A náci Németország Szovjetunió elleni támadását számos történész, mind Oroszországban, mind Magyarországon, a goebbelsi propagandának megfelelően, preventív háborúként határozza meg. A cikk újonnan feltárt dokumentumokra hivatkozó történészek csúsztatásait, hamisításait és félreértelmezéseit mutatja be. Zsukov marsall címben szereplő tervezetének sorsa is demonstrálja a II. vi­lág­háborúval foglalkozó historiográfia szakmai állapotát.

Az 1990-es évek közepén a Vörös Hadsereg Tábornoki karától származó legfontosabb dokumentumok közül, az 1940 ősze és 1941 tavasza közé eső időszakból, néhány kikerült a titkosítás alól, és jelentősen gazdagította a történészek elképzeléseit arról, hogy miként készült a Szovjetunió a küszöbönálló háborúra.

Köztük található a Szovjetunió fegyveres erőinek felfejlesztéséről összeállított terv négy változata, a Védelmi Népbiztosság direktívái a katonai körzetek parancsnokságainak és még néhány írásos anyag¹ .

A kutatók legnagyobb érdeklődését az a dokumentum váltotta ki, amely első megjelenésekor kapta a címet, hogy "Tervezetek a Szovjetunió fegyveres erőinek stratégiai hadrafoghatóságáról a Németországgal és szövetségeseivel való háború esetére"² . A kutatók többsége úgy értelmezte, mint egy preventív (megelőző) csapás tervét, amit a Tábornoki kar állított össze és terjesztett javaslatként I. V. Sztálin elé 1941 májusában. "A tábornoki kar egy megelőző csapás mérését javasolta – írja például P. N. Bobiljov -, vagyis hogy a Szovjetunió vállalja a kezdeményező szerepet a Németországgal való háború kirobbanásában."³ Az efféle értelmezések helyes vagy helytelen voltának a kérdése háttérbe szorult a miatt a körülmény miatt, hogy számos szerző azzal a céllal forgatta a dokumentumot, hogy mindenáron bizonyítsa: 1941 őszén a szovjet vezetés szándéka az volt, hogy a "Európa szovjetizálásának"⁴ tág programjának keretén belül megtámadja Németországot. A kibontakozó vita lényegét elhomályosította a terminológia használata: a tézis hívei, miszerint a Szovjetunió "megelőző csapás"-ra készült, a fogalmat a támadás (agresszió) szinonimájaként értelmezték, ami megnehezítette a vita résztvevőinek kölcsönös megértését, és végső soron megakadályozta konkrét kérdések megoldását. Még azt sem tisztázták, hogy egyáltalán tekinthetők-e a "Tervezetek…" érvényt nyert dokumentumnak, vagy éppen elutasította-e I. V. Sztálin a Tábornoki kar javaslatát, és egyáltalán, nem túlságosan elsietett-e jó pár kutató egyezsége, akik közös nevezőre jutottak abban, hogy a Vörös Hadsereg egységei akarták megnyitni a harci cselekmények sorozatát?

Azok a kutatók, akik a Tábornoki kar májusi "Tervezetei…"-t úgy magyarázzák, mint egy "megelőző csapás" tervét (értve ez alatt a háború kirobbantásának kezdőaktusát), a dokumentumnak azt a két bekezdését veszik alapul, amelyek megelőzik a Vörös Hadsereg csapatai elé tűzött célok és feladatok kifejtését. A két bekezdésben szerepel ugyanis egy következtetés, amely abból a tényből indul ki, hogy Németországnak nincs szüksége mozgósításra: "Tekintettel arra, hogy Németország jelenleg teljes hadseregét készenlétben tartja, szétbontakoztatott támogatóegységekkel, lehetősége van rá, hogy megelőzzenek bennünket a felfejlődésben, és váratlan csapást mérjenek ránk. Hogy ennek elejét vegyük, szükségesnek ítélem, hogy semmilyen körülmények között se engedjük át a kezdeményezést a Német Vezérkarnak, az ellenséget meg kell előznünk a felfejlődésben, és abban a pillanatban kell megtámadnunk a német hadsereget, amikor a felfejlődés szakaszában van, és még nem képes megszervezni a frontot és a fegyvernemek összehangolását." A fronton elhelyezett egységek elé tűzött feladatok előszámlálása után jött a javaslat:

"A fentebb vázolt elképzelés megvalósítása érdekében haladéktalanul meg kell hozni a következő intézkedéseket, amik nélkül nem mérhetünk váratlan csapást az ellenségre sem a levegőből, sem a földön:

1. végre kell hajtani a csapatok titkos mozgósítását a tartalékos egységek elterelő hadgyakorlata révén;
2. a táborba telepítés fedezete alatt csapatokat kell összevonni a nyugati határok közelében, mindenekelőtt a Főparancsnokság különleges egységeit;
3. a légierő egységeit készenléti repülőterekre kell összevonni a távolabbi körzetekből, és neki kell látni a légi fedezet kiépítéséhez;
4. a tartalékos és hadtápállomány fokozatos behívásának és gyakorlatoztatásának leple alatt meg kell szervezni a támogatóegységek szétbontakoztatását és a tábori kórházak kialakítását."⁵

Már most megjegyezzük, hogy e két bekezdésnek a szövegében éppúgy, mint a dokumentum további részében, egyetlen közvetlen utalás sincs arra, hogy a terv készítői harccselekmények indítására gondoltak volna a Vörös Hadsereg egységeivel. Az olyan szavak és kifejezések, mint "megelőzés", "támadás", "megelőző csapás mérése" a köznapi nyelvben is nélkülözik azt a jelentést, amelyet a kutatók magyaráztak beléjük, miközben a szóban forgó részletet mint egészet értelmezték. Legyen szó bármilyen háborúról, annak menetében a felek felváltva mérnek egymásra csapást, ami, ha váratlanul éri az ellenséget, akkor a győzelem legfőbb előfeltétele, a katonai művészet egyik alapvető eleme. 1942 novemberében például csapataink Sztálingrád alatt mértek váratlan csapást a Wehrmachtra. Következésképpen váratlan támadást intézni az ellenség ellen a háború folyamán is lehetséges. Nehézséget itt az a körülmény okoz, hogy a "Tervezetek…" szerzői vajon ennek végrehajtását javasolták-e, megelőzendő az ellenséget a felfejlődésben.

Azok a történészek, akik hozzászoktak, hogy a Németország "hitszegő és orv" támadásáról írnak, nemigen tudják elképzelni, hogy a háború másképp is indulhatott volna. Néhány szerző (és ez mindenekelőtt V. Szuvorov-Rezun – a preventív háború koncepciójának meghirdetője – hazai epigonjaira vonatkozik) nemcsak hogy idézeteket von ki M. N. Tuhacsevszkij munkáiból, amik a támogató egységek támadó feladatairól szólnak, hanem még azt is bizonyítani szeretné, hogy a "szovjet hadtudomány… azzal számolt, hogy napjainkban a háborúkat nem megüzenik, hanem váratlan csapással kezdik"⁶ . Ugyanakkor közismert tény (és ezt a szakirodalom is nemegyszer alátámasztotta már), hogy a szovjet katonateoretikusok tartalmilag eltérő módon határozták meg a háború kezdeti időszakát, és ha kivételes esetekben – Sz. N. Kraszilnyikov, G. Sz. Isszerszon – elhangzottak is helytálló következtetések, akkor azok nem kaptak hivatalos elismerést. A kérdés körül elindult vita a háború előtt korántsem zárult le, amiről az 1941 folyamán megjelent katonai folyóiratokban jó néhány publikáció tanúskodik⁷ . A titkosítás alól feloldott, háború előtti tervek dokumentumai egyedül azt bizonyítják egyértelműen, hogy a szovjet katonai vezetés elképzelése a háború elsői szakaszáról az volt, hogy a háború megkezdése és a szemben álló felek főerőinek színre lépése időben nem esik egybe. Ebben a periódusban a harctevékenység korlátozott erőkre hárul, és az a célja, hogy megzavarja az ellenség főerőinek a szétbontakoztatását⁸ .

Mindezen felül figyelembe kell venni még, hogy a helytálló elméleti következtetések születését jelentős távolság választja el attól, hogy magukévá tegyék vagy akár csak megismerkedjenek velük azok a katonai hivatást gyakorló tömegek, amelyeknek elméleti felkészültsége a háború előtt köztudottan számos kívánnivalót hagyott maga után. A Vörös Hadsereg legfelső parancsnoki állományának 1940. decemberi tanácskozásáról szóló, újabban napvilágra került dokumentumok azt mutatják, hogy a szovjet katonai vezetés nem szentelt kellő figyelmet a háború kezdeti szakaszának a kérdésére. Így történhetett, hogy a Baltikumi különleges katonai körzet parancsnokának, P. Sz. Klenov tábornoknak a kivételével a tanácskozáson beszámolóval fellépő vagy a tábornoki vitába bekapcsolódó számos résztvevő közül senki sem érintette ezt a problémát. P. Sz. Klenov viszont az éppen tárgyalt kérdéstől függetlenül döntött úgy, hogy állást foglal G. Sz. Isszerszon dandárparancsnok éppen csak megjelent, A harc új formái című könyvéről, és megbírálja azokat a tételeit, amelyekben azt állítja, hogy az elkövetkező háború kezdeti periódusa másmilyen lesz, mint amilyennek a múltban valaha is meghatározták. "A háború kezdeti időszakának kérdése – mondta – a különleges támadó hadműveletekre felkészített egységeket érinti. Ilyenek lesznek ugyanis a kezdeti időszak hadműveletei, amikor az ellenség hadserege még nem fejezte be a csapatösszevonásokat és nem lesz kész a felfejlődésre. Ezek a műveletek áttörések lesznek különleges feladatok végrehajtására… Hatásosak pedig akkor lesznek, ha tekintélyes légi és talán gépesített erők végzik őket, mielőtt még az ellenség a döntő lépésre szánná magát, befejezhetné mozgósítását, az összevonásokat és a felfejlődést, a műveletek célja pedig, hogy mindezt akadályozzák, az összevonásokat térben visszaszorítsák és húzzák az időt."⁹ A tény önmagában, hogy P. Sz. Klenov felszólalása nem szolgált alkalomként ennek az alapvető kérdésnek a további megvitatására, hogy a tanácskozás egész ideje alatt egyetlen felszólaló sem tért vissza rá, arról tanúskodik, hogy a Vörös Hadsereg vezetőségében uralkodó hangulat olyan volt, hogy vagy senkinek sem akaródzott kiállni G. Sz. Isszerszon álláspontja mellett, vagy hogy ez a probléma a tanácskozáson részt vett katonai szakemberek érdeklődésének valójában csak a perifériáján mozgott¹⁰ .

Tekintve, hogy G. Sz. Isszerszon könyve 1940-ben jelent meg, még az is igen valószínű, hogy a tanácskozás több résztvevőjének egyszerűen nem volt alkalma megismerkedni vele.

Nincs semmilyen alapja annak, hogy kételkedjünk G. K. Zsukov igazmondásában és őszinteségében, amikor arról beszélt, hogy azokban az években a hadászat elmélete a kor színvonalán állt ugyan, a gyakorlat azonban "elmaradt az elmélet mögött". "1941 tavaszán, a műveleti tervek kidolgozásakor – írta G. K. Zsukov -, gyakorlatilag nem vettük teljességgel figyelembe, hogy a háború kezdeti szakaszában mik a modern hadvezetés sajátosságai. A Védelmi Népbiztosság és a Tábornoki kar azzal számolt, hogy két ilyen nagyhatalom között, mint amilyen Németország és a Szovjetunió, a háború a korábban ismert séma szerint fog kitörni: néhány napos határ menti csatározások után megütköznek a főerők."¹¹ A. M. Vasziljevszkij azt állította, hogy a Tábornoki kar vezetősége a "terv kidolgozásakor… arról a helyes álláspontról" indult ki, hogy a "modern kori háborúkat nem meghirdetik, hanem egyszerűen elkezdődnek az ellenséges erők hadmozdulatainak az előkészületeivel…" Ennek ellenére, írta, "a terv a jó öreg szokások szerint a harccselekmények megkezdésétől az ország főerőinek hadba lépéséig 15-20 napra becsülte a háború úgynevezett kezdeti szakaszát…"¹² Láthatjuk tehát, hogy a terv közvetlen készítői elismerték, még ha csak bizonyos fenntartásokkal is, az általuk elkövetett hibákat.

Milyen tanúsággal szolgálnak erre nézve a tervezések nemrégiben nyilvánosság elé tárt dokumentumai?

Amikor az 1940. szeptember 18-i "Tervezetek…" szerzői azt a feladatot állították a nyugati front csapatai elé, hogy "csapással mérjenek döntő vereséget a Kelet-Poroszország területén összevont német hadseregre", egyenesen kifejtették, hogy "20 nap leforgása alatt, a seregek összevonásától a fegyverbe állításukig [így a szövegben], támaszkodva a megerődített körzetekre, aktív védekezéssel kötelesek szilárdan lezárni határainkat és megakadályozni a németek behatolását területünkre"¹³ . Ennek megfelelően a "csapásmérést" az összevonást követő 20. napra tervezték, amit "aktív védekezéssel"¹⁴ kellett volna fedezni. A Kijevi különleges katonai körzetnél a körzeti egységek 1940-es összevonási tervének összeállítói azzal számoltak, hogy a csapatok a mozgósítás 30. napján lesznek felkészülve a támadásra (l. III. pont), amellett az összevonás és a szétbontakozás is csak a háború megkezdése után ment volna végbe (V. p.). Az első – védekező – szakaszra "a támadó ellenség élőerejének megsemmisítését" irányozták elő (V. p. 1.) és "nagy erejű légi csapások"-at a vasúti csomópontokon azzal a céllal, hogy "akadályozzák és késleltessék a német csapatok összevonását" (V. p. 6.).¹⁵

Újabb bizonyítékokat kínálnak a decemberi tanácskozás után lefolytatott stratégiai hadijátékok. A szemben álló feleknek mindkét játékban oly módon szabtak feladatokat, hogy azok a háború kezdeti szakaszában teljességgel nélkülözték a hadmozdulatokat. A háború első szakaszára hadgyakorlatok sem voltak előírva. A gyakorlatok megszervezői szemlátomást magától értetődőnek találták, hogy a támogató egységek megbirkóznak feladataikkal. Számunkra különösen az a mozzanat figyelemre méltó, hogy a játék feltételei szerint a "nyugatiak" azelőtt támadták meg a "keletieket", mielőtt befejezték volna a felfejlődést.¹⁶

Feltételezzük azonban, hogy 1941 tavaszán a tábornoki kar vezetősége mégiscsak belátta, hogy elképzelései a háború kezdetéről nem felelnek meg a reális körülményeknek, és ez a "Tervezetek…" szövegében is tükröződik. (Hasonló eredményre jutott ezzel kapcsolatban például G. I. Geraszimov is, aki a május 15-i "Tervezetek…"-et a Tábornoki kar egyfajta "válasz"-aként értékeli a G. Sz. Isszerszon által felvetett problémára¹⁷ .) Ebben a tekintetben kétségtelen érdeklődésre tartanak számot azok a dokumentumok is, amelyek 1941 májusához, illetve júniusához kapcsolódnak. Azóta, hogy Ju. A. Gorkov publikálta a Tábornoki kar direktíváit a nyugati határ menti körzetek parancsnoksága számára és a haditerveket, amelyeket a körzetekben dolgoztak ki ezeknek a direktíváknak az alapján, közvetlenül a német támadás előtt, teljes biztonsággal állítható, hogy a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg elavult nézeteit a háború kezdeti időszakáról 1941. június 22-éig semmi sem ingatta meg.

Például azok a védelmi feladatokkal foglalkozó direktívák, amelyeket a Tábornoki kar 1941 májusában írt elő a Kijevi és a Nyugati különleges katonai körzeteknek, a következőképpen fogalmaznak: "Az országhatár menti erődített állások elszánt védelmével kell fedezni a körzeti egységek mozgósítását, összevonását, és felfejlődését. […] Aktív légi tevékenység révén meg kell szerezni az uralmat a levegőben és megrendítő csapásokkal kell meggátolni vagy hátráltatni az ellenség csapatainak összevonását és felfejlődését."¹⁸ Ezután azt a lőszermennyiséget is meghatározták, amelyet a mozgósítás 15. napjáig engedélyeztek felhasználni¹⁹ . Úgy tetszik hát, hogy a direktívák összeállítói abból indultak ki, hogy a harccselekmények már a Vörös Hadsereg főerőinek végleges mozgósítása és összevonása előtt megkezdődnek, és ami nem kevésbé mellékes, hogy a német csapatok szintén csak a harccselekmények megkezdése után fejezik majd be az összevonást és a felfejlődést. Ezeknek a direktíváknak az alapján a Kijevi különleges katonai körzet törzsénél kidolgoztak egy körzeti tervet, amelyben a körzet parancsnoksága a Tábornoki kar direktívájának alapgondolatait ismétli meg: "Częstochowa, Katowice, Krakkó, Kielce vasúti hídjainak és csomópontjainak lerombolásával, továbbá az ellenség csoportosító tevékenységének akadályozásával meg kell hiúsítani vagy feltartóztatni egységeik összevonását és felfejlődését."²⁰ Leszögezhetjük, hogy itt a körzeti egységeknek nem jelöltek meg semmilyen támadó feladatot – csakis védelmieket. Lássuk akkor, hogy D. G. Pavlov és V. Je. Klimovszkij másképp gondolkodott-e erről. A Nyugati különleges katonai körzetben kiadott "Feljegyzés a támogató feladatokat ellátó egységek tevékenységének tervéről" című dokumentum a következő feladatot tűzte a légierő elé: "…meg kell hiúsítani és fel kell tartóztatni az ellenség csapatainak összevonását."²¹ És mi volt a helyzet a Baltikumi különleges katonai körzet parancsnokságánál? Ebben a körzetben a terv összeállítói a felderítés feladatairól szólva ezt írták: "A felderítés célja, hogy a háború első napjától fogva átlássa az ellenség szándékait, a csoportosításukat és hogy milyen határidővel próbálnak felkészülni a támadásra."²² Ebből világosan kiderül, hogy a Baltikumi különleges körzet törzskarában mindenféleképpen el tudták képzelni a háború kitörését, csak úgy nem, hogy a főerők bevetésével kezdődik (nem győzzük hangsúlyozni, hogy a határ teljes kiterjedésében található minden körzet parancsnoksága kivétel nélkül védelmi feladatokat tűzött egységei elé, tehát a kiragadott bekezdések semmi alapot sem adnak arra az interpretációra, hogy a Szovjetunió készült volna elsőként harccselekmények indítására).

Az viszont igenis feltételezhető, hogy a Tábornoki kar vezetősége 1941 tavaszán felismerte a hasonló elgondolások téves voltát, mert a májusi "Tervezetek…" kezdőmondatai pontosan erről árulkodnak²³ . Úgy képzeljük, hogy amikor G. K. Zsukov és A. M. Vasziljevszkij arra a következtetésre jutott, hogy a háború kezdeti szakaszáról nem lehet beszélni a korábbi értelmében, azt javasolta Sztálinnak, hogy elsőként ő indítsa meg a harccselekményeket. Ez ugyan a tábornoki kar vezetőit mint katonai szekértőket némileg kedvező színben tünteti fel, az események alakulásából ítélve azonban Sztálint nemigen sikerült meggyőzniük, arra pedig nem szánták rá magukat, hogy saját "megvilágosodásuk"-at megosszák a körzeti parancsnokságokkal. A helyzet sajnos az, hogy ha tovább szövögetjük a hasonló következtetéseket, akkor azt kockáztatjuk, hogy átlépjük azt a határt, amely a tényekre alapuló hipotéziseket elválasztja az alaptalan találgatásoktól.

Ám ha abból indulunk ki, hogy a szovjet parancsnokság továbbra is elavult nézeteket melengetett a háború kezdeti periódusáról, akkor be kell látnunk, hogy a "felfejlődés megelőzése", a "váratlan csapás" mérése az adott szövegkörnyezetben nem feltétlenül jelenti a "támadás megvalósulásá"-t. Ha azzal számoltak, hogy a csapatok felfejlődése egyik és másik oldalon is igénybe vesz majd bizonyos időt a háború megkezdése után (más szavakkal, a "főcsapás mérése" és a háború kirobbanása időben nem esik egybe), akkor a kifejezés, hogy "a felfejlődés megelőzése" nem érthető másként, csak úgy, mint igyekezet arra, hogy rövidebb idő alatt hajtsák végre, mint az ellenség (lerövidítve ezáltal a nevezetes "kezdeti időszak"-ot), illetve, hogy elsőként mérjenek csapást a másikra.

Megjegyezzük, hogy 1941 májusában-júniusában a szovjet vezetés hozzálátott, hogy intézkedéseket hozzon a második lépcső egységei számára, ezek az intézkedések azonban a hadsereg támogató egységeinek hadrafoghatóságáról felemás és megkésett jelleget mutatnak. Amennyire nyilvánvaló, hogy a támogató egységek erői semmiféle "megelőző csapás"-ra sem készülődtek, mint arról ékesen tanúskodnak a határ menti körzetek Ju. A. Gorkov által publikált tervei, pedig a háború elején elsősorban nekik kellett volna számítani az összecsapásra, annyira kétséges, hogy a "Tervezetek…" szóban forgó részlete alkalmas-e annak értelmezésére, hogy a szovjet parancsnokságnak mi volt a felfogása a küszöbönálló háborús összecsapás jellegéről.

Már csak azért is, mert más dokumentumok arról tanúskodnak tényszerűen, hogy a Vörös Hadsereg parancsnoksága az előkészítő intézkedések készítésekor annak eshetőségét sem zárta ki, hogy 1941 nyarán nem lesz háború. Mi másképpen lehetne ugyanis értékelni a Védelmi Népbiztosság 1941. június 18-i parancsát, amely a határ menti körzetek parancsnokságaitól azt követelte, hogy erőltessék a készenléti repülő­terek építését, és legkésőbb október 1-jére készüljenek el velük?²⁴

Fontos megjegyezni, hogy magában a májusi "Tervezetek…" szövegében is találhatók bizonyítékok arra nézve, hogy a dokumentumot semmilyen körülmények között sem lehet úgy értelmezni, mint a Szovjetunió támadási tervét Németország ellen.

A "Tervezetek…"-et "a Németországgal való háború esetére" állították össze. A Szovjetunió ellen felállított német hadosztályok mennyiségi adtainak ismeretében a terv szerzői egyenesen arról írnak, hogy pontosan abban az "esetben", ha Németország megtámadja a Szovjetuniót, miként zajlik le majd a háború. "Feltételezhető, hogy napjaink politikai helyzetének feltételei között, abban az esetben, ha megtámadnák a Szovjetuniót, akkor képesek kiállítani ellenünk […] akár 180 hadosztályt." Joggal gondolhatjuk, hogy ha a szovjet parancsnokság az események alakulásának egy másik változatára készült volna, akkor arra az esetre veszi számba a német erőket – és a számítás nyilvánvalóan más lett volna. Azonkívül, ha a szovjet parancsnokság azt tervezte volna, hogy elsőként indítja meg a háborút, akkor meg kellett volna határoznia, legalább hozzávetőleges pontossággal, azt a határidőt, amikorra a csapatok felkészülnek a támadásra. Az efféle adatok hiánya már szimptomatikus értékű, ráadásul a "Tervezetek…" szövegében egészen másról esik szó: "Feltétlenül szükséges… – írják a terv összeállítói – teljes erővel folytatni a megerődített körletek építését és felfegyverzését, elkezdeni megerődített körletek építését a front vonalán Osztaskovnál, Pocsepnél és 1942-re előirányozni megerődített körletek építését a magyar határon, valamint folytatni a megerődített körletek építését a régi országhatár mentén." Azoknak a történészeknek, akik hajlamosak úgy olvasni a "Tervezetek…"-et, mint javaslatot a háború megkezdésére 1941-ben (amellett feltételezik, hogy a Vörös Hadsereg lépett fel volna támadólag!), meg kellene magyarázniuk, hogy a tábornoki kar egy évvel a harccselekmények elkezdése után miért akart volna megerődített körleteket telepíteni az Osztaskov-Pocsep frontvonalon vagy a régi országhatár mentén. Nem érthető az sem, hogy egy támadó háború²⁵ indításának (!) tervezése során, miért gondolta volna bárki, hogy megerődített körletekre lenne szükség a magyar határon – hogy azok segítségével védjük magunkat 1943-ban? Különben is, hogy lehetett volna folytatni az építkezést, miközben teljes gőzzel folynak a harccselekmények? Ha a terv szerzői az események efféle alakulásának az eshetőségével állnak I. V. Sztálin elé, akkor azt kockáztatták volna, hogy a defetizmus bűnével vádolják meg őket.

Azonkívül ha a dokumentum fent idézett bekezdéseit váltig úgy értelmezzük, hogy az javaslat volt a háború megkezdésére 1941 nyarán, akkor nem találunk összhangot köztük és a szöveg más részletei között, és végül eljutunk egy alapvető ellentmondáshoz: az 1941. május-júniusi "Tervezetek…" IV. pontjával pontos megfelelésben születtek meg az intézkedések a Vörös Hadsereg csapatainak titkos mozgósításáról és összevonásáról²⁶ , ami aligha történhetett volna meg, ha a dokumentum csak "tervezet" marad. Emellett a határ menti körzeteknek a Tábornoki kar kizárólag védelmi feladatokat adott. Továbbá a Kijevi különleges katonai körzet parancsnoksága a hadszíntér mérnöki előkészítésére adott utasításokat, elsősorban aknamezők és szögesdrót akadályok telepítésére – 1941 júliusára és augusztusára!

Nézetünk szerint ezek az ellentmondások egyértelműen amellett szólnak, hogy a "Tervezetek…" mint javaslat értelmezése a háború elkezdésére nem állja meg a helyét. Az ellentmondások csakis akkor oldhatók fel, ha belátjuk, hogy a dokumentum mondata a "váratlan csapás mérésé"-nek szükségességéről nem azonos azzal, hogy elsőként kell megindítani a harccselekményeket. A terv összeállítói, akik 1941 nyarára várják a háború kitörését, voltaképpen azt javasolják I. V. Sztálinnak, hogy idejében hozza meg azokat a szükséges intézkedéseket, amelyek megengedték volna a Vörös Hadsereg csapatainak, hogy rögtön a háború megkezdése után képesek legyenek "váratlan csapás"-t mérni az ellenségre, mielőtt azok szétbontakoztatnák főerőiket.

A Tábornoki kar vezetősége eleve abból a feltevésből indult ki, hogy a Németországgal való összeütközés csakis a másik kezdeményezésére történhet meg, és miután arról sem volt tökéletesen meggyőződve, hogy a háború mindenképpen ki fog törni, azt tervezte, hogy folytatja a védelmi intézkedéseket arra az esetre is, ha a két ország közt meglévő feszültség valamilyen más módon oldódik fel. Ezzel kapcsolatban érdemes utalnunk O. V. Visljov munkáira, ahol meggyőző érvek találhatók amellett, hogy a szovjet hadvezetés arra számított, hogy a harccselekmények kezdetét megelőzi majd a viszonyok tisztázása diplomáciai szinten, legrosszabb esetben pedig valamilyen provokáció Németország részéről²⁷ . Akárhogy is azonban, a szovjet tábornokok hibát követtek el, amikor úgy kalkuláltak, hogy a szemben álló felek főerőinek összecsapása nem esik egybe időben a harccselekmények kezdetével, és ezért gondolták, hogy csapásmérésben megelőzik az ellenséget (értve alatta a főerők, nem pedig a hadsereg biztosító egységeinek a csapását). Emlékeztetnénk itt G. K. Zsukov egy másik ismert vallomására: "Egy ilyen méretű, váratlan támadást, amely már az első pillanatban mozgósított volna minden felfejlődött és a fő stratégiai irányokba szétküldött erőt, vagyis csapásmérést valamennyi erővel, mi nem javasoltunk. Sem a Népbiztosság, sem én, sem elődeim, B. M. Saposnyikov, K. A. Mereckov, sem a Tábornoki kar állománya nem számított arra, hogy az ellenség ennyi harckocsizó és motorizált egységet von össze, és veti be őket már az első napon egy hatalmas és egységes csoportosításban minden stratégiai irányban, azzal a céllal, hogy megrendítő csapást mérjenek csapatainkra, és elszakítsák őket egymástól."²⁸

Magától értetődő persze, hogy az általunk kifejtett elképzelések sem törekedhetnek a vitathatatlan igazság státusára. Számos történész – különösen V. A. Anfilov, M. A. Garejev, Ju. A. Gorkov – miközben nem veszi át a "revizionista" koncepció híveinek nézőpontját és következtetéseit – megegyezett abban, hogy a műveleti terv májusi változatát úgy vizsgálja, mint egy megelőző csapás tervét, értve ezalatt a nyílt katonai hadmozdulatokra tett javaslatot²⁹ . Adott esetben kiegészítő érvként jöhet számításba a történész V. A. Anfilov és N. A. Szvetlisin tanúságtétele, miszerint G. K. Zsukov a velük folytatott személyes beszélgetések során elismerte annak tényét, hogy a Tábornoki kar javasolta egy "megelőző csapás" mérését, amire I. V. Sztálin reakciója teljesen elutasító volt³⁰ . Ez a verzió azóta igencsak elharapózott a legújabb szakirodalomban. N. M. Ramanyicsev például, aki a "Tervezetek…"-et szintén úgy tekinti, mint javaslatot egy megelőző csapásra, és közben V. A. Anfilov elbeszélésére-visszaemlékezésére támaszkodik, a következőképpen okoskodik: Sz. K. Tyimosenko és G. K. Zsukov, mielőtt a dokumentumot beterjesztették volna I. V. Sztálin elé, "elhatározták, hogy kipuhatolják reakcióját a megelőző csapás gondolatára"; amennyiben ez a reakció elutasító volt, akkor egyértelmű, hogy magát a dokumentumot Sztálin már nem is látta³¹ . Mi mégis leszögeznénk, hogy az effajta tanúságok nem tölthetik be a döntő bizonyíték szerepét. Annál is kevésbé, mert a V. A. Anfilov által (szintén G. K. Zsukov szavait idézve) közölt ismertetés az 1941 januárjában folyt stratégiai hadijátékról, a monográfia következő oldalain, nem teljesen felel meg a valóságnak³² .

Utalnunk kell arra is, hogy a történészek tanúságtételei, amelyek G. K. Zsukov vallomásaira épültek, már V. Szuvorov Ledokol című könyvének a megjelenése után születtek, az említett mű állításai miatt kirobbant heves vita idején és azzal a közvetlen céllal, hogy megcáfolják őket. Csakhogy G. K. Zsukov nyilvánosságra került vallomásaiban nincsenek ilyen érvelések. Ugyanakkor írásban tanúskodott arról (fentebb már idéztünk egyet vallomásai közül), hogy a Tábornoki kar abból indult ki, hogy az ellenséges felek főerői csak néhány nappal a háború megkezdése után kerülnek összeütközésbe: "Sem a Védelmi Népbiztosság, sem én magam, sem az elődeim… nem gondoltuk, hogy az ellenségnek sikerül összevonnia ekkora erőket… és már az első napon beveti őket …" A Vörös Hadsereg vezetősége nem tudta felmérni előre "a német hadsereg csapásképességét… Ez volt az az alapvető körülmény, amely meghatározta veszteségeinket a háború kezdeti időszakában."³³

V. Szuvorov könyvének oroszországi megjelenéséig a történészek semmilyen alapot nem találtak arra, hogy úgy vizsgálják a "Tervezetek…"-et mint javaslatot a harccselekmények indítására. D. A. Volkogonov például a "Tervezetek…"-et a következő kommentárok mellett idézte: "A Tábornoki kar és a Politikai Propaganda Főcsoportfőnöksége (GUPP) azt feltételezte, hogy a védekezés rövid életű lesz: a csapatok támadásra készültek. Visszaverik a támadást és ellentámadásba lendülnek…"³⁴

A. G. Horkov, akinek Zivataros június című könyve 1991-ben jelent meg nyomtatásban, a "megelőző csapás" kifejezést úgy értelmezi, mint "válaszcsapást", ami pontosan beleillik az akkori szovjet hadtudománynak a háború kezdeti periódusáról alkotott felfogásába. "A szovjet vezetés elgondolásai – írta – arra az előfeltevésre alapultak, hogy mindkét háborúba lépő fél csak a már korábban szétbontakoztatott erőit veti be az összecsapásokba, mielőtt befejeződne a főerők mozgósítása és folytatódna összevonásuk az első stratégiai lépcső egységeinek fedezékében. A tervekben található sarkalatos momentum […] a következő kérdés elvi megoldása volt: a háború kezdetekor melyik változat (kiemelés tőlünk – Ju. Ny.) volna jobb – előbb egy ellenség elleni támadást kell-e megvalósítani, vagyis megelőző csapást mérni rá, vagy az ő csapását kell-e elhárítani előbb, és azután lendülni döntő támadásra."³⁵ Később a különböző tudósok – például, a haditengerészeti tudományok doktora, Ju. Sz. Szolniskov – a májusi "Tervezetek…"-ben nem találtak semmilyen javaslatot "az 1941-es csapásmérésre"³⁶ .

Sajnálatos módon, azoknak a kutatóknak a hangja, akik nem törték magukat, hogy a "Tervezetek…"-ben mindenáron felfedezzék a "megelőző csapás" tervét, ami miatt a szovjet-német háború kirobbanásában a Szovjetuniót terhelné a felelősség, nem volt eléggé hangos. Mi több, a történészek zöme valahogy nem vett tudomást az akkori események közvetlen tanújának és résztvevőjének, P. A. Szudoplatovnak a véleményéről sem, aki megélte napjainkat, és sikerült megszólalnia a szovjet háború előtti tervek és közvetlenül az 1941. május "Tervezetek…" kapcsán kirobbant vitában. "Teljes felelősséggel mondhatom azonban – jelentette ki -, hogy az úgynevezett megelőző háború terve Németországgal szemben nem létezett. Zsukov és Vasziljevszkij csak azt javasolta, hogy a németeket meg kell előzni a csapatok stratégiai szétbontakoztatásában arra az esetre, ha Németországgal megkezdődnének a harccselekmények."³⁷

Ezek után úgy gondoljuk, hogy a szakirodalomban lábra kapott vélemény, miszerint a szovjet katonai és politikai vezetés 1941 tavaszán azt a változatot latolgatta volna, hogy Németországra megelőző csapást mér, nélkülözi a kellő alapot. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy e változat híveinek újabb kiegészítő dokumentumokat kellene előásniuk álláspontjuk kellő alátámasztására, máskülönben értelmezésük a májusi "Tervezetek…"-ről nem minősíthető másmilyennek, mint önkényesnek.

(Fordította: Székely Ervin)

 

Jegyzetek

 

¹ L.: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1991, no. 12., 17-20. o.; 1992, no. 1. 24-29. o.; No, 2. 17-22. o.; Gorkov, Ju. A.: Gotovil li Sztalin preventyivnij udar protyiv Gitlera v 1941 g. In Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3.; Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1996, no. 2., 3., 4., 6.; Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5., 108-129. o.; 1941 god. 2 kötetben, szerk.: L. Je. Resin és mások.; V. P. Naumov (szerk.): Mezsdunarodnij fond "Gyemokratyija", Moszkva, 1998.

² Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3. 40-45. o.; Gorkov, Ju. A.: Kreml. Sztavka. Genstab. Tver, 1995, 303-309. o.; 1941 god. 2 kötetben. 2. k., Moszkva, 1998, 215-220. o.; első részpublikációja: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1992, no. 2., 17-19. o.

³ Bobiljov, P. N.: K kakoj vojnye gotovilszja genyeralnij stab RKKA v 1941 godu? In Otyecsesztvennaja isztorija, 1995, no. 5., 16. o.

⁴ L. pl.: Afanaszjev, Ju. A.: Drugaja vojna: isztorija i pamjaty. In Drugaja vojna: 1939-1945. Moszkva, RGGU, 1996, 24. o.; Danyilov, V. D.: Gotovil li Sztalin napagyenyije na Germanyiju? In Poiszk, 1994, no. 24., 15. o.; Meltyuhov, M. I.: "I na vrazsjej zemlje mi vraga razobjom…" (Szovjetszkij szecenarij 41-go goda) In Rogyina, 1995, no. 6., 67-72. o.; Szokolov, V. P.: Pravda o Velikoj Otyecsesztvennoj vojnye. Szentpétervár, "Alejtyeja", 1998, 98-99. o.; és mások.

⁵ 1941 god. 2 kötetben, 2. k., Мoszkva, 1998, 216. o. L. még: Gorkov, Ju. A.: Gotovil li Sztalin uprezsdajuscsij udar protyiv Gitlera v 1941 g. In Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3., 43-44. o.; Gorkov, Ju. A.: Kreml. Sztavka. Genstab. Tver, 1995, 304. o.

⁶ L.: Meltyuhov, M. I.: Szovremennaja otyecsesztvennaja isztoriografija predisztorii Velikoj Otyecsesztvennoj vojni (1985-1995): a történelemtudományok kandidátusi tudományos fokozat elnyerésére készített disszertáció (07.00.09). Gosz. akad. szferi bita i uszlug. Moszkva, 1995, 144. o.; Meltyuhov, M. I.: Szovremennaja isztoriografija i polemika vokrug knyigi V. Szuvorova "Ledokol". In Szovjetszkaja isztoriografija, Moszkva, RGGU, 1996, 497. o.

⁷ L. pl.: Anfilov, V. A.: Beszszmertnij podvig. Moszkva, Vojenizdat, 1973, 157. o.

⁸ L.: Velikaja Otyecsesztvennaja vojna. 1941-1945. 1. k. Moszkva, 1998, 153-159. o.

⁹ Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12(1). k., Moszkva, Tyerra, 1993. 153-154. o.

¹⁰ Például V. A. Anfilov éppen így értékeli P. Sz. Klenov felszólalását és azt, hogy elmaradt rá a tanácskozás résztvevőinek reagálása. L. Anfilov, V. A: Nyezabivajemij szorok pervij. Moszkva, 1989. 18. o.; Anfilov, V. A.: Doroga i tragegyija 41-go goda. Moszkva, 1997, 131. o.

¹¹ Zsukov. G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. Moszkva, Vojenizdat,1974, 1. k., 230., 240. o.

¹² Vasziljevszkij, A, M.: Nakanunye 22 ijunyja 1941 goda (A. M. Vasziljevszkijjel, a Szovjetunió marsalljával 1965. augusztus 20-án készült kiadatlan interjú). In Novaja i novejsaja isztorija, 1992, no. 6., 8. o.

¹³ 1941 god. 2 kötetben, 1, k., 247. o.

¹⁴ A szerzők által használt "aktív védelem" kifejezés arról tanúskodik, hogy elképzeléseik szerint a főerők összevonásának idején a harccselekmények már folyamatban lesznek.

¹⁵ Ugyanott, 492-493. o.

¹⁶ L.: Szpravka ob operatyivno-sztratyegicseszkih igrah, provegyennih sz ucsasztnyikami gyekabrszkogo (1940 g.) szovescsanyija viszsego komandnogo szosztava RKKA. In Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12(1). k., Moszkva, Tyerra, 1993, 388-389. o.; L. még: Bobiljov, P. N.: Idézett mű. 7-8. o.

¹⁷ L.: Geraszimov: "Mobilizacija jeszty vojna…": Mobilizacionnaja gotovnoszty RKKA i nacsalnij period Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1999, no. 37. 9-10. o.

¹⁸ 1941 god. 2 kötetben, 2, k., Szerk.: L. Je. Resin és mások, Moszkva,1998. 227. o.; Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 117. o.

¹⁹ Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 120. o.

²⁰ L. Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1996, no. 4., 8. o.

²¹ L.: ugyanott, no. 3., 11. o.

²² Ugyanott, no. 2., 13. A Balti különleges katonai körzet tervének II.b és II.d pontjai ugyanolyan védelmi feladatokat írnak elő, mint a Kijevi és a Nyugati különleges katonai körzetek tervei. Ugyanott, no. 2., 9. o.

²³ Például G. I. Geraszimov úgy tekint a május 15-i "Tervezetek…"-re, mint a Tábornoki kar egyfajta válaszára a G. Isszerszon által felvetett problémára (l. Geraszimov, G. I.: "Mobilizacija jeszty vojna…": Mobilizacionnaja gotovnoszty RKKA i nacsalnij period Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1999, no. 37., 9-10. o.).

²⁴ L.: Mirovije vojni XX veka. 4. k., Moszkva, 2002, 201-202. o.

²⁵ Mi határozottan elutasítjuk a "támadó háború" fogalmának használatát a hódító, agresszív háború szinonimájaként, szemben azzal, ami V. A. Nyevezsin, M. I. Meltyuhov és néhány más szerző munkáiban megfigyelhető. Különösen V. A. Nyevezsinnél van ez így, aki már műveinek címével, mint "Szindrom nasztupatyelnoj vojni", "Igyeja nasztupatyelnoj vojni…", "Sztalinszkij vibor 1941 g. – oborona ili… lozung nasztupatyelnoj vojni?", "Szobiralszja li Sztalin nasztupaty v 1941 g.?", illetve a tanulmánygyűjteménnyel, amelynek részben szerzője, részben összeállítója volt – "Gotovil li Sztalin nasztupatyelnuju vojnu protyiv Gitlera?" -, elárulja magáról, hogy nem érti pontosan, vagy szándékosan nem vesz tudomást arról a különbségről, amely a támadást mint a hadsereg egyik tevékenységi módját elválasztja a támadó háborútól mint a hódító, agresszív háború szinonimájától. Nyilvánvaló, hogy amikor számos szerző a "támadó háború" kifejezést használja, akkor a fegyveres erők egyik ténykedési módozatára gondol, a háború céljainak kérdése pedig külön lapra tartozik náluk. L. pl. Kumanyev, G. A.-Skljar, E. E.: Do i poszle pakta. Szovjetszko-germanszkije otnosenyija v preddverii vojni. In Szvobodnaja miszl, 1995, no. 2.; l. még: Gorogyeckij, G.: Mif "Ledokola": nakanunye vojni. Moszkva, 1995, 293. o.

²⁶ A tény önmagában, bármennyire szíve szerint való volna is V. Szuvorov epigonjainak, nem szolgálhat bizonyítékként arra, hogy a Szovjetunió vezetésének szándékában állt a háború kirobbantása 1941 nyarán.

²⁷ L.: Visljov, O. V.: Pocsemu medlil Sztalin v 1941 g.? In Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no.1. 86-100. o.; no. 2. 70-96. o.; Visljov, Ov. V.: "…Mozset bity, voprosz jescse udalitszja mirnim putyom." In Vtoraja mirovaja vojna: Aktualnije problemi. Moszkva, 1995, 39-53. o.; Visljov, O. V.: Nakanunye 22 ijunyja 1941 goda. Moszkva, 2001; és mások.

²⁸ Zsukov, G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. 2. k. Moszkva, 1990, 29-30. o.

²⁹ L. pl.: Gorkov, Ju. A.-Szemin, Ju. N.: O haraktyere vojenno-operatyivnih planov SZSZSZR nakanunye Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. Novije arhivnije dokumenti. In Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 111. o.; Bobiljov, P. N.: K kakoj vojnye gotovilszja genyeralnij stab RKKA v 1941 godu? In Otyecsesztvennaja isztorija, 1995. no. 5., 13., 16.

³⁰ Anfilov, V. A.: Groznoje leto 41-go. Moszkva, Ankil-voin, 1995, 67. o.; Anfilov, V. A.: Doroga k tragegyii 41-go goda. Moszkva, 1997, 167. o.; Szvetlisin, N. A.: Krutije sztupenyi szugybi. Habarovszk, 1992, 57-58. o.

³¹ Velikaja Otyecsesztvennaja vojna. 1941-1945. Vojenno-isztoricseszkije ocserki. 1. k.: Szurovije Iszpitanyija. Moszkva, Nauka, 1998. 118. o.

³² V. A. Anfilov írja, hogy G. K. Zsukov hosszasan ecsetelte neki az 1941 januárjában folyt háborús-stratégiai játszmát, ő pedig ez alapján fejtette ki monográfiája kéziratában, hogy mit jelentett a "kékek" "halhatatlan hőstette" a "három megsemmisítő csapással", amivel lehetlenné tették a "pirosak" csoportosítását, magát a játszmát pedig úgy jellemezte, mint "a nagy honvédő háború elejének főpróbájá"-t (Anfilov, V. A.: Idézett mű. 55. o.; Anfilov, V. A.: Groznoje leto 41-go goda. Moszkva, 1995, 56-57. o.). Az 1940-es tanácskozásról és a játszma végkimeneteléről napvilágra került dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a játszma menete egészen más volt (l. Szpravka ob operatyivno-sztratyegicseszkih igrah, provegyennih sz ucsasztnyikami gyekabrszkogo [1940 g.] szovescsanyija viszsego komandnogo szosztava RKKA. In Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12[1]. k., Moszkva, Tyerra, 1993, 388-390. o.; Bobiljov, P. N.: Idézett mű; Ugyanő: Repetyicija katasztrofi. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993, no. 6., 33-34. o.).

³³ Zsukov. G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. Moszkva, 1990, 1. k., 324. o.; Szimonov, K. M.: Zametki k biografii G. K. Zsukova. In: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1987, no. 9., 53. o.

³⁴ D. Volkogonov: Triumf i tragegyija. 2. k., 1. rész, Moszkva, Izdatyelsztvo APN, 1989, 136. o.

³⁵ Horkov, A, G.: Grozovoj ijuny. Moszkva, Vojenizdat, 1991, 235. o.

³⁶ Szolniskov, Ju. Sz.: Po povodu sztatyji genyeral-polkovnyika Ju. A. Gorkova. In Novaja i novejsaja isztorija, 1994, no. 1., 240. o.

³⁷ Szudoplatov, P. A.: Raznije dnyi tajnoj vojni i gyiplomatyii. 1941 god. Moszkva, OLMA-PRESSZ, 2001, 216. o.

 

A tanulmány kritikailag elemzi két kortárs és hasonló társadalmi környezetből érkezett szerző, Tocqueville és Custine Amerika-, illetve Oroszország-képét. Míg az előbbi – bár osztályhelyzete és mentalitása egyaránt a régi rendhez köti – felismeri az amerikai társadalmi berendezkedés haladó vonásait, az utóbbi nemcsak a cárizmus barbarizmusát ítéli el, hanem barbárnak tartja az egész orosz nemzetet. A tanulmány két idősíkon mozog; s arra is választ keres, mennyiben aktuális ma e szerzőket újraolvasni.

"As a nation, we began by declaring that ‘all men are created equal.' We now practically read it ‘all men are created equal, except Negroes.' When the Know-Nothings get control, it will read ‘all men are created equal, except Negroes and foreigners and Catholics.' When it comes to this, I shall prefer emigrating to some country where they make no pretense of loving liberty – to Russia, for instance, where despotism can be taken pure and without the base alloy of hypocrisy."

Abraham Lincoln, 1855

 

Oroszország és Amerika, e két hatalmas ország történelme, földrajzi nagysága, társadalmi berendezkedése történelmi idők óta óhatatlanul foglalkoztatja az utazókat, történészeket, filozófusokat, írókat, etnográfusokat. A 19. század különösen gazdag útleírásokban és politikai elemzésekben, amelyekre nagy hatással volt a francia forradalom eszmeisége. Ilyen alkotások közé tartozik Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia c. könyve és Astolphe de Custine Oroszországi levelek c. munkája. "…[az orosz] nép utolsónak jelent meg a világ öreg színpadán, s nagyra hivatottsága… nem ment ki a fejemből"¹ – írja Custine. "Ennek az országnak, amely annyira elmaradottnak látszott, hogy modern gondolkodóink hosszú ideig semmibe vették, legalább akkora, ha nem nagyobb jövője van, mint Amerika földjére telepített angol társadalmaknak, melyekkel annyit büszkélkednek a filozófusok…"² A hatás természetesen kölcsönös, hiszen igen sok utazó, politikus, író, diplomata járta Oroszországot és Amerikát, hasonlóképpen sok orosz író, költő, politikus és amerikai politikus-író-pamfletíró-diplomata fordult meg Európában.

Alexis de Tocqueville francia arisztokrata 1831-ben utazott Amerikába. 1835-ben adták ki De la Démocratie en Amérique (Az amerikai demokrácia, Európa, Budapest, 1993) könyvének első részét, majd öt évvel később a másodikat. Astolphe de Custine 1839-ben utazott Oroszországba, és az Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben c. műve 1843-ban jelent meg először Párizsban.³ Nem véletlen, hogy e két művet gyakran egymás mellett említi a történelem és a szociológia.

"Jelenleg két nagy nép él a Földön, melyek, különböző pontokról kiindulva, egyazon cél felé látszanak haladni: az orosz és az amerikai.

Mindkettő a homályban lett naggyá; s amíg az emberek tekintete másfelé irányult, egyszerre a nemzetek első sorába emelkedtek, s a világ szinte egy időben döbbent rá születésükre és nagyságukra.

Az összes többi nép, úgy tűnik, elérte a természet szabta határokat, és már csak őrzi azt, amije van; de ezek növekednek [az Óvilág valamennyi nemzete közül, arányosan számítva, Oroszország lakossága nő a leggyorsabban – Tocqueville lábjegyzete], az összes többi megállt, vagy csak ezer erőfeszítés árán halad előre; csak ők lépkednek könnyedén és gyorsan az úton, melynek végét még nem látja szem. Az amerikai a természet felállította akadályokkal küzd; az orosz az emberekkel. Az egyik a sivataggal és a barbarizmussal harcol, a másik a teljes fegyverzetében fellépő civilizációval: így aztán az amerikaiak az ekevassal hódítanak, míg az oroszok a katonák kardjával. Céljuk elérése érdekében az amerikaiak az egyéni érdekre támaszkodnak, és hagyják, hogy az emberi erő és ész irányítás nélkül működjék. Az utóbbiak egyetlen emberben összpontosítják a társadalom minden hatalmát. Előbbiek fő cselekvési eszköze a szabadság, az utóbbiaké a szolgaság. Kiindulási pontjuk különböző, útjaik eltérnek, és mégis, mintha mindegyiküket a gondviselés titkos szándéka ösztönözné, hogy egy napon a kezében tartsa a világ felének sorsát" – írja Tocqueville.⁴

1831-ben Tocqueville a francia forradalom tükrében vizsgálta a fiatal, független amerikai demokratikus rendszert. A francia forradalmat az Alapító Atyák, így Benjamin Franklin, Thomas Jefferson alaposan tanulmányozták, hiszen gyakran megfordultak Franciaországban, az utóbbi párizsi nagykövetként is. Nyolc évvel később, 1839-ben indult útjára Oroszországba Custine márki. Célja az orosz autokrata rendszer, a francia forradalom utáni oroszországi társadalmi berendezkedés tanulmányozása volt. A két arisztokrata földrajzilag és társadalmilag egyaránt ellentétes irányba indult el szinte egy időben. Ugyanazt a forradalom utáni Franciaországot hagyták maguk mögött, és mind a ketten ahhoz a letűnt világhoz tartoztak, amely a francia forradalom vesztese volt: mind a két család felett a történelem – és a guillotine – ítélkezett. Mind a ketten tudták, hogy a történelemben elkerülhetetlen tény a letűnt világ veresége: az arisztokrata társadalom megbukott. Tocqueville előrenéz, és az foglalkoztatja, hogy milyen következményekkel jár a politikai civilizáció. Custine az autokrata cári birodalom működését, valamint a politikai civilizáció helyzetét tanulmányozza Oroszországban. "…[e]gyáltalán nem éreztem csodálatot, amit elvártak tőlem, mert ez a despotikus rögtönzés megijesztett… eszembe juttatta, mennyi embertelenség lakozott a minden régi és új orosz uralkodó típusát megalkotó Nagy Péter szívében."⁵

A 19. század első felében a világ figyelme a függetlenséget kiharcoló észak-amerikai településekre, a fiatal, független Egyesült Államokra és a régi rendet megdöntő Franciaországra irányult. A kettő közül Franciaországnak jutott a példamutató szerep, nemcsak földrajzi fekvése és európai jellege miatt, hanem az amerikai függetlenségi háborút és a francia forradalmat megelőző, illetve azokat előkészítő eszmei küzdelemben is. Több francia és más nemzetiségű arisztokrata vett részt a függetlenségi háborúban az Egyesült Államok oldalán, így Lafayette, a lengyel Kościuszko Tádé és Custine nagyapja, Adam-Philippe de Custine-Sarreck is. Rousseau tanítása sok francia arisztokratában nem múlt el nyomtalanul, noha a forradalmat sem ő, sem Voltaire nem élte meg.

Tocqueville Az amerikai demokrácia c. munkájában mindent a franciaországi eseményeken keresztül lát. A francia forradalom jelszavai: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség még csak csíráiban voltak jelen Franciaországban a század első felében. A régi és elavult intézmények még működtek, míg Amerikában meg sem alakultak az újak. Amerikában nem volt bürokratikus berendezkedés, nem volt olyan főváros, mint Párizs, nem volt sem parasztság, sem arisztokrácia. Maga a politikai élet is merőben más volt, nem voltak pártok, ideológia, forradalmi hangulat. Franciaország arisztokrata társadalom volt, Amerika nem. Ez az oka annak, hogy Tocqueville beiktat egy harmadik országot, Angliát, amely ugyan arisztokrata, de merőben különbözik Franciaországtól és Amerikától is. "Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban összezúzta a feudalizmust, és a burzsoázia tiszta uralmát oly klasszikus módon honosította meg, mint egyetlen más európai ország sem."⁶

Tocqueville munkája világhírű lett, míg Custine márki oroszországi útleírása nem keltette fel a kortársak figyelmét, és lényegében ismeretlen maradt. Custine nem kapta meg kora kellő irodalmi elismerését annak ellenére, hogy Alexander Herzen (1812-1870) a művet, a valaha is Oroszországról szóló könyvek legjobbikának tartotta.

Oroszország bemutatásával eredetileg Ragyiscsev (1749-1802) útleírása mentén szerettem volna foglalkozni – összehasonlítva Tocqueville Amerikáról szóló munkájával. Itt megjegyezném, hogy a jelenlegi Néva-expressz nyomvonala nagyjából azonos azzal az úttal, amelyre Ragyiscsev, az orosz felvilágosodás egyik "atyja" vállalkozott 1790-ben az Utazás Szentpétervárról Moszkvába c. művében. Leírásában "a rabság züllöttségéről" írt, és csodákról álmodott, amelyeket a jobbágyság megszüntetése hozna magával.⁷ Ragyiscsevnek, mint ismeretes, a viszonyok őszinte feltárásáért a cenzúra, száműzetés, majd végül öngyilkosság lett az osztályrésze. Ezt a befejezetlen utat írta meg a francia arisztokrata Custine, nem csoda, hogy ezzel kiváltotta a cár haragját.

Anka Muhlstein, a Letters from Russia 2002. évi amerikai kiadásának szerkesztője megállapítja, hogy a munka a politikai történetírásban ugyanakkora jelentőséggel bír, mint Tocqueville Az amerikai demokrácia c. műve. Európa üdvözölte a könyv megjelenését, I. Miklós cár azonban betiltatta oroszországi kiadását. Sokan vitatták a munka valós értékét, heves viták kísérték útját. Szerzőjét azzal vádolták, hogy előítéletei vannak Oroszországgal szemben. Ez vezette a szerkesztőt arra, hogy a 21. században újraolvassa Custine-t. A kiadót többek között a szerző élete és munkái motiválták, valamint az újfajta érdeklődés Oroszország múltja és jelene iránt. Muhlstein Custine-ről szóló életrajzában, melynek alcíme Az utolsó francia arisztokrata, félreismert zseninek mutatja be a szerzőt, akinek munkái elévülhetetlen szerepet játszottak a francia történelemben és az európai romanticizmusban. Muhlstein megállapítja, hogy Oroszországot egy felvilágosult, képzett liberális arisztokrata fedezte fel a francia forradalom után. "Megérkeztem egy új országba – vallja Custine – minden előítélet nélkül." Custine könyvének kiváló alcíme lehetne az orosz despotizmus története, hiszen akkor mutatkozna meg érzékelhetően a két úti cél tartalma. Custine munkája a történelem egyik legellentmondásosabb műve, amely Oroszországot, annak kormányzatát vizsgálja, elemzi. "Azért mentem Oroszországba, hogy érveket keressek a képviseleti kormányzás ellen, s az alkotmányok híveként térjek vissza."⁸

A valóságban Custine nem tudta, hová megy, talán kalandvágy is vezérelte. A 19. század cári Oroszországát mutatja be azzal a földrajzi "tévedéssel" – ha ez valóban tévedés -, hogy Oroszország Szibir – nem Szibéria: Szibir a pokol és száműzetés helye. Elképzelt dimenzióként Szibir mindig ott van, ahol az orosz uralom, akárhol is kezdődik az ország földrajzilag. Ahogy Custine írja: "Franciaország és Oroszország között kínai fal van: a szláv nyelv és jellem. Dacára az oroszok elbizakodottságának, amit Nagy Péter ébresztett fel, Szibéria a Visztulánál kezdődik."⁹ Szibir földrajzi határai nem azonosak a termékeny és gazdag Szibéria földjével (l. a Mihalkov rendezte Szibériai borbély c. filmet, ahol szintén a száműzetés helye). Szibir maga Oroszország az autokrata uralommal és az ismeretlenségbe vegyülő félelemmel együtt.

Oroszország kapcsolata a Nyugattal igen lassú fejlődés eredménye volt, és különböző fázisokon ment keresztül.¹⁰ Nagy Péter (1689-1725) uralma alatt tört meg a bizánci és a mongol hatás, amelynek kultúrája alakította az orosz civilizáció alapjait. Nagy Péter reformjai ismertek, azt fontos megemlíteni, hogy nem törölte el a cirill ábécét, csak megreformálta. A nyelv mint a kultúra közvetítője igen fontos minden társadalomban. A modernizált, nyugatosított birodalom megtartotta ázsiai jellegzetességeit is, "tökélyre emelte a despotizmust, és a társadalmi vagy politikai pluralizmusnak még az írmagját is kiirtotta".¹¹ Az orosz nemességnek soha nem volt tényleges hatalma, Nagy Péternek sikerült még tovább csökkenteni befolyásukat, mivel a nemesség az uralkodónál szerzett érdemek alapján nyerte el rangját. Többek közt ez a társadalmi berendezkedés is riasztotta az oda látogató Custine-t. Péter újjászervezte az ortodox egyházat, amely szintén ellenérzést keltett a katolikus látogatóban. A cár mégis Európa részévé tette Oroszországot: a szlavofilek és nyugatosok vitái máig sem csendesedtek el, ahogy ezt Dosztojevszkij vagy Csaadajev érvelése is mutatja. "A mi napunk ugyanaz a nap, ami Nyugatra süt le és ezzel Oroszországnak élnie kell" – vallotta a száműzött költő, Csaadajev (1794-1856). Custine Oroszországa a rendező elvek alapján egy olyan nyugatos-szlavofil kettősséget mutat, amely Oroszország nemzeti tulajdonsága volt és maradt is.

Tocqueville és Custine a francia forradalom eseményeivel, annak történelmi jelentőségével a hátuk mögött arra voltak kíváncsiak, mit is várhat Európa, mennyire kerülhető el az erőszak, összeegyeztethető-e az egyenlőség és az egyén individualizmusa? Mind a két utazás a francia forradalom eseményeit, a személyes traumák feldolgozását, megértését kívánta megvilágítani. Mind a két arisztokrata kívülálló, outsider volt két idegen országban. A forradalom után az arisztokrácia tagjaiként otthon is outsidereknek érezték magukat. Custine könyvében közel száz oldalt szentel családja szenvedéseinek a forradalom alatt, s ez megadja az útleírás keretét is; Tocqueville családja szintén szenvedett, és amerikai munkája felfogható egyben a családja által tapasztaltak feldolgozásának, azaz magyarázatot is vár egyben.

Igen nagy a hasonlóság Tocqueville és Custine könyve között: mind a ketten képesek voltak az adott ország politikai rendszerének megértésére, elemzésére, bemutatására. Még egy nagyon fontos szempont a két írónál, hogy mind a ketten hívő katolikusok és hitükön keresztül szemlélik a két országot. A katolikus tradíciók, illetve azok hiánya Oroszországban igen nagy ellenérzést vált ki Custine-ből az útleírás során. A katolicizmus és kívülállóság érzése, a romantikus életérzés és tragikus konfliktus a szabadság és az egyén sorsa közt, mindez jellemzi a két szerző érzelmi viszonyát témájához.

Mindkét szerző a felvilágosodás eszméjét képviselte: Custine extrovertált romantikus író, aki a romantikus pózolás és magány, az elutasított utazó imázsa mögé bújik, míg Tocqueville intellektuális romantikus szerző, aki briliáns gondolatokkal palástolja a romantikát.

Custine megértette, mit jelent a cári hatalom. Útleírása személyes, érzelmi benyomásokkal teli, anekdotikus. Nyíltan hivatkozik a történelem eseményeire, beszél magáról, érzelmeiről az út során. Bemutatja az autoriter társadalom minden skáláját. Tocqueville leírása egyedülálló betekintés az Újvilágba annak minden intézményével, eszméjével együtt. (Amerika és Európa, az amerikai hit, politika, demokratikus ösztönök, a katolicizmus fejlődése, egyenlőség kérdése, rabszolgaság, amerikai művészetek, az individualizmus, társadalmi berendezkedés, alkotmány, a népfelség elve, a közösségi élet, közigazgatás, feketék-rabszolgaság kérdése, bírói hatalom, választás, elnöki hatalom, sajtószabadság stb.)

Custine kora divatos irodalmi műfaját, a levélformát választja (ti. párizsi barátaihoz intézi leveleit). Custine három hónapot töltött Oroszországban: Szentpétervár, Moszkva, Zagorszk, Jaroszlavl és Nyizsnij Novgorod voltak utazásának helyszínei. Hajóval érkezett Párizsból Szentpétervárra. Utazása során leírja az említett városokat, bemutatja a cári család több tagját, akik készségesen és büszkén fogadták annak reményében, hogy Custine könyve ismertté teszi őket, és sikert hoz az Európában megmutatkozni vágyó Oroszország számára. Utazása során találkozik Csaadajevvel, aki korának "disszidens" költője volt. Az orosz táj, építészet, emberek, szokások, a politikai erő természete, társadalmi felelősség, vallás és a vallás szerepe – Custine-t ezek a témák foglalkoztatják útja során. Maga az útleírás a könyv egyharmadát teszi ki, a többi élő és közvetlen benyomás. Sok nyomtatott forrásanyagot dolgoz fel, köztük interjúkat és személyes benyomásokat. Custine Oroszországa idegen és egyben veszélyes hely.

Az Európai Unió bővítése, a "magára" maradt Oroszország, mely az izoláltság félelmével néz szembe, valamint az Egyesült Államok új hatalmi helyzete, mely szintén hagyományosan az izolációs politikával küzd, és nem utolsósorban az egyre erősödő Amerika-ellenesség vajon milyen gyökerekre tekinthet vissza, amelyek egyben a jövőre nézve is tanulságosak lehetnek?

A felvilágosodás, majd a francia forradalom eszméje, hatása nemcsak az orosz társadalmat érintette, hanem művészetét is; a felvilágosodás Párizsból Berlin és Königsberg felé tört és felpezsdítette az egész kontinenst. A film rendezője arra vállalkozott, hogy az Ermitázs 33 termét és az arisztokrata Custine márkit hívja segítségül a mai Oroszország bemutatáshoz.

A francia forradalom, a hatalmas társadalmi földrengés hatása és a felmérhetetlen európai kultúra találkozása vívja párbaját a filmben. A francia forradalom az arisztokrata írók, Custine és Tocqueville számára egyértelműen világossá tette, hogy a történelem nem fordítható vissza.

A társadalmi földrengés a kor filozófusait is foglalkoztatta, nemhiába nevezte Karl Marx az európai forradalmat "hatodik hatalomnak". A 18. század vége óta a cári Oroszország veszélyes hódító erő volt, amelyet Európa elítélt. Ugyanakkor a konzervatív Európának – és ez egybeesik Custine gondolkodásával – szüksége volt a cárizmusra, mivel éppúgy rettegtek a cárizmus összeomlásának következményeitől, mint a francia forradalom arisztokráciája a Nagy Terrortól. Marx úgy vélte, hogy az európai forradalmak ennek ellenére átterjednek Oroszországra, és a francia forradalom szükségszerűen Pétervárott folytatódik majd. Péter politikájában Marx nemcsak a zsarnokot és a hódítót látta, hanem az orosz állam megreformálását, az ország nyugati integrációját célul kitűző felvilágosult uralkodót is.

Custine útleírása nem egyszerű útikalauz, lehetőséget ad arra, hogy saját társadalmát és az adott országot elemezze, összehasonlítsa. Oroszország bemutatása egyben fájdalmas pillantás a forradalom utáni Franciaország helyzetére is.

Custine Oroszországi levelek c. műve vezette Szokurov rendezőt az Orosz bárka c. film megrendezéséhez, amely éppen olyan otthonos talajt jelentett számára, mint amilyet Tocqueville Amerikai demokrácia c. munkája az Egyesült Államokban jelentene.

Szokurov művészfilmjében új gondolatokat és más szempontokat tárt fel, rávilágítva az Európai Unió, maga az európaiság eszméinek határaira és a történelem, valamint kultúra határok nélküli eszméinek áramlására.

Az Orosz bárka c. koprodukciós film Custine Oroszországát mutatja be, azaz többet, hiszen 300 évet ível át az Ermitázs művészetének, összes termének bemutatásával. Soha nem készült film az Ermitázson belül, ennyiben és sok más mindenben is egyedülálló a rendező munkája. Custine márki kísérője a láthatatlan kamera, illetve a láthatatlan Oroszország. Ez a "kamera" termeken keresztül, a termekben kiállított értékek mentén próbálja megmutatni és megértetni Európával Oroszország szellemi, erkölcsi, történelmi múltját és egyben ezek értékeit, és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Mit jelent ez az út az orosz történelmen keresztül, a múzeumi alkotások mentén? Kik voltak a cárok, hogyan uralkodtak, miképp gondolkodtak? Mind ruszofilek! – hangzik Custine válasza (és nem szlavofilek!).

A francia márki előítéletekkel érkezik Pétervárra, ezt érzékelteti a rendező. Előítélettel tekint az új európai nagyvárosra, Pétervárra, hiszen a hagyományok mind Moszkvában vannak – vallja. Elítéli, sőt barbarizmusnak tartja mindazokat az emberi és anyagi áldozatokat, amelyeket Péter hozott a város felépítéséért. Magát Pétervárt Custine a francia Tuileries-höz hasonlítja, városkörnyék nélkül. Egy birodalom közepe, amely alkalmatlan a tovább élésre. Rövid képek, szinte alig értelmezhetőek, mutatják Péter cár udvarát, ezek gyorsak, pergőek és kegyetlenek. Előítélettel érkezik az utazó: az orosz zenével, az orosz emberrel, az orosz fejlődéssel és az orosz kultúrával, nyelvvel szemben.

Az orosz nyelv és Custine kapcsolata is jól jellemzi a korszakot. A filmben érezhető: a franciák véleménye szerint a nyelv maga a kultúra. 1840-ben a francia képviselőházban vita volt egy szláv nyelvi tanszék felállításáról a Collège de France keretében: Auguis képviselő felszólalásában kifejtette, hogy a szláv nyelv pontatlan, minden, ami nyelvileg eredetinek tekinthető, francia vagy német fordítás. Custine osztja kortársai véleményét, ahogyan a filmben maga is döbbenettel és elégedetlenül tapasztalva mondja: "folyékonyan oroszul beszélek, milyen nyelv is ez?". Custine minden kritikusa azt vallotta, hogy az orosz nyelv faji-kulturális-spirituális keverék. Nincs irodalmi múltja, vallja Custine, ami van, az mind imitáció. Oroszországnak nincs történelme, s mivel nincs történelme, nincs nyelve és művészete sem. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanezek a vádak érték az amerikai angolt is mint az angol nyelv eltorzítását.¹²

A film nevetségessé teszi II. Katalin színházi rendezését, mely színházterem szintén az Ermitázsban található. Bemutatja az orosz cárt, I. Miklóst és az arisztokrácia fenntartás nélküli hajlongásait, míg Custine könnyedén és észrevétlenül suhan el köztük, ezzel is jelezve, hogy valaha (!) ő is ehhez a réteghez tartozott. A cár éppen a perzsa küldöttséget fogadja, ahol az orosz arisztokrácia teljes monumentális nagyságában, közel 2000 szereplővel jelenik meg. Custine márki gúnyos megjegyzései fűszerezik a perzsa diplomáciai fogadást, melynek valódi oka a Perzsiá­ban megölt politikus, irodalmár és diplomata, Gribojedov (Az ész bajjal jár írója) és az ebből fakadó politikai konfliktus elhárítása. Arisztokrata színjáték.

Orosz zene Custine számára nem létezik. Glinkán csodálkozik (egyedülálló a két élő koncert az Ermitázsból). Averzió, gúny érezhető a márki magatartásában hosszú múzeumi útján. Lenézi az orosz kultúrát, és nem érti, hogy mit keres az olasz művészet Oroszországban: Canova szobrai, El Greco Szent Péter és Szent Pál festménye vajon mit keres a barbár, nem katolikus országban? Szerinte Van Dyck festménye is érthetetlen a katolikus hit nélkül. Nem érti, mit keresnek az Ermitázsban a katolikus egyház apostolai, hiszen a katolicizmus hiánya nagy bűn, amiért a márki mélyen lenézi a látogatókat. Arisztokrata felszínességgel és előítélettel nem lát mást, csak barbár és tudatlan, ugyanakkor naiv és érzelgős "bennszülötteket". Nem ismeri, nem is akarja megismerni Cirillt és Metódot, akik közvetíteni próbáltak a 9. században a Kelet és Nyugat között. A raphaeli Loggia ugyan kiváltja csodálatát és egyben haragját, ugyanígy a 20 oszlopos terem, valamint Katalin színházi terme. Katalin eredeti étkészletét is megcsodálhatjuk a filmben. A márki nem érti II. Katalin és a francia felvilágosodás kapcsolatának lényegét. Csodálja a kincseket, elismeri, de nem tartja idevalónak őket. Elítéli azt a hatalmas áldozatot, amely lehetővé tette a Palota felépítését. A Téli Palota építése, befejezése embertelen áldozatot követelt: 6000 embert zártak be, hogy testük melegével szárítsák a falakat, amelyek a nagy fagyban tönkrementek volna. Filmbeli kísérője végig elkíséri, egyben beszélgető partnere is a láthatatlan Oroszország, a kamera, amely, illetve, aki narrátorként magyaráz, de nem dicsekszik, csendes, de magabiztos, büszke és visszafogott, mint maga Oroszország. Utalás a büszke, sokat szenvedett város tragédiájára a második világháborúban: megjelennek a leningrádi blokád megrázó képei. Kik azok a németek? – kérdezi Custine (a 19. században[!]). – Egymillió áldozat egy városért? – teszi fel a kérdést gúnyosan.

Az utolsó cári család, II. Miklós, tragikus sorsú gyerekei és felesége Alekszandra suhannak a képsorokkal együtt, a szőke alacsony Raszputyin útkeresése a már háborút és forradalmat sejtető báli forgatagban (1913-ban vagyunk), valamint a fel-felbukkanó költők és a sztálini idők alatt eltűnt híres művészek kavalkádja, a lehallgatószobák titka és technikai megoldása valóban próbára teszi a nézőt. Orvosok-genetikusok-kutatók, mindazok, akik a sztálini perek alatt eltűntek, mind meg-megjelennek, a történelem figyelmeztető, emlékeztető alakjaiként. Megjelenik egy pillanatra a múzeum napjainkban is aktív igazgatója, akinek apja a sztálini Gulag egyik áldozata volt.

Custine Oroszország jövőjével is foglalkozik. Keresi az ország titkát. Elgondolkodik azon, meddig maradhat fenn ilyen embertelen társadalom. Szerinte egy robbanás rázza fel majd Oroszországot, és az majd az enervált Európára is nagy hatást gyakorol.

Custine és Tocqueville keresztülutaznak a történelmen, oda, ahol vannak még kérdések és magyarázatok. Custine oroszországi útja érdekes képzettársítással mutatja be az öregkort egy fiatal és fejlődő óriásban, az öregkor és a fiatal óriás kettősségét, fejlődését, harcát.

A francia forradalom utáni arisztokráciának nem sok bizalma volt az új renddel szemben, ezért sokan a keleti kultúra felé fordultak, keresték a még élő múltat, a változatlan bibliai földeket, a mozdulatlanul álmodozó keleti életmódot. Ezzel magukat nyugtatták meg, hogy a változó Nyugat mellett még létezik a stabilitás. Részben így tekintett Custine a konzervatív Oroszországra, míg Tocqueville Amerikája a változás elkerülhetetlenségét mutatja be.

A 19. század írói elfogadták a történelmet mint "démoni" társadalmi jelenségek halmazát, sokan kimondottan kedvelték a kegyetlen leírásokat, így pl. Stendhal (Custine barátja), Shelley stb. A Mediciekről szóló kegyetlen történelmi regényeknek is igen nagy sikerük volt. Annak ellenére, hogy Oroszország irodalmilag ismert volt, egyetlen nyugati író sem írt a romantikus orosz hősről, aki az elnyomás ellen harcol. Nem a modell hiányzott, tudjuk a történelemből. A dekabrista mozgalom szereplői sem jelentek meg egy irodalmi műben sem. Magyar irodalmi vonatkozásban igen jelentős Jókai Mór Szabadság a hó alatt avagy a Zöld könyv c. munkája, amely 1860-ban jelent meg. Jókai kiváló történelmi ismerettel ábrázolja a dekabrista mozgalom politikai és irodalmi szereplőit, Oroszország bel- és külpolitikáját. (Megjegyzendő, hogy Jókai Mór ismerte Custine munkáit, és felhasználta azokat a könyv írásakor.) Ami érzelmileg megragadta a nyugat-európai írókat, az csak a szibériai száműzetés és a hű feleség képe, aki követte a száműzött hőst (l. Tolsztoj: Feltámadás, Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés).

Custine Oroszországának helye nem Európa, s ezt a filmben is kifejti. Oroszországot földrajzilag át kell helyezni, vallja a szerző. Mintha azzal, hogy Oroszországot keletre tolja, megszabadítaná Európát a barbarizmustól és erőszaktól is. Mi is Oroszország? Ázsia avagy Európa tagja (Dosztojevszkij: Kell-e nekünk Európa? [1867])? Erre nem ad választ a szerző, de kortársai sem. Tocqueville ezzel szemben úgy véli, hogy Amerika Európa "folytatása". Custine meg volt arról győződve, hogy Oroszország Ázsia része, nem is igen vizsgálta a természeti szépségét, ezzel szemben Tocqueville értékelte a hatalmas, lakatlan és még valóban fel nem tört amerikai tájat. Mellesleg az orosz táj szépsége Custine korában már ismert volt.

Az Oroszország iránti kétségek nem hagyták nyugodni Custine-t. Felteszi magának a kérdést, mit is jelent európainak lenni. Európa és a Nyugat igen sokszínű jelenség, sok minden jelenti az európai létet, de ugyanakkor Európát gyökerestül megváltoztatta a francia forradalom. Mennyire lehet az új, demokratikus, merkantilista Európát meghatározni mint egyben az Oroszországgal való földrajzi határt?

Custine-t Oroszországba a francia forradalom hajtotta, abban az értelemben, hogy az akkori francia arisztokrácia önbizalmát megtörte a forradalmi változás, elmosódott a Civilizáció és a Barbárok közötti határ. A márki mindenáron szeretett volna egy meghatározást találni Oroszországra, amely megfelelne egy örök elképzelésnek: nemzeti is legyen, meg történelmi is. Mint sokan mások, Custine is nehézségekkel találta szemben magát: Oroszország sehogyan sem illett bele a sablonba. Nem volt Ázsia, és nem volt Európa, fiatal, de egyben öreg, civilizált és ugyanakkor primitív, hasonló a rómaiakhoz, a tatárokhoz és a kínaiakhoz, és mégis más. Ez volt az a pillanat, ami az írókat, utazókat egy olyan misztikus Oroszország bemutatására ösztönözte, amely a valóságban nem is létezett. A francia forradalom sokukat elgondolkoztatta, maga Karamzin (1766-1826) orosz író sem volt biztos abban, hogy az értelmet kitisztította a francia forradalom, pedig személyesen tapasztalta az eseményeket, ugyanakkor Montesquieu hitt a forradalom folytonosságában. Amíg Montesquieu számára ez a rendet jelentette, Custine és Tocqueville számára a szorongást. Tocqueville szemében az Egyesült Államok színtiszta demokrácia, és mentes bármiféle arisztokratikus elvtől. "Európában azt hallottam, létezik azért Amerikában is egy arisztokratikus társadalmi irányzat. Pedig dehogy. Ha létezne, én örülnék neki a legjobban…" ¹³

Oroszország ugyanúgy, mint Amerika, a francia emigránsok menedékhelye volt hosszú ideig. Amikor I. Miklós cár fogadta Custine-t, ennek pontosan az volt az oka, hogy a cárban szolidaritás ébredt fel az elüldözött arisztokrata (osztály) iránt. Custine egyértelműen arra volt kíváncsi, hogyan működik az a birodalom, ahol még megtalálható az arisztokrácia, azaz a régi rend. Ezzel egy időben mindez felhatalmazta arra is, hogy a cári hatalmat bírálja, így őrizte meg függetlenségét. Érdekes megemlíteni, hogy Honoré de Balzacot, aki Custine barátja volt, mélységes izgalom fogta el a mű olvasásakor annak bíráló hangnemétől. (Madame Hanska, aki Balzac menyasszonya volt, nagy ukrajnai birtokkal rendelkezett, mely birtok sorsa és házassága Balzackal a cár jóindulatától függött, mivel Madame Hanska cári alattvaló volt, így minden cárellenes megjegyzés veszélyeztette az alig várt esküvőt. Megjegyzem, szegény Balzac igen sokáig várt Madame Hanskára, akit még férjezett korában ismert meg, és beleszeretett, majd a férj halála után még arra kellett várnia, hogy a hölgy leánya férjhez menjen, ahogyan a jog ezt előírta, s csak aztán választhatta Balzacot. Pétervárott az ún. Milliomosok utcájában laktak, majd rövid házasság után Balzac korai halála vetett végett boldogságuknak.)

Custine könyvét igen nagy siker követte, még életében öt alkalommal jelent meg Franciaországban. Balzac bírálta Custine-t, hogy semmibe vette a cári vendéglátást, s bírálatában nem volt egyedül. Custine minden segítséget megkapott a cári udvartól, és a cár dühét váltotta ki a könyv. Valóban megsértette az etikettet, ugyanakkor a lelkiismerete tiszta volt. Megírta, amit látott – kihasználva a lehetőségeket. Custine a nyugati kultúrához fordult, hogy bemutassa Oroszországot, és egyúttal ítélkezzen is a "barbár" hagyományok felett.

Custine oroszországi útja igen érdekes tanulságokkal szolgált. Konzervatív monarchistaként hagyta el Franciaországot, és olyan íróként tért vissza, aki elfogadja a reprezentáns rendszert mint a kormányzás erkölcsi formáját. Úgy véli, ez a forma képes megvédeni polgárait az autokrácia és demokrácia szélsőséges megnyilvánulásaitól. Elítélte Oroszország terjeszkedési vágyait, ugyanakkor Franciaország felsőbbrendűségét vallotta világszerte. Elítélte a vallás szélsőséges megnyilvánulásait, ugyanakkor a katolikus egyházat tartotta a modern világ bűneitől való védelem bástyájának. A személyes szabadság elvét vallotta, mint az Újvilág alapeszméjét együtt egy konzervatív-nosztalgikus életképpel, a tradíciók megtartásával.

Az Orosz bárka című film Custine márki szemével nézi Oroszországot, annak gazdagságát és mindazt a megtett utat, kihívásokat, amelyeket a cári Oroszország és az európai forradalmak jelentettek.

Mind a két ország, Oroszország és Amerika is Európa "szélén" volt, változásokon ment keresztül. A lakatlan föld – Szibéria – olyan, mint Oroszország Amerikája. A 18. század mind a két földrajzi helyen hatalmas változásokat hozott, társadalmi laboratóriumnak is felfoghatjuk óriási területeiket. A péteri reformok és az amerikai forradalom új politikai rendszert hoztak, a rabszolgatartó Amerika és az orosz jobbágyrendszer Európa számára egyaránt visszataszító volt.

A sok hasonlóság és ellentét a két szerzőt arra a következtetésre juttatta, hogy mind a két hatalmas ország nagy hatással lesz Európára. Érzelmileg igen nagy a különbség a két szerzőnek a két országhoz való viszonyában: míg Custine teljesen elutasítja Oroszországot, addig Tocque­ville képes arra, hogy különválassza érzelmeit és politikai nézeteit. Amíg Amerika az indiánok és sikertelen telepesek temetője lesz, de eközben fenntartja a reményt a többiek számára, addig Oroszország, Custine szemével, csak a reménytelenség gigantikus temetője.

Az 1860-as években írta Dosztojevszkij a Kell-e nekünk Európa c. cikkgyűjteményét. "…[I]smét torzsalkodunk Európával, megint terítéken az örök »keleti kérdés«, újfent bizalmatlanul néznek az oroszokra Európában. De hát minek törjük magunkat Európa bizalma után? Nézett-e valaha is Európa bizalommal az oroszokra, néz-e rájuk a jövőben valaha is megértően, ellenséges érzület nélkül? No persze majd egyszer, valamikor megváltozik a szemlélete, akkor majd másként tekint ránk, felfedez bennünket is Európa, és erről a »majd egyszer«-ről nagyon-nagyon is érdemes beszélni… a torzsalkodásunk Európával a vége felé közeledik, az Európára nyitott ablak szerepe is lejárt, most valami más jön, legalább­is másnak kellene jönnie… egyszóval egyre jobban és jobban érezzük, hogy fel kell készülnünk valamire, készen kell állnunk egy újfajta és minden eddiginél sokkal eredetibb találkozásra Európával."¹⁴

Befejezésként ismét Tocqueville-t idézném, aki a következőket vallja:

"A középkor a tagozódás időszaka volt. Minden egyes nép, minden egyes tartomány, város, család erősen igyekezett egyéniesülni. Napjainkban ellentétes mozgás észlelhető, a népek mintha az egység felé haladnának. Szellemi kötelékek egyesítik a földgolyó egymástól legtávolabb eső pártjait, az emberek nem maradnak idegenek egymásnak, tudják, mi történik a világ bármely távoli zugában: így aztán az őket elválasztó óceán ellenére, kevesebb különbséget észlelni az európaiak és újvilági leszármazottaik között, mint egyes XIII. századi városok között, melyeket csak egy folyó választott el egymástól.

Ha ez az asszimilációs folyamat idegen népeket hoz közel egymáshoz, akkor még inkább ellene hat annak, hogy egyazon nép ágai idegenné váljanak egymás számára."¹⁵

 

Jegyzetek

 

¹ Custine, 11. o.

² Uo., 22. o.

³ A mű magyarul 2004-ben jelent meg.

⁴ Tocqueville, 585. o.

⁵ Custine, 36. o.

⁶ Engels 1885-ben írott előszava Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájához, Kossuth, 7. o.

⁷ A jobbágyságot II. Sándor cár törölte el egy évszázaddal később, 1861-ben.

⁸ Custine, 10. o.

⁹ Custine, 91. o.

¹⁰ Huntington, 223. o.

¹¹ Uo. 224. o.

¹² Megjegyzem, hogy Noah Webster nevéhez fűződik az angol nyelv állami szintre emelése a 18. század végén, az első szótár megalkotása. Hosszú ideig sokan a német nyelvet tartották a fiatal nemzet nyelvének…

¹³ Tocqueville, 14. o.

¹⁴ Dosztojevszkij, 41. o.

¹⁵ Tocqueville, 584. o.

 

Felhasznált irodalom

 

Custine, Astolphe (2002): Letters from Russia. Edited and with an introduction by Anka Muhlstein, New York, The New York Review of Books

Custine, Astolphe (2004): Oroszországi levelek, Budapest, Nagyvilág

Dosztojevszkij, F. M. (1999) Kell-e nekünk Európa? Budapest, Kráter Klasszikusok

Engels, Friedrich: Előszó Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája 1885. évi kiadásához. Budapest, Kossuth, é. n.

Gross, Irena Grudzinska (1991): The Scar of Revolution: Custine, Tocqueville and the Romantic Imagination. Berkeley, University of California Press

Gross, Irena Grudzinska (1997): Orosz-lengyel szótár. Magyar Lettre Internationale, 1997. tavasz, 24. szám http://epa.oszk.hu/lettre

Huntington, Samuel P. (2004): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, Európa

Kennan, George F. (1971): The marquis de Custine and his Russia in 1839. Princeton, N. J., Princeton University Press

Marx Károly: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Budapest, Kossuth, é. n.

Tocqueville, Alexis (1993): Az amerikai demokrácia. Budapest, Európa

Mitől aktuális és érvényes ma is a XX. század legnagyobb magyar költőjének életműve? A választ a kiemelkedő tehetség és a társadalmi elkötelezettség összekapcsolódásában találjuk.

Ez a tanulmány azt vizsgálja, milyen szerepet játszott a XX. század legnagyobb magyar lírai életművében a költő azonosulása a proletariátussal.

1. A módszer

Abban nincs vita az irodalomtudományban, hogy ez az azonosulás olyan tény, amelynek nem lebecsülhető a hatása a költői életműre. Arról azonban sokféle vélemény él, hogy kizárólagos, feltétel nélküli és életre szóló volt-e a költő elköteleződése a proletariátussal. Proletárköltő volt-e József Attila? S ha az is volt, az is maradt-e? Előrelendítette, vagy éppen ellenkezőleg, zsákutcába terelte az osztályszempont József Attilát és költészetét?

Sokan és joggal hangsúlyozzák: leegyszerűsítés ezt az egyetemes értékű költészetet adott korhoz, adott társadalomhoz, adott osztályhoz kötni. József Attilában és költészetében egyszerre van jelen a modern város embere, a szerelmet vadul áhító férfi, a tájat szemével átlényegítő magányos festő, a polgári világot pukkasztó vagány, a forradalmár és a semmilyen kötöttséget nem tűrő, de biztonságra áhítozó esendő lény. E vonások előtérbe állítása még haszonnal is járhat, gondolhatják azok, akik szerint a költő társadalmi és politikai elköteleződésének, világnézeti-filozófiai alapállásának elhalványítása akár még segítheti is a költői életmű egészének átmentését az államszocializmus veresége utáni, utópia nélküli és a szociális illúzióktól megszabadított korba.

Az alábbiakban a tanulmány azonban ellenkező úton jár, és éppen arra igyekszik fényt deríteni, milyen természetű volt a költő azonosulása a proletariátussal. Származásából egyenesen vezetetett az út a munkásmozgalom, a marxizmus felé? Miért és hogyan fonódott, ölelkezett egybe, termékenyítette meg egymást, és vált költészetté érzés és eszme, szemlélet és akarat?

Kívánatos a költői mű ilyen szempontú elemzése. De mit tehet a történész egy ilyen, alapvetően esztétikai, művészetszociológiai, filozófiai megközelítést, módszertant igénylő probléma megoldása érdekében? Lényeges lenne a József Attila-i életmű értékeinek felmérése szempontjából az 1920-as évek gazdasági, társadalmi, politikai viszonyainak áttekintése, elemzése? Fontos-e az életmű szempontjából, kell-e a proletár helyének, szerepének kijelöléséhez és értékeléséhez a költői életműben tudni, hogy milyen is volt a magyar munkásosztály helyzete az 1920-1930-as években? Nem fontos, nem kell. Megkerülhető-e a költészet szépségének, erejének és érvényességének megítélése során, hogy szó essen a költő és az illegális kommunista mozgalom és a szociáldemokrata párt kapcsolatáról? Igen, megkerülhető. Talán furcsán hangozhatnak ezek az állítások egy történész szájából, de a mű értékéhez közvetlenül nem tartozik hozzá sem a szociológiai, sem a történeti hűség.

Fontos akkor lenne a korabeli magyar munkásság és munkásmozgalom helyzetének bemutatása, ha a költő életrajzát akarnánk megírni. Ez az írás nem azon az alapon akarja bizonyítani, hogy a proletariátussal való azonosulás kulcsszerepet töltött be József Attila költészetében, hogy rámutat a származás, a környezet, a mozgalom jelentőségére, hatására a költő életére. A kötődésről tudtak a kortársak, és kiváló irodalomtörténészek részleteiben feltárták már ezt a kapcsolattörténetet.¹ Ez a megközelítés indokolt, és a rendelkezésre álló életrajzi adatok, levelek, visszaemlékezések sokasága egyszerre kínálkozó és kötelező esély az irodalmár és az esztéta számára, hogy közelebb férjen a költőhöz és művéhez.

Talán a líra az a műfaj, amely a legtöbb lehetőséget kínálja arra, hogy tetten lehessen érni a megélt élet és a megalkotott mű közötti kapcsolatot. A részletesen feltárt, majdhogynem napról napra követhető életrajz szinte csábítja a kutatót, hogy megvizsgálja: miből mi lett? Élménnyé tenni azt, miként is nemesül, transzformálódik művé, más számára is meg- és átélhetővé a személyes érzelem, a világ által kiváltott indulat, a tapasztalat, erre József Attila élete és munkássága egyedülálló alkalmat ad. Mégsem ezt a már bejárt utat követjük most. Azért nem, mert a bevezetésként feltett kérdést nem az ok-okozat viszony feltárásával érdemes megválaszolni. Éppen fordítva járunk el: a művekben akarjuk a proletariátust megmutatni, mert a művek felől lehet igazán megérteni, hogy miért is van központi helyen, miért is kell hogy ott legyen a proletár József Attila költészetében. Ezen az úton haladva segíthet a történelemtudomány, a kritikai társadalomelmélet eszköztára a megérteni és magyarázatot találni, mitől, miért érvényes ez a költészet a maga egészében ma is.

2. A proletár hat alakja

József Attila verseiben a proletár, a proletariátus hat formában, alakban van jelen. Egy: mint embertípus, mint sajátos lény, érző, a körülményeivel, tevékenységével, lakóhelyével azonos személy, aki a költészetben képzetként, metaforaként tűnik fel. Kettő: a munkás helyzete társadalmilag, gazdaságilag meghatározott, s mint ilyen részese a társadalmat alakító legfőbb viszonynak, a tőke működésének. Ebben a minőségében kizsákmányolt és elnyomott termelő ember. Harmadik formájában a proletár a helyzetével, érdekeivel tisztában lévő ember, aki mint ilyen osztálynak tudja magát. Olyan azonos élethelyzetű és érdekű sokasági proletariátus, amely jólétre, biztonságra és békére vágyik. A következő, negyedik alakjában ez a proletariátus már tisztában van azzal, hogy igazi jóléthez, szabadsághoz, biztonsághoz, békéhez csak akkor juthat, ha megszerzi a hatalmat, és új társadalmat épít: a szocializmust. Ez a forma a politikai mozgalom, a párt: az eszme és az érdekeikért fellépő kizsákmányoltak összekapcsolódása, az igazi osztálytudat megtestesülése a politikai közösségben. Ötödik alakjában a proletár az a lény, aki önmagát felszabadítja, de ezzel az aktussal egyúttal az egyént, az egész emberiséget szabaddá teszi. Ezt a szabadságot hozó szerepet nem játszhatja helyette más társadalmi csoport, de az önfelszabadítás sem történhet meg az "összemberi" szabadság megteremtése nélkül.

A felszabadító szerep azonban nem csak a közösségben rejlő erőből, a vállalt hivatásból ered. József Attila értelmezésében a munkás hatodik adekvát formája, megtestesülése a teremtő, a természettel küzdő, világot alakító embernek, az emberi önmegvalósításnak. Az ember alkotóképessége a munka révén mutatkozik meg, szellem nem létezhet önmagában, önmagát csak a munka, a munkás révén tudja megvalósítani.

A hat alakzat három kategóriához csatolható. Az első két forma az egyén szintje, aki érzéki, de már társadalmilag meghatározott lény. Másként jelentkezik a proletár a középső formákban, ezekben osztályként, társadalmi viszonyok kifejeződéseként van jelen. A két utoljára említett formában a munkás az ember, nembeli lény, az értéket teremtő, világot formáló közösségi lény: maga az "ember" a maga klasszikus, ideáltipikus létében.

Már az első, érzéki alakjában is több önmagánál a munkás. Figyelemre méltó, hogy József Attila tizenhét évesen írt legelső versei egyikében, A füstben a gyár mint börtön jelenik meg. Ennek füstje "Ráomlik a gyár szürke gyászfalára, / fátyolt terít az izzadt munkásvállra, / s amíg a sok gép zúgva zakatol, – sötéten, büszkén, lázadó imával / jó bátorsággal egyre följebb szárnyal, / az istenhez; valahol." Ebben a versben kerül elő először a munkás, és első megjelenésében együtt szerepel istennel. A kozmosz éneke negyedik darabjában, A gondolkodó szonettjében robotoló munkások, maguk sem tudják miért, "de egyszer tán megunják ezt a munkát, / izzadt ölükben őrület fogan / s – egyszerre mind! – kizúdulván a kába / műhelybörtönből bősz anarkiába / szétkujtorognak részeg-boldogan!".

A Tanításokban az anyagból világosságot teremtő üvegöntők tűnnek fel, akikből a jövő épül. Más versekben is együtt kerül említésre munkás, költő, isten (pl. A világ teremtése).

A munkás szegény, és Aki szegény, az a legszegényebb: "Pedig benne laknak a galambok, / csillagtollú, éneklő galambok, / de így végül griffmadarak lesznek. / Hollónépen igaz törvényt tesznek." Egy másik versben a hazatartó munkások bölcsek, mintha már semmi dolguk nem lenne a földön (Szép nyári este van). Hasonló képet fest az Ifjúmunkás, akinek álmában "a pávák széttárják tollaikat". Ez az "egyszerű", sivár környezetétől nyomasztott, a körülményeivel, azonos, de teremtő erejű s e képességében istenhez hasonlatos munkás a főszereplője a Külvárosi éjnek.

Egyetlen olyan helyet ismerünk József Attilánál, ahol a lét közvetlenségébe ragadt emberről nem empátiával szól, és gúnyos-keserű hangja vonatkozhat a tudat nélküli proletárra is: "Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa…"(Eszmélet – XI.)

A proletár második, társadalmi viszonyokat tükröző és azoktól meghatározott alakja az 1920-as évek közepe után jelenik meg a versekben. Ilyen elem tűnik fel Proletárdalban. Mellbevágó erővel jön elő külső meghatározottság az Anyám alakjában, ahol a legszemélyesebb és a legelvontabb, a törvény erejével érvényesülő lét kapcsolódik össze: "Látom, megáll a vasalóval. / Törékeny termetét a tőke / megtörte, mindig keskenyebb lett – / gondoljátok meg, proletárok…"

Sok társadalmiállapot-leírást tartalmaznak a mozgalmi versek. A Munkások ily módon összegzi a munkásság helyzetét: "Így élünk mi. Horkolva alszunk s törten / egymás hátán, mint odvas farakás / s hazánk határát penész jelzi körben / a málló falon, nedves a lakás." Ebbe a sorba tartozik az Eső és a Mondd, mit érlel is. A legmegrendítőbben talán a Bérmunkás-ballada tudósít a sanyarú, megalázó társadalmi körülményekről: "Hiába emelünk falat / és rakjuk sorsunk kaszárnyáját, / fiunk utcán, üveg alatt / nézi csak építőkockáját / …bérünk van, nincsen örömünk." Fiatal élete végén a Hazámban visszatér a proletárlét leírásához. "A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt…"

A másokkal közös létet tudatosító, a gazdasági érdekeinek védelmét összefogás révén megvédeni képes, ezért osztályként, közösségként megnyilvánuló proletariátus képe sem hiányzik a költői palettáról. Egyik korai versében, A számokról címűben az összefogást a felfelé vezető út első lépcsőfokaként jeleníti meg a költő: "Vegyetek erőt magatokon / és legelőször is / a legegyszerűbb dologhoz lássatok – / adódjatok össze, /…" Az Anyám meghaltban az anyagi jobblét és a biztonság utáni vágy hajtja a proletárt előre. "Poloska marja álmainkat, tányérunk csak falakra való, / csak egy csöpp vajat adjatok kenyeremre. / De jobb ebédet akarunk, hogy jobbak legyünk, / több pár cipőt az ágyunk mellé, hogy többek legyünk. / A híd lassan kijön a ködből, a túlparton szuronyok / állnak – / itt az olló, ott pedig a szövendő szövet – / mire várunk." Ugyanez a motívum előkerül a Kilométerekkelben is: "A világ is több sokkal, ha kinyújtózunk, / nagy hegyekre mászunk…"

Persze az osztálytudat magasabb szintjéről "szemlélődő" költő többször figyelmeztet arra, hogy a tőkés rendszeren belül alapvető javulást, változást nem lehet elérni. Legtömörebben A tőkések hasznáról szól erről. "Dagassz gázlángnál kenyeret, / vagy égess lukas téglát, / törje kapa tenyered, / áruld magad, míg leng a szoknyád, / feküdj hanyatt és deszkázz aknát, / cipelj zsákot piacon, / tanulj vagy ne tanulj szakmát, – / a tőkéseké a haszon. /…Proletár! folytatnám, de unnád, / tudod, hogy nem élsz lazacon, – / amíg a tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon."

A politikai közösséggé, pártba szerveződött s ezért mozgalommá vált osztályt az ismert mozgalmi versek dicsőítik. Ezek ismertek vagy teljes egészükben az erejével, hivatásával tisztában lévő munkásságról szólnak, mint a Szocialisták, a Favágó, a Tömeg, az Áradat, a Párbeszéd. E helyütt talán érdemes egy korai, még a mozgalmi időszak előtt keletkezett költeményt idézni. A Tanítások hetedik versében a költő az erőszak nélküli harcra szólítja fel a hatalom birtokosait: "hányjátok el fegyvereiteket, / mert a szerszámok nem férnek kezetekbe, / még a múzeumokból is vessétek ki azokat, / nehogy ők, akikből én előjöttem, / titeket vessenek ki majd magukból, / mint a fegyverek fegyvereit, / mert hogyha már muszáj választani, / inkább testvéreink közül hulljon el egy, / mint két idegen felebarát". Egyértelmű morális parancs ez a küzdő feleknek: vigyázzanak, ha csak harcolnak, nem építhetnek, s ha ráadásul mégis vesztenének, akkor bűnhődniük kell majd. Így szól a figyelmeztetés az uralmon lévőnek. A proletárokat pedig József Attila arra figyelmezteti, hogy az erőszak alkalmazásával gyengítik, aláássák fellépésük erkölcsi alapjait: "Ha kegyetlenek vagytok, / fiaitok is kegyetlenek lesznek."

Már ugyanebben a költeményben feltűnik a proletár a maga ötödik, társadalmat, világot megváltó, megszabadító szerepében. Erre a szerepre rá kell ébredni, már a gyarmatok népei is "fáklyát gyújtanak… s bennünk még sötétben alusznak a galambok". Az ember nemcsak porból van, benne Istennel keveredik a lélek. Ez a motívum a Tüntetésben is előkerül: "íme eljöttek a gyárkémények / szikrát lehelő arkangyalai, / hogy visszahívják a pokolból / Ádámot és Évát." Egy másik versben, az Ide újra szeretet jön címűben szerepel egy a kép "Szándékoló nagy kohókból / már ömlik a vas okos formába / s nótás acél zeng majd, hol máma / és tegnap aranyat imádkoznak." A Munkásokban az Ember nevében szegezik a vörös csillagot a gyárra. A Munkások kórusa című versben pedig az áll: "Csak két kezünk, sok gyerekünk, / téglát és zsákot emelünk, / óh – botor ellenségeink / jövőjéért is szenvedünk." Legszebben A város peremén festi meg a proletármegváltó alakját: "…ilyenek vagyunk. / Új nép, másfajta raj. / Másként ejtjük a szót, fejünkön / másként tapad a haj. / Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve / forrón és szilajon, / hogy helyt álljunk az emberiségért / az örök talajon. / Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek; / minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű".

A természetet a társadalom számára elsajátító, az "ontológiai" ember a munkás. Ez az a legáltalánosabb létforma, ami a munkást a nembeli, a társadalmi ember alaptípusává teszi. A már többször idézett Tanításokban a munkás humanizálja a tudást, ércből facsar fémet, hegyből rak várost. Ugyanez a hegymotívum a Szólt az emberben is előkerül: "Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett, / aztán azt mondta: körtefa vagyok / …Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett. / Aztán azt mondta: szén és vas vagyok. / És csörömpölő acélműhelyekben / tűzre dobta a nagy hegyeket, / hogy a halállal és az új időkkel / száguldják a versenyt dübörögve / szédítő, karcsú expressz vonatok." Hasonló teremtő erővel rendelkezik a Kovács: "A nap is ott kél, ha meglóbálod fejed fölött / a kalapácsot / s az üllő / megcsendül belé akár a dalolók szíve. /…A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, / …Te vagy a kovács és kikalapálod a virágokat." Az Elégia egyik mondata szerint "Az egész emberi / világ itt készül." Itt: a gyárban, a külvárosban.²

Proletárnak hihetjük a Lázadó Krisztus istennel elégedetlen emberét, aki nem jóságot, hanem igazságosságot kér rajta számon. "S munkámban, Uram, érek annyit, mint te / nagy passziódban és a lelkem is / részed lesz nemsokára s a legszebb fényt / hintve, / a szemed lesz, hogy mindent láss meg itten." Ez a proletár-ember annyira ontológiai, annyira teremtő, hogy egyenrangúnak tudja magát istennel, fényt sugároz, mint ő, részévé lesz.

3. Azonosulás és szövetség

Nem úgy áll a dolog, hogy a munkás, a proletár megjelenési formái valamiféle fejlődési vonalat követnének, egymásra épülnének. Az sem állítható, hogy szervesen következnek a gyermekkorból, a szocializációs folyamatból. József Attila serdülőkorának nem egyetlen és nem is kizárólagos helyszíne a városi proletár környezet. Még kevésbé lenne igaz, ha azt gondolnánk, hogy a költő a munkásmozgalom hatására emelte központi helyre költészetében a proletárt, a munkást. Ebből azután egyenesen következhetne, hogy az illegális kommunista mozgalomból történő távozása után a költő politikai és filozófiai látásmódja is gyökeresen átalakult, és a csalódások lerombolták a fejlődésbe, a szükségszerűségbe, a munkásosztályba, a szocializmusba vetett hitét.

Persze mindez, annak tudata, hogy a dolgok nem csak jó irányba változhatnak, hogy a fasizmus győzhet és az irracionális erők teret nyerhetnek a mozdonnyal, szocializmussal, sőt a proletár hivatásával, teremtő erejével kapcsolatos meggyőződését sem hagyhatták érintetlenül. Látásmódja valóban változott, árnyaltabbá vált, az optimizmust pesszimizmus váltotta fel. De József Attila soha nem engedett felvett, nehezen megszerzett művészi, gondolkodói, emberi elveiből, nem volt hajlandó semmilyen realizmus jegyében alkut kötni az ártó szándékkal, belenyugodni az igazságtalanságba.

Mit is mutat a kép, helyesebben a képek sokasága, ha időrendben vizsgáljuk? Azt, hogy már a korai, az 1922 és 1924 között írt versekben együtt van, a "helyén van" a munkás, a munkásság. Egymás mellett áll a munkás, a munkásság és a proletár mint egyén, osztály, mint teremtő erő érzéki-tapasztalati, társadalmi és metafizikai-ontológiai alakzatban. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ez az együttlátás az, ami a munkásmozgalomhoz, a baloldalhoz, a marxizmushoz vezeti a költőt. Nem fordítva, nem a munkásmozgalom nyitja ki szemét, hanem ő veszi észre azt. József Attila nem külső hatásra emeli be a munkást, a gyárat, a külvárost költői világába, hanem szuverén döntés alapján – sokszor próbálgatva a témát. Valóságos kihívás a művésszel szemben, hogy az, ami nem szép, hanem rút, elrontott, amitől a polgár inkább elfordítja fejét, hogyan formálható esztétikummá. A puszta szemlélődés azonban elfogadhatatlan számára.

József Attilát a művészi, a morális elköteleződés kényszeríti eszmei tisztázásra, csatlakozásra a szocialista mozgalomhoz. Egyúttal ez a vállalás és létértelmezés alapján újraértelmeződik a gyermekkor, a szegénység, az éhezés.

Szólni kell a klasszikus mozgalmi versekről, amelyek a költői életmű középső szakaszát jellemzik. Ezekről sokszor megbocsátó hangon szól az utókor, különösen az államszocializmus veresége utáni kor műkritikája. Pártköltészet, proletárköltészet – ezek a szóösszetételek nem illenek a tiszta művészet fogalmába. A politikai célokat szolgáló versei miatt kevés költő kap dicséretet az utókortól. Pedig ezt a költészetet is lehet jobban vagy éppen rosszabbul művelni.³

Újraolvasva ezeket a verseket, elmondható: nincs mit szégyellni rajtuk. Velük, általuk a cselekedni vágyó költő a maga eszközeivel humánus célt igyekszik szolgálni, bennük nem a pártnak akar hatalmat, hanem az igaznak hitt eszmének megvalósulást. József Attila mozgalmi versei, szocialista meggyőződést megszólaltató művei nem a kommunista vagy a szociáldemokrata párt napi politikáját testesítették meg, inkább az osztályöntudat erősítését szolgálták.

Tévedett volna, amikor hitt abban, hogy az elnyomás, kizsákmányolás vagy az érdekeik tudatosításával segítheti a nehéz sorsban élőket helyzetük jobbá tételében? Szabó Zoltán, A tardi helyzet írója szerint az irodalomban megszokott bús hegedűhanghoz képest kalapácsütés hangján szól József Attila költészete. "Mert volt szó addig is versben proletárról, de felülről volt szó, olyanok beszéltek benne, akik a proletáron akartak volna segíteni, s nem a proletárnak."⁴

A harmincas évek középső harmada a szembesülés időszaka József Attila számára. Szembesülés az ördögi erőkkel, a meg nem értéssel, a sajátnak, közösnek hitt erők gyengeségével, a szocializmus és a zsarnokság együttlétezésével, a tömegek manipulálhatóságával és persze a magánnyal. Ezeknek az éveknek a legkiemelkedőbb versei: Téli éjszaka, A város peremén, Elégia, Óda, Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak, Eszmélet, Levegőt. Ezekre a művekre nem a naiv hit, a való világról tudomást venni nem akaró doktriner akarnokság a jellemző, hanem a keserűség, de leginkább a bele nem nyugvás és a küzdelem. Sok szép példát lehetne ezekből a talán legismertebb versekből idézni. E versekben nem megoldásként, hanem csak végső menedékként szolgál a történelem célirányosságába vetett hit. Ezt igazolja az Óda két sora is: "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd."

A nagy versek mellett érdemes néhány nem annyira idézett műre is felhívni a figyelmet. Az Osztás utánban a törvény helyére a végzet lép, amelynek ki van szolgáltatva minden és mindenki. Nem kevésbé kiábrándult az Emberek alaphangja: "Családunkban a jó a jövevény. / Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, – / ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag / s ma már sejteni kezdi sok szegény." Ekkorra már az utópiával szemben is felébredt a költőben a gyanú. Példa erre az Indiában, hol éjjel a vadak című verse.

A fasizmussal vívott küzdelmében a magyarság, a nemzet mint a történelem során felhalmozott kultúra, mint otthont adó közösség is a helyére kerül a kor, a világ, a lét belsővé tett ellentmondásaival küzdő, ezért önmagával is háborúban álló József Attila költészetében. Ez a nemzet azonban nem a vér, hanem a történelem és a kultúra közössége, nem elvont, szociális tartalom nélküli kategória, hanem a befogadó, az otthont adó haza; a néppel, munkássággal "telített" magyar társadalom. Legszebb, legmegrázóbb bizonyíték erre A Dunánál vagy a Hazám.

József Attila ebben a végsőkig kiélezett helyzetében, végső és elviselhetetlen lelki állapotban sem bontja fel a proletariátussal kötött szövetségét, nem adja fel, nem lazít a néppel szembeni elkötelezettségén. Különben hogyan kerülnének gyönyörű szerelmes versébe az ilyen hasonlatok: "Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, / kik daccal és tehetetlenül remegnek, / mert kínjukból a jövő nem született meg, / munka, szabadság, kenyér s jószavak. / Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat." Nem szabad elfeledkezni az Ars poetica fogadalmairól sem, amelyek az emberi eszmék és értékek melletti megalkuvás nélküli kiállásról szólnak egy embertelenné váló világban. Ez a bátorság számára kötelezettség, mert rá gondol a paraszt, őt "sejdíti a munkás teste", rá vár a "suhanc, a rosszul öltözött".⁵

Mint az utolsó időszak versei mutatják, József Attila akkor is kitartott a munkássággal, a néppel kötött szövetsége mellett, amikor szembesülnie kellett e nép, az osztály gyengeségével, mozgalmainak tökéletlenségével. Akkor sem változtatott kötődésén, elkötelezettségén, amikor a világ gondjai és személyes problémái halálos harapófogóba fogták. Testvérek, barátok nem adhattak neki szerelmet, testi-lelki társat. Sem mások, sem önnön kiszolgáltatottságát nem viselte el. A magányt, a megaláztatást, a betegséget nem fogadhatta el. Börtönné váló világban nem élhetett méltó életet. Művészi programját nem adhatta fel büntetlenül. Miért is adta volna fel, ha annak igazáról, értékéről szentül meg volt győződve? Mit tehet a költő, ha érzi: ereje elhagyja, ha a közösség és személye, személyisége között a távolság elviselhetetlen nagyságúvá növekszik a sors, a végzet, a történelem menete és saját gyengesége miatt? Az ezekre a kérdésekre adott válasz magyarázatot ad a távozásról hozott döntésére. Egyúttal rávilágít a művészi program, a szerepvállalás jelentőségére, arra, hogy e kettő nemcsak a költői életműre, életpályára gyakorolt meghatározó hatást, hanem személyes életére és sorsára is.

4. A hetedik

Így érkezünk el a művészi szerepfelfogásához, a proletariátussal való költői azonosulás témájához. Az eddigiekben a proletariátus hat alakzatát találtuk meg József Attila verseiben. Van azonban még egy megjelenési formája is: a hetedik, A hetedik. Ez a hetedik a költő maga, aki akár proletár is lehet, lehetne, néha ezt is gondolja magáról. A lényeg mégsem ez a közvetlen azonosság, hanem az, hogy a költő a proletariátus kettős hivatásával: a munkával és az emberiség felszabadításával azonosítja magát. József Attila a munkát (a termelést), a teremtést tartja a legemberibb tevékenységének és ezért a művészettel azonos értékűnek, mert e kettő: a munka és a műalkotás az emberért való és az emberi önkifejezés számára ad formát. Ez a hetedik az a proletár, akit a művész teremt, hogy mint ember, mint művész kifejezhesse önmagát. Azért van szüksége a költőnek a proletárra, hogy megmutathassa az elnyomást, szegénységet, örömtelenséget, de legalább ennyire azért is, hogy szólhasson az igazi boldogságról, rendről: a szabad és igazságos társadalomról.

Ebben a szerepértelmezésben a személyes én a költői és a társadalmi énnek rendelődik alá, vagy legalábbis attól válik meghatározottá.⁶ József Attila robusztus költői személysége fölébe kerekedett emberi gyengeségének, esendőségének. Normális esetben ez fordítva van, de a nagy és a társadalommal ilyen mértékben azonosuló művész esetében nem is nagyon lehetett másként: a személyes ént legyőzte a költő, az alkotó személység.

Hogyan is írta a kortárs, eszmetárs Bálint György? "Az elnyomott, kizsákmányolt emberek tömegét a személyes sérelmek rendszeres, koordinált tömege teszi harcossá: a tömegeknél a személyes és az általános, a gyakorlat és az elvi oszthatatlanul egy."⁷ József Attilára is illik ez a gondolat. De csak két kiegészítő megjegyzéssel vonatkoztatható igazságként is személyére. Az első: ő alaposan megtisztította az esetlegességektől az egyedi eseteket, jelenségeket, hogy verseibe befogadhassa azokat. Az elvi nála elméletit jelent. A második megjegyzés: az ő azonosulása nem jelenti, hogy összeolvadna a tömeggel, föloldaná személyiségét a tömegben, vagy osztálya kedvéért. Ellenkezőleg, József Attila mint "szerves értelmiségi" személyes sérelmeit mint társadalmi bajokat élte meg, dolgozta fel, értelmezte. Éppen a személyesnek és a társadalminak ilyen többrétegű, egymást erősítő, mélyítő és szépítő összekapcsolódása az, ami elviselhetetlenül feszítette lelki életét, de egyedivé tette költészetét.

Félreértés ne essék: ez a költészet nem a társadalmi elkötelezettségtől kiemelkedő, hanem a művészi megoldástól, a megformálástól. Az azonban nem vitatható, hogy a tehetség mellett az elkötelezettség, a művészi képesség és az elkötelezett értelem együtthatásának, előrehajtó erejének a terméke ez az embert a maga egészében, egyediségében és lényegében, társadalmiságában megszólítani tudó költői mű.

Milyen is ez hetedik, költői formája a proletárnak, ez a költői azonosulás, szerepvállalás? Gyönyörű szövegek tanúskodnak az elköteleződés létéről, jelentőségéről, teremtőképességéről. Először költő és a munkás közé "isteni közegben", A világ teremtése című korai műben kerül azonosságjel. "Igen, tudom, még nem volt a világ /…isten se volt még / vagy isten volt-e az egészen férfi, / egészen gyermek, nem tudom / – most munkás lehet, vagy talán költő, / hiszen mindegy a munkás, a költő – / ő volt még egyedül, nagyon magába, / mint én vagyok most, olyan magába." A Szép nyári este van című versben a költő ül a társadalomrajz, a montázskép előtt és némi önelégültséggel állapítja meg: "Hallok mindent, aki hallgatok."

Nem kell azonban sok idő, hogy másképp döntsön: "Nem fogok senkit magázni, / hiszen mi jól ismerjük egymást / és tagjaimból a kenyéríz / tej, víz s a csók is szerte árad. / A munkások közé megyek / elvégzem én jól a munkámat. / Fürgén, vígan viszem magam, / most úgyis én vagyok a legszebb / és szépet, tisztát kell már egyszer / fölmutatni az embereknek. / …A gyönyörű elevenek / kik a házakat összerakták / jólépített szívükből már / az én szívem ki nem tagadják" (A távol új és új egeket szór). Hasonló motívumra épül a Néha szigetek is. A Munkásban már szó sincs passzív, résztvevő csupán együtt érző szemlélődésről vagy éppen az elfogadás, befogadás miatti esetleges aggodalomról. "És elhoztam én a madarat is, hisz te akartad, / egyszerűen akarok szólni, hisz te akartad / mindent, amit megérintettem, odaadok a / kezeidbe / mindent elmondok, amit előtted elhallgattak." Szerelmével is el akarja fogadtatni ezt a szerepet, szeretné, ha értékelné benne a művészet társadalmi hivatásként történő művelését (Érted haragszom, nem ellened).

A mozgalmi versek nyílt színvallást jelentenek, aki ilyen verset ír, az maga is részese a harcnak, maga is harcos. Ilyen versek az akaratnyilvánítás és nem a művészi leírás eszközei. A költő mint trombitás, dobos, zászlótartó együtt halad, menetel a sereggel. Furcsa lenne ebben a helyzetében szerepvállalását vizsgálgatni, elkötelezettségének mértékét mérlegelni. Azonban éppen ezen időszak filozófiai, társadalmi tájleíró-elemző versei tanúskodnak a leginkább József Attila szuverén, saját belátáson nyugvó, elméletileg kidolgozott, művészileg a legszebben, legtisztábban megformált elköteleződéséről, szerepvállalásáról a proletariátus oldalán. Közülük a legmegragadóbbak egyike a Külvárosi éjben található. "Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre, / óh éj! / Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is, testvérek. / Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg". Nem maradhat ki a teljes élet élését követelő A hetedik című versből sem az, aki "győzni segít szegényt".

Ezek a versek nem vitték közelebb az értelmiségi, a polgár- és művészvilághoz a költőt. Talán még érveket is adtak azoknak, akiknek fenntartásaik voltak vele és alkotásaival kapcsolatban. Erre az idegenkedésre, elutasításra születhetett meg az önmagát szuggeráló, a vállalás teljesítéséhez erőt kérő fohászkodás, az Invokáció. "Énekelni oly nehéz, hol kíváncsi szemek figyelnek, / mégis, elfogódva bár, / fújd el dalod, zengd a munkások dalát!… Rebbentsd meg a kíváncsiak gúnyos csapatát. / Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint / barát. / Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást / ablakon át. / – Csörrenjen meg az üveg! Énekeld a / munkások dalát!"

Az igazi művészi önmegerősítés A város peremén. E költemény az igazi csörrenés az önmagáért való, önmagát üvegfallal védő, onnan biztos, nyugodt kilátással rendelkező szellemi világ üvegén. Nem véletlen, hogy a külváros állapotának és a benne felhalmozódó, összpontosuló energiának számbavétele után József Attila elemeli magát ettől a világtól, de amíg ezt a világot jövővé, harmóniává formálja, a való világgal a konfliktusa megmarad. "A város peremén sivít e dal. / A költő, a rokon, / nézi, csak nézi, hull, csak hull a / kövér, puha korom, / s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon. / A költő – ajkán csörömpöl a szó, / de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát". Ugyanezt a problémát, de már a személyes költői én oldaláról fogalmazza meg az ugyanekkor, az ugyanebben a helyzetben keletkezett Elégia.

Ne feledjük: az életmű egyik csúcspontján vagyunk, egy történelmi fordulóponton, a gazdasági válság végén, a fasizmus győzelmének pillanatában, amikor az események olyan folyamattá sűrűsödnek, amikor megkérdőjeleződni látszik ideológia, doktrína, stratégia. Három vers, A város peremén, az Elégia és az Óda. Az elsőben, mint láttuk, a költő nemcsak a társadalmat vizsgálgatja, a munkásságot: ha most nem is kész, de képes-e egyáltalán felszabadító hivatása teljesítésére? A másodikban vizsgálat tárgyává teszi önmagát is: jó helyen van-e, tényleg ide kell-e tartoznia? A harmadikban azt mutatja meg, hogy a legszemélyesebb egyéni boldogsághoz, a szerelemhez is a világon, a társadalmon keresztül vezet az út, a szerelmet a test sejtjében is a nagy egész részeként kell meglelni, megélni.

Ebből a hármasból az önvizsgálatot az Elégia végzi el. "Te kemény lélek, te lágy képzelet! / A valóság nehéz nyomait követve / önnönmagadra, eredetre / tekints alá itt! / Itt, hol a máskor oly híg ég alatt / szikárló tűzfalak / magányán a nyomor egykedvű csendje / fenyegetően és esengve / föloldja lassan a tömény / bánatot a tűnődők szívén / s elkeveri / milliókéval. / Az egész emberi / világ itt készül …Felelj – / innen vagy? / Innen-e, hogy el soha nem hagy / a komor vágyakozás, / hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, / kikbe e nagy kor beleszorult / s arcukon eltorzul minden vonás? / …Magadra ismersz? Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak…" A vers vége a választ is megadja. "Tudod-e, / milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide? / Anyjához tér így az a gyermek, / kit idegenben löknek, vernek. / Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. / Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Ez a hazám."

Nehezebb, kevésbé egyértelmű az Eszmélet válasza, de a személyes világra vonatkoztatásban nincs itt sem engedmény: "Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat. / Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ."

Hasonló motívum, a börtönné alakuló világgal szembeni lázadás kötelezettsége vezeti a költő tollát a Levegőt, a Majd emlékezni jó lesz című versekben. A Dunánálban a kötődés a néphez történetfilozófiai, lételméleti mélységű megalapozást kap: "Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, amit kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell. / Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a múlt és övék a jelen. / Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem." Ez a költemény időben és térben a nemzetre is kiterjeszti a művészi azonosulást, de nem tagadja meg az elsődleges kapcsolatot, az eredeti közösségvállalást a proletariátussal. Nép, nemzet történelem által függőben hagyott dolgait kell elrendezni ahhoz, hogy az emberi önfelszabadítás ügyét előre lehessen vinni.

Ebből a téliessé váló világból is üzen a költő távolba vesző megbízóinak. A Kirakják a fátban ott a keserű-makacs szakasz a magányról, arról, hogy az el nem árulható közös üggyel szemben ő, most is, ha tetszik, osztályától elhagyottan is teljesíti vállalt feladatát. "Tőletek féltem, kemény emberek, / ti fadobálók, akiket csodáltam. / Most mint lopott fát, viszlek titeket / ez otthontalan, csupasz-csősz világban." A legutolsó időszak következetes, művészileg tökéletesen megformált, a szerepvállalás melletti hűséget újra és újra tanúsító versekről már esett szó. Álljon itt a kevesebbet idézett Légy ostoba!, amúgy halálba tekintő utolsó versszaka: "Nem lehet soha nem igaz szavad – / Jó leszel, erős, békés és szabad / vendég múlt s jövő asztalainál."

József Attila egy pillanatra sem oldódott fel tömegben, osztályban, nemzetben, soha nem adta fel önmagát, mint ahogy soha nem adta fel a szövetséget sem. Saját sérelmeiben, személyes sorsában a társadalmat is látta, a maga kegyetlen törvényeivel. Mások "rendszeres és koordinált" sérelmei művészetének közvetítésével váltak esztétikummá, vagyis megformált, befogadható emberi tartalommá, katarzisélménnyé. Ez a kötődés erősebb volt a szolidaritásnál, a politikai szövetségnél, a filozófiai belátásnál, az elméleti meggyőződésnél, ha nem is volt független, elválasztható ezektől. Ahogy a költő Halász Gábornak írta: "Én a proletárságot is formának látom úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival… kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állítása érdekel."⁸ Maga is érezhette, hogy ez a magyarázat féloldalas, mert hozzátette: a proletariátus "félig-meddig" tartalmat is jelöl. József Attilának mint művésznek ebben az értelemben tehát nagyobb szüksége volt a proletariátusra, mint annak rá. Ezért sem volt felbontható a vele kötött szövetsége, mert ez a szövetség "belül volt": a költő és a művében saját tollával újraalkotott proletár által írt és megpecsételt szerződés.

Ez a költői szerepvállalás nem függött politikai helyzettől. Nem a dolgok pillanatnyi állása határozta meg a költő és osztálya viszonyát. József Attila művészi elkötelezettsége, látásmódja, művészi öntörvényűsége, a saját magára érvényesnek tartott alkotási szabályok a szükségszerűség erejével határozták meg ítéletalkotását, helyzetértékelését, emberi magatartását. Ebben az alkotói öntörvényűségben azonban nagy szerepet kapott a társadalmi elköteleződés, a társadalomelméleti megalapozás és a morális elem.

Erről az "együttesről" a költői életmű főbb darabjai hű képet adnak, mint azt az eddigiekből is láthattuk. Éppen ezért, nem a bizonyítás szándékával, hanem az illusztráció kedvéért következzen itt, hogy mit is mondott a költő maga a vázolt problémáról. Egyik utolsó, torzón maradt elméleti tanulmányában, a Hegel, Marx, Freud címűben arról ír, hogy míg a proletárokat az anyagi szükséglet sarkallja az önfelszabadításra, addig másokat "erkölcsi szükségletük" vagy az "elméleti szükségszerűség", mert mind a három az emberi lényeg kifejeződése.⁹ A középosztály és a vajúdó világ című írásában található egy, a filozófiájára jellemző tétel, eszerint "a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei. A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is"¹⁰ . Hozzátehette volna: a harc vállalása erkölcsi kérdés is. Utolsó időszakának versei mutatják, hogy mennyire az.

5. Esztétikum és elkötelezettség

Eljött az ideje, hogy válaszoljunk a tanulmány elején feltett kérdésekre. József Attila sokszínű költészetét több tényező tette kiemelkedővé. E költői természetet formáló erők között megkülönböztetett helyet foglal el a munkás, a proletariátus, helyesebben a proletariátus hivatásába vetett hit, még pontosabban az alkotói énbe "felszívott", a belsővé tett proletár. Ez a proletár a kor embere, de egyben az új kor hírnöke is, akiben az ember társadalmi lényege kifejeződik. A proletár, aki világot teremt, épít és formál, s mint ilyen egyszerre meghatározott és szabaddá váló, cselekvőképes, önmagát és a társadalmat is felszabadító ember.

József Attila olyan társadalmat akart, amelyben önmaga szabad lehet. Úgy érezte, hogy a proletárok oldalán állva, ügyüket vállalva valósíthatja meg célját és önmagát.

Igaztalan lett volna kora társadalmáról alkotott ítélete József Attilának? Ezt nehéz lenne megengednünk.

Tévedett volna József Attila a nagy kérdésekben? Lehet. Akár tévedhetett is. Olyan tulajdonságokat látott volna bele a munkásságba, amelyekkel az nem rendelkezett? Kivételes pillanatok tömegmagatartását emelte volna történelmi tendenciákká? Utópiákban hitt? Laikusként tévelygett volna a filozófia és az esztétika tudományában? Lehetséges. Lehet, hogy nem volt igaza ideológusként, lehet, hogy túl naivan hitt a haladásban. Folytathatnák még a sort.

Lehet, hogy József Attila tévedett mint értelmiségi, mint ideológus, mint esztéta. Művészileg és emberileg azonban igaza volt. Költészetével azért tudott a kora fölé emelkedni, azért tudta mélyebben érezni és éreztetni a kor emberét, mert egészben látott, mert egész emberként akart élni. E vágyának adott formát, tartalmat, amikor személyes tehetségét, lázadni tudását a proletariátus ügyével összekapcsolta. Kevésbé lett volna lényeglátó, ha nem ezt teszi? A másban hívők talán messzebbre jutottak? A többi költő talán nagyobb hatást gyakorolt volna a világra? Vagy éppen attól vált volna nagyobbá bármelyik kortársa, hogy nem vállalt hozzá hasonló feladatot? Nem tudunk ilyen költőkről.

Sok olyan esetet ismer a művészet- és irodalomtörténet, amely arról tanúskodik: nem feltétele egy műalkotás minőségének a művész teoretikus felkészültsége, ilyen vagy olyan állásfoglalása az élet vagy a politika kisebb-nagyobb ügyeiben. József Attila viszont olyan eset, amely azt mutatja, hogy a vállalt, választott, tudatosan kiművelt világszemlélet pozitívan hathat az alkotói folyamatban, segíthet a művésznek a megélt, élménnyé tömörült tapasztalatokat mások számára is megélhetővé tenni. József Attila költészetét nem tette kevésbé gazdaggá, lényeglátóvá, hamis emberi magatartások sugalmazójává a társadalmi elkötelezettség, a filozófiai, ideológiai tartalom. Ellenkezőleg. Ez a költészet "a proletár belső" révén lett igazán érzéki, humanista. A totális emberi lét igénye, a személyes és a társadalmi együttlátása, "együttérzése" személyesebbé és igazabbá tette a költő szerelmi költészetét is. Egészében a teljes emberért, a képességeit megélni tudó magán- és a közemberért vállalt harc fokozta József Attila művészetének intenzitását és ezzel hatását, ettől vált megszólító képessége egyedülállóvá a huszadik századi magyar kultúrában.

De túléli-e ez a művészet a kort, amelyben megszületett? A mai idők munkássága már nem az a munkásság. Ez az osztály már nem az az osztály. Munkásmozgalom nincs. A baloldaliság ma nem kötődik egy társadalmi alakzathoz. A szocializmus rendszerré vált alakjában vereséget szenvedett, ami nem maradt hatás nélkül ideológiájára sem. Maga alá temetné a megszűnő, átalakuló társadalmi, szellemi környezet a művet? Csak néhány versépítmény látszana ki a romok és a hamu alól? Nem hiszem.

Esetleg az mentené meg József Attila életművét, hogy újra kapitalizmus van?

Ez az életmű nem szorul sem a szocializmus, sem a kapitalizmus igazolására. A költő alkotta proletár egyetemesen emberi, akinek lényeglátása, világhoz való viszonya, sok bánata és kevés öröme, lázadása és a társadalmi többséggel való azonosulni tudása ma is időszerű. Ezért e költői életmű megszólító képessége ma is töretlen, és holnap is az lesz. Mégpedig azért, mert ma is segít az egyénnek, a kor emberének értelmezni viszonyát a világhoz, kérdéseket megfogalmazni, a létproblémáival szembenézni, embertársaktól nem elfordulni. József Attila attól nagy költő, hogy műveinek világossága, mélysége és tisztasága, tehát esztétikuma élménnyé, élvezetté teszi az egyszerűt és a bonyolultat, a szépet és a nehezet egyaránt. Igazi művészet ez, mert eszközeinek, történeteinek segítségével képes morális kérdéssé tenni egyén és társadalom viszonyát.

Rendben. De tartható-e ma a "mindenséggel mérd magad", a "légy a fűszálon egy pici él", a világ magadra vállalásának erkölcse? Nem vezet-e zsákutcába ez a szigorú erkölcsi kötelezettségvállalás? Hiszen a költő maga is odajutott élete végén: "én túlmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre" (Egy költőre). A Karóval jöttélben rákérdez: "Tejfoggal kőbe mért haraptál? / Mért siettél, ha elmaradtál? / Miért nem éjszaka álmodtál? / Végre mi kellett volna, mondd?"

Nem vezet-e a mindennel küszködés vállalása ugyanilyen eredményre mai globalizált világunkban, amikor látszólag minden egy irányba mutat, amikor a posztmodernnek nevezett kultúrában hitelüket vesztették a világot alakítani akaró ideológiák? A veszély fennáll. József Attila műve azonban nem kollektív öngyilkosságra, az életút másolására kötelez, hanem az eszmék tudatos újragondolására, önmagunk megfogalmazására, az igazságtalanság elleni harcra, a szabadságot adó rend megszerkesztésére. Prométheuszi bátorsága, korával farkasszemet néző arcátlansága erőt ad a ma emberérének helyét megtalálni a világban.

 

Jegyzetek

 

¹ Kötelező megemlíteni Szabolcsi Miklós négykötetes, az életművet és az életrajzot együtt tárgyaló kiváló munkáját; Tverdota György köteteit (Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Budapest, 1989); Gyertyán Ervin kötetbe foglalt írásait (Budapest, 1985); Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995; Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Budapest, 1993.

² Az egyes idézett és nem idézett helyekből kitűnik, hogy József Attila a munkát illetően különbséget tett az elsajátító és az újat teremtő emberi tevékenység között, s ezen az alapon az ipari munkát többre értékelte, mint a mezőgazdaságit. Egyebek között ezzel is magyarázható, hogy a néppel való azonosulásában miért a proletár kapott meghatározó szerepet.

³ Tverdota György József Attila című könyve (Budapest, 1999) Költészet és cselekvés fejezetében megküzd ezzel a kérdéskörrel. Ebben a küzdelemben jó és tiszta szándék vezérli: az életmű értékeit, a XX. századi magyar irodalomban elfoglalt különleges helyét védi. Ezzel a céllal csökkenteni igyekszik a szocializmus, a munkásmozgalom iránt elköteleződés jelentőségét az életműben. Szerinte nem lehet, nem szabad elfelejteni az ebben a jegyben született verseket, de a későbbi történések miatt át kell értékelni azokat.

⁴ Magyar Nemzet, 1939. dec. 3. Közli: Kortársak József Attiláról. II. k. Szerk.: Bokor László. Sajtó alá rendezte: Tverdota György. 1987. 1237. o.

⁵ Az is megérne egy tanulmányt, hogy a vers végén, akár Fortinbras a Hamletben, megjelenik egy végső megoldás: "S hol táborokba gyűlt bitangok / verseim rendjét üldözik, / fölindulnak testvéri tankok / szertedübörögni rímeit." Pedig általában az a jellemző József Attilára, hogy nem bízza a világ és hazája sorsát semmilyen külső tényezőre, hanem csakis az emberre magára, akinek humanista elkötelezettséggel, a szellem és szerelem segítségével felül kell kerekednie a rosszon. Ez az Ars Poetica igazi üzenete és zárógondolata is.

⁶ Nem szeretnék a József Attila betegségével kapcsolatos témában állást foglalni. Annyit szeretnék csupán mondani, hogy ez a képlet talán rávilágít arra, hogy miért is nem sikerülhetett klinikai pszichológiai módszerekkel gyógyítani a költőt. Hiába gyógyult volna meg, társadalmi helyzete, a társadalom helyzete attól nem változott volna meg. Nem könnyű megszabadítani a "kettős teher"-től azt, aki e terheket a tudatosság ilyen szintjén éli meg, és aki e terhektől inspirálva alkot örökidejű műveket.

⁷ Bálint György: A toronyőr visszapillant. Szerk.: Koczkás Sándor, Budapest, 1976, 385. o.

⁸ József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rendezte Fehér Erzsébet. Budapest, 1976, 318. o.

⁹ József Attila Összes Művei. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. III. k. Sajtó alá rendezte Szabolcsi Miklós. Budapest, 1958, 268. o.

¹⁰ Uo. 178. o.

A rövid írás néhány, a munkásmozgalomhoz kötődő, félreértett vagy félremagyarázott József Attila-versrészlet megvilágítására vállalkozik.

Elöljáróban: nem ideológiai (félre)magyarázás, hanem néhány olyan, valami módon a (munkás)mozgalomhoz kötődő (vagy kötött) József Attila-versrészlet megvilágítására irányul ez a kis írás, melyeket félreértettek, félreértelmeztek, vagy egyszerűen nem vettek észre. Mindhárom csoportból egy-egy vers szerepel.

Időbeli sorrendben haladva a "Nagy városokról beszélt a messzi vándor" kezdetű, 1925-ben írt vers lenne az első. Melyet (állítólag…) az a megtiszteltetés ért, hogy Rákosi Mátyáshoz kötötték. Elsőként talán József Jolán A város peremén című, mulatságos kitalációkkal teli, József Attila életének szentelt ifjúsági regényében, illetve nevezettnek Rákosi Mátyással készült szupervonalas (1949-et írunk…) interjújában bukkan fel ez az állítás.

A történet szerint Rákosi 1925-ben, szigorú illegalitásban Budapesten tevékenykedvén, (egyik) ügyvédjénél, Makai Ödönnél lakott, és így ismerte meg, gyámján és egy személyben sógorán keresztül József Attilát. A Nagy városokról beszélt a messzi vándor (valamint még egy, részben hasonló témájú vers, A nagy városokat sehogysem tudom elfeledni állítólag Rákosi szavai nyomán keletkezett, amikor is beszélgetett az ifjú József Attilával. Némi óvatossággal így magyarázta ezt a versek 1955-ös kritikai kiadása: "A messzi vándor itt, mint az idegen a következő (A nagy városokat…) versben valószínűleg Rákosi Mátyás, aki kevéssel elfogatása előtt többször megfordult a költő sógorának és gyámjának, Makai Ödön ügyvédnek lakásán", majd ennek nyomán Szabolcsi Miklós monográfiája pedig így szól erről: "Ez a téma pedig az életrajzi adatok alapján, kétségtelenül, a Szovjetunió ideálképe, mesebeli rajza, a Szovjetunióé, amelyet az illegalitásban levő Rákosi Mátyással folytatott beszélgetések tettek József Attila számára élővé."

A verseket olvasván azonban egyáltalán nem biztos, hogy azokból a Szovjetunióra vagy netán más országok városaira, ahol Rákosi kominternes tevékenysége során megfordult, lehetne következtetni. Nemigen képzelhető el ugyanis, hogy a konspiráció szabályainak betartására igencsak ügyelő Rákosi egy alig ismert fiatalemberrel ilyesmiről beszélhetett volna.

A Makai Ödön lakásán töltött hetekről részletesen ír Rákosi 1956 után, szovjetunióbeli (gyakorlatilag kényszerlakta) évei során. Nem térnénk ki most részletesebben arra, hogy lakott-e egyáltalán Makaiéknál Rákosi. Rákosit fantáziája kissé messze ragadta: emlékezései során ugyanis a proletárdiktatúráról is beszélt József Attilának, illetve arra is utal, hogy a börtönből is igyekezett egyengetni a fiatal költő sorsát. (Makai szerepe sem egészen tisztázott: Szántó Zoltán [nem publikált] visszaemlékezéseiben, Landler Jenőre is hivatkozva, József Attiláról gyanús, nem éppen pozitív képet rajzol.) Mégis: bizonyos elemek mintha alátámasztanák legalábbis azt a feltevést, hogy Rákosi – Braun úr álnéven – Makaiéknál lakott volna. Különös módon visszaemlékezéseinek két apró hibája bizonyíthatja ezt. Nevezetesen: Makaiék Lovag utcai lakását az Aradi utcába teszi, illetve Makai keresztneve Rákosinál következetesen Jenő (és nem Ödön…). Ugyanis ha forrásokra támaszkodik, nem pedig saját (eléggé távoli) emlékeire, talán nem tévedett volna. (Ráadásul az Aradi utca és a Lovag utca nincs is olyan távol egymástól, és mindkettő a Körútról nyílik. Rákosi egyébként is gyakorta téved az utcanevekben: a párt, Kun Béláék egykori helyiségeit – a Visegrádi utca helyett – az azzal párhuzamos Ügynök – mai nevén Kresz Géza – utcába helyezi.) Mindez azonban a versek valós értékelésén, tényleges szerepén mit sem változtat.

Következő versünk problematikus időbeli elhelyezése más szempontból figyelemre méltó. A tulajdonképpeni tévesztés nem csupán mindjárt említendő versünkre jellemző. Gyakorta elfeledkeznek arról, hogy a vers általában nem a fogantatás pillanatában születik: nem pillanatkép, hanem sokkal inkább festmény; a megélt valóságot önmagába süllyesztve, újraformálva hozza a felszínre. Petőfi Nemzeti daláról is sokáig azt képzelték, tanították, hogy március 15-én írta a költő, és máris sietett a Múzeum lépcsőjéhez elszavalni, holott napokkal előbb írta, és egy későbbi eseményen szavalta (volna) el. József Attilánál maradva, csupán egyetlen előzetes példa: Magad emésztő kezdetű, voltaképpen nem befejezett versének kommentálása, illetve születése pillanatának – és megírásának – egybeesése. Néhány sorát idézzük:

Villamoson
Egy este a Széna téren
Találkoztunk. Kalapot emeltem,
Talán nyeltem,
Köszöntem, és te
Csodálkozva vettél észre.

József Jolán, a költő nővére, szuggesztív szépségű életrajzában még a valós tényről ír: "…egyszer a Japán kávéházban elmondotta, hogy egy téli estén felszállott a villamosra, és a peronon Babits Mihállyal találkozott." Vagyis itt a két esemény: a találkozás, illetve a (félkész) vers felolvasása nem azonos pillanatban történt. Ezen a nyomon indul el és téved el Basch Lóránt (a Baumgarten Alapítvány Babits melletti kurátora): "A téli esti találkozás 1934 elejére eshetett. A vers maga az izgalmas találkozás eleven hatása alatt íródott." Vagyis: közvetlen élményként tudja csak elképzelni a verset. (A vers egyébként [miként az örmény rádió ismert vicce – "igaz-e hogy…"] nem 1934-ben, hanem 1933-ban, nem télen, hanem nyáron, és nem Budapesten, hanem Lillafüreden, a jól ismert Ódával egyidejűleg születhetett, de most erre nem térünk ki.)

Vessünk még egy pillantást a fenti versidézetre. "…egy este a Széna téren…" Elképzelhető-e vajon, hogy egy ugyanaznapi találkozásról írná a költő azt, hogy egy este? Inkább "ma este", esetleg "az este" képzelhető így el csupán.

S most következne második, valódi "mozgalmi" témánk. A cím nélküli, rövidke verset, töredéket egészében közlöm.

Díványon fekszem, sziszegek:
"Na várjatok!…" S egyszerre hallom
– gyötrően munkát! kenyeret!
Kiabálnak az utcasarkon.
S rohanok, majdnem azt sikoltom –
"Várjatok hát! Megyek, megyek!…"
Mit gyerekes dac! Igazi voltom
Küzdő, emberi szeretet.

Szántó Judit, a költő élettársa közölte elsőként a verset 1960-ban. Idézzük (a nem mindig szavahihető) Szántó Juditot: "A Népszava szerkesztőségétől jöttünk le. A Rákóczi úton munkanélküliek tüntettek, munkát, kenyeret követelve. Velük akartunk tartani, de József Attila döbbenten tartott vissza: nem mehetünk velük!" Szántó Judit szavai gyanúsan egybecsengenek a verssel magával. Mivel a vers feltehetően 1934-ben született, olyan tüntetést kerestek – és végül találtak is, hála a Negyedszázados harc kronológiának, amely ilyen jelszavakat skandált. Csakhogy… az ott föllelt tüntetés nem a Rákóczi úton és nem is Korong utcai lakásukhoz közel történt: erre gondoltak ugyanis a vers elején szereplő dívány nyomán, hanem a Keleti pályaudvarnál (elég bajos és valószínűtlen a Korong utcában a Keletinél tüntetőket hallani), és nem munkát! kenyeret! követeltek, hanem Gömbös Gyula menesztését kívánták.

Gondoljunk vissza egy pillanatra a Magad emésztő példájára, és itt is magához a szöveghez folyamodjunk: Díványon fekszem… Elképzelhető, hogy bárki a saját otthoni bútoráról írná, hogy díványon? ("Díványomon", "a díványon", állhatna sokkal inkább…) Megint csak az egyidejűség téveszthette meg a kutatókat, olvasókat. Holott sokkal valószínűbb, majdhogynem biztos, hogy nem a saját díványáról, hanem az analitikus díványról van itt szó, ahol az analitikus óra során fölbuzognak korábbi (akár 1930. szeptemberi) emlékei.

Harmadik – és egyben utolsó – példánk nem a szöveg félreértésével, hanem figyelmen kívül hagyásával, "értelmezése" hiányával kapcsolatos. Két közismert versből idézünk. A Külvárosi éj az egyik. Verseskötetének is ez lett a címadó verse. Ismert tény, hogy a féllegális kommunista Társadalmi Szemlében példa nélkül álló ledorongoló bírálat jelent meg a kötetről. Sokan írtak erről: nem is érdemes erre a kritikára kitérni, vele foglalkozni. Illetve… egy mozzanata mégis figyelemre méltó.

Idézzünk a versből:

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken.
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

 

Gyárról, üzemről hasonlóan szépen, álmot valóval vegyítve, légiesen konkréten nemigen írtak. Mégis, éppen ezeket a sorokat pécézi ki az értetlen kritika: "Hogy a szövőnők nemcsak álmodozni szoktak, hanem heti 10-20 pengőért sorvadnak a szövőgépek mellett, arról itt nem esik szó!" Ilyetén bugyuta félreértelmezést és kioktatást másutt nemigen olvashatunk.

József Attila válaszolt is az idézett sorokra, s erről nemigen esett említés. Nem prózában, tanulmányban, nem is önfeltáró szövegben (amilyen például a sokat idézett, emlegetett Szabad-ötletek), hanem versben. Nem is akármilyenben: az egyik legismertebben, a Hazámban. Nézzük csak:

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartellekről…

Nem az akkori párt sugallta kritikának, hanem a költőnek volt igaza.

A társadalmi lét szféráit betöltő racionalizálódás leszakad az emberről, akaratát és jövőképét determinálja, szubjektivitását objektummá alakítja. A mindennapok humanizálásának viszont előfeltétele, hogy a rendszerkritikai megközelítés rávilágítson a racionalizálódás mögötti uralmi viszonyokra, az azokból eredő ideológiára és törvényszerűségeire. Így a jövőben az ideológiák küzdelme a cselekvés és a felelősség visszavételének lehetőségét nyújthatja.

"Egy kalitka elindult madarat keresni"

(Franz Kafka)

"I'm lost in the supermarket
I can no longer shop happily
I came in here for that special offer
guaranteed personality"

(The Clash)

 

Napjaink uralkodó gondolata szerint a társadalmi tudat átalakulásával, a politika és a politikáról való gondolkodás paradigmaváltásaival, az erkölcsi relativizmussal s a globalizációval a hagyományos baloldali gondolkodás legitimációs válságba került. Szerepének újragondolása, illetve másként gondolása – mely feltételezné az objektív viszonyokkal kötendő kompromisszumot – visszaállíthatja tekintélyét, ám e gondolkodásmód még így sem válhat törésvonallá, legfeljebb kis közösségek szervező elvévé. Az uralkodó ideológia részéről ennek az oka nyilvánvaló: azzal, hogy a baloldali alapelvek általános rendezőelvvé válnak, azzal nem nélkülözik a megismerés, a tudomány, illetve a gyakorlat primátusát s így az ember és jövő anticipációját. A baloldali gondolkodás egyéniségközpontú, ugyanakkor kerüli, hogy az igazság és a szabadság kérdése eufemisztikus formában nyerjen programszerű kifejtést. A szabadság igenlése s a szubjektív viszonyok kikényszerítik az oldás és kötés mentén történő szerveződést az ideológia ellen, s ennek mozgatórugója az értelem erejére apelláló baloldali rendszerelmélet lehet.

Írásom témája az egyéni szabadság, illetve az ezzel szorosan összefüggő egyéniség mára mind aktuálisabb kérdésével foglalkozik. E kérdések nem sterilen, hanem egy adott gazdasági-politikai rendszerbe ágyazottan léteznek egy társadalomban. Vizsgálódásom a többségi társadalomra, azaz a cselekvő s nem a gondolkodó emberre irányul, s a kollektív tudat megnyilvánulásai gondolataim kiindulópontjai. Elsődleges az elidegenedés jelenségének bemutatása, melynek folyománya a kapitalizmus kritikája. Illetve egy a társadalmon uralkodó, de nem a társadalmat alkotó egyének akaratából fennálló ideológia dominanciájának, illetve hegemóniájának a társadalmi alrendszerekben történő vizsgálata, úgy is mint a tudat, az életvitel s a szubjektivitás megnyilvánulásainak területe. E problémák filozófiai-egzisztenciális kérdésként merülnek fel, ugyanakkor a tisztánlátás feltétele, hogy ezeknek el kell vezetniük egy gazdasági-társadalmi rendszer totalizálásába.

A fentiek szellemében a magyar többségi társadalom nézőpontjából a rendszerváltáskor bekövetkező folyamat értelmezésére való hipotézisemet kapcsolnám ide. Kiindulópontom, hogy a rendszerváltás egzisztenciális értelemben nem teremtett szabad társadalmat, másrészt pedig, hogy a fenti társadalom egyénei mit értettek szabadságon. Véleményem szerint nem mint értéket vagy célt, hanem a szabadságon megvásárolható árucikket értették szabadság alatt. Erre példa a Gorenje-láz, a mindenkori Nyugat-imádat, amely nem a Nyugat mint civilizáció iránti tiszteletből adódó rajongás, hanem a Nyugat tárgyi rekvizitumainak magasztalása. Ez a mai napig mérhető jelenség, a magyar társadalom e probléma tekintetében sem lépett túl a Kádár-rendszeren, tömeg maradt. Politikai szabadságmegvonását felcserélték az álszükségletekből eredő szabadságmegvonásra, holott ez nem volt feltétele a változásoknak. Ideologikus társadalmunknak ráerőszakolt ideológiája a fogyasztói termelés. Az államszocializmus, illetve a kapitalizmus legitimációs pontja egyaránt a fogyasztás. A rendszerváltásnak nem volt az ily mértékű változásokra jellemző ideológiai dialektikája, mely szerint a régi értékek és motivációk elhalnak, s új rendezőelvek lépnek a helyükbe. Dessewffy Tibor gondolatmenetét követve, a posztkommunista országok már egy modernizált életvilágból érkeztek a rendszerváltás utáni rendbe. E térség gazdasági fejlődése mellőzte a tőkefelhalmozás és a protestáns etika tipológiáját, s a késő kapitalizmus érkezett meg elkésve a már rá jellemző termelési és tőkeszerkezettel, ezért a posztkommunista országokra egy sajátos (el)késő kapitalizmus jellemző. Ellenértékként az elvárás is ugyanaz, azaz a rendszer bírálatának mellőzése, amely így negatív konszenzust jelent, hisz az így létrejövő stabilitás az egyén részéről lemondással jár. A kapitalizmus számos elemzője hangsúlyozta, hogy a szabadság és a kötöttség közelít egymáshoz mind a demokrácia, mind a közvélemény, mind a kialakult piacgazdaság keretein belül. A politikai értékek relativizálódása, illetve az a jelenség, hogy a politikával szembeni elvárásokat igazították a politika szerepének megváltozásához, s nem fordítva, annak következménye, hogy a demokrácia a többség demokráciája, továbbá hogy a demokráciát vagy mint egy újraelosztásért felelős keretet, vagy mint a szabadságjogok formális-jogi biztosítékát értelmezik. Ez utóbbi gondolat vezet az illúziók politikájához, hisz a jogoknak a gyakorlatban történő érvényesítéséhez figyelembe kellene venni az anyagi élet viszonyait. A mindennapok depolitizáltsága és az eszmék végét tudatosító érvek a Rendszer ideológiai logikájának következménye: a hagyományos vagy a politikához kötődő ideológiák a tömegek tudatosságát támogatják mint a cselekvés előfeltételét, ezzel szemben társadalmunk a passzivitásra épít, hisz a társadalmi tudat politikai jellegűvé válásának útitársa a fennállóval való konfrontáció, illetve mint amiként a baloldalt is jellemző, önmagunkról való gondolkodás, azaz a valamire való szabadság. A közvélemény erre ráépülő szféra, amely nem tűri az eredetiséget, a nonkonformizmust, illetve eltrendesíti, beolvasztja vagy vele szemben határozza meg az általa nyújtott biztonságot, rendet, azaz egy totális társadalomnak szüksége van a vele szemben fellépő protestcsoportokra, mert azok önkéntelenül is, de legitimációját adják. A nonkonformizmus túlélése József Attila szellemében értelmezhető, avagy "az én vezérem bensőmből vezérel", hisz a "minden elmegy" társadalomfilozófia jegyében az öltözködés, az ellenkultúra, a deviancia elvesztette jelentéstartalmát, s a szubkultúrák magukban hordozzák a szublimált jelleget, így a benne lévők azt szabadságnak, létük autentikus és spontán megnyilvánulásának gondolják. Mindazonáltal az ideológiának szüksége van a devianciákra, a szintúgy elidegenedésből-manipulációból eredő nonkonformizmusra, hisz azzal, hogy e jelenségeknek csak okozati s nem az oksági világát mutatja be, elősegíti a társadalmába frissen érkezők konform vagy éppen nonkonform normákhoz való szocializációját, azaz a devianciát és a másságot társadalmi regulátorrá teszi.

A jelen másszerűségét a tudatváltozásból kell levezetni, azaz a társadalom alakításából a tudat által. A fennálló társadalmi berendezkedésnek sajátja, hogy minden mechanizmust üzleti érdeknek rendel alá, így például fogyasztani sem lehetséges úgy, hogy az a termelő eszközökkel ténylegesen rendelkezőknek ne járna profittal. A tőke az, aki tulajdonosa a többségi társadalom legfontosabb létformáinak. Ugyanakkor e társadalom nem a tőkések, hanem a tőke társadalma, nem a tulajdonosoké, inkább egy szemléletmódé. A tőke mint produktív szubjektum ideológiáját nem elvont ideák jellemzik, s nem is szerveződik különböző absztrakciók köré, mégis szerepeket és kötelességeket oszt. Az ideológiára rá nem eszmélés következménye a szubjektum és az objektum felcserélése, az elidegenedés, a tárgyak személyes akaratoknak és erőknek hordozóivá válása. Ezen ideológia nem rögzül, nem vesz adottnak tudatformákat, az erkölcsöt, a politikát s a jogot is relativizálja. Az ideológia nem épít osztályra, sőt osztálynélküliségre törekszik, egy tökéletlen kollektivizmusban gondolkodik, ami annyit jelent, hogy a fogyasztói javakat mindazok számára elérhetővé teszi, akikről feltételezni lehet, hogy legitimálóerővel bírnak. Almási Miklós szerint a fogyasztói társadalmat egy tragikus dichotómia tartja fenn. Egyrészt szükség van egy állandó fogyasztó, élvezeteket hajszoló közönségre, másrészt egy a "termelési apparátus fenntartásához egy szinte konstans mennyiségű, olyan munkacsoportra, mely minden eddiginél szigorúbb önmegtagadásban"¹ , leszűkített lehetőségekkel, az abszolút elnyomorodás felé tartva él. A tárgyalt ideológia, mely tényekkel érvel, magát is inkább érvnek tartja, objektív dolognak, valami visszafordíthatatlannak, szükségszerűnek. Lukács György gondolata mentén, a kapitalizmus szubjektivizmusa nem törődvén a társadalom működési elveivel, önkényessége folytán objektív törvényként fogalmazódik meg. Az ideológia tagadja az emberek kölcsönös függését egymástól, s mint elvi instancia lép fel, mely dönt értékek, kapcsolatok felett. A realitásától megfosztott egyén, legitimációjával, kiszolgáltatottságáról vall, szimbólumérzékennyé, jeleket kereső egyénné válik, aminek következménye, hogy az ideológiai rendszer látásmóddá, tárgyiasult szokássá válik.

A fennálló elfogadásának előfeltétele, hogy az egyén javakkal bírjon, birtokoljon. A tudati reflexió elfojtásának eszköze a konformizmusnak azonnali kielégítése, mely így belenyugvást serkent, hisz "mindenki így teszi, ők sem különböznek tőlem". Mivel a fogyasztói társadalom kérdés nélkül válaszol a tárgyak, a kínálat által, az egyéni életvezetés alternativitása kioldódik, éppen a fogyasztás szándékától vezérelten. Az ideológiai vonás tetten érhető azáltal, hogy a kínálat abszolút, a tárgyak mindig jelen vannak, s a Rendszer legitimációnak feltétele, hogy a kínálatnak át kell lépnie az osztálystruktúrát. Általánosan is széles körben biztosítani kell a fogyasztóképességet. Marx után ironikusan; ami ma luxus, az holnap közszükséglet. A létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklás, tehát nem létezik, aki nem birtokol. Ha e fogyasztási szokást teljesen elhagyja a ráció, akkor meglátásom szerint a szélsőséges hedonizmus alatt értett fogalommal lehet jellemezni az egyén életstratégiáját. E magatartás is racionális, de a kialakítója s nem a hordozója számára, hisz annak természetétől idegen, olyan vágyakat fogad el, ami nem önmagából fakad. Az ideológiát hordozó Felépítménynek érdeke a vágyak fenntartása, újratermelése, mely vágy tárgyak által serkentett, s így az Embertől elidegenedett vágyak az újszerűség látszatába bújva szükségletté teszik a rácsodálkozást, a fogyasztási lázat, azaz "a fogyasztói társadalom kultúrája jobbára a felejtés, és nem a tanulásról szól"² , s így az ideológia társadalmában az ész és az érzelem szétválasztásával a rutin természete sem tűnik fel. Mindezek következményeként az egyénben az a hamis tudat állandósul, hogy a fogyasztás az, ami a társadalmiságot, illetve az egyén elfogadottságát jelenti. A választás irányított, avagy mint Hermann István írja: "mintha választanánk, de a tőke egyetemes érdekei mentén történik ez".

A fogyasztás csak egyike azon szféráknak, melyeken az ideológiai tükröződések kimutathatók. Az ideológia fennállásának háttere, hogy "az eszmék, a képzetek, a tudat termelése mindenekelőtt közvetlenül beleszövődik az emberek anyagi tevékenységébe és anyagi érintkezésébe, (…) a gondolkodás, az emberek szellemi érintkezése itt még anyagi magatartásuk közvetlen folyományaként jelentkezik"³ . A fennálló ideológiának az elfogadtatása sem érdeksemleges, vagyis a társadalomnak szellemi és anyagi téren egyaránt van uralkodó hatalma, s az ebből fakadó neutralitás hiányának egyenes következménye az egyén hamis, torzító tudata.

A tárgyakhoz való viszonyulás egyben a valósághoz való viszonyulás elsajátítását is jelenti. A kapitalizmus teátrális, a valóságban minden kép, és ezzel az érzékszervi s nem a tudati felfogást, minden viszonyt e valóságból eredőt, önmagát mint egyedülinek történő beállítását szolgálja. Ez tehát már egy ideológiai sajátosság, hisz a társadalomra vonatkozó törvények meghozásának, a jelenségek értelmezésének jogát magára ruházza. A valóság minden alternatívát elutasít, illetve cinikusan önmagát állítja be saját maga alternatívájának: ha nem akar az egyén szegregálódni az intézményektől, s ezzel az érdekérvényesítés lehetőségétől megfosztott outsiderré válni, akkor követni kell a konvenciókat, ne forduljon a kétkedés irányába, hagyja figyelmen kívül létének behatároltságát, abszolút kizsákmányolását így felválthatja egy relatív kizsákmányolásra. A modern társadalomra továbbra is jellemző a kizsákmányolás, csak éppen a formái változtak meg, s a szabadidővel a Rendszer a civil élet autonómiáját hivatott igazolni, ugyanakkor az ideológia társadalma totalitása folytán minden egyénhez tartozó szabad vegyértéket leköt, azaz mint már a fentiekből következik, például fogyasztás terén, mely az önmegvalósítás álarcát hordva az egyén látásmódjának ars poeticájává válik, így a tudatot alakító logika a munka világában ugyanaz, mint a magánéletben. Az, hogy a magánszféra nem különíthető el más társadalmi tértől, annak következménye, hogy az egyéntől "azt a szférát akarják bekeríteni és megsemmisíteni, ahova kívülről visszavonulhat, s amely az ellenállás örökös kiindulópontja lehet".⁴

Bár az ideológia uralkodik az ember felett, mégis a kapitalizmusnak sajátossága, hogy állandóan igazolnia kell magát, az embert nem hagyhatja öntudatára ébredni, illetve jellemzője a mindenhol jelenvalóság, hisz a fogyasztási cikkek a kapitalizmus mint megszemélyesített alany személyi kultuszának megnyilvánulásai. A társadalomra így ráerőszakolt ideológia sikeressége nem abban áll, hogy mit képvisel, hanem, hogy mit hirdet. Ahogy fentebb szó volt róla, az újszerűség látszatát kell keltenie a mindennapoknak, s ennek egyik formája a közvetett tudati hatáson túl, a közvetlenül jelentkező és képi, valójában állandóan változó valóság, mely – mivel az ember szemmel észleli – szubjektíve változik, objektíve azonban önmaga marad. Ám e tény az egyén számára ezt alátámasztani képes gazdasági-társadalmi törvényszerűségek ismerete hiányában, amellyel a tudatnak valóban rendelkeznie kellene, rejtve marad, illetve "az objektív viszonyok olyan szubjektivitást termelnek ki, amely meghiúsítja az objektív lehetséges felismerését"⁵ . A kapitalizmus képekben, díszletekben gondolkodik, ahogy Ernest Guy Debord írja: "Azokban a társadalmakban, amelyekben a termelés modern feltételei uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik."⁶ A látvány egyrészt szolgálja a totális igazolást, másrészt a termelési módon kívül, mivel a szabadidőben is jelentkezik, felszívódik a tudatban. Meglátásom szerint e látvány mint kinyilatkoztatás a dialógus ellentéte, s így, ha nincs párbeszéd, nincs kontroll, akkor "a reprezentáció független létezéshez jut"⁷ . A látvány tehát magán hordozza az ideológia általános jellemzőjét, úgymint kijelentés, továbbá kort jellemez, és a személyiség szükségletévé válik. A látvány megjelenése nem a társadalom megjelenése, hanem az egységesítés eszköze. A látvány a leginkább csalható érzékszervre támaszkodik, a kép, a látás s a totális tér hipnotizált egyént eredményez, kinek irányítása erőszak nélküli, sőt igényli a látványt, azaz a látvány "tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy már elképzeléssé válik"⁸ . Ebből a gondolatból látható, hogy a személyiség kívülről alakított, megtervezett, Rendszer által konstruált. Mindenki ugyanazt a képet látja, ugyanazt hordja, s nyelvük is közös, bár e nyelv nem sajátja, hisz ennek használatát nem megtanulja, hanem elfogadja, s az e nyelven definiált szavak lesznek értékmérője, társadalmi ellenőre.

A kapitalizmusnak és az ideológia társadalmának útitársa az elidegenedés. A fogyasztás példájánál maradva az egyén kényszerpályává vált mozgásterét fogyasztással leplezi. Az Egónak a legitimációt a tárgyakkal telezsúfolt környezete adja. A tárgy mint az én jelképe. Azt gondolom, hogy nem túlzás, ha azt írom, hogy a tárgy mint ember számára való lét inkább ember, mint a tárgy számára való lét. Az ember által előállított termékek autonómmá válnak, s mivel az egyén létéhez elengedhetetlen a termék, az így hatalommal ruháztatik fel. Miután az ember csak mint hozzáadott szerepel a tárgyak, a gép, az állam, a szórakoztató ipar világához, elidegenülése az ember ön-elidegenülése is egyben. A munka terméke a munka tárgyiasulása, viszont az ember számára elidegenedés. Minél inkább érintkezésbe kerül az ember a tárggyal s valóságával, annál inkább objektummá válik maga is, "minél nagyobb a termék, annál kevesebb ő maga"⁹ , következésképpen az ember vizsgálata a tárgyon keresztül lehetséges, mert énjét belehajítja a tárgyba. Ha ember már nem definiálja, identifikálja magát, akkor az ember már nem felelős magáért, hisz nem önmaga, cselekvése által nem határozható meg, komplexebben ez a felelőtlenség társadalmát jelenti. Mivel az egyén cselekvéseinek indítéka, illetve következményeinek folyamata megtört, tettei irracionálisakká váltak. Viszont az ideológia társadalma a számára tulajdonképpeni racionalitás mentén szerveződik, a racionalitás termeli ki az ésszerűtlenséget, azaz az "objektív racionalitásra szubjektív irracionalizmussal reagál".¹⁰

A társadalom megváltoztatásának, humanizálásának többféle módja van. Egyes gondolkodók a fogyasztásról történő lemondást tartják a járható útnak, ugyanakkor némelyek az ideológia társadalmával szembeni tevékenységet annak információs hálójáról, ismeretterjesztéséről és tudásanyagáról való lemondásban látják, avagy a "tudatlanság" forradalmasításában. Az így létrejövő hiány át nem itatott szubjektumot feltételez, avagy az ember természeti voltához közelebb lévő egyént, osztályt. Orwell 1984 című regényében sem gondolja ezt másképp: "Csak a prolikban lehet bízni." A kívülállás, legyen az bárkinek is a kívülállása, a rákérdezés lehetőségét biztosítja. A mindennapok elhagyása a valóság helyreállításának lehetőségével kecsegtet. Mindebből következik, hogy a baloldalnak önmaga és a jövőkép megőrzése érdekében továbbra is el kell fogadnia például az osztályok létét, illetve az osztálylogikát, hisz ez a folyamat rendszerlogikát, filozófiát, öntudatot, megismerést és ezzel szolidaritást eredményez.

 

Jegyzetek

 

¹ Almási Miklós: Rezgésszámok, Magvető, Budapest, 1974, 253. o.

² Zygmunt Bauman: Globalizáció, Szukits, 2002, 128. o.

³ Friedrich Engels-Karl Marx: A német ideológia, Magyar Helikon, Budapest, 1974, 29. o.

⁴ Szilágyi Ákos: Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl, Magvető, Budapest, 1988, 161. o.

⁵ Theodor W. Adorno: A félműveltség elmélete, In: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája, Osiris, Budapest, 1998, 103. o.

⁶ Ernest Guy Debord: A látvány társadalma, In: Eszmélet, 50. szám, 161. o.

⁷ Uo.: 164. o.

⁸ Uo.: 169. o.

⁹ Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Kossuth, Budapest, 1970, 67. o.

¹⁰ Heller Ágnes: A morál szociológiája vagy a szociológia morálja, Gondolat, Budapest, 1964, 35. o.