" tehát nem a Teng Hsziao-ping-korszak "találmánya". Voltak előzményei a Szovjetunióban, Buharintól egészen az 1960-as évek vitáiig, akárcsak Kínában, bár ott kevésbé nyitott módon.

A gyakorlatban tehát ami a KKP modernizáló nacionalizmusának és mobilizáló képességének ereje és sikere volt, az egyben a "létező szocializmus" kisebb-nagyobb sebességgel bekövetkező változásainak is megadta a kezdő lökést, és végül a vele való de facto szakításhoz is elvezetett. A kornak az országgal és az uralkodó elit érdekeivel szemben támasztott kihívásai és fenyegetései ugyanazzal a következménnyel jártak, mint a múltban: változniuk kellett ahhoz, hogy uralkodhassanak a nemzet felett, hogy folytassák az ország hatalmi pozíciójának megerősítését, vagy éppen visszavezessék hatalma gyarapításának útjára. Ez napjainkban a kínai hatalom egyre nyíltabban kimondott célkitűzése.

 

A világkapitalizmus oldalán

 

Teng Hsziao-ping "reformista" céljai – új életerővel tölteni fel a "létező szocializmust" – egy új, korábban sehol meg nem valósított modell kialakulásához vezettek. E modell alapjában véve a győzedelmes globális kapitalizmus oldalán keresi önazonosságát, amit ugyanakkor a környezet szabta határokon belül a nemzeti függetlenség fenntartására irányuló határozott törekvéssel, illetve az állam és az állampárt jelentős szerepének fenntartásával egészít ki. Az elitek átalakulása nem volt mindig könnyű; s ez sok tekintetben megmagyarázza a Teng Hsziao-ping-éra véletlenszerűségeit. De a túlélési reflexek és a káderek jelentős részének az ideológiai dogmáktól eltávolodó, rugalmas hozzáállása a változásokat a vártnál gördülékenyebbé tette.

A második "meglepetés" a társadalmi szférából érkezett. A Mao Ce-tung helyébe lépő vezetők olyan országot örököltek, melyben a kulturális forradalom erőszakossága, elnyomása és gyakran felfoghatatlan céljai által sokkolt társadalom elvesztette tartását; melynek munkásrétegei magukba zárkóztak az ipartelepeken⁸ , a hírhedt munkabrigádokban, amelyek egyfajta kicsinyített társadalomként szolgáltak részükre, és amelyekben szétaprózódtak. Miközben az ország éppen a világ – elsősorban az Egyesült Államok – felé történő nyitással kísérletezett, és megkezdődött a gazdasági nyitás is, a Mao-időszak végétől kezdve egyre több káder érzékelte Kína fokozódó gyengülését potenciális ázsiai vagy nyugati ellenfeleivel szemben. Eljött a változás ideje. Paradox módon a maoista modernizáció vegyes eredményei ezt a feladatot egyszerre tették kényesebbé és a vártnál kevésbé nehézzé, legalábbis ami a vezetőket illeti: az ország megmerevedett, képtelenné vált a változásra, miközben már túl sokat változott (különösen a városokban) ahhoz, hogy megmaradjon korábbi helyzetében.

Túl gyakran hagyják figyelmen kívül a maoizmus első 25-30 évében lezajlott átalakulást, és helyezik a mai sikerek magyarázatának középpontjába az elmúlt 25 évet. A maoizmus évei során a lakosság sokszor követhetetlen és kegyetlen intézkedéseket volt kénytelen elszenvedni – kezdve a "nagy ugrás" (1957-1961) által megkövetelt gazdasági és emberi áldozattal, nem feledve a számos megtorló akciót -, de az időszak társadalmi és gazdasági értelemben mégiscsak megvetette egy modernebb Kína szilárd alapjait, elsősorban a városok esetében. Ebben az összefüggésben Mao Ce-tung (akárcsak közvetlen környezete) ví­ziói túlzottan retrográdnak tűntek, hatalomgyakorlása a modern világgal összeegyeztethetetlen módon önkényuralmi jellegű volt. Egyrészről az ország önmaga utolérésére, másrészről a kádereknek a rendszer stabilabb működésére irányuló törekvése szemben állt az önkényes despotizmussal – a Mao utáni Kína esetében éppúgy, mint a Sztálin utáni Szovjetunió esetében⁹ , sőt kisebb mértékben már a két diktátor életében. A maoizmust felszámoló erők tehát a pártból jöttek, és ahogy a szovjet példa is mutatja, valószínűleg nem is jöhettek máshonnan.

Ami ugyanakkor csupán alig volt látható, az a késői maoizmus túlkapásait gyakran megszenvedő ország társadalmi életképessége. A helyzet a társadalmi ranglétra legaljától a legtetejéig megmerevedettnek tűnt. A valóságban azonban mindegyik szféra a maga útját járta, védte magát és a jobb napokra várt, vagy a maga módján készült egy másfajta jövőre. Ugyanakkor az irdatlan vidéki tömegek, melyeket látszólag annyira gúzsba kötöttek az egymásnak ellentmondó iránymutatások, folytatták útjukat a rezsim mellett, a rezsimtől néha elhúzódva, feltűnő távolságtartással, ami minden adódó alkalommal megfigyelhető volt.

Ez a társadalom – melyet, ne feledjük, a KKP alaposan megdolgozott és szigorúan ellenőrzött – ugyanúgy képes volt magába rejtve védeni ősi értékeit, szemben a rezsim inkább a modernizáció irányába mutató akaratával, mint amennyire hajlamos volt meghonosítani új megközelítéseket a hatalom retrográd elvárásaival szemben. A parasztság így megőrizte családi, nemzetségi értékeit és hagyományait, jórészt tiltott vallásosságát, miközben különösebb feltűnés nélkül folytatta az 1949 előtt elkezdett átalakulást. Mindez pedig előkészítette a vidék gyors átformálódását a Mao-korszak után, ami egyszerre volt visszatérés és eltávolodás a régi Kínától.¹⁰ Ez még inkább igaz a városokra, ahol az emberek látszólagos gondolkodás- és életmódbeli egyformasága mögött jelentős társadalmi különbségek alakultak ki. Új ambíciók fűtötték a társadalmat, ideértve a fiatalokat is: elfogadottá vált az individualizmus, terjedőben voltak a vállalkozói képességek, kialakult egy új családszerkezet és nemi megoszlás, és sok más változás is történt. Mindez a rendszer által és a rendszer ellenében vagy éppen rajta kívül jött létre.

Figyelembe véve döntő szerepüket, ennél is lényegesebb volt a pártkáderek alkalmazkodóképessége. A káderek autonómiája minimális volt, s egy szigorúan hierarchizált, parancsuralmi környezetben működtek, ugyanakkor önmagukban is egy összetett és változó, kis társadalmat alkottak: egy uralkodó osztály ismerkedett a mesterségével.

Csak meglepődni lehet azon az ellentéten, amely a társadalom különböző erőiben meglévő dinamizmus és az elit körein kívül a mai napig tapasztalható politikai tehetetlenség között feszül. Nyilvánvaló, hogy a politikai térbe való beilleszkedés csak egy lassú és minden kétséget kizáróan fájdalmas tanulási folyamat nyomán valósulhat meg. A maoizmus ugyanis nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de tudatosan, módszeresen s már a kezdetektől fogva megosztotta a társadalmi csoportokat és különösen annak munkásrétegeit. A hivatalos kinyilatkoztatásokkal szemben a rendszer, Sztálinéhoz és utódaiéhoz hasonlóan, mélyen depolitizálta a közéletet. Ennek révén állandósította, sőt tovább mélyítette az antidemokratikus tendenciákat, a nép félreállítását, ami hatalomra jutása előtt jellemezte az országot.

Ez egyben az egyik fontos ok arra, hogy ne a hivatalos nyilatkozatokból próbáljuk megérteni "a létező szocializmus" valódi jellemzőit. Nem belőlük kiindulva kell tehát a társadalmi csoportok jórészt saját maguk által meghatározott viselkedésében meglévő ellentmondásokat vizsgálni: egyesek erejét és gyorsaságát az alkalmazkodásban és a többség gyengeségét.

Ennek megfelelően már évek óta parasztok tízmilliói áramlanak a városokba, először még a rezsim tiltása, majd "tűrése" mellett, míg végül összhangban a hatalom új céljaival, amely a vidéki életforma egyfajta meghaladására hívott fel. Városi lakosok milliói keresik saját útjukat, van, aki üzletemberként vagy kisvállalkozás beindításával, van, aki a szabadság kis köreinek kitágításával, van, aki a (film- és képzőművészetben is megjelenő) alkotással, van, aki a filozófiában, de már távol a hivatalos marxista-leninista-maoista dogmáktól, még akkor is, ha néha tekintettel kell rájuk lenni, és a legpontosabban ki kell centizni, mi az, ami még "elmehet". Mindeközben milliók veszhetnek el a munkanélküliségben, új szegénységbe süllyedve, vagy keresnek megoldást az ügyeskedés különböző lehetőségeiben.

Ebben az új, egyszerre kapitalista és aktív, ugyanakkor oly gyorsan és oly mélyen egyenlőtlenné vált Kínában megtaláljuk az első dollármilliárdosokat, a másik végleten pedig a városi új szegények millióit. Néhány félreeső régióban sokan élnek rejtett, sokszor szélsőséges mértékű nélkülözésben, mintha csak az ország nem a gazdasági fellendülés időszakát élné. Egyrészről társadalmi dinamizmus; másrészről társadalmi megosztottság és politikai tehetetlenség jellemzi az országot.

Mindez magyarázatot nyújt arra, hogy – az 1989-eshez hasonló, olykor jelentős lázadások, valamint a városokban és vidéken egyaránt előforduló, általában békés, néha azonban erőszakos rendszerellenes agitáció dacára¹¹ – a rezsim ellent tudott állni, s képes volt folytatni a számára szükségesnek látszó átalakítási folyamatokat. Még jelentősebb teljesítménye, hogy a mai napig kezelni tudta az elindított reformok előre nem látott következményeit, mely reformok olyan eredményeket hoztak, amelyek jelentősen túlléptek a kinyilvánított és kezdetben kétségtelenül óhajtott célokon.

Ebben a helyzetben az állam és a kommunista párt a vártnál sokkal stabilabbnak mutatkozott. Persze, a hatalomnak kezelnie kellett a társadalomból érkező nyomást és a társadalmi várakozásokat, illetve még ennél is jobban kellett figyelnie a helyi és regionális apparátusban ülő káderek mozgásaira és érdekeire, akárcsak az új társadalmi szereplőkre. A gyakorlatban a hatalom lemondott a megvalósíthatatlan totális, ideológiai, társadalmi és gazdasági ellenőrzésről – a "totalitárius" logikáról -, hogy hatékonyabban őrizhesse meg meghatározó szerepét a fejlődés főbb irányai és az ezek eléréséhez használt eszközök megválasztásában, fenntartva természetesen az elnyomó szervezetek feletti abszolút monopóliumát és azok gyakran önkényes használatának gyakorlatát.

A jelen sikerei semmit sem garantálnak a jövőre nézve. Tíz, tizenöt év óta a problémák változatlanok: "a kínai csodából" kimaradt paraszti többség elégedetlensége (eltekintve a szerencsésebb időszakoktól, ami esetükben a reform első éveire tehető); a városok szociális helyzetének súlyossága (a városba felköltözött parasztság, a munka nélküli városi munkásság, a dolgozóknak a nemzetközi vagy az új nemzeti kapitalizmus általi, sokszor határt nem ismerő kizsákmányolása); az ökológiai problémák megoldatlansága (még akkor is, ha a párt és a kormány ma már mintha jobban tisztában lenne velük); az energia- és élelmezési források kérdése; az újgazdagok és az új pártelit egyre fokozódó önteltsége; a még mindig igen elterjedt korrupció stb.

Kína kétségtelenül magabiztosabb ma, mint közelmúltjának bármely más pillanatában. De továbbra sem biztos abban, hogy révbe ér, hogy azzá a stabil és egységes nagyhatalommá válik, melyben annyian reménykednek – és amitől annyian félnek a világban. Olyan cél ez, amelyre a nemzet és különösen társadalmi elitjei úgy tekintenek, mint a nem is oly távoli múlt katasztrófáiért vett elégtételre. Erre a Kínára vár, hogy megmutassa, képes lesz-e arra, hogy a kapitalista nemzetek rangsorában az elsők közé kapaszkodjon fel – azok közé, akik uralják a világot, és akaratukat rákényszerítik a többiekre -, illetve arra, hogy a "másik" szuperhatalommá váljon.

Jegyzetek

¹ Teng Hsziao-ping (1904-1997) sokáig hívő maoista volt, majd a "nagy ugrás" időszakától kezdve kritikusabbá vált, így a kulturális forradalom során Mao Ce-tung félreállította.

2 L. Wang Hui: Aux origines du néolibéralisme en Chine (A kínai neoliberalizmus gyökereiről). Le Monde diplomatique, 2002. április.

3 L. Moshe Lewin: Le siècle soviétique (A szovjet évszázad). Fayard / Le Monde diplomatique, Párizs, 2003.

4 A pártot 1912-ben alapította Szun Jat-szen. Az ő halála után 1925-ben Csang Kaj-sek lesz a vezetője, és fő célkitűzésévé az ország egyesítését teszi, először a japán betolakodókkal, majd a kommunistákkal szemben.

5 A KKP a "nemzeti érdekek" ügyében már 1949-es hatalomra kerülése előtt szemben állt Sztálinnal. Az első időszakban ezt az ellentétet diszkréten kezelték, még mielőtt a Szovjetunióval való hivatalos szakítás az 1960-as évek kezdetén bekövetkezett volna.

6 Tajvant 1683-ban csatolták a kínai birodalomhoz, Japán 1895-ben annektálta, majd 1945-ben adta vissza Kínának. A kommunisták 1949-es győzelme után Csang Kaj-sek nacionalistáinak menedékéül szolgált.

7 Moshe Lewin, i. m. 25. és az azt követő oldalak.

⁸ Lásd Wang Bing csodálatos dokumentumfilmjét: A l'ouest des rails (A sínektől nyugatra), Kína, 2003.

9 Moshe Lewin: La Formation du système soviétique (A szovjet rendszer kialakulása). Gallimard, Párizs, 1987, különösen a XI. és XII. fejezetek, 370. o. és utána, illetve 409. o. és utána.

10 Az 1949 előtti változásokról l. Isabelle Thireau és Mak Gang: Enquête sociologique sur la Chine, 1911-1949 (Kína szociológiai vizsgálata). Párizs, PUF, 1996. Az aktuális időszakról l. uők: Les nouveaux mouvements paysans (Az új paraszti mozgalmak). In. Marie-Claire Bergère (szerk.): Aux origines de la Chine contemporaine: en hommage à Lucien Bianco. L'Harmattan, Párizs, 2002, 229-280. o.

¹¹ L. Marie Holzman: Quand la Chine explosera… (Amikor majd Kína szétrobban…) Politique internationale, 97. szám, Párizs, 2002.

Gazdag és szegény országok különbségének egyik oka, hogy nem azonos mértékben zsákmányolták, illetve zsákmányolják ki a Földet. A négy fiktív kiáltvány a környezetrombolás következményeit és annak felelősségét értelmezi eltérő (naiv, demagóg, agresszív elemeket is tartalmazó) nézőpontból.

"Még egy egész társadalom, egy nemzet, sőt az egy időben létező összes társadalmak együttvéve sem tulajdonosai a földnek. Csak birtokosai, haszonélvezői annak, és mint jó családapák kötelesek jobb állapotban hagyni örökül a következő nemzedékeknek."

K. Marx

 

1. Környezetvédő kiáltvány

Veszélyben a Föld!

Veszélyben az emberiség!

A gazdag és az iparosodó országok termelési technikái és fogyasztási szokásai pusztítják a globális természeti környezetet. Olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el, amelyek belátható időn belül alkalmatlanná teszik a Földet az emberi élet számára.

– Az ipari civilizáció mérgezi a folyókat.

A Föld lakóinak egyharmada meg van fosztva az egészséges ivóvíztől. Azért nem még nagyobb része, mert a gazdagabbak át tudtak térni a természetes vizek fogyasztásáról a palackozott ásványvizek fogyasztására.- Az ipari civilizáció mérgezi a talajt.A termés növelésének érdekében egyre több műtrágyát, vegyszeres növényvédő szert használnak. Hatásukra a föld savasodik, kémiai összetétele megváltozik, és a növényekbe egészségkárosító (rákkeltő stb.) anyagok szívódnak fel. Hasonló következményekkel jár az ipari eredetű talajszennyezés.

– Az ipari civilizáció mérgezi a levegőt.

A modernizációs gazdálkodás és életforma hatására fogy az oxigén. Az ipari termelés és a közlekedés növekvő mennyiségben juttat a levegőbe légzőszervi megbetegedéseket okozó és rákkeltő anyagokat.

– Az emberiség fennmaradását leginkább fenyegető támadás a globális felmelegedés, ami az ipari civilizáció által előidézett üvegházhatás miatt egyre gyorsul. Öngyilkosságot követ el az emberiség, ha nem csökkenti radikálisan az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátását.

Ha tovább folytatódik a termelés és közlekedés mostani széndioxid-kibocsátása, akkor belátható időn belül le kell állítani minden áramfejlesztő erőművet. Ha tovább folytatódik az ipari növekedés, teljesen meg kell szüntetni (be kell tiltani!) a kőolaj és földgáz használatát. Két-három évtized múlva nem lesz gáz, nem lesz benzin, nem lesz fűtőolaj, nem lesz elektromos áram. Leállnak a gyárak, megszűnik a modern közlekedés, megbénulnak a háztartások.

Ha nem cselekszünk azonnal, nemsokára már reménytelenül késő lesz.Ha nem sikerül az egész emberiség összefogásával megállítani a bioszféra további felmelegedését, elpusztul az emberiség.

 

 

2. Amerikai kiáltvány

 

Országunkat az ipar (és a vállalkozás szabadsága) tette naggyá. Vállalataink az egész Földön megvetették lábukat. Tőkénk, technológiánk, tudományunk, vállalkozói bátorságunk révén – bárhol is található – megszerezzük a termeléshez szükséges nyersanyagot, a termeléshez szükséges energiaforrásokat, a termeléshez előnyös olcsó munkaerőt. Nemcsak tőkénket, hanem áruinkat is szétterítjük az egész Földön.

Erősek és bátrak vagyunk. Vannak fegyvereink, amelyekkel megvédjük céljainkat, és érvényre juttatjuk akaratunkat. Az emberiség nagyobbik része tőlünk vásárolja, vagy tőlünk kapja fegyvereit.

Újabban egyes környezetvédők korlátozni akarják termelésünket, korlátozni akarják civilizációs küldetésünket. Arra hivatkozva, hogy a modern ipar és közlekedés károsítja a természeti környezetet, meg akarják szabni, hogy gazdaságunk mennyi szén-dioxidot bocsáthat ki. Csökkenteni akarják az emberiség által kibocsátható szén-dioxidot, ezért elő akarják írni nekünk, hogy mennyit termelhetünk, mennyit fogyaszthatunk.

Nem engedünk a demagóg követeléseknek! Elutasítunk és megsemmisítünk minden törekvést, amely szemben áll a vállalkozás korlátlan szabadságával, az áruk és a tőkék szabad áramlásával. Bátran vállaljuk eredményeinket és cselekedeteinket. Büszkék vagyunk mindarra, amit elértünk, és amit teszünk. Gazdagok vagyunk, erősek vagyunk. Nem engedjük akadályozni a verseny és a gazdasági növekedés korlátozatlan szabadságát!

 

 

3. Gyarmati kiáltvány

 

Országainkat a múltban európai hatalmak katonái szállták meg, politikai gyarmattá tették, majd gazdaságilag is gyarmatosították. Népeink megélhetési forrásait megsemmisítették, népeinket megfosztották önfenntartási képességüktől. Hajdani termelési szokásainkat, létfenntartási gyakorlatunkat szétzúzták. Országaink földje már régen nem képes eltartani lakosságát. Népeink nagy része nyomorog, éhezik. Nincs munkalehetősége, nincs megélhetési lehetősége.

Életfeltételeinket a gyarmatosítók elvették, de gyámolításunkról nem gondoskodtak. Ránk maradt annak feladata, hogy megpróbáljunk saját erőnkre hagyatkozva talpra állni.

Munkát kell teremteni, megélhetést kell biztosítani népeinknek, a megszállás és gyarmatosítás áldozatainak. Meg kell teremteni saját iparunkat, hogy népünknek munkát adjunk. Meg kell teremteni saját iparunkat, hogy kereskedhessünk.

Szegények vagyunk, ezért iparosodásunk is szegényes. Kénytelenek vagyunk kezdetleges technikákat alkalmazni.

A gazdag országok szemünkre vetik, hogy iparunk károsítja a természeti környezetet. Szemünkre vetik, hogy gyártási technológiáink a Föld egészére ártalmasak. Szemünkre vetik, hogy iparunk az ő lakosságukat is veszélyezteti. Követelik tőlünk, hogy szüntessük meg környezetszennyező termelésünket, mert amit tönkreteszünk, az nem a mienk, hanem az övék is.

Igazuk van! A Föld minden megszületett és megszülető emberé. Senki sem pusztíthatja, zsákmányolhatja ki a többiek rovására. Az életfeltételek mindenkit egyaránt megilletnek: valamennyi egyén – a múltban, a jelenben és a jövőben – egyaránt jogot formálhat a földi életfeltételekre.

A gazdag országok a múltban visszaéltek ezzel a joggal!

A gazdag országok a jelenben visszaélnek ezzel a joggal!

A gazdag országok a jövőben is vissza akarnak élni ezzel a joggal!

Korlátozatlanul pazarolták és ma is pazarolják a természet nyersanyagait.Korlátozatlanul pazarolták és pazarolják a természeti energiaforrásokat.Kifosztják a természetet és megbontják egyensúlyát.Csak elvesznek a természettől, anélkül hogy adnának neki. Elvettek és elvesznek a Földtől, anélkül hogy gondoskodnának a visszapótlásokról. Környezeti adósságuk egyre nő.

Amikor a Földtől elvesznek valamit, tőlünk is elveszik azt. Amikor a Földnek adósaivá válnak, nekünk is adósainkká lesznek! Nekünk tartoznak azzal, amit előlünk használtak el. Követeljük: adósaink adják vissza azt, amit a ránk eső részből kihasítottak maguknak! Mivel évszázadokig ők fogyasztottak el többet a természetből, a következő évszázadokban nekünk jár több!

 

 

4. Radikális kiáltvány

 

A szegény országok arra kényszerülnek, hogy gazdasági leszakadásukat mérsékeljék, hátrányukat csökkentsék. Mind lakosságuk ellátása, mind a világpiaci verseny miatt arra kényszerülnek, hogy olcsó árukat állítsanak elő és növeljék termelésüket. Arra kényszerülnek, hogy létrehozzák, illetve soha nem látott tempóban fejlesszék nemzeti iparukat. Ezt – szegények lévén – elmaradott, környezetszennyező technológiák alkalmazásával teszik.

A gazdag országok ipara és fogyasztási szokásai pusztítják a természetet. Mérgezik a talajt, a vizeket, a levegőt, az élelmiszereket. Megváltoztatják a klímát, elvékonyítják az ózonréteget, emelik a Föld hőmérsékletét. Bármi áron növelni akarják termelésüket és fogyasztásukat, ezért nincsenek tekintettel a mellékhatásokra, az egész glóbuszt veszélyeztető következményekre.

Néhány gazdag ország – tapasztalva, hogy a környezetrombolás miatt az emberiség végveszélybe került – kezdeményezte, hogy az emberiség életben maradása érdekében mindenki tanúsítson önmérsékletet. Kezdeményezte, hogy minden ország csökkentse jelképes mértékben a globális felmelegedést kiváltó széndioxid-kibocsátását. Kezdeményezte, hogy korlátozzák a szabad versenyt, és állapítsanak meg az egyes országok számára széndioxid-kibocsátási kvótákat. (A szegény országok számára alacsonyakat, a gazdag országok számára magasakat.) Elfogadtatta a kvótakereskedelmet: aki nem éri be a számára megítélt magas kvótával, az – pénze lévén – szabadon vásárolhasson további környezetszennyezési jogokat.

Ez a próbálkozás azért sem jelent tényleges megoldást, mert az egyezményhez – többek között – a legnagyobb széndioxid-kibocsátó Egyesült Államok nem csatlakozott.

A környezetvédők nagy része abban bízik, hogy a végpusztulásba sodródás folyamatát felismerve összefognak a gazdagok: a vezető politikai és gazdasági hatalmak előbb-utóbb felszámolják a környezetszennyezést. Felismerve az emberiség közös érdekét lemondanak kialakult szokásaikról és saját előnyeikről, eltekintenek katonai és gazdasági erejüktől. Belátva a közjó elsőbbségét, önként korlátozzák igényeiket, és a fenntartható élet nevében lemondanak a gazdasági növekedésről, sőt radikálisan csökkentik termelésüket és fogyasztásukat.

A környezetvédők e csoportja az élővilág védelmével, környezettudatos fogyasztással, szelektív hulladékgyűjtéssel, újrahasznosítással, környezetbarát energiák alkalmazásával próbál hozzájárulni a vágyott összefogás sikeréhez.

Reménytelen feladatra vállalkoznak: Erőfeszítéseikkel nemcsak a természeti, hanem – akarva-akaratlan – a környezetromboló társadalmi környezetet is védik. Bízván a rendszer megjavíthatóságában – tudva, nem tudva – igazolják a fennálló gazdasági világrend környezeti terrorizmusát. Elősegítik az elviselhetetlen elviselését, meghosszabbítják egy környezetpusztító rendszer agóniáját.

Tiszteljük az emberiséget és vegyük komolyan céljainkat!Pusztítsuk a környezetet, hogy azok is elviselhetetlennek érezzék, akiknek hatalmukban állna megvédeni! A természet megvédéséhez csak a gazdasági növekedésre alapozott rendszer lerombolásán keresztül vezet út.

Mentsük meg a Földet! Mentsük meg az emberiséget!

Most, a XXI. században eljött az ideje, hogy amennyire lehet, elfogulatlanul, együtt lássuk József Attila mindegyik arcát, József Attila eddig minden preparátumhoz képest zavarba ejtően bonyolultnak bizonyult. Azért szerethetjük őt akadály nélkül, mert a mi oldalunkon áll, olyan, mint mi vagyunk, azzal az egy kivétellel, hogy ő zseni volt, mi pedig nem vagyunk azok.

A hivatalosan 2005-ben kezdődő József Attila-emlékév első eseményén, a mai előadáson átérzem a felelősség teljes súlyát, amelyet a századik születési évforduló a vállainkra helyez. Sehol sincs megírva, hogy a kerek jubileumon egy, az eddigitől lényeges pontokon eltérő, új József Attila-képpel kell előállnia a kutatásnak. Mégis, a hatodik érzékem arról az igényről ad hírt, s ha ebben az érzékben nem bíznék is, akkor a mai előadás címe arra figyelmeztet, hogy az elkövetkező bő egy esztendőben ne csak elemeiben, hanem egészében véve is próbáljuk megújítani a József Attila-képet, tegyünk kísérletet arra, hogy a nagy költőről való tudásunkat a XXI. század kívánalmainak megfelelővé hangoljuk. Egy ilyen új koncepció kimunkálása sohasem egyetlen személy feladata, hanem számos szakember tevékenységének közös eredménye. Sőt az eredményre csak akkor üthetjük rá az érvényesség pecsétjét, ha a közönség, a közösség szentesíti, elfogadja azt. Mai előadásomban ehhez az új koncepcióhoz szeretnék hozzájárulni néhány személyes javaslattal.

A Születésnapomra című vers utolsó strófáját olvasva: "Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!" eltűnődtem azon, hogy ez a kijelentés nem elhamarkodott lekicsinylése-e a középiskolás korosztálynak. Hiszen, ha József Attila ma is a közönség szívében van, akkor ez nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a nyitott, az értékek iránt még érzékeny középiskolás fiatalság, amelyik még nem fásult bele az élet prózájába, évtizedek óta változatlanul őrzi az iránta való szeretetet, s verseinek élményét legfőbb kincseként továbbviszi a felnőttkorba. Mégis azt gondolom, hogy végső soron a költőnek van igaza. Az életmű ma is számos olyan kérdéssel szembesít bennünket, amelyeket ugyan le lehet és le is kell fordítani az ifjúság nyelvére, de amelyek alkotó, kezdeményező megválaszolása nem történhet meg középiskolás fokon. A feladat szellemileg érett, felnőtt emberfőkre vár.

A felnőttekre méretezett feladatok közül legfontosabbnak azt tartom, hogy végre szakítani kell a József Attila-értelmezés egyoldalúságaival. Volt idő, amikor munkásmozgalmi, proletárforradalmi költészetét állították középpontba. Egyetemistaként nagy, több nemzedékkel közös élményem volt, hogy a kései versek esztétikai magasrendűségére végre fény derülhetett. A francia olvasóval leginkább a pszichoanalitikus József Attilát lehet megkedveltetni. Akad olyan barátom, aki a népies verseit részesíti előnyben, aki költészetét magyaros ízeiért szereti. Szabolcsi Miklós nagy hangsúllyal tárgyalta a költő húszas évek végi teljesítményét, az úgynevezett "Medáliák" korszakot. Még olyan is van, aki a viszonylag korai avantgárd kompozícióit kedveli leginkább. Csupa oldalnézeti kép a költőről. Sokat köszönhetünk ezeknek a profiloknak, hiszen az érdekesnek, vonzónak talált aspektusokból megannyi alapos portré készült így József Attiláról az évtizedek során. A szellemi felnőttség próbája azonban a XXI. század elején mégiscsak az, ha belátjuk, hogy a szónak ez a nagy művésze sohasem csak olyan, amilyennek éppen az adott pillanatban felfogjuk, amilyennek tanították nekünk, amihez hozzászoktunk. Eljött az ideje, hogy végre, amennyire lehet, elfogulatlanul, együtt lássuk a költő mindegyik arcát.

Ő maga is erre bátorít. "Megoszlik, mint az egy-élet / az egy-igazság maga is" – írja egyik fontos töredékében. Ez a jelentéssugallatokban rendkívül gazdag mondat nem lehet nagyon korai, valószínűleg 1934 nyarán született. A benne megfogalmazott felismerés ugyanis feltételezi, hogy leírását szükségképpen megelőzte több olyan igazsággal való azonosulás, amelyek érvényességének korlátozott voltára a velük való együttélés, a rajtuk végzett ellenőrző munka ébresztette rá a költőt. A mondat azonban arról is árulkodik, hogy a csalódások nem vették el igazságkereső kedvét, makacsul tovább nyomozott a helyes megoldás után. Sőt még az a felismerés sem ábrándította ki, hogy az általa megtapasztalt, korlátozott érvényű igazságok kizárják egymást, vagy legalábbis nehezen férnek össze. A "megoszlik, mint az egy-élet / az egy-igazság maga is" mondat ugyanis, a viszonylagossá tevés, korlátozás mozzanatán túl annak tudását is magában rejti, hogy azért ezek az egymást kizáró, egymással nehezen összeférő meggyőződések – talán változó mértékben – egyaránt részesülnek az egy-igazságból. Olyannyira, hogy az igazság nem is lehet osztatlan, hanem csak megosztott módon, igazságok egyessége gyanánt áll fenn. Az idézett töredék tehát arról tanúskodik, hogy az Eszmélet ciklus megírása táján József Attila képes volt minden korábbi meggyőződése fölé emelkedni anélkül, hogy bármelyiket megtagadná.

"Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés" – olvassuk az [Ez éles, tiszta szürkület…] kezdetű töredékében az előbbi gondolat fonákját. Itt is arra figyelmeztet a költő, hogy az igazság keresése során sohasem állhatunk meg, sohasem lehetünk biztosak a dolgunkban, biztonsággal csak arra mutathatunk rá, ami eddigi keresésünkben tévesnek bizonyult. Ezt az igazságkeresésről soha le nem mondó, de a másik ember, akár a vélt vagy valóságos ellenfél igazát belátni képes alapállást társadalmi, sőt személyes konkrétsággal is megfogalmazza Babitshoz írt, életében nem publikált versében: "Pörös felek / szemben álltunk, de te szintén / más ügyben, más talaj felett / tanuskodtál mint én". József Attila és Babits Mihály valóban botrányos perbe keveredett, és haragot táplált egymás iránt, amit nem lehetett utólag meg nem történtté tenni. Igazságukat egységbe forrasztani csak mindkettőjük tanúságtételének meghamisítása árán lehetne. A fiatalabb társ nem is erre vállalkozik versében, hanem a babitsi tanúságtétel létjogosultságának megértésére. "Már értelek" – jelenti ki kétszer is. E mögött az egyszerre megértő és ugyanakkor autonóm álláspont mögött is az "egy-igazság" megoszlásának mély belátása rejlik. Nézzünk néhány kiragadott példát arra, hogyan oszlik meg az egy-igazság József Attila pályája során.

"A békességet szétosztja az este, / meleg kenyeréből egy karaj vagyok": a Megfáradt ember békés, a világba panteisztikus módon beleolvadó lírai énjével nem nehéz közösséget vállalnunk. "Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök": ez a magatartás ellenben sokakat megbotránkoztatott, s ily mérvű agresszivitás előtt még a költő egyik-másik barátja is megtorpant. Az olyan versbeli felszólításokat pedig, mint: "Hol titkolni kell a harcot, / Burzsuj bőrbe kösd be Marxot", a lapszerkesztők még tréfaként is megütközéssel fogadták. A Szabados dal mások élete-halála fölött töprengés nélkül döntő versbeli beszélője nem sokkal ezután még az erkölcsi ítélkezéstől is tartózkodik: "Jóról és rosszról nem gondolkozom, / csak szenvedek én és csak dolgozom." Sőt a Medáliák szerzője egyenesen metafizikai borzongásban részesíti olvasóját: "jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ". A Betlehem című versből a paraszti lázadás dühe csap ki: "Részes-szalmát hajszol / az úri szél és gőzlik a magyar". Két lázadás között a József Attila-vers a szavak mágiájával nyűgöz le: "S ünőszóra fülelek. / Hunyom szemem álomra, / setét eperlevelek / hullanak a vállamra." Mert a parasztlázadásra valóban hamarosan a proletár forradalmiság dübörgő retorikája visszhangzik: "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött." A forradalmi lendület alábbhagy, a vers nyomasztó látleletet nyújt a világról: "Minden nedves, minden nehéz. / A nyomor országairól / térképet rajzol a penész." Közben mégis felszínre tör ennek az elkomorodó költőnek elpusztíthatatlan gyermeki jókedve: "Az én falkám olyan falka, / ondolálva van a farka. / Orrukban csak magyar mód / csillog egy kis aranydrót." Hamarosan aztán a semmivel néz farkasszemet a vers hőse: "A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok." Az otthonra találás reménye a Reménytelenül szerzőjében néhány hónap múlva mégis újra alakot ölt: "Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / sül a hús, enyhitse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad." A világba vetettség kietlen tapasztalata mégis győzedelmeskedni látszik: "Komor ég alatt üldögélek, / mint hajléktalan a híd alatt. / Mindentől fölmentem magamat, / mert nem lesz utolsó ítélet." Az Eszmélet kiküzdött egyensúlya visszabillenti ugyan a mérleget, de 1934 őszétől, nagyjából a Mama című vers megírásától kezdve mintha az előbb idézett Számvetésben megütött hang állandósulna.

Ezt a tragikus tónust mindannyian ismerjük. Csak arra idézek példát, ami a kései költészet egyöntetűen tragikus látszatának látványosan ellentmond. Ilyen a kedves, gyöngéd Altató, amit mindannyian már gyermekkorunkban megtanultunk: "Lábára lehajtja fejét, / alszik a bogár, a darázs, / velealszik a zümmögés – / aludj el szépen, kis Balázs." Ilyen a "történetfilozófiai óda", A Dunánál, s a rákövetkező indiai verses mese, az [Indiában, hol éjjel a vadak…]. A Balatonszárszó ciklus darabjai a Gyömrői Edithez írt diszharmonikus szerelmi versek közé ékelve derűről, felszabadultságról árulkodnak. Kilóg a tragikus sorból a Thomas Mann üdvözlése férfias áhítata, az Ars poetica eltökélt kiegyensúlyozottsága és lendülete, az első Flóra-versek eufóriája is: "Boldog vagyok: gyermek a lelkem; Flóra szeret." És nem illik a paradigmába a Születésnapomra csúfondáros játékossága sem. A Hazám szonettciklus szerzője 1937 májusában még képes fölébe kerülnie súlyosbodó állapotának. Sőt még egyszer, utoljára, közvetlenül a halálhoz vezető utat jelző végső versek előtt, a Siesta szanatóriumban is emberi tartást tud szembeszegezni a nihillel: "énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon".

Mindenkinek szíve joga választani ebből a leegyszerűsített és rövidített változatában is nagyon változatos kínálatból, de azt gondolom, hogy aki a XXI. század elején képes József Attila költői igazságait "nem középiskolás fokon" megfontolni, nem érzi a választás kényszerét. Ugyanis az ilyen olvasó nem a költői üzenet köznyelvi fordításaira figyel, nem azt következteti ki a Tiszta szívvel című versből, hogy a költő hajlandóságot mutat a gyilkosságra, a Szabados dalban nem József Attila szadista hajlamaira keres bizonyítékot, a Munkásokban nem egy lapos osztályharcos ideológia illusztrációját látja, a Ki-be ugrál című verset nem az elmebetegséggel való viaskodás dokumentumaként könyveli el. Az ilyen olvasó felismeri, hogy ezek a megnyilatkozások lényegében ugyanazon a szinten, a legmagasabb költői igazságok szintjén állnak. A költői igazság kritériuma pedig az esztétikai élmény intenzitása, gazdagsága, mélysége, amit a szöveg nyújt vagy nem nyújt. Hogy a legprovokatívabb, az olvasói tűrőképességet leginkább próbára tevő példákkal illusztráljam a költői üzenet minőségének alapvető eltérését a prózai olvasatétól, a Tiszta szívvel, a Szabados dal és a Munkások idézett részleteire utalok vissza. Itt a költő olyannyira végsőkig gondolja végig azokat az igazságokat, amelyekkel az adott pillanatban azonosulni tud, olyan formákba kristályosítja ki ezeket az elgondolásokat, hogy nem lehet őket felülmúlni, jobbra cserélni. Ahogy ő fejezi ki magát: ezek a kijelentések a művek archimedesi pontjaivá válnak. S ezek a művek egészükben a József Attila-életmű archimedesi pontjai. Ha ő maga alakítja át ezeket a verseket, akkor ő az egyetlen, aki a korábbi fogalmazást egy arra érvényes újabb változattal ki tudja cserélni. Az első javaslatomat tehát úgy fogalmazhatom meg, hogy fogadjuk el: József Attila 1927-től 1937-ig egyenletesen nagy költő. Munkásmozgalmi verseiben éppúgy, mint a népi hangú darabjaiban, pszichoanalitikus ihletésű költeményeiben éppúgy, mint történetfilozófiai ódáiban.

A másik pont, amelyen nagyon fontosnak tartom korrigálni József Attila-képünket, a tudatosság szerepének rehabilitálása lírájában. A mélylélektani megközelítés kiátkozása az ötvenes években, majd a pszichoanalízis részleges, felemás és túlságosan lassú rehabilitálása a hatvanas-nyolcvanas években mindannyiunkat arra ösztönzött, hogy egyoldalúan túlhangsúlyozzuk Freud, Adler, Ferenczi, Stekel, Reich szerepét, a lelki terápia jelentőségét, a költő betegségét életműve alakulásában. Ez az egyoldalúság történetileg indokolt volt, a tudattalan, a lelki komplexusok, az álom, a szublimáció és egy sor más pszichoanalitikus vonatkozás nélkülözhetetlen emancipálása nem történt volna meg nélküle. Ez az egyirányú figyelem azonban sajnálatosan háttérbe szorította azt a másik princípiumot, amelynek fontosságáról a költő sohasem feledkezett meg: az értelem, az ész, a tudat, az öntudat, az eszmélet szerepét a művek létrejöttében. József Attila remekműveiben soha nem engedi át magát a tudattalan kénye-kedvének, az ösztönösség szeszélyeinek. Költeményei a tudat cenzori közreműködésével jönnek létre.

Az 1931 őszén megjelent Kassák-kritikájának egy részletét perdöntőnek tekintem ebben a vonatkozásban. "Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen?" – kérdezi ebben az írásában. A kérdésre igennel válaszol: "…az ember értelmes lény, márpedig a költeményt ember alkotja. Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe." Az érett József Attila nem él a formabontás lehetőségével. A versforma, a nyelvi kompozíció, a műfaji meghatározottságok számára a költői megnyilatkozás természetes módjai. Aki pedig a formai szabályokat elfogadja, az számol a műalkotás létrejöttében az értelem közreműködésével. Felfogása szerint a művészet anyaga a tudat mélyéről merül föl: "…a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, a tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő múltjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben." Ez az álomszerű nyersanyag azonban az értelem munkája révén ölt művészi formát: "S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéből felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és a jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze."

A kortársi emlékezések, de a költő levelezése, prózai és lírai megnyilatkozásai is arról tanúskodnak, hogy 1931-től kezdve fokozódó mértékben kerül gondolkodása a pszichoanalízis befolyása alá. Amint ez a befolyás eléri azt a fokot, amelyen már a költeményekben is egyértelműen felismerhető a freudi ihlet, akkor kap kiegyensúlyozó szerepet kompozícióiban a másik oldal: az értelem, a tudat, a szellem princípiuma: "Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz?" – kérdezi magától az 1933 tavaszán született Elégia című versében. "Minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!" – sóhajt föl az Eszmélet IX. versében. Minél mélyebben süllyed bele a betegséggel való viaskodásba, annál erősebben, görcsösebben kapaszkodik bele az értelem mentőkötelébe: "Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!" – írja 1937 elején, Ars poetica című versében s a vers zárlatában a szellemhez fellebbez: "Kisérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!" Legteljesebben, legkiérleltebb formában azonban a Flórához írt sorozat Már kétmilliárd című darabjában egy hasonlat keretébe foglalva fogalmazza meg az eligazító, rendet teremtő tudatosság eszményét: "Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat. / Mint minta, mint az erény a szegénybe, / s ez össze-vissza kusza szövevénybe, / társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe", / mely igazodni magára mutat." Egyik legkiemelkedőbb művére hivatkozva s a mű címét az öntudat szinonimájaként felfogva, tehát József Attila költészete éppúgy megközelíthető az Eszmélet fénye, mint a tudattalan homálya felől. Még a legutolsó verseit is fegyelmezettség, összefogottság, elrendezettség jellemzi.

"Az értelemig és tovább!" – idéztem előbb az Ars poeticából. Tovább, de hová? – vetődik föl a kérdés. Erre azonban nem lehet egyértelmű választ adni, méghozzá azért, mert – mint egy elemzésemben ezt részletesen megindokoltam – a költő a transzcendálás, a túllépés puszta tényét tematizálta, s tudatosan elhallgatta, hogy a továbblépés lehetséges irányai közül melyiket választaná. Tovább, az ész felé, a hegeli megkülönböztetés szellemében, amely – mint erre Farkas János László figyelmeztet – a dialektikus, spekulatív észt a dogmatikus, egyirányú értelem fölébe helyezi? Tovább, az intuíció felé, a bergsoni megkülönböztetés szellemében, aki – mint én magam írtam erről egy tanulmányomban – az eszméleti formák hierarchiájában az értelem fölé az intuíciót, a mély lényeglátás kivételes pillanatait helyezi? Tovább, a cselekvés felé, a Gyertyán Ervin által feltételezett marxi logika értelmében, amely szerint nem elég értelmünkkel belátni az igazságot, hanem az igazság megvalósításáért cselekednünk is kell, ahogy Marx a Feuerbach-tézisek egyikében leszögezi: a filozófusok eddig csak elmélkedtek, a mi dolgunk a világot megváltoztatni?

Az értelemtől való továbblépés eme egyenrangú irányai közül ezúttal a legutóbbit ajánlom figyelmükbe, amely az értelemtől a tett felé vezet tovább. Az értelem, az öntudat, a szellem és a tett között ugyanis szoros és kölcsönös összefüggés alakult ki József Attila gondolkodásában. A költő politikai elkötelezettségét mindeddig meglehetősen korlátoltan, pragmatikusan vizsgálta a szakirodalom, akár pozitívan, akár elítélően viszonyult ehhez a korábban, rövid ideig népi, majd pedig munkásmozgalmi baloldali attitűdhöz. A lapos, távlattalan megközelítési mód, amely csak arra figyelt, hogy mikor lépett be József Attila a kommunista pártba, voltak-e ott konfliktusai, mikor és hogyan szakadt meg kapcsolata a magyar bolsevikekkel, aztán hogy mennyire színvonaltalan, agitatív a harmincas évek elejének lírája, tehát ez az értelmezési gyakorlat eltakarta a lényeget. A lényeg pedig az, hogy József Attila költészetében már nagyon korán megjelenik, s ettől kezdve az utolsó hónapokig fennmarad a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája.

József Attila lázadó indulatú, felforgató alkatú ember és költő volt. A világgal szemben, amelyben élnie adatott, keményen, következetesen, kritikusan és elutasítóan lépett föl. Tudta, hogy mi az, amit nem fogad el, és egész pályája során kereste a kiutakat maga és választott közössége számára, amelyet nem mindig proletariátusként határozott meg. E cselekvési programok változatainak gazdag skáláját nem áll módunkban itt felvonultatni. Figyelmünket arra a következményre szeretném összpontosítani, amit az előbb a "tettrekészség pszichológiájának" neveztem. A tettre kész ember személyisége összefogott, jelleme szilárd, meggyőződése határozott, célratörő. A tettre kész ember közösségi lény. Szövetségesei vannak, vagy szövetségeseket keres. Egy közösség nevében nyilatkozik meg, amelyről feltételezi, hogy figyel a szavára.

Illik-e József Attilára ez a jellemzés? Ha munkásmozgalmi verseit kiiktatjuk költészetéből mint elavult, sőt hovatovább szégyellni való kisiklásokat, ha népi ellenzéki időszakát rövid átmenetté fokozzuk le, ha A város peremén, a Levegőt!, A Dunánál, a Hazám című darabokat és az ehhez hasonló kompozíciókat mint a költői csúcsteljesítmények közé nem tartozó műveket háttérbe szorítjuk, akkor persze egy bűvészmutatvánnyal megszabadultunk a tettrekészség pszichológiájától. Akkor marad a tépelődő, szenvedő, széteső vagy legföljebb a szétesés ellen kétségbeesetten hadakozó, elszigetelt, magányos individuum. Egy preparátum, amely mindenben engedelmeskedik az elemző parancsainak, készséggel szállítja a megfelelő szöveges illusztrációkat a késő modern én decentrálódásáról kiötlött elméleti konstrukciókhoz.

A valóságos József Attila azonban ehhez a preparátumhoz képest zavarba ejtően bonyolult képlet volt. Nem sokkal a Bukj föl az árból kétségbeesetten és hitetlenül istenhez fohászkodó kiáltása után, és a Tudod, hogy nincs bocsánat öngyilkosság felé taszító logikájának végiggondolása előtt, Hazám című szonettciklusában a közösség égetően aktuális kérdései fölött felelősséggel és higgadtan töprengő férfi szerepében fogalmazott. Nem a labilis, idegbeteg, támaszra szoruló ember képét nyújtotta, hanem a közösség olyan szószólójaként mutatkozott be, akire biztonsággal lehet számítani, akinek kritikája és jövőképe egyaránt megalapozott.

Hogy a tettrekészség pszichológiája mögött álló magánszemélyiség miféle dinamikája rejtőzik e szerepek mögött, abba többek között a [Hová forduljon az ember…] kezdetű vers enged némi bepillantást. A versben megrajzolt magányos, tétova, bizonytalan, reménytelen ember modellje valószínűleg a költő barátja, Németh Andor, akit ezúttal meglehetős idegenkedéssel rajzol meg: "Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé, / nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket? / Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé / és nem elégedetlen, bár nem elégedett?" A vers beszélője ekkor még természetesen a harcosok közé tartozik, aki ablakot dob be, "uccaköveket" tép fel, ha szükség van erre, s aki egyértelműen elégedetlen. A bírált magatartás azonban korántsem olyan ismeretlen és idegen tőle: "hűvös szelét már én is érzem s megrendülök. El innen, el" – jelenti ki. Azért is fontos számára elvegyülni a harcosok között, hogy ne kelljen föltennie a "Hová forduljon az ember?" – kérdését.

A dolog lényegén azonban ez a személyiségdinamika nem változtat. József Attila egész pályája során meg-megújuló rohammal kiküzdi a maga számára az állásfoglaló, határozott, lendületes, céltudatos, összefogott személyiség szerepét és pozícióját. Kétségbeesését, magányérzetét, kiüresedettségét épp azért éli meg oly drámaian, erről való beszámolója épp azért tesz ránk olyan katartikus hatást, mert nem egy alkatilag magányos, önmagát eleve feladó, tétova jellem, sorsszerűen magába zárkózó én lamentálásának vagyunk tanúi, hanem egy szeretetre vágyó, a közösségben felolvadni kívánó, szerepre éhes, cselekvési igénnyel megáldott ember szorul újra meg újra az élet margójára. Az elmondottakból elegendő azt a következtetést levonnunk, hogy ha József Attila politikai költészetét, akár a legjobb szándékkal, kihagyjuk a számításból, akkor költői jellemének alapszerkezetét értjük félre. Barátai még jól ismerték azt a szeretetet áhítozó nyitottságot és kiszolgáltatottságot, amely ebben a közösségi lényben lakozott. Nem tudom megrendülés nélkül idézni Ignotus Pál szavait, aki hosszabb elidegenedés után, az Ódát olvasva döbbent rá barátja szeretetéhségére: "Az Óda utolsó soraihoz érve, az oldódó hangulatú sorokhoz, ahol elzsibbasztja tagjait az éberálom, hogy »talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: // Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Íme a kendő, törülközz meg!…« de ráismertem szerencsétlen barátomra! Elborult nézésére, meleget és közelséget szomjazó szikkadtságára! Szerettem volna abban a pillanatban átkarolni keskeny vállát, megropogtatni sovány lapockáit."

Általában nem lehet elköteleződni, elvontan nem lehet egy közösség nevében beszélni, nem lehet megjelöletlen mandátumra hivatkozni. A marxista gondolatiság, az osztályharcos ideológia, a baloldali politikai állásfoglalás – tetszik-nem tetszik – hozzátartozik költői világához. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy József Attila bármikor is pártköltő lett volna, hogy feladta volna gondolkodói és művészi szuverenitását. Mint minden halott költő öröksége, az övé is kisajátítható volt olyan kultúrpolitikai szándékok részéről, amelyek egy adott történelmi pillanatban hegemón szerepben voltak. Életműve azonban hosszabb távon sikeresen ellenáll az ilyen kisajátítási törekvéseknek. Egyrészt azért, amiért már életében is támadták: álláspontjának változékonysága miatt. Töprengő értelmiségi volt, aki nem tudta odaadni magát tartósan egyetlen dogmának sem. Másrészt még elköteleződéseiben is érezzük azt a hajszálnyi distanciát, amit odaadásába is mindig belevisz, s amelyre az engedelmességet igénylő vezetők rendre olyannyira ingerülten reagálnak. Mindig ügyek mellé áll, nem pedig eszmék fanatikusa, folyton ellenőriz, vizsgáztat, szembesíti az eszmét és az ügyet, s ha ezt az ügyet az eszme nem szolgálja, kész mindig továbblépni.

Nem véletlen például, hogy az említett, provokatív Szabados dal egyik változata Marxtól elhatárolódó módon anarchista: "Hol titkolni kell a harcot / burzsibőrbe kösd be Marxot; / de ne Marxot, hanem inkább / Bakunint és Kropotkinkát", majd azon melegében változtat a szövegen, és Marx javára kiejti a strófából kedvenc anarchistáit: "Burzsuj bőrbe kösd be Marxot, / S ahol szabad szép szót szólni / Ütni kell ott, nem okolni." Hasonló jelenségekkel később is lépten-nyomon találkozunk költészetében. A Nyár című vers záró sorai miatt polgári kritikusai csóválták a fejüket: "csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." A Medvetánc kötetben közölt változat fölött pedig volt moszkvai elvtársai szisszentek föl: "csattan a menny és megvillan / kék, tünde fénnyel fönn a tél". Annak a társadalmi rétegnek, amelynek érdekében és amelynek nevében szól, mindig is kemény kritikusa maradt. Pályája egyik fordulóján aztán már e kritikán túl a fogalmi rendszere is átalakul: feladja osztálykötöttségét. Az a költő, aki korábban a proletáröntudatra hivatkozott, előbb idézett Flóra-versében a munkásoktól is emberi öntudatot vár el: "Ugy kellesz nekem Flóra, mint… / munkásoknak emberi öntudat. / Mint minta, mint erény a szegénybe". Ezért nem lehet hallgatólagosan vagy zajos kritikával kimetszeni az életműből a harmincas évek elejének költészetét, ugyanakkor ezért érdemes ma már József Attila költészetének ezt az övezetét tágabb perspektívában, nagyobb távlatból szemügyre venni, s a politikai aktualizálástól, kisajátítástól tartózkodva kitartani a tettrekészség pszichológiája mellett.

Annál inkább, mert ez a költészet két olyan falat is áttör, amelyek manapság szinte hermetikusan kettéválasztják a közönséget. Az egyik fal a politikai oldalakat szigeteli el egymástól. A József Attila-recepcióban ellenben egy olyan különös jelenségre figyelhetünk föl, amelyet talán legcélszerűbb modern folklorizálódásnak nevezni. A hagyományos értelemben vett folklorizálódás legismertebb változata, amikor Petőfi népdalait a nép ajkára vette, s népdalként énekelte anélkül, hogy a vers szerzőjét ismerte volna, hogy ismerték volna politikai nézeteit, republikanizmusát, lelkesedését a francia forradalom eszméi iránt. Kevésbé ismert példa a Balassi-vers szólásokká, nyelvi formulákká darabolódása a XVII. és a XVIII. század kéziratgyűjteményeiben. József Attila költészete ma a politikusok, a közéleti szónokok, az újságírók tollán válik nyelvi közkinccsé. Ha a beszédet mondó vagy cikket író szerző valamilyen kérdésről pontosan, szépen akar nyilatkozni, mint nyelvi közkincshez nyúl a költő verseihez, emlékezetből idézi valamelyik sort vagy részletet, anélkül hogy József Attila nevét leírná, néha anélkül, hogy kitenné az idézőjeleket. Az olvasó nem mindig tudja eldönteni, vajon a közéleti szereplő tudja-e, kinek a szavait, mondatait vette a szájára. Ilyen részletekre gondolok: "Én nem fogom be pörös számat!"; "Édes hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad."; "Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani"; "az én vezérem bensőmből vezérel"; "Harmadnapja nem eszek", "Íme, hát megleltem a hazámat…" és így tovább. Mint minden folklorizálódás esetén, itt is eltűnik a szöveg mögül a szerző, politikai, világnézeti, eszmei elköteleződésével egyetemben. Ilyen jelölt vagy jelöletlen idézetekre ugyanis a politikai mezőny mindkét térfeléről lehet példákat hozni a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Csak a legnagyobb költőkkel fordulhat elő, s azok közül sem mindegyikkel, hogy megfogalmazásaik beleivódnak a köznyelvbe, segítenek megfogalmazni a beszélő vagy író saját gondolatait. József Attilának ezzel az egyetemességével, pártok fölé emelkedő népszerűségével már nagyon korán találkoztam. Első Nyugatra vivő turistautamon, a hetvenes évek elején találkoztam egy 56-os emigránssal, aki dühödten szidta a Kádár-rendszert, ám József Attila [Tehervonatok tolatnak…] kezdetű töredékét kívülről és könnybe lábadt szemekkel mondta fel. Ezzel a jelenséggel azóta is rendszeresen találkozom. Olyan értéke ez az életműnek, amelyre nagyon vigyáznunk kell.

A másik kínai fal a rendszerváltás óta emelkedett föl, legalábbis felépülése azóta gyorsult meg, s a tömegkultúrát választja el az elitkultúrától. József Attila azon kevés modern költőink közé tartozik, akik ezt a megosztottságot nem tartják tiszteletben. A létező szocializmus kultúrpolitikája azt a hazug jelszót hangoztatta, hogy "a kultúra a népé". Tudjuk, hogy ez a szlogen a szőnyeg alá söpörte a kulturális javak és a széles közönség közötti viszony összes problémáját, anomáliáját, feloldatlan és feloldhatatlan feszültségét. Mára azonban átestünk a ló túlsó oldalára. A magas irodalom, a színvonalas művészetek ügye megint túlságosan is egy szűk elit belső ügyévé, a luxusfogyasztás kérdésévé vált. Az olvasás, a befogadás virtuózai mély megvetéssel tekintenek a naiv, felkészületlen közönségre, s úgy vélik, a művek ki vannak szolgáltatva az ő olvasói, befogadói leleményességüknek. A szöveg csak nyersanyag, amelyből az interpretátor, képességeitől függően többet vagy kevesebbet hoz ki. A másik oldalon tehát ott áll a műveletlen vagy félművelt tömeg, amelynek felkínálják a valóságshow-kat, a szappanoperákat és egyéb selejtes tömegtermékeket, a kulturális bóvlit.

József Attila költészete innen van ezen a megosztottságon. Lírája nem könnyű költészet. Az igénytelen olvasót eltaszítja magától. Illyéshez írt Egy költőre című versét így kezdi: "Téged szeretnek: könnyen értenek, / nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e; / én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre." Lírája csakugyan nehéz költészet. Máig megoldhatatlan vagy csak félig megoldható feladatokat ad az ínyenc értőknek, a kifinomult versolvasóknak. A Medáliák ciklus rejtelmeihez például magam is félve közelítek. József Attila alaposan ismerte a költői mesterség csínját-bínját, ezért vonzza kifejezetten az olvasás virtuózait. Ugyanakkor azonban, paradox módon, a legkönnyebben megközelíthető, legkönnyebben szerethető költőnk. Eleven bizonyíték arra a tételre, hogy a verset nem kell megérteni ahhoz, hogy elementáris erővel hasson ránk. Olyan érzésünk van, mintha szánkból venné ki a szót, de ha eltűnődünk azon, mit is mondott, rádöbbenünk, hogy nem vagy csak félig értjük üzenetét. Ilyen élményben épp idén tavasszal, "a mindenséggel mérd magad" sor részesített.

Mi a magyarázata ennek a szerethetőségnek, ennek az egyetemes befogadhatóságnak? Egy lehetséges válasznak csak két elemére szorítkozom most. Az egyik: József Attila mandátumnélkülisége. Beszéltem arról, hogy tettre kész emberről, felforgató alkatról, közösségi lényről van szó költőnk esetében, aki szívesen hivatkozik a proletár utókorra, a paraszti réteg szószólójának tekinti magát, akiből "egy keserű nép sír", vagy pedig egyenesen a nemzet egyetemességéhez, a "mai magyarokhoz" fordul, legszebben, legérvényesebben talán A város peremén című ódájában. Csakhogy amikor ezt a versét postára adja a Korunk című erdélyi folyóirat szerkesztősége számára, akkor jelenik meg a Nyugatban Reménytelenül című verse, amely űrbeli magányról, elszigeteltségről tesz panaszt, arról, hogy nincs kinek szólnia: "Fáj a szívem, a szó kihül. / De hát kinek is szólanék". Nem csoda, az illegális párttal való kapcsolata ekkor szakad meg, magára hagyottsága ekkor teljesedik ki, ekkor kerül először teljesen légüres térbe. A folyamat már 1929-1930 fordulóján, a Babits-pamflet megírásával kezdetét vette. A Nyugat köre szinte egyszer s mindenkorra ejtette őt. Baloldali fordulata miatt elidegenedtek tőle polgári barátai, támogatói, s a népi tábor "szélkakas költőnek" bélyegezte. De a munkásmozgalomban sem talál igaz közösségre. Eleinte azzal vigasztalja magát, hogy "csak egy pillanatra martak ki, csak.", de egyre inkább be kell látnia, hogy eltékozolta bizalmát. Ekkor, a legteljesebb magára hagyottság helyzetében írja a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb teljesítményét, az Eszmélet ciklust.

József Attilát érett korszakában tehát, kivéve az élete utolsó két évében késve érkező védő közösséget, a Szép Szót, a pálya szélére szorított, társadalmi megbízatás nélkül alkotó költőnek kell látnunk, aki "ingyen keres bizonyosabbat, mint a kocka". Ebben a félreállítottságában ránk hasonlít. Pontosabban fogalmazva: benne megtestesül valami, ami kisebb-nagyobb mértékben mindazoknak a sorsa, akiknek nem jut központi szerep, akikre nem hull rivaldafény, akik nincsenek irányító funkcióban, akik nem kapnak kitüntetéseket. Petőfi a Márciusi Ifjak vezére volt. Adyra haraggal vagy imádattal egy egész ország figyelt. Babits a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten Alapítvány főkurátora volt, valóságos irodalmi pápa. Kosztolányi a PEN Klub elnöke, Illyés a népi mozgalom vezére, Babits kedvence. József Attila, ami sorsát, a rendelkezésére álló szereplehetőségeket illeti, egy volt a tömegből, egy volt közülünk. Németh László, hogy költészetünk átlagát jellemezze, 1932-ben a hátsóbb sorok közé nyúlva talált rá József Attila verseire.

Intellektusa, tudása, képessége a kérdések végiggondolására, költői tehetsége, nyelvi megfogalmazó készsége, látóköre viszont messze meghaladta annak a tömegnek a teljesítményét, amelyhez tartozott. Sőt sokszor azokét is, akiknek megadatott a porondon ágálni. Sorsa és művészete tehát együtt azt üzeni számunkra, hogy nem kell ahhoz Kossuth-díjasnak lenni, nem nélkülözhetetlen feltétel a miniszteri vagy főszerkesztői vagy elnöki funkció ahhoz, hogy valaki autentikus véleményt tudjon formálni a világ dolgairól, hogy örök érvényű módon legyen képes megfogalmazni gondolatait. Mindannyian zsebünkben hordjuk, ha nem is a marsallbotot, de az aranytollat. Mindannyian megpróbálhatunk írni vele. József Attilát tehát azért szerethetjük akadály nélkül, mert a mi oldalunkon áll, olyan, mint mi vagyunk, azzal az egy kivétellel, hogy ő zseni volt, mi pedig nem vagyunk azok.

Egyetemes szerethetőségének másik összetevője felülmúlhatatlan közvetlensége, személyessége. Egyáltalán nem könnyű megmondani, miből adódik ez. A lírikus hagyományosan az a személy, aki vallomást tesz, aki beszél olyasmiről is, szemérmességét, gátlásosságát félre­téve, amiről mindenki más hallgat. Ez a vallomásosság, ez az önfeltárás azonban nemegyszer taszító vagy legalábbis viszolyogtató. S még ha elfogadjuk is, ettől a vallomástevőt nem szeretjük jobban. József Attila vallomásossága, különösen kései korszakában megdöbbentően nyílt, de korántsem bizonyos, hogy ez sodor olyan közel hozzá bennünket. Vannak szeretetre méltó vonásai. Ez a jellemvonása különösen a húszas évek hetyke, fiatalosan bájos, kedves megnyilatkozásaiban tűnik ki, mint a Bevezető, a József Attila című tréfás sírfelirat, a Nemzett József Áron és társai. De az önmagunkról festett kedvező önarckép önmagában senkit sem tesz szeretetre méltóvá. Kérdés, hitelesnek fogadjuk-e el, s még ha igennel válaszolunk is erre a kérdésre, kérdés: az olvasónak feltétlenül szeretetre méltó fickókra van-e szüksége? József Attila közvetlensége, személyesen hozzánk szóló, bennünket megszólító jellege igen gyakran kései, tragikus hangvételű verseiben érvényesül. A gyermek szerepbe történő belehelyezkedése a magyarázat? Kiszolgáltatottságának ellenállhatatlanul erőteljes sugallata? Esendő voltának önismeretünket és önértékelésünket is kihívó érzékeltetése? Mindez csak találgatás, magyarázatkísérlet arra az érzésre, hogy verseinek olvasása megmozdít bennünk valamit olvasói személyiségünknek számunkra is ellenőrizhetetlen, mélyebb rétegéből. Ezzel a rejtéllyel szeretném magukra hagyni kedves hallgatóimat, hogy ők maguk is töprengjenek el ennek miértjén.

 

Jegyzet

Elhangzott a József Attila Szabadegyetem és a József Attila Társaság "Ez a fegyenc kor leigázhat" – József Attila XX. százada mai szemmel c. jubileumi előadás-sorozatának bevezető előadásaként, Kossuth Klub, 2004. október 22.

József Attila számára a világnak női arca volt, de érzelmeit, kapcsolatait szociológiai törvényszerűségek is determinálták. Családot is akart alapítani, a világot is meg akarta változtatni, talán úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy türelmetlen pár- és párt-kereső volt.

József Attila számára a világnak eredendően női arca volt, hiszen lányok, asszonyok vették körül apró gyermekkora óta. Anyja és nővérei mellől fájóan hiányzott a családot biztonságosan összetartó apa, aki szerethető-gyűlölhető, utánozható-legyőzhető férfiminta és tekintélyszemélyiség lehetett volna számára. József Áron azonban 1908 nyarán végleg elhagyta a feleségét, két kislányát és a hároméves Attilát.

A női környezetben nevelkedett fiúcska további fejlődését – sőt költészetét is – messzemenően befolyásolta az a tény, hogy éppen ő, a legkisebb gyermek vált idejekorán a családfenntartó szerep várományosává, holott még maga is törődésre, kényeztetésre szorult. Gyermeki öntudatát megnövelte ugyan a kilátásba helyezett, felelősségteljes feladat, de tisztában lehetett vele, hogy függő élethelyzete miatt nem tölthet be egyhamar irányító szerepet a csonka József családban, ahol mindenekelőtt a Mama és nagyobbik lánya, Jolán viselte a jelképes nadrágot.

A családi "nőuralom" következtében sajátos magatartásforma rögzült a cseperedő fiúban. Érzelmileg alapvetően elfogadásra rendezkedett be; passzívan hagyta, sőt elvárta, hogy szeressék – s a gondoskodást játékos-hízelgő-elragadó gyermek módjára, okosságát-tehetségét fitogtatva hálálta meg. Rendkívüli azonosulási készséggel kapcsolódott a szeretett nőkhöz. Egész életében a figyelmes, érzékeny, művelt, inspiráló lányok, asszonyok társaságát kereste, akiknek bizalmas közelségére akkor is szüksége volt, ha tisztán szellemi kapcsolatot ápolt velük. Mindez költészetének is alapvetően "feminin" jelleget adott: a világ apró szépségei iránti érzékenység, a részek és az egész meghitt viszonyának pontos, megélt ábrázolása eredendően annak következménye, hogy ő maga is ritka empátiával, mondhatni: női szemmel tekintett a világra. De csak addig, amíg el akart vegyülni benne. Legnagyobb szerelmi csalódása után nézőpontot és harcmodort váltott: azontúl kívülről, kritikusan szemlélte korát, környezetét.

Lelki élményei mellett szociológiai törvényszerűségek is determinálták férfi- és nőkapcsolatai alakulását – ezek pedig messzemenően befolyásolták a költészetét.

Első generációs értelmiségiként megadatott számára, hogy mint "az ucca és a föld fia", kora valamennyi társadalmi osztályának életét közelről, belülről ismerhesse; a ferencvárosi munkáskörnyezet és a szabadszállási paraszti világ után a terézvárosi úri negyed, a vidéki értelmiség és a pénzarisztokrácia világába is bejáratos lehessen. Magától értetődik, hogy múzsáit, szerelmeit abból a körből választotta, ahol szellemi igényességétől vezérelve maga is igyekezett otthonra találni. Mindig "fölfelé" udvarolt – nálánál társadalmi rangban feljebb álló lányok, asszonyok izgatták -, s talán éppen elérhetetlenségük tudata serkentette küzdőkedvét.

Bizonyos azonban, hogy soha nem lett volna képes áthidalni ezeket az irdatlan társadalmi távolságokat, ha nincs genetikailag is "kódolva" a határátlépésekre. Márpedig József Áron, a romániai vándormunkás és Pőcze Borbála, az alföldi faluból Pestre szökött cselédlány fia olyasmit is "eltanult" szüleitől, amit azok valójában akaratlanul hagyományoztak rá: a gátakat nem ismerő szabadságvágyat, az öntörvényűséget és a dacos következetességet, amellyel életüket – akár önvesztükre is – alakították.

A Pőcze család sorsa érzékletesen példázza, miként érvényesült a későbbi Mama és gyermekei életében az örökletes családi magatartásminta.

Az ötgyermekes szabadszállási parasztcsalád harmadik gyermekeként született Pőcze Borbála – József Attila édesanyja – nem az első volt a famíliában, akit a szigorú erkölcsű paraszti társadalom "deviánsnak" tekintett. Édesapja, Pőcze Imre törvénytelen gyerekként jött a világra, és szabadságos katonaként ismerte meg későbbi feleségét, Demeter Juliannát, akivel 1870-ben házasodott össze. Az erős akaratú, szigorú asszonytól azonban tizenöt évi házasság után kénytelen volt elköltözni; felesége ugyanis nem tudta megbocsátani kicsapongásait, és még a halálos ágyán sem kívánta látni elűzött urát. József Jolán tanúsága szerint hajlíthatatlan-konok nagyanyjuk azért kergette el a férjét, mert az "valami falusi rosszlánynak hordta a sonkát, szalonnát a padlásról". A "Dörmögőnek" becézett nagyapa a Muszájkert őrzőjeként egy csőszkunyhóban élt a kutyájával, öregségére kegyelemkenyéren tengődött fiainál, végül 1931-ben éhen halt.

Pőcze Borbála tehát akarnok anyja döntése miatt ugyanúgy apa nélkül nőtt fel, mint saját későbbi gyermekei. A falu egyik legszebb lányának tartott Borcsa is kemény akaratú, rátarti teremtés volt. Amikor anyja erőnek erejével férjhez akarta adni, szembeszegült a szülői akarattal; s hiába kapott alapos verést, "egy szál pendelyben" elszökött hazulról, és meg sem állt a fővárosig, ahol cselédnek állt. Nem sokkal később húga, Mari is elhagyta az anyai terror miatt elviselhetetlen családi házat; Pesten férjhez ment Szűcs Vincéhez, majd urával együtt kivándorolt Amerikába. Akkoriban nem a Pőcze nővérek voltak az egyedüliek, akik – akár magántermészetű okok miatt, akár a falusi munkanélküliség elől menekülve – a fővárosban vagy az Újvilágban próbáltak szerencsét. Azonban mindkét Pőcze lány végérvényesnek tekintette a döntését, s tudatosan szakította el gyökereit – akárcsak később a hűtlen József Áron, aki szintén az amerikai kivándorlás gondolatával játszott, mielőtt elhagyta családját. (Szűcs Vincéné azonban Detroitból egészen a harmincas évekig levelezett korán elhalt nővére gyerekeivel, s pénzt is küldött nekik – szemben édesapjukkal, aki Romániában ismét megnősült, s miután egy nyomorék, süketnéma fia született, azt mesélte új asszonyának régi családjáról, hogy kivándoroltak Amerikába – tehát ugyanazt a legendát szőtte alakjuk köré, mint amellyel saját nyomait akarta eltüntetni az utána kutakodók elől.)

Pőcze Borbála tizenöt éves korában érkezett Pestre, és már négy esztendeje a Soroksári út környékén cselédeskedett, amikor egy kifőzdében megismerkedett leendő férjével, aki akkor még szappanossegéd volt, és szintén a Ferencvárosban dolgozott. Miután Josifu Aron letöltötte katonaidejét, hat éven keresztül "vadházasságban" éltek. Ez idő alatt három gyermekük született, de csak 1900 karácsonyán kötöttek házasságot. Pőcze Borbála tehát három "törvénytelen" gyereket hozott a világra azelőtt, hogy a férfi a nevére vette volna. Mivel leányként szülni csak a Rákosi-korszakban volt dicsőség, feltételezhető, hogy Pőcze Borbála szégyellte az emberek előtt társadalmilag kétes helyzetét, mégis kitartott választottja mellett, mert szenvedélyes szerelem fűzte hozzá. Tudhatta, hogy ha fiút szül neki, sikerül maga mellé láncolni emberét, aki annyira vágyott egy gyerekre, aki tovább viszi a nevét. (Kálmán fiuk 1901-ban született, de 1903-ban – éppen a szabadszállási rokonoknál – torokgyíkban meghalt.) Akkor nőtt meg Pőcze Borbála presztízse József Áron szemében, amikor a várva várt trónörökös, József Attila 1905. április 11-én megszületett.

Talán nem is esett volna szét a család, ha Borbálában – aki végre nyeregben érezte magát – nem éled föl az anyjától örökölt rátartiság. A jelek szerint alapvetően hiányzott belőle a realitásérzék – ezért volt képes mindent egy lapra téve föl nekivágni az ismeretlen nagyvárosnak és a korabeli lányok legféltettebb kincsét, a tisztességét is föláldozni egy férfiért, akiről nem tudhatta, vállalja-e mindenestől, vagy sem. Alapjában véve romantikus lélek volt, álomvilágban élt, ügynököktől vásárolt füzetes regényeket bújt naphosszat, a gépírókisasszonyok világa érdekelte, s meg is gyűlt a baja a férjével. Jolán – aki később a család krónikása lett – utólag a házastársi perpatvarokról is beszámolt. Vagy azért veszekedtek a szülők, mert másféle elképzelésük volt gyermekeik jövőjéről, vagy azért, mert a Mama nem úgy viselkedett, mint a többi, "rendes" munkásfeleség, aki tisztán tartja a lakást, süt-főz, trécsel a szomszédasszonyokkal, jóllakatja a férjét és a gyerekeit. Pőcze Borbála néha úgy belemerült az olvasásba, hogy elvesztette az időérzékét, s elfelejtett ebédet főzni, éhesen maradt ura legnagyobb felháborodására. – Ennél súlyosabb mulasztást azonban nemigen lehetett a szemére vetni.

Jóvátehetetlen hibát akkor követett el, amikor rosszul mérte föl a családi erőviszonyokat.

József Áronné ugyanis – idilli családképet sugalló olvasmányai hatására – mindenáron maga mellé akarta láncolni társaságkedvelő férjét, aki azonban ragaszkodott szabadságjogaihoz. A külső megjelenésére, ügyes kezére és csavaros észjárására sokat adó férfi rendszerint nem sietett haza munka után, hanem vidám hangulatban kártyázott-adomázott késő estig a kocsmában. A házaspár sokat veszekedett emiatt. Amikor az is kiderült, hogy József Áron egy vörös hajú kantinosnőnek teszi a szépet, felesége kiadta az útját. Férje pedig szaván fogta, és 1908 nyarán – talán nem is egyedül, hanem a testvérek között később gyakran emlegetett "lánghajú" nő társaságában – végleg odébbállt. Etelka emlékei szerint minden megtakarított pénzüket magával vitte, ez pedig arra vall, hogy valóban elszánta magát a végleges szakításra.

A Mama indulatos döntésében tehát az anyjától öntudatlanul eltanult, konok-önérzetes női magatartásminta érvényesült. Ő sem bocsátotta meg férjének a szerelmi hűtlenséget. Mindketten a lehetséges maximális büntetést rótták ki házastársukra: elzavarták őket hazulról – és József Áron, tudva anyósa és apósa kibékíthetetlen konfliktusáról, bizonyára nem akart "Dörmögő" sorsára jutni. Mentette a bőrét és megbüntette asszonyát – de családja (bal)sorsát is megpecsételte.

Amikor az elhagyott feleség rájött, hogy ő idézte saját fejére a bajt, s miatta maradt kenyérkereső nélkül a család, jogosan érzett lelkifurdalást gyermekeivel szemben. Már nem volt olyan szép, mint amikor urát meghódította, hiszen tizennyolc év alatt – mióta találkoztak, majd elváltak útjaik – hat gyereket szült (közülük hármat eltemetett), és az elhagyatottság nem annyira a külsejét, mint inkább az önértékelését rombolta.

Lehetett volna még egy esélye, ha újra férjhez megy, hiszen maradék szépségével is megdobogtatta a férfiszíveket. Előbb egy kedélyes kocsis, majd egy suszter kerülgette a Mamát, vállalva, hogy eltartja őt három gyermekével – ám a féltékeny testvérek kíméletlenül elüldözték a potenciális mostohaapákat. (József Attila csak felnőtt fejjel látta be, hogy megmenthették volna anyjukat – és magukat is – a további hányattatásoktól, ha akkor kevésbé önzőek; Csoszogi, az öreg suszter című kis elbeszélését a megkésett engesztelés gesztusa is motiválta.)

A Mamának tehát haláláig vezekelnie kellett meggondolatlansága miatt. Összeszorított foggal, testi és lelkiereje végső megfeszítésével igyekezett is helytállni a nehéz férfiszerepben – de a megélhetésért folytatott harc fölemésztette energiáit, önbizalmát és egészségét. A családi trauma pedig szétzilálta a gyerekek és édesanyjuk bensőséges kapcsolatát. Különösen az öcsödi két esztendő hagyott kitörölhetetlen nyomot a lelencsorsra kárhoztatott kisfiúban.

A lelki köldökzsinórt az idegenben Etus, a fiatalabb nővér jelentette ötéves kisöccse számára. Ő életrevalóbb, realistább és alkalmazkodóbb teremtés volt, mint a kisfiú, s korán kialakult anyai ösztöneitől vezérelve igyekezett gondoskodni róla a közös "száműzetés" során. Mindkettejüknek hiányzott a Mama, aki hol volt, hol nem, s ha igen, akkor is kiszámíthatatlanul viselkedett. Huzamos távolléte idején azt sem tudhatták, él-e még. Amikor váratlanul megjelent Öcsödön, úgy érezték, a sírból támadt fel, s amikor újból otthagyta őket, ismét elgyászolták. Az anyja után vágyódó kisfiúban ekkor ingott meg a női nem iránt érzett ősbizalom – melyet aztán a felnőtt kori szerelmi csalódások tovább romboltak.

A halottnak hitt anya váratlan megjelenése és újbóli eltűnése mintegy korai ízelítőt adott József Attila számára a Mama végső elvesztésének traumájából – de abból is, hogyan lehet illuzórikusan eltemetni és feltámasztani valakit a képzelet és a szómágia segítségével. József Attila Mama-versei a pszichoanalízis technikájával elevenné tett, újraélt gyermekkori emlékek intenzitásától kapták indulati energiájukat.

József Áronné labilis kedélyállapota és elhatalmasodó betegsége későbbi kapcsolatukra is rányomta bélyegét. A régi, vidám, nótás kedvű Mama helyett gondoktól gyötört, örökké fáradt, ideges asszony állt a család élén, aki görcsös kötelességtudattól hajtva, elszántan gürcölt élete utolsó tíz esztendejében. Észre sem vette, milyen érzelmi hiánybetegséget idéz elő gyermekeiben, akik az új helyzet elviselésére véd- és dacszövetséget kötöttek, s a nyomasztó valóság elől külön bejáratú képzeletvilágba menekültek: új neveket adtak a tárgyaknak, magukat püngrücöknek nevezték, és titkos nyelven társalogtak, elhatárolódva a többi gyerektől. A fantáziavilág és az életkonfliktusokat megoldó szerepjáték később mindhármuk életében jelentős szerephez jutott – amellett megalapozta a költő bizalmas kapcsolatát nővéreivel, tágabb értelemben pedig a vele szolidáris nőkkel.

Édesanyjuk nem tudott gyermekei titkos vágyairól. Jolánt – családi nevén: Jocót – már tizenegy éves korától pénzkereső munkára kényszerítette, s valósággal vetélkedtek, ki bírja jobban a robotot. Etus, a középső gyerek, védett családi helyzetében nem volt annyira sérülékeny, mint a borulékony idegrendszert örökölt Jolán és Attila. A dajkáláshoz, becézgetéshez szokott legkisebb fiú azonban, ahogy kamaszodott, egyre inkább kevesellte a neki jutó kedves szavakat, melengető öleléseket, és folyamatosan szenvedett az érzelmi elhanyagoltságtól. Első öngyilkossági kísérletét, kilencéves korában – amikor lúgkövet akart inni, csak azért, hogy édesanyja újból a karjába vegye, s érezhesse aggódó szeretetét – éppúgy a környezetének szóló néma segélykiáltásnak szánta, mint később, makói gimnazistaként a gyomormosással végződő önmérgezést. Ő az örökké szeretetre szomjas "Szépség-koldus" lett, aki egész életében az anyapótló nők közelségét kereste.

A családi anyahelyettes szerepét a rangidős Jolán töltötte be. Az ő ereiben is nyughatatlan vér csörgedezett, akárcsak a szüleiében, és szinte az összes lehetséges női életszerepet kipróbálta, amelyet kora társadalma és egyéni élethelyzete fölkínált számára. Ő azonban nem vaktában, mindent egy lapra föltéve, irracionálisan lázadt kiszabott sorsa ellen – mint egykor az édesanyja -, hanem praktikus előrelátással, önnön legjobb lehetőségeit számba véve. Két kincse volt: a szépsége és az okossága; ezek révén kívánt előnyösebb társadalmi helyzetbe jutni, akár az aktuális erkölcsi normákat is háttérbe szorítva, egy magasabb morál – szerettei megmentése – jegyében.

A családfenntartók egyéni döntései a függő helyzetben élő családtagok sorsát is szükségszerűen befolyásolják. A csinos, eszes, leleményes, becsvágyó József Jolán valósággal átprogramozta testvérei további életét. Mindent elkövetett, hogy kitörjön a ferencvárosi nyomorból, s amolyan céltudatos "self made woman"-né váljék, aki fejlett gyakorlati érzékkel képes irányítani saját maga és övéi sorsát. Ő testesítette meg a kamasz József Attila számára az otthonteremtésre képes, rendkívül vonzó, szexuális vágyat keltő, de az incesztus ösztönkorlátozó tilalma miatt örökre elérhetetlen nőideált.

Tizenöt éves volt, akárcsak egykor a hazulról megszökött Mama, amikor férjhez ment Magyarország tornászbajnokához, Pászti Elemérhez, aki felesége családját is befogadta Üllői úti lakásába. Az anyagi biztonságra vágyó "Jocó" azt remélte, hogy férje révén elindulhat a társadalmi fölemelkedés útján. 1914 nyarán kereskedelmi szaktanfolyamot végzett, majd Pászti segítségével egy neves orvosprofesszor titkárnője lett, havi száztíz korona fizetéssel. Anyja és testvérei neki köszönhették, hogy a háborús nélkülözések közepette nem kellett nyomorogniuk. 1915-ben Jolánnak kisfia született, s míg férje a fronton szolgált, az akkor tízéves éves Attila a távollevő családfő szerepébe is beleképzelhette magát. De a kisbaba tíz hónapos korában, diftériában meghalt, a házaspár pedig elvált.

Ekkoriban derült ki, hogy a Mama – aki egyre kevésbé bírta a nehéz fizikai munkát – gyógyíthatatlan beteg, Jolán viszont "megfogta az isten lábát", mert egy előkelő terézvárosi ügyvéd, dr. Makai Ödön – akinél gépírói munkát vállalt – beleszeretett a csinos fiatalasszonyba. Az őszirózsás forradalom napjaiban tartották az esküvőt. Úgy tűnhetett mindnyájuk számára, sínen van az életük. Nem így történt. József Áronné 1919 karácsonyán rákban meghalt, s időközben elenyészett a forradalmi hangulat, amely annak idején a "rangon aluli" házasság megkötésére ösztökélte a fiatal ügyvédet. A véres politikai visszarendeződés körülményei között nem vállalhatta a világ előtt a szegény rokonokat – de csak képmutatás árán tudta fenntartani a látszatot. Családtagjai előtt, akik nagy fontosságot tulajdonítottak az előkelő származásnak, Lippe Lucie erdélyi úrhölgy irataival "igazolta" Jolán személyazonosságát.

A finom, előkelő ügyvédfeleség szerepét szívesen játszó Jolán a Mama halála után ragaszkodott hozzá, hogy férje a tizennégy éves Attiláról és a tizenhat esztendős Etusról is gondoskodjék – ő lett a kiskorúak gyámja -, de a Lovag utcai, négyszobás, összkomfortos lakásban élve ők is arra kényszerültek, hogy tagadják le származásukat. Etust szobalányként, Attilát távoli rokonként tüntették föl a vendégek előtt; Jolánt Lucie-nek, a gyámapát pedig "Doktor úrnak" kellett szólítaniuk a testvéreknek.

"Lucie" – noha alapjában véve élvezte új státuszát – a hazug élethelyzet miatt szüntelenül összeütközésbe került a férjével. 1922-ben megkísérelt elszakadni tőle: színésznőként próbált önállósodni, de kudarcot vallott. Rájött: ha segíteni akar testvérein, fenn kell tartani a "fortélyos félelem" diktálta látszatot. Idegei azonban tönkrementek az örökös szerepjáték során: többször kísérelt meg öngyilkosságot. A húszas évek közepén egy svájci idegszanatóriumban, majd a budai Siestában gyógykezelték. Felépülése után pótcselekvésekbe menekült: mohón hajszolta a pénzzel megvásárolható élvezeteket: kártyázott, flörtölt, "mímelt mámorokba" menekült – ám lelki teherbírása egyre gyengébb, labilisabb lett. Nem tudott irányt szabni megnyilatkozási formát kereső tehetségének.

Húga, Etelka, játékosabban fogta fel a furcsa élethelyzeteket. Eleinte a Lovag utcai háztartási cseléd szerepe ellen sem berzenkedett. Tizenhét éves volt már ugyan, amikor a Doktor úrék mint távoli rokont "alkalmazták", de jó ideig élvezte az álarcosdit. Titokban Hamupipőkének képzelte magát takarítás közben: jókedvűen porolta a szőnyegeket, táncolva vikszelte a padlót, énekelve mosott-vasalt-mosogatott. Csak az úrinőként viselkedő Lucie dirigálása bosszantotta néha – valójában azonban tetszett neki a családi szerepjáték az előkelő környezetben. Nővére és gyámapja házassági konfliktusainak szemtanújaként csöppet sem vonzotta a felnőtt életforma – ezért ösztönösen a gyermeki örömökbe menekült. Szenvedélyesen babázott – ugyanakkor művészi tehetségét is kiélhette: táncórákat vett egy neves mozgásművésztől, zongorázni tanult, színházasdit játszott a házbeli fiatalokkal, s rendszeresen operába járt. Wagner muzsikájáért rajongott, akárcsak Lucie.

Amikor József Attila a párizsi Sorbonne-on tanult, az otthoni miliő is megváltozott: a két nővér naponta többször összekülönbözött. Etus kamaszlányi önérzettel lázadozott a házicseléd ráosztott szerepe ellen, és jogait követelte. Attila amolyan világlátott, bölcs férfi módjára – mintha ő volna nővéreinek gyámja – igyekezett összebékíteni a távolból szeretteit. Jolánnak címzett levelei élére ez idő tájt mindig odaírta: "Az Etussal békülj ki!" – s az idegileg kikészült Jolánt alkotó energiái fejlesztésére, írásra buzdította.

Levelezésük alapján nyomon követhető, hogy a tanulmányok finanszírozásán túl mi mindent köszönhetett asszonynővérének a költő: buzdítást, inspirációt, szellemi táplálékot, versenykedvet, lelki gondozást. József Attila nemcsak legelső ismert rigmusát írta Jocónak, hanem később is múzsájának tekintette, s vele bíráltatta el verseit – természetesen azokat is, amelyeket később más nőknek címzett. Elvégre a lánytestvérekről éppúgy le kell érzelmileg válni a felnőtt kor küszöbén, mint az anyáról. Jolán pedig, akit bizalmasának tekintett, ugyanolyan megértően és kritikusan szemlélte öccse szerelmi próbálkozásait, mint költészeti kísérleteit.

A leválás azonban nem sikerült tökéletesen.

József Attila vonzalmaiban nemcsak a családi teljesség iránti vágy fejeződött ki, hanem lelki alkatának kettőssége is megmutatkozott: egyszerre vonzották őt fiatal lányok és idősebb asszonyok. Szegedi éveiben Balogh Vilma irodalmi szalonjában a fruskák iránt éppoly heves érdeklődést tanúsított, mint a védencét rajongva ajnározó háziasszony iránt; később Gyenes Gitta festőnőért és bakfislányáért, Wallesz Lucáért is egyidejűleg hevült; párizsi tanulmányai idején pedig Révai Ilka fotóművésznő és leánya, Éva gyakorolt rá szexuális vonzerőt. Minden bizonnyal a választott nők családi összetartozóságának tudata is táplálhatta benne ezt a furcsa, kétpólusú vágyódást. Még a Vágó Márta iránt érzett szerelem mélyén is fölfedezhetjük az imádott lány anyját mint titkos szerelmi célpontot.

Ezt a furcsa, komplex érzelmi igényt nyilvánvalóan elfojtott gyermekkori vágyak motiválták, amikor még egy ágyban aludt anyjával és nővéreivel – s testvérei az évek során a szeme előtt váltak érett, kívánatos nőkké. Testközeliek voltak, mégis tabuszemélyiségek, szexuálisan elérhetetlenek: az égi szerelem és a "zordon Szépség" sokszor elképzelt, hús-vér ideáljai.

Múzsák és szeretők így különültek el József Attila költészetében és magánéletében. Aki fölgyújtotta a képzeletét, de ellenállt a férfihódításnak – számíthatott rá, hogy neve vagy szépsége időtlen időkig fennmarad a műveiben. A makói diák, aki még Ady mámorittas hangján verselt, így halhatatlanította az internátus igazgatójának lánya, Gebe Márta "bronzhaját" vagy Espersit Caca "lányszépségét". Wallesz Luca iránt érzett pajtási vonzalmát is bűbájos versek sora őrzi. Noha konkrét modellek ihletésében írta szerelmes költeményeit – a múzsák alakja többnyire felismerhetetlen, akár össze is cserélhető. Ugyanazt a verset olykor több címzettnek is ajánlotta. Minden nőben azt az egyet, az "igazit" kereste, aki neki teremtetett, akivel egynek érezheti magát – aki olyan, mintha ikertestvére lenne: lénye másik fele, akit egyre türelmetlenebbül várt, kutatott.

Talán a hiánypótló, sorskompenzáló törekvés a legjellegzetesebb vonása a felnőtt életre készülő József Attilának, hiszen már kamasz korában koravén igyekezettel próbálta korrigálni az örökül kapott hibás családi mintát. A ferencvárosi lakásukban ágybérletben náluk lakó Tittel Margitot – aki a tízéves kisfiút megismertette Ady költészetével – éppúgy feleségül szerette volna venni, mint később azokat a szépségükkel és intellektusukkal egyszerre vonzó lányokat, akiknek versekkel udvarolt. Olyan partner szóba sem jöhetett, aki nem tudta értékelni szellemi kiválóságát és a semmiből szavakkal varázsolt, többnyire névre szóló vers-ajándékait.

Kamaszkorában, amíg anyagilag a családjától függött, a házasság természetesen csak távoli terv lehetett számára. Mégis megható az emlékezések között a visszatérő motívumokat olvasni arról, miként fontolgatta a leánykérést és a közös jövőt már 1924-ben, Makón, Saitos Valériával, majd 1926-ban Hertha Böhmmel, a hatvani kastélyban megismert osztrák nevelőnővel, akivel egy éven át esküvőről, gyerekekről, verseiről levelezett – igaz, a német nyelv gyakorlása is a céljai közt szerepelt.

Versei feminin jellegével szemben nőválasztásaiban határozottan "macho" vonások érvényesültek. Kamaszkori múzsái éppoly ártatlanok voltak abban, hogy a költő képzeletét lángra gyújtották, mint a későbbi szerelmi célpontok, akiket szabályosan üldözött képzelt vagy valódi szerelmével – Gebe Mártától Wallesz Lucáig, Vágó Mártától Szántó Juditig, vagy az Óda hősnőjétől, Marton Mártától Kozmutza Flóráig. Ők mindahányan, kivétel nélkül rokonszenves, szeretni való, tiszta gyermeket láttak a költőben, nem tekintették férfinak. Ez a tapasztalat azonban folyamatosan aláásta a magas intellektusú, ám infantilis érzelmi beállítottságától felnőttként sem szabaduló József Attila önértékelését.

1928 tavaszán-nyarán úgy érezhette, Vágó Márta személyében végre megtalálta az "igazit", hiszen nála érzékenyebb, inspirálóbb és megértőbb intellektuális partnert később sem talált. (Mindaddig Jolán töltötte be ezt a szerepet, aki anyja helyett anyjaként viselkedett, s a költő gyermekkorában róla mintázta az ideális nő álomalakját. Nagypolgári származású szerelmese azonban pallérozottabb agyú, iskolázottabb, kifinomultabb ízlésű volt, mint az autodidakta, kicsit sznob alapon művelődő nővér.)

A vezető értelmiségi körökben forgolódó Márta – noha elragadtatottan fogadta a hozzá írt verseket – egyszersmind szigorú kritikusnak és életreformernek mutatkozott, tehát pontosan azt kínálta a felnőtt személyiségét akkoriban alakító fiúnak, amire annak legnagyobb szüksége volt. Csak a bátorság hiányzott a jómódhoz szokott, elkényeztetett Mártából, hogy vállalja a közös életet a szegény sorsú, jövedelemmel nem rendelkező költővel – s hagyta, hogy szülei és érte aggódó barátai lebeszéljék a házasságról.

Pedig József Attila ekkor már partiképes korban volt: a huszonhárom éves, külföldi egyetemeken tanult, sokféle foglalkozásra alkalmas – és hajlandó – fiatalember már gyámapai hozzájárulás nélkül is megnősülhetett volna, ha a lány szülei is úgy akarják. Vágóék befogadó, magas szintű intellektuális közegében – úgy érezte – nemcsak boldog férj és apa, hanem Márta szüleinek gyermeke is lehetne; a vágyott családi teljesség tehát a legmagasabb szinten valósulhatna meg, szerelmi házasságával pedig révbe juthatna az élete. Joggal föltételezte, hogy a lánnyal egymás között máris "Apának" nevezett Vágó Józsefnek – aki a Pester Lloyd közgazdasági rovatának vezetője volt, s a hazai radikális szabadkőműves értelmiség elitjéhez tartozott – nincsenek társadalmi előítéletei. Nem is voltak – elméletben. De a leánya jövőjéért érzett aggodalom miatt mégiscsak feltételeket szabott a fiataloknak. Az egyévi próbaidő terve pedig fényesen bevált: az angliai tanulmányúton tartózkodó, sikeresen elbizonytalanított Márta 1928 decemberében már meg is írta szakítólevelét.

Ez a szerelmi kudarc – melybe lelkileg belebetegedett a költő – fordulópontot jelentett pszichés és intellektuális fejlődésében. Leszámolt azzal az illúzióval, hogy Jolán társadalmi "asszimilációs" stratégiája célravezető. Ekkoriban csatlakozott a munkásmozgalomhoz, és Mártát már csak egyetlenegy versében említette, nevétől megfosztva, "egy jómódú lány" formulában, akit osztálya elragadott tőle. Igyekezett őt is eltemetni magában, olyan mélyre, amilyenre csak képes volt.

Nagy kérdés persze, hogyan alakult volna József Attila magánélete és költészete, ha ez a házasság mégiscsak létrejön. Meglehet, hogy válással végződik, de a költő akkor is megtapasztalhatta volna mindazt, amiért Petőfit irigyelte: hogy rövid életében a költői sikereken túl a házasság és az apaság öröme is megadatott neki. József Attila is alig várta, hogy verset írhasson fia születése alkalmából. Mártának, nyolc évvel később fölelevenített barátságuk idején, bevallotta: szülei hatévi törvénytelen együttélését mintegy jóváteendő, szabályos házaséletre sóvárgott: azt szerette volna, hogy a felesége neki adja a szüzességét, közös hálószobában aludjon vele, főzzön rá, gyereket szüljön neki, s mindenestől vállalja őt, jóban-rosszban kitartva mellette. Az 1936-37 fordulóján már válófélben levő Márta azonban szerelmük torzóba fúlt reneszánsza idején sem vállalkozott a teljes alárendelődésre.

Nyilván nem véletlen, hogy a Márta-szerelem kudarcától lelki beteggé vált költő a továbbiakban olyan asszonyhoz kívánta kötni az életét, aki öntörvényű, erős, betonbiztosan mellette áll, szabályos házaséletre alkalmas, és társadalmi osztálykülönbségek sem tátongnak köztük. Türelmetlen párkereső volt már ekkor, hiszen ahogy múlt az idő, egyre sürgetőbb volt számára, hogy mamák és lányok kedvencéből végre felnőtté váljon, saját lábára álljon. Családot akart alapítani, költőként és férfiként is meg akarta állni a helyét. Ezért csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, ahol új Petőfiként, a proletárforradalom költőjének közéleti szerepében is hasznossá tehette magát.

Szántó Judit – eredeti nevén Ludmann Júlia, akit Czakó, Csont, valamint Pál Judit néven is ismertek a munkásmozgalomban – két évvel volt idősebb a költőnél. A mutatós asszony esernyőgyári munkásnő és szavalóművész volt: baloldali rendezvényeken lépett föl, szavalókórusokat tanított be, és egyedül nevelte kislányát. Elvált férje, az akkor moszkvai emigrációban élt Hidas Antal éppúgy költő volt, mint előző udvarlója, Fenyő László.

Ebben a kapcsolatban – mely csak azért nem lett szabályos házassággá, mert a karakán, erős akaratú nő kezdetben ezt nem igényelte – egyik fél sem lehetett igazán boldog. "Szövetség" volt ez inkább, "nem szerelem". Judit lelkiismeretesen gondoskodott a költőről, otthont teremtett számára, pénzt keresett a gyárban, fáradhatatlanul házalt a verseivel, de nem volt intellektuális partner; ugyanakkor szigorú anyaként viselkedett, és mozgalmi szempontból cenzúrázta a költő verseit. Az élettársak legfeljebb a szegényes, de tiszta közös otthon örömeit élvezhették egymás mellett. Szexuális vonatkozásban sem váltak be várakozásaik. A költő számára ezért vált olyan fontossá a pszichoanalízis: meg akarta érteni, miért kezd már-már félni az őt mindenestől vállaló asszonytól. A kezelést azzal az elhatározással fejezte be, hogy elválik Judittól. De ezt a tervét sem tudta egykönnyen végrehajtani.

A boldogtalan élettársi kapcsolat legárulkodóbb jele az volt, hogy Szántó Judit mellett csak mozgalmi költő lehetett, mert a nyomorúságos körülmények és hétköznapi gondok szorításában képtelen volt szerelmes verset írni hozzá. Nem úgy az először látott szépasszonyhoz, dr. Szöllős Henrikné Marton Mártához Lillafüreden, aki – tudtán kívül – a világirodalom egyik legszebb költeményét, az Ódát ihlette. József Attila lírai képzeletét tehát továbbra is az elérhetetlen, sohasem birtokolható, ismeretlen, "örök nő" hozta működésbe. Gyömrői Edit és Kozmutza Flóra, a két utolsó nagy versciklus múzsái sem érezték később, hogy bármi közük lenne József Attila szerelmes verseihez, noha ők hozták ihletett állapotba a költőt – akárcsak a holtában sosem látott, néhai Mama, akit már csak a teremtő költői képzelet támaszthatott új életre.

Családtagjaihoz azonban utolsó éveiben egyre ellentmondásosabban viszonyult. A pszichoanalitikus kezeléseken felidézett gyermekkori emlékei alapján minduntalan felülbírálta s indulatosan kritizálta szülei és testvérei életstílusát. Bántotta a tudat, hogy apja és anyja csak többévi együttélés után törvényesítette kapcsolatát, elítélte József Áron megbocsáthatatlannak érzett hűtlenségét, és – noha az első gyermekét váró Etusról mintázta 1929-ben a Betlehemi királyok bájos földi Madonnáját – morális szempontból elítélte nővérei férjválasztásait. Jolán fő bűne az volt a szemében, hogy "előnyös" házassága révén kiragadta őket természetes közegükből, a Ferencvárosból, s egyre jobban zavarták nővére infantilis rögzültségei, a püngrüc-korszakban gyökeret vert csodaváró mentalitás felnőttkori megnyilvánulásai. Iszonyat című versében Jolán és csecsemőkori önmaga ambivalens viszonyát jelenítette meg, a rémálmok dramaturgiája alapján, önkényesen illesztve össze az emlékezetéből kihullott, múltbeli történéseket. Etusra viszont azért neheztelt, mert fiatalabb nővére nemcsak kiszolgáltatott bakfisként, hanem huszonéves nagylányként is alárendelte magát Jolán-Lucie akaratának, aki a család egyben tartásának nemes céljára hivatkozva, elvált férjével házasította össze húgát.

Pedig élete utolsó hét esztendejében József Attila szeretetteljes otthonra, igazi menedékre talált a gyerekzsivajtól hangos, hódmezővásárhelyi Makai-házban. Ennek ellenére jobbára csak válságos életszakaszaiban kereste tartósan a társaságukat. Mindenáron a saját életét akarta élni – de az elvesztett édesanya hiányát tudatosító, szintén háromgyermekes Etus (a "boldogságos kismama") és sógora (egykori gyámja) családi harmóniája saját férfiúi kudarcait tudatosította benne. (1934 tavaszán sokat írt akkori lelkiállapotáról első analitikusának, dr. Rapaport Samunak, akivel Hódmezővásárhelyről amolyan "levelező analízist" folytatott.)

Gyömrői Edit, a költő új pszichoterapeutája 1935 közepén, amikor József Attila kezelésére vállalkozott, még nem sejthette, hogy egy éven belül saját látványos szakmai kudarcát éli meg páciensével, aki a lélekelemzés traumatudatosító-tudattalanfaggató módszerével próbálja megérteni a nőkkel szemben érzett bizalmi válságának okait.

Rövid idő leforgása alatt a terapeutanőnek be kellett látnia, hogy tehetetlen a szeretetéhes és a férfiasságát immár vele szemben bizonyítani akaró, mind agresszívabbá váló páciensével szemben, aki – pszichológiai szakkifejezéssel – "regrediált", azaz előszeretettel viselkedett az analitikus órákon gyermek módjára, szerepjátékszerűen újraélve elfojtott-eltemetett emlékeit. József Attila viszont halálos komolyan beleélte magát a személyes emlékidéző játékba, mely költői képzeletének páratlan vizuális nyersanyagot kínált.

Játszani, gyónni, imponálni, fantaziálni – mindig csak nők által tartott tükör előtt érezte érdemesnek és izgalmasnak. Mintha együtt szülték-teremtették volna újra, nyomról nyomra, az eltűnt időt. Szenvedélyesen ragaszkodott a múltjához, amelyet az imádott-gyűlölt analitikusnő óráin élményszerűen újra- meg újraélhetett – s talán úgy gondolta, a visszapergetett filmen látott egykori történésekből sok mindent jóvá is tehet.

Ő is szerepjátékot játszott, de nem kitalált forgatókönyv alapján – mint egykor a Lovag utcában Lucie és a Doktor Úr -, hanem kínos pontossággal ragaszkodott az egykori valósághoz, melyet fáradságos munkával kellett előásni a múltból, megtisztítva az élményt a feledés vastag porától. A kezelés során új életre támadt, ellentmondásos élmények pedig döntően a Mama – illetve az analízisben az őt helyettesítő – Gyömrői Edit személyéhez kötődtek. A pszichoanalitikusnő pontosan értette, mit jelentenek azok a fölkavaró életepizódok a költő számára, amelyek a közös emlékidézések során megelevenedtek, s a létező legintimebb, anya-gyermek kapcsolat újraélésére késztette a költőt, mégsem vehette magára a páciens által ráosztott szerepet, hiszen csak a tudatosítás volt a feladata.

Ezért aztán minduntalan elrontotta a lelki kitárulkozásban mind nagyobb örömét lelő költő játékát. Nem hagyta, hogy beleélje magát fantáziáiba, ha lejárt a kezelési idő, elköszönt tőle, pénzt kért a figyelméért cserébe – minduntalan visszarántotta a valóságba, ez pedig azt jelentette, hogy ismét el kell válniuk; jön az új páciens, akivel az anyját helyettesítő terapeutanő ugyanolyan figyelmesen foglalkozik majd, mint vele. Ez pedig nemcsak hihetetlen, hanem tűrhetetlen is: egyszerűen nem hagyhatja annyiban – így érezte. Bosszút kell rajta állni. Ha a szómágia, az átokvers hatástalan, akkor föl kell jelenteni kuruzslásért, vagy leütni-elijeszteni a vőlegényét, aki az útjában áll. Muszáj magára terelnie a figyelmet valahogy – különben nem bírja ki ezt az emberi méltóságában megalázó, egyoldalú szerelmet.

József Attila szándékoltan gerjesztette – újrateremtve magában – az egykor átélt, zűrzavaros lélektani szituációkat, hogy közben higgadt külső szemlélőként tanulmányozhassa indulatvezérelt önmagát, majd precíz-szabatos, formailag kifogástalan versekben dokumentálja zabolátlan ösztönei működését. Olyasmit akart létrehozni mindenáron a költészetben, ami addig egyetlen más pályatársának sem sikerült (igaz, rajta kívül nem is nagyon próbálkozott ilyesmivel senki). Kortársai közül néhányan pontosan fölismerték az ismeretlen tartományba merészkedő lírai akrobata mutatványainak kockázatát és költészeti forradalmának lényegét. Arthur Koestler "freudi népdalnak" keresztelte el az egyéni és kollektív emlékezetet a "replay" technikájával mozgósító, majd újraalkotó verstípust, mely – József Attila-i fogalmakkal élve: a "szemlélhetetlen világegész" szabad szemmel láthatatlan univerzumtartományát is képes vizuálisan és átélhetően megidézni.

Gyömrői Edit tehát nem tévedett, amikor 1971 nyarán Vezér Erzsébetnek adott interjújában azt állította: "a versek, azok nem én voltam" – lévén "az analitikus egy neutrális senki, olyan, mint egy ruhafogas, amire az összes meglevő kabátokat ráakasztják. Az összes régi érzést az analitikushoz kapcsolják és végigélik. Ezért tudjuk megtanulni, mi történt a beteggel. (…) Az érzelem az anyjához kötődő érzésnek az ismétlése volt. (…) egy állandó szemrehányás, egy ambivalens kötődés az anyjához, akit nagyon szeretett és akit nagyon gyűlölt is."

József Attila – a pszichiátriai szaktudás mai szintjén elmondható – nem elmebeteg módjára viselkedett, amikor szenvedélyesen ragaszkodott a menetrendszerűen bekövetkezhető, önélveboncoláshoz hasonlatos, izgalmas képzeletjátékhoz, csak éppen pszichés terhelhetősége határára érkezett a költői kísérletek során. Az ideg-összeroppanásból néhány hét alatt felgyógyult, Edit-függősége is véget ért, és mintha az analízis sem érdekelte volna tovább, amikor férfi terapeuta vette át a kezelését.

Kilenc hónapig, éppen egy magzat kihordási idejéig tartott József Attila utolsó nagy szerelme a vele egyidős, gyönyörű pszichológusnő, Kozmutza Flóra iránt, akinek a keresztneve a költő utolsó nagy versciklusát ihlette.

Ő volt a legtitokzatosabb múzsa az összes között – és nemcsak azért, mert Flóra szeméremérzésből nem akarta fölfedni kilétét a nyilvánosság előtt, hanem azért is, mert ezek a versek mintha nem is hús-vér nőhöz, hanem egy elképzelt, személytelen szépséghez, testetlen ideálhoz szólnának. Aminthogy tulajdonképpen erről is volt szó: mindvégig volt valami irracionális ebben az érzelmi jellegében egymástól merőben különböző kapcsolatban. A költő szokatlan "rámenőssége" – az, hogy második találkozásukon rögtön feleségül kérte Flórát – megriasztotta lányt, de mint utóbb bevallotta: képtelen volt "ellenállni az ostromnak" – és a versek is meghatották, imponáltak neki, noha úgy érezte, nem neki szólnak; ő csak eszköz ahhoz, hogy ezek a költemények megszülethessenek.

Ha elmélyülten olvassuk Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól szóló emlékiratát – melyben a költővel való levelezésének megmaradt dokumentumait is közreadta -, a költő aktuális lelkiállapotáról és jövőképéről is fogalmat alkothatunk. József Attila szemmel láthatólag belelovallta magát ebbe a szerelembe, mert Flóra szép volt, okos, megértő, egyszersmind erős és határozott – alkalmas arra, hogy mellette maga is "újjászülessék", menedékre leljen -, legbelül mégis úgy érezhette, reménye csak illúzió. És nemcsak a lány kétértelmű viselkedése miatt hihette ezt – hiszen Flóra mindvégig becsületesen, segítő szándékkal állt mellette -, de vonakodásából arra következtetett, hogy más iránt elkötelezett. Ami így is volt: Flóra megírta a könyvében, hogy 1936 decemberében ismerte meg Illyés Gyulát – József Attila egykori barátját, akkori riválisát -, aki azonnal megdobogtatta a szívét, de Illyés nős volt, ezért eltemette magában az iránta támadt vonzalmat. (Illyés pedig naplójában írta meg, hogy Flórába az első látásra beleszeretett, de tudta, hogy házasemberként a legkisebb esélye sem lehet az erkölcsös úrilánynál.)

József Attila – hallatlan intuíciós és kombinációs készséggel – megérezte, mintegy "kisakkozta" ezt az érzelmi háromszög-kombinációt, és – noha Flóra végül, a Siesta Szanatóriumban ápolt költő sürgetésére, igent mondott tervezett házasságukra – utolsó versében és a halála napján írt búcsúlevélben maga mondott le az elképzelt családi teljességről – átengedve választottját annak, "ki méltóbb lesz hozzá". Ő pedig az első nőt: az égi Mamát választotta.

A lányok, asszonyok a költő utóéletében is nagy szerepet játszottak, mint emlékének és kultuszának ápolói, esendő-szeretni való lényének ábrázolói. József Jolán írta az első életrajzot öccséről (József Attila élete, 1940) – mintegy megalapozva a költőről való közgondolkodás jellegét, hiszen ő a közös gyermekkor és az utolsó hónapok közvetlen tanújaként rendkívül érzékletes leírást adhatott élményeiről, és ez a fajta, anyai-nővéri nézőpont maradt a meghatározó aspektus később is, amikor mások is fölidézték a költő életútját.

József Attila fiatalabb nővére írásban kevesebbet emlékezett, mint újságíróvá lett nővére – aki A város peremén című, szocialista-realista szellemű ifjúsági regényével búcsúzott 1950-ben az élettől – de élőszóban, majd később videokamera előtt is szívesen mesélt az érdeklődőknek közös gyermekkorukról és személyes emlékeiről. (Vele kegyesebben bánt a sors, mint fiatalon meghalt anyjával, öccsével és nővérével, hiszen az emberi kor végső határáig, 101 éves koráig élt, s megteremtette maga körül mindazt, amire boldogtalan fivére hiába vágyott: a tűzhelyet, az összetartó, szeretetteljes, népes családot.

Később szinte valamennyi múzsa – Gebe Márta, Espersit Caca, Saitos Valéria, Wallesz Luca, Szántó Judit, Vágó Márta, Illyés Gyuláné – közreadta élményeit arról a férfiról, akinek valójában ők tartoztak köszönettel, hiszen József Attila tette őket halhatatlanná.

 

Irodalom

 

Bányai László (1943): Négyszemközt József Attilával. Körmendy Könyvkiadó, Budapest.

Beney Zsuzsa (1999): A gondolat metaforái. Argumentum Kiadó, Budapest.

Brabant, Éva (1985): A bűntelen bűnös. József Attila és a pszichoanalízis. Új Írás, 8. sz. 95-103.

Enyedi Sándor (1998): Tegnapelőttől tegnapig. Művelődéstörténeti töprengések. Kolozsvár.

Fedor Ágnes (1972): Lucy és Jolán. Magyar Nemzet, január 30. 12.

Fejtő Ferenc (1989): Flóra, József Attila és Illyés Gyula között. Irodalomtörténet, 3. szám, 535-545.

Gyertyán Ervin (1985): Vád és valóság. A József Attila-dráma néhány szereplőjéről. In Gy. E.: Tisztán meglátni csúcsainkat. Tanulmányok József Attiláról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 249-276.

Hét év József Attila közelében. Dokumentumok Bányai László hagyatékából (1995): Horváth Jenő kézirat- és levélgyűjteményét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Valachi Anna. Magvető Könyvkiadó, Budapest

Horváth Iván-Tverdota György szerk. (1992): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Illyés Gyuláné (1987): József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

József Attila válogatott levelezése (1976): Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Fehér Erzsébet. Akadémiai, Budapest.

József Jolán (1940): József Attila élete. Cserépfalvi, Budapest.

Kovács Ákos: Bécs után – Párizs előtt. József Attila Hatvanban. Hatvany Lajos Múzeum füzetei No. 5. é. n.

Levendel Júlia-Horgas Béla (1970): A szellem és a szerelem. Gondolat, Budapest.

Nemes Lívia (1992): József Attila tárgykapcsolatai. In "Miért fáj ma is", 163-188.

Németh Attila (2000): József Attila pszichiátriai betegségei. Filum Kiadó, Budapest.

Németh Andor (1989): József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat, Budapest.

Szabad-ötletek jegyzéke (1990): Közzéteszi: Stoll Béla. Atlantisz Kiadó-Medvetánc. Budapest.

Szabolcsi Miklós (1963): Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Akadémiai Kiadó-MTA Irodalomtörténeti Intézet. Budapest. Irodalomtörténeti Könyvtár 11.

Szabolcsi Miklós szerk. (1957): József Attila Emlékkönyv. Szépirodalmi, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1977): Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927. Akadémiai, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1992): "Kemény a menny". József Attila élete és pályája 1927-1930. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1998): Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szántó Judit (1997): Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket készítette Murányi Gábor. Második javított és bővített kiadás. Argumentum, Budapest.

Szőke György (1982): József Attila anyaképének formálódásai. Kortárs, 9. sz. 1451-1454.

Vágó Márta (1975): József Attila. Sajtó alá rendezte: Takács Márta. Szépirodalmi, Budapest.

Valachi Anna (1987-88): Egy pszichoanalitikus orvos-beteg kapcsolat rekonstrukciója. Dr. Rapaport Samu és József Attila. Irodalomtörténeti Közlemények, 5-6. sz., 581-616.

Valachi Anna (1998): József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book, Budapest.

Valachi Anna (2003): József Attila "freudi népdalai". Thalassa, 2-3. sz., 57-67.

Vezér Erzsébet (1971): Ismeretlen József Attila-kéziratok. Irodalomtörténet, 3. sz., 620-633., illetve in V. E. (2004): Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 181-192.

 

Jegyzet

 

Elhangzott a József Attila Szabadegyetem jubileumi előadás-sorozatában, Kossuth Klub, 2005. január 7.